LŐRINCZI
F E R E N C, 1 9 1 4 s z e p t e m b e r
GALICIAI
FRONTNAPLÓ
Előszót mond hozzá és felolvassa a szerző kisebbik fia, LŐRINCZI LÁSZLÓ Készült 2004-ben, távol Erdélytől, az első világháború kitörésének 90., az egykori honvéd születésének 120. évfordulóján. LŐRINCZI LÁSZLÓ ELŐSZAVA Édesapám, idősebb Lőrinczi Ferenc született 1884-ben, meghalt 1953-ban, már négygyermekes apa volt, amikor kitört az első világháború. Mint a Nagy-Küküllő megyei Pusztacelina község egyetlen tanítója, úgyszintén családi helyzete folytán kérhette volna mentesítését, illetve póttartalékosi minősítésének meghagyását(Ezt megboldogult édesanyámtól tudom). De Apa osztozni akart a bevonuló falubeli román fiúk sorsában és már az általános mozgósítás kihírdetésének másnapján, azaz 1914 augusztus 2-án lejelentkezett a brassói 24-es honvédezrednél. Sommás, alig háromhetes kiképzés után került ki a galíciai frontra, annak is az első tűzvonalába. Kerge pokolhoz hasonló harctéri életének csak az első hónapjáról készített szikár feljegyzéseket. Egyrészt a teljesen zűrzavarossá vált katonai helyzet miatt, másrészt mert - ahogy később mesélte - szégyelte is leírni mindazt, ami vele és a bajtársaival történt az emberi nyomorúság megalázó mocskában. Később, egy roham során kettős comblövést kapott és hosszú hónapokra mozgásképtelenné vált. Naplóját herkulesfürdői lábbadozása idején tisztázta le, 1915-ben. Édesanyám tanította meg újra járni. Felépülése után még három gyermekük született, köztük én voltam a második. Isten áldását kérem szüleim emlékére. Engedélyezem e lemez bármilyen fajta reprodukálását vagy felhasználását. A felvételt technikailag Marco Angioni unokám gondozta. A
NAPLÓ
1914 augusztus 21-én Brassóból Nagyszebenbe mentünk át, hogy az első és második kombinált századdal egyesüljünk. A Terézia-árvaházban voltunk három napig. Drága feleségem azonnal eljött ide is a négy leányunkkal. Eljött anyám, apám és Berta sógornőm is, hogy ne induljak búcsú nélkül. Szegény Mama milyen szomorú voltál. Attól a naptól kezdve minden gond a te vállaidra szállott. De te megkétszerezted munkádat, hogy gyermekeink semmiben se szenvedjenek hiányt. Megvolt az eskütétel. Előbb a tisztek magyarul, azután a legénység tagjai magyar, német, román nyelven, ki-ki anyanyelve szerint tették le az esküt. Augusztus 25-én este mentünk ki a szebeni állomásra. Miután elindultunk a Terézia-árvaházból, többé már nem is láthattam a feleségemet, gyermekeimet, anyámat, apámat és Bertát, mert a nagy népáradatban nem tudtam fölfedezni őket. De jobb is volt így, mert nem újítottuk föl az elválás kimondhatatlan fájdalmát. Szebenből a vonat elég gyorsan robogott velünk föl Kolozsvárnak, majd tovább a Felső-Tiszának. Augusztus 28-ika és 29-ike között éjjel hagytuk el a határt. Aludni sehogy sem tudtam, imádkoztam, amit annál nyugodtabban tehettem, mert a kocsiban egyedül én
voltam ébren. Virradt, az emberek rendre fölébredtek. Pontban hat órakor Stanislauba értünk. Az állomás melletti rakodótéren szállottunk ki, fegyvereinket gúlába raktuk és vártuk a reggelit. Eközben két 24-es baka vetődött oda. Elmondták, hogy a két nappal előbbi ütközetben talán csak ők ketten maradtak meg az ezredből, a többiek mind meghaltak. A tisztek rögtön félrehívták a két embert, előbb kikérdezték őket, majd megtiltották, hogy továbbra is meséljenek nekünk. Elképzelhető, hogy milyen hatást gyakorolt reánk az elbeszélésük. Jött a parancs: felkészülni, fegyvert fogj, szerelvény fel! Elindultunk s meneteltünk a városon keresztül. De ki sem értünk a szélire, új parancsot hozott egy huszár: hátra arc, vissza az állomásra! Elmaradt a reggeli, el az ebéd. Bevagoníroztak és déli fél 12-kor vonatunk elindult. Halicson túl nyílt pályán megállott, mi kiszálltunk, a vonat pedig trénünkkel visszament a legközelebbi állomásig. Már hallatszott az ágyúdörgés. Délután négy óra lehetett. Felfejlődtünk rajvonalba s neki egy hegynek. A hegy tövében kis falu állott, itt voltak vöröskeresztes kocsijaink, láttuk brassói ezredorvosunkat is. A puskaropogás is jól hallatszott már, meneteltünk felfelé. Besötétedett és még mindig mentünk a nagy pityókásokon át, ahol az inda oly hatalmas volt, hogy alig tudtuk letapodni. 9 órakor állottunk meg. Éjjelre ágyúfedezéknek vezényeltek ki bennünket. Itt egy lekaszált zabföldre állottunk, majd lefeküdtünk és zabbal betakaróztunk. De az álom még lopva sem jött szemünkre. Időnként élénk puskatűz hallatszott, amely virradatra állandó lett. Közben nagyokat dörögtek az ágyúk is. Amikor a nap fölkelt, a szemközti hegyoldalon jól láthattuk az orosz ágyúkat. Előttünk a hegygerincen borzasztóan dolgoztak a katonáink, tisztán láthattuk, hogyan feküsznek, töltenek. Sűrűn jöttek már a sebesültek, egyiket-másikat hordágyon hozták, köpenyükkel letakarva. Tűzben volt két szakaszunk is. A tegnap este leszakadtak tőlünk s most ott voltak a falu fölötti erdőben, féljobbra tőlünk. Parancsot kaptam, hogy két emberrel menjek át a völgyön és félbalra vizsgáljak át egy magaslatot. Reméltem, délben már ebédelhetünk, mert a hátunk mögött volt egy major, a kertjében pedig egy nagy bika. Lelőtték és már főtt is a húsa. A völgy csupa nádas volt, alig lehetett mozogni benne. Láttunk egy megfeneklett ágyút. A magaslat kalangyákkal volt megrakva. Jó termés lehetett rajta. Óvatosan végigvizsgáltuk az egészet, ellenségnek híre sem volt. Két órára járhatott az idő mire visszatértünk. De csapatunk már éppen indult, mert parancsot kapott az előnyomulásra. Mentünk tehát újra a völgyön át, ahol az előbb jártunk, de hirtelen ágyú- és puskatűz zúdult reánk. Úgy látszik, az oroszok észrevették a felvonulásunkat. Konyháink követtek addig, de azután eltüntek. Várhattuk az ételt. Egy kozák járőr verte szét őket. Ki gondolta volna, hogy mint tartalék, már is ilyen heves golyózáporba kerülünk. Egy óra múlva láttam, hogy a hegygerincről katonáink szakaszonként hátrálnak a túlerő elől. Mi is parancsot kaptunk a visszavonulásra és újra elfoglaltuk reggeli helyünket. Estefelé tovább hátráltunk Borsovce irányába. Egy orosz repülőgép állott a műút szélén, egy híd végében, egészen átfogva a patakot. Mindnyájan odamentünk megbámulni a nagy gépmadarat. Pilótáik, két orosz főhadnagy, már nem voltak ott, a délután folyamán hátrakísértük őket. Olyan éhesek voltunk estére, hogy az utolsó komisz morzsát is megettük tarisznyánkból. Nem volt többé sem kemény, sem savanyú. Igy telt el augusztus 30. napja. Késő éjjel érkeztünk Borsovce végére, ahol kész sáncok vártak. Azonnal tábori őrszolgálatra rendeltek ki. Sáncunk kezdetleges volt, még fekve sem nyújtott védelmet lövés ellen. A városka végén voltunk, az út mellett. Tizennyolc emberrel az út felső szélén, az útra merőlegesen száz lépésnyi hosszúságú rajvonalt alakítottam ki, amelynek alsó szélén egy ház mellett egy géppuskaosztag volt elhelyezve.
Tovább a házak között egy őrmester két szakasznyi legénységgel, Komsa János kollégám pedig előbb állott egy hídon nyolc emberrel. A géppuskaosztag parancsnoka, egy főhadnagy figyelmeztetett, hogy kozák támadást várhatunk, legyünk mindig ébren és figyeljünk. Ilyen meg ilyen sípjelük van. Hallja, tőlem jobbra levő parancsnok? – ez nekem szólt. Hallja a kozák sípjelt? Tüzet ne vezényeljen, amíg parancsot nem adok! Küldjön előre két embert, hogy a tőlünk féljobbra lévő kukoricást vizsgálja át. Megértettem főhadnagy úr! Mindez suttogó hangon folyt. Két emberem előre ment, kezdett mozogni a kukoricásban. A többi észrevette a mozgást és valaki vezényszó nélkül is tüzelni kezdett utánam és sok más. Síppal és szóval „Tüzet szüntess”-t jelzek, de alig lehetett a céltalan lövöldözést megállítani. Kiküldött embereinkben szerencsére nem esett kár, de rohantak is már visszafelé. Szegény Komsa úgy megijedt, hogy heves szívdobogást kapott, nem ok nélkül, mert éppen feléjük lőttek. Mire vége lett a zűrzavarnak, megindult az eső, s esett, esett, mintha még ez is ellenünk szegődött volna. Kibontsam-e a köpenyemet? Nem bontom ki, mert hirtelenében majd nem tudom felkötni. Felültem, jól összekuporodtam és gondoltam magamban: ess csak eső, mit bánom én. Nemsokára el is aludtam. Mélyen aludhattam és elég hosszasan, mert nem zavart meg sem kozák sípjel, sem puskaropogás. Mikor szomszédom felébresztett, már virradt. Kiegyenesedtem, fájt a hátam, fájt a lábam, bőrig voltam ázva. Szétnéztem, csupa didergő alak lézengett mindenfelé. Még az járt a legjobban, aki leoldotta köpenyét, mert legalább nem ázott bőrig. Egy katona adott egy főtt pityókát és egy cső sült törökbúzát. Aznap egyebet nem is ettem. Nyolc óra tájt fölváltottak bennünket s valamivel hátrább vonultunk. A sáncok készen voltak, de tele sárral az éjszakai esőtől, tehát lapáttal kidobtunk egy kis földet a szárazabb rétegig. Az emberek elszállingóztak a városba, kerestek-kutattak. A házak, üzletek legnagyobb része már föl volt törve. De azért találtak holmit. Egy pincében egy nagy hordó sört, egy gyógyszertárban valami jófajta óbort, más üzletből pár száz pakk dohányt, cigarettapapírt, gyufát hoztak. Órásüzletből órákat, láncokat, zsuzsukat. Borbélytól borotvákat, fehérneműüzletből fehérneműt, sőt némelyek ott váltottak alsót. Én ilyesmit nem tudtam elkövetni, inkább nélkülöztem. Pedig ha utólag meggondolom, jobb lett volna összeszedni mindent, semhogy a bevonuló muszka kezére kerüljön. Másnap én is kaptam valami pogácsatörmeléket a rekvirált holmikból. Dohánynak, italnak élvezője nem vagyok. Ez volt augusztus 31-én. Éjjel valaki fölgyújtotta a városban lévő nagy szeszgyárat, hogy ittlétünkről jelt adjon az oroszoknak. Reggel, szeptember elsején, dideregve indultunk a falu szélére, tábori szolgálatra. A hatalmas gyár még mindig égett. Nagy gépeik félelmetesen meredtek az ég felé, s a szemlélőből a borzadás legrettenetesebb érzéseit váltották ki. Mellette egy másik leégett épület, talán hizlaló lehetett. A község teljesen üres volt, alig láttunk egy-két szegényebb fajta embert. A községen felül ágyúfedezéknek helyeztek el bennünket. Sáncaink készen voltak ugyan, de azért némi javítgatás nem ártott nekik. Komsa barátom olyan beteg lett, hogy a szanitécek hátrább vitték és egy szín alatt helyezték el. Estére visszavontak, újra elfoglaltuk reggeli helyünket. Itt virradt ránk szeptember másodika. Reggel hét órakor parancsot kaptam, hogy négy emberrel menjek Halicsra s sót, ecetet stb. vásárolni. Csak puskát és tarisznyát vittünk, hogy hamarább járhassunk. Velem tartott Dregics János kollégám is. A Dnyeszter hídja előtt azonban egy osztrák hadnagy megállított. Alig mondott néhány szót németül és már óriási dörgés hallatszott. A nagy vashíd megsemmisítve állott előttünk. Bizonyára ezt jelezte a hadnagy. Megrázó
létvány volt. A százezreket érő híd, amelyen oly biztonságosan roboghatott volna át a vonat, romokban hevert, a síneket a Dnyeszter vize nyaldosta. Hol lehet most átmenni a folyón? Emitt alább, csóvák jelzik az irányt a hídászoktól felütött új hídhoz. Alig értünk oda, megérkezett az ezredünk, mögötte még sok más ezred. Átkeltünk és a híd újra eltűnt, szekerekre került. Meneteltünk, az ütem elég gyors volt. A falvakban a nép bámulva nézett utánunk. Délben egy faluban megállottunk és a patak partján pihentünk két órát. Ezalatt egy idegen konyhán káposztát főztek nekünk, disznóhús is volt benne. Kitűnő volt, mondhatom igazán kitűnő. Negyedik napja, hogy ehettünk valamit s elképzelhető, mennyire ráéheztünk a főtt ételre. Kenyerünk egy morzsányi sem volt, még az alezredes is valami zabból készült tésztaneműt evett a hússal. A fontos az volt, hogy úgy jól laktam, mint a duda. Estére beteg is lettem. Elromlott a gyomrom, a ballábam bokában megdagadt, estefelé szekérre tettek. Tizenegy felé egy majorba értünk és ott a nagy színek alatt megháltunk. Eltelt szeptember másodika is. Meglehetősen kipihentem magamat és lábfájásom ellenére reggel lementem a patakhoz és megmosakodtam. A majorban sok tehén volt, az asszonyok éppen fejtek. Én is kaptam a tejből egy fél kulaccsal. Néhány perc múlva már indultunk, hogy a tegnapi 40 kilométernyi úthoz még néhány kilométert hozzászámláljunk. Délre Kalucba értünk. Ez volt az első zsidó város, amelyet láttam. A házak kopottak, elhanyagoltak voltak. Feltűnt a sok sovány, beteges férfiarc. Szánalomra méltó alakok voltak. Itt a lakosság már eléggé kétségbe volt esve, félt az oroszoktól. Nem nagyon értettük, hiszen ide nem jő be a muszka, pedig bizony jött. Csak most értettem meg, mennyire tájékozatlan a katona a harctéren. Fogalmunk sem volt arról, hogy visszavonulóban vagyunk, hiszen nyugati irányban haladtunk. Nem is sejtettük, hogy miért tesszük meg az emberfelettien nehéz utakat, parancsunk volt, mi mentünk. Alig két órai pihenés után felkészültünk és tovább indultunk. Éjféltájt érkeztünk Dolina mellé, mintegy 35 kilométernyi menetelés után. Este találkoztam Modoly Zakariással, aki egy darab száraz és kesernyés kenyeret adott. Jól esett, mert felette éhes voltam. És örvendtem, hogy egy falubeli fiúval találkoztam itt a messzi idegenben. Reggeli hat óráig aludtunk, természetesen a szabad ég alatt. De aludtunk mélyen, édesen, nem törődve a csípős szeptemberi éjszakával. A fáradtság mindent elfelejtetett velünk. Szeptember 4-e, reggel hat óra. Felébresztettek. Ismétlem, felébresztettek, különben nem tudtam volna felkelni. Körülöttem még aludtak az emberek, mint a csutak, elbágyadva a fáradtságtól. Amint kinyitottam a szememet, a menekülők százait láttam. Ki gyalog, ki szekéren, igyekezett valamerre. Jő a muszka. Bár álmos és bágyadt voltam, mégis eszembe jutott, hogy ezeknek a szegény embereknek már nincs hajlékuk, otthonuk. Ha tudnám, hogy az enyéim békében élhetnek, a halállal sem törődnék. S míg ilyen gondolatok foglalkoztattak, kaptuk a parancsot: felkészülni, továbbmenetelés! Hogy Dolináról is megemlékezzem, ez is egy zsidó város. Az üzletek mind zárva voltak. Este hat óráig meneteltünk és Sztrih mellett egy vásártéren ütöttünk tábort. Az éhezésről már nem is szólok, annyira természetesnek találtam. Ez volt a leghűségesebb kísérőnk, ritkán pártolt el tőlünk. Valami zagyvalékot kaptunk ugyan este, de annyi volt, mint medvének egy vackor. Mindegy, sátort húztunk, szalmát, szénát alája és ledőlni. Elaludtam. Éjjel kegyetlenül hideg eső kezdett hullani. Felébredtem, a köpenyemet leoldottam, betakaróztam. De hiába, dideregtem és többé nem tudtam elaludni. Alig vártam a reggelt, az indulást.
Szeptember 5-e, reggel 5 óra. Indulás a városba. Ott mindnyájan egy-egy kenyeret kaptunk. Ez újság volt és öröm. A piacon egy órát várakoztunk, ezalatt bámultam az idegen feliratú táblákat. Aztán kinyílt egy boltajtó. Bementünk néhányan és meleg harisnyákat vásároltunk. Végre elindultunk és egyfolytában 25-30 kilométert mentünk. Csupa lengyel és zsidó falut érintettünk. Éjjel a mezőn háltunk. Szeptember 6-a. Reggel 5 órakor indultunk. Többnyire mezei úton meneteltünk, minden oldatról biztosítva. Meleg volt, izzadtunk. Déltájt egy kis faluba érkeztünk, néhány házból állott. A civilek otthon voltak. Amíg pihentünk, benéztem egy házikóba s az asszonynéptől kaptam egy csupor tejet. Itt-ott egy-egy alma is akadt. Pár perc múlva nagy lárma támadt. Mi történt? Az augusztus 30-án eltévedtek most érkeztek meg, hoztak magukkal konyhát is. Volt nagy öröm. Újra láttam Ocetea Aurélt is, aki szintén előkerült. Nagyon örvendtünk a viszontlátásnak. Postát is kaptam, egy lapot Gábor sógoromtól és rettenetesen megörültem neki. Késő délután kimentünk a faluból és úgy két kilométernyire kész sáncokban helyezkedtünk el. Munkások csinálták őket, ügyesen voltak elkészítve. Állva lehetett lőni belőlük, de pihenésre is alkalmasak voltak. A közelből szénát hordtunk a sáncba. A közelemben láttam Kata István mohai fiút, egy hadnagy tisztiszolgája volt. A sötétség beállta előtt szigorúan tilos volt kimozdulni a sáncból. Őrszemeket állítottak, félóránként pedig egy-egy járőr járta be előttük s mellettük a terepet. Szeptember 7-e. Rendes étkezés a lövészárokban. Volt konyhánk. Reggelizés után elhelyezkedtünk. Kisütött a nap, minden arc visszanyerte eredeti vonásait. Csöndesen ültünk. Az őrszemek előre mentek s miután 15 emberből álló rajomnak kiadtam a megfelelő felvilágosítást és a kapott parancsot, elővettem kis noteszemet és a következőket jegyeztem fel: egyik fiú imakönyvéből imádkozik, a másik tükörében nézi magát, a harmadik arcát, fülét tisztogatja, egy másik a kenyeréből kanyarít, két-három ember vízért megy vedrekkel. Időnként egy-egy járőr vizsgálja végig körletünket. Drága Piroskám! Hányszor bántottam meg érzékeny lelkedet! Hiába, én ilyen voltam. S tudom, hogy bármennyire fogadkoznék most, mégis csak a régi leszek, ha Isten segedelmével hazakerülhetek. Bocsáss meg érte! Időm még lett volna az elmélyedésre, de a nap olyan erősen tűzött, hogy teljesen elbágyadtam, alig tudtam a harci feladatokra fordítani figyelmemet. Szervusz hát, édes Mamám! Fedezékeink körül nyír és égerfa váltakozik az erdőben. Szántó kevés volt, nyílrendszerben művelve. Főként zab és burgonya termett rajta. Sok volt a kaszáló, legelő. A feltalaj homokos, szinte szürke. Az állatvilágról azt jegyeztem fel, hogy sok a holló. Étkezésünk rendes volt. Szeptember 8. Reggel járőrbe küldtek, úgy egy kilométernyire, de mire visszatértünk, az ezred már felsorakozott és indultunk. A menetelés estig tartott, kb. 30 kilométert tettünk meg. Egyik község gyúrva volt sebesülttel, mieinkkel, orosszal vegyesen. A templom szalmával volt behintve és a sebesültek egymás mellett olyan szorosan feküdtek, hogy járni sem lehetett volna közöttük. De érzem, hogy lassan-lassan megszokottá válik mindez, sőt szinte természetesnek találom az egész komédiát. Szeptember 9. Hajnaltól kb. tíz óráig meneteltünk. A sebesültek folyton jöttek, ki saját lábán, ki a barátja karjába kapaszkodva. Az asszonyok sírnak, jajgatnak. Igen meleg volt, nyomunkban óriási a por. Egy nagy réten helyezkedtünk el és vártuk a további parancsot. Körülnéztem valami harapnivalóért, de egy cső törökbúzán kívül semmit sem kaptam. Találkoztam Herbert Károly hadnaggyal. Egy csomó lépesméz volt előtte és jóízűen falatozott belőle. Nem bántam volna ha megkínál, de mivel nem
tette, továbbálltam. Délután felfejlődtünk ütközetre, amelyre már nem került sor, mert tovább indították ezredünket. Este fél 11-ig meneteltünk erőltetett ütemben. Borzasztóan fárasztó volt. Szeptember 10. Háromnegyed 6-kor indultunk el. A második községben újra sok volt a sebesült és az orosz fogoly. Felkészültünk az ütközetre. Arra gondoltam, hogy pár óra múlva én is halott vagy sebesült lehetek. Itt, Tersanova alatt, elbúcsúztam édes Piroskámtól, gyermekeimtől, anyáméktól. Egyébként nyugodt voltam, bíztam az Úristenben. Délután 3 órakor indultunk az ütközetbe. Felfejlődve nyomultunk előre, hegyen-völgyön, erdőn, mezőn keresztül. Az ellenség hátrált, nem bírta ágyútüzünket. Mint balodalvéd, rajommal a közeli erdőbe kellett behatolnom. Rettenetes látvány fogadott. A sűrű erdő keresztül-kasul csupa kitaposott ösvény. Lépten-nyomon holttestek, többnyire orosz halottak. Némelyik le sem volt esve, csak egy bokornak dőlve. Hajlott minden tagja, friss halott volt. Fegyverek, ruhadarabok, sipkák. A tisztásokon döglött lovak, ott maradt orosz municiós szekerek. Az út mellett hatalmas gödröt kezdtek ásni a katonák és már hordták a halottakat a gödör mellé. Itt fogják aludni örök álmukat. Ágyúk, huszárok, gyalogosok fejveszett összevisszaságban törtek előre, hogy szusszanni se hagyják az oroszt. Nem is állott meg, amíg ki nem jutott az ágyútűzből. Estére egy szeszgyárhoz értünk, amelynek csak a füstölgő romjai voltak meg. Itt véletlenül megközelített konyhánk, kikaptuk az ebédet és a vacsorát is egyszerre. Nyomban elindultunk és erőltetett menetben mentünk éjféjtájáig, amikor végre Verbic községbe értünk. Szakaszonként egy-egy udvarban helyezkedtünk el, de aludni nem tudtunk, részint a hűvös idő miatt, részint mert zavart a folyton megújuló puskatűz. Az udvaron egy tehenet találtunk s erről sejtettük, hogy valaki otthon lehet, de az ajtó zárva volt. Hiába tiltottam meg, hogy a házba erőszakkal valaki is bemenjen, később felfeszítették az ajtót. Hát az ágy alól húztak ki egy öreg rutént, az unokáival együtt. Megnyugtattuk és többé nem félt tőlönk. Közeledett a reggel, a puskatűz egyre erősebb és folytonosabb lett. Szeptember 11, virrad. A puskatűz megszűnt, mintha az ellenség eltűnt volna. A falu végén felfejlődtünk és egy patak mentén az egész század rajvonalban elhelyezkedett. Mögöttünk újabb századok jöttek, túlhaladtak bennünket és előre nyomultak. Előttünk egy kb. kétezer lépés széleségű rét húzódott, azon túl a hegy kezdődött. A hegy derekán ellenséget jeleztek. A mi rajvonalaink a rét közepéig sem értek el és a jelzett helyről rettenetes ágyútüzet zúdított rájuk az orosz. Hullott az ember mint a kéve. Az életben maradottak futottak vissza. Mi nem mozdulhattunk, mert nem volt parancsunk visszavonulásra. Hirschhorn hadnagy úr átszólt Pap Béla hadnagy úrnak: Vonuljunk mi is vissza! Nincs parancs – volt a válasz. Azután már nem figyelhettem reájuk, hanem az ellenséget vigyáztam, amely a lövészárokból kiállott és úgy lőtt reánk. Fedezékünk nem lévén, egyedül az Istenben bízhattam. A lövedékek fejünk fölött robbantak. Ekkor figyelmeztetett egy ember, hogy a többiek mind visszavonultak. Nekünk felállni veszélyes lett volna, úgy intézkedtem tehát, hogy maradunk. Épp így Bakó tizedes is. Összesen huszonhaton voltunk. Soká nem maradhattunk, mert az oroszok oldalt kerültek és negyedóra alatt fogságba kerülhettünk volna. Hason csúszva visszaindultunk és a patakhoz érve belevetettük magunkat a vízbe. Mellig ért, de szerencsénkre lassú folyású volt. S amíg kitaszigáltuk egymást a túlsó partra, három ember mégis belefulladt. Összesen harmincketten verődtünk össze, ott volt Pap Béla hadnagy is. Mindenünk facsaró víz volt, szerencsére a nagy melegben hamar megszáradt rajtunk a ruha. Kb. tizenöt kilométert meneteltünk vizesen és csak akkor állhattunk meg,
hogy feltört lábunkat megigazíthassuk. Nem tudom, ettől-e vagy még az előző erőltetett menettől, de a ballábam nagyon fájt bokahajlásban és a fájdalom egyre fokozódott. Sokáig nem pihenhettünk, mert támadásra kaptunk parancsot. Nyomultunk előre fel a hegynek. Estére ezredünkkel bekerítettünk egy nagy erdőt. Roham rohamot ért, az ordítozás pokoli volt. Az oroszok a fák között csoportosultak, szakaszonként szedték össze őket. A sötétség vetett véget a küzdelemnek, mi rögtön elsáncoltuk magunkat, de keveset maradtunk, mert még sötétben indultunk vissza. Nagyon bosszantott mindnyájunkat a visszavonulás, nem értettük az okát. Szeptember 12. A visszavonulás egész nap tartott. Estére egy uradalmi réten sátrat ütöttünk. A konyháink is beértek s főztek valamit. Negyvennyolc órai koplalás után bármi nagyon .ízlik. Egyébként eszünk amit lehet, krumplit, répát, káposztát. Ha volt rá idő, megfőztük, egyébként nyersen is jó volt. Szeptember 13. Éjfél után riadó. Kettős rendben jobbra át, indulj! Sokan mezítláb voltak, nem kaptuk hirtelen fegyverünket, szerelvényünket. Esett, az emberek össze-vissza keveredtek. Puskámat nem tudtam kihúzni a sátorlapból. Mindent a vállamra vettem és a tömeggel tartottam. Mi volt a riadó oka? A közelben egy híd alá volt aknázva s nekünk még át kellett mennünk rajta. A hátunk mögött nyomban fel is robbant. Virradatra már messze jártunk. Szakadatlanul esett, a sár megnehezítette menetelésünket. Este meghálás a szabadban, felszereléssel. Szeptember 14. A falu mellé húzódtunk egy kertbe. Az ellenséget 20 kilométernyire jelezték, így bátran fölszedtük a pityókát egy közeli házban. Délután újra megindult az eső és puskaropogás hallatszott egészen közelről. Felszedelőzködtünk, elindultunk. Velünk indult el a falu népe is. Szekerei százszámra állottak az úton. Rajtuk ágynemű, gyermekek. A sár mély, a lovak alig bírják a megterhelt szekereket, az asszonyok, gyermekek sírnak. Nem csoda. Mindent ott kellett hagyniuk. Én ezt tartom a háború legborzasztóbb szenvedésének. A kép rettenetesen hatott reám. Most egyszerre megállott az egész szekérsor. Egy híd fel volt robbantva, nem lehetett tovább menni. Szent Isten, micsoda jajveszékelés támadt! Mi lassan előre mentünk és végül elhagytuk szegényeket. Később átmentünk a hidászaink által készített hídon s nyomban felrobbant ez is. A fájós lábam erősen gyötört. Besötétedett. Mentünk egy erdőn előre. A sár olyan mély és ragadós volt, hogy ennél cudarabb utat elképzelni sem lehet. Biztatgattuk egymást, de hiába, az emberek mind sűrűbben maradoznak le. Egyszerre csak erőm elhagyott és összerogytam. Hűséges szomszédom, Bán György fölsegített, de nem tudtam tovább menni. Letértünk a rémes útról és egy fűzfabokor mellett megálltunk a gyepen. Hiába esett az eső, hiába volt mindenünk csupa víz, lefeküdtünk, szomszédom Bán György is, én félálomban hevertem. Kb. egy óra telhetett el így. Hirtelen erős csörömpölés, nagy lárma hallatszott a közelből. Megértettem, hogy a konyháink jönnek nagy kínlódva. Fölébresztettem társamat és csatlakoztunk a konyhákhoz. Szerencsénkre tettük, mert amint átmentünk egy további hídon, a hátunk mögött felrobbantották. Aki leszakadt, maradt a muszkának. Végre éjfél után két óra tájt egy kis falut értünk, itt megtaláltuk ezredünket is, amely már a házakban szétoszolva aludt. Beszorultunk mi is egy házba s miután három sültpityókát megettünk, a pitvarban lefeküdtünk és elaludtunk. Szeptember 15. Reggel fél 5-kor riadó. Hirtelenében még megittunk egy teát és indultunk Zámbor felé. Szép idő volt és műúton mentünk, így tűrhető volt a fáradalom. Csak a lábam nagyon fájt bokában. 17 órára Zámborba értünk. Három óráig
. pihentünk, azután indultunk tábori őrszolgálatra Sáde község határába. Elhelyezkedtünk a megásott lövészárkokban és az egész éjszakát átvirrasztottuk. Szeptember 16. Az átvirrasztott éjszaka után oly jól esett a felkelő nap fényében heverészni, sütkérezni. A kertben kaptárak vannak, a fiúk próbálkoznak, de nem sikerült mézet venniük. Elmegyek magam, szalmafüsttel kifüstölöm a méheket, szuronyommal kifeszegetem a kereteket. Sikerült hat nagy keret mézet kiszednem. Közösen elfogyasztottuk, jóízű volt. Tizenegy óra felé elindultunk vissza Zámbor felé, de nem mehettünk be a városba, mert a két vashídat közvetlenül előttünk felrobbantották. A Dnyeszter mellett réteken meneteltünk Sztári Zomborig, ahová este 8 órára értünk be. Ez éppen kilenc órai menetelés volt, öt percnyi megállás nélkül, ellenben helyenként még futólépésben is. Ó-Zámborban jó vacsora várt. A reggeli, ebéd, vacsora egyszerre került kiosztásra. Éhes gyomrunk mindent befogadott. Lefeküdtünk az utca szélén és elaludtunk. Szeptember 17. A sok közül mindig akad olyan, aki nem alszik, hanem matat-keres. A közvetlen szomszédságban az éj folyamán ráakadtak egy tojásraktárra. Gyerkes szakaszvezető fölébresztett és elvezetett a raktárhoz. Gyertyavilágnál szedegettük a tojást a mészből s mire a zsidó fölébredt, ugyancsak megdézsmáltuk a raktárát. Mindenkinél volt legalább 15-20 tojás. Fát is kerítettünk és hozzáfogtunk a tojásfőzéshez. Lett is belőle nyomban hasfájás. A megmaradt tojást reggel el kellett dobálnunk, mert a zsidó nagy patáliát csapott és motozástól féltünk. Fél 7-kor elindultunk, lassan, vontatottan mentünk, mindössze 15 kilométert. Szeptember 18. Annál hosszabb volt a ma megtett út. Reggeltől estig meneteltünk. Konyhánk sehol sem volt, a mezőn is szűkösen akadt harapnivaló. A délutáni nagy eső szerfelett megnehezítette a menetelést. Lábfájásomat sokszor már alig tűrtem. Az éjszakát a szabadban, tábortűz mellett töltöttük. Cudar alvás az ilyen. Ha közel fekszik az ember a tűzhöz, kiég a köpeny, a sátorlap, ha pedig távol, akkor mit sem ér. Mondom, cudar egy dolog volt, de most, hogy minden eltelt, és én élek, csaknem kellemes képek újulnak meg lelkemben. Igazi katonaélet. Szeptember 19. Egész nap meneteltünk, délelőtt esett, délután jobb idő volt. Hegyen-völgyön keresztül egy nyomorúságos kis faluba értünk. A falu végében sátrat vertünk. Pap Béla hadnagytól húsz koronát kaptam, hogy századunknak szalmát és valami ennivalót szerezzek. Mindössze egy véka pityókát és tíz kötés szalmát kaptam. Egy házban 20 fillérért kaptam egy pohár tejet és a házbeliek megengedték, hogy ott aludjam, ami azért nem volt megvetendő dolog, mert éjszaka nagy eső kerekedett. Szeptember 20. Reggel is még esett. A tiszt urak a konyhákat szerették volna előkeríteni s miután egy őrmestert , majd egy szakaszvezetőt hiába küldtek ki, engem bíztak meg a feladattal. Lovat kaptam és térképet. Félóra múlva megtaláltam a konyháinkat. Visszajövet egy kenyeret és egy üveg rumot hoztam Pap hadnagy úrnak. Más lovat adtak, azzal a paranccsal, hogy a konyhák egy óra múlva ott legyenek. Repült a ló, öt perc múlva ismét a konyhánál voltam, ám amíg a leveseket összetöltötték egy kondérba és nagy lassan elővánszorogtak, ezredünk már elindult. Csupán a rajkürtös várt, átvette a főhadnagy úr lovát, én meg ott maradtam, egyúttal le is maradtam. Gondolkoztam, azután csatlakoztam a visszatért konyhákhoz. A konyha mellett elveszni nem lehet s majd csak csatlakozom ezredemhez. A konyha mellett
menetelve beértem trénkolonnénkat. Itt ismerkedtem meg Bojtor György kartárssal, ezredtörzshöz beosztott szakaszvezetővel. Felültetett a szekerére s együtt tovább mentünk. Egész nap esett az eső, ruhám facsaró víz volt. A szekéren erősebben ér a szél, reszketek. Meg sem álltunk este 10 óráig. Ekkor beértünk egy majorba. Az udvar közepére jó tüzet raktunk, ruháinkat megszárítottuk és éjfél után bebújtunk a szénába, a szín alá. Egészen meglettem volna békülve a világgal, ha nem fájt volna a lábam s nem bántott volna a gondolat, hogy embereink nem ettek. Szeptember 21. A trénkolonné korán reggel elindult. Az idő jobb volt, de a sár még mindig nagy. Estére egy majorban találkoztam ezredemmel. Egy szekér alatt aludtam s bár hideg volt, reggelig nem ébredtem föl. A következő község az utolsó lesz Galíciában, nemsokára elérjük a jablonkai hágót. Azon túl újra otthon leszek. Csak kezdtem félni, hogy nem bírom ki odáig. Lábamat alig vonszoltam, a szerelvényemet nehezen cipeltem. Mentem, de közben minden puszta lett körülöttem. Nem láttam, nem hallottam, csak pár perc múlva vettem észre jólelkű Bán György bajtársamat, aki virradat óta keresett engem. Itt vagyok György, talán maga is beteg? Jó reggelt, tanító úr! Azt hittem, többé nem fogom látni. Majd elpusztultunk az éhségtől. Nem szerzett tanító úr, legalább egy kis kenyeret valamelyik szekérből? Nekem bizony egy egész kenyerem van, György! A felét átadom. Ott van a tarisznyámban. Levágá György a felét és mindjárt jobban lett. Elvezetett a századomhoz, mely közben átalakult és az 5.század lett. Szeptember 22. Azonnal felkerestem Pap Béla hadnagyomat s kértem, küldjön orvosi vizsgára. Az orvosok egy közeli házban voltak, oda mentem. De annyi volt a beteg, hogy a ház környékét is ellepték. Csaknem mindeniknek a hasa fájt, néhányan már fetrengtek és egészen kivetkőztek emberi alakjukból. Kezdődik a kolerás világ, s ha már a szemek beestek és az ajkak elkékültek, végük van. Sokan vannak ilyen állapotban. Az orvosok kijöttek a házból, de akkor már százszámra álltak és hevertek a betegek. Ismerősöket is láttam, féllábbal a sírban. Én aránylag jobban voltam s látva a sok haldoklót, még jobban visszanyertem erőmet. Az orvos keveset foglalkozhatik egy beteggel, meg sem kérdi, mi a baj, csak egy kanál orvosságot nyom a szájába. Én is kaptam egy kanállal, aztán mutattam a lábamat. Az eredmény: egy cédula, mely feljogosít, hogy két napig szekéren utazhassak. Fiam – mondta az orvos – ha nem kap szekeret, induljon el gyalog, mert estére vagy holnapra itt lesznek az oroszok. Összeszedtem minden erőmet és elindultam. Velem mások is, akik elindulhattak. Lassan haladtam, mert a nagyfokú hasmenés miatt három-négy percenként félre kellett mennem. Ez nem volt egyszerű, mert minden lépésnyi hely hasmenés nyomát mutatta jobbra is, balra is, a sáncban, réten, bokrok mellett. Hát ilyen beteg ez az embertömeg? Ez védi a hazát? Ellenség nem tehet annyi kárt mint ez a csúnya betegség. 9 óra felé megindult az eső. Még nehezebben haladtam. Toronyiránt menve délután két óra tájt elértem az út meredekét. A tréneknél akadt egy jólelkű ember, aki felvett szekerére. Szerencsémre a hasmenésem alábbhagyott s csak akkor szálltam le, amikor a lovakat pihentették. A ló kevesebbet bír el, mint az ember. Kidől, elpusztul. Itt is rengeteg döglött ló fekszik a sárban. Minden nyomorúságom mellett még bőrig is áztam, a sátorlap sem segített. Végül is le kellett szállanom, mert az egyik ló összerogyott. Leszedték róla a hámot és félrehúzták a sánc mellé. Egy ló és négy ember hurcolta tovább a szekeret, persze az utolsó szalmaszálat is ledobták róla. Szitkozódtak, káromkodtak, mert mégiscsak leszakadtak a kolonnéjuktól. Én ahogy tudtam, továbbhaladtam. Ezalatt sötétedni kezdett. Az emberek úgy húztak el mellettem, mint az árnyak. Összeszedtem minden erőmet és
csodák-csodája, felértem a jablonkai hágó tetejére. Leültem pihenni egy pillanatra, de rosszul tettem, mert még betegebben és fáradtabban keltem föl. Észre sem vettem a fákat, csak amikor a szél reám rázta róluk a vizet, óriási cseppekkel toldva meg az esőt. Végrevalahára lámpafényt láttam, faluba értem. Zemplinoroszi volt, nemsokára megláttam a táblát. Gondoltam, bemegyek a legelső házba és még ha a sátán lakik is ott, meghálok benne. Bementem volna, ha lehetett volna. A sok katona úgy gyúródott a szobában, mint gyufa a skatulyában. Alig nyithattam ki annyira az ajtót, hogy beférjek. Ember ember mellett fetrengett vagy horkolt. A boglyakemence mellett két ember pityókával babrált. Magam is megettem három-négy darabot, aztán behúzódtam a sarokba. Szeptember 23. Valahogy megvirradt. A levegőt vágni lehetett volna a kis házban, olyan párás volt és büdös. Rendre feltápászkodtunk.Többnyire 23.ezredbeli román fiúk voltak. Siettem, hátha a falu végén elérem ezredemet. Bementem egy zsidó kocsmába, de pálinkán kívül egyéb nem volt. Továbbálltam, de mind rosszabbul és nehezebben mozogtam, rémes hasfájás környékezett. Elértem az elemi iskola épületéhez. Itt a szolga elmondta, hogy a tanítói lakás most orvosi szoba, a tanterem pedig kórház. Kórház? – inkább halottasház volt. A padlóra terített szénán halottak és haldoklók feküdtek. Én is letelepedtem. Mintha a halál sorba vette volna az embereket. Alig nyúltam el, fájdalmaim megkétszereződtek. Szentül hittem, hogy néhány perc múlva meghalok. Feltettem magamban, hogy türelemmel viselem el utolsó szenvedéseimet s még hátralevő perceimet imádsággal töltöm. Érettetek imádkoztam, drága szeretteim. Mi lesz veletek? Én nemsokára megnyugszom, mint a szomszédaim. De nektek élni kell. Jó Istenem, neked ajánlom a lelkemet és a családomat! De íme, fájdalmaim mintha enyhültek volna, meg tudtam fordulni a másik oldalamra. Egy népfölkelő kávét hozott azoknak, akik az ajtóig el tudnak menni. De egyedül csak én tudtam odamászni. Félig kiegyenesedve nyeltem le a kis csésze tejeskávét. Talán ez volt az orvosságom. Az öreg népfölkelő segített felvenni a szerelvényemet s miután megköszöntem jóságát, elsiettem a halottak közül. Ki sem mehettem a faluból s máris le kellett ülnöm, mert ismét erőt vett rajtam a nagyfokú hasfájás. Százával-ezrével mentek el mellettem az emberek, de senki reám sem nézett. Orvosok is jöttek, kérve kértem, adjanak valami gyógyszert. Menj az ezredorvosodhoz! – volt a válasz. A másik hozzátette: Büdös kolerás! Végül jött egy tüzérszekér megrakva lovakról leszedett nyergekkel, kantárokkal. Vegyél föl bajtárs, beteg vagyok! Van egy darab kenyerem, neked adom. Gyere és ide azzal a kenyérrel! Valahogy felültem, a kenyeremet becsülettel odaadtam. Délben beértük ezredemet. Megköszöntem bajtársam szívességét. A konyhák is ott voltak, én is kikaptam részemet. Jó volt, jól esett, egészen felfrissültem. Ebéd után csak néhány kilométert mentünk és máris táborba szálltunk. A gyaloglást sehogy sem bírtam. Kértem a trénparancsnokot, hogy vegyen fel egy szekérre. Nem akadt helyem, csak a szerelvényemet tehettem fel. Nem vártam meg az ezred indulását, hanem Székely István beteg társammal elindultam, hogy lassan előbbre jussak. Hét kilométer után beértünk egy faluba. Egy jó rutén asszony tíz fillérért kitűnő sültpityókát adott. Szállást is adott, szalmát tett a földre, hozott egy párnát is. Hálálkodva feküdtem le. Szeptember 24. A pihenés jót tett. Reggel alaposan megmosakodtam. A hadjárat kezdete óta ez volt az első alkalom, amikor ágyban alhattam és ingre vetkőzve megmosakodhattam. Gyomor- és hasfájásom múlóban volt, de a lábam fájt. Úgy léptem, ahogy lehetett, nem hajlítva bokában a lábamat. A jó néne egy csésze tejet is adott 20 fillérért. Elhatároztam, hogy többé nem maradok le, mert a lemaradás biztos elveszés.
Gyors ütemben meneteltünk tovább, de a fáradtság miatt elrendelt ötperces megállóknál az emberek mind elaludtak. Még horkoltak is, álmodtak is. Én sem leülni, sem lefeküdni nem mertem a lábam miatt, inkább a puskámra támaszkodva töltöttem a pihenőt. Egy faluban két órára álltunk meg, de századunknak szolgálattételre ki kellett mennie a határba. Pap Béla hadnagyom engem a faluban hagyott lábfájásom miatt. Egy padon pihentem. Este továbbmentünk és táborban háltunk meg. Szeptember 25. Tovább. Az emberek mind sűrűbben dőlnek ki. Suttogva adják szájról-szájra, hogy kiütött a kolera közöttünk. At út mentén levő sírok mind kolerás halottak sírjai. Mások orvosi szakvéleményre hivatkozva azt mondják, hogy csak heveny bélhurut és éhtifusz gyötör bennünket. Nem túlzott, aki az éhezést okolta. Én már elég jól éreztem magam, leszámítva lábfájásomat. Nagykemence községben a házakhoz szállásoltak be. Gróf Andrássy Bélának gyönyörű kastélya van itt, remekül fásított kerttel. Egy szeszgyárat is láttam, szintén a gróf tulajdona. A mi szakaszunk egy zsellérasszony udvarára került. Első dolgunk az volt, hogy az utat átszelő patak vizében megmosakodtunk, tiszta fehérneműt vettünk, a szennyest kimostuk, továbbá megborotválkoztunk. Éppen négyhetes szennyest vetettem le. Húsz társammal az istállóba voltam beszállásolva. Négy ember már haldoklott. Folyton vizet kértek, képesek lettek volna egy egész veder vizet meginni. Éppen most vittek be nekik egy vederrel, de a nagy kapkodásban feldöntötték. Szegény emberek még fetrengve is összeverekedtek, egyik a másikat okolta, amiért a víz kiömlött. Hiába mondjuk, hogy mást hozunk, nem győzik kivárni. Reggelre mind a négy halott volt s másik háromnak megkékült az ajka. Szeptember 26. Gyönyörűen kel fel a nap a gyönge ködön át. Jöttek a szanitécek és elvitték a négy halottat. Jobb, hogy a hozzátartozók nem látják ezt, mert a szívük meghasadna. Én is ott hagytam a látványt, hátramentem a kertbe. Reggeli után, hogy tagjaink el ne lágyuljanak, kivonultattak a mezőre gyakorlatozni. Utána kenyeret kaptunk, egy rendes komiszat és egy kicsit. Ezzel Galíciába való érkezésünk óta összesen kb. négy kenyeret kaphattam, ebben volt a legnagyobb hiány. Délben a konyha rendesen kiszolgáltatta az étkezést. Ebéd után a zsellérasszony beengedett a házába és amíg ő palacsintafélét sütött a gyermekeinek, én a noteszembe írtam. Szó szerint ezeket: Édes Piroskám! Szeretném, ha eddigi jegyzeteim mind eljutnának hozzád. Megpróbálom feladni őket postára, hogy egyhónapi följegyzéseimet te őrizzed meg. Idegen kézre ne add ezt a noteszt, csak anyámnak, apámnak és Gábornak mutasd meg. Más ne tudja fájdalmaimat, amiket itt csak vázolni, de leírni nem tudtam. Vége. Lőrinczi Ferenc 1914-es háborús naplóját hallották. Felolvasta Lőrinczi László. Üdvözlet a hallgatóknak! U.i. A hanglemez tartalmát átírta: SZIGETI LÁSZLÓ (Lőrinczi Ferenc unokája anyai részről). Kolozsvár, 2011 március. Mellékelt fényképek: 1. Lőrinczi Ferenc a hadikórházban(balról a második) – 1915 február. 2. A lábbadozó Lőrinczi Ferenc(mankóval) – 1915 május. 3. Lőrinczi Ferenc az 1950-es évek elején(Bordi András marosvásárhelyi festőművész festménye).
