D. Kovács Zoltán: Lenn, a Nyuszi barlangjában Lewis Caroll nyomán, SZABADON .............................................. 3 Fôtér Karácsony Gergely: Harmadik forduló ............................................ 4 Oláh Szabolcs: Retorikus voksszerzés vagy közösségképző megvitatás? .......................................................................... 7
Tartalom
Küszöb
Macskakô Balla D. Károly: Patrónusod égen, földön Pogányok jussa .................................................................... 14 Tomaji Attila: Vasárnap, hétfő ...................................................... 15 Szálinger Balázs: Turizmus ........................................................... 21 Hollósvölgyi Iván: Történelmi mélypont ....................................... 22 Aszpikos sonka .................................................................... 23 Kapualj Koroknai Edit: Négy párt, négy kérdés ......................................... 24 Árkádok Polyák Levente: A kontextus újrafelfedezése A Mies van der Rohe-díj 2005-ös kitüntetettjei ........................ 29 Bun Zoltán: „Idegen van közöttünk” Archigráfiai sorozat I. ............................................................ 35 Lépcsôk Simon Attila: Kampánytanácsok az ókori Rómában ..................... 39 Pólik József: A bomba és a bombasiker filozófiája Steven Spielberg: München ..................................................... 43 Szénási Miklós: Diktatúratükör ................................................... 47 Szilágyi Tamás: Az iszlámról – röviden Karen Armstrong: Az iszlám ................................................... 50
Toronyszoba Cs. Nagy Ibolya: A katár madár üzenete ....................................... 56 Palló Elek István: Naplójegyzetek Az ötödik szabad választás előtt ............................................ 61
DISPUTA
Kovács Béla Lóránt: A közvetített szépség Az esztétikai tapasztalat medialitása ..................................... 53
1
E számunk szerzôi:
Balla D. Károly költő, Ungvár Bun Zoltán építész, Budapest Elek István közíró, Kerecsend Hollósvölgyi Iván költő, Budapest Karácsony Gergely politológus, Budapest Koroknai Edit újságíró, Debrecen Kovács Béla Lóránt irodalomtörténész, Miskolc D. Kovács Zoltán történész, Debrecen Oláh Szabolcs irodalomtörténész, Debrecen Cs. Nagy Ibolya újságíró, Debrecen Pólik József filozófus, Debrecen Polyák Levente városépítész, Budapest Simon Attila filozófus, Debrecen Szálinger Balázs költő, Budapest Szénási Miklós író, Debrecen Szilágyi Tamás egyetemi hallgató, Szeged Tomaji Attila költő, író, Zebegény
A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu Médiapartnerünk: www.epiteszforum.hu
Debreceni Disputa IV. évfolyam, 3. szám, 2006. március Megjelenik 1000 példányban
Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István
DISPUTA
Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) D. Kovács Zoltán (Fôtér) Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)
2
Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 E-mail:
[email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344 ISSN 1785-5152
Lenn, a Nyuszi Nyuszi barlangjában
zárva. Alice körbe járt, és sorba próbálgatta valamennyit, aztán elszontyolodva a csarnok közepére ment, s azon tűnődött, hogyan SZABADULHATNA ki innen. Hirtelen egy háromlábú asztalkát pillantott meg, rajta egy icike-picike, csillagokkal díszített ARANYKULCSOT. Alice első gondolata az volt, hogy ez a kulcs talán beleillik valamelyik ajtóba, de vagy a zár volt nagyon nagy, vagy a kulcs volt nagyon kicsi. Amikor azonban másodszor is körülnézett, megpillantott egy FÜGGÖNYKÉT, amelyet eddig nem vett észre. A függöny mögött egy parányi ajtócska volt. Beledugta az icike-picike aranykulcsot a zárba, és roppant boldog volt, mert a kulcs beleillett. Jaj, hogy szeretett volna kiszabadulni ebből a SÖTÉT csarnokból, künn sétálgatni a tündöklő virágágyak meg a hűs szökőkutak között! Ám még a fejét se tudta keresztüldugni az ajtón. Nem sok értelme volt, hogy a parányi ajtónál ácsorogjon, hát visszament az asztalkához. Most azonban egy kis PIROS üveget talált rajta. Az üveg nyakára papírszelet volt ragasztva, erre pedig gyönyörű nagy betűkkel ezt írták: IGYÁL MEG! Hiába volt azonban odaírva, Alice sokkal OKOSABBNAK gondolta magát, semhogy hűbelebalázs módra megigya. – Előbb megnézem – mondta –, nincs-e ráírva: MÉREG. Mivel nem volt ráírva, Alice hősiesen BELEKÓSTOLT, s roppantul ízlett neki. Szakasztott olyan ÍZE volt, mintha nagynénje főztjeit KEVERTÉK volna össze. Hamarosan ki is itta az egészet, körömcseppig. – Jaj, de furcsa! – szólt Alice. – Most ÖSSZECSUKÓDTAM, mint valami távcső. Elhatározta, hogy azonnal a kertbe megy. De amikor a parányi ajtóhoz ért szegényke, akkor vette észre, hogy ott felejtette az icike-picike aranykulcsot. Visszatipegett érte az asztalkához, de már nem ért fel odáig. Amikor belefáradt a sok nekirugaszkodásba, leült szegényke a földre, és sírva fakadt. SZEMEIT dörgölve hirtelen egy kis, NARANCSSZÍNŰ üvegszelencét pillantott meg a földön. Kinyitotta. Egy vékony szeletke SÜTEMÉNYT talált benne. A süteményen mazsolaszőlőből gyönyörűen kirakva ezt olvasta: EGYÉL MEG! – Jó – mondta Alice –, megeszem. Ha megnövök tőle, elérem a kulcsot, ha pedig eltörpülök tőle, akkor kimászhatok alul az ajtórésen. BELEHARAPOTT a süteménybe, közben pedig remegve mondogatta: – Jaj, mi lesz? Jaj, mi lesz?
D. Kovács Zoltán
Alice VÉGRE elunta, hogy tétlenül üldögéljen a lehangoló árokparton. Azon törte a fejét, már amennyire tőle telt – mert a hoszszú várakozástól egészen ELÁLMOSODOTT és MEGBUTULT –, hogy jobb volna VÁLTOZTATNI ezen a rendszeren végre, amikor hirtelenül elsurrant mellette a piros szemű FEHÉR NYUSZI. (Elcsodálkozott. Nagynénje egyszer mesélt neki a fehér nyúlról, aki még az ő GYEREKKORÁBAN megmutatta a jóravaló gyerekeknek, milyen is a beletörődő üldögélés helyett pitypangot szedni a réten és füzért fonni belőle. Az a Nyúl azonban szerencsétlen véget ért, vértől csatakos, fehér bundás testét ARCCAL LEFELÉ találták meg az árok alján.) Amikor a Nyuszi kihúzott egy órát a mellényzsebéből, megnézte az IDŐT, s aztán elrohant, Alice tüstént talpra ugrott. Bár szokatlannak tartotta, hogy ennek a nyuszinak régi vágású MELLÉNYE fölött STEPPELT KABÁTJA is volt, kíváncsiságában utána iramodott. Még éppen láthatta, amint besurrant egy jókora lyukba a sövény alatt. A következő pillanatban Alice utána ugrott, meg se gondolva, mi is várhat rá ott. A Nyuszi barlangja egy darabon EGYENESNEK tűnt, mint valami ígéretesebb világba vezető alagút, aztán hirtelenül lejteni kezdett, oly hirtelenül, hogy Alice egy szemvillanás alatt máris ZUHANT lefelé, egy roppant mély kútba. Vagy a kút volt roppant mély, vagy pedig roppant lassan esett lefelé, mert Alice-nek esés közben soksok ideje maradt arra, hogy KÖRÜLNÉZZEN, és ELTŰNŐDJÉK azon, mi fog vele történni. Először is lefelé kukkantgatott, hogy lássa, hová fog esni, de olyan sötét volt, hogy semmit se látott. Aztán a kút falát vizsgálgatta és lefelé zuhantában elkapott egy csuprot az egyik polcról. Ez volt ráírva: NARANCS-JAM. Csakhogy a csupor – legalábbis a SÖTÉTBEN úgy látta – üres volt. Alice nem merte ledobni, mert attól félt, hogy agyonüt vele valakit. Ezért ügyesen visszatette egy polcra, amikor esés közben ELSUHANT mellette. Fura mód, a hosszú esés után földet érve Alice nem érezte, hogy megütötte volna magát. Tüstént talpra ugrott és körülnézett. Bár mindenütt sötétség volt, előtte hosszú folyosó nyílt, s abban a ROHANSVÁST ROHANÓ fehér Nyuszit pillantotta meg. Alice, uccu utána, a Nyuszi sarkában volt, de egy fordulónál megint ELVESZTETTE szem elől. Egy hosszú, alacsony csarnokba ért. Köröskörül AJTÓK voltak itt, de valamennyi
DISPUTA Küszöb
Lewis Carroll nyomán, SZABADON
3
Harmadik forduló Karácsony Gergely DISPUTA Fôtér 4
V
val vetjük össze. Igaz ugyan, hogy a pártok álasztásokról írni a választások előtt meglehetősen kockázatos feladat. versenyében – a MIÉP részleges kivételével Utólag persze könnyű okosnak lenni, – nem bukkantak fel új szereplők, ennek ellenére a pártokra leadott szavazatok válegy társadalomkutatónak azonban nem nagyon adatik meg más. Legfeljebb utó- tozékonysága a régión belül nálunk volt a legnagyobb a rendszerváltás utáni első évlag lehetünk, vagyunk képesek arra, hogy tizedben. Csak emlékezésképpen: a jelena nagyon sok összetevő közül kiválasszuk leg a szavazatok bő 80 százalékát maga möazokat, amelyek közrejátszhattak a dolog gött tudó két pártra 1990-ben még csak a – előre nem látható – kimenetelében. Karl Popper-féle bon mot-val szólva: a tudo- szavazók 20 százaléka szavazott, az akkori két nagynak pedig ma már nem a másik fél, mányban nem az ismeretlent magyarázzuk az ismerttel, hanem az ismertet az ismeret- hanem a parlamenti küszöb a fő ellenfele. A választók milliói persze lennel. Ebben az írásban én már csak azért is változtatmégis a megmagyarázanhatták meg a véleményüdó ismeretlennel foglalkozket a pártokról, mert köznék. A 2006-os parlamenti ben maguk a pártok is sokat választást fogom elemezváltoztak. Megint csak emni, anélkül, hogy tudnám lékeztetőként: a rendszervagy akár csak megpróbálváltás óta négy koalícinám előre jelezni az eredós kormány alakult, ebből ményét. Az ugyanis szekettő úgy, hogy az abban rintem nagyjából látható, részt vevők – legalábbis hogy mi ennek a választásegy részük – azt kizártnak nak a nagy kérdése, ami a tartották a választás előtt. hazai demokrácia alapvető A stabilitás és a váltotermészetére vonatkozik. A zékonyság furcsa elegye nagy kérdés szerintem az, leginkább a Fidesz pályahogy a 2006-os választással ívében mutatkozik meg. a magyar politikai pártok le Köztudomású, hogy a Fitudják-e zárni az erőgyűjdesz a kilencvenes évek eletés és a táborépítés idősza(Magyar Hírlap-archívum) jén a maitól jócskán eltékát. Mert úgy tűnik, hogy a mostani választás a 2002-eshez hasonló- rő ideológia szerint politizált és szervezeti an még mindig erről szól. Nagyon sok min- értelemben is többször átalakult az elmúlt den változott a magyar politikában azóta, másfél évtized alatt. A párt fejlődéstörtéde az legfeljebb a politikai szereplők fordí- nete nemzetközi értelemben is páratlannak tott szereposztását jelenti és nem a politi- tűnik: a nyugat-európai, többé-kevésbé stabil pártrendszerekben elképzelhetetka megújulását. 2002 előtt a stabilitás és a változé- len és a kelet-közép-európai országokban sem nagyon akad rá példa, hogy egy párt konyság egy furcsa keveréke határozta ilyen rövid idő alatt ilyen mértékű ideolómeg a magyar politikai rendszer és főleg giai fordulatot vegyen, rápártrendszer működését. adásul úgy, hogy közben A stabilitás főleg a rendA nagy kérdés […] az, gyakorlatilag változatlan szer intézményi összehogy a 2006-as vámaradt a vezetése. A Fitevőire volt igaz. A malasztással a magyar desz politikájában 1990 gyar alkotmányos rendben politikai pártok le tudés 1994 között bekövetke1990 óta csak minimális ják-e zárni az erőgyűjzett félfordulatot a válaszváltozások történtek, a tés és a táborépítés tók nem díjazták – a párt különböző okokból beköidőszakát. a legkisebb szavazatarányvetkezett miniszterelnökváltások ellenére minden kormánykoalí- nyal került be a második országgyűlésbe –, ció végigkormányozta a rá eső négy évet, az 1998-ra bekövetkezett teljes fordulatot azonban igen. 2002-ig a Fidesznek nagyon a meghatározó parlamenti erők közé nem emelkedtek fel új pártok. Ez a fajta stabi- sok mindent sikerült elérnie. Egyrészt silitás nekünk talán természetesnek tűnhet, került egy párt (illetve egy pártszövetség) de ha körbenézünk Kelet-Közép-Európában, táborába gyűjtenie azokat a nagyon különböző élethelyzetű szavazói csoportokat, akkor láthatjuk, hogy egyáltalán nem volt az. Meglepőnek tűnik ez az intézményi sta- amelyeknek korábban egyetlen közös tulajbilitás akkor is, ha a választók és a politi- donságuk volt – az, hogy az MSZP számára kai elitek viselkedésének változékonyságá- nehezen voltak elérhetőek. A 2002-es vá-
DISPUTA Fôtér
lasztáson ugyanúgy a jobboldali pártszö- litikai rendszer alakulására. A párt ellenvetségre szavazott a globális tömegkultú- felei, mindenek előtt az MSZP elsősorban reaktív módon viselkedtek, a Fidesz antirát fogyasztó városi fiatalok (lásd például a Diáksziget közönségéről készült vizsgála- téziseként pozícionálták magukat. Ez nem tokat), mint a kis településen élő idős, val- feltétlenül jelentette azt, hogy mindenben a Fidesz álláspontjának mondtak ellent. lásos emberek többsége – hogy csak a két legkülönbözőbb összetevőt említsük a Fi- A Fidesz politikájának a lényegét ugyandesz által összerakott politikai puzzle-ból. is a kizárólagosságban és a konfliktusok keresésében vélték felfedezni, amelyEz csak úgy sikerülhetett, hogy a Fidesz lyel szemben magukat egy méltányosabb, nagyon erős, sokszor talán kissé didaktikus több szempont szerint mérlegelő és a szimbolikájával egy új politikai identitást épített fel maga köré. A magyar társadal- kompromisszumkész félként azonosították. mat az értékszociológiai vizsgálatok korá- Ez paradox módon azzal az eredménnyel járt, hogy a szocialisták sokáig képteleban mint Európa egyik legindividualistább nek voltak letérni a Fidesz által meghúzott és leginkább identitáshiányos társadalmát nyomvonalról, nem akartak vagy nem merírták le. Ezt a helyzetet az Orbán-kormány tek mást, csak legfeljebb politikája annyiban váltöbbet ígérni annál, mint toztatta meg, hogy a kulA Fidesz által geneamit a fő politikai riváliturális hagyományok és a rált érzelmi vihar tersuk. A Fidesz által genetársadalmi identitások elmészetesen az ellenrált érzelmi vihar termévesztését sokak számára oldalon is hullámokat szetesen az ellenoldalon is a politikai mítoszokkal és vetett; ahogy nőtt a hullámokat vetett; ahogy a párttal való azonosulás jobboldali szavazók elnőtt a jobboldali szavazók lehetőségével pótolta. Mitökéltsége, úgy eltökéltsége, úgy követte közben a társadalmi tudat követette ezt a balolezt a baloldaliaké is. De az mélyebb rétegeit vizsgádaliaké is. innovációt, a feszültséget ló kutatások szerint ma a magyar társadalom éppen olyan atomizált, csaknem egy évtizedig főleg a Fidesz vitte mint amelyen a Kádár-korszak összeomlá- be a magyar politikába. Még egy darabig azután is, hogy ellenzékbe került. sa után volt, 2002-ben a valamelyik párttal A Fidesznek ugyanis valóban sikerült erősen azonosuló szavazók aránya meghaladta a nyugat-európai demokráciák átla- ideológiai és szervezeti értelemben is egygos szintjét. A politika beköltözött az em- bekovácsolnia a korábban széttöredezett jobboldalt, ám arra nem volt képes, hogy berek hétköznapi életébe is, a választási részvétel megközelítette az EU régi tagál- ezen felül még meg is nyerje a választást. Az MSZP–SZDSZ-koalíció 2002-es választási lamainak az átlagát. A Fidesz 1998 és 2002 közötti politi- győzelme valószínűleg mind a két tábor pokájának természetesen nagyon különbö- litikusait meglepte. Éppen azért, mert a Fiző interpretációi lehetnek. A párt identi- desznek érezhetően mindenkinél nagyobb ereje volt a politikai tér formálásában. Kitáspolitikájában lehet a Kádár-rendszer derült azonban, hogy a jobboldal által felkonfliktuskerülő és depolitizált politikai kultúrájával való szakítást látni, de ez so- kínált új politikai identitás túl szűk volt ahhoz, hogy azzal a társadalom többsége kaknak egyszerűen a magánélet felesleges azonosulni tudjon. Ha csak orrhosszal is, de átpolitizálását, a társadalom megosztását és sokszor barátok elveszítését jelentet- a párt elveszítette a választást. Ez persze te. A Fidesz kétségkívül kihasználta a kor- önmagában is rossz hír egy politikai pártmányzati pozícióból származó erőforráso- nak, de a Fidesznek különösen az volt, mert foglyává vált annak a politikai helyzetnek, kat arra, hogy a jobboldali tábor szervezeti amit elsősorban maga alakított ki. A jobbintegritását megteremtse. Ezzel egyfelől oldali tábor megteremtéséhez a Fidesznek stabilizálta a pártrendszert, képessé tette a jobboldali tábort arra, hogy versenyké- egyértelművé kellett tennie a maga társadalompolitikai prioritásait. Ezzel azonban pes legyen a társadalmilag sokkal inkább beágyazott baloldallal szemben. Ugyanak- egy sor választói szegmentumot elidegeníkor sokak szerint ezzel a túlzott volunta- tett magától. A négyes metró megépítésének rizmust tette a magyar demokrácia alapve- leállítása vagy a nyugdíjemelés módjának a megváltoztatása nagy ziccert jelentett az tő normájává. akkori ellenzéknek. Ezek a látszólag eloszAkárhogyan is ítéljük meg azonban az tási kérdésekről szóló viták szimbolikus jeOrbán-kormány politikáját, az biztos, hogy a kilencvenes évek közepétől jó ideig első- lentőséget kaptak, és mélyen beégtek a vásorban a Fidesz volt hatással a magyar po- lasztók politikai tudatába.
5
DISPUTA Fôtér 6
És ugyanez igaz a másik oldalon is. törésvonalak hatását, hogy ezeken túllépA sokszor tényleg az ellenzék ellenzéke- ve megszerezze azoknak a szavazói csoporként politizáló MSZP–SZDSZ-kormány önál- toknak a támogatását, amelyek többségükben a baloldalra szavaztak 2002-ben. Az új ló politikai program helyett óriási állami túlköltekezéssel próbálta magához édes- vezetésű MSZP stratégiája viszont az, hogy getni a jobboldalhoz húzó szavazói csopor- kitörjön a Fidesz által kialakított politikai leosztásból és új, számára kedvezőbb politokat és megerősíteni a saját táborát. Ez a próbálkozás azonban sikertelen volt. A fö- tikai tagoltságot alakítson ki. Úgy tűnik, mindkét stratégia eredlényes ellenzéki győzelemmel járó EP-váménytelen volt. Minden közvélemény-kutalasztás megmutatta ennek a politikának az életképtelenségét. Ez kisebb fajta palo- tás azt mutatja, hogy a Fidesz és az MSZP is elsősorban pontosan ugyanazoknak a szataforradalmat okozott az MSZP-n belül, és a magyar baloldal politikáját másfél évti- vazói csoportoknak a támogatására számíthat, mint 2002-ben. Úgy tűnik, a Fidesz zeden keresztül meghatározó késő kádári technokrácia szinte egyik napról a másik- hiába ígéri be a budapestieknek az ötös ra elveszítette a befolyását. Az új minisz- metrót, azoknak erről a négyes metró építerelnök, Gyurcsány Ferenc politikai moz- tésének a leállítása fog eszébe jutni – és nagy részük továbbra is a kormányoldalgástere nagyon szűk volt ahhoz, hogy jelentős változásokat vigyen véghez a párt- ra szavazna. Hiába ígér 14. havi nyugdíjat, jában; ehhez képest viszonylag sokra ju- a 60 évnél idősebbek között most rosszabtott. A Gyurcsány-kormány a Medgyessy- bul áll, mint négy éve. De ugyanez igaz az kormánynál sokkal inkább volt képes arra, MSZP-re is. Hiába törölte el a sorkatonasáhogy megfogalmazza a saját politikai prio- got a kormány, hiába cserélték le egy jóval ritásait, a miniszterelnök képes volt kilép- fiatalabb politikusra a kormányfőt a szocini a szocialisták korábbi defenzív politiká- alisták, Gyurcsány hiába ír blogot – a fiatalok nagy többsége továbbra is elzárkózik az jából és ezzel vált valódi ellenfelévé Orbán MSZP-től. A politikusok minden erőfeszítése Viktornak. Gyurcsány a rendelkezésére álló bő másfél évben tulajdonképpen arra vál- ellenére a magyar politika a 2002-es mederben folyik tovább. Úgy tűnik, ez választás lalkozott, amire a Fidesznek csaknem egy volt az a kritikus pont, amikor megszilárévtized és egy teljes kormányzati ciklus állt rendelkezésre: megpróbált egy új poli- dult a magyar pártrendszer. Megszilárdultak az egymással szemben álló klientúrák, tikai identitást felépíteni a baloldalon. A Fidesz politikája ugyanebben az idő- és megszilárdultak a politikai identitások szakban éppen az ellenkező irányba muta- is. Úgy tűnik, a választók úgy érzik: nincs tott. A baloldalon az ideológiai váltás fel- semmi új a politikában – ezért lehet az, tétele a korábbi politikai elit leváltása volt. hogy most a négy évvel ezelőttinél 15 száA jobboldalon azonban a vezetők leváltá- zakkal mondják kevesebben azt, hogy bizsa nem vetődhetett fel reális alternatíva- tosan elmennének szavazni. De talán másért is. A magyar politikai elit fő energiái ként, a Fidesz ezért tulajdonképpen nem egy újabb ideológiai váltással, hanem a po- ugyanis elsősorban arra mentek el, hogy kialakítsák a saját politikai táboruk integlitika ideologikus és szimbolikus elemeinek a visszafogásával, tompításával próbálko- ritását. Ebben végül is sikeresek voltak, sőt talán a mostani próbálzott megújulni a válaszkozások kudarca alapján tók előtt. A párton belüli … kialakult egy olyan azt is mondhatnánk, hogy tagozatok kialakításával, status quo, ami tutúlságosan sikeresek. A a Nemzeti Konzultációval lajdonképpen ma már jobb- és a baloldal akarata Fidesz azt akarta elhisenkinek sem jó. lanul is lecövekelte magát, tetni a választókkal, hogy kialakult egy olyan status quo, ami tulajmindenki számára nyitott, hogy nincsenek olyan megkérdőjelezhetetlen politikai prio- donképpen ma már senkinek sem jó. Miközben a hatalmi harcok és a szavazatszerzéritások, amelyek bárkit vissza kellene, hogy tartsanak. Sajátos fordulat alakult ki a bal- si kényszer hatása alatt a pártok valójában és a jobboldal közötti szereposztásban: ko- elfelejtettek kormányozni. Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha a négy évvel rábban – nemcsak 2002-ben, de 1994-ben és talán 1998-ban is – a jobboldal volt in- ezelőtti választás egy újabb fordulójában lennénk. A pártok és szavazótáborok tekább ideologikus és konfliktuskereső, most inkább a baloldal vált azzá. A 2006-os kam- hetetlensége miatt a választási eredmény pányban, úgy tűnik, a Fidesznek az a fő po- minden bizonnyal nagyon hasonlítani fog a 2002-eshez. Az azt követő kormányzati tellitikai törekvése, hogy tompítsa a korábban jesítmény azonban, reméljük, nem. nagyobbrészt éppen saját maga által húzott
Retorikus voksszerzés vagy közösségképző megvitatás? Oláh Szabolcs
DISPUTA Fôtér
A
2006-os kampányban a pártok az ál- doskodásra ösztönző befektetések eselamháztartás reformjáról, az adós- tében tartaná meg az adókedvezmények ságállomány csökkentéséről, az ár- rendszerét. képzésről, a közigazgatás karcsúsításáról, a családtámogatási rendszerről, az agrártá- A racionalitás és a retorikamentesség retorikus elve mogatásokról vitáznak. A kommunikáció és a stratégiakészítés elemzői 2005 végén egy retorikai tévedésre utaltak. A pártok elkö- A tájékozódó választók a napisajtóból, politelezett szavazói a szakkérdések megvita- tikai és társadalmi szaklapokból, az elektronikus médiából rendszeres ismereteket tását figyelve szentül hisznek abban, hogy pártjuk programja a riválisokétól alapvető- szereznek, s baráti és családi beszélgetéen eltérő megoldási javaslatokat kínál. Ho- sekben értelmezik a fenti különbségek jelott e meggyőződést csak a szavazói biza- lentőségét a mindennapokra nézve. A polom erősíti. A 2006 januárjában elhangzott litikusok ezt a réteget az ágazati politika kampánynyitó és évértékelő beszédek el- szakkérdéseiről vitázva is képesek elérni: hangzása előtt úgy látszott, hogy a kiala- az első televíziós vitában Lendvai Ildikó és Rogán Antal saját tárgykezelési műveleteik kult makro- és mikrogazdasági gondokra a mértéktartó, rendszeres, megbízható voltát választások után a pártok szükségszerűen állította szembe a másik érvmenetének hihasonló vagy csak kissé eltérő megoldásokat ányosságaival. E dialektikai hibákra a két adhatnak. Ha a képviselt programokban politikus folyvást retoricsak kis különbségek mukus gesztusokkal hívta fel tatkoznak, akkor az eltéHa a képviselt proga nézők figyelmét; az udréseket a retorikában lehet ramokban csak kis varias, diszkurzív hangés kell drámaivá növesztekülönbségek mutatnem helyenként mesterni, hogy a választók dönkoznak, akkor az eltékéltnek hatott, a konkrét teni tudjanak. A hitelességi réseket a retorikában kérdések taglalása gyakverseny eluralja a kamlehet és kell drámaivá ran fordult át felsorolásba: pányt a szavazatok maxinöveszteni, hogy a vámalizálása érdekében. eluralkodtak azok az állasztók dönteni A helyzet árnyalólandó nyelvi szerkezetek, tudjanak. dott a kampány hivatalos melyekkel a napi politikai kezdete után, mikor Orbán Viktor, majd „adok-kapok” küzdelmekben szokás plaszGyurcsány Ferenc értékelte az ország hely- tikussá tenni, „beazonosítani” és elutasízetét. A szónoklatok segítettek, hogy kü- tani a másik fél álláspontját. A televíziós lönbségeket észlelhessünk a két párt eltérő közvetítés során sok múlik az operatőr és jövőtervezete között, s megítélhessük a cse- a rendező munkáján; nem a beszédpartnelekvési javaslatokat, melyekkel a szemben- rek döntik el, hogy szavaikhoz a képek mit tesznek még hozzá. A megnyilatkozás elálló felek a (helyzetértékelésüktől függően lenőrzésének mediális korlátait elismerve a felerősített vagy csak jelzett) problémákat vitázók legalább a szóra bízott hatásgyakezelnék kormányra kerülésük esetén. A korlás lehetőségeit megkísérelték kimeríFidesz állami kézben tartaná a stratégiai teni. A vitamódszertanban régről ismert vállalatokat, a közbeszerzési pályázatokon előnyt adna a hazai vállalkozóknak, a köz- igazságra támaszkodva: ha a vitázó az eligazgatást karcsúsítaná, az ellátó rendsze- lentmondásmentes gondolatfejtés igényét gyakran hangoztatja, akkor e retorikus berek reformját nem privatizációval oldaná meg, a gazdasági növekedést munkahelyte- szédtettével már vezérelni is képes hallgatóságát. remtéssel biztosítaná, s ezt a munkáltatói A politikai napirendre az elmúlt évben terhek csökkentésével érné el. A kormányegyre több gazdasági vitakérdés került fel. fő és az MSZP a vállalkozások élénkítésére létrehozná a Magyar Vállalkozók Bankját, A kormányoldal előszeretettel hivatkozik a munkabérgarancia-törvényben végkielégí- reálbérek növekedésére, a GDP bővülésére, tést biztosítana, s leépítéssel tenné olcsób- az infláció csökkenésére, alátámasztva fő bá a közigazgatást, köz- és magánbiztosí- tételét, miszerint jobban élünk, mint négy évvel ezelőtt. Az ellenzék ennek az ellentási alapra helyezné a közegészségügyet, a foglalkoztatást beruházásnöveléssel emel- kezőjét állítja. A gazdasági és statisztikai adatokra hivatkozó érvelések árnyalják a né uniós támogatásokból. Az adópolitikai jelképekre épülő politizálást, ahol a vakhit terén a két párt között nagy az eltérés: a hitelesíti a retorikus érveket. A kormányzaFidesz elnöke a családtámogatási rendszer ti önnépszerűsítésre, illetve mindkét oldapillérévé tenné, az MSZP viszont csak a hosszú távú megtakarításra és az öngon- lon az ígéretek és a lejáratások kampányára
7
DISPUTA Fôtér 8
alkalmas eszköznek tekintette a retorikát, nézve a szakpolitikai érvrendszer jelenléte kínos következménnyel is járhat. A válasz- Hans-Georg Gadamer viszont azt hangsútó tapasztalatai alapján el tudja dönteni, lyozta, hogy fogalmaink beleszövődnek a vajon az anyagi természetű ügyekben me- nyelvi világtudás egészébe, így a retorika a lyik politikai erő mond igazat. Hiába be- közösségi önmegértés közege, nyelv, amely túlmutat rajtunk. szél adócsökkentésről a kormány, ha 2006 Megmutatkozik a nyelv hatalma, amielején kevés az olyan adóalany az országban, aki úgy találná, hogy kötelezettsége- kor a retorikát eszközként vélik használhatónak. A szónoknak az esedékes beszédinek eleget téve jobban járt. A médiában helyzet igényeihez kell is zajlik a kampány racioalkalmazkodnia, változnalizálása: a véleményforMegmutatkozik a nyelv tatnia kell alakításait a málók látszólag pártoktól hatalma, amikor a rehallgatóság meggyőzése független ésszerű mérletorikát eszközként érdekében. Az aretorikus gelés tárgyává teszik az vélik használhatónak. szakpolitikai észelvűség államháztartási és gazdaságpolitikai terveket, ígéreteket. Ez a tö- „baloldalon” retorikusan felnövesztett eszrekvés számottevővé a kormánypártok ér- ményét az MSZP kampányigazgatója leplezi le, amikor azt nyilatkozza, hogy „a modern dekeltségi körébe tartozó médiában vált. A racionális kritika ellenzékellenes kommuni- nyilvánosság sokkal kevésbé szakpolitikakációs stratégiája a Fidesz programját veszi , mint inkább személyiség-központú, így az átlagember a baloldal karakterét, a korcélba, hogy kijátssza egymás ellenében az mányzat vízióját a miniszterelnök mondaideologikus és a racionális elemeket (ezek nem is egymás ellentétei). Kampányesz- taiból próbálja levezetni”. A személyes hitelesség benyomását a kormányfő gyakran közként kerül ma forgalomba a racionalitás azért nem tudja megteremteni, mert nyelviés a retorikamentesség elve; a politikai célt leg nem képes azonosulni az aktuálisan beaz is jelzi, hogy a „baloldali” szakértők és újságírók négy évvel ezelőtt nem elemez- töltendő retorikai szerepkörrel. Képzavarai, stílusvétségei akkor kérdőjelezik meg ték ilyen aprólékosan az akkori ellenzék közgazdaságilag abszurd szlogenjeit. Gya- a kijelentés méltóságát, ha távoli jövőkékori szembeállítás, hogy a kormány sal- pet festve a retorika éppen a konkrét cselekvési tervet teszi láthatatlanná: „mi az langmentes, bizonyításon alapuló észelvű Új Magyarország-program keretében a 600 levezetései meggyőzőbbek, mint a mitikus és bibliai kinyilatkoztatásokról szóló sze- leghátrányosabb helyzetű magyar települést fogjuk egy komplex program segítsémélyes beszámolók, melyeket az ellenzék gével bekapcsolni a 21. századba”. Emléelnökétől lehet hallani. Ez az ellentétezés jól ismert kommunikációtörténeti hagyo- kezetesek elszólásai, s kínos átélni azt is, ahogyan áldozatául esik az össze nem illő mányra vezethető vissza: a felvilágosodás vívmánya az a nyelvkritikai modell, amely el- nyelvi panelek „diskurzív karamboljainak”, vetette a klasszikus retorikai közösségkép- miközben meggyőződése szerint „politikáját” meggyőző „szavakba öntve” jelenízés tradícióját, s a közéletben a diszkurzív megjelenítés semlegességére, a kormány- ti meg. Ez súlyos fogyatékosság egy kormányfő esetében, sőt sajnálatos a hazai zásban a személytelen ügykezelésre tett javaslatot. Csakhogy az így leértékelt re- politikai mezőny szempontjából is, hiszen csak a pártpolitikai elkötelezettség torikai hagyomány a taglaló megtárgyalás művészete volt, számolt a hierarchikus tár- és a zsigeri ellenszenv akadályozhat meg annak elismerésében, hogy a minisztersadalmi struktúrákra jellemző viszonylagos hatalmi pozíciókkal, funkciókkal. Nem su- elnöknek van politikai érzéke és tehetségallta azt az illúziót, hogy létezhet a tár- ge, jóllehet ez nem minden. Utólagos szóvivői magyarázatok, logikai és stilisztikai sadalomtól független nézőpont, amelyet a szakértő fölvehetne (legyen kormány- értelmezések ugyanis aligha állítják helyre a retorikailag előálló presztízsveszteséget. tag, a retorikus kampány miatt fanyalgó Nyilvánvalóan retorikus válasz a politikai Mészáros Tamás vagy a Lengyel Lászlóban megtestesülő politikai elemző), hogy fe- ellenfél részéről, hogy a szónoki hatás kiszámíthatatlanságára és az eltérő befogadók lülről nézve pragmatikusan ellenőrizze a társadalmi mezőt, sőt korrigálja a tévely- történetileg kialakult érzékenységeire figyelmeztet a kóbor kutyák befogásáról és gő közszereplők hibáit. Németországban az 1960-as évek nyilvánosságelméleti vi- telepre viteléről tett gyurcsányi kijelentés táiban ütközött össze a retorika két me- kapcsán, de hangot ad a kommunikáció- és retorikaelméleti készültség elvárásának is: rőben eltérő modellje: Jürgen Habermas a politikai kommunikáció külső vezérlésére „óvatosan kell fogalmazni, mert az ellen-
áthangolása. Viszont a szocialisták stratégiája megengedi, hogy a nyugdíjak kapcsán zajló voksvadászat politikai inszinuációval és a társadalmi csoportok egymás ellen hangolásával járjon együtt. Gyurcsány A retorikus arculatképzés a Fidesz 14. havi nyugdíjra tett javaslata Sok honfitársunk a választási kampány ide- köré felvázolta a nyugdíjasok elleni összején is csak érintőlegesen foglalkozik köz- esküvés elméletét, szembeállítva egymással a társadalom két legnagyobb csoportját, ügyekkel, s ingerküszöbén a politikusok üzenetei közül csak azokat engedi átlépni, az aktív és inaktív népességet. Az MSZP amelyek az elemi egzisztenciális kérdései- és a kormányfő kvázi-logikai érvhez nyúlt. A Fidesz két, merőben eltérő ügyben tett álre adnak egyszerű választ. Az egyre-másra lításait a kormányoldal igyekezett úgy beálelőhozott kézzelfogható ígéretek ezeket a lítani, mintha egymás tagadásai volnának. választókat célozzák. A Fidesz elnökének Ezt a látszatot különnemű elemek szofiszstratégiája, hogy ígéreteivel előreszalad tikus azonosításával teremtette meg: azt olyan messzire, ahová a kormányfő nem követheti a hitelvesztés veszélye nélkül. a hírt keltette, hogy a polgári oldal munkahelyteremtésre vonatkozó javaslatának Az ígéretkampányban a Fidesz lépéselőnyt élvez: az ő választási ígéreteit kommentál- (a munkáltatót terhelő társadalombiztosítási járulék csökkentése 29-ről 19 százalékják a kormánypártok. Az elmaradhatatlan ra) pénzügyi háttere nem más, mint maguk replika a felelősségre és a kötelezettségek teljesítésére int. Ez rendjén van, csak a ha- a nyugdíjalapok. A kvázi-logikai érvelés tása csekély. Ha a szavazók nem tartják hi- két ismert eljárásáról van szó: az egyedi körülmények függvényében meghatározott teltelennek, hogy az évet értékelő Orbán elemek összeférhetetlenségének bemutatáViktor a Nagy Jólét Király történetéről szóló pamfletben az ország helyzetét túlzóan sö- sáról és a beszéd tárgyát képező különféle tétre festi, akkor a kívánságok előtérbe ál- elemek azonosításáról. A klasszikus retorika keretei között lítását sem fogják zokon venni, a realitásooktatott nyilvános beszédműveleteket felkat hiányolva. Más logika alapján fogalmaz meg ígéreteket a kormányfő. Ígéretkampá- váltották a marketingeszközökre épülő önazonosság-termelés nem nyát politikai arculatépíindividuális technikái. A tésre használja; társadalA reklámszakember isszemélyes azonosság létmi igazságosságot hirdet, meri a forgalomban rehozása és megjelenítékiemeli, hogy elkötelelévő szerepelvárásokat, se nem az okozatiság és zett a rászorulók ügyének. ezekhez igazítja a poa logikai összeszedettGyurcsány Ferenc célja a litikus arcát, azonosuség elvén alapul. A pofelelős miniszterelnök és lási mintákat épít föl: litikus arca metonimia felelőtlen, mindenkinek ezeket jeleníti meg a kus átvitelnek köszöni az mindent megígérő ellenzépolitikus a választók egyediség illúzióját: felki politikus közötti különbelőtt. adatvégzésre szerződött ségtétel. A 14. havi nyugimázsügynökség állítja elő mesterségesen, díj bevezetését eleinte megalapozatlannak ám a politika színpadán a kollektív eredeláttatta, majd átvette a Fidesz ígéretét, de tet elrejti a személyes közvetlenség szimukülönbséget tett a nyugdíjasok csoportjai között a nyugállományba vonulás időpont- lálása. A reklámszakember ismeri a forgaja szerint. Ez igazságos gondolat, s megfo- lomban lévő szerepelvárásokat, ezekhez galmazója az adóforintok elköltésének mi- igazítja a politikus arcát, azonosulási mintákat épít föl: ezeket jeleníti meg a polikéntjére is tekintettel látszik lenni. Ám a kormányfő a lakosság szerkezetéből adódó- tikus a választók előtt. A PR-tanácsadó an jóval több nyugdíjas életében ígérhet vál- javasolja a kincstár erejét meghaladó autópálya-építést, mert a párt eddig is siketozást a rászorultság alapján, mint ahány még aktív dolgozót érinthetnek a jólétja- resen képviselte a modernizációt, ami a vító intézkedések. A munkaerőpiac élet- társadalom széles rétegeinek érték. A személyiség hitelesítése a csoportérdekekhez kor, foglalkozások, ágazatok szerint tagolt; így ígéretekkel nem befolyásolható egysé- igazodik, eladása a bulvármédiában zajlik. Itt bevett eljárás a news-surfing: a kormánygesen, szemben a szavazók jelentős részét kitevő nyugdíjas-társadalommal. Az „igaz- fő politikai kommunikációja rácsatlakozik ságosság” imázsának építése kampányfo- a nagy visszhangot kiváltó témákra (például a madárinfluenza ügye). A személyigás: célja a szavazatmaximálás. Ez eddig ség felépíthető a magánéleten (internetes „csak” a szociális ügyek politikai szándékú
DISPUTA Fôtér
fél táborában lévő emberek érzékenyek, és olyasmit is magukra vehetnek, amit nem nekik szánt az ember”.
9
DISPUTA Főtér 10
blog, Szulák Andrea-show), a gondosan el- s most a Fidesz ellen intézett támadásával kockára teszi a jobboldali pártok közös(?) csepegtetett információkon („nem veszi fel céljának, a kormányváltásnak az elérését a fizetését”) és a pletykákon („az elveszett kislány befogadása”) keresztül is. A válasz- is, hiszen a Demokrata Fórum az önálló tó számára nehezen követhető eljárás ered- parlamenti bekerülés meghiúsulása esetén ménye egy „emberi”, „barátságos”, közked- szavazatokat visz majd el erről az oldalról. velt politikus. Ezzel is magyarázható, hogy Azonosulás egy névvel a provokatív és konfrontatív Gyurcsány elfogadtatta magát a másféle stílushoz szokott szocialista érzelmű tömegekkel. A szavazók legtöbbje nem mérlegel; felüAnnak ellenére, hogy a vagyonszerzése kö- letes benyomásaira hagyatkozik, mégis rüli sorozatos botrányok és súlyos vissza- az urna elé járul, s eldönti a választások kimenetelét. A kevéssé motivált válaszélések megkérdőjelezték szavahihetőségét és az általa vezetett kormány szociális ér- tó döntését befolyásolhatják a politikusok, zékenységét, a szegénység ellen meghirde- ha retorikusan felerősítik a különbségeket, s tett harcának a hitelességét. Erről kevesen a politikai marketing eszközeit bevetve fetudnak eleget: a Nomentana-ügy feltárása ketén és fehéren láttatják a szavazás tétjét. a médiaelit „agyonhallgatása” miatt nem A pozíciók könnyű azonosítása érdekében tudott felkerülni a politikai napirendre. Orbán Viktor két megnevezés alternatíváját A kormányfő milliárdos üzletemberré vá- kínálja fel: a vadkapitalizmus és az új malásának törvényszegő lépéseit feltáró ta- gyar szolidaritás név között kell döntenie nulmánysorozat a hazai posztkommunista a választónak. Gyurcsány Ferenc a Fidesz társadalmi és politikai mező működésének polgári szocializmusát állítja szembe egy szociológiai összefüggéseit segítheti vilá- jól élhető szociális piacgazdasággal, ahol gosabban látnunk. Az írások kampánystra- az állam tompítja is a gazdasági versenytégiai célja is világos: bemutatni a kisembe- ből fakadó igazságtalanságokat. E megnereket gátlástalanul kisemmiző vállalkozó vezésekben a politikai reklámipar sűrítő arcát, megkérdőjelezni a bőkezű és igazsá- eljárása érvényesül: a programok tételes gos úriember imázsát. tartalmi elemei, a csak szakfogalmakkal Az arcképzés lehetőségeit meghatároz- közvetíthető bonyolult ágazati politikai zák a politikai szövetségkeresés aktuálisan tények, számsorok, összefüggések érintbelátható feltételei. A jobboldali erőpoliti- kezésen alapuló névátvitellel „aláfoglalódka következtében beszorínak” egy hangzatos, jól tott és a baloldali sajtóelit megjegyezhető, a lényeA választók tömegei által ellenőrzött médiages üzenetet szemlélteannál biztosabban fogfelületen bontja ki az öntő névnek. A retorikusan ják a politikus szánmegkülönböztetés retorileginkább kiüresített név dékainak megfelelően káját a Demokrata Fórum. kétségtelenül a szocialisdekódolni e hívószaEz kockázatos, mert hita párt 2005. április 15vakat, minél inkább telességét a kampány két ei kongresszusán bejelensikerül összefüggésbe főszereplője közötti eltétett száz lépés programja hozni velük a politikai rések eltüntetésével kívánvolt: nem kell tagadni, mező egyéb fogalmait. ja megteremteni, így archogy a javaslatok tartaladása a negativitáson alapul, ami lemondás maznak kedvező változásokat a szeméa másképpen cselekvők szándékainak meg- lyi jövedelemadóban, csökkentést a legértéséről. Holott Dávid Ibolya „lehetséges felső áfakulcsban, ám a száz lépésből együttműködést” fontolgatva arra készül, hiányzik az értékválasztás, a koncepció. A kommunikációs és költségvetési szemhogy az MDF „külső” félként dolgozik majd pontokon túl nem világos, miért ezeket a együtt „a kormányon lévővel”. A Normális Magyarországért program neve értékigen- változásokat helyezte előtérbe a Gyurcsánykormány. A száz lépés neve alá befoglalt lést és azonosulást sugall, miközben a párt elnöke a hatalommal a „mérhetetlen bizal- népboldogító intézkedések és javaslatok matlanságra” hivatkozva kötne szerződést. immár a szó retorikus teljesítményéhez kötődve jelenítik meg a választás tétjét: A hatalomra törő akaratnak ez a retorikus akarod-e a „jóléti fordulatot”, amit kínámegnyilvánítása sajnos nem pusztán a két nagy szembenálló párt közötti erőkiegyen- lunk, a „több felelősséget”. A választói szalítettséggel számoló politikai haszonle- vazat nem annak végrehajtására ad majd feljogosítást, amit a kampányszlogenben sés példája. Négy éven át az MDF nem volt képes értékközpontú politizálásba kezdeni, használt megnevezés betű szerint jelent: így nem is épített ki biztos szavazóbázist, a szószerintiség e síkján nem jeleníthető
A civil szerveződések politikai közösséggé válásában Orbán Viktor a hazai politikai kommunikáció egyedülálló változatát hívta életre. Vállalta a fáradságos munkát, hogy megismerje a civilek érdek- és értékkötődéseit, s a kölcsönös elismerés jegyében tegye hivatkozási alappá ezeket az értékeket a Fidesz politikai kommunikációjában. Amikor a montázselvű szónoklatban a fogalomkészlet új funkciókkal telítődik, akkor a Fidesz elnöke számíthat arra, hogy közönsége szociológiailag érdekelt e folyamatban: a jelentések áthelyeződése közben egy közösség önazonossága alakul. Nem párt, hanem politikai közösség épül, melynek megjelenési formája mindig az adott időszak kihívásaihoz képes igazodni. „Erősödtünk, mert sokkal szorosabbra fűztük a kapcsolatunkat az emberekkel, és ebből nagyon sok erőt merítettünk. Már 2002-ben elkezdtük formába rendezni a polgári-nemzeti-keresztény erők közösségét; a folyamat a polgári köröktől indult, a Fidesz szövetséggé alakításával folytatódott, majd a nemzeti petícióban és konzultációban csúcsosodott ki”. A szocialisták Orbán Viktor erőfeszítését mindig is a „parlamenten kívüli politizálás” vádjával illették; alighanem történelemszemléletük nem engedi megérteni a polgári szerveződések jelentőségét a demokrácia építése szempontjából, illetve nem lévén ilyen bázisuk, ebben a hiányban látják saját társadalmi legitimitásuk legsúlyosabb fogyatékosságát és veszélyeztetettségét. A kistérségi menedzserek hálózatát a kormány kampánycélokra építette ki, a nemzeti fejlesztési terv népszerűsítésével megbízott szakembereket szerződéses alapon foglalkoztatja: ez a szavazókat mozgósító 2002-es szocialista kampánytechnika felújított változatának káderállománya. Párbeszédes megvitatás helyett retorikus kisajátítás A szocialisták programja az imázskampány motívumait veszi át; ám nem adja a kormányzati teljesítmény megvitatható beszámolóját, amit ígért. Kétféle viszonyulást kínál föl. Az elfogadás cselekvési magatartása azt kívánja meg, hogy érjük be a leírtakkal, ne gondolkodjunk azon, mi miért nem kerül szóba (az „Igen MSZP” jelszó ennek a magatartásnak ad könnyen megjegyezhető nevet). A másik viszonyulás az elutasítás; ezt a program nagyon egyszerűen építi föl: aki a leírtakkal nem elégszik meg, az rögtön az elégedetlenkedő, a „múltba néző”, a haladást ellenző képében
DISPUTA Főtér
meg, nem értelmezhető az államháztartás, a kormányzás, a közigazgatás ügye, ám ezt a név hatása elfelejtetheti. A választók tömegei annál biztosabban fogják a politikus szándékainak megfelelően dekódolni e hívószavakat, minél inkább sikerül összefüggésbe hozni velük a politikai mező egyéb fogalmait. Ezért a szónok a politikai marketing jellemző fogásával, a montázs technikájával él: különnemű, szövegkörnyezetükről leválasztott elemeket halmoz egymás mellé egy megnyilatkozás közegében, ügyelve arra, hogy a létrejövő értékképzet azonosítható legyen. A szolidaritás szinonimái Orbán Viktor egyegy beszédében szemantikailag és stilisztikailag is távoli fogalmak, körülírások („erős, stabil, csodálatos boltív”, „egymásrautaltság”, „kiegyezés”, közmegegyezés”, „egyensúly”). Szónokként a Fidesz elnöke azzal „képezi” hallgatóit, hogy előbb egy dialektikai (definíciós) munkába vonja be őket. Felsorolja az ügy kapcsán forgalomban lévő fogalmak saját és kormányoldali meghatározásait, részletezi a tisztábban látás érdekében a hasonló és az ellentétes fogalmakat, majd felvázolja a téma kínálta okokat és okozatokat, célképzeteket. Közben gazdagon használja a kapcsolatfelvétel retorikus fogásait. Orbán szónoklatai az első hallásra még ismerős fogalmak, ügyek, értékek átértelmezését hajtják végre; a céljához igazított szövegkörnyezetben az elcsépelt, klisészerű szóhasználatok alkalmassá válnak új jelentések képzésére is, a hallgatóság egy mondatról mondatra képződő allegorikus többletértelem kibomlásának folyamatában vesz részt, s végül egy jól dekódolható üzenethez ér el. A Fidesz második szövetségi gyűlésén Orbán a „Változás 2006” jelmondatban összegzett üzenetet kívánta átvinni a választói köztudatba. Beszédében szinte az összes olyan elemet felvonultatta, amely Magyarországon valaha is sikeresnek bizonyult. „Nem csupán saját begyakorolt, bevált szófordulatainak, mondatfűzéseinek és szlogenjeinek legszebb gyűjteményét adta elő, hanem egységbe forrasztotta az eddigi győztesek nyerő vízióit: az 1990-es MDF nyugodt erejét, az 1994-es MSZP hozzáértését, szakszerűségét, az 1998-as Fidesz polgári világát és adócsökkentős liberalizmusát, valamint a 2002-es MSZP biztonságot ígérő könynyű álmát”. Ezt a szónoki technikát a jelenlegi kormányfő is átsajátította, műveli. A különbség nem a szónoki eljárásokban, hanem a miniszterelnök-jelöltek történelemszemléletében és a célközönség közösségi tudatában van.
11
DISPUTA Főtér 12
terelnök-jelölt azt állítja, hogy a megfelelő tűnik föl. „Láthatóan úgy vélik, mindenki ember és az alkalmas program megléte födeviáns elem, aki kétségbe vonja, hogy az löslegessé teszi, hogy mások egy még megalEU-forrásokból fedezendő megatervekkel kotandó Magyarországról gondolkodjanak? minden gazdasági, pénzügyi gondunkat egy csapásra megoldhatjuk”. A történel- Hiszen a programban már Magyarország mi előkép kijelölésében is az önmegalkotá- is „kész van”, le van írva, milyen. Ez esetsi kampány szempontjai érvényesültek. Hi- ben redundáns a „Jöjjön el és nézze meg, hogyan építjük fel együtt a jövő Magyarányzik az analógiaképzés esetén elvárható országát!” felszólítás. Ha a hirdetés mégis különbségtevés: a program a fejlesztési forrásokat a kiegyezés utáni boldog béke- meghívó, akkor csak azokat akarja megidők(!) lehetőségeihez hasonlítja. A jövő- szólítani, akik elfogadják az „egy megfelekép nélkülözi a gazdaságpolitikai megtár- lő ember, egy alkalmas programmal egy élgyalhatóság feltételét is: a jövő felvázolása hető országot kínál fel” gondolatot. Azokat itt nem a jelen társadalmi, művelődési és hívja, akik már úgyis mennének, s akiknek gazdasági struktúráiban megmutatkozó le- nem fontos, hogy együtt építsenek bármit hetőségek kibontása. Csupán egy túlzóan is, hiszen már a válaszaik is le vannak írva: felnövesztett egyszemé„Látom. Hiszem. Akarom”. lyes látomást körvonalaz, Látom, hogy az, amit a …a retorikus hirdes a jövőt kétféleképpen három mondat állít, illettés stratégiai szerepe is privatizálja. Leválasztve párhuzamos szerkezea biztos szavazóbázis ja a jelenben megérthetőtével végrehajt, úgy van. mozgósítása. vé vált múltról, és csakis Hiszem, hogy úgy legyen. saját jövőként engedi elképzelni, ugyanis Így a retorikus hirdetés stratégiai szerepe az egész program az ellenzékhez viszonyí- a biztos szavazóbázis mozgósítása. tott negatív önmeghatározás. Ez az egyszóE hirdetés verbális és vizuális retorikálamú öntanúsítás magányos emberek jö- ja megmutatja a szocialista miniszterelnökvőjét vetíti előre: még a támogatóit sem jelölt gondolkodásának kisajátító természejuttatja hozzá olyan struktúrákhoz, me- tét. A közösséggé válás sugalmazott képe lyekben az önmegértés a másképpen gon- a szakrális közösségi élmény szekularizált dolkodókkal párbeszédben játszódhatna le. kifordítása, amely ugyan a felidézett másiAz „Egyetértésben a nemzettel” és a „Cse- kon élősködik, ám az „én”, a „te” és az „ő” lekedni most és mindenkiért” szlogen re- mindig csak létesülésben lévő kommunikátorikája csak azt győzi meg az „e világi cióját csak korlátozottan ismeri el. A platársadalomszervezés baloldali ígéretének” káton valósul meg az a hatalmi és transzhitelességéről, aki nem érti, mennyire kár- cendentális politikaértelmezés, amit a tékony bármely monologikus világkép a Népszabadság publicistái az ellenzék vezészociális kommunikációk társadalomépítő rének a nevéhez szoktak ragasztani. Külön összjátékában. pikantériája a hirdetményen felszínre kerülő hatalomfelfogásnak, hogy parodizálja Van egy ország? az úri ima szövegét, amiképpen a szabad demokraták azénországom.hu weboldala is A közösség nem a sok öntörvényű „én” laza átírja a „jöjjön el a te országod” szentírási halmaza. A kormányfői hivatal a másokért szöveghelyet. megbízatásként vállalt és végzett önkorlátozó szolgálat. E meghatározásokhoz ké- Stratégiai-taktikai fogások pest a „Van egy ország. Van egy ember. Van egy program.” feliratú politikai hirdetésről A kampány nyelvi-retorikai összetevője letekintő Gyurcsány Ferenc a mágiatech- csupán egyike a szavazatmaximálás szolnika alkalmazójának benyomását teheti. gálatába állított összetett kommunikációs Úgy tűnhet, túlbecsüli a saját gondolatai- rendszer médiumainak. A nyelvi szempont nak mindenhatóságába vetett bizalom ér- átfogóbb perspektívába kerül, többletjevényességi körét. Hiszen a „van” állítmány lentést nyerhet a kampánystratégia ütea hirdetés beszédtettének logikája szerint mezési és tematizációs aspektusai által. azt sugallja, hogy a képen látható ember A kampánystáb dönti el, mikor van itt az és a választási program meglétét kell hírül idő, hogy az ötleteket kitegye a közvéleadni. De a három mondat azonos szintakti- mény ítéleteinek (a lenyúlás veszélyeinek kai szerkezetéből az is következik, hogy az is). Ügyes ütemezéssel Orbán Viktor már a ország megléte is bejelentés tárgyát képezi, január végi országértékelésében felvette a holott ez fölösleges információ; így a hir- Fidesz jelszavai közé a szolidaritás kifejedetés suta. De mi van akkor, ha a minisz- zést: tematizációs fogással gyengítette a
DISPUTA Főtér
három héttel később bemutatott kormány- ciális történeti archeológiája keretében kell feltárniuk a történeti szociológia és a popárti program retorikai hatását. A politikai napirend taktikai átalakítá- litikatörténet tudósainak. Más a tehetség sában is része volt a Szabó István ügynö- kérdése, ezt nem vitatták egyik oldalról ki múltját feltáró cikk megjelentetésének. sem: a filmes szakember a film technikai Ez az évértékelő beszédek idején történt. jelrendszerével Oscar-díjra érdemes képA Szabó-ügy a miniszterelnök „ölelését” kö- zetes világot képes előállítani. Az viszont vető kommentárokban lett kampánytéma. közügy, hogy Szabó a film imaginárius viA gesztust a baloldali sajtó a békesség és a lágában megjelenített konfliktusok átélémegértés légkörét „árasztó” közélet, illet- sét és a múlt filmnyelvi feldolgozását utólag ve a nemzeti önbecsülés jelképévé stilizálta. összefüggésbe hozta az életvilágbeli kényA békétlenkedés vádjával illetett mindenkit, szerekkel. Az alkotásesztétika szakkérdései aki néven nevezte a filmrendező egykori mögé bújva kívánja viszonylagossá tenni bűnét, s nem megérteni, hanem értelmezni egykori tettének megítélését. kívánta Szabó öneszményítő magyarázkodását, és az esetet a „következmények nél- Összegzés küli ország” mottója jegyében ítélte meg. Az MSZP és a miniszterelnök kampánya előA „baloldali” sajtó az eset kapcsán és általában is békülékenységet vár a másik ol- revetíti annak rémét, hogy a politika végdaltól: az embereknek elegük van az árok- legesen virtualizálódni fog. Általános, hogy ásásból, sárdobálásból. A jobboldali újság- a politikai szféra a valós eseményekre viszsza nem vonatkoztatható dimenzióba kerül. írók a Fidesz politikusait arra intik, ne A média a közügyeket mesterséges beállítáengedjék kijátszani egymás ellenében a békesség és az igazság szempontját: „Osto- sokba helyezi, s úgy tesz, mintha a „helyzebaság lett volna Eger várának védőit mér- tet” közvetítené, azaz elrejti a manipuláció sékletre inteni a törökkel szemben”. Ezek a feltételrendszerét az ellenőrzés elől. Bízva deklarációk nyilván gyakran a nyelvi kife- abban, hogy a média hétköznapi használójezés szintjén is megkeméja nem foglalkozik az innyítik a közéleti vitákat. formáció előállításának, Ezek a deklaráciA leleplezésnek az lett strukturálásának, értelók nyilván gyakran a a következménye, hogy mezésének és tárolásányelvi kifejezés szinteggyel csökkent a szüknak mediális kérdéseivel. jén is megkeményítik a ség esetén „bevethető” erA pártok az azonosulás közéleti vitákat. kölcsi példaképek száma, retorikus formáit kínálakik közügyekben véleményformálóként ják fel a választóknak, hogy azok könyés „erkölcsi ítélkezőként” szerepelhettek nyen dönthessenek a programok között. anélkül, hogy a másik oldal gyanakvását Merőben új technika, hogy a miniszterelez felkeltette volna. Világossá vált, hogy nök-jelöltek bevonják beszédeikbe a hallaz alkotásai révén hivatkozási tekintéllyé gatóságot, s ezzel „közbeszéddé” emelik lett Oscar-díjas rendező előbb a művésszé, személyes politikai hitvallásukat. A társamajd az elismert művésszé, végül az autori- dalmi csoportokból válogatott „átlagember” tássá válás felé vezető úton az első lépések megszólaltatása hitelességet, alulról érketámogatását közvetlenül azoktól fogadta el, ző bizonyosságot kölcsönöz. Az MSZP miakik évtizedekig életben tartották az ügy- niszterelnök-jelöltje a „nép szócsöve” szerepet az alkalomnak megfelelően eljátssza. nökrendszert s a totális elnyomás összes szervezetét. Ráerőszakolták-e, egyszerre A Fidesz elnöke a civil rétegek képviseletét „benne találta-e magát”, szándékosan élt-e évekig gondozott kapcsolatra építheti. Ela „terhes” lehetőséggel? Eldönthetetlen járása perspektivikusabb, mert kiérlelt tárkérdés, melynek egzisztenciális vonatkozá- sadalmi-politikai, közösségképzési koncepsait az ügynökhálózatok működésének szo- ción alapul.
13
Balla D. Károly
Patrónusod égen, földön Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni, ha belső tűzben izzva izz a test, és lángot vet a vérbe írt kereszt, ha csók után a baj fokát kiméri. Bocsánat nincs, a büntetés a régi, halálnak érvényt ősi jog szerez. Szemet utólag már ne is meressz a szűzre – céda volt, ki élted kéri. A sorsod: várni azt, amíg felöltik halotti arcodat a maszk alá. A sorsod: látni, mint rohan egy földi patrónusod az oldozás után – és kegybe véve hinni azt, hogy égi, és eltaszítva tudni: el nem éri.
Pogányok jussa És eltaszítva tudni: el nem éri az oldozást a földi jótevő, és megtagadva látni, tervet sző az eltaszított múlt, a hit, a régi. Pogányok tiltott mítoszát meséli a földanya, a táltos fit szülő, ölében ott a jog s az őserő, amely a jussát rajtad számon kéri.
DISPUTA Macskakő
Milyen kiváltság óvna attól meg, ami a révült testben ott remeg? Miként lehetne angyaloknak mása,
14
akit a sámán dobja táncra fog? Csalárd reménye sincs, hogy nyílni lássa a bűvös szférát az, ki kárhozott.
(A két vers a szerző Pilinszky-projektumának 9. és 10. szonettje. Az előzményeket lásd lapunk 2005/01., 2005/05., 2005/07-08. és 2005/10. számában.)
szenvedett: malomkerék nagyságú köszörűkő üldözte, futott a lejtőn, ahogy csak bírt, le a völgy felé, ahol első férje lakott, kit Falatos Géza kedvéért hagyott el; rohant, nyomában lomhán gurult a köszörűkő, ami egyre sűrűbben hozzáért sarkaihoz, s közben hosszú, sziszegő hangot hallatott. Az asszony nyögdécselése a férfit izgatottá tette, sietni kezdett, csámcsogása felerősödött, amitől felesége nyöszörgése tehetetlen forgolódássá vált, hiszen már álmában is pontosan tudta, mi következik ezután. A bortól és levestől jócskán elnehezült férfi lassan beballagott a hálóba és levetkőzött. Harisnyáját soha nem vette le, télen-nyáron abban aludt, mert gyűlölte, ha valakinek hideg a lába, és a feleségéé az volt, hideg az első perctől kezdve. Gyakran három-négy napig is hordta őket, nehezen vált meg tőlük, viszont ha esett, és lyukas cipői beáztak, rögtön újat húzott, mert a nedves ruhaneműk szagát nem szívelte. Hosszú, térdig érő hálóinget vett magára, amihez nem múló csökönyösséggel ragaszkodott, pedig vállban szűk volt, és a hónalja is folyton szétfeslett, ezért felesége egyik állandó heti foglalatossága az ingstoppolás lett. Ragaszkodott hozzá, talán azért, mert ő húzta le az apjáról, aki ebben az ingben halt meg valamelyik télen… Ha éjszaka, vizelés közben a tükörbe nézett – a letakart éjjeliedény ott állt a hálóban egy asztalka alatt –, jóleső érzés töltötte el: nagyobbra sikeredett az apjánál, vállasabb volt nála és kövérebb. Falatos Géza odalépett az ágyhoz, ahol felesége egyre elkeseredettebb harcot folytatott álmával, miközben pontosan érezte azt is, ahogy férje közeledik felé, de nem mindig tudta egyértelműen eldönteni, melyik valóságot válassza, melyik gödör lenne számára éppen akkor a legelviselhetőbb. A férfi hosszan bámulta a hason fekvő aszszony elpuhult arcát, egészen lenyűgözte a csukott szemhéjak alatt meg-megránduló szemgolyók látványa, s az árnyék, a sötét, vastag árnyék, ami nappal elszíntelenedett kissé, de ilyenkor, éjszaka, a kétségbeesés tetőfokán teljes mélységében mutatkozott meg. Falatos jól ismerte felesége egyre gyakoribbá váló rémálmait, az asszony régebben, mikor még szerették egymást, sokat mesélt róluk, arcáról könnyen leolvashatta, mikor adja fel, mikor engedné át magát a mögötte gördülő kő súlyának, és akkor,
Tomaji Attila
Azon a hétfői kora hajnalon Falatosné, született Dús Mariska idegen ágyban ébredt. Csak néhány órát aludhatott, hiszen éjfél körül még fent járt a templom előtti téren. Felült, térdeit a melléhez szorította, és megpróbálta legyűrni a hullámokban rátámadó fájdalmat, ami hasát – ha nem is olyan erővel, mint az előző este –, de újra s újra elöntötte. Hét évnyi házasság volt mögötte, és bár nem születtek gyermekei, mégis elhasználtnak, vagy ahogy ő mondogatta, „lestrapáltnak” érezte magát, amire meg is volt minden oka, hiszen férje, Falatos Géza nemcsak kiváló késes és műköszörűs volt, mestere szakmájának, szaktekintély kisiparos társai között a faluban, hanem olyan férfi is, aki megkövetelte asszonyától, hogy meleg ételt tegyen elé az asztalra, és forró ággyal várja estelente. Hét éven át, nap nap után. Férje leginkább a köménymaglevest szerette, amit az asszony nagy ötliteres fazékban főzött neki kétnaponta, miközben utálkozva hallgatta, ahogy a kis barna magocskák pattogni kezdenek a forró zsírban, gyakran a kezét is megégették, s amikor felöntötte az egészet hideg vízzel, és a gőz arcába csapott, mindig mély undor és hányinger fogta el. A férj azonban nem tudott erről semmit. Munka után segédjével kitakaríttatta a boltot, gondosan bezárt minden ablakot és ajtót, lehúzta az ócska, berozsdásodott vasredőnyt, aminek csikorgó hangjára, döngő csapódására többen összerázkódtak a szomszédok közül, majd átballagott a tér másik oldalán lévő kiskocsmába, ahol már rendelnie sem kellett, mert a csapos némán és kéretlen tette elé az új s újabb spriccereket, egészen addig, míg Falatos Géza meg nem éhezett, s el nem telt annak tudatával, hogy várja otthon a leves és az asszony. Miután az utcán végig dülöngélve s magában dünnyögve hazaért, odaállt a sparhelthez, a tűz fölé húzta az ételt, s élvezettel figyelte, ahogy a vastag zsírkarikák megvékonyodnak a leves tetején, és színük élénkebb vörössé lesz a frissen őrölt pirospaprikától, majd fogta a merőkanalat, s a fazék fölé hajolva, nehogy mellé csurogjon, szürcsölgetve enni kezdett. Boldog volt ilyenkor. Úgy érezte, van miért élnie. Bentről, a hálószobából kiszűrődött felesége nyöszörgése, aki leginkább egyik gyakran visszatérő lidérces álmától
DISPUTA Macskakő
Vasárnap, hétfő
15
DISPUTA Macskakő 16
abban a pillanatban, soha nem előbb és soha nem később, lerántotta róla a verejtéktől lucskos dunyhát, föltérdelt mögé az ágyra, és nagy erővel behatolt a testébe. A sikoly, ami ekkor betöltötte a szobát, hét éven át, nap nap után, a férfit munkájára emlékeztette: az élezésre nála hagyott kések, pengék és bárdok hangját hallotta, és ez megnyugtatta őt. Miközben az aszszony mindkét kezével az ágytámlát markolta, és fejét a párnába fúrva szinte mozdulatlanul tűrte, hogy férje tökéletesen birtokba vegye lomha testét, Falatos elégedett morgások közepette hosszan beléélvezett. Utána legtöbbször azonnal elnyomta az álom, feküdt felesége hátán elnehezült testtel, ledobhatatlanul, aki ilyenkor gyakran gondolt arra, talán így fognak meghalni egyszer egy csillagtalan éjszakán, összetapadva a fullasztóan áporodott, verejtékszagú nagy dupla ágyban, mint páros hátú állatok, pár lépésre a még langyos köménymaglevestől. Nem így történt. Egyik éjszaka a tavasz váratlanul érkezett meg a környékre. Az ébredő falut izgatóan telt illatok tartották fogva, ellepték az utcákat, behatoltak a házakba, a szobákba, még a templom zárt tereibe is, amire pedig a legidősebbek sem emlékeztek. Az asszonyok sopánkodtak, a férfiak vérmérsékletüknek megfelelően hallgattak vagy káromkodtak, vakargatták a fejüket, hol egymásra, hol az égre bámultak. Nincs mit tenni, kell a kenyér, mondta egyikük, erre bementek a kocsmába, ittak néhány pohár pálinkát, majd szétszéledtek és a szerszámok után néztek. A gyerekeket azonban – akik sohasem törődnek az évszakok kiszámíthatatlannak tűnő váltakozásával, mert ösztönösen tudják, hogyan kell élni, s akik az első napsütésre ledobálják ingeiket, és félig pucéran, mezítláb, nagyokat kiabálva csatangolnak a tóparti nádas körül és begázolnak a még jócskán hideg vízbe is – a veszélyesen korán jött tavasz nem érdekelte. Valami más tartotta izgalomban őket, és ez a már megszokott vásár unalmát egycsapásra szertefoszlató, a falun is áthaladó vurstli volt, aminek hírét a közeli városból előző nap hazatért Boncos Mihály hozta. A gyerekek egy nagyobb csoportja már kora hajnalban ott üldögélt a templomkert akácosának hűvösében, és azonnal vad üvöltözésbe kezdett, mikor messziről feltűnt az első szekér, majd a nyomában kavargó porban a többi. Szaladtak a szekerek felé, fütyültek, kiabáltak: föllármázták a falut. Az emberek kitódultak az utcákra, bámulták a lassan
elhaladó karavánt, és most nem törődtek a portájukat elcsúfító mély keréknyomokkal, amikben megül majd az eső, és vastag sár lesz belőle, és nem is szitkozódtak, pedig jónéhányuk árokszéli gyümölcsfáját megtépázta a jól megrakott szekerek kiálló ponyvája. Izgatottak voltak ők is, örültek, hogy történik végre valami a faluban. A vurstlisok, akik szekereikről szabadon elnézhettek az emberek feje fölött, be a zsúfolt udvarokra, a nyitott ablakokon át a sötétlő, szűk szobákba, jókedvvel, hangos nevetéssel, kurjongatással álcázták megvetésüket a porban ácsorgó mezítlábas vagy kitaposott csizmájú, kajla kalapos népség iránt. Pedig legtöbbjük a környező falvakból származott el a városba, hogy világot lásson és félretett pénzén később földet vegyen, de ez csak ritkán sikerült valamelyiküknek. Kezük elpuhult, és más szavakat használtak már, mint gyerekkori társaik, akiket otthon hagytak. Idegenné lettek, és nem volt visszaút. Maradt a vándorlás közönye, a mozgó röghözkötés, ami lassan felőrölte őket. De most nem erre gondoltak. A még ismeretlen birtokot látták, a rájuk várakozó arcokat, ahogy egyetlen nagy masszává mosódnak össze a közel azonos színű kalapok és kendők árnyékában, a tömeget, aki jegyet vesz majd, hogy megnézze, mit néznek a városlakók, és ezért cserébe fizet, sokat fizet. Felfigyeltek a szorosan egymás mellett álló, ismeretlenül is ismerős nők egy-egy kisebb csoportjára, és meglátták az egymás közt összesúgó fiatal lányok kipirult arcát is, ami a közelgő estét illetően bizakodással töltötte el őket. Ritkán jutottak nőhöz, akármerre vetődtek is, óvták a lányokat tőlük, mint a pestisestől, bár ugyanakkor mintha az asszonyok kevésbé féltek volna… Hogy a bizalmukba férkőzzenek, rutinosan mosolyogtak, kalapjukat emelgették, és a szekereik körül futkosó gyerekeket fölkapták az ölükbe, sőt, voltak, akik lovaikra ültették őket és ostort nyomtak a kezükbe, hogy irányíthassák a színpompás bevonulást. Falatos Gézáék háza előtt is elhaladtak. Falatosné nem ment ki a ház elé. Inkább egy párnára könyökölve nézdegélt ki az ablakból, fejét híresen nagyra nőtt muskátlijai közé fúrva hallgatta a messziről jövő morajlást, majd a közeledő szekerek és emberek vidám zsivaját, ami udvaruk elé érve fülsiketítő lármává terebélyesedett. Vasárnap lévén, a boltok, üzletek mind zárva voltak, férje reggel óta a kocsmában ivott cimboráival, és már a köménymagleves is
lánynak, és egyik kezével a keresztre mutatott. Másnap hirdették ki őket harmadszor, majd egy héttel később a lakodalom is megvolt. Miközben a pap összeadta őket, ő állandóan fölfelé sandított, a kereszt felé, és csak azt sajnálta, hogy belülről nem látszik, meg azt, hogy nem viheti haza. Voltak, akiknek föltűnt a fiatalasszony furcsa fejtartása, de magyarázatot senki nem talált rá. Ez kettejük titka maradt, ami kis időre összekapcsolta életüket. Csak rövid időre, ugyanis az ifjú feleség gyorsan kiábrándult Boncos Mihályból. A férfi komolyan vette az asszony döntését, és elhitte, hogy az általa készített tárgyakon keresztül majd őt magát is megszereti egyszer, ezért hatalmas energiával vetette bele magát a munkába, ami minden idejét lekötötte. Földje nagy részét, szüleitől örökölt állatait lassan mind eladogatta, hogy szerszámokat hozathasson a városból, hogy ezüstöt, rezet és drága köveket vehessen. Sokat volt távol, kész áruival járta a vidéket, eladni próbált, és megrendeléseket gyűjtött. Legtöbbször azonban nem pénzt hozott haza, hanem munkájához szükséges újabb anyagokat, és bár soha nem feledkezett meg feleségéről – blúzok, kalapok, harisnyák és cipők kerültek elő utazóládájából –, mégis az asszony egyre unottabban öltötte magára a ruhákat, hiszen mikor is vehette volna fel őket, s főleg kinek. Leginkább már ez érdekelte: kinek öltözködjék? Reggeltől estig, gyakran éjszakánként is egyedül volt, ült a konyhában vagy a verandán, ácsorgott az állatok nélkül maradt, néma udvaron a rozsdásodó, fölöslegessé vált ásók, kaszák és gereblyék közt, rakosgatta őket ide-oda, be a fészerbe, fel a padlásra, végül már annyira zavarta a belőlük áradó csöndes szemrehányás, hogy egy arra elhaladó szekérnyi cigánynak eladta mindet. Néha kiballagott a határba, ahol darabka földjük maradt, megkapálgatta a falatnyi veteményt is, de csak úgy tesséklássék, unottan, kedvetlenül. Leginkább a padláson szeretett üldögélni, ahová felhordta ruháit, cipőit, a kendőket és kalapokat, meg az egyik rokonától örökölt nagy szárnyas tükröt, és itt, a homályba borult, poros padláson érezte magát a legjobban: öltözött és vetkőzött, festette az arcát, a körmeit, nézegette magát a kicsorbult tükörben. Egyik nap megtalálta férje nagyapjától örökölt régi hangszerét, egy feketére festett tárogatót, ami kis időre felvillanyozta kiüresedett szívét. Hátát egy ládának vetve órákon át fújta az ütött-kopott instrumentumot, míg napok múltán ezt is
DISPUTA Macskakő
fönt rotyogott a tűzön, szagával a nyitott ablakba űzve az elgyötört asszonyt. Aznap különösen korán kelt. Sikerült kimásznia férje alól, anélkül, hogy felriasztotta volna. Hangtalanul és gyorsan öltözködni kezdett, sötét, zárt ruhába bújt, megfésülködött, s még mindig sűrű, almamagbarna haját néhány mozdulattal magas kontyba tűzte. Tükörbe nézett. Szépnek találta magát, és ettől erőre kapott. Kilépett az udvarra, a kútból friss vizet húzott, és arcát hosszan belemártotta a vödörbe, majd az egészet a szárnyasok itatóvályújába öntötte. A sufniból búzával kevert kukoricát hozott, és a tülekedő, egymást taposó állatok közé szórta. Leguggolt közéjük, nézte őket, de közben a szobában alvó férjére gondolt. Ölelése erejét érezte újra a combjai közt, akaratlanul is széttárta őket kissé, és akárhogy is tiltakozott – száját vadul beharapta –, nem tudott ellenállni: érezte, ahogy szemérme nedvesedni kezd. Szerelemvíz, jutott eszébe egy szó, amit előző férje gyakran használt, mikor ágyékára hajolt. Falatosné megrázkódott, hirtelen felállt és kisietett a kapun. A völgy felé indult, ahol válásuk óta egyedül élt Boncos Mihály. A templomkert mellé érve kicsit lassított a léptein, mint mindig, felnézett az apszis nyugodtan ívelő vonalaira, a fenn magasodó kovácsoltvas kettős keresztre, amin át lehetett látni, de csak most vette észre azt a darabka levegőeget, amit a kereszt hasított ki magának a falu fölé boruló égből. Megállt. Szemét félig lehunyva, hunyorogva a korai napsütésben, nézte a keresztet, aminek elkészítésével az ügyes kezű Boncos Mihályt bízta meg a közösség. Ha hozzám jössz feleségül, Mariska, ezt adom neked nászajándékba, hallotta a férfi izgalomtól rekedt hangját, ahogy fülébe súg egy vasárnap délelőtt a templomból kijövet, és ő ott azonnal eldöntötte, hogy igent mond, mert biztos volt abban, hogy ilyen ajándékot még senki sem kapott a világon. Ezért ment hozzá feleségül. Büszke volt magára, hogy kiemelték a lányok közül, és nem parasztfiú lesz a férje. Falatos Gézának pedig, aki akkoriban sokat forgolódott körülötte, megmondta, hogy mást választott, jobb lesz, ha békén hagyja. Azon a napon, mikor a városból jött iparosok fölszerelték a keresztet a templom tornyára, az őket bámuló sokaságtól kissé távolabb állt, egyedül, egy fiatal gesztenyefa törzsének dőlve figyelte a magasban dolgozók között vőlegényét, aki a hegesztőpisztoly tűzesőjében félistennek tűnt a szemében. Boncos intett a lent álldogáló
17
DISPUTA Macskakő 18
el nem unta. Akkor a félrehúzott cserepek mögül kezdte leskelni a falut, a többiek rendszeres, dolgos életét, ami hol sóvárgással töltötte el, ilyenkor legszívesebben lekiabált volna a tetőről, hogy várjatok, itt vagyok én is, megyek veletek, hol viszont, és ezt egyre gyakrabban érezte, mély megvetés hatalmasodott el benne az udvarokban sürgő-forgó egykori barátnői iránt, akik konok türelemmel látták el lassan cseperedő gyermekeiket, tartották tisztán a házat, az udvart, mostak, főztek és napra kitett, jó illatú ágyneművel várták haza férjeiket a napszámból. Ha néha mégis lement közéjük, vagy csak gyorsan átvágott a falun, hogy kenyeret vegyen a boltban, alig álltak szóba vele. Összesúgtak a háta mögött, de ezt inkább csak érezte, mint hallotta. Gyereke nem volt, földet nem művelt, keresztelőkre, esküvőkre és temetésekre nem járt, a templomban is régen más ült már a helyére. Maradt a tükör, a félrehúzott cserepek, meg Boncos Mihály, aki vagy úton volt, vagy a műhelyébe zárkózott. Egyszer aztán kitalált valamit, amit nem tudott megunni többé: csorba tükrét odavonszolta a tetőre nyitott réshez, a mögé tett székre állva két kézzel megragadta, mint valami súlyos gépfegyvert, és vadul tükrözni kezdte a falut. Belevillogott a ház előtt elhaladó gyerekek s állatok szemébe, és élvezte, ha arcuk elé emelt kézzel vagy félrefordított fejjel védekezni próbáltak. Hosszan elidőzött a közeli templom tornyán is: égette, bombázta a keresztet, nászajándékát. A napokon át űzött kegyetlen játékot az emberek a tőlük megszokott tunyasággal tűrték, ami a végsőkig felingerelte az asszonyt. Csak a gyerekek verődtek gyakran kisebb csoportokba, vették körül a házat, szidták és csúfolták, leköpdösték a kerítését, és kavicsokkal dobálták meg, ha néha kilépett az udvarra. Amikor azonban sikerült a Falatos-ház udvarán álló kazlat felgyújtania, a falu fellázadt. Boncos Mihály akkor már négy napja távol volt, s ő ezalatt le se jött a padlásról. Ott aludt az összegyűrt ruhákon, alig evett valamit, felbontogatta a télről maradt, félig kiszáradt befőtteket, kiszürcsölte maradék levüket, és alig várta, hogy kisüssön a nap, és működésbe hozhassa fényágyúját. A kazal pillanatok alatt leégett, oltását meg se próbálták: a házat, az ólakat vigyázta mindenki. Mikor túl voltak a veszélyen, Falatos Géza megindult Boncosék háza felé. Csizmájában kést hordott, az egész falu tudta róla. Anyja még utána szólt, hogy talán ezt mégse kéne, ő azonban nem törődött vele, csak a padlást látta, a megnyi-
tott cserepeket, és mögöttük a hozzá hűtlenné vált asszony imbolygó alakját. Az emberek komoran húzódtak félre előle, és nem volt, aki visszatartsa. Átment az üres udvaron, berúgta a konyhaajtót, és körül sem nézve az ismeretlen házban, a padlásfeljáróra lépett. Csak egy pillanatra torpant meg, mikor hatalmas robajt hallott a feje fölül, majd nagyot taszítva az ajtón, bebukott a padlástérbe. Az asszony a földön feküdt, testét üveg- és tükördarabok borították, rázta a zokogás, s kezeiből ömlött a vér, hiába nyalogatta. Falatos odalépett hozzá, fölemelte a földről, és a fény felé fordította. Kivette a szilánkokat, majd egy szoknyát széttépve bekötözte a sebeit. Az asszony némán tűrte, hogy ellássák, és csak hosszú percekkel később szólalt meg, de jó, hogy itt vagy, súgta, ezt is csak azután, hogy Falatos gyorsan és erőszakosan magáévá tette. A ház köré csődült emberek csak annyit láttak, hogy Falatos kilép az udvarra, mögötte az asszony, és mintha semmi nem történt volna, nyitva hagyva ajtót s ablakot, lassan átballagnak a férfi nem messze lévő házába, amelynek udvaráról még akkor is fekete füstkígyó tört az ég felé, beborítva a szomszédos kerteket is. Boncos két nappal később érkezett haza, útja sikeres volt: dísztárgyait, ékszereit mind eladogatta. Ajándékot is hozott feleségének, selyem fehérnemű lapult ládája mélyén, ám átadni már nem volt módja. Üres és néma ház fogadta. Fölment a padlásra, sokáig, egész éjszaka ott maradt, ölében a tárogatóval ült a széken, amin állva asszonya a falut igézte, cigarettázott és bort ivott, nézte a csillagokat, s ékszerekre gondolt, amiket majd ezután fog készíteni… Nem érezte magányosabbnak magát, mint amilyen mindig is volt, meg aztán sejtette, ez is jó lesz majd valamire. Hajnalban megmozdult, helyére rakta a cserepeket, de máshoz nem nyúlt. Lassan lehajtotta maga mögött a padlásajtót, bement a műhelyébe, és dolgozni kezdett. A falu nagy része sajnálta őt, és a pártját fogta, de mikor látták, hogy nem változtat életén, továbbra is csak a munkája érdekli, s a kocsmába se jár, hogy kiigya magából bánatát, elfordultak tőle, sőt megvetették. Mindenkinek akadt hirtelen egy története, amikor rendet kellett tennie, asszonyt verni, kést ragadni vagy legalább is csendőrért szaladni. Később Boncos is megtudta, mi történt, kapott papírt is a városból, hogy az asszony elvált tőle, és Falatos Géza felesége lett, de őt ekkor már egy kis romos ház megvétele foglalkoztatta, lent a völgyben, távol a falu
mint Isten kinyújtott tenyere, amire Falatos soha nem mulasztotta el megjegyezni, hogy ő inkább az ördög kiöltött nyelvének látja. A ház előtt elhaladók közül többen is bekiabáltak nekik, hogy jöjjenek, de ők kora estig csak vedeltek, énekeltek, majd kifogyva szóból, dalból, meredtek maguk elé bután s részegen. Unták már egymást, ezért hívták az asszonyt, ülne le közéjük, de az fejével nemet intett. Kezeit a fülére szorította, hogy ne hallja a kutyák vonyítását, ahogy egymást és a feljövő holdat ugatják, fel s alá járkált a konyhában, és várta az estét, mikor végre magára maradhat. Besötétedett. Falatos kászálódott ki az asztal mögül először. Most már tényleg mehetnénk, dadogta, fejébe nyomta kalapját, és a kertkapu felé lódult. Vitte a teste. A többiek, két imbolygó árnyék, a nyomában. Telehold volt. Hamuszürke derengés játszott a még ritka falevelek közt, a kerítéseken, az udvarokon hagyott vödrök és kutakat borító bádogtetők szélén. Csönd volt az emberek kertjében. Csak néha sírt fel egy-egy otthon hagyott csecsemő, de hangjukat nem hallhatta senki: mindenki a templomtéren s környékén ődöngött. A szél hozta tavaszillatok öszszekeveredtek a sebtiben fölállított lacikonyhák nyílt tüzén sülő vadhús átható szagával, ami megülte az összeszűkült gyomrokat. Minden kéz teli poharat tartott; a frissen csapolt ser, félig átsült húsfélék, abárolt tokaszalonnák meg a karcos börzsönyi borok hamar átjárták a télen legyöngült testeket. Bódéról bódéra járva ettek-ittak, célba lőttek, nézték a csepűrágók mutatványait, ahogy a lángoló kóccal villódzó fénycsíkokat húznak maguk köré, majd legtöbbjük ledőlt a még alig sarjadó fűbe, és húzatta magának a cigányokkal. Ezen az estén Boncos is ott volt közöttük. A templom előtti lépcsősoron ülve fújta tárogatóján a Krasznahorka büszke várát a köréje gyűlt gyerekeknek. Falatosné rendet tett a férfiak után. Friss vizet húzott az estéli mosdáshoz, megvetette az ágyakat, és úgy döntött, legalább addig pihen egy keveset, míg férje haza nem talál majd valamikor az éjszaka közepén. Állt még egy kicsit az ablak előtt, aminek keretében alig fért el a hízott hold, állatokra gondolt, akik vackukat félnek elhagyni az öblös fényben, árnyékuk hosszabb, mint a testük, jutott az eszébe, majd ledőlt úgy ruhástul a konyhai sezlonra. Nyitott szemekkel feküdt, figyelte a
DISPUTA Macskakő
központjától. Eladta a házat, ahol feleségével élt, megvette az újat, és eltűnt az emberek szeme elől. Ide indult Falatosné azon a vasárnap reggelen, de csak a templomig jutott. Nézte az apszist, meg azt a darabka levegőeget, amit a kettős kereszt hasított ki magának az égből. Harangozni kezdtek. Az ebéd, jutott eszébe rémülten, sarkon fordult és hazasietett. Otthon már várták. Falatos két cimboráját is magával hozta, részegek voltak, hangosan káromkodtak és csapdosták az asztalt. Szilvapálinkát ittak. Mikor az aszszony megérkezett és becsukta maga mögött az ajtót, Falatos odatántorgott elé, és teljes erővel szájon vágta. Megmondtam, hogy a vasárnapi harangszóra asztalon legyen a leves, sziszegte, és forró legyen, hogy égesse a számat! Közelebb lépett a félelemtől meggörnyedt asszonyhoz, magához húzta, és hosszan belecsókolt a szájába, majd a másik két férfi felé vágott a szemével. Azok lehajtották fejüket. Féltek Falatostól. Falatosné, fuldokolva az undortól és a szégyentől, némán teríteni kezdett. Közéjük állította a leveses fazekat, kenyeret szelt a sülthúshoz, majd leült a sparhelt mellé. Hátát a langyos falnak vetette, és kezeit összekulcsolta ölében, ahol már napok óta bolyongott valami nagy, mély fájás, s közben megpróbált arra gondolni, talán az ő férje is volt valamikor kisfiú. A három férfi nem állt föl addig az asztaltól, míg az összes ennivaló el nem fogyott. Falatos, mikor jóllakott, kenyérhéjjal megtörölte a száját, hátradőlt székében és nagyot böffentett. Ezen jót röhögtek, majd a vurstlisokról kezdtek beszélgetni. Közben bort is ittak, egyik üveg a másik után ürült ki, az asszony alig győzte hordani eléjük a kamrából. Na, Marim, ma mulatunk, csapott felesége fenekére Falatos, lövök neked tükrös mézeskalácsot, hogy meglásd magad benne. Lesz ördöghinta is, szólt közbe az egyik, keringünk majd a falu fölött. Ezen megint nevetni kellett. Jó lesz, nézett asszonyára Falatos, te még úgysem ültél ringlispílen. A nő bólintott. Igen, biztosan nagyon jó lesz, mondta halkan, és a nedves konyharuhával lassan letörölte az asztalt. A három férfi kiállt a nyitott verandára, és onnan bámulta az utcát, ahol már délután olyan sürgés-forgás támadt, mint Szent István napján a templom körül. A falu apraja-nagyja a központ felé tartott, a templom előtti ovális, kissé lejtős térre, ahol a vurstlisok letanyáztak. Erről a térről prédikálta gyakran a papjuk, hogy olyan,
19
DISPUTA Macskakő
testében keringő fájdalmat, ahogy közeledik a hasa felé, s mikor nagy erővel rátört a vérzés, megkönnyebbülten felzokogott. Kezeivel átkulcsolta a térdeit, így feküdt egy darabig. Aztán ellátta magát. Nem volt türelme egyedül maradni, izgatottá tette a beömlő holdfény, meg aztán eszébe jutott a vurstlisok reggeli bevonulása is. Előbb csak kiment az udvarra, hallgatta a templomtér felől jövő zavaros kiáltozásokat, majd fogta magát és elindult ő is. Falatosék gyorsan elvegyültek a tömegben. Ugyanazt csinálták, amit a többiek: egymásba kapaszkodva kórászolták végig a bódékat, koccintgattak, meglapogatták a hozzájuk csapódók hátát, s fogdosták a vihogó lányokat. A templom elé érve Falatos észrevette a lépcsősor tetején álló Boncost. Jól kinőttél Isten markából, Mihály, de az asszonyoknak mégse kellesz, kiabálta röhögve, kiköpött, és eltántorgott a körhinta felé. Boncos még legyinteni se legyintett, de a nótázást azért abbahagyta. Darabig nézte a holdas ég alatt bukdácsoló embereket, majd zsebre vágta a kezét, és hóna alatt hangszerével hazaindult a völgybe. Falatosné ekkor ért oda. Még látta Boncost eltűnni a templom melletti akácosban, ahol aznap délig úgy elidőzött, majd férje keresésére indult. Éjfél lehetett, mert megszólalt egy rézkolomp, ami a mulatság csúcspontját jelezte. A körhinta! Indul a körhinta!, kiabálták mindenfelől. A mutatványos vadul rázta a kolompot, hangja a völgyig is elhallatszott,
20
s aki még talpon maradt, sietett, hogy felférjen az első menetben. Falatosnak sikerült is, de cimborái lemaradtak a tülekedésben. Az asszony először őket vette észre, s csak később a férjét, aki már fenn ült a magasban, és onnan üvöltözött lefelé. Mari! Mariska! Gyere ide mellém, fölférsz te is! Még akkor is felesége nevét kiabálta, mikor a hinta ráérősen forogni kezdett. Az asszony mellén összefont karral nézte, ahogy gyorsan, egyre gyorsabban kering a levegőben, és széttárt kezekkel integet neki. Ide nézzetek!, kiáltotta a férfi váratlanul, és belekapaszkodva a láncba, fölállt. Feleségének fölsikoltani is alig maradt ideje, mert szinte a kiáltással egy időben Falatos már zuhant is le a porba. Körös-körül döbbent csend támadt. Nem mozdult senki, csak a lassan leálló körhinta nyikorgása hallatszott. Egyszerre a még fönn ülők közül egy fiatal lány hangosan fölvisított, és az üressé vált székre mutatott, ami súlyától megszabadulva furcsa, ideges táncot lejtett a langyos levegőben. Falatosné pár lépést tett a férje felé, de nem hajolt le hozzá, csak figyelmesen megnézte. A férfi a hasán feküdt, jobb keze maga alá szorult, álla mélyen belenyomódott a homokba. Elharapta a nyelvét, mondta a mellette állóknak az asszony, és elfordult. Az anyjához vigyétek!, szólt még vissza a válla mögül, aztán már nem érdekelte semmi. Elindult lefelé. A völgynek tartott.
Ha elhagynám ezt a medencét, aminek alján meggyűlt a szemét, s megnézném, hogy szélfútta tájon hogy gombolyítja életét egy másik istenverte nép, vinnék balsorsot mutatóba, hogy szánjanak, az minekünk kell, s fölszerelkeznék három vagy négy emberiség elleni bűnnel, egy miatyánkom volna a bűnjel, vinném nagy vitrinben az Istent, fölfényezném hosszú szakállát, vinnék hajlamot összefogásra, s ahogy rendszereken kiabál át,
Szálinger Balázs
Turizmus
vinném nekik a bosszú világát, megmutatnám, a szent hajlamból hogy lesz ösztön a képmutatásra, lennék építész, olyan, aki másnak, házat ígér, de a sírját ássa, s föl se tűnik, hajszálra mása, hivatkoznék múltra, jövőre, s ha ettől bárki is rám mered, mondanám, hogy a pannon tájnak lejárt és fölvett hitelek találkozása ad jelent, vélhetően nem bántanának, nem ismernék a hozott istent, s mást tudnának az emberiségről, meg sem értenék bűneinket,
s kérdezném, hogy a költők náluk hosszú tollaikat mire mérték, mert nálunk csapzott elégiák adják a versek jó felerészét, mondanák, hogy náluk a szépség – s látnám, amiből megformáltak, más szellem alatt hogy pereg szét – Azért nem voltam messze, messze, mert ha elhagynám ezt a medencét, könnyen lehet, hogy vissza se néznék.
DISPUTA Macskakő
magunkat szartuk körbe, amíg ment,
21
Hollósvölgyi Iván Történelmi mélypont Történelmi mélyponton áll a pénzpiac őszre. Mit is tehetnél? Mélyponton voltál eddig, most az ágyamra dőlsz le.
DISPUTA Macskakő
Ruhában fekszel előttem − történelmileg ez így korrekt. Alulnézetből érthetsz csak engem, akár e képtelen kort meg.
22
Békaperspektíva és történelmi távlat kínálkozik. Jelenkortörténet persze: jobban kívánlak most, mint egy vidám mozit. Felvetődik végül, hogy nekem mennyire kellesz. Nagy idők végeznek veled és velem, de az ember csak tervez.
Aszpikos sonka Kívánatos transzparencia, és a még elérhető biztonság. Elnézem hidegtálad védtelen mélyén az aszpikos sonkát. Vágyakozók vágya. A szád, ami az aszpikot lassan feloldja-rágja. Ugyanannak a szájnak jéghideg szopránja. Csókod, ahogyan megszüntetve megőrzi magában a tárgyát, számat, ami maga is csókká vált, amikor még átjárt. Ahogy feloldja önmagát a száj, és ásít. Ahogyan nem csókol többé, oldani a fagyos mázt, amibe a fog belevásik. Történelmi mélypont Történelmi mélyponton áll a pénzpiac őszre. Mit is tehetnél? Mélyponton voltál eddig, most az ágyamra dőlsz le.
Békaperspektíva és történelmi távlat kínálkozik. Jelenkortörténet persze: jobban kívánlak most, mint egy vidám mozit. Felvetődik végül, hogy nekem mennyire kellesz. Nagy idők végeznek veled és velem, de az ember csak tervez.
DISPUTA Macskakő
Ruhában fekszel előttem − történelmileg ez így korrekt. Alulnézetből érthetsz csak engem, akár e képtelen kort meg.
23
Négy párt, négy kérdés Koroknai Edit DISPUTA Kapualj 24
J
elentős, megvalósítható programokról, elképzelésekről van szó – vagy valóban lenéznek minket, amikor ígérgetnek? Igaz, hogy egyre rosszabbul élünk, vagy épp ellenkezőleg: minden egyre jobban megy? A két nagy párt hetek, sőt hónapok óta licitál egymásra, míg a kisebbek megpróbálják a tű sokak szerint talán már rég beforrt lyukán valahogyan átpasszírozni magukat. A harc heves, a tét most sem kisebb, mint máskor, a vélemények pedig még jobban eltérnek egymástól. Abban viszont a legtöbben egyetértenek: a választás tétje most is, mint mindig, maga a demokrácia. A megye négy jelentős politikusának a választások előtti, még nem utolsónak számító pillanatban ugyanazt a négy kérdést tettük fel, s mindannyiuk számára ugyanannyi terjedelmet biztosítottunk. Mindenekelőtt arra voltunk kíváncsiak, hogyan értékelik munkájukat és eddigi kampányukat, illetve miként látják mások munkáját és kampányát. A válaszokat – betűrendbe szedve – Gadus Istvántól, az SZDSZ megyei elnökétől, Halász Jánostól, a Fidesz országgyűlési képviselőjétől, Juhászné Lévai Katalintól, az MSZP országgyűlési képviselőjétől (egyben a szocialista vezetésű megyei önkormányzat elnökétől), valamint Makay Zsolttól, az MDF hajdú-bihari elnökétől kaptuk. Felkavart állóvíz
■ Hogyan értékelik az eltelt négy évet és
benne saját teljesítményüket? Mit csináltak jól, illetve rosszul, és mit gondolnak, mire kellett volna jobban odafigyelni?
Gadus István: Az SZDSZ egy koalíció részeként irányította az országot. Sikernek értékeljük a sorkötelezettség eltörlését, a diplomás minimálbér bevezetését és az adócsökkentést. Amikor kormányra kerültünk, 20, 30, 40%-os adókulcsok voltak, most ez 18 és 36%. Ezt vállaltuk! Az autópálya-építést liberális gazdasági miniszterek vezénylik le! A Debreceni Egyetemen – a liberális oktatási miniszter, Magyar Bálint közreműködésével – 30 milliárd forint értékű fejlesztés valósult, valósul meg! Büszkék vagyunk ezekre a sikerekre.
Sajnos azonban csak 5%-kal vagyunk jelen a Parlamentben, így az egészségügyet átalakító terveinket nem tudtuk eddig megvalósítani – de ami késik, az nem múlik. Halász János: Ha sz á mvetés t kész ítünk az elmúlt parlamenti ciklusról, érdemes országos és helyi viszonylatban is megnézni: honnan hová jutottunk. Sokan sokféleképpen éltük meg a mögöttünk hagyott négy esztendőt, ezért én most csak olyan tényeket említek, amelyek független intézmények konkrét adatain alapulnak. Ami a gazdasági-pénzügyi helyzetet illeti: az államadósság már-már kezelhetetlenül megnőtt, az államháztartás hiánya kiugróan magas lett. A világ minden nagy hitelminősítő intézete leminősítette Magyarországot. Jellemző, hogy az Európai Unióban tavaly – Málta mellett – nálunk nőtt legnagyobb mértékben a munkanélküliség. Az inflációt jóval meghaladó mértékben emelkedtek a rezsiköltségek és a gyógyszerárak – ezek leginkább a gyermeket nevelő családok és a nyugdíjasok mindennapjait nehezítették meg. Az elmúlt négy évben jelentősen csökkent az egészségügy, a szociális területek, a közoktatás, a tudomány, a kultúra és a civil szféra állami finanszírozása. A Parlamentben négy éven át próbáltuk megakadályozni a polgári kormány vívmányainak leépítését, de a szocialista-liberális többség – nemegyszer cinikus módon – rendre figyelmen kívül hagyta javaslatainkat. Pedig a Fidesz konstruktív ellenzék volt. Ezt jelzi az is, hogy minden olyan előterjesztést, amely az emberek életkörülményein javított (ilyen volt például a 13. havi nyugdíj bevezetése), megszavaztunk. A gond az, hogy a regnáló koalíció alig-alig terjesztett be ilyen törvényjavaslatot. Egyéni választókerületi képviselőként kiemelkedően fontos volt számomra Debrecen fejlődése. Büszke vagyok rá, hogy a hazai nagyvárosok közül az elmúlt négy évben is itt valósult meg a legtöbb fejlesztés. Mindez úgy, hogy állami innovációs forrás alig érkezett a városba. Minden évben beterjesztettük a Parlamentben a tömegközlekedés fejlesztésére, az utak bővítésére, az iskolák felújítására, a szociális és kulturális intézmények korszerűsítésére vonatkozó javaslatainkat, de a szocialisták (köztük a debreceniek is) mindent leszavaztak.
Makay Zsolt: A Magyar Demokrata Fórum 2006. január 20-án megtartotta Hajdú-Bihar megyei első hagyományteremtő évértékelőjét. Ebből az alkalomból értékeltük a Magyar Demokrata Fórum egy évét, melyben több sikerről is beszámolhattunk. Debrecen Kulturális Főváros 2010 pályázata Turi Gábor MDF-es alpolgármester vezetésével készült el, melynek eredményeképpen Debrecen kulturális értelemben a „felkavart állóvíz” lett. A másik sikerünk – mind országos, mind megyei szinten –, hogy az alapfokú művészeti oktatás normatíváinak csökkentése elleni fellépésünknek köszönhetően az állami támogatás mértéke maradt a 2005-ös szinten. Országosan az elmúlt négy évünk eredményesnek tekinthető, hiszen megújult és megfiatalodott a párt, s immár az MDF önállóan indul a választásokon és önállóan dolgozott ki egy olyan választási programot, mely egyértelműen az önmagáról gondoskodni kívánó középosztály megerősödését szolgálja. E programmal egyedül vagyunk jelen a választók előtt, a többi szocialista típusú, ígérgetős programokkal szemben. A demokrácia sikere
■ Miért tűnik ez a választás a korábbiaknál is fontosabbnak? Hogyan látja: mi az igazi tét?
G. I.: Nem fontosabb! Számunkra, liberálisok számára minden választás fontos, mert az a demokrácia ünnepe. Nem szeretnénk azt, hogy demagóg, populista, ígérgetős, de ígéreteit be nem tartó erő kerüljön hatalomra. Mi liberálisok megtiszteljük a választót azzal, hogy programot készítünk, elveket képviselünk: további adócsökkentést akarunk (egykulcsos 20%), rendbe tesszük az egészségügyet, mert a magántőke tudja csak megváltoztatni a szocializmusban kialakult hazug, igazságtalan, korrupt helyzetet. Kisebb, hatékonyabb államot tervezünk: kevesebb minisztériummal, kevesebb parlamenti és önkormányzati képviselővel; a megyék megszüntetése és választott régiós testületek mellett érvelünk! Olcsóbb, hatékonyabb, ügyfélbarát igazgatást akarunk! H. J.: Minden országgyűlési választás egyformán fontos. Hála Istennek szabad or-
DISPUTA Kapualj
Juhászné Lévai Katalin: Elégedettek lehetünk az elmúlt négy évben elért eredményeinkkel, még akkor is, ha egyesek vitatják a megyék létjogosultságát. Én azt vallom, hogy a megye összefogja a településeket, amelyek így jobban tudják érvényesíteni érdekeiket. Hogy a kézzelfogható eredményeket említsem: itt vannak mindjárt a nagyberuházások. Az elmúlt években sikerült felszámolnunk az embertelen, nagy létszámú gyermekotthonokat – a megyében ma már minden állami gondozott családias légkörben, rendezett körülmények között él. Sikerült megszereznünk egy hárommilliárd forintos beruházást a Kenézy-kórház számára; a támogatás nyomán megvalósuló fejlesztés alkalmassá teszi az intézményt arra, hogy teljeskörűen és a legmagasabb szinten ellássa a régióban élőket. Közel négy évtizede vár a megye arra, hogy a megyei könyvtár végre korszerű körülmények között fogadhassa az olvasókat, erre most lehetőség nyílik: március végén lerakjuk az alapkövét Debrecenben, a Bem téren az új épületegyüttesnek, amelyben helyet kap a megyei levéltár is. Vagy ott van az autópálya, amely ugyan állami beruházás, de az útfejlesztéshez kapcsolódóan, pályázati forrásból meg tudtuk építeni Polgárnál a történelmi pihenőparkot. Szintén pályázati támogatásból korszerűsítettünk és folyamatosan korszerűsítünk több, fogyatékosokat és időseket ellátó intézményt. Összességében elmondhatjuk, hogy ebben a kormányzati ciklusban HajdúBiharban sikerült véghezvinnünk mindazt, amire negyven éve vártak az itt élők. Hogy mit hiányolok az eredmények közül? Talán az fáj a legjobban, hogy bár mi a magunk részéről mindent megtettünk azért, hogy Debrecennel, a debreceni önkormányzattal kiegyensúlyozott kapcsolatot alakítsunk ki, ideális legyen az együttműködés, a politika ezt mégis megakadályozta. Pedig Debrecennel a régió fejlesztése érdekében mindenképpen együtt kell működnünk. Debrecen ugyanis az észak-alföldi régió természetes központja, Hajdú-Bihar megye központja, a következő évek fejlesztési elképzeléseinek jó része ide összpontosul. Ezért úgy gondolom, ami minket illet, felkészültünk a közös munkára, arra, hogy a 2007-től megnyíló forrásokat a lehető leghatékonyabban használjuk fel az egész régió felzárkózása, fejlődése érdekében.
25
szágban élünk, itt mindenkinek joga van akár rosszul is dönteni. Ezt hívják demokráciának. Mi a tétje a mostani választásoknak? Nyilván különböző területeken más és más. Összefoglalóan mégis elmondható, hogy áprilisban a vadkapitalizmus és a magyar szolidaritás között választhatunk. A tét, hogy hatalmon marad-e az a politika, amely kiszolgáltatja az embereket a bankoknak és a multinacionális nagyvállalatoknak, vagy jön egy olyan kormány, amely az emberek pártjára áll. Nagy kérdés, hogy a szocialistáknak pusztán kommunikációval sikerül-e meggyőzniük több százezer embert (az úgynevezett bizonytalan szavazókat) arról, hogy döntésük meghozatalakor tekintsenek el személyes tapasztalataiktól. Látjuk, hogy ezen a téren a szocialisták még a nagy hatású náci propagandaeszközök használatától sem riadnak vissza. A magyar választópolgárok valóban könnyen manipulálható, buta emberek lennének? Szerintem nem.
DISPUTA Kapualj
J. L. K.: Az idei választások jelentőségét elsősorban az adja, illetve az lesz az egyik legfontosabb kérdés, hogy megmarad-e a folytonosság. A megkezdett fejlesztéseket ugyanis mindenképpen tovább kell vinni. A megye felkészült a 2007-től induló időszak forrásainak fogadására, és szeretnénk is befejezni, amit elkezdtünk. Egyébként minden választás tétje a demokrácia sikere, így az idei, hazai parlamenti választások igazi tétje sem más, mint maga a demokrácia. Némi aggodalomra ad okot ugyanakkor, hogy a mai politikai életben megjelentek olyan elemek, melyek veszélyeztetik azt a demokratikus berendezkedést, amelyet az elmúlt években felépítettünk. Ha ebből a szemszögből nézzük, akkor ez a választás valóban fontosabb lesz a korábbiaknál. Számomra pedig azért is kiemelten fontos, mivel először tudtam bizonyítani közgyűlési elnökként.
26
M. Zs.: Az igazi tét az, hogy Magyarország valóban olyan úton indul el, mely az ország helyzetének és állampolgárai életének rendezését szolgálja. Itt különösen tekintettel kell lenni a konvergenciaprogram elkészítésére, amely nélkül az Európai Unió deficiteljárást fog indítani Magyarország ellen. Ezáltal uniós forrásoktól foszthatnak meg minket, arról már nem is beszélve, hogy az euroárfolyam jelentősen megnőhet, egyes szakértők szerint novemberre akár 300 Ft/euró feletti árfolyam is kialakulhat, mely érzékenyen érintheti mindazokat, akik deviza alapú hitelt vettek fel. Ki
kell emelni azt is, hogy a demokrácia léte kérdőjeleződik meg akkor, amikor elveszett szavazatokról beszélnek a nagy pártok. Egy demokráciában a sokszínűség a mérvadó és az, hogy minden állampolgár képes önálló döntést hozni és felelősen gondolkodni saját sorsáról, akiknek van és kell, hogy legyen saját véleményük arról az országról, amelyben élnek. „Nincs elsöprő vágy“
■ Önök szerint mitől kell „félni“, ha a másik oldal nyer?
G. I.: Demokratának lenni azt jelenti, hogy nem félünk! Bibó híres mondása most is igaz! A szocialisták és a konzervatívok élet-halál harcnak látják ezt a kampányt, s ez feszültté teszi az egész politikai légkört. Most mintha a fideszesek lennének idegesebbek... Nincs kormányváltó hangulat, nincs elsöprő vágy az emberekben arra, hogy változást lássanak. Ha jobban belegondolunk, az emberek jó része tényleg nem él rosszabbul: az elmúlt négy évben 800 000 új személygépkocsit adtak el ebben az országban. Évente kb. 500 000 ember nyaral az Adrián, és a jövedelmek kb. 30%kal nőttek 2002-höz képest! Sokan élnek nehezen, de a fejlődés nagyon kézzelfogható a társadalom jelentős rétegei számára! Nincs mitől félni! H. J.: A választások végeredménye a magyar választópolgárok döntésétől függ. Ezt minden politikai szereplőnek el kell fogadni. A jó szándékot sem szabad elvitatni senkitől. Mindazonáltal azt gondolom, nem túlzás kijelenteni, hogy ha a jelenlegi koalíció maradna, valószínűleg újra elkövetnék azokat a hibákat, amelyeket az előző négy évben elkövettek. Csakhogy a helyzet – éppen a sok kormányzati hiba miatt – ma sokkalta rosszabb, mint 2002-ben volt. Gazdasági szakemberek szerint nincs kizárva, hogy rövid idő alatt akár az állam is csődbe mehet. Több mint valószínű, hogy az energiahordozók és a gyógyszerek árát tovább emelnék, az oktatási és kulturális intézményekben újabb leépítések és megszorítások lennének, ráadásul az állami vagyonnak azt a részét, amelyet eddig valami miatt nem tudtak eladni, rövid úton értékesítenék. J. L. K.: Nekem személy szerint nincs mitől félnem, hiszen az elmúlt időszakban bebizonyítottam, hogy mi mindent tehet egy politikus, ha igazán cselekedni akar. Ugyan-
M. Zs.: Másik oldal? A két mamutpárt államszocialista nézeteket vall és hirdet, melyekben kimondatlanul az egypárti, álságos demokráciára készülnek, ahol nem támogatnak kívülről érkező kezdeményezéseket, csak a saját akaratukat érvényesítik, de azt minden áron. Ezért van szükség egy nyugodt, felelősen gondolkodó pártra, mint például az MDF. A Magyar Demokrata Fórum olyan országot képzel el, ahol nem az állam mindenhatóságát teremtik meg, hanem az állampolgárok öngondoskodására helyezik a hangsúlyt. A tisztesség nem olyan
■ Milyennek látják pártjuk részvételét a
kampányban? Folytattak-e például negatív kampányt, és ki merik-e jelenteni, hogy maximálisan betartották az etikai kódexet?
G. I.: A konzervatívok és a szocialisták szerint érdemi kérdésekről vitatkozva kellene beszélnünk a jövőről. Ezzel a szándékkal a liberálisok is egyetértenek, de egyelőre – az SZDSZ programján kívül – továbbra sem látszanak az érdemi vita alapját jelentő programok. Az SZDSZ már tavaly novemberben letette saját javaslatait, és azóta próbáljuk elérni, hogy ezekről a kérdésekről egyeztessünk. Mi továbbra is azt mondjuk,
hogy vitatkozzunk programokról: kinek mi az elképzelése az adók csökkentésére, az egészségügy rendbetételére, a bürokrácia csökkentésére, a versenyképes Magyarország megteremtésére. Én egyetértek azzal, hogy egyszerűen nem igaz, hogy ebben az országban olyan rettenetes lenne élni. Azt gondolom, hogy sokkal többen vannak, akik egy kicsit jobban élnek, egy kicsit előbbre léptek. De ha az egyik oldalon, az egyik vélemény szerint minden rettenetes, a másik oldalon jön a válasz, hogy minden jó, akkor egyet nem tudunk megtenni: reálisan értékelni a helyzetet. S akkor nem tudunk persze reálisan szembenézni a teendőkkel sem. A konzervatívok azt mondják, az átalakuló országok között az utolsó helyre kerültünk, miközben a legtöbb befektetés éppen Magyarországra jön, és itt a legalacsonyabb a munkanélküliség is. Miért kell ezt az országot állandóan újra és újra kívül lejáratni? Ha ez a törekvés, akkor ebből következik egy olyan választási kampány, amivel éppen a napokban és várhatóan a következő hetekben kell szembenéznünk: hogy itt minden rettenetes, itt nem lehet élni, és nincsen más javaslat, csak, hogy az állam majd mindent megold helyettetek, kedves polgárok. Majd emeli a nyugdíjakat, egyébként fedezetlen összegekből, majd megszünteti a munkanélküliséget, egyébként fedezetlen gazdaságpolitikából, és majd kapják a pénzt, majd osztjuk nekik. Azoknak, akik ezt csinálják, szégyellniük kell magukat, mert egész egyszerűen nem tesznek mást, mint lenézik a választópolgárokat! Ilyenkor nem marad más hátra, mint a remény, hogy miként a politikának és a politikusnak a kampányban megy el az esze, úgy jön meg a választópolgároké, és ennek megfelelően fognak szavazni április 9-én. A kampány tehát szükséges, hogy a választó megismerje a lehetőségeket. Mi programmal, tisztességgel akarjuk megnyerni a liberális gondolkodásúakat, és hogy elérjük a 8%-os eredményt. Ez garancia arra, hogy ne legyen kormányváltás. Nem folytatunk negatív kampányt – elítéljük az ezt alkalmazó pártokat, és arra törekszünk, hogy kulturáltan, etikusan mutassuk be a programunkat, jelöltjeinket a választóknak. H. J.: A Fidesz ezúttal is tisztességes, tartalmi kampányt folytat. Sajnos a média (mint az elmúlt másfél évtizedben mindig) most is látványosan a baloldal mellett áll. AZ ORRT legújabb kimutatása szerint a választási kampányban eddig a szocialisták minden, számon tartott televízióban több
DISPUTA Kapualj
akkor ott vannak a politikában, a politikai életben azok a felhangok, amelyek nem mindig a tisztességes politizálás irányába mutatnak. Én a magam részéről mindig is tisztességtelennek tartottam politikai ellenfeleim lejáratását. Ha ezek a gondolatok futnak végig bennem, akkor úgy vélem, nem biztos, hogy félelemről kell beszélnünk. Inkább sajnálat fogalmazódik meg bennem, hogy a Parlamentben is mellettem ülő politikustársaim nem tudnak örülni az ország sikereinek, nem tudnak örülni egyegy sikeres eseménynek, egy-egy jó döntésnek. Különösen rosszul érintett, amikor megláttam azokat az óriásplakátokat, amelyek azt próbálják sugallni a választóknak, hogy legyetek depressziósak, érezzétek rosszul magatokat Magyarországon. Ha félni kell valamitől, akkor attól, hogy egy depressziós választási kampány után egy kesergő, depressziós kormányzás következik Magyarországon. Mi ezt másképp akarjuk, mi örülünk annak, hogy helyünk lett az Európai Közösségben, és biztos vagyok abban, hogy a 2007-ben megnyíló források talán még ezeknek a depressziós politikusoknak is megváltoztatják a hangulatát.
27
műsoridőt kaptak, mint a Fidesz. Akadnak olyan televíziók is (például Salgótarjánban vagy Nyíregyházán), amelyekben az elmúlt hónapokban fideszes politikus egyáltalán nem szólalhatott meg. Mi Debrecenben a hagyományos módszert követjük. Választási újságokat adunk ki például. Ezekben nem horoszkópokat, recepteket és filmkritikákat közlünk, hanem a programunkat ismertetjük. De igyekszünk személyesen is beszélni a választópolgárokkal. A Fidesz kávézóban már több mint tízezren fordultak meg. Úgy gondolom, nagy előny, hogy a debreceniek ismernek bennünket. Tudják, hogy – más pártok képviselőjelöltjeitől eltérően – mi itt élünk, a gyerekeink Debrecenben járnak óvodába és iskolába, bennünket bármikor meg lehet találni. A cívisvárosban a Fidesz volt az első olyan párt, amelyik választási etikai kódexet adott ki. Nem gondolom, hogy a különböző szervezetek hasonló kódexéről nekünk vitatkozni kellene. A tisztesség ugyanis nem olyasmi, amiről pártalkuknak kell dönteni. Ahogyan 2002-ben, úgy most is az egyetemes erkölcsi normákhoz tartjuk magunkat a választási kampány során.
DISPUTA Kapualj
J. L. K.: Természetesen kijelentjük: maximálisan betartottuk az erkölcsi szabályokat, megfeleltünk az etikai kódex előírásainak. Ebben mindenképpen különbözni akarunk és különbözünk is ellenfeleinktől. Azt látom, hogy a szocialista pártnak sikerült olyan kormányfőt találnia, aki jelöltként is elfogadottabbá vált a másik oldal jelöltjénél, Orbán Viktornál. Ma már az állampolgárok többsége alkalmasabbnak is tartja Gyurcsány Ferencet miniszterelnök-
28
nek. Persze, mondhatják, hogy könnyű dolgunk van. Könnyű egy olyan emberre építeni a kampányt, aki népszerű és sikeres. Könnyű egy olyan emberre építeni, aki bebizonyította, hogy képes megváltoztatni egy ország hangulatát, képes olyan jövőképet rajzolni elénk, amiről nem csak elhisszük, hogy az, ami, hanem látjuk is, hogy megvalósítható. Aki tehát úgy látja, hogy ez könnyű dolog, gondoljon bele, mondjuk, a miniszterelnök egy-egy napjába. Ő vajon tudná-e vele együtt végigcsinálni mindazt, amit mi, szocialisták már megtettünk? Mi már bizonyítottunk, hiszen kétszeresére emeltük a családi pótlékot, megteremtettük a 13. havi nyugdíj kifizetésének lehetőségét, és amiről keveset szoktunk beszélni, pedig kellene: a miénk az első kormány, amelyik kifizette a gazdáknak mindazt a járandóságot, támogatást, amely őket megilleti. Ha így gondolom végig, nem is várhatunk mást a választásoktól, mint azt, hogy ugyanezzel a lendülettel tovább végezhetjük a munkánkat. M. Zs.: A Magyar Demokrata Fórum a választási törvényt tartja be, nem pedig a pártok által kreált „etikai kódexet”, mely az igazán lényeges kérdésekre nem tér ki, értem ez alatt a pártok finanszírozását. A Magyar Demokrata Fórum tisztességes kampányt folytat, melyben a választók pénzét nem felesleges, lejárató reklámkampányra használja fel. A választópolgárok egyre magasabb aránya gondolkodik úgy, mint mi: azt az ígéretrohamot, melyet a két mamutpárt elindított, már nem veszi be, ahogy mi sem. Ezért kínálunk alternatívát mindazoknak, akik ezen az állásponton vannak, és akik valóban tenni kívánnak saját sorsuk jobbra fordulásáért.
Hogy Mies van der Rohe vált az Európai Unió Kortárs Építészeti Díjának névadójává, ez több problémát is felvet. Először is, a második világháború elől az Egyesült Államokba emigrált és pályáját ott beteljesítő Van der Rohe építészeti munkásságának mely periódusai tekinthetőek európai örökségnek? A másik kérdés közvetlenül a 2005-ös Van der Rohe-díj győztes projektjeinek ismeretében fogalmazódik meg: hogyan értelmezhető az a helyzet, amelyben a modernizmus egyik beteljesítőjéről, az univerzális és tiszta építészet legfőbb propagátoráról elnevezett díjat épp az építészeti kontextust különböző értelemben tematizáló épületek és tervezőik nyerik el? A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az első számú díjazott, a holland Rem Koolhaas, aki elsősorban a modernizmus folytonosságát hirdető, illetve kontextusellenes megnyilvánulásaival foglalta el markáns elméleti
A Mies van der Rohe Kortárs Építészeti Díjat az Európai Bizottság, az Európai Parlament és a Fondació Mies van der Rohe alapították 1987-ben, majd 2001-ben a Kultúra 2000 programba integrálva avatták az Európai Unió Kortárs Építészeti Díjává. A díj, mint szervezői a kiállítás katalógusában hangsúlyozzák, hálózatépítő folyamat, amelynek célja az építészek és a nagyközönség közötti kommunikáció elősegítése, valamint a modern építészetnek az európai városok fejlődésében játszott kiemelkedő szerepének és egyúttal e városokban való kulturális és társadalmi gyökerezettségének hangsúlyozása. A díj megszervezésében a barcelonai Van der Rohe Alapítvánnyal számos európai építészeti szervezet és intézet (mint például a közép-európai régióból a bécsi Architekturzentrum vagy a ljubljanai DESSA) működik közre, amelyek képviselői tanácsadóként segítenek mind a projektek kiválasztásában és elbírálásában, mind a kiállítási és publikációs feladatok lebonyolításában. A vándorkiállításon és a katalógusban a beérkezett pályaművek közül végül 33 munka szerepel, amelyekből az első helyezettet és egy „ígéretes fiatal tehetséget” díjaz az építészekből és független szakértőkből álló zsűri, amelynek elnöke 2005-ben a Londonban dolgozó, két évvel korábbi győztes, Zaha Hadid volt.
A kontextus újrafelfedezése
A díj esetében ugyanakkor az építészeti intézetek alkotta hálózat kibővítése mellett egy olyan állásfoglalásról is szó van, amelynek mind építészetelméleti, mind társadalmi és politikai dimenziói szembetűnőek. Talán nem teljesen felesleges például elgondolkodni azon, hogy milyen kontextust teremt a kiválasztott munkáknak a díj névadója, Ludwig Mies van der Rohe szimbolikus jelenléte. A huszadik század paradigmatikus jelentőségű építésze, akinek „less is more – a kevesebb több” kijelentése a modern építészet jelszavává vált, mind tervezői, mind oktatói munkásságában az épület funkcionalitásának, őszinte anyaghasználatának, strukturális integritásának elsőbbsége mellett érvelt, majd pályájának utolsó, Amerikában töltött két évtizedében a tiszta, univerzális építészet gondolatáig jutott el.
Polyák Levente
Noha már közel egy éve, hogy a Mies van der Rohe Építészeti Díj 2005. évi győzteseit kihirdették, a zsűri által legjobbnak ítélt épületeket bemutató kiállítás csak néhány hete kezdte meg európai vándorútját Párizsban, a Porte Dorée palotájában. A Mies van der Rohe-díj, amelynek pályázatát az azonos nevű barcelonai alapítvány írja ki minden második évben, egyúttal az Európai Unió Kortárs Építészeti Díja is; a szóban forgó kiállítás tehát nem egyszerű építészeti esemény, hanem az európai építészeti nyilvánosság egyik kiemelkedő intézménye. A kiállítás célja ebben az értelemben nem kevesebb, mint hogy a kiválasztott munkákon keresztül reprezentatív képet mutasson a 2003-as és 2004-es évek építészeti terméséről, és ezzel nyilvánosan tegye fel a kortárs építészet legfontosabb kérdéseit, valamint próbálja meg felsorakoztatni az e kérdésekre adott legmarkánsabb válaszokat. A Mies van der Rohe-díj hangsúlyozottan európai vállalkozás. A kiállítás első helyszíne után különböző európai múzeumokba és intézményekbe kerül tovább, ilyen módon hozzájárulva egy európai léptékű építészeti tájékozottság és orientáció kifejlődéséhez. A díj és a kiállítás koncepcióiban ugyanakkor különleges szerepet kap a széles körű építészeti tudatosság kérdése is: a kiválasztott munkák általános hozzáférhetőségét segíti az a szövegeket, rajzokat, maketteket és fotókat integráló „didaktikus” kiállítási forma is, amely egyszerre szól az építész szakma képviselőinek, az építészhallgatóknak és a nagyközönségnek. Mindezt talán nem teljesen felesleges hangsúlyozni akkor, amikor a magyarországi építészetről és városokról szóló beszédben egyre inkább előtérbe kerül az építészeti-urbanisztikai nyilvánosság kérdése.
DISPUTA Árkádok
A Mies van der Rohe-díj 2005-ös kitüntetettjei
29
A kontextus problémája az építészetben
DISPUTA Árkádok
Rem Koolhaas: A holland nagykövetség épülete, Berlin
30
pozícióját, győztes munkájával, a berlini holland nagykövetség épületével lényegében az építészeti kontextus definíciójának történetében nyitott új fejezetet. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a Van der Rohe-díj kiállítása igen tágas panorámáját adja azoknak a kortárs európai építészeti megközelítéseknek, amelyek a modernizmushoz képest definiálják magukat, illetve különböző megtestesülései a kortárs építészet modernizmussal fenntartott sokrétű, differenciált viszonyának. Amennyiben a díj döntős épületeit mint az építészeti kontextus problémájára különböző válaszokat adó projekteket szemléljük, érdemes egy rövid vázlatban áttekinteni a kontextusnak a modern építészetelmélet történetében betöltött jelentőségét, hogy a szóban forgó kiállítás, illetve díj jelentőségét megfelelően tudjuk értékelni.
A kontextus fogalma már a modernista építészeti gyakorlat legelső kritikáiban különös hangsúllyal bukkan fel. Az 1950-es évektől kezdődően a kontextusra hivatkozó építészek, teoretikusok és kritikusok az univerzalitásra törekvő modern építészet hellyel szembeni közönye ellen érvelnek, valamint az ellen a modernista megközelítés ellen, amely minden egyes épületet mint egyedi, absztrakt problémát kezel. A „kontextus” szó a latin „contexere” szóból származik, amelynek jelentése „öszszefonni”, „összeilleszteni”. Ebben az értelemben, amennyiben „kontextuális építészetről” beszélünk, mindig az adott új épületnek a különböző, már helyben létező környezeti elemekkel való szándékolt, irányított kölcsönhatására, „összefonódására” utalunk. Látnunk kell azonban, hogy az építészeti kontextualizmus kibontakozása során a kontextus teljesen eltérő elgondolásai jelentkeznek a különböző építészetelméleti koncepciókban, amelyek magát a szót is más-más értelemben használják. A kontextus mint alapvető tervezési szempont igénye a modern építészeti gondolkodásban először Ernesto Rogersnek a milánói Casabella című építészeti lapban az 1950-es évek második felében publikált kritikáiban jelent meg, ahol Rogers az építészetet mint a környezettel való dialógust jellemezte; egyaránt használva a dialógus kifejezést a környezettel való közvetlen fizikai kapcsolat és a történelmi kontinuitás értelmében. A Rogers koncepciójában központi jelentőségű történelmi mozzanattal szemben az ugyanabban az intellektuális közösségben dolgozó Aldo Rossi az építészeti kontextust puszta formaiságában próbálta megragadni: a város fizikai formáinak önmagukban való tanulmányozását indítványozta, történelmi és társadalmi jelentéseik, funkcióik figyelembe vétele nélkül. E városi tények vizsgálatától Rossi egy olyan épülettipológia összeállításának sikerét várta, amely a városi szövetben elhelyezkedő épülettípusok alapvető és állandó szerkezeti törvényszerűségeit, a városi folyamatok lényegi sajátosságait fedi fel. A kontextus eltérő értelmezései ellenére a milánói építészeti diskurzusban az 1960-as évek elejére meghatározóvá vált az építészeti környezet vizsgálatának mint a tervezési folyamat kulcsfontosságú részének igénye, mint azt Vittorio Gregotti meghatározása is híven kifejezi: „Az építészeti projekt feladata, hogy a forma átalakítása
középpontba állítása azonban különbözik a regionalizmustól: Friedrich Achleitner megfogalmazásában a konkrét feltételekbe és életvilágba való beágyazottságnak semmi köze a régió stilizált alakjának ideológiává emeléséhez, illetve formulává merevítéséhez. A kontextust figyelembe vevő épület, illetve építészeti tárgy számos különböző dimenzióban alkalmazkodik környezetéhez: „a rendszerrel való interakció az építészeti stílusok vagy elemek felszínes ismétlődésétől a jelentésben gazdag tervezésig és a környező tereknek az épületben való szimbolikus reprezentációjáig terjed”. A kontextualizmus tehát egyaránt jelentheti a környezet történelmére, topográfiájára, emlékezetére, szimbolikájára vagy fizikai-esztétikai állapotára való hivatkozást, illetve reflexiót. Ami vita tárgyát képezheti, ez a beilleszkedés vagy a beavatkozás mértéke. Míg egyes irányzatok a lehető legkisebb beavatkozás mellett érvelnek, mások a hely inherens tartalmának, jelentésének az új épület által való gyökeres megváltoztatását is lehetségesnek tartják a kontextualizmus fogalmán belül. A kontextualizmus kritikája A kontextus fogalmának már említett parttalanná válása felelős részben azért, hogy az 1980-as évek végétől kezdve, az egyszerűen posztmodernnek nevezett építészeti hullám kifulladásával a kontextualizmussal szembeni bizonytalanság és bizalmatlanság is megnövekedett. Miközben a globalizációs folyamatok hatására mindenütt megszaporodott a standard, jellegtelen, a helyről tudomást nem vevő „nemzetközi” épületek száma, az erre reakcióként kibontakozó lokalizációs tendenciák különféle regionális építészeti törekvéseket hívtak életre; ezeket azonban a korábban felvetett megkülönböztetés értelmében nem lehet kritikátlanul a kontextuális paradigmába tartozóként kezelni. A kontextualitás elvének ellentmondó építészet azonban nem kizárólag a jellegtelen, standard épületek esetében érhető tetten, hanem tudatos koncepció formájában is megjelenik az ezredforduló építészetében. A városi kontextussal szándékosan konfliktusba kerülő, új technológiát alkalmazó és újszerű látványt alkotó építészetet a 2004-es „Nem standard építészetek” című kiállítással szándékozták elnevezni, rendszerezni és konceptualizálni a párizsi Pompidou Központ kurátorai. A kiállítás során bemutatott különös, emblematikus
DISPUTA Árkádok
révén feltárja a környező kontextus lényegét.” Az angolszász építészetelméletben nagyjából az imént bemutatott északolasz építészetelméleti fejleményekkel azonos időben bontakozott ki a kontextus fogalma. Az amerikai városépítész-teoretikus, Christopher Alexander jóval tágabb értelemben, az adott építészeti tevékenység általános feltételeit megrajzoló, determináló kérdésként beszélt a kontextusról: „Minden tervezési probléma azzal a törekvéssel kezdődik, amellyel két entitás, a kérdéses forma és a kontextus közötti illeszkedést próbáljuk megteremteni. A forma a probléma megoldása; a kontextus a probléma kijelölése.” A kontextuális építészet koncepciójának legrészletesebb kibontását a szintén amerikai Colin Rowe ezzel egy időben, az 1960-as évek közepétől kezdődően végezte el. Rowe az európai koncepcióktól eltérően tipológiájában az építészeti alkotások formális jellemzőire koncentrált, és nem csatába szállt a modernista városvíziókkal, hanem a kompromisszum lehetőségét kereste velük. Rowe saját bevallása szerint közvetíteni kívánt az üres teret tárgyakkal megtöltő modern város és a monolit testbe vágott résekként, járatokként elgondolható történelmi város között. Bár az építészeti kontextualizmus koncepciója az 1970–80-as években követhetetlen sebességgel kezdett inflálódni, a kontextus fogalma pedig lényegében parttalanná vált, a kontextuális paradigma néhány általános vonása mégis megrajzolható, akkor is, ha ezek csak a modernizmussal, az absztrakt fizikai formáknak a városszövetben való kompozíciószerű elhelyezésével alkotott dichotómiában mutatkoznak meg. Ebben az értelemben a kontextuális építészet szorosan kapcsolódik a helyhez, környezeti szintézisre törekvő ökologizmusában szemben áll a modernizmus helyet tagadó nemzetköziségével-univerzalitásával, és a környező fizikai és társadalmi valóság különböző tulajdonságait, jellegzetességeit, mintáit próbálja megragadni az azzal létrehozandó folyamatosság érdekében. A kontextualizmus a helyi identitás létrehozásáért tevékenykedik, ahol a hovatartozás érzetének zavartalansága függ az új épületeknek a környezetbe való beilleszkedésétől. A kontextualizmus ideológiája tér és hely hagyományos megkülönböztetésére is épít: a fizikailag meghatározott városépítészeti teret a kulturális és regionális kontextusból levezetett jelentések alakítják hellyé. A kontextualizmus mint a hely
31
DISPUTA Árkádok
épületek mind egyedül, függetlenül állnak a városi térben, nem integrálódnak a városi szerkezetbe. A kiállítással megfogalmazódott állítás, miszerint „a nem standard építészet jellegzetessége a szakítás és a provokáció”, kiegészíthető azzal is, hogy ezek az épületek egyenesen másságuktól, a már létező városi, építészeti, vizuális, társadalmi és technológiai kontextus tagadásától függenek. A kontextualizmus kritikája a 20. század utolsó évtizedének építészetelméletében is több ponton megfogalmazódott, elsősorban a kontextus kiüresedett, értelmétől megfosztott, evidenciát jelölő kifejezését támadva. A kor építészetének különösen erős gazdasági-politikai meghatározottságát figyelembe véve sokan épp e feltételek elleplezésével vádolták meg a kontextus humanista koncepcióját, amely az adott területen folyó hatalmi játszmába való beavatkozás helyett a helyzetre vonatkozó túl általános, megfoghatatlan kérdéseket tesz fel. A kontextualizmuskritikák talán leghíresebbje a 2005. évi Van der Rohe-díj győztesének, Rem Koolhaasnak közel tíz évvel korábbi, 1996-os nagyhatású munkájában, az S, M, L, XL-ben megjelent manifesztuma, amely „A nagyság öt teorémája” címet viseli. Koolhaas ebben a szövegben egy olyan épülettípust ír le, amely egy bizonyos kritikus méretet meghaladva „Nagy Épületté” válik, és többé nem kontrollálható építészeti gesztusokkal. A Nagy Épületben a mag és a borító felület eltávolod-
32
Rem Koolhaas: A holland nagykövetség épülete, Berlin
nak egymástól, és a homlokzat többé nem utal arra, ami az épület belsejében történik, elvesztve ezzel azt az „őszinteséget”, amellyel a modernista építészet a maga épületeit felruházta. A Nagyság bevezeti a bizonytalanságot a város terébe, és amorálissá válik: hatása független minőségétől. Mindeme vonások pedig egy további radikális következménnyel járnak: a Nagy Épület elveszti közvetlen kapcsolódását a városi szövet egyéb elemeivel, nem része többé a városi szövetnek. Koolhaas egy sokat idézett szlogenben összegzi az új építészet és a kontextus kapcsolatáról szóló elképzeléseit, amelyet inkább nem fordítok le: „fuck context”. A 2005. évi Mies van der Rohe-díj győztese és döntősei A kontextus építészetelméleti és történeti szerepéről szóló kitérő után úgy térhetünk vissza a Van der Rohe-díjhoz, hogy az iménti Koolhaas-manifesztum még visszhangzik a fülünkben. Szembetűnő az az ellentmondás, amely Koolhaas tíz évvel ezelőtti ars poeticája és jelenlegi díjnyertes épülete között feszül. Ez a feszültség arra nyit rálátást, amit a kontextuális és a „nem-standard” épületek egymás mellé helyezésével a kiállítás maga is tematizál: az építészeti kontextualizmus problémáját. Már kiderült, hogy a szóban forgó díjat 2005-ben a holland Rem Koolhaas irodája nyerte el berlini holland nagykövetségével. A zsűri azzal indokolta döntését, hogy miközben a nagykövetség épülete újraértelmezi a hivatalos reprezentáció fogalmát, a városi kontextust is újszerű módon veszi figyelembe. Az építészeknek a követség megtervezésekor számolniuk kellett mind a szokásos biztonsági előírásokkal, mind a holland kultúrában hagyományos nyitottság igényével. Az épület, bár nem alkalmazkodik a városi utcarácshoz és nem is válik egyszerűen önálló, szoborszerű, reprezentatív emlékművé, mégis sajátos kapcsolatot épít ki környezetével. Miközben az épület különleges eleme, az egész tömb körül és azt átszelve kanyargó átlós, spirálszerű folyosó az épület minden szintjét összeköti és a bejárattól a könyvtáron, a gyűléstermen és az éttermen keresztül a tetőteraszra vezet, a környező épített és természetes környezet sajátosan megszűrt és rendszerezett, keretbe foglalt látványait kínálja a rajta áthaladónak. A folyosó által a környező városi tájjal, a Spreevel és a közeli parkkal kialakított dialógus azonban nem puszta látvá-
Eduardo Souto de Moura: Stadion, Braga
erejét, és nem támadja meg az épület alatt járókat. Az épület kialakítása az üvegfelület nyitható nyílásain keresztül kialakuló természetes ventillációs rendszer létrejöttét is elősegíti, és körülbelül fele annyi energiát fogyaszt, mint egy hasonló méretű, klasszikus irodaház. A birminghami Selfridges áruház, a Future Systems megépülése után hamar „hírhedtté” vált épülete, bármilyen abszurdnak is hat ez a kijelentés, bizonyos értelemben ugyanannyira kontextuális épület, mint amennyire „nem standard”. Az épület tervezői messzemenően a környezettel való kölcsönhatás kialakítására törekedtek, mint ahogyan az a megrendelő részéről is megfogalmazott igény volt. A különleges, élő testre vagy organikus szövetre emlékeztető épületforma is része annak a városregenerációs stratégiának, amely az épületre mint tájékozódási pontra és egyúttal
DISPUTA Árkádok
nyok együtteseként láttatja a várost. Az épületen áthaladó átlós folyosón keresztül a parkból egyenesen a TV-torony keretbe foglalt képét látjuk, amely a város egyik legfontosabb szimbóluma. A TV-torony (Fernsehturm) egyszerre sűríti magába Berlin történelmének és jelenének számtalan rétegét: mint az Eiffel-torony Roland Barthes értelmezésében, univerzális jelként működik. A berlini TV-torony egyszerre jelenti a kommunista múlt emlékművét, amelyet egykor a nyugati városrésszel való katonai és szimbolikus vetélkedésben építettek, illetve a posztszocialista átalakulás során létrejött, „újrapozicionált” design-szimbólumot, amely ma Európa-szerte a megújult Berlint jelöli. A nagykövetség a rajta keresztül-kasul kanyargó folyosó közvetítésével nem egyszerűen a TV-toronnyal, de az egész várossal kerül intim viszonyba, eközben azonban e viszony politikai ambivalenciáját egy pillanatra sem engedi elfeledni. Az épületet átvágó átlós folyosó mellékesen a légáramlatokat is szervezi, tükrözve a tervezők legfőbb szándékát: minél több funkció egyetlen elembe való sűrítését. Az épület mindezeken túl anyagában is reagál környezetére: alumínium borítása kiemeli a környező fák és épületek színét és anyagi sajátosságait. Egy másik döntős projekt, amelyet a zsűri hasonlóképpen a környezettel való harmónia megteremtéséért méltatott, a portugál Eduardo Souto de Moura bragai stadionja, szintén közvetlenül reflektál a kontextus kérdésére. Itt azonban tisztán a természeti kontextusról van szó: a stadion a szó szoros értelmében egy hegyoldalnak támaszkodik, és betonszerkezetét vastag fémhuzalok rögzítik a hegy oldalához. A stadion óriási épülete színében alkalmazkodik az őt körülvevő hegy kőfelszínéhez, és annak látványát is kihasználja: a mérkőzések során a futballpálya egyik vége fölé impozáns méretű, szokatlan látványú hegyoldal magasodik. A természeti környezethez való sajátos alkalmazkodásra és az épített környezettel való szakításra példa Norman Foster londoni épülete, a Swiss Re bank székháza. London első, 41 emeletes ökotornya messziről felismerhető, ikonikus épület. Alapjától az épület közepéig bővülő, majd ismét elszűkülő és csúcsban végződő alakja már építése közben elnyerte az „uborka” becenevet London lakóitól. A torony ökologikus alapelve több aspektusban is érvényesül: az épület alakjánál fogva a külső felületek által a földszint felé térített szél elveszti
33 Norman Foster: Swiss Re bank székháza, London
„Future Systems” Selfridges áruház, Birmingham
DISPUTA Árkádok
a városi dinamizmus feléledését katalizáló médiumra tekint. Az építészek elmondása szerint feladatuk az áruház fogalmának újragondolása volt az épület társadalmi funkciójának szem előtt tartásával. Az épület ráadásul még környezete változásaira is reagál: a homlokzatra rögzített több ezer alumíniumlemez a legapróbb fényváltozásokat is visszatükrözi.
34
Az imént bemutatott példák, a 2005. évi Mies van der Rohe Építészeti Díj győztes és döntős projektjei igen pontosan szemléltetik, hogy a kontextus fogalma ma is számtalan különböző módon értelmezhető, és a lehető legkülönbözőbb formákban jelenik meg a kontextualitást hangsúlyozó különféle építészeti koncepciókban. Ugyanakkor a díj kiválasztott pályamunkáiból készített kiállítás azt is bizonyítja, hogy dacára a parttalan és tetszés szerint interpretálható kontextusfogalomnak vagy az ellen-elméleteknek, a kontextus problémája a kortárs építészetben gyakorlatilag megkerülhetetlen, hiszen még a városi szövettel szakító, nem standard épületek is a városi kontextusra kívánnak visszahatni azzal, hogy vele szemben határozzák meg magukat. A díj és a kiállítás másik fontos tanulsága maga az események megrendezésének és európai vándorlásának ténye. A kortárs európai építészet legjavát bemutató kiállítás nagy valószínűséggel nem fog eljutni Magyarországra, ugyanis hazánk pillanatnyilag nem rendelkezik olyan intézménnyel, amely a kortárs építészetet, urbanisztikát, városi kultúrát mutatná be, tematizálná, gyűjtené, illetve az építészetről és a városról szóló beszédet szervezné, közvetítené és intenzifikálná. A magyarországi építészeti vitákban régóta szó van egy építészeti múzeum, illetve különböző urbanisztikai központok terveiről. Ezek azonban a jelek szerint nem egy hozzáférhető, egymásba fonódó építészeti és urbanisztikai diskurzus megteremtésének tervezett csomópontjai lesznek, hanem egymással a forrásokért versenyző, versenyhelyzetben lévő, egymástól ötleteket kölcsönző szereplők. Mindeközben nyilvánvaló, hogy a városról szóló beszéd kiterjedt nyilvánossága és egy bizonyos fokú építészeti tudatosság és felelősség nélkül soha sem lesznek egyszerre dinamikusan és koordináltan fejlődő városaink.
Felhasznált irodalom: Abada, Galal: Contextual Urban Design. 1999, Stuttgart Achleitner, Friedrich: Ort und Zeit. 1996, Wien Alexander, Christopher: Notes on the Synthesis of Form. 1964, Cambridge, MA Barthes, Roland: Az Eiffel-torony. Mitológiák. 1983, Budapest. Catsaros, Christophe: Les normes du non standard. Artpress 2005, hors série n°5: Art et architecture. Forty, Adrian: Buildings and Words. 2000, London Gregotti, Vittorio: Il Territorio dell’Architettura. 1966, Milano Koolhaas, Rem: S, M, L, XL. 1996, New York. Merleau-Ponty, Maurice: La phénoménologie de la perception. 1945, Paris
Nem elsősorban alkotókról lesz most szó, hanem inkább épületekről (az eddig bemutatottakhoz viszonyítva), egyedi és egyszeri művekről. Unikális művekről, méghozzá olyan értelemben, hogy egy – pályázat útján kiválasztott – nem helyi építész elképzelései nyilvánultak bennük, ráadásul jellegzetes, egységes helyi közegben. Ám
„Idegen van közöttünk”
azonnal cáfolni kezded önmagad, hiszen egyrészt több olyan személyiség van a kiválasztottak között, aki komoly kötődéssel, vagy mondd azt: debreceni gyökerekkel rendelkezik, s ekképpen nehezebben választható le az – úgynevezett – maradandóság és cívis gondolkodás dogmatizmusáról. Vagy egyszerűen csak jobban ismerik a várost a többieknél, s ez még akkor is igaz, ha már jó ideje nem itt élnek. És másrészt, miután tisztáztad, hogy az építészekről nem beszélhetsz úgy, általánosságban, mint idegenekről, a házakról már ugyanezt nem mondhatod el: ezek az önmagukat többékevésbé büszkén felvállaló egyéniségek (egyediségek? – kérdőjelezed meg) más-másfajta tárgyként állnak homogén (tényleg homogén?) szövetkörnyezetükben. Tisztáznod kell a szövetkörnyezet-fogalmat is, mivel nyilvánvalóan alapvető fontosságú, hogy milyen kontextusban helyezkednek el az épületek – alapvető fontosságú, milyen kontextusban helyezed el őket. Beszélhetsz közvetlen (épített) környezetről – mint térszövetről az adott helyen. Beszélhetsz Debrecenről – mint lokális városi vagy kulturális vagy társadalmi szövetről. Továbbá beszélhetsz a városról mint organizmusról, illetve annak tárgyi részéről – vagyis mint eseményszövetről, és beszélhetsz akár a (kortárs vagy kortalan) magyar építészetről – mint szellemi szövettágyról. Folytathatnád még tovább, majdnem a végtelenségig, a lényegesnek hitt halmazok sorolását, de ez elcsépelt kategorizálás helyett sokkal izgalmasabb és fontosabb lenne arról beszélned, hogy érdemes-e, lehet-e egyáltalán rendszerként értelmezni a kulturális hátteret (kontextust), vagy eltekinthetsz-e attól, hogy véges (zárt) struktúraként értelmezd. Mert az úgynevezett kultúra a nézeted szerint nem más, mint dinamikus fejlődési folyamat (még zsákutcáival és ellentmondásaival együtt is): saját bizonytalanságodból és nálad sokkal okosabb szakemberek, a kultúrantropológusok kutatási eredményeiből azonban új nézőpontok születhetnek. Olyan kultúrafogalmak, melyeket kollázsként lehet felfogni, vagy más esetben leírhatók diskurzusok tereként, megint másik, radikálisabb megköze-
Bun Zoltán
Jól eltalálod az első sort. Aztán elindulsz – tisztázod, miért írsz. Vagyis folytatod, amit elkezdtél: a kortárs debreceni építészet vizsgálatát, legalábbis így nevezed a témát. Korábban a jelentősebb, ezredfordulón működő helyi építészirodákat és azok munkásságát tekintetted át: jelentős műhelyeket, amelyek jelentős számú épülettel, térrel szolgálják a város átalakulását. (Esetleg leírhatod, hogy a fejlődését – bár ebben nem vagy teljes mértékig biztos.) A vezérfonalad, a megközelítési módod az a bizonyos kritikai regionalizmus volt, amelyet egy tágabb értelmű kulturális kontextusban helyeztél el és öszszekapcsoltál valamiféle melankóliával, amely az újjal, a mással szembeni ellenállás eredményeként jön létre. És ami szemben állhatott egyfajta értő, kritikai attitűddel. Persze, kételyeid végigkísértek az urbánus-virtuális túra egyik állomásáról a másikra, hiszen kérdéses volt számodra (és nyilvánvalóan mások számára is), hogy a kétezres évek Magyarországán helytálló-e, korszerű-e még az építészetben valamiféleképpen szembehelyezkedni a modernnel (modernséggel), vagy másképpen: egy másik modernet keresni. Tovább menve, más nézőpontot bevezetve vagy árnyalva a korábbit: oly mértékben meghatározó, netalán determináló-e egy új objektum létrehozása során az épített és a másik szomszéd (a megérzett környezet), mint ahogyan beállítottad, illetve mint amennyire az a közgondolkodásban benne van. A bálványozott kontextus, mint írtad, a félelmetes-rettegett, a mintának szánt, a félreértett. De nem tudsz tőle szabadulni. Nem bizony, mert az első szériát is olyan szerkesztői elvvel hoztad létre, amely már magában hordozta és – a következőkben leírt módon – indukálta egy (az) úgynevezett másik oldal bemutatását is.
DISPUTA Árkádok
Archigráfiai sorozat I.
35
„E. T. hazatelefonál…”
DISPUTA Árkádok
lítésben pedig akár el is törölhetők (felülírhatók) és mással, elsősorban a diskurzussal helyettesíthetők. Vagyis általánosíthatsz is a jelenlévő és a látens szövet(ek) feltárásakor, de célszerűbbnek tűnik, ha mindig az aktuális témához keresed meg a releváns terepeket, legyenek azok akár paradoxok, akár párhuzamosak, akár együttlétezők is.
36
Aztán jöhet (jön is) az egyik legfontosabb kérdés, hogy miben és hogyan különböznek (el) ezek az épületek a vázolt környezettől vagy az első sorozat bizonyos – nem elsősorban pejoratív – értelemben provinciális házaitól. Hogyan határolhatóak be/ le, milyen címke adható nekik? Derrida, mikor emberek közötti másikságról beszél, születést, nemzeti hovatartozást, családot, generációt említ és a névvel mint azonosító jeggyel kapcsol össze egyfajta identitást. És elválasztja az idegent az abszolút mástól, melyek közül az utóbbi azért azonosíthatatlan (ismeretlen), mert nincs neve; s ezért adni is kell neki valamilyet ahhoz, hogy idegenként azonosíthasd. Nem kommunikálhatsz vele (a vendéggel) addig, amíg nem nevezi meg magát: nem kérdezhetsz tőle semmit, nem indul meg köztetek a diskurzus, kulturális entitásához, másságához nem férhetsz, hátterét nem ismerheted meg, ekképpen hozzád való viszonyát sem tárhatod fel: az idegenséget magát. És így tovább és vissza, őt kérdezve magadat is kérdezed, másságát csak hozzád képest, a tőled való el-különböződésében lehet meghatározni. Benne önmagadra ismerhetsz vagy éppen ellentétedre, a komplementerfeledre, a hasonmás(ik)ra. Lesz immár neve, beindulhat a diskurzus, feltárul a kontextus, megszületnek a kultúrák. Ez a célod. Terved megvalósításához az elméleti fogalmakat átülteted a valóságba, megfelelteted őket az építészet diszciplínáinak. Terry Das, mikor épületek közötti másikságról beszél, tervezési folyamatot, alkotót, beépítést, (arche)típust meg (helyi)
szellemet említ és a formával mint azonosító jeggyel kapcsol össze egyfajta (tárgyi) identitást. És elválasztja az architekturálisan idegent az abszolút mástól, melyek közül az utóbbi azért azonosíthatatlan (ismeretlen), mert nincs építészeti értéke, néma és megszólíthatatlan, nem tudod idegenként azonosítani. Nem kommunikálhatsz vele (a jövevénnyel) addig, amíg fel nem értékeli magát: erre azonban képtelen, csak az idegentől kérdezhetsz, csak vele indulhat meg a diskurzus, az ő kulturális entitásához, másságához férhetsz hozzá, csak az ő hátterét és értékeit ismerheted meg. De mindezt kizárólag akkor, ha te is ház vagy, szomszéd vagy vendég, akkor tárhatod fel a hozzád való viszonyát, az idegenségét magát. És így tovább és vissza, őt kérdezve magadat is kérdezed, nem szükséges hozzá, hogy egybeépüljetek, hogy funkcionálisan a kiegészítésed legyen: álljatok egymás mellett, s látni fogod a másságát, amit csak hozzád és őslakos-szomszédtársaidhoz való el-különböződésében lehet meghatározni. Az újonnan vizsgálandó (konkrét) alanyokat az első sorozatéihoz hasonlítva láthatod, hogy mindegyikük a köz javát szolgálja, nem lakóházak vagy bérirodaházak ők, hanem potenciálisan minden városlakóhoz, városlakónak szóló terek. Külsőben és belsőben átjárható, nagyvonalú és nagyléptékű terek. Olyan terek, melyek akkor válnak valósággá számodra, ha feltárod és bejárod őket, résztvevőként megtapasztalod. Nem olyan értelemben szériatermékek (egymás másolatai) az újonnan megfigyelt épületek, mint sokan a korábbi sorozatban, inkább ikonikus másikak – bár az ikon fogalmával nagyon vigyáznod kell a kortárs építészeti diskurzus irányvonalainak veszélyeit figyelembe véve. Általánosságokat most erről ne mondj, majd mindegyik épület leírja magát, és kiderül mindenki számára, hogy egy elismert alkotó védjegyzett terméke, a kontextus új emblematikus középpontja vagy nem is egy másik, inkább egy szervesülni, beszélgetni próbáló elem az adott idegen. Általában a város stratégiailag fontos pontjain, vagy mondhatod azt, kiemelten fontos, esetleg érdekes részein állnak ők. Itt és itt behatolókként jelennek meg, önálló tárgyként, más, nem a nemlétező cívis architektúrát használva (írtál róla korábban eleget), léptékükben szomszédjaikra nőve; ha túlzó eszközzel akarnál élni, azt is írhatnád, hogy néha szinte megerőszakolva őket. A másság már első pillantásra tetten érhető, de ennek alaposabb feltárása
majd az új széria egyes darabjaiban következhet be. Meg kell találnod a megfelelő formát. Kézenfekvő lenne a téma szempontjából az interjú, a terepmunka, az eszme- és véleménycsere. A megoldás azonban nem ilyen egyszerű, nem ilyen egyértelmű. A pár-, de inkább többek között zajló beszéd célja elsősorban az lenne, hogy érvek és ellenérvek ütközzenek egy mással: az ideális modell a habermasi uralommentes kommunikáció, az egyenrangú partnerek vitája, ahol támadás és védelem találkozhatna oda-vissza úton, majd a közös keresésnek egy közös igazság felfedése (megtalálása) lenne a végeredménye. Ezzel szemben a valóságban, ha valaki disputát kezdeményez, akkor nem másért teszi, mint hogy meggyőzze a többieket saját érveivel, és az ő gondolata uralkodjon (Szókratész példának okáért teljes mértékben felügyelte a beszélgetéseket és csak tettette tudatlanságát). Így az idegen és kulturális hátterének megismerése csak szándékolt lehet, kizárólag mesterségesen felállított körülmények között történhet meg. Ezen művi helyzetnek a következők a főbb jellemzői – egy: nyilvánvalóan ellenőrzött a szituáció és maga a beszélgetés is; kettő: szükségszerűen célirányos a kommunikáció; továbbá három: valamiféle publikum is bekapcsolódik az értelmezésbe, passzívan vagy aktívan, valóságosan vagy képzelten. A vitapartnerek egyenlősége nem állhat fenn, hiszen a másik megismerése a fentiek szerinti erőltetett cselekedet: odamész hozzá, mert meg akarod
ismerni az idegent – őt, aki kívülről érzékelődik, aki átlát rajtad, aki téged is átértékel. Miután felvázoltad azt a kommunikációs folyamatot, amelyben részt szeretnél venni (hogy egyenrangúan vagy dominánsan, azt mindjárt kideríted), a következő lépés annak a meghatározása, hogy hogyan lehet rögzíteni és közölni vitáidat. Ehhez a segédeszközöd az archigráfia lesz, az a gyakorlatra épülő tudomány, mely széles körben kevéssé ismeretes, de mivel az építészeti idegenség tematikájával foglalkozik, jelen esetben szinte az egyetlen hatékony módszer. Az etimológiából következtethetsz lényegére: azt vizsgálja és írja le, hogy milyen viszony alakul ki adott területen a régi („ősi”) épületek és az újonnan bekerülő idegen között. A kutató terepmunkát végez, disputát kezdeményez a vizsgálati alanyokkal, majd az eredményeket valamilyen módon rögzíti és elemzi. Megközelítését a kultúrantropológuséhoz hasonlíthatod, akinek összetett kultúrafogalmáról már az előzőekben szóltál, és valójában ebből mint ős-kontextusból és városi interdiszciplináris térből indul ki az archigráfus is. És így Lévi-Straussra, rajta keresztül pedig Derridára hivatkozhatsz, ezt teszi a már szintén említett Terry Das is, aki az archigráfia talán legjelentősebb személyisége. Alapvető fontosságú munkájában, az 1992-es Idegen van közöttünk (A Stranger Among Us, The MIT Press, Cambridge, MA) nemcsak az amerikai urbanizmust vizsgálja fenomenológiai érzékenységgel, hanem a történeti európai városokat
DISPUTA Árkádok
A Pompidou központ és a Notre Dame, Párizs
37
DISPUTA Árkádok 38
is: nem szigorúan az építészeti, inkább a kulturális vonatkozások szempontjából. Az építészeti kánon legfontosabb huszadik századi épületeit úgy helyezi új megvilágításba, hogy környezetükkel, a betelepülésük hatására megváltozó sokrétegű kontextusukkal foglalkozik, és a várost mint (antropo-)organizmust értelmezi. Az ő terminológiája szerint az idegen olyan dolog, amelyet valamilyen városszövetbe (vagyis kulturális helyzetbe) „beoltva”, úgy őrzi meg önmaga – gyakran kifejezetten erőteljes – identitását, másikságát, a modern értelemben vett tárgyszerűségét, hogy közben a régi elemekkel vitát kezdeményez, és e kommunikáció folytán be is illeszkedik közéjük. A Terry Das-i archigráfus akkor kapcsolódik be az idegen és a környezet kölcsönös mimézisébe (ha szeretnéd: otheringjébe), amikor elindul a párbeszéd közöttük. Szerepét elsősorban egyfajta moderátor-funkcióra, ún. résztvevő megfigyelésre kell szorítania. Ez azt jelenti az új sorozat elemeinek készítésekor, hogy a vitát irányítani kell, de oly módon, hogy csak bizonyos pontokon szabad beavatkozni és elsősorban engedni kell a feleket disputálni – már amennyiben ez épületek esetében lehetséges. Kétoldalú lesz tehát a szereped: egyfelől aktívan cselekszel, másfelől viszont passzív érzékelőként a háttérben maradsz. Te nem hasonulhatsz hozzájuk, ilyen értelemben kívülállóként kell részt venned a társalgásban: őket a kultúrájuk, eredetük egy bizonyos dimenziójához köti – veled a sajátod ezt nem teheti meg, neked ilyen értelemben felettük kell állnod, semlegesen, de ez számodra a terepmunka hierarchiájában épphogy alárendelt szerepet jelent majd. Te nem az idegent akarod megismerni, hanem azt a helyzetet, amibe került és azt a folyamatot, amit ezzel elindított: szereped a megfigyelésre és a dokumentációra szorítkozik, tiéd a politikai korrektség etikája – miközben nem biztos, hogy a vitázók egyenlők. Derrida és Terry Das is a „píszíre” törekedett saját tudományos területén belül, a helyes és korrekt megoldásra, a diskurzus garantálta egyenlőségre. Felelősséged abban áll, hogy a lefolytatott beszélgetést milyen módon dolgozod fel, milyen nyelvezettel közvetíted – hogyan tolmácsolod az épületek interakcióját. Leírni legfeljebb az általuk elmondott szöveget tudod (bár azt is szerkesztened kell), kommunikációjuk egyéb, nem kevésbé fontos részeit (a mimikát, a testbeszédet, a térközt és hasonlókat) le kell fordítanod, amely viszont már nem lehet tőled
teljes mértékben független, hiszen a te szűrődön megy keresztül és a transz-láció egyébként is problematikus folyamat. Láthatod, az archigráfiai metódus egyik legfontosabb és legnagyobb figyelmet igénylő része a reprezentáció, ami az idegentapasztalat rögzítésekor a társtudományokban már számos variációban megjelent: beszéltek már képzetrögzítésről, az ábrázolásról, egyfajta helyettesítésről vagy a processzus megjelenítéséről, mint olyanról. Most anélkül, hogy részletesebben foglalkoznál bármelyikkel is, rögzítened a pozíciódat és etikai hozzáállásodat; egyrészt, hogy milyen közegben történik a beszélgetés; másrészt bemutatod az alapszituációt (a kultúr-kontextust); harmadrészt röviden és tárgyilagosan az idegent is bemutatod (hiszen moderátorként feladatod a vitapartnerek ismertetése); negyedrészt kristálytisztán elválasztod egymástól az adatközlőid hangját (a dokumentációban mindig tudni kell, hogy éppen ki beszél); ötödrészt megpróbálsz mindent visszaadni az elhangzottakból és az el nem hangzottakból is; hatodszor, nem hallgatod el a felek egymással szemben felmerülő kritikus véleményét; és hetedszer, ennél a szövegnél érdekesebbé, izgalmasabbá és a beszélgetéseket rögzítő fotókkal színesebbé teszed a többi disputális stílusgyakorlatot. Ezek után elindulhatsz, ám máris bizonytalan vagy – mind a konkrét kontextus, mind az idegen kapcsán. A Debrecen-környezet ugyanis átmitizált, részben a jelenben is a múltban élő. Nagyelbeszélései bizonyos értelemben máig hatnak – fizikai-tárgyi emlékei alig vannak, emlékezete pedig (persze, mint minden emlékezet!) manipulált. Nem lenne vonatkozási alapod? De, van. Olyan hagyománya van a városnak, ami nincs, a hiány hagyománya, a soha-nem-létezett és mindig újraalkotott hagyomány. A félelmetes-rettegett, a mintának szánt, a félreértett. Meg ott van az idegen tematika: nem egzotikus értelemben vett távoli idegenek érkeznek ebbe a környezetbe, hanem a szép idegenek. Akik szabadelvű idealisták, akik maguk választották (mert választhatták) másságukat: nem a körülményeik, nem a történelmi meghatározottságuk, nem a többiek kényszerítették őket ebbe a helyzetbe. Ők ide akartak jönni, meg akarták mutatni magukat, beszélgetni akartak új szomszédaikkal. És veled is.
Az ókortudomány eredményeinek – ezen keresztül pedig az ókori kultúráknak – a hatékony reprezentációja manapság nem könnyű feladat. Egyrészt műveltségünk történetileg kialakult szerkezeti sajátosságai miatt, vagyis hogy napjainkban Magyarországon még az értelmiségnek is csupán igen kicsiny része ismerős a klasszikus nyelvekkel, s kultúrtörténeti ismeretei is (általában) foghíjasak. Ennek sok oka van, taglalásukba e helyt nem bocsátkozhatom. Ezzel a körülménnyel számot vetve az ókor kutatóinak figyelmet kell fordítaniuk arra, hogy munkájukat (s ezen keresztül egyáltalán az ókor kultúráját) olyan közönség számára kell közvetíteniük, mely az adott területen kevés ismerettel, s következésképpen csekély érdeklődéssel rendelkezik. Szükség van a figyelemfelhívásra, az antikvitás kulturális örökségének tudatos és rendszeres népszerűsítésére. Ennek pedig leghatékonyabb módja annak megmutatása, hogy az antik kultúra nem halott szellem és anyag, hanem napjainkban is tovább élő, elevenen ható tényező, melynek ismerete éppenséggel legsajátabb kérdéseinkre adhat választ, a hétköznapok világától az emberi lét alapkérdéseiig. Például az antik vallástörténet, a medicinatörténet, a retorika vagy a hétköznapok kultúrája, a „mikrotörténelem” iránt mind a tudományban, mind azon kívül az utóbbi időben megnövekedő érdeklődés jól mutatja e lehetőségeket. Talán ennél is nagyobb nehézséget jelent az a kihívás, melyet a hagyományos, szövegekre összpontosító ókorászat („klaszszika filológia”) számára a különböző, nem nyelvi médiumok hétköznapi és professzionális (ezen belül esetleg tudományos) tevékenységünkben egyre erőteljesebb jelenléte idézett elő. Az ókortudománynak ezzel a kihívással is számot kell vetnie, s rá megfelelő választ kell adnia, ha nem akar – tárgyával együtt – végképp kihullani a kultúránkat észlelhető módon alakítani képes, eleven hagyományból. A magyar ókortudományban ez utóbbi vonatkozásban is mutatkoznak jelei a veszély észlelésének és a megoldás keresésének. Itt csak címszószerűen sorolva a reményt keltő jelenségeket: az Ókor című folyóiratot, a Hyperión névre keresztelt, a http://www.2.szepmuveszet-
i.hu/hyperion címen elérhető, folyamatosan bővülő online lexikont (és „internetes kiállítást”), s a Szépművészeti Múzeumnak A fáraók után – A kopt művészet kincsei Egyiptomból címmel tavaly megrendezett kiállítását, mely a múzeumi reprezentáció új lehetőségeire hívta fel a figyelmet. Az ókortudomány előtt szorult helyzetében tehát az a lehetőség adódik, hogy olyan témákat és olyan reprezentációs módokat választ, melyek a szélesebb közönség figyelmét és érdeklődését is fölkeltik, s teszi ezt oly módon, hogy ezzel ugyanakkor a szakkutatás előtt is igazolható, sőt akár új utakat nyitó vizsgálódásokat kezdeményez. Nótári Tamás és Németh György tudatosan ezt az utat választotta, amikor Quintus Tullius Cicerónak, a nagy szónok és politikus öccsének A hivatalra pályázók kézikönyve (Commentariolum petitionis) című munkáját az idei év elején, a parlamenti választások kampányidőszakában megjelentette. A munka megjelentetésének időzítése, a különböző elemekkel vizualitásában is változatossá, színessé és „látványossá” tett fedőlap, s a fedőlapon is kiemelt, figyelemfelkeltő, általánosító témajelölő cím (Hogyan nyerjük meg a választásokat?) hatékony marketingfogásoknak látszanak. Ám miközben e marketingmunka eddig fölsorolt elemei nagyon is igazolhatók, az az állítás, mely az előszóban (8. o.) és a hátsó borítón is olvasható, s mely szerint „E művet most tarthatja kezében első alkalommal magyar nyelven az olvasó.”, már nem felel meg a valóságnak. A Fábián Gábor által fordított és magyarázott Cicero Összes levelei VII. kötetében (Pest, 1864), az 59–82. lapokon ugyanis már olvasható volt a teljes szöveg magyarul. (E tényre Havas László hívta föl a figyelmemet.) A kötet egy rövid előszó után Quintus Tullius Cicero 58 paragraphusból álló (a jelen kiadásban mintegy huszonegy lapnyi) Commentariolumának fordítását hozza, aztán következik a fordításhoz fűzött kommentárok sora, melyek a szöveg megértéséhez szükséges ismereteket közvetítik, majd egy, főként a munka történeti hátterének, a szerzőség kérdésének, valamint a két Cicero életrajzának, s végül néhány, a Commentariolum kapcsán fölmerülő rész-
DISPUTA Lépcsők
Kampánytanácsok az ókori Rómában
39
DISPUTA Lépcsők 40
kérdés tárgyalásának szentelt tanulmány (ezeket Nótári Tamás jegyzi). A kötet végén Németh György kísérő tanulmánya olvasható, mely a köztársaságkori Róma választási rendszerének bemutatására összpontosít, s röviden összefoglalja Quintus munkájának legfőbb tanulságait. Günter Laser, a Commentariolum szövegének legutóbbi kiadója és magyarázója a szakirodalom egy része által képviselt hiperkritika álláspontját elutasítva, az ellenkező föltevés egyértelmű bizonyításának híján az eredetiség vélelmét alkalmazva a munkát Quintus Tullius Cicerónak tulajdonítja. Marcus öccse a consuli tisztségre pályázó bátyja számára szerkesztette egybe a „hivatalra történő pályázásról” (petitio) megfogalmazott feljegyzéseit, Kr. e. 64-ben. A bátyjánál lényegesen szerényebb képességű, ám az övéhez hasonló képzést kapó Quintus szerény célkitűzése csupán annyi, hogy rendszeres összefoglalását nyújtja azoknak a kampánystratégiai megfontolásoknak, melyekkel bátyja egyébként nagyon is tisztában van (talán még nálánál is jobban: a munka végén a szöveg kijavítására kéri a politika és a fogalmazás terén is jártasabb fivérét). A tárgy kifejtése a következő szempontok figyelembe vételét igényli: „Gondold meg, hogy milyen közösségről van szó, hogy mire pályázol, és hogy ki vagy. Amikor a forumra lemégy, szinte nap mint nap ezen kell töprengened: »’Új ember’ vagyok, a consuli hivatalra pályázom, Rómában vagyunk«.” (2. paragraphus) Marcus „új ember” (homo novus) volta azt jelenti (bár a fogalomnak nincs pontosan körülhatárolt és egységes használata), hogy ősei közül senki nem viselt vezető állami tisztséget, és senki nem volt a senatus tagja. Az „új emberek” a nemesség (nobilitas) részéről gyakorta lenézéssel találkoztak: fölkapaszkodott senkiknek tartották őket. Másfelől mentesek voltak azoktól a hátrányoktól, melyek az előkelő származású családok fiaira őseik esetleges botlásai miatt háramlottak. A homo novusok számára az előrejutás lehetőségét a vagyon és/vagy a tehetség biztosíthatta. Marcus Tullius Cicero számára ügyvédi és politikusi tevékenysége, vagyis, általában véve, szónoki teljesítménye jelentette a legfőbb előnyt. Ez azonban önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy a köztársasági Róma legmagasabb tisztségére sikerrel pályázhasson. Ehhez ugyanis szükség volt arra is, hogy megfelelő támogatókat szerezzen, mégpedig a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből, politikai csoportokból, s Rómán kívül Itália különböző
részeiről is. Természetesen a felsőbb rétegek támogatását kellett elsősorban megnyernie. Nem csupán véleményformáló és befolyásoló erejük miatt, mely a patronus– cliens kapcsolatokban és a „politikai barátságok” rendszerének (amicitia) az egész római társadalmat behálózó viszonyai közepette nagyon is kézzelfogható jelleget öltött, hanem a római választási rendszer azon sajátossága miatt is, hogy a választások kimenetelét lényegében a vagyoni helyzet (census) alapján a legfelső centuriák (a senatorok és a leggazdagabb lovagok) döntötték el. (Ahogyan Németh György megjegyzi: „Róma köztársaság volt, de sohasem volt demokrácia.” 139. o.) Ugyanakkor a nép rokonszenvét sem lehetett elhanyagolni, egyrészt a különböző társadalmi rétegek közötti bonyolult összeszövődések miatt, másrészt a „suttogó propaganda”, a pályázó „rossz” vagy „jó hírének” költése miatt (fabula, rumor, fama). A consul-választás módja és a korabeli római társadalom jellege rákényszerítette a pályázókat, hogy valamennyi társadalmi rétegnek kedvében járjanak: „az alapján, ahogy eddig éltél, a senatus úgy vélekedjék rólad, hogy tekintélyének védelmezője leszel, a római lovagok, a derék és gazdag férfiak eddigi életed alapján higgyenek a nyugalom és a stabilitás elkötelezett hívének, a tömeg pedig – mivel eddig legfeljebb egy népgyűlési beszéded és a bírósági eljárás miatt voltál körükben népszerű – gondolja azt, hogy az ő javukra fogsz munkálkodni.” (53. paragraphus) Ahogyan Nótári Tamás a helyhez hozzáfűzi, a választásra jogosultak tömegének rendkívül összetett jellege, érdekeik bonyolult viszonyrendszere egyrészt kerülendővé tette az aktuálpolitikai kérdésekben történő nyílt és határozott állásfoglalást, másrészt mégiscsak lehetővé tette a kampány során a szembeötlő ellentmondások elkerülését: valamiféle, konkrét tartalom néküli „konzervativizmust” tett szükségessé, a status quo fenntartását, „hiszen minden csoport fő érdeke az eddigi jogok és a rend megőrzésében állt, a pályázónak tehát (…) tartózkodnia kellett attól, hogy jelentősebb változásokat helyezzen kilátásba.” (54. o.) A római társadalom és politika korabeli helyzetéből érthető az is, hogy a jelöltek nem rendelkeztek átfogó politikai, s ezen belül konzisztens „szakpolitikai” programokkal. Alföldy Gézának, a római társadalomtörténet és epigráfia nemzetközi tekintélyének a bemutatása szerint ebben az időben az alapvető szembenállás az optimaták és a popularisok között oly módon képzelendő
kellett mutatkozni, a potenciális választók minél nagyobb részét kellett személy szerint is ismerni (vagy legalábbis a nomenclatorok, „névsorolók” segítségével ezt az illúziót fölkelteni). Barátokat kellett szerezni az előkelők körében, vigyázni kellett arra, hogy a nép körében ne induljanak rólunk rosszindulatú pletykák (ellenfeleinkről viszont nekünk magunknak kell ilyesmiket terjesztenünk, persze csupán a háttérben maradva). A negatív kampányban főleg az ellenfelek személyes tulajdonságait, esetleges morális fogyatkozásait vagy bűneit kellett ostorozni (családjukat s fölmenőiket sem kímélve). A társadalmi beágyazottságot nemcsak megerősíteni kellett az említett módokon, hanem kellőképpen reprezentálni is: gondoskodni kellett az „üdvözlők”, a (forumra vonulót) „lekísérők” és az állandó „kíséret” minél nagyobb létszámáról és minél nagyobb „tekintélyt” és „méltóságot” (dignitas, gravitas, auctoritas) megjelenítő, s minél kevésbé kikezdhető összetételéről. Természetesen a vesztegetésnek vagy finomabban a lekenyerezésnek is megvolt a maga szerepe, bár ezt Cicero idejére már törvényekkel is erőteljesen próbálták korlátozni. E rokon, napjaink politikai kampányainak kommunikációjában is könnyen fölfedezhető vonások mellett azonban különbségeket is megállapíthatunk. A Reinhart Koselleck által felállított külső/belső (ill. ennek aleseteként a nyilvános/titkos) oppozíciós pár két oldala közötti határvonal máshol húzódott: Rómában a polgárok nap mint nap találkozhattak egymással, a közvetlen jelenlét, a közvetlen láthatóság és hallhatóság viszonyai közepette kisebb szerepe volt a technikai médiumok manipulatív erejének (jóllehet ezt, amenynyire a korban rendelkezésre álló kommunikációs technológia lehetővé tette, kihasználták, pl. kampányfeliratok formájában), ugyanakkor nem lehetett annyi választót egyszerre ugyanazon üzenettel elérni. Lényegesen nagyobb szerep jutott a személyes kapcsolatrendszereknek, az élőszónak, a közvetlen megnyilatkozásnak (bár ezek szerepe ma sem elhanyagolható – föltéve persze, hogy este majd tudósít róla valamelyik ún. „híradó”). A kulcsszónak és egyben legfontosabb tanácsnak Quintus szövegében a színlelés (simulatio) látszik. A hivatalra pályázó politikusnak ezt vállalnia kell, akkor is, ha elveivel, morális ízlésével és eddigi életvezetésével ellenkezik. Minthogy pedig a színlelést, ha jól csinálják, nem lehet megkülönböztetni a valóságtól, az egész ko-
DISPUTA Lépcsők
el, hogy ugyanazon társadalmi rétegek különböző képviselői szerepeltek mindkét oldalon, a küzdelemben pedig egyre kevésbé a szociális tartalom, hanem egyre inkább pusztán a politikai hatalom birtoklásának kérdése került előtérbe. Egyebek mellett ebből következett az is, hogy a választások szinte kizárólag személyekről és a személyek által képviselt, esetleges módon öszszeálló, s gyorsan változó kapcsolatrendszerekről szóltak. (Magának Cicerónak is állandó nehézséget jelentett például annak kimagyarázása a senatorok előtt, hogy korábban kiállt a „népbarát” Cn. Pompeius mellett, s hogy jó kapcsolatot ápolt vele; másrészt viszont a köznép, a névtelen – és Cicero által különben mélyen megvetett – sokaság (multitudo) szemében ez volt népszerűségének egyik alapja.) A Cicero-korabeli római politikai életnek nem sok köze van a klasszikus, XIX. században kialakult, pártok versengésére épülő parlamentáris demokráciához (melynek lényegét Carl Schmitt nem csekély malíciával és lényeglátással a „vitatkozásban” jelölte meg). Rómában nem voltak a maiakhoz hasonló, egységes, intézményesült, jól szervezett, ideológiai alapokon álló, valamint sajátos gazdasági és társadalmi érdekeket megjelenítő pártok. A politikai hatalomért folyó harc az elkötelezett választók mozgósítását és személyiségek összecsapását jelentette. Ebből a szempontból viszont az elmúlt évtizedek tendenciái, a néppártosodás és a medializált tömegdemokrácia jellemzői már nagyon is összevethetőek a kétezer esztendővel ezelőtti viszonyokkal. E jellemzők közül a legfontosabbakat előszámlálva: a politikusok az ideológiai kérdéseket lehetőség szerint háttérbe szorítják, miközben egynémely, elsősorban hangzatos és figyelemfelhívó vagy gyors és lelkes érzelmi azonosulást lehetővé tevő elemüket hangsúlyozzák. (Ezek az ideológiai elemek ugyanakkor a kormányzás vagy a politikai közösség szempontjából nem szükségképpen lényegiek, viszont lehetőleg olyanok, melyek kivívhatják a médiumok figyelmét.) A racionális vita vagy megbeszélés területére jóformán csak a gazdaság kérdései kerülhetnek be, természetesen rendkívüli egyszerűsítésekkel. A fő küzdelem személyek között zajlik, egyre fontosabbá válik a vezető személyiségek média-reprezentációja, magánéletük, múltjuk, „karakterük” előállítása, a másik oldalról pedig ennek rombolása. A köztársaságkori Rómában a politikai személyiségek fölépítése összetett szerepek eljátszását igényelte: a nép barátjának
41
DISPUTA Lépcsők 42
rabeli politikai küzdelem színjátékként, a különböző, olykor kölcsönös (és olykor kölcsönösen tudott) színlelések beláthatatlan szövevényeként és megjósolhatatlan végkimenetelű folyamataként tűnik föl. (Miközben a „végkimenetel” esetenként nagyon is súlyos lehetett.) Az ígéretek kapcsán hasonló jelenséget figyelhetünk meg. Mindegy, mit ígérsz, az ígéret őszinteségét úgysem lehet ellenőrizni, csupán a hatékonysága a fontos. Ha pedig már hatalomra jutottál, ígéreteidet nem szükségképpen kell betartanod: példának okáért egy újabb színleléssel (mondjuk a különböző gátló tényezőkre hivatkozással) kihúzhatod magad szorult helyzetedből. (Természetesen, ha módod van rá, tégy meg mindent barátaid és clienseid erősödéséért – ebből is csak neked lehet hasznod a későbbiekben.) Úgy vélem, a reprezentációs és kommunikációs eszközök eltérő volta és hatékonyságuk – nem elhanyagolható – különbözősége ellenére a manipulációs technikák lényegileg azonos elvekre épültek és azonos célokat követtek Cicero idején, mint manapság. A kötetet jegyző két kutató munkája elismerést érdemel; nem „csupán” azért, mert e kis könyvvel jelentős szakmai teljesítményt tudhatnak magukénak, hanem magáért a remek ötletért és a tudományszakot s az antikvitást igényesen népszerűsítő kivitelezésért is. Németh György tanulmányában nemcsak világosan és lényegre törően vezet be a kor választási rendszerének rejtelmeibe, hanem tudatosan törekszik tárgyának olyan közvetítésére, mely a Kr. e. I. századi Róma világát a témát kevéssé ismerő mai olvasó számára is közelebb hozhatja. Nótári Tamás a fordítás, a jegyzetek és a tanulmány elkészítése során derekas munkát végzett, alaposan és hozzáértően járt el. Fordítása során elsősorban a pontosságra törekedett, egyúttal – apróbb döccenésektől eltekintve – jól olvasható magyar szöveget hozott létre. Két megoldásával kapcsolatban adnék hangot kételyeimnek. Az első a 12. paragraphusban található. „Ezért, ha azt fogod tenni, amit természeted és tudásod – amit állandóan szinten tartasz – lehetővé lesz [sic!; nyilván: tesz], amit időbeosztásod megkövetel, amit megtehetsz, és amit meg kell tenned, úgy nem lesz nehéz a küzdelem e vetélytársakkal, akiket származásuk semmiképpen sem tesz oly kiemelkedővé, mint a nemeseket hírhedtté a jellemhibáik (non erit difficile certamen cum iis competitoribus qui nequaquam sunt tam genere insignes quam vitiis nobiles).” A magyar mondatból kiemelt szakasz nehezen illeszthető
be az egész mondat értelem-összefüggésébe. A tagmondat fordítása inkább így hangozhatnék: „akiket származásuk semmiképpen sem tesz oly kiemelkedővé, mint amennyire hírhedtté teszik őket jellemhibáik” – értelmezésemben tehát a latin tagmondat alanya mindvégig a competitorok, rájuk vonatkozik a qui vonatkozó névmás, róluk állítja azt a szöveg, hogy nem annyira insignisek („kiemelkedőek”) származásuk tekintetében (genere), mint amennyire nobilisek („híresek/hírhedtek” és/avagy „nemesek”; voltaképpen mindkettő az „ismertség” jelentéskörére megy visza: a nosco igére) „jellemhibáik folytán” (vitiis). Nótári láthatóan észlelte a nobiles jelentéseivel folytatott játékot („nemeseket” – „hírhedtté”), ám miközben ennek visszaadására törekedett, félrevezető magyar mondatot hozott létre. A jelentéstani koherencia megtartása és a nobiles többértelműségén alapuló szójáték egyidejű visszadása az én megoldásomban sem történik meg. Azt hiszem, ilyen helyzetben célszerűbb a mondat közelítő értelmét visszaadó fordítást hozni, s a jegyzetekben utalni a kétértelműségre, mely egyébként nagyon is fontos (jól látta meg a fordító), hiszen jól kifejezi Quintusnak a nobilesszel szembeni beállítódását. A másik helyre a 18. paragraphusban akadtam. „Továbbá mindenféle barátokat kell szerezni: a hatás kedvéért rangos és neves embereket (...). A jogrend fenntartásához magistratusokat (ezek közül leginkább consulokat, valamint néptribunusokat) (ad ius obtinendum, magistratus [ex quibus maxime consules, deinde tribuni pl.]).” A pályázónak a „jogrend fenntartásához” kellene a magistratusok köréből barátokat szereznie? Aligha. Inkább arról van itt szó, hogy ama jogi lehetőség valóra váltásához, ama jog elnyeréséhez vagy megszerzéséhez van szükség az említett magistratusok jóindulatára, hogy a pályázó akár a népgyűlés, akár a senatus előtt beszédet mondhasson (ius cum populo agendi, ius cum senatu agendi). Ezt ugyanis csak ők engedélyezhették: a consulok és a praetorok mind a senatus, mind a népgyűlés előtti beszédet, a néptribunusok csak az utóbbit. Azért is furcsa a kiemelt szakasz ilyetén fordítása, mert a hozzá fűzött jegyzetben Nótári helyesen és világosan azonosítja és írja le az utalás jogi és politikai hátterét. (46. o., 59. jegyzet.) A két tudós munkájával ellentétben a kiadó teljesítményéről sajnos már nem tudok elismerően nyilatkozni. S ezt a szövegben található hibák nagy száma és sok esetben igencsak súlyos volta miatt még
akkor is meg kell említenem, ha eközben némi rossz érzés is elfog: elvégre kevés olyan kiadó van ma a magyar ég alatt, aki efféle könyvek megjelentetését vállalja. A kötetben számos elütésre, helyesírási hibára és hibás nyelvtani szerkezetre bukkanhatunk. A betűhibák egy része csupán bosszantó fölületességről vagy kapkodásról árulkodik, másik része viszont, kivált a tulajdonnevek vagy a szakkifejezések helytelen írásánál, kifejezetten félrevezető lehet. Ami a helyesírást és a hibás szerkezeteket illeti (különösen sokszor sérülnek a birtokviszonyok jelölésének és az egybe- és különírásnak a szabályai), úgy vélem, e vonatkozásban is elsősorban a kiadói szerkesztés okolható. Aki végzett már fordítói és kommentátori (vagy egyáltalán szövegalkotói) munkát, az pontosan tudja, hogy ennek során az író-fordító egy idő után „vakká válik” saját szövegére, egyszerűen képtelen észrevenni a hibákat vagy bicsaklásokat, ha mégoly szembeszökőek
is. Éppen ilyenkor jön segítségére egy jó szemű szerkesztő vagy korrektor, aki fölhívhatja figyelmét melléfogásaira. E kötet előállítása során a munka ezen szakasza elmaradt vagy nagyon sebtében folyhatott. Erre talán a legkirívóbb példát a 9. lapon, az Előszóban találjuk: „A kötet végén a tájékozódást megkönnyítő név-, tárgy- és forráshelymutatók találhatók.” Nos, a kötet végén nem található se név-, se tárgy-, se forráshelymutató. Pedig éppenséggel jó szolgálatot tehettek volna. (Hogyan nyerjük meg a választásokat? Quintus Tullius Cicero: A hivatalra pályázók kézikönyve. Fordította, a jegyzeteket, az előszót és az utótanulmányt írta Nótári Tamás. Szerkesztette és a kísérő tanulmányt írta Németh György. Lectum Kiadó, Szeged, 2006. 155 oldal, 1390 Ft.) Simon Attila
A bomba és a bombasiker filozófiája Johann Most azt írta az 1880-as években, hogy a terrorizmus lényege az erőszak, mert „a rendkívüli erőszak megragadja a közönség képzeletét”. A bomba filozófiája című anarchista röpiratból való ez a megállapítás, és ha nem tudnánk, hogy szerzője anarchista, akár azt is gondolhatnánk, hogy filmkritikus, aki csak a mozival kapcsolatos egyik esztétikai nézetét fogalmazta meg ebben a formában, hiszen a filmművészet is arra tesz kísérletet, hogy megragadja a közönség képzeletét, és erre sok esetben éppen az erőszak ábrázolásával nyílik mód. Úgy tűnik tehát, hogy van kapcsolat a terrorizmus és a film között, mivel mindkettőnek van – kell, hogy legyen – közönsége, továbbá egyik sem képes magára tartósan felhívni a figyelmet az erőszak valamely formájának egyrészt nyilvános, másrészt hatáskeltő reprezentációja nélkül. Két következtetést vonhatunk le ebből: 1. a terrorizmusnak szüksége van a filmre, pontosabban arra a nyilvánosságra, amit általában a média nyújthat; 2. a filmnek is szüksége van a terrorizmusra mint látványos – jól el-
adható – témára. Ha ez igaz, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy Spielberg legújabb játékfilmje, a München (feltéve, hogy a rendező nem követett el valami alapvető szakmai hibát) sikerre – pontosabban: bombasikerre – van kárhoztatva. Persze az is lehetséges, hogy mégsem lesz akkora durranás a München. Egy dolog azonban biztos. Most, hogy elkészült a film, a filmipar logikájának és kényszerének engedelmeskedve végre nemcsak a holokauszt, hanem – hála Spielberg mesélőkedvének – a terrorizmus is felsorakozott Hollywood legkelendőbb árucikkei közé. Persze igazi üzletté még nem vált a téma. Ez csak akkor következik be, amikor valaki filmet készít a World Trade Center elleni látványos terrorista támadásról. Elkerülhetetlen, hogy ez a film elkészüljön. Mint ahogy az is, hogy a Világok harca és a München után – és most hadd engedjek utat némi iróniának – Spielberg rendezze. Ez a film – ha Spielberg rendezné – a mitikus és a történelmi megközelítés találkozásának filmje lenne. Vagy más szóval: sajátos kevercse annak a látásmódnak,
DISPUTA Lépcsők
Steven Spielberg: München
43
DISPUTA Lépcsők 44
amely egyrészt a Világok harcára (mitikusapokaliptikus), másrészt a Münchenre (epikus-melodramatikus) jellemző. John Baxter meghatározása szerint Spielberg „abban utazik, amit kedvenc műfaja, a tudományos fantasztikum szerzői »csoda iránti érzéknek«, a fizikai lehetőségek mélyebb megértésének neveznek”, vagyis olyan filmrendező, aki legtöbb filmjében az emberi racionalitás határain túl elterülő ismeretlen ábrázolására tesz kísérletet, bemutatva az ismeretlennel való emberi találkozás hol ijesztő, hol pedig vonzó oldalát. Mit jelent ez a München szempontjából? Úgy gondolom, hogy az, amit a Münchenben látunk – a spielbergi életmű két legtávolabbi pontjához viszonyítva –, közelebb áll az E. T.: A földönkívüli, mint a Világok harca látásmódjához. Hiszen amíg a Világok harca a maga radikális módján azt állítja (olyan Spielberg-filmekhez hasonlóan, mint a Cápa, a Jurassic Park vagy éppen a Poltergeist), hogy az ismeretlen egyáltalán nem tekintető – legalábbis emberi szempontból – „vendégszerető helynek”, addig a München ennek épp az ellenkezőjéről próbálja meggyőzni nézőjét (sok szempontból bátortalanul, és talán joggal bátortalanul). Ebben a filmben az emberi racionalitás határain túl elterülő ismeretlenből előlépő idegenek nem repülő csészealjon érkező barátságos űrlények, tenger mélyéről felbukkanó vérszomjas cápák, elhagyott szigeten élő génmanipulált dinoszauruszok vagy éppen kertvárosi házakban garázdálkodó láthatatlan kísértetek, hanem: „terroristák”. De olyan terroristák, akik nem kiszámíthatatlan pszichopata szörnyetegek módjára viselkednek – mint a távcsöves puskával zsidókra lövöldöző Goeth alakja a Schindler listájában –, hanem alkalomadtán éppolyan érző és racionálisan gondolkodó emberek, mint áldozataik; mint a túszul ejtett, majd később (inkább kétségbeesésből, mint hidegvérrel) lemészárolt izraeli sportolók. A különbség csak az – és ez a különbség Spielberg látásmódja szerint relatív –, hogy épp kinek a kezében van a kalasnyikov és a kézigránát. Összehasonlítva egymással a München és a Világok harca látásmódját, elmondható, hogy Spielberg legújabb filmje nem esik a Világok harcára jellemző kétségbeesett, az átlag nézőt talán taszító, egy sztoikusabb álláspontot elfoglaló néző számára azonban alkalomadtán nagyon is szórakoztató cinizmus csapdájába. Szeretném hangsúlyozni: nem véletlenül utalok itt a Világok harcára; hiszen nem nehéz észre venni, hogy a két film – látásmódját tekintve nem, témavá-
lasztását tekintve azonban mindenféleképpen – egy tőről fakad. Spielberget ugyanis mindkét filmben az „ésszerűség kultúrája” elleni támadás lehetőségének problémája foglalkoztatja. A Világok harcában a totális – és mert totális, egyben irracionális – terror, a Münchenben pedig a modern politikai tevékenység egyik sajátos formájaként ábrázolt terrorizmus. Mit tudunk meg Spielberg filmjéből a terrorizmusról? Ugyanazt, amit a téma szakértői is hangsúlyoznak: a terrorizmusnak „logikája” van, a terrorizmus – a zsidó, a keresztény és az iszlám kultúrában egyaránt – „a társadalmi-politikai erőviszonyok szimbolikus értelmezésén nyugszik” (Charles Townshend). Bizonyos értelemben persze abban is van logika, amit a marslakók tesznek a Világok harcában. Spielberg marslakói azt gondolják (ha nem is fogalmazzák meg ezt emberi nyelven – de hát erre nincs is szükségük, hiszen beszélnek helyettük a tetteik), hogy joguk van elpusztítani az emberi fajt egy új Természet vagy egy új Történelem emberi szempontból idegen mozgástörvényének engedelmeskedve. (Bár nem is annyira idegen Spielberg marslakóinak fanatikus hite egy ilyen mozgástörvény megállíthatatlan erejében.) Hannah Arendt írja A totalitarizmus gyökereiben: a terror nem más, mint „a mozgás törvényének megvalósulása; fő célja, hogy lehetővé tegye a természet vagy a történelem erejének, hogy szabadon, semmiféle spontán emberi cselekvéstől nem gátolva söpörjön végig az emberiségen”. Ez a mondat elárulja, hogy kikre hasonlítanak Spielberg marslakói: ezek a tökéletes, a par excellence terroristák, akiknek egy céljuk van: valósággá változtatni egy idegen történelem és egy idegen természet ideáját – a Földön. Spielberg marslakói ugyanazt teszik, mint a Schindler listájában látható nácik: fajokban gondolkodnak. Pontosabban: fajok közötti totális – csak terrorisztikus eszközökkel realizálható – értékkülönbségekben. Ezt a különbséget pedig úgy realizálják, hogy kísérletet tesznek az „alacsonyabb rendűnek” tekintett emberi faj maradéktalan elpusztítására. Hogy morálisan is igazolják mindezt, arra nincs szükség. Igazolja őket a tények világa. Abból az empirikus tapasztaltból kovácsolnak maguknak jogot a terrorra, hogy képesek rá. Az ő szempontjukból a pánikba esett, menekülő emberek jelentik a legjobb bizonyítékot arra, hogy jó ügyet szolgálnak. Spielberg legújabb filmje nem azt a kérdést teszi fel, hogy igazolható-e morálisan a terrorizmus – mint a terror alkalmazásának korlátozott (nem totális és ezért nem is
hogy kétségbe vonná a túszdráma politikai értelmezésének nyugati kánonját (eszerint az, ami 1972-ben Münchenben történt, a 20. század emblematikusnak tekinthető terrortámadása volt, ami egyrészt a világ figyelmének középpontjába állította a palesztin kérdést, másrészt azt eredményezte, hogy sokhelyütt költséges, nyomasztó és potenciálisan veszélyes biztonsági intézkedéseket vezettek be). Nem: Spielberg azt teszi a Münchenben, amihez olyan filmek rendezőjeként, mint a Párbaj vagy az Elveszett frigyláda fosztogatói, mindig is nagyon értett: egyszerűen szórakoztat. Egy Le Carréféle epikus kémtörténet látunk, amelyben – a suspence-dramaturgia hatásos filmnyelvi eszközére támaszkodva (à la Hitchcock) – jó ritmusban követik egymást a jelenetek. Mint Báron György írja: „…kellemes meglepetés a helyzetek precíz, míves kidolgozottsága, az elbeszélőmód szolid visszafogottsága, amely, dacolva a mai Hollywood bombasztikus nagyotmondásával, mostanában ritkán látott old school jelleget, régimódi ízt ad a filmnek… Spielberg nemcsak a helyszínekben, öltözetekben, tárgyakban idézi meg hitelesen a hetvenes évek »kocka-modernitásának« stílusát, hanem világításban, kamerakezelésben, s ami a legfontosabb, elbeszélésmódban is, azt az érzést keltve, mintha akkor készült mozgóképet látnánk. Ez az eljárás szöges ellentéte a retrónak, amely visszatekintés (többnyire némi nosztalgiával), míg Spielbergé megidézés, rekonstrukció.” München: szimbólum. Legalábbis Spielberg számára. Ugyanúgy, mint egy másik város, amelyre csak a film végén történik utalás: New York. A film utolsó jelenete azt sugallja, hogy ha München a modern, akkor New York a posztmodern terrorizmus szimbóluma. Arra a képre gondolok, ahol az Izraelbe való visszatérés lehetőségét elutasító Avner háta mögött feltűnik a – ma már csak virtuálisan létező – World Trade Center. Mire akart utalni ezzel a képpel Spielberg? Egyrészt nyilván arra, hogy kapcsolat van a két esemény között: az, ami Münchenben történt – sugallja a kép –, csak kezdete volt annak, ami New Yorkban teljesedett be: az ikertornyok összeomlásával. Más megközelítést jelent, ha azt mondom, hogy a World Trade Center képe a megcsömörlött Avner tévedésére utal: Avner tévedésének szimbóluma. Az Eric Bana által megformált Avner ugyanis azt képzeli (hazudja magának), hogy két világ van – egy olyan világ, amelyben vannak, s egy olyan, amelyben nincsenek terroristák; ha pedig ez a helyzet, akkor választani is lehet, el-
DISPUTA Lépcsők
irracionális) módszere, amely, ha csak rövid időre is, de felkelti bennünk a sebezhetőség és az ismeretlennek való kiszolgáltatottság érzését –, hanem azt a kérdést, hogy igazolható-e morálisan a megtorlás? Erre a kérdésre Avner sorsának alakulásán keresztül kapunk választ a filmben. Kiderül: csak akkor lenne igazolható a megtorlás, ha a megtorló azt tapasztalná, hogy a terror(izmus) totalitárius formájával áll szemben; vagy valami démonikussal, amely pusztán az élvezet kedvéért szegi meg azokat az erkölcsi elveket, amelyek különbséget tesznek hadviselők és semlegesek, fegyveresek és civilek, legitim és tiltott célpontok között. Ez az illúzió akkor vész el, amikor a terrorizmus – a magát szabadságharcosként definiáló palesztin terrorista alakján keresztül – emberarcúvá válik Avner számára. Ez az a pillanat, amikor Avner belátja, hogy a terrorizmus – mint Charles Townshend írja – „inkább egyfajta lelkiállapot, mint tevékenység”. Mi jellemzi ezt a lelkiállapotot? Pontosan erről szól Spielberg filmje. Avnernek épp arra kell rádöbbennie, hogy pszichológiai szempontból nincs olyan nagy különbség közte és felrobbantott vagy szemtől szemben agyonlőtt – „a nem élek együtt egy olyan lénnyel ebben a világban, aki maga sem akar együtt élni velem ebben a világban”-elve alapján agyonlőtt – áldozatai között. Áldozatot mondok, hiszen – úgy tűnik – minden relatív. Minden attól függ, hogy kinek van elég hatalma a nyelv fölött, vagy, mint Spielberg sugallja az egyik jelenetben: kinek van elég hatalma ahhoz, hogy megjelenjen a televízió képernyőjén és ott meghatározza – az erőszak törvényes monopóliumával rendelkező személyként – önmagát (természetesen mindig azokkal szemben, aki ugyanezzel a monopóliummal az ő nézőpontjából csak törvénytelen módon rendelkezhetnek). Avner és a palesztin Ali dialógusa arra utal, hogy itt olyan emberek állnak szemben egymással, akik – kedvezőbb történelmi körülmények közt – képesek lennének békében is egymással élni. Erre utal az a jelenet is, amelyben palesztinokat és izraelieket látunk a televízió képernyője előtt – talán éppen az izraeli sportolók és a palesztin terroristák hozzátartozóit. Ezek az emberek mindannyian a túszejtés véres végkifejletéről beszámoló tudósítást nézik, és mindannyian – sírnak; az izraeliek a sportolók, a palesztinok pedig a terroristák halála miatt. Mégis: bár Spielberg azt állítja, hogy minden relatív – vagyis aki az egyik oldalon terrorista, a másik oldalon szabadságharcos –, odáig nem megy el,
45
DISPUTA Lépcsők 46
döntve, hogy melyik világban lehet és érdemes élni: abban a világban, ahol van, vagy abban, ahol nincs terrorizmus. De az utolsó kép azt sugallja, hogy csak egy világ van, a terrorizmus világa, akkor is, ha erről Avner nem akar tudni. Mégis: a München célja mindenekelőtt az, hogy bizonyítsa, nincs okunk félni ettől a világtól, mert abban, ami – kívülről – idegennek és irracionálisnak látszik, belülről racionalitás van. Legalább racionalitás – mondhatnám, hiszen hol vannak már azok a Spielberg-filmek – a Harmadik típusú találkozásokra és az E. T.: A földönkívülire gondolok –, amelyekben azért érezzük „idegennek” az ismeretlent, mert olyan lények otthona, akik többet tudnak nálunk – a szeretetről. Úgy gondolom, hogy az a kép, amelyen a marslakók elől menekülő emberek áradatát látjuk a Világok harcában, kísértetiesen hasonlít egy másik képre: arra, amelyiken a New York utcáin futó embereket látjuk az Ikertornyok összeomlásának pillanatában. Persze több ez véletlen egybeesésnél, hiszen a Világok harcát valószínűleg éppen ez a kép inspirálta. De a szeptember 11-ei váratlan terroristatámadás általános, az egész amerikai társadalmat megrázó sokkja ihlette a Münchent is. Mégis: amíg a Világok harca a védtelenek elleni erőszak miatt érzett szorongás s az abnormalitástól való kollektív elszörnyedés filmje, addig a München kísérlet a szubjektív lélektani nyomásgyakorlás útján érvényesülő terrorizmus emberi arcának megmutatására. Kísérlet a megértésre, a démonűzésre, az erőszak átformáló erejébe vetett, szinte misztikus hit sokszor nagyon is racionális mozgatórugóinak leleplezésére. Szeretném hangsúlyozni: mivel a Világok harcában Spielberg nézőpontja egy olyan ember nézőpontjával esik egybe, aki úgy látja, hogy az ismeretlen már nem egy vendégszerető hely, látásmódja: apokaliptikus. A München látásmódja azonban más. Ebben a filmben – ahol nem marslakók, hanem a megtorlásra kijelölt terroristák testesítik meg a racionális világ rendjét fenyegető ismeretlent (konkrét és szimbolikus értelemben egyaránt) – a világ újra vendégszerető helynek látszik. Mit jelent ez? Egyszerűen annyit, hogy hétköznapi emberek ölnek benne hétköznapi embereket. Spielberg egy olyan világot ábrázol, ahol – gondoljunk az átlagembereknek látszó Moszad-ügynökökre és főként az első gyilkosság pillanatában hezitáló Avner tépelődő figurájára – még a fanatizmusnak is megvan a maga emberi arca. Egy marslakó fanatizmusához képest mindenféleképpen. Spielberg módszere az, hogy a magyar szár-
mazású George Jonas nálunk is megjelent regénye alapján írt forgatókönyvre támaszkodva az események rekonstrukciójára törekszik mind a túszdráma, mind pedig a megtorlás eseményeinek ábrázolásában. Pontosabban: igyekszik elhitetni a nézővel, hogy csak rekonstrukciót lát. Hogyan éri ezt el? Elég, ha arra a beállításra gondolunk, ahol a palesztin terroristát a korabeli élő televíziós közvetítés egyik, éppen őt ábrázoló felvételével látjuk egy időben. A terroristát alakító színész ruhája és testtartása pontosan megegyezik televíziós hasonmásának ruhájával és testtartásával, jelezve, hogy a beállítás valós kép rekonstrukciója kíván lenni. Két célja van ennek a rekonstrukciónak: 1. valósággá tenni a fikciót; pontosabban: azt a látszatot kelteni, hogy bizonyos pillanatokban dokumentumfilmet látunk; 2. elhitetni a nézővel, hogy olyan esemény szemtanúja, amelynek pontos lefolyásával kapcsolatban – hiszen mind a sportolók, mind a terroristák meghaltak – eddig nem voltak feltárhatók a tények. De a valóságnak a fikcióba való átfolyását hangsúlyozza az a kép is, amelyen a korabeli televíziós felvételen látható fehér sapkás terrorista a túszul ejtett izraeli sportolók szálláshelyének erkélyén áll, majd – és most egy másik beállítás következik a filmben – bemegy a szobába. Ugyanaz volt a cél itt is: megteremteni a valóság és a fikció folytonosságának és egyneműségének illúzióját. Felkelteni az érzést, hogy olyan dolgot látunk, ami valóban megtörtént; sőt éppen itt és most zajlik a szemünk előtt. Úgy gondolom, hogy bár Avner morális dilemmájának szentimentalizmusba hajló ábrázolásával Spielberg „túllépi a politikai motivációjú kémtörténet határát, s olyan vidékre téved, ahol idegenül mozog, ahol minden kérdésre csak a legbanálisabb feleletet ismeri” (Báron György), magának a kérdésnek van jelentősége. Különösen egy olyan kultúrában, amelyben „az etikum teleologikus felfüggesztése” nem bűn, hanem erény – feltéve, hogy erre univerzális célok és értékek nevében történik kísérlet. Kierkegaard írja a Félelem és reszketésben: Ábrahám „tettével az egész etikumon túllépett, volt egy magasabb rendű célja, amely kívül esett rajta, s ehhez való viszonyában függesztette fel az etikumot”. Ezt teszi egy terrorista is. Felfüggeszti az etikumot – arra hivatkozva, hogy rendelkezik egy magasabb rendű céllal, amelyet a közösség jólétének és üdvösségének érdekében feltétlenül realizálni kell. Mi a biztosítéka annak, hogy ez a cél tényleg magasabb rendű, mint az etikum? A hit. Ahhoz,
hogy a terrorista meg tudja húzni a ravaszt vagy fel tudja robbantani a bombát, meg kell győznie magát arról, hogy olyan célja van, amelynek megvalósítása „abszolút kötelességként” nehezedik rá. Ebből a szempontból nincs különbség Ábrahám és egy terrorista között. A hit mindkettőjük számára „éppen az a paradoxon, hogy az egyes magasabb rendű az általánosnál, igaza van vele szemben, annak nem alá, hanem fölé van rendelve.” Fanatizmussá akkor válik ez a hit, amikor igazolhatónak akar látszani önmaga előtt. És itt máris megmutatkozik a különbség Ábrahám és egy terrorista között. Hiszen Ábrahám tudja: nem lehet morálisan igazolni az etikumon való túllépés – legalább annyira abszurd, mint ijesztő – gesztusát. Nem lehet bizonyítani, hogy egy ilyen gesztusnak értelme van. Márpedig egy terrorista pontosan ezt képzeli. Azt hiszi, meg lehet magyarázni az embereknek – talán még az áldozatoknak is –, hogy miért van szükség az erőszakra. Arra, hogy feláldozzuk Izsákot. Hiszen a terrorista – és most képletesen kell érteni, amit mon-
dok – Ábrahámmal ellentétben olyan ember, aki valóban feláldozza Izsákot. Bár az a szó, hogy áldozat, itt nem helyénvaló. Hiszen a terrorista csak meggyilkolni tudja Izsákot. Egy Ábrahám erre nem lenne képes. Egy Ábrahám rendelkezik azzal a képességgel, hogy meglássa a bárányt és azt áldozza fel Izsák helyett. Egy terrorista (képletesen szólva) sohasem látja a bárányt – csak Izsákot látja és a kést. Különösen a kést. Ez a jelképes bárány sokáig Avner számára is láthatatlan a filmben; s ez azt jelenti, hogy Avner kezdetben ugyanolyan fanatikus, mint a terroristák, akiket likvidál; később azonban hinni kezd, paradox módon éppen abban, hogy más megoldás is lehetséges, mint embereket gyilkolni. Milyen megoldás? Erre Avner nem tud válaszolni. Ő csak odáig jut el, hogy belátja: nincs igazságos megtorlás; egy olyan eszme, amiért meg kell ölni egy másik embert, nem lehet „magasabb rendű”. Nem lehet – morálisan – igazolható. Pólik József
Nagyon gyorsan vége lett a nyolcvanas évtizednek. A változások ideje volt ez a politikában és a zenében is. A világ pedig, mint tudjuk, nem lesz olyan soha, mint korábban. A zene sem, a politika sem. Sokat keseregtünk, miért nincsenek magyar világsztárok. Azzal hitegettük magunkat – és ez igaz is! –, hogy mi, magyarok nagyon érezzük a zenét, vérünkben van a rock and roll. Mégis: igazi áttörés nem történt. A hetvenes években az LGT, az Omega aratott ugyan sikereket a nyugati határokon túl, az egészen más kategóriába tartozó Neotont is kedvelték a japán tinédzserek, a New Musical Express pedig rajongva tudósított arról a következő évtized fordulóján, micsoda briliáns őstehetségek pengetik – olykor szobákban tartott koncerteken! – az új idők új dalait (URH és Balaton, Menyhárt Jenő és Vígh Mihály), de valódi magyar világsztár nem született. Ha a zene a vérünkben van, nyilván a nyelv az akadály – gondolhattuk. Jöttek ezért aztán sorban a csillogó fekete bakelitek, és angol nyelven szólaltak meg jól ismert dalok: de Somló a Loksiból vagy Révész a Piramisból nem hangzott túl biztatóan így. (Ahogy később
Ákos sem.) Mellékesen kiderült az is (már a kilencvenes évek közepén), hogy Sebestyén Márta magyar nyelvű népdalaira (igaz, némi francia elektronikus szósszal hígítva) vevő lehet a nagyvilág. De akkor már túl voltunk azon, amit úgy hívtunk, hogy német meg francia újhullám (és nem új hullám!), és világossá vált, hogy bár a rockzene nyelve az angol, a korszerű és izgalmas produkció eladható akkor is, ha poroszosan pattognak a szavak vagy ha franciás bájjal zizegnek. Korszerű és izgalmas. Ezek a kulcsszavak. Nem messze, a szomszédos Szlovéniában három zenekar is világhírre tett szert a nyolcvanas években: a fergeteges hangulatú, dzsessz és punk – igen széles és tarka! – határmezsgyéjén vibráló Miladojka Youneed, az elektronikusan misztikus Borghesia, valamint ennek az írásnak a hőse, a Laibach. E kis állam képes volt arra, amire mi – szerintünk közép-kelet-európai rockhatalom – nem. A Laibach jó időben rukkolt ki olyan produkcióval, amely világviszonylatban is friss volt, aktuális és progresszív, s belesimult az adott időszak uralkodó zenei áramlatainak hullámaiba. Egyszerre volt zene, látvány és filozófia or-
DISPUTA Lépcsők
Diktatúratükör
47
DISPUTA Lépcsők
ganikus egysége. Ez persze önmagában kevés lett volna az aratáshoz: szükség volt arra, hogy a Mute Records (mások mellett a Depeche Mode kiadója!) felkarolja a zenekart. (Csak a játék kedvéért: emlékezzünk vissza, milyen zenék születtek akkoriban itthon, hazai sztárjaink mit próbáltak beletölteni a fülünkbe! Ha nem ugrik be semmi, az még a jobbik változat…)
48
Ez a szlovén társulat 1980-ban alakult egy Trbovlje nevű bányászvároskában (akkor még Tito Jugoszláviájában). A zenekar vezetője, Tomaz Hostnik 1983-ban öngyilkosságot követett el. Helyét Milan Fras töltötte be (Ivan Novak, Dejan Knez és Ervin Markosek mellett). A sajtó kezdetben az indusztriális zenekarokhoz sorolta őket: az angol Test Department, a Throbbing Gristle, illetve az Einstürzende Neubauten világával rokonította a Laibach produkcióját. Csakhogy az erős ritmusszekció, a lüktető dobok és a városi világ zörejeiből merített hangminták mellett itt igen jelentős tényező a menetindulók harcias világát életre keltő fúvósszekció és az a fajta gitárhangzás, mely a legelemibb módon idézi a stadionokban hömpölygő rockkoncerteket. A zenekar első nagy korszakát tulajdonképpen ez a sound jellemzi a kontinens meghódítására és leigázására egyszerre célzó 1983-as Occupied Europe Tourtól nagyjából a csúcsot jelentő 1987-es Slovenska Akropola albumig (ahonnan lefelé azért majd fél évtizedig eltartott az ereszkedés is). De már ekkor megjelenik – mintegy posztmodern gesztusként – a klasszikusok átírása irónia és provokáció határán egyensúlyozva: Queen, Beatles, Rolling Stones Laibachmódra. A Neue Slowenische Kunst (NSK – Új Szlovén Művészet) emblematikus zeneka-
ra nacionalizmus és internacionalizmus, akció és reakció, erő és erőszak mezsgyéjén egyensúlyozott. A nyugati és keleti diktatúrát és fasizmust egyaránt megidéző, a nácizmusra és a kommunizmusra ugyanolyan intenzíven emlékeztető külsőségek, a német nyelvű, Wagner-operák világából ismerős énekstílus, a május elsejék és november hetedikék, a felvonulások és nagygyűlések hangulatát idéző szövegfoszlányok, a hátborzongató metakommunikatív gesztusok (menetelés, karlendítés, harcias pózok) felvetik a kérdést, mi is az, amit látunk és hallunk. Mert a Laibach tényleg a végsőkig elment a közönség – különben intelligens – provokálását tekintve. A korabeli interjúk többé-kevésbé nyíltan feszegették, valljon színt a zenekar. A kérdésfelvetés azonban értelmetlen. A tükör nem azonos azzal, amit mutat. A zenekar munkásságát összefoglaló videogyűjtemény (Mute Records, 2004) nem csupán a tükörnek tart tükröt, de azt is megmutatja, milyen volt a videókorszak kezdete, amikor a rock (illetve pop) nem csupán üzlet, de művészet is volt. (A Laibachtól a teatralitás sem állt távol: koncertjeiket színházi és táncművészeti produkciókkal is színesítették. Ezirányú munkásságuk megkoronázása volt a Machbet színházi előadásához írt kísérőzene.) Két részre lehet a Laibach történetét osztani e klipgyűjtemény segítségével. Az első az igazi, a legerősebb, a legkeményebb Laibach. Az a zenekar, amelyet több európai ország be- és kitiltott (Csehszlovákia, Lengyelország…). Az a zenekar, melynek dalait Amerikában nem sugározták, mely ellen fajvédő szervezetek tüntettek. (Ha szeretnénk hazai párhuzamot keresni, kínálkozna a Spions és a Kontroll körüli politikai botrány, csakhogy a különbség mégis óriási: a szlovén társulat nem – vagy nem csak – saját szülőföldjén lett első számú közellenség.) Ez a Laibach nagyon határozott, nagyon eredeti zenével állt elő. A hangokhoz társított képek pedig felerősítették a hatást. A Drzava még nyers vágásai és durva harmóniái után a nagy, „mindent vivő” sláger, az osztrák Opus pihekönynyű dalának, a Life is Life-nak a militarista átirata, aztán a Geburt Einer Nation, a Sympathy For The Devil és az Across The Universe ömlenek a hangszóróból. Mintha a Hitler – vagy Sztálin – hatalomra jutását követő birodalmi építkezések korába csöppennénk: grandiózus nagyzenekari hangzás, természeti képekbe ékelődött egyenruhák, elragadó (szlovén!) táj, hegyek és vizek, illetve emberi mozdulatokban fel-
az erős kórus és a változatlanul markáns ének sem tudta pótolni. A világ változott. A Laibach is. De az utak kétfelé váltak. Az In The Army, a War a visszatalálás kísérletei. Az Alle Gegen nosztalgikus betekintést enged abba, milyen is a Laibach koncerten. Nem csupán ez a klip, hanem a lemezen található dokumentumfilmek is megmutatják: ez a zene nagyon hatásos tud lenni élőben. A God Is God vörös, fekete és fehér színeivel, olykor Tarkovszkijt idéző pillanataival és félreérthetetlen utalásaival sorsra, akaratra és útkeresésre egyfajta balkáni Odüszszeiának is felfogható. Tanz Mit Laibach: sokadik önismétlése egy többre érdemes társulatnak. Ha a zenekar pályája korábbi szakaszán lép elő ezzel a látvánnyal, ezzel a képhalmazzal, csak felsőfokban lehetne emlegetni a kompozíciót. De 2003-ban ez már semmi újat nem hoz. Harsánysága ellenére is igen halvány. A néző, aki átverekedte magát e klipeken, egy csaknem negyvenperces dokumentumfilm segítségével szembesülhet a közelmúlt Közép-Kelet-Európájának tapasztalataival. Mi benne voltunk ebben a pokoli masszában, megéltük a diktatúrák és megszállók agresszióját, ahogyan szomszédaink is. Ahhoz viszont nem kell még csak európainak sem lenni, hogy megértsük a Laibach egyik újabb üzenetét: amikor az egyenruhás zenekar bevonul egy bevásárlóközpontba, szinte sokkolják az ott tébláboló vagy éppen rohanó embereket. Pedig a képlet viszonylag egyszerű: a politika helyére ma a globalizmus nyomult, a pártok helyét a plázák vették át, a jelen diktátorai pedig a lábukat mindenhol megvető és vásárlásra kényszerítő multinacionális nagyvállalatok. Az illúzióknak végük. A Laibach immár: szócím a lexikonban, lemez a polcon, tetején por. Döntés kérdése, akad-e száj és tüdő lefújni róla. Vagy mikor fogja újraaktualizálni a történelem. Szénási Miklós
DISPUTA Lépcsők
oldódó szakaszlezárások. Aki nem volt katona, írja Szőnyei Tamás az újhullám évtizedét feldolgozó könyvében, az sem tud ellenállni ennek a zenének, és elkezdi körbemasírozni a szobát. Valóban így van. A hallgató úgy érzi, mintha nem magányos városlakó volna fülhallgatóval a fején vagy szemben két hangfallal, hanem egy tömeg részévé válna a harmóniákkal együtt. A már-már poszterekre kívánkozó, egyúttal szinte a giccs határán imbolygó tájképek a haza és a hazához viszonyulás kérdését is felvetik. A Laibach zenéjében a szlovén függetlenség ugyanúgy helyet kap, mint az igény, hogy rend legyen, bármi áron. A képek és a nagyívű zenei témák éppen úgy utalnak a totalitariánus eszmeiségre, mint az ókori, istenkirályok által igazgatott társadalmakra. Hemzsegnek a szimbólumok. Szarvasok. Tűz. Sziklarajz. Unikornis. Keresztek. Sírok. Antik szoborimitációk. Despoták lakomája terített asztalnál. Minden a helyén van, minden ül. Ártatlanul csilingelő gyermekhangok és kórusok, vonósok teszik még teltebbé a hangzást. Ha a rockzene gitárok, dobok együttműködésére épül, akkor itt csakis zenéről lehet beszélni, kirekesztő jelzők nélkül. A Laibach közelebb áll Wagnerhez, mint a Beatleshez. Wirtschaft Ist Tot – a hetedik klip már 1992-es keltezésű. Délszláv válság. Koncentrációs táborok. Háborús bűnök. Határhoz érkeztünk. E sorok írója jól emlékszik, hogyan fogadta annak idején – tizenhárom évvel ezelőtt… – ezt a képi világot, mely olyan volt, mintha a George Lucas és Orson Welles koprodukcióban állították volna színpadra a U71 című tengeralattjárós háborús filmet. Ám a kezdetekhez képest erősen elektronikus irányba elmozdított hangzás már nem is tűnt annyira szokatlannak. A világ túl volt már a Front 242, Front Line Assembly, Skinny Puppy kőkemény technosokkján, a német nyelvű ének ellenben még mindig elementárisan riasztónak hatott. A Final Countdown – az orgona grandiózus hangzásával felerősített nyitányával – viszont már egyértelműen jelezte: az ötletek fogyatkozóban, és ha maradt is lendület, az talán nem a legjobb irányba mozdította a Laibach társulatát. 1994-ben határozottan anakronisztikus ötlet volt egy eredetileg diszkómetál – bár tagadhatatlanul hatásos – dal felgyorsítása, megtámogatása enyhe lüktetéssel (nagyjából hét-tíz évvel visszaintve a múltba, ami retrogád tettnek még kevés), a digitálisan előállított képek pedig nehezebben érték el az intenzív élményt áhítók ingerküszöbét. Amire képesek voltak a testek, az elemi indulatok, azt
49
Az iszlámról – röviden
DISPUTA Lépcsők
Karen Armstrong: Az iszlám
50
Figyelemre méltó, hogy napjainkban egyre szélesedő olvasóközönség fordul vallási tematikájú, a vallástörténettel általánosan vagy annak egy specifikus szeletével foglalkozó könyvek felé, és ezen új trend szelét érezve a hazai kiadók is mind nívósabb írások közrebocsátásával örvendeztetik meg a téma iránt érdeklődőket. E könyvek sorában Karen Armstrong írása korunk egyik kétségtelenül legtöbb félreértés övezte vallási irányzatának, az iszlámnak rövid, összefoglaló ismertetésére tesz kísérletet. A szerző kronológiai rendben vezeti végig az olvasót a vallás kialakulásától egészen a 20. századi muszlim államok létrejöttéig, a néhol száraznak tűnő történelemlecke felmondását jó érzékkel (jó stílusban) elegyítve tágabb vallás- és kultúrtörténeti kitekintésekkel, ami a nyilvánvalón ismeretterjesztő célzattal íródott művet – az író magyarul eddig megjelent könyveihez hasonlóan – szórakoztató olvasmánnyá avatja. Nincs még egy olyannyira félreismert és gyanakvással figyelt vallás korunkban, mint az iszlám. A nyugati olvasók számára szinte kizárólag az egyes médiumok által közvetített – sajnálatosan egyoldalú – kép létezik csupán, amely az iszlámot pusztán csak militáns, a nőket elnyomó, máshitűekkel szemben türelmetlen, a terrorizmust támogató és bátorító fenomént láttatja. Armstrong célja, hogy a téves nyugati interpretációk sugallta iszlám-képet pontosítsa és árnyalja, betekintést nyújtva a vallás fejlődésének történetébe, az iszlám kultúra gazdagságát és összetett voltát felvillantva hozza közelebb az olvasóhoz a modern világ e legdinamikusabban fejlődő vallását. Karen Armstrong furcsa, szinte missziós küldetéstudattal megáldott szerző. Az egykori apáca, későbbi ateista, majd – saját kifejezésével élve – „szabadúszó monoteista” a könyveiben (magyarul olvasható a Mohamed – Az iszlám nyugati szemmel, a Jeruzsálem és az Isten története) töretlen optimizmussal, provokatívan és meglehetős eredetiséggel hívja fel a figyelmet mindazon elemekre, amelyek a három nagy monoteista vallásban közösnek tekinthetők. A békés koegzisztenciát elősegítő tényezők közül kiemelhető a három vallás etikai elveiben fellelhető számos azonosság, a kollektív gyökerekből táplálkozó hagyomá-
nyok (mindhárom vallás bölcsője a KözelKelet, szemita gyökerűek és hangsúlyosan prófétai karakterük van), de összekapcsolja őket egy kitüntetett várost – Jeruzsálemet – övező tisztelet és legfőképp az egy istenbe vetett hit. Mi lehet az oka mégis, hogy a közös eredet és az évezredes egymás mellett élés ellenére, napjainkban ismét – többek által szívesen „vallásháborúknak” nevezett – kultúraközi konfliktusok sorozatát éljük meg, amelyeknek kiemelt terepei a muszlimok és zsidók vagy muszlimok és keresztények által lakott területek, Indonéziától a Közel-Keleten át egészen NagyBritanniáig? Vádolható-e az iszlám azzal, hogy maga egyedül a békétlenség forrása – egy vallás, amely konzervativizmusával, modernizáció- és általános reformellenességével a világbékét fenyegető veszéllyé nőtte ki magát? Természetesen van a történelmi-politikai eseményeknek ilyen olvasatuk is. A három nagy monoteista vallás közös története sohasem volt mentes a konfliktusoktól. Itt azonban érdemes egy megjegyzést tenni: történelmi tény, hogy a más vallásúakhoz való viszonyt az iszlámban igen hamar törvényekbe iktatták, és a zsidók, keresztények s az ősi perzsa vallás követői (ahl al-kitáb: „a könyv birtokosai”) a muszlim területeken nem csupán megtűrteknek számítottak, hanem egyes esetekben bizonyos előjogokat is élveztek. A hatalom biztosította számukra a vallásuk szabad gyakorlásához való jogot, garantálta vagyonuk és életük biztonságát. Az iszlám és a zsidóság kapcsolatában meglévő feszültséget éppúgy nem lehet Mohamednek a medinai zsidó törzsekkel szemben tanúsított kemény fellépéséből eredeztetni, miképpen – erre Armstrong is rámutat – a modern muszlim társadalmakban meglévő zsidóellenesség sem vezethető vissza a Koránra vagy a hagyományokra, és minden erre irányuló kísérlet az Írás üzenetének meghamisítását eredményezi. Az is tény, hogy a középkorban az iszlám kultúrkörben élő zsidóság jelentős, virágzó közösségeket hozott létre. A muszlim uralkodók nem avatkoztak közvetlenül bele e közösségek életébe, így kezdetben Babilóniában, majd az Ibériai–félsziget államaiban a zsidó diaszpóra nagyhatású szelle-
„Keletről való gondolkodás intézményesült formája”. Ez a tudományág fontos szerepet játszott az iszlám mellett számos keleti vallással kapcsolatos könyvtárnyi ismeretanyag összegyűjtésében. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az orientalizmus napjainkban komoly kritikák kereszttüzében áll. A bírálók közül legismertebb, előbb említett Said szerint „az orientalizmus nem egyéb, mint a Kelet meghódítását, átformálását és a felette való uralom megszerzését célul kitűző nyugati viselkedésminta”, és „az orientalizmus a Kelet feletti euro-atlanti gyámkodás ékes bizonyítéka, nem pedig a Kelet valóságát felfedezni igyekvő törekvés”.) Mindemellett azért azt se felejtsük el, hogy például tudós orientalisták munkásságának köszönhetően menekült meg számos keleti kultúrkincs, és az ő áldozatos munkájuknak hála, napjainkban számos európai – így magyar – nyelven is hozzáférhetővé váltak egyes keleti vallások szent iratai, így a Korán is, s ez több esetben a missziós törekvéseknek is új lökést adott. Nyugat és Kelet valódi találkozása, a kereszténység és az iszlám dialógusa azonban nem következett be, mivel „a muszlimok a modern korszellem bűvöletében élő gyarmatosítóktól nem kaptak mást, csak megvetést, mert az európaiak a muszlimok maradiságán, lustaságán, fatalizmusán és a baksisért kinyújtott tenyerén kívül mást nem akartak meglátni” – állapítja meg Armstrong. Az európai felsőbbrendűségbe vetett hit gőgje nem engedte a gyarmato-
DISPUTA Lépcsők
mi központjai alakultak ki. Nem feltétlenül valós tehát az a kép, amely az iszlám és a zsidóság viszonyát a kezdetektől problematikusnak láttatja. A kereszténység és az iszlám viszonya a történelem során többször is változott. A kezdeti tolerancia korszakát megtörő iszlám expanzió fenyegetése – az iszlám mint politikai hatalom fellépése a keleti, majd a nyugati keresztény államok ellen – volt az első lépés a két kultúra eltávolodásában. Amikor a 11. század végén keresztény zarándokok hírül hozzák Európába, hogy a muszlimok szent helyeket szentségtelenítenek meg, az iszlámellenes közhangulat arra ösztönzi II. Orbán pápát, hogy keresztes hadjáratot hirdessen a „hitetlenek” ellen. A keresztes hadjáratok mint a keresztény Nyugatnak ezek az első nagy közös vállalkozásai – ahogy ebben számos történész véleménye megegyezik – kétségtelenül az emberi civilizáció legsötétebb lapjaira tartoznak. A nyugatról kelet felé özönlő csőcselék először az európai zsidó közösségek pusztításához látott hozzá, majd a Szentföldre érve a helyi muszlim lakosság legyilkolásába kezdett. A keresztesek a Jeruzsálem meghódítását követő barbár vérengzést követően „nagyszabású ünneplés és dínomdánom közepette kiárusították hadizsákmányukat, fittyet hányva az általuk elkövetett vérontásra és annak lábaiknál heverő nyilvánvaló jeleire” – idézi fel Karen Armstrong a krónikák alapján a történteket, Jeruzsálem című könyvében. Habár a keresztes hadak dúlása csupán az iszlám világ határvidékeit érintette, a két vallás közötti kapcsolat innentől határozottan ellenségessé vált. A Hispániában zajló harcok idejére, az európai közvéleményben már egy negatív, démonizált iszlámkép élt. A 16. században – mikor a török seregek Nyugat-Európát fenyegették – az egész muszlim világ sátáni színezetet kapott: a Korán arab nyelvű kiadását elégetik, teológiai szinten az iszlám tévtan, Mohamed személye Antikrisztusként jelenik meg. Csak a felvilágosodással veszi kezdetét az iszlám nyugati átértékelése. A felvilágosodott szellem jegyében megjelenő angol nyelvű Korán-fordítás és a megélénkülő tudományos érdeklődés nagyban hozzájárul az iszlámmal kapcsolatos tévhitek időleges eloszlatásához. A 19. század során az európai nagyhatalmak keleti terjeszkedése adott lökést az arab nyelvet, az iszlám történetét és teológiáját vizsgáló tudománynak: megszületett az orientalizmus – ahogy Edward W. Said írja erről azonos című könyvében, a
51
DISPUTA Lépcsők 52
sító hatalmak képviselőinek, hogy mélyebb bepillantást nyerhessenek az iszlám igazi lelkületébe. Számukra ez a vallás mindvégig „kuriózumként”, a mesés Kelet egyik furcsa, idejétmúlt hagyományaként jelent meg. Az elfordulás azonban kölcsönös volt. Az iszlám kultúra fénykorában messze megelőzte és meghaladta a tudományok terén a keresztény Nyugatot, és elért eredményeik a későbbiekben vitathatatlanul hatással voltak az európai tudományosság fejlődésére: Bagdad, Alexandria vagy Córdoba az akkori világ legjelentősebb tudományos központjainak számítottak. Azok a változások azonban, amelyek a reneszánsszal vagy az Újvilág felfedezésével Európában elindultak, nem tudtak hatással lenni a muszlim világra. Az az anyagi és szellemi fejlődés, ami Nyugaton néhány évszázad alatt végbement, az iszlám kultúrkört érintetlenül hagyta. A kolonializáció időszakában az iszlám nem képes egyenrangú partnerként párbeszédet kezdeni a Nyugattal, védekező pozícióba szorul. Habár a muszlim társadalmakban mindvégig jelen vannak a modern gondolatot támogató erők, a modernizmus mint tipikusan nyugati eszme nem talál széles körben elfogadottságra. A nyugati típusú fejlődést elutasító irányzatok közül – a médiának köszönhetően – az iszlám fundamentalizmus vált leginkább közismertté, bár a magukat fundamentalistának nevező militáns csoportok mindvégig kisebbségben maradtak a muszlim társadalmakban. Egyszerű üzenetük – visszatérés a gyökerekhez, a tradíciók tudatos védelme a nyugati (ma már főleg amerikai) kulturális és gazdasági terjeszkedéssel szemben, a vallási törvények szigorú betartása és betartatása, kíméletlen harc a nyugati imperialista törekvések ellen – sok embert képes megszólítani, a józan politikai elit azonban kezdetektől elzárkózott és elzárkózik tőlük, sőt esetenként akár erőszakkal fel is lép e csoportok ellen. Mindemellett talán azt is érdemes leszögezni: a fundamentalizmus nem kizárólag iszlám jelenség, sőt – ahogy erre Karen Armstrong rámutat – a nagy világvallások csaknem mindegyikén belül feltűntek az elmúlt fél évszázad során fundamentalista irányzatok. Maga a „fundamentalista” elnevezés először a 20. század elején, az Egyesült Államokban élő protestáns csoportokkal kapcsolatban jelent meg. Ezek a csoportok tudatosan szembehelyezkedtek a modern tudomány és a teológia eredményeivel, és egy szimplifikációs tendenciát követve, a Szentírás szó szerinti értelmezéséhez tértek vissza. Számos tudományos elméletet támadtak vallási alapon,
de leginkább talán a darwini evolúcióelmélet és annak iskolai oktatása elleni fellépésükről váltak ismertté. A keresztény, zsidó vagy éppenséggel hindu fundamentalisták ugyanolyan erőszakosan lépnek fel a vallás nevében nekik nem tetsző jelenségek vagy gyakorlatok ellen, mint muszlim társaik. Gondoljunk csak az egyesült államokbeli abortuszklinikák elleni támadásokra vagy éppen Jichak Rabin meggyilkolására. Ahogyan Armstrong egy korábbi munkájában írja: „Hiba lenne azt hinni, hogy – ahogy azt gyakran hallani – az iszlám természeténél fogva hajlik az erőszakra és a fanatizmusra. Az iszlám egyetemességre törekvő vallás, s igazán nem vádolható agresszív keletieskedéssel vagy Nyugat-ellenességgel. Az igazság az, hogy a gyarmatosító hatalmak kultúrájával először a 18. század folyamán találkozó muszlimokat lenyűgözte a modern civilizáció, mellyel megpróbáltak versenyre kelni. A kezdeti lelkesedést azonban keserű csalódás váltotta fel”. Amellett, hogy az iszlám „jelenség” napjainkban igen kurrens téma, Armstrong könyve más okokból is számot tarthat érdeklődésre itthon: egyfelől, mivel hazánk több, nemzetközi szinten is jelentős orientalistát – gondoljunk csak Goldziher Ignácra vagy Germanus Gyulára – adott a világnak, másrészt az iszlám és a magyarság kapcsolata is igen régre, a honfoglalás előtti időkre nyúlik vissza. A Kárpát-medencébe érkező őseinkkel együtt egy muszlim népcsoport is beköltözik, majd a későbbiekben még több hullámban érkeznek iszlám hitet magukénak valló népek. A magyarság keresztény hitre történő áttérése után e népcsoportok krisztianizálása is megtörtént, és megállapítható, hogy a 14. századra a többségük beolvadt a magyar etnikumba vagy elvándorolt az ország területéről. A török megszállás másfél évszázada során az iszlám vajmi kevés vonzerőt gyakorolt a magyarokra, akik ekkoriban a reformáció és az ellenreformáció harcaival voltak elfoglalva. A török hódoltság megszűntével, közel két évszázadig nem beszélhetünk jelentősebb iszlám közösség létezéséről hazánk területén, csak az ezernyolcszázas évek végén jelennek meg ismét muszlimok, bosnyák nemzetiségű kereskedők személyében. Bosznia-Hercegovina okkupálásával hirtelen sok százezerre emelkedett a muszlimok száma a Monarchia területén, így az iszlám jogállását is szabályozni kellett: az Országgyűlés 1916-ban hivatalosan elismerte az iszlám vallást. Ha a mai helyzetre tekintünk, megállapíthatjuk, hogy a több bejegyzett csoport közül legje-
lentősebb a Magyar Iszlám Közösség, amely – kivonva magát a napi politika hatása alól – egy speciális „magyar iszlám” utat igyekszik járni. El nem kötelezettségük mellett azonban szerteágazó kapcsolatokat ápolnak nemzetközi szervezetekkel, humanitárius programokban vesznek részt, komoly oktatási és missziós munkát folytatnak. Lezárásképpen hangsúlyoznám, hogy rendkívül becsülendő a szándék, amely Karen Armstrongot a könyve megírására sarkallta. Bár a szerző szimpátiája az iszlám iránt mindvégig érezhető, határozott törekvését az objektivitásra ennek ellenére sem lehet megkérdőjelezni. A könyv nagy erénye, hogy megérteni és megértetni
akar. A leendő olvasók ezek alapján talán képesek lesznek egy árnyaltabb struktúrájú képet alkotni az iszlám kultúráról (segíti ebben őket egy hasznos kronológia, egy fogalomtár és az iszlám történetében kiemelt szerepet játszó személyek listája is), továbbá e mű mindenkit hozzásegíthet ahhoz, hogy az elfogulatlan véleményalkotáshoz elengedhetetlenül szükséges háttérismereteket megszerezze. És célja talán nem is több ennél. (Karen Armstrong: Az iszlám. Ford. Péri Benedek, 319 oldal, Európa, 2005). Szilágyi Tamás
A közvetített szépség Az irodalomtudományt szakmaszerűen művelő olvasókban is okkal vetődhet föl az a kérdés, hogy egy tanulmánygyűjtemény, amely Az esztétikai tapasztalat medialitása címet viseli, tartalmazhat-e olyan írásokat, amelyek egy szűk értelmező közösségen kívül másokat is érdekelhetnek, és ha igen, ezek miért lehetnek fontosak számunkra. Miféle problémát vizsgálhatnak azok a dolgozatok, amelyek ilyen kötetbe kerülnek? A válaszok korántsem magától értődőek, ám ha valakiben elég kíváncsiság van ahhoz, hogy nyomukba szegődjön, nem bánja meg, hogy a könyvet a kezébe vette. Az a gondolat, amely a tanulmánygyűjteményt szervezi – vagyis, hogy az irodalmat közvetítő médiumok nem függetlenek az általuk hordozott tárgytól, hanem szerves kapcsolatban vannak vele –, igenis széles körű érdeklődésre tarthat számot, és lényegileg átformálhatja a költészet különböző formáihoz fűződő viszonyunkat, hiszen a honi irodalomértésben az itt érvényre jutó szempontok évtizedek óta figyelmen kívül maradtak. Kulcsár Szabó Ernő nyitó tanulmánya kiválóan alkalmas arra, hogy az érdeklődők számára átfogó képet nyújtson az irodalom medialitásának legfontosabb jellegzetességeiről. Kétségtelen ugyan, hogy ezért az olvasóknak is meg kell dolgozniuk, ám emiatt kár volna visszariadni. A programadó tanulmány ugyanis nem csupán ismerteti a különféle medialitáselméleteket, hanem a köztük feszülő ellentéteket is föl-
tárja – lehetővé téve, hogy árnyalt viszonyt alakítsunk ki velük kapcsolatban. Kulcsár Szabó Ernő szerint a költészet közvetítettségéről kétféleképpen gondolkodhatunk: hermeneutikai és technikai szempontból. Az előbbi évezredes bölcseleti távlatokat nyit meg, egészen a preszókratikusokig visszamenőleg, és olyan nyelvfilozófiai álláspont kidolgozását teszi lehetővé, amely alapvetően különbözik a technicista elgondolásokétól. A különbség ellenére azonban mégis van valamiféle összetartozás a két irányzat között: nevezetesen az, hogy mindketten úgy vélik, az irodalmat hordozó közegek hatnak az irodalomra. A hermeneutikus irányzatok azonban nem csupán anyagi közegeket vizsgálnak, hanem olyan anyagtalanokat is, mint a nyelv. Az irodalom medialitása így materiális és immateriális közegek összjátékaként lesz elgondolható. Ez a fölismerés alapjaiban tér el azoktól az elgondolásoktól, amelyek csupán technikai szempontokat érvényesítenek, és olyan kutatási irányokat jelöl ki, amelyek azután a kötet további szövegeit igyekeznek bejárni. Az első tanulmányt követően három további elméleti írást olvashatunk Tímár Andrea, Molnár Gábor Tamás és KulcsárSzabó Zoltán tollából. Ezeken túl csupán a kötetet záró Hansági Ágnes-dolgozat tekinthető mindenekelőtt teoretikus igényű munkának. A könyvben szereplő többi szerző elemző jellegű, történeti tanulmányokat adott közre magyar vagy német
DISPUTA Lépcsők
Az esztétikai tapasztalat medialitása
53
DISPUTA Lépcsők 54
nyelven. Ezek közül is föltűnően sok a klasszika-filológia köréből származó dolgozat, hiszen ide sorolható Lucas Manfrin, Stephan Krause, Tamás Ábel és Simon Attila munkája is. A többi tanulmány főként a modernitással, illetve napjaink irodalmával foglalkozik. A könyvben lévő tanulmányok ugyanakkor nehezen választhatóak szét elméleti és történeti igényű munkákra, mivel a szövegelemzések is általában olyan teoretikus reflexiók jegyében jönnek létre, amelyek visszahatnak a medialitáselméletekre. A teoretikus tanulmányokra jellemző, hogy kapcsolódási pontokat keresnek a medialitáselméletek és más irodalomtudományi irányzatok között. Ennek a jegyeit viseli magán Tímár Andrea dolgozata is, amelyik Kittler és de Man munkáit veti össze, elsősorban analóg helyekre figyelve. A szerzőnő számos párhuzamra bukkan, ám ez sokkal inkább a kittleri elmélet dekonstruktivista vonásait bizonyítja, mint a de Man-i teória érzékenységét a medialitás kérdéseire. A két elmélet között valójában jól kimutatható feszültségek vannak, így kibékítésük meglehetősen nehéz feladatnak bizonyulhat, s ezt mi sem bizonyíthatja jobban, mint a kitűnő medialitáskutató, Walter J. Ong Derridakritikája Szóbeliség és írásbeliség című könyvében. A két irányzat viszonyának mélyreható újragondolására azonban Kulcsár-Szabó Zoltán is kísérletet tesz, ám ő már úgy, hogy az irodalom médiumának meghatározásakor a dekonstrukció vizsgálati területét jelöli meg: „Bármennyire szokatlanul hangozzék tehát, (…), az irodalmiság médiumát aligha lehet mással, mint a retorikával azonosítani.” A retorika szerinte olyan anyagtalan közeg, amely több érzékszervünkre hat, a nyelv optikáját és akusztikáját egyaránt működteti. Hang és kép versengése ezért lehetséges a költészetben. Ezeknek a felismeréseknek az egyes irodalomtörténeti elemzések számára végül fölszabadító erejük van, olyan erejük, amelyik a legtöbb tanulmányon rajta hagyja nyomát. Kérdés marad persze, hogy az említett eljárás képes-e összebékíteni a dekonstrukció és a medialitáselméletek felismeréseit. Számos olyan tanulmány akad ugyanis a könyvben, amelyik akár azt a tévképzetet is keltheti bennünk, hogy sokkal inkább a de Man által képviselt retorikai olvasáshoz áll közel, mint valamiféle medialitásvizsgálathoz: a figyelmetlen olvasó ilyennek vélheti például Lőrincz Csongor dolgozatát. Néhol akár olyan érzésünk
is támadhat, mintha a dekonstrukció kebelezné be a medialitáselméleteket, újabb ürügyet keresve csak a megszólalásra, és mintha mindeközben figyelmen kívül hagyná az irodalom közvetítettségének technikai kérdéseit. Ám ez Lőrincz Csongornál sincs így, hiszen dolgozata anyagtalan közegek összjátékát vizsgálja. Retoricitás és medialitás viszonyának alapos újragondolása legsikeresebben talán két tanulmányban, Simon Attila Lukiánosz-elemzésében és Oláh Szabolcs Kosztolányi-dolgozatában történik meg. Simon Attila a szónoki előadás elhangzásának gyakorlati helyzetét veti össze szerkezetével, és nagyon izgalmas következtetésekre jut: az a beszéd, amelyik egy teremben, annak dicsőítésére hangzik el, szépségében versenyre kel elhangzásának közegével. Ez a verseny hang és kép, szó és látvány viszonyát gondoltatja újra velünk. Oláh Szabolcs Kosztolányi-elemzése hasonló dologra vállalkozik: íráskép és szócsengés viszonyát vizsgálja, ezáltal kísérli megérteni a látszó és a hangzó nyelv különbségét a század eleji lírikus alkotásaiban. Az irodalomban azonban a medialitás több, mint a retoricitás egyik aspektusa; ez olyan eszmetörténeti tanulmányokból is kiderül, mint amilyen Szirák Péter vagy Kékesi Zoltán tanulmánya. Sőt a medialitás a művészetben teoretikus reflexió tárgyán túl esztétikaié is lehet, hiszen ábrázolhatják különféle formáit. Erről szól Bónus Tibor és Fodor Péter tanulmánya: az előbbi a századforduló, míg az utóbbi a millennium médiumainak regénybéli fölbukkanásait vizsgálja. Bónus Proust, Fodor Bret Easton Ellis egy-egy regényéről ír, és megállapításaik poétikatörténeti szempontból sem hagyhatók figyelmen kívül. Az irodalmat átörökítő közegek sokfélesége a legteljesebben talán mégsem a prózában vagy a lírában jelenhet meg, hanem a drámában. Kricsfalusi Beatrix színháztudományi dolgozata a teatralitás közegeinek meghökkentő kavalkádjával ismertet meg bennünket. Írása nyilvánvalóvá teszi: a dráma és előadásának módja szoros kapcsolatban áll egymással, így a modern színház szövevényes viszonya napjaink médiumaival közvetlen hatást gyakorol akár a klasszikus darabok megértésére is. Tanulmánya új impulzust adhat a honi irodalomtudománynak, amely egyre inkább eltávolodott a színi előadások vizsgálatától, mivel mindenekelőtt a nyomtatott drámai szövegek interpretációira koncentrált, elfeledve, hogy ezek a változatok sem közvetlenül adják vissza a művek eredeti értelmét. A hús helyzete című írás megmutatja: a
színháztudomány éppen azért lehet fontos az irodalomtudomány számára, mert sokféle médiumával nyilvánvalóvá teszi, hogy az irodalom mindig is különféle formákban volt közvetítve. A fent leírtakat összefoglalva elmondhatjuk: Az esztétikai tapasztalat medialitása cím izgalmas problémára utal az irodalomtudományon belül, és éppen ezért nem csupán egy szűk szakmai kör érdeklődésére tarthat számot. A laikusok is tanulhatnak belőle, ám még inkább a tudományos közösség. A költészet közvetítettségének fölismerése olyan belátásokat tartogathat az irodalmárok és a filológusok számára, ame-
lyek alapjaiban változtathatják meg tárgyukhoz fűződő viszonyukat. Éppen ezért a tanulmánygyűjteménynek számukra szinte kötelező olvasmánnyá kellene válnia, így ha valamelyikükben akár a cím miatt, akár más okokból idegenkedés alakult volna ki a könyvvel kapcsolatban, ezt érdemes legyőzniük. (Az esztétikai tapasztalat medialitása. Szerk.: Kulcsár-Szabó Zoltán és Szirák Péter. Budapest, Ráció Kiadó, 2004.) Kovács Béla Lóránt
Nemzeti ünnepünk városi kitüntetettjei: SZÉCHENYI-DÍJ Dr. Nagy János – a mezőgazdasági tudomány doktora Dr. Szegedi Gyula – immunológus, akadémikus A MAGYAR KÖZTÁRSASÁGI ÉRDEMREND LOVAGKERESZTJE
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁGI ÉRDEMREND TISZTIKERESZTJE Dr. Abádi Nagy Zoltán – az irodalomtudományok doktora A MAGYAR KÖZTÁRSASÁGI ÉRDEMREND KÖZÉPKERESZTJE Tréfás György – Liszt Ferenc-díjas operaénekes JÓZSEF ATTILA-DÍJ Keresztury Tibor – író, szerkesztő, kritikus NÁDASDY KÁLMÁN-DÍJ Vidnyánszky Attila – a Csokonai Színház művészeti vezetője
DISPUTA Lépcsők
Dr. Dévai György – a biológiai tudomány doktora Dr. Baranyi Béla – a Debreceni Egyetem tudományos főmunkatársa Dr. Sápy Péter – az orvostudományok doktora Árkosi Árpád – a Csokonai Színház Jászai Mari-díjas rendezője
55
A katár madár üzenete Cs. Nagy Ibolya DISPUTA Toronyszoba 56
H
ol van, hol legyen az a pont, ahonnan a már nem annyira eleven, nem annyira friss, de hadra fogható emlékezet elindul, s bejárja, fölidézi a pár évvel ezelőtti látványt s az élményt? A véletlenül észrevett magashegyi tanya, melynek apró, vendéglői teraszáról épp az irdatlan csúcsra, s a már távoli, magunk mögött hagyott vár, inkább vártemplom maradék falaira láttunk? Úgy persze, hogy körben mindenütt csúcs hátán csúcs, miközben mi magunk is fönn vagyunk valahol a felhőhatáron? A francia almatorta mellett letűnt korok eltűnt emberei s mindhalálig védett eszméi fölött merengeni, miközben csak mi tudjuk a csöndesen trécselő vendégek között, hogy ahhoz a hegyhez nekünk, magyaroknak, különleges közünk van: a rágcsálás, süteményropogtatás kulináris elégedettségével próbáltuk leplezni a megilletődöttség kis zavarait. Egy deszkalapra kézzel fölfirkált nyíl mutatta az erdei letérőt, amelyen följutottunk a tanyához, pontosan egy magasságba és szembe a túlnani várhegygyel, s a kőzúzalékkal leszórt, keskeny út csak a legvégén nyugtatta meg a rámerészkedőt: odafönt valóban étterem, s lentről elképzelhetetlenül pompás kilátás fogadja. Olyan volt az a vár, úgy ült a tűhegyes csúcson, mintha odafentről pottyantotta volna le a katárok valamelyik istene. Az a hely, az a hegy, az az almatorta: ha fölvillan az emlék, jön vele Montséguré is. Vagy gondoljunk inkább a vár alji mezőre? Az is legalább ezer méternyire a tengerszinttől, maga is a hegy része, rétté szélesedő fennsíkja, utolsó pihenő a kétszáz méteres, szürke kőszikla alatt, ahol hét évszázada, 1244 márciusában, csaknem egy évi ostrom után a megadás, vagyis a hit megtagadása helyett – az életüket jelentette volna pedig – kétszáznál több albigens, katár, vagy mondjuk Illyés Gyula szavával: tiszta vállalta a máglyahalált. Egyedül arról a mezőről indulva lehet megmászni a Pireneusok e furcsa, vad várromját. Egy darabig a magasabb bokrok, cserjék árnyékában csörtetve a méternyi keskeny ösvényen, följebb már odadobva a forró Napnak, szörcsögő, ziháló alföldi tüdővel, a földszintes létezéshez szokottak riadalmával. Az a Nap, az az ösvény, a ránk hajló kőfalak, alattunk a magunk alá gyűrt, irdatlan hegy, s
odalent, a huszadik század profán gesztusaként, a hajdani máglyák helyére betonozott, tenyérnyire zsugorodott parkoló: a történelem sóhajokkal, szuszogással, nyögéssel, verejtékkel kiharcolt élménye. Vagy a képi, a látványként előbújó helyett idézzük föl inkább az irodalmit, a könyvélményt, hívja elő az a pireneusi erdőrengetegből égre szúró, opálos kőromot? Gondoljunk előbb Illyés Gyula Tiszták című drámájára, amelyben az író – anélkül, hogy a helyszínt, a valóságosat akkor látta volna – megörökítette a dél-franciaországi katárok, a XIII. századi Európa „legtündöklőbb, legmesszebbre fénylő civilizációjának” pusztulását? Végül is ez hozott ide bennünket: a dráma. S persze az úti esszé (Az albigensek földjén), amely nem csupán kultúrtörténeti remeklés, de hiteles alkotáslélektani vallomás is a mű tárgyához fűződő írói viszonyról, a drámatörténet tényleges helyszínével való utólagos találkozás „ideglázas” megrendültségéről. Illyés (valójában a hitélet dokumentumai nélkül, mert azok, néhány oldalnyi ima- és szertartásszöveg kivételével, elvesztek, elégtek, megsemmisültek) az akkori katolicizmussal szembenálló, istenhitében, istenképében, az isteni és emberi jóról és rosszról vallott eszméiben eretneknek minősített, pedig keresztény népcsoport inkvizíciós, keresztes hadjárattal való kipusztításának történetét írta meg. A hitért vállalt halált; az eltűnt, mert eltüntetett vallás, s a vele eltűnt, eltüntetett nép végnapjait fogalmazta drámává. Az európai történelem első genocídiumának is nevezik az albigens keresztények ellen indított keresztesháborút: a négy évtizednyi pusztítás majdnem egymillió áldozatával. Bűnük lényege eredendően a középkori katolicizmussal szembeni kritikus magatartásuk. Megítélése ma sem egyértelmű: a Krisztus utáni harmadik századból, Perzsiából Dél-Franciaországig „villámlott” tanok hatalmas kerülőkkel, „zegzugokkal”, országokon, népeken, századokon át jutottak el Albiig, a Pireneusokig, s lettek e tanok utolsó mentsvárai a hegyi katár városok, végül már azok sem. Mára e vallás – ha egyáltalán szóba kerül – értelmezések szabad prédája. Illyés azt írja: az előző hittel szemben minden hit eretnekség. A vallásból, „melyet azért bélyegeztek itt is eretnekségnek, hogy kiirthassák,
élet és az irodalom olykori, megdöbbentő összhangját. Nem tudjuk, de gyanítjuk, hogy egy szelíden, gyorsan szívbe pattanó golyó, egy finoman sikló kardél volt a lehetséges halál lírai változata, Illyés azt írja: „boldog önkívület közepette”, s nem recsegve beszakadó bordák és cafrangosra tépett hús. Ami lett, annál a gyertyaláng-elmúlás is szebb, méltóbb lett volna. De emellett ott van az Illyés-megírta katár halál is, a már-már fölfoghatatlan bátorságú döntés, az önként vállalt, előre megfontolt máglyahalál: csakhogy a kétszáz embert megemésztő tűz történeti ténye megőrizze az elpusztított hitnek legalább az emlékét. A tiszták tudták, milyen az utolsó óra, mit művel majd a testükkel a tűz, milyen hosszú lesz az út legalább az öntudatlanságig, milyen más halál lesz, mint ami „csupa-csipke” ágyban várhatná őket: mégsem dönthettek másképp. A magyarok negyvennyolcas szabadságharca, a végső tíz hónapban, két ember, Kossuth és Görgey kezében volt. Petőfi-könyvében Ilylyés azt írja erről: „ha a magyar tanulékony nép, örök életére hasznosíthatná a leckét, hová vezet, ha a gyeplő két szárát nem csatoljuk össze, hanem külön-külön nyomjuk haragosok markába. Ez a két férfi egymás meggyőzésére csaknem annyi erőt fordított, mint az ellenség legyőzésére. Mit érhettek volna el, ha az ily módon semlegesedett erővel is a nemzet harci erejét fokozzák”? A kérdés vallottan történelmietlen, értékelhető válasz tehát nem adható rá, de ellenpéldát kínál a história, maga Illyés is. A katárokat a pápai és királyi túlerővel, az előtte negyven éven át tartó lassú népirtással s a végső, egyesített erejű támadással szemben az egy kézben tartott gyeplő: az egy emberként vallott és vállalt hit sem menthette meg. „Az albigensek tragédiája azt példázza, hogy az igazságot el lehet fojtani, hogy utolsó szálig ki lehet irtani igaz ügyért küzdő népeket, országokat: hogy egünkre az Értelem nem megy föl oly magaerejűen, mint a nap, hanem csak a többség buzgalma árán, s még akkor is pillanatonként tartani kell teljes erővel, teljes éberséggel.” Szabadságuk a választás szabadsága volt: hitüket megtagadva átállnak s élnek, vagy mennek a tűzbe. Eredetileg negyven-ötvennél többen nem voltak a várban: a falubeli önként csatlakozókkal nőtt seregnyire a máglyára dobottak csapata. Illyés pontosan értette s írta a két szabadságküzdelem hasonlósága mellett a különbségeket is. A darab mégsem siratóként született, hanem „még élő, küszködő népeknek, közösségeknek” tanulságként, okulásként.
DISPUTA Toronyszoba
csak néhány babonás szokás vagy népi szólás maradt fenn”. Az író meg a Tiszták szerint a katárok, albigensek elpusztításának történelmi ténye egy nép, népcsoport szabad hitválasztási, önrendelkezési jogainak megsemmisítése mindenekelőtt. Merthogy a teológiai átnevelés, átkódolás sikertelen volt, maradt a máglyaláng. De a dráma egyik változatában Illyés úgy mondja: nem csak a vallási eretnekségüket nem tűrhették. „A szabadabb, szelídebb, emberibb erkölcsöket. Annak a társadalomnak az egyéni jogok iránti türelmességét; az egyenlőséget nem tűrhették.” Illyés nem teológiai vitát folytat: egy nép megsemmisítésének, beolvasztásának tragikus példáját látja az albigensek sorstörténetében. Ez a dráma, ez az idea: maga Montségur. Jelkép, szimbólum, üzenet: a vég ismeretében sem lenni mássá. S ott a hegyen helye, terepe, formája lett a szónak, valósággá vált a rengeteg, a várat védő meredély, tapinthatóak, taposhatóak a kövek, épp olyan a Pireneusok „cukorsüveg meredekségű sziklacsúcsa”, ahogy a drámában írva van, fönt ugyanúgy süvít a szél, mint hétszáz éve, s körben ugyanazok a csúcsok néznek ugyanarra az égre. De az emlékezés muníciójához az is elég, ha a magyar irodalom szabadságképein töprengünk, elég, ha csak az illyésin, s előfehérlik a rengetegből a cukormázas hegy, s mögüle, a históriai időből felbukkan a nép, melynek demokráciafelfogása, szabadságeszméje századokkal előzte meg a korát, s lett miatta céltáblája a királynak, ahogy istenképe miatt pedig céltáblája lett a pápának. Elég a mi Petőfink márciusi lobbanékonyságára gondolnunk, a megénekelt és valósággá lett harctéri halálra, amely az orosz pika váratlan valóságával nagyon messze lehetett a versben megénekelt dicső elmúlástól, a szabadságért, a világszabadságért felkínált csereélet lírai vágyképétől: és a tavaszi napfordulót szent ünnepként tisztelő, távoli katár nép márciusi máglyahalála is rákopírozódik a képre. Egy évig, 1243 májusától gyötörte, éheztette, fenyegette, vesztegette a várbelieket a pápai inkvizíció meg a királyi katonaság, s már régen reménytelen volt minden, de a tiszták kivárták a márciust: hogy napimádó lelküket az ünnepen lehelhessék bele a máglyatűzbe. Gyanítjuk, Petőfi szabadságban szeretett volna élni, inkább, mint a már megénekelhetetlen, elhöröghetetlen lándzsadöfés okán a magyar történelem és irodalom példaadó hősi halottjává lenni, kinek csatatéri végzetet áhító költeményével majdani irodalomórákon bizonyítják az
57
DISPUTA Toronyszoba 58
S ha magyar márciust mondunk, együtt mondhatjuk vele a francia Montségur nevét is. Onnan, a „Megégetettek mezejétől”, a mentoni írótalálkozó utáni, dél-franciaországi kóborlás végpontjától indult Illyés 1969-ben, hogy utólag, a mű elkészültét követően megnézhesse maradékában, romjaiban, amiről a drámájában írt. Talán volt másik út is, mert lehet, hogy megtörtént egykor, amit dokumentálhatóan csak az írói képzelet szült, nyoma csak a drámában van: a darab vár alatti, falubeli molnára azon a senki, csak általa ismert, a várat ostromlók előtt rejtett szurdokfal ösvényén vitte, ameddig vihette a lisztet, az élelmet a várbélieknek. De ha volt s van is valahol, csak a hajdani rejtekezőknek szánták azt a titkos utat, s nem a turistáknak. Mert hajtson bár fölfelé bennünket is szent, magyar eltökéltség, ez a régen kijárt, kanyargó ösvény is kalapáló szívű, fuldokló csúszómászóvá tesz mindannyiónkat: faágak után kapkodókká, köveken bukdácsolókká, kik az enyhet adó szalmakalapért véget nem érő, komikus csatát vívnak a meleg, de dübörgő pireneusi széllel. Ilylyés Gyula a mező emlékoszlopától vágott neki az utolsó, mindössze kétszáz méteres szakasznak, az ő nyomában kaptattunk, s nem sokban különbözhetett a vergődésünk sem: mászni, kúszni, kapaszkodni nagyjából egyformán lehet mindenkinek. Illyés ráadásul – így vall erről az esszében – zakóját, ingét, trikóját is sorban levetette, de cipelte, s még egy topográfiai szakkönyvet is magával hurcolt „nyomozó buzgalmában”: hogy odafent majd mindent „hitelesen” azonosíthasson az olvasmányaival. Feleúton már jobbnak látta volna a visszafordulást, de „vitt most már a hiúság is, a kudarc megvallásának oktondi szégyene; no meg egy adag paraszti zsugoriság. Mentem a pénzem – az eddigi odaáldozott erőfeszítések – után”. Bennünket dupla annyi hiúság hajszolt: látni a helyet, s nem lemaradni Illyés mögött; ha ő bírta, testben legalábbis fiatalabbakként nem csúszhatunk vissza a cél előtt mi sem. Az utolsó mentsvár, a székhely, az albigensek adminisztratív központja, temploma, legfőbb vára, Montségur – nem a legutoljára elesett, de a legfontosabb, a jelképi erejű, a példázathordozó helyszín – nekünk amolyan közbülső állomás volt. Gyönyörű középkori, hegyormi katár városok voltak már mögöttünk, s voltak akkor még előttünk is: Cordes-sur-Ciel például, ami valóban olyan, mintha nevéhez hűen kötelek tartanák a felhők között, meg Mirepoix,
különös, fedett járdáival és Albi, a névadó város, hiszen albigens annyi, mint Albi városából való. Ott áll az irdatlan, félelmetes méretű, vörös erődtemplom, tövében arasznyira roggyan az ember, amely azért építtetett, hogy a katárok, de főképpen a hitük megsemmisítését ünneplő egyház megmutassa: a vallás nemcsak hit, de erő is. Azután Carcassonne, Európa legnagyobb alapterületű várával, várbeli városával, Illyés is útba ejtette, és Peyrepertuse, amit, majd kiderül, dörömbölő szívvel, már-már halálfélelemmel mászunk meg, lenézni sem, oldalra tekinteni sem nagyon merve, vezető kötélbe kapaszkodva, folyvást arra a másik, a molnárféle tikos útra gondolva: ilyesféle lehetett az is? De ott, a valahai máglyák mezején s végre fent, kivörösödött, poros, izzadt képpel ücsörögve a várkolostor valamelyik termének maradék udvarán, romjainkban sem szabadulhattunk a csak a magyaroknak megadatott szellemi-eszmei élmény hatása alól: hogy az onnan időben s térben olyan távoli magyar író a veszélyben forgó kis népek, az üldözött hit, a hitért vállalt halál példájává emelte a franciák Montségurjének sziklaormát. Nem feltétlenül ismert tény ez francia körökben: a szűkebb irodalmiban csak inkább. A magyar származású Véronique Charaire például, aki egyik útitársa volt Illyésnek a montséguri kiránduláson, a francia rádió részére lefordította a Tisztákat: bár a művet azóta sem adták elő. A világ irodalma sem mutatott s mutat különösebb érdeklődést az albigensek sorstragédiája iránt. Dante az albigensek provanszál nyelvén akarta megírni a Színjátékot, Mistrál, a tizenkilencedik-huszadik században ezen a „trubadúr”-nyelven költötte a verseit, s próbálta szervezni a provanszál irodalmi mozgalmakat: de hogy eltűnt a nép, lassan eltűnt a nyelve is. „Előbb darabokra szakadt, csaknem tartományonként; aztán csak a falvak; aztán csak a tanyák, aztán a még azoknál is mostohább helyek lakóinak zsargonja lett.” Valahányan értik még, de megszűnt beszélt nyelv lenni, a „végső lemerülés” fokára jutott. A francia nevek végén az -ac, -ec jelzi a hajdani rokonságot, az „innen való eredetet”. (Balzac viszont, írja Illyés, csak merő szimpátiából rakta a neve végére, a Balza után a c-t.) Az osztrák–magyar Lenau 1842-ben verses elbeszélést írt az albigensekről, s miként kései társa, Illyés, ő sem a hitéleti tanokra, hanem a történet jelképi lehetőségeire figyelt elsősorban, a zsarnokság, a megkövesedett önkény és a szabad gondolat gyakori történelmi harcára: az író hi-
ségnek és ostoba aszkézisnek; amit a vezető egy ősi vallás védbástyájaként említ, az a másik szemében színtiszta eretnekség. A vita alapja a tények hiánya. Illyés az esszéjében is megírja: amit a katárok életéről és hitének téziseiről tudhatunk, csak az ellenük felhozott vádak alapján tudhatjuk. Az „ellenük eldörgött inkvizítori vádbeszédekből és besúgásokból” lehet csak kihámozni a meg nem tagadott hit lényegét. A „homorúból a domborút”: nincs buzdítóbb írói feladat ennél, mondja. A „beszennyezettség mögött megmutatni a tisztaságot”. Végül a csoport tagjai magukra öltik a korabeli öltözeteket, s ők lesznek a kibomló dráma szereplői. Az idegenvezető a vár parancsnoka, a vitatkozó turista, nyilvánvalóan, az ellenfél, a pápai legátus… A helyzetnek a formából következően szükségszerű didaktikussága zavarhatta az írót, mert ez a változat megmaradt töredéknek, a Tiszták elé helyezett műhelytanulmánynak. Amelynek lényege azonban beleolvad a Tiszták szövetébe. Az albigenseknek nem voltak papjaik. Nem volt hivatásos, egyházi közvetítő az ember és az istene között. Nem ismeretlen hitállapot ez: a magyar népi vallásosság jellegadó vonásaként az ember maga beszél az Istennel, s esetenként maga intézi el vele pörös ügyeit. Számos népi vallásos énekben még a penitenciát is maga szabja ki magára a vétkes (Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék… című gyűjteménye telve van ilyen énekekkel). Nyirő havasi parasztjai, pásztorai azzal bőszítették az egyházat, hogy sajátosabb, szorosabb, közvetlenebb lelki viszonyt építettek ki Isten s maguk között, olyant, amelyben nem volt feltétlenül szükség a papi tolmácsolásra; mint ahogy Szent Johanna sem a papok közvetítő erejére támaszkodott az Istennel folytatott beszélgetéseiben: de ezzel vége is a hasonlóságnak. A katárok két istent hittek. Azaz, írja Illyés, a Jó Istennel szemben ott volt a Rossz Istene is, vele csaknem, de mégsem egyenlő hatalommal, s akit végül mindig megtérít és üdvözít a Jó. „A vonal logikusan egyenes. Nincs eredendő bűn. Nincs tehát ősi bűnhődni való. Nincs büntetés. Csak mi magunk tudjuk igazán büntetni magunkat… Ha pedig mi büntetjük magunkat, akkor persze pokol sincs. A pokol itt van ezen a Sátán teremtette földön: bennünk. Kijutni belőle minél hamarabb: ez az ember ügye.” A tiszták nem az égben, hanem a földön keresték ezt az utat. Az albigensek, katárok, bogumilok, tiszták hitvallásának máig tartó értelmezési káoszában ez az illyési magyarázat. Nem egyháztörténeti, nem teológiai, számára az albigensek sorsa nem hittéte-
DISPUTA Toronyszoba
vatkozik is esszéjében Lenau versére. Napjainkból Erdődy János Énekes az országúton című regénye említhető (1979), melynek Európában utazgató, tizenharmadik századbeli hőse, egy szabómester, III. Ince pápa albigensek elleni inkvizíciós hadjárata ellen menekül el toulouse-i otthonából, lévén maga is az albigens eszme híve, s Határ Győző Golghelóghijában bukannak föl, Rugási Gyula műelemzése szerint, bizonyos albigens hittételek, illetve a katárok kiirtásával párhuzamosan készült inkvizíciós jegyzőkönyvek állandó vádpontjai. A témával kapcsolatos vallástörténeti, filozófiai, történelmi eszmefuttatásokkal azonban Dunát lehetne rekeszteni. Ilylyés már 1946–47 táján hozzájut egy ilyesféle francia dokumentumgyűjteményhez, a téma azóta borzolhatta írói képzeletét. Azaz, dehogyis azóta: gyermekkora „álomhősei” a katárok, erről elejt egy mondatot az 1947-es, dél-franciaországi falukutató útjáról írott esszéjében (Egy falu Dél-Franciaországban). Akkor eszmélt rá először arra: az az Albi, az a vidék pontosan a kamaszkor virtuális helyszíneinek földi mása. A katárok tragédiájával, a történetileg hiteles esemény drámává fogalmazásával más népeknek, a saját nemzetének is, nyelvének szabadságáért küszködő nemzetrészeinek üzent Illyés is: s nem az egyháztörténészeknek. A herderi jóslaton, mely a „hódítók közé ékelődött” magyar nép nyelvéről jövendölte a lassú halált, 1977-ben töpreng el írásában Illyés (Válasz Herdernek és Adynak), a határokon túlra került magyarokra utalva, kik úgy tapadnak a „térképbeli országra, mint kenyérre a héja”, s kiknek nemzetiségi jogait a „kisebbségygyötrő türelmetlenség” rendre elvitatja: de a Tiszták története, távoli mintaként, már ezt a gondolati utat járja. Fönt (csak romhalmaz már a gerincen valaha nyolcszáz méter hosszan húzódó várváros, pár falnyi maradvány mindössze), úgy éreztük, a világ tetején, népes csoport hallgatott, bő órán át, egy francia idegenvezetőt. Különös egybeesés: a drámát Illyés először „formabontó alakba” akarta önteni, s épp így valahogy. (Azt megelőzően, legelébb, versben gondolta megírni.) A darab keretjátéka szerint – ez készült el – egy francia turistacsoport érkezik a várba, s az idegenvezető nekik magyarázza a katár vallás és erkölcs, az albigensek hitéletének és szabadságfelfogásának tanait. A csoport tagjai között egy történész heves vitába keveredik vele, nézeteik ellentétesek, amit egyikük szabadabb, emberibb, szelídebb erkölcsnek vél, a másik vad erkölcstelen-
59
leiben, hanem magatartásmintájában érdekes. Sárközi Márta, a Válasz 1946–49 közötti főszerkesztője, a még csak képzeletben létező mű, vagyis a kincsként neki megmutatott francia dokumentumkötet illyési elemzését hallgatva, nem kevés szarkazmussal azt mondta: Illyés csak azt látja a történetben, hogy „hol analóg a dolog a magyarságproblémákkal” (Takács Ferenc cikke utal erre a 2004-es Sárközi-emlékkönyvben). Illyést utóbb szerencsére nem hajtotta a fanyalgás emléke „komoly pszichológiai, filozófiai és történelmi” mű megírására: viszont drámájában a hajdan emlegethetett analógiákat komoly lélektani s történelmi talapzatra helyezve újra életre keltette egy kipusztult népcsoport irodalmi emlékét. Az író belebetegedett a heggyel, a várral való magányos találkozásba, a lélek megrendültsége szabályos fizikai, ideglázas tüneteket gerjesztett. Mire levánszorgott odafentről, már rázta a hideg, s aznap éjjel a lázmérő skálájának legszéléig, negyvenkét fok fölé szaladt a higanyszál. Az orvos nem tudta mire vélni a dolgot, Illyés értette, de önironikusan inkább, mintsem hogy érzelmeit közprédára tegye,
úgy vélte: „a középkorban erre mondhatták, hogy az emberfiát megostromolja – átmenetileg még meg is szállja – a Rossz.”. Reggelre meggyógyult, s déltájt, hóna alatt a frissen vásárolt dél-franciaországi parasztlábbelivel, a kenderzsineg talpú, vászontetejű papuccsal már Bergeracban ebédelt jóízűen. A vár alatti falucska ajándékboltjában apró, agyagra égetett kék madarat vettünk. Úgy találták a régészek, hogy madár alakú ablakokból nézték a várbeliek a lábuk előtti mélységet, az alanti világot. Véletlen-e, vagy valami síron – máglyán – túli üzenet, hogy ez a vidék, a Pireneusoké, a délfranciaországi területek, idézzük ismét az írót, „századokon át mind a mai napig az ellenzékiség területe maradt… éspedig folyton az előretörő, a haladó népmozgalmaké. A protestantizmus mintha csak parazsat lobbantott volna újra tűzzé”. A hugenották, a francia protestánsok hazája lett ez az országrész. A katár madár nemcsak egy eltűnt népről, a megégetett hitvallókról, a kiirtott eszméről, hanem erről: az el nem pusztítható szabadságigényről, a máig eleven protestáló készségről, valamiféle közösségi akaratként hagyományozódó, földi, rendrakó igyekezetről is mesél.
DISPUTA Toronyszoba
Megrendelem a Debreceni Disputa kulturális-közéleti folyóiratot egy évre (12 szám) 2980 Ft-ért. Az összeg befizetéséhez címemre küldjenek postai csekket.
60
A megrendelő neve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A megrendelő címe: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .......................................................... Dátum, aláírás: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kérjük, juttassa el ezt a megrendelőlapot a kiadó címére: Debreceni Disputa, Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A Bővebb felvilágosítás telefonon: (52) 422-630, e-mailen:
[email protected]
*** Elkészült a Századvég Politikai Elemzések Központja legújabb mandátumbecslése. A különféle intézetek által közreadott februári közvélemény-kutatási eredményekre épülő számítás a szavazását biztosra ígérő pártot választó réteg adataiból indul ki. S a második fordulóban valószínűsíthető viszszalépéseket is tekintetbe véve jósolja meg a legvalószínűbb végeredményt. A központ arra a megállapításra jut, hogy az öt lehetséges forgatókönyv közül négy a Fidesz–MPSZ és a KDNP mandátumtöbbségét hozná. Szép, de azt hiszem, mégsem lenne okos elbízniuk magukat a jobboldal híveinek. A legrosszabb forgatókönyv épül ugyanis a legfrissebb, már február második felében felvett adatokra. Ez a Szonda és a Gallup kerekített eredményeinek átlagával számol. A támogatottsági különbség eszerint a két nagy párt között gyakorlatilag nulla, miközben az SZDSZ átlépi a parlamenti küszöböt. „Ebben az esetben a balliberális koalíció 196, a Fidesz–KDNP-szövetség 190 mandátumot szerezhetne, vagyis újra a jelenlegi koalíció alakíthatna kormányt, pontosabban nagyobb eséllyel alakíthatna.” És akkor még arról nem is esett szó, hogy mi várható a ma még bizonytalanok, illetve a pártválasztásukat eltitkolók rétegétől. Milyen arányú lesz valójában a választási részvétel. A mandátumbecslés e kérdések bugyrába igen csekély mértékben képes belelátni. Okosabbak leszünk két hét múlva, amikor már tudjuk, milyen eredménnyel teljesítették a pártok az első kört, a jelöltállítás feladatát.
(március 4.) „A rendszerváltás erkölcsiségét mára elvesztettük” – nyilatkozza Pozsgay Imre a Százak Tanácsa ülésén –, és ugyanakkor állítólag azt is mondja, „már a kezdetben eldőlt, hogy rossz úton indulunk el”. Kedvünk lenne rávágni, hogy igaza van, csak aztán elgondolkodunk. Mi is volt az, ami elveszett? És ugyan kié volt, ami elveszett, ha elveszett? Nem is olyan egyszerű válaszolni ezekre a kérdésekre. Meglehet, hogy mi nem is a rendszerváltozás erkölcsiségét vesztettük el, hanem a feltevéseinket, a pozitív előítéleteinket, az illúzióinkat. És voltak, utóbb kiderült, talán jóval többen, mint egykor hinni szerettük volna, akik nem vesztettek el semmit, ebben a dimenzióban ugyanis nem volt mit elveszteniük. Csupán mi voltunk tévedésben velük kapcsolatban. Meg persze, legyünk méltányosak, bizonyos értelemben saját magunkról gondolkodva is. Hűség, fantázia, valóságismeret, elemző készség, invenció, önkorlátozás, józan együttműködés – hol ebből, hol abból volt kevesebb, és személy szerint nem is kellett elvesztenünk azt a bizonyos „erkölcsiséget”. Visszanézve mégsem lehet nyugodt a lelkiismeretünk, igen keveseknek lehet az. Mondhatnánk, akinek van lelkiismerete, az nem lehet nyugodt. De hogy már kezdetben eldőlt volna, hogy rossz úton indulunk el, ezt azért sem kéne elfogadnunk, mert ezzel felmentést adnánk magunknak a később elkövetett hibákra. Nem egy rosszat léptünk, hanem sok rosszat és sok jót, és nem egyetlen kollektív én lépegetett. Hanem a nép, az Isten adta nép soraiban, köreiben sok kisebb-nagyobb kollektív és individuális én. És még mai is, holnap is lesz módunk újabb hibákat elkövetni. (március 6.) „Tizenkét esztendeje olyanok kormányozzák ezt az országot, akik nem azt a felelős, államférfihoz méltó politizálást folytatják, ami 1990–1994 között jellemezte a magyar politikai közéletet, de különösen azt a jobboldalt, amelyet a Magyar Demokrata Fórum vezetett.”
Naplójegyzetek
Visszaléptette a Fidesz Bagó Zoltánt, a Bács-Kiskun megyei 7. számú választókerületi jelöltjét. Kiderült ugyanis róla, hogy megfenyegette vagy legalábbis megpróbálta visszalépésre szorítani a kerület MDFtámogatással induló független jelöltjét, Romsics Imrét. Orbán Viktor az ügy kapcsán levélben kért elnézést az MDF-től és elnök asszonyától. Nagyon helyes. Gyors, mintaszerű eljárás. Sok rossz korábbi lépés után ennek remélhetőleg jótékony hatása lesz a két párt viszonyára.
Nem lepne meg, ha sokaknak már ez a szakasz is meglepetést szerezne.
Elek István
(március 3.)
DISPUTA Palló
Az ötödik szabad választás előtt
61
Mondotta Herényi Károly, az MDF frakcióvezetője a párt kampánynyitó rendezvényén. Szép, íves, határozott ítélet. Csak most már el kéne helyezni íve alatt azt a négy évet is, 1998-tól 2002-ig, amikor az MDF is kormányon volt, és a párt elnökasszonya, Dávid Ibolya volt az igazságügyminiszter. Én egyébként többnyire egyetértéssel hallgatom, amikor az MDF a két nagy párt marketingszempontok vezérelte nyelvhasználatát, beszédmódját bírálja, de egy-egy ilyen mondat hallatán kénytelen vagyok visszahőkölni. Itt van például a frakcióvezető ama másik mondata: „Két szocialista párt verseng a szavazatokért.” Még a kampányőrület se fogadtathatja el a politikussal a politikai problémák olyan mértékű leegyszerűsítését, aminek az eredményeként ésszerűnek, értelmesnek látszhat kiejtenie a száján ezt a mondatot. Egy kis párt talán még nem vállalna olyan mérhetetlenül nagy kockázatot, ha megengedné magának, hogy közönségét csakugyan, következetesen értelmes embereknek tekintse.
DISPUTA Palló
***
62
Gondola.hu, a Szellemi Környezetvédelemért Alapítvány napilapja a dróthálón. Nyíri János cikkét olvasom, a címe: „Új Rákosi-korszak hajnalán”. Édes Istenem, mire való ez a túlzó beszéd. Nagyon egyszerű lenne a jobboldal helyzete, ha a szerzőnek igaza volna. Az egyik oldalon az új Rákosi-korszak vonzereje, a másikon a demokratikus jobboldalé. Még tán az elkötelezett Big Brother-néző se tévesztené el, hogy melyiket okosabb választania. Nincs ilyen szerencsénk. Már bocsánat, csak nem fogunk tán sopánkodni, hogy nem állunk az új Rákosi-korszak hajnalán? „Az utolsó előtti megállónál vagyunk. A folyamatok kísértetiesen emlékeztetnek a kommunista hatalomátvétel előtti hónapokra. A baloldal kezében vannak az erőszakszervezetek, és szükség esetén politikailag elkötelezetten lépnek fel.” Talán kevesebbért is jelentettek fel már újságírót és lapot, mint ami e mondatban foglaltatik. Arról nem is beszélve, hogy a jobbközép híveiként ordenáré nagy ökörségnek vagy szándékosan piszkos kis hazugságnak éreztük – a lelkiállapotunktól függően felváltva –, amikor ’94 elején azt pedzegették némely balliberális körökben, hogy
félő, ha a jobboldali koalíció vereséget szenved a választáson, a Boross-kormány nem fogja békésen átengedni a hatalmat, akár erőszakos eszközökkel is ragaszkodni akar majd hozzá. Az ökröknek és a sunyi kis hazugoknak nem szolgálhat mentségükre, de a félelmi pszichózis légkörében tényleg félni kezdők, valamint a mindezek által megtévesztett, politikailag iskolázatlan, tájékozatlan rétegek mentségére jegyezzük meg, mégiscsak igaz, hogy az volt az első alkalom, amikor demokratikus választás nyomán kormányhatalomra kerülteket válthatott le a választópolgári közösség. Azóta még kétszer átélhettük ezt az élményt. És most tizenkét év múlva mi, jobboldaliak adjuk elő ugyanezt az ökörséget vagy szándékosan piszkos kis hazugságot? Szerintem ez méltatlan lenne hozzánk. „Eleddig azonban hiányzott a kommunista arzenál egyik adekvát fegyvere, a belső bomlasztás, a kriptokommunista ürügygyártás és a dezinformáció. Az MDF jóvoltából ez az ecsetvonás is fölkerült a képre… amióta maga a pártelnök jelezte, hogy emberei magnófelvételt készítenek a beszélgetésekről, amelyeket a fideszes vetélytársukkal folytatnak, nincs helye további kételyeknek vagy ellenérveknek. Összegezve: megint mintha 1948-at írnánk. A baloldal minden eszközt bevetve küzd a nagy jobboldali párt megsemmisítéséért. Ebben segítőkre lel a jobboldalon. Olyan módszerek bukkannak fel, amelyek 1945–48-ban szerepeltek, és amelyek eredményeseknek bizonyultak a jobboldali néppárt szétzilálásában.” Bevallom, nem értem ezt az észjárást. Azt írja a szerző, nincs helye további kételyeknek vagy ellenérveknek. Kicsit különös igény. Mivel szemben nincs helye? Azzal az állítással szemben ne volna, amelyet ő olyan bizonyosságnak hisz, hogy érvelni is elfelejt mellette? Hogy ugyanis a legutóbbi Fidesz–MDF-konfliktusokban a nagy jobboldali párt „megsemmisítésére” irányuló akciókat kéne látnunk, amelyekkel az MDF a baloldalt segíti? Ahhoz képest, hogy meglehetősen súlyos vádakkal illeti a kisebbik jobboldali pártot – a kommunista arzenál fegyvereinek alkalmazása: belső bomlasztás, kriptokommunista ürügygyártás, dezinformáció –, megengedhetetlen nagyvonalúság, hogy kísérletet sem tesz vádjai alátámasztására. Értem én, hogy félti a Fidesz, a jobboldal győzelmét, de nagyon nem jól félti. Ha valakinek az a meggyőződése, hogy
rűsége is emelkedett némiképp. A Szonda 3 százalékot, a Gallup 4,4 százalékot mutatott ki neki. Más vizsgálatok pedig azt sejtetik, hogy a pártválasztásukat eltitkolók és a még bizonytalanok, de a választáson valószínűleg részt vevők összesen jóval húsz százalék fölötti rétegében némiképp többségben vannak a jobbra hajlók. Ezek között pedig az olyan választók, akiknek a bizonytalansága épp azzal jellemezhető, hogy bár jobbra húznak, a Fideszszel és Orbán Viktorral szemben ellenérzéseket táplálnak. Ha még azt is számításba vesszük, hogy a jelek szerint a két nagy párt közötti heves szembenállás kultúráját bírálók, a békességet, párbeszédet, középpárti pragmatizmust előnyben részesítők legutóbbi gyűjtőalakulata, a Centrum Párt elemeire esett, és aligha lesz képes mindenhol területi listát állítani, még nagyobb az esélye annak, hogy az MDF, amely a legalkalmasabbnak látszik arra, hogy e réteg befogadója legyen, végül mégiscsak átlépi a választási küszöböt. Akármilyen rossz is e pillanatban a két párt viszonya, a múltjuk és a programjuk ismeretében, azt hiszem, a Fidesz–Magyar Polgári Szövetség számára is, a jobboldal egésze számára is tagadhatatlanul előnyösebb és ígéretesebb egy olyan végeredmény, ami szerint az MDF, mondjuk, 5,1 százalékkal bejut, mint az, ha például 4,4 százalékkal kimarad. Vagyis sem a Fidesznek, sem a jobboldalnak nem érdeke ma a Fidesz és az MDF, illetve a támogatóik közötti viszony további rontása. Alighanem ennek a felismerését tükrözi Rogán Antal minapi nyilatkozata is, ami valahogy úgy hangzott: ha már az önállóság mellett döntött az MDF és elindult a választáson, reméljük, hogy jól szerepel és bejut a parlamentbe. Nem ártana, ha a jobboldali sajtó munkatársai is használnák az eszüket, és megfontolnák a megfontolni valókat. És ha másért nem, legalább a kormányváltás érdekére tekintettel képesek lennének türtőztetni magukat. Nem rontanák tovább, ami már épp eléggé el van rontva. (március 7.) Ez még a politikai valóság, vagy már a kabaré? „Azok pedig, akik 90., 95. és 100. életévüket betöltötték, abban a hónapban, amikor ezt elérik, 90, 95, 100 ezer forint egyszeri juttatást kapnak.”
DISPUTA Palló
a kormányváltás egyetlen garanciája a Fidesz minél jobb szereplése, érthető, hogy zokon veszi, ha azt látja, hogy az MDF igyekszik a maga javára fordítani jelöltjei, például Romsics Imre és Csapody Miklós ellen folytatott morálisan nehezen vagy egyáltalán nem védhető praktikák lelepleződését. De a szintén a jelöltállításon dolgozó MDF tagjaitól és híveitől talán nem meglepő, hogy nekik az MDF parlamentbe jutása nélkül kevés a Fidesz minél jobb szereplése. Ezért józan ésszel nem várható el tőlük, hogy ne próbáljanak meg védekezni, ha barátilag bár, de azért mégiscsak a torkukra teszik a kést. Olvasom tovább a szöveget. „Kérdés, felismerik-e a választók: valóban csak egyetlen ellenzéki párt van, az összes többit ennek az egynek a tönkretételére működtetik azok, akiknek érdekük fűződik hozzá.” Nem bátorítanám az olvasókat, hogy ezt az olcsó megoldást válasszák. Remélem, nem fogják felismerni. Mert ez nem igaz. Valósággal kiütéseket kapok már, ha megvillanni látom ezt a jobboldali reflexet. Ha érvekkel nem sikerül az álláspontunkra téríteni azokat, akik másképp látják a világot, akkor kiváló elmeéllel előbb-utóbb felfedezzük, hogy valójában még csak nem is azért nem képesek belátni igazságainkat, mert csökönyösen, rögeszmésen, vakon ragaszkodnak a sajátjukhoz, hanem azért, mert nincs is saját igazságuk, csak megvették őket, kitartottakként, eszközként, bábként használja őket az ellenfél, a baloldal. Mi következik mindebből? Bármily helyes törekvés is önmagában, hogy a Fidesz–Magyar Polgári Szövetség minél jobb eredményt érjen el a közelgő választáson, szellemileg is, morálisan is helytelen, elfogadhatatlan a jelzett módszerrel küzdeni ezért. Valamint a jobboldal sikerét, a kormányváltás érdekét szem előtt tartva – egy hónappal a választás előtt – a korábbiaknál is erősebben ellenjavallt. A jelöltállítások eddigi eredményeit látva ugyanis nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy a két nagy párt mellett a két kisebb parlamenti párt is mindenhol képes lesz területi listát állítani. A választási részvétel, úgy látszik, jóval alacsonyabb lesz, mint legutóbb. Ez növeli a kis pártok bejutási esélyét. A február második felében végzett felmérések eredménye szerint a biztos szavazó pártválasztók között az MDF népsze-
63
Gyurcsány Ferenc miniszterelnök szavait idéztük az Idősügyi Tanács március 6ai üléséről. Igaza van Szále Lászlónak, aki ettől ihletet kapva azt javasolja a Magyar Hírlapban, ki kéne terjeszteni a programot az egészségkárosodásban szenvedőkre is. „De ha lúd, legyen kövér. Itt is alkalmazni kéne az emelési kulcsot. Az ötvenszázalékos egészségkárosodottak plusz x forintot kapnának, a 75 százalékosokét föl kellene szorozni a bajuk nagyságával. A százszázalékos egészségkárosultak így egész szép summát kaphatnának, bár azt talán pontosabb lenne temetési segélynek nevezni. Vigyázat, ők már nem szavaznak.” *** Szocialista képviselő fényképét paskolgatja a fejem fölött a télvégi hódarát kavaró szél, ahogy a Pozsonyi úton ballagok. Programja első pillantásra megejtően egyszerű, messziről olvasható: „Közelebb a világhoz, az emberekhez”. Ám ha megpróbálunk közelebb férkőzni az értelméhez, rájövünk, nem is olyan könnyű a dolgunk. Mert hogy is van ez? Közelebb jutunk a világhoz, az emberekhez, ha őt választjuk, ahelyett, hogy valamelyik versenytársa mellett döntenénk? Vagy azt akarja sugallni, hogy azért válasszuk őt, mert ő és párttársai közelebb vannak a világhoz, az emberekhez, mint a vetélytársaik? És éppen azon igyekeznek, hogy még közelebb jussanak hozzájuk? Na de, miért is lenne ez előnyös nekünk? Miért is válna az a javunkra, ha ők még közelebb nyomakodnának hozzájuk? Már nem is tudom hirtelen, hogy ez ismeretelméleti vagy létfilozófiai probléma. Mindenesetre, az biztos, hogy nagyon homályosak a körvonalai.
DISPUTA Palló
(március 9.)
64
Ehhez azért már pofa kell, mondhatnánk – kétségtelenül nem különösebben finomkodva. Bőhm András fővárosi szabaddemokrata frakcióvezetőt, a párt egyéni és listás jelöltjét jogerős ítéletben elmarasztalta a Fővárosi Bíróság, mert törvénysértően gyűjtöttek neki székelyföldi magyarok kopogtatócédulát. Hogy épp a szabad demokraták kövessék el ezt a törvényszegést! Akik a leghatározottabban és elvi éllel szálltak ki a vitapástra és forgolódtak ott keményen,
állhatatosan küzdve a határon kívüli magyarok rég nem látott egységben képviselt igényével szemben. Hogy ugyanis akik kívánják, kedvezményesen megkaphassák a magyar állampolgárságot, magyarországi állandó lakás, letelepedés nélkül is. Nem volt olyan régen még az a bizonyos népszavazás. Magyarázhatják azóta is jobbról, balról, elölről, hátulról az elfogadhatatlant, a megmagyarázhatatlant. Mert arra kéne választ adniuk, nekik is meg a szocialistáknak is, hogyan voltak képesek nemet mondani egy olyan kérésre, aminek a teljesítése csak rajtunk múlik. Nem magyar állampolgárok részvétele a magyarországi választási folyamatban tilos, törvénytelen. És éppen ők hozatnak székelyföldi magyarokat Budapestre, hogy feketén dolgoztassák őket a cédulagyűjtési akciókban. Többek között annak érdekében is, annak garantálására, hogy jogszerűen a jövőben se vehessenek részt a magyarországi választási folyamatban. Hiszen az SZDSZ parlamentbe juttatása, megengedem, szinte mellékesen, ezt is szolgálja majd. Látod, látod, Andráskám, milyen jó lett volna most, ha már van szegény székelyeknek magyar állampolgárságuk? Nem marasztalhatna el benneteket a bíróság idegen állampolgárok bevonása miatt a választási folyamatba, legfeljebb csak a fekete foglalkoztatásuk miatt. Bizony, bizony, gondolnotok kellett volna a jövőre.
