EME 237 I R O D A L O M
LITTÉRATURE
bizonyos, hogy semmi összefüggése sincs s e felírat czíme és kezdő sora csak Dávid Ferencz halála (1579 nov. 15) után készülhetett a szentélyszék hátára. Ellenben figyelemreméltónak tartjuk azt, hogy a pad hátára felírt nevek közt ott szerepel a Ladislaus Pápai név,1 melyet 1587-ből a marosszentkirályi (M.-Torda m.) református templom falfestményének egy bekarczolása is föntartott. Ez a vándor firkálgató — kinek személyéről nem sikerült eddig adatokat találnom, — firkálhatta az ádámosi szentélyszék némelyik sorát s talán az epitaphium czímét és kezdő sorát is.
Kelemen Lajos. Közlemények a Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárából. Szerkeszti az osztály igazgatója. (Vájjon a bibliographus milyen szerző neve alatt számolja el î) A Nemzeti Múzeum érem- és régiségtára hivatalos kiadványa. I. évfolyam. 1916. 1. szám.
Minden félreértések kikerülése végett már itt hangsúlyoznunk kell, hogy ez az új folyóirat nem azonos azzal, melynek egy száma a mi kiadásunkban 1910-ben jelent meg s melynek teljes czime : Közlemények
az Erdélyi Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárából.
Könnyen lehet-
séges, hogy „az osztály igazgatója" szerkesztő nem tud az utóbbi létezéséről, sőt magával az osztálylyal is megtörténhetik a kis baleset. Hiszen majdnem valamennyien homo novusok ennek a szaktudománynak a terén. Pedig mi annak idején az osztály akkori igazgatójának és az osztálynak magának is megküldöttük. Nekünk ugyanis nemcsak elvünk, hanem gyakorlatunk is, hogy kiadványainkat lehetőleg azonnal rendelkezésére bocsátjuk a szakköröknek és az érdeklődőknek. Igaz, hogy velünk szemben nem mindig történik meg ez és pl. ez a füzei bár cserepéldaként szerkesztőségünk, egyik tisztviselőnk pedig mint előfizető kellett volna, hogy megkapja, csak 1918. márczius 19-én, személyes intervenczióra jutott hozzánk, holott ismételten sürgettük azt. Nyilvánvaló, hogy a két hasonló czímü folyóirat nem egyszer fog zavart okozni, melyet csak elősegít az, hogy a most szóban forgó folyóirat cziméből hiányzik a Magyar (Nemzeti Múzeum) jelző, holott annak a tudományos intézetnek — szégyen ide, szégyen o d a ! — a hivatalos nevében az is benne van, tehát a hivatalos kiadványain is rajta kellene lennie. Aminthogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyüjteménytárainak is az Erdélyi Nemzeti Múzeum érem- és régiségtára, könyvtára stb. az alapszabályszerü híva1 Ezt Varjú Elemér czikke nem említi, de én nagyon jól emlékszem reá, éppen azért mert a marosszentkirályi falképeken már előbb is láttam. Említi id. Nemes Ö d ö n : Néhány székelyföldi freskóról. Székely Hírlap 1896. okt. 5-i szám.
EME 238
IRODALOM
—
LITTÉRATURE
talos czime, aminek történeti alapja, az intézetnek pedig erre a czímré történeti joga van. Bármilyen kicsinyesnek látszik is, tényként, szavahihető helyről értesültünk, hogy a mi intézetünk czimében használt Nemzeti jelző ehhez a folyóirathoz közel álló helyen kellemetlen érzéseket okozott s úgy látszik, hogy ha már hatalmi szóval nem lehetett bennünket annak használatától eltiltani, amihez különben történeti és ezen alapuló alapszabályszerü jogunk van, hát inkább — szabálytalanúl ! — öncsonkítást végeznek csak azért, hogy ne úgy legyen a dolog, amint józanúl lennie kellene. Milyen sajátságosan hangzik ezek után az új folyóirat czéljait ismertető sorok közt az a kijelentés, hogy : „ . . . semmiféle régészeti vagy
mütörténeti folyóiratnak
vetélkedő társa lenni nem kiván." (2. lap.) Ne
tessék azt hinni, hogy ebben valami olyan nagyszerű újítás van, amiért külön pálmaliget jár. Az új folyóirat kizárólag a Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának anyagát közli. Ebből az anyagból természetszerően csak az közölhetett eddig is, kinek az osztály igazgatója ezt megengedte. Ezután az igazgatónak könnyebb lesz megtagadnia az engedélyt a más folyóiratban (pl. Arch. Ért.-ben) való közléstől, mert hivatkozhatik arra, hogy az osztálynak saját folyóirata van s magától értődőén tartja fenn a közlés jogát ennek a folyóiratnak. Ez azonban annyira természetes jog, hogy külön szóvá tenni nem szükséges. A nemes vetélkedéstől való elzárkózásnak ilyetén kijelentése pedig semmiesetre sem örvendetes elhatározás, mert az ilyen vetélkedésből csak haszna lenne a szaktudománynak. Természetesen nem is tételezve fel mást, mint azt, hogy ennek a vetélkedésnek motívumai tisztán ethikaiak, hangja pedig a müveit ember nyugodt hangja. Ellenben az előkelő elzárkózottság s a monopolium a tudomány terén sem egészséges tünet. Már csak azért sem, mert túlságosan kényelmes és meglehetősen felelőtlen. S ha vannak hibái annak a régi rendszernek, melyet ez a folyóirat nem egy helyen élesen — még pedig általában igazságtalanúl és helytelenül — ostoroz, akkor azoknak a hibáknak nagy része nem annyira annak a személyéből fakadt (akire „nem akar ujjal mutatni" az ostorozó) s aki e „rendszer" alatt értendő, hanem épen abból a monopoliumos állapotból, hogy évtizedeken át az Arch. Ért., más minden alkalmakkal együtt, ahol az archeologus szakember egyáltalán szóhoz juthatott s a nyilvánosság elé léphetett, egy kézben volt kezdve az Akadémiától s végezve a nagyobb könyvkiadó vállalatok szakértői tiszségén. Ehhez járult, hogy a szakemberek kiképződésének és érvényesülési lehetőségének kulcsa is ugyanabban a kézben egyesült. Ez a kéz a Hampel Józsefé volt — nekünk semmi okunk, hogy a nevet is ki ne mondjuk — akiről sok mindent lehet mondani, de azt az egyet senki el nem vitathatja, hogy tudományosan, rendszeresen képzett, s tudomá-
EME IRODALOM
—
LITTÉRATURE
239
hyát nemcsak értő ember volt, hanem a magyar szaktudományt a külföld előtt is teljes eredménynyel és becsülettel képviselte. 1 Az a monopolisztikus helyzet azonban, amelyet fennebb jellemeztünk, nálánál kevésbé öntudatos és kevésbé jogosan elismert embert is bizonyos önkényeskedésre vezetett volna. Ma is megvan ez a monopoliumos helyzet, de szerencsére már mégsem abban a régi merevségében. A jótékony rés megvan, melyen át az egészségesebb élet lehetőségét nyújtó kritikai szellem érvényesülhet. Ezen a tényen nem lehet változtatni — hála Istennek! — azzal sem, hogy valaki szakember vagy valamelyik szakfolyóirat önmagát kritikán felül kivánja helyezni. Valami ilyesminek az érzése egyébként kifejeződik magában a beköszöntőben is, mikor az utolsó sorokban hangsúlyozni kivánja, h o g y : „A nagy háború harmadik évében, erőnkben és ügyünk igazában bízva, a nyugodt munka jegyében indulunk utunkra." Elismerjük, hogy következő sorainknak az a látszata, mintha kissé bántana bennünket az a nagy nyugalom, mely e sorokban : „a nagy háború harmadik évében" kifejezésre jut. De ez csak csalóka látszat. Aminthogy az a bizonyos nyugalom is az. Mert különben több biztosságot tapasztalnánk a folyóirat czéljának kitűzésében, mint amennyi tényleg megnyilvánúl, amikor bevezető soraiban „a közönséggel" való „bensőbb érintkezésbe lépés" szükségérzetéről beszél, míg Iejebb már „a szaktudománynak és a közönségnek" köteles tartozásról szól, végül pedig röviden azt mondja, h o g y : „Egyszóval hasznosítani akarjuk az érem- és régiségtár gyűjteményeit a tudomány javára." Méltóztatik látni: nem a mi hibánk, ha ezekben a kijelentésekben nem az ön- és czéltudatos nyugalom, hanem inkább a kapkodó bizonytalanság szól felénk. Akik pedig — Isten látja a lelkünket! — tökéletesen érteni tudjuk, ha egy olyan tudományos rendeltetésű intézet, mint a Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtára saját tudományos folyóirattal óhajt a hazai és a külföldi szakemberek és intézetek elé lépni. Mi már nyolczadik éve gyakoroljuk is ezt, amit ne méltóztassék dicsekvésnek venni, aminthogy nem keserves panaszkodás az sem, ha megállapítjuk, hogy : még pedig mérhetetlenül nehezebb viszonyok közt és ezért sokkal nagyobb áldozatok árán, mint a testvér intézet. Mi tehát erre csak azt mondhatjuk, h o g y : debuisset pridem ! Azonban a közönség, — kegyes engedelemmel! — az egészen más. Annak egészen mások a jogos igényei. Annak, ha nem kompromittálták volna ezt a szót, azt mondanók „népszerű" Írásokkal kellene a tanítására sietni : vagyis olyan kiadványokkal, amelyek könnyen érthető, nem túlságosan részletező, hanem inkább szemléltető és egyes csoportokat összefoglalóan, nagyon világosan ismertető, 1
Lásd Revue Archéologique 1913. I. 415. lap.
EME 240
IRODALOM
LITTÉRATURE
azonban semmi esetre sem felületes, tanulmányokat közölnének. Tudjuk, hogy a szakemberek közül általában a legkevesebben megáldottak az2âl a tehetséggel, hogy ilyen módon irni tudjanak. Másfelöl intézeteink nem olyan gazdagok, hogy ilyen munkára is áldozhatnának. Addig, amíg ez megtörténhetik, a megfelelően összeválogatott, lehetőíeg fel-felcserélt anyag tanulságos kiállításával, rövid, de gondosan szerkesztett kalauzokkal és a nem szakközönség fenntiekben részletezett jogos igényeit szemmel tartó előadásokkal lehet ezen a hiányosságon segíteni. így van ez mindenütt Európában s nekünk annál kevésbé lehet okunk eltérni ettől, mert a nagy múzeumok kötelességei szempontjából fontosabb tudományos érdekek mellett csak így történhetik meg a nagyközönség jogos igényeinek szintén kívánatos kielégítése. Lássuk azonban magának a füzetnek tartalmát.
Hillebrand Jenő : Paleolit-kori
leletek a Nemzeti Múzeum régiség-
tárában czímen ezeknek a leleteknek rövid, de világos ismertetését adja (3—7. lap). Kezdi a sok port felvert miskolczi kőszakóczával, mely Hermán Ottó halála után került a régiségtár tulajdonába. Érinti a reá vonatkozó véleményeket, miközben H. Obermaier „hírneves" jelzőt kap, míg Hoernes kénytelen e nélkül meglenni. Szerzőnk később talált másik kőeszköz tanulmányozása alapján arra az eredményre jutott, hogy „valószínűleg javakorabeli solutréi típusokkal van dolgunk" s reá „óriási solutréi-lándzsahegy benyomását teszi." Ha már ott tartunk, hogy „benyomásaink"-ról adunk egymásnak számot, talán mi is kifejezhetjük azt a „benyomásunkat", hogy ezzel a pár sorral a sokat szerepelt szakócza korának és rendeltetésének kérdése koránt sincs véglegesen eldöntve. Nyilvánvalóan túlságosan respektálja azt a szempontot, hogy csak a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárában levő anyag közlése tartozik e folyóirat keretébe, s ennek a következménye, hogy nem terjeszkedik ki bizonyításában arra az anyagra is, melyet indokúl felemlít ugyan, de csak ilyen kitételekkel, h o g y : „arra az eredményre jutottam", „személyesen is meggyőződhettem"; „reám . . . benyomását teszi", holott beismeri, „hogy az összbenyomás eltérő." Ezek túlságosan szubjektivus indokolások, melyek a tudományban csak általánosan elismert szakemberek részéről fogadhatók el, de hogy mennyire nem feltétlenül elfogadandók, bizonyítja a „hírneves" Obermaier és Hoernes esete, akik lényegesen más „eredményre jutottak" és reájuk más „benyomást tett." Pedig nyilvánvalóan ezek is tanulmányoztak már néhány más darabot is, mielőtt véleményt mondtak. A czikk további folyamán aurignacienés protosolutréi-leletek következnek. Az utóbbi korszak leleteivel kapcsolatosan rámutat arra, hogy hazánk földje ebben a korban valóságos művelődési góczpont volt, amit a „hírneves" Breuil abbé is elismert. A solutréi-kor emlékeinek felemlítése után magdalenien tipusok követ-
EME IRODALOM
—
LITTÉRATURE
keznek s végül az a kijelentés, hogy a hely tekintetében meg van kötve. Elég kár, mert a kérdés nagyon is érdekes és fontos, a szerző a nagyközönségnek is élvezhető könnyedséggel ír, s ezért nincs is szüksége azokra a népszerűsítő jelzőkre, amelyek tudvalevőleg nem sokat jelentenek, mint pl. a „hírneves". Azt gondoljuk u. i., hogy ez a közönségnek tett engedmény, mert hiszen a szakemberek amúgy is tisztában vannak azzal, hogy ki a „hírneves", sőt azzal is, hogy méltán az-e?
Wollanka József Crispina császárnénak
(Commodus feleségének)
mellszobrát ismerteti és méltatja. (8—16. lap.) A márványszobor 1846-ban került a gyűjteménybe, s most ennek raktárából, lim-Iom közül került elő. Nem épen példátlan eset nagyobb gyűjteményeknél az ilyesmi és a szerző, „aki új tagja az intézetnek", emlékezhetik reá, hogy hasonló eset történt már más intézeteknél is, pl. annál, amelynél megelőzőleg hosszabb ideig volt. De már az öreg Sophus Müller megmondta, hogy az elraktározásoknak nem barátja, mert a raktárokban idő múltán ismét ásatásokat kell végezni. Van azonban az elraktározásnak praktikus módja is, az ú. n. repositorium, melyet mi is megkezdtünk, a velünk szorosabb érintkezést tartó vidéki múzeumoknak is ajánlottunk, s amely különösen ott valósítható meg ideálisan, ahol már az építkezés is erre a rendszerre való tekintettel történhetett. Addig, amíg ez a rendszer valahol, egy vagy más okból, meg nem valósítható, hasonló meglepetések el nem kerülhetők vagy legalább is nem könnyen kerülhetők el, illetőleg könnyen megtörténhetnek. Ha a Magyar Nemzeti Múzeum érem és régiségtárának mostan is jogosan panaszolt, de pár évvel ez előtt még kedvezőtlenebb helyiség viszonyait ismerjük, — nem épen igazságos „a régi rendszer" ellen olyan élesen kihasználni ezt az esetet. De különösen tiltakoznunk kell a régiségtár feladatai szempontjából az esetnek olyan beállítása ellen, mint ez itten történik. Szerzőnk ugyanis, miután elébb a római arczkép szobrászatról ad történeti áttekintést, még pedig respektábilis fordulatokkal és stiláris szembeállításokkal, — ennek a szobornak és néhány más emléknek legújabb felfedezést' körülményeit ecseteli rendkívül szines, de épen azért annyira irreális színekkel, hogy ennek a leírásnak befejezéséül semmiképen sem talál az a kitétel, me-
lyet használ: „íme ez a hiteles (!) története egy római császárné arczképének Magyarországon 184ó-tól 1915-ig." Igazán szeretnők, ha ez a kitétel nem volna benne a német nyelvű kiadásban is. 1 Azért, mert tudvalevőleg elég sokan vannak ellenségeink, akik igazságtalanúl terjesztik rossz hírünket a külföldön. Felesleges tehát nekünk egyes, más-
1 A füzetet mi két példában ismerjük ; ezek egyikében (épen az intézeti példában) a tábla-mellékleteknek német a felirata s ebből következtetjük, hogy van e közleményeknek német kiadása is.
16
EME 242
IRODALOM
LITTÉRATÜRÜ
hol is épenúgy előforduló hibákat nyagyitó üveg alá tenni, körülfesteni, hogy a „tárgy" annál jobban kidomborodjék, — s ilyen hamis képpel még inkább táplálni ellenségeink amúgy sem eredménytelen munkáját. Másodszor pedig azért, mert minden elfogulatlan ember előtt világos, hogy annak a szobornak nem az a hiteles története 1846-tól 1915-ig. Mindössze két tény hiteles, mint a közlöttekből nem nehéz megállapítani : az egyik, hogy a szobor Jankovich Miklósné adományából 1846. julius 26 án került a régiségtárba, a másik pedig, hogy közlője 1915-ben egyebek közt erre is ráakadt a „lomtárban" (ha úgy tetszik). A többi igen elevenen elgondolt és nem kevésbbé színesen leirt elképzelés, amelyért igazán nem gáncsoljuk a szerzőt, mert nekünk csak az ellen van kifogásunk, hogy ezt „hiteles történet"-nek mondja. Nem vall ugyan valami nagy képzelő erőre, de azért nem szégyeljük bevallani, hogy a mi gondolkodásunk szerint, közben még egyéb is történhetett, mint amit szerzőnk oly elevenen leír ; pl. az, hogy a szoborral foglalkoztak és azt hitték, hogy nem hiteles. Csak példának hozzuk fel ezt a lehetőséget. Nem vonjuk kétségbe, hogy tévedtek és szerzőnknek van igaza, mikor elragadtatással ír róla ; sőt megvalljuk, hogy így messziről mi is vele tartunk. De ugyebár tévedések történtek már nálunknál elismertebb műtörténészekkel is? Miért olyan erősen elitélni tehát azokat a szegény magyar szakembereket, akik ezelőtt évtizedekkel jogosan tudtak kevesebbet a müvészettörténelemből, mint szerzőnk, — pláne, ha nem ismerjük indokaikat sem. Vagy miért ne tegyük fel, hogy ki akarták állítaní, de közben volt vele valami tenni való? Talán talapzatot akartak neki csináltatni, de nem voltak olyan szerencsések, mint az „új rendszer", amely egész márványbányát gyűjthetett össze egyetlen terembe. Tudniillik, nem volt olyan könnyen pénzük reá. Mert, hogy akkor sem csinálták volna, ha lett volna reá pénzük, aminthogy sehol máshol Magyarországon azt meg nem tették volna: egyfelől az izlés mián, no meg azért sem, mert épen elég hasznosabb hely van a régészet terén, ahová eredményesebben lehetett volna az egyszerűen Ízléses talpak elkészítése után fennmaradó pénzt fordítani. Szóval mi nem lelkesedünk olyanok kígunyolásán, akik ellenérveiket nem adhatják elő s akik a maguk idején bizony legalább is annyira értették azt a hivatást, amelyre vállalkoztak, mint mostani utódaik. Egyébként mi úgy látjuk, hogy szerzőnk is nagyon könnyen kerülhetett volna olyan helyzetbe, hogy nem lomtárba való anyagnak odahelyezéséért megtámadják. A különbség csak épen annyi, hogy nem ő volt „a régi rendszer", hanem ő az „új rendszer" egyik része. Kissé világosabban beszélünk. Szerzőnk a raktárban felfedezett rómaikori tárgyak állapotának hangulatos festése közben ezt irja :
EME tRODÁLOM —
LITTÉRATURE
243
„Úgy látszoit, hogy a feledés homálya örökre elnyeli őket. Ezalatt fönt a régiségtárban egyre szaporodtak az ásatásokból
kikerült
vastöredékek
és cserepek.
Archaeologusok nemzedékei magya-
rázgatták az ókori élet e szerény emlékeit. . . E szavak után senki sem vehetné rossz néven tőlünk, ha azt hinnők, hogy az „antik tárgyak mostani gondozója", minden különösebb erőszakos kényszerítés nélkül hajlandó volna ezeket a „vastöredékeket és cserepek"-et (szinte halljuk, amint bizalmasan azt mondja: 2 vcczakokat !) a régiségtárból valahová olyan helyre eltenni, hogy nehogy valaha is rájuk akadjon valaki. Ha netalán komolyan gondolna erre, mi már most figyelmeztetjük, hogy nagyon helytelenül járna el. Még akkor is, ha ehhez az „új rendszer" alkalmat és módot adna neki. És engedje meg, hogy ezeknek a szavaknak leírásával kapcsolatosan egy kis eszmecserébe bocsátkozzunk : nem fog ártani, ha ő is, meg az ő vele egyformán vélekedők kissé elgondolkoznak felette. Ezekből a szavakból a régi-
ségtár legsajátosabb anyagának, tehát tulajdonképeni feladatának olyan lenézése kiabál ki, hogy az szinte megdöbbentő. Igazán nem vesszük rossz néven „az antik tárgyak mostani gondozójától", hogy e tárgyak egy igen jelentékeny része iránt nem lelkesedik. Hiszen az nem épen érthetetlen olyan embernél, aki megelőzőleg a Szépművészeti Múzeumnál volt s lehet, hogy nem is szive sugallatát követve, hanem a felsőbbség parancsából került mostani helyére. Ez utóbbit nem tudjuk, még csak nem is sejtjük, csak enyhítő lehetőségként említjük, mivel — egyébként talpraesett — fejtegetései ezt sejttetik. Azonban még ha így van is a dolog, sőt még ha sohasem került volna oda, — akkor sem volna szabad igy irnia. Mert ezt csak az egyoldalú elfogultság teszi. Menynyivel szomorúbb már most az, hogy ezt az érzést épen a régiségtárnak egy igazgató őre árulja el ; tehát olyan ember, akinél már állása miatt is, legfeljebb a régiségekkel rokonszenvező elfogultság menthető. Ennél talán csak az a szomorúbb, hogy „osztály igazgatója" szerkesztő nem alkalmazta kíméletlenül a szerkesztői színes czeruzát. Megmagyarázzuk azt is, hogy miért van részünkről ez a kifakadás? Ez a Crispina-szobor minden valószínűséggel nem magyar földi lelet. Legalább is nem tudjuk róla biztosan, hogy az volna; azt ellenben, hogy nem itt készült — ugyebár — biztosan állíthatjuk, illetőleg nem valószínű, hogy itt készült. Szép ha van nekünk magyaroknak is ilyen darabunk ; még szebb lenne, ha egész sorozatunk volna ilyenekből. Élvezni, értékelni tudnók s ha nem, megtanulnánk : magyar embernél A düit betűk az eredeti szövegben nem azok. Ennyi fantázia engedtessek meg nekünk ; szerzőnk sokkal hosszadalmasabban és merészebben képzelődik. 1
2
16*
EME 244
IRODALOM
LIÍTÉRATtíftE
ez könnyen megy. De ha ez az egy darab sem volna, akkor sem esnénk kétségbe. Mert sem az, akit megszemélyesít, sem az, aki készítette nem élt ezen a földön. Vagyis, ha ez a szobor nem volna is nálunk, nem hiányozna egyetlen betű sem a magyar föld és a magyar nemzet történetéből. Ellenben azok a cserepek és vasdarabok abban a földben kerültek elő, abból készültek, annak a földnek lakója készítette, amely föld ezer évnél régibb idő óta a miénk ; és igen sok esetben épen olyanoktól származnak, akik a mi őseink. És ahány darab ebből elvész, elkallódik vagy elvándorol, mind megannyi hézag támad ennek a földnek olvasható történetében. Ez már aztán a mi veszteségünk, a mi szégyenünk és ennek elkerülése a mi legelső feladatunk. Ennek elkerülése a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának egyetlen olyan feladata, mely elől nem szabad kitérnie. Ezért volt helyes a „régi rendszer" eljárása és ezért követelünk több gyöngédséget az „új r e n d s z e r től az „ásatásokból kikerült cserepek és vastöredékekkel" szemben, amelyeknek egyébként épen az, hogy „ásatásokból" kerültek ki, még különösen emeli a tudományos értékét. És végül : Ezért nem érezzük a legkisebb lelkiismeretfurdalást sem, ha esetleg — természetesen minden gonosz szándék nélkül — erősebben megnyomtuk a tollat, mint azf a személyes érzékenység kellemesnek találná.
Paulovics István-. Jupiter-Sarapis mellszobrocskát ismertet (17—20 lap), míg Varjú Elemérnek „A régiségtár gótikus szobája" czimü czikke (20—33 lap) azért is érdekel bennünket, mert benne sok tekintetben programmot is kapunk. Ennek egyik fontos irányelvét már az első sorokban megkapjuk abban, hogy a szóban forgó szobának ez az átrendezése az első kísérlet „az eddig tisztán antiquarium, tudományos raktár módjára felállított gyűjteménynek a nagyközönség ezrei számára élvezhetővé tételére." Nyilvánvaló, hogy nem arra keli első sorban törekedni, hogy „élvezhető", hanem arra, hogy tanulságos legyen a kiállítás. Emellett azután legyen élvezetes is, de ez már egyéni izlés dolga s a „nagyközönség ezreinek" egyhangú elismerését aligha sikerülne bárhol és bárkinek elérnie. De ez nem is feladata, annál inkább a tanulságossá tételre való törekvés. Talán szőrszálhasogatásnak tetszik ez a megkülönböztetés, de nem tehetünk róla, ha egyik szónak a jelentése eltér a másikétól. Előre kell ezt bocsátanunk, mert a czikk további folyamán is kerülünk olyan helyzetbe, hogy ilyen szó-magyarázatra kell fanyalódnunk. így pl. nyilvánvalóan más a jelentése a „művelődéstörténeti jellegű múzeumok", más „a régészeti múzeumok" kifejezéseknek és más annak, ha egyszerűen „múzeumot" mondunk. És mégis egymást helyettesítőként találjuk, mikor szerzőnk arról elmélkedik, hogy jogosult-e az inteiieurszerü felállítás? Hát persze, hogy az, mihelyt megvan hozzá a megfelelő anyag és helyiség. Még ha nem volna is régóta eldöntött
EME 245
IRODALOM
LITTÉRATURE
a kérdés, akkor sem lehetne reá mást felelni, amióta alkalmazásban látjuk ezt a módszert nemcsak művelődéstörténeti, hanem természettudományi gyűjteményeknél is. Régiségtáraknál azonban csak nagy óvatossággal alkalmazandó, mert az azok körébe tartozó anyag nagy részére nézve nincsen meg az a kétségtelenül hiteles értesültségünk, ami pedig elengedhetetlen feltétele az ilyen módon való kiállításnak ; de rendesen nincs együtt a hiteles anyag sem. Az őskor, római kor és kora-középkor tekintetében mindkét ok közre játszhatik abban, hogy az ilyenféle kiállításnak csak egyes részleteit valósíthatjuk meg, míg a leletek nagyobb zöme tekintetében meg kell elégednünk azzal, amit önként nyújtanak s le kell mondanunk arról, amit szerzőnk „muzeális hatás"nak nevez. Ez utóbbiról azonban annál könnyebben lemondhatunk, mert csak sejtjük, hogy mit akar mondani vele a szerző ; nem a mi hibánk, ha ez a sejtésünk esetleg csal. Szinte azt hinné az ember, hogy szerzőnknél nem véletlenség és nem öntudatlan eljárás, hogy a fogalmak jelölésére nem mindig alkalmazza a legtalálóbb kifejezést, hanem az olyat, amely aztán a szükséghez képest magyarázható. A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárából „a s z ó i g a z i é r t e l m é b e n v e t t nemzeti múzeumot, tehát magyar művelődéstörténeti gyűjteményt csinálni" a törekvése. Olyan jól hangzik ez a programm, hogy még a szakembert is megtévesztheti, ha nem gondol kissé utána a dolognak. Hogyne téveszthetné meg H(radovay) L(ászló)t, aki azt mondja, hogy
most ébredt hivatása tudatára a Nemzeti Múzeum (értsd annak régiségtára). 1 Ennek az új hivatásnak épen a legilletékesebb helyen, vagyis a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárában miként való megítélése tekintetében teljesen autentikus nyilatkozatot kapunk a gótikus szoba leírásával kapcsolatos igazgatói panaszban, mely azon kesereg, hogy a fennebb idézett értelemben vett igazi nemzeti múzeumot csinálni „még abban az esetben is igen nehéz feladat, ha a rendelkezésre álló anyagi eszközök nem lennének szégyenletesen szűkre szabva. A magyar mű- és művelődéstörténet szempontjából talán legérdekesebb tárgyak, így, hogy mást ne mondjunk, a fafaragás, a közép- és újkori festészet, himző- és szövőipar, agyagművesség emlékei jóformán teljesen hiányoznak, bútorból (tehát a legszemléletesebb h o l m i b ó l ) 2 számba sem jövő i Arch. Ért. 1917. (XXXVII.) évi f. 215. I. Az]] aláírás csak H. L., de mivel előzőleg Hradovay László aláírást is láttunk a füzetben. így gondoljuk kiegészíthetőnek. Hradovay urat egyébként nincs szerencsénk sem a hazai régiségtudomány, sem a hazai múzeum-ügy neves emberei közt ismernünk, helyesebben ezenkívül semmit sem tudunk kilétéről és az ügyben való illetékességéről. 1 Ez a frázis jellemzően egészíti kl a fennebb idézett : élvezetessé tétel, muzeális hatás-iéle. kitételeket és tanulságosan jellemzi a törekvést is, mely mindig a külsőségeket tartja főszempontnak.
EME 2 4 6
IRODALOM
LITTÉRATURE
néhány darab akad . . ." „Mindezeket a Nemzeti Múzeum nem gyűjtötte" s ha egykor mégis került oda ilyesmi „az részben az önkényuralom szomorú korában hurcoltatott el, részben, más országos jelentőségben a Nemzeti Múzeummal össze nem mérhető muzeális intézeteknek adatott át Ietétemény gyanánt." Arról, hogy a „más, országos jelentőségben. . . össze nem mérhető intézetek" alatt, melyeket kell értenünk, ismét H. L. világosít fel, aki elpanaszolja, hogy ez az Iparművészeti Múzeum; mi pedig úgy tudjuk, hogy kerültek az itt őrzött műtárgyakból a Szépművészeti Múzeumba is.1 De sem H. L. nem világosít fel, sem mi nem tudunk rájönni, hogy ezek az intézetek „országos jelentőségben" miért „nem mérhető(k) össze a Nemzeti Múzeummal ?" Hiszen azok is a magyar nemzetéi. Talán csak nem azért, mert azok nevében Országos a jelző, mfg emezében Nemzeti?! Nem hihetjük, mert ez annyit jelentene, hogy egyik gyermekemet azért szeretem jobban, mint a másikat, mert az egyiket Péternek hívják a másikat pedig Pálnak. Szóval a dolognak ezt a részét határozottan nem értjük s mivel ebben a tekintetben aligha állunk magunkra, jó volna, ha szerző nem sajnálná a fáradságot és elmagyarázná nekünk. De akkor kérnénk arra nézve is szíves felvilágosítást, hogy mit értsünk a „szó igazi értelmében vett nemzeti múzeum, tehát magyar művelődéstörténeti gyűjtemény" alatt? Mert ha ebben a gyűjteményben csak azok a csoportok találnának helyet, amelyeket fennebb említett és mi idéztünk, — akkor csak a Szépművészeti és Iparművészeti Múzeumok anyagának egy része kerülne a gyűjteménybe, holott a magyar művelődéstörténetnek még számtalan, múzeális megőrzésre és.bemutatásra alkalmas és érdemes ága van. Csak találomra sorolunk fel nehényat : a néprajzi, a mezőgazdasági, a technológiai ipar-múzeum hazai vonatkozású tárgyai; nem kevésbé a hazai kéziratok, oklevelek, nyomtatványok ; létesíteni kellene kegyeleti, színészeti és közoktatásügyi osztályokat, sőt — Uram bocsá' ! — még a börtönügyi múzeum hazai vonatkozású tárgyai is ide kellene, hogy kerüljenek. Hiszen mindezek ugyebár részei a magyar müvelődéstörténelemnek. Vidéki múzeumoknál nem is ritkaság, hogy több-kevesebb együtt van ezekből. Csakhogy vidéken az is állandó eset, hogy ugyanaz az orvos belgyógyász, sebész, fogorvos, nőgyógyász, szemorvos, sőt vannak helyek, ahol a fogorvost a borbély egyesíti magában. Ahol máskép nem lehet, hát nem lehet. De mindenütt törekedni kell a munka megosztásra, a speciálisták, illetőleg speciális gyűjtemények kialakulására, extenzivitás helyett az intenzivitásra, vagy amint a nemzetgazdaságtan-
1 Megvalljuk, hogy ini azon ÍS odakerülne.
sem háborodnánk fel, ha a Crispina mellszobor
EME 247
IRODALOM
LITTÉRATURE
ban mondani szokták a többet és jobbat termelésre. Mert egészen bizonyos, hogy olyan múzeumi szakember, aki mindezekhez a csoportokhoz jól értsen, — lehetetlenség vagy legalább is határos azzal ; olyan, aki mindenikhez egyformán ért, sok van, de ez az „egyformán" rendesen alig jelent többet a nullánál. A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtára tehát ne keseregjen, hanem örvendjen azon, hogy ott a speciálizálódás aránylag olyan szépen előrehaladt. Sőt igyekezzék odahatni, hogy egyes, most még ott levő csoportok is önállókká legyenek, pl. a fegyvertár. Ne lásson „vetélkedő társakat" az Iparművészeti és Szépművészeti Múzeumokban és törődjék bele, hogy a maguk szempontjából azok országos jelentősége is van olyan, mint az övé. Ne akarjon egy százesztendős, természetes fejlődést visszacsinálni csak azért. , . Ugyan miért? Erre igazán szeretnénk őszinte felelet kapni. A rendelkezésére álló „szégyenletesen szükreszabott" anyagi eszközök, ha nem is elegendők, de azért — tessék elhinni ! — lehet vele valamit kezdeni, ha a régiségtár megmarad a maga tulajdonképeni feladatainál, amelyek lényegileg az őskort, római kort és a kora középkort utalják az ő feladatkörébe. Tessék elhinni, hogy ezek keretében is lehet szolgálni a nemzetetet, a tudományt és a nagyközönséget!! Ellenben igaz, hogy nem sokra lehet menni azzal a javadalommal, de annak a tízszeresével sem, ha a közgyűjtemények gyűjtő munkájukban a 45—46. lapon kifejezett módon járnak el ; ha ők az ott részletezett szempontok érdekében egymásra Hezitálnak és képtelen árakat Ígérnek csak azért, hogy „megmutassák" a másiknak. Ha a nagy állami múzeumok egyfelől egymással, másfelől a vidéki nagyobb múzeumokkal szemben — azok jogos igényeinek tekintetbe vétele nélkül — árvereznek: nos, hát ebből ugyan senki másnak haszna nem lesz, mint a közvetítő kereskedelemnek, mely legbecsesebb tárgyainkat kiviszi külföldre. Mi pedig itthon tovább vitatkozhatunk azon, hogy melyiknek is van hát igaza ! ? És ami a legnagyobb baj, közben egyik múzeum sem felelhet meg saját hivatásának. Részben azért, mert azt nem ismeri fel, részben azért, mert fél kézzel és fél figyelemmel dolgozhatik csak, mig a másikkal állandóan az ellene intézett támadásokkal szemben figyel és védekezik. Sok minden bajunk közt ennek a legnagyobbnak forrása pedig az, hogy a múzeumok ügye nálunk még ma is a dilettántizmus játékszere, melynek intézésében majdnem mindig a mellékszempontok gyakorolnak elhatározó befolyást. Érdekes, hogy ezt nem ismerik fel, vagy nem merik az emberek bevallani és a kérdésnek ismételten találjuk olyan magyarázatát, amely semmi esetre sem jár a helyes nyomon. Az Arch. Ért. legutóbbi számában H. L. — mint fennebb
EME 257
IRODALOM
—•
LITTÉRATURE
sejtettük — Hradovay László — Radisics Jenőről szóló
megemlékezésé-
ben ezt írja : A magyar múzeumok között, ha a Nemzeti Múzeumtól eltekintünk, alig van olyan, amely három,- négy évtizedesnél hosszabb múltra tekinthetne vissza. Innen van, hogy nálunk nagyon kicsi azoknak a múzeumi munkásoknak a száma, akik mesterségüket ab avo gyakorolják s akik arra fiatalságuktól kezdve gyakorlatilag képezhették 1
ki magukat. Idősebb muzeális férfiaink legtöbbje autodidakta s nagy nehézségek közt, hosszas bukdácsolás után szerzi meg azokat az alapvető ismereteket és tapasztalatokat, amelyeket a rendszeres gyakorlatban a kezdő is játszva sajátíthat el. Az Arch. Ért.-ben nem
először találkozunk
ezzel a
gondolattal.
Akkor Nagy Gézáról szólott a siratóénekekképen:2 „Nem rajta múlt, hogy kiváló képességeihez mérten csekély tudományos fegyverzettel kellett pályáján elindulnia. Az iskola nálunk igen keveset nyújt abból, a mi a szellemi pályára menőnek alapúi szolgálhatna ; egyetemi oktatásunk felszínes-, nélkülözi a kellő mélységet s alaposságot." Mi már akkor olyanformán éreztük magunkat, mint akit váratlanúl mellbe vágnak. Mert hiszen a megemlékezés folyamán tovább is olyan hangon történik megemlékezés N. G.-ról, mint aki nemcsak felvetett, de meg is oldott problémákat, de úgy szólván véletlenül, mert hiszen a módszer előtte meglehetősen idegen föld volt. Persze mindez nem ilyen egyszerűen, ilyen őszintén van kimondva ; de az elismerés puffogó frázisai közt ez a lényeg. Akkor azonban szó nélkül hagytuk a dolgot, mert az „új ember" bizonyos tekintetben való önigazolásra törekvését láttuk benne és azt hittük, hogy ez csak akkor az egyszer történik meg s utóvégre Nagy Gézának sem nem árt, sem nem használ. Azt azonban, hogy az indokolás hamis, azonnal átláttuk és megjegyeztük magunknak. De átláthatja más i s : 1912-ben már egy emberöltőnél régebb óta meg volt a kolozsvári egyetemen az archaeologia tanszéke ; a budapestin még régibb idő óta. Úgy itt, mint amott a tanszék betöltője egyúttal régiségtári igazgató is volt, tehát a legideálisabb lehetősége volt meg annak, hogy az elméleti és gyakorlati kiképzés egymást kiegészítse. És ennek eredményei is látszottak és látszanak: a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárából került egyetemi tanszékre Pósta Béla és Kuzsinszky Bálint, s még ezek után is volt ott 1912—13-ban — hiszen azóta szóródtak szétl — 2 — 3 olyan szakember, akikre bátran eshetett volna a választás, amikor Hampel Józsefnek utódot kerestek ; pedig azokkal sem végződött a képzett szakemberek világa! Ha tehát a Nagy Gézát elparentáló sorok Írójának nem volt alkalma a kellő mélységet és ala1 Arch. Ért. XXXV11. (1917) éyí. 213. lap. 8 Arch. Ért. X X X V . (1915.) évf. I—II. lap.
EME 258 I R O D A L O M
LITTÉRATURE
posságot elsajátítania, — bizony egyedül csak önmagának tehet érte szemrehányást. És kár Nagy Gézára mondani ilyet, aki mindenesetre megszerezte azt, ami az elinduláshoz szükséges. Ennél többet bizony nem nyújt az iskola sem nálunk, sem máshol ; sem a szellemi pályákon, sem a gyakorlatiakban ; mert hiszen méltóztatik tudni, hogy egyedül Pallas volt az, aki teljesen kész harczi készültséggel született; ez is nagyon régen történt s azóta sem ismétlődött. H. L. most a Radisics nekrológban sokkal közvetlenebbül fejezi ki magát, de azért persze épen úgy téved, mint a fennebbi nekrológ szerzője. Mert, ha H. L. nem tudná, mi íme felvilágosítjuk, hogy igenis vannak az Iparművészeti Múzeumban is egészen európai nivóju szakemberek, épenúgy, mint a Szépművészetiben. Mert hiszen, ha ezek a múzeumok csak három-, négy évtizedes múltra tekinthetnek is vissza, — ez csak azt jelenti, hogy azóta önállóak. Meg aztán higyje èl H. L., hogy ez a három-, négy évtized épen elegendő arra, hogy megfelelő szakemberek képződjenek akik „mesterségüket ab ovo gyakorolják." Különösen nálunk, ahol még azok is beletanulnak többé-kevésbbé, akik pedig csak akkor kezdenek foglalkozni a dolgokkal, amikor min. tanácsosi vagy rosszabb esetben osztálytanácsosi rangban az intézet élére kerülnek. Az aztán nemcsak igaz, hanem természetes is, hogy ezek az
utóbbiak nagy nehézségek között, hosszas bukdácsolás után szerzik meg azokat az alapvető ismereteket és tapasztalatokat, a melyeket a rendszeres gyakorlatban (mondjuk : iskolában) a többiek már elsajátítottak. Ez így van I Annak pedig, hogy miért van így, mi múzeumi szakemberek sokkal jobban ismerjük az okát, semhogy ilyen hamis magyarázatokkal el lehetne ámítani bennünket. De nemcsak Budapesten van ez így, hanem kevés kivétellel mindenütt. Tessék széjjelnézni áz országban : s azt fogja találni, hogy múzeumi és kultúrpalota igazgatók a IX—VII. fiz. osztálynak megfelelő javadalommal olyan — egyébként derék, becsületes — emberek, akik soha azt a mesterséget nem tanulták : nyugalomba vonult kereskedő, volt színész, volt újságíró, nyug. tanfelügyelő, villamossági igazgató, nagybirtokos, jogász stb. stb. akad azok között, akik ezeket az aránylag jól dotált állásokat betöltik, — csak szakember a lehető legritkábban. Talán azért, mert nincsen szakember?! Dehogy. Hiszen nyomorúk napidíjjal vagy még talán ennél is nyomorultabb XI—X. fiz. oszt. javadalommal tengődnek olyanok, akik megtanulták a mesterségüket, tudományos forumok előtt becsületet is szereztek vele.
Ezek az utóbbiak csak annyi szére, hogy hamis beállításokkal ne kölcsi elégtételtől-, s ha azt látják, kapják meg, akkor ők sem lehetnek
kíméletet kívánnak a maguk réakarják őket elütni a puszta erhogy még ezt a kíméletet sem kíméletesek. Nekik pedig az igaz-
EME 250
IRODALOM
—•
LITTÉRATURE
ság erején felül még az is az előnyük, hogy nem bukdácsolnak alapvető ismeretek és tapasztalatok terén ! !
az
*
A középkorban egy spanyol nemes megfogadta, hogy szerda szent napja lesz, melyen embertársára fegyvert nem fog. Történt azonban, hogy egy ilyen napon, amint lovon megy az országúton, látja, hogy egy útonálló egy szegény asszonyt megtámad. Hosszas tusakodás után a nemes kirántja kardját és „Isten veled szent s z e r d a ! " kiáltással rárohan a szegény asszony támadójára. — Mi is elhatároztuk, hogy nem fogjuk tárgyalni ezeket a kérdéseket. Hiszen annyira naivak nem vagyunk, hogy azt higyjük, hogy meg tudjuk változtatni a dolgokat pusztán azzal, hogy igazunk van. Viszont nekünk épen elég munkát és gyönyörűséget nyújtanak saját feladataink ahhoz, hogy ne törődjünk másokkal és ne akarjunk harczolni, mikor tudjuk, hogy az hiábavaló. De vannak határok, melyeken túl a kötelességtudó ember nem maradhat az érdektelenség kényelmes páholyában. Feladatunk az igazság keresése és hirdetése ; tehát a hamis beállításokat nem türhetjük a végtelenségig. Másfelől pedig érdektelenségünk határait bántalmazó tüneteket is tapasztaltunk. Már pedig nem vagyunk hajlandók abba sem belenyugodni, hogy két évtizedes fáradozásaink gyümölcsét mások szakítsák le és munkánk eredményét tönkretegyék azok, akiknek minden tevékenységük a hát mögötti, „minden áron" való elkaparintásban merül ki. Ennyire szentek nemcsak nem vagyunk, de nem is akarunk lenni! Egyszer mi is „Isten ve!ed"-et kiáltunk a „szent szerdá"-nak! Ezeket is el kellett tehát mondanunk a közleménynyel kapcsolatosan. A szerző ugyanis bevezetésül bocsátja előre azokat az elveket, melyekre mi megjegyzéseinket alapítjuk. Mi nem vehetjük ezeket szó nélkül tudomásúl! Meg kellett mondanunk, hogy nem vagyunk hajlandók még hallgatólagosan sem hozzájárulni olyan „új rendszerek" kialakulásához, a milyen rendszereket ab ovo képzett szakemberek soha ki sem találnának. Igen, vannak bajok múzeum-ügyünk körül, még pedig nem is jelentéktelenek. D e ezeknek egészen más okai vannak, mint amit a most idézett czikkek firtatnak. Ezek a bajok mindig meglesznek, amíg a múzeumoknál csak a szolgai és laboránsi, meg alsóbb tisztviselői állásokat töltik be előléptetés vagy pályázat útján, a vezető állásokra pedig isten tudja milyen szeszély szerint történnek a kinevezések. 1
1 Ujabban egész komolyan beszéltek és beszélnek arról, hogy egy egyetemi theologiai tanárt, akinek egyháztörténeti tanításai nem kedvesek, majd elhelyeznek valamelyik múzeumnál. Megjegyzendő, hogy ez nem az ő gondolata, hanem ellenfeleié. Minthogy pedig az illető min. tanácsosi rangban van, természetesen csak múzeumi igazgató lehetne. Nemde ? 1
EME 251
IRODALOM
LITTÉRATURE
Most pedig áttérhetünk a cikk érdemére. „Mindezeket igazolásunkra kellett felhozni" — mondja a czikkiró — „mert e nélkül talán szemünkre vethette volna valaki : érdemes-e egy szerény szoba berendezéséből eseményt csinálni ?" Ez az igazolás — általánosságban — azt hisszük sikerült, mert hiszen lehetnek esetek amikor egy szerény szoba berendezése is elég nagy esemény arra, hogy azt szóvá tegyék, hivatkozzanak reá, példaként állítsák elénk vagy esetleges hiányosságaira rámutassanak s ezzel nyújtson okulást. Lássuk tehát a czikket ebből a szempontból. „A szoba egészben véve a gótika végső korszakának, (ez nálunk mélyen be a XVI. századba nyúlt) egyházi emlékeiből kiván egy kis Ízelítőt nyújtani. Összeállítója sem középkori kápolnát,- sem sekrestyét (mindkettőnek a holmijából van benne valami) nem akart rekonstruálni ; hamis interieurök összeállítását a józan muzeologia szabályai meg nem engedik, csak arra törekedett, hogy a helyiségbe lépőt megcsapja a bemutatni kivánt kor lehelete, s a benne levő holmi egységes, összhangzó benyomást keltsen a szemlélőben ahhoz nem volt elegendő tárgyunk, hogy a kis ( 4 X 9 m.) szobát csupa korbeli bútorral töltsük meg . . . ." Szóval nem interieurről, hanem az épen meglevő tárgyak „interieurszeríí" felállításáról van szó, mint ahogy bevezető soraiban tényleg nem azt a kérdést bolygatja, hogy a művelődéstörténeti jellegű múzeumokban interieurök felállítása helyes-e, jogosult-e, hanem azt, hogy e múzeumok „interieur-szerű" felállítása az-e? Ez persze épenúgy nem probléma, mint amaz, mert hiszen a kiállításnál természetesen lehetőleg együvé kell kerülniök az egykorú tárgyaknak s így a belépőt, ha van egy kis tudása és érzéke a do'gok iránt, kétségtelenül „megcsapja a bemutatni kivánt kor lehelete." De azt a czélt, amit épen egy levéllel elébb (20. lap alján) tüz ki az ilyen felállításoknál : „ha a ma embere belétekint, elődei életének minél hívebb mását pillantsa meg" — már aligha éri el ez a szóban forgó
szoba, mert hiszen sem nem kápolna, sem nem sekrestye, hanem mindkettőből valami, keleti szőnyegekkel, modern szekrénynyel kipótolva. Ha tehát egészen őszinték akarunk lenni, akkor nem „gótikus szobá"nak, hanem „gótikus tárgyak szobája" nak hivhatnók s ekkor az illető kor leheletén kivül a tiszta igazság szellője is megcsapna. Igaz, hogy ez az elnevezés kevésbbé nagyigényű, de fedi a lényeget és utóvégre ez a fontos. S ekkor aztán jöhet az egyes tárgyak ismertetése. Nekünk ezek közül az ádámosi templomból kikerültekhez van hozzászólani valónk. (Lásd 235 s köv., 254 s köv. lapjainkon) Első sorban azért, mert erdélyi emlékek, melyek nálunk is helyükön volnának. Hangsúlyozzuk azonban, hogy eszünkbe sem jút kétségbe vonni annak az elvnek jogosságát, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának gyűjtő-
EME 252
IRODALOM
—•
LITTÉRATURE
területe az egész országra kiterjed. Ha van valami ellen kifogásunk az abban áll, ha a tőlünk kiinduló törekvést, hát mögötti túlliczitálással akadályozzák meg, csak azért, hogy az illető tárgy ne hozzánk, hanem odakerüljön. Ez u. i. merőben káros eljárás és amellett teljesen indokolatlan és jogtalan is. Mennyire az, bizonyítják azok a hibák, amelyek ezen emlékek muzeális kezelése tekintetében elkövetődtek és amelyek az épen szóban forgó emlékek tekintetében fennebb és lennebb részletesen olvashatók.
A továbbiakban Dr. Qasparetz Oéza Elemér-. Régi pattantyús szerszámok (38—41 lap), Dr. Harsányi Pál-. A Nemzeti Múzeum éremtárából
(42—44 lap) czimen
adnak rövid, de értékes közléseket.
A füzetet a „Nemzeti Múzeum régiségtárának gyarapodása
1914-ben"
czímü közlemény első része zárja be. Itt találjuk ismét annak a programmnak a hangsúlyozását — szóban és tettben — melyet fennebb méltattunk s amelyet nem tesz helyesebbé az, hogy az eltévelyedések a „nemzeti szempontok" jelszava alatt történnek. Beresztelki.
