Latin-amerikai migrációs körkép

Latin-amerikai migrációs körkép Soltész Béla

Absztrakt Ötszáz éves történelméből négyszázötven éven keresztül Latin-Amerika mindennapjait a bevándorlás alakította. A hódító spanyol és portugál konkvisztádorok, az őslakos indiánok és a behurcolt afrikai rabszolgák vérkeveredéséből létrejött etnikai mozaikot ázsiai, közel-keleti és európai bevándorlók is színesítették. Az utóbbi fél évszázadban azonban inkább a kivándorlás határozza meg a szubkontinens mindennapjait: a hetvenes és nyolcvanas évek katonai diktatúráit és gerillaháborúit, a nyolcvanas évek adósságválságát és a kilencvenes évek megszorításait követően az ezredforduló környékén tetőzött a kivándorlási hullám Latin-Amerikából. Ma csaknem 30 millió latin-amerikai él a születési országán kívül, jelentős részük az Egyesült Államokban, ahol egyedi, hibrid (chicano) kultúrát hoztak létre. Kulturális, gazdasági és politikai hatásuk az otthon maradottakra is jelentős.

Abstract For most of its history, the demographic profile of Latin America was shaped by flows of immigration. Its ethnic mosaic was composed by Spanish and Portuguese conquistadores, indigenous people and African slaves, to which immigrants from Asia, the Middle East and several European countries also added their contribution. In the last half century, however, it is the outward migration that shapes social processes in Latin America. Following the military dictatorships and guerrilla wars of the seventies, the debt crisis of the eighties and the structural adjustments of the nineties, the emigration wave had its peak around 2000. Today almost 30 million Latin Americans live outside their countries of birth, most of them in the United States where they have formed a unique, hybrid (Chicano) culture. Their cultural, economic and political preferences have a significant effect on their countries of origin as well.

Kulcsszavak: Latin-Amerika, hibriditás, strukturális reformok, centrum-periféria, gazdasági migráció, chicano, hazautalások Keywords: Latin America, hybridity, structural adjustments, center-periphery, economic migration, Chicano, remittances

178 | soltész béla

Bevezetés Latin-Amerikának az amerikai kontinens spanyol és portugál nyelvű országait nevezzük. Mexikótól Chiléig 18 kisebb-nagyobb országban hivatalos nyelv a spanyol, míg portugálul egyetlen amerikai országban, a félkontinensnyi méretű Brazíliában beszélnek. Ezen felül számos kisebb, angol, francia vagy holland nyelvű ország és függő terület található a Karib-tenger medencéjében, amelyeket összefoglaló néven Karib-térségként szokás említeni. Ez utóbbira a jelen fejezet nem terjed ki. Latin-Amerika népessége egy több évszázadon át tartó etnikai és kulturális keveredés nyomán jött létre. A domináns elem azonban mindvégig az európai maradt, ami mind a latin-amerikai államok nyelvében és vallásában, mind pedig az Európához (illetve később Észak-Amerikához) fűződő szoros kapcsolatokban is megnyilvánult. A 20. század közepéig Latin-Amerika folyamatosan fogadta az európai betelepülőket, a második világháború után azonban gazdasági és politikai problémák egész sora miatt a bevándorlás lecsökkent. Nyugat-Európa és Észak-Amerika ugyanakkor páratlan gazdasági fejlődésen ment keresztül (amely nem volt független a fejlődő országokból a fejlett országokba áramló tőkejövedelmektől), Latin-Amerika viszont nem tudott felzárkózni a fejlett országokhoz, hanem egyre jobban leszakadt. A nagy jövedelmi különbségek természetes következményeként megindult a migráció a latin-amerikai országokból az Egyesült Államok, majd pedig Nyugat-Európa felé. Általánosságban elmondható, hogy a latin-amerikaiak kivándorlását elsősorban gazdasági tényezők motiválják, és az úticélok kiválasztásánál a személyes ismeretségek játszanak kiemelkedő szerepet. Más szóval, a latin-amerikaiak többsége dolgozni indul a határon túlra, hogy pénzt utalhasson haza a családjának, és amikor megérkezik külföldre, általában már várja egy ismerőse, aki segít neki, hogy mielőbb munkába álljon. Jelen fejezet célja, hogy e migrációs folyamatok okait, mintázatait és következményeit részletesen az Olvasó elé tárja.

Bevándorlókból kivándorlók Kolumbusz Kristóf 1492-es expedíciójával a világtörténelemben páratlan méretű népirtás vette kezdetét. Az indiánok körében véghezvitt vérengzések, az azték és inka magaskultúrák romba döntése és lakóik kényszermunkára fogása, valamint a spanyolok által behurcolt járványok rohamos elterjedése következtében a teljes amerikai kontinens 30 milliósra becsült őslakos népessége egy bő évszázad alatt a tizedére, 3 millió főre csökkent. Latin-Amerikában mindössze a 20. század elejére laktak újra annyian, mint Kolumbusz érkezésekor, beleértve ebbe a két időpont közt eltelt négy évszázadban érkezett összes betelepülő leszármazottait is. Az indián közösségek soha nem heverték ki azt a sokkot, amit a gyarmatosítás okozott a számukra. A kényszermunkát nehezen viselő indiánok helyettesítésére az európaiak Afrikából hurcoltak be rabszolgákat. Becslések szerint a gyarmati korszak három évszázada alatt 12 millió afrikait hajóztak be a gyarmattartó országok kereskedői. A rabszolgák

latin-amerikai migrációs körkép | 179

körülbelül egytizede már az átkelés során meghalt. Akik megérkeztek, ültetvényekre kerültek, elsősorban a Karib-térség és Brazília tengerparti részeire, ahol a fő termény a cukornád volt. Az Andok és a Mexikói-felföld ezüst- és aranybányáiban ezzel szemben továbbra is indiánok dolgoztak, míg az egyre nagyobb számban betelepülő európaiak közül kerültek ki a földbirtokosok, egyházi személyek és kereskedők. A három etnikum (európai, afrikai, indián) keveredése új, sajátságosan latin-amerikai népcsoportokat hozott létre. Meszticnek az európai-indián, mulattnak az európaiafrikai, zambónak az indián-afrikai keveredésből született embereket hívják, de a gyarmati korszakban 16 különböző elnevezés létezett a különféle felmenőktől származó etnikai keverékekre (Radcliffe–Westwood, 1996). A latin-amerikai országok függetlenedése a kreoloknak (latin-amerikai fehéreknek) köszönhető, akik nem voltak érdekeltek a rabszolgaság eltörlésében. Arra csak fél évszázaddal később, a 19. század végén került sor. Az ekkor felszabadított feketék közül sokan a városokba költöztek, így számos ültetvényen munkaerőhiány lépett fel. Kivándorlási ügynökök sora indult Európába, hogy az akkoriban szegénynek számító országokból munkásokat toborozzanak. Így került az Újvilágba többmillió olasz, dél-német, lengyel, ukrán, délszláv és zsidó, de több tízezerre tehető a LatinAmerikába érkezett magyarok száma is. Kínából, Japánból és a Közel-Keletről is érkeztek bevándorlók: előbbiek építkezéseken dolgoztak, míg az utóbbiak főként kiskereskedőként találták meg a számításukat. Az utolsó nagy bevándorlási hullám a második világháborúhoz köthető: a háború előtt a nácik elől menekülők, míg a háború után a felelősségre vonás elől menekülő nácik és kollaboránsaik érkeztek a biztonságos búvóhelynek tűnő kontinensre (Durand–Massey, 2010; Solimano, 2008). Az 1950-es években a bevándorlás üteme lecsökkent. A gazdasági nehézségekkel küszködő Latin-Amerika egyre kevésbé számított vonzó helynek a világ többi részéhez viszonyítva. Észak-Amerika, Nyugat-Európa, Ausztrália és a Perzsa-öböl országaival ellentétben Latin-Amerika országainak migrációs egyenlege pozitívból negatívba váltott: több lett a kivándorló, mint a bevándorló. A nettó migrációs ráta alakulását szemlélve (1. táblázat) jól látszanak bizonyos történelmi események hatásai a kivándorlásra. Fidel Castro 1959-es hatalomra kerülése Kubában, vagy az 1973-as katonai hatalomátvétel Uruguayban jelentős menekülthullámot indított útjára. Több közép-amerikai országban, így például El Salvadorban és Nicaraguában a hetvenes és nyolcvanas évek polgárháborúja elől menekülők lépték át a határt, és a migráció akkor sem maradt abba, amikor a háború véget ért: a kivándorlás gazdasági okokból békeidőben is folytatódott. Néhány pozitív példa is akad, például Chile esete, amely a Pinochet-diktatúra bukása és az ország jó gazdasági teljesítménye következtében a kilencvenes évektől kezdve kibocsátó országból bevándorlási célországgá vált (Solimano, 2008). A történelmi eseményeknél, földrengésszerű politikai változásoknál kevésbé látványos, ám annál fontosabb tényezői a kivándorlásnak a demográfia és a gazdasági


szerkezetváltozás. Ami az előbbit illeti, a 20. század második felében Latin-Amerikában robbanásszerű népességnövekedés ment végbe, a vidéki területekről a munkát keresők a nagyvárosokba, majd a szomszédos országok nagyvárosaiba áramlottak. A városokban ugyan több volt a munka, mind vidéken, de kiszolgáltatottabbak is voltak a dolgozók: nem volt háztáji termőföld, sem kiterjedt rokonság, hogy kisegítse azokat, akik munka nélkül maradtak. Sokaknak így nem maradt más választásuk, mint továbbvándorolni – ezúttal már az országhatáron túlra (Ávila, 2003). A gazdasági tényezők között a legfontosabb a nyolcvanas évek adósságválsága. A hetvenes években nagyon olcsón lehetett hitelhez jutni a nemzetközi pénzpiacokon, ami kapóra jött az iparosítani, fejleszteni próbáló latin-amerikai országoknak. Több ország is olyan mértékben eladósodott a nyolcvanas évek elejére, amikor a kamatok megemelkedtek, hogy fizetési kötelezettségeiket csak brutális megszorítások és hiperinfláció árán tudták teljesíteni. A gazdasági szerkezetváltozás nyomán a foglalkoztatás bizonytalanabbá vált, az egyenlőtlenségek növekedtek. Milliók vesztették el munkájukat, megtakarításaikat és létbiztonságukat, így számukra sem maradt más megoldás, mint a kivándorlás (Urquidi, 2005). Táblázat 1: Nettó Migrációs Ráta Latin-Amerika országaiban

Ország Argentína Bolívia Brazília Chile Costa Rica Dominikai Közt. Ecuador El Salvador Guatemala Honduras Kolumbia Kuba Mexikó Nicaragua Panama Paraguay Peru Uruguay Venezuela Latin-Amerika

1950 1955 3 -2 2 -1 0 -2 0 -6 0 1 -2 -1 -1 -2 -3 -10 0 1 6 0

1955 1960 1960 1965 1 1 -2 -2 0 0 -1 -1 0 0 -2 -2 0 0 -4 -1 0 -1 1 1 -3 -3 -2 -5 -1 -2 -1 -1 -2 -2 -8 -7 0 0 2 0 5 1 -1 -1

1965 1970 1 -2 0 -1 0 -3 0 -3 -2 -6 -3 -6 -2 -2 -2 -6 0 -2 1 -1

1970 1975 2 -2 0 -2 0 -3 0 -5 -4 -3 -2 -4 -3 -3 -1 -4 0 -10 6 -1

1975 1980 1985 1990 1995 2000 2005 1980 1985 1990 1995 2000 2005 2010 -2 1 1 0 0 -1 -1 -1 -2 -2 -3 -2 -3 -3 0 0 0 0 0 -1 -1 -1 -1 -1 1 1 0 0 2 2 2 4 7 4 3 -3 -3 -3 -3 -3 -3 -3 0 0 0 0 0 -1 -1 -9 -10 -11 -9 -14 -12 -9 -7 -7 -7 -8 -7 -5 -3 -2 -3 -3 -5 -6 -5 -3 -2 -2 -1 -1 -1 -1 -1 -3 -5 -1 -2 -3 -3 -3 -3 -5 -3 -2 -4 -5 -4 -4 -6 -8 -5 -6 -8 -7 -1 -1 -1 0 1 1 1 -3 -1 -1 -1 -2 -2 -1 0 -1 -2 -3 -3 -5 -5 -4 -2 -2 -1 -2 -6 -3 6 1 1 0 0 0 0 -1 -2 -2 -1 -2 -2 -2

Nettó Migrációs Ráta: a kivándorlók és bevándorlók egyenlege öt éves időszakonként (per 1000 fő) Jelmagyarázat: fehér: egyensúly vagy bevándorló többlet, világosszürke: enyhe kivándorlás, sötétszürke: erőteljes kivándorlás Forrás: UNData (2013)


A latin-amerikai kivándorlás mintázatai A kivándorlás ténye nem volt előzmények nélküli Latin-Amerikában, de korábban a migráció, országtól és történelmi korszaktól függően, két fő jellegzetességet mutatott. Egyrészt a képzetlen agrárnépesség bizonyos országokból szezonálisan a szomszédos országba vándorolt idénymunkára (mexikóiak az Egyesült Államokba, bolíviaiak Argentínába). Másrészt a politikailag aktív városi felső- és középosztály tagjai a már említett katonai puccsok és diktatúrák elől menekülve más latin-amerikai vagy nyugat-európai országokban kerestek menedéket. 1990-ig azonban ezek a népmozgások volumenüket tekintve eltörpültek a belső migráció mellett, vagyis jóval többen vándoroltak az országokon belül, vidékről a városokba, mint az egyes országok között (Durand – Massey, 2010). Táblázat 2: Latin-amerikai országok rezidens és migráns népessége (születési ország szerinti stock adat), fő kivándorlási célországok, GNI (bruttó nemzeti jövedelem) per fő, és a hazautalások aránya a GNI százalékában (2010)

Ország Argentína Bolívia Brazília Chile Costa Rica Dominikai Közt. Ecuador El Salvador Guatemala Honduras Kolumbia Kuba Mexikó Nicaragua Panama Paraguay Peru Uruguay Venezuela Összesen

Teljes Kivándoroltak Fő kivándorlási népesség (stock) célországok (millió fő) 40,3 956 800 ES, US, CL 9,9 684 600 ES, AR, US 193,7 1 367 100 US, JP, ES 17 633 600 AR, US, ES 4,6 125 300 US, NI, PA 10,1 1 035 800 US, ES, IT 13,6 1 147 800 ES, US, IT 6,2 1 269 100 US, CA, GT 14 871 900 US, MX, BZ 7,5 569 700 US, ES, NI 45,7 2 122 100 US, VE, ES 11,2 1 219 200 US, ES, IT 107,4 11 859 200 US, CA, ES 5,7 728 700 CR, US, ES 3,5 141 100 US, CR, ES 6,3 510 400 AR, ES, BR 29,2 1 090 800 US, ES, IT 3,3 353 400 AR, ES, US 28,4 521 500 US, ES, CO 557,6 27 208 100

GNI/fő (USD)

Hazautalások/ GNI (százalék)

7 570 1 620 8 040 9 420 6 230 4 510 3 920 3 370 2 620 1 820 4 930 n. a. 8 920 1 000 6 710 2 270 4 150 9 360 10 150

0,23 6,26 0,28 0,01 2,14 7,5 4,55 17,37 11,82 19,01 1,78 n.a. 2,62 13,38 0,83 3,82 2,1 0,3 0,04

Rövidítések: AR: Argentína, BR: Brazília, CA: Kanada, CL: Chile, CO: Kolumbia, CR: Costa Rica, ES: Spanyolország, GT: Guatemala, IT: Olaszország, JP: Japán, MX: Mexikó, NI: Nicaragua, PA: Panama, US: Egyesült Államok, VE: Venezuela. Forrás: saját összeállítás a Világbank Bilateral Migration Matrix (2010) és Migration and Remittances Factbook (2012) alapján


1990-től azonban a latin-amerikai migrációs minták gyökeresen megváltoztak. A korábbi (ingázó és politikai) migrációs típusok mellett megjelent a migráció új formája. Ez indítékát tekintve elsődlegesen gazdasági, összetételét tekintve pedig már nem csupán a munkanélküli agrárnépesség, hanem a városi alsó- és középosztály tagjait érintette. A kilencvenes években ez a migrációs mozgás szinte kizárólag az Egyesült Államokba irányult, a 2001-es New york-i terrortámadás nyomán azonban az észak-amerikai ország határőrizeti szabályait jelentősen megszigorították. Ennek két következménye lett: egyrészt az ingázó migráció nagyban megnehezedett, ennek következtében az Egyesült Államokban tartózkodó latin-amerikai, elsősorban mexikói migráns népesség, ha tehette, helyben maradt, és nem tért vissza a szülőföldjére. Másrészt a migránsok új, korábban számukra ismeretlen országok felé vették az irányt. A legfontosabb új célországok ekkor éppen gazdasági konjunktúrát éltek át, így liberális migrációs törvényeket hoztak, főként akkor, ha a migránsok felmenői épp az adott országból vándoroltak ki néhány generációval korábban. Emblematikus eset Argentínáé, ahonnan a 2001–2002-es gazdasági összeomlás nyomán rengetegen költöztek Spanyolországba vagy Olaszországba, de például Japán is megnyitotta a határait a japán felmenőkkel bíró brazil és perui migránsok előtt (Durand–Massey, 2010). A 19. század végén Latin-Amerikába vándorló spanyolok, olaszok és japánok leszármazottait könnyített beutazási feltételek várták a nagy- és dédszüleik szülőföldjén, így került többszázezer japán-brazil Japánba, vagy olasz-argentin Olaszországba (Goto, 2006). Jelenleg mintegy 28 millió latin-amerikai születésű ember él a születési országán kívül. Túlnyomó többségük (18,5 millió fő) az Egyesült Államokban lakik, amelyet a sorban Spanyolország (2,5 millió fő) és Argentína (1 millió fő) követ. Legális és illegális migrációs útvonalak A latin-amerikai országokból külföldre igyekvők előtt sokféle legális út áll, noha a híradásokban rendszerint csak az illegális határátlépők szerepelnek. Az egyes regionális integrációs blokkokon belül, mint például a MERCOSUR és az Andoki Közösség, a tagállamok polgárai szabadon mozoghatnak (Soltész, 2011). Kilencven napot meg nem haladó időre a schengeni zónába, illetve az Egyesült Királyságba is beléphetnek a legtöbb latin-amerikai ország polgárai, kivételt csak a leginkább „kivándorlónak” tartott országok, például Ecuador, Bolívia vagy Kuba képeznek. Az Egyesült Államokba azonban egyetlen latin-amerikai ország polgárai sem léphetnek be vízum nélkül. Valóban sokan érkeznek legálisan a célországba, vagy a jogszerű tartózkodási idő lejártával nem utaznak haza, hanem illegálisan ott maradnak, és munkát vállalnak (Tuirán, 2000). Az ő helyzetük rendezésére egyes országokban, például Spanyolországban több alkalommal „amnesztiát” hirdettek: aki jelentkezett a hatóságoknál, ideiglenes tartózkodási engedélyt kapott. Mások a családegyesítési folyamat keretében költöztek ki korábban kivándorolt és tartózkodási engedélyt szerzett házastársukhoz. A migráns közösségek a családegyesítések általánossá válásával


szilárdulnak meg, hiszen ekkor már nem „vendégmunkások”, hanem letelepedett családok alkotják a bevándorlók zömét. Általánosságban elmondható, hogy minél képzettebb egy migráns, annál kevesebb akadállyal kell megküzdenie. Az „agyelszívás” néven ismert folyamat komoly kihívást jelent több latin-amerikai ország számára, hiszen a legtehetségesebb fiatalokat tárt karokkal fogadják a külföldi munkaadók, sőt általában az egyetemek is (Didou, 2009). A kevésbé tehetségesek és képzettek azonban, ha az Egyesült Államokban szeretnének dolgozni, számtalan akadállyal találják magukat szemben, kezdve egy konzuli interjúval és szigorú alkalmassági feltételekkel. Akik nem felelnek meg, vagy meg sem próbálják a legális határátlépést, azok a több mint négyezer kilométer hosszú mexikói-amerikai határ valamely pontján próbálnak illegális módon átjutni a túloldalra. Bár a határ majdnem teljes hosszában szögesdrót-kerítések húzódnak, ilyen hosszú szakaszt képtelenség tökéletesen kontroll alatt tartani. A legelhagyatottabb, sivatagos részeken, vagy éjszaka, a határon folyó Rio Grandét átúszva minden évben több százezer migráns jut át a túloldalra. A legtöbben embercsempészek vezetésével vágnak neki az útnak – a „coyote”, ahogy a csempészeket Mexikóban hívják, rendszerint 300 dollár körüli összeget kér azért, hogy elkalauzolja a migránsokat addig a pontig, ahol át tudnak szökni a határon. Több titkos alagút is létezik, amelyeken át az emberek mellett drogot csempésznek az Egyesült Államokba a maffiacsoportok. A migránsok egyik része Mexikóból, másik része a közép-amerikai országokból (El Salvador, Guatemala, Honduras stb.) érkezik a határra, utóbbiak jellemzően tehervonatok vagy kamionok rakománya közé bújva szelik át Mexikót. A helyismeret nélkül, csomagjukban összes megtakarított pénzükkel észak felé tartó migránsok a maffia kedvelt célpontjai: sokan válnak rablógyilkosság áldozatává közvetlenül azelőtt, hogy eljutnának a határra (Durand–Massey, 2001; 2003). Speciális eset a Kubából az Egyesült Államokba tartó „balsero” – tutajos – migránsoké. Az Egyesült Államok gazdasági embargó alatt tartja a Castro-testvérek vezette szigetországot, és a kilencvenes évek közepéig automatikusan menedékjogot biztosított minden kubainak, aki átjutott a 145 kilométer széles Floridai-szoros túloldalára. A házi készítésű tutajokon, csónakokon hánykolódó kubaiak közül azonban sokakat az amerikai parti őrség ment ki a vízből: őket a Bill Clinton által bevezetett „vizes láb – száraz láb politika” értelmében a hajók visszaviszik Kubába, és a menedékjog csak azokat a kubaiakat illeti meg, akik száraz lábbal lépnek az Egyesült Államok területére (López Segrera, 2011). Kettős identitások A 28 millió latin-amerikai születésű migráns túlnyomó többsége, ahogy korábban már szó esett róla, az Egyesült Államokban él, ráadásul meglehetősen koncentrált földrajzi eloszlásban. A csaknem tizenkét millió mexikói elsősorban a délnyugati államokban – Kalifornia, Arizona, Új-Mexikó, Texas – telepedett le, de Chicago is fontos


mexikói központtá vált az elmúlt évtizedben. Több mint egymillió kubai él Miamiban és környékén, míg a Puerto Ricó-iak és a dominikaiak többsége New York térségében lakik – különösképpen a híres Spanish Harlem városrészben. A nagyszámú latin-amerikai migráns jelenléte alapjaiban formálta át e területek kulturális és társadalmi viszonyait. A spanyol nyelvű cégtáblák, a latin zene és vizuális kultúra azt az érzést keltette az „amerikai identitás” védelmezőiben, hogy az ország egyes részei ellatinosodnak, elvesztik angolszász jellegüket. „Az utolsó amerikai, aki elhagyja Miamit, hozza magával a zászlót” – szól a konzervatívok gúnyos szállóigéje. A nemrég elhunyt Samuel P. Huntington politikatudós utolsó, Kik vagyunk mi? című könyvében hosszasan elemezte a latin-amerikai bevándorlásban szerinte rejlő veszélyeket. Szemben a korábbi olasz, lengyel, ír és zsidó bevándorlókkal, állította Huntington, a latin-amerikaiak nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy elsajátítsák az angol nyelvet és az amerikai társadalom értékeit, ezzel pedig hosszabb távon az Egyesült Államok kulturális egységét sodorják veszélybe (Huntington, 2005). Tény, hogy a latin-amerikai származásúak – számuk már meghaladta az afro-amerikaiakét – túlnyomórészt a spanyol nyelv használatát részesítik előnyben. Huntington állításával szemben azonban a latin-amerikaiak identitását nagymértékben átalakítja az Egyesült Államokban töltött idő. Minél inkább befogadja őket a munkaerőpiac, életvitelükben annál inkább hasonulnak a többségi amerikai társadalomhoz. A már az Egyesült Államokban született mexikói származásúak – a „chicanók” – kultúrája pedig rendkívül gazdag és eredeti, amely folyamatosan remixeli, újraértelmezi mind az angolszász, mind a latin-amerikai kultúra elemeit (Muñoz, 2013). Kialakult a „spanglish” nyelvhasználat: sokan beszélnek úgy, hogy folyamatosan váltogatják az angol és spanyol szavakat, előbbieket a racionális gondolatok és tervek, utóbbiakat az érzelmek kifejezésére használva (Anzaldúa, 1987).

Hazautalások: függőség vagy fejlesztés? A migránsok mentalitásának, gondolkodásának átalakulása az otthon maradottakra is visszahat. Általános jelenség, hogy a migránsok pénzzel és fogyasztási cikkekkel támogatják a rokonaikat. A „hazautalások” következtében számos latin-amerikai család anyagi helyzete javult, de egyúttal megjelentek olyan divatok, eszmék, fogyasztási szokások, sőt vallási irányzatok is, amelyek az Egyesült Államokból eredtek, és korábban ismeretlenek voltak Latin-Amerikában (Soltész, 2013). Egy perui antropológus egy, az Andok hegycsúcsai között megbúvó faluban jegyezte fel az alábbi történetet: a falu védőszentjének napjára hazalátogattak a migránsok, akik közül egy csoport Peru fővárosában, Limában élt, egy másik Olaszországban, míg egy harmadik az Egyesült Államokban. Megállapodtak, hogy építenek valamit, ami a falu fejlődését szolgálja, ám mindhárom csoport mást értett fejlődés alatt. A limaiak iskolát akartak építeni, az olaszországiak internet-kávézót, az Egyesült Államokban

latin-amerikai migrációs körkép | 185 Magyarország és Latin-Amerika Magyarok már igen korán, a 17. századtól kezdve eljutottak Latin-Amerikába: jezsuita papoktól kalandor szerencselovagon át 1848-as honvédtisztekig terjed a különös lista. Uruguay himnuszát egy magyar zeneszerző, Debály Ferenc alkotta meg, Argentína hadseregét pedig Bem József egykori tábornoka, Czetz János modernizálta. Nagyobb létszámban azonban csak a 20. század elején, az első világháború után és a gazdasági válság idején, majd a második világháború előtt és után, végül pedig 1956-ban érkeztek magyarok a szubkontinensre. Jelenleg mintegy 200 ezerre tehető a magyar leszármazottak létszáma Latin-Amerikában, közülük azonban már csak igen kevesen beszélik a magyar nyelvet. Számottevő magyar kulturális és közösségi élet a két legnagyobb délamerikai városban, São Paulóban és Buenos Airesben maradt fenn napjainkig (Anderle, 2008; Szilágyi, 2003). A Magyarországon élő latin-amerikaiak létszáma ezzel szemben igen csekély (néhány ezer fő) és apró, de jól körülhatárolható csoportokra tagolódnak. Említést érdemelnek a szocializmus alatt tanulni vagy dolgozni érkező, és itt családot alapító kubaiak, illetve a Pinochet-diktatúra elől ide menekült chileiek. A rendszerváltás után tűntek fel az andoki utcazenészek, később pedig a táncés capoeira-oktatók (Letenyei, 2008). Kevésbé látványos, de létszámát tekintve sokkal jelentősebb csoportot alkotnak a multinacionális vállalatoknál dolgozó „expat” (vállalaton belül áthelyezett) migránsok, illetve a diákok, akik közül a brazilok vannak legtöbben, közel 500-an. Az ő magyarországi tanulmányaikat a brazil állam finanszírozza.

élők pedig egy kis bevásárlóközpontot. Mivel egyik csoportnak sem volt annyi pénze, hogy a tervét egyedül megvalósítsa, a faluban végül nem épült semmi (Ávila, 2003). A kutatások azt mutatják, hogy egy átlagos család a migránsok által megkeresett és hazautalt pénz mintegy 60 százalékát fogyasztási cikkekre (étel, ital, ruha, műszaki cikkek) költi, 10 százalékát orvosra, 10 százalékát iskolára, 10 százalékát házépítésre, 10 százalékát pedig olyan jótékonysági kiadásokra, mint a templom felújítása, a főtér kikövezése, vagy a temető kerítésének a kifestése. Ritka, hogy a hazautalt pénzből valami olyasmi jöjjön létre, ami gazdasági fejlődést – és ezáltal munkahelyeket – teremt (Baby-Collin et al., 2008). Ráadásul kialakul a „függőség kultúrája”: a külföldről érkező rendszeres jövedelem tudatában a családtagok nem vállalnak munkát, a fiatalok pedig úgy tervezik az életüket, hogy annak aktív szakaszában maguk is migránsként, külföldön igyekezzenek jövedelemre szert tenni (Delgado et al., 2009).


Az egyéni hazautalások lényegüket tekintve magánjövedelmek, amelyek felhasználásának orientálására a kormányzat csak korlátozott eszközökkel rendelkezik. Ahogy Peru kormányának nem tiszte eldönteni, hogy egy Peruban élő perui állampolgár mire költse az általa megkeresett pénzt, úgy abban sem illetékes, hogy egy az Egyesült Államokban élő perui állampolgár által megkeresett pénzt mire költse a Peruban élő felesége vagy fia. Sőt, még a személyi jövedelemadó lehetőségétől is elesik (ha a hazautalást próbálná megadóztatni, azzal csak az informális csatornákon keresztül áramló pénzmennyiséget növelné), így az egyéni hazautalásokból közvetlenül nem, csak közvetett módon származik költségvetési bevétel (Orozco, 2005). Az egyéni hazautalásokon kívül azonban léteznek más, gazdasági jellegű erőforrások, amelyek a migránsoktól erednek és a származási országban fejtik ki a hatásukat. Közkeletű vélemény, hogy egy kivándorló akkor teheti a legtöbbet a hazájáért, ha, miután összeszedett némi pénzt és szaktudást, hazaköltözik és vállalkozásba fog. Ezt számos ország adókedvezményekkel, mikrohitelekkel, munkaerőpiaci orientációval próbálja ösztönözni. Ezek közül kiemelkedő példa az ecuadori Cucayo Alap (Fondo Cucayo), amely egyszeri, vissza nem térítendő támogatást nyújt az emigrációból hazatérő kisbefektetők számára (Moncayo, 2011). Azon migránsok számára, akik nem kívánnak/tudnak hazatelepülni, a kollektív hazautalások jelentik az otthon maradottak segítésének módját, vagyis a kivándorlók összeadnak egy nagyobb pénzösszeget, hogy abból a származási településük fejlődését elősegítő projektet finanszírozzanak: például iskolát építsenek, vagy felújítsák az orvosi rendelőt. Mexikóban egy innovatív társfinanszírozási program, a 3x1 Program Migránsoknak (Programa 3x1 para Migrantes) működik, melynek lényege a következő: minden hazaküldött dollárt további egy-egy dollárral egészít ki a települési önkormányzat, a tagállam kormánya és a szövetségi kormány – innen a program neve (3x1) (García de Alba et al., 2006; Aparicio–Meseguer, 2009).

Transznacionális nemzetek A migránsok kiemelt gazdasági szerepe miatt Latin-Amerikában és más fejlődő régiókban a kormányok egyre inkább „körüludvarolják” a kivándorlókat, akik számuknál, tőkeerejüknél és kapcsolatrendszerüknél fogva fontos erőforrást jelenthetnek a migránsokat kibocsátó ország számára, de akár keresztbe is tehetnek neki, ha nem éppen szívélyes a viszony. A legtöbb latin-amerikai országnak az ezredfordulóig egyáltalán nem volt migrációs politikája, vagy ha igen, az a korábbi időszakokból örökölt szemlélettel elsősorban a bevándorlásra és a lakatlan területek betelepítésére koncentrált (Argentína), vagy egyes esetekben a szezonális migrációt szabályozta bilaterális egyezmények formájában (Mexikó) (Délano, 2011). Ezzel szemben a migránsok ma már több országban politikai képviselettel is rendelkeznek. A Dominikai Köztársaságban például mindkét nagy párt vezetőjének kampánykörútja New Yorkban kezdődik, ami nem csoda, hiszen onnan érkezik az általuk kapott adomá-


nyok legnagyobb része. Az előző elnök, Leonel Fernández is New Yorkban nőtt fel, a dominikai parlamentben pedig olyan képviselők is ülnek, akik a New york-i, floridai vagy spanyolországi „választókörzet” szavazóit képviselik (Vargas, 2011). A latin-amerikai nemzetek tehát a migráció következtében „transznacionálissá”, határokon átnyúlóvá váltak. Az államok polgárainak egy része tartósan külföldön telepedett le, és hazautalt pénzükkel, politikai befolyásukkal és a fejlődésről, haladásról alkotott új elképzeléseikkel a szülőföldjük jövőjét is nagyban meghatározzák (Levitt, 2001). Bár Huntington az Egyesült Államok „ellatinosodása” miatt aggódott, sokan érzik úgy, hogy épp a latin-amerikai országok kezdtek el „elamerikaiasodni” (Capetillo-Ponce, 2007). Akárhonnan is nézzük, tény: a 28 millió migránsnak komoly szerepe van abban, hogy Latin-Amerika és a világ többi része között intenzív kulturális, kereskedelmi és turisztikai kapcsolatok alakultak ki. A migránsok ugyanis két ország, két kultúra között élnek és gondolkodnak, így közvetítő szerepük a globalizációs folyamatok előrehaladtával várhatóan a jövőben még erősebbé fog válni.

Összegzés A 21. század elején Latin-Amerika mindennapjainak egyik meghatározó tényezője a kivándorlás. Az Egyesült Államokba (illetve kisebb mértékben Nyugat-Európába, Japánba és néhány gazdagabb latin-amerikai országba) irányuló vándorlást elsősorban gazdasági okok idézik elő. Számos ország társadalmában mélyreható változásokat okozott a migráció, különösképpen a jelentős mennyiségű hazautalt pénz következtében. Mindezek mellett a külföldön élő latin-amerikaiak kulturális és politikai szerepe sem elhanyagolható a származási országaikra nézve. Noha sok szempontból a migráció az országok közti jövedelmi különbségekre adott kényszerválasz, és tömegessé válásával a felzárkózás helyett a függőség felé viheti Latin-Amerikát, fejlesztési hatásai mégis igen jelentősek lehetnek. A kivándorlás által érintett latin-amerikai országok ezért igyekeznek olyan közpolitikákat alkotni, amelyek révén a kivándoroltak tehetnek valamit szülőföldjük fejlődéséért. A migránsok jogi helyzetének rendezése, a migráció körkörösségének elősegítése, valamint a származási ország munkaerőpiaci és befektetési környezetének javítása hozzájárulhatna ahhoz, hogy a migráció mind a kibocsátó, mind pedig a fogadó országok számára összességében inkább pozitív, mint negatív hatásokkal járjon.


1. 2. 3. 4.

5.

6.

Milyen gazdasági és politikai folyamatok vezettek ahhoz, hogy a legtöbb latin-amerikai ország bevándorlási célországból kivándorlókat kibocsátó országgá vált? Melyek a legfontosabb, kivándorlókat kibocsátó országok Latin-Amerikában, és melyek a legfontosabb célországai a Latin-Amerikából kivándorlóknak?

Milyen politikai, gazdasági és kulturális jelentősége van az Egyesült Államok latin-amerikai származású lakosságának? Nevezzen meg két legális és két illegális módot, ahogy jellemzően a latinamerikai migránsok a célországokba érkeznek! Milyen pozitív és negatív hatásai vannak a Latin-Amerikába áramló hazautalásoknak?

Milyen közpolitikai beavatkozások növelhetik a hazautalt vagy a származási országban befektetett pénz társadalmi hasznosságát?

Ajánlott linkek az interneten ACP Observatory on Migration http://www.acpmigration-obs.org/ Center for Latin American Studies at the University of Miami https://www.as.miami.edu/clas/ CEPAL – División de Población http://www.eclac.cl/celade/ Conferencia Suramericana sobre Migraciones http://csm-osumi.org/ Elcano Royal Institute http://www.realinstitutoelcano.org/wps/portal/web/rielcano_es FLACSO – Sistema de Información sobre Migraciones Andinas http://www.flacsoandes.org/sima/index.php/sima2 Ibero-American Migratory Movements Portal http://pares.mcu.es/MovimientosMigratorios/staticContent.form?viewName=presentacion IMILA – Investigación de la Migración Internacional en América Latina y el Caribe http://www.eclac.org/celade/migracion/imila/ Instituto de Mexicanos en el Exterior http://www.ime.gob.mx/ Inter-American Dialogue http://www.thedialogue.org/ International Network on Migration and Development


http://rimd.reduaz.mx/pagina/indexing Migrantólogos http://www.migrantologos.mx/ Migration and Development Journal http://rimd.reduaz.mx/pagina/seccionesing?id=222 OAS – Migration and Development http://www.oas.org/en/sedi/ddse/pages/cpo_MIDE_01.asp Observatorio Permanente de la Inmigración http://extranjeros.empleo.gob.es/es/ObservatorioPermanenteInmigracion/ Pew Hispanic Center http://www.pewhispanic.org/ Revista Migraciones Internacionales http://www.colef.mx/migracionesinternacionales/ SIEMMES – Sistema de Información Estadística sobre las Migraciones en Mesoamérica http://www.siemmes.una.ac.cr/index.shtml The Latin American Migration Project http://lamp.opr.princeton.edu/ The Mexican Migration Project http://mmp.opr.princeton.edu/ The National Institute of Migration (Mexico) http://www.inm.gob.mx/index.php/page/pagina_principal/en.html

Felhasznált irodalom

Anderle, Ádám (2008): Magyarok Latin-Amerikában. Rubicon, 2008, No. 1. Anzaldúa, Gloria (1987): Atravesando Fronteras / Crossing Borders. In. Anzaldúa, Gloria (ed.): Borderlands / La Frontera. The New Mestiza. Aunt Lute Books, San Francisco. Aparicio, Javier – Meseguer, Covadonga (2009): The Electoral Determinants of Collective Remittances: The Mexican 3x1 Program for Migrants. IBEI Working Papers, CIDOB, Barcelona, 2009/22. Ávila, Javier (2003): Lo que el viento (de los Andes) se llevó: diásporas campesinas en Lima y los Estados Unidos. In: Degregori, C. I. (ed.) Comunidades locales y transnacionales. Cinco estudios de caso en el Perú. IEP Instituto de Estudios Peruanos, Lima, pp. 167–262. Baby-Collin, Virgine – Cortes, Genevieve – Faret, Laurent (2008): Migrant Remittances and Development in Bolivia and Mexico. A Comparative Study. In. Naerssen, Ton van et al. (eds.): Global Migration and Development. Routledge, New York. Capetillo-Ponce, Jorge (2007): From ‘A Clash of Civilizations’ to ‘Internal Colonialism’. Reactions to the theoretical bases of Samuel Huntington’s ‘The Hispanic Challenge’. Ethnicities 2007, No. 7. pp. 134–136. Délano, Alexandra (2011): Mexico and its diaspora in the United States: Policies of Emigration since 1848. Cambridge University Press, New York. Delgado, Raul et al. (2009): Six Theses to Demystify the Nexus Between Migration and Development. Migración y Desarrollo, 2009, First semester. pp. 27–49. Didou, S. Moviliades (2009): Movilidades académicas y profesionales en América Latina: entre la ignorancia y la polémica. Revista de la Educación Superior, Vol. 37., No. 148., pp. 71–85. Asociación Nacional de Universidades e Instituciones de Educación Superior, México D. F.


Durand, Jorge – Massey, Douglas – Zenteno, René (2001): Mexican Immigration to the United States: Continuities and Changes. Latin American Research Review, No. 36. pp. 107–127. Durand, Jorge – Massey Douglas (2003): Clandestinos: Migración México-Estados Unidos en los Albores del Siglo XXI. Editorial Porrua, México D. F. Durand, Jorge – Massey, Douglas (2010): New World Orders: Continuities and Changes in Latin American Migration. The ANNALS of the American Academy of Political and Social Science, 2010, 630. pp. 20–52. García de Alba Tinajero, Maria – Jáuregui Casanueva, Leticia – Nuñez Sañudo, Claudia (2006): Liderazgos y nuevos espacios de negociación en el Programa 3x1 para Migrantes. El caso de Zacatecas. In. Fernandez de Castro, Rafael – Garcia Zamora, Rodolfo (eds.): El Programa 3x1 para Migrantes: Primera Política Transnacional en México? Porrúa, México. pp. 223–248. Goto, Junichi (2006): Latin Americans of Japanese origin (Nikkeijin) working in Japan: A survey. Kobe University, Kobe. Elérés: http://www.rieb.kobe-u.ac.jp/academic/ra/dp/ English/dp185.pdf (Letöltve: 2014.06.12.) Huntington, Samuel (2005): Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái. Európa Könyvkiadó, Budapest. Letenyei, László (2008). Inti Raymi Budapest. Az emigráns Andokbeli identitás szimbolikus reprezentációja Magyarországon. In. Letenyei László (ed): Tanulmányok az Andokról.TeTT Consult, Budapest. pp. 326–340. Levitt, Peggy (2001): The Transnational Villagers. University of California Press, Berkeley. López Segrera, Francisco (2011): The Cuban Revolution: Historical Roots, Current Situation, Scenarios, and Alternatives. Latin American Perspectives, Issue 177., Vol. 38., No. 2., pp. 3–30. Moncayo, Isabel (2011): El plan “Bienvenid@S a Casa”: Estudio sobre la experiencia del Fondo “El Cucayo”. FLACSO Sede Ecuador, Quito – Fundación Carolina, Madrid. Serie Avances de Investigación No. 51. Muñoz, Carlos (2013): The Chicano Movement. Mexican American History and the Struggle for Equality. The Rosa Luxemburg Foundation, New York Office. Orozco, Manuel (2005): Transnationalism and Development: Trends and Opportunities in Latin America. In. Maimbo, S. – Ratha, D. (eds.) Remittances: Development Impact and Future Prospects. The World Bank. pp. 307–32. Radcliffe, Sarah – Westwood, Sallie (1996): Imagining the Nation / ’Race’, State and Nation. In. Radcliffe, Sarah – Westwood, Sallie (eds): Remaking the Nation. Place, Identity and Politics in Latin America. Routledge, New York. pp. 9–53. Solimano, Andrés (ed.) (2008): Migraciones Internacionales en America Latina. Booms, Crisis y Desarrollo. Fondo de Cultura Económica, Mexico D. F. and Santiago de Chile. Soltész, Béla (2011): Latin-Amerika: Integrációk túlkínálata. Fordulat, 2011, No. 4., pp. 124–143. Soltész, Béla (2013): Migránsok: A nemzetközi fejlesztési együttműködés új szereplői? KülVilág, No. 2., pp. 16–34. Szilágyi, Ágnes (2003). Magyarok Brazíliában és Portugáliában, régen és ma. In. Fischer, Ferenc (ed.) Iberoamericana Quinqueecclesiensis 1. Pécsi Tudományegyetem. Latin-Amerikai Központ.


Tuirán, Rodolfo (ed.) (2000): Migración México-Estados Unidos. Presente y futuro. Consejo Nacional de Población, México. Urquidi, Victor (2005): Otro siglo perdido: las políticas de desarrollo en América Latina, 1930–2005.El Colegio de México, Mexico D. F. Vargas, Yamil (2011): Dominicanos en el exterior: de la participación a la representatividad. Observatorio Político Dominicano, Unidad de Partidos Políticos.

További ajánlott irodalom

Alba, Francisco (1999): La cuestión regional y la integración internacional de México: una introducción. Estudios Sociológicos, Vol. 17., No.. 51. pp. 611–631. Aristy, Jaime (2008): Flujos migratorios desde y hacia República Dominicana. In. Solimano, Andrés (ed.): Migraciones internacionales en América Latina: Booms, crisis y desarrollo. Fondo de Cultura Económica, Mexico D. F. and Santiago de Chile. Arteta, Gustavo – Oleas, Daniel (2008): Migraciones internacionales: el caso de Ecuador. In: Andrés Solimano (ed.) (2008): Migraciones internacionales en América Latina: Booms, crisis y desarrollo. Fondo de Cultura Económica, Mexico D. F. and Santiago de Chile. Berg, Ulla (2010): El Quinto Suyo: Contemporary Nation Building and the Political Economy of Emigration in Peru. Latin American Perspectives, Issue 174., Vol. 37., No. 5. pp. 121–137. Brick, Kate – Challinor, A.E. – Rosenblum, Marc (2007): Mexican and Central American Immigrants in the United States. Migration Policy Institute, Washington D. C. Cárdenas, Mauricio – Mejía, Carolina (2008). Emigración, crisis y conflicto: Colombia 1995– 2005. In. Solimano, Andrés (ed.): Migraciones internacionales en América Latina: Booms, crisis y desarrollo. Fondo de Cultura Económica, Mexico D. F. and Santiago de Chile. Deligdisch, Ronaldo (2008): An Analogy Study of the Social Integration of Immigrants: The case of the German Jews in Argentina and Argentine Jews in Israel. Elérés: http://www. israel-sociology.org.il/uploadimages/immigration7.pdf (Letöltve: 2014.05.24.) Dingemans, Alfonso – Ross, César (2012): Free trade agreements in Latin America since 1990: An evaluation of export diversification. CEPAL Review, No. 108. pp. 27–48. Escobar, Augustín, – Bean, Frank – Weintraub, Sidney (1999): La dinámica de la emigración mexicana. CIESAS/Miguel Ángel Porrúa, Mexico, D. F. Garzón, Luiz (2007): Argentinos y ecuatorianos en Barcelona y Milán: trayectorias, dimensión urbana y capital cultural. Universitat Rovira i Virgili, Barcelona. Elérés: http://ddd.uab. cat/pub/papers/02102862n85/02102862n85p195.pdf (Letöltve: 2014.05.25.) Gindling, Thomas H. (2009): South-South Migration: The Impact of Nicaraguan Immigrants on Earnings, Inequality and Poverty in Costa Rica. World Development, Vol. 37., No. 1. pp. 116–126. Hernández, Tulia – Ortiz, Yamileth (2011): La migración de médicos en Venezuela. Revista Panamericana de Salud Pública, Vol. 30., No. 2. pp. 177–181. Hiskey, Jonathan T. – Orces, Diana (2010): Transition Shocks and Emigration Profiles. Latin America. Annals of the American Academy of Political and Social Science, 630(1). pp. 116–136. V. Iglesias, Enrique (2006): Economic paradigms and the role of the State in Latin America. CEPAL Review No. 90. pp. 7–14. Malheiros, Jorge (2007): A Imigração Brasileira em Portugal. Colecção Comunidades, 1, ACIDI, Lisboa.


Maurizio, Roxana (2008): Migración y desarrollo: El caso de Argentina. In. Solimano, Andrés (ed.): Migraciones internacionales en América Latina: Booms, crisis y desarrollo.Fondo de Cultura Económica, Mexico, D. F. and Santiago de Chile. McDonogh, Gary W. (2008): Other Worlds, Other Histories: Iberians and Exile. In. McDonogh, Gary W. (ed.): Iberian worlds. Routledge, New York. pp. 243–271. Organization of American States (1954): Caracas Convention on Diplomatic Asylum. Elérés: http://www.oas.org/juridico/english/treaties/a-46.html (Letöltve: 2014.05.24.) Palma, Enrique – Angeles, Alex (2009): Migración y políticas públicas. Una aproximación al Estado de México. In. Baca, Norma – Herrera, Francisco – González, Rocío (eds.): Migración, democracia y desarrollo: La experiencia mexiquense. Instituto Electoral del Estado de México, Toluca. Portes, Alejandro – Bach, Robert (1985): Latin Journey: Cuban and Mexican Immigrants in the United States. University of California Press, Berkeley. Solimano, Andrés – Allendes, Claudia (2007): Migraciones internacionales, remesas y el desarrollo económico: la experiencia Latinoamericana. CEPAL Informes No. 59, División de Desarrollo Económico, Santiago de Chile. Sznajder, Mario – Roniger, Luis (2007): Exile and the Politics of Exclusion in Latin America. Latin American Perspectives Vol. 34., No. 4. pp. 7–30. Tedesco, Laura (2008): Inmigrantes latinoamericanos en España. Real Instituto Elcano, Anuario 2008, América Latina.Real Instituto Elcano, Madrid. Teubal, Morris (2004): Rise and Collapse of Neoliberalism in Argentina: The Role of Economic Groups. Journal of Developing Societies No. 20. pp. 173–190. Vega, Javier (2011): Hacia la construcción de una política integral de gestión migratoria en el Perú. Revista del Observatorio Andino de Migraciones TukuyMigra, Pontificia Universidad Católica del Perú, No. 5. pp. 2–9.

Latin-amerikai migrációs körkép

Recommend Documents