Közpénz a kultúrára Elvi alap és a hazai színjátszás példája

Állami Számvevőszék Kutató Intézete

Közpénz a kultúrára Elvi alap és a hazai színjátszás példája

Budapest, 2010. július

A tanulmányt készítette: Jánossy Dániel

2

Tartalomjegyzék

TÁBLÁZATOK JEGYZÉKE........................................................................................................................ 5 BEVEZETÉS: ELŐZMÉNYEK ÉS KÖZREMŰKÖDŐK......................................................................... 6 ÖSSZEGZÉS ................................................................................................................................................... 7 1. KULTÚRA-GAZDASÁG ÉS FINANSZÍROZÁS ................................................................................ 10

1.1. PROBLÉMA-FÖLVETÉS .................................................................................................. 10 1.2. MI A KULTÚRA? MIÉRT SZÜKSÉGES ÉS MIÉRT JÓ A KULTÚRA? ..................................... 11 1.2.1. KULTÚRA-MEGHATÁROZÁSOK FŐBB SZEMPONTJAI .................................................................... 11 1.2.2. A KULTÚRA DEFINÍCIÓJA A FEJLŐDÉS FENNTARTHATÓSÁGA ÖSSZEFÜGGÉSÉBEN ....................... 12 1.2.3. A KULTÚRA EGYÉB JÓTÉTEMÉNYEI ............................................................................................ 13

1.3. A KULTURÁLIS JAVAK PIACI SAJÁTOSSÁGAI ................................................................. 13 1.3.1. A KULTURÁLIS JAVAK SAJÁTOSSÁGAI ........................................................................................ 13 1.3.2. A KULTURÁLIS JAVAK KERESLETI ÉS KÍNÁLATI SAJÁTOSSÁGAI .................................................. 14 1.3.3. VERSENYFELTÉTELEK A KULTÚRÁBAN ...................................................................................... 15

1.4. A KULTURÁLIS INTÉZMÉNYEK PÉNZÜGYI, MŰKÖDÉSI SAJÁTOSSÁGAI ........................... 15 1.4.1. A KULTURÁLIS ÁGAZAT TARTALMA, CÉLJAI ............................................................................... 15 1.4.2. INTÉZMÉNYI INPUT- ÉS OUTPUT-ELEMZÉSI SZEMPONTOK ........................................................... 16 1.4.3. A BAUMOL-FÉLE „KÖLTSÉG-KÓR” ............................................................................................. 17

1.5. KULTÚRA-TÁMOGATÁS: MILYEN INDÍTÉKBÓL, KIK ÉS HOGYAN?.................................. 17 1.5.1. 1.5.2. 1.5.3. 1.5.4.

A KULTÚRA TÁMOGATÁSA MELLETT SZÓLÓ ÉRVEK ................................................................... 17 A KULTÚRA TÁMOGATÁSÁNAK MODELL-SZERŰ VÁLTOZATAI .................................................... 18 ÁLLAMI SZEREPVÁLLALÁS ÉS PIACI HATÁS A KULTÚRÁBAN ...................................................... 19 NON-PROFIT SZERVEZETEK ........................................................................................................ 21

1.6. A HAZAI KULTÚRA-FINANSZÍROZÁS FŐBB TÉNYEZŐI .................................................... 21 1.6.1. JOGSZABÁLYI KERETEK .............................................................................................................. 21 1.6.2. A NEMZETI KULTURÁLIS ALAP .................................................................................................. 22

1.7. A KULTÚRA SZABÁLYOZÁSA ÉS FINANSZÍROZÁSA AZ EURÓPAI UNIÓBAN .................... 23 1.7.1. A KULTÚRA UNIÓS SZABÁLYOZÁSA............................................................................................ 23 1.7.2. KULTURÁLIS SZOLGÁLTATÁSOK, PROGRAMOK AZ EURÓPAI UNIÓBAN ...................................... 24 1.7.3. A KULTÚRA ÁLLAMI TÁMOGATÁSÁNAK KÖZÖSSÉGI JOGI MEGÍTÉLÉSE ....................................... 24

1.8. A KULTÚRA ÉS FINANSZÍROZÁSÁNAK VÁLTOZÁSA 1990-2005 KÖZÖTT ....................... 25 2. SZÍNHÁZ-GAZDASÁG ÉS FINANSZÍROZÁS .................................................................................. 27

2.1. GAZDÁLKODÓ SZÍNHÁZ ................................................................................................ 27 2.1.1. 2.1.2. 2.1.3. 2.1.4.

FŐBB JELLEMZŐK ÉS TÍPUSOK .................................................................................................... 27 ÜZLETI SZÍNHÁZ ......................................................................................................................... 27 NON-PROFIT SZÍNHÁZ ................................................................................................................. 28 ÖSSZEFOGLALÓ ÖSSZEHASONLÍTÁS ........................................................................................... 30

2.2. MAGYAR SZÍNHÁZI STRUKTÚRA ÉS SZÍNJÁTSZÁS ......................................................... 30 2.2.1. 2.2.2. 2.2.3. 2.2.4. 2.2.5.

KONCEPCIONÁLIS ALAP ÉS TENDENCIÁK .................................................................................... 30 ÉPÜLETÁLLOMÁNY ÉS STRUKTÚRA ............................................................................................ 31 AZ ÁLLAMI TÁMOGATÁS MÉRTÉKE ÉS CÉLKÖZÖNSÉGE .............................................................. 32 A HAZAI SZÍNJÁTSZÁS TERÜLETI ELHELYEZKEDÉSE ÉS TÁMOGATÁSÁNAK TERÜLETI ARÁNYAI . 33 ÁLLANDÓ TÁRSULAT ÉS REPERTOÁR .......................................................................................... 35

2.3. A MAGYARORSZÁGI SZÍNHÁZAK GAZDÁLKODÁSA 2007. ÉVI ADATOK ALAPJÁN........... 36

2.3.1. 2.3.2. 2.3.3. 2.3.4. 2.3.5.

KÍNÁLAT ÉS NÉZŐSZÁM .............................................................................................................. 36 MŰKÖDÉSI ERŐFORRÁSOK, KIADÁSOK ....................................................................................... 38 BEVÉTELEK ÉS TÁMOGATÁS ....................................................................................................... 39 SZABÁLYSZERŰSÉGEK AZ EGYES SZÍNHÁZ-TÍPUSOK FAJLAGOS TÁMOGATÁSÁBAN .................... 41 JAVASLATOK SZÍNHÁZ-STRUKTÚRÁRA ÉS FINANSZÍROZÁSRA .................................................... 43

2.4. A FŐVÁROSI FENNTARTÁSÚ SZÍNHÁZAK MŰKÖDÉSI JELLEMZŐI, MŰVÉSZETI SZOLGÁLTATÁSA .......................................................................................................... 45 2.4.1. 2.4.2. 2.4.3. 2.4.4. 2.4.5.

ELŐADÁS- ÉS NÉZŐSZÁM ............................................................................................................ 46 MŰFAJI ÖSSZETÉTEL, BEMUTATÓK ÉS REPERTOÁR ..................................................................... 47 HUMÁN ERŐFORRÁS, MŰVÉSZETI FOGLALKOZTATÁS ................................................................. 48 ÉPÜLETEK, EGYÉB ESZKÖZÖK, FELÚJÍTÁSOK, FEJLESZTÉSEK ...................................................... 48 BEVÉTELEK, EREDMÉNYESSÉG-MUTATÓK .................................................................................. 49

2.5. A SZÍNJÁTSZÁS FINANSZÍROZÁSÁNAK ÚJ JOGSZABÁLYI KERETEI .................................. 51 2.5.1. VISSZATEKINTÉS 1990-IG ........................................................................................................... 51 2.5.2. A HAZAI ELŐADÓ-MŰVÉSZET AKTUÁLIS TÁMOGATÁSI RENDSZERE (JOGSZABÁLY-ISMERTETÉS) 52 2.5.3. AZ ÚJ TÖRVÉNY ÉRTÉKELÉSE ..................................................................................................... 53 KÖVETKEZTETÉSEK ............................................................................................................................... 55 IRODALOMJEGYZÉK............................................................................................................................... 57

4

Táblázatok jegyzéke 1. táblázat. Összefoglaló összehasonlítás................................................................................. 30 2. táblázat. A színházi élet tendenciái 1992–2007 ................................................................... 31 3. táblázat. A színházi kiadások forrásfedezete 2003-ban (százalékban) ................................ 32 4. táblázat. A színházi ellátottság és színház-látogatás gyakorisága........................................ 33 5. táblázat. A színházak fajlagos támogatása a nagyvárosokban ............................................. 34 6. táblázat. A magyar színházi kínálat és a nézőszám.............................................................. 37 7. táblázat. Színház-kihasználtsági mutatók............................................................................. 37 8. táblázat. Foglalkoztatottak száma és részaránya színház-típusonként ................................. 38 9. táblázat. Színház-típusok kiadási adatai............................................................................... 39 10. táblázat. Színházak bevételei (millió forintban)................................................................. 40 11. táblázat. Színházak bevételi forrásainak megoszlása......................................................... 40 12. táblázat. 100 forint támogatásra jutó jegybevétel............................................................... 40 13. táblázat. Színház-típusok részesedése egyes erőforrásokból, illetve teljesítményekből .... 41 14. táblázat. Színház-típusok fajlagos jegybevétele és támogatása ......................................... 42 15. táblázat. A fővárosi színházak előadás és nézőszám megoszlása ...................................... 46 16. táblázat. A fővárosi színházakra vonatkozó eredményességi mutatók .............................. 50

5

Bevezetés: előzmények és közreműködők Az Állami Számvevőszék elnöki értekezletén felmerült igény alapján az ÁSZ Kutató Intézetének 2009. és 2010. évi kutatási tervébe beépült annak a kérdésnek az elemzése, hogy a közpénzek kulturális célú felhasználása indokolt-e és célszerű-e. A közpénz-felhasználás indokoltságának igazolására a kultúra hasznos elemzési gyűjtőfogalom, a felhasználás célszerűségének vizsgálatára viszont konkrét kulturális ágazatok alkalmasak. E tanulmányunk a színjátszás részletesebb elemzését tartalmazza, amit elsősorban az indokol, hogy 2010-ben valósul meg a színházak számvevőszéki ellenőrzése, így a tanulmány egyúttal ellenőrzési háttér-tanulmányként is hasznosulhat. A színjátszás, mint kulturális ágazat sajátosságai a következők: o A színháznak közönség kell; a nagyobb városokon túli kiterjedését természeténél fogva korlátozza a méretgazdaságosság. o A színjátszás „élő” műfaj ugyan, mégis elhatárolódik benne a színész és a közönség, és ez utóbbi nem képez igazi közösséget (mint például a közművelődés résztvevői). o A színház a kultúra-gazdaságtan talán legkidolgozottabb ága. A színházi produkció tipikus szolgáltatás; maga a színház pedig jól körülhatárolható gazdálkodó egység. A színház térítésköteles, így a ráfordítások és bevételek közgazdaságilag jól elemezhetőek (ellentétben például a közművelődéssel). Az Intézet a kutatás elősegítése céljából megbízást adott a Kató és Társa 2003. Tanácsadó Kft.-nek, amely kérdőíves felmérés útján szerzett viszonylag friss adatokkal rendelkezett a fővárosi önkormányzati színházakról, és erre az adatbázisra alapozva (kiegészítve azokat teljes körű statisztikai adatokkal) elvállalta a színházak működéséről és finanszírozásáról szóló előtanulmány elkészítését (Kató, 2010). Jelen tanulmányunkban felhasználtuk Kiss Daisy előtanulmányát az állam kultúrafinanszírozásban betöltött szerepének nemzetközi modelljeiről, valamint az egyes kulturális ágazatok hazai szabályozásáról (Kiss, 2009). Értékesen járult hozzá tanulmányunkhoz Koncz Gábor, a Magyar Kultúra Alapítvány igazgatója szóban és írásban (a kultúra, ezen belül a közművelődés közfinanszírozásáról szóló tanulmánya révén, Koncz, 2010). A felsorolt előtanulmányokra csak ott hivatkozunk tanulmányunkban, ahol ezt a szövegkörnyezet megkívánja. A kutatás kezdeti szakaszától kezdve megosztottuk tapasztalatainkat a színházak ellenőrzésében illetékes számvevőkkel1, akik kiegészítő, pontosító javaslatokat tettek a tanulmányhoz, csakúgy, mint Venczel Sándor, a színház-gazdaságtan szakértője. A tanulmányt szakértői vitára bocsátottuk, amelyen a kultúra, a színház és a közművelődés elismert szakemberei vették részt. Köszönet illeti őket a tanulmány színvonalát javító észrevételeikért.2

1

Horváthné Herbáth Mária és Samu István A köszönetnyilvánítás címzettjei – a már említett közreműködőkön kívül – Kuti Éva főiskolai tanár, Szűcs Miklós színházigazgató, Óváry István minisztériumi főtanácsos, Talata-Dudás Katalin közművelődés-kutató, Seres Zsuzsa szociológus és Báger Gusztáv, az ÁSZKUT tudományos tanácsadója. 2

6

Összegzés 1. A kultúra közfinanszírozása A kultúra közfinanszírozásának kérdését több lépcsőben közelíti meg a tanulmány. Először azt tisztázzuk, mi a kultúra, és miért van szükség a kultúrára azon túl, hogy az emberek egy része szubjektíve vonzódik hozzá. Abból indulunk ki, hogy kultúra kiegészítő ellentéte a piacvezérelt gazdasági ágazatoknak. Ez utóbbiakat a termelés progresszív termelékenysége, termékeinek fogyasztását viszont – a tanulmányban kifejtett logika alapján – romló hatásfok jellemzi feltéve, hogy nem párosul arányosan növekvő kultúrával. A kultúrát épp ellentétesen, stagnáló vagy romló előállítási, viszont progresszív „fogyasztási” hatásfok jellemzi, amiből következően a kultúra fenntartható hidat képezhet a jövőbe azáltal, hogy javítja a fogyasztás hatásfokát, azaz az egységnyi fogyasztással elérhető boldogságot, jól-létet. Azon kívül tehát, hogy egy kulturáltabb társadalom nyilvánvalóan hatékonyabb a termelésben, a növekedési teljesítményben, ugyanazt a végcélt kisebb környezetterhelő fogyasztással képes elérni, így a kultúra a fenntartható fejlődés fontos tényezője lehet. A következő kérdés az, hogy miért szorul a kultúra külső (piacon kívüli) finanszírozásra. Említettük, hogy a kulturális ágazatok többsége a gazdaság stagnáló termelékenységű részébe tartozik az alkotó élőmunka nagy súlya és a technika alárendelt szerepe miatt. A stagnáló termelékenység következménye az ún. költség-kór. Miközben másutt akár százszorosra nőhetett a termelékenység, a munka-intenzív kultúrában nem képes nőni az egységnyi inputra eső output, a költségek viszont – az élőmunkát is beleértve – együtt nőnek a progresszív szektorokéval. Folyamatosan táguló rés keletkezik a jegybevétel és a költségek között, mert a költség-nyomás szorítaná a jegyárakat fölfelé, a költségekkel lépést tartó jegyárak viszont egész rétegeket szorítanának ki a kulturális szolgáltatásokból. A kultúra akkor és csak akkor tudja az említett civilizáció-fenntartói szerepét betölteni, ha eljut a társadalom meghatározó súlyú részéhez és egyúttal megőrzi minőségi értéktartalmát. A kultúra közvetett előnye, gazdasági és fogyasztási hatásfok-javító funkciója a társadalom metszetében és időben is szétterül, amely funkció megelőlegezését, megfinanszírozását nem lehet csupán a kultúra jelenkori szolgálóira és közvetlen fogyasztóira ráterhelni. Ha ezt tennénk, az „értékteremtő” kultúra szolgálata és élvezete szűk körű hobbyvá, illetve luxussá válna, szélesebb körben a kultúra felhígulna, kommercializálódna, ami meghiúsítaná az említett civilizációs funkcióját. A kultúrát tehát közérdekként kezelve közfinanszírozásban kell részesíteni. Közpénzkímélési megfontolásból ugyanakkor nem becsülendő le egyrészt a kultúra szolgálóinak non-profit elkötelezettsége, másrészt a pártoló közönség belépőjegy fizetői, mecénási hajlandósága. Az elméleti alapvetést követően a tanulmány rátér a kultúra finanszírozásának modellszerű változataira. Mind a magán-, mind a közfinanszírozáson belül megkülönbözteti a finanszírozás közvetlen (pl. belépőjegy, támogatás) és közvetett módját. Az utóbbi lemondást jelent valamiről: haszonról vagy adóbevételről. Az állam szerepvállalásának négy modellje különböztethető meg a nemzetközi gyakorlatban: a kézi-vezérlő „művezető”, az intézményfenntartó menedzser, a vásárló mecénás és az indirekt úton támogató „rásegítő” állam. Az Európai Unió tagországi hatáskörben hagyja a nemzeti kultúrák ügyeit és viszonylag szabad kezet ad a kultúra támogatásában is, ha az nem sérti az általános kereskedelmi és versenyfeltételeket.

7

A kultúra hazai szabályozási keretén belül kiemeli a tanulmány a Nemzeti Kulturális Alapot, amelynek az a célja, hogy a magyar kultúra legjelentősebb köz-vásárlójává, hosszú távon és kiszámítható módon működő mecénásává váljon. Az elmúlt negyedszázadban a kulturális ágazatok többségénél – az állami támogatás szinten tartása, növelése mellett is – visszaesés állapítható meg; azon ágazatok esetében különösen, amelyeket a piacgazdaságra való áttérés kedvezőtlen hatásán felül a technikai fejlődés hatása is sújtott (pl. a filmszínház). A tanulmányban részletesen elemzett színi gazdaság sem volt kivétel a kultúrát sújtó negatív tendencia alól, mindemellett elviselhető veszteségekkel vészelte át ezt a kritikus időszakot.

2. Színház A tanulmány ágazati elemző részének fő kérdése a finanszírozás, ezen belül is a közpénzfelhasználás célszerűsége. A hazai színház-gazdaság jellemzése tömören: támogatott színházak egy erősen szegmentált piacon (nem egynemű, egymással nem vagy csak korlátozottan versengő kínálati szereplőkkel) ahol nagyobb színház üzleti alapon való színvonalas működése reálisan csak a nagy közönség-bázisú és bőséges színház-kínálatú fővárosban képzelhető el. Egyébként differenciált támogatás indokolt két fő szempont által vezérelve: o társadalmi szempont, ami egyrészt területi kiterjesztést jelent a fővárosnál kisebb közönség-bázisú vidéken, másrészt generációs kiterjesztést a gyermekek és az ifjúság irányába; o művészet, aminek a tanulmányunk által elemzésre felvállalható szempontjai a repertoár-műsorrend és a bemutatók száma, a műfaji összetétel, valamint a társulati színház jelleg megőrzése. A színház-finanszírozás egyik fő dilemmája, hogy van-e létjogosultsága nálunk az üzleti alapon működő (kereskedelmi) színháznak, illetve a kereskedelmi és non-profit (művészi vagy társadalmi szempontból preferálandó) színház egyértelmű szabályozási, finanszírozási szétválasztásának. A tanulmányban foglaltak alapján egyes fővárosi önkormányzati fenntartású színházak esetében nem kizárt ennek a lehetősége. Ha belátható időn belül mégsem valósul ez meg, kérdés, hogy mi ösztönzi vagy kényszeríti az egyazon finanszírozási keretbe terelt, de a fenti társadalmi és művészeti szempontok szerint nagyon különböző mértékben támogatásra szoruló színházakat arra, hogy pénzügyileg is kihozzák magukból a maximumot. A szegmentált környezetben a normatívnak látszó támogatási rendszer is visszájára fordulhat: közpénzhez juttatja a bővelkedőt és ellehetetleníti a szűkölködőt, mint tette azt indulásakor az új támogatási rendszer. A színház-finanszírozás másik dilemmája az állami fenntartású színház-csoport kiugróan magas fajlagos támogatottsága. „Matematikailag” erre egyszerű a magyarázat: lévén ezek a jelen állapot szerint budapesti színházak, a jegyár szintje és a jegybevétel fajlagos mutatói a fővárosi önkormányzati színházakhoz hasonlóan magasak, a jegybevételhez viszonyított támogatási arányok szerint viszont a sokkal kisebb közönség-bázisú, hátrányosabb helyzetű vidéki színházakéhoz közelítenek. Meglehet, vannak e csoportban olyan színházak, amelyek számára igazak és indokoltak ezek a támogatási arányok, de a csoport egészére vonatkozóan

8

aligha. Elhatározás kérdése, hogy a közpénz fejében az állami fenntartású színház-csoport nemzeti művészeti és társadalmi szempontokat következetesen szolgáló társulatok hálózatává strukturálódjon át. Ellentmondásos képet mutat a független színházak csoportja. Túlnyomó részben a fővárosban működnek, de jegybevételi mutatóik elmaradnak a fővárosi önkormányzati és állami színházakétól. Bár „függetlennek” minősülnek és egy részük képes is megállni a saját lábán, támogatottsági arányaik összességében a hazai színházi átlagot mutatják, így finanszírozási oldalról korántsem tekinthetőek a közpénzektől is független színházaknak (ami persze nem zárja ki azt, hogy művészi szempontból betöltsék a független hazai színjátszás szerepét). Ők a 2010-ben indult új finanszírozási rendszer „nyertesei”, mert bár esetükben fennmaradt az évenkénti pályázás bizonytalansága, de mint szektor számíthatnak a továbbiakban a mindenkori támogatási keret tíz százalékára. Az előbbiekben tömören összegzett megállapításokat sok szempont szerint részletezett adatokkal illusztrálja a tanulmány; színházi élet egészét csoportszintű statisztikai adatokkal, amelyeknek az a hátránya, hogy a csoport-átlagokon belül elmosódnak az egyedi különbségek. Ezért értékesek a bevezetőben említett megbízásnak köszönhető, kérdőíves felmérésen alapuló adatok, amelyek a színházi élet egyik meghatározó súlyú szektorára, a fővárosi önkormányzati színházakra tejednek ki. Ezek révén a színház-csoportokon belül kirajzolódik az egyedi színház képe; egységében a gazdálkodási, művészeti és közönség-stratégiája. Korlátozottan ugyan, de megjeleníti a tanulmány – a mennyiségi teljesítmény- és finanszírozási szempontokon túlmenően – a művészeti szempontokat is (bemutató-szám, repertoárösszetétel, stb.), de nem vállalkozik művészeti minősítésre.

9

1.

Kultúra-gazdaság és finanszírozás

1.1. Probléma-fölvetés „Nem megkérdőjelezhetetlen evidencia többé, hogy a kultúrát támogatni kell. Sokunk számára persze az, de ez ma már kevés. Meg kell indokolni […] költség-haszon elemzésekkel, hogy miért a kultúrára költsük az adóforintokat és ne másra. […] A közpénzekért folytatott versenyben ma már nem segítenek a kultúra fontosságáról megfogalmazott fennkölt lózungok. Ki kell számolni, be kell mutatni a kultúra hasznát. Lobbizni, kampányolni kell, szövetségeseket keresni, koalíciókat szervezni a magyar kultúra érdekében.” (Marschall, 2010)3 Be kell mutatni a közpénzből való finanszírozást indokoló hasznot, szükségszerűséget két oldalról is: o Egyrészt meggyőző érveléssel kell alátámasztani azt, hogy a kultúra finanszírozását nem indokolt pusztán a piacra bízni; piacon kívülről jövő forrás-kiegészítés kell a fenntartásához. o Másrészt indokolni kell azt is, hogy a piacon kívüli finanszírozás részben közpénz kell, hogy legyen; nem elegendő csupán a privátszféra nem piaci indíttatású tevékenységi vagy mecénási hajlandóságára hagyatkozni. Mindenekelőtt tisztázandó mit értünk kultúra alatt. A kultúra legszélesebb értelemben az emberi civilizáció fejlődése során felhalmozott információk összessége. Kifejtve ez „a társadalom ismereteinek, erkölcsi normáinak, szimbólumainak, életmódbeli és világszemléleti mintáinak összessége”. Örökség az előző generációktól, a gondolkodás és viselkedés tanulással, művelődéssel elsajátítható módja. „Közvetlen hatása alig vagy egyáltalán nem számszerűsíthető, de szerepe a társadalmi és gazdasági folyamatokban nyomon követhető.” (idézetek forrása: Stark, 2008). Célunkhoz, a kultúrára fordítandó közpénz indoklásához azonban ez kevés: célratörőbb meghatározásra van szükség; olyanra, amely a kultúráért érték-alapon egyébként is elkötelezetteknél szélesebb kör számára is meggyőző. Emlékeztetünk arra, hogy a kultúra definíciója szinte külön tudományággá nőtte ki magát. A téma két specialistája4 nem kevesebb, mint 157 kultúra-definícióra bukkant, ami nem csoda „…hiszen ez a fogalom (…) arra szolgál, hogy kifejezze az emberi élettevékenység sajátszerűségét és határvonalat húzzon közte és az élet biológiai formái között.”5 Tanulmányunknak nyilván nem célja, hogy elmélyedjen a kultúra-definíciók témájában. Arra szorítkozunk csupán, hogy egyrészt felvázoljuk a különféle kultúra-meghatározások főbb szempontjait, másrészt adjunk egy olyan példát a kultúra-meghatározásra, amely – úgy véljük – jól illeszkedik a bevezetőben kitűzött célunkhoz; nevezetesen ahhoz, hogy meggyőző érvet szolgáltassunk a kultúra közfinanszírozásához.

3

A „lobbizás” szükségességét jelzi az is, hogy a kultúra „nem fért bele” az elkövetkező évek kormányzati politikáját meghatározó négy-öt fő prioritása közé. Ellensúlyozni szükséges a kultúra azon adottságát, hogy nem rövidtávú létszükséglet, mint például az egészség. 4 Kroeber és Kluckhohn (1952): Culture. A Critical Review of Concepts and Definitions. Papers of the Peabody Museum of American Archeology and Ethnology Vol. 47, No. 1. 5 Idézet Markarjantól (1971): A marxista kultúraelmélet alapvonásai. Bp., Kossuth Kiadó

10

1.2. Mi a kultúra? Miért szükséges és miért jó a kultúra? 1.2.1.

Kultúra-meghatározások főbb szempontjai

Ha valakire azt mondjuk, „kulturált” vagy az ellenkezőjét, azzal értékjellegű minősítést adunk róla. A kultúra-felfogások egyik lényeges megkülönböztető szempontja a viszonyuk az értékhez. Az értelmezési skála a „magas kultúrát” valamely civilizációból értékalapon kiemelő szűk (német) értelmezéstől a kultúrát a civilizációval azonosító (francia) felfogáson át az érték-semleges, leíró jellegű angolszász kultúra-fogalomig terjed (Mátrai, 1977). Tág értelemben a kultúra viszonyokat jelent (Vitányi, 1981): az ember viszonyát önmagához, a másik emberhez, illetve az emberi kapcsolatokat szabályozó társadalmi keretekhez; a természethez és az alkotott tárgyi környezethez, végül az ember viszonyát a „jelekhez”, a hét szabad művészetből megsokszorozódott megjelenítési, kifejezési, értelmezési módokhoz. Ez utóbbiak intézményesülése, azaz a tudomány, az oktatás, a művészetek, a közművelődés, stb. jelentik a kultúrát, azzal a szűkítéssel, hogy ágazati szemléletben a tudományt és oktatást nem tekintjük a kulturális szféra részének. Mind a tágabb, mind a szűkebb kultúra-felfogást „átmetszi” az értékek dimenziója. A legtágabb civilizációs kultúra-felfogás sem vonatkoztathat el a társadalmat átható értékektől, amelyekből a társadalom működését, karakterét meghatározó mértékek, normák következnek. Műveltség alatt a kultúra jelszerű információinak, tárgyiasult elemeinek az ismeretét értjük. (A tájékozottság ennek csak részhalmaza: azok a műveltség-elemek, amelyek a pillanatnyi eligazodáshoz, alkalmazkodáshoz szükségesek.) Művelődni lehet informálisan a mindennapi élet vagy a munkavégzés során, mindemellett a művelődés fogalma inkább a kulturális szféra szakosított intézményei által létrehozott, közvetített kulturális javak elsajátítását jelenti. Tanulmányunk szempontjából különös jelentősége van a kultúra és a gazdaság viszonyának. A gazdasági tevékenységek elsődlegesen és közvetlenül anyagi javakat és anyagi jellegű szolgáltatásokat hoznak létre, ezzel szemben a társadalmi újratermelés kulturális szférájába tartoznak azok a tevékenységek, amelyek elsődlegesen és közvetlenül az emberi alkotóképesség fejlesztésére, az információk, a tudás előállítására, megőrzésére, létrehozására és közvetítésére irányulnak. Konkrétan ide értjük:
a tudás megőrzésének, termelésének, elosztásának és fogyasztásának intézményrendszerét;
ezen intézményrendszer elsődleges tevékenységeit, a létrehozott produktumokat és produkciókat (kulturális cikkek, szolgáltatások);
az intézmény- és tevékenységrendszer közvetlen, erre irányuló társadalmi szabályozását, valamint az előzőek által együttesen meghatározott kulturális viszonyokat, folyamatokat. A kultúráról általában elismerik, hogy az a hosszú távú gazdasági növekedés fontos tényezője. Érdekes rávilágítani ugyanakkor a gazdaság és kultúra aszimmetrikus, egymást kiegészítő természetére. Mint ahogy később Baumol tétele alapján részletesebben kifejtjük, a nem gazdasági alapon művelt kultúra gyengén teljesít abban, amiben a gazdaság erős: az időegység alatt előállított produkcióban, produktumban mért teljesítményben. Kevesebb figyelmet szoktunk fordítani annak, hogy a gazdaság egyre gyengébb abban, amiben viszont a kultúra erős:

11

az adott tevékenység révén egységnyi idő alatt szerezhető örömben és a gazdaság teljesítmény-növekedése révén felszabaduló idő hasznosításában. Ebből következően nemcsak a kultúra szorul rá a gazdaságból származó inputokra, hanem hosszabb távon a gazdaság számára nélkülözhetetlenek a kulturális képesség-inputok a termék-előállítás és a fogyasztás során egyaránt. Nem túlzás azt állítani, hogy a társadalmak, civilizációk boldogulása, jövője függ a gazdaság és kultúra jól megválasztott arányától, harmonikus kapcsolatától. Erről szólnak bővebben – egy alkalmas kultúra-meghatározásra alapozva – a következő alfejezetek. 1.2.2.

A kultúra definíciója a fejlődés fenntarthatósága összefüggésében6

A fogyasztás a szükségletekben, a szükségletek pedig az ember agy működésében, aktivitásában gyökereznek. Egy optimális aktivitási szint komfort-érzetet, megelégedettséget kelt az emberben, az aktivitási szintnek az „unaloműző” stimuláció hatására bekövetkező változása viszont öröm-érzetet kelt. A harmonikus, teljes emberi élet a kettő – tehát a komfort-érzet és az öröm – dinamikus egyensúlyán alapul, és jó esetben ehhez idomul a szükséglet-kielégítő termelői, szolgáltatói tevékenység. A komfort-érzet és öröm, mint az emberi szükséglet két alaptípusa korántsem egynemű; nem helyettesíthetők korlátlanul egymással, mert különbözik a hatásfokuk és előfeltételük. Korunk haszonelvű fogyasztói társadalmai a könnyebb utat választva jellemzően a komfort-érzet kielégítését preferálják, mert így lehet kevés előképzettséget igénylő tömegigényt kiszolgálva rövidtávon hasznot húzni. Folyamatosan az optimum körül ingadozó komfort-érzet esetén azonban csak egyre nagyobb dózisú és egyre rosszabb hatásfokú fogyasztással lehet az emberek örömhiány-érzetét pótolni. Az egyenletesen optimum körüli aktivitási szintnél és az ebből eredő folyamatos komfortérzetnél tartósabb belső emberi és külső környezeti harmóniát eredményez az örömszerző változást előidéző stimuláció, a kényelem és az újdonság közötti dinamikus egyensúly. Az egyensúly megvalósításának – a belátáson túl is – komoly nehézségei, feltételei vannak. Nem elég a kínálati oldalt „rávenni” arra, hogy emelkedjen fölül a rövidtávú érdekén (például a termelékenységi hajszában ne száműzzék teljesen a stimulációs forrást jelentő élőmunkát), de a keresleti oldal fogadóképességéért is tenni kell. Nem élvezhető, nem befogadható a százszázalékosan újdonság-tartalmú inger, például egy Wagner-dalmű egy komoly zenében teljesen újonc személy számára. A stimulálhatósághoz előzetes tanulással, gyakorlással megszerezhető képesség szükséges. Tág értelemben ez a kultúra, a műveltség. A kultúra az agyi aktivizációhoz („stimulálhatósághoz”), az újdonságok befogadásához, élvezetes és produktív feldolgozásához szükséges, előzetesen felhalmozott tudás-többlet. A kultúra képes feloldani a túladagolt komfort-érzet és az öröm ellenmondását és egyúttal fenntartható perspektívát kínál a jövőnek: a jelenbeli fogyasztásának hatásfoka ugyan a múltban felhalmozott kulturális tőkétől függ, ugyanakkor a fogyasztása kulturális tőke-növeléssel jár és így javítja jövőbeli fogyasztásának a hatásfokát. Összefoglalva az eddigieket megállapíthatjuk, hogy a kultúra fenntartható hidat képezhet a jövőbe azáltal, hogy a termék-előállítás hatékonyság-növelésén túl javítja a fogyasztás hatásfokát is; ez utóbbi lényegében az egységnyi fogyasztással elérhető boldogságot, jól-létet jelenti. Kulturáltabb társadalom tehát ugyanazt a végcélt kisebb környezetterhelő fogyasztás-

6

Ennek és a következő alfejezetnek a fő gondolati forrása Scitovsky Tibor Az örömtelen gazdaság című könyve (Scitovsky, 1990)

12

sal képes elérni. Ebből következően a kultúra hosszabb távon ható gazdasági tényező; a fenntartható fejlődés fontos tényezője. 1.2.3.

A kultúra egyéb jótéteményei

A műveltség nem korlátozódik a szokásosan kulturálisnak tekintett műfajokra (pl. zene, irodalom, festészet); tágabb értelemben ide tartozik például a kifinomult gasztronómia és a színvonalas társasjáték is. Egyazon műfajon (pl. zenén) belül is elhatárolódik a nagyobb előképzettség-igényű, nagyobb presztízsű „magas kultúra” és a kommersz tömeg-szórakoztatás. Nem indokolt a műfaji-társadalmi egyoldalúság: például egy etnikum természetesen átörökített muzikalitása is kultúra. Az egymást követő generációk számára a kulturális javak jelentős részének újdonság-értéke megőrizhető, és a „konzervek felnyitása” a friss újdonságokhoz hasonló örömöt szerezhet. Az egészséges társadalmi kapcsolatoknak, a baráti beszélgetések révén szerezhető információknak is előfeltétele a műveltség. Fokozottan súlyos probléma a képzetlen fogyasztóként nyugdíjba menő idősek időtöltése, főleg a férfiaké. Az unalom ellenszere a műveltség. A fiatalok problémája, hogy mivel vezessék le fölös energiáikat, stimulációs igényüket. A pozitív tartalmú tevékenységek többségéhez azonban készség, hozzáértés és kitartás szükséges. Ezek hiányában ki vannak téve a negatív tatalmú tevékenységek vonzásának. Az iskolának nemcsak a munkára kell(ene) fölkészítenie a diákokat, hanem az életre is tágan értelmezett humán műveltséggel, a társadalmilag kívánatos szabadidő-eltöltés képességének tanításával. Mindez előre látható volt technológiai robbanás kezdetén is. Az alkalmazkodás elmulasztását – jellemzően Amerikában – a puritán haszonelvűség, ebből következően az egyéni idő- és energia-elosztásban érvényesülő szűklátókörű racionalizmus okozta. Az ipari forradalom, kiszorítva az európai népi kultúrákat, a dologtalanok privilégiumává tette a kultúrát. Kulcskérdés, hogy a gazdasági fejlődéssel – rosszabb esetben a munkanélküliség folytán – felszabaduló időt, energiát sikerül-e antiszociális irányokból nemes, jótékony irányokba terelni.

1.3. A kulturális javak piaci sajátosságai7 1.3.1.

A kulturális javak sajátosságai

A társadalmilag szervezett tevékenységek egyik fontos tipizálása szerint (magán- vagy közjavak) a kulturális javak, szolgáltatások többsége vegyes természetű. Kultúra egy DVD vagy ugyanaz a zenemű „élőben” korlátozott számú hallgatóság számára; kultúra egy sztár vendégjátéka, de egy falunap is, kulturális fogyasztás a műgyűjtés, csakúgy, mint egy köztéri szoborban való gyönyörködés. A szűkebb értelmű kultúrába az előadó művészet produkciói és a vizuális tárgyi művészet produktumai, valamint az utóbbiak őrzése, bemutatása tartoznak. Más elemzési szempont szerint az előadó művészet keretében korábban megalkotott mű egyéni reprodukálása történik, míg az alkotó művészet új, eredeti művet hoz létre.

7

A fejezet fő gondolati forrása: Petró Katalin és Daubner Katalin tanulmánya (megjelent: Daubner-HorváthPetró, 2000)

13

A kulturális javak egyrészt gazdasági természetűek (szűkös erőforrásokat kötnek le, magánvagy kollektív felhasználásúak), másrészt speciális élmény-, szenvedély-, illetve felhalmozási természetűek: o A produkció vagy produktum egy kulturális üzenet, élmény, amelynek megalkotása két-szakaszos tevékenység: előbb az üzenet megalkotása; majd az üzenet közvetítése. Fogyasztói bizonytalanságot okoz, hogy csak utólag tud meggyőződni az élmény minőségről, értékről; előállítói oldalról viszont a fogyasztói értékítélet szubjektív jellege okoz bizonytalanságot. A fogyasztói ismeret-hiány egyrészt csökkenti az össz-keresletet, másrészt az ismert, sztárolt művészeknek, produktumoknak kedvez és nehezíti az újoncok piacra lépését. Kölcsönös érdek a fogyasztói informáltság növelése, ami történhet például orientációs jelzésekkel (díjak, kitüntetések) vagy fogyasztói tapasztalat-szerzéssel. o A kultúra a szenvedély-javak körébe tartozik, amelyek fogyasztása – a kulturális tőke-felhalmozás – növeli a jövőbeli éhséget iránta, tehát kivételt képez a csökkenő határélvezet szabálya alól. (Ez igaz lehet kulturális elemet tartalmazó, de szokásosan nem a kulturális ágazatba sorolt hobby-tevékenységekre is.) Vannak pozitív megítélésű szenvedély-javak, mint a kulturális szolgáltatások, szemben a negatívakkal, mint például a kábítószer. A kulturális javak árban nem tükröződő pozitív természetére és meritórikus (társadalmilag preferált) jellegére a közpénzből vagy magánforrásból történő támogatás témakörében térünk vissza (1.5.1. alfejezet). 1.3.2.

A kulturális javak keresleti és kínálati sajátosságai

Sok kulturális ágazat kereslete jellemezhető a jegyár és az eladott jegyek koordinátái által meghatározott görbével. A kultúra jellemzően ár-rugalmatlan, mert szenvedély-jószág; látvány-hatás esetén csekély a helyettesíthetősége, a műértő rajongáson túl hat a keresletére a társasági beilleszkedési vágy és sznobizmus is. Nemzetközi példák erős jövedelem-rugalmasságot mutatnak, de a jövedelem-hatást is felülmúlhatja az iskolai végzettség hatása. Hazai megfigyelés, hogy a kulturális kereslet nagyobb kilengéssel és késve követte a jövedelem változását. A „nagyobb kilengés” a jövedelem-decilisekre osztott társadalmi keresztmetszetre is jellemző: a kulturális kiadások tíz százalékos részesedése a felső decilis jövedelméből, szemben az öt százalékos részesedéssel az alsó decilisben azt mutatja, hogy nagyobb a kulturális szakadék a jövedelem-szakadéknál a társadalom két pólusa között (Stark, 2008). További kereslet-befolyásoló tényezők egyrészt a lakosság műveltsége, preferenciái, ízlése és szabadideje, másrészt a kínálat minősége, újdonság-értéke, szabadalmi státusa. A kulturális piacra jellemző a kínálat merevsége; eredeti, „élő” formájában nem szaporítható korlátlanul szemben a gyári tömegtermeléssel, bár a tömegszerűség hat a kulturális piacra is. A tömegszerűségnek, illetve egyediségnek különböző fokozatai vannak a kultúrában. Gyáripari úton korlátlanul szaporítható például a DVD. Korlátozhatja a kielégített keresletet például az előadó-terem befogadó-képessége, ha ehhez képest alacsony jegyárat alkalmaznak. Korlátozottan sűríthető egy siker-darab előadása,

14

kommersz darabnál is ritkasági tényező lehet a sztár. Előfordulhat üzleti vagy művészeti indíttatású kínálat-visszafogás. Korlátozottan, de reprodukálhatók az iparművészeti alkotások. A műtárgyak piacát torzíthatja a spekulatív befektetői várakozás. Gyakori az időben eltolódás: a maga korában el nem ismert, innovatív alkotás később vagyont érhet. Egyedi, eredeti műtárgy esetében fontos vevői szempont az alkotó (és/vagy a forgalmazó) hírneve. Ebben az üzletágban – a közgazdasági megszokást cáfolva – a magas ár akár keresletet generáló hatású is lehet. 1.3.3.

Versenyfeltételek a kultúrában

A kultúrára általában a tökéletlen verseny-feltételek jellemzőek, mert itt egyedi előállítók, szolgáltatók kínálnak nem homogén termékeket szubjektíven válogató vevőknek. Természetes és mesterséges piacra lépési akadályok léteznek, esetenként pedig nagyok lehetnek a kilépési költségek (pl. a sztárba fektetett költség). Versenyt befolyásoló tényező lehet a nyereségen kívüli indíték a kínálati oldalon és az 1.3.1. alfejezetben említett piaci informálatlanság. A kulturális, művészeti piac jellemzően szegmentált, azaz a részterületei között viszonylag nehéz az átjárás: alul van a kezdők piaca nagy ki-és belépési forgalommal, középen egy kulturális centrum (pl. egy város) jellemzően oligopol piaca, a résztvevők egyidejű befolyásoló képességével és függésével; végül legfölül a monopol-helyzetű sztárok nemzetközi piaca. A kulturális ágazatban folyó verseny jó esetben művészi szempontból (is) szelektál, nem(csak) gazdasági természetű a tét. Verseny folyik itt nemcsak a „vevőért”, hanem támogatásért (pályázás!) és a művészeti, alkotói tevékenység egyéb feltételeiért. A spontán verseny mellett rendezett művészeti versenyek is vannak. Az alkotó művészetben versenyt befolyásoló tényezőnek számítanak a már nem élő művészek. Koronként változó az erőegyensúly a hagyomány és újítás között (egyik túlsúlya se jó). Előadó-művészetek esetében a fellépés sűrítése nemcsak a kereslet-kínálat egyensúlyát segítheti elő, hanem a méret-gazdaságosságot, versenyképességet is. Filmnél fontos verseny- és egyúttal kereslet-élénkítő tényező a technikai újdonság (multiplex, 3D). Keresletet generáló hatású lehet a kínálati innováció a múzeumi ágazatban is (pl. tematikus vagy vendégkiállítások).

1.4. A kulturális intézmények pénzügyi, működési sajátosságai8 1.4.1.

A kulturális ágazat tartalma, céljai

A kulturális ágazatba tágabb értelemben – az előadó művészet produkcióin és a tárgyi művészet produktumain, valamint az utóbbiak őrzésén, bemutatásán kívül – beletartoznak a kultúrát közvetítő vállalkozások, intézmények is (pl. filmgyártás, könyvkiadás, TV). Vannak állandó intézmények és alkalmi – egy produkcióra szerveződő – társulatok, valamint egyéni vállalkozók is. Változatok az intézményi célra, amelyek teljesítmény-mutatókat alapozhatnak meg:

8

A fejezet fő gondolati forrása Daruka Magdolna tanulmánya (megjelent: Daubner-Horváth-Petró, 2000)

15

a) Profit: szolgáltatás, előállítás addig a mértékig és olyan szerkezetben, hogy a határbevétel megegyezzen a határköltséggel; b) Bevételt maximalizáló jegyár-megállapítás: a jegyár * látogatószám szorzat legyen maximális; c) Közönség-, illetve kihasználtság maximalizálás: pl. színházban a repertoár- és jegyárpolitikával; d) Minőség-maximalizálás adott költségen vagy adott minőség minimális költséggel. A fenti intézményi célok általánosabb megfogalmazásban háromféle irányultságnak felelnek meg: a haszonelvűség, a kultúra terjesztését hangsúlyozó társadalmi irányultság, valamint a művészeti minőségi irányultság. A kulturális intézmények vagy tisztán profit-orientáltan (a) változat), vagy non-profit módon működnek, több-kevesebb engedményt téve a haszonelvűségből társadalmi elkötelezettségük (c) és b) változat) és/vagy művészeti elhivatottságuk (d) változat) javára. Az intézményi művészeti és menedzseri vezetés sok esetben szétválik. 1.4.2.

Intézményi input- és output-elemzési szempontok

A kulturális ágazati – ezen belül különösen az előadó-művészeti – sajátosságokat a következő költség-megbontások útján célszerű vizsgálni: o Az intézmény általános fenntartási, működtetési költségei, szemben valamely produkcióhoz kötődő költségekkel (előállítás + előadások); o Fix költségek: az intézmény-fenntartáson túl egy produkció előállítási költsége, szemben a változó, azaz egy-egy előadáshoz kötődő és az előadás-számtól függő költségekkel. Csak a közvetítő, kultúra-hordozó iparban van az általános termelőszféráéhoz hasonló termelési függvény-kapcsolat. A szűkebb értelmű kulturális ágazatban a részben minőségi jellegű „termelési” tényezők és a kibocsátás közötti kapcsolat számszerűen bizonytalan. A kibocsátás megtestesülhet magánjavakban (pl. DVD), tiszta közjavakban (köztéri szobor) vagy lehet vegyes természetű (színházi előadás). Lényeg a szellemi, művészeti és kreatív tartalom. Fontos kérdés a reprodukálhatóság, amely lehet kizárt, korlátozott vagy korlátlan. A kibocsátást mérő mennyiségi mutatók lehetnek a látogatottság, a bevétel, az előadás-, illetve produkciószám, amelyek külső forrás-kiegészítésre utalt non-profit intézmények esetben finanszírozói feladatmutatók is lehetnek.

16

1.4.3.

A Baumol-féle „költség-kór”

A művészetet az input (pl. egy énekes) korlátozott helyettesíthetősége, ugyanakkor a stagnáló termelékenység jellemzi (például egy vonósnégyes négy főből áll Joseph Haydn óta). Az alkotó élőmunka nagy súlya és a technika alárendelt szerepe miatt a kulturális ágazatok többsége a gazdaság stagnáló termelékenységű részébe tartozik szemben a termelékenységet növelni képes progresszív résszel. Baumol és Bowen az előadó művészetek példáján dolgozták ki a stagnáló termelékenységből levezetett ún. költség-kór elméletét. (A teória eredeti forrása: Baumol, 1965) Miközben másutt mondjuk százszorosra nőtt a termelékenység, a munka-intenzív kultúrában nem képes nőni az egységnyi inputra eső output, az élőmunkát is tartalmazó költségek viszont együtt nőnek a progresszív szektorokéval. Inflációt meghaladó költség-nyomás szorítaná a jegyárakat fölfelé, a felnyomott jegyárak viszont csökkentenék a keresletet, ami kihasználatlansághoz, újabb átlagköltség növekedéshez vezetne, amit nemigen lehet tőkével, technikával enyhíteni. Folyamatosan táguló rés keletkezik a jegybevétel és a költségek között. Vannak persze ellenérvek a költség-kórral szemben. A közvetítő eszközök technikai fejlődése (lemezgyártás, tömegmédia, stb.) enyhíti a költségnyomást, a tömegszerűség pedig bővítheti a keresletet az előadó művészet iránt. A szegmentálódó kulturális piacon fennmarad a fizetőképes kereslet a magas kultúra „élő” változata iránt, ami jegyár-emelést tesz lehetővé. Életszínvonal-emelkedést feltételezve a költség-kór ellen hat a kereslet jövedelem-rugalmassága, illetve ár-rugalmatlansága. Skálahozadék-növelési lehetőségek rejlenek a repertoárban, az előadás-szám növelésében. Takarékosabb kivitelezés, színházi rendezés is segíthet. A nagy intézmények előnyben vannak a méret- és repertoár-gazdaságosság terén. A túlkínálatban versengő művészek bére – a sztárokat kivéve – nyomott. A Baumol-féle költség-kór a továbbiakban elemzett állami támogatás, illetve magánmecenatúra iránti igény indítéka, ugyanakkor folyamatos racionalizálási késztetést okoz az intézményvezetés számára.

1.5. Kultúra-támogatás: milyen indítékból, kik és hogyan? 1.5.1.

A kultúra támogatása mellett szóló érvek

Miért érdemes külső támogatásra a kultúra? Az eddig említett érvek – összefoglalva és kiegészítve – a következők: o Az előbbiekben „költség-kór” néven elemzett jelenség folytán a kulturális ágazatok többségében szélesre nyílik az olló a munkaérték felől levezetett ár, illetve a realizálható ár között. o A kultúra az 1.2.2. alfejezetben kifejtett módon javítja a fogyasztás hatásfokát. Nem várható el a közvetlen kedvezményezettektől, hogy ezt a pozitív externális hatást is honorálják, mert ez a többlet-díjfizetés nagyon leszűkítené a keresletet, viszont a kínálatot serkentendő célszerű e hatás társadalmi elismerését a kultúra-szolgáltató felé jelezni.

17

o A kultúra meritórikus (társadalmilag preferált) javakat, szolgáltatásokat kínál. Messzebb látó civilizációs, illetve nemzeti érdekből célszerű viszonylag széles körben fenntartani és átörökíteni a fizetőképes kereslettel nem kellően fedezett „magas kultúrát”. Indokolt lehet ugyanakkor a tömegkultúra támogatása is annak érdekében, hogy a gazdaság által felszabadított vagy (munkanélküliként) nem kihasznált időt és energiát sikerüljön antiszociális irányok helyett nemes, jótékony irányokba terelni. o A kereslet nem nőhet a költségeknek megfelelő ütemben; egyrészt azért, mert az olyan kulturális szolgáltatások, mint az előadó művészet nehezen terjeszthetők ki a kisebb településekre, másrészt azért, mert a belépőjegyek árát nem lehet, nem célszerű olyan szintre emelni, hogy fedezzék a költségeket. Ebben az esetben ugyanis az alacsonyabb jövedelműeket eleve elriasztanák a kultúra élvezetétől és ezzel leszűkülne az előbbiekben kifejtett pozitív hatása.9 A kultúra támogatásának, magán- és intézményi mecenatúrájának régi történelmi hagyománya van. Az ókori Hellászban például a szegény polgárok „negatív belépődíjért”, azaz fizetségért élvezhették a színi előadásokat az aznapi keresetüket kompenzálandó és a színház elismert meritórikus természetére tekintettel. Európában az ipari forradalomig a szakrális, illetve világi mecenatúra mellett létezett a falusi kulturális önellátás, az évszaktól függő szabadidőt kitöltő népi művészet. Az ipari forradalom, bár idővel mérsékelte a szegénységet, megszüntette a szabadidőt és az azt kitöltő népi kultúrát. A műszaki fejődésnek köszönhetően most jóléttel, komforttal párosulva újra bőven van szabadidőnk, de hol van a mai korhoz illő „népi kultúránk”? (Scitovsky, 1990) A széleskörű, kifinomult felnőttoktatású országokban – például Hollandiában – vannak az előbbi kérdésre választ kereső kezdeményezések. Ott a felnőttképzés a munkaerő-piaci igények kielégítésén túl további három egyenrangú célt szolgál, köztük az egyéni személyiségfejlesztést. (ÁSZKUT, 2009) 1.5.2.

A kultúra támogatásának modell-szerű változatai

Ha sikerült meggyőzni az olvasókat a kultúra támogatásának indokoltságáról, áttérhetünk a következő két kérdésre: ki és hogyan finanszírozza kívülről a kultúrát? A történeti példák és a jelenbeli gyakorlat alapján a válasz az alábbiak szerint szemléltethető: Hogyan? Közvetlenül Ki? Támogatás (egyedi, normatív, Állam (adó pályázat, hazai vagy EU, stb.) terhére) Magánszféra Ellentételezett finanszírozás (belépőjegy, szponzorálás) vagy egyoldalú mecenatúra

Közvetve Adókedvezmény (lemondás adóbevételről) Non-profit szolgáltatás (lemondás a haszonról)

A későbbiekben rámutatunk majd arra, hogy a finanszírozási formák kereszt-kombinálása jótékonyan fölerősítheti a finanszírozás hatásfokát. A korábban említett nem haszonelvű célok szolgálatában (lásd a 1.4.1. alfejezetben) például a direkt támogatás a non-profit szerve9

Ez a feltételezés csak látszólag van ellentmondásban az 1.3.2. alfejezetben írtakkal. Az egyes produkció árrugalmatlansága bizonyos mértékeken túl és a kulturális ágazat egészét tekintve átcsap a jövedelemrugalmasság hatásba.

18

zeteknél hatékony igazán. Van olyan ország, ahol a kultúra támogatása az adókedvezménnyel ösztönzött magán-mecenatúra formájában valósul meg. 1.5.3.

Állami szerepvállalás és piaci hatás a kultúrában

Az előbbi alfejezetben csak azt rögzítettük, hogy indokolt a kultúra külső forrás-kiegészítése, de nem foglaltunk állást abban, hogy ez a külső forrás honnan jöjjön. Mi indokol közpénzt vagy egyéb módon történő állami szerepvállalást a kultúrában? Indokként jellemzően a következő piaci kudarcokat szokták megjelölni: o Piaci koordinációval nem kezelhető pozitív vagy negatív externáliák, azaz a kultúra közvetlen üzleti haszonélvezőjén vagy fogyasztóján nem behajtható előnyök vagy hátrányok.10 A kultúra haszna megmérhetetlenül és beárazhatatlanul szétoszlik a társadalomban és sok esetben az egyéni életnél hosszabb távon igazolódik. o Piaci kudarc orvoslásának tekinthető a kultúrához való hozzáférés társadalmi egyenlőtlenségeinek mérséklése. o Végül, állami beavatkozás, befolyásolás lehet indokolt a verseny védelmében a monopóliumok ellenében, valamint a pozitív érték-tartalmú kulturális innovációk érdekében.11 A fenti makro-szintű érdekek valószínűleg akkor sem volnának érvényesíthetők mikroszinten, ha ott a rövidtávon profit-érdekelt üzleti, vállalkozói szektor mellett a jelenlegi magyarországinál jóval nagyobb súlya volna a civil, non-profit szektornak. A hagyományos felfogás szerint az állami támogatás szerepe az, hogy mentesítse a kultúrát a piaci verseny érték-torzító hatásától; ilyen értelmű elvárás van a támogatás fejében és mértékéig. Ebben az értelemben tehát az állami beavatkozás nem érték-semleges. A piaci érték és a kulturális érték ellentmondásos, mert míg a gazdaság területén a „piaci érték” meghatározása a teljesítmények egyetemes összemérhetőségén és helyettesíthetőségén alapul, addig a „kulturális érték” lényege szerint egyedi, összemérhetetlen és nem helyettesíthető mással. A mai kor realitását jobban tükröző állami szerep-felfogás a hagyományos felfogást úgy pontosítja, hogy a nemzeti kultúrákból összetevődő kulturális világ-örökséget, fejlődőképességet, kulturális sokszínűséget és autonómiákat kell megőrizni a nagy globális hálózatok kulturális túlsúlyától, monopóliumától, amelyek verseny-semlegesnek, ideológia-semlegesnek tüntetik fel magukat, holott nem azok. A piac és kultúra viszonya ellentmondásos; hol és hogyan tud a piac közreműködni a deklarált kulturális célok megvalósításában és hol húzódik e közreműködés határa? Ugyanezt a kérdést feltehetjük azonban a közszféra vonatkozásában is. A válasz pedig az, hogy a közhatalom szerepvállaló képessége behatárolt, tekintettel egyrészt az állam pénzügyi, költségvetési függőségére a gazdasági piaci szereplőktől, másrészt a politikai függőségére a politikai piactól. Az állami részvétel mérete és minősége szerint különböző megoldásokat alkalmaznak a nemzetközi gyakorlatban, amit modellekbe tömörítve mutatunk be a továbbiakban.

10

A pozitív externáliák – például a fejlődés fenntarthatóságának elősegítését – lefelé való áreltérítéssel (támogatással) vagy pótlólagos állami kínálattal, míg a negatív társadalmi, tudati hatásokat „büntető” adóval vagy hatósági szabályozási korlátokkal kezelheti az állam. 11 Daubner Katalin és Harsányi László megállapítása (megjelent: Daubner-Horváth-Petró, 2000)

19

A kulturális szolgáltatások közpénzekből történő finanszírozásának módja eltérő lehet aszerint, hogy az állam az adott kulturális szolgáltatásnak tulajdonosa, megrendelője vagy támogatója. Az állami szerepvállalás e három formájának előnyei és hátrányai a következők: o Tulajdonos: A szolgáltatás nyújtásához szükséges eszközök az állam tulajdonában vannak, azokat az állam működteti (színházak, hangversenytermek, művelődési központok stb.). Előnye: Minőségi szempontok érvényesülése, kultúrpolitikai célok követése, adott esetben akár a jövedelmezőség rovására is. Hátránya: Személyes gazdasági érdek hiányából fakadó alacsony hatékonyság, adott esetben nem tiszta elvi alapú forrás-elosztás, propaganda-célú kulturális nagy-projektek iránti vonzalom. o Megrendelő: Az állam nem a saját létesítményeit finanszírozza, hanem az üzleti vagy a non-profit tevékenységet folytatóktól rendeli meg a kulturális szolgáltatásokat. Előnye: Az állam a keresleti oldal meghatározó szereplőjeként ellenőrizheti az árakat, javíthatja hátrányos helyzetű csoportok hozzáférési képességét. Hátránya: Közpénz juthat nyereségelvű vállalkozásokhoz vagy non-profit szervezethez célszerűtlen módon. o Támogatás: Az állam pályáztatás útján vagy más „távolságtartó” módon támogatja a kulturális tevékenységet. Előnye: A forráselosztás döntései formálisan átkerülnek az államtól független szakmai és képviseleti zsűrikhez. Hátránya: A gyakorlatban ez a rendszer a kollektív felelőtlenség rendszerévé fajulhat. Az előbbiekben vázolt szerepvállalási formák különböző súlyú alkalmazása alapján határozhatók meg az állam kulturális szerep-modelljei, amelyek – Kuti Éva és Marschall Miklós fogalom-adaptációját követve – a következők (Kuti-Marschall, 1991):
Művezető állam, például ez volt a szocialista országok modellje: a kulturális folyamatok minden fázisát az állam ellenőrzi és irányítja; a források elosztásáról az állam dönt; a kulturális intézmények az állam tulajdonában vannak. A modell erőssége az identitás-őrzés és esélyegyenlőség, de egyéb szempontok szerint gyengén teljesít.
Menedzser – intézmény-fenntartó, vásárló, direkt támogató – állam: példák rá – decentralizált formában – a német tartományok, különös hangsúllyal a kultúra minél szélesebb körű hozzáférhetőségére. Az állam tiszteletben tartja a kultúra autonómiáját, de maga is fenntart kulturális intézményeket; a kulturális ágazat az államháztartás része. Számos erőssége – mint például a piacépítés, versenyképesség – mellett gyengesége a kreativitás nem kellő ösztönzése.
Mecénás állam, például az Egyesült Királyságban, ahol a kultúrára szánt közpénzt az állami közigazgatáson kívüli közintézmények osztják el: az állam független szervezeteken keresztül, „karnyújtásnyi” távolságot tartva támogatja a kultúrát. Ez a modell kedvez a versenynek, kreativitásnak, de eltolódhat a kultúra a belterjes elitesedés felé.
Rásegítő állam, például az Egyesült Államok, ahol meghatározó szerepe van a magánszférának, különösen a magánszemélyeknek a kultúra szponzorálásában. A liberális ideál szerint csupán közvetett állami támogatás (adókedvezmény) indokolt a magánkezdeményezésekhez és adományokhoz, illetve csökkentett forgalmi adó a kulturális szolgáltatások esetében. Itt nincs az államnak piacot meghatározó szerepe, nincs kulturális minisztere, intézménye. Ez a modell erősíti a versenyképességet és kreativitást, azonban a többi említett szempont szerint gyengén teljesít.

20

Támogatni, de milyen elosztási elvek szerint? Hogyan lehet a kézenfekvő normativitást a kultúrára értelmezni? A minőség kritériumait mindenesetre az illető kulturális ágazat legitim és elismert képviselőinek bevonásával és egyetértésével kell meghatározni. Előnyös megoldás politikai csoportoktól, aktuális költségvetéstől független pénzalapok működtetése. A támogatás céljától (lásd az előbbiekben: externáliák, társadalmi különbségek, versenyesélyek kiegyenlítése) és a körülményektől függ, hogy a támogatást a produktum/produkció előállítója, élvezője, házigazdája, terjesztője, stb. kapja. 1.5.4.

Non-profit szervezetek12

Az előbbi alfejezetben említett kettős – költségvetési és politikai – függőség nem teszi alkalmassá az államot arra, hogy egymagában alternatívája legyen a piacnak. Helye, fontos szerepe van a kultúrában is a piacnak és államnak egyaránt alternatívát jelentő non-profit szektornak.13 A 1.4.1. alfejezetben felsorolt célok közül itt hiányzik a profit. Magánszektor, de függetleníti magát a profit-kényszertől, ugyanakkor elvben mentes a politikai függéstől. NyugatEurópában helyenként (pl. Hollandia) 10% fölötti részarányú a foglalkoztatásban, nálunk csak 1–2%. Olyan területeken terjedt el, ahol nemcsak a piac, hanem az állami szerepvállalás is kudarcos. A non-profit szervezetek különösen hatékonyak lehetnek közvetlen állami támogatás (és magán-adományok) szolgáltatás-, illetve bevétel-növelő hasznosításában, mert üzleti szempontból „engedékenyebbek” a szolgáltatás bővítése irányában. Míg a profit-vezérelt cég a határköltség = határbevétel bekövetkezténél, viszonylag magas árnál és mérsékelt keresletnél megáll a szolgáltatás-bővítésben, mert nem hajlandó veszíteni az addig elért profitból, addig a non-profit szervezet továbbmegy egészen az átlagköltség = átlagbevétel egyenlőségig, hiszen csak azt várja el, hogy ne legyen vesztesége a tevékenység egészén; meggazdagodni nem akar belőle. A profit-érdekelt és a non-profit szervezet támogatásának eltérő a hatása a kínálati hajlandóságukra. Az állami támogatás hatásosabb ösztönző a non-profit szervezetek esetében, mert ezeknél kereslet-kínálat bővítő hatással elvben teljes mértékben célba jut, míg a profitvezérelt szektorban a támogatás módjától függően többé-kevésbé átszivárog a profitba. Ahol tehát a külső támogatás indokolt, ott terjed a non-profit forma. A kultúra például ilyen terület.

1.6. A hazai kultúra-finanszírozás főbb tényezői 1.6.1.

Jogszabályi keretek

A magyar kultúrafinanszírozás kapcsán a szocializmus évtizedeiben a művezetői modell felől lassú elmozdulás történt a menedzser típusú felfogás irányába, majd a rendszerváltást követően kevert forma alakult ki a menedzser típus és a mecénási gyakorlat egyidejű alkalmazásával. A kultúra támogatásáról kulturális ágazatonként külön-külön törvények rendelkeznek.

12

Az alfejezet fő gondolati forrása Daruka Magdolna tanulmánya (megjelent: Daubner-Horváth-Petró, 2000) Emlékeztetünk arra, hogy Polányi Károly tipizálása és fogalom-használata szerint a háromféle koordinációs típus a piac, a központosítva újraelosztó redisztribució és az önkéntes viszonosság elvén alapuló reciprocitás. 13

21

A mozgókép támogatásáról a 2004. évi II. törvény rendelkezik. A támogatás előfeltétele az igénylő természetes vagy jogi személy nyilvántartásba vétele. A törvény különbséget tesz a filmelőállítás és a terjesztés között. A támogatásnak három közvetlen formája van:  Szelektív: a művészi tartalomtól függő egyedi, illetve megpályázható támogatás;  Normatív: előre meghirdetett feltételek teljesítése esetén;  Strukturális támogatás: több évre szól, ha a feltételek teljesülnek. Az előadó-művészet támogatásáról nemrég életbe lépett törvényt a tanulmány színházról szóló része részletesen ismerteti. A tágabb értelmű kultúrába beleértendő műsorszórás támogatásának különös figyelmet szentel az Unió. Visszatekintve, nagy vita volt arról, hogy legyen-e előfizetési díj, amit most nagyrészt közpénzből fedeznek. A muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szól a 1997. évi CXL. törvény. A törvény megkülönbözteti egyrészt a finanszírozandó feladatokat (értékek védelme, intézmény-fenntartás és feladat-ellátás), másrészt a finanszírozási csatornákat tulajdonos-típusok szerint: állami, önkormányzati és egyéb (pl. egyházi). Külön törvény (2001. évi LXIV. törvény) rendelkezik kulturális örökségvédelemről. A szokásos közvetlen és közvetett támogatási forrásokon kívül e feladat-ellátás speciális forrása a bírságbevétel.

A Nemzeti Kulturális Alappal létrejött az állami mecenatúra. Témánk szempontjából való fontossága okán ezt részletesebben ismertetjük. 1.6.2.

A Nemzeti Kulturális Alap

Az 1990-es években a rendszerváltás előtt megszokott művelődési házak, múzeumok és mozik mellett megjelentek az alapítványi, egyesületi vagy akár magán fenntartású kultúraközvetítő intézmények. A probléma akkor jelentkezett, amikor ezek az intézmények saját erejükből nem voltak képesek arra, hogy terveiket és programjaikat megvalósítsák. Miközben az állam egyre inkább kivonult a kultúra anyagi támogatásából, a kulturális intézmények pénzhiánya általános jelenséggé vált. Bebizonyosodott, hogy a magyar kultúrának szüksége van egy támogató, állami fenntartású mecénásszervezetre. Ezért az Országgyűlés elfogadta a Nemzeti Kulturális Alapról szóló 1993. évi XXIII. törvényt. Az azóta többször módosított szabályozású, jelenleg a 9/2006. (V. 9.) NKÖM rendelettel szabályozott NKA a nemzeti és az egyetemes értékek létrehozásának, megőrzésének, valamint hazai és határon túli terjesztésének támogatása érdekében létrehozott elkülönített állami pénzalap. Az elkülönített állami pénzalap jogállás a NKA költségvetési önállóságát és azt hivatott biztosítani, hogy a kultúra támogatása ne legyen évente kitéve a költségvetési vita bizonytalan kimenetelének. Az NKA célja különösen a magyar kultúra értékeinek megőrzése mellett új értékeinek felkarolása, valamint a kultúrához való vonzódás, illetve hozzáférés különbségeinek csökkentése. A NKA-ból például hazai és külföldi rendezvényekre, a magyar kultúra kiállításokon és vásárokon való jelenlétére, új művészeti irányzatokra és kiemelkedő teljesítmények díjazására adható támogatás. Az NKA irányításában a kultúráért felelős minisztert az NKA Bizottsága, az állandó szakmai és ideiglenes kollégiumok, valamint az Igazgatóság támogatja.

22

A miniszter elvi irányító és koordináló döntések meghozatala céljából működteti a Bizottságot, amelynek tagjait fele részben saját hatáskörben, másik felét pedig szakmai és társadalmi szervezetek javaslata alapján bízza meg. A miniszter a NKA-források elosztásának szakmai támogatása, pályázatok kiírása és elbírálása céljából állandó és ideiglenes szakmai kollégiumokat hoz létre és kinevezi azok vezetőit. A miniszter a szakmai kollégiumok tagjainak felét saját hatáskörben kéri fel, másik felét pedig az érintett szakmai szervezetek delegálják. Az NKA előirányzatait az illetékes minisztérium felügyelete alá tartozó Nemzeti Kulturális Alap Igazgatóság, mint önálló költségvetési szerv kezeli. Mintegy százfős apparátusa hajtja végre a Bizottság döntéseit. A NKA-ból természetes és jogi személyek, jogi személyiség nélküli gazdasági társaságok, valamint egyéni vállalkozások igényelhetnek támogatást. A támogatás lehet visszatérítendő vagy vissza nem térítendő. A támogatások nyílt vagy meghívásos pályázatok útján adhatók. (A miniszteri keretből vagy kivételesen egyedi elbírálás alapján adható támogatás.) 2010-ig az NKA fő bevételi forrásait egyes termékek, szolgáltatások és építmények után befizetett kulturális járulék, a központi költségvetési előirányzatokból átvett pénzeszközök, továbbá magán- és jogi személyek befizetései képezték. A kulturális járulékköteles termékeket azonban ma már alig fogyasztják (audio- és videokazetta, floppylemez). Erre tekintettel 2010. január 1-től az NKA fő bevételi forrását a kulturális járulék helyett az ötös-lottó szerencsejáték játékadójának 90%-a képezi (az NKA törvényt módosító 2009. évi LXXVII. törvény szerint). A kulturális szolgáltatásoknak a szerencsejátékok bevételeiből történő finanszírozása más országokban is ismert. Egy 2006 novemberében végzett felmérés szerint ilyen finanszírozási modell működik 14 uniós tagországban.

1.7. A kultúra szabályozása és finanszírozása az Európai Unióban 1.7.1.

A kultúra uniós szabályozása

A kulturális szolgáltatásokra vonatkozó uniós jogi rendelkezések közül először az európai kulturális politikára vonatkozó szabályokról, majd a kulturális célok állami támogatásának közösségi jogi megítéléséről lesz szó. Az Európai Gazdasági Közösség létrehozásáról szóló Római Szerződés eredetileg a gazdasági integráció alapjait teremtette meg. Az integráció mélyülésével egyértelművé vált, hogy az kihat a kulturális identitás számos területére. Ezért az 1993. november 1-én aláírt Maastrichti Szerződésnek az Európai Közösségről szóló részébe (a továbbiakban: EK-Szerződés) már megjelentek a kultúrával kapcsolatos közösségi feladatok is. Az EK-Szerződés 3. cikke (1) bekezdésének q) pontja értelmében az Európai Közösség hozzájárul a tagállamok kultúrájának virágzásához. Ennek módját fejti ki részletesebben az Amszterdami Szerződés 151. cikke, jogalapot teremtve a Közösség fellépéséhez a kultúra területén. A 151. cikket változatlan formában vette át a 2009. december 1-én hatályba lépett Lisszaboni Szerződés második, az Európai Unió működéséről szóló szerződésének (a továbbiakban EUM-szerződés) 167. cikke. A 167. cikk (1) bekezdése szerint az Unió hozzájárul a tagállamok kultúrájának virágzásához, tiszteletben tartva nemzeti és regionális sokszínűségüket, ugyanakkor előtérbe helyezve a közös kulturális örökséget. E rendelkezés nem ruházza fel az Uniót önálló hatáskörrel a kultúra területén: a tagállamok kultúráját helyezi a középpontba, anélkül, hogy egységes kulturális közösséget vagy térséget hozna létre. A 167. cikk igen visszafogottan határozza meg a közös-

23

ségi hatásköröket. Az Unió szerepe, hogy „hozzájárul”, „előmozdít”, valamint „szükség esetén támogatja és kiegészíti” a tagállamok tevékenységét. A hivatkozott rendelkezés tehát a kulturális ágazat szabályozását továbbra is a tagállamokra bízza. 1.7.2.

Kulturális szolgáltatások, programok az Európai Unióban

A fentiekből adódóan a Közösség tevékenységét a kultúra területén általános hatállyal nem bíró, ösztönző jellegű intézkedések jellemzik. Ezek közül a következőket szükséges kiemelni: a) A kultúráért felelős miniszterek jóval az EK-szerződés fent említett 151. cikke elfogadása előtt, 1985-ben állásfoglalást fogadtak el a „KULTÚRA EURÓPAI VÁROSA” elnevezésű, évenként megrendezendő rendezvénysorozatról. 2005-től kezdve a közösségi intézmények is részt vesznek a kiválasztási eljárásban. 1999 óta a kiválasztott városokat immár a „KULTÚRA EURÓPAI FŐVÁROSA” elnevezéssel illetik, és a KULTÚRA 2000 program (lásd alább) keretében támogatják. 2010-ben Pécs, Essen és Isztambul a három kiválasztott „főváros”. b) A Közösség a 90-es években indította el a kulturális cselekvési programok első generációját, amelyek tárgya a kulturális örökség megőrzése (RAPHAEL), a könyvek és az olvasás támogatása (ARIANE) és az európai léptékű művészeti és kulturális tevékenység (KALEIDOSCOPE) elősegítése volt. E programokat 2000-ben a KULTÚRA 2000 program váltotta fel. A 2007–2013-as időszakot egy harmadik generációs Kultúra program fedi le. c) Kultúrát érintő egyéb ágazati programok is indítottak nem a 151. cikk, hanem például iparpolitikai tárgyú rendelkezések alapján. E programok közül az elektronikus média és a film támogatása kiemelt szerephez jutott. d) Végül megemlítendő, hogy európai parlamenti és tanácsi határozattal 2008-at a kultúrák közötti párbeszéd évének nyilvánították. 1.7.3.

A kultúra állami támogatásának közösségi jogi megítélése

Az EUM-szerződés 107. cikkének (1) bekezdése (korábban az EK-szerződés 87. cikkének (1) bekezdése) szerint, ha e szerződés másként nem rendelkezik, a közös piaccal összeegyeztethetetlen a tagállamok által vagy állami forrásból bármilyen formában nyújtott olyan támogatás, amely bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által torzítja a versenyt, vagy azzal fenyeget. Annak érdekében azonban, hogy a tagállamok ne veszítsék el teljes mértékben a gazdasági folyamatokba történő beavatkozás lehetőségét, a 107. cikk (2) és (3) bekezdése kivételeket állapít meg az állami támogatások általános tilalma alól. E kivételek kapcsán az EUM-szerződés 107. cikk (3) bekezdésének d) pontja akként rendelkezik, hogy a közös piaccal összeegyeztethetőnek tekinthető a kultúrát és a kulturális örökség megőrzését előmozdító támogatás, ha a közösségen belüli kereskedelmi és versenyfeltételeket nem befolyásolja a közös érdekkel ellentétes mértékben. E szabályt a Maastrichti Szerződés állapította meg. A hivatkozott rendelkezés alapján az Európai Bizottság eddig több, a filmiparnak nyújtott állami támogatást engedélyezett. A tagállamok elvben támogatást nyújthatnak a nemzeti kultúra bármely területének előmozdítására (színházművészet, filmművészet, múzeumok, a kulturális örökség bármely részének megőrzése, fenntartása, restaurálása stb.).

24

1.8. A kultúra és finanszírozásának változása 1990-2005 között14 A hazai kulturális élet továbbiakban ismertetett fejleményeiben a társadalmi, gazdaságipénzügyi hatásokon kívül a kultúra-közvetítésben időközben bekövetkezett technikai – elektronikus – korszakváltás is közrejátszott. Itt is, mint minden kultúrával kapcsolatos adatközlésnél emlékeztetni kell a fogalmi, mérési problémákra, ami különösen a hosszabb idősoros elemzést teszi bizonytalanná, és inkább csak érzékelteti a tendenciákat. A kultúra iránt a látogató-, illetve nézőszámban kifejeződő kereslet általában csökkent a rendszerváltás óta az egyes ágak esetében kisebb vagy nagyobb mértékben. Még nagyobb a csökkenés, ha viszonyítási alapul 1990-nél régebbi időpontot választunk. A múzeumlátogatók száma például 20 százalékkal volt kevesebb 2005-ben, mint 1990-ben, de 30 százalékos a visszaesés negyedszázados viszonyításban. A színháznál15 a nézőszám-csökkenés mértéke 12, illetve 22 százalék ugyanezen időszakokra vonatkozóan. Mindez annak ellenére következett be, hogy a jegybevétel/költségvetési támogatás arány 7 százalék volt a múzeumoknál és 25 százalék a színházaknál az időszak végén. A múzeumnál, színháznál nagyobb veszteséget szenvedett a hangverseny-látogatás az elemzett időszakban: közel 40 százalékkal esett vissza 1990-hez és több mint 60 százalékkal (!) 1980-hoz képest. Ellentétben a múzeumokkal és a színházzal, a hangversenyek esetében az előadás-számban kifejeződő kínálat is érzékeny veszteséget szenvedett: 20% százalékos a csökkenés 1990-hez, illetve 46 százalékos 1980-hoz képest. Még inkább lesújtó volt a társadalmi, pénzügyi, technikai tényezők összhatása a mozira: egyharmadra csökkenő nézőszám 1990-hez és egyötödre csökkenés 1980-hoz képest és még ennél is nagyobb veszteségek a mozik számában. Igaz, hogy a jegybevétel csökkent reálértéken, de a nézőszám zuhanása miatt ez közel két és félszeres jegyár-növekedés mellett következett be. Itt jegyezzük meg, hogy a tárgyidőszakban kétszeresére, 140-re nőtt a száz háztartásra jutó TV-készülékek száma. Vannak kulturális ágazatok, amelyek látogatottsága, teljesítménye bővült a szóban lévő másfél évtizedben: ilyen például a könyvtár (igaz, intézmény-szám csökkenés mellett), egyes közművelődési tevékenységek, különösen a különféle klubok tagsága, népi együttesek rendezvényei, szórakoztató rendezvények. Ellentmondásos a könyvkiadás alakulása. Majd háromnegyedével nőtt a kiadott könyvek fajta-száma, de egyötödére zuhant az átlagos példányszám, így az össz-példányszám egyharmadára süllyedt. A lakosság kulturális kiadása bő másfélszeresére nőtt reálértéken 1993–2005 között és egy lakosra számítva 48 ezer forintot ért el 2005-re (audiovizuális, informatikai és fotó-beruházás nélkül; azzal együtt 68 ezer). A kulturális élet fontos tényezőivé váltak a kulturális vállalkozások, amelyek megötszörözték reálértéken a bevételüket az elemzett időszakban. A non-profit szervezetek bevételének 13-14 százaléka származott a kulturális ágazatból 2005-ben; hozzátéve ehhez a szabadidő és sport szakterületet a részarány megközelíti az egy negyedet. Az állami támogatás célja szempontjából különbséget kell tenni a szűkebb és a kb. kétszeres támogatás-igényű tágabb kultúra között, az utóbbiba beleértve – a szűkebb kultúrán kívül – 14 15

Forrás: (Stark, 2008) KSH adatok alapján Szabadtéri játékok nélkül

25

például a sport és szabadidő- tevékenységet, műsorszórást és egyebeket. 1989–2006 között a szűkebb kultúra támogatásának reálértéke 50 százalékkal nőtt, a tágabb kultúra támogatása pedig 20 százalékkal (Stark 2008, 74. oldal).

26

2.

Színház-gazdaság és finanszírozás

2.1. Gazdálkodó színház16 A színház a kultúra-gazdaságtan talán legkidolgozottabb ága, gyakran hivatkoznak rá, mint a kultúrát reprezentáló gazdálkodási modellre. Ennek több oka is van. A színházi produkció nem ölt anyagi formát, tipikusan szolgáltató tevékenység, ugyanakkor maga a színház jól körülhatárolható gazdálkodó egység inputokkal és outputtal, ami összehasonlíthatóvá teszi a gazdasági szférában működő szervezetekkel. A színház térítésköteles, így lehetséges a ráfordítások és bevételek, finanszírozási problémák közgazdasági elemzése; ráadásul jól érzékelhető a külső technikai, társadalmi-civilizációs változások hatása az iránta mutatkozó keresletre. 2.1.1.

Főbb jellemzők és típusok

A színművészet osztja az előadó-művészetek (mint az opera, a zene- és táncművészet) közös közgazdasági jellemzőit: o A szolgáltatás munkaigényes, az élőmunka jóval nagyobb a tőke-ráfordításnál. o Élvezete időigényes; kereslete rugalmasabb a jövedelemre, mint a jegyárra. o Szétválik a produkció fix előállítási költsége és az előadás-számtól függően változó költsége. Az egy előadásra eső változó költség változatlannak tekinthető. Az átlagos fix költség az előadásszám növekedésével csökken, a határköltség pedig megegyezik a változó költséggel. Ha a közönség-bázis megengedi a választást, eldöntendő egy színház o gazdálkodási célja: non-profit vagy üzleti (for-profit, kereskedelmi) színház; o működési formája: gazdasági és non-profit társaság, alapítvány, egyesület, állami, önkormányzati fenntartású intézmény; o tevékenységének tartalmi célja: művészi vagy kommersz darabokat játszó színház. Van az egyes választási alternatívák között tendenciaszerű megfelelés (pl. üzleti alapon, társasági formában működő, kommersz profilú színház), de ez a megfelelés nem törvényszerű. Az üzleti alapon működő színházra értelemszerűen jellemző, hogy piaci szereplőként megél támogatás nélkül. Az említett döntési alternatívák közül ez – tehát non-profit vagy üzleti – a legfontosabb; ez határozza meg leginkább a további színház-stratégiai döntéseket, mint a repertoár, a társulati forma, az éves előadás-szám és a jegyár-politika. 2.1.2.

Üzleti színház

Az üzleti (kereskedelmi) színház célja a profit, amely annál a forgalomnál (eladott ülőhelynél) maximális, ahol a süllyedő határbevétel metszi a 2.1.1. alfejezetben írtakból következően szinten maradó határköltséget. Siker esetén itt az átlagbevétel még jóval nagyobb az átlagköltségnél (tehát az utóbbi meredekebben süllyed az előbbinél), így jelentős profit keletkezik. Pénzügyi bukás, ha a keresleti görbe az átlagköltség alatt van. 16

A 2.1. fejezet fő gondolati forrása Parti Julianna tanulmánya (megjelent: Daubner-Horváth-Petró, 2000)

27

Figyelemre méltó, hogy Shakespeare színháza, a Globe pénzügyileg is sikeres kereskedelmi színház volt és most is az, de lényegesen különböző feltételek között. Shakespeare korában 12 előadással megtérült a befektetés, amit mind költség-, mind keresleti oldalról elősegített az alacsony reálbér-szint. Ezzel szemben jelenleg ugyanott 60%-os látogatottság mellett az átlagos megtérülési előadásszám 240. Fontos előfeltétel az üzleti sikerhez a nagy és heterogén lakosságú nagyváros. Továbbra is az angol mintánál maradva, színházi kulcsfigura ott a producer, aki megtervezi pénzügyileg a produkciót és befektetőket szerez hozzá. A merev költség-görbe miatt a siker vagy bukás nagyon érzékeny az átlagosan 65%-os látogatottságtól való eltérésre. Tipikus döntési kérdések egy üzleti alapon működő színházban a következők: o Áreltérítések: egy előadáson belül és időben (hétvége, utolsó pillanat, kifutó darab); o A játszóhely mérete, amely egyrészt produkció-függő, másrészt gazdaságossági kérdés; egyébként tendencia a színház-épület és a társulat szétválása; o Előadás-szám növelése méret-gazdaságossági megfontolásból; a darab „kifáradásának” kivédése céljából szereposztás-frissítés, sztárok alkalmazása, stb. Élénk és megtermékenyítő lehet a produkciós és személyes átjárás a kommersz profilú kereskedelmi és a non-profit művész-színház között: az utóbbi lehet egy későbbi kassza-siker kísérleti terepe, az előbbi pedig a professzionalizmus elsajátításának a forrása. Előfordul intézményen belüli keresztfinanszírozás; kommersz darabok hasznából finanszírozott művészi produkciók. 2.1.3.

Non-profit színház

A non-profit színházakat jellemzően kettős – művészeti és „mennyiségi”, előadás- és nézőszám – cél vezérli, amihez peremfeltételt képez a pénzügyi fegyelem (egyensúly). A művészi és pénzügyi szempont kölcsönös tiszteletben-tartásának elve érvényesül: a pénzügyek nem okozhatnak művészi deficitet, a művészet pedig pénzügyi deficitet. A művészet ugyan nem mérhető, de a minőség előállításának hatékonysága igen: követelmény, hogy az egyes input-fajtáknak (pl. díszlet, sztár-gázsi) a művészeti célhoz való határhozzájárulása legyen egyenlő. A színházi keresletre, csakúgy mint a kultúra iránti keresletre általában inkább jellemző a jövedelem-rugalmasság, mint az ár-rugalmasság. A „fogyasztói étvágy” (preferencia) jellemzően nem csökken a fogyasztással. A non-profit színháznál társadalmi, kultúra-terjesztői elkötelezettségből a jegyárak alacsony szinten tartására törekednek és ezt – külső támogatásnak köszönhetően – általában meg is engedhetik maguknak. A bevétel a magánszférából és/vagy közpénzből származik: a) Saját bevétel a magánszférától: o A jegybevételt jellemzően a látogatottság javításával (nem pedig áremeléssel) növelik; a kereskedelmi színházak által is alkalmazott áreltérítési szempontokon kívül szóba jöhet a szociális szempont.

28

o A jegyár-veszteséget részben kompenzálhatja a magánszféra adománya jelképes vagy művészeti ellentételezéssel, esetleg adókedvezmény által ösztönzötten. o Az üzleti szponzorálás egy csere-ügylet (pl. pénz reklámcélú névhasználatért cserébe), ami kombinálódhat az ügyhöz való kötődéssel és adókedvezménnyel. o Üzleti bevételt eredményezhet a terem-bérbeadás, a büfé és a színházhoz kapcsolódó egyéb kereskedelmi tevékenység, kiadvány. b) Támogatás közpénzből, amely lehet o indirekt: adókedvezmény az adományokhoz, szponzoráláshoz; o direkt a központi vagy helyi költségvetésből. Független forrás-elosztó testület is működhet a szakmaiság erősítése és/vagy a depolitizálás céljából (pl. az angol Arts Council). Fontos a támogatási döntés időzítése, kiszámíthatósága, továbbá a saját bevétel szerzésében való érdekeltség fenntartása. A támogatás összege sok tényezőtől függhet. mint például a művészi teljesítmény, méret, „piaci” pozíció. A támogatás legfontosabb funkciója a stagnáló termelékenység ellensúlyozása. A színészetre nem értelmezhető a termelékenység-növelő munkamegtakarítás, mindemellett az általános termelékenység-növekedéssel együtt járó bérszínvonal-emelkedés húzza magával a színészi béreket is.17 Ha ezt támogatás nélkül jegyárral fedeznék, akkor a kereslet-módosító, helyettesítő hatásnak kitett szegényebb rétegek kiszorulnának a színházból. A támogatás olyan sávban tarthatja fenn a nézőszámot, ahol az átlagköltség görbe már a keresleti görbe fölött van. A jegyárra nehezedő nyomást – a támogatáson kívül – mérsékelheti a színházi méretgazdaságosság növelése is: egy sikerdarab tartós, folytatólagos előadása, szaknyelven az en suite műsorpolitika felé elhajlás. A támogatás elősegítheti a művészeti minőséget is ellensúlyozva azt, hogy egy igényesebb előadás eltolja az átlagköltség görbét fölfelé. A támogatás eredményezhet intézményi növekedést is méret-gazdaságossági előnyökkel; anélkül azonban, hogy ezért engedményt kellene tenni a kommersz színházi repertoár javára.

17

A téma részletesebb kifejtése a tanulmány 1.4.3. alfejezetében található (Baumol-féle költség-kór)

29

2.1.4.

Összefoglaló összehasonlítás

Az üzleti és a non-profit színházi gazdálkodás különbségét célszerű egymással táblázatos formában szembeállítva szemléltetni: 1. táblázat. Összefoglaló összehasonlítás Üzleti színház

Non-profit színház

Cél

profit

művészet és nézőszám

A tervezés és telje-

produkció

a repertoár, amely legyen

sítmény-értékelés alap-

minőségi és műfajilag ki-

egysége

egyensúlyozott (klasszikus és innovatív)

Időben rövidtáv

Hosszú táv

Bevétel-szerkezet

valamely produkció élet-

egy szezon adott reperto-

tartama

árral, tervezhető költséggel

az eldöntött, szinkronban

a döntési horizontba bevont

játszott produkciók idő-

évadok (repertoár-cserét is

horizontja

beleértve)

jegybevétel dominál

saját + külső bevételek

2.2. Magyar színházi struktúra és színjátszás18 2.2.1.

Koncepcionális alap és tendenciák

A hazai színjátszás kettős célja a művészi színvonal és széles közönség. Ezt szolgálja egyrészt az állandó társulatokon és repertoár-játszáson alapuló struktúra, másrészt az állami támogatás. 1990 után kínálati expanzió következett be, ami nem párosult arányos támogatás-bővüléssel. Új kezdeményezések és vitatható régi struktúra élnek együtt, és hiányzik a szakmai egyetértés a jövőről. A színjátszás általános kulturális környezetének változását tükrözik a 1.8. fejezetben közölt adatok. A színjátszás elmúlt másfél évtizedes fejleményeit a rendelkezésünkre álló – 1992-őt és 2007-et összehasonlító – adatokkal jellemezzük (2. táblázat).

18

A 2.2. fejezet fő gondolati forrása Szabó István és Venczel Sándor tanulmánya (megjelent: NKA, 2005), ahol nincs másképp jelezve.

30

2. táblázat. A színházi élet tendenciái 1992–2007 Előadás-szám Nézőszám (ezer fő) Befogadóképesség Összes bevétel (Md Ft) Támogatás (Md Ft) Jegybevétel (Md Ft) Támogatás/Összes bevétel (%) Támogatás/előadás (ezer Ft) Támogatás/néző (Ft)

1992 11374 4564 26767 38,6 25,6 2,9 66 2251 5610

2007 13997 4068 30474 37,2 24,8 7,1 67 1772 6096

Változás (%) 123 89 114 96 97 246 79 109

Forrás: Kató, 2010; 66. táblázat Megjegyzések: az adatok nem tartalmazzák a független és kerületi színházak adatait. Az 1992. évi pénzügyi adatok 563 százalékos inflációs rátával vannak növelve. A saját egyéb bevétel reálértéken kb. feleakkora volt 2007-ben, mint 1992-ben.

A 2. táblázat által lefedett körben az előadások számának növekedése a vidéki színházaknak köszönhető. A nézőszám országosan a befogadóképesség és az előadás-szám növekedése ellenére csökkent. (Megjegyzendő, hogy az ülőhelyszám növekedése a 2007-ben már leálló Erkel Színház nélkül csekély mértékű volna.) Az időszak legfeltűnőbb változása a jegybevétel két és félszeres növekedése reálértéken, ami egy nézőre számítva majdnem háromszoros (2,75-szörös) jegyár-növekedést jelent. A kiugró növekedéshez az 1992-ben kiterjedtebb nem fizető nézői kör is hozzájárul. Ugyanezen időszakban az egy nézőre jutó támogatás csekély 9 százalékos mértékben nőtt reálértéken. 2.2.2.

Épületállomány és struktúra

A hazai színjátszás értéke az örökölt épületállomány, amelynek „leltára” 2005. évi állapot szerint a következő: o 19 vidéki színház, ezekből csak 3 főváros-közeli helységben nincs társulat. o 6 minisztériumi (állami) színház Budapesten (már az Erkel Színház nélkül), amelyekből kettőben nincs társulat; o a kerületiket is beszámítva 19 fővárosi színház, amelyek közül négyben nincs társulat. A mai színház-struktúra szempontjából történeti fordulópont 1949, az államosítás, illetve a garantált állami támogatás kezdete. Ekkor lényegében a Nemzeti Színház mintáját terjesztették ki, aminek köszönhetően kialakult az állandó társulatokon és klasszikust is játszó repertoárokon alapuló rendszer és megszűnt az üzleti működés szorítása. Kilenc fővárosi és hat állandó vidéki társulat mellett két utazó társulattal indult az új rendszer. A színház-épületek azóta is megőrizték eredeti rendeltetésüket (hacsak nem bontották le, mint a régi Nemzetit, illetve terv szerint az Erkelt); új építéssel, átalakítással további játszóhelyekkel bővült az állomány. Gond a kiegészítő, technikai kiszolgáló helységek és vidéken a színész-lakások hiánya. 1990–2005 között 40 milliárd forint közpénzt költöttek ingatlanra; kb. felerészben felújításra, felerészben az új Nemzetire.

31

Ami a társulati struktúra alakulását illeti, vidéken további kisebb városokban is alakultak társulatok, ami a nyolcvanas évek végére okafogyottá tette a fővárosból utazó két színházat. A kisebb városok közönséghiánnyal küzdő színházainak viszont át kellett vállalni a „tájolást”, különben ésszerűtlenül sok (tíznél több) évadonkénti bemutatót kellett volna teljesíteniük. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy e kisebb vidéki színházak országos hatású művészi eredményeket produkáltak. Budapesten – az említett megszűnéseken kívül – leválások, profil-váltások, az új Nemzeti és a Fesztiválszínház létrejötte módosították, bővítették a színház-struktúrát. Igazi bővülést és megújulást itt a független társulatok és új játszóhelyek megjelenése hozott, az utóbbiak részben valamely anyaszínházhoz kapcsolódva. 1990 óta 32 új – zömmel kicsi, átlagosan százfős – teremmel megkétszereződtek a játszóhelyek. Vidéken a szűk közönség és egyéb korlátok miatt csekély a magánkezdeményezés. Összesen negyven játszóhelyre támaszkodhat a vidéki színjátszás. A színházi struktúrát két fővárosi és tíz vidéki bábszínház egészíti ki 2005. évi állapot szerint. 2.2.3.

Az állami támogatás mértéke és célközönsége

2003-ban a színházak költségüket az alábbi összetételű forrásokból fedezték. Célszerű az arányokat az Operaházzal együtt és anélkül egyaránt bemutatni tekintettel arra, hogy elkülönült magyar operajátszás a fővároson kívül csak a határon túl – Kolozsvárott – van, egyébként az opera-játszás beolvad a vidéki színházi statisztikába: 3. táblázat. A színházi kiadások forrásfedezete 2003-ban (százalékban) Forrás: Állam Önkormányzatok Jegy- és egyéb bevételek Összesen Összesen milliárd forintban

Operaház nélkül 52 24 24 100 26,2

Operával együtt 59 19 22 100 33,3

Forrás: NKA, 2005; 30. oldal

A számok mögé nézve megjegyzendő, hogy a 33,3*0,59=20 milliárd forint állami pénz közel fele jutott a hat állami (minisztériumi) fenntartású intézménynek. Az állami és helyi közpénz együttes részaránya a finanszírozásban 78 százalék; ezen belül nagy a szóródás a felerészben önfinanszírozó fővárosi szórakoztató színházak és például az átlagon felül támogatás-igényes gyermek- és bábszínházak között. A következő kérdés, hogy az egyes lakossági csoportok milyen gyakorisággal járnak színházba, azaz kik a színházra fordított közpénz közvetlen kedvezményezettjei. A színházlátogatók lakóhely szerinti megoszlása – a színházi sajátosságokat figyelembe véve is – durván egyenetlen a kistelepülések rovására, amiben közrejátszhatott a „tájolás” visszaesése 1990 óta. A 2003. évi 4,2 millió nézőből a községekre csupán 1 százalék jutott (56 százalék budapesti és 43 százalék az egyéb városi néző mellett). A színházi élet erősen település-mérettől függő. A vidéki városokban az „egy város – egy színház” modell, azaz kínálati oldalról a tagozat és repertoár bővíthetősége, keresleti oldalról pedig a nézői aktvitás felső határa szab gátat a bővülésnek. A fővárosban ilyen objektív jellegű korlátok nincsenek, itt in32

kább a fenntartói céltudatosság, koncepció hiánya és az egyes színház-típusok funkcionális összehangolatlansága folytán maradnak fehér foltok a potenciális célközönség lefedésében. Felmérések szerint a 15 évesnél idősebbek 10–20 százaléka jár színházba, ami 1–1,2 millió személyt jelent. Ebből a korosztályból kb. 3,5 millió azok száma, akik állandó színház környezetében laknak, a rájuk vetítve egyharmados a színházlátogatási arány. Nagyobbik részük számára a színház könnyű szórakozást jelent (zenés játék, bohózat), és csak 40 százalékuk érdeklődik a drámai műfaj iránt. 2.2.4.

A hazai színjátszás területi elhelyezkedése és támogatásának területi arányai

A színházaknak – a művészeti szempontokon túl – a közönség újabb és újabb rétegeinek a megnyerését kell szolgálniuk. Bár a színház eredendően nagyvárosi jelenség, társadalmi, művészi és gazdaságossági szempontból egyaránt kulcskérdés a kiterjesztése a kisebb települések lakossága felé. Magyarország felnőtt lakosságának kb. egyharmada lakik olyan településen, ahol állandó színház van, további egy millió ember pedig olyan településen, ahol meg lehetne teremteni a rendszeres színjátszás feltételeit. A fennmaradó lakosság túlnyomó része 60–80 kilométer távolságon belül talál állandóan játszó színházat. Magyarország színházainak bőven a fele Budapesten és a főváros közvetlen környékén található. A színházak másik fele nagyjából egyenletesen helyezkedik el az országban. Budapesti a nézők 56 százaléka, az ülőhelyeknek pedig az 51 százaléka és itt a legmagasabb az egy ülőhelyre jutó éves nézőszám 2005. évi adatok szerint. A közép-magyarországi, azaz a Pest megyével kiegészített (tompított) fővárosi színház-intenzitási adatok kiugrását mutatja a 4. táblázat. A közölt táblázat alapján a közép-magyarországi régiót követő Dunántúl is jóval elmaradt az országos átlagtól a színház-intenzitási mutatók tekintetében 2003. évi állapot szerint. 4. táblázat. A színházi ellátottság és színház-látogatás gyakorisága

Budapest+ Pest megye Dunántúl Alföld + ÉszakMagyarország Magyarország

Ülőhely/ezer lakos (1) 5,50 2,47 1,69

Éves nézőszám/ ezer lakos (2) 836 311 207

Éves nézőszám/ egy ülőhely (3)=(2)/(1) 152 126 122

3,00*

415*

138

Forrás: NKA, 2005; 133. oldal

*Kb. 30 ezer ülőhely és 4,2 millió néző

A területi színház-szegénység problémájának kezeléséről megoszlanak a vélemények: színházalapítás; átmeneti megoldásként mozgó-színház, alkalmi játszóhely. A regionális fejlesztést egy elfogadott színház-ellátottsági minimumra (területi színházi standardra) kellene alapozni. A színháznak közönség kell, Magyarországon 50 ezer lakosnál népesebb városok képesek keresleti oldalról fenntartani egy állandó színházat. A megyei jogú városok közül – 2003. évi 33

állapot szerint – csak négyben nincs színház; a kivételek közül kettő megyeszékhely is egyben: Salgótarján és a 80 ezres lakosságú Szombathely.19 Szekszárdon német nemzetiségi színház van. 5. táblázat. A színházak fajlagos támogatása a nagyvárosokban Népesség (ezer fő) Debrecen Miskolc Szeged Pécs Győr Bp.Nemzeti Budapest összes színház

206 180 163 159 129 1700

Támogatás (állami + helyi) MFt 749 565 1047 603 1006 1472 6000

Éves nézőszám (ezer fő) 111 123 73 147 137 91 2345

Fajlagos támogatás egy egy lakosra nézőre 3638 6732 3132 4593 6428 14130 3795 4105 7804 7343 16093 3530 2559

néző/lakos támogatás aránya 1,9 1,5 2,2 1,1 0,94 0,72

Forrás: NKA, 2005; 31. és 52-54. oldal; 2003. évi adatok

A vidéki színházak közül kiemelkedik az öt nagyváros (Debrecen, Miskolc, Szeged, Pécs, Győr) többtagozatú nemzeti nagyszínháza és ezek összehasonlító elemzésének az adatbázisát, a budapesti Nemzeti Színházzal kiegészítve tartalmazza az 5. táblázat. E táblázatban foglaltaknak – az adatok évjáratára tekintettel – elsősorban módszertani üzenete van, mindemellett figyelemre méltó megállapításokat alapoz meg a táblázat az elmúlt időszak támogatási rendszerére vonatkozóan: o Az éves nézőszám a fővárosban és a nagyvárosok közül további kettőben (Győr, Pécs) haladta vagy közelítette meg a lakosságszámot. Itt a nézőszámra, illetve lakosságra vetített támogatás mutatóinak aránya értelemszerűen 1 körüli vagy alatti. E szerint az arányszám szerint Debrecen és Miskolc nézői közel kétszeres, illetve másfélszeres mértékben „fölül vannak támogatva” a város lakosságának számához képest.20 E mutatók szerint Budapest nézőinek támogatottsága relatíve alacsony (nyilván a sokszínű színházösszetétel és a fizetőképesebb közönség miatt), viszont a fővárosi Nemzeti Színház nézőinek támogatottsága kiugróan magas mind a fővárosi lakosság színháztámogatottságához, mind a többi város néző-támogatottságához viszonyítva. o Nemcsak a támogatottság lakossághoz, nézőszámhoz viszonyított arányaiban, hanem a szintjében is nagy különbségek vannak; például az éves nézőszámra és lakosságra vetített színház-támogatás Győrben egyaránt kb. kétszeres Pécshez viszonyítva, amire nem adnak kézenfekvő magyarázatot a szóban lévő színházak adottságai. A többi városi színház támogatási adataira tekintve, további kérdések merülnek föl. Mivel magyarázható például az egy lakosra jutó helyi önkormányzati támogatás háromszoros nagysága Győrben és Kaposváron Miskolchoz, illetve Kecskeméthez viszonyítva. Ugyancsak nehezen magyarázható különbségeket mutat az egyes színházak nézőszámra vetített önkormányzati támogatás mutatója. Ennek országos átlagához képest közel kétszeres például Sop19 20

Időközben Szombathelyen állandó színház alakult. Szeged mutatóit 2003-ban eltorzította egy részleges rekonstrukció, ezért mellőzendő az elemzésből.

34

ron és Békéscsaba színházának a támogatottsága, de csak az átlag kétharmadát éri el Veszprémé és Zalaegerszegé.21 Az említett mutatók településenkénti eltéréséből szakértői elemzés sem tudott kimutatni öszszefüggést a színházi adottságokkal vagy valamely tudatos koncepcióval. A 2003. évi számokból nem mutatható ki a főváros, a vidéki nagy- és kisváros hármasságának, illetve az egyes színházak eltérő adottságainak kiegyenlítése felé mutató törekvés. A mai polgári színház kétségtelenül nagyvárosi jelenség. Mindemellett, a kisebb települések színházi lefedése a kereskedelmi színházi világban üzleti kényszer, a szoros állami ellenőrzésű rendszerben pedig komolyan vett kultúra-politikai elvárás volt, azonban a jelenlegi kevert modellünkben egyik elv sem érvényesül. Bár egy állandó játszóhelyű és társulatú repertoárszínház közönség-fejlesztő hatásával nem tudna versengeni, mindemellett a gazdaságosság és nézőszám szempontjából egyaránt előnyös volna a kisebb településeket érintő alkalmi produkciós körutak támogatása, vidéki színházi társulatok erre ösztönzése, esetleg erre szakosodó produkciós társulatok szervezése. 2.2.5.

Állandó társulat és repertoár

A repertoár-színházakban felváltva többféle darabot játszanak, de ez a forma inkább csak az állami, illetve támogatott színházak esetében működőképes. Előnye, hogy elősegíti a minőségi kínálat és kereslet összehangolódását, a színész többoldalú bemutatkozását és igényes közönség kifejlődését. Kétségtelen viszont, hogy gazdaságossági szempontok a repertoár szűkítése mellett szólnak. A magánszínházak jellemzően folyamatosan (en suite) játszanak egy darabot. 1949-től valamennyi hazai színház repertoár-színházzá vált állandó társulattal, amelynek alapeleme lett az évados műsortervhez igazodó szerződtetési rendszer. Az igazgatófőrendezők mozgásterük bővülésével társulatformáló erővé válhattak, kialakult a rendezői színház modellje. A fővárosban lehetővé vált a színészek műfaji „szakosodása” és a színházak profilváltása. A társulati rendszert kikezdte a „szabadúszó”, konkrét szerepekre szerződő színész megjelenése, amit a kormányzat is elősegített a befogadó színházi forma létrehozásával. A rugalmasság előnye mellett kétségtelen hátrány a társulati kötelékek lazulása, művészi műhelyek felbomlása, a társulatformáló egyéniségek eltűnése. Egyre többen válnak a közösség alkalmazottjából magányos színész-vállalkozóvá. Gyakorlati problémává válik a műsor- és szerepegyeztetés. A fővárosiak sűrűsödő vendég-szereplése kikezdi a vidéki társulatok kohézióját is. A társulat bomlása viszont a repertoár-színház jelleget veszélyezteti; laza társulattal csak drágán lehet nagy repertoárt fenntartani. Fontos a finanszírozási szempont is: a hazai, támogatási rendszer az állandó játszóhellyel és állandó társulattal rendelkező színházakra van szabva; az egyéb formák kivételnek számítanak, a pályázati rendszerrel struktúrán kívülre kerülnek. A szakma többségi véleménye az, hogy megakadályozandó az állandó társulatok felbomlása, az ellenvéleményen levők is szükségesnek tartanak – a produkciós szerződtetési rendszer mel-

21

Adatok forrása: NKA, 2005; 54-57. oldal

35

lett – néhány állandó társulatú színházat. Ők a társulat-teremtő egyéniségek hiányával és a színészek elkényelmesedésével érvelnek az általánossá tétel ellen. Velük szemben vannak, akik odáig mennek, hogy az állandó társulatú repertoár-színházakon alapuló struktúrát megőrzendő kulturális hungaricumnak tekintik.

2.3. A magyarországi színházak gazdálkodása 2007. évi adatok alapján22 A továbbiakban alapértelmezés szerint a 2007. évi adatokat ismertetjük és elemezzük anélkül, hogy az idődimenziót jeleznénk. Külön jelezzük, ha ettől eltérő idejű adatról van szó. Az adatbázissal kapcsolatban megjegyzendő, hogy az nem tekinthető teljes körűnek; a pályázatot benyújtó független szervezetek száma például jóval nagyobb ennek a kategóriának a statisztikai adatgyűjtésbe bevont körénél. Az elemzés alapdimenziója az, hogy ki az egy csoportba sorolt színházak fenntartója, illetve az, hogy fővárosi vagy vidéki színházról van-e szó. Az adatokat az alábbi három adat-típusba osztva közöljük, ugyanakkor az elemzés lényeges részét képezik nemcsak az adott típuson belüli, hanem a típusok közötti arányszámok, hatásfok-, eredményesség-mutatók is: o Szolgáltatás és annak igénybevétele, kínálat és kereslet; o Működés erőforrás-feltételei, kiadási oldal; o Finanszírozás, bevételi oldal. A rendelkezésre álló adatok idődimenziója és csoportosítási szempontja egyaránt behatárolja elemzésünk értékét, felhasználási lehetőségét. Az elemzés – bár számos tanulsággal szolgál – nem ad aktuális látleletet a magyar színjátszásról; annál is kevésbé, mert az elemzés tárgyidőszaka után a színházakat is sújtó válságidőszak következett. Ami pedig a fenntartók szerinti csoportosítást illeti, az korántsem eredményez homogénnek nevezhető csoportokat, különösen nem a budapesti állami és önkormányzati fenntartású körben. Az utóbbi hiányosságot részben pótolja a fővárosi önkormányzati fenntartású színházakra fókuszáló, egyedi színházi bontású adatokat elemző 2.4 fejezet. 2.3.1.

Kínálat és nézőszám

A 6. táblázat alapján a fővárosi önkormányzati színházak éves nézőszáma kiemelkedik a többi szempont szerinti súlyukhoz képest, a vidéki színházak viszont elmaradnak ebben a mutatóban a többi paraméter alapján elvárható súlyaránytól. A kerületi és független színházak súlyarányai azt tükrözik, hogy évente viszonylag kevés előadást tartanak, és a kis befogadóképesség miatt szűk körű közönség előtt. A statisztikailag kimutatott teljes nézőszám érdekes stabilitást mutat: a korábban ismertetett szakértői elemzés 2003-ra szintén 4,2 milliót említ (2.2.3. alfejezet).

22

Adatforrás: Kató, 2010; hivatkozással a KSH OSAP adatgyűjtési programjára

36

6. táblázat. A magyar színházi kínálat és a nézőszám

Fővárosi Állami24 Kerületi, független25 Vidéki Összesen

Színházak száma % 1323 19 6 9 18 26 33 70

47 100

Ülőhelyek száma

Előadások száma

Nézők száma

8354 3986 2266

% 26 13 7

4144 1648 1559

% 27 11 10

ezer 1666 527 163

% 40 13 4

17102 31708

54 100

8145 15496

52 100

1792 4148

43 100

Részben a 6. táblázat adatai, részben további adatok alapján a következő 7. táblázatban bemutatjuk a színházak csoportszintű ülőhely- és előadás-kihasználtság mutatóit. 7. táblázat. Színház-kihasználtsági mutatók

(1) Ülőhely-kihasználtság (alkalom/év) (2) Főszínpad éves átlagos előadás-száma (3)=(1)/(2) Becsült főszínpadi előadás-látogatottság (%) (4) Közölt főszínpadi előadás-látogatottsági arány (%)

Fővárosi

Állami26

200

Vidéki

Összesen

132

Kerületi és független 72

105

131

216

177

76

150

144

93

75

95

70

81

92

82

n. a.

82

85

Az egy ülőhelyre jutó éves nézőszám azt mutatja, hogy egy évadban hányan ültek egy adott széken. Harmincnyolc hetes évaddal és heti hat előadással számolva, a mutató optimális nagysága 228. A fővárosi színházak 200-as ülőhely-kihasználás értéke közelíti meg leginkább az optimumot.27 Előadásonkénti átlagos kihasználtságot (más néven színház-telítettséget vagy látogatottsági arányt) úgy tudnánk számítani a színházak összes játszóhelyére, hogy az egy előadásra jutó 23

A Trafó és a Szabad Tér más helyen szerepel a KSH adatgyűjtésében. Velük együtt 15 a fővárosi színházak száma. 24 Az állami színházak adatsorát csökkenteni célszerű a 2007-ben már csak részben működő Erkel Színház közel 2000 ülésével, 60 előadásával és 83 ezer nézőkével; az Erkel pénzügyi mutatóit viszont nehéz volna leválasztani az Opera számairól. 25 A kerületi fenntartású Bárka, Komédium, Pinceszínházon kívül ide tartoznak a rendszeres támogatást kapó független színházak. Ezeken kívül a támogatási pályázatok száma alapján százas nagyságrendben működnek még független színházi vállalkozások (főleg Budapesten). 26 Erkel Színház nélkül 27 Más forrásból – Venczel (2010) – származó és nem teljesen azonos szerkezetű adat a fővárosi színházi ülőhely-kihasználtságra 2005-ben az optimális 228, 2008-ban pedig 212.

37

nézőszámot osztjuk el az átlagos „aktív” ülőhelyszámmal. Ez utóbbi az egyes játszóhelyek ülőhelyeinek előadásszámmal súlyozott átlagát jelenti, amihez nem állnak rendelkezésünkre adatok 2007-re. Ezt a hiányt egy közelítő részmegoldással pótoljuk. Rendelkezésünkre áll színház-csoportonként a főszínpadra vonatkozó éves átlagos előadás-szám. Az egyes színházcsoportok főszínpadra vonatkozó előadás-kihasználtságát becsülhetjük oly módon, hogy az előadásszámot elosztjuk a színház-csoportra jellemző ülőhely-kihasználási mutatóval. (Ez a becslés azt feltételezi, hogy a „nagyterem” ülőhely-kihasználása nem tér el lényegesen a színház egészétől, kistermekkel együtt.) Az összes főszínpad kihasználtságának átlagát a nézőszámmal súlyoztuk. A becsült előadás-kihasználási mutatókon kívül a táblázatban feltüntetjük a főszínpadi előadások forrás-tanulmányban (Kató, 2010) közölt statisztikai látogatottság-arányát. A két adatsor az állami és a vidéki színházak esetében tér el jelentősen egymástól feltehetően szerkezeti, módszertani eltérések miatt. Függetlenül az eltérésektől, a hazai színházakra magas előadás-látogatottsági arány jellemző; az átlagtól való elmaradást – az eseti okokon kívül – állami színházaknál vélhetően a csoportösszetétel, a vidékieknél pedig a kisebb közönségbázis okozza. A 7. táblázatban foglalt mutatók az egyes színházcsoportokat tekintik egységnek. A színházak egyedi ülőhely- és előadás-kihasználtsági mutatói természetesen jobbak lehetnek a (3) sornál, hiszen akár egyetlen nagyobb méretű típuson belüli kihasználatlan színház leronthatja a csoport mutatószámát. Az egyedi elemzés során minden színház csak magát képviseli; a számokat nem befolyásolják más csoport-tagok speciális funkciói, körülményei. 2.3.2.

Működési erőforrások, kiadások

A színházak a 2006. évi 8 és fél ezres létszámuk 8 százalékát, 700 főt bocsátották el; a fővárosi és vidéki színházaknál 12–13 százalékos volt a leépítés, az állami színházaknál kisebb mértékű. 2007-ben a foglalkoztatottak 30–30 százaléka volt főfoglalkozású művészeti, illetve megbízással vagy vállalkozóként foglalkoztatott dolgozó, 40% az egyéb közalkalmazott. 8. táblázat. Foglalkoztatottak száma és részaránya színház-típusonként Fővárosi

Állami

2203 28%

1827 24%

Kerületi, független 601 8%

Vidéki

Összesen

3118 40%

7749 100%

Kellő óvatossággal célszerű összevetni a 8. táblázatban foglaltakat a 6. táblázat előadás- és nézőszám adataival. Az állami színházak a foglalkoztatottak 24 százalékával az előadások 11 százalékát, a nézőknek pedig 13 százalékát „produkálják”. Az ellenpélda egyrészt a vidék a foglalkoztatottak 40 és az előadások 52 százalékával, másrészt a fővárosi színházak a foglalkoztatottak 28 és a nézők 39 százalékával. Mélyebb szakmai elemzés döntheti el, hogy milyen arányban vannak produkció-előállítási, csoport-összetételi vagy hatékonysági okok a létszámigény különbségek mögött. A különböző színház-típusok kiadásainak egy táblázatba (9. táblázat) foglalt elemzéséből – az elszámolási szabályok különbözősége miatt – csak fenntartásokkal lehet összehasonlító következtetéseket levonni. A 2007. évi 39 milliárd forintos kiadásból 20 milliárd volt a sze-

38

mélyi és 18 milliárd a dologi kiadás és csak 1 milliárd forintot fordítottak felújításra, felhalmozásra. A színházak beruházásait, felújításait jellemzően külön fenntartói forrás fedezi. A kiadási szerkezet eltéréséiben (főleg az államiak és függetlenek között) nyilván a fenntartói, fenntartási feltételek különbözősége tükröződik. Emellett is figyelemre méltó az állami színházak részaránya a kiadásokban (33 százalék), valamint az állami körön belül a magas személyi kiadás-részarány (58 százalék). 9. táblázat. Színház-típusok kiadási adatai

Fővárosi Állami Kerületi, független Vidéki Összes

Millió forintban Személyi Dologi Felhalmozás 5040 5053 248 7484 4992 438 317 1172 60 7102 19943

6828 18045

219 975

Összes 10352 12915 1548 14148 38963

Kiadás-fajták részaránya Szemé- Dologi Felhallyi mozás 49 49 2 58 39 3 20 76 4 50 47

48 50

2 3

Csoport részarányok 27 33 4 36 100

A fentieket a 6. táblázat adataival összevetve látható, hogy állami színházak a kiadások 33 százalékával az éves előadás-számnak csak 11 százalékát, az éves nézőszámnak pedig csak a 13 százalékát hozták. A vidéki színházak 36 százalékos kiadás-arányával szemben az előadások 52 százaléka, a fővárosiak 27 százalékos kiadás-részarányával szemben pedig a nézők 40 százaléka áll. Megismételjük azonban, hogy mélyebb szakmai elemzés döntheti csak el, hogy eseti, csoport-sajátossági, -összetételi vagy hatékonysági okok vannak-e a különbségek mögött. 2.3.3.

Bevételek és támogatás

A színházak gazdálkodási rendjéből is következően a bevételek és kiadások különbsége nem jelentős, így az „eredmény” vizsgálatát mellőzzük. A lényeges kérdés a bevételek összetétele (lásd a 10. táblázatot és 11. táblázatot). A bevételi tételek csoportosításakor a fő megkülönbözető szempont az, hogy közpénz-eredetű támogatásból vagy a magánszférából származik-e a bevétel. A támogatás részaránya az állami színházaknál a legmagasabb (79%), de nem sokkal van „lemaradva” ettől a vidéki színházak támogatási aránya (76%). A 70 százalékos átlaghoz közeli a kerületi és független színházak támogatottsága és kissé meghaladja az 50 százalékot a fővárosi színházaké.

39

10. táblázat. Színházak bevételei (millió forintban)

Fővárosi Állami Kerületi, független

Vidéki Összes

Támogatás

Pályázat

Jegybevétel

Mecénás

64 24 314

Összes támogatás 5437 9703 1119

5373 9679 805 10625 26482

3 53 17

Vállalkozói, egyéb 1567 781 229

Összes saját bevétel 5137 2595 494

Mindösszesen 10574 12298 1613

3567 1761 248

251 653

10876 27135

1768 7344

50 123

1640 4217

3458 11684

14334 38819

11. táblázat. Színházak bevételi forrásainak megoszlása Százalékban

Támogatás

Pályázat

Jegybevétel

Mecénás

1 0

Összes támogatás 51 79

Fővárosi Állami Kerületi, független Vidéki Összes

50 79 50 74 68

0 0

Vállalkozói, egyéb 15 6

Összes saját bevétel 49 21

Mindösszesen 100 100

34 15

19 2 2

69 76 70

16 12 19

1 0 0

14 12 11

31 24 30

100 100 100

Nagyjából fordított a sorrend a fő saját bevétel, a jegybevétel esetében azzal a különbséggel, hogy a vidéki színházaknál a legkisebb a részaránya (12%), itt viszont viszonylag magas (ugyancsak 12 százalékos) az egyéb saját bevételek részaránya. A színház-típusok közül a fővárosi színházak jegybevétel aránya a legmagasabb (34%), a színházi átlag pedig 19 százalék. A színházak támogatásának egyik fő célja a színház-látogatás társadalmi kiterjesztése, ami ellentétbe kerülhet azzal a törekvéssel, hogy közpénz-kímélés céljából jegybevétellel minél több magánforrást vonjanak be a finanszírozásba. (A mecenatúra egyelőre nem számottevő nálunk, egyedül a kerületi/független kategóriában éri el az egy százalékos részarányt). A közpénzzel való takarékoskodás, illetve a támogatás hatékonyságának egyik kifejezője az, hogy egységnyi támogatásra hány forint jegybevétel jut (lásd a 12. táblázatot). E mutató alapján hazai viszonylatban messze kimagaslik a nagy fizetőképes keresletre támaszkodó, és a bőséges fővárosi kínálatban specializálódni képes fővárosi önkormányzati színházak jegybevétel generáló képessége: ezeknél 66 forint jegybevétel jut 100 forint támogatásra. 12. táblázat. 100 forint támogatásra jutó jegybevétel Fővárosi

Állami

66

18

Kerületi, független 31

Vidéki

Átlagosan

17

28

Színház-típusonként vagy még inkább az egyes színházaktól elvárható, hogy a jegybevétel növelésével elmenjenek addig a határig, amíg az nem csökkenti a nézőszámot, amely törekvés nem esélytelen tekintettel a színházi kereslet korábban említett ár-rugalmatlanságára.

40

De mi készteti erre a színházakat? Számíthatunk-e pénzügyi racionalitásra üzleti kényszer nélkül? Kérdés, hogy egy ilyen elvárás helyettesítheti-e tartósan a hazai színjátszásban az üzleti és non-profit színház-típus egyértelmű elhatárolását. Erre dilemmára gondolunk a támogatott piaci szereplők „korrektségének” feltételezésekor a 2.3.5. alfejezetben. A támogatás hatékonyságának egy másik kifejezője lehet az összes támogatásból való részarányok összevetése a korábban alkalmazott mennyiségi, illetve közönség-teljesítmény részarányokkal. Célszerű ezeket az áttekinthetőség kedvéért egy táblázatba összefoglalni. Az összefoglaló 13. táblázat alapján megállapítható, hogy csoportszinten a fővárosi és vidéki önkormányzati színházak a színházi szektor kiegyensúlyozott elemeinek tekinthetők: közpénz-felhasználásukkal arányos vagy azt meghaladó az előadás-mennyiségi és közönségvonzó teljesítményük. (A fővárosiak a nézőszámban, a vidékiek az előadás-számban jeleskednek különösen.) Ellentmondásos viszont az állami színházak képe: előadás- és nézőszámteljesítményük ugyan közelít az ide tartozó színházak befogadóképességéhez, de ezeket a teljesítményeket aránytalanul magas pénzügyi (különösen közpénz-) ráfordítással érik el. 13. táblázat. Színház-típusok részesedése egyes erőforrásokból, illetve teljesítményekből Ülőhely Fővárosi Állami Kerületi, független Vidéki Összes

Kiadások

Támogatás

Előadások

Nézők

26 13 7

Foglalkoztatottak 28 24 8

27 33 4

20 36 4

27 11 10

40 13 4

54 100

40 100

36 100

40 100

52 100

43 100

Emlékeztetünk arra, hogy az állami szektor erőforrás és teljesítmény eltérését okozhatják részben eseti okok. Emellett hangsúlyozni kell, hogy ezek csak mennyiségi teljesítmények; nem veszik figyelembe a csoport-összetétel sajátosságait, a repertoár-összetételt és a művészi színvonalat. 2.3.4.

Szabályszerűségek az egyes színház-típusok fajlagos támogatásában

Az előbbiekben szó volt a színház-típusok támogatásigényességéről. Ehhez a módszertani eszközül főleg megoszlási arányok szolgáltak, ezekkel illusztráltuk az egyes színház-típusok támogatottsági különbségét. Nyilvánvaló, hogy minél kisebb a jegybevétel, annál nagyobb a rászorultság a támogatásra. A továbbiakban a jegybevétel-generáló képességet meghatározó fajlagos mutatókat járjuk körül. Bár ehhez módszertani illusztrációként továbbra is a színház-típusok összevont adatait használjuk, megjegyezzük, hogy a fajlagos mutatók – a megoszlási arányokkal ellentétben – az egyes színházak elemzésére alkalmasak elsősorban. A belépőjegyekből származó éves bevételt nagy vonalakban a színház mérete, az ülőhelyek száma, az évente tartott előadások száma, az előadások látogatottsága (a nézőtér telítettsége) és a jegyárszint határozza meg. A fajlagos mutatók módszertani sajátossága, hogy mindig azt a tényezőt hagyja figyelmen kívül, amelyet a nevezőben alkalmaz. Az egy ülőhelyre jutó jegybevétel például nem számol a színház méretével, az egy előadásra jutó jegybevétel pedig az előadás-sűrűséggel. Az egy nézőre számított mutató úgy is értelmezhető, hogy egy megtartott előadáson egy elfoglalt ülőhelyre jutó bevétel, ami nem más, mint az átlagos jegy41

árszint (figyelembe véve az esetleges ingyenes belépőket is), azaz ennél a mutatónál a jegyárszinten kívül minden más tényező rögzítve van. A 14. táblázatban a felsorolt 2007-re vonatkozó jegybevételi mutatókon kívül szerepelnek a fajlagos támogatások is. 14. táblázat. Színház-típusok fajlagos jegybevétele és támogatása Egy ülőhelyre ezer Ft jegybev. támogatás Fővárosi Állami Kerületi, független Vidéki

Egy előadásra ezer Ft

Egy nézőre Ft

jegybev.

támogatás

jegybev.

427 337 200

600 1844 596

861 1032 158

1209 5646 471

2141 2888 1511

támogatás 3007 15807 4496

94

538

217

1245

987

5660

Az egy ülőhelyre, illetve egy előadásra számított fajlagos mutatók három-három tényező hatását tükrözik, ezekből közös tényező az átlagos előadás-látogatottság és az átlagos jegyárszint; egyedi tényező viszont az ülőhelyre számított mutatónál az előadás-sűrűség, az előadásegységre számított mutatónál pedig a színházméret. Érdekes megfigyelni, hogy a fővárosi és vidéki önkormányzati színházak fajlagos – ülőhelyre, előadásra vetített – támogatottsága milyen hasonló; közöttük a működés költségkülönbözetét ugyanezen vetítési alapokra számítva a fővárosiak négyszeres fajlagos jegybevétele fedezi. A 14. táblázat tanúsága szerint a főváros és vidék lényegesen különbözik a közönségre terhelhető jegyárszintben: a fővárosi színházaknál több mint kétszeres az egy nézőre jutó jegybevétel. A jegybevétel-generáló képesség különbségre további magyarázatokat adnak a 7. táblázatban foglalt színház-kihasználtsági mutatók: A fővárosi önkormányzati színházak székeiben évente közel kétszer annyi alkalommal ülnek nézők és előadásonként közel másfélszeres az átlagos nézőszám. Szembetűnő, hogy a fővárosi és vidéki önkormányzati fenntartású színházak fajlagos – ülőhelyre, illetve előadásra vetített – támogatása mennyire hasonló. Mintha ebben a körben egy „láthatatlan kéz” egy sajátosan normatív – az ülőhelyszámmal és előadás-gyakorisággal nagyjából arányos – támogatás-politikáról rendelkezett volna, amit a fajlagos jegybevétel közötti sokszoros különbség igazít a nagyon különböző fővárosi és vidéki színházi keresleti és kínálati viszonyokhoz. A kínálat mennyiségi tényezői szempontjából semleges támogatási rendszer nagy vidéki többletet mutat a nézőszámra vetítve, amit a színház-kihasználtság 7. táblázat szerinti különbsége magyaráz. A kínálat mennyiségi paraméterei (ülőhely- és előadás-szám) szerint hasonló fajlagos támogatás kevesebb nézőre vetítve nagyobb fajlagos támogatást mutat vidéken.28 A csoportok heterogenitása miatt fenntartással kell kezelni a fővárosi és vidéki önkormányzati színházak finanszírozásáról előbbiekben levont következtetéseket. Még inkább indokolt az óvatosság a hat egészen különböző funkciójú és adottságú állami színház alkotta csoportra, 28

Megjegyzendő és matematikailag könnyen igazolható, hogy azért lehet egyidejűleg hasonló a fővárosi és vidéki színházak ülőhelyre, illetve előadás-számra vetített támogatása, mert vidéken kb. annyiszor több az ülőhely, mint az előadás-szám (kb. kétszeres, lásd a 6. táblázatot).

42

amelynek – az Operaház és a Nemzeti Színház mellett – koncepcionálisnak nem tekinthető okból és tisztázatlan perspektívával oda tartozó színházak is tagjai (például a nemzeti státusát elvesztő, de a főváros által át nem vett Pesti Magyar Színház).29 Ha mindebből következően az egyes állami fenntartású színházakra nem is adnak elemző támpontot a 14. táblázatba foglalt fajlagos mutatók, az állami színház-gazdálkodás egésze szempontjából megfontolandóak és tanulságosak lehetnek. Lévén fővárosi színházak, a jegyár szintjét, a jegybevétel fajlagos mutatóit tekintve az állami színházak a fővárosi önkormányzati színházakkal van egy szinten, a fajlagos jegybevételhez viszonyított támogatási arányok szerint viszont a vidékiekhez állnak közel. „Matematikailag” ez az egyszerű magyarázat az állami színház-csoport kiugróan magas fajlagos támogatottsági mutatóira. Kérdés, hogy mekkora kultúra-politikai tudatosság van e támogatási számarányok mögött. Meglehet, vannak a csoportban olyan színházak, amelyek számára – hazai viszonyok között – indokoltak ezek a támogatási arányok, de a csoport egészére vonatkozóan aligha.30 Az előadóművészetek finanszírozásának 2010-től hatályos újraszabályozása lehetőséget kínált az állami fenntartású színházi kör rendezésére, de ez a lehetőség kihasználatlanul maradt. Heterogén csoport a kerületi fenntartású és független színházak csoportja. A fővárosban működnek ugyan, de jegybevételi mutatóik elmaradnak a másik két fővárosi színház-típustól. Bár egy részük „függetlennek” minősül, támogatottsági arányaik a hazai színházi átlagot mutatják, így finanszírozási oldalról korántsem jelentik a közpénzektől is független hazai színjátszás csíráit (ami persze nem zárja ki azt, hogy művészi szempontból betöltsék ezt a szerepet). Végül, emlékeztetünk a színházak alapvető támogatás-igényességéről a tanulmány egy másik részében kifejtett közgazdasági összefüggésre, az u.n. költség-kórra. Kritikai elemzésünk célpontja nem a támogatás általában, hanem a társadalmi, művészeti célok szolgálatában racionális felhasználás, beleértve annak a lehetőségét is, hogy egyes – nem meghatározó súlyú – színházi szegmensek elindulhatnak a kereskedelmi színjátszás felé vezető úton. 2.3.5.

Javaslatok színház-struktúrára és finanszírozásra

A színjátszás azon kevés szerencsés tevékenységi körhöz tartozik, amely az újabb kori – második világháború és rendszerváltás utáni – történelmünket a jövőben is hasznosítható pozitívumokkal és helyrehozható torzulásokkal vészelte át. Ennek eredményeképpen feladatai betöltésének, a jövő színházának strukturális, pénzügyi feltételei a szakma és társadalom részéről elviselhető erőfeszítések, változtatások árán megteremthetők. Feladatait tömören összefoglalva: művészet és szórakoztatás, társadalmi és területi kiterjesztés; mindez pedig a gazdaság, pénzügyi racionalitás keretei között. A továbbiakban – az egész 2.2. fejezetet megalapozó szakértői forrásra támaszkodva – felvázolunk egy lehetséges színház-struktúrát, amely képes lehet megfelelni a fent említett elvárásoknak. A struktúra egyes elemeinek a működési módját az előbbiekben tárgyalt szempontok szerint célszerű meghatározni: fenntartó, működési forma, játszóhely és társulat, repertoár vagy sikerdarabot sorozatban játszó színház és végül a támogatás formája, mértéke: 29

A hat állami színház: Nemzeti Színház, Pesti Magyar Színház, Budapesti Kamaraszínház, Játékszín, Magyar Állami Operaház, Nemzeti Táncszínház 30 A közel 10 milliárd forintos állami támogatás három negyede jut az Operaháznak és a Nemzetinek; a fennmaradó támogatás-összeg - a fővárosi fenntartású színházi csoportot jellemző támogatáshoz képest - magas támogatást eredményez átlagosan a többi állami fenntartású színháznál is.

43

a) Állami (nemzeti) színházak fővárosi és vidéki nagyvárosi hálózata régiós hatáskörrel. A szakma elvárása a kulturális kormányzattól egy jövőbe tekintő állami színházi struktúra kialakítása funkció-tisztázás, szabályozás, átminősítés, illetve szelektálás útján. A struktúrának az elvárásokat legalább négy metszetben kell magas művészi színvonalon kielégítenie: műfaji reprezentáció, nemzeti kulturális örökség, az ország területi és a népesség generációs lefedése: o fővárosi nemzeti drámai színház; o fővárosi opera, balett (tánc) és hungaricumként esetleg az operett társulat; o fővárosi bábszínház; o mindezen funkciók országos betöltése többtagozatú vidéki nagyvárosi nemzeti színházak, bábszínházak révén. Az értelemszerűen állami tulajdonú épületben költségvetési előirányzatból gazdálkodó, társulattal és repertoárral működő nemzeti színházakról gazdasági és politikai ciklusokon átívelő jogszabálynak kellene rendelkeznie (és csak azt az intézményt indokolt állami körben hagyni, amely e jogszabály hatálya alá tartozik). A műfaji, területi, társadalmi szempontok által vezérelt finanszírozásnak a biztonsága, hosszabb távú tervezhetősége alapozza meg a nemzeti funkciók betöltését. b) A hazai színházi rendszer következő szintjén a városi színházak helyezkednének el Békéscsabától Sopronig, amelyek társulatos repertoár-színházként és vegyes – önkormányzati és állami támogatással – működnek önkormányzati tulajdonú épületben valamely közösségi tulajdoni formában (költségvetési vagy non-profit társasági működési formában). Elvárás a fenntartó-tulajdonostól, hogy legyen határozott abban, mi célból tartja, finanszírozza a színházát, különben a színházak finanszírozási rendszere átláthatatlanná, elvtelenné válik és nem illeszkedik az eltérő adottságokhoz. Városi színházak létezhetnek társulat nélküli is befogadó színházként, de támogatási kritérium, hogy közreműködnek-e produkciók létrehozásában is. c) A további színház-típusoknál a tulajdon- és működési forma, épület, játszási rend és finanszírozás sokféle kombinációja képzelhető el: például társulat épület nélkül, produkcióra, „tájolásra” szerveződő társulat pályázati forrásból, önkormányzati megrendelést teljesítő magánvállalkozás. A magánszínházak jelenlegi helyzete meghatározottabb a közösségi fenntartásúaknál, de tisztázandó az önkormányzatokhoz való viszonyuk, amely viszony alapul szolgálhat a most fenntartott színházak némelyikének esetleges jövőbeli „privatizációjához” is. Ez például az épület bérbeadását jelentheti non-profit magánszervezeteknek közszolgálat ellátása céljából. A színházi struktúra stabil eleme az épület, amelynek használatáért nonprofit kritériumok alapján időről-időre versenyezhetnének színházi vállalkozások. Széleskörű a támogatáshoz való hozzáférés, de nem azonos biztonsággal: o Biztonságot ad az állami, önkormányzati fenntartói támogatás. Aki ebbe a körbe egyszer bekerült, az erre a forrásra lényegében alanyi jogon számíthat a továbbiakban. o Pályázniuk kell a magán- és non-profit vállalkozásoknak, de pályázni csak meghatározott időszak (egy, esetleg több évad) forrásfedezetére lehet. A támogatási rendszer közelmúltban hatályba lépett változtatása szerint az összes támogatási forrás tíz százalékára a független színházi vállalkozások pályázhatnak, ami – ha nem is címzetten, de – finanszírozási garanciát ad ennek a színházi szegmensnek és elősegítheti a fiata44

labb generációt színházba vonzó innovatív, alternatív kezdeményezésekre. Az új jogszabályt egészében a 2.5. fejezetben ismertetjük és értékeljük. A hazai színház-struktúrába célszerű volna egyenrangú szereplőként integrálni a határon túli magyar színházakat is; itthoni szereplésüket meghatározott művészi és a színjátszás-területi kiterjesztési koncepció alapján a magyar költségvetésből is elősegítve. Összefoglalva az alfejezetben foglaltakat, tovább járható út a színházak normatív támogatása egy több szempont szerint is erősen szegmentált piacon, de ez csak egy feszesebb, célirányosabb támogatási rendszerben volna ésszerű. (A nemrég újra-szabályozott támogatási rendszer sem ilyen, lásd a 2.5.3. alfejezetet!) Az ezen az úton való továbbhaladás feltételezi a piaci szereplők korrektségét is: egy feszesebben célzott támogatási rendszerben mindenki hozza ki magából – települési, méret-, repertoár- és művészi adottságaiból – a pénzügyi maximumot, azaz ne éljen vissza a minden színházra kiterjedő támogatási rendszerrel. Az alternatíva a közönség-bázis, műsorrend és műfaj alapján meghatározott körben támogatás nélkül, üzleti alapon működő színházzá alakulás volna, ami feltételezné a kereskedelmi és non-profit („művész” vagy társadalmi szempontból preferálandó) színház egyértelmű szabályozási, finanszírozási szétválasztását. Nagyobb színházak üzleti színházzá alakulásának lehetőségét nálunk korlátozhatja egy-egy produkció évadonként elérhető előadás-száma (ma ez 30-40 körül van), a prózai műfajokban a nyelvi korlát és aktuálisan a színházakat is erősen sújtó, jegyár-csökkentésre kényszerítő gazdasági visszaesés.

2.4. A fővárosi fenntartású színházak működési jellemzői, művészeti szolgáltatása Egy viszonylag friss kérdőíves felmérés lehetővé tette, hogy – legalábbis a fővárosi színházakra vonatkozóan – a statisztikai adatok mögé nézzünk (Adatforrás: Kató, 2010). Ahol nincs másképp jelezve, ott a fejezetben közölt információk 2007-re, illetve a 2007-et tartalmazó évadokra vonatkoznak. Helyenként kiegészítjük a felmérés adatait egy az interneten frissen megjelent 2008. évi áttekintéssel (Venczel, 2010). A hazai színházi élet e meghatározó szeletének mélyebb elemzése a következő három vizsgálati szempont szerint ígér többletet az eddigi elemzéshez képest: o Az összevont színház-csoportokon belül láthatóvá teszi az egyedi színházat, annak sajátos gazdálkodási, művészeti és közönség stratégiáját. o A színházon belül bemutatja a szolgáltató, szolgáló embert, elsősorban a művészeti foglalkoztatottat. o Az eddig tárgyalt mennyiségi teljesítmény- és finanszírozási szempontokon túlmenően tartalmaz művészeti szempontokat is (bemutató-szám, repertoár-összetétel stb.), nem vállalkozva természetesen a művészeti minősítésre.

45

A vizsgált mintát a felmérés idején fővárosi fenntartású 15 színház képezte31, azonban az elemzés egyes szempontjai szűkítik a mintát. A kérdéses helyeken jelezzük, hogy mely színházak nem tartoznak az elemzési mintába. 2.4.1.

Előadás- és nézőszám

A fővárosi fenntartású színházak a kis-színpadi produkciókkal együtt négyezret meghaladó előadásaikra 1,6 millió nézőt vonzottak. Ez a nézőszám nem áll távol Budapest lakosságától, ebből tehát – erős fenntartásokkal – számszakilag az következne, mintha a főváros minden koránál fogva szóba jövő lakosa évente egyszer nézője volna e színházi kör valamelyik produkciójának. Természetesen számolni kell a szintén Budapesten működő állami színházakkal, a főváros – vidék közötti néző-forgalommal és különösen azzal a korábban már említett országos becsléssel (2.2.3 alfejezet), hogy a felnőtt lakosság csupán 10 (legfeljebb 20) százaléka színházba járó. Budapesten a rendkívül kedvező feltételek folytán vélhetően magasabb ez az arány, de az egyharmadot aligha haladja meg. A belföldi és külföldi vendégszerepléssel négy és félezerre felkúszó előadás- és kerekítve 1,9 milliós nézőszám a következő 15. táblázat szerint oszlik meg: 15. táblázat. A fővárosi színházak előadás és nézőszám megoszlása Előadás 63 30 6 1 100

Nagyszínpadok Kis-színpadok Belföldi vendégszereplés Külföldi vendégszereplés Összesen

Nézőszám 76 12 8 4 100

A 15 színházból és a közel 4500 előadás-számból színházanként átlagosan évi 300 előadás következik, ami kerekítve 0,8 előadást jelent egy naptári napra számítva. Természetesen a több játszóhellyel rendelkező és időkihasználásban is élenjáró színházak ennél jóval többet játszanak: Madách és Víg 1,3–1,5 mutatóval 500 körüli előadás-számmal; hasonlóan aktív az Operett is és nem sokkal maradnak el ezektől az aktivitási mutatóktól a bábszínházak sem. A fővárosi színházi szerkezetet befogadóképesség- és nézőszám szerinti koncentráltságát jellemzi az, hogy a „három nagy” – az Operett, a Madách és a Víg – együttesen az üléshelyek közel felével az előadások 60 százalékát produkálták.32 Közülük a Víg az összes ülőhelyés előadásszámban, a Madách és az Operett pedig a nagyszínpadi előadás-számban erős. A 2.4. fejezet bevezetőjében említett 2008. évi elemzés kilenc fővárosi fenntartású színházra terjed ki (21 játszóhellyel), mellőzve a speciális profilú és a befogadó színházakat. Méret szerint ezek három csoportba sorolhatóak:

31

Ezek a következők: Budapest Bábszínház, József Attila Színház, Katona József Sz., Kolibri, Madách, Mikroszkóp Sz., Operett Sz., Örkény István Sz., Radnóti Miklós Sz., Szabad Tér, Thália, Trafó, Új Színház, Vidám Színpad (újabb nevén: Centrál Színház), Vígszínház 32 Méretét, pénzügyi jellemzőit és a nemzeti színjátszásban betöltött szerepét tekintve különösen az Operettszínház feszíti az önkormányzati fenntartás kereteit, ami megfontolás tárgyává teszi az állami fenntartásba való átsorolását egy más okokból is indokolt színház-fenntartási átrendezés során.

46

o Nagyszínházak: Madách, Operett, Víg, egyenként 900 fölötti ülőhellyel, összesen 10 játszóhellyel, a csoport előadásainak nagyobb felével. A csoport ülőhelyeinek 63 százalékán a nézők 72 százalékát fogadták és a jegybevétel 78 százalékát hozták 2008-ban. o Középszínházak: József Attila, Centrál, Katona) 500–990 közötti ülőhellyel; o Kis-színházak: Új Színház, Radnóti, Mikroszkóp 500 alatti ülőhelyszámmal (együttesen a leglátogatottabb Operett nézőszámának 41 százalékával). A nagyobb méret- több előadás főszabály alól az Új Színház és a Centrál kivétel: az előbbi a középszínházakhoz hasonló 250 fölötti előadás-számmal, míg az utóbbi a kis-színházakhoz közelít kisebb előadás-számával. Az összes nézőszám és átlagosan a nagyszínházi nézőszám 5 százalékkal csökkent 2005-höz képest. A kihasználtság mutatói közül az ülőhelyre számított nézőszámban az Operett (354!), a Madách (237) és a Radnóti (231) vezet33, az átlagosan 90 százalékos előadás-kihasználásban pedig sorrendben a Radnóti, a Mikroszkóp és az Operett, de még az utolsó Víg mutatója se rosszabb 83 százaléknál.

2.4.2.

Műfaji összetétel, bemutatók és repertoár

A kérdőíves felmérés betekintést engedett a szóban lévő színházak műsorpolitikájába és pontosítja a színházról alkotott elképzelésünket. E tanulmányban azonban nem elsősorban ezért, hanem gazdálkodási-pénzügyi hatása miatt kapott teret ez a téma. A bőséges színházi kínálatú fővárosban megtehetik a színházak, hogy műsorpolitikájukkal, játszási rendjükkel keressék a számukra lehetséges és elfogadható arányokat a gazdálkodási, társadalmi és művészi szempontok érvényesítésében. Az összes (15) fővárosi színház száz körüli bemutatót tartott a 2007. évet tartalmazó két évad átlagában. Ennek kevesebb, mint fele számítható a prózai (dráma) műfajába, a bohózatokat is ideértve; az egyéb prózai előadásokat is ideszámítva valamivel több, mint 50% az arány, 30 százalék körüli a zenés-táncos művek aránya (a csekély részarányú kabarét is ideértve), a többi 16–17 százalék jut a báb- és gyermekdarabokra. (Operát nem játszottak ekkor a fővárosi fenntartású színházak.) Hasonló arányokat mutat az ugyanekkor műsoron tartott közel 300 repertoár-darab műfaji összetétele. Megjegyzendő, hogy a „tragédia” műfajba sorolt darabok a bemutatóknak csupán 4, a repertoárnak pedig csak a 2 százalékát teszik ki. Érdekes elemző szempont a darabok élettartama. A műsorról levett darabok életkora jellemzően 1–3 év, de a Thália produkált 5 évet megélt darabot is. A most is változatlan rendezésben futó darabok között vannak igazi „rekorderek”: például a vizsgált időszakban negyedszázadot megélt „Macskák” (Madách) és a „Játszd újra Sam” (Víg); két évtizedes a „Páratlan páros” (Madách) és a Víg-Pesti Színház tizenkét évet megélt „Dzsungel könyve” előadása. Ezek a sikerdarabok a műsoron lévő darabok előadás-szám szerinti rangsorában is élen vannak. A vitathatatlan első a „Macskák” 1300-hoz közeli előadás-számmal; utána egy 800 körüli boly következik. A már említett darabokon kívül az első tízben van „A padlás” (Víg), „Az Operaház fantomja” (Madách), a „Rómeó és Júlia” (Operett), továbbá bábjátékok és gyermekdarabok. Klasszikus dráma nincs az első 30-ban, a magyar színművet a 30-as lista közepe táján a „Portugál” (Katona József) és a végén „A testőr” (Örkény) képviseli.

33

Emlékeztetünk a forrásanyag megállapítására, mely szerint az évad hosszához igazított „optimális” színházi előadás-szám 228.

47

A Madáchban és Vígszínházban futó egyes sikerdarabok magas előadás-számát ellentételezik újabb, fiatal darabok, amire abból lehet következtetni, hogy produkcióik évadon belüli átlagos előadás-számában korántsem ugranak úgy ki e színházak, mint a premier óta mért átlagos előadás-szám kimutatásban. Évadon belül magas az átlagos produkció előadás-szám (viszonylag szűk a repertoár) a Mikroszkóp Színpadon, a Radnótiban és az Operettszínházban. Megállapítható, hogy – bár előfordulnak ellenkező irányú tendenciák – de egyelőre a produkciót előállító fővárosi színházak repertoár-színháznak tekinthetőek. 2.4.3.

Humán erőforrás, művészeti foglalkoztatás

A színházakban egyrészt „épület fenntartásban”, másrészt művészeti munkakörökben foglalkoztatottak vannak. A művészeti munkakörben foglalkoztatottak arányát vizsgálva, a három speciális színházon34 kívül további három színház adata utal működési sajátosságra: bár produkciót előállító színházakról van szó, de a vizsgált időszakban az Örkény Színház és a Vidám Színpad nem, a Madách pedig csak a tánckarra korlátozottan foglalkoztatott társulatot, a többieket csak produkcióra szerződtették. Megállapítható tehát, hogy ekkor a 15-ből csak kilenc fővárosi színház volt társulati repertoár-színház. Kisebb-nagyobb arányban persze a többi színház is foglalkoztat megbízással, ezért van az, hogy a 6,7 milliárd forintos bérköltségből közel 2 milliárd forint (közel 30%) a megbízás. A színművészek átlagos fellépés-számát értelemszerűen csak a társulati színházakra vonatkozóan vizsgáljuk. Az átlagos fellépés-szám 98 nap évente viszonylag kis színházak közötti eltéréssel (82 – 112), egyedül a Mikroszkóp Színpad mutat kiugró értéket (142 nap). Másképp kifejezve ez azt jelenti, hogy a színészek minden 3–4. naptári napon, illetve munkanapban számítva minden második napon lépnek fel. Az átlagok mögött persze számosan vannak olyanok, akik számára a repertoár egyetlen fellépési alkalmat sem nyújtott 12 hónapon át. Vannak olyan színházak, például az Operettszínház, amelyek a színészeken kívül más művészeti dolgozókat is foglalkoztatnak: tánckart, énekkart, zenekart vagy például a Madách Színház tánckart. Az ő esetükben a számok intenzív – munkanapra számítva másfél-kétnaponkénti – foglalkoztatást mutatnak. A társulati színházak is alkalmaznak vendég-művészeket nagy arányban, mint az Operett, vagy kevesebb művészt, de sűrűn, mint a Vígszínház. A vendégművész honorárium csak látszólag magasabb, mint a társulati munkabér különös tekintettel az utóbbi biztonságára és folyamatosságára függetlenül a fellépés-számtól. 2.4.4.

Épületek, egyéb eszközök, felújítások, fejlesztések

A felújítások, rekonstrukciók, fejlesztések jellemző forrása a központ költségvetésből nyújtott címzett támogatás. A tárgyidőszakot megelőző egy-másfél évtizedben négy nagy – többmilliárdos nagyságrendű – színház-rekonstrukció valósult meg: Vígszínház, Thália, Madách és az Operett. „Sorban áll” viszont a József Attila Színház. A kisebb fejlesztések forintban legnagyobb súlyú tételei az épület- és színpadtechnika korszerűsítéséből adódnak; további tételek a hang- és fénytechnika. Ezekből jelentős arányban részesedett közelmúltban a Kolibri, a Vígszínház, a Szabad Tér, a Thália és a Katona József

34

A tizenöt fővárosi színház közül speciális funkciójú a Trafó, rövid évadú a Szabad Tér és befogadó színház jellegű a Thália.

48

Színház. Az eszközök könyvelésből, illetve a kérdőíves adatszolgáltatásból következő cserigény-összege közel áll egymáshoz: 3 milliárd forint körüli. 2.4.5.

Bevételek, eredményesség-mutatók

A színházi csoportok – köztük a fővárosi színházak – összevont pénzügyi elemzését a 2.3. fejezet tartalmazza, ezért itt csak az egyedi színházi érdekességekre mutatunk rá. 2007. évi adatok szerint az ide tartozó színházak saját bevételének aránya a 18% és 68% közötti sávban van; a zenés-táncos darabokat (is) játszó színházaké jellemzően magasabb (Madách: 68%, Operett: 60%), a gyermek- és prózai színházaké alacsonyabb (Bábszínház: 18%, Új Színház: 22%. Kérdéseket vet fel az egy kategóriába eső színházak közötti különbség (például: Katona József: 41% – Új Színház: 22%), valamint a szórakoztató profilú Mikroszkóp alacsony, 42 százalékos saját bevétel aránya. A speciális színházak (Szabad Tér, Thália, Trafó) bevételi arányát nyilván az adottságaik határozzák meg. A támogatás színházak közötti megoszlásában a támogatottság és az illető színház szolgáltatásának mérete egyaránt tükröződik. Eszerint a támogatás-összegből legnagyobb arányban az Operettszínház részesedik (18%), őt követi sorrendben a Víg-, a Madách és a Bábszínház. A 2007-ben öt és félmilliárdnyi támogatás kétharmada származott központi, egyharmada pedig önkormányzati forrásból. A közel hasonló nagyságú saját bevétel hetven százaléka jegybevétel, a fennmaradó egyéb bevétel – színházanként eltérő, esetenként az 50 százalékot is elérő súllyal – szolgáltatási (pl. bérbeadás) és vállalkozási típusú tevékenységekből származik. Az egyéb bevétel aránya a bábszínházaknál és a három speciális színháznál magas. A saját bevétel színházak közötti megoszlásában a bevételszerző képesség és az illető színház szolgáltatásának mérete egyaránt tükröződik. Eszerint fővárosi színház-csoport saját bevételösszegéből legnagyobb arányban az Operettszínház részesedik (29%), őt követi sorrendben a Madách és a Vígszínház. Az egységnyi támogatásra jutó jegybevétel mutatója szerint sorrendben a Madách áll az élen 1 fölötti mutatóval, őt követi a Szabad Tér és az Operett. E sor végén a bábszínházak, a Trafó és az Új Színház van. A prózai színműveket (is) játszó színházak közül a Vígszínház a 0,7 körüli átlagon, a József Attila és a Katona József színház pedig 0,5 körül teljesít. További eredményességi mutatókat foglal össze a következő 16. táblázat 12 fővárosi színházra vonatkozóan (a Trafó és a Szabad Tér nélkül és nem elkülönítve az Örkény Színházat).

49

16. táblázat. A fővárosi színházakra vonatkozó eredményességi mutatók

Bábszính. József A. Katona Kolibri Madách Mikroszk. Operett Radnóti Thália Újszínház Vidám Sz. Vígszínház

Támogatás /előadás 1,6 1,4 1,6 0,7 1,0 0,7 2,1 1,5 0,9 1,5 0,5 1,5

Saját bevétel /előadás 0,4 0,9 1,0 0,2 1,6 0,4 3,4 1,4 1,1 0,4 0,6 1,4

Jegybevétel/előadás 0,2 0,7 0,8 0,1 1,4 0,3 2,4 0,4 0,8 0,3 0,5 1,1

Támogatás /néző 5,9 3,5 7,3 6,3 1,8 3,8 2,5 5,9 3,8 8,1 1,8 2,3

Jegybevétel /néző 0,6 1,8 3,4 0,9 2,7 1,9 2,9 1,5 3,1 1,4 1,6 1,7

Támogatás /ülőhely 1,2 0,6 0,9 0,9 0,4 0,7 1,1 1,3 0,3 0,8 0,3 0,5

Megjegyzés: A nézőre vetített mutatók ezer, a többi mutató millió forintban

A táblázatban foglalt fajlagos támogatások részben a színházak objektív adottságait (pl. méret, gyermek-közönség), részben a választott műsorrend, műsorpolitika (pl. sok előadás évadonként, költséges produkciók, széles repertoár) következményeit tükrözik. Kérdés, hogy a mutatók értékei mennyiben tükröznek társadalmi (közönség-politikai) és művészeti célokat. Egy előadásra számítva mind a támogatásban, mind a saját és jegybevételben az Operett áll az élen, az utóbbi a nagy befogadóképességnek és magas helyáraknak köszönhető. A nagyarányú támogatás indoka lehet, hogy az állam hozzájárul a látványos, színvonalas előadások magas költségéhez, tekintettel azok kulturális tartalmára és a közönség magas jegyár-fizető hajlandóságára (hasonlóan az operához).35 Az előadások fajlagos támogatásában az Operett után a Bábszínház és a prózai színházak tömörülnek nem nagy különbséggel, amit nyilván közönség, illetve művészeti szempontok indokolnak. Magas előadásonkénti jegybevételt ér el a nagy befogadóképességű Madách és Vígszínház. Árnyaltabb képet adnak az egy nézőre számított fajlagos mutatók. A támogatásban néhány prózai színház (sorrendben az Új Színház, a Katona József és a Radnóti) mellett a két bábszínház emelkedik ki, a sor végén pedig a Madách és a Vidám Színpad van negyede akkora fajlagos támogatással, mint a támogatottsági sorrendet vezető színházaké. Adott produkcióköltség esetén a kisebb befogadóképességű színházak néző-támogatottsági szintje értelemszerűen magasabb. Az előadások látogatottsága általában magas szintű a fővárosban, így ennek a tényezőnek kisebb a hatása a néző-támogatottságra. A magas néző-támogatottsági szint következhet az alacsony jegyárszintből, ami lehet objektív adottság, mint a bábszínházaknál, de lehet kihasználatlan lehetőség is, mint a jegyár-szintjüket a tárgyidőszakot követően radikálisan növelő színházak esetében. A néző-támogatottsági szintben tükröződnek olyan művészeti prioritások, mint a repertoár-szélesség és -összetétel, ugyanakkor elemzésre érdemesek az egyazon színházi kategóriában mutatkozó különbségek, mint például a József Attila Színház viszonylag alacsony támogatottsága.

35

Vélhetően nem volna ilyen kiugró az Operett támogatása, ha az állami fenntartású körben volna.

50

Mellőzve a speciális profilú és befogadó színházakat, a támogatottsági sorrendnek sem az él- sem a sereghajtó csoportja nem változott 2008-ban (egymás közötti helycseréket nem számítva). A támogatás összege nominálértéken 3,2 és reálértéken 16,5 százalékkal csökkent 2005–2008 között. 2005–2008 között nominálértéken 16 százalékkal nőtt a jegybevétel, ami a nézőszámcsökkenéssel együtt 21,8 százalékos (reálértéken 4,8 százalékos) jegyárszint-növekedést jelent. Rendkívüli (50–80 százalékos) jegybevétel-növekedést produkált az időszakban az Új, a Centrál36 és a Vígszínház. Mind a jegybevételben, mind a realizált átlagos jegyár-szintben az Operett és a Madách vezet (3550, illetve 2540 Ft jegyárszinttel, őket a Centrál és a Víg követi ebben, a sor végén pedig az Új színház és a József Attila Színház van 1800–1700 forintos jegyárszinttel).

2.5. A színjátszás finanszírozásának új jogszabályi keretei Kérdés, hogy a színházak adottságain kívül milyen fenntartói preferenciák tükröződnek a fenntartói támogatások nagy különbségében, milyen okok vannak a fajlagos bevételek nagy különbsége mögött hasonló profilú színházak között is. Mik a fenntartó támogatási elvei? Mi ösztönzi vagy kényszeríti a színházakat arra, hogy pénzügyileg is kihozzák magukból a maximumot? Jelent-e előrelépést a fenti kérdések megoldásában az új előadó-művészeti törvény? Erre keressük a választ ebben a fejezetben. 2.5.1.

Visszatekintés 1990-ig

Közös a színházakban, hogy rendszeres támogatást kapnak. Kivételezett támogatásban részesülnek a kultúráért felelős minisztérium költségvetési keretéből az állami színházak. Az önkormányzati színházak támogatása az önkormányzati ügyekben illetékes minisztérium költségvetésében jelenik meg. Pályázati úton részesülnek támogatásban a magánszínházak. (Ezeken kívül a Nemzeti Kulturális Alap is tartalmaz nem jelentős forrást a színházak számára.) A színházak rendszerváltás utáni történetében a támogatási rendszer (újra)szabályozása és külső-belső okokból bekövetkezett szétzilálódása váltakozott. A kezdeti normatív rendszert költség-alapú támogatási rendszer követte, amelyet a kilencvenes évek első felének magas inflációja tett működésképtelenné. A rendszer első nagy újraszabályozása 1996-tól volt hatályos. E rendszer fő célja a tervezhetőség és a működési biztonság, garancia volt. Az állami támogatás elsődlegesen az épület-fenntartásra irányult, ezt az önkormányzati támogatás arányában egészítette ki a művészeti célú támogatás. Hamar jelentkeztek azonban a működtetési problémák: forráshiány, az állam és az önkormányzatok kölcsönös ügyeskedése, csapongás a két támogatási cél között és nehezen kezelhető külső hatások (mint az 50 százalékos béremelés), új színházi szereplők belépése és egyéb szerkezeti változások. A rendszer összekuszálódott, ösztönző ereje elenyészett. A 2000rel kezdődő évtized közepére megérett a helyzet a változásra, végül 2008 decemberében fogadták el az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól szóló törvényt, amelynek első próbája a 2010. év.

36

Korábban Vidám Színpad

51

2.5.2.

A hazai előadó-művészet aktuális támogatási rendszere (jogszabály-ismertetés)

A színház egyike az előadó-művészeti ágazatoknak, így rá is az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól szóló 2008. évi XCIX. törvény vonatkozik (az alfejezet további részében: a törvény).37 A törvénnyel bevezetett támogatási rendszer lényege, hogy az állami hozzájárulás kiszámítható módon igazodik a fenntartók által vállalt feladatokhoz. A kultúráért felelős miniszter szabályozási, támogatási döntési, intézmény-fenntartói jogkörét a törvény szabályozza, ide értve a nem az állam által fenntartott előadó-művészeti szervezetekkel köthető tartós közszolgálati szerződést is. A minisztert e jogköre betöltésében, mint döntés-előkészítő testület az Előadó-művészeti Tanács segíti, amely a művészeti ágakat reprezentáló, nagyobb részt a miniszter által felkért, kisebb részt művészeti szervezetek által delegált személyekből áll. A támogatás címzettje az előadó-művészeti szervezet fenntartója, fenntartó hiányában pedig maga a költségvetési vagy non-profit előadó-művészeti szervezet lehet. A támogatás feltétele az előadó-művészeti szervezet nyilvántartásba vétele. (Az illetékes miniszter által felügyelt kiemelt támogatásokból nyilvántartásban nem szereplő előadó-művészeti szervezet is részesülhet.) Eltérő nyilvántartásba vételi szabályok vonatkoznak egyrészt a színházakra és bábszínházakra, másrészt a zenekarokra és énekkarokra. A törvény szerint a színházakat és bábszínházakat I-től VI-ig terjedő kategóriákba kell besorolni. A besorolás többek között olyan tényezőktől függ, hogy az adott színház, illetve bábszínház évente hány előadást tart, hány bemutatót hoz létre, a megtartott előadásokból hány minősül saját előadásnak. Az I. kategóriába a legmagasabb, a V. kategóriába pedig a legalacsonyabb számú előadást tartó színházak és bábszínházak tartoznak. A VI. kategóriába azt a független színházat kell sorolni, amely nem felel meg az I–V. kategóriába sorolás feltételeinek. Az egyes kategóriákban adható támogatás az alábbiak szerint alakul:
Az I–II. kategóriába soroltakat központi költségvetési támogatás illeti meg részben fenntartói ösztönző részhozzájárulás, részben művészeti ösztönző részhozzájárulás formájában. A fenntartói ösztönző részhozzájárulás összege a tárgyévet megelőző évi támogatással arányos. Ez a támogatás csak ott színházra lebontott, ahol az önkormányzat csak egy színház fenntartója, egyébként a fenntartónak elosztói jogköre van. Az egyes színházakra lebontott művészeti ösztönző részhozzájárulást a tárgyévet megelőző második év fizető nézőszámának arányában – az előadás játszóhelyei befogadóképességének figyelembevételével – kell kiszámítani. Az opera- és klasszikus operett-, a balett- és tánc-, valamint a gyermek-, ifjúsági-, stúdió- és bábszínházi előadások esetében a fizető nézők számát a költségvetési törvényben meghatározott súlyokkal kell figyelembe venni.
A III. és IV. kategóriába tartozó balett- és táncszínházakat, illetve egyéb színházakat az I-II. kategóriához hasonló módon illeti meg a fenntartói támogatás, de nem vonatkozik rájuk a művészeti ösztönző részhozzájárulás.
Az V–VI. kategóriába tartozó színházak és bábszínházak támogatása pályázati úton történik. A kultúráért felelős miniszter a pályázatokról való döntései megalapozásához az Előadó-művészeti Tanács javaslata figyelembevételével szakmai kuratóriumot kér 37

A megcélzott szektorsemlegesség ellenére az állami színházak finanszírozási elveit továbbra sem rögzítették a törvényben.

52

fel. A döntésekre a szakmai kuratórium előterjesztése alapján az Előadó-művészeti Tanács tesz javaslatot. A javaslattól eltérő döntéseit a miniszter köteles megindokolni. A finanszírozás új eleme az előadó-művészeti törvényhez kapcsolódó társasági adótörvény módosítás. Eszerint a társas vállalkozások társasági adójukból adókedvezmény igénybevételével támogathatják a színházakat, azok jegybevételének 80%-áig. (Az Európai Bizottság e támogatási formát jóváhagyta.) A kultúráért felelős miniszter által felügyelt költségvetési fejezetből olyan előadó-művészeti szervezetnek is nyújtható kiemelt támogatás, amelyet nem vettek nyilvántartásba. A törvény meghatározza azokat a kulturális célokat, amelyekre a miniszter pályázati támogatást nyújthat. Ide tartoznak például a gyermek- és ifjúsági előadások, a kimagasló színvonalú előadások országos megjelenése, vagy a határon túli magyar előadó-művészeti szervezetek támogatása. A döntésekre a felkért szakmai kuratórium előterjesztése alapján az Előadó-művészeti Tanács tesz javaslatot. A javaslattól eltérő döntéseit a miniszter köteles megindokolni. 2.5.3.

Az új törvény értékelése

Az újraszabályozás érintettjei az önkormányzati és a független színházak. Az utóbbiak számára kedvező, hogy ezentúl az összes támogatás 10 százalékát garantáltan ők kapják. Az önkormányzati színházak kétcsatornás közvetlen állami támogatásának két ösztönző viszonyítási alapja van: egyrészt az önkormányzatok megelőző időszaki támogatási készsége, másrészt az elért fizető nézőszám. A keret-összeg felosztására – igen szűk döntési mozgástérben – az Előadó-művészeti Tanács tesz javaslatot. Lényegében az I-II. kategóriában a két támogatási arányát (ez most 50–50%), valamint a nézőszám korrekciós szorzóit állapíthatja meg, amiből azután a konkrét keretösszegek már következnek, 2010-re például – a válság által is befolyásoltan – a következő összegek (kerekített tájékoztató jellegű értékek):

Kategória I. II. III. IV. V. VI. Kiemelt Összesen

Tartalom Színházak, bábszínházak Produkciós, befogadó színházak Balett és táncegyüttesek Színházak, bábszínházak Szabadtéri, etnikai, kisebbségi Függetlenek művészeti célokra

Keretösszeg (Md Ft) 9,4 0,5 0,1 0,4 0,3 1,3 0,8 12,8

Részarány (%) 73 4 1 3 3 10 6 100

A művészeti támogatási rész műfaji szorzói 2010-re a következők: báb: gyermek:

0,5 1,4

opera: operett :

3,0 1,2

balett, tánc: stúdió:

2,0 2,0

A több színházat fenntartó önkormányzatoknak van mozgásterük a színházak közötti elosztásban, mert a törvény csak a művészeti támogatást teszi névre szólóvá. Az új rendszer kárvallottjait a kiemelt keret egy részéből vagy esetleg pályázati úton kártalaníthatják.

53

A mecenatúrában fordulatot hozhat az uniós döntéssel megalapozottan jogszabályba foglalt adományozói adókedvezmény. Ezáltal a színházak olyan többletforráshoz juthatnak, ami lehetővé teszi, hogy az állam illetve az önkormányzat jövőbeni esetleges visszafogottabb támogatása esetén is fennmaradhasson a működőképességük. A központi támogatáson kívüli fenntartói finanszírozási terhet befolyásolják az illető színház jellemzői; nevezetesen, hogy produkciós vagy befogadó színházról van-e szó; az előbbi esetben elmozdul-e a műsorpolitikája a en-suite műsorrend felé (ami a vidéki színházak esetében eleve kizárt és a fővárosiak többségétől is idegen). További tényezők az új bemutatók száma (amire minimum-előírást tartalmaz a törvény); a repertoár költség-jellemzői; az éves előadás-szám; az alkalmi foglalkoztatás a társulat rovására; a színház mérete és végül a jegyár-politika. Mindezekre tekintettel a művészeti érték, valamint a társadalmi és gazdasági hatékonyság mérlegelésével kell dönteni az egyes színházak fenntartói támogatásáról. Összességében az új törvény megítélése inkább negatív a szakma részéről: kritériumaiban nem tükröződik az erősen szegmentált körülmények között működő színházaktól való kettős – társadalmi és művészeti – elvárás. Az állami támogatás rendszere és a mecenatúra adókedvezménnyel való támogatása nemhogy tompítja, hanem még inkább erősítheti a piac szegmentáltságát, a művészeti ösztönzést pedig elvileg megalapozatlan a nézőszámhoz kötni.

54

Következtetések A számvevői gyakorlatban közvetlenül hasznosítható következtetések értelemszerűen elsősorban az ágazati elemzésekből – esetünkben a színházi fejezetből – vonhatóak le. A tanulmány első, általános része a kultúráról és közfinanszírozásának fontosságáról való meggyőződést erősíti és szemléletmódot ad az egyes kulturális ágazatok elemzéséhez. A közfinanszírozás arányairól, mértékeiről szóló döntés során az un. magas kultúrát és a szórakoztatást a maga értékén kell mérlegelni: az előbbit, mint a társadalom távlatos fenntarthatóságának feltételét, az utóbbit pedig, mint a szabadidő-eltöltés relatíve tartalmas módját. A hazai színjátszás a rendszerváltás gazdasági, társadalmi megrázkódtatásait a jövőben is hasznosítható pozitívumok megőrzésével vészelte át. Feladatai betöltésének strukturális, pénzügyi feltételei elviselhető erőfeszítések, változtatások árán megteremthetők. Nem mentes a technikai, társadalmi, civilizációs változások hatása alól, de ellenálló képessége kedvező feltétel a távlatos gondolkodáshoz. A színházakra jellemző, hogy egyrészt nagyon szerteágazóak az intézményi céljaik, másrészt e célokat rendkívül szegmentált feltételek között kell követniük. A színházak feladata tömören összefoglalva: művészet és szórakoztatás, társadalmi és területi kiterjesztés és végül mindezeknek a gazdálkodási, pénzügyi racionalitás keretei között való teljesítése. A működési feltételeket elsősorban a minimálisan szükséges közönség-bázis differenciálja: nehezen áthidalható esély-különbség van a főváros, a vidéki nagyvárosok és az ezeknél kisebb települések között. A szabályozás és statisztika a fenntartó kiléte szerint különböztet meg három fő csoportot, amelyek közül a tanulmányból elsősorban az önkormányzati színházakra vonatkozóan olvashatók ki a közfinanszírozás szempontjából fontos következtetések: o A tanulmányban említett ellenérvek mellett is megfontolandó a három csoporton – az állami, az önkormányzati és a támogatott független színház-típuson – kívül egy új csoport, nevezetesen az üzleti alapon saját lábán megálló „kőszínház-méretű” színházi kategória kialakítása. Ennek eredményeképpen tisztábban érvényesülhetnének a támogatási szempontok más színházak esetében. o A támogatott önkormányzati fenntartású színházi körben szükséges célirányos közfinanszírozást megalapozó hatékonysági, eredményességi mutatók kialakítása. Leginkább ennek a körnek a finanszírozási rendszerében hozott változást a nemrég hatályba lépett törvény. Kérdéses azonban, hogy nem fordulnak-e visszájukra a törvénybe foglalt normatívnak látszó, pénzügyi racionalitást tükröző elemek az objektív feltételek tekintetében szegmentált környezetben. Az önkormányzatok saját támogatási készsége vagy a fizető nézőszám, mint támogatási kritérium közpénzhez juttathatja a bővelkedőt, miközben ellehetetleníti a szűkölködőt. o Ráadásul a mecenatúra közvetett támogatását is a jegybevétel arányában határolja be a törvény, következésképpen ez is a kedvező adottságú színházakat gazdagíthatja. A kérdés az, hogy vajon ez az új támogatási elem koncepcionálisan azt segíti és készíti-e elő, hogy a mecenatúra forrásait élvező színházak közvetlen támogatását fokozatosan kiszorítja-e majd a közvetett forma?

55

o Támogatott színházak működése egy szegmentált piacon, ez a mai rendszer lényege. Ebből adódó számvevői feladat a támogatás célirányosságának vizsgálata elsősorban társadalmi szempontból: területi kiterjesztés a fővárosnál kisebb közönség-bázisú vidéken, illetve generációs kiterjesztés gyermekek és az ifjúság irányába. A tanulmányban foglaltak szerint a hazai színházélet gyengesége (és egyúttal tartaléka!) az esélykülönbség területi vetülete a főváros és vidék között, aminek a támogatási rendszer egyik meghatározó tényezőjévé kell válnia. o A tanulmány számszerű adatokkal szolgál a különféle viszonyítású – ülőhelyre, színházi évadra és előadásra vetített – kihasználtság, valamint a jegybevétel-szerző képesség elemzéséhez. Különös számvevői figyelem fordítandó arra, hogy ezen mutatók közül egy adott helyhez kötött színház esetében melyek objektíve meghatározottak – pozitív vagy negatív értelemben – a vonzáskörbe tartozó lakosság száma és jövedelem-szintje által. A nagy közönség-bázisú fővárosban ugyanakkor a választható művészeti vagy szórakoztató profilok sokfélesége nehezíti az összehasonlító elemzést és értékelő vélemény-alkotást. Mindezek figyelembe vételével fogalmazható meg számvevői vélemény a normatív támogatási rendszer célszerűségéről. Színház-gazdálkodási kényszer, mindemellett figyelemre méltó pozitívum az előadás-látogatottsági mutatók általánosan magas szintje. o A tanulmányban az un. magas kultúráról és a szórakoztatásról írottakat szem előtt tartva vizsgálhatók a támogatás egyes művészeti szempontjai is: a repertoár-műsorrend és a bemutatók elősegítése, a műfaji egyensúly és egyes kultúra-politikai preferenciák (pl. a nemzeti kultúra) elősegítése és a társulati színházi forma támogatása. A színház-finanszírozás fontos kérdése az állami fenntartású színház-csoport kiugróan magas fajlagos támogatottsága. Az elvárt funkciókat és a csoport-tagok objektív működési feltételeit figyelembe véve, megfelelő-e e csoport összetétele? Nyilván vannak e csoportban olyan színházak, amelyek számára igazak, illetve indokoltak a csoportszintű támogatási arányok, de a csoport minden tagjára vonatkozóan aligha. A tanulmány lehetőségként fölveti egyes önkormányzati színházaknak az állami fenntartású csoportba való áthelyezését. A kiemelt közpénz fejében az állami fenntartású színház-csoportnak az egyes műfajokat és ország-régiókat lefedő, a művészeti értékeket és társadalmi szempontokat következetesen és összehangoltan szolgáló nemzeti társulatok hálózatává kellene átalakulnia.

56

Irodalomjegyzék

ÁSZ Kutató Intézete (2009): A felnőttképzési rendszerek hatékonysága nemzetközi összehasonlításban (Pulay Gyula, Jánossy Dániel, Kiss Daisy); ÁSZ Kutató Intézet Baumol - Bowen (1965): On the Performint Arts: the Anatomy of their Economic Problem. In: The American Economic Review. Papers and Proceedings 2 Daruka Magdolna (2000): Kulturális intézmények. In: Daubner Katalin – Horváth Sándor – Petró Katalin (szerk.); Kultúra-gazdaságtani tanulmányok. Bp., Aula Daubner Katalin (2000): Kultúra és piac. In: Daubner Katalin – Horváth Sándor – Petró Katalin (szerk.); Kultúra-gazdaságtani tanulmányok. Bp., Aula Harsányi László, Solt Katalin (2000): Állami, magán- és non-profit szektor a kultúrában. In: Daubner Katalin – Horváth Sándor – Petró Katalin (szerk.); Kultúra-gazdaságtani tanulmányok. Bp., Aula Kató és Társa 2003. Tanácsadó Kft. (2010): Tanulmány a színházak működéséről és finanszírozásáról (előtanulmány az ÁSZKUT számára) Kiss Daisy (2009): A kulturális szolgáltatások közfinanszírozásának elméleti modelljei és gyakorlata a kulturális ágazat néhány területén (előtanulmány az ÁSZKUT számára) Koncz Gábor (2010): A magyarországi közművelődés helyzete, különös tekintettel a közfinanszírozásra (A Borostyán Kft. által készített előtanulmány az ÁSZKUT számára) Kuti Éva – Marschall Miklós (1991): Ki finanszírozza a kultúrát? In: Társadalmi Szemle 3. szám Kuti Éva (2003): Kinek a pénze? Kinek a döntése? Bp., Non-profit Kutatócsoport Lányi András: A kultúra finanszírozása – Vitairat http://www.kortarsonline.hu/0501/lanyi.htm Marschall Miklós (2010): A kultúrafinanszírozás nemzetközi modelljei és trendjei. In: Török József (szerk.) Közművelődési Nyári Egyetem 1999-2008. Válogatás. Szeged Mátrai László (1977): A kultúra történetisége. Válogatott tanulmányok ... Bp., Gondolat Nemzeti Kulturális Alap (NKA, 2005) megrendelésére: Színházi jelenlét – színházi jövőkép (megjelent az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gondozásában) OKM (2007): Közművelődési stratégia 2007–2013 Parti Julianna (2000): … A színház gazdaságtana. In: Daubner Katalin – Horváth Sándor – Petró Katalin (szerk.); Kultúra-gazdaságtani tanulmányok. Bp., Aula Petró Katalin (2000): A kulturális javak gazdasági jellemzői. In: Daubner Katalin – Horváth Sándor – Petró Katalin (szerk.); Kultúra-gazdaságtani tanulmányok. Bp., Aula Scitovsky Tibor (1990): Az örömtelen gazdaság. Bp., Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 57

Stark Antal (2007): Nemzetgazdaságunk és államháztartásunk a rendszerváltás után. OKM Stark Antal (2008): Kultúra és finanszírozása. In: Pénzügyi Szemle, 53. évf. 1. szám Szabó István (2005): A színházi struktúra helyzete, a jövőre vonatkozó elképzelések. In: Színházi jelenlét – színházi jövőkép. NKA kutatások 1. Talata-Dudás Katalin (2010): A közművelődés helyzetének alakulása a 2005-ös/2008-as közművelődési statisztika tükrében. In: Szín. Közösségi művelődés 14/5. Venczel Sándor (2005): Színház és Régiók. In: Színházi jelenlét – színházi jövőkép. NKA kutatások 1. Venczel Sándor (2010): Benchmarking 2008. In: http://www.szinigazdasag.hu (Flave:) Vitányi Iván (1981): Társadalom, kultúra, szociológia. Budapest, Kossuth Könyvkiadó Vitányi Iván (2006): A magyar kultúra esélyei. Kultúra, életmód, társadalom. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ

58