KÖZÖS BARÁTAINK. (Holt és élő négykezes koncertje) tanítványi hódolattal Szabó Lőrincnek, aki születésem előtt hunyt el

KÖZÖS BARÁTAINK (Holt és élő négykezes koncertje) tanítványi hódolattal Szabó Lőrincnek, aki születésem előtt hunyt el

Caius Valerius Catullus carmináiból 85. Odi et amo. Quare id faciam, fortasse requiris. Nescio, sed fieri sentio et excrucior.

CATULLUS: SZERELEM ÉS GYŰLÖLET Odi et amo Gyűlölök és szeretek. Miért? Nem tudom én se, de érzem: így van ez, és a szivem élve keresztre feszít. (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. I. 361. p.) + Catullus Veroniensis: Gyűlölök és szeretek Gyűlölök és szeretek: van ilyen, bár mit tudom én , csak lelkemen érzem a kínt s testem is abba feszül. +

Horatius carmináiból

Carm. III. 13. O fons Banduisae, splendidior vitro, Dulci digne mero, non sine floribus, Cras dona brevis haedo, Cui frons turgida cornibus Primis et venerem et proelia destinat. Frustra, nam gelidos inficiet tibi Rubro sanguine rivos Lascivi suboles gregis. Te flagrantis atrox hora canculae Nescit tangere, tu frigus amabile Fessis vomere tauris Praebes et pecori vago. Fies nobilium tu quoque fontium Me dicente cavis inpositam ilicem Saxis, unde loquaces Lymphae desiliunt tuae.

HORATIUS: BANDUSIA FORRÁSÁHOZ O fons Banduisae, splendidior vitro

Gyémánttükrü patak, Bandusiám, aki édes bort, koszorút s szirmokat érdemelsz, holnap gyenge gidát kapsz, melynek szarva a szerelem első ütközetét vívni türemkedik: de hiába: a víg nyáj buja gyermeke vérével a te apartod fogja csak pirosítani. Hozzád, hűs gyönyör, a lángkezü nyár soha nem férkőzhet, örök-frissen üdíted a kóbor barmokat és a járomban kimerűlt bikát. Versem szárnyra emel és a nemes vizek közt fogsz élni, te és fent az a tölgy, s a szirt, melyről locska sugárban ugrándozva sietsz alá. (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. I. 83-84. p.) +

Quintus Horatius Flaccus: Forrásáldozat Ékkő-kék ragyogás bújt ki a föld alól. Hoztam, víz tüköre, áldozatom reád: Szirmot, bort s e gidát, már Harcos szarva dudorszik, a Felnőtt párbaj elé állna szerelmesen. Ám nem lesz viadal, hull csak a vére itt És véled tovafut, míg Bíborszínt a habodra fest. Nyár égbolt ha vakít, kánikulában is Tested szomjuhos állatokat hüsít; Istrángos lovakat, kis Böccéket, juhokat s csacsit. Gyermekkor tava, nem issza be fényedet Többé semmi iszap s tenger-idő, mivel Versemből nem apadsz, folysz Nyár s fűz árnya alatt.

+

Carm. I. 9. Vides, ut alta stet nive candidum Soracte, nec iam sustineant onus Silvae laborantes, geluque Flumina constiterint acuto? Dissolve frigus ligna super foco Large reponens, atque benignius Deprome quadrimum Sabina, O Thaliarche, merum diota. Permitte divis cetera, qui simul Stravere ventos aequore fervido Deproeliantis, nec cupressi, Nec veteres agigantur orni. Quid sit futurum cras, fuge quaerere, et Quem fors dierum cumque dabit, lucro Adpone, nec dulcis amores Sperne puer, neque tu choreas, Donec virenti canities abest Morosa. Nunc et campus et areae Lenesque sub noctem susurri Composita repetantur hora, Nunc et latentis proditor intumo Gratus puellae risus ab angulo, Pignusque dereptum lacertis Aut digito male pertinaci.

HORATIUS: NÉZD A SORACTÉT! Vides, ut alta stet nive candidum

Nézd a Soractét! nézd, magas orma hogy ragyog fehéren! roskad a hó alatt és nyög az erdő, és a fagyban a folyamok vize mind beállott. Fűts hát, hadd oldja vad szigorát a tél, fűts jó keményen! s hozd ide kétfülü kancsódat és tölts bőkezűbben, óh Thaliarchus, a legjavából! A többit bízd rá, bízd az egekre: ha legyűrték a tengerkavaró vihart, megint feláll a karcsu ciprus s nem csikorognak a fák a kertben. Ne bánd, a holnap mit hoz akármire ébreszt a sors, vedd tiszta haszonnak; és ne vesd meg, ne kerűld, barátom, a szerelem gyönyörét s a táncot, míg rá nem őszül ifju fejedre a mogorva vénség! Hívnak a versenyek s ilyenkor édes sugdolózni titkon az alkonyi félhomályban, ilyenkor édes a kacagás, amely megmondja, merre bujt el a kedvesed, s a zálogúl rabolt gyűrű, mit a keze véd, de a szíve enged. (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. I. 145-146. p.)

+ Thaliarchushoz Lám, hófehér szentgyörgy-hegyi fákra hull Sűrű pehely s szőlők sora horgadoz, Fenyő belégörnyed gerincen És a Tapolca felől futó ér most Jég foglya. Tégy hát tűzre akáckarót És pinceajtót nyiss, a lopóüveg Ragyogjon e télben nekünk csak, Teljen arany boraiddal, ej!, meg. Jóvátevődik mind ami rossz ugyis Az ég alatt, elfárad a szél, csitul S nem birkolódzik majd a ciprus Szép derekával, a gesztenyékkel. Hány új nap az, mely még ezután jön el? Mért kérdenéd. – csak csapd a bevételek Közé, s amíg ifjú vagy, el ne Hagyd szaladozni időd szerelmes, Táncos találkák nélkül, öreg korod Hisz messze sincs; őszen s kötekedve jársz… Ma szállni hív a végtelen tér Vagy cicerélni keríts zugot hát, És tudd, azért sikkan nevetése a Lánynak, hogy rálelj, bárhova bújt el ő; A záloghoz húz egészen, S mérges is lenne, ha már kerülnéd.

+

Carm. I. XI. Tu ne quaesieris (scire nefas), quem mihi, quem tibi Finem di dederint, Leucone, nec Babylonios Temptaris numeros. Út melius, quicquid erit, pati! Seu pliris hiemes, seu tribut Iuppiter ultimam, Quae nunc oppositis debilitat pumicibus mare Thyrrhenum, sapias, vina liques et spatio brevi Spem longam reseces. Dum loquimur, fugerit invida Aetas: carpe diem, quam minimum credula postero.

HORATIUS: LEUCONÉHOZ Tu ne quaesieris Ne, ne, csak ne kutasd – bűn, ha tudod! – éveim, éveid meddig tartanak, óh Leuconoé; és ne kisértsd aszír jósod csillagait. S mert a jövőt jobb ha türöd, akár ad még új teleket Isten, akár elvisz ez, ez, amely partunk szirtjein úgy nyögeti most kint a rohamravert tengert: idd okosan könnyü borod s mérd az örök reményt kurta lét araszán. míg fecsegünk, száll az irígy idő: élvezd a napot és hagyd a gyanús holnap igéretét. (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. II. 378. p.) +

Leuconéhoz

Istent háboritod, - kérdeni bűn, mit hoz a sors nekünk! A számmisztika szír ostobaság, Leucone, sose Faggasd! Bár aminek jönnie kell, tűrve viseljük azt. Tán jó éveket is ád a magas Juppiter, ám lehet, Hogy már elmos a tél, mint ahogy a tenger a habkövet… Bölcs légy! Sebtiben úgy fejtsed a bort s metszd meg a zöld reményt Fontoltan. Fukarul bán az idő, szólni alig hagy itt. Hát élj most! De ne bízz abban, ami még ezután jön el.

Carm. I. XXIII. Vitas inuleo me similis, Chloe, Quaerenti pavidam montibus aviis Matrem, non sine vano Aurarum et siluae metu. Nam seu mobilibus veris inhorruit Adventus foliis, seu virides rubum Dimovere lacertae, Et corde et genibus tremit. Atqui non ego te, tigris út aspera Gaetulusve leo, frangere persequor: Tandem desine matrem Tempestiva sequi viro.

HORATIUS: CHLOÉHOZ Vitas inuleo me similis, Chloe Ugy futsz, félve, Chloé, mint a kis őz, amely rémült anyja nyomát keresi úttalan ormok közt, hol a puszta szél s erdő is ijeszgtei: mert ha átremeg a tavasz a lenge lomb hullámrengetegén, vagy ha a málna közt egyet moccan a zöld gyík: térde és szive már alél. Csakhogy én nem azért követem útadat, hogy mint zord vadonok tigrise, bántsalak: mit futsz, csókra megérve, most is folyton anyád után? (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. I. 226. p.) +

Chloéhoz Lánykám, mért menekülsz tőlem oly oktalan? Nem járt ösvenyen az őzike így szökell, Így vágy anyja után, míg Szellők-árnyak ijesztgetik. Reszkettet tavasz is, lombra ha ráfuvall. Félsz és botladozol s inda, szamóca közt Csak megmoccan a gyík, már Szíved véti a ritmusát. Tigris, lám, aki bánt, nem vagyok én, ne hidd, Nem törné, dehogy is!, össze a csontjaid Legforróbb ölelésem Mért is kéne anyád ide?!

Du bist min – ich bin din (Alte deutsche Liebeslyrik) Du bist min, ich bin din des solt du gewiss sin. du bist beslossen in minem herzen, verloren ist das slüsselin, du muost immer drinne sin.

MÜNCHENI KÓDEX: ÉN TIED, TE ENYÉM Du bist min, ich bin din Én tiéd, te ehnyém, higyj nekem, kedveském, szivembe jól be zártalak, mélyre, parányi kulcsa elveszett, most már örökre bent rekedsz. (Szabó Lőrinc: Örök barátaink. I. 210. p.) +

Wernher: Szívnek kulcsa Te az enyém. Én a Tied. Nem adnálak már senkinek. A szívemnek legmélyéről hallom is, hogy kopogsz föl. Örökétik kallódik a kicsiny kulcsa, nincs ki nyitja.

Francois Villon: Ballade de la grosse Margot Se j’aime et sers la belle de bon hait. M'en devez-vous tenir ne vil ne sot ? Elle a en soi des biens à fin souhait. Pour son amour ceins bouclier et passot ; Quand viennent gens, je cours et happe un pot, Au vin m'en vois, sans démener grand bruit ; Je leur tends eau, fromage, pain et fruit. S'ils payent bien, je leur dis que „ bien stat ; Retournez ci, quand vous serez en ruit, En ce bordeau où tenons notre état.” Mais adoncques il y a grand déhait Quand sans argent s'en vient coucher Margot ; Voir ne la puis, mon coeur à mort la hait. Sa robe prends, demi-ceint et surcot, Si lui jure qu'il tendra pour l’écot. Par les côtés se prend cet Antéchrist, Crie et jure par la mort Jésus-Christ Que non fera. Lors empoigne un éclat ; Dessus son nez lui en fais un écrit, En ce bordeau où tenons notre état. Puis paix se fait et me fait un gros pet, Plus enflé qu'un velimeux escarbot. Riant, m'assied son poing sur mon sommet, „Go ! go !” me dit, et me fiert le jambot. Tous deux ivres, dormons comme un sabot. Et au réveil, quand le ventre lui bruit, Monte sur moi que ne gâte son fruit. Sous elle geins, plus qu'un ais me fais plat, De paillarder tout elle me détruit, En ce bordeau où tenons notre état. Vente, grêle, gèle, j'ai mon pain cuit. Ie suis paillard, la paillarde me suit.

Lequel vaut mieux ? Chacun bien s’entresuit. L’un l'autre vaut ; c’est à mau rat mau chat. Ordure aimons, ordure nous assuit ; Nous défuyons honneur, il nous défuit, En ce bordeau où tenons notre état. VILLON: BALLADA VILLONRÓL ÉS A KÖVÉR MARGOTRÓL Ballade de Villon et de la grosse Margot

Hogy e szép lány szolgája s híve lettem, azt hiszitek, hogy gaz s bolond vagyok? Van benne ép elég kincs, hogy szeressem, szerelméért kardot-pajzsot fogok. Ha vendég jön, kancsóért szaladok, van bor, gyümölcs, sajt, kenyér és ami kell, s ha jól fizet, azt mondom neki, hogy „bene stat”, vagyis rendben vagyunk s hozzák vissza máskor is vágyai e bordélyba, ahol együtt lakunk.

De ha pénz nélkül fekszik le, kegyetlen szidom Margot-t, hogy ég-föld háborog; szívem megvakul a vad gyűlöletben. Fogom cókmókját, övét, kalapot, hogy magamhoz veszem, mint zálogot. Neki meg csipején az öklei s üvölt, hogy hát még mit nem?! …Pokoli bestia! … Így addig marakodunk, míg botom az orrát be nem töri e bordélyban, ahol együtt lakunk. Erre csönd lesz. Ő rám néz, mérgesebben, mint egy varangy, és durrant egy nagyot

s elneveti magát: Na, go-go, szentem, – s hízeleg és cirógat, itt meg ott; úgy alszunk el, mint két részeg pocok. Reggel korgás ébreszti, s mert kicsi magzatát félti, rám dől; mondani se kell, hogy nyögök s majd szétlapulunk. Tönkretesznek az enyelgései a bordélyban, ahol együtt lakunk.

Ajánlás Villám, szél? Kosztom nem kell félteni! Így élünk, egymás kitartottjai. Lotyó és latrok: zsák s a foltjai. Lenézni egymást nincs semmi okunk. Ocsút ki kerget, pelyva követi. Nem kell a becsület, mi sem neki s bordélyban, ahol együtt lakunk. +

Francois Villon: Ballada a dundi Margot-ról (Marton László Vastag Margó című, 1968-ban készített kínai-márvány szobrára)

Lakáj, csicskás, samesz nem ért sose meg, Hogy széplánynak vagyok fegyverhordozója, Míg dús vagyonának a pajzsa lehetek, A kincseit karom és kardom is óvja. S ha netán nem éngem vár a pásztoróra, Gyümölcskosárt, sajtot, bort hozok én szintúgy, S ha még gálánsan is fizetnek a fiúk, Dárdájuk dicséri elköszönő szavam; „Vissza, ha viszket!” – zsibbadt szám fülükbe súg E bordélyban, hol két szívnek szállása van.

Ám ha langalló-nagy tenyerén egy árva Ezüstpénz se csillan, a guta üt megint: „Megöllek, Margó, esküszöm Kleofásra, Hulljék le rólad a szoknya, az öv s az ing, Fityinget érnek faszari becsüs szerint!” Ő Jézusra esküdik, a könnye zápor, Így, kajabálva futna ki a világból – Leszorítom az ágyra fejét hangtalan S míg vére nem serken, megverem némán, jól E bordélyban, hol két szívnek szállása van. Hüppög még. Szellent már takaró alatt, Dagadt akárha órjás dongók potroha, „Gogóka!” – göcögve csiklandja véknyamat, s úgy kap el, ahogy még nem kapott soha. Majd alszunk, nem sír tovább az ágy sodronya. Gyomra korgása ébreszt reggelente. Agyon ne nyomjon, segélj Istenem, Te! Gördítsd le rólam, megfúlok hamarosan, Hasamon ha tovább toronylik teste E bordélyban, hol két szívnek szállása van.

Ajánlás: Már fúhatsz förgeteg, megélek a télben. Azt kaptam csak mindig, amit reméltem Régen: „Egy híján húsz s tizenkilenc éppen!” Találnál-e, s hol, párra, mint Margó s magam, Oly igaz szerelemben tetten érten?! Nem kell a Becsülettől semmi érdem E bordélyban, hol két szív szállása van.

Elizabeth Barrett Browning szerelmes szonettje How do I love thee? „How do I love thee? Let me count the ways. I love thee to the depth and bredth and height My soul can reach, when feeling out of sight For the ends of Being and ideal Grace. I love thee to the level of everyday’s Most quiet need, by sun and candle-light. I love thee freely, as menstrive for Right I love thee purely, as they turn from Praise. I love thee with the passion put to use In my old griefs, a nd with my childhood’s faith. I love thee with a love I seemed to lose With my lost saints – I love thee with the breath, Smiles, tears, of all my life! – and, if God choose, I shall but love thee better after death.”

BARRETT-BROWNING: HOGY SZERETLEK? How do I love thee?

Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire csak hatolni bír föl s le s szerteszét a lelkem, mikor kiröppen a lét és az eszmény végső egeibe. Szeretlek a köznap szükséglete fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég; nyiltan, ahogy férfi küzd a jogért; tisztán, ahogy a hiúak sose. Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy kínom lángolt, rég, s lánykori imám: benne, – könnyem ez, s mosolyom, s talán egész életem! – s isten adja, hogy még nagyobb legyen a halál után.

(Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. II. 201. p.) + Elizabeth Barrett Browning: Portugál szonettek 43. Hadd mondjam el, hogy’ szeretlek… Hadd mondjam el, hogy szeretlek, Barátom! Szerelmem minden tájon általér Születésen innen, s túl a halálon Is, hol eltűnik az idő s a tér. Szeretlek szürke napokon, ha látom Sürgő kezed, s gyertya gyér fényinél. Szeretlek, mint ki lemond jutalmáról, Bár harcban hullt vére jogaiért. Szeretlek azzal a tűzzel, ami még Hajdanvolt gyerekkoromban égett, Mit annyiszor hagytam kihunyni rég, S mint szentekben hitem, nem ért véget, Most mosolyom s könnyem tovább őrizzék, Aztán az Úr, ha lobbant az élet! +

Heinrich Heine: Aus meinen Tränen spriessen (Buch der lieder) Aus meinen Thränen sprießen Viel blühende Blumen hervor, Und meine Seufzer werden Ein Nachtigallenchor. Und wenn du mich lieb hast, Kindchen, Schenk ich dir die Blumen all, Und vor deinem Fenster soll klingen Das Lied der Nachtigall. 1822.

HEINE: KÖNNYEIMBŐL VIRÁGOK Aus meinen Tränen spriessen Könnyeimből virágok fakadnak, angyalom, s mint fülemile-kórus zendül a sóhajom. Ha szeretsz, ez a szív a tiéd lesz minden virágaival, és ablakod ostromolja a fülemile-dal. (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. I. 44. p.) +

A Dalok könyvéből Könnyeim medrében nő sok-sok virág, ott fakad; sóhajom felröppenő dalos csalogány - csapat. Még nem tudom, kellek-e Néked? Csokrot adhatok csak; s csalogány éneke verné közben ablakod...

Heinrich Heine: Loreley (Buch der Lieder)

Ich weiß nicht, was soll es bedeuten, Daß ich so traurig bin; Ein Märchen aus alten Zeiten, Das kommt mir nicht aus dem Sinn. Die Luft ist kühl und es dunkelt, Und ruhig fließt der Rhein; Der Gipfel des Berges funkelt Im Abendsonnenschein. Die schönste Jungfrau sitzet Dort oben wunderbar, Ihr goldnes Geschmeide blitzet, Sie kämmt ihr goldenes Haar. Sie kämmt es mit goldenem Kamme, Und singt ein Lied dabei; Das hat eine wundersame, Gewaltige Melodei.

Den Schiffer im kleinen Schiffe Ergreift es mit wildem Weh; Er schaut nicht die Felsenriffe, Er schaut nur hinauf in die Höh. Ich glaube, die Wellen verschlingen Am Ende Schiffer und Kahn; Und das hat mit ihrem Singen Die Lore-Ley getan. S. G.

1823.

HEINE: LORELEY Ich weiß nicht, was soll es bedeuten Nem értem, a dal mit idéz föl, s hogy oly bús mért vagyok: egy régi, régi regétől nem szabadúlhatok. Már hűvös az este; a rajna nyugodtan folydogál; a hegycsúcs lángsugarasra gyult alkonypírban áll. Ott fent ül – ékszere csillog – a leggyönyörűbb leány; aranyhaja messzire villog arany fésűje nyomán. Aranyban aranylik a fésű, s közben a lány dalol; hatalmas zengedezésű varázs kél ajkairól. A hajósnak a kis ladikban

szive fáj, majd meghasad; nem le, hol a zátony, a szirt van – fel néz, fel a csúcsra csak! Végül ladikot s ladikost a mélységbe nyel – úgye? – az ár… S hogy ez így lett, ő okozta dalával, a Loreley. (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. II. 66-67. p.) + Loreley (A Dalok könyvéből) Szomorú vagyok, szomorú. Pillámra bánat permetel. Régi meséből való bú szorítja a szívemet el. Hűvösödik, és a sötét a Rajna vizére leszáll. Alkonyi csúcsok sövegét festi a kései sugár. Lányka ül ott a hegyen fenn. Halovány a hanyatló Nap is, arany haja hogy lebben. Csillámlik csatja a kontynak. Fésüje színarany ékzser. A haj zuhatagja lehull. Dalát dúdolta elégszer, de hatalma örökkön új. Kis csónakjában a révész hallja a dalt a szivéig.

Mit neki szikla! – „Afelé mész, honnan a hangom örvénylik…!” vagy vélte csupán hallani, míg odalett ő s aladik. kisimultak a víz fodrai, hol dallal ölő Lerelay lakik.

Heinrich Heine: Mein Wagen rollet langsam Mein Wagen rollet langsam Durch lustiges Waldesgrün, Durch blumige Täler, die zaubrisch Im Sonnenglanze blühn. Ich sitze und sinne und träume, Und denk an die Liebste mein; Da grüßen drei Schattengestalten Kopfnickend zum Wagen herein. Sie hüpfen und schneiden Gesichter, So spöttisch und doch so scheu, Und quirlen wie Nebel zusammen, Und kichern und huschen vorbei.

HEINE: FRISS ERDEI ZÖLDÖN ÁT Mein Wagen rollet langsam Friss erdei zöldön át visz lassan a postakocsim, virágzó völgyeken át, hol szikrázik a nap meg a szín. Ülök, merengek, édes lánykámról álmodozom.

S bókolva három árnykép köszön be az ablakon. A három alak csupa gyáva gúny, ugrál, fintorog, s ködörvénnyé kavarodva vihog és tovasuhog. (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. II. 53. p.) + A Dalok könyvéből

Lassún gördül postakocsink, fejem ablaknak döntöm. Lombra tűz a Nap, s mintha fény koccanna üveggömbön. Utam visz, de róla álmom Kedvesemig kanyarul. S döcc, három árnykép gyáván künt viháncol huncutul. Csak orrát nyomja üvegre, csúfol három fehérnép – s hess, mint a köd, mielőtt még erdőszélre érnénk.

Friedrich Hölderlin: Hälfte des Lebens Mit gelben Birnen hänget Und voll mit wilden Rosen Das Land in den See, Ihr holden Schwäne, Und trunken von Küssen Tunkt ihr das Haupt Ins heilignüchterne Wasser. Weh mir, wo nehm’ ich, wenn Es Winter ist, die Blumen, und wo Den Sonnenschein, Und Schatten der Erde? Die Mauern stehn Sprachlos und kalt, im Winde Klirren die Fahnen.

HÖLDERLIN: AZ ÉLET FELÉN Hälfte des Lebens Sárga körtékkel és vad rózsákkal omlik a tóba a hegy; óh drága hattyúk, csókmámorosan merül fejetek a szentjózan vízbe. Jaj nekem, hol kapok, ha tél lesz, virágokat és ragyogó napot és földi árnyat? Hidegen állnak a néma falak, a szélben zörög a szélkakas. (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. I. 116-117. p.) +

Friedrich Hölderlin: Az élet delén Sárga körtékkel s vadóc rózsabogyókkal hajol a tó fölébe a táj. Csókoktól bódult hattyúk, ti törékeny lények, hűljön a láz, homlokotok szentjózan vízbe lecsobban. Jaj, hogy kapom én ezután, ha megjön tél, a virágot, s föntről a fényt, az árnyat is lentre? Közönyös falak állnak szótalanul. Róluk a szélkakasok rozsdásan csikorítnak.

Johann Wolfgang Goethe: Herbstgefühl Fetter grüne, du Laub, Am Rebengeländer Hier mein Fenster herauf! Gedrängter quellet, Zwillingsbeeren, und reifet Schneller und glänzet voller! Euch brütet der Mutter Sonne Scheideblick; euch umsäuselt Des holden Himmels Fruchtende Fülle; Euch kühlet des Mondes Freundlicher Zauberhauch, Und euch betauen, ach ! Aus diesen Augen Der ewig belebenden Liebe Vollschwellende Tränen.

GOETHE: ŐSZ ÉRZÉS Herbstgefühlt Dúsabban, venyige, lobogd be kövérebb zölddel ablakom rácsát! Duzzadtabbra, bogyó, fürt, érj hamarabb, érj még ragyogóbbra, telibbre! Titeket költöget Nap-Anyánk bucsuzó szeme, titeket becéz a szelíd ég gyümölcshozó bősége, titeket legyez a baráti hold varázslehellete, és tireátok hull, ah, e szemekből az örökké éltető szerelem bőharmatú könnye! (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. I. 311. p.) +

Ősszel 1776 Mind kövérebb fürtökkel kússzatok, ti zöld venyigék, ablakomig föl! Azonmód pattanjon fenylő szemetek szét, túlérett ikerbogyók! Nap-anyácska utolsó pillantása is hevít; simál a gazdag gyümölcsérlelő menny szeliden; homlokotokra hüset a hold fuvint csodásan, és ah, el is altat! S reátok e szemekből hull az örök szerelem apadhatatlan könnye.

Johann Wolfgang Goethe: Wandrers Nachtlied I. Der du von dem Himmel bist, Alles Leid und Schmerzen stillest, Den, der doppelt elend ist, Doppelt mit Erquickung füllest, Ach, ich bin des Treibens müde, Was soll all der Schmerz und Lust? Süsser Friede, Komm, ach komm in meine Brust!

GOETHE: VÁNDOR ÉJI DALA Wanderers Nachtlied I Égi vendég, ki a bút és a kínt elcsöndesíted s aki kétszer nyomorúlt, kétszeresen felüdíted: nincs a harcnak most se vége! ennyi kín és kéj ninek? Drága béke, jöjj és töltsd be szívemet! (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. I. 563-564.. p.)

+ A vándor éji dala I. Fenn, ki vagy a mennyekben, végül minden kínt csititasz, ha kétszer hevesebben sírnék, duplán volnál vigasz. Fáradok. Ha kései, még e bánat is mire – s a gyönyör?! Égi béke, jöjj, szívembe szétömölj!

Johann Wolgang Goethe: Wanderers Nachtlied II. Über allen Gipfeln Ist Ruh, In allen Wipfeln Spürest du Kaum einen Hauch; Die Vögelein scweigen im Walde Warte nur, balde Ruhest du auch!

GOETHE: Vándor éji dala Wanderers Nachtlied II Csupa béke minden orom. Sóhajnyi szinte a lombokon a szél s megáll. A madár némán üli fészkét. Várj; a te békéd sincs messze már. (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. I. 564. p.) +

Vándor éji dala II. Csönd van a csúcsokon, nincs nesz. Lombon, még átoson, lengedez esti fuvallat. S fészkén máris elült a madár. Hamarost, csak várj, te is alhatsz.

Christian Morgenstern versei a Galgenlieder-ből Fisches Nachtgesang ᴗᴗ --ᴗᴗᴗᴗ - - ᴗᴗᴗᴗ - - ᴗᴗᴗᴗ - - ᴗᴗ MORGENSTERN: HAL ÉJI ÉNEKE Fisches Nachtgesang ᴗᴗ --ᴗᴗᴗᴗ - - ᴗᴗᴗᴗ - - ᴗᴗᴗᴗ - - ᴗᴗ (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. I. 564. p.) +

A hal éji dala kő ku tya tó mély ből föl u gat az ú szó hold vi zi tü kö ré re s menny be jut a dal nől mint gyöngy ben a csönd

Erster Schnee Aus silbergrauen Gründen tritt ein schlankes Reh im Winterlichen Wald und prüft vorsichtig, Schritt für Schritt, den reinen, kühlen, fischgefallnen Schnee. Und deiner denk ich, zierlichste Gestalt. MORGENSTERN: ELSŐ HÓ Erster Schnee Ezüstszürke háttérből karcsu őz jön, téli fák alatt, az erdőn, és puhán lépegetve, míg itt-ott elidőz, óvatosan vizsgálja a havat. S te jutsz eszembe, gyönyörű leány. (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. II. 139. p.) + Az első hó Ezüstszürke tisztáson ki lépdel vajon? Csak egy karcsú őzike. Patácskája nincsen-zajjal tapod, tapod a szűzi havon. Közben föl-föl fülel, nem űzik-e? S Te jutsz eszembe kényes angyal.

Das Nasobém Auf seinen Nasen schreitet einher das Nasobém, von seinem Kind begleitet. Es steht noch nicht im Brehm. Es steht noch nicht im Meyer. Und auch im Brockhaus nicht. Es trat aus meiner Leyer zum ersten Mal ans Licht. Auf seinen Nasen schreitet (wie schon gesagt) seitdem, von seinem Kind begleitet, einher das Nasobém. +

MORGENSTERN: AZ ORROBÉM Das Nasobem Orrán, feszítve, lépked föl-alá az Orrobém. A fia: díszkiséret. Nem tud róla a Brehm. Nem tud róla a Meyer. Nem Brockhaus s Révai. Lantomból a nap, az ájer e percben csalta ki. Fia a díszkiséret (miként már említém): föl-alá, feszítve, lépked orrán az Orrobém. (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. II. 700. p.) +

Telepántia Lófrál Telepántia, orrán himbálódzik, útján vele van fia. Nem szól róla szócikk. Nem lőtte Kittenberger sem. Nem látta Jékely. Mégis barlangja versem, csak abból lép elő: Lám! Földig ér az orra, ő Telepántia. S orrán szintúgy tapodva vele lófrál fia.

Das Auge der Maus Das rote Auge einer Maus lugt aus dem Loch heraus. Es funkelt durch die Dämmerung... Das Herz gerät in Hämmerung. "Das Herz von wem?" Das Herz von mir! Ich sitze nämlich vor dem Tier. O Seele, denk an diese Maus! Alle Dinge sind voll Graus.

MORGENSTERN: AZ EGÉR SZEME Das Auge der Maus Egy egér tűzpiros szeme leskel a lyukból kifele. Szikra gyúl a homályon át… Pőröly döng a szívtájon át. „Kinek szíve döng?” Az enyém. Hisz rám néz az állat! felém! Lelkem, gondolj a szegényre: fájj! Minden csupa borzadály. (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. II. 701. p.) +

Az egér szeme Az egérlyuk nem üres lyuk, egy szempár onnan vöröslik. Fölizzó egérszem, pöröly ütését érzem a szív felől. Kié e szív? Benn vergődik. Rám néz a kis lény márpedig. Egész bensőm, szánd az egért. Minden oly iszonyú. Ezért.

Das ästhetische Wiesel Ein Wiesel saß auf einem Kiesel inmitten Bachgeriesel. Wißt Ihr weshalb? Das Mondkalb verriet es mir im Stillen: Das raffinierte Tier tat's um des Reimes willen.

MORGENSTERN: A KÖLTŐI MENYÉT Das ästhetische Wiesel

Patak kövére dobta köpenyét és ráültette a menyét a menyét. De hát miért? A vigyori hold, pszt, a titokkal kipakolt s csakhamar megtudta a part, hogy az agyafúrt bestia mindössze rímelni akart.

(Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. II. 701. p.) + A széplelkű hermelin Feleim, komor nagy vizek szélein ül hosszan egy hermelin. Aja-baja vajha, mi? A holdbari róla ri a csöndben im: El nem indul, vár helyin, csendüljön rá e rim.

Das Hemmed Kennst du das einsame Hemmed? Flattertata, fattertata. Ders trug, ist baß verdammet! Flattertata, flattertata. Es knattert und rattert im Winde. Windurudei, windurudei. Es weint wie ein kleines Kinde. Windurudei, windurudei. Das ist das einsame Hemmed.

MORGENSTERN: AZ ÜMÖG Das Hemmed Esméred az árva üngöt? hahó, libegő, lobogó. Aki hordta, pokolra züllött! Libegő, lobogó, hahó. Itt zokog a, ropog az éjben. Dudori szél, dudori szél. Sír, ahogy a kis cselédem. Dudori szél, dudori szél. Igy dalol az árva ümög. (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. II. 703. p.)

+ Üng Ládd e gombjasincsen üngöt! Kenderi bő, idelibben. Pokolra szállt, akin csüngött. Kenderi szűk, odalobban. Kötél nyiszorg. Ő nyöszörög. Szél fütyörész. Szél dudorász. Sír csak, akár árva kölyök. Széldana szól. Szél nyargalász. Foszló csücskivel int a gombjasincsen üng.

Der Lattenzaun Es war einmal ein Lattenzaun, mit zwischenraum, hindurchzuschaun. Ein Architekt, der dieses sah, stand eines Abends plötzlich da und nahm den Zwischenraum heraus und baute draus ein großes Haus. Der Zaun indessen stand ganz dumm, mit Latten ohne was herum. Ein Anblick graßlich und gemein. Drum zog ihn der Senat auch ein. Der Architekt jedoch entfloh nach Afri- od- Ameriko.

MORGENSTERN: A LÉCKERÍTÉS Der Lattenzaun Volt egyszer egy léckerités; lécei közt megannyi rés. De meglátta egy épitész s odament, este, a csibész – s a sok résből, mit kiszedett, magának házat épitett. A kerités csak állt bután, léce réstelen valahány. Siralmas kép! Gyász! Kész Mohács!

El is kobozta a Tanács. S az épitész? Lelt uj hazát! Afri- avagy Amerikát. (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. II. 702-703. p.) + Léckerítés Léc meg rés. Léc meg rés - így. És ennyi az egész: kerítés. Ám arra járt egy építész, s az éj leple alatt mit tész! Lécek dolgában nem volt rest, és nem hagyott csak rést meg rést. Mivel rés és léc nincs külön, ép ítészek csípték fülön. Katasztréfa – így rivall S lefoglalja a Hivatal. Előle épp most indul Óperenciáncin túl...

Der Schaukelstuhl auf der verlassenen Terasse

Ich bin ein einsamer Schaukelstuhl und wackel im Winde, im Winde. Auf der Terasse, da ist es kuhl, und ich wackel im Winde. Und ich wackel und nackel den ganzen Tag. Und es nackelt und rackelt die Linde. Wer weiß, was sonst wohl noch wackeln mag im Winde, im Winde, im Winde.

MORGENSTERN: HINTASZÉK AZ ELHAGYOTT TERASZON Der Schaukelstuhl auf der verlassenen Terasse Magányos hintaszék vagyok és ringok a szélben, a szélben. A terasz hideg és vacog s én ringok a szélben, a szélben. És ingok-bingok s száz komor zaj recseg a hárs sürüjében. Ki tudja, mi inhgat még valahol a szélben, a szélben, a szélben. (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. II. 703-704. p.)

+ A teraszon feledett hintaszék Magam vagyok. Szál hintaszék. Ringok szél ütemére, szél ütemére. Dérvert teraszon mint hallszik hogy ringok szél ütemére, szél ütemére. Miccre moccant s mindre ringnék, borzongj velem hárslomb széle! Ki tudja, hogy mit érint még meg a szél, meg a szél maga ütemére?

Friedrich Nietzsche: Venedig

An der Brücke stand Jüngst ich in brauner Nacht. Fernher kam Gesang: Goldner Tropfen quoll’s Über die zitternde Flähe weg. Gondeln, Lichter, Musik – Trunken schwamm’s in die Dämmerung hinaus… Meine Seele, ein Saitenspiel, Sang sich, unsichtbar berührt, Heimlich ein Gondellied dazu, Zitternd vor bunter Seligkeit. – Hörte jemand ihr zu?

NIETZSCHE: VELENCE Venedig A hidon álltam a minap a barna éjben, Ének zendült messziről: arany cseppek esője futott végig a remegő vizen. Gondolák, fények, zene – részeg ringás vitt ki a homályba… Lelkem tündöklő gyönyöre láthatatlan ujjak alatt titokzatos gondola-dalt dalolt, repeső cimbalom. – Hallgatta valaki?... (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. II. 82. p.)

+ Friedrich Nietzsche: Velence Messziből halk dal Sodródott hídig a Barnába hajló alkonyattal: Csöppnyi arany széledt A reszketeg víz tükörének. Gondola, fény, muzsika – Ittasan úsztak a sok palotaárnyba… S vélük a lelkem, akárha Szellőtől is a hárfa, Egy itteni gondola-dalba fogott, Ujjongva kezdte játszani. Halotta vajon valaki?

Rainer Maria Rilke: Der Panther Im Jardin des Plantes, Paris Sein Blick ist vom Vorübergehn der Stäbe so müd geworden, da es nichts mehr hält. Ihm ist, als ob es tausend Stäbe gäbe und hinter tausend Stäben keine Welt. Der weiche Gang geschmeidig starker Schritte, der sich im allerkleinsten Kreise dreht, ise wie ein Tanz von Kraft um eine Mitte, in der betäubt ein groer Wille steht. Nur manchmal schiebt der Vorhang der Pupille sich lautlos auf -. Dann geht ein Bild hinein, geht durch der Glieder angespannte Stille und hört im Herzen auf zu sein.

RILKE: A párduc Der Panther

Szeme a rácsok futásába veszve úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát. Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne s ezer rács mögött nem lenne világ. Puha lépte acéllá tömörűl s a legparányibb körbe fogva jár: az erő tánca ez egy pont körűl, melyben egy ájúlt, nagy akarat áll. Csak néha fut fel a pupilla néma függönye. Ekkor egy kép beszökik, átvillan a feszült tagokon és a szívbe ér – és ott megszünik.

(Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. II. 187-178. p.)

+ Párduc a párizsi Füvészkertben

Mert körbehordta annyiszor, nem nyitja fáradt szemét, inkább mitse lásson, minek?! - ha csak ezer rács van, és mintha világ se volna túl ezer rácson. Ketrece gyorsan szűkülő kerengő, mit roppant s puha mancsa egyre ró, akárha körtáncba lökné egy erő folyton, a moccanatlan origó. Ám néha fölengedik a pupillák némán egy kép előtt függönyük, de a vér döbbent csöndű termein át a szív csak arra is halálost üt.

Paul Valéry: Le vin perdu J’ai, quelque jour, dans l’Océan, (mais je ne sais plus sous quels cieux), Jeté, comme offrande au néant, Tout un peu de vin précieux… Qui voulut ta perte, ô liqueur? J’obéis peut-être au devin? Peut-être au souci de mon coeur, Songeant au sang, versant le vin? Sa transparence accoutumée Après une rose fumée Reprit aussi pure la mer… Perdu ce vin, ivres les ondes!… J’ai vu bondir dans l’air amer Les figures les plus profondes…

VALÉRY: AZ ELVESZETT BOR Le vin perdu Áldozatúl a semminek (s már nem tudom, mily ég alatt) tengerbe zúdítottam egy pohár drága bort a minap. Ki tékozolt el, folyadék? Milyen parancs vagy intelem? Bort öntve biztosan sötét vért ontott keserű kezem. Egy kis rózsás füst elfutotta, aztán megint úgy ragyogott a víz, áttetszőn, ahogy szokott…

Eltünt a bor, s részeg lett tőle a mélység… Óh, szörnyei hogy ugráltak a sós levegőbe!... (Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. I. 508. p.) +

Paul Valéry: Az eltűnt bor Drága boromból korty volt hátra (Nem tudom, mely nap s égöv alatt.), de bedobtam az óceánba mint egy áldozati poharat. Eltűnésed, nedűm, ki akarta? Tán meghajoltam a sors előtt? Tán szívem titkos gondolatja volt, hisz a bor, mint a vér, oly rőt. Mint sistergőn elparázsló szál rózsa után csak, rögvest kristálytiszta lett a víz, ahogy szokott... Tűnt bor, megrészegült hullámok, mintha üvöltni hallanám ott a legmélyebben alvó arcokat.

Francis Jammes: Prière pour aller au Paradis avec les anes Lorsqu’il faudra aller vers vous, ô mon Dieu, faites que ce soit par un jour où la campagne en fête poudroiera. Je désire, ainsi que je fis ici-bas, choisir un chemin pour aller, comme il me plaira, au Paradis, où sont en plein jour les étoiles. Je prendrai mon bâton et sur la grande route j’irai et je dirai aux ânes, mes amis: Je suis Francis Jammes et je vais au Paradis, car il n’y a pas d’enfer au pays du Bon Dieu. Je leur dirai: Venez, doux amis du ciel bleu, pauvres bêtes chéries, qui, d’un brusque mouvement d’oreille, chassez les mouches plates, les coups et les abeilles… Que je vous apparaisse au milieu de ces bêtes que j’aime tant parce qu’ elles baissent la tête doucement, et s’arrêtent en joignant leurs petits pieds d’une façon bien douce et qui vous fait pitié. J’arriverai suivi de leurs milliers d’oreilles, suivi de ceux qui portèrent au flanc des corbeilles, de ceux traînant des voitures de saltimbanques ou des voitures de plumeaux et de fer-blanc, de ceux qui ont au dos des bidons bossués, des ânneses pleines comme des outres, aux pas cassés, de ceux à qui on met de petits pantalons à cause des plaies bleues et suintantes qeu font les mouches entêtées qui s’y groupent en ronds. Mon Dieu, faites qu’avec ces ânes je vous vienne. faites que dans la paix, des anges nous conduisent vers des ruisseaux touffus où tremblent des des cerises lisses comme la chair qui rit des jeunes filles, et faite que, penché dans ce séjour des âmes, sur vos divines eaux, je sois pareil aux ânes qui mireront leur humble et douce pauvreté à la limpidité de l’amour éternel.

JAMMES: IMA AZÉRT, HOGY A SZAMARAKKAL MEHESSEN A PARADICSOMBA Prière pour aller au Paradis avec les ânes Add meg, Uram, hogy oly napon szólítson el az ég, amikor porzik az ünnepi vidék. Szeretnék, ahogy itt lent szoktam, valami kedvemrevaló utat választani a Paradicsomba, nagy csillagokkal rakottat. Fogom majd botomat, megyek az országútra, s így szólok a szamarakhoz, barátaimhoz: Francis Jammes vagyok és az égbe indulok, mert a Jó Isten a poklot nem ismeri. S folytatom: Jőjjetek, kék ég barátai, kik csak fületekkel hessentitek, szegények, szelíd állatok, a bőgölyt, botot s a méheket… Óh hadd lássam velük együtt Szent Színedet, hiszen úgy szeretem, amikor fejüket lehajtják szeliden, és megállnak, keresztbe téve kis lábukat, hogy reszket az ember szíve. Előtted állok majd, s mögöttem a fülek ezre s mind, kik kosarakat cipeltek görnyedezve, vagy tollseprős kocsit húztak, s bádogkocsit, púpos kannák előtt roskadozó csacsik, tömlőhasú, terhes nőstények, rogyadozók, s akiknek lábszárán kis nadrágocska lóg kék és szivárgó sebeik miatt, melyeket kimarnak és körülülnek makacs legyek. Hadd járuljak, Uram, eléd e bús seregben. S add meg, hogy angyalod bennünket elvezessen a lombos patakhoz, ahol cseresznye leng dús fürtökben, sima, mint a kacagó leányhús, és add meg, hogy a lelkek édenében égi vized fölé hajolva, olyan legyek én is, mint ők, akik szelíd s nagy szegénységüket az örök szeretet tükrében nézegetik.

(Szabó Lőrinc fordítása. Örök barátink. I. 646-647. p.) + Francis Jammes: Könyörgés azért, hogy szamarakkal mehessen a Paradicsomba Amikor majd magadhoz szólítasz, óh, Istenem, Oly nap legyen az, amikor porzik az út ünnepen. Azt kívánom, hogy mehessek csak úgy, ahogy Életem során is annyiszor jártam, gyalog, A Paradicsomba, ahol csillagokkal teli az ösveny, S markolhassam majd a botomat is közben. Menni fogok, és szelíden szólni a szamaraknak, Francis Jammes vagyok, s véletek hadd tartsak. Mert nincs pokol Isten országában, ezt mondom nékik, Gyertek ti is, kedves állatocskák, hol mennye kéklik, Szegény barátaim, akik űzitek eleget Nagy füleitekkel a böglyöket, fullánkos méheket… Kit annyira szeretek, lehajtott fejű sereglet közepén Fényes arcodat ott lássam meg én, Kis lábukat a szelídek keresztbe teszik ezalatt, Megsajdul a szívünk is, olyan a pillanat. Ezer fültől övezve előtted, Uram, meg fogok állni, Köröttem mindnek a hátán teher, úgy ezerkosárnyi. Velünk lesznek, akik húztak vásári szekeret, olyképp Akik bádogkocsit vagy csak tollas kordét, Kinek háta horpadott, sohasem a kanna, Kinek vemhes hasa lóg most, s rögvest elzuhanna. Az emberek kurta nadrágot húztak némelyikre, Hogy takarná vérző sebük kékeit be, És hogy a sok légy meg ne köpje, és ne csípje. Uram, hadd tegyem meg ezt az utat szamarakkal, Úgyis békén Hozzád vezet minden angyal, A híves patakhoz, ahol úgy incsel vélünk a cseresznye, Akárha ránk megannyi fiatal lánykaszáj nevetne.

S ama napon add meg, hogy hadd legyek hasonlatos Ezekhez a jámbor szamarakhoz, Kiknek hű szegénységét az Élet Vizének tükre Ragyogja vissza már mindörökre.