Krónika. II. Évfolyam. 18Ö szám. AHET. Budapest, május 31

II. É v f o l y a m . SZERKESZTŐSÉG:

Budapest, VIII, József-kőrút 44. Ké\iralok vissza nem adatnak. Előfizetési fölletelek:

Egész évre . . frt 10.— Fél évre'. . . « 5.— Negyedévre . . ' « 2.50

22. szám.

18Ö1.

AHET

TÁRSADALMI, IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI KÖZLÖNY

KIADÓHIVATAL:

Budapest,

VIII,

József-körút 44.

Hirdetéseket lapunk számára elfogadnaK: oz összes budapesti hirdetési irodák: Németországban kizárólag Steiner Adolf hirdetési irodája,

SZERKESZTI

K I S S

J Ó Z S E F .

BERLIN

és

HAMBURG.

B u d a p e s t , m á j u s 31.

Krónika. (De conditione opificum.) Május

30.

Él Rómában egy tiszteletreméltó aggastyán, a kit végtelen gazdagság, a legmélyebb tisztelet és bókoló szolgáló nagy urak egész serege vesz körül. Tizenkétezer szobából áll a lakása, a mi lakásnak a fejedelminél is fényesebb, de ugyancsak tizenkétezer szobából áll az ő egész világa is, a mi világnak nagyon is szüle. Es ez az aggastyán, a mult ábrándjaival lelkében, fájós szemekkel betűzgeti a jelentéseket, melyek hírt hoznak neki arról a mérhetetlen nagy világról, melyben ő hajdan korlátlan úr volt, azokról a hálátlan nemzetekről, a kik elfordultak tőle, tagadták az ő világuralmát és száműzték ebbe a templomos, tornyos, aranycsillogásíi, tizenkétezer termű börtönébe.

mából istent és a vallást, megtestesülésében nem egyéb, mint dulakodás a koncz, egy darab kenyérért, és ebben a dulakodásban nincs reménye egyik félnek sem az állandó diadalra, mert a mit szerzett munkával, észszel vagy bűnnel, azt lelkeszakadtáíg meg kell védelmeznie a fogaival. A vatikán felszentelt remetéje ilyen színben látja a világot. S tekintsék azt a képet, melyet a modern revoluezió bármely apostola fest az életről, és nem fognak a kettő között különbséget találni. A zubbony és a pápai bibor egyformán sivárnak találják az életet, a modern viszonyok alakulásával csak a miniszterek vannak megelégedve, a kik e viszonyokat megteremtették. Ötvenkét lapon, díszkötésű kis röpiratban szól isten földi helytartója a szocziális kérdésről. Szól azoknak, a kik vele együtt szolgálják istent és a mult hagyományait, egy idegen, holt nyelven, mintha nem is akarná, hogy az ő szava a profán életbe is belehangozzék. Es a ki profán ember tudomást szerez arról, mit mond ez az ötvenkét lap, fölényes vállvonogatással tér fölötte napirendre. Égyoldalú, ferde, bár tiszteletreméltó egyoldalúság az egész! — Az orvos minden bajt pilulákkal vél gyógyíthatni, a «nemzetgazda mindenben nemzetgazdasági kérdést lát, és a pápa — a pápa természetesen prédikáczióval, imával és áldással orvosolná a világ • bajait. Ennyi az egész.

A szeretetnek legfőbb földi őrétől sem csodálhatnék, ha az elégtétel némi érzetével venné tudomásul, mi történik odakünn. A mióta az emberek tagadják a tekintélyt és az ő tanának egyedüli és mindenképen üdvözitő voltát és esküdnek a leglcétesebb bálványra, a legszemfényvesztőbb hatalomra: az emberi észre, mivé nem fajult ez a vasmarokkal összetartott és a keresztény Modern ember vagyok én is és skeptikus. Esküszöm hitnek borongó szép perspektívájával biztatott földi élet! az ész mindenhatóságára és nem hiszek más hatalomban, A kötelék elvágva, mely az embert a mlndenséghez fűzte, nincs többé örökkévalóság, nincs jövendő élet — csak mint benne. Látom az életet az ő millió nyilatkozásában holnapig áll a világ 1 És ezt a nyomorult kis időt min- és a vajúdást, mely folyton izgatja és alakulásában, meg» denki mámorba akarja ölni, mohón, állatiasan annyi »akasztja, előbbre viszi. E g y komor, borongó drámai jelenet élvezetet szerezni, a mennyit csak lehet és megindult az ez a természet gyönyörű, szines sceneriájában, és az én őrült hajsza, melyben az emberek állatokká változnak, lelkemben is érzem a szakadást, melyet a természet és az és nincs az a földi hatalom, mely e véres marczango- emberi élet közötti disharmonia minden tudatos lélekben előidéz. De midőn lapozgatok ebben a kis füzetben és lásnak véget vethetne. Mit teremtett ez a mindenható ész? — Furfangos olvasom benne az emberi nyomor e megrázóan igaz gépeket, melyek megfosztják a szegényeket kereseteiktől, képét és hallom, hogy mind e végtelen keserűségre csak kényelmet és kellemetességet a gazdagoknak, a kik azon- egyetlen ír van : az imádság! — az én skeptikus, hideg ban még sem tudnak többet élvezni egy embernél. A gondolkodásom nem tud mosolyogni fölötte, de meghajlik, szabadság örve alatt a legnagyobb lelketlenséget ember- megtörik és azt mondja: »Igaza van.« társainkkal szemben, az egyenlőség formájában a szegényeknek aránytalan megterhelését. És ezek a szegények fogcsikorgatva állnak szemben a gazdagokkal, a kikben nem látnak egyebet, csak elnyomóikat, nyomorúságuk okozóit, keserves munkájuk gyümölcsének elprédálóit. Az a. vakmerő, szemkápráztató eszme, mely kiszorította ural-

\

Ismerem a legelőbbre haladt század legnagyobb elméinek nézeteit e kérdésről. Tudom, ml mindent hisértettek meg a viszonyok javitása tekintetében és tapasztalom, hogy e viszonyok, mintegy végzetszerűen, feltartóztathatlanul egyre rosszabbodnak. Rosszabbodnak őly mértékben, a milyenben az emberi ész aratja diadalait

346-

Románcz.

cs a nép rétegeibe belehatol a felvilágosodás. Az ész, a mikor a czivilizácziót terjeszti, első sorban csak negatív munkát végez. Belopódzik az egyszerű ember kunyhójába és azt mondja: »Be szegény itt minden!« Es az egyszerű ember csak most látja, hogy csakugyan szegény! Oda ül hozzá az asztala mellé és azt súgja: »Száraz kenyér és abból sem elég, hiszen te éhes vagy és éhes maradsz egész életeden átl« Es a szegény ember, a ki arcza verítékében dolgozva, egy szép, biztató illúziónak adta át magát, midőn földereng benne a tudat, elveszti az illúzióit és csak az ő verejtékes gyötrelmeinek érzetében marad. Az ész megteremtette az emberek egyenjogúságának tudatát, szükségletét, de kielégíteni ezt nem tudja. Sorra ábrándítja ki az embereket jótevő tévedéseikből, biztató illúzióikból, de a rideg valóságot, melyre a kijózanított ember ébred, szebbé tenni nem tudja. Mennyivel boldogabb a középkori jobbágy, a ki járomba fogva szántja föl földes urának vetéseit egy marék kukoriczáért, de minden este hallja a harangok kongását, mint isten biztató szavait: »Dolgozz, szenvedj, tiéd a mennyország 1« — A harangok most is szólanak még, de a szenvedő ember nem érti többé szavait. Nem lát messzibbre a holnapi kínos napnál, és tudja, hogy ha sirba dül, megszűntek szenvedései, de jutalmat nem várhat többé. A modern kor a felcsigázott kívánságokat kielégíteni nem tudja. Azt az étvágyat, a mit a czivilizáczió fölgerjesztett, kielégíteni nem képes. Az uj evangélium nem nyújt k-ilátást a biztos, örök jutalomra, csak harezra ingerel és fokozza a reménytelenséget. — S a római remete nem lát más megváltást, mint hogy újra megtanítsa az embereket a gót tornyos harangok nyelvére: »Dolgozzál, szenvedj, tiéd a mennyeknek orsiágai« Ha újra beköltöznék az emberek lelkébe a hit egy igazságos istenben, a ki csak megpróbálja az ő gyermekeit, de nem gyötri őket örökösen ? . . . Ha a mi korunk herosai módot találnak majd arra, hogy a czivilizáczió ütötte sebeket a czivilizáczió segítségével gyógyítsák, ők lesznek a világ uj megváltói. De a mig a legélesebb elmék sem érnek tovább a diagnózis megállapításánál, kár mosolyogni a vatikáni aggastyán naivitásán, a ki egy szert ajánl, mely századokon át boldogította az emberiséget s melynek mostan csak az az egy hibája van, hogy az emberek nem akarnak élni vele. Mert az idők kerekei egyre csak egy irányban perdülnek és a mi volt, újra föl nem támad. De az idő haladása az emberiségnek nem boldogsága, hanem csak dicsősége, melylyel önmaga előtt kérkedik. S ha múlnak a századok és a mi korunkat is a mythos köde lengi majd körül, az uj biblia is egy eredendő bűn regéjével fog kezdődni. — A mikor az emberek a saját eszüket helyezték oltárra és csak önmagukra esküdtek, elvesztették az illúziókat, a boldogságba vetett hitet és lankadtan, reménytelenül küzdenek az élettel az életért az idők végtelenéig. Lucius.

Aranyhajú királykisasszony Azt álmodta : immár m e n y a s s z o n y ; Kiért titkon oly rég epedett, S z e r e n á d o s dalnok neje lett. R e g g e l , h o g y lenéz az ablakon, Czifra n é p s é g sürg az udvaron ; V é n király jött kérni a kezét, H o z z á m e g y - e , m e g se kérdezék. Oltár előtt f é n y e s nászsereg, Az orgona t o m p á n kesereg, Fölsírnak a t e m p l o m falai, Összezúzta lantját valaki.

Csukássi József.

Petelei ujabb rajzaiból. I. A LÉGY. — Nyári családi jelenet, ebéd után. —

(Uriasan bútorozott szoba. Ifúvös félhomály ebéd után. Az ebéd A szőnyeges díványon hanyatt)chvc az úr. Előtte kis asztal, rajta tartó fehér liliomokkal. Bő füstfelleg, mely egy csibukból dühö Nyomott csend.) FÉRJ:

Ezek a liliomok elkábítják az embert,, ked-

vesem. ASSZONY FIÍRJ:

:

De

(himbálva magát.; rövidesen) Ne szagolja. kedvesem, tán jobb lenne máshova

helyezni. (szórakozottan) Ugy-e? Megfájul a fejem tőle. Az efféle virág szép a szárán. Mért csináljon az ember kellerptílenséget magának a lakóházába, ha nem kénytelen vele ? Itt van 1 Ugy érzem már, mintha a vakszememet nyomogatná valami paraszt hüvelyk. De hát • az istenért, nem kellemetlen magának, kedvesem ? A S S Z O N Y : Nem, egyáltalán. Szeretem a liliomot. F É R J : (kissé izgatottan) Én nem. A S S Z O N Y : (kötekedve) Persze, minthogy én szeretem. Nem volna szives megparancsolni neki, hogy ne illatozzék? Hátha az is engedelmeskednék? F É R J : A Z is? hát még ki? Ugyan kedvesem, ugy beszél, mintha valami zsarnok volnék, a miért a virágját kiállhatatlannak találom. De mért nem teszi maga mellé, ha ugy imádja ? A S S Z O N Y . - (odavetve) Mert ott van a legjobb helye. F É R J : (befordul) Hát jó. Nem ellenkezem. Legyen itt a helye. Szabadjon azonban két dolgot megjegyeznem. Egyik az, hogy nekem kellemetlen; másik az, hogy egy' finom assszony ebből megértené, mi a teendője. A S S Z O N Y : (megállítja a hintaszéket s fejét figyelve felemeli) Gorombáskodni akar ? A teendőimet nem fogom magától tanulni. Egy finom asszony ? Ah, egy ilyen finom ur csak tudja mi az 1 Igazán kedves. F É R J : (engesztelve) Ne idegeskedjék édesem, nem akartam sérteni. Csak annyit akartam mondani... A S S Z O N Y : (közbevág) Én idegeskedem? . . . én? Mért nem mondja mindjárt, hogy bolond vagyok. Azt kívánná tán, hogy megköszönjem, a mért durvának nevezett. F É R J : Ugyan édesem, maga. túloz. Csak azt akartam kifejezni . . . . ASSZONY: (kesernyésen) Nem vagyok kíváncsi a magyarázgatásaira. Kérem, tartsa meg magának. . . F É R J : (hanyatt fekszik Y füstöl) A S S Z O N Y : (hevesen hintáztatja a székei.) ,• ASSZONY:

FÉRJ:

347 Fellép E G Y L É G Y . Óvatosan körülrepkedi a liliomokat s beszáll a legkövérebb kehelybe. Nagy délezeg állat. Lábal megtelnek himporral. Rázogatja. Tűnődik és jobb hely után néz körül. Egyszerre a férj orrára száll. F É R J : (boszusan elkergeti.) L É G Y : (kört ir a. levegőben és visszaszáll.) F É R J . (utána kap és morog). L É G Y : (rábillent az asztalra és dudorászva mulatozik. Azonban nem hagyja magát zavartatni és visszahelyezkedik ismét a férj orrára.) F É R J (hevesen felemelkedik s utána vág a cs¿búkkal. Egö dohány hull ki. Férj felugrik s tapossa. Közben meglöki az asztalt s a liliomos pohár feldől.) A mennykő üsse meg. A S S Z O N Y : (fölugrik) Ez hitványság. Az én jelenlétemben ilyen jelenetek! ily durvaság. Ez gyávaság, uram, ez férfiatlanság egy nővel szemben. Művelt ember igy nem felejtkezik meg magáról. F É R J : (ingerülten) Hát mi bántja, kedvesem. A S S Z O N Y : Mi bánt? Még kérdezi? Itt előttem neveletlenül dul-ful, feldönti az asztalt, összetöri a virágtartót és azt meri kérdeni, hogy mi bánt? Engem - bolondnak nevez és neveletlennek, és azt kérdi, mi bánt? Mindezt miért? Hát vétettem én valamit? Ha itt valaki bolond, hát én tudom, hogy ki az; ha itt valaki neveletlen, hát nem én vagyok az . . . Én nem tűröm, tudja uram, nem tűröm az ily viseletet. És tenni fogok ellene . . . F É R J (kezeit az ég felé emeli) : De édesem, az irgalmas Isten nevére, ne kábitson el, hanem hallgasson meg. Hát szóltam én egy szót? Mit akar? LÉGv-. (gondatlanul és ingerkedve a férj homlokára száll.) F É R J (odacsap és a tova reppenő légy után ugrik.) ASSZONY (hátrál): Meg akar ütni ? Hozzám akar nyúlni ? Kezet emel reám ? Segitség ! Érinteni merészel ? Tudja meg, uram, liogy ez brutalitás, ez aljasság. Hanem ide jöjjön, mert kiveszem a szemét. Engem megverni. Hiszen tudhattam 'volna, mikor a felesége lettem, hogy mi vár reám. Mondták, de nem hittem. Most láthatom. Gyilkos! Gyilkos! F É R J (mérgesen): De ne kiáltsa fel a házat, kérem. Az Isten pusztítsa el az ilyen dolgot. Hát volt is eszemben, hogy érintsem. L É G Y (dudorász és a férj kezefején mászik végig.) F É R J : (feléje üt és az asszony felé közeledik.) A S S Z O N Y : Ne jöjjön ide, ide ne jöjjön, mert felszakitom az ablakot és rendőrért kiáltok. Elégedjék meg azzal, hogy megütött. Büszke lehet rá. Nagy diadal. Gyáva, gyáva. Ne közeledjék. Mit akar ? Kényszerít, hogy kiugorjam az ablakon ? Oh anyám, édes jó anyám. Vadállat. Kezet tett reám ? Ezt kellett megérnem ? (Sir.) F É R J : (színéből kikelve, az asszonyhoz ugrik és megfogja a két kezét, kiáltva). De hát megőrült? Hát bántottam én? — Hát szóltam én egy szót? A S S Z O N Y : (felsikolt). Ne bántsa a karomat. F É R J : (harsog). Hallgasson. Egy légy. Az egész egy légy. Mit akar ? Egy légy a homlokomon. Most a szemhéjamra szállt. Hát én vagyok ? Mi ? L É G Y : (sétákat lesz a felhevült férj ábrázatáu.) FÉRJ: (elereszti az asszonyt és hadonáz a feje felett.) A S S Z O N Y (ijedt szemekkel; suttogva.) Szent Isten! megőrült. F É R J ' : (hevesen kering - maga körül). A S S Z O N Y : (rémülten menekül a szegletbe). F É R J : (reszketve.) Egy légy. ASSZONY

;

E g y

. . lé . . é g y

. .

.

.

F É R J : (felugrik a díványra, aztán száguld a szobábafeldönti a székeket, nekicsap az ablaknak, sapkáját a sifoner oldalához vágja.) L É G Y : (felszáll a lámpa horgára s gúnyosan levigyorog.) f F É R J : ( f u j ) No, hát ez az egész, édesem. Hát látja, egy légy az egész. Hiszen én nem szóltam egy szót. Hát jól van, illatozzék, ha maga szereti. De mikor ide száll az orromra. Eliizöm. Visszaszáll. Utána kapok. Visszaszáll. Hiszen nem akartam én bántani, édesem. Miféle gondolat ? Én. No jöjjön, felveszem szépen a virágot s ide teszem. Hova tegyem? Kivánja, hogy az orromra kössem? Kivánja? A S S Z O N Y : (eltakarja arczát) Irtózatos . . . L É G Y (jobbat gondol és a lámpa horogról az aszszony ujjaira röppen.) A S S Z O N Y (lerázza.) L É G Y (a -rózsaszín fulecskébe száll.) A S S Z O N Y (izgatottan elhessegeti.) L É G Y (dudorász és a bezárt gyöngéd szemhéjakat kapargatja.) ASSZONY (hadarász és ingerülten utána kap.) FÉRJ (segítségére siet. Négy tenyér emelkedik a levegőbe.) L É G Y (vékonyan sipol. Tenyerek lecsapódnak az ágyra.) L É G Y (a ránezok közt kisiklik és odább áll A FÉRJ (átkarolja az asszonyt hirtelen) No látod ügyetlen, hogy mi volt az egész? Egy légy. A S S Z O N Y : (kételkedve) Nem utánam kaptál? FÉRJ (ünnepélyesen) Becsületemre. ASSZONY (engesztelődve) Mindent visszavonsz? F É R J (megadólag) Mindent, édes. A S S Z O N Y , Esküszöl? F É R J : (megcsókolja) Nyissuk ki az ablakot. LÉGY (kiröpül.)

II. S Z É T P A T T A N T

BUBORÉK.

Nagy feltűnést keltett a gazdasági tárlaton egy kép, mely a szigetvári vértanukat ábrázolta. Abban az esztendőben igen jól sikerült a tárlat. Jó kövér nyár volt, a vetemények nagyszerűen kifejlődtek. Soha akkora murkokat és zellereket, a mekkorákat itt lehetett látni az állványokon, a döblöczök pedig valósággal rettenetesen nagyok voltak. Emelte a diszét a tárlatnak a sok piros paprika. Füzérekben lógtak a falakon s a Szigetvári vértanuk képe körül különösen gazdag drapériát képeztek. A terem jó illattal volt tele; sárgálló batulok és vékony hajú pergamen-körték terjesztették édes szagukat az asztalokon Mindenki igen dicsérte a tárlatot. A polgármester is. megjelent s lelkes beszédet mondott, a melyben uj honfoglalásnak nevezte a gazdák iparkodását. »így — mondá — igy tartjuk meg hazánkat, igy veszsziik újból birtokunkba, ily buzgó munkával, az értelmes gazdák ily minden versenyt kizáró sikereivel« . . . Mindenki tapsolt s általában az egész város jó hangulatban volt. A fiatal festő, ki a szigetvári vértanukkal működött közre az uj honfoglalásban, szombaton, a tárlat bezáró napján, különös dicséret tárgya volt. Azelőtt nem is vették észre. A képet nem ő tervezte ugyan, hanem csak másolta, _ de egy. igen érdekes újítást vitt belé. Az alakok ugyanis mind városunkból való előkelőbb személyek ábrázatjait viselték. Maga Zrinyi, a mint karddal kezében kirohan a várkapun, Dancs volt, a korcsmáros, egy robusztus, hires erős ember. A »törökök«, kik a jobb oldal szegletében fenekedtek a magyarokra, a városi hivatalnokok voltak, túlnyomóan a rendőri tisztviselők köréből. A Zrí-

348 nyi alvezérei mind tekintélyes, módos polgárok, egyik a mészáros czéhmester, egyik a tiszti ügyész, egyik a doktor. S mindezek felett borús ég és csonka bástyák . . . Azonban szombaton a polgármester megállott a kép előtt s Így szólt: »Ki e mű mestere ?« Rögtön bemutatták neki. A vámszedő fia volt. Előbb a fotográfusnál, inaskodott, aztán elvetődött valahová és nem rég tért haza. E g y száraz, hamar nőtt sápadt legényke, alig sarjadó bajuszszal, gyenge, szőke hajjal. A polgármester kezet fogott vele. Egyszer volt egy király, a ki felvette a festő leejtett ecsetjét. A polgármester nem akart nagyobb lenni egy királynál. S magához emelte e kézszorítással a helyi festőt. Valami regényes és megható jelenet volt ez. A közönség egyszerre más szemmel nézett a szegényes legénykére s a nagy darab képre. Mindenki közeledett hozzá. »Csak szép mesterség az öcsém«, igy szóltak. Rég járt a vidékünkön piktorféle. A bolt-czégeket a szobafestő zsidóval szokták készíttetni. S a képekhez való szükségletet jól kielégítette a vásáronkint ellátogató boltos, ki emberemlékezetre ugyanazon kapu alatt állította ki kincseit. Mindenki kérdezett valamit. »Ugy-e, csak nincs szebb vidék a föld kerekén, mint a mi »Agyagos«-unk a nagy erdő mellett?« »Hát a papok csorgója? hát a török vágás?« »Látta-e már a templomban a három királyokat? Azt egy barát festette hajdan, a kinek csak bal keze volt.« »No, de nézd csak Zrinyit, hogy hasonlít, mondták, még az orra is olyan veres.« »És minket se felejtsen, ha ismét fest.« »Köztlink szándékszik-e letelepedni?« A káposzta-fejek a tárlaton akár összezsugorodhattak szégyenükben, rájuk se nézett senki. A nap a vámszedő fiáé volt. Egyszerre valami láz kapta meg a közönséget. E g y festő közöttünk! Ki tudja, mi lehet belőle ? Visszafizetheti sokszorosan valaha, a mit most kap . . . A kaszinó elnöke összesúgott a tagokkal, hogy nem kellene-e megszerezni a »nagy terem« számára a képet? A város hires lehet még e fiatal ember által. A távolabb állók hozzászóltak a fiatal ember formájához. A tekintete mily érdekes; a szemeiből látszik a lelke. Mily nemes az állása s az ujjai mily hosszuk. Egészen a festésre termett. A ruhája ugyan kissé kopottas. Mit tesz az ? A modora bátortalan és ügyetlen. Igen, de a feje! Hát nem észre lehet-e venni egyszerre a fejéről, hogy ez nem közönséges ember. A polgármester kezet fog vele! Tudja az, mit csinál. E g y kép! A veteménybiráló bizottság működése csak. néhány szűkkeblűt érdekelt. A festményt akarta látni mindenki. Minthogy kissé távol állott az ablaktól, egyik rendező gyertyát gyújtott és feltartotta, hogy jobban szemügyre vehessék.

Akkor még valami történt, a mi a lelkes hangulatot fokozta. A polgármester karon fogta a vámszedő fiát és bemutatta a leányának. A h ! ez megrázott mindenkit. Némelyek elérzékenyedtek. Hires szép leány volt a sugár Sárika és gőgös. A festő zavarral hajtotta meg magát előtte s mély, nagy fekete szemeinek sugarai előtt lesütötte tekintetét. Tlogy bealkonyodott, a rendező csengetni kezdett. Az a tárlat bezárását jelentette. A közönség tódult ki az ajtókon. Kint sebes zápor zuhogott. A megnőtt malom-árok sárga vize zúgva haladt a medrében. Némelyek megvonultak a folyosókon. A polgármester lement a lépcsőkön. »Isten velünk fiatal barátom« igy szólt a festőhöz. A kocsis elé hajtott . . . — E g y .pohárkával, kedves öcsém, — szólt Dancs, a korcsmáros, a festőhöz — vagy kettővel csak iszunk erre.

A h igéző szemei, sugár dereka a kis Sárikának A festő nem látott egyebet . . . — Köszönöm, rebegte bágyadtan, nem iszom. Benézett a sötétbe, mely elnyelte a tova robogó fogatot . . . — E h ! de kényes, mondták némelyek. Nézd csak, hiszen nem bir magával! A zsidó mázoló kritizálta hátul a csoportban a vértanukat. »Hát kabát az, a mi rajta lóg, hát haj az a fején!« A. festő lement a lépcsőn. Utat nyitottak előtte. Szive tele volt diadallal. Az eső nyakába hullott. Másnap reggel (szép sugaras őszi nap volt) még egyszer láttam a piaezon. Kijött sétálni. Ilyenkor szokott az előkelőség sétálni a városház előtt. Bizonyosan éldelegni akart a dicsőségében. Félénk s modortalan ember volt, de a tegnapi dicsőség a polgármester keze . . . a szép Sárika fényes tekintete . . . felmelegítették s merészszé tették. Elsétált az első csoport előtt, melyben a kaszinó elnöke vitatkozott valami felett a rendőrkapitánynyal. Szerényen lesütötte a fejét, nem köszönt. Várta, hogy köszöntsék. Az elnök megnézte, egy grimászt vágott s felhúzva a vállát, valamit mondott felőle. A festő nekibátorította magát, visszafordult, s leemelte a kalapját. Bizonyosan nem vették észre. Azonban az elnök hidegen biczczentett felé a fejével s aztán folytatta a beszélgetést tovább. Mintha csak nem is tudná, hogy e festő festette a »Vértanukat«, melynek megvételét tegnap ő ajánlta a kaszinónak . . . Sebaj. A járdán nagy kisérettel jött a polgármester. Körülötte azok a derék polgárok, a kik tegnap a kezét szorongatták a festőnek . . . Az egész csoport nagy beszélgetésben volt valami bor-adó felett . . . »De azt nem szavazza meg a polgárság,« kiáltotta egy korcsmáros. Koldussá teszik a várost . . . . A polgármester mérgesen riadt rá. Elhaladtak a festő mellett s megállottak a városház kapuja előtt. Mikor kikiabálták magukat, igy szóltak: »ugy, ugy«, »nincs másképen«, a boszusabbak nyakasan lógatták a fejüket, s látszott, hogy bevégezték a tárgyat. A festő ekkor elejiikbe került s leemelte a kalapját, A polgármester ránézett s hidegen bólintott. Még haragos volt a vita miatt . . . . A festő megszegte magát és megállott. — Kíván valamit barátom? kérdezte röviden a polgármester. — Nem — rebegte. — Hát mit akar? Az alkapitány, ki szintén meg volt örökítve a vértanukon, halkan igy világosította fel a haragos főnököt: — Ez a tegnapi festő. -— Az? Hát jó reggelt, — felelte. Aztán hozzátette mindjárt, a korcsmárosokhoz fordulva: — »De hát honnan az isten nyilából kapjam én a pénzt a város szükségletére, ha az urak megtagadják a jövedelmi források nyújtását? . . .« A festő keservesen megfordult. Hiszen már meg se Ismerik. Végig bandukolt a kofák során. A »Zrinyi« épen majorságot vásárolt. Nagyban alkudt egy garason. Alássan köszöntötte. Dancs leereszkedőleg szólt hozzá: — Jól aludt barátom ? De csak szép nap volt a tegnapi . . . Aztán gyötörte tovább a kofát a garasért.

349 Mindenki nagyon el volt foglalva. A kép ? kinek jutna eszébe a napi dolga közt, h o g y a Szigetvári vértanukra gondoljon ? . . . A kofák fel nem álltak a festő előtt; a szekerek ki nem tértek. A polgármester felment az irodába, az elnök a kaszinóba, a korcsmáros haza. A kritikus, a mázoló, volt az egyetlen, a ki nem büszkélkedett. Azon nap épen nem volt munkája. Messziről köszöntötte a festőt, s igy kiáltott feléje: »Szervusz kollega ur« . . . A festő keservesen a földet nézte s gyors lépésekben indult haza. A vértanukat se láttam többet. De néha ugy társalgás közben fel-felvetődik az emléke nálunk a dolognak. »Nagy talentum volt — mondják a műértők — azt ki lehetett látni az ecset kezeléséből. De az isten tudja hova lett. Bizonyosan igen kicsi volt neki a mi városunk. A z efféle nép aztán olyan állhatatlan is . . . .«

Fiametta. (Részlel egy verses beszélyből.)

És a mig perfekt causeurként Médisáltam — az időriil, Titkon ajkam azt rebegte : »Fiametta, angyalom!«

Vége annak az időnek ; Nem sohajtok semmi névre Es az égő szerelemnek Isten ucscse; vége már. Hogyha néha-néha látom Bálriportban, tomboláknál, Vagy egyéb ily alkalomkor Nyomtatásban a nevét, Hosszasabban a szokottnál Nézem át a bír rovatját, S gondolom : »Legyen megáldva, A kié volt e riport, Legyen áldva a szedő is, A ki ezt a hírt kiszedte, Legyen áldva a kihordó, A kitől ezt megvevém,

Nyájas olvasó, ha egykor, A mikor még ifjú voltál, Áttanultad a poézis Czélszerii szabályait,

S legyen áldva a kis szőke Főnek minden aranyszála, Áldva a két drága szemnek Kéksugárú mosolya,

Ugy tudod, hogy mostan kéne Gyors erővel, drámamódra, A csomót, melyet kötöttem, Újra széjjeloldanom.

Áldva tánezos lábacskája Minden apró libbenése !« . . . Így merengek el sokáig, Ám a szívem nem sajog.

S épen most jutott eszembe Az, a minek soh' se kéne Újraélni a szivemben; A magam szerelme áz.

És a szívem föl se dobban Majd, ha férjhez menni látom, Elszakadni mindörökre Egy elsiilyedt szép világ ! . . .

Andi' io ! En is szerettem, Engemet meg nem szerettek, S a mikor eszembe ötlik Ez a fájó szerelem, Nem tudok mesét bogozni S nincs erőm bogot megoldni, Nem tudok mást, mint sóhajtva Emlegetni egy nevet. Itt az „egy"-en van a hangsúly: Egy nevet, egyetlenegyet, Melyen kiviil semmi más név Számomra nem létezett; Ezt az egy nevet susogtam Halk beszédtíen, önmagamnak, Hogyha keltem, hogyha jártam, H a az álom elfogott, —

Óh de félek, hogy, ha majdan A halálos ágyra rogytam, S az idő int, hogy siessek, Mert nagy üt vár még reám, Hogy majd akkor nem búcsúzom Senkitől, a kit szerettem, S megtagadja ellenimtől Ajkam a bocsánatot, S istennek nevét se hivom -— Félhalottan, végsóhajjal Atsóhajtom a halálba : »Fiametta, angyalom !«

Ignotus.

Soha sincs az ember úgy lealázva, mint mikor valamely nagy urnák előszobájában kell várakoznia. S mégis ritka nagy ember kerülhette ezt e l . . . ! *

Ezt az egy nevet susogtam Lázban égve, vágyban élve Es ez egy név csengésétől Dalra dal kelt ajkamon. Ezt az egy nevet susogtam, Hogyha néha-néha, ritkán Sors kegyelnie, vagy szeszélye Szembeküldött ö vele,

Nem ismerek borzasztóbbat, mint a szerelmi mámorból kijózanodást s fölismerését annak, a kit érdemetlenül szerettünk.

való

A szerelem egy köd, mely az epedők fohászaiból támad. Ha kitisztul, tűzként fénylik az imádott szemében ; ha érzéketlen marad ez, ugy tó lesz belőle, melyet könyek alkotnak.

Gróf Széchenyi István.

354

Képek Bulgáriából. írta : GRÓF VA Y PÉTER. 1! viendra le temps où la terre sera bien ennuyeuse à habiter, quant on l'aura rendue pareille d'un bout à l'autre, et qu'on ne pourra même plus essayer de v o y a g e r pour se distraire un peu . . .

Pierre Loti. IL A fejedelem örülve lelhette fel uj országában a gyermek-korára emlékeztető hegyeket és völgyeket; nem is igen van a Balkánban olyan hely, hol a herczeg meg ne fordult volna. Bulgária legfélreesőbb. faluit is felkereste, sokszor egész váratlanul lepve meg a csendes lakosságot. A herczeget az ország belsejébe tett utazásai rendkívül népszerűvé tették, és az őszinte ovácziók, melyekkel mindenütt találkozott, kárpótolták nehéz feladata teljesitéseért; és egyszersmind meggyőzhették őt, hogy ha vannak is ellenségei — azok bizonyára nem saját országában élnek. Városban könnyű lelkesedést gerjeszteni ; egy kis pénzért mindig akadnak erőshangű éljenzők, bármi irány vagy czél népszerűsítéséről van is szó ; de falun, primitív emberek között, az érzések még igazabbak — és kivált az első meglepetés pillanatában a hang őszintébb. Ilyen szivből jövő ovácziók sorozata volt például az az egész ut, melyet a fejedelem most két éve tett volt az épülő Burgasi va.sut mentén. Bulgáriáról annyit irtak mindenfelé az utóbbi években, hogy nem csoda, ha kiváncsi voltam arra, hogy ezt a rohamosan emelkedő államot megismerjem, — és hogy kétszeres örömmel fogadtam el a fejedelem szíves meghívását, hogy utján elkísérjem. Először is soha sem lett volna jobb alkalmam az ország belügyeivel, munkaképességével és érzületével megismerkedni, mint épen egy ilyen inspicziáló ut alkalmával; másodszor pedig megláthattam az ország belsejét, mi a közönséges touristának meglehetős nehézségekkel járna. *

A szeptemberi reggel halovány sziliekbe fürösztötte a Balkántól délre eső fensíkot, midőn az udvari vonat berobogott a yambolil pályaudvar elé. Az apró, kóczos tatárlovak toporzékolva vártak indulásra készen ; mert a vasút ekkor még csak idáig volt kiépítve. Aztán a czifra-turbános kocsisok, nagyokat pattantva hatalmas ostoraikkal, a négyesével egymás melé fogott lovakat nekieresztették, s azok óriási porfelleget kavaritának csillogó patkóikkal. Eskortot két szakasz mezei pandúr képezett, kiknek marezona alakjai csak fokozták a kép szokatlan eredetiségét. Yamboli apró házai hamar elmaradtak megettünk, és a görögök hajdan hires Dlauapolis-íú. értük el, melyről , mai kinézése után alig mertük elhinni hajdani fényét — mert régi gazdagságából csak annyi maradt meg, hogy a vidéket pompás vadállomány lepi el. — Hajdan ezért is volt — mint neve is mutatja — a szűz istennőnek szentelve. Az első állomást egy épülő vasúti hidnál tartottuk. A napbarnított katonák fehér vászon-uniformisa máimessziről látható volt, a mint harsogó zeneszó mellett taktusra végezték a nehéz munkát. Egy csoport óriási czölöpöket vert le nehéz kosok segélyével a vizbe, mások a gáthoz szükséges földet hány-

ták, mig odább a kis sátor-tábor szélén pár szálas legény lánczokra akasztott bográcsokban főzte az ebédet. _ A jelenetet látva, nagyon értettem, hogy a nemzet büszke katonáira. Csodálkozásomat a herczeg szava szakította meg: »Ezt ellenségeimtől tanultam« —• mondá, Anenkobb generálisra czélzott, ki katonasággal épitette a Kaspi vasutat. Pedig e terv keresztülvitele éppen nem volt könnyű, mert a sobranje első perezre ellenezte, hogy a katonaságot az őszi gyakorlatoktól elvonják. De most, mióta látja a sikert, és hogy mindössze két pionir-ezred van alkalmazva, belátták az intézkedés hasznos voltát. Aztán áttért a vonal stratégiai- és kiváltképen nemzetgazdászati fontosságára, mert eltekintve attól, hogy a burgasi kikötő direkte lévén összekötve az ország központjával, ez a vonal a legfontosabb in- és export úttá válik; a vasutmenti vidék mezőgazdaságát is sokkal intenszivebbé fogja tenni, a mi itt annál könnyebb, mert a bolgár nép régi időktől fogva méltán áll kitűnő kertész hírében. Ha Sándor fejedelem rövid uralkodása alatt pompás jó hadvezérnek nyilvánult, Ferdinándot épen olyan jó politikusnak és nemzetgazdásznak ismerik el az utóbbi évek békés kormányzása alatt. A statisztikai adatok igazán meglepőek, melyek az ország rohamos emelkedését bizonyítják — és Mr. Bourchier könyve, mely e kérdést fogja tárgyalni, méltán fog feltűnést kelteni, mikor mielőbb a londoni piaezon megjelenik. Az ut innét éjszak-keletre kanyarul — és egy darabig még idáig kékeinek Kazánlik távoli rózsaberkei — hol a hires rózsaolaj készül. Azon tul fekszik a sokat emlegetett Sipka-szoros, hol ma igazán »minden csendes«. Pár. mértfölddel tovább egy másik század hordta fáradhatlanul a lapos töltéseket. A zene itt is buzdította őket, a bográcsok körül csak ugy lobogott a tűz, és a jókedv ép oly lankadatlan volt, mint amott. Nem tudtam, mit csodáljak jobban, az ernyedetlen szorgalmat, a melynek segélyével a hosszú vonalat pár hónap alatt kiépítették, vagy magát a kifogástalan kitartást és fegyelmet, vagy épen a precziziót, a melylyel e tulajdonképeni munkakörükön kivíil álló munkát végezték. Igazán meglepő volt a gyorsaság, melylyel a sínek és alapfák elhelyezésénél dolgoztak. Aztán minden olyan rendben, szabatossággal folyt (mit a kifogástalan Adjustirung csak emelt), hogy ezt a munkaerőt és képességet látva, kezdtem érteni az ország meglepő emelkedését. A közeli Karnabad városkában pompás fogadtatást rendeztek az uralkodónak, hogy megköszönjék a vasutat, mely. a czivilizáczióval majd összeköti e kis fészket is. Az igazat megvallva, én igy szerettem Karnabadot, a mint volt: megbarnult deszkaházaival, melyek sötétlevelii jerichói rózsákkal vannak befutva; — hol az árnyékos udvarok felett lugasokról függtek a kékes szőlőfürtök. így ebben a hajdani Stambul valamelyik zugára emlékeztető külsejével, honnét a rácsos virágos ablakok mögül, egy-egy sötét kiváncsi szempár néz az utcza életébe. Az állam és lakosság érdeke — fájdalom — nem ugyanaz mindig a művész ember látcsövével, és ha megint visszatérek egyszer, tudom, a kis folyondáros házakat praktikusabb építmények fogják felváltani; és ama festői sikátorok eltűntek majd, hogy helyet adjanak

351 a n a g y buza- és terményt-szállító kocsiknak, melyek az állomás felé viszik a terményeket. A z ut legszebb része talán Karnabad és a tenger közt elterülő mélaság. Jobbra egy ezredes tölgyerdő zöldül, mint meszsziről zöldelő oázis a kopár vidéken. Szembe pedig a szél hegyekbe hordta a finom tengeri homokot. Itt akarták elfogni a montenegrói zsiványok Sándor fejedelmet, hogy aztán Pétervárra szállítsák. A nap lemenőben óriási tűztányért vetett a buczkák felé; és a szeptemberi alkony páratlan szinpompája megaranyozta a homokos tájképet. Előttünk a két óriási sóstó kékeit, azon tul pedig a tenger képezett végtelen fekete lapot, nevéhez hűen. Aztán hirtelen beesteledett és a csillagok egymás után kezdték ellepni az ég áttetsző boltját, a mikor Burgas kivilágított, felgallyazott és koszorúzott kapujához értünk, a hosszú utcza két oldalán a tömeg lelkesedve éljenzett, és a kivilágított ablakokból virágokat szórtak az érkező kocsik elé. A tömeg nőtt utczáról-utczára, és a bandériumok meg küldöttségek, fehér-ruhás iskolásgyermekek és rózsakoszorus leányok összevegyültek egy páratlan hatású képpé az ezernyi füstölgő fáklya lobogó fényénél. Sokáig néztük a csillogó jelenetet a terem erkélyéről, a nép még mindig ott tolongott a felzászlózott utczákon, a bengáli tüzek bíboros fényétől elárasztva; — még mindig éljenzett. Csodálatos hangulat 1 — mint a milyen érdekes egyáltalában a nép és a forma, melyben érzései kifejezésre jutnak. És minden skepsis daczára, most elhittem ez iinnepelés őszinteségét, mert első sorban önmagukat illette az iinnepelés, saját haladásukat és emelkedésöket illette; miben a fejedelemnek csak része v a n ; igaz, hogy az az oroszlánrész. De a bolgár nép ezt ma nagyon jól tudja és nem hiszem, hogy akadna ember, ki másképen nyilatkozhatnék róla, mint a legőszintébb elismerés, és szeretet hangján. A távolban még egy-két rakéta ropogása verte fel a lassacskán beálló nyugalmat, kékes fényük lustán czikázta át a langyos éjt. S én, daczára h o g y másnap már hajnalban kellett folytatni utunkat a Balkán lánczain át Várna felé, még mindig ott maradtam a balkon karfájára dőlve, mintha a csillagokból a jövőt akartam volna kiolvasni.

Macskaszemek — UH emlékeimből. — Irta : MUNKÁCSY KÁLMÁN.

A z 1885-ik évet Párisban töltöttem. Jogi tanulmányaimat befejezve, kissé világlátni indultam, h o g y a könyvek után a tapasztalással képezzem tovább m a g a m a t s a rideg paragrafusokba szorított tudományokkal eltelve, egy kis önálló életismeretet is szerezzek. Nem volt semmi határozott czélom; éltem, szemlélődtem, szórakoztam. A Trinité templom közelében vettem magamnak lakást egy félreeső kis utczácskában, a m e l y e t . csupa öt-emeletes bérházak képeztek, melyek földszintje többnyire kisebb fűszeres- és szatócsboltoknak volt kiadva. A második emeleten laktam. Jobb szomszédom egy angol napilap reportere volt. Minden reggel az ő zenélő órája ébresztett fel, a mely kétségbeejtőn lassú tempóban játszotta el az angol hymnuszt. Egész napon át futkosott s járás közben a lábai sajátságosan félkörben mozogtak, mint a mutatók az óralapon. Valahányszor kiléptem a szobámból, mindannyisszor összejöttem e hosszú hajú és karu gentlemannel s bárhol megfordultam, okvetlenül találkoztam hihetetlenül kék szemének üres, vizes tekintetével. Soha sem vett tudomást sem felőlem, sem egyébről, a mi reportját nem érdekelte. Másik szomszédom azonban észrevett, de a mint a magatartásából következtettem, nem nagyon találkoztam a tetszésével. Kiszáradt öreg emberke volt ez, a ki mindig hosszú szürke redingoteban és hamuszin keztyükben járt s öltözéke egyetlen fényűzését naponkint váltott fehér nyakkendője képezte. Bozontos szemöldei alól apró, fürkésző szemei szúróan villogtak elő. Valami kesernyés, beteges elégületlenség rítt le minden vonásáról. Kevés haját fölfelé fésülte s nem tett egyetlen lépést sem hegyesvégü vastag botja nélkül. Egész napon át többnyire otthon ült, a dejeunert is hazahozattá, csak estszürkület idején indult el rendes sétájára, a melyből néha csak nagyon későn érkezett vissza. Senkivel sem érintkezett s a közös kulcstartón az ő rekeszében egyetlen egyszer sem láttam levelet v a g y hirlapot. Még kiszolgálni sem engedte magát, maga tisztította czipőit s maga hozta be minden reggel a mosdóvizet a vízvezetékről. Tudakozódtam felőle házigazdámtól, egy fiatal auver gnei születésü szőke francziától. Mons. Courtet egész napon át lomhán, papucsban hevert a portaszobában a kereveten, amelyet egészen féloldalra nyűtt a folytonos fekvéssel — s minden munkát a feleségére hagyott. A z számolt, futkosott az egész házban. Nekem is csak lomSzabad országokban, egyes emberek közt kevesebb extravogans hán, egy Conversations Lexicon száraz, unalmas rövidvan, mint elnyomott országokban. ségével felelt. * — A szomszédja, uram ? . . . Az Poltov Andrievics Nikolaj. Tizenöt éve lakik nálam. Orosz magánzó. Kissé Egy olyan ember, a ki -mindig józan, mérsékelt és tud hallgatni, — dörmögő, kissé rigolyás, de pontosan fizet. előbb-utóbb nagy felsőbbségrc fog szert tenni kortársai fölött. A z asszonykától tudtam csak meg • egyetmást a * különös ember felől. — A z egész városrész ismeri őt — mondotta. Minálunk mindent elérhet az ember, ha okos és béketűrő, ha élni Nem vette még észre, h o g y futnak utána a gyerkőczök, tud, ha sokáig él, jól sürget és fizet. mihelyt az utczán megjelenik? Nem hallotta még az' elfojtott nevetést a háta megett s néha-néha a kitörő * felkiáltásokat: »a macskapeczér, . . a macskapeczér!« A magyarok nyavalyája, hogy mindig kérnek, hol egy czimet, Mert így hivja őt mindenki erre felénk. Nagyon csendes, hol egy rendjelt stb. illedelmes, komoly ember, csak egy hóbortja van. Gyű* löli a macskákat. Ha valahol megpillant egyet, felindul, dühbe jön, valóságos vadászatot folytat ellenük s jó csoLenyesd; szárnyamat, lábamon járok ; levágják lábaimat, kezemót kipusztított már a környéken. Magához édesgeti őket men fogok járni ; kiszakítják kezeimet, hason fogok mászni. Csal; haszs ha kezébe kaphatja, megfojtja v a g y agyonveri a botnálhassak. Gróf Széchenyi István. jával. Holdas éjeken órákig leskelődik reájok s egészen

352-

boldog, ha egy szerelmeskedő kandúrt derekasan elpáholhat. Akárhányszor, véresen, összekarmolva jön haza. De ez végre is az ő baja, fizetett már elég bírságot, mi nem törődünk vele. Kicsoda, micsoda, nem tudjuk. Tizenöt év előtt egy késő este porosan, fáradtan, kis bőrönddel a kezében jött hozzánk lakást keresni. Megtetszett a jelenlegi szobája s azóta benne lakik. Tizenöt év óta nem volt nála senki sem s ő sem jár sehova, legfeljebb a Duval kis éttermébe az utczasarkon. U g y látszik, minden öröme a két csont inggombjában van. Nem látta még azokat? Fehér lapok emaillirozott kék fecskével. Azokat nézegeti és tisztogatja folytonosan. A szőke, fürge aszszony nyájasan mosolygott és meghajtotta a fejét:

veért finomabbra törette ugyan azt a porezukornál, hanem azért megilletődött képpel hallgatta végig elmaradhatlan szemrehányásait. Mikor ezzel végzett, elolvasta a »Soir«-t s az inggombjait nézegette, fényesitgette. Hozzám nem szólott soha egyetlen szót sem, de sohasem távozott előbb, mint én, bármily sokáig maradtam a kávéházban. Alig értem azonban haza, pár perez múlva hallottam már a botjának nehéz kopogását a folyosón. Egy este, szokása ellenére, az újsága mögül folytonosan reám, illetőleg a balkezemre bámult. Láttam, hogy egyre jobban összeránczolja a homlokát s egyre sötétebben villog a szeme. Egyszerre csak előrehajolt s ideges mozdulattal a gyűrűs ujjamra mutatott. — C'est tout, monsieurl Többet én sem mondha— Nős.?.. vagy vőlegény ? — • kérdezte különös, tok felőle. erős hangsúlyozással. E naptól fogva határozottan érdeklődni kezdtem — Vőlegény vagyok. különös szomszédom iránt. Sokszor kisértem pár lépésLecsapta az újságot az asztalra és felugrott. nyi távolságban az utczán. Vizsgálódva s mindig egy— Ostobaság 1 — dörmögte félhangosan, előkeforma tempóban biczegett előre. Ha néha a lépcsőkön reste a botját és elsietett a kávéházból. Valami két hétig találkoztunk, mindannyiszor megállott. Bevárta, mig elme- nem jött azután oda s még a köszönésemet is alig fogyek előtte s sötéten, figyelmesen végignézett. Rendesen gadta el. dörmögött valamit utánam. Egyszer végre megértettem, Fel nem tudtam fogni, mi történt vele. Közeledni hogy alighanem bon jour-t akar mondani. Legközelebb pedig nem engedett magához. Idővel azonban lassacskán megelőztem a köszöntésben. Elkapta a fejét, idegesen magától megbékült, sőt néha-néha egy pár szót váltott zörgött a botjával, mintha nem tetszenék neki az udva- velem, többnyire elégületlen, keserű megjegyzéseket a riasságom. Nem is zavartam hát őt ezután azzal sem. világ folyására. E g y este egy fiatal naturalista iró uj E g y délután hazajövet, az ajtóm előtt álldogálva. drámájának rendkívüli sikereivel voltak tele a lapok, találtam. A nevemet betűzgette a kiragasztott névjegyről. a mely természetesen házasságtörést is tárgyalt. A mig »Paul He — g—y—e—si« — tagolta. Sehogy sem boldo- az erről szóló ismertetéseket olvasta, egyre változtatta gult a gy betűvel. Elpróbálta hatszor-hétszer egymásután. a szineit. Majd egyszerre elfutotta a vér az arczát s az Végre is boszusan, bizonyosan valami orosz jókíván- öklével hatalmasat csapott az asztal márványára, úgy ságot dörmögve barbár nevemre, megfordult. Mikor meg- hogy a vendégek csodálkozva tekintettek reája. látott, oly mord tekintetet vetett reám, hogy szinte meg— Meg kellene fojtani ezeket a nyomorultakat! —• ijedtem tőle. Azután sietve, szinte lopva beosont a szo- kiáltott fel egészen kikelve magából. bájába s hangosan becsapta az ajtót maga után. — Kiket? — kérdeztem szinte megijedve. Pár nappal később különböző irányból, de egy— Kiket ?.. Ezeket az embereket, a kik tollúkkal szerre értünk a kapuba. Egy-két perczig habozva, rám- megmérgezik az egész társadalmat. Tintatengerbe szeretemelt tekintettel álldogált mellettem, majd egyszerre hoz- ném fojtani valamennyit. Ugyanabba a tintába, a melyzám lépett. Hangosan, nyersen, mint egy vizsgálóbíró, lyel ezeket az ocsmányságokat Írják. Bepiszkolják az kérdezte: egész világot vele. Ezek a könyvek, ezek a darabok a legszemtelenebb, legkártékonyabb, keritők, igazi sza— Flova jár ön kávéházba ? badalmazott lélekkufárok. Annyi bűnt okoznak, ahány Kissé megütődve feleltem neki: — A Boulevard des Capucinesre, a Grand Café-ba. betű van bennök. Minden lapjukról egy-egy bukott nő Bicczentett a fejével, hátat fordított. Majd nevet- festett arcza vigyorog reánk. Közbeszólottam. Iparkodtam kimutatni neki, hogy : éges sietséggel bandukolt fel a lépcsőkön, mintha attól ellenkezőleg a szóban levő darabnak szép morális czélfélne, hogy folytatni akarom a beszédet. Másnap este a kávéház nyitott előrészében, meg- zata van. Hiszen a vétkesek iszonyúan bűnhődnek. A ki szokott asztalomnál üldögélve, egyszerre csak megláttam hallja, a ki olvassa, csak tanulhat belőle. Elijesztő példát az én kis öregemet, a mint a kirakott asztalok előtt fel talál benne. Az öreg megvetőleg félrehúzta a száját. s alá jár egyik saroktól a másikig. Időnkint lopva, futó— Ah, az Eva történetét minden asszony ismeri, lag be-benézett a kivilágított helyiségbe, de mindannyi- s mégis hányan harapnak közülök újra az almába! szor hamarosan, közömbösséget színlelve, visszakapta a Hát még ha az almát csalogatólag az orruk előtt himfejét. Majd egyszerre megállott, mintha haboznék valami báljuk. Az ön véleménye szerint a nyilvános házakba fölött. Azután erőltetett tartással, feszes lépésekben bebi- kellene vezetni a leányainkat, hogy az erény utján megczegett a kávéházba s a hozzám legtávolabb eső sarok- maradjanak. Ah, jól ismerem a nőket. »Ex uno disce ban helyet foglalt, de még ott is hátat fordított. E nap- omnes.« Egyforma az első asszonytól kezdve valamennyi. tól kezdve minden este látható volt a Grand Café-ban Ha nem léteznék bűn, ők feltalálnák. Hát még ha annak a vastag bot és a szürke redingote. De egyre közelebb minden lehetőségével magunk megismertetjük őket. Nem húzódott az asztalomhoz. Végre egyszer csak egészen arra fognak emlékezni, hogy azok a hősnők hogyan bűnmelléje telepedett le, de rám sem pillantva, mintha soha- hődtek, hanem hogyan vétkeztek. Igazi szégyenletes kitasem látott volna. nitás ez. Nem a nőknek, önöknek van szükségük ezekre Mikor megérkezett, rendesen egy moszkvai lapot az írókra. Mert az ő részükön könnyen jutnak szép, kívákért a garcontól, a mely már régóta megszűnt. A pín- natos barátnőkhöz, érdekes szerelmi kalandokhoz s még czér minden este komoly arczczal elmondotta, hogy csak közvetítési dijat sem kell fizetniök érette. Terméazzal nem szolgálhat, hanem járnak ide ezek meg ezek szetesen védelmezi őket, mint az orgazda az embereit. az orosz lapok. Ingerülten intett a kezével, hogy ezek Eh, ön is csak olyan, mint a többi. Hallgasson kérem! neki nem .kellenek. Azután rendelt egy pohár jeges Lehetetlen volt vérdekeznem ellene, nem - engedett Sherry-Gobler-t. Mikor meghozták, minden este felpat- szóhoz jutni, csak pattogott tovább, miközben öt-hat tant a nagyra tört jég miatt. A pinczér külön az ő ked- pohár vizet felhajtott egymásután. Még soha sem láttam

3§á ennyire tűzbe jönni a látszólag érzéketlen, minden iránt elveszítették minden fényességüket. Méla, szomorú tekinközömbös öreget. Napokig meglátszott sápadt arczán az tettel szemlélgette a mennyezet czifra festését. Egyszerre erős felindulás. gyengéden megfogta a kezemet. — Üljön az ágyam szélére, mondotta. Mikor a tavasz beköszöntött, több izben már kora S azután halkan, gyenge hangon beszélni kezdett. reggel eltávozott / hazulról. Ilyenkor az öltözködését zajtalanul végezte. Óvatosan nyitotta fel az ajtaját és láb— Ön még fiatal, barátom, vak és szerelmes. Vonujjhegyen" surrant el a szobám előtt. Azonnal feltűnt e zódom önhöz s sajnálnám, ha olyan csalódás érné az változás nála, a ki egész életét a jó óramű pontosságá- életben, a milyen engemet ért. Elmondok ezért önnek val járta le. E g y alkalommal észrevétlenül utána lopódz- egy régi történetet. Nem afféle kikoholt dráma ez, hanem tam. Fejét a kabátjába húzva, a legelhagyatottabb utczá- szomorú valóság. Nem termett meg senki fantáziájában, kat keresve, a tőle kitelhető legnagyobb gyorsassággal hanem valósággal lejátszódott egy csöndes kis majorsághaladt előre egészen Neuilly-ig, a hol egy rózsaszínűre ban, a jefremovszki kerületben. Az én történetem az. Hallmeszelt góthikus stylü kápolnába osont be, a mely valami gassa meg 1 leánynevelő-intézettel volt kapcsolatban. Nem tudtam hová •— Ma hatvan éves vagyok, húsz éve annak, hogy lenni bámulatomban. Hiszen tudtam, hogy a legridegebb megházasodtam. Szerelemből nősültem, a szomszédom atheista elveket vallja. Óvatosan utána mentem én is. leányát vettem feleségül, a kinek nem volt egyebe egy A legsötétebb sarokban egy oszlop mellé húzódott csomó gondosan kihímzett fehérneműnél és még nagyobb s egészen összekuporodva nézegetett onnan a hajó elő- csomó imakönyvnél, ép úgy, mint az apjának pár hold részébe, a hol a barna padsorokban egymás mellett tér- mocsaras, tőzeges földnél. Nagyon szerény viszonyok deltek az egyenruhás növendékek, mint a palántácskák között éltek, jól mondották reájok a szomszédok, hogy a melegágyban. A piros üvegü ablakokon beszűrődő nap- csak az imádság tartja bennök a lelket. Rendkívül valsugarak rubinfényt hintettek a szűzi fejecskékre s hízel- lásos népség volt az egész család, a melynek egész élete kedve simogatták a mindenféle szinti fürtöket. A kis az orthodox szokások és ünnepek lelkiismeretes, buzgó angyalkák fejletlen hangon, de sok áhitattal egyhangú, megtartásából állott. De Lizavéta Nicoforovna jámborájtatos Mária-dalokat énekeltek. Az öreg nem imádko- ságban és áhítatban túltett valamennyiükön. Nem viselt zott velők, de az arczárói valami végtelen sóvárgás, egyebet sima fehér ruhánál, nyakára tarka gyöngyök epesztő vágy sugárzott le. Szúró szemei egészen megsze- helyett réz szentképecskéket fűzött s tiszta, gyermekes lídültek s lehet, hogy a fényvisszaverődés okozta, de szeme mindig valahol a mennyországban látszott kalanmintha egy könycsepp csillogott volna bennök. Mikor dozni. Mikor nőmmé lett, oly ájtatos kegyelettel vettem az orgona elnémult s a növendékek kivonultak a tem- körül, mint a fanatikus hivő a csodatevő szentképet. Ugyplomból, ő is elhagyta a rejtekhelyét. Mintha legalább szólva csak térden állva mertem hozzája közeledni. tiz évvel megöregedett volna, oly összeesettnek, megtörtLizavéta a becsületes asszony mintaképe volt. Szenek láttam e' pillanatban. Nem szólítottam meg s nem rény, szorgalmas, szemérmetes. Elpirult a csókomra s is kérdeztem meg tőle soha, mit keresett ő, az Istenmeghagyta ölelni magát, de viszonozni nem merte. Egész tagadó, a St.-Etienne templomában. Semmit sem sejtve napon át dolgozott, alamizsnát osztogatott, különösen az is éreztem, hogy súlyos sebet szakitanék fel vele a szivében. erkölcsös hajadonoknak s szent könyveket olvasott. KeValami félévvel megismerkedésünk után egy regveset beszélt, férfira nem nézett soha s ha néha nagyon gel szokatlan zajra ébredtem, a mely az ő szobájából jó kedvében volt, jámbor búcsújáró dalokat dalolt. Soha hatolt hozzám. Hangosan szitkozódott, dobogott a lábánem vetkezett vagy öltözött előttem, de nem is próbálval s oly hangokat hallottam, mintha mindent törne, tam zavarni az ilyesmiben, mert szinte babonásan félzúzna odaát. Ijedten kiugrottam az ágyamból s valami tem, hogy valami bűnhődés ér, mint a mythosban Akteruhát kapva magamra, benyitottam hozzája. Az ablakban ont Dianáért. Kis hálókamránkat soha nem világította állott a feldöntött székek és asztalok között s valami be más fény, mint az a sajátságos zöldes sugár, a mely fényképet szakgatott darabokra. A foszlányokat egy a sötétben nagy sötétszürke szeméből csodálatosan kiáradt. ócska dobozba szórta, a mely egészen tele volt már haA z . egyszer szerető ember mély szenvedélyével, sonló roncsokkal. Amint kissé bepillantottam, láttam, hogy csupa egykori arczképek voltak azok dirib-dara- paraszt lelkem szívós erejével szerettem őt. Elhalmoztam bokra tépve, de azért azt hiszem, nem hiányzott egy minden gyöngédséggel és figyelemmel. Nem tudtam tacsipetnyi sem belőlük s maga az arcz csodálatosképen lálni szavakat a beczézésre. Cziczámnak, édes cziczámnak valamennyinél épen maradt. Ugyanazon vonásokat láttam hivtam rendesen. Mert nesztelen járása volt, különös valamennyin, csak különböző korból. A legutolsó, mely illatú selymes aranybarna haja, villós, csúszós, mint a felett most végezte az autodafét, egy tizennyolcz éves macska szőre s dudolása is olyan volt, mint az elégedett macskadorombolása. S ruganyos mozdulatai is a mindig hajadon nyájas, szépen kifejlett vonásait mutatta. — Mit küldözgetik nekem az ostobák 1 — riká- talpra eső macska hajlékonyságára emlékeztettek. csolta már egészen rekedt hangon. — Mit törődöm én Plázasságunk első hónapjaiban egy távoli rokonom velel Nincs nekem senkim, nem kell nekem senkitől került hozzánk: Pavlovics Dimitri. Gárdatiszt volt, de semmi sem. Mikor engemet meglátott, egészen elsápadt. adósságai miatt ott kellett hagynia a katonaságot. Nálunk Parancsolólag mutatott az ajtóra. telepedett meg addig, mig sikerül neki valami állást — Mit keres ön itt? Ki hivta ide? Hagyjon ma- szerezni. Bevallom őszintén, hogy nem nagy örömmel gamra. fogadtam a jövevényt. Csinos fiú volt, telivér világfi, Másnap az öreg megbetegedett. Nem engedett választékos beszédű és ruházatu. Féltettem a feleségemet orvost hívni, pedig baja egyre komolyabbnak mutatko- tőle. De csakhamar teljesen megnyugodtam. Az első zott. Csupán hozzám volt bizalma. Egy nap háromszor napokban sokat foglalkozott Lizavétával, de azután annál is küldött utánam. Láttam, hogy valami nyomja a lelkét, kevesebbet törődött vele. U g y érezhette magát a közea mit elmondani szeretne, de nem tudta reá szánni magát. lében, mint az ördög a szenteltviztartóban. Liza számba Mindannyiszor sürgősen óhajtott beszélni velem, de újra sem vette, alig beszélt vele s még kezet sem fogtak . elbocsátott magától a nélkül, hogy valamit szólott volna. soha. Mindenből azt következtettem, hogy terhére van Nyolczadik napon kimerülten, mozdulatlanul feküdt a vallástalan rokon jelenléte, s kérdezte is többször tőlem, az ágyában. Az arcza egészen megvékonyult, szemei meddig marad még nálunk Dimitri. 2

354 Unt hó múlva végre kapott valami alkalmazást Moszkvában. Mikor elment, feleségem el sem búcsúzott tőle. Kiüzent a leánynyal, hogy a reggeli imádságát nem hagyhatja félbe, minden jót kiván neki. Távozása után minden újra a régi kerékvágásba zökkent. Liza dolgozott, pirult és imádkozott. Később megszaporodtak a gondjai, mert kis leányunk született. Gazdaságom nagyon szépen virult s három esztendeig a czár legboldogabb alattvalójának tartottam magamat. E g y hideg őszi este, szegényei között járva, Liza meghűtötte magát. Másnap tüdőgyuladásba esett. Két hétig nyugalommal, békésen, imádkozva viselt minden szenvedést, mint hajdan a martyrok. Tizennegyedik napon a karjaim között mosolyogva, Isten nevével az ajkán, mint egy jámbor zárdaszűz, kiadta a lelkét. Cselédeim ájultan, összetörve vittek el a holttestétől. Es másnap a szekrényében megtaláltam a Dimitrivel titokban váltott leveleit, a melyekből megtudtam, hogy az első héttől kezdve, hogy rokonom megérkezett, folytonosan csalt ez a szemérmetes, tömjénfüstös asszony, hazugság volt az egész élete, s a kis Liza nem az én gyermekem. Ismeri ön, fiatal barátom, az ukrániai népdalokat? Emlékezik a kozákra, a ki paradicsomi tájon, fényben, illatárban járkálva, egyszerre egy feneketlen, sötét mélységbe bukik, a melyben csak bűz és rothadás honol ? Vagy el tudja képzelni, mit érezhet a gazda, mikor a május gazdagon igérő tenyészete egy éj alatt tönkref a g y ? . . . I g e n ! . . . Akkor elgondolhatja lelkiállapotomat e fölfedezés után. Eladtam mindenemet. Elmentem Moszkvába s kemény párbajban lelőttem Dimitrit, a ki akkor már házas ember volt. Azután beutaztam az egész világot s faradtan, törődötten érkeztem tizenöt év előtt ide. De e sötétszürke szemek, a melyekben most már látom a hízelkedő macska alattomos pillantását s annak a villós aranyos hajnak az emléke mig mindig megkeseríti minden perczemet. A nyomorult kakukfít persze kidobtam a fészekből. E g y barátom vette gondjaiba, tehetett vele, a mit akart, pénzt adtam neki eleget. Pedig kedves, gyönyörű jószág volt ez a fattyú s mennyire szerettem őt. De kitéptem a szivemből a szeretetet. Eltiportam szivemben, mint a kártékony hernyót szokták. Minek is beszélek róla. Nem láttam azon naptól fogva. Pedig tudom, hogy hol van'. Itt, itt a közelben. Neuillyben, a St.-Etienne-féle intézetben. Barátom adta oda. Felnőtt, nagy leány lett, talán szép is. De én nem ismerem őt, nem is akarom ismerni. Hiába néz reám, hiába beszél, minden hiába. Nem fogom őt látni sohasem Elhallgatott s eltorzult vonásokkal nézett reám. Nem tudtam mit szólni. Görcsös köhögés fogta el. Távozásra Ívért a kezével. Másnap reggel meglehetősen érezte magát. Egyikünk sem hozta elő a tegnapi beszélgetést. U g y viselte magát, mintha semmit sem szólott volna, de zavart feszességéből következtettem, hogy már megbánta bizalmasságát. Kerülte nézésemet s minden szavából kiéreztem, mennyire fél, hogy előhozom a tegnap elmondottakat. Következő éjjel azonban rosszabbra fordult az állapota. Láza ijesztően növekedett. Borús, zavaros szemmel fogadott. Valamit mormogott, de meg nem értettem. — Vizet akar Andrievics Nikoláj ? — kérdeztem tőle. Tagadólag rázta a fejét s ismételte a kérelmet. Egészen föléje hajoltam. Hangja halk volt, mint a lehellet. — L i z á t . . . Lizát 1 — rebegte. Rögtön elküldöttem az intézetbe a leányért, magam pedig leültem az ágya mellé.

Vártunk. Az idő kétségbeejtő lassúsággal múlott Az öreg egyik szeme folyton a faliórán csüngött, a másik meg az ajtón. Időnkint elégedetten, boldogan mosolygott magában. Egészen megnyugodott, mióta elmentek a leányért s mintha az emésztő láz is alább hagyott volna. Sajátos, földöntúli derű ömlött el lesoványodott, kiaszott arczán, mint a jámbor anachorétákén a cinquecento képein. A kitárt ablakokon enyhe, fényes napsugarak özönlöttek be a szobába megtöltve annak mogorva ürességét. Sárgás szinü pillangó vetődött be velők s a beteg örvendve mutatott reá. A feltárt ajtóban pedig karcsú, nyúlánk leányalak jelent meg hosszú esőköpenybe burkolódzva. Tavasz itt, tavasz ott, tavasz mindenütt. Habozva, bátortalanul vesztegelt a küszöbön. Hozzája léptem és az ágyhoz vezettem. Aranybarna haja könnyedén volt a fejére tűzve s sötétszürke nagy szemei ünnepélyesen rezgő fénynyel birtak. Halvány arczával csodálatosan egyezett a szép idomú nyakát körülfogó gyöngysor. Olyan volt, mint egy költemény, a mely a lyra és a realizmus vegyüléke. Szűzi tisztaság asszonyi pompában. Az öreg boldogan mosolygott s elhalón suttogta: — L i z a . . . Liza . . . leányom. Átkarolta derekát s magához vonta át. — Közelebb, közelebb. Liza egészen föléje hajolt. Hosszú pilláit föltárta lassan, mint mikor az ébredő madárka meglibbenti a szárnyait. Az öreg beléjök nézett. Haja az ölelés alatt véletlenül kibomlott s a selymes, lágy fürtök az öreg arczához verődtek. Andrievics Nikoláj megrázkódott tőlük, mint a kit villamütés ér s mereven bámult a reája tapadó nedves szemekbe. Liza valami imát kezdett mondani. Erre az öreg tompán felordított. Nem emberi hang volt az, a melyet hallatott: a kétségbeesés és az irtózat vérfagyasztó vegyüléke. Megüvegesedett szemmel, melyben az őrület viszfénye lebegett, bámult a megrémült leányka oly tekintettel, a melyet soha elfeledni nem fogok. Azután végső erőmegfeszitéssel eltaszította magától a reszkető gyermeket. — Lizavéta Nicoforovna . . . . nyomorult . . . . te vagy 1 . . . macska vagy 1 . . . hörögte görcsösen reszkető, szederjes ajkakkal és megszűnt élni.

A "budapesti morgue. Szegény Griimvald Béla tragikus halála óta ismét sürün emlegetik azt a szomorú emlékű helyet, a hol az ö holttestét is felfödözték : a párisi morgue-ot. Mindenki bizonyos félelemmel, sőt iszonyattal gondol erre az intézetre, a mely pedig valójában nem borzalomkeltö s humánus, nemes és czélszcrü voltát nem tagadhatja senki. A kis, fehérre meszelt földszintes ház ott áll a Szajna partján, a Notre Dante közelében s mindig nyitott kapuja szinte fölhívja az arra járót a belépésre. A nagy csarnokban üvegfal mögött 12 márvány-asztal van s azokon feküsznek sorjában a meghaltak, kiknek tetemeit ott találták nteg az utcza zugában, vagy a Szajna iszapjában s a kiket nem isntcr senki . . . Testiikre boritva, vagy fciök fölé akasztva ott van a ruha, melyet utolsó útjokban viseltek.. Testükre, mint szenteltvíz, hull a permetező készülék csője. S a csarnok üvegtetején beáradó napsugár megenyhíti a halálban eltorzult arezok rideg vonásait. Némelyik meg olyan nyugodtan fekszik ott, mintha legédesebb álmát aludna. S akárcsak tetemre híváskor, jönnek a látogatók, akiknek valakijük hiányzik, aki eltűnt nyomtalanul s egyszerre éles sikol-

—AJ-^f--'

355 tás vagy fájdalmas feljajdulás jelzi, hogy megvan, akit keresnek. Nincs nap, hogy cfajta drámai jelenet ne játszódnék le c helyen. Máskor közömbös emberek ismernek rá egy-egy szomszédjukra, távoli ismerősükre. Azonnal bejelentik a morgue-épületben levő rendörirodában, mely jegyzőkönyvet vesz föl az agnoskálásról. A bejelentés semminemű kötelezettséget nem von maga u t á n s a fölismert holttestek eltakarításáról a rendőrhatóság gondoskodik. Egyatalán a párisi morgue tisztán rendőri intézmény. A holttesthez mellékelt »Ordre pour la réceptíon d'un cadavre á la morgue de Paris« iratot a »Commissariat de police« állítja ki s az orvosok annak terjesztik elő az »Extráit aux finis d'inhumation«-t, a bonczolás eredményéről fölvett jegyzőkönyvet. A párisi morgue mintájára eddig csak négy európai városban létesítettek hasonló intézményt: Londonban, Berlinben, Lyonban és Budapesten. Szakértők véleménye szerint is az első ezek közt a budapesti morgue. Az üllöi-ut végén, a botanikus kerttel szemközt barátságos külsejű emeletes ház áll. Vasrácsos kerítés övezi, melyet »délig nyitó« futott be. Ez áz épület, melyet a közoktatásügyi minisztérium 23o ezer forintnyi költséggel emeltetett, az egyetemi, törvényszéki, orvostani intézet. Ennek az épületnek a souterrainjén van berendezve a morgue. A hosszas csarnokban hat üvegczella van, melynek minden oldala vastag üvegből és vasból készült, hogy könnyen legyen takarítható. A főváros területéről ide szállítanak minden olyan embert, aki akár öngyilkos lett, akár szándékos vagy véletlen emberölés, verekedés vagy szerencsétlenség áldozata, vagy hirtelen és gyanús körülmények között halt meg s kilétét nem tudják. Ha a szükség úgy kiván ja, e csarnokkal szomszédos teremben a fagyasztó készülék segítségével csontkcménynyé fagyasztják s ugy állítják közszemlére az üveg czellában. E tekintetben az eljárás éppen olyan, mint Parisban. A budapesti nrorgueba bárki bármikor bemehet s nem tartozik megmondani sem a saját nevét, sem azt, hogy kit keres. Ha azután felismer valakit, vallomásáról jegyzökönyvet vesznek föl, de az agnoskálás csakis két idegen (nem rokon) szavahihető egyén által történhetik. Nálunk sokkal óvatosabban járnak el, mint Parisban. A holttesteket beszállításuk után azonnal lefényképezik s a fényképeket albumba foglalva, a rendőrség körözteti. A holttestet nem vetkőztetik le, hanem olyan állapotban teszik ki, a milyenben találták. A vizsgálatra különben is sokszor igen fontos, hogy vannak-e a külsőn, tehát a ruhán is erőszak nyomai ? A holttest hat napig marad közszemlére téve, mig Parisban csak négy napig. De Parisban még nyolez napig kifüggesztve vannak a ruhák és a fotográfiák. Budapesten ezenkívül a vizböl kifogottak eltorzult arczait restaurálják, hogy könnyebben felismerhetőkké váljanak. Az agnoskálás nálunk sem jár semminemű kötelezettséggel, mert a holttestek eltemetése a főváros költségén történik. Aki teheti, az elvitetheti halottját és hazulról temettetheti el. Parisban az agnoskálás többnyire a ruha alapján történik, nálunk azonban csakis az arcz és a test alapján. A ruha ugyanis nem bir föltétlenül bizonyító erővel valakinek a személyazonosságára nézve. S a holttá nyilvánítás csak abban az esetben jogérvényes, ha a halottban maga a személy ismertetett fel. Ellenkező esetben a holttest lábára pléhszámot kötnek s ugy temetik el. Személyleírásáról jegyzökönyvet vesznek föl s ezt, valamint fényképét és ruháit öt évre rendőri letétbe helyezik. Budapesten igen nagy 1 szükség van erre az intézményre, mert sajnos, de való, hogy fővárosunkban megdöbbentő módon szaporodnak az öngyilkosságok és gyanús halálesetek. Egy évben átlag 1200 embert szállítanak a törvényszéki orvostani intézetbe, akik közül például a mult esztendőben 2.36 öngyilkos volt. Az arány sokkal nagyobb, mint Parisban. Az ismeretlen holttestek száma mintegy 120 volt s ezek közül 90 százaléknak állapították meg személyazonosságát. A budapesti morgue, eltekintve mintaszerű berendezésétől, már azért is páratlanul áll Európában, mert itt a beszállított hulla-anyag tanítási czélokra is szolgál. A bonczolás rendszerint nagyszámú hallgatóság jelenlétében megy végbe s a bonezoló tanár : dr. Ajtay Sándor egyetemünk kiváló professzora érdekes

előadást tart az orvosnövendékeknek. Asszistcnsei: dr. Kenyeres Balázs és dr. Syigeti Henrik pedig nagybecsű praeparátumokat készítenek az intézet muzeuma számára. Eddig is már kiváló ritkaságok vannak, igy Spanga, Pilély, Pallér Jóska (a soroksári rablógyilkos) koponyája, Arányi egyetemi tanár bebalzsamozott fiacskája, az emberirtó Sinka János, az örült Benfnger Károly baltái s az a hosszú sajtvágó kés, melylyel a szép Kiihn Olga nyakát ketté metszették. A budapesti morgue igy a rendőri czélokon kívül a tudománynak is szolgál s hogy milyen híre van, mutatja az, hogy külföldről, sőt Japánból is jártak itt szaktudósok, hogy tanulmányozzák. Párisban a jelenlegi kényelmetlen, szűk s a tudományos vizsgálatokra alkalmatlan morgue helyébe a franczia kormány ujat akar építtetni. S örömmel jelenthetjük, hogy a budapesti intézetet választotta mintának, melynek összes tervrajzát elkérte. Ezenkivlil Brouardel tanár asszistense: dr. Loie már itt járt s hosszabb ideig tanulmányozta a törvényszéki orvostani intézetet. Legközelebb tehát a régi morgue helyén, a Szajna partján fog emelkedni az üllöi-uti intézet hasonmása, y Dr. Kovács Dénes.

INNEN-ONNAN. T Vihar előtt. Bizony nem látszott meg a pénteki ülésen, hogy itt késhegygyei készülnek az emberek egymásnak menni. A hangulat eléggé tikkadt volt ugyan és beválhatott volna ama bizonyos vihar előtti szélcsendnek, de csak attól a sorvasztó melegségtől származott, melylyel a májusi nap az ülésterem üveg menyezetérc lesütött. Szinte kongott a terem az ürességtől. A karzatokon néhány várakozásában megcsalatkozott egyetemi polgár, egy-két világos női toilette lézeng, lent pedig a honatyák közül csak azok, akiknek jelenlétérc okvetlenül szükség van, meg akik ebéd előtt egy kicsit szundikálni Szeretnek. Ez utóbbiak közül kiváltak W a b r m a n n Mór és Tisza Kálmán, akik olyan élesen tudtak az ö kék szemüvegeikkel Szederkényire bámulni, hogy ez a háznak általános figyelmetlenségével nem törődve, másfél órán át tartó beszédét kizárólag ehhez a két figyelmes képviselőhöz intézte. Hogy mit mondott Szederkényi Nándor, ezt még a gyorsírók is csak az újságokból tudták meg, mert az általános álmatagság reájuk is ráragadt és kezeik csak gépiesen fotografálták le a feléjük röppenő szavakat. Még Károlyi István gróf is levette a fejéről a migrain-sapkáját. Apponyin legerősebben látszott az izzadság, szinte elalélt a melegségtől, és — természetesen csak öntudatlanul — bele kapaszkodott az előtte levő miniszteri fauteuille támlányába. Miniszterek csak minimális számban voltak jelen, ezek is, úgy látszik, a folyó közös ügyeiket intézték el. Szapáry behatóan értekezett Csáky Albinnal, Baross Gábor meg Jossipovich-csal. Az a történelmi momentum, melyben megkezdődik a régi vármegyének alkotmányos formák közötti lerombolása, egy ásító, unalmas hangulattal köszöntött bc s a függetlenségi párt első bombája szinte fülsértően zavarta meg az általános apathikus csöndességet. De hiszen nem is csoda. A próbákat a bizottsági ülésen oly nyilvánosan tartották meg, hogy a darab első előadása alkalmával is már elavultnak tetszik. Azt hiszem, obstructiótól sincs mit tartani. Mert, ha a függetlenségi párt azt akarná, Csanády bácsi ma bizonyára kérte volna a ház határozatképességének megállapítását és ezzel is egy nappal elodázta

volna a vármegye

eltakarítását.

* *

9

*

Rákosi Jenő a Krakói barátokról.

Husz

évi szünet u t á n

megérte Rákosi Jenő e héten a szinmüirók legnagyobb sikerét : egyik régi müve, a »Krakói barátok«, az opera színpadán s a nemzeti színházban fényes kiállítással adatott újra és az előadó személyzetben lelkes ábrázolókra, a közönségben élénk fogékonyságra, hangulatos, meleg fogadtatásra talált. Husz év nagy idő, — ily lusztrum alatt sokat változik a közizlés divatja, szc2

356 szélye, népszerű irók s müveik feledésbe mennek, mert a közMert ime, az én darabomban van egy királyné, azt szerelmi kelet elkoptntta öket. Kegyetlen törvény ez, de igazságos. Igaz- gyötrődésein végigkíséri egy nagy tömeg, egész addig, a mig ságos az olyan talentumok iránt, melyeket nem az irodalmi e királyné valóban barátcsuhát nem ölt és Jagellohoz el nem áramlatok szolgálata foglalkoztat, hanem a szépet önmagáért megy. És a közönség itt sem hagyja el, megy vele, tapsol neki szolgálják, közömbösen a tömeg tapsa s a kritika gáncsa iránt. és ujjong és örül, mikor Jagellóját a merész asszonykirály megEzt a nagy talentumot ünnepelte e héten a közönség. kapja. Tehát van ilyen királyné. Minden van, a minek életS mi kedves szolgálatot vélünk tenni olvasóinknak, midőn arcz- föltételei megvannak. Ez is van, mert látjuk, hogy él és életkép híjában kiadjuk Rákosi Jenő szellemi portraitját, a hogy képes. Különben sok van még, a miről a tudós kritika nem önmagát lerajzolta egy magánlevélben, melyet testvérbátyjához: álmodik; és ha nem a gyakorlatra, hanem a kritikára, az elméRákosi Béla doktorhoz Intézett husz évvel ezelőtt. letre lett volna bízva fölfedezni egymásután mindazt, a mi ma A levél a Krakói barátok első előadása alkalmából kelt. a művészetben létezik : milyen szegény volna ma még a művéTartalma tele érdekes irodalmi gloszszákkal, melyekből az iró szet ! A gyakorlat elöl jár, teremt, alkot. A kritika hátul jár, erőteljes egyénisége emelkedik ki, a hogy öt ma is ismerjük. elvon és definiál. Sok ellen sokat küzd megrögzött elméletek Az elmúlt busz év nemcsak a Krakói barátok romantikus kölalapján; de a jó megmarad, ha a kritika sokáig nem' képes tészetén, hanem szerzőjén sc változtatott. is értékét kitalálni. — No bevégzem. — Mindezt csak a te kedvedért irtam, hogy lásd, miképen gondolkozom, b(i ellenkező A levél szó szerint igy hangzik: 1871. május 7.- kritikákat olvasnál, s mert nem lehetsz itt, hát igy legyen részed Jenő. A krakói barátok sorsáról hallom, Fáni értesített. Az újsá- a krakóiakban. ' gokból bizony bajos volt kiolvasni a valót, mert teszem a Hon, ha ¡ól tudom, az ipad olvasmánya, elég czudarul bánt vele; dc IRODALOM. nekem igazi öröm volt. Mindig nevetségesnek tartottam, ha szinmtiiró és szinész panaszkodik a kritikán. Mindkettőnek közvetlen nyomában jár a taps cs fütty, a kritika már későn jön Petelei István. arra, hogy a hatást leszállítsa. Az irodalmi dédelgetés vagy Kolozsvár, máj. 29. kipusztitás a középszerű törekvésnek veszedelmes, veszedelmes a kenyérkeresetnek ; az ambicziónnk kevés dolga van vele. A kraMire a p o s t a egyszer m e g j á r j a Kolozsvárt, ön, szerkóiakat bírálhatják már, be van az verve, mint a jó szeg. Az kesztő ú r ! rettenetesen h a r a g o s levelet fog k a p n i Petelei első elöadas jövedelmezett nekem (harmadrészben) 2o5 frt 58 Istvántól » A H é t « m a i czimképe miatt. Hivatkozni fog krl, a második 21S frt 56 krt, a harmadik 286 frt p3 krt tisztán, a budai előadás pedig (tized részben) 3S frt 68 kr a kis várszín- a r r a a t ö r v é n y n y é vált szokásra, h o g y az" efféle fotograházban. És mind c négy előadás egy hétfő s a következő vasár- fia-sokszorositást e n g e d é l y nélkül nem s z a b a d megcselenap közti rövid időben tartatolt meg. (Hétfőn, kedden, pénteken kedni és h o g y milyen k e g y e t l e n s é g volt őt zavarni ilyen és vasárnap). Az utolsó előadáson annyi nép volt a színházban, h í v s á g o s d o l o g g a l . . . E s e felszólalás őszinteségében n e m amennyinél több már bele nem fér. S mégis még seregesen igen lehet oka kételkedni azoknak, a kik Peteleit közementek vissza, akik bele nem fértek. Fn a második felvonás lebbről ismerik. L e g s a j á t o s a b b v o n á s a az e g y s z e r ű s é g és után kimentem a csarnokba Körösivel beszélgetni, azután mentem a színpadra s ott rémülettel vettem észre, hogy a közönség s e m m i s e m i d e g e n e b b lényétől, mint a p o s e és a hivalmég mindig tombolt, engemet kiáltozva. Ki kellett mennem, kodás. A milyenek novelláiban a becsületes, talpig tiszta, azután is többször. Fz már a harmadik előadás volt. Az akae g y e n e s jellemű emberek, olyan ő m a g a : csupa szív, leldémia azt itéltc erről a darabról, hogy sem nyelvi, sem drámai, kesedés és örök fiatal kedély. H a v a n ambicziója, m e l y sem szinpadi becse nincsen. E mellett azonban könnyen konstasarkalja, ez n e m az az olcsó babér, m e l y e t a pajtáskotálható, hogy akadémiai dijjal kitüntetett darab hasonló sikert dás czintányérán e g y huszonnégy ó r á r a m a o d a n y ú j t a még meg nem ért. Ilyen biztos az itclctök. E11 bizony nem hirdetem, hogy jó. Fdcs Istenem, ahol teremtésről van a szó, n a k boldog-boldogtalannak, h a n e m az a n e m e s e b b ösztön, ki csinál s hányan csinálnak jót ? De az úgynevezett szinm e l y a műalkotás, az ö n t u d a t o s t e r e m t é s g y ö n y ö r é b e n padi fogásoktól ment s hatását nem ennek köszöni. Barátaim keresi és találja a művész, a költő igazi jutalmát. Petelei közül többen állandóan szidnak, hogy a közönség kedvét nem azon kevesek közé tartozik, a kik k o m o l y a n veszik — keresem. Mi hát az, a mi tetszik a darabomban? En komolyan irói hivatásukat. O azt t a r t j a , h o g y a pillanatnyi siker, irok. Hittel és meggyőződéssel, sőt ugy mondhatnám : érzéssel és ösztönnel. Hitvány számítás soha sem zavar, tárgyamaz e g y n a p i dicsőség n e m v a l ó az Írónak. A ki h i v a t á s s a l mal el vagyok telve mindig s Ízlésem örökké sarkamban van. dolgozik e téren, a n n a k s o k á i g élő értékűt kell teremAzt hiszem, van c tulajdonságok között olyan, a mely muntenie, olyat, a ml föléje emelkedik a d i v a t á r a m l a t o k n a k káim naiv voltát megmagyarázza. A mit poetikusnak tartok, azt irom. Ha ítélek a krakóiakról, azt gondolom, Aesopussal és becsét sokáig őrzi meg. A z igazi irónak az e m b e r t kell rajzolnia, de rajzolni úgy, h o g y szenvedélyei, tettei, ugyanegy fajhoz vagy genrehoz tartozik. Fantasztikus szinmü mindenik. A történelmi nevet egyik sem érdemli meg. Ebez f á j d a l m a i és örömei mindenki által é r t h e t ő k legyenek. nincs több köze (a történethez), mint hogy belőle vett tárE s é r t h e t ő k csak akkor, h a igazak. gyat és neveket. Egy pápaszemes tudós-társaságot, melynek •xegy szimmetrikus csinált virág többet ér, mint egy kissé görA k i csak egy-két novellát, rajzot, skicczet olvasott bén nőtt igazi, nem fogok kielégíteni. A közönséget annak találtam, a minek hittem, hogy kell lennie. Két megbizható Peteleitől, azt az impressiót nyeri, h o g y azok a s a j á t o s kritikus van a világon: az a bonnett ember, a ki nemcsak speczifikusan erdélyi szinnel, z a m a t t a l biró alakok, m e l y e k e t értelmével mérlegel, hanem tárt keblet tud a benyomások elé a n n y i művészettel, o l y a n g o n d o s detailszinezéssel, a jeladni s maga is bir fantáziával s gyulékonysággal és az ösztöne lemzésnek a n n y i raffinementjával elénk varázsol, t é n y l e g után járó tömeg, a minden rangot magába foglaló úgynevezett közönség. — Váltig rázzák a tudósok a fejüket, hogy egy létező e m b e r e k hű másolatképei. A m i talán n e m is azt királyné (s még hozzá Hedvig) barátcsuhát öltsön s Jagelló jelenti, h o g y ezek m á s o k n a k is éltek v a g y élnek kézzeltáborába menjen. Ily királyné — ugy mondják — nincs ! — Ez f o g h a t ó valóságban, h a n e m azt, h o g y Petelei I s t v á n látta annyi, mint behunyt szemmel mondani, hogy nincs világosság. ő k e t ' í g y és h o g y ő jól látott.

357 Sajátos alakok ezek és sajátságos nyomott hangulatok levegője környezi őket. A pusztuló, elhagyatott nemesi kúria félparaszt sarjadéka, az omladozó kastélyok lézengő »urfija«, a ki a kis tehenész-lányka után bolondul lehetetlen álmokban leledző, avult, kopott vén kisasszonyok... süldő falusi leánykák, levendula illattól elkábult, a világot épen nem reális szemmel tekintő régi asszonyok... ezek az ő speczíalitásai, ezeket mutatja be ő minden jellemző, ósdi és romlásba vivő tulajdonságaikkal. Mester a fejlődő és a lassan elhaló szerelem rajzolásában, szófukar, de minden szava mintha szines üveggel világitana be annak a személynek a lelkébe, a kit biztos kézzel ábrázol. Bár drámailag beszélteti és jellemzi személyeit, mégis nélkülözi az erősebb drámai emócziókat. Talán tudna is, de restel ágálni, lármázni, óbégatni, hadonászni, mert fél, hogy ez a szépség rovására esik. Képeinek, a miket fest, olyan meleg, puha tónusa van, mint a régi gobelin-szőnyegeknek, a melyek naivságával versenyez, *

Modern novellistáink közt alig van egy második; ki a természet misztériumaiba olyan mélyen hatolna, mint Petelei. A havasok aljában ringott bölcsője, egy hatalmas természet dajkálta és a szakadatlan, mondhatnám szenvedélyes megfigyelés érlelte benne ezt a talentumot. Ismeri a fák, füvek titkait, tudja, milyen sorrendben következik a virágzás s a botanikus vele szemben nem jöhet oly helyzetbe, hogy megpirítsa a poétát. Valamelyik novellájában, melyet Nagy Miklósnak írt, egy pár pókot is szerepeltet és Plermann Ottó azóta Peteleiről mindig per kollega beszél: Azt hiszem, ez az egyetlen elismerés, a melylyel a végtelenül szerény novellista kérkedni szokott. *

Petelei csupa hangulat. Olyan a környezete is, hogy ha vele nem született volna, belénevelné lelkébe rajzai hangulatát. Gyönyörűséges nagy kertben lakik. Kolozsvár legüdébb helyén, kissé távol a belvárostól, az úgynevezett »hádzsongárd« magaslatán. Enyhébb ott a levegő is, mint alant a sziklákkal körülvett völgyben és a városi zajból semmi sem hatol fel. A rengeteg kertben, (mely Kolozsvártt is nagy vagyon számba megy), hatalmas fenyők, bükkök, cserfák között kedves lugasok csalogatnak, tarka virág-gruppok, rózsaerdők lehellenek édes illatot, méhek donganak szapora munkával, madarak kergetődznek a fák között, játszva az oda tévedt aranyos napsugárral, a kert közepén csevegő patak szalad át s ezen túl gazdag gyümölcsös terjed, míg a kert harmadik felén házi szárnyasok élnek vig életet. A magas, egyszerű, de Ízléses kőháznak, mely minden részletében az ő utasitása szerint épült, felső erkélyéről belátni az egész várost és a távol kék hegyek ormait. S míg az árnyas lugasban szövi meséit: az ő gyermeteg szivü, finom, művelt asszonya, puha kezeível gyöngéden simogatja el homlokáról az élet gondjait.

' De Petelei nemcsak meséket sző, hanem tizenöt év óta forgatja a hírlapiról tollat, öt éve szerkeszt politikai napilapot, a »Kolozsvár«-t és résztvesz minden jóra irányuló társadalmi akczióban. Mint hírlapírónak első elve az igazság és a magánbecsület tisztelése. Ezzel és hogy az irodalmi níveau föntartását örökké első kötelességének tartja a lapjánál, elérte azt, hogy az ő általa szerkesztett újság manap komolyságban, megbízhatóságban és irodalmi tekintetben az első fővárosi lapokkal bátran állhat egy sorba. Egész gárdát nevel maga köré a fiatalabb írói nemzedékből. A kik látják, hogy munkáinak mily nagy a hatása, nyakra-főre utánozzák. De keveseknek adatott, hogy alkotásának titkát tanulják meg. Pianem vannak »fiai«, akiket szeret és irni tanit, egyszerű nyelvre, világos meseszövésre, hű leírásokra. Ezekből telik ki a gárda. Az egyetem megsinyli a Petelei sikereit. 'Minden évben kiválik valamelyik felsőbb tudományi szakból egy-egy dicsőségszomjas fiu és elmegy hozzá, hogy irónak nevelődjék. Petelei az ily munkatársával aztán csakugyan ugy bánik, mintha őt érné a felelősség érette. Együtt érez, együtt gondolkozik vele, bátorítja, vigasztalja, ha csügged, de ha észreveszi, hogy a talaj nem alkalmas a művelésre, igyekszik megmenteni a fiút és visszatereli arra a pályára, a honnan hozzája jött. Nem egyből lett már, az ily fiuk közül, Kolozsvártt jeles ügyvéd, tehetséges orvos és kitűnő tanár. S a Petelei jóságát ép ugy áldják ezek is, mint akik az ő segítségével tették az irodalomban ismertté a nevüket. x

Gyűlöl mindent, a mi chablon, akár az újságjába beadott rendőri hirről van szó, akár politikai fejtegetésről, tudományos értekezésről, vagy az irodalom bármely ágában produkált dologról. Ezért nem merészeltem én sem chablonszerü életrajzot irní az ő arczképéhez, melylyel ön, szerkesztő ur, bizonyosan örömet szerez a »Plét« olvasóinak, kivált ha még azt .is elárulom, hogy Petelei most rendez sajtó alá egy kötetet uj elbeszéléseiből. Hargitai.

Csukássi Józsefet, a Budapesti Hirlap egyik alapitóját és szerkesztőjét pénteken kisértük ki örök nyugalomra. Neki a halál megváltást jelentett hosszas kinos szenvedésektől. Evek óta sínylődött a meggyógyulhatás reménye nélkül; évek óta ásták, ásták az ő sirját, melyre önfeláldozó hitvese, rokonai, barátai és pályatársai tegnap dobták az utolsó göröngyöket. A hetvenes években sűrűn olvastunk tőle szebbnél szebb verseket, műfordításokat. Évekig foglalkozott Longfellow átültetésével. Lefordította »Hiavathát« ; szerkesztett szépirodalmi- és divatlapot, mig utóbb kizárólag publicistikai tevékenységre adta magát. Saját virágaiból tüzünk egyet sirjára, midőn mai számunkban egyik legrégibb és legszeb dalát mutatjuk be olvasóinknak. A Kisfaludy társaság legutóbbi ülésén, szerdán, legnevezetesebb volt a zárt tanácskozásnak az a momentuma, midőn Zichy Antal ur ama bizonyos, a beavatottak előtt már meglehetősen ismert Bajza monográfiáról zengett dicshymnuszokat, pénzt és morális támogatást kérve az ismeretlen szerző számára. • E

362 felemelő actus bekövetkezését mi már a télen megjósoltuk, csak azt nem tudtuk, hogy Zichy Antal ur, Lesser és a német színház patrónusa van kiszemelve arra, hogy a komédiát végigjátszsza. Egyébiránt Zichy Antal ur a felolvasó ülésen is szerepelt »Omnibusz« czimü meglehetősen nyikorgó életképével, melyet Csiky Gergely satyr-mosolylyal arczán mutatott be. Beöthy Zsolt Mussct-forditusokat olvasott egy fiatal vendégtől, Pekry Károlytól. Egyéb baj nem történt. =Q= Roskovics Ignácz festőművészünk már hozzáfogott azon freskók vázlatainak készítéséhez, melyek a Mária- és József-utczai gyönyörű románstilü templom belső diszét és nevezetességét fogják képezni, maga a jezsuita templom pedig, melyet élükön Györy Teréz grófnövel főrangú hölgycink építtettek, már teljesen kihámozódott az állványok burkolatából. Hátra van még a belső disz, a szobrok, az ornamentika, a falfestmények. Az utóbbiakon Roskovics dolgozik. Tiz nagy festmény lesz, melyek .lézus eletéből, az emberek iránti szeretetéről ábrázolnak jeleneteket és további 7 kisebb freskó a szentélyben. A milyen stílszerűen és szépen építette Kauser József magát a templomot, és a mily jogos várakozással lehetünk Roskovics kipróbált ecsetje iránt, a Jézus társaság temploma a főváros egyik nevezetes látnivalóját fogja képezni.

SZÍNHÁZ. Nemzeti

színház.

(.4 rendjel. Vígjáték 3 felvonásban, írta Henri Meilhac. — Első előadása a nemzeti színházban 1891 május 29-én.)

Andrésy Edbuard, a Rendjel hőse, passzionatus életmentő. H a látja, h o g y valamelyik embertársa veszedelemben van, rablók körmei közt, lángok vagy hullámok közepett: azonnal kész koczkára tenni a tulajdon életét, s nem nyugszik addig, míg felebarátját meg nem menti. S ezt a nemes sportot oly megindító szerénységgel és áldozat-készséggel gyakorolja, mintha ez volna a mindennapi foglalkozása. Bátor, derék fiu ez az Edouard, jó gyerek, csupa szív, és patriarkálisan hősies, mert életmentéseinél soha sem használ egyéb fegyvert, mint az esernyőjét; legalább igy figurázza ki őt Meilhac, a ki hősével nem minden gyöngédség" nélkül ugyan, de végesvégig csak kötődik. Meilhac tudvalevőleg akkor is ironizál, mikor jellemez; s ha nagyon kedvesnek festi is ezt a vígjátéki alakját, minduntalan figyelmeztet, h o g y ne vegyük valami rettenetes komolyan a dolgot. Nos, Edouard egy alkalommal, vadul forgatva esernyőjét, kiszabadította néhány útonálló körmei közül Collineau urat, a ki szarvasmarha-kereskedő s egy nagyon szép asszony férje. Collineau ur nagy hálával viseltetik megmentője iránt, bemutatja a feleségének, s örök barátságot igér neki. Edouard is igen megszereti Collineaut, kész érte tűzbe-vízbe menni, de még jobban megszereti Collineauné asszonyt, a kinek elkezd udvarolni életrehalálra, bár a kilátásai nagyon szerények. Mert Henriette becsületes asszony; szabad beszédű ugyan, s asszonyi kíváncsiságból hajlandó apróbb meggondolatlanságokra, de au fond igen tisztességes. Collineau ur azonban igen középszerű férj, a ki meglehetősen elhanyagolja a feleségét, s koronkint, lopva, túlteszi magát a házassági szerződésen is; A n d r é s y pedig végre sem utolsó gyerek, s látni való, hogy komolyan szerelmes az asszonykába. Denique egy szép nap Henriette azt a vallomást teszi férjének, h o g y van egy udvarlója, a lei komolyan megtetszett neki, s h o g y férjének a szeretetére és oltalmára nagyobb szüksége van, mint valaha. Collineau kineveti;

kisebb gondja is nagyobb ennél a históriánál. A. derék gazda szereti a feleségét, föltétlenül bízik benne, és sokkal inkább el van foglalva a tilosban való vadászattal, semhogy ügyet vetne a dologra. Azt tanácsolja tehát a feleségének, h o g y utazzék el pár napra Normandiába, egy cousinejához, a ki Barentinben lakik; ott nyugton lehet az imádójától. S nevetve beszéli el neje vallomását Edouardnak. Edouard erre fölbátorodik s titokban azt a merész ajánlatot teszi Henriettenek, h o g y utazzék el vele egész Harfleurig, egy kis kirándulásra. Henriette ajtót mutat a vállalkozó szellemű udvarlónak; de Collineau nélkül számit, a ki gyanútlanul helyezi vissza A n d r é s y t házi baráti jogaiba. Ez a Collineau férjnek született; mindent elkövet a saját romlására. S hogy sorsát megpecsételje, rábeszéli feleségét, h o g y utazzék el Barentinbe. Persze, csak azért akarja a feleségét elutaztatni, hogy ő maga is elutazhassák. Collineau ugyanis nagyban udvarol egy dámának, a ki egy kissé grófnő, de még inkább kalandornő, s a kinek esze ágában sincs, hogy komolyan ellenálljon neki. A derék szarvasmarha-tenyésztő odáig merészkedett, hogy meghívta a grófnőjét a feleségéhez, persze olyankorra, mikor a felesége soha se szokott otthon lenni. A grófnő csakugyan eljön, s megígéri Collineaunak, a ki egyedül fogadja, h o g y R ó m á b a menet meg fog állapodni Maconban néhány órára, s ezt a néhány órát az oda való hotel híres kék szobájában fogja tölteni. Collineau boldog, s elhatározza, h o g y feleségének az első vonattal el kell utaznia Barentinbe. »Jó — felel az asszony — de hidd meg ebédre Andrésyt, h o g y ne m a r a d j egyedül.« Magától értetődik. Hanem a h o g y az asszony kiteszi a lábát, Collineau elküldi Edouard-t. »Nem ebédelhetek veled, szököm.« É s rohan a lyoni vasút pályaudvarába. A másik ajtón meg A n d r é s y rohan el, a havrei vasút indóháza felé, hogy ugyanazzal a vonattal indulhasson, a melylyel Henriette. A második felvonás Harfleurben játszik, egy vendéglői szobában. Henriette tehát nem szállt ki Barentinben. Olyan coupéban foglalt helyet, melyben már hatan ültek, de tehet-e róla, hogy ezek mind kiszállottak előbb, h o g y egyedül maradt Edouard-dal, s hogy mialatt udvarlójának a könyörgéseit hallgatta, nem vette észre, hogy a vonat már elhagyta Barentint. Nincs más választása, mint kiszállni Harfleurben, s az első vonattal visszatérni. De a hogy megérkeznek Harfleurbe, kalandjuk akad. Andrésyben föltámad az életmentő; a miből nagy bajok következnek. A hogy áthaladnak a hídon, A n d r é s y észreveszi, h o g y egy horgászó ember bele esett a vízbe; hirtelen odaadja a kalapját és az esernyőjét Henriettenek, utána ugrik a fuldoklónál-:, kimenti, és csuron víz érkezik meg Henriettevei a hotelbe. Henriette dühös. H o g y a n ? N e m jut eszébe, hogy mialatt kihalászsza a vízbe pottyantakat, azalatt őt alaposan kompromittálja ? Mert baj van. A hotel pinczére fölismerte Henriette-et. Ez a pinczér ugyanis régebben inasnak ajánlkozott hozzá, de nem állott be a szolgálatba, mert Collineauné barna szobalányt tart, Léopold pedig csak a szőkéket kedveli. Léopold tehát tudja Henriettenek a nevét és lakásezímét, s az ujon érkezetteket, mint Collineau urat és nejét Íratja be a vendégkönyvbe, Ez kétségbe ejti ITenriette-et, s tele van szemrehányással. Edouard védekezik: »Hát tehetek én róla? Tudtam én, h o g y ez a Léopold itt lesz? Hisz nem engem ismer, hanem önt ismeri.« — »Igen, de hátha majd olyankor találkozik velem, mikor férjemmel leszek?« — folytatja Henriette. — »Nos, azt fogja hinni, hogy ön megcsal engem.« I-Ianem Edouard hiába iparkodik Henriettet megnyugtatni. Minden igyekezete kárba vész, annál inkább, mert a szegény fiún igen roszul fest

az a bő és kurta ruha, melyet a köpczös vendéglőstől kért kölcsön arra az időre, mig az övé megszárad. Henriette el van határozva, hogy tüstént távozik. De mikor Edouard ismét a maga ruhájában jelenik meg, hogy elkisérje, már nem találja olyan rútnak, mint előbb, s látva az igaz elkeseredést, mely Edouardot e hirtelen távozás hallatára elfogja, megesik rajta a szíve. Edouard sír . . . . s e perczben rémületes bőgés hallatszik be a szobába, majd az eszeveszett ijedtség hangjai, egy oroszlán kiszabadult az állatseregletből. Harfleurben tudniillik nagy ünneplés és vigasság van ; a magisztrátus díszebédet adott Francziaország kiváló barátjának, Nyugati Senegambia herczegének a tiszteletére; a város teli van vendégekkel és mindenféle idegenekkel; természetes tehát, hogy az ilyen nagy ünnepélyről a menazséria sem hiányozhatik. A kérdéses oroszlán ugyan nem valami rettentő állát, mert télen, mikor a fűtővel takarékoskodni kell, együtt szokott aludni az állatszelidítővel: de végre is, az egész város roppant rémületben van, s a senegambiai herczeg élete veszedelemben forog. De hát itt van a professzionátus életmentő. Andrésy előveszi az esernyőjét, neki megy az oroszlánnak, elkezdi döfölni, a vad fölegyenesedik, a két első lábát rátámasztja a derék Edouard vállaira s elkezdi nyalogatni az arczát, mig végre megkerül az állatszelidítő, s Brutust visszakergeti a ketreczébe. Ezt a kalandot Andrésy annyi egyszerűséggel, olyan kedvesen beszéli el, hogy Henriette a karjaiba omlik. Tessék, hisz ez az Edouard igazi hérosz! És most már esze ágában sincs visszautazni a legelső vonattal.

meg, kérem, s vállalja magára a doígot, minden következményével együtt.« Collineau megmutatja a levelet Henriettenek, a ki siet megnyugodni benne. N e m firtatja tovább a férje útjait, de oly föltétel alatt, hogy Collineau legközelebb elviszi őt Spanyolországba, ugyanakkor, mikor A n d r é s y — R ó m á b a utazik. A finomságokkal telt, kedves színdarab, melynek jellemzésbeli gazdagságáról ez a száraz vázlat nem adhat fogalmat, a pénteki bemutatón élénk hatást tett, bár az előadást tökéletesnek éppen nem mondhatjuk. Csak Nádai mester volt kitűnő Edouard szerepében. Hegyesi Mari asszonynak (Henriette) volt néhány igen jó momentuma. R.

Beniczkyné népszinmüve. (»Jávor Mártha.« Népszínmű 3 felv. Irta : Benkzkyné-Bajza Lenke. Először adatolt a városligeti színházban 1891 május 27-én.)

A mi Beniczkyné asszony irodalmi működésében legelőbb megkapja az ember figyelmét, az a szinte bámulatos termékenység, melyet produkál. Jókain kivlil nincs magyar tollforgató, a ki oly gyors egymásutánban szülné a szellemi termékeket. Mint jellemző csekélységet jegyzem fel, a mit a premiere estéjén hallottam, hogy az elmúlt karácsony hetében nem kevesebb, mint huszonhét tárczát irt a vidéki lapok számára. Azért irt csak ennyit, — jegyezte meg rá rögtön egy kiadóczég egyik tagja, melynél regényei meg szoktak jelenni, — mert nem volt megrendelése többre ! Es a mit az illustris asszony kiadója szellemes apergu-kép odavetett, nem is annyira apergu, mint igazság.

Hanem Andrésynek nincs szerencséje a hőstetteivel. E mellett a rendkívüli szellemi termékenység mellett, A sous-préfet megtelegrafálta a miniszternek, h o g y egy utóbbi időben még egy másik jellemző tulajdonságot is lehet Collineau nevű ur, a ki Párisban itt és itt lakik, rakásra észlelni Beniczkynénél. Ez az a mondhatnám lázas szomj, melymenti meg Harfleurben az embereket, s miután kihalá- lyel a regényirónö a drámaírói dicsőség után szomjazik. szott a vízből egy már-már fuldokló embert, épen most Nincs is részegítőbb valami a szerzőre — ugy mondják — mentette meg a senegambiai herczeg életét. E táviratra mint kilépni a lámpák elébe és egy tömeg tapsait fogadni, melyet a miniszter azzal válaszol, h o g y a becsületrend lovagjává mi ragadtunk fel a lelkesedés extázisáig. Olyan hódolat ez, melynevezi ki ama bizonyos Collineau urat. ben csak koronás fejedelmek és színpadi szerzők részesülnek. A kétségbe ejtő kitüntetés keresztet búz az Edouard És a modern szinpad ebben a tekintetben rá is szorulna reménységeire. Henriette megrémül. Pia ez megjelenik a holnapi hivatalos lapban, s Collineau véletlenül elolvassa egy kis szabadelvű reformra, hogy a női szerzők is megjelena dolgot! Ez a gondolat teljesen kiábrándítja. U g y találja, hessenek a lámpák előtt ! Ugy amint a dolog ma áll, a rendező h o g y nincs veszteni való idő, s a legközelebbi vonattal lép ki helyet tök, frakkban és fehér keztyükben, a sugólyuk elébe, hogy megköszönje »a sferfő nevében« a kihivást. Szegénykék visszamegy Párisba. igy csak másodkézből kapják a dicsőséget . . . A h o g y haza érkezik, megtudja, h o g y férje is úton Benic^kyné-Bajza Lenke sem jelenhetett meg a szerda volt. Ezt ürügyül használja fel, hogy védekezés helyett esti premiérc-n tapsoló közönsége előtt; a kegyelmes asszony a vádat kovácsolhasson, a mi a legjobb neme a védelemnek. kulisszák mögött ült egy rozoga rendezői faszéken és onnan volt Az újságok tele vannak Collineau ur hőstetteivel Henriette megtámadja az urát, hivatkozva az újságokra. kénytelen hallgatni azt a tapsáramlatot, mely az aréna fabódé»Micsoda, ön Harfleurben volt, még pedig egy hölgy- jának magasából kövér hullámokban feléje hömpölygött. Egy rozoga faszéken ! És fényes termeinek pompás berengyei?« Collineau eleinte csak nevet a dolgon, azt hiszi, hogy valami névrokonról van szó, de mikor a miniszté- dezésében még sincs olyan peluche-causeuse, vagy bársony chaiseriumból elhozzák a kitüntető iratot, maga is elámul. longue, a melyen édesebb pihenés esnék : hja, egy ilyen rozoga szék a színpadi dicsőség babéraival Van béllelve. Csakhogy nem ér rá törni a fejét, h o g y mit jelenthet ez: a szobalány jelenti, hogy itt van az a pinczér, a ki az És egy jól berendezett irodalmi háztartásban nincs kedurnák tegnap este fölszolgált a hotelben. Collineau meg- vesebb bútordarab a — sjinpadi dicsőségnél ! szeppen; azt hiszi, h o g y a mficoni pinczér került elő, s * erősen tart tőle, h o g y most kisül a turpisság. De Edouard és Plenriette is halálos aggodalomban vannak. Ez LéoTársadalom-politikai szempontból nézve ezt a premiére-t, pold! Azaz maga a veszedelem. Szerencséjükre, Collineau, .azt hiszem, mar magában véve az is nagyon érdekes, hogv félve a kompromittáló találkozástól, Andrésyre bizza, Beniejkyné-Bajza Lenke, a ki rangjánál, társadalmi előkelőséh o g y a pínczérrel beszéljen, s maga kereket old. Léo- génél fogva a legfelsőbb lijejer közé tartozik, — ne'psjinmHpold-t aztán nagy nehezen kidobják, s Andrésy eltávozik, vet ir. hogy egy névtelen levéllel Collineaut teljesen tévútra Valóban nem tudom, hogy fejezzem ki magamat : az vezesse. »Uram — szól a levél — tegnap Plarfleurben arisztokrata irónö leszállt a népszínmű demokratizmusáig, vagy voltam egy férjes asszonynyal, s kénytelen voltam az pedig a népszínmű demokratizmusát emelte fel Írónői arisztokraön nevét használni, h o g y őt el ne áruljam. Bocsásson tizmusának magasságához ?

364 B á r m e l y i k l e g y e n is a l a p j a nnk,

mely

»Jávor

megjegyzésemet,

Márthat«

hogy

a n n a k a teremtési proczesszus-

jól c s ő

látvány

szemünknek,

a r i s z t o k r a t i k u s k ö r b e n élö i r ó n ö aláhajlik fülét a

nép

sfivéhej,

hogy

Kgy i l y e n sjivhex

és

műhelyben, V

a z t á n , a k i jól

hallgatta

verését,

odanyomta egy

fülét a

nép-

jouron

igy

irodalmi

M

s z ó l h a t a k é k v é r ű h ö l g y e k h e z és u r a k h o z : — H ö l g y e i m és u r a i m fent

és lent

különbözünk

a

magyar

társadalomban

itt,

mint

túl is e g y - e g y

kirándulást

K

A

B

A

T

E

R

S

E

N

Y

I

N

E

R

V

A

K

A

N

N

A

U

H

U

ott!

egy e g é s z s é g e s k a p c s o t

és

irodalomban

a

A

szalon-

dráma és a népszínmű közt. »Jávor Márlhá«-ban Beniczkyné- Bajza Lenke nem minden siker nélkül k ü z d ö t t

Z

JV1 E

Z

A

N

N

A

S

D

0

R

J

A

N

egymástól!

h s igy e g y i l y e n » J á v o r Márt ha« teremtett

I

u g y a n a z a sziv d o b o g ;

ugyanazok az érzések, ugyanazok a szenvedélyek . . . C s a k i s a nevelésben

V

küzködik,

szenvedélyek.

irónö

éberül

I B S E N HENRIK.

mikor az

és o d a i g y e k s z i k t a r t a n i

m e g h a l l j a ; m i n t dobog,

szenved s h o g y dolgoznak benne, m i n t egy h a t a l m a s a mindenféle emberi

A 20. számban közlött szobor-rejtvény megfejtése

s z ü l t e , n e m n y o m h a t o m el a z t a

1

N

A

R

K

I

s

S

O

S

F

R

A

N

K

F

U

R

T

m e g a n é p s z í n m ű i formával. Ha ezenakar

tenni

Helyesen fejtették m e g :

s z a l o n j á n a k e l e g á n s j>ar-

q u e t t e - j é r ö l a c z i f r a s z ű r ö k n e k és t u l i p á n o s

ládáknak

e r r e a spe-

és Aranka,

Balogh

Béla,

N.

Miklós, Böhm Ella, Elsner Aurelia

Ecker György,

Michna

Mihály,

cifikus terére, n e m nézzük rossz szemmel.

Misner József, Farkas Pista és Giza, Szelecsényi

K. W .

É s egy u j a b b n é p s z í n m ű v é b e n m e g i n t m a g á v a l h o z h a t j a Dankó P i s t a »szügedi« c z i g á n y p r i m á s t , k e g y e l m e s a s s z o n y o m , a

Zsigmond, Lüke Vilma, Salzberger Eszti, Kemfner Alfréd.

Kiss Irma,

Nóra, Szgkler

Lajos, Paxy Kornél, Bán I.ászló, I.endvay Sándorné, Schön Róbert, Tóth

k i n é l j o b b m a g y a r n ó t á k a t m a m é g — K o n t i s e m ir. Nerao,

HETI POSTA. OSZLOP R E J T V É N Y . Paczauer

Felixlöt.

Alakíttassanak

az

alábbi szó-

tagokból a következő szavak : 1. Betü. 2. Időmérő eszköz. 3. Mytliologiai nőalak. 4. Korcsolyázók réme. 5. Költői műfaj. 6. Korán elhunyt jeles magyar lyrai tehetség. 7. Költők vágya. 7 8. Magyar város. 9. Olasz bérgyilkosok neve. 10. Görög vígjáték iró. 11. Híres magyar hős. 12. Hindu szerzetes rend. 13. Régi IO magyar vendégség. 14. Szomszéd tartományunk. felekezet.

15. Hindu vallás-

lefelé olvasva egy magyar regénylegszebb

egy kalap

regényének

czimét adja.

alá fogható

az ő kinövéseivel.

Azok a kiváló modern szel-

lemek, kiket ön baktériumoknak nevez, baktériumoknak talán mégis egy kicsit nagyok és in ultimo analysi, ezek nem a betegség (liaugyan betegség ?) okozói, hanem productumai. Arról, hogy a mi korunkban nincsenek többé troubadourok, nem lehet filozofálni, ezt csak konstatálni lehet.

A középső oszlop betűi felülről író egyik

Budapest. P. I. Mi, fájdalom, olvasóink nézetét erről a kérdésről egészen authenticusan nem tudnók közölni önnel. Általában véve a dolog ugy áll, hogy a »törvényszéki tárcza és pletyka« rovatokról mindenki csak orrfintorgatva beszél, de az, hogy az illető lapok oly nagy súlyt fektetnek e rovatra, világos bizonyítéka annak, hogy a közönség mégis csak nagy gyönyörűséggel olvassa. E caviáros czikkekre nézve tökéletesen egy nézeten vagyunk önnel, valamint teljesen egyetértünk abban is, hogy ez ellen a divat ellen nem basznál semmiféle prédikáczió. A divat, ha nem több ennél, előbb-utóbb ugy is csak lejárja magát l)e, hogy ez a divat az uralkodó irodalmi irány egy elfajulása, még nem jelenti azt, hogy ez az irodalom is mindenestül

Ibsen,

Echegeray,

Tolstoj

és

a

legnagyobb

bűnös

—

Zola bizony nem esküdtek előre össze, hogy egy uj irányt teremtsenek, hanem a kor felfogása, szelleme ellenállhatatlanul bele kényszeritette őket ebbe az irányba. Mi a magunk részéről nagyon tudjuk élvezni egy Walter von der Vogelhweide dalait, de azokra a lágy szerelmi dalokra, melyeket Zolának kellett volna megírnia, nem vagyunk kiváncsiak. B u d a p e s t . X. Z. Az örök szerelem. Csinált virág. Émelygős romantika. A grófnő nem igy gondolkozik és az ispán fia nem igy

beszél. V e r m e s Károly. Tárczája legközelebb jönni fog.

46 S s

z *

3

«

£ &S

•

Budapest. Vadászkalanti. Kezdetleges technikája daczára is van versében valami, a mi figyelmünket felkölté. De nehogy vissza éljen e dicséretünkkel !

•D O

s

I E * r•í

STEltXItEIMi ÁRMIX hangszer-ipartelepe Huilapi'st VII., lii'ri'|H'si-ul SO. uz. Kápes hangszer-Iti-jegyzCk ingyen és bérmentve,

O W N O

Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos : K I S S J Ó Z S E F .

3

09 CD O U) s N P-

Főmunkatárs : J U S T H

x

0 : ,_. N O) a £

ZSIGMOND.

Színes selyemkelméket 60 krtól 7.65 krig m

N

CD

T

CD

méterenként — sima és mintázott 25oo különböző fajtában és színben — darab vagy ruhaszáma bér és vámmentesen küld H E N N E B E R G G. cs. és k. udv. szállító gyári raktára Zürichben. Minták kivánatra küldetnek. Levelek 10 kros bélyeggel bénnentesitendők.

B u d a p e s t , 1891. N y o m a t o t t az „ A t h e n a e u m " i r o d a l m i és n y o m d a i r. t á r s u l a t

betűivel.