KOPERNIKUSZ LEÁNYÁHOZ

Deák András

KOPERNIKUSZ LEÁNYÁHOZ AZ EMBERRĐL

Vác, 2012

ISBN 978-963-88957-7-6 A borító grafikai tervezése: Kovács Melinda Kivitelezés: Deák Tamás Kiadó: Váci Egyházmegye Felelđs kiadó: Dr. Beer Miklós megyéspüspök Nyomda: Kucsák Könyvkötészet és Nyomda, Vác Felelđs vezetđ: Kucsák Gábor

VEDD ÉS OLVASD! Egyszer valaki azt állította, hogy a nagyvárosokban nem lehet látni a csillagokat. Én jórészt falun nđttem fel. Természetes volt a számomra, hogy nyári estéken bámultam a csillagos eget. Nem tudtam betelni a varázslatos látvánnyal. Megdöbbentem a gondolattól, hogy valaki ezt nem láthatja. Sajnos azóta meggyđzđdtem róla, hogy Pesten, a kivilágított Andrássy úton tényleg nem lehet csillagokat látni. Ha nem látjuk a csillagokat, könnyen elfeledkezünk arról, hogy kik is vagyunk, honnan is jöttünk. Ám e nélkül, a gondolkodó-töprengđ kérdezés nélkül olyan szánalmas az emberi létünk. Képesek vagyunk önmagunkra reflektálni és éppen ezt szalasztanánk el? Kopernikusz mert kilépni a mesterséges fények álomvilágából, hogy a zsoltárossal szólva: „a te fényedben lássuk az igazi fényt”. Kopernikusz módjára szerzđnk is új látásmódhoz akar elvezetni. A csillagoktól indul, hogy visszaérkezzen személyes létünk nagy kérdéséhez: ki vagy te ember? Szent Ágoston örök-idđszerıséggel talált rá a legfontosabb témára: „Deum et animam scire cupio”. Isten és ember titkát kutatni vágyom. A kettđ elválaszthatatlan. Megsejteni az „ember-képletet”, rácsodálkozni a „belesemmisülés” titkára, test és lélek elválaszthatatlan egységét átélni, merészen bepillantani az Eucharisztia misztériumába vagy Mária lényébe … mind-mind izgalmas kaland.

3

Ahogy egykor Platón Szokratészt beszélgetđpartnerül választotta, szerzđnk is így látogatja fejezetenként a bölcs-öreg szerzetest. Ugyanakkor féltđ apaként kézen-fogva vezeti leányát a hívđ ember reménnyel kísért életútján. Vedd és olvasd! Nem fogod megbánni. Szeretettel ajánlom. Beer Miklós

4

Kopernikusz csillagokat lát Elöljáró beszéd Drága Borcám! Ahonnét most írok, gyönyörıen ragyognak a csillagok: az Esthajnalcsillag, a Sánta Kata és a Fiastyúk, a Göncölszekér és ezer égi lámpás társuk. Mégis most olyan csillagokról tudósítalak, amelyeket az ember akkor lát, amikor jól kupán vágják. Képzeld el! Találkoztam egy emberrel, aki – itt most egy kicsit túlzok –, azt bizonygatta nekem, hogy mielđtt megszülettem, már megszülettem. Ettđl, azt hiszem Te is csillagokat láttál volna. De tudod, mi a különös? Beszélgetéseink során egyre inkább az az érzésem támadt, hogy talán nem is olyan abszurd, amit mond. Majd pedig kezdtem elképzelhetđnek tartani, a végén azt mondtam, igaza lehet, aztán meg, mint aki felfedezte Amerikát, felszabadult öröm töltött el. Miután rájöttem, hogy egy nagyon értelmes emberrel van dolgom, beszélgetéseinket elkezdtem lejegyezni. Aztán arra gondoltam, megküldöm ezeket Neked, hátha hasonló élményben lesz részed, mint nekem – a csillagokat kivéve. Ebbéli levelezésünkhöz az atya is hozzájárult. Mert hogy egy kedves, idđs ferences szerzetes a beszélgetđ partnerem. Természetesen én többnyire csak hallgattam. Az emberrđl elmélkedett. Egy gondolkodásban és szemlélđdésben eltöltött élet derengett át mondatain. Egyre jobban megkedveltem emberségét, világ- és emberszemléletét. Kívánom, hogy Te is így legyél ezzel. Ölellek szeretettel: Édesapád 5

l. levél AZ EMBER Kis betıvel! Drága Borcám! Amikor megismertem, fáradtan, szinte vontatottan beszélt. Idđnként megpihent, levegđ után kapkodott. Viszont minden szava, minden mondata hitelesen hangzott. A szertartás végeztével felkerestem. Így kezdđdött barátságom a jó öreg szerzetessel. Bizalmába fogadott, és hozzájárult, hogy máskor is meglátogassam. Majd észreveszed Te is, milyen érdekes elképzelése van a világról! Legutóbb – kérésemre – az emberrđl kezdtünk beszélgetni. Amikor pedig megtudta, hogy engem mostanában az ember titka foglalkoztat, így szólt: Ez azon tárgyak közé tartozik, amelybe már sokaknak beletört a bicskája. Mi tagadás, engem is foglalkoztatott, hiszen a világ minden rejtélyének az ember a kulcsa. Ezt hogy értsem? – vetettem közbe. Én se nagyon érem föl ésszel, inkább csak érzem – válaszolta. Az ember nem váratlanul és nem is valamiféle evolúciós ugrással jelent meg az élet színpadán. Úgy gondolom, hogy az „emberi jelenség” gyökerei a világ kezdetéhez, a teremtéshez nyúlnak vissza. Ha ez így lenne, akkor valóban nagyon kemény fába vágja fejszéjét az, aki az ember rejtélyét meg akarja oldani. Pedig ott kezdđdik. Tudod, én filozófiát és dogmatikát tanítottam a fđiskolán. De ezeket a gondolatokat, amiket 7

Kopernikusz leányához az emberrđl

most megosztok veled, csak magamban forgattam. A hallgatóknak a hagyományos emberkép alapján tanítottam valamennyi tantárgyat. Mit kell érteni a hagyományos emberkép alatt? A katolikus egyház azt vallja, hogy az ember halandó teste egy halhatatlan lelket hordoz. A lelket Isten már a magzati állapotban beleteremti. Ezért is tiltja az egyház az abortuszt. A test halálát pedig a lélek túléli, de valamikor, valamilyen megújult formában a teljes ember föltámad, és Isten ítélđszéke elé áll. Ezt azért nem kerülhetjük el, mivel a halállal egy olyan dimenzióba lépünk, ahol a jókra a mennyország, a roszszakra a pokol vár. Hogy ezek a fogalmak mit takarnak, arról csak sejtelmeink vannak. Mindenesetre a keresztény erkölcstan jól látható parancs-cövekekkel jelöli ki a helyes utat. Ebben a tanításban én nem érzékelem, hogy az emberproblémának bármilyen köze lenne a világ keletkezéséhez – jegyzem meg. Helyesen gondolod. Az én emberképem kissé eltér az elđbb fölvázolttól. Azt ugyancsak vallom, hogy van bennünk valami, ami túllép a durva anyagi léten. Értelmünk, reflexív tudatunk olyan valóságokat és összefüggéseket képes meglátni, amelyek alapján a gondolkodók általában úgy tartják, hogy nem lehet az anyag terméke. És te másképp látod? Kissé, igen! Messzire, a világ keletkezésének, tehát a teremtésnek a pillanatához kell visszamennünk ahhoz, hogy követni tudjad elképzelésemet. Manapság azt vallják a csillagászok, hogy a kozmosz eredete valami homogén gázfelhđ volt. Megjegyzem, ezen a fokon már szükségszerıen minden olyan homályos, mint az đsköd, mivel ahhoz, hogy a kezdetet ismerjük, a Teremtđnek kellene lennünk. Tehát marad számunkra a hipotézis. De fogadjuk el ezt a feltételezést, mert az 8

Az ember

elképzelésem kifejtéséhez támaszt nyújt. A tudósok szerint ebbđl a homogén gázfelhđbđl úgy bontakozott ki a kozmosz, hogy az egyes elemi részecskék összekapcsolódtak, aztán láncreakció mintájára egyre bonyolultabb szerkezetı vegyületek jöttek létre. Azt hiszem, ezt ma már csak kevesen vonják kétségbe. De ezzel még nem oldottuk meg az ember-rejtélyt – jegyeztem meg okoskodón. Valóban, ezzel – legjobb esetben is – még csak az emberszabású majmokig juthatunk. A „Kopernikusz-i” lépésre majd csak a legközelebbi találkozásunkkor szánjuk rá magunkat. Fogytán a levegđm, pihennem kell. Annyit azért búcsúzóul és elđzetesként mondanék még, hogy a teremtéstörténetben minden szál az emberhez fut. Másképpen fogalmazva: a teremtés célkeresztjében az ember áll... Tudom, Borcám, ez a beszélgetés messzire nem vitt, de nélküle nyilván nem értenénk a folytatást. Bízzunk, hogy legközelebb minden helyére kerül. Az mindenesetre már most is érzékelhetđ, hogy az atya valami egészen új szemléletet képvisel. Az utolsó mondata is izgalmas, hiszen a modern ember a csillagmilliárdossá tágult világában éppen, hogy jelentéktelenségét éli meg. Csukd csak be szemedet, és tudatosítsd magadban, milyen parányi, ugyanakkor mennyire sajátos képzđdménye vagy ennek a végtelen fény-anyag-forgatagnak. Tested és lelked minden íze idegen, hontalan, ami által tele vagy tudatos és tudatalatti feszültséggel. Aggódsz a máért, aggódsz a holnapért. És most gondolj arra, amit az atya mondott: a mindenség célkeresztjében vagy. Nem parányi, nem jelentéktelen és elveszett, nem idegen és hontalan, hanem a mindenség szeme-fénye vagy! Emeld fel fejedet, Borcám, kel a Nap, a Te Napod!

9

2. levél Az EMBER Nagy betıvel! Jó öreg barátom folytatta a fáradtsága miatt múltkor félbe szakított, különös elmélkedését az emberrđl. Ezúttal azonban meglepđ fordulattal kápráztatott el. Ha jól emlékszem, azzal a gondolattal foglalkoztunk legutóbb, hogy a lét minden szála az emberhez fut. Ezt még megfejelem azzal a kijelentéssel, hogy bizonyos tekintetben a világnak emberarca van. (Nem szóltam, de tekintetembđl kiolvasta, hogy csak azért nem szólok, mert a meghökkenéstđl szóhoz se jutok. Majd kis szünet után folytatta:) Azt a kérdést tettem föl magamnak, hogy „Ákos, valóban hiszel te Krisztusban?” – Miután egész életemet erre a hitre tettem fel, nem válaszolhattam másképp, mint igennel. És ekkor jött a megvilágosodás: Đt teszem meg gondolataim sarkkövének! Úgy vettem észre – fordult hozzám –, hogy járatos vagy a hit alapkérdéseiben. Mondd, mit tanít Krisztusról a vallásunk? Azt, hogy Đ valóságos ember és valóságos Isten volt. Nos, erre a gondolatra építettem világképemet, amelynek középpontjában a „VALÓSÁGOS EMBER” áll, aki ugyanakkor „valóságos Isten” is volt. Ez az „ember-képlet” mind a megváltásunknak, mind pedig a teremtésnek kulcsa. Mert kérdezem: miért ember lett az Isten ahhoz, hogy megváltson? 10

Az EMBER

Nem tudom – feleltem. Azért, mert más út és mód nem volt erre. Az Istenember, Krisztus a megváltás „sine-qua-non”-ja. De ugyanígy nélkülözhetetlen volt Đ a teremtésnél is! De miért volt Đ nélkülözhetetlen a teremtésnél? Mert ember is volt. Gondolatunkat vigyük vissza egy kicsit az emberhez. Azt mondtuk az emberrđl, hogy, testén kívül van valami, ami isteni szférákba emeli. Értelme, éntudata, szabad akarata képesítik erre. Ezen képességek birtokában úgyszólván kedvére alakíthatja a világot. Isten ezt, mint Isten, nem teheti meg, hiszen, ha egyszer azt akarta, hogy ez a világ legyen, akkor kénytelen tiszteletben tartani ezen világ létének törvényeit, amelyekre Đ a teremtés érdekében igent mondott. Az embert, aki szerves része a teremtett világnak, ilyen szempontok nem kötik. De a Teremtđnek önnön megkötöttségén túl egy még eredendđbb problémát is meg kellett oldania a teremtés érdekében! Đ az abszolút létével mindent betölt. Rajta kívül nem lehet semmi. Tehát csak úgy teremthetett csillagokat és bármit, ha azt be tudja emelni isteni létébe. Erre egy megoldás kínálkozott: az ember-képlet. Ugye azt mondtuk, hogy az ember az a kiváltságos lény, aki képes isteni régiókba emelkedni, ugyanakkor szabadon mozoghat, cselekedhet a világban és a világgal. Isten számára ennélfogva az emberképlet kitörési lehetđséget kínált – egyetlen lehetđséget –, a teremtéshez: emberré lenni! Így született meg az Istenember, valóságos Isten és valóságos ember. Đ az az EMBER, akiben és aki által a teremtés realizálódhatott. De nemcsak a teremtés, hanem az embernek, immáron testvérének a beemelése az Đ isteni életébe, az az a megváltás is. A második isteni személy szinte belesemmisült az ember-képletbe, miközben teljesen alávetette magát az Atya akaratának: „Engedelmes lett egészen a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). 11


Hazudnék, ha azt mondanám, hogy értem – jegyeztem meg –, de már sejtem, miért fut minden szál a teremtés pillanatától az ember-képlethez, illetve szegrđl-végrđl az emberhez. Nos? – nézett rám kérdđn az atya. Talán, mert az ember-képlet nyújtotta az egyedüli lehetđséget a Teremtđ számára ahhoz, hogy más is létezhessen, mint Isten. Így igaz, de konkrétabban fogalmazva én úgy válaszolnám meg a kérdést, hogy azért, mert az Istenember Emberfia volt. Mára legyen ennyi elég. Még vissza-visszatérünk rá. Köszönöm, atyám! Azt hiszem, a legközelebbi találkozónkig lesz, mit feldolgoznom... Hát ezeket tudtam meg, Borcám, az emberrđl folytatott második beszélgetésünk alkalmával. Megvallom, nekem se könnyı sem ésszel, sem hittel követni ezeket a gondolatokat, pedig az az érzésem, hogy harmonizálnak a kereszténység igazságaival. Úgy tınik, hogy mind a teremtésnek, mind pedig a megváltásnak az ember-képlet a nyitja. Így már értem, miért az ember a világegyetem szeme-fénye. Krisztusról mondja Pál apostol, hogy Isten mindent a lába alá vetett (1Ef 1–22). Gondolj gyakran arra, Borcám, hogy Te ennek az EMBERnek édes testvére vagy. Bárhogyan alakul is az életed, visszavonhatatlanul a teremtett világ királya, királynđje vagy, miként minden ember az. Ezt már senki se veheti el Tđled. Sem az ég, sem a föld. Emberséged göröngyös útját végig kell járnod. De melletted, veled járja utadat az EMBER is, most is és örökre Veled. Megkülönböztetett barátságának, miként országának, soha se lesz vége.

12

3. levél EGY KÖVÜLET A világ đsképlete Kopott foteljében ülve találtam öreg filozófus barátomat. Szemüvege fölött derısen nézett rám, miközben súlyos asztmája miatt keservesen kapkodta a levegđt. Nehezére esett a beszéd. A világ eredetének problémáit feszegettük. A Biblia kezdđ mondatából indult ki: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”. Itt a «kezdetben» kifejezés nagyon tudománytalannak tınik – mondta –, pedig ennél pontosabban nem lehet megnevezni a világ keletkezésének pillanatát. Ekkor ugyanis nemcsak a véges lét indult útjára, hanem az idđ is. Az idđ a változó világ negyedik dimenziója. A világ keletkezése elđtt nem volt idđ. De valaminek csak lennie kellett! – vetettem közbe. Természetesen. Volt az a lét, amely nem lett. Ezt nevezzük Istennek. Mivel pedig benne nincs változás – a változás ugyanis kezdetet is feltételez –, így benne idđrđl sem lehet beszélni. Đ az idđtlenségben VAN. A kezdet „lába” tehát az idđtlenségbe lóg, ahol a mindent betöltđ abszolút teljesség létezik. Ha mindent betölt, akkor hol marad helyünk nekünk, akik nem vagyunk Isten? – kérdeztem. Súlyos kérdést vetettél föl, barátom – mondta. Az bizonyos, hogy világunk csak általa keletkezhetett, és általa maradhat létben. Mi, teremtett lények, mindig mástól kapjuk 13


létünket. Gondolj csak a születésre vagy az életünk fenntartását szolgáló táplálkozásra. De vonatkozik ez az élettelen, anyagi világra is. A filozófia nyelvén úgy szoktuk mondani, hogy világunk nem önvaló. Tehát léte kétségtelenül feltételezi Isten keze mıvét és jelenlétét. Ebben minden valamirevaló filozófus és teológus egyetért. Kérdésedet azonban nagy ívben elkerülik, mivel nem tudnak rá megfelelđ választ. Így cselekedtem én is, amikor tanítottam. Azt hiszem azonban, hogy azóta megtaláltam a választ, bár senkinek sem beszéltem róla. A megoldás az ember-képlet, ami egyben világunknak is đsképlete. Az ember-képlet felcsigázta érdeklđdésemet, de öreg barátom jelezte, hogy mára befejezte. Nagyon nehezére esik a beszéd – mondta. Ezt magam is érzékeltem, mert szája széle elkékült és egyre hevesebben kapkodta a levegđt. Nagyon megsajnáltam, de segíteni nem tudtam. Ültem még egy keveset csendben, míg megnyugodott, aztán elköszöntem. Utolsó mondata nem hagyott nyugodni. Megpróbáltam magam elé képzelni a „világot” a világ nélkül. Azt az állapotot, amikor nem vagyok, emberek sincsenek, a föld, a Nap, a csillagok sincsenek. Sötétség és üresség, hideg némaság csupán. Hogyan lehetett ebbđl madárdalt, hóvirágot, csobogó patakot, mosolygó emberarcot kihozni? Ki az, akinek ez sikerült? És Đ elđtte milyen volt? Fantáziám képtelen ezzel a feladattal megbirkózni. Ha fényt tudott teremteni, talán Đ volt a fény – gondoltam. De sokáig nem jutottam ezen az úton. Hiszen madárdalt, virágot, embert is teremtett, mégse mondhatom, hogy Đ volt a madárdal, a virág, az ember! De ha ennyi gazdagságot tudott teremteni, akkor végtelenül gazdag lehet. Ha csillagbirodalmakat alkothatott, milyen hatalmas lehet! De ha ilyen gazdag és hatalmas, mi motiválta arra, hogy teremtsen? És hát minduntalan visszatért a kérdés: Ha Đ olyan lét, amely mindent betölt, hogyan szorított magának helyet másnak, például nekünk, akik nem vagyunk Đ? Milyen varázs-képlet az, amellyel az atya ezt a szakadékot áthidalja? 14

4. levél A KIS MISZTIKUS NOVÍCIUS Az én és a Te Várakozással eltelve nyitottam be legközelebb a jó öreg barátom szobájába: ma talán megtudok valamit a világ đsképletérđl. Ugyanaz a kép fogadott, mint elđzđ alkalommal. Az egyetem felđl érdeklđdött. Elmondtam legfrissebb élményemet, amikor a gyakorlatvezetđ, aki az egyetem kommunista párttitkára is volt, megkérdezte, hogy mi a véleményem az új gazdasági mechanizmusról. Én erre azt válaszoltam, hogy nem politizálok. Đ erre: Aki nem politizál, azzal politizál, hogy nem politizál. Így igaz! – helyeselt öreg barátom. Emberi kötelességünk állást foglalni értékek mentén. Amikor beléptem a szerzetbe, ilyen értelemben én is politizáltam, hiszen radikálisan állást foglaltam a legnagyobb érték mellett: a nagybetıs EMBER mellett. Azt gondoltam volna, hogy Isten mellett kötelezted el magadat – jegyeztem meg. Késđbb meg fogod érteni, hogy a kettđ egy. Az ember ugyanis sokkal csodálatosabb lény, mint gondolnád. Elmondom novícius – próbaidđs – korom egyik élményét. (Kis szünetet tartott, lecsukta szemét és úgy folytatta. Én pedig kezdtem eltemetni azon reményemet, hogy az đsképletrđl megtudok valamit.) A novíciátus a templom kórusa mellett volt. Ott napközben jól el lehetett rejtđzködni. Szívesen elmélkedtem az orgona 15


fedezékében. Egyik alkalommal, amikor abban a kérdésben merültem el, hogy ki is vagyok én, belsđ fény borított be, és nagy békesség töltött el. Kívülrđl láttam magamat, miközben az énem teljesen feloldódott egy mindent betöltđ Te-ben. Azóta, ha kimondom magamban «én», valamiféle aranyló környezetben földereng mögötte ez a Te. Lassan meggyđzđdésemmé érlelđdött, hogy az énem és ez a Te olyan szorosan kapcsolódnak egymásba, hogy a Te nélkül nem is tudnám kimondani, hogy «én». Ezek szerint az én és a Te között az én tekintetében énem létét meghatározó függđségi viszony áll fenn? – kérdeztem. Bizony az! De az a különös, hogy ezzel egyidejıleg énemet úgy élem meg, mint ami testemben van. Bár éntudatról, öntudatról beszélünk, ami jelzi, hogy központja bennem – az agyban – van, de testem valamennyi szerve, sđt a környezetem, a nagyvilág, amellyel kapcsolatba kerülök, mind építik, alakítják. Ez annyira evidens, hogy nem szorul bizonyításra. A jelenség viszont elgondolkodtató, mert arra vall, hogy a viszonyoknak sokkal fontosabb funkciója van, mint gondolnánk. Errđl azonban majd késđbb. Ha a mulandó dolgok alakíthatják az éntudatot, akkor ugyanolyan halandó, mint a test – jegyeztem meg –, és akkor nyilván a lélekrđl is ezt kell feltételezni, pedig úgy gondolom – és az emberek általában egyetértenek velem ebben –, hogy a lélek halhatatlan. Ebben az általános meggyđzđdésben az ember đsi vágya ölt testet, de minden tapasztalat ellene szól. Persze ezt csak neked merem állítani. A katedrán veszélyes lett volna ilyesmivel elđhozakodni. De, hogy megnyugtassalak, ennek ellenére én is azt vallom, hogy a halállal nem semmisülünk meg. Majd egyszer errđl is beszélhetünk. Mára legyen annyi elég, hogy van a fogható testünk, és ebben a testben bontakozik 16

A kis misztikus novícius

egy meg nem fogható, helyhez nem köthetđ, gondolatokban korláttalanul szárnyaló én. Hajdani én-élményem elmondásával ezt szerettem volna kiemelni. Az emberben létezik olyan képesség, amellyel a dolgok mélyén rejtđzđ TE-vel tud kapcsolatot teremteni. Ennek a tulajdonságának köszönhetđen tudja megérteni a világot. A racionalitás ugyanis, miként ez a titokzatos Te, mindenben ott van, mindenen átragyog és minden megértés feltétele. Az ember utat talál hozzá, és ez a képessége minden teremtett lény fölé emeli. Nem világos számomra, hogyan talál az értelmem utat hozzá? A hagyományos Isten-ember-képpel nem is fogod megtalálni ezt az utat. A nyugati filozófia a megismerésre két változatot tart számon: „a priori” és az „a posteriori” megismerést. Az elđbbin az okoskodás nélküli, intuitív felismerést értjük, az utóbbin a logika fegyverével a tapasztalatok felhasználásával szerzett megismerést. A tudományok világában ezen utóbbi nyert polgárjogot, bár azt mindenki elismeri, hogy egy-egy fölfedezés valamiféle intuitív megsejtéssel veszi kezdetét. Elđbb megsejti az igazságot a tudós, majd ezt követđen „a posteriori” módszerrel halad tovább. Ez a kétféle ismeretszerzés – nem tudom érzékeled-e –, a filozófiánkban nincs köszönđ viszonyban egymással. Az intuícióval alapjában véve nem tudunk mit kezdeni. Helyesen gondolom, hogy éppen ez a fajta megismerés az az „út”, amirđl fentebb szót ejtettél? Így igaz! Azt vallom, hogy az intuítiv megismerés – vagyis az „a priori” – és az értelmünk logikai tevékenysége folytán szerzett ismeret mindig együtt fut, és az utóbbiban jelen van az elđbbi. Megismerésünk nem tudja nélkülözni az „a priori” fázist. Ez abból a ténybđl fakad, hogy minden – élđ és élettelen világ, valamint az igazságok is – csak Isten tenyerén 17


állhatnak fenn. Đ pedig csak intuítive közelíthetđ meg az értelem számára, ami véges voltunkból logikusan ered. Jól sejtem? Te ember voltunk igazi ismérvét nem is abban látod, hogy tudunk logikusan gondolkodni, tapasztalatokat felhasználva újat alkotni, hanem az intuícióban? Igen, jól sejted, bár fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy ez az abszolútum szférájába való leszállást – vagy ha tetszik –, a Hozzá való fölemelkedést jelenti. Minél tökéletesebben sikerül ez az embernek, annál egyetemesebb igazságok meglátására lesz képes. A valóság megismerése tehát az Istennel való közösség építésével kezdđdik, és minđsége, eredményessége, horizontja, a konklúzió helyessége mindig attól függ, hogy az említett abszolút valósággal hite – gondolj a novíciusra –, vagy életvitele által milyen szoros és igaz kapcsolatban áll. Ezért olyan sokféle az emberek elképzelése és meggyđzđdése a világ dolgairól? Nem mindegy, hogy a gondolkodó ember milyen érzelmek, szenvedélyek, hitek, politikai vagy világnézeti meggyđzđdések alapján vizsgálja a valóságot. Ezért olyan tarka-barkák az „igazságaink”. A hamisak aztán az idđ rostáján kihullnak. (Szomorúan vettem tudomásul, hogy az ember-képletre, a világ đs-képletére nem került sor. Gondolatomban olvashatott öreg barátom, mert így folytatta:) Tudom, kissé mást vártál, de ezek nélkül a gondolatok nélkül nem értenéd meg, miért tartom olyan fontos «képletnek» az EMBERT, és hogyan kaphatott világtörténelmi jelentđséget az ember-képlet. Legközelebbi találkozásunkig próbáld kitalálni. Annyit elárulok már most, hogy a keresztény ember-képre építem gondolataimat. 18

A kis misztikus novícius

Mindebbđl, Borcám, talán csak annyit jegyezz meg, hogy az ember testestül-lelkestül az anyagi világban gyökerezik, de képes a dolgok mögötti valósággal kapcsolatot teremteni. Ezt kívánta megerđsíteni öreg barátom az énjérđl való elmélkedésnél tapasztaltakkal is. Az đ élményéhez hasonlókban van része az intenzív lelki életı szenteknek. Valamikor ez vonzott engem a jógi-történetekben. Ha sikerül elcsendesedned, és elmédet tökéletesen „kiüresíteni”, részed lehet Neked is hasonló élményben. Ilyenkor nyilvánvalóvá válik számodra, hogy sohase vagy egyedül, a titokzatos, isteni Te mindig veled van. Đ Benned, Te Đbenne. Ettđl függetlenül a keresztény embernek – szerintem – nem lehet ez életcélja. Eszköz kell, hogy legyen az erđgyıjtéshez. Jézus és tanítványai se arról voltak híresek, hogy szüntelen ehhez hasonló élményekben lebegtek. A mai embert ugyan nem kell ettđl félteni, azért az igazság kedvéért hangsúlyozom: eszköz lehet, de nem cél, különösen pedig nem öncél.

19

5. levél A MATEMATIKUS-ISTEN Az ember-képlet Ezúttal a virágos kertben, egy padon ülve találtam rá a mesterre. Hellyel kínált maga mellett és így szólt: Nézd, milyen szépek ezek a virágok! Szirmaik rendezettek, leveleikben szabályosan futnak az erek. Tudod, minél tovább nézem đket és a világ dolgait, egyre inkább az a meggyđzđdés formálódik bennem, hogy a világnak ember-arca van. Látva meghökkenésemet, elmosolyodott, mintha élvezte volna, hogy zavarba hozott kijelentésével, várt, hogy megemészthessem a hallottakat, majd így folytatta: De talán szerencsésebb úgy mondani, hogy „humán-arca” van. A mıvészek ezt a titkot fedezik fel. A jó mıalkotás mögött mindig ott lebeg az emberi. De ez nem azért van, mert a mıvész témájába beleálmodja, hanem mert felismeri azt, ami rejtve benne van, és a mıélvezđ számára láthatóvá teszi. Lehet, hogy igazad van – jegyeztem meg, csakhogy mondjak valamit. Nem lehet, hanem biztos! Meggyđzđdésemnek metafizikai hátteret tudok adni. A gondolati szálak az idđben nagyon messzire vezetnek vissza. A világ kezdetéhez. A vallásos emberek nem látnak semmiféle problémát abban, hogy a mindenható Isten vagy istenek megteremtsenek bármit is. A keresztény emberben a teremtésrđl ugyancsak olyasmi kép 20

A matematikus Isten

él, mint amit Michelangelo a Sixtusi kápolna mennyezetére festett. A Biblia istene agyagból formálta például az embert, és lelket lehelt bele. Egyszerı és nagyszerı kép az ember teremtésére! Csak nem vesz tudomást arról a kérdésrđl, amirđl már szóltunk: Hogyan fér meg az abszolút, mindent betöltđ isteni lét mellett a véges? Ez akkora probléma, hogy még Isten is belehalt. Hogy értsem ezt? – kérdeztem elképedve. Szinte szó szerint. Hasonlított a teremteni szándékozó Isten problémája annak a gazdának a gondjához, aki a tele hordójába még egy liter bort szeretne önteni. A mindent betöltđ Istennek valamiképpen a véges létnek kellett még helyet szorítania. Hogyan és hol adjon neki helyet, amikor rajta kívül nem lehet semmi?! Egyetlen megoldás kínálkozott: az ember-képlet. Az ember értelménél és szabad akaratánál fogva isteni tulajdonságokkal rendelkezik. Tehát míg teste minden porcikájában a véges lét hordozója, szelleme képes az isteni szférába emelkedni. Vagyis elvileg képes az Isten befogadására. Ezt valóban én is így látom. De ezzel semmi újat nem mondtunk – jegyzem meg kissé illetlenül. Hiszel Jézus Krisztusban? – tette fel ismét váratlanul a kérdést. Igen! – válaszoltam. Mit tanít róla a katolikus egyház? Ki volt Đ? Valóságos Isten és valóságos ember – válaszoltam újra. Vagyis Istenember. Đbenne tehát az Isten emberré lett. Itt van óriási jelentđsége az ember-képletnek! Nem érted ugye miért és hogyan? Legközelebb megmagyarázom.

21


Még a villamoson is az járt a fejemben, vajon hová akar kilyukadni öreg barátunk ezzel az ember-képlettel. Aztán meg arra gondoltam, hogy mi keresztények milyen természetesnek vesszük, hogy Isten emberré lett. Azt a kérdést pedig, hogy miért, már föl se tesszük. Ha mégis föltesszük, a megfakult választ – „szeretetbđl” – rutin szerıen elkönyveljük. Pedig ezzel döbbenetes, szinte groteszk dolog történt. Képzeld el, Borcám, az Istent pelenkában! Majd járni tanul, beszélni, írni és olvasni. Aztán az Isten nincstelen vándorprédikátor lesz. A végén pedig a társadalom krémje kimondja fölötte az ítéletet: csaló és gazember, pusztuljon, mint a társadalom férgese. És még ekkor se mutatta meg hatalmát, hanem hagyta, hogy megöljék. Erre az abszurd történetre a magyarázat: Mert szerette a világot. Micsoda különös Istenben hiszünk mi! És milyen különös történetben!

22

6. levél ISTEN „BELESEMMISÜLÉSE” Az ember-képlet kozmikus jelentđséget kap Legutóbbi elmélkedésünket az ember-képlet óriási jelentđségénél szakítottuk félbe – adtam föl a fonalat öreg barátomnak. Đ mégis elđbb Hégelrđl kezdett el beszélni, aki szerint a világ az abszolút lét és a nem lét házasságából született. Az đ szavaival élve: a Sein (Lét) és a Nichtsein (Nemlét) egységébđl keletkezett a Dasein (az Ittlét, vagyis a véges világunk). Nagyszerı képlet – fızte hozzá –, csak arra a kérdésre, hogy miként létezhetett az abszolút lét mellett a nem abszolút, nála sem kapunk magyarázatot. Csak nem az ember-képletben találtad meg a választ? De igen. Múltkor azt mondtad, hogy hiszel Jézus Krisztusban, hiszed, hogy Đ valóságos Isten és valóságos ember. Mit gondolsz, miért vett fel Isten emberi alakot? Merđ szeszélybđl? Nyilván komoly oka volt rá. Nos ez a komoly ok az, amire Hegelnél sem kaptunk választ. Csak így tudott megszületni az a bizonyos „Dasein”. A „Sein”-nek bele kellett „semmisülnie” a „Nichtsein”-be. Erre pedig egyedüli lehetđséget az ember-képlet nyújtott. Az ember ugyanis, miként korábban már megállapítottuk, olyan lény, amely végessége ellenére képes isteni tulajdonságokat hordozni: értelme – intuitív képessége –, szabad akarata, 23


éntudata van. Isten tehát „beolvadt” az emberbe, hogy az embert „beolvaszthassa” Istenbe. Más szavakkal szólva ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztus, akiben Isten „testet öltött” vagy – a mi terminológiánkkal élve –, akibe Isten „belesemmisült”, a teremtés feltétele volt? Bizony, csak Általa és csak Benne valósulhatott meg a világ. Đ teremtett mindeneket, és minden benne áll fönn, ahogy az apostol mondja (Kol 1,14–20). Egy másik helyen pedig a mi „belesemmisülés”-fogalmunknak a szinonimáját is megtalálhatjuk az Szentírásban: Krisztus „kiüresítette” önmagát: „Đ, isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlđségét olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem szolgai alakot fölvéve kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan volt, mint egy ember; megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2, 6–8). Helyesen gondolom, hogy ebben az idézetben az „engedelmes lett mindhalálig” ugyancsak a „belesemmisülés” és a „kiüresítés” fogalmakra rímel? Így igaz! A világ teremtésének és megváltásának – vagyis az Isten életébe való beemelése – érdekében Krisztusnak ezt föl kellett vállalnia. Mindez másképpen fogalmazva: Jézus születésével Isten belesemmisült az anyagba, halálával az anyag az Istenbe. Isten mindenben, minden Istenben... Nagyon tetszik ez a gondolat, csak ehhez Jézusnak már a világ teremtése elđtt meg kellett volna születnie – buggyant ki belđlem a tamáskodó megjegyzés. Éppen errđl van szó! – hangzott az egyszerı és magabiztos válasz. Az Istenember, benne az ember-képlet elđbb volt, mint bármely teremtmény. Legközelebb itt folytatjuk... (Ezzel jelezte, hogy mára befejezte.) 24

Isten „belesemmisülése”

Ha tényleg tud az öreg szerzetes barátom elfogadható magyarázatot adni a teremtés-dilemmára, akkor, Borcám, el kell fogadnunk, hogy a szóban forgó ember-képlet valóban a világ teremtésének feltétele volt. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha Krisztus, akirđl köztudott, hogy Augusztus császár idejében élt, a világ kezdete elđtt már létezett! Mindenesetre különös akusztikát kap így ember-voltunk. Milyen szédítđ magasságba emel bennünket ez a tény! A galaxisok a lábaink alatt hevernek! Minden minket szolgál a világon. A Nap világít, hogy fának ne menjünk, melegít, hogy sütkérezhessünk a Balaton partján, a virágok nekünk nyílnak, a madárdal is értünk van. Egyik levelemben azt írtam Neked, hogy királynđ vagy. Ugye, hogy nem túloztam. Még annál is több. A királynđt csak számításból szolgálók veszik körül. Téged csupa đszinte szeretet, mert a föléd boruló égbolt csillagai nem áltatnak... Most veszem észre, Borcám, hogy elđre iszom a medve bđrére. Az atyának még be kell bizonyítania, hogy emberképlete valóban mıködik.

25

7. levél BARÁTOM İRHAJÓBA SZÁLL Az idđ relatív Korán érkeztem. Éppen a Bınbánati zsoltárt recitálva vonultak a szerzetesek vacsorázni. Nem is baj – vigasztaltam magamat –, legalább átgondolom, min áll vagy bukik a legutóbbi beszélgetésünk alkalmával kifejtett gondolat igazsága. Akkor az atya azzal zárta, hogy Krisztus a világ kezdete elđtt már létezett, amirđl egyik kedves ismerđsöm úgy nyilatkozott, hogy „ezt a gondolatot aztán le nem fogja nyomni senki torkán”. Mi tagadás, én se nagyon boldogulok vele. Bevezetésképpen emlékezetedbe szeretném idézni – kezdte Bibliával a kezében az atya –, a Szentírás azon helyét, amikor Jézus a farizeusokkal való egyik vitája során azt mondja, hogy „mielđtt Ábrahám lett volna, én vagyok” (Jn 8,58). Ennek az „én vagyok” megfogalmazásnak súlyos filozófiai üzenete van. Nem azt mondja, hogy én voltam vagy lettem, hanem örök jelenben lévđnek vallja magát. Egyedül Isten mondhatja ezt el magáról. Vitapartnerei ezt tökéletesen el is értették: nyomban kövek után szalajtottak. Ezt a történetet azért bocsátottam elđre, mert a legutóbb fölvetett probléma megoldásához az idđ-kérdésen át juthatunk. Különbözđ dimenziói vannak az idđnek. Newtonnal együtt az emberiség közös élménye, hogy az idđ független tđlünk, független a természetben lejátszódó eseményektđl, vagyis az idđ abszolút. Ebbđl kifolyólag az évek, a hónapok, a napok, 26

Barátom ırhajóba száll

az órák, a percek, a másodpercek megbízható tájékozódási pontot jelentenek. A pszichológia ismer azonban egy másfajta idđt is, a szubjektív idđt. Talán tudnál rá példát mondani te is. Hirtelen gyerekkorom egyik élménye jutott eszembe. Az istállóban a lovakat a tehenektđl egy két méter magas deszkafal választotta el. Errđl fölmásztam a mellette álló ló hátára, csakhogy nem a megfelelđ lábbal indítottam a lépést, és szó szerint fordítva ültem meg a lovat. Bátyáimnak felettébb tetszett a helyzet, és mielđtt korrigálhattam volna, arrébb tessékelték az állatot. Mit mondjak? Đk jobban élvezték a mókás szituációt, mint én... Aztán kereket oldottak. Én meg ott kuporogtam félre sikerült lovagló pozitúrában, míg csak a lónak eszébe nem jutott visszaállni eredeti helyére. Ez az idđ nekem „örökkévalóságnak” tınt. Ennek ellenkezđje is igaz. A kellemes órák vagy napok meglepđen gyorsan elrepülnek. Nemrég felismerték a tudósok, hogy nemcsak az agyunkban relatív az idđ, hanem a valóságban is. Az úgynevezett ikerparadoxonnal szokták ezt a tényt illusztrálni. Eszerint, ha egy ikerpár egyik tagja hoszszú ırutazáson venne részt egy közel fénysebességgel száguldó ırhajóban, visszatérése után sokkal fiatalabb lenne, mint a földön maradt testvére. Egyesek pedig ugyancsak fizikai törvényszerıségekre hivatkozva még azt is el tudják képzelni, hogy lehetséges idđutazás a múltba, sđt akár a jövđbe is. Egy ilyen jövđ-utas például vidáman ki tudná tölteni telitalálatosra a holnap húzásra kerülđ lottószelvényt, mivel már megjárta a holnapot. Vagy pillanatok alatt meggazdagodna a tđzsdén. (Feltételezve persze, hogy csak đ képes erre a teljesítményre.) A Newton-i idđ tehát, amit abszolútnak tartottak a fizikában, távolról sem abszolút.

27


Jól gondolom-e ezek után, hogy Krisztusnak az idđk kezdete elđtti születését is valahogy így lehet elképzelni? – kérdeztem. Nem egészen. Fantáziánk még két próbatétel elđtt áll. A fentieket csak azért bocsátottam elđre, hogy a soron következđ akadályokat, amelyeket az örökkévalóság és az isteni „van” problémája jelentenek, sikeresen vehesse. Legközelebb innen folytatjuk. Isten áldjon! Nem tudom, Borcám, hogy öreg jó barátunknak sikerül-e elképzelését a „torkunkon lenyomni” azzal, hogy ilyen sokat idđzik az idđ mellett. Nyilván csak fantázialazító gyakorlatoknak szánja mindazt, amit eddig az idđ relativitásáról és a különbözđ idđdimenziókról mondott és mondani fog. Elđbb-utóbb oda fog kilyukadni, hogy az idđ esetében is ugyanolyan érzéki csalódás áldozatai vagyunk, mint a heliocentrikus világkép esetében Kopernikuszig volt az emberiség. Akkor pedig megértem az atya óvatoskodását, hiszen a Nap látszólagos mozgása érzékeinket mind a mai napig fogva tartja.

28

8. levél NIRVANA Vagy örökkévalóság? Tekintetébđl kérdést olvastam ki, és nem tévedtem. Azóta ugyanis, hogy összeismertetett egy nénivel, aki valamikor jógát tanított, nem találkoztunk. Ez az idđs hölgy csak az atyára való tekintettel fogadott el tanítványának. Hetente kétszer kerestem föl, és naponta három alkalommal kellett elvégeznem a gyakorlatokat, amelyeket mindig egy 5–10 perces ellazulás zárt le. Ilyenkor elđfordult, hogy testem szinte súlytalanná vált, fénytengerben olvadtam föl, és végtelen békesség töltött el. Ehhez lehet hasonló a hinduk nirvánája vagy a keresztények örök boldogsága. Barátomat nem hatották meg élményeim. Úgy gondolta, hogy ez csak a test játéka. Én hallgattam, bár az a kérdés bujkált bennem, hogy vajon mi is az a test? Đt azonban most más foglalkoztatta: Említetted az örök boldogságot – kezdte. Legutóbb az idđrđl elmélkedtünk. Gondolkodtál már azon, hogy vajon az örökkévalóság idđt vagy idđtlenséget akar jelölni? (Megpróbáltam értelmes választ adni:) – Az „örökkévalóság” nem tudományos fogalom. Nagyon hosszú idđt jelölünk vele. Vallási terminológiában pedig a véget nem ismerđ létállapotot. Vége tehát nincs, de, hogy kezdete van-e, nem tudom. Van! – Hangzott a kétséget kizáró válasz. Atekintetben pedig, hogy idđt jelölünk vele, igazad van. Az idđrđl pedig 29


tudjuk, hogy változást feltételez. Vagyis csak abban a létdimenzióban beszélhetünk idđrđl, amelyben változás van. Ugyanakkor a változás – ha jól belegondolsz, minden változás –, feltételezi a kezdetet. Ebbđl következik, hogy amikor az abszolút létezđ esetében használjuk, helytelenül tesszük. Đ nem keletkezett, tehát kezdete sincs. Isten nem öröktđl van és nem örökké lesz. Mi hát akkor a helyes szóhasználat olyankor, amikor az Đ „örökkévalóságát” szeretném korrektül megjelölni? Errđl majd legközelebb ejtsünk szót. Tartsd azonban nagyon fontosnak mindazt, amit az idđrđl mondunk. Ezért is tagolom a témát ennyire, hogy legyen idđd a hallottakat feldolgozni. Mi tagadás, már kezdem unni a „lazító gyakorlatokat”. Gondolom, ezzel Te is így vagy, Borcám. De hát ilyenek a filozófusok: „örökké” okoskodnak. Bár az a szellemi tornamutatvány, amire az atya készül, bizony érthetđen nagy nekifutást igényel. Nyilván azt a – a józan ész számára abszurdnak tınđ – gondolatot próbálja elfogadhatóvá tenni, hogy Krisztus megszületett mielđtt megszületett. Talán még emlékszel, ezt villantotta föl, mielđtt az idđrđl kezdett volna beszélni. Abban mindenesetre igazat adok az atyának, hogy az idđbe hasonlóképpen vagyunk bezárva, mint a végtelen csillagvilágba, és itt is ugyanúgy rabjai vagyunk a látszatnak, mint a napkelte és napnyugta esetében. Hogy számodra gyakorlati haszna is legyen ezeknek a parttalan idđ-elmélkedéseknek, javasolom, esténként gyakorold az idđutazást. Elég, ha becsukod a szemedet és kizársz elmédbđl minden gondolatot, máris idđtlen világba léptél. És ez nagyon megnyugtató állapot. A fárasztó nap után lazulj el valahogy úgy, miként azt a beszélgetés elején a jóga-gyakorlattal kapcsolatban említettem. Üresítsd ki elmédet és befelé figyelj. Léted horizontja a végtelenbe tágul. És ez megnyugtató, boldogító élmény.

30

9. levél EGY ISTENI KINCS Idđtlenség Az alábbi beszélgetés során végre célba értünk. Hazudnék, Borcám, ha azt mondanám, hogy most már minden világos, mint a Nap. És ez talán így természetes, hiszen a titkok birodalmába repültünk bele. Úgy emlékszem – szólalt meg vontatottan az atya –, hogy legutóbb az örökkévalóság fogalmát tisztáztuk. Isten esetében, miként mondtuk, nem helyénvaló örökkévalóságról beszélni. Róla szólva olyan tartományba lépünk, ahol értelmét veszíti az idđ fogalma. Az idđ ugyanis – ne haragudj, hogy ismétlem –, a mozgástól, változástól, keletkezéstđl és elmúlástól elválaszthatatlan. Egy olyan világnak a sajátja, amelynek kezdete és vége van. Azt, hogy mi egy ilyen világban élünk, Einstein általános relativitáselmélete is megerđsíti. Újabban egynémely fizikus azt tételezi fel, hogy a világegyetem önmagába zártan létezik, nincs se határa, se pereme, se kezdete, se vége: egyszerıen csak van – vetettem közbe. Így nincs is helye benne a Teremtđnek. Most már neked is érzékelned kell, mennyire komolytalan ez a hipotézis, hiszen logikailag képtelenség, hogy az örök változásban, keletkezésben és elmúlásban lévđ világról azt mondjuk, hogy VAN, és nem feltételez teremtđt, elindítót, aki viszont úgy van, hogy nem lett, nem változik és nem 31


múlik el. Viszont az «örök» és «örökkévalóság» fogalmát helyesen értelmezve elképzelhetjük, hogy világunk öröktđl létezik és örökké lesz. Milyen idđfogalmat használhatunk akkor az abszolút létezđ, a Teremtđ esetében? – kérdeztem. Semmilyent – hangzott az egyértelmı válasz. Benne a múlt, a jelen és a jövđ vagy az „örök” és „örökkévalóság” fogalmak értelmüket vesztik. Đ egyszerıen VAN. Az đ világában mindig és minden a jelenben létezik. Az is, amit mi évmilliókkal vagy fényévnyi távolságokkal mérünk. Sem az idđnek, sem a térnek nincs benne értelme. Mi ezt elképzelni is csak halványan tudjuk, hiszen a mi világunkban minden idđben és térben történik. Jelenünk az a pillanat, amikor a jövđ múlttá válik. Đ ezt nem ismeri. Most már dereng, miért foglalkozol annyit az idđ és idđtlenség fogalmával! – szakítottam félbe. Mivel a Teremtđ isteni természeténél fogva az örök jelenben létezik, és világunk Benne áll fönn, mindaz, ami a földön valaha történt, vagy történni fog, számára jelenben történik. Úgy van! Következésképpen Jézus Krisztusnak, az Istenembernek a születése, élete és halála, amely a mi idđszámításunk szerint Augustus császár és Heródes király idejére datálható, Isten jelenében már a világ kezdete elđtt is létezett. Létezett az ember-képlet is, az Emberfia is, és így vált lehetđvé Đbenne, Đáltala a világ megteremtése. „Egy az Urunk: Jézus Krisztus” – mondja Pál apostol –, „aki által minden van, és mi is általa vagyunk” (1Kor 8,6). Így talán már könnyebben helyére tudod tenni Jézusnak fent már idézett mondatát: „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielđtt Ábrahám lett, én vagyok” (Jn 8,59). Természetesen Jézus ezen kijelentését úgy értettem én is mindig, miként a Szentírás-magyarázók mind, hogy Đ ezzel isteni mivoltát 32

Egy isteni kincs

kívánta hallgatóinak tudtára hozni. Az elmondottak alapján nyugodtan tulajdoníthatunk azonban ennél jóval súlyosabb értelemet ennek a kijelentésnek: Đ, Jézus Krisztus, az Emberfia, mielđtt a világ lett, már VAN. Emellett természetesen isteni mivoltát is tudtunkra akarta adni. Ezt a jelenidđ használatával tette. Az egyik hindu bölcs Isten fogalmát ezekkel a szavakkal határozza meg: „A Van van Van”. Ebben a kontextusban még egyértelmıbb a szentírási idézetben az «én vagyok». Érted már, miért foglalkoztam annyit az idđ-fogalmával? Azt értem, következtetésed helyességét is elfogadom – válaszoltam –, hazudnék azonban, ha azt mondanám, hogy nem maradt bennem egy kis ellenkezés. Ezen ne csodálkozz, hiszen minden tudásunk és tapasztalatunk mást mond. Talán segítek, Borcám, ha magunk számára összefoglalom beszélgetésünk lényegét: A Teremtđben nincs, és nem is lehet változás, tehát idđ sincs. Így múlt, jelen és jövđ sincs. Miként a végtelen óceán a hajót, úgy ringatja az Đ idđn kívüli, változást nem ismerđ jelene a mi örökké változó világunkat. Az Đ világában a mi történelmünk minden pontjában – legyen az oly rég történt, vagy a jövđben oly távoli –, a JELEN felel meg. Ezt, Borcám, szerintem senki emberfia fölfogni nem tudja. Annyit azonban elfogadhatunk, hogy ennek így kell lennie. Akkor pedig nincs miért kételkedni abban, hogy Jézus nemcsak Ábrahám elđtt „van”, hanem a világ teremtése elđtt is „van”. De hiába nem kételkedem, azért még fölfogni képtelen vagyok. Ebbđl a ténybđl ugyanis – gondolj bele – az is következik, hogy Karácsony vagy Húsvét Đbenne ugyancsak állandóan, szüntelen „van”! Mi csak gondolatát tudjuk felidézni bármikor, de maga az esemény számunkra egyszer s mindenkorra múlttá vált. Csoda, hogy agyunk ebben az isteni tartományban zavarba jön? Szent Ágoston mondását: „Credo, quia absurdum est” (Hiszem, mert képtelenség), sohase éreztem ennyire közeli33


nek hozzám, mint itt... Lehet, hogy azt mondod magadban, hogy ezzel a beszélgetéssel nem lettél sokkal gazdagabb. Ha azonban arra gondolsz, hogy egészen reális értelmet nyer általa Krisztus királyságának az eszméje, akkor hitünknek hihetetlen távlatai nyílnak. A liturgiában és a Szentírásban gyakran visszatérđ gondolatok: „Đ bennünk, mi Đbenne”; „Általa, Vele és Benne”; „Minden Általa lett, ami lett”; ”Đ elđbb van mindennél, és minden benne áll fönn”; ember és elme-közelbe kerülnek, ami által a meditációhoz gyümölcsözđ távlatok nyílnak.

34

10. levél EGY FELFOGHATATLAN MANĐVER Ismét belesemmisülés Tíz óra tájra beszéltük meg, hogy fölkeresem az atyát. Elđtte misézett, majd elvégezte a napi kötelezđ imáját a Breviáriumból. Nem lepett hát meg, amikor így szólt: Mise után az Oltáriszentségrđl elmélkedtem. A katolikus egyház azt vallja, hogy benne jelen van Krisztus. És amikor a pap az ostya fölött kimondja «ez az én testem», az valóban Krisztus teste lesz, és amikor a bor fölött «ez az én vérem», az valóban Krisztus vérévé válik. Az Isten belesemmisíti magát a kenyérbe és a borba – az anyagba. Látszatra semmi sem változik. A kenyér és a bor színe, íze ugyanaz marad, ami alaposan próbára teszi az ember hitét. Kortársai, amikor Jézus arról beszélt, hogy Đ az élđ kenyér, amelybđl aki eszik, sohasem hal meg, úgy nyilatkoztak, hogy „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja?” (Jn 6,60). Ma is sokan így gondolják. (Itt szegény öreg barátom hosszabb szünetet tartott, míg nem lélegzése ismét nyugodtabbá vált. Közben megjegyeztem:) – Nem véletlen, hogy manapság is számos teológus megpróbálja csak szimbólumként értelmezni. De – tettem föl a kérdést –, mit értesz az alatt, hogy „belesemmisíti” magát a kenyérbe és a borba? Valóban magyarázatra szorul. Természetesen jelképesen kell érteni. Isten nem semmisülhet meg, és önmagát sem semmisítheti meg. A látszat azonban számunkra ez. Valami 35


olyan történik, amit értelmünkkel nem tudunk követni. Ahhoz ugyanis, hogy az anyagot, amelyet magára ölt ne semmisítse meg, végtelenül vissza kell húzódnia. De ahhoz, hogy a kenyér és a bor átlényegülése megtörténjen, mégis csak hatnia kell. Itt ismét a viszony problémájába ütközünk, miként korábban az «én»-témánál is. Jézus a pap szavaira olyan viszonyba lép az anyaggal, hogy az valóban átváltozik. Ez az átváltozás olyan síkon történik, ahova érzékszerveinknek és mıszereinknek nincs jogosítása. Harmadszor veszem észre, Ákos atyám, hogy Te a viszonynak különleges jelentđséget tulajdonítasz. Helyesen érzékeled, azért a magyarázatra még várnod kell. Mára ugyanis azt ígértem, hogy megkísérlem világossá tenni számodra, miért volt feltétele Krisztus, az Emberfia, az Isten-ember a világ teremtésének. A Szentírás csak arról beszél, hogy „Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” (Jn 1,3). Azt azonban soha sem hallottam, hogy feltétele is volt a teremtésnek! Nem véletlenül vetettem föl az Eucharisztia problémáját. Valami hasonlónak kellett lejátszódnia a világ teremtésének pillanatában. Ahhoz, hogy a véges helyet kaphasson a végtelenben, Istennek bele kellett testesülnie teremtményébe. Erre a többször emlegetett ember-képlet volt alkalmas. Az Ige testté lett (Jn 1,14) – Isten „belesemmisült” az anyagba, hogy az anyagot „istenivé” tegye. Eközben sem Isten nem semmisült meg, sem az anyag nem lett isten. Ettđl függetlenül Isten bennünk van és mi đbenne (1Jn 4,15). Az emberképlet kozmikus jelentđséget kapott, és a világ đs-képletévé vált. Kezdetben volt tehát Krisztus (Jn 1,1–2), és kezdetben Benne teremtette az Atya az eget és a földet (Ter 1,1). Vagyis Krisztusban, az Emberfia által teremtette az Isten a világot. Errđl azonban majd máskor. 36

Egy felfoghatatlan manđver

Nekem nagyon tetszik ez a gondolatmenet, Borcám. Vajon, Te hogy vagy vele? Bizonyára próbára tesz, de még ne add föl, kérlek. Ne hagyd cserben szegény Kopernikuszodat! Hallgasd végig! Meglásd, nem is olyan abszurd, ami most még annak látszik. Csak párhuzamképpen említem Jézus példabeszédét a búzaszemrđl, amelynek meg kell halnia ahhoz, hogy új élet születhessen belđle. Hasonló módon „öli bele”, „semmisíti bele” magát és energiáját az ember is

37

11. levél A RÖGHÖZ TAPADT FANTÁZIA CSĐDJE A világ kezdete A teremtés fölveti a világ kezdetének a problémáját – kezdtem a beszélgetést, amibe tüstént bekapcsolódott az atya: A Biblia a világ teremtésének hírével kezdđdik. Az esemény korát is megjelöli: kezdetben. A kezdet idđt jelöl – az idđ születését. Elđtte nem volt idđ, tehát nincs is értelme azt kérdezni, hogy mikor volt ez a kezdet. Ha azt mondom, hogy ez a kezdet „az örök idđkbe” vész, semmivel se jutottam elđbbre. Elégedjünk hát meg az idđ és a világ teremtésének pillanatát illetđen ennyivel: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.” A zsidó vallási hagyomány a világ teremtését 5771 évvel ezelđttre teszi. A tudósok ma tízezer millió évrđl beszélnek. De – miként említettem –, létezik olyan hipotézis is, amely világunkat kezdet nélkülinek tételezi fel. Eszerint nem lett, hanem egyszerıen van. Ezt csak akkor mondhatnánk – jegyezte meg az atya –, ha világunk maga volna az isten. Évszámokkal képtelenek vagyunk megválaszolni a világ teremtésének vagy „keletkezésének” idđpontját. A „mikor” kérdésre egyfajta választ mégis tudunk adni. Nem évszámhoz kötötten, hanem eseményhez kapcsolva. (Kérdđn néztem rá. Đ is rám emelte tekintetét, kivárt, mosolyából azt olvastam ki, hogy valami meghökkentđt fog mondani. Hát nem tévedtem.) 38

A röghöz tapadt fantázia csđdje

Világunk megszületésének idđpontját illetđen ez a válaszom: A világ akkor keletkezett, amikor az ember-képlet szerint az Istenember megszületett. (Látva megrökönyödésemet, így folytatta) Kérlek, ne hamarkodd el ítéletedet, és várj egy keveset, mielđtt hátat fordítanál nekem. Nem véletlenül foglalkoztunk annyit korábbi beszélgetéseink során az idđ problémájával. Jézusnak a földön való megjelenése csak a mi világunkban köthetđ idđhöz. Isten idđtlenségében ez értelmét veszíti. A Második Isteni Személy, azaz Jézus Krisztus egyidđs Istennel, sđt „egy lényegı az Atyával”. Ezzel a kijelentéssel beléptünk azoknak a gondolatoknak a körébe, amelyekre új ember- és világképet építhetünk. A nem hívđ ember számára, tudom, nevetségesen hangzik ez, de riasztja azokat is, akik felületesen élik meg hitüket. Csak ha Jézus Krisztusnak és a kereszténység Istenének valóban realitást tulajdonítasz; ha Jézus kijelentéseit az đ istenségérđl, valamint az apostolok tanítását Jézus isten-emberi mivoltáról komolyan veszed, csak akkor tudsz ezen az úton velem tartani. Ne ijedj meg! Nem a korlátolt bigottság bozótjába vezetlek. Ellenkezđleg: ahogy a Krisztus-i hittđl elinduló ösvényen elđbbre jutunk, egyre tisztább, rendezettebb világ tárul föl elđttünk. Krisztusról keresztény hitünk azt mondja, hogy valóságos Isten és valóságos ember, Isten-ember. Nem vitás, ez az ember hitét komolyan próbára tevđ titok. Hát valóban próbára teszi ez a gondolat az ember hitét – jegyzem meg. Azt várod el tđlem, hogy a világ kezdetének idđpontját azonosítsam Jézus születésének dátumával. Ez csak addig jelenthet gondot neked – válaszolta az atya –, amíg az idđ foglya vagy. Miként már korábban tisztáztuk, mind a világ teremtése, mind Jézus születése az isteni létben egyaránt jelenben játszódott le. Istenben nincs egymásutániság, elđ- és utóidejıség. 39


Az az igazság atyám, hogy röghöz tapadt fantáziám tiltakozik ez ellen. Nem csodálom. Nem kevés éjszakai órán át szoktattam az agyamat hozzá én is. Így szilárdult meggyđzđdéssé bennem, hogy ennek így kell lennie. Mindebbđl következik az is, hogy a világ keletkezésének idejét évekkel egzaktul meghatározni nem tudjuk, mivel csak az örök jelen lehetne viszonyítási alapunk, azzal pedig semmire sem megyünk. Hasonlóképpen vagyunk a világegyetem extenziójával is. Lehet, hogy a „véges-végtelen” játékos kifejezés illik rá a legjobban? Véges, mert kezdete van, végtelen, mert csupán csak végessége szab neki határt. Ennek következtében, amint Isten csak egy lehet, úgy véges világból sem lehet több. Ezért nem lehetett volna más, mondjuk emberbarátibb. A véges-végtelen jelentheti azt is, hogy nem lesz vége? Valóban jelentheti, de hitünk szerint miként az embernek meg kell halnia, a teremtett világnak is át kell mennie a halálon, mivel Krisztus sorsában nemcsak az ember, a világ is osztozik. Szent Pál azt mondja, hogy „ha […] meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy Krisztussal együtt élni is fogunk, mert tudjuk, hogy Krisztus, miután feltámadt a halálból, már nem hal meg, s a halál többé nem uralkodik rajta”. (Róm 6,8–9). Vonatkozik ez a földre és az égre is, hogy aztán lehessen új ég és új föld (Jel 21,1–20). A késđbbiek folyamán ez egyértelmıvé válik számodra. Hányszor fordul meg a fejünkben, Borcám, hogy miért ilyen világot teremtett az Isten, ahol bın és szenvedés keserítik az életünket. A méltatlankodást táplálja bennünk az emberekben élđ azon hit, hogy a Teremtđ szabad választásán múlott, hogy milyen világot teremt. Én most már biztos vagyok abban, hogy csak ezt, ami van, ami lett, csak ezt teremthette. Csak azt, amelyben az ember-képlet igazgat. Keletkezésének idejét is megtudtuk: 40

A röghöz tapadt fantázia csđdje

kezdetben. Ez lehetett száz millió vagy milliárd évvel ezelđtt is akár. Bár úgy tınik, a tudománynak már birtokában vannak olyan ismeretek és eszközök, amelyekkel megközelítđen jól be tudják határolni a világ keletkezésének idejét – amit az „đsrobbanáshoz” kötnek. Szeretném azonban, ha azt a gondolatot, hogy Isten csak ezt a világot teremthette meg – nem jobbat, nem rosszabbat, nem állatbarátibb és nem is emberbarátibb világot! – komolyan vennéd. A mi véges-végtelen világunkban minden megvalósult és megvalósul, ami megvalósulhatott és megvalósulhat. Bánat, szenvedés, bınök, tragédiák és halál szomorítják az emberek szívét. Ebben ne Isten szándékát, fondorlatos trükkjeit keresd, miként teszik ezt sokan. Ez a véges világ velejárója. Egyszerıen nem teremthetett olyan univerzumot, ahol ezek nincsenek jelen. A szomorú tény ellensúlyozásául emberként megszenvedte az emberi sorsot egészen a halálig bezárólag. Vigasztalásul pedig az örök boldogság ígéretét és reményét adta.

41

12. levél TE MONDÁD, PILÁTUS! A kozmosz Királya Egy vaskos könyvvel a kezében fogadott a jó öreg barátom. Amikor felállt, megzörrent övén a rózsafüzér. A ferencesek nagy Mária-tisztelđk. Tudod, Borcám, hogy az elsđ betlehemet is Szent Ferenc állította. Teázás közben látván, hogy érdeklđdve nézem az említett mıvet, kezembe nyomta. Az augsburgi bencés barátjától kapta. A Krisztus kozmikus királyságának kérdésével foglalkozó cikknél volt kinyitva. Leragadtam ennél a tanulmánynál – kezdte a jó öreg barátom –, mert legutóbbi beszélgetésünk során, ha néven nem is neveztük, érintettük Krisztus kozmikus királyságának kérdését is. A tanulmányt olvasva meglepett, hogy milyen nehezen tudják a teológusok Krisztusnak a Pál apostol által megfogalmazott kozmikus királyságát értelmezni. Van, aki az egyházzal azonosítja a kozmoszt. Az egyháznak pedig természetszerıen Krisztus a királya. Egy másik teológus úgy véli, hogy ez a királyság azáltal valósul meg, hogy a halál után a lélek nem elhagyja a kozmoszt, miként azt többnyire gondolják, hanem kozmikussá (allkosmisch) válik. Halálát követđen Krisztus ugyanezt az utat járta meg – mondja a másik tanulmány írója, Emile Mersch jezsuita teológus. Elgondolása szerint az ember legbelül kozmikus, a kozmosz pedig legbelül emberi. A jövđben az embernek a világmin42

Te mondád, Pilátus!

denséggel egyre teljesebb egysége valósul meg, amely az Istenember közvetítése által az Istennel való egyesülésben teljesül ki. Ebben nem nehéz felismerni rendtársa, Pierre Teilhard de Chardin világképét. Nekem a Mersch-féle változat elképzelhetđnek tınik – vetem közbe. Szerintem is közel jár az igazsághoz, csak hát nincs megalapozva. Nem tudjuk meg tđle, miért visel a kozmosz emberi jelleget, és az ember kozmikusat. Az az állítása is levegđben lóg, hogy az ember és a mindenség egyre nagyobb egysége fog megvalósulni. Kritikád azt sejteti, hogy Te jobb megoldást találtál. Kétségtelenül sugallja a kritikám, hogy másképp látom Krisztus királyságának kérdését. Korábbi beszélgetéseink után ez számodra is nyilvánvaló lehet, sđt, akár magad is fölépítheted a helyes koncepciót. Megpróbálhatom. Megköszönöm, mert ma különösen nehezemre esik a beszéd. Az ember-képlettel kezdem. Az ember-képlet megvalósulása a kozmosz teremtésének nélkülözhetetlen feltétele. Ez a képlet az Istenemberben öltött isteni szinten testet. Az Istenember valóságos Isten és valóságos Ember. Valóságos ember pedig csak úgy lehetett, ha benne teljesen elrejtđzött az istensége. Vagyis – a te terminológiádat használva – „belesemmisült” az emberbe. Megszületett az Isten-ember: az Isten az emberben, az ember az Istenben. Benne az „ember” kozmikus szerephez jutott: a teremtés föltételeként minden általa valósult meg. Így vált Jézus Krisztus a világmindenség szíve-lelkévé hagyományos teológiai terminológiával: királyává. Jobban én se tudtam volna összefoglalni – dicsért meg 43


öreg barátom. Akkor most javasolom, üssük föl a Szentírást, és vessük össze a mi elképzelésünket Pál apostoléval! (Olvasni kezdtem, aztán ujjongó öröm töltött el, amint nyilvánvalóvá vált számomra, hogy minden ízében egybehangzik öreg barátom elképzelésével:) „Đ a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsđszülöttje. Benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. Đ elđbb van mindennél és minden benne áll fönn” (Kol 1,14–20). Az elkövetkezđkben – zárta le elmélkedésünket az atya –, igyekszem megteremteni azon abszurdnak tınđ állításomnak gondolati hátterét, amely így hangzik: Jézus Krisztus a világ kezdete elđtt létezett. „Minden teremtmény elsđszülöttje”; „benne teremtett mindent”; „Đ elđbb van mindennél”; „minden benne áll fönn” – azóta is visszhangzik bennem! Drága Borcám! Amikor ezeket a leveleket olvasod, tartsd mindig szem elđtt, hogy titkok világában mozgunk. Viszont emberi természetünk hajt bennünket, hogy abból, ami korábban elrejtve volt az emberek elđl, egyre többet megértsünk. Ez a törekvés kötelességünk is. Erre pedig csak úgy vagyunk képesek, ha gondolatainkat új alapról indítjuk. Ez az új alap az atya rendszerében az ember-képlet. Az ember-képletben találkozik, sđt egyesül a véges a végtelennel, az isteni a nem istenivel. Tehát egy olyan kozmikus „keret”, „képlet”, amelybe „semmisülve” a Teremtđ útjára bocsáthatta véges világunkat, és maradt azóta is éltetđ lelke. Íme Krisztus királyságának reális alapja. Kérlek, nehogy azt hidd, hogy Đ azért király, mert hatalmával önkényesen igazgathat, mint ahogy a királyokról általában ez a kép él. Valójában az igazi király népének szolgája, miként manapság a hivatása magaslatán álló miniszterek és miniszterelnökök is. 44

Te mondád, Pilátus!

Nevük is erre utal. A „miniszter” szolgát jelent. És most kapaszkodj meg: az isteni király ugyancsak szolga. Az életet szolgáló szolga. Nem igazgatja teremtett világát, hanem szolgálja! Bocsásd meg, hogy ezt újra és újra hangsúlyozom, de fontosnak tartom ismételni, mivel nagyon mélyen gyökerezik az emberek tudatában a világot végtelen hatalmával és bölcsességével igazgató Isten fogalma. Pedig hidd el, Borcám, Đ minden hatalmát és bölcsességét nem a föld és ég irányítására fordítja, hanem annak szolgálatára. Így válik realitássá az ember számára, hogy Isten a Szeretet (1Jn 4,16). Persze az lenne jó és igazán szép számomra, ha ez a Szeretet engem és szeretteimet szolgálná. Csakhogy nem teheti meg. Miként a Nap, úgy Isten sem lehet személyválogató (Csel 10,34). De mivel Đ a Szeretet, csodálatosan szép lelki kapcsolatot építhetsz ki Vele. Az örömben és a bánatban, a tavaszban és a télben rátalálsz!

45

13. levél SZĐRLABDA Teremtđ és Megváltó Valamikor Karácsony és Szilveszter között kerestem fel ismét jó öreg barátomat. Kopott foteljében ülve fogadott, mint mindig, most is nehezen vette a levegđt. Ebben a szép, karácsonyi idđszakban még magányosabbnak hatott, mint valaha. Asztalán a könyvei között egy feszület árválkodott. Eszembe jutott gyerekkori barátomék karácsonya. Nagyon szegények voltak. Az édesapa egy söprınyéldarabot furkált meg, és a lyukakba fenyđfagallyakat szúrt, és fölakasztotta a gerendára a csapdában fogott szarka mellé. Innét lehelte a ház szegény lakói lelkébe karácsony üzenetét. A kisfiú ajándéka egy teniszlabda nagyságú szđrlabda volt, amit a tehén vakarásakor gyıjtött szđrbđl gyúrt édesapja. Karácsony másnapján meglátogattam. Édesanyja laskát sütött a tızhely platniján, engem is megkínált. Derısek és boldogok voltunk. Örültünk egymásnak. Ez a szegény öreg szerzetes – gondoltam magamban –, minek örülhet reménytelen magányában? Szóvá is tettem: Hogyan tudod elviselni ezt a sivár, magányos életet? Ez csak számodra tınik úgy, hogy sivár és magányos. Szerzetestestvéreim meg- meglátogatnak, a látszólagos sivárságot pedig oldják az imák és elmélkedések. A Karácsony csodálatos titok ünnepe. Mindig boldogsággal tölt el, mert az ember kiteljesülésének, isteni magasságokba emelésének az ünnepe. Korábbi beszélgetéseinkbđl ismered már, hogy 46

Szđrlabda

számomra Karácsony mindennek a kezdetét is jelenti. Hiszen az a gyermek, aki Betlehemben megszületett, Isten gazdag létének feltétel nélküli kiáradása; szeretetének gyümölcse. És Đ nemcsak Betlehemben született meg – errđl is volt már szó –, hanem minden emberben és egyáltalán mindenben, ami csak létezik a kozmoszban és itt a földön. Az elmélkedđ magányban gazdag ajándékot kap az ember. Ne sajnálj tehát, bár megvallom, sokszor valóban nyomasztó tud lenni a társtalanság. Betegségem is nagy teher, hiszen szüntelen a halál árnyékában élek. Akkor Te nem ünnepelheted Karácsonyt úgy, hogy Húsvétra ne gondolnál – jegyeztem meg. Számomra Karácsony és Húsvét, a születés és halál, a teremtés és megváltás idđben egybeesik. Emlékezz csak vissza arra, amit Isten idđn kívüli létérđl mondtam. Csak a mi dimenzióinkban válnak el egymástól. Az Đ múltat és jövđt nem ismerđ jelenében nem. Az Istenember ily módon a teremtéssel egy idđben megváltotta a világot. Mindkét ünnep Istennek azon üzenetét deklarálja, hogy minden látszat ellenére, nem hagyott bennünket magunkra: köztünk, sđt bennünk van – merđ szeretetbđl: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Istennek ezt a „gesztusát” megváltásnak nevezi az egyház. A megváltás szó visszavételt, visszavásárlást jelent. Megválthatom ugyan a vonatjegyemet is, de itt másféle megváltásról van szó. A latin kifejezés egyértelmıbb, amikor a «redemptio»-t használja, a megváltót pedig «Redemptor»-nak hívja, amely szavakban a «re» egyértelmısíti, hogy visszavételt kell itt érteni. Az én Karácsonyomat tehát ez az öröm aranyozza be: a Teremtđ visszavett, máris magához vett. Egy beteg, öreg ember számára nem is olyan rossz perspektíva. 47


Elhallgatott. A súlyos gondolat ott lebegett fölöttünk, közöttünk, és visszhangzott bennem is. Talán kiszolgáltatottnak kell lennie az embernek ahhoz, hogy igazi örömmel tudjon fölcsendülni benne Karácsony örömódája. Eszembe jutott gyermekkorom karácsonyi miséje. Milyen elemi erđvel tört fel a szegény, elgyötört falusi emberek lelkébđl az ének: „Fel nagy örömre, ma született...”. Aztán megtörtem a csendet: Miért van az, hogy igazán a szegények, a betegek, a nehéz sorsúak fogékonyak Karácsony üzenetére? Az embertđl, míg jól megy a sora, a látszatörömök meszszire ızik az Istent. A szegénynek kevés jut belđlük, így több hely marad szívében-lelkében annak a lényegnek, amit a látszatok elrejtenek. Most már világos számodra, hogy a Teremtđ kénytelen egészen a megsemmisülés látszatáig elrejtđzni, „belesemmisülni” a világba, ahhoz, hogy létezhessünk. Ezért minél szegényebbek vagyunk, annál közelebb jutunk hozzá. Ez a szegénység nemcsak anyagiakban nyilvánulhat meg, hanem szegény lehet az ember erđ, egészség tekintetében, és szegény lehet úgy is, miként én vagyok szegény, akinek fogytán vannak az évei, hónapjai, napjai – ki tudja? (Kissé szomorkás irányba hajlott el beszédtémánk, ezért megpróbáltam váltani, és gyerekkorom karácsonyestéjét idéztem fel, amikor a fiatalság kivonult a falu feletti dombra, és kürtöltünk, ostorral durrogtattunk, csattogtattunk, kolompot, ekevasat vertünk. Így adtuk hírül a világnak Karácsony örömét: „A kis Jézus megszületett”.) Látod, lehet, hogy a ti örömötök és lelketek közelebb volt ekkor Karácsony titkához, mint az enyém, amikor fölötte elmélkedem. A gyerekek sok tekintetben Isten nagyon szeretett szegényei: nincs tulajdonuk, kiszolgáltatottak, ártatla48

Szđrlabda

nok. Jézus erre gondolhatott, amikor úgy nyilatkozott róluk, hogy đk mindenkor látják az Atya arcát (Mt 18,11). Mert erre igazán csak a lélekben szegény ember képes. Ezért tartotta olyan fontosnak Szent Ferenc atyánk a Szegénység Úrnđhöz való hıséget. Én úgy gondolom, hogy Karácsony a Szegénység megdicsđülése. Kell annál szebb jelkép, mint ahogy Jézus született: Isten a barmok jászolában?! Köszönöm, atyám, most értettem meg valójában, mit jelent életünk gyakorlatában a Teremtđnek teremtményeibe való belesemmisülése. Most pihenjél, legközelebb majd Húsvét titkáról szeretnék tđled hallani. Nekünk nem kevés a bánatunk, Borcám. Lehet, hogy közelebb van hozzánk Karácsony öröme, mint azokhoz, akiknek zökkenđmentes az élete? Az atya szerint így kell lennie. Sok bajba jutott ember úgy keres és talál vigaszt a nyomorúságában, hogy belenyugszik „Isten akaratába”. Te már tudod, nem Isten akarja az embert elgáncsolni, nem Đ hozza nyakunkra a betegséget, a sikertelenséget, a hamis embereket, a háborúságokat. Így téves ösvényen járva keresik a megnyugvást azok, akik mindezt Isten bölcs kormányzásában bízva igyekeznek lelkükben helyükre rakni. Ez a magatartás magával hozza a beletörđdést olyankor is, amikor még küzdeni kellene, mert van kiút. Ezért is szorgalmaznám, Borcám, hogy ne ilyen irányban keresd a megnyugvást. Ne Isten bölcsességébe, hanem Szeretetébe kapaszkodj a nehéz helyzetekben. Az Đ szeretete olyan közeg, amely minden helyzetben fölfog és megment. Ha bajban vagy különösen ápold lelkedben Karácsony és Húsvét üzenetét – a Szeretet üzenetét. Ne Isten hatalmába és bölcsességébe vesd bizalmadat, hanem szeretetébe! Akkor nem összetörnek a bajok, hanem Hozzá emelnek.

49

14. levél ÁDÁM BİNE NEM LEPTE MEG ISTENT Húsvét Elđzđ beszélgetésünk alkalmával a Karácsonyt és a Húsvétot együtt említetted – tértem minden különösebb bevezetés nélkül a lényegre ez alkalommal. Együtt említettem, mert elválaszthatatlanok egymástól – vette fel a gondolat fonalát Ákos atyám. Csak hát megszoktuk, hogy külön ünnepeljük, hiszen egy egész emberélet feszül a két esemény között. Húsvétkor az Istenember sorsa beteljesedik. A próféták osztályrésze jutott neki is: erđszakos halállal halt meg. Vajon, ha nem kínozzák meg és nem feszítik keresztre, akkor is megtörténik a megváltás? – kérdeztem. Úgy gondolom, hogy igen. Az emberi sors önmagában is áldozat – számára is az volt. Gondold el, milyen szegénységben, Isten-hıségben, támadások és veszélyek között élt és tanított. Nem egy vallásilag toleráns nép közé született. Elég, ha a megkövezéseket vesszük. Szóval Jézus élete születésétđl fogva haláláig áldozat volt. Egy, a középkorban játszódó krimit olvasok, ahol a magukat véresre korbácsoló flagellánsokról van szó. Đk így akartak a megostorozott Krisztushoz hasonulni. A fizikai fájdalmat nem tartom lényeges elemnek Krisztus szenvedésében. Talán ezért is idegenkedtem még szerzetes50

Ádám bıne nem lepte meg Istent

növendék koromban a flagellumtól. Ma már hihetetlenül hangzik, pedig még én is korbácsoltam magamat. Egy 25–30 cm-es nyélre 8–10 szál bđrszíjat erđsítettek. Ez volt a flagellum. Mindegyikünk kapott egy ilyen „kínzóeszközt”, amivel péntekenként este, lefekvés elđtt – bınbánati zsoltárt recitálva –, csépeltük derékig meztelen testünket. – Elképedésrđl árulkodik a szemed. Mi ezt úgy éltük meg, mint Jézus szenvedésére való emlékezést, és a test megfékezésének jelképét. Az a tény, hogy ez mára kiment a gyakorlatból, igazolni látszik, hogy az egyház is úgy gondolja: Jézus fizikai megkínzatása nem föltétlen kellett megváltásunkhoz. Én nagyobb szenvedésnek tartom megaláztatását, és nagyobb áldozatnak a halálig való hıségét küldetéséhez. Jézusban nemcsak az ember, hanem az Isten is porig alázta magát, amikor zokszó nélkül tırte, hogy leköpködjék, és a „Most mutasd meg, hogy Isten fia vagy!” gúnyolódást lenyelte. Nem tartozik ugyan a lényeghez, de mit gondolsz, lett volna értelme ott valami hatásos csodatételnek? Semmi esetre sem. A halottak föltámasztása sem gondolkodtatta el ellenségeit. Inkább felfokozta igyekezetüket, hogy eltegyék láb alól. Ilyen az ember ma is. Az igazságot gyılölđk az igazsággal szembesülve általában nem megtérnek, hanem minden eszközzel elpusztítani akarják. E tekintetben tanulságos a János apostol által leírt jelenet, amikor Jézust a zsidók arra kérik, hogy ne tartsa đket tovább bizonytalanságban, mondja meg nyíltan, đ-e a Messiás? „Mondtam már nektek” – válaszolta –, „de nem hiszitek. Cselekedeteim, amelyeket Atyám nevében mıvelek, tanúságot tesznek rólam.” Pár sorral lejjebb még istenségét is megvallja: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,25–30). Kicsit eltérítettelek a témánktól, pedig még számos kérdés foglalkoztat: Kit, mit, honnét, kitđl kellett visszaváltania 51


Krisztusnak? Elđre nem látott történések miatt került-e erre sor? Lett volna-e más «fizetđeszköz» is a «redemptio»-ra? Miért éppen az Emberfia halála árán nyílt meg az út az Đ országába? Nem tudom, sikerül-e mindent korrektül megválaszolni, hiszen titkok mezsgyéjén mozgunk, azért megkísérlem. Lehet, hogy fölösleges azt kérdezni – vetettem közbe –, hogy kit, mit váltott meg? Az egyház tanítása alapján magától értetđdđ a válasz: a bınös embert. Igen, ez egyértelmınek látszik, hiszen az ember az, aki vétkezhet, és vétkezik is, ezzel pedig a bın fogságába kerül. Azt gondolom azonban, hogy ha az ember nem vétkezik, akkor is meg kell „váltani” đt ahhoz, hogy a Teremtđ világába be lehessen vezetni. Pál apostol talán éppen ezen gondolatomat támasztja alá, amikor arról beszél, hogy nemcsak az ember, hanem az egész természet a megváltás „célkeresztjében” volt. Kezembe adta a Szentírást, és fölolvastatta velem: „A sóvárgással eltelt természet Isten fiainak megnyilvánulását várja. Hiszen a természet is hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem amiatt, aki alávetette. De megmarad az a reménye, hogy a mulandóság szolgai állapotából fölszabadul Isten fiainak dicsđséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig” (Róm 8,19–23). Ebbđl az idézetbđl nyilvánvaló – folytatta elmélkedését az atya –, hogy honnét kellett az embert és a világot megváltani: az Istenen kívüliségbđl. Be kellett emelni a Teremtđ létébe. Nem létezhetett ágról szakadt módon, mert a Teremtđn kívül – ezt már többször megállapítottuk –, semmi sem lehet. A Teremtđ csak önmagában adhatott a Mindenségnek létet. Az ember esetében azonban az đ szabad dön52


tésétđl függ, hogy ennek a megváltásnak a lehetđségeivel hogyan él. A fentebb, általad fölvetett kérdésre azonban: vajon elđre nem látott, nem „tervezett” esemény volt-e, hogy az Ige testté lett? – szerintem Te is meg tudod adni a választ – bátorított mesterem. (Zavarba jöttem, aztán egy kevés töprengés után belekezdtem:) A Biblia történetei azt sugallják, hogy csak a paradicsombeli bınbeesés miatt kellett a Megváltó. Ezt pedig úgy állítja be a történet, mintha a kígyó sikere nem lett volna elđre benne a kalapban. Az élet azt mutatja azonban, hogy az emberhez elđbb-utóbb hozzátapad valamiféle vétek. Nem véletlenül veszi körül megkülönböztetett tisztelettel a katolikus egyház Máriát, aki „tota pulchra”, egészen szép, és „macula originalis” azaz eredeti bın nélkül volt. De hát đ kivétel. Akkor đt talán meg se kellett Jézusnak váltania – jegyzem meg. De igen! A megváltás nemcsak a bın következményeitđl való megszabadítást jelenti – válaszolta az atya –, bár általában így értelmezik. Az ember számára az Isten-közösségre való útnak a megnyitását foglalja magába. A bın következményeinek eltörlése csak ünneplđbe öltözés a menyegzđhöz. Éppen Pál apostolnál olvastuk, hogy Jézus az egész világot megváltotta. Erre nem lett volna szükség, ha csak 'a bın érdemelte ki a megváltót'. A megváltás eszméje egyidejı a teremtéssel. Sđt, ha megértetted azt, amit az ember-képletrđl, a teremtésrđl, az Isten-emberrđl és Isten idđn kívüliségérđl való beszélgetéseink során kifejtettem, akkor nem lep meg, ha azt mondom, hogy a megváltásnak nemcsak az eszméje, hanem ténye is egyidejı a teremtéssel még akkor is, ha tudjuk, Jézus az idđben valósította azt meg. 53


Engem nem hagynak nyugodni azok a kérdések (jegyzem meg bátortalanul, mivel láttam, barátomat kimerítette a sok beszéd), hogy vajon miért kellett a Megváltónak emberré lennie, és vajon lett volna-e más „fizetđeszköz” is a „redemptio”-ra, mint Krisztus? Az elsđ kérdésedre adott válaszban benne foglaltatik a második. Azért kellett emberré lennie, mert csak emberként tudott beleszövđdni a világba, ugyanakkor mint embernek tettei, gondolatai és szándékai szabadok voltak, míg isteni természeténél fogva mindent átható és mindent magához vonzó. De még ha így is van, vajon miért kellett átmennie a halálon? Két okból. Egyik az, hogy Đ valóságos ember is volt. Az ember pedig, mint minden a világon, halandó, mulandó. Másrészt halála által teljesedett be az a «belesemmisülés» amirđl a teremtéssel kapcsolatban beszéltem. Jézus utolsó szavai: «beteljesedett» erre utalnak. Mivel a teremtés az ember-képletben valósult meg, következik, hogy a világ megváltására más út nem létezett. A megváltás akarása pedig valahol nagyon mélyen az isteni természetben gyökerezik. János apostol szavai megdöbbentik az embert: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda... (Jn 3,16). Jézus kijelentését pedig valójában föl se tudjuk fogni: „Azért szeret engem az Atya, mert oda adom életemet...” (Jn, 10,17). Tudatában vagyok annak, Borcám, hogy ez egy kicsit sok egyszerre. Azért talán fel tudod magadban dolgozni. A vallástudományi tanulmányaid segítségedre lesznek ebben. A gondolat, ami a beszélgetés gerincét képezi: A világ teremtése és a megváltás, ennek következtében a Teremtđ és a Megváltó, elválaszthatatlan egymástól – egészen újnak tınik. Csak az, aki teremtett, lehetett a megváltónk, ami fordítva is igaz. Isten számára tehát, mielđtt megteremtette volna a világot, nyilvánvaló volt, hogy ha azt megteszi, Jézus halálával fizet érte. És Đ ezt az árat fölvállalta. Látod, 54


Borcám, ilyen mélységesen a szeretet szülöttei vagyunk. Mi is és az egész világ! Így érthetđ, miért a szeretet a legfđbb parancs. Ha harmóniában akarunk önmagunkkal, embertársainkkal és bármely létezđ valósággal élni, csak a szeretet teremtheti azt meg. A szeretet az a közeg, amelyben kiteljesedhet a világ.

55

15. levél HELYET ADOTT NEKÜNK ÖNMAGÁBAN A teremtđ alázat Kérlek, add föl beszélgetésünk fonalát, mert elveszítettem – kezdte elmélkedését barátom. A Húsvétról, illetve a megváltásról beszéltünk legutóbb, ennek keretében a testi szenvedés érdemszerzđ voltát is érintettük. Azon meggyđzđdésednek adtál hangot, hogy a megváltáshoz nem föltétlen kellett, hogy Jézus kínhalált szenvedjen. Az emberi sorsnak Isten-hıségben való elviselése is elég lett volna. Igen, most már képben vagyok. Jézus megaláztatását is említettük. Ezzel kapcsolatban nagy részvétet érzünk iránta. Alázatossága ellenére nagyon rosszul eshetett neki a megaláztatás, mert az nem méltó az emberhez. Találkozni szoktam egyik szerzetes-testvéreddel – vetem közbe –, đ mindig lesütött szemmel jár. Gondolom, đ igazán alázatos. Nem föltétlen! Đ például lelkében valószínıleg sérült. Amikor még nem ismertem, mellé ültem a kápolnában, hogy elmélkedjem. Đ az olvasóját morzsolgatta. Egyszer csak hangosan felcsattan: „Takarodj innen te piszok!” Megdöbbentem. A mögöttem ülđ testvérem fülembe súgta: Nem neked szól, hanem az ördögnek. Bizony mi szerzetesek is hordozhatunk súlyos testi-lelki sérüléseket... Szóval a szemlesütés származhat pusztán alázatoskodásból, vagy személyiségzavarból. 56

Helyet adott nekünk önmagában

Mirđl ismerhetđ fel akkor az igazi alázat? – kérdeztem. Úgy gondolom, hogy az igazi anyák például alázatosak. Figyeld csak meg a terhes nđket. Szeszes italt nem fogyasztanak, a dohányzást mellđzik, mértékletesek. Mindent alárendelnek a világra hozandó gyermeknek. Emellett szolgálják a családot. Az igazi alázat az élet szolgálatában nyilvánul meg. Hát én nem egészen így gondoltam eddig – jegyzem meg. Nem vagy egyedül. Az alázat lényegére akkor tudsz csak ráérezni, ha felidézed azt, amit a teremtésrđl mondtunk. Isten képtelen volt minket megteremteni anélkül, hogy bele ne semmisült volna a világba. Az ember-képletbe „helyettesítette” be magát. Az Emberfia Isten alázatosságának a megtestesülése. És – most már tudjuk –, ez az alázatosság a világ megteremtésének föltétele volt. A kozmosz tehát és benne mi is a végtelen isteni alázatnak köszönheti létét. Azt akarod ezzel mondani, hogy az alázatosság mércéje az élet szolgálata? Az anyák példája és Krisztus példája egyértelmıen ezt mutatja. Lesütheted szemedet úgy, hogy odakozmál, de ha önzđ vagy, ha önmagadban és másokban nem az élet kibontakozását segíted, nem vagy alázatos. Jézus emelt fđvel állt az emberek elé. A zsidókkal való vitákban sem húzta be a nyakát. Sđt, kifejezetten öntudatosan vállalta erényeit, és követendđ például állította magát hallgatói elé: „Tanuljatok tđlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívı” (Mt 11,29). Az alázatosság tehát egészen más, mint a megalázkodás. Az alázatosság – ismétlem , az élet, az igazság, az ember szolgálata. Ezt a világba, az emberbe észrevétlenül belesimuló, de annak létet adó Teremtđtđl tanulhatjuk el. Feltételezem, egyetértesz velem, Borcám, hogy hálásak lehetünk ezekért a gondolatokért. Olyan sok bizonytalanság volt bennem eddig e körül a fo57


galom körül! Most egyértelmıvé vált: az alázat az élet szolgálata. Az élethelyzetek mondják meg természetesen, hogy mikor, mire kell az embernek koncentrálnia. Elsđ helyre tenném én saját életem szolgálatát: testi-lelki egészségem szolgálatát. Sose gondoltam volna, hogy eközben is alázatosságot gyakorlok! Olyankor ugyanis akaratomat, vágyaimat vagy kényelmemet alárendelem az ember-képletben jelen lévđ több-életet teremtđ tendenciának, amely azt akarja, hogy életünk legyen, és bđségben legyen (Jn 1,10), miközben Önmagát a „belesemmisülésig” alázta – az élet szolgálatában.

58

16. levél KÉT VÁLLRA FEKTETVE Hitre kárhoztatva Még egyetemista koromban a filozófia szakon végzett egyik hallgató megszólított, hogy szeretne velem a hitrđl elbeszélgetni. Ismertem azokat az érveket, amiket a marxista filozófia Isten léte ellen fel szokott sorakoztatni. Úgy tınt, hogy đ pedig a keresztény filozófusok érveit ismeri. Végül egy, a bátyámmal való filozofálgatás során megalkotott érvvel leptem meg: Ha csak anyag van, miként đ állítja, és az szükségképpen öröktđl fogva van, akkor örök mozgása folytán szükségképpen minden variációt kijátszott. Ebben igazat adott. Majd így folytattam: Az emberben ez az anyag öntudatra ébredt és értelmes lényt tudott alkotni. Akkor örök mozgása során nemcsak az ember, hanem az đt alkotó anyag is öntudatra ébredt és személlyé vált. Következésképpen ugyanoda jutottunk, mint a keresztények, akik ugyancsak egy öröktđl fogva létezđ értelemmel rendelkezđ Abszolútumban hisznek. A beszélgetés végén az volt a benyomásom, hogy amint én đt, úgy đ engem akart meggyđzni, nem pedig az igazság volt a fontos. Amikor legközelebb találkoztam a Mesterrel, elmondtam neki ezt az esetemet, majd megkérdeztem tđle: Vajon lehet-e tudni, miért tart ki az ember makacsul megrögzött világnézeti és politikai elképzelései mellett? Két oka van – hangzott a válasz. Az egyik, hogy az Igazság kénytelen volt belesemmisülni a teremtett világba. Így nem vág mellbe azonnal, amint tévedünk, és évekig, esetleg 59


egy életen át képesek vagyunk hamis ösvényeket követni. A másik ok pedig, ami ugyancsak érthetđ, meggyđzđdésünket élettapasztalataink, vágyaink, tanulmányaink és olvasmányaink hatása alatt, illetve barátainktól vagy ellenségeinktđl ért hatások szerint alakítjuk ki. Miként az ember teste organikus egységet képez, és e szerint építkezik, úgy van ez a világnézetünkkel is. Újabb hatások, érvek kikezdhetik, megbetegíthetik, de aztán kigyógyulunk belđlük, és maradunk a régi mellett. Nem vagy túl pesszimista? – kérdeztem. Ilyen alapon elképzelhetetlen, hogy az ember megjavuljon vagy éppen az ellenkezđje történjen vele, amire számos példát tudunk. Természetesen, örök változásban, fejlđdésben, forrongásban van az ember. Az általános kép azonban az, hogy különösen a téves irányváltás könnyen megy, mivel természetünk rosszra hajló. Ahhoz azonban, hogy jó irányban változzunk, általában mély, megrázó élmény kell, amelynek hatására összeomlik a régi építmény, és vele párhuzamosan földereng elđttünk egy tisztább életút. Tehát bizonyos alapélmény és alapállás köré kristályosodnak ki elveink. Akkor teljesen meddđ dolgot mıveltem, amikor az elején elmondott vitába bocsátkoztam. Nem biztos. Mindenesetre a hit dolgai is a világnézeti tartományba sorolandók. Csak hát itt még konkrétumok is csak halványan vannak. Az ember nehezen tudja felfogni, hogy létezik olyan Valóság, amely azon töri magát, hogy megtalálja módját, miként tud jelen lenni anélkül, hogy jelen lenne; úgy létezni, hogy „nem létezik”, mert csak így tudja istenivé tenni azt, ami nem isteni. És ez komoly próba elé állítja az embert, mivel annak a léttartománynak a megközelítésére nincs más út, csak a hit. Léteznek természetesen olyan észérvek, élmények és tapasztalatok, amelyek segítik 60

Két vállra fektetve

annak elmélyülését, de Isten-kapcsolatunkban a fenti tények miatt mindig is hitre leszünk „kárhoztatva”. Szorítóban vergđdik az ember, Borcám. Ha lázad sorsa ellen, lázad Isten ellen is, és ilyenkor hajlamos szembe fordulni Vele, szembe fordulni hitével. Aztán mit nyer? Hol talál menedéket? Embersorsából nincs más kiút, csak küzdés a végletekig, aztán az Istenbe való „belesemmisülés” a végletekig. Jézus tanítványai is szembesültek ugyanezzel az élménnyel: a Messiás nem tette dicsđségtđl övezetté életüket. Jézus megérezte elbizonytalanodásukat, és megkérdezte: „Csak nem akartok ti is elhagyni?” Válaszuk valahogy úgy hangzott, hogy jobb híján veled maradunk: „Uram, kihez mennénk?” (Jn 6,68). Ebben a válaszban csak a hıséget szoktuk kiemelni, pedig ott bujkál a keserıség is: sajnos, nincs jobb. Bajainkban, bizony, számos alkalommal gondolkodunk így mi is – és Jézus – meggyđzđdésem, tökéletesen megért bennünket. És velünk érez akkor is, ha a valóság ütései alatt nyögve döntünk mellette. Ilyenkor ne az ütések elhárítását kérd tđle, Borcám, hanem az erđt azok kivédésére. Ez a keresztény emberhez igazán méltó magatartás, hozzád meg különösen ez méltó, hiszen tudod, hogy ha tehetné, elhárítaná az ütéseket. Tehát erđt kérj és kitartást azon eszközök megtalálásához, amelyek segítségével kivergđdhetsz a bajból. Az eredményt illetđen csak Đt tudom idézni: Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találni fogtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetđnek ajtót nyitnak. (Mt 7,7–8).

61

17. levél „HAJH, DE BİNEINK MIATT...” A mai beszélgetés során arra a kérdésre szerettem volna választ kapni, hogy vajon valóban a Teremtđ irányítja-e a teremtett világ történéseit? Azzal kezdtem, hogy utaltam arra, hogy sokak véleménye szerint a Teremtđ abszolút fensđbbségében nemcsak létet és életet ad a világnak, hanem rendjére is felügyel. Ezen szemlélet ellentmondások sırıjébe visz – mondtam. ‒ Ez így igaz akkor, ha túlságosan vulgárisan értelmezzük a Jóisten jelenlétét a világban, ami súlyos történelmi örökségünk. Az említett gondolati sémának kedvezett az a tény, hogy számos rosszat bıneink hoznak a nyakunkra. Ezt alapul véve kézenfekvđ volt a magyarázat: Isten torolja meg általuk a vétkeket. Ez a szemlélet annyira általánossá vált, hogy még a nemzetek tragédiáit is az Đ büntetésének tekintették. Himnuszunkban ez a gondolat köszön vissza: „Hajh, de bıneink miatt/ Gyúlt harag kebledben,/ S elsújtád villámidat/ Dörgđ fellegekben./ Most rabló mongol nyilát/ Zúgattad felettünk,/ Majd töröktđl rabigát/ Vállainkra vettünk...”. Sđt,még Szent Ágoston is, az Isten városa címı könyvében a római birodalmat a gondviselđ Isten eszközének tartja. ‒ Ezek szerint Te másként vélekedsz róla. ‒ Igen. Jézus nem ilyen képet hagyott ránk a mennyei Atyáról. Elég, ha a tékozló fiú példabeszédét idézzük emlékezetünkbe. Vagy gondolj az elveszett bárány történetére. A Jóisten nem büntet. A törvények „büntetnek”. A lét törvényei! 62

„Hajh, de bıneink miatt…”

‒ Azok mögött nem Đ van? Đ a lét teljessége! ‒ Természetesen. Ezek a törvények az Đ teremtđ akaratából fakadnak, ezért Đ is „kényszerül” tiszteletben tartani đket. Ez a Jóisten egyik arca, amely a természeti jelenségekben és törvényszerıségekben nyilvánul meg. Az emberrel kapcsolatban azonban egészen más képet rajzolt róla Jézus: „Đ fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esđt ad igazaknak és gonoszoknak” (Mt 5,45). Vagy: „Szeretet az Isten...” (1Jn 4,16). Továbbá: „Isten nem személyválogató” (Csel 10,34). Ezzel én a világért se szeretnék elvitatni a Jóistentđl semmi olyan értéket és képességet, amellyel mi emberek rendelkezünk: gondot viselünk egymásra, célszerıen cselekszünk, szándékunknak és céljainknak megfelelđen igyekszünk irányítani saját vagy szeretteink életét. Csupán azt akarom kihangsúlyozni, hogy mindez a Jóisten esetében másképpen valósul meg: természetébđl következđ végtelen egyszerıséggel. ‒ Ez számomra meglehetđsen homályos. ‒ Ha most azt mondanám, hogy számomra nem, akkor hazudnék. Viszont a beszélgetésünk elején fölvetett problémákra csak a nem vulgáris szemlélettel kaphatunk kielégítđ választ. Ha azt tételezzük fel a Jóistenrđl, hogy úgy érvényesíti akaratát, mint mi emberek, akkor nem tudjuk megmagyarázni az élđ és élettelen természetben lejátszódó „tragédiákat”, a nemzetek és egyes emberek életében bekövetkezett szomorú eseményeket – háborút, betegséget, a cunamihoz hasonló katasztrófákat. Ezek ugyanis összeegyeztethetetlenek a jópásztor-Isten-képpel vagy a tékozló fiú visszatértét lakomával ünneplđ mennyei-Atya-képpel. ‒ Úgy gondolod, hogy te megtaláltad a magyarázatot ezekre az évezredes problémákra? 63


‒ Magam számára igen. Nem tudom, hogy te tudsz-e vele bármit is kezdeni, hiszen hangodból eleve a kételyt olvasom ki. ‒ Valóban hitetlenkedem, de azért kérlek, oszd meg velem elképzelésedet. ‒ Rendben van. Mindenek elđtt próbáld meg elfelejteni eddigi Isten-képedet. Mi emberek gyarló eszünkkel esetrđl esetre tervezünk, az újabb helyzetekhez átformáljuk meglátásainkat. Ezt a fajta aprópénzre váltott világkormányzást feltételezni Istenrđl méltatlan dolog. Đ, az örök jelenében istenien egyszerı képlettel operál. A világnak egyetlen egy rendezđelve volt és van: Jézus Krisztus, a teremtđ és megváltó. Ez az egyetlen „elv” mozgat „napot és minden csillagot”. Gondolataimban nem azért jutottam ide, mert olyan nagyon átlátom a világ titkait, hanem mert keresztény hitünkbđl logikusan ez következik. A teremtett világnak is csak akkor van létjogosultsága, ha ebbe az istenien egyszerı képletbe illeszkedik. Ez a képlet és ez az elv rendezi el a mindenséget. A teremtett lét végességébđl következik, hogy útjai nem egyenesek, amelyeket mi emberek értelmünk és szabad akaratunk birtokában még jobban össze tudunk kuszálni. De ennek ellenére, miként „minden [kövekbđl kirakott] út Rómába vezet”, úgy a lét minden útja Krisztushoz, az „EMBER-KÉPLETHEZ”, benne az emberhez. ‒ Azt mondod, hogy ez válasz a föltett kérdésekre? ‒ Úgy gondolom, hogy igen! A világban isteni egyszerıséggel kódolva van mindaz, amit mi emberien gondolkodva hajlamosak vagyunk napról napra, óráról órára, percrđl percre történđ isteni beavatkozással magyarázni. ‒ Engem riaszt ez a távol lévđ Isten-elképzelés. ‒ Már hogy lenne Đ emiatt távol?! Krisztus által isteni életébe emelte be a teremtett világot. Minden Benne áll fönn. 64

„Hajh, de bıneink miatt…”

‒ A jó pásztorról szóló példabeszéd alapján is másképpen képzeltem el... ‒ Krisztusban meghalt érted. Ez nem elég? ‒ De én saját életem mindennapjaiban szeretném pásztorságát megélni: kerüljön el a betegség, sikerüljön a vizsgám, ne legyen tornádó, ne pusztítson földrengés, ne törjön ránk se török, se tatár... ‒ Ez a gondolat egy tđrđl fakad azzal, amit a Himnuszunkkal kapcsolatban fogalmaztunk meg. Miként a bajokat nem Đ hozza a nyakunkra, úgy közvetlenül a rendhagyó jókat sem. Ha negyvenen meghalnak egy autóbusz-balesetben, és te megúszod, az nem annak a jele, hogy téged a Jóisten megkülönböztetetten szeret, miként annak sem jele, hogy a többit kevésbé szereti. ‒ Nem tudok kibékülni ezzel a szinte személytelen Istennel. ‒ Ez a „személytelenség”, a kíméletlen következetesség – miként már mondtam –, csak a természeti törvények síkján érvényesül, de ott igen! Nehéz elfogadni, de így van. Ez saját teremtđ akaratából fakad, így Đ se tehet ellenükre. De szerencsénkre – ez is elhangzott már –, az ember-képlet birtokosai elđtt a „belesemmisülés” árán különös utak nyíltak meg: teremtés, megváltás, „kérjetek, és adnak nektek....” (Mt 7,7); „ha vele meghalunk, vele együtt élni is fogunk” (2 Tim 2,11). Látod, az emberben a létnek egészen új dimenziói tárulnak fel: sorsod és mások sorsának aktív részesévé válhatsz. Bízzál a Jópásztorban, a tékozló fiú történetének csattanójában, de tiszteld a lét és az élet törvényeit, mert azok „nem e világból” valók! Végezetül még visszacsatolnék a beszélgetésünk elején említett torz istenképhez. A keresztény ember Szentháromságban gondolkodik. Azzal, hogy a mennyei Atyát mindent 65


válogatás nélkül szeretđnek, és a létet feltételek nélkül minden lehetségesre kiárasztónak valljuk, még nem kell attól tartanunk, hogy egy személytelen, szinte fantomistennek vagyunk kiszolgáltatva. A megkülönböztetett gondoskodást Fiára, Teremtđnkre, Jézus Krisztusra bízta: „Mindent átadott nekem az Atya” (Lk 10,22); „Az Atya nem ítél meg senkit, az ítéletet egészen a Fiúnak adta át, hogy mindenki tisztelje a Fiút, mint ahogy tisztelik az Atyát (Jn 5,22). A végzetszerı rend és következetesség, a mindenre egyformán kiáradó szeretet Istennek csak egyik arca (az Atya arca.). A másik a teremtđ-, a létben tartó-, megváltó- és Jópásztor-arc (Jézus arca.). A kettđt egységbe öleli a Szentlélek. – Ó, most sejtettem meg Jézus idézett szavainak igazi értelmét és súlyát; a Szentháromságban jelen lévđ „munkamegosztást”! Így már nem félek a mindent „kritika nélkül”, „személytelenül” szeretđ és kiszolgáló Atyától, mert mégiscsak gondoskodott rólam: sorsomat a Jópásztor kezébe tette le. Köszönöm! Eszembe jut Borcám, egyik kedves pap ismerđsöm, aki egy értékes ember korai halálához fızve szomorúan jegyezte meg: Nem tudhatjuk, mi volt az Úr célja, hogy magához szólította. Látod, milyen mélyen gyökerezik gondolkodásunkban az Istenhez méltatlan, kis stílı, szélsđségesen antropomorf szemlélet? A világ nem Isten bábszínháza, hanem életének színtere! Ezért olyan szép, titokzatos és gyötrelmes...

66

18. levél AMÍG ALSZOM, VIGYÁZ REÁM Avagy magam vagyok? Drága Borcám! Amikor még kicsi voltál, Rád gondolva egy szép olajnyomatot szereztem: rozoga fahídon két 3–4 éves korú kisgyerek botorkál – alattuk örvénylđ mélység; a komor égen villám cikázik. A két kicsi mögött kezét fölébük óvón kitáró nagy szárnyas angyal. Aztán eszembe jutnak gyermekkorom estéi, amikor testvéreimmel az ágyban ülve elrebegtük: „Én Istenem, jó Istenem/ Becsukódik már a szemem,/ De a tied nyitva Atyám,/ Amíg alszom vigyázz reám […]”. Így imádkozta ezt a szomszéd, szegény kisfiú is, és éjjel rájuk gyújtották a zsúpfödeles házukat. Az árokpartra menekítve dunyha alól sírva nézte, hogyan ég porig az életük... Ahogy felnđ az ember, nem egyszer megtapasztalja, hogy az élet „rágyújtja a házat”. És bennünk a szorongás: talán nem is „vigyáz reám”. Kiszolgáltatottan hányódunk a „csillaghálóban”, és segélykiáltásunkra visszhang sem felel. Ezek az élmények és gondolatok kavarogtak bennem, amikor megérkeztem öreg barátomhoz, hogy az isteni gondviselésrđl elmélkedjünk. Az egyház azt tanítja – kezdte –, hogy Isten gondját viseli az embernek. Ennek a bajba jutott emberek vigaszául a történelem folyamán vulgáris értelmezést adtak. Az ember hajlamos is így érteni Jézus gyönyörı példabeszédét, amelyben a fölösleges aggodalmaskodás ellen szól (Mt 6,25-34). És én hiszem azt is, amit Máriáról mond a költđ: „Övéit soha el 67


nem hagyja/Ki mindnyájunknak édesanyja”. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kiemel bennünket az élet örvényeibđl. Miért nem teszi meg? Te kérdezed, aki már annyit hallottál tđlem az Isten rejtđzködđ jelenlétérđl a világban? Elfelejtetted, hogy még a teremtésnek is az volt az ára, hogy a Teremtđ belesemmisült a teremtményébe? Akkor hogyan beszélhetünk gondviselésrđl? – kérdeztem. A gondviselés egy isteni és egy emberi tartományban valósul meg. Az elđbbi azt jelenti, hogy ne aggódjunk, ha lezuhannánk az élet kötéltáncában, védđhálót vont alánk: az Đ ölébe esünk, és ha mi is úgy akarjuk, elvezet az üdvösségre. Az utóbbi pedig – és ez számunkra gyakorlati szempontból a legfontosabb –, mi eszközei lehetünk a mindennek létet adó Teremtđnek. Eszközei a mindennapokban, eszközei a történelem alakításában. Gondolj csak bele, mennyi szépséggel, jósággal, igazsággal mosolyog rá az emberre az Isten, amivel fogékonnyá teszi az üdvös törekvésekre és cselekedetekre: békességre, megértđ szeretetre, elnyomottak fölkarolására... Hosszan sorolhatnánk a lehetđségeket, amelyekkel szelíden terelget bennünket az üdvösség útján. Említetted a történelmet. Én nem hiszem, hogy az emberiség történelmét Đ irányítaná. Nem hiszed, mert úgy vagy ezzel, mint a hitetlenek az Istennel. Rossz fogalmuk van róla, így jobb is, ha nem hisznek. Történelmünk irányítását nem úgy kell elképzelni, hogy az történik, amit Đ akar. Sajnos nem... De a föntebb említett módon alakítja az embert, aki saját történelmének kovácsa. Az édesanya és édesapa, a tanító és tanár, az orvos és az ápoló, a szakmunkás és segédmunkás – hosszan lehetne sorolni – mind a gondviselđ Isten keze. A helyzet az, hogy bár minden jó és áldás Tđle van – mi is tđle kapunk minden jót 68

Amíg alszom, vigyáz reám

és jóságot –, nélkülünk nem tud kibontakozni. Fel tudod fogni, milyen súlyos terhet ró ez a tény az emberre? Felfogni nem tudom, de megdöbbentđ. Olyan jó elringatni magunkat abban a tudatban, hogy Isten kezében van az ember és az emberiség irányítása, baj nem lehet. Bizony elringató, kellemes tudat, mert leveszi vállunkról a felelđsséget. De gondolj csak bele, milyen hatalmas a felelđssége az írónak, a filozófusnak, a tömegkommunikáció emberének, a politikusnak, a nevelđnek, a papnak, hiszen đk adnak irányt a társadalmak, a nemzetek életének! Akkor minél egyszerıbb az ember, annál irigylésre méltóbb! A felelđsség mindenkit a maga képességei szerint terhel. A keresztény erkölcsi értékrend megbízhatóan kijelöli számunkra, hogy az egyes élethelyzetekben mi a helyes magatartás és mi a helytelen. Egy biztos, felelđsek vagyunk önmagunkért – testi, lelki állapotunk alakulásáért –, és felelđsek vagyunk egymásért, a világért – a természetért, a környezetért, mert – miként mondtuk –, a Teremtđ keze meg van kötve, a miénk azonban szabad. Meggyđztél. Nagyon világosnak tınik számomra, amit mondtál. Mégis miért van az, hogy még mindig elevenen él az emberekben a gondviselésnek a fent emlegetett vulgáris értelmezés? Ne felejtsd kérdésedet, térjünk vissza rá egy másik alkalommal. Elfáradtam. Drága Borcám! Beszélgetésünk ezúttal nem tette próbára fantáziánkat, lelkiismeretünket viszont igen! Világos szavakkal rakta vállunkra az atya a felelđsséget magunkért, egymásért, a társadalomért. Térdrogyasztó belegondolni is. Az a tény, hogy sohasem vagyunk teljesen magunkra hagyatva, mert a Jóisten bennünk és velünk van, vigasztaló, de egyben megterhelđ is. 69


Jelenléte vigasztaló, mert bár helyettünk nem tud cselekedni, lelkierđt sugárzón várja, hogy „zörgessünk”, és biztosak lehetünk, sohasem hagy magunkra. Az a tény azonban, hogy helyettünk és nélkülünk nem tud az emberek és a társadalmak életébe beleavatkozni, elgondolkodtatóan súlyos terhet rak vállunkra. Az ember közremıködése nélkül a gondviselés nem tud érvényesülni. Az egyház tanításában ez mindig is jelen volt. Az okokat illetđen mégis egészen új az atya elképzelése. Gondolj csak, Borcám, a Szózatra, amelyben a költđ történelmünk tragikus eseményeit bıneinkre vezeti vissza: „Haj, de bıneink miatt gyúlt harag kebledben...” Ez a felfogás ma is általános a hívđ emberek körében. Pedig, hát a mongolok, a törökök vagy az osztrákok, avagy a szomszéd család, a minket is nyúzó hitelezđ mennyivel szentebbek, mint mi? Az az érv is sántít, hogy mi kedvesebbek vagyunk az Úr elđtt, azért sújt. Sántít, hiszen Isten nem személyválogató és nem bosszúálló! Az atya elgondolásába belefér ugyan, hogy ha nem acsarkodunk, összefogunk, ha keresztényi életet élünk, nagyobb esélyünk lett volna a történelem-hozta veszedelmekkel sikeresen szembeszállni vagy a hitelezđt elkerülni, de ezeket nem a „gondviselés” küldte a nyakunkra! Ebben a világban csak az ember képes élni vagy nem élni a lehetđségekkel. A Jóisten nem sakkozik a világban, nem is játszik és messze nem szerencsejátékos. Isten a mi éltetđ Napunk. Tđlünk függ, tud-e éltetni minket, tudja-e éltetni a földet...

70

19. levél ISTEN TENYERÉN A gondviselés-hit Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor bátyáim felküldtek egy, a kerítés tövében nđtt akácfára verébfészket elszedni – kezdtem a beszélgetésünket ez alkalomból. Ahogy vissza indultam, figyelmetlenségemben száraz ágban próbáltam megkapaszkodni. Máris kalimpáltam lefelé, és a kihegyezett kerítéslécek közé pottyantam. Derekam beszorult, és én közel vízszintes helyzetben, mint a mérleg karjai vártam szabadítómat, aki édesapám képében el is érkezett. Đ miután kiemelt onnan, jól elfenekelt. Édesanyám viszont hálát adott a gondviselésnek, hogy nem nyársaltak föl a lécek. Szerencséd volt – jegyezte meg barátom. Édesanyád magatartása pedig a vulgáris gondviselést példázza. Miért van az – folytattam –, hogy még egyháziak is így értelmezik a gondviselést? Egyik szent életı szerzetestestvéred írásában találkoztam hasonló gondviselés-felfogással. El is hoztam a könyvet, hogy elsđ kézbđl halld a történetet: „Egy anyának volt három fia. Már fiatalemberek voltak, amikor kettđ közülük egymás után meg halt. Ez mindenkit megdöbbentett; hogy lehet, hogy valakinek a felnđtt gyermekei hirtelen meghalnak? Aztán történt, hogy a harmadik fiú is megbetegedett. Állítólag – én akkor még kicsi voltam, édesanyám mesélte –, ez az anya fájdalmában és szomorúságában az egyik szentmise végén felkiáltott, hogy nincs Isten az 71


égben, mert ha lenne, ilyen nem történne meg. És meggyógyult a gyermek. Teltek múltak az évek, és ez a fiú olyan szerencsétlenül ütötte meg az anyját, hogy az belehalt. Én, mint kispap, ott voltam a temetésen. Akkor mondta a plébános, hogy soha nem lehet tudni, Isten kit mivel áld meg. Soha nem lehet tudni, hogy mi válik javunkra, és mi lesz a kárunkra. Mert ha ez a fiatalember annak idején meghalt volna, nem lett volna ez az irtózatos tragédia, amire nemcsak az anya, hanem a fiú élete is ráment, hiszen börtönbe került.” Rendi testvéred, a szerzđ, a történethez a következđ megjegyzést fızi: „Mint fiatal teológus megértettem, hogy ha Isten megenged valami rosszat, sokkal rosszabbtól akar megvédeni bennünket, vagy valami olyan jó útra akar vezetni, amelyre magunktól soha nem térnénk rá.” Ha ez így mıködne, napirenden lennének a hasonló történetek – jegyzi meg mesterem. – Az élet valóban produkál meglepđ históriákat, amelyekre rá lehet húzni ilyen-olyan tanulságokat. Ez a rendi testvérem gyermekkorából hozott népi hittel gondolkodik a gondviselésrđl, ezért đ ebben a történetben annak megerđsítését látja. És meg is lehet érteni đt és általában az embereket, akik másképpen nem tudják az élet visszás dolgait helyükre rakni, csak effajta támaszokba kapaszkodva. Az a tanulság pedig, amit testvérem fiatal teológusként hozzáfızött, két évezredes, zseniális mellébeszélés. Miért gondolod, hogy zseniális? Ha az elsđt veszed, miszerint Isten a rosszal akar valami sokkal rosszabbtól megvédeni, soha nem tudod meg, hogy mi lett volna az a rosszabb. De még a jelen esetben felhozott példázat is sántít, mert kérdezem: mi irtózatosabb, ha meghal egy idđs asszony, vagy ha egy gyermek hal meg? To72

Isten tenyerén

vábbá úgy is lehetne folytatni a történetet, hogy az anyát óvta meg az Isten egy még nagyobb bajtól, a fiút pedig a börtönnel a végleges elzülléstđl. A második kibúvó, hogy Isten a rosszal akar jó útra vezetni, három okból is sántít. Egyrészt Istenhez méltatlan a rosszal operálni. Másrészt pedig csupa tragédia lenne a jóléti társadalmakban az emberek élete. Harmadjára pedig a keresztény gyakorlat is ellene mond ennek: Nem a betegségek, a tragédiák és a halál apostolai, hanem az Evangélium, az Élet hirdetđi vagyunk. Krisztus maga is mindent megtett, hogy az embereken segítsen. Ezek az érvek tehát – bár látszatra jámborak – nem egyeztethetđk össze a keresztény lelkiséggel. De ha a gondviselésre ily módon nem számíthatunk, akkor miben kapaszkodhat meg a bajba jutott ember? Mert mégis csak itt és most szeretnénk bajainkra orvosságot, elesettségünkben támaszt találni. A dolgokba és az emberbe „belesemmisült” Teremtđben bízhatunk, akinek az orvosságok, az orvosok, a lelkészek, a jó barátok, a családtagok eszközei lehetnek. Az élet gyakran még az önzđ és kapzsi embereket is együttérzđ, segítđkész magatartásra képesek indítani. Ilyenkor Isten eszközeivé válnak. Ilyenkor Isten megjelenik közöttünk, mert jósága az emberben partnerre talál. Persze a gondviselést vulgárisan értelmezđk azt mondják, lám, az isteni gondviselés mıködik, mert akadt, aki befogadja a kivetettet, az utcára kerültet. Kérdezhetjük azonban, hogy hol volt a gondviselés, amikor a segítségre szoruló családok és gyerekek az utcára kerültek? Én úgy gondolom, hogy a Jóisten igazi gondviselése abban nyilvánult meg, hogy elküldte Fiát, aki tanításával megmutatta az üdvösségre vezetđ utat, megváltó hıségével és halálával pedig kaput tárt feléje. Az đ munkatársai a fent megemlített jó emberek, akikben bízhat az ember, ha bajba kerül. 73


Nem említetted az imádkozókat, vezeklđket vagy éppen a szerzeteseket, szerzetesnđket. Bocsásd meg provokatív kérdésemet: Bízol Te az ima erejében? Hogy juthat eszedbe egy szerzetestđl ilyent kérdezni, amikor tudnod kell, hogy a szerzetes életéhez úgy hozzátartozik az ima, mint a levegđ? Térjünk rá vissza legközelebb! Drága Borcám! Lehet, hogy ezzel a beszélgetéssel megfosztottalak attól a boldogító tudattól, hogy a gondviselés igazgatja életedet. Egy biztos azonban, hogy a Jóisten Veled van, és a testedben, lelkedben, a dolgokban jelen lévđ isteni számos eszközt ad kezünkbe, hogy küzdelmeink ne legyenek reménytelenek. Bízom abban, hogy az imáról szóló beszélgetésünk is ezen meggyđzđdésemet fogják megerđsíteni.

74

20. levél VARÁZSIGÉK – AVAGY? Az ima Ezúttal barátomat a kertben kerestem fel. Napi sétáját végezte, közben az oldalán csüngđ rózsafüzért morzsolgatta. Nos, gondoltam, helyben vagyunk. Úgyis az imáról akartunk ma beszélgetni. Én is szoktam a rózsafüzért imádkozni – jegyeztem meg. Az egyik nagyon kedves kis barátnđm, akivel a csónaktúrán egy hajóban eveztünk, hozta Betlehembđl. Talán azért jutott ez eszébe, mert egyszer valahova utazva az autóban, javaslatára beteg ismerđsünkért elimádkoztunk egy rózsafüzért. Ha elmélkedve imádkozza az ember, akkor különösen hasznos – vette föl a beszélgetés fonalát barátom. – Eddigi elmélkedéseink során nyilvánvalóvá vált, hogy a Betlehemmel kezdđdđ történet világtörténet: a teremtés és a megváltás, azaz a mindenség létének és az ember üdvösségének históriája sırısödik az Üdvözlégyek közé szđtt titkokban. Van tehát mirđl meditálni közben. Szavaidból azt olvasom ki, hogy az ima inkább az imádkozó lelki hasznát szolgálhatja, mintsem a bajba jutotton segítene – jegyeztem meg. Valóban, ez a kézenfekvđbb és nyomon követhetđbb eredménye. Az egyház azonban ismeri a kérđ imádságot is, amire maga Jézus biztat: „Kérjetek, és adatik!” (Mt 7,7–8). Vagy gondolj a Miatyánkra, amely kérések egymásba fızött 75


láncolata. És erre az imádságra maga Jézus tanított meg minket. Nekem mindig problémát jelentett – vetem közbe –, miért kell kérni, amikor Isten úgyis tudja, mire van szükségünk? Nem egyszerı kérdésedre kielégítđ választ adni. A hagyományos vallási világszemlélet alapján ez lehetetlen is. Valóban, ha Isten végtelenül jó és szeretđ Atya, ráadásul mindent tud, akkor mi szükség a mi kérésünkre? Azt kell világosan látni – amit már többször hangsúlyoztam –, hogy a Teremtđ létezésünk érdekében kénytelen volt megkötni saját segítđ kezét. Ott úgy fogalmaztam, hogy „belesemmisült” teremtményeibe. Így a teremtett világ nem az Đ kedve szerint, hanem a véges törvények mentén mozog. Mégis nyílik az ember számára kiskapu, amelyen át đ Istent ki tudja léptetni önnön fogságából. Mégpedig úgy, hogy miután „belénk-semmisült”, mi Đbeléje semmisülünk. A kérés alázatos atmoszférájában többé-kevésbé ezt valósítjuk meg. Ha tökéletesen sikerülne, bizonyára csodás mértékben mıködnének segítséget kérđ és közvetítđ akcióink. A szenteknek valószínıleg ezért sikerül esetenként csodát tenni. Eddig azt gondoltam – Isten bocsássa meg nekem –, hogy csupán csak kéreti magát az Isten. Azt azonban még nem látom tisztán, hogy például a távol lévđ vizsgázón hogyan tudok imámmal segíteni, ha csak rajtam keresztül mıködik a dolog? Nem fölöslegesen imádkoznom érte? Rosszul következtetsz. Megfeledkezel arról, hogy minden a Teremtđben áll fenn. Te és akiért imádkozol, egy és ugyanazon isteni közegben vagytok. És ebben a közegben – mondhatnám Krisztusi miliđben – nincs távolság. Hıségesen közvetíti üzenetedet, aminek a fent említett korlátok határt szabnak. 76

Varázsigék – avagy?

Mindebbđl én azt a tanulságot szıröm le – összegeztem az elhangzottakat –, hogy a Teremtđ gondviselése mind a csillagok, mind pedig az emberek szintjén kimerül abban, hogy szolgálja a teremtményi létet annak törvényei szerint, válogatás – személyválogatás – nélkül. Amit ezen felül cselekedhet, az kizárólag az emberek közvetítésével történhet. Szüksége van a segíteni vágyó Teremtđnek Mózesekre, Krisztusokra, szentekre és helyesen imádkozó gyalogjáró emberekre. Azt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy sohasem tudhatjuk, hogy a számtalan szelíd, jó ember élete, az emberi sorssal járó, mindenkit sújtó szenvedések hogyan befolyásolják az isteni közremıködést. Összegzésül és búcsúzóul még egy mondatot engedj meg – folytatta az atya –, az ima kétféleképpen szolgálja az embert: ápolja kapcsolatát a Teremtđvel és lehetđséget nyit számára, hogy a bajba jutottaknak segítsen. Miután elköszöntem, jutott eszembe, hogy egy fontos momentumot nem vizsgáltunk meg: mennyire függ az ima hatékonysága attól, akire Isten áldását kérjük. Legközelebb talán ezzel fogok elđállni. Egyelđre jegyezzük meg, Borcám, hogy nekünk, amennyiben imánkkal segíteni akarunk egymásnak, igyekeznünk kell „belesemmisülni” abba az Istenbe, aki emberré „semmisült” értünk. Továbbá az sem elhanyagolható szempont az imánál, hogy közben nemesedünk. Ima közben gondolataink ugyanis isteni közegben mozognak.

77

21. levél ELĐNY A FOGADÓNÁL A receptor jelentđsége Kissé korán érkeztem. A kápolna felđl a szerzetesek imájának foszlányai jutottak el hozzám. Két részre oszolva, egymást váltva recitálták a zsoltárok versszakait. Mint késđbb megtudtam, a Vesperást. Egy szép gregorián énekkel, Máriát magasztaló himnusszal fejezték be. Aztán hamarosan megjelent az én öreg barátom. Úgy tudom – kezdtem a beszélgetést –, naponta többször is végeztek ehhez hasonló imát. Biztosan komoly közösségépítđ és összetartó ereje van. Feltételezem, hogy a szent szövegek titeket is jó irányban alakítanak, elevenen tartják a lelki kapcsolatot a Teremtđvel. Ezen túlmenđen van valami egyéb rendeltetése is? Lenne... Hiszen mi a szerzetesi élet lemondásait részben az emberek szolgálatáért vállaltuk. Az ima pedig életünk szerves részét képezi. Az már más lapra tartozik, hogy a társadalom, a nemzet fogékony-e a jóra, amiben mi segíteni szeretnénk. Ha jól értem, nem is olyan biztos, hogy van értelme így a segélykérđ imának. Hatása függ azoktól, akikre irányul? Éppen e felđl szerettelek volna ma kérdezni. Hiszem, hogy van értelme. Mindig vannak, akik éhezik és szomjazzák az igazságot (Mt 5,6). Ez nagyon fontos mo78

Elđny a fogadónál

mentum, András! A teremtđ közel van hozzánk. Olyan közel, hogy észre sem vesszük. Viszont csak akkor képes személyes, nekünk címzett szeretetét nyilvánítani, ha kinyílunk feléje. Hiába küldöm én imáim által a segítséget valakinek, ha đ nem fogadja el. Ha nem vevđ rá. Ha nincs receptora, azaz vevđkészüléke. Ez a készülék pedig az Isten felé nyitott lélek. Miért fontos a vevđnél a lélek nyitottsága? Legutóbb említettem, hogy mi mindannyian és az egész világegyetem a Krisztusi miliđben létezünk, létezik. Hajók vagyunk egy végtelen óceánon, és nem érintkezhetünk egymással, csak az óceán hátán. Ugyanebben a helyzetben vagyunk, ha ima által segíteni akarunk egymásnak. Ez a segítség csak az óceánon, azaz a Krisztus-i miliđ közvetítésével képzelhetđ el. Krisztus pedig helyzeténél fogva ki van szolgáltatva az ember akaratának. Aki nem akarja elfogadni az általa felkínált külön segítséget, erđt, ahhoz nem tud eljutni az a segítség, amit én küldök. De nem elég csak a lélek nyitottsága. A teljes embernek rá kell állnia az isteni hullámhosszra. Az izmoknak, az idegeknek, a sejteknek... A „lejtđre” került emberen vagy társadalmon ezért olyan nehéz segíteni. A Jónások prédikációja „nékik, mint a pelyva”. Népünk és társadalmunk lejtđre jutott, nyilván ugyanúgy látjátok ti is a kolostor falai mögül, mint mi, akik kint szenvedjük ezt el. Ezt látván, nem kísért a csüggedés? Miért az áldozat? Miért az ima? Én hiszem, hogy ez a látszólagos lejtmenet egy tisztább állapotot készít elđ. A makro- és mikrokozmosznak most már olyan mélységeit érintik a tudósok, ahol egyre többször sejlik föl az ember-képlet, benne az isteni. A tért hódító spirituális mozgalmak pedig megújulásra kényszerítik az egyházakat, amelyeknek – én úgy látom –, egyre több a „kovász” 79


szerepét betöltđ tagja, akik a Lélek szerint gondolkodnak és élnek. Ismét felmerült az ember-képlet fogalom. Én még mindig nem látom világosan annak szerepét a létben. Visszatérhetünk rá legközelebb? Természetesen! Annál is inkább, mivel néhány vonatkozásáról még nem szóltunk. Mielđtt elköszönnék Tđled, Borcám, vessünk még egy pillantást a mai témánkra! Ismered Te is Ildikót, aki az ország másik felérđl tud gyógyító energiát küldeni. Đ is hangsúlyozza, hogy csak akkor mıködik ez, ha kérjük, ha nyitottak vagyunk rá. És azt is hozzáfızte, hogy nem a saját energiájával gyógyít, hanem a Jóistenével. Én ebben élđ példáját látom annak, ahogy az ima hatni tud. Segítséget kérđ és küldđ imánk is hasonlóképpen hat. Kettđn áll a vásár: az imádkozón és a megcélzotton. Az imádkozón azért, mert nem a szavakon van a hangsúly, hanem a Jóistennel való belsđ kapcsolaton. A megcélzotton pedig azért, mert neki meg nyitottnak kell lennie a segítségre. Hiába küldöm a fényt, ha đ bespalettázva hagyja az ablakát...

80

22. levél A „MATEMATIKA” DIADALA Az ember-képlet a világ mozgatója Nagyon finom teával kínált az atya. Amikor dicsértem, IKKA – jegyezte meg. Kérdđn néztem rá, aztán fölvilágosított. Valutáért lehet venni egy speciális boltban, ahol finom nyugati termékeket árulnak. – Majd kissé pironkodva jegyezte meg: ez az árnyoldala annak, hogy világszervezet az egyház. A gazdagabb országokban az egyházak is gazdagabbak, és pénzzel támogatják a szegényebbeket, amelyek sokszor luxusdolgokra költik el, maguk élik fel... Így kaptam ezt a szép Doxa órát. Mutatja. Ez bın a szegénység ellen – jegyzi meg. Ellentmondások között vergđdünk mi is. De talán ez az élet természetes játéka... Nem egészen világos számomra, mire gondolsz – szólalt meg csendesen –, de hadd ragadjam itt meg az alkalmat arra, hogy az ígért témát folytassam. Azt láttuk, hogy az emberképlet a teremtésnek az đsképlete volt. Így lett Krisztus – az ember-képletbe „semmisült” Isten – a világ Teremtđje, és azóta is fenntartója. Arról azonban nem esett szó, hogyan van jelen, és miként mıködik ez a képlet az atomok, a galaxisok vagy éppen az ember szintjén. Mára ez meglehetđsen tisztázott dolog – jegyzem meg. Đsrobbanással indult útjára az anyag, amely egyre bonyolultabb szervezđdéseket hozott létre – atomokat, elemeket, vegyületeket, stb. – végül az élet feltételét jelentđ fehérje81


molekulákat. A primitív életbđl aztán az evolúció törvényei által irányítva egyre magasabb fejlettségı lények fejlđdtek ki. De hát ezt Te is ismered. Úgy gondolod, hogy tudsz még valami újat mondani ebben a témában? Az EMBER-KÉPLETET. (Lassan, nyomatékosan ejti ki a szót a mesterem.) A fent fölvázolt világkép nem ad magyarázatot arra, hogy mi váltja ki a mozgásokat akár az atomi világban, akár a galaxisokban, akár az élđlények világában. Az én ember-képletem erre is magyarázatot ad. (Itt kis szünetet tartott, tınđdött, de talán csak megpihent, majd folytatta:) Gondolj csak bele, milyen végtelen feszültség van a lét minden elemében! A véges és a végtelen sırısödik benne! A végtelen Isten van benne jelen az ember-képlet szerint belesemmisülve! Ez a feszültség óriási energiát hordoz. Az atombombában vagy atomreaktorokban lejátszódó folyamat jól illusztrálja ezt. Az emberben pedig egy egész világegyetem ölt testet. Atomjaiban, sejtjeiben, szerveiben, tudatvilágában az emberképlet a maga sajátos kettđsségével van jelen, amit Pál apostol úgy fogalmaz meg, hogy más törvényt érez tagjaiban és mást a lelkében (Róm 7,23). Azt gondolom, András, hogy ez a sajátos kettđsség úgy él a lét minden parányi részecskéjében, mint a pozitív és a negatív elektromos töltés az áramkörökben. Az ember-képletben jelen lévđ sajátos kettđsség, és az ebbđl eredđ feszültség minden mozgás táplálója. De hogyan táplálhatja a feszültség a mozgást? Úgy, hogy a feszültség feloldódik, majd az ebbđl fakadó lendülettel újat teremt. Az elbomló avarból és fatörzsbđl építkezik az erdđ új nemzedéke. Kudarcaink – megbomló egyensúly – energiát szabadítanak fel bennünk, és még magasabbra lendülünk, mint ahol elđzđleg voltunk. – Új egyen82

A „matematika” diadala

súly jön létre, de ez is az ember-képletben, tehát feszültséget akkumulálva. Láttál már két kost verekedni? Elđbb mind a kettđ hátrál akár 6–7 métert is, majd vágtatva, teljes lendülettel ütköznek össze. Ugyanezt ismétlik mindaddig, míg valamelyik fel nem adja. Az erđknek és energiáknak hasonló hullámzását tapasztaljuk a lét minden síkján, csak itt nincs olyan, hogy egyik feladja, és megszınik a mozgás. Mindig minden mozgásban van. A nyugalmi állapot csak látszólagos. Ezek alapján valóban elképzelhetđ, mibđl merítik az atomok vagy csillagrendszerek mozgási energiájukat. De vajon ez a mozgás teljesen kaotikus, véletlenszerı, vagy valami belsđ törvény szerint megy végbe? – kérdeztem. Ugyanez az ember-képlet a meghatározója – hangzott a válasz – minden mozgás jellegének. A fınek, a fának, a csillagos égnek – bármennyire abszurdnak hangzik is –, ember-képletarca van. A kozmosz, a föld az ember-képlet vonzásában lélegzik. Ezt ismerik föl, sejtik meg a költđk, az írók, a festđk, a szobrászok, a zenészek, szóval a mıvészek – amint már egyszer erre utaltam is. Ezt szem elđtt tartva, könnyı elképzelni, hogy az evolúció során egyenes út vezetett az emberhez – jegyeztem meg. Ha belegondolsz abba, amit korábban megállapítottunk, hogy az Emberfia nélkül nem lehetett volna a világ, mert csak Benne valósulhatott meg a véges és az isteni „házassága”, akkor természetesnek tartod azt a következtetést is, hogy a forrongó mindenség mozgása törvényszerıen produkálta magát az embert is. Ez ellentmondani látszik a ma vallott elméletnek, hogy az egyedfejlđdést az evolúció igazgatja! Jól mondod! Minden fordítva játszódott le, mint ahogy azt a tudomány tanítja. Nem az evolúció terméke az ember83


képlet, hanem az ember-képlet irányítója az evolúciónak. „Kezdetben volt az Ige” – kezdi Evangéliumát János apostol –, „és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” (Jn 1,1). Eszerint kezdhette volna úgy is, hogy kezdetben volt az Istenember, Jézus Krisztus, és benne az ember-képlet... Olyan érzésem támadt most atyám – szólalok meg –, mint amikor a Lomnici csúcs alatt egyedül, kötél nélkül sziklamászásba fogtam, és egy lentrđl láthatatlan hasadék egyre magasabbra, egyre veszélyesebb sziklafalak megmászására kényszerített. Amikor kiszabadultam, már alkonyodott. Lenéztem a völgybe, nagyot lélegeztem és hangosan feltört belđlem: Élek! – Köszönöm! Nem tudom, Borcám, Benned ébresztettek-e ezek a gondolatok hasonló érzéseket. Én nagy ajándékként éltem meg. Az evolúció fejre állítása kissé merésznek tınik, de az atya gondolati rendszerébe tökéletesen beleillik. Valami hasonlót követett el, mint mi gyerekkorunkban testvéreimmel a cséplđgéppel. Elmesélem, mert jól illusztrálja az atya gondolati manđverét: A mi pajtánkban tartotta fedél alatt a cséplđgép-tulajdonos a masináját. Amikor édesapánk nem volt otthon, be-bemásztunk elđl, a fenti részbe, ahol csépléskor a gép a szalmát okádja ki. Ezt négy vagy hat pallószerı lap mıvelte, amelyeket egy tengely elđre-hátra és egyben föl- lemozgatott. Az eredmény az volt, hogy a fent a dobban kicsépelt szalma lassan kifelé vándorolt a gépbđl. Nos, mi ezekre a szalmarázókra álltunk rá, és összehangolt biciklizđ mozgással az egész cséplđgépet mozgásba hoztuk. Rendesen a traktor hajtotta meg a cséplđgép oldalán lévđ öntöttvas keréken át. Mivel a gép zárt rendszert képezett, ez a kerék annak minden elemét mozgásba hozta. No, de a rendszer zártságából következđen elvileg bármelyik részével el lehetett ezt érni. Ezt cselekedtük mi ott fenn, ahol ehhez megfelelđ áttétel állt rendelkezésre. Óriási élmény volt, amint forogni kezdtek a kerekek, az áttételek, fenn a dob, lent a törek- és pelyvarázó, a szelelđ, szóval az egész rejtelmes mindenség. 84

A „matematika” diadala

A világ is egy zárt rendszert képez. Az ember-képlet nélkül csak egy irányban tudtuk elképzelni a benne zajló mozgást. Annak birtokában azonban immáron el lehet képzelni a fordítottját is. Vagyis nem az evolúció terméke az ember-képlet, hanem az ember-képlet terméke az evolúció. A kozmosz minden porcikájának mozgását az a tendencia uralja, amely az ember-képlethez, az emberhez vezet. Mivel ez a véges lét megvalósulásának feltétele volt.

85

23. levél UFÓK A LÁTHATÁRON Világrendszerek Szinte valamennyi gondolkodó ember el tudja képzelni, hogy létezhetnének egészen másfajta világrendszerek, mint az általunk ismert. Jó öreg barátomtól hallottak alapján úgy éreztem, đ más véleményen van. Éppen ezért egy kérdéssel kezdtem a társalgást: Ismerđs körökben többször fölmerült az a kérdés, vajon Isten teremthetett volna-e más világot is, mint ami megvalósult? A hagyományos Isten-fogalom alapján azt szokták mondani a filozófusok és a teológusok, hogy természetesen teremthetett volna. A Mindenhatónak hatalmában állt, hogy egy egészen másfajta univerzumot hozzon létre. A másféle világegyetem és másféle értelmes lények gondolatával a sci-fi írók is szívesen eljátszadoznak. Én azonban két szempontból is azon a véleményen vagyok, hogy nem teremthetett volna Isten más világot – sem jobbat, sem rosszabbat, sem más törvényeknek engedelmeskedđt. Nem korlátozod ezzel Isten mindenhatóságát? – vetettem közbe. Nem én korlátozom Đt, hanem Đ korlátozza saját lehetđségeit. Đ ugyanis akkor, amikor megteremtette a világot, nem fukarkodott. Létének belsđ törvénye és természete az, hogy minden lehetséges módon kiáradjon, éltessen. Ezt ne86

Ufók a láthatáron

vezhetjük jóságnak is, szeretetnek is, ahogy tetszik. Amikor teremtett, minden tđle telhetđt megvalósított. Úgy szoktam mondani, hogy Đ a mi világunkkal a véges végtelent teremtette meg. Hogyan lehet akkor, hogy évmilliárdokat kellett várni, míg például a teremtést követđen az ember megjelent az élet porondján? Egyszer már korábban megemlítettem, hogy az is a végesség velejárója, hogy útjára egy ilyen lét csak a legelemibb helyzetbđl indulhat. Szándékosan nem mondtam részecskét, mivel fogalmunk sincs arról, hogy mi volt kezdetben. Ha még a fény természetét sem tudjuk egyértelmıen leírni, egyelđre nem vállalkozhatunk arra, hogy hipotézisekkel behatároljuk a kezdetet. Csak az biztos, hogy a kezdet minden értelemben a nulláról indult. De hogy mi következett a nulla után, még rejtély. Világunk „végtelen” voltára építve állíthatjuk, hogy egy másik, másfajta „véges végtelen” nem képzelhetđ el? Azt hiszem, nem állíthatjuk. Úgy gondolom azonban, hogy az ember-képletbđl logikusan mégis az következik, hogy kizárólag ez a mi, megvalósult világunk jöhetett létre. Csak önmagamat ismételve tudnám ezt megindokolni. Tedd meg, kérlek, mert már rég volt, hogy beszéltünk róla! Rendben van. Azt kell tisztán látni, hogy a teremtés csak a Teremtđben valósulhatott meg. Istenen kívül semmi sem lehet. Đ természeténél fogva minden lehetđséget kitölt. Tehát csak önmagában hozhatta létre a mi véges világunkat. No, de hogyan férhet meg egy fedél alatt a véges a végtelennel? A véges nem lehet Istenné. Az Istennek ki kellett valamit találnia. Ez pedig az ember-képlet, amelybe „belesemmisülve” egyesíteni tudta magában a végest a végtelennel. 87


Ebbđl szükségszerıséggel az következik, hogy csak olyan világot teremthetett az Isten, amely mozgása folytán létre hozza az embert. Az emberben, azaz az ember-képletben öltött testet az Ige, a második isteni Személy, és lett mindenek elsđszülöttje, akit mi Jézus Krisztusban tisztelünk. Tehát az Ige testté lett és „minden általa lett, ami lett” (Jn 1,3). Az a tény tehát, hogy csak az a világ kaphatott létet, amelybe bele születhetett Jézus Krisztus, kizárja, hogy másik véges világot is teremthetett volna az Isten. Meghökkentđen egybe csengenek ezzel a gondolattal a Szentírásnak Krisztus királyságára vonatkozó mondatai – jegyeztem meg. Most nem fárasztalak tovább, de örülnék, ha legközelebb itt folytathatnánk. Szívesen, annál is inkább, mivel ennek a gondolatnak van izgalmas folytatása. Meggyđzđdésem, Borcám, hogy jó öreg barátomnak igaza van. Ha lehetséges lett volna jobb véges világ, akkor Isten azt teremti meg. De nem volt választása. Így is drága árat fizetett azért, hogy csillagoktól díszes égbolt feszüljön fölénk, hogy otthonunk lehessen a kék bolygó, hogy megismerhessük a jóság örömét. De az a bizonyos drága ár – Fia megtestesülése és halála – sem volt elég ahhoz, hogy az erkölcsi rosszat és az életet pusztító betegségeket kiiktassa a teremtett világból. Az erkölcsi rossz értelmünk és szabadságunk következménye, az életet támadó rossz pedig két megváltoztathatatlan, örök törvény összjátékából származik. Ezek közül az egyik – bármennyire ellentmondásosan hangzik is –, az abszolút isteni Jóság, a másik pedig a végesség gyarlóságát magán viselđ mozgás. Az elđbbi úgy jut szerephez, hogy a nemkívánatos folyamatokat ugyanúgy kénytelen támogatni, mint a jókat; az utóbbi pedig úgy, hogy ütköznek, robbannak a csillagok, ütköznek, harcolnak az életek. Titokként szokták emlegetni a rossz jelenlétét a világban. Hogy tırheti azt meg a végtelenül jó Isten? – kérdezik sokan. A kérdés szorításából a kibúvót egyesek az emberi sza88

Ufók a láthatáron

bad akaratban vélik megtalálni. Mások úgy vélik, hogy a rossz jóra vezetđ eszköz a Jóisten kezében. Évezredes válaszok ezek. Az élet bonyolultsága folytán valószínıleg túlélnek még pár évezredet. Te azonban tudjad, Borcám, hogy a rossz jelenléte világunkban nem titok, hanem az atya által fölvázolt rendszer természetébđl adódik.

89

24. levél A VILÁG GAZDÁTLAN – CSAK LÁTSZAT! A Istenember-miliđ Ablakomból a Duna-parti óriás platánra réved tekintetem, nézem, ahogy hintáznak ágai a szélben. Közben gondolataim családom egyik felére kalandoznak – vásárolni mentek. Másik fele talán mesefilmet néz a tv-ben. Kint autók zúgnak... Hol van itt az a miliđ, kérdezem magamban, amelynek lejegyzett beszélgetéseink alapján lennie kellene? Hol az ember-képlet? Hol az Istenillatú atmoszféra? Hol van itt Krisztus – nem is beszélve királyságáról? Mindennapjainkban nincs helye ezeknek a gondolatoknak. Talán a ténynek sincs?! Tulajdonképpen meg lehet érteni az ateistákat és a materialistákat... – Ez motoszkált bennem, amikor legközelebb bekopogtam az atyához. Kételyeimnek hangot is adtam, amire đ így válaszolt: Mirđl tudhat az erdđszéli kis virág? A földrđl, amelybđl kinđtt, a napról, amelyre nyitja kelyhét, a szélrđl, amely ringatja, az erdđrđl, amely mögötte zúg. Így az ember se vesz tudomást sokkal többrđl, mint ami mindennapjait meghatározza. Egészen természetes tehát, hogy figyelmünket a fogható és látható dolgokra korlátozzuk. Aki nem így tesz, az elpusztul. Te nem így teszel, mégsem pusztulsz el – jegyzem meg. Ez csak kívülrđl tınik úgy, hogy mi szerzetesek csak az égiekkel és a hit dolgaival foglalkozunk. De hagyjuk ezt! Amit mi ezzel a kisarkított életmódunkkal üzenünk az em90

A világ gazdátlan – csak látszat!

bereknek az az, hogy idđt kell szakítania az embernek arra, hogy ledobja magáról a napi gondok avarját, és kibújjon a napvilágra, miként azt a hóvirág teszi. Ha el tudsz csendesedni, ez történik veled. Fölsejlik az a világ, amirđl múltkor beszéltünk: Krisztus királysága. Nem világos számomra, mi sejlik föl? Az, ami nélkül a világ gazdátlan. Mert az a világ, amelybe nap mint nap lemerülünk, önmagában végtelenül gazdátlan. Gazdája viszont – beszélgetéseink alapján nyilvánvaló lehet számodra –, szükségszerıen láthatatlan. A csend perceiben viszont rá lehet találni, hallani lehet hangját, meg lehet tapasztalni jelenlétét – ha az ember szíve tiszta, értelme nyitott a dolgokban jelen lévđ ember-képletre. Mert mindenben jelen van ez a racionalitás formájában. A kozmosz megismerhetđ, az atom is és az ember testének mıködése is. Minden csak azért ismerhetđ meg, mert ugyanazon ember-képletben létezik, mint a mi értelmünk. Ez azt jelentené, hogy az anyagvilág minden sziporkájában ott van egyfajta racionalitás – mondhatnám isteni? Tudsz másképpen magyarázatot adni a növény és állatvilágnak a környezetre adott értelmes válaszaira? Az evolúciónak is ez a feltétele. Az ember-képlet mentén alakul a világ. Ez nem jelent egyfajta külsđ-belsđ vezérlést, hanem a dolgok lényegébđl fakad: mert bennük elevenen jelen van az ember-képlet: az anyagba semmisült Isten, az Istenember. Pierre Teilhard de Chardin isteni miliđrđl beszél. Én az ember-képlet alapján inkább helyesnek tartanám Istenember-miliđrđl beszélni. És – hogy csatlakozzam a legutóbbi beszélgetésünk végkicsengéséhez –, így nyilvánvaló a Teremtđ jelenléte mindenben, ezáltal pedig királysága nemcsak a földi élđ- és élettelenekben – az ember testében és lelkében –, hanem az egész kozmoszban. 91


Most, hogy ilyen kozmikus távlatokba repültek gondolataink, az jutott eszembe, hogy a tv tele van olyan izgalmas feltételezésekre épített adással, amelyben komoly tudósok és hatalmas anyagi ráfordítással a nemzetek versengnek, hogy a világırbđl értelmes lények jelzéseit fogják. És hát mi is szüntelenül küldjük a hasonló rádióhullámainkat, remélvén, hogy egyszer majd válasz érkezik rájuk. Mi errđl a véleményed? Lehetségesnek tartod, hogy a földön kívül is létezzenek az emberhez hasonló értelmes lények? Ha neked úgy tetszik, élj ebben a hitben. Érdekes gondolati játéknak tartom, ami alkalmas arra, hogy az embert kiemelje nyomorúságos, szık, esetleg Isten nélküli jelenébđl. Talán célzatosan sugározza a televízió olyan elđszeretettel ezeket a hipotéziseket. Az embert ezzel egy titokzatos mesevilágba varázsolja. Hitpótlóként. Hitet ad a hitetleneknek. Ha jól értem, nem tartod komolynak az ilyen feltételezéseket. Nem tartom magamat avatottnak, hogy állást foglaljak. De mi lesz akkor az ember-képlettel és az Istenemberi miliđddel? Semmi! Attól még lehet ezer bolygón is értelmes élet, sđt a kozmosz valamennyi bolygóján! Gondolataimnak azon sarkkövét, amely azt mondja ki, hogy a világ az ember-képlet vonzásában alakul, nem érinti. Az élettelen és az élđ mindenség mozgását – legyen az a legtávolabbi csillagrendszerben –, az a tény határozza meg, hogy csak Jézus Krisztus által, vele és benne valósulhatott meg, tehát ezen mozgás iránya ott is, miként a földön, az ember-képlet. Köszönöm, atyám! Megerđsítettél hitemben. Bár ezentúl is toleráns leszek a nem hívđkkel szemben, de már nem azért, mert esetleg igazuk lehet, hanem azon emberi gyarlóság miatt, hogy értelmünket nagyban befolyásolják érzelmeink, érdekeink, emberi kapcsolataink. 92

A világ gazdátlan – csak látszat!

Magunk számára, Borcám, ebbđl a beszélgetésbđl azt emelném ki, hogy így értelmezhetđvé válik egy majom racionális magatartása, amikor követ használ a kókuszdió feltöréséhez, egy sasé, amikor a csontot a magasból sziklára ejti, hogy a velđhöz hozzáférjen, az akácfáé, amikor leveleit élével fordítja a tızđ Napnak. Fölöslegesnek tartom, hogy itt további egyedi esetekkel terheljelek, hiszen könyvek és tv-mısorok sokasága foglalkozik a növény és állatvilág ámulatba ejtđ ésszerı viselkedésével. Az a tény pedig, hogy egy isten-emberi miliđben élünk, nagyszerı szellemilelki kirándulásokra invitál: várakozón mindenbđl Đ néz ránk. Talán észrevesznek... Talán örülnek nekem... Talán szót váltanak velem...

93

25. levél CSILLAGFIÚ Az ember-képlet és az ember Amikor az emberrđl gondolkodom, mindig eszembe jutnak az antik drámaíró szavai: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb”. Ez a csodálatosságunk egyáltalán nem szembetınđ, ha a metró mozgólépcsđjén szállított arcokat nézem, vagy ha tükör elé állok. De ha az a metró-utas hazamegy, asztalhoz ül, és egy esszét ír, hidat vagy házat tervez, netán halhatatlanságról elmélkedik, nyomban kiderül, hogy a drámaírónak igaza van. Az ember csodálatos! De mi tesz bennünket olyan csodálatossá? Legutóbbi beszélgetésünket, Borcám, ezzel a kérdéssel indítottam. Az ember-képlet – hangzott az atya egyszerı felelete, majd egy történettel folytatta: Emlékezetemben földereng egy mese, amelyben a szegény favágó hóban, fagyban dolgozik az erdđn. Ráesteledik, farkasok üvöltése hallik a távoli domboldalakról. Egyszer csak ragyogó fényesség támad, és egy csillag hull le a tarisznyája mellé. Egy ragyogó kis csillag! Odaszalad, hát egy kisfiú, egy csillagfiú! Haza viszi, feleségével szépen fölnevelik, de egészen más gyermekké bontakozik, mint testvérei és a többi utcagyerek, pedig ugyanazt a levegđt szívja, ugyanazt a kenyeret eszi, ugyanazt a vizet iszsza, mint a többiek. – Ennyit a mesébđl. Ilyen csillagfiú az ember a többi élđlény között. Ugyanazon föld gyermekei 94

Csillagfiú

vagyunk, mint a többi élđlény, és mégis egészen mások. Mi ugyan nem az égbđl pottyantunk, mégis egy eddig még meg nem fejtett titkot hordunk magunkban. Mi által, hogyan lettünk ennyire mások, mint a körülöttünk nyüzsgđ állatok? Természetesen az ember-képletnek köszönhetđen – jegyzem meg mosolyogva. (A kedves öreg barátom fölkapta fejét, szemüvege felett rám nézett:) Gúnyolódsz? – kérdezte. Feleletet nem várva folytatta. Igen, az ember-képlet tesz mindent csodálatossá. Az embert pedig minden fölé emeli. Minek köszönhetđen? Az igazat megvallva, egzakt választ nem tudok adni, bár sokat tınđdtem felette. Induljunk ki abból, hogy alapfeltételként bennünk is, mint mindenben, ott van az isteni. Ez az ember-képlet jellemzđje. Tudunk racionálisan cselekedni, amit a növény és állatvilág számos fajánál megcsodálhatunk. De mi ennél is többre vagyunk képesek. Azt is tudjuk, hogy mi ezt tudjuk. Az ember-képlet isteni eleme bennünk öntudatra ébredt. Talán éppen azért, mert az ember-képlet által indukált sejtszervezđdés során agyunkban a sok millió idegsejt ugyanazon hullámhosszon mıködve kontaktust talált azzal az isteni óceánnal, amelyben minden létezđ úszik. Mivel pedig minden létezđnek – a legparányibb atomi részecskéktđl a csillagokig – Đ a létben tartója, önmagán keresztül mindennek mindennel való kapcsolatát biztosítja. Ez teremti meg a feltételét az ötödik dimenziónak. Az emberi agy ebben az ötödik dimenzióban képes tájékozódni. Szemünkkel látjuk, amint egy apa szánkón húzza gyerekeit. Ez a szokásos három vagy négy dimenzióban játszódó történés. A szembe jövđ kutya ezt hasonlóképpen látja, mint mi. De a gyerekek és az apa közti szeretetet már csak mi „látjuk”. 95


Csak mi tudunk a jelenségek mögé látni, és látni az összefüggéseket, megsejteni az összefüggéseket biztosító Egyet, az „én” kimondását lehetđvé tevđ „Te”-t. A teremtmények közül csak mi tudunk agyunk összpontosító, koncentráló képessége által az ötödik dimenzióban tájékozódni, szellemi életet élni. Ezzel az ember-képlet elérte kiteljesedését. Ettđl kezdve Isten után sóvárgunk, hiteket gyártunk, tervezünk és álmodunk, gondolkodunk és akarunk. Értelmünk felismeri, hogy a racionalitásnak végtelen fény-tengerében úszunk, mi is és velünk az egész világ. Ebben látjuk azt, ami láthatatlan, össze tudjuk kötni azt, ami távol van egymástól, alkotni tudunk olyant, amilyent még a lét sohasem alkotott. Mindezt célirányosan. (Az atya itt elcsendesedett, fáradtnak látszott.) Helyesen gondolom, Te nem a halhatatlan léleknek tulajdonítod a minket az állatok fölé emelđ szellemi képességeinket? Majd egyszer beszélgethetünk errđl is. Most még inkább a véges létnek egy olyan tulajdonságát emelném ki, ami mozgását jellemzi, és ami által életet tudott létrehozni, majd egyre bonyolultabb vegyületeket, egyre fejlettebb élđlényeket. Ezt a folyamatot egy varázsszóval jellemzik: evolúció, ami olyan szépen hangzik, hogy vele kapcsolatban elfelejtjük megkérdezni, vajon mi indukálta ezt a folyamatot? Hová tart? Te talán ismered a választ? Igen: az ember-képlet indukálta. Az evolúció mozgásának ez ad irányt, mivel az ember-képlet a teremtett lét megvalósulásának kizárólagos feltétele. Igen! Ne folytasd! Most már látom az összefüggést. De, ha jól emlékszem, az ember-képletnek ezt a jellemzđjét korábban nem említetted – jegyeztem meg. 96

Csillagfiú

Így igaz! Miként a halhatatlanság-kérdést is elhallgattam. Ne csodálkozz ezen! Ahogy elđbbre jutunk életünk kérdéseinek boncolgatásában, egyre több tulajdonságát fedezzük fel az ember-képletnek, ami abból ered, hogy mindennek az alapját képezi... Ha helyesen értettem, Borcám, az atya elképzelhetđnek tartja, hogy az ember-képlet mentén, a teremtett lét természetébđl fakadó mozgása során létrehozza az Istennel is társalkodni tudó embert. Ez egyben azt is jelentené, hogy a Teremtđ nem külön aktussal alkotta meg az embert, miként azt a Biblia elbeszéli, hanem a természettudósok felállította hipotézisek szerint közelítgetđ, valamely módon. Azt azonban valószínınek tartom, hogy a reflexív tudat megjelenését illetđen kielégítđ választ természettudományos alapon soha se tudunk adni. Ezt annak alapján gondolom, amit az ember-képletrđl eddig az atyától hallottam. Aszerint ugyanis az ember értelmével abba a szférába képes emelkedni – ez a megértés feltétele –, amely mindennek a létet adó és létben tartó szimplex alapja. Ez pedig a Teremtđ, aki az ember számára fölfoghatatlan.

97

26. levél NAGYPÉNTEK Miért a szenvedés? Egy nagyszerı, hiteles életı ember könyvében olvastam az alábbi gondolatot, és ennek hatása alatt voltam, amikor legközelebb fölkerestem a mesteremet: „Nagypéntek! Golgota! Keresztút! Persze az ember az eszével, értelmével tudja, hisz Jézus elđre megmondta, hogy neki is részt kell vennie a keresztúton, a Golgotára mindenkinek fel kell mennie, mindenkinek eljön a maga nagypénteke. Mégis, az ember valahogy elvárná Istentđl, hogy đt kímélje meg ezektđl a kellemetlenségektđl. Elvárnánk, hogy piros szđnyeget terítsenek elénk, szóljanak szépen a harsonák, és mondja az Úr: „Kedves Csaba testvér, gyere, vonulj be szépen a Mennyek országába!” – Igazán nagyon kedves lenne a Jó Istentđl – de saját fiát se kímélte meg. Ahogy a szentek életét nézzük, azt látjuk, hogy mindenkinek végig kell járnia a maga keresztútját. Miért van ez így? Ez egy nagy-nagy titok, amire se ma, se késđbb nem tudok válaszolni.” Atyám! Látom, súlyos asztmádban mint kapkodod a levegđt, szinte fuldokolsz. Biztosan sokszor feltetted magadban a kérdést: Miért kell ennek így lennie? Miért szenved az ember? Mi célból vagy mi okból? – kérdezett vissza. Mindkettđ érdekelne. 98

Nagypéntek

Félek, hogy túl sokra tartasz. Olyan kérdésekre vársz tđlem választ, amelyekre még senki emberfiának sem sikerült megnyugtató feleletet adni. Azt azonban helyesen gondolod, hogy engem is foglalkoztat a probléma. És mentél valamire? Valamire igen, de nem tudom, megnyugtat-e téged az általam elért eredmény? Azért érdekelne... Akkor halljad! Nézzük elđbb a célt. Az ember szenvedésének lehet célja. Fölvállalhatsz szenvedést például azért, hogy jó bizonyítványod legyen vagy, hogy feljuss a Himalája csúcsára. – Amikor beteg vagy, szenvedsz. Aztán, hogy ez megszınjön, megoperáltatod magadat – újabb szenvedést vállalsz gyógyulásod érdekében. Az operációval járó szenvedésnek is van értelmes célja. Ezt senki sem vitatja. Én arra a szenvedésre szeretnék magyarázatot kapni, ami hívatlanul, alattomosan tör ránk betegség, háború, bánat formájában. Ezeknek nincs célja, csak oka van. Bár ostoba magyarázatok felfedezni vélnek ezekben is célszerıséget – „Isten így akar próbára tenni”; „meggyötri azt, akit szeret”; „bıneinkért büntet”, stb. Ezek a válaszok méltatlanok az emberhez, és Istent is rossz fénybe állítják. Hogyan gondolhatja bárki is, hogy a végtelen Jóság és Szeretet ilyen eszközökhöz nyúl? Még bıneinkért se büntet! Đ nem bosszúálló (Mt 5,38–42)! Biztos vagy benne, hogy az egyház is ezt vallja? Egyes igehirdetđk szeretnek ugyan fenyegetđzni, de az egyház számára Krisztus a élđ példa, aki a bınöshöz így szól: „Én se ítéllek el […]”; a vádlókhoz pedig: „Irgalmasságot akarok[…]”” (Mt 9,13). De mindennél meggyđzđbben 99


alátámasztja a mondottakat, amit Jézus Izajástól a názáreti zsinagógában önmagáról felolvasott: „Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét. Összetekerte az Írást, átadta a szolgának és leült. A zsinagógában minden szem rászegezđdött. S elkezdte beszédét: Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok." (Luk 4, 19– 21). Ez egyértelmı beszéd. De nem lehetett volna ezt az ügyet gyökerében orvosolni? Mondjuk Isten olyan világot teremt, ahol nincs bánat, nincsenek vigasztalásra szoruló szegények, baj, amibđl a Messiás meg akart szabadítani? Ha elfogadod azt, amit korábban már kifejtettem a világ teremtésével kapcsolatban – hogy ugyanis nem teremthetett Isten másik véges világot, csak egyet –, akkor belátod, hogy e tekintetben sem volt alternatíva: a szenvedés, a bánat, a háború, a halál az ember-képletbđl fakad. Isten se talált jobb „képletet” a véges lét megteremtéséhez. A szenvedés tehát a nem abszolút létben eredendđen kódolva van. Ezek szerint a „vak végzet” irányítja a világot? Távolról sem! A világ mozgásának természetes irányt – miként már annyiszor szóba került –, a nagybetıs EMBERKÉPLET ad, amely Jézus Krisztusban valósult meg. Így lett a kisbetıs ember, aki mind testében, mind pedig értelmében és akaratában gyarló: jelen van benne betegség, az elmúlás, a tévedés és vétkezés lehetđsége. Ennek ellensúlyozására a teremtéssel egy idđben megszületett Istenben a megváltás koncepciója, következésképpen a Megváltó. Đ eggyé vált velünk a szenvedésben is. A szenvedés Isten és az ember közös sorsává vált. 100

Nagypéntek

Hogy értsem ezt? Ha Vele szenvedünk és meghalunk – a halál is a szenvedés-kategóriába tartozik –, akkor Vele fel is támadunk – mondja Pál apostol (Róm 6,5). Az engem nyugtalanító kérdésre ezek után mi a válaszod? A szenvedés nem azért van, mert a Teremtđnek célja volt vele, hanem mert nem teremthetett olyan világot, amelyben nincs szenvedés. Úgy tapad a szenvedés az emberhez, mint az autószerelđhöz az olaj – szerelđ-voltából fakadóan, nem pedig valamilyen célból. Itt, a szenvedéshez kapcsolódva kísért a gondolataimban a megváltás-téma. Az elđbb konklúzióként azt fogalmaztad meg, hogy a szenvedésnek nincs célja. Jézus szenvedésének és halálának se volt célja? Lehet, hogy kérdésedre nem tudok világos választ adni. Azért legközelebb megpróbálhatjuk. Egyelđre legyen ennyi elég. Elfáradtam. A szenvedés tehát, Borcám, végességünkben gyökerezik. Onnét hajtanak ki a bajok bozótként, majd nđnek egyikünk-másikunk számára – válogatás nélkül – az égig. Ez az emberi sors Krisztusban isteni sorssá is vált. Ez biztosíték számunkra és vigasz a bajban: Ha sorsunk most egy Vele, egy lesz a dicsđségben is. Ezt Pál apostoltól hozott idézettel támasztotta alá az atya. Vannak, akik a szenvedđk vigasztalására azt szokták mondani, hogy mert szereti đket az Atya, azért rakta vállukra a keresztet. Ezzel burkoltan azt állítják, hogy szenvedésüknek célja van, sđt mi több, hogy a szenvedés Istentđl van. Ha így lenne, akkor Jézus nem szánja a szenvedđket, nem gyógyítja meg a betegeket, nem hullajt könnyeket Lázár nđvéreinek fájdalmát látva, hanem kifejtette volna nekik, mennyire nagyszerı és gyümölcsözđ dolog a szenvedés. Mindezek után azt mondom, Borcám, hogy a szenvedés áldásos és kijózanító is lehet az ember számára. Az effajta ál101


dás azonban nem célzatosan, hanem sors-szerıen szakad az ember nyakába. És míg küzdünk vele, acélossá válhatunk jellemünkben, hitünkben. De hatását embere válogatja. Van, aki nem képes küzdeni, mert jelleme gyenge, és olyan is van, akit szembe fordít Istennel, mert azt hiszi, hogy Đ hozta azt nyakára vagy, ha nem is tđle származik, akkor meg – ha már egyszer Isten –, miért nem segít rajta? Látod, Borcám, ezért tartom én nagyon fontosnak, hogy ezeket a beszélgetéseket Te is megismerd. Mert, ha Benned nem is merülnek fel ezek a gondolatok, nagyon sok ember viszont nem tud megbirkózni velük. Tévesen hiszik, hogy Isten rakja vállunkra a keresztet, ezért aztán le is veheti azt onnan, csak akarnia kell. A természet rendjéhez kénytelen igazodni Đ is. Így csak az ember közremıködésével, aki a természet része, képes segíteni rajtunk. Ennek útját-módját az imáról szóló levelemben mondom el.

102

27. levél A BÁRÁNY HİSÉGE Szenvedésbđl megváltás? Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával függđben maradt kérdésre lázasan kerestem én is a lehetséges választ. Vajon mi emeli a szenvedést ilyen elđkelđ rangra, hogy általa a világot meg lehet váltani? Mert mit is jelent a megváltás? – Az Isten életébe való beemelést. Egyáltalán lehetséges, hogy pusztán a szenvedés, ez a negatív velejárója véges létünknek, ilyen hathatós eszköz legyen? Valahányszor találkoztam azzal az általánosan elfogadott nézettel, Borcám, hogy Jézus szenvedése árán váltotta meg a világot, olyan érzés támadt bennem, mint amikor az ember valamely véleményrđl sejti ugyan, hogy nem egészen helyes, de hogy miért, képtelen megindokolni. Bevezetésképpen errđl számoltam be az atyának, hogy lássa, nem puszta fontoskodásból tettem föl ezt a kérdést. Úgy gondolom – kezdte –, hogy helyes a megérzésed. Nem hiszem, hogy a szenvedés, még ha Jézus, az Istenember szenvedésérđl van is szó, alkalmas a világot szinte átlényegíteni. Nem vált ki ellenkezést a keresztények körében ez a vélemény? Hiszen Jézus, mint áldozati bárány đsi keresztény szimbólum is! Ha türelmesen végighallgatsz, rájössz, hogy elgondolásom nem ellenkezik a keresztény hagyománnyal. A szenvedés és a megváltás valóban szorosan összefüggnek. De nem a 103


szenvedés hozta számunkra a megváltást, hanem éppen fordítva: a megváltás következménye Krisztus szenvedése! Tehát járulék a szenvedés ebben az összefüggésben, nem pedig elégséges ok. Nem gondolod, hogy ezt hallva fölháborodnak azok, akik vezekelnek vagy Jézussal való közösségvállalásból szenvedést vállalnak magukra? Rájuk is vonatkozik, amit neked mondtam: Ha végighallgatnak, belátják, hogy elgondolásom nem teszi hiábavalóvá áldozatukat. Kérdezem: Az eddig elmondottak alapján el tudod képzelni, hogy Isten megteremti a világot anélkül, hogy valami módon saját létébe szelídítené azt? Megcáfolhatatlan tételként jelentettük ki, hogy rajta kívül nem lehet semmi. Ebbđl logikusan következik, hogy a megváltásnak egyidejınek kellett lennie a teremtéssel. Mi tagadás, ez a kijelentésed legalább olyan tornára kényszeríti az agyamat, mint az, hogy Jézus Krisztus a világ teremtése elđtt már létezett. Nem csoda, hiszen egy tđrđl fakad mindkét állítás. Azt mondtuk ugyanis, hogy a világ teremtésének feltétel az Istennek az anyagba való „belesemmisülése”. Ezt az emberképlet tette lehetđvé, amelyben testet öltött Jézus Krisztus, a valóságos ember és valóságos Isten. És most gondolj bele! Mi minden következménnyel járt ez a „belesemmisülés”?! Az emberi sors fölvállalásával – válaszoltam. És ez mivel járt? – Az isteni jóságnak és szeretetnek a végletekig való képviseletével. Vagyis Jézus oldaláról nézve: hıség az Atyához, a „küldetéshez” mindhalálig. Ezzel az önátadással váltotta meg a világot. A szenvedés csupán elválaszthatatlan következménye volt ennek az önátadásnak. 104

A bárány hısége

Miért volt elválaszthatatlan? Hajlamosak vagyunk a Jézus körül kialakult társadalmi, politikai és vallási feszültségeket mıvi dolognak tekinteni. Mintha Isten egy színjátékot készített volna Jézus megváltói halálához, pedig messze nem errđl van szó. A Messiás életútja abban a zsidó környezetben törvényszerıen torkollott a Golgotába. Mindezek ellenére Jézus töretlen hıséggel haladt ezen az úton. A minden emberi gonoszsággal dacoló hısége a kiáradó isteni jósághoz és szeretethez, ez az, ami megváltotta a világot. Akkor mitđl válik a Jézus utáni keresztény vezeklđk és szenvedđk élete érdemszerzđvé? Én nem érzékelem, hogy az általad fölvázolt megváltástörténetben a szenvedés bármiféle pozitív szerephez jutott volna. Elđre bocsátom, és hangsúlyozom, hogy Jézus megváltott minket, tehát ha valaki azt gondolja, hogy bıneit hđsies vezekléssel, szenvedéssel „megválthatja”, nagyon téved. Jobban teszi, ha mélyen átérzi azt a tényt, hogy Isten a bınbánót feltétel nélkül magához öleli. Az ember vezeklése ezek után csak akkor értelmes, ha az Isten- és emberszeretetet neveli benne. Ez vonatkozik mindenfajta önként vállalt szenvedésre. Itt rejtetten azt állítottuk, hogy az önként vállalt szenvedés nagyszerı gyümölcsöt teremhet: közösséget a szegényekkel és szenvedđkkel; közösséget a szegény, a megalázott, a szenvedđ Krisztussal és nem utolsósorban hıséget a Jézus által ránk bízott küldetéshez. Mi lesz azokkal, akikre az élet rakott súlyos szenvedést? – kérdeztem. Tegyen meg mindent, és környezete is tegyen meg mindent, hogy minél elđbb megszabaduljon tđle, mert a szenvedés elveszi az ember életerejét, gondolat és érzelemvilágát beszıkíti. Ettđl függetlenül lehetnek áldásos következmé105


nyei: a szenvedđ könnyebben felismeri, mi fontos, mi nem az életében, önismeretre segít, rendezi emberi kapcsolatait. Továbbá akár a szenvedés, akár a hıség utat nyithat a Megváltóval való bensđséges barátsághoz. Đk könnyen rátalálnak erre az ösvényre. Szinte a talpuk alá fut. A jómódban élđk lába nehezen találja azt meg. Ilyen értelemben boldogok a szegények, és azok, akik sírnak és szenvednek (Mt 5,3–11). Ebbđl a beszélgetésbđl az derül ki tehát, Borcám, hogy önmagában a szenvedés nem érték. Értékessé válhat azonban akkor, ha azt értékekhez való hıségbđl vállaljuk. Bizonyára Neked is feltınt, hogy milyen elđkelđ helyet foglal el az atya értékrendjében a hıség: világmegváltó ereje van. Meg is kérem, hogy legközelebb errđl beszélgessünk.

106

28. levél HĐSIES VEZEKLĐK A szenvedés értelmet nyer Elđzđ beszélgetésünk alapkérdése az volt – kezdtem –, hogy vajon a szenvedés, amely alapjában véve életellenes, halál árnyékát hordozó jelenség, lehet-e világmegváltó tényezđ? Másként fogalmazva: vajon Jézus pusztán a fizikai szenvedésével vált Megváltónkká? Ezt a kérdéskört legutóbb érintettük ugyan már, de azért hasznosnak tartom visszatérni rá. Úgy emlékszem – vette át a szót az atya –, a megváltás és szenvedés viszonylatában megfogalmaztuk a válaszunkat. Azt is kimondtuk, hogy a szenvedés alapvetđen gyarló létünk velejárója. Ha valaki akarja a tevét, akarnia kell a púpját is. Hasonló kényszerhelyzetben volt a Teremtđ, amikor a véges lét mellett döntött. A szenvedés volt ez a púp. Azt javasolom, próbáljuk meg tisztázni, hogy miként lehet javunkra fordítani ezt a púpot. A teve esetében ismerjük annak hasznát. De vajon válhat-e az ember életében a szenvedés építđ tényezđvé? Ha igen, akkor hogyan? Kérdésfeltevésed pozitív választ sugall. Valóban fontos szerepet szánok gondolataimban a szenvedésnek az emberré-válás és a felnđtté-válás folyamatában is. Miért van az akkor, hogy az emberiség intézményesen igyekszik mindent megtenni a szenvedés visszaszorítására? 107


A nem önként vállalt szenvedéseknek vagyunk ellenségei. Az ugyanis rombolhat, bár nem föltétlen. A fenyítés, egyegy Makarenkó-i pofon lehet áldás is a szenvedđ alany számára – ha nem a gyılölet adja... Alapvetđen azonban mégis csak életellenes. Kétféle módon reagálhat az ember az élettđl kapott pofonokra. Vannak, akik lázadnak és küzdenek ellene, mások belenyugszanak. Ezen utóbbit viselhetik fatalizmussal, avagy Istentđl rájuk mért csapásként. A belenyugvást nem tartom emberhez méltónak, mert a rossz biztosan nem Istentđl van, miként már korábban hangsúlyoztuk. Édesanyámtól nem egyszer hallottam: „Isten adta, Isten elvette, legyen áldott az Đ neve”. Ezek szerint đ is helytelenül gondolkodott. Az đsi bölcsesség alapvetđen đsi tévedésbđl fakad, ami takarhat fatalizmust is. Általában azonban a szegény ember egészséges reakciója a sorscsapásokra. Nem süpped bele a múlton való kesergésbe, hanem éppen ellenkezđen: túllép a bajokon, hogy gyerekeire, családjára és az elđtte álló feladatokra figyelhessen. Ismétlem, nem Istentđl van a szenvedés! Ha tđle lenne, mert azt Đ jónak tartja, akkor Krisztus az egészségesekre leprát rakott volna, a látókat megvakította volna, a jó hallásúakat süketté tette volna. De egy ilyen esetrđl sem tudunk. A rossz sohasem Istentđl van, jegyezd meg, András. Az én asztmám sem. Éppen ezért Isten szerint való az orvosok, a pszichológusok, a mérnökök, az anyag és élet titkait kutatók törekvése, akik az életet szebbé, emberhez méltóbbá igyekeznek tenni. De térjünk vissza a szenvedéshez! Ne abban keresse a magamfajta beteg a vigaszt, hogy Isten akarta így, hanem abban, hogy a múlhatatlan boldogságot magában hordozó Istennel sorstársak. Saját tapasztalatból mondom, a mélyebb lelki kapcsolat Krisztussal sok mindenért kárpótol. Minden betegnek ajánlom, ilyen lélek108

Hđsies vezeklđk

kel olvassa Jézus élettörténetét, az Evangéliumokat. Mindemellett elismerem, nehéz, nagyon nehéz a kilátástalan szenvedéssel megbirkózni. Hozzánk biztosan így szól majd az Úr: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta.” (Mt 25,3). Az önként vállalt szenvedés is csak addig lehet pozitív, amíg az életet szolgálja. Akkor is, ha például egy Szent Margit vezeklésérđl van szó? Kérdésed a szenvedésnek egy sajátos aspektusára vezet rá bennünket. A Szent Margit-féle vezeklđ élet a kérđ ima megtestesülése. Nagyon sokan gyakorolják ma is az imának ezt a fajtáját... Beszélgetésünk elején föltett kérdésedre ezért a válaszom: a szenvedésnek lehet értelme. Ehhez a beszélgetéshez csak annyit fızök hozzá, Borcám, hogy a sokat szenvedđk között találtam életem folyamán a legnagyszerıbb embereket. Bizonyára igaza van az atyának abban, hogy a szenvedés, ha nem nyomorítja meg az ember lelkét, építđ tényezđvé válik, imává nemesül.

109

29. levél HOLTOMIGLAN A megváltó hıség Nem tudom, ismered-e azt a közmondást, Borcám, hogy „ubi bene, ibi patria”. Ez a gyökértelen világpolgárok, a csak a saját érdekeikhez való „hıséget” ismerđk jelszava: ahol jól érzem magamat, ott az otthonom, ott a hazám. Az ilyen emberek magatartásuk iránytıjét az önzđ haszonlesésre állították be. Đk a megrögzött hıtlenek. Az alább leírt beszélgetésünk nem róluk szól. Emlékszel-e még, András – kezdte az atya a beszélgetésünket –, mit mondtunk, mi által váltotta meg Krisztus a világot? Hıségével – válaszoltam immáron magabiztosan. Igen, ezt hangsúlyoztuk ki. Nem a szenvedés, hanem a hıség játszotta a fđ szerepet a megváltásban. A szenvedés csak eszköz volt, hogy Jézus hısége az egész világegyetemet beragyogja. A hıség tehát rendkívül értékes erény. De nem akármilyen hıség! – tette mindjárt hozzá. Nem akármilyen? – Számomra nagyon egyszerı fogalom a hıség – jegyeztem meg. Hát akkor talán nem lesz haszontalan közelebbrđl is szemügyre venni – kezdte. Abban megegyezhetünk, hogy általában egy nagyon szép erényt értünk rajta. Ennek ellenére az emberek között sokszor bınös magatartássá válik. 110

Holtomiglan

Egy gyilkos Sztálinhoz vagy Rákosihoz való hısége nem mondható erénynek. Én azt az ávóst, aki Rákosi utasítására részt vett 1950-ben a mi és a nđvérek elhurcolásában, megkínzásában, nem tudom nagyszerı embernek tartani. Pedig hıen szolgálta a rendszert. Vagy talán nem is használható a hıség szó az ilyen esetekben? Kíváncsi vagyok a véleményedre. Úgy gondolom, hogy hıségrđl csak akkor beszélhetünk, ha azt valamilyen próbatétel igazolta. A Te ávósod talán egyszerıen csak kiszolgálta a hatalmat. Ha az 1956-os forradalom idején is veszélyeket vállalva kitartott, akkor nevezhetđ đ hıséges ávósnak. És bár gonosz ügyet szolgált, csak akkor tekinthetđ bınösnek, ha tudta, hogy rossz úton jár. Most, hogy az ötvenes éveket idézzük, eszembe jutott gyerekkorom egyik emléke. Házunkat bölcsđdének nézte ki a helyi pártszervezet, és egy WC-papír méretı fecnin felszólították édesapámat, hogy 24 órán belül négy gyermekével egyetemben hagyja el a házat. Đ ezt megtagadta. A kilakoltatáshoz helyben nem találtak vállalkozókat, így a közeli városból hoztak cigányokat. Törtek, zúztak, és az ablakon keresztül hajigálták ki az apróbb holmikat, képeket. Ebben a helyzetben mindenki hıségesen viselkedett: a rendđr, aki lepiszkos-kulákozta édesapámat, édesapám, aki haragjában megragadta rendđrt, édesanyám, aki közbe vetette magát, a tanácselnök, aki a felszólítást megírta, a párttitkár, aki a párthatározatot teljesítette, a falu emberei, akik tisztességbđl nem vállalták a tisztességtelen bérmunkát és a városból importált cigányok is, akik talán éppen gyermekeik számára kerestek kenyeret. Látod, ennyire nem mindegy, mit szolgál hıséggel az ember! És az se mindegy, hogy hogyan? (Most már felrémlett bennem is, hogy mennyire sok arcú 111


fogalom a hıség.) Volt egy kollégám, a kommunista párt tagja, aki elđszeretettel fenyegetđzött a pártbizottsággal, de a rendszerváltáskor sietett nagy hangon közzé tenni, hogy đ mindig csak érdekbđl volt kommunista. Ez valószínı így is volt. Ha nincs rendszerváltás, amelynek következtében a számonkéréstđl és megtorlástól kellett rettegnie, sose derül ki, hogy csupán egy gyáva, hıtlen kiszolgálója és haszonélvezđje volt egy korrupt rendszernek. Helyesen szóltál. A hıséget a próbatételek teremtik. És szolgálhat jó ügyet, de rosszat is. Az utóbbit is teheti az ember naiv ártatlansággal vagy kényelembđl. Vannak például olyan emberek, akik az ezer éves hagyományokhoz hıek, jóllehet megújulást sürget a jelen. Hıségesen kitartanak idejét múlt tanok, hitek vagy meggyđzđdések mellett, és ezzel gátjaivá válnak a haladásnak. Magatartásuk bınös, bár đk maguk lehetnek nagyon jó szándékúak is. Most már látom, hogy mégsem olyan egyszerı a hıségkérdésben fekete-fehéren látni. Azt azért az elmondottakból érzékelem, hogy a próbatétel és a szenvedés idején válik világossá a hıség és hıtlenség fogalma. Azt is érzékelem, hogy szolgálhat jó és rossz ügyet egyaránt. Ne menjünk tovább! Számomra fontos dolgot emeltél ki: a próbatétel és a szenvedés kényszeríti ki a hıség erényét. Emlékezz csak vissza, milyen szövegkörnyezetben említettük elđször a hıséget! A megváltással kapcsolatban. Igen. Ott egyértelmıen úgy fogalmaztunk, hogy Krisztus megváltó érdemét a hıségben látjuk. Ezzel eltértünk a hagyományos szemlélettđl, mivel rendesen szenvedését teszik meg a megváltás kiérdemlđjének. Pedig Pál apostol szerint is hısége miatt magasztalta fel az Atya mindenek fölé: „Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszt112

Holtomiglan

halálig. Ezért Isten felmagasztalta đt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban”(Fil 2,8–10). Nem azért lett emberré, hogy szenvedjen, hanem hogy az Atya által reá bízott küldetést teljesítse. Mindent ennek rendelt alá. Egész élete lemondás volt, és szolgálat. Annak a küldetésnek a szolgálata, ami a Golgotán teljesedett be. Miért kísértette Đt a pusztában a Sátán? – Mert, ha sikerrel jár, akkor romba dđl Jézus küldetése, meghiúsul a megváltás! Miért vállalta a szegénységet, a nđtlenséget, a halálos üldözéseket, a kínzásokat, megaláztatásokat és a kereszthalált? – Azért, mert messiási küldetéséhez csak így tudott hıséges maradni. Bele kellett semmisülnie a teremtett világba és az Atya mindent magához ölelni akaró szándékába. A sok-sok lemondás és kínszenvedés eszköz volt – járulékos eszköz csupán – ahhoz, hogy ez az isteni hıség kivirágozhasson. Ezzel nem mondasz ellent az egyház tanításának? A „Hiszek egy”-ben azt valljuk, hogy „értünk keresztre feszítették”. Beszélgetésünk során felhozott példák mind azt tanúsítják, hogy a hıség és a próbatétel elválaszthatatlanok. Ha Jézus nem vállalja a küldetésével járó szenvedéseket, nem teljesíti messiási küldetését. Azt kell világosan látni, hogy hıségének következménye volt a szenvedése, nem pedig fordítva. És mivel a jelen helyzetben a kettđ elválaszthatatlan egymástól, nincs semmi helytelen abban a megfogalmazásban, hogy értünk szenvedett. Ismétlem, csak azért szenvedett értünk, mert értünk hıséges volt. Meggyđztél! A hıséget így kihangsúlyozva sokkal felemelđbbnek találom az üdvtörténetet. És hát rendkívül tanulságos. Hogy érted ezt? 113


Megvallom, eddig nem igazán gondoltam bele, hogy például a házastársi hıség mit rejt magában. Mert egyrészt implicite jelzi, hogy nem lesz könnyı, hogy jönnek próbatételek, kísértések, a társam miatti szenvedések. Másrészt viszont, ha a „holtomiglan” ígéretemhez hı maradok, úgyszólván megváltói magaslatokba emelkedhetem. Errđl az élet kísértései és próbatételei gondoskodnak. Megváltói hıségem gyümölcse pedig a családom számára az a tudat, hogy rájuk a szeretet adta biztonság vigyáz. Úgy legyen! Tett pontot beszélgetésünkre az atya. Ezek után elgondolkodhatunk, Borcám, azon, hogy mi mihez vagyunk hıek? Gyermekkorunk vallási elképzeléseihez? Szüleink idejét múlt nézeteihez? Vagy éppen hajdan élt szentek és nagyszerı egyháztanítók elképzeléséhez? Avagy 30–40 év alatt fáradsággal felépített világképünkhöz? Nem kellene-e hıségeinket felülvizsgálni? Tudom, kérdéseim szakadékot nyitnak meg elđtted is, magam elđtt is, de nem szabad sajnálni a fáradságot annak feltöltésére. Kedves ismerđseimnél tapasztalom, hogy megriadnak, ha a Kopernikusz-i gondolatokkal szembesülnek. Pedig ezek megújulásuk forrásai lehetnek. Még akkor is, ha az kristályosodik ki bennük, hogy úgy van rendjén, ahogy eddig hitték. Csak hát az emberek félnek a letisztult vizet fölkavarni. Pedig lehet, hogy az újabb letisztulást követđen arany, gyémánt rögök csillannak fel a mélyben. Tisztában vagyok azzal, Borcám, hogy az atya gondolatai Benned is, bennem is fölkavarják az állóvizet, de bízom abban, hogy ez javunkra válik.

114

30. levél LEGYETEK JÓK! Ha tudtok? Ez alkalommal nem várt irányba siklott beszélgetésünk témája. Bizonyára Te is láttad, Borcám, a Néri Szt. Fülöprđl készült, elgondolkodtató filmet. A minap egyik kedves ismerđsöm annak címére hangszerelve köszönt el tđlem, mondván: „Légy jó, ha tudsz!” Ez ismét felszínre hozta bennem a nyugtalanító kérdést, amely a film megtekintése után merült fel bennem: miért nem hasonló módon fogalmazta meg a jóságos Isten a tízparancsolatot? Szerettem volna megtudni, mi errđl az atya véleménye. ‒ A Szent szájából elhangzó, a gyarló emberrel mély együttérzést sugárzó mondat „Legyetek jók, ha tudtok!” engem is megragadott és elgondolkodtatott. Alapjában véve egész életünk – minden ember élete – gyarlóságaink, félre vezetđ érzelmeink, ingadozó akaratunk, töredékes igazságlátásunk következtében a legjobb szándék mellett is úgy követi a helyes ösvényt, mint a kerék, amelyben erđs nyolcas van: kalisztál. ‒ A parancsokat adó Jóisten ezzel tökéletesen tisztában volt, miként Pál apostol is, amikor intelmeit írja híveihez, mégse adják meg ezt a kis kaput: „ha tudtok” – próbáltam tovább fızni a gondolatot. ‒ Furcsán is hangzana: Szeresd Uradat, Istenedet – ha tudod! Ne lopj, ha meg tudod állni! Ne paráználkodjál, ha le115


het! Ne ölj, ha képes vagy uralkodni magadon... A kereszténység nem errđl szól. ‒ Úgy gondolom, atyám, hogy ezeket a normákat nem a kereszténység hozta a világba. ‒ Való igaz. De a mód, ahogy azt megköveteli, és a motívum, amelynek alapján megköveteli, egészen új. És az erkölcsi normák alapját is igazából a kereszténység teremtette meg. ‒ Minden kor és minden társadalom erkölcsi lénynek kezelte az embert – vetettem ellen. És meglehetđsen általános az a vélemény is, hogy kor- és társadalomfüggđ az erkölcs. ‒ Ez abban az esetben áll, ha csupán közösségben élđ eszes állatnak tekintjük magunkat. A keresztény tanítás szerint azonban az ember Isten képmása. Ez pedig kötelez. ‒ Nem látom be, miért kötelez. Talán ezzel mindenki így van. Különben nem birkóznának annyit a filozófusok az etika problémájával. Az a benyomásom, hogy akár társadalom, akár Isten részérđl kapjuk a normákat, azok önkényesek. Miért nem élhetek én úgy, ahogy nekem tetszik, vagy mint egy állat? ‒ Élhetsz! A szabadságod megvan hozzá – míg rács mögé nem kerülsz. Azt azonban helyesen érzékeled, hogy erkölcstanaink levegđben lógnak. Kijelentésemet még a keresztény erkölcstanra is érvényesnek tartom. Isten természetesen megteheti, hogy teremtményének megparancsolja, hogyan éljen. De miért éppen ezeket a parancsokat adta? ‒ Gondolom azért, mert csak így üdvözülhetünk. ‒ Természetesen! De miért csak így üdvözülhetünk? – Mert Isten ezt várja el tđlünk? A választ ezen a körön kívül kell keresni. 116

Legyetek jók!

‒ Te talán meg is találtad? ‒ Kerestem és megtaláltam. Mégpedig az Emberben! Gondold végig, amit az ember-képlettel kapcsolatban mondtunk. Az ember nem akármilyen produktuma a Létnek. Isten-közelbe került. Így válhatott a teremtđ és megváltó Isten számára „képletté”. Isten sajátos módon az emberbe testesült. Az ember pedig Istenbe. Akár tetszik, akár nem, a rokonság fennáll. Ez pedig kötelez. Kötelez arra az életmódra, amelyre az isteni parancsok és a Szentírás buzdít. Mindenféle erkölcsnek ez az alapja. Nem társadalmi közmegegyezés, nem is isteni önkény, hanem a lét természete az alapja. Sajátos, Isten-közeli létünkbđl fakadnak az erkölcsi normák, az emberi lét normái, így a parancsokat tekinthetjük úgy is, hogy általuk az Isten fölvilágosítja az embert igazi rangjáról és méltóságáról. ‒ Akkor ezeknek a normáknak a megsértése talán nem is zavarja különösebben a Jóistent – jegyeztem meg bátortalanul. ‒ Ellenkezđleg, nemcsak Đt, hanem az egész létrendet sérti. Még Đ se menthet fel alóluk. Fontos, hogy tisztán lásd: nem valamilyen mindenhatói önkény szülte az erkölcsi parancsokat. Ha így lenne, akkor remélhetnénk és elvárhatnánk, hogy jóságosan elnéz vétkeink fölött, amire szükségünk is volna, mert az emberben bizony nem egészen szalonképes rokonságot vállalt föl. De mivel Krisztusban fölvállalta, nem dobhatja ki. Így lett megváltásunk Isten belsđ, személyes ügye. Nem volt más választása, mint hogy átkaroljon minden embert, hogy átvigye a halál megtisztító tızén. Innét már csak rajtunk múlik, hogy mi lesz a folytatás: mennyország vagy „külsđ sötétség”. ‒ Hát ez nagyon keményen hangzik! 117


‒ Pedig így van. Az élet az isteni síkon is dráma. A katarzisért Đ is drága árat fizet. ‒ Miért jelen idđben fogalmazol? ‒ Mert Istenrđl beszélünk, aki, amit tesz, azt az örök jelenben teszi. ‒ Visszatérve az erkölcsi rend témájára, összegzésül ezek szerint azt mondhatjuk, hogy az csak az isteni szférában létezik. Az ember azáltal vált erkölcsi lénnyé, hogy az emberképlet természetébđl következđen bebocsátást nyert az isteni szférába. Ennek következtében természetszerıen törekednie kell ehhez az immáron nem állati állapotához igazodni. A parancsokban megfogalmazott magatartás-elvárások tehát létállapotunkból származnak. Mivel azonban teremtmény-voltunk miatt gyarlók vagyunk, és így ezeknek az elvárásoknak tökéletesen nem tudunk megfelelni, Jézusnak, az Emberfiának a testvéri fölvállalására volt szükségünk. ‒ Amit most összegzésül elmondtál, abban benne rejlik az elején fölvetett kérdésedre is a válasz. Az embernek képességei szerint törekednie kell a jóra. Az élet bonyolult helyzetekbe sodor azonban bennünket, amelyekben vagy értelmünk, vagy akaratunk, vagy érzelmünk megtéved. Attól kezdve, hogy Jézus megváltott bennünket, ezek miatt a megtévedések miatt nem kell kétségbe esnünk, magunkba roskadnunk. A megváltás fölszabadító üzenetét közvetíti a film címébe kölcsönzött mondat, amelyet én úgy módosítanék, hogy „Legyetek jók, amennyire csak tudtok!” Ezzel köszönök el tđled most én is: Légy jó, amennyire csak tudsz, mert ezáltal képes az életed az egyetemes létbe harmonikusan illeszkedni. Isten áldjon!

118

Legyetek jók!

Attól tartok, Borcám, hogy ezt a beszélgetést nem tudtam elég pontosan visszaadni, és így maradtak benned bizonytalanságok. Azt azért érzékelhetted, hogy a téma mélyen érinti embervoltunkat, és az etika alapkérdéseit, amelyeket az atya kizárólag Krisztusra vezet vissza. Ezzel sokak elképzelésével ütközik, és véleményem szerint merđben új fénybe állítja az erkölcs kérdéseit. Korábbi beszélgetéseink során kifejtette, hogy Krisztus nemcsak a megváltásnak, hanem a teremtésnek is sine-qua-non-ja. Mivel pedig az atya – az ember-képlet elméletére építve – azt vallja, hogy az Ige, a Verbum csak az emberben ölthetett testet, abból logikusan következik, hogy az ember is nélkülözhetetlen, szükséges eleme a teremtésnek, hiszen Krisztusban alkotott Isten mindeneket! Az ember nemcsak kozmikus jelentđségıvé vált, hanem Isten életébe is szervesen beépült. Következésképpen cselekedetei nem magánügye, hanem Isten ügye is. Ha tehát cselekedeteink nem illeszkednek az univerzum – értsd rajta a véges és végtelen világot egyaránt –, rendjébe, a Mindenség ellen vétünk. Az erkölcs normái így nem társadalom-függđek, nem is isteni akarat-függđek, hanem isteni természetés Mindenség-függđek. Ezek pedig kíméletlen következetességgel érvényesítik fölöttünk törvényeiket. Azaz érvényesítenék, ha Krisztus önmagát föláldozva közbe nem lép. Általa nyílt meg az út számunkra az üdvösségre akkor is, ha nem sikerül mindig jónak lenni. Neki köszönhetđen bukdácsolhatunk az élet göröngyein azzal a laza tudattal, amely a fent emlegetett filmben a szentet emberbaráti mondatának megfogalmazására indította.

119

31. levél A TEREMTĐ ARCA Az ember és az ötödik dimenzió Drága Borcám! Az „Ember-képlet és az ember” cím alatt küldött beszélgetésünkben már szóba került az ötödik dimenzió, és azzal elintézettnek is tekintettem. Éppen ezért értetlenül néztem az atyára, amikor ismét ezzel kívánt foglalkozni. Én ugyanis a szenvedés-hıség problémáját szerettem volna folytatni, mivel arra vártam részletezđbb választ, hogy mi értelme van az önként vállalt szenvedésnek, áldozatnak, lemondásnak. Van-e valamiféle haszna például a szerzetesek és szerzetesnđk, a papok vagy a vértanúk önfeláldozásának? Légy türelemmel – kezdte szelíden. Idđvel erre is válaszolok. Elđbb azonban szükségesnek tartom, hogy az „ötödik dimenzióról” bđvebben ejtsünk szót. Annak létezését ugyanis rendkívül nagy jelentđségınek tartom. Ha jól emlékszem – kapcsolódtam gondolatához –, a Teremtđn keresztül szervezđdđ viszony-rendszerre vonatkoztattad ezt a fogalmat. Igen, de sejted-e milyen kiváló lehetđséget nyújt olyan jelenségek értelmezésére, amelyekkel eleddig igazából nem tudtunk mit kezdeni? (Választ nem várva folytatta.) Elölrđl kezdem. Gondolj csak bele! A teremtett világunk nulláról indult. Innét kellett eljutnia az emberhez. Ez csak úgy történhetett, hogy a beléje „semmisült” Teremtđ „arca” egyre világosabban rajzolódott ki teremtményeiben. A mondatban 120

A Teremtđ arca

nemcsak az „egyre világosabban”-on van hangsúly, hanem a fokozatosságon is. A fejlđdésben megnyilvánuló fokozatosság a világ végességének természetes és szükségszerı velejárója. Miben nyilvánult meg ez a szóban forgó fejlđdés? Abban, hogy egyre inkább teret hódított az isteni racionalitás, ami elsđsorban a szervezettségben nyilvánult meg. Egyre bonyolultabb vegyületek, majd életek születtek – mindez feltartóztathatatlan lendülettel haladt az ember felé. Jól sejtem, hogy ennek következménye képpen az ember se egyik pillanatról a másikra született meg? Bármennyire eretnek gondolatnak látszik is, az elmondottakból logikusan ez következik. Az emberben is fokozatosan bontakozott az „emberi”. A teremtett világ mozgására jellemzđ fokozatosság elve alól đ se kivétel. Lassan-lassan hódította meg az ember-képlet az állatit, és nyilvánult meg benne a „belesemmisült” EMBER. Ha emberré válásunk csak lassú folyamat eredménye, akkor jó hosszú út elđtt áll még az emberiség – próbáltam szellemeskedni, de az atya komolyra vette. Lehet, bár 'nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát' (Mt 25,13). Ezzel azonban nem érdemes foglalkozni. A világvége-jövendöléseket hagyjuk az unatkozóknak! Most viszont jól figyelj, mert embervoltunk legfontosabb következményéhez jutottunk. Az Istenben szervezđdđ viszonyrendszert értelmünkkel látjuk, és szinte korlátlanul tudunk vele bánni. A véges végtelent, annak minden, a jövđbeni lehetđségeit is implikálva alkotja a Teremtđ. Ehhez hozzáadni, abból elvenni nem tudunk. Đ sem! Így a szóban forgó „korlátlan” hatalmunk új viszonyok teremtésére szıkül. „Csak hozott anyagból” dolgozhatunk! De ez sem lebecsülendđ, hiszen ez is „teremtés”! Velünk karöltve a Te121


remtđ alkot! Đ az ember-képletben a teremtéssel és a megváltással befejezte mıvét. Amit az Atya rábízott, elvégezte (Jn 17,4). Azóta az emberen van a sor! Feltınt nekem, atyám, hogy beszélgetéseink során csak az Atya és a Fiú került szóba, pedig a keresztény hit Istenben három személyt különböztet meg. A harmadiknak nincs helye a gondolatrendszeredben? De látom, nagyon kimerített a beszéd. Talán jobb lesz, ha legközelebb innen folytatjuk. Köszönöm figyelmességedet. Nem tudom, Borcám, elég világosan kirajzolódott-e számodra az atya mondanivalója. Az ötödik dimenzión a dolgoknak az isteni léttel való közvetlen viszonyát érti. A világban ugyan minden összefügg, de ezt az összefüggést – miként errđl már korábban szó volt – az Đ homogén létének óceánja biztosítja. Az ember, mint a nagybetıvel írt EMBERnek, tehát Krisztusnak az örököse, szabadon bánhat ezekkel a viszonyokkal. Így alkothat đ is új, sci-fi-világokat. Számomra kérdés persze, hogy mekkora ezeknek az alkotásoknak a realitás-értéke? Majd talán legközelebb megtudjuk.

122

32. levél A TENGER ÉS A KISFIÚ Az elhanyagolt Harmadik Személy Egy gyönyörı, régi könyvvel a kezében fogadott ez alkalommal az atya. Mosolyogva átnyújtotta. De Trinitate Dei – a Szentháromság – olvasom a címfeliratát. A híres egyházatya, Szent Ágoston mıve. ‒ Legutóbb azon kívánságodnak adtál hangot – kezdte a beszélgetést a jó öreg barátom –, hogy a Harmadik Személyrđl akarsz tđlem hallani. ‒ Igen, mert az a benyomásom, hogy gondolati rendszeredben Neki nem nagyon tudsz helyet szorítani. ‒ Tévedsz, ha ezt feltételezed. Csupán arról van szó, hogy még nem jött el az ideje, hogy Róla is beszéljünk. Szívem szerint még most is elodáznám, de ha téged ez nyugtalanít... ‒ Talán nem is arról van szó, hogy nyugtalanít, hanem inkább izgat, mert úgy hiszem, errđl is meg van a külön bejáratú véleményed. ‒ Rosszul hiszed – válaszolta gondolkodás nélkül az atya. A Szentháromság olyan titok, amelyet emberi ésszel legalább olyan nehéz megközelíteni, mint magának az Istennek a fogalmát. A fent említett Szent Ágostonhoz fızđdđ anekdotával szokták a titok nagyságát érzékeltetni. Ágoston a tengerparton sétálva a Szentháromság titkán töprengett, 123


amikor egy kisfiúba botlott, aki kagylóhéjjal a tenger vizét merte egy kis mélyedésbe. „Kisfiam, mit csinálsz?” – kérdezte. – „Átmerem a tengert a gödörbe”- válaszolta az. „Nem látod, milyen nagy a tenger, és milyen pici ez a gödör? Hogyan sikerülhetne ez neked?” ‒ A kisfiú fölnézett, visszakérdezett: „és a bácsi vajon mit csinál?” Látod, így állunk ebben a kérdésben. Meg kell elégedned azzal, amit az egyház tanít. ‒ Akkor legalább az egyház tanítását foglald össze, kérlek! ‒ Szívesen. A képlet egyszerı. Egy az Isten, benne három személy van: Atya, Fiú és Szentlélek. A teremtéstörténetnél érzékelhetted, hogy az Atya a végtelen, kiáradó létteljességével minden lehetséges létet meg akar valósítani. A Fiú „belesemmisül” az Atya akaratába, és lesz a teremtés kulcsa. Kettejük szeretetének gyümölcseként írja le az egyház a Harmadik Személyt, a Szentlelket. Đ a mi „urunk és éltetđnk”, „megvilágosítónk”. Mint látod, a mi Istenünk nem egy távoli, magányos óriás, hanem „istenek” egymást teremtđ szeretetközössége. Ami elgondolkodtató a Szentháromság-képletben az az, hogy a két isteni személy viszonya egy harmadik isteni személyt szül. Lehet, hogy a viszonynak Istenen kívül is ilyen létet adó szerepe van? ‒ Izgalmas kérdés – jegyzem meg. Engem azonban most az érdekelne, hogy miként tudod az ember-képletet az elmondottakkal összhangba hozni? ‒ Nagyon egyszerıen. A teremtésnél ott van az Atya is. Đ az, aki kiárasztja létének teljességét, a Fiú az, aki ezt a nem isteni szférában is a halálig való hıségével és „belesemmisülésével” lehetđvé teszi. Kettejük együttmıködésének gyümölcse pedig a megvalósult lét. Tehát a teremtett világ 124

A tenger és a kisfiú

minden porcikájában – így az emberben is – ott van a Szentháromság. „Annyi idđ óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát látta. Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? Aki engem lát, látja az Atyát is”. (Jn 14,9). Tehát bennünk van az Atya is. És ahol az Atya és a Fiú, ott van a Lélek is (1Jn 5,5–12). ‒ Bocsáss meg, de még mindig nem látom tisztán, az ember-képlet helyét ebben a történetben – vetettem közbe. ‒ Pedig egyszerı! Az ember-képletben jelen van Krisztus. A Szentháromság természetébđl következik, hogy nem lehet jelen az egyik személy anélkül, hogy a másik kettđ is ott ne lenne. ‒ Vajon helyesen gondolom, hogy akkor a keresztény hit szerint mindenben ott van a Szentháromság? ‒ Igen! Csak hát nagyon nehezen tudunk ennek az igazságnak a jelenében élni. ‒ Miért van ez így? ‒ Alapvetđen azért – gondolom –, mert ez a jelenlét tökéletesen rejtett. Rejtett nemcsak a szemünk elđl, hanem élettapasztalatunk elđl is. Jelenlétük hatása kimerül abban, hogy minket szolgálnak. „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bđségben legyen. (Jn 10,10). Az már csak a mi tökéletlenségünk, hogy ezt nem látjuk be. Gondolj csak bele! Milyen végtelen szeretđnek és alázatosnak kell lennie Istennek, hogy ezt fölvállalta. Fölvállalta még azt is, hogy buta vagy megtévedt emberek nagy hangon hirdessék, đ csak a mesében létezik. ‒ A látszat tehát ezúttal is csal. Hogyan lehet azonban, hogy az ember, akiben az isteni elem – miként kifejtetted – 125


felragyogott, a Teremtđvel való kapcsolatában mégis a hitre van utalva, és minden jó szándéka ellenére olyan botladozva halad a helyes úton? ‒ Ennek gyökere a „porba” nyúlik vissza. Porból lettünk... Én azonban szeretném, ha ezt nem a megszokott módon értenéd. Tartsd szemed elđtt mindig azt, amit az emberképletrđl mondtam. Ebben a porban is benne van az ember-képlet, sđt a Szentháromság. A teremtett világban az anyagi és az isteni bizonyos homogenitásban van jelen. Azzal, hogy az emberben az isteni elem egyre tisztábban ragyogott fel, még nem szınt meg anyagba ágyazottnak lenni. Mégpedig úgy, hogy lelke és teste az említett homogenitásban létezik. Kérlek azonban, hogy erre legközelebb térjünk vissza. ‒ Való igaz! Most már eleget fárasztottalak. Nagyon szépen köszönöm! Lehet, hogy nagyon elvontnak találod ezt a beszélgetést, Borcám, de talán nem lesz haszontalan. Engem az a gondolat érintett meg különösen, hogy a Szentháromság bennünk van, és benne van mindenben. Ez egyben azt is jelenti, hogy a szeretet világa ragyog bennünk és mindenben. Ezzel a világgal építjük kapcsolatunkat, amikor elmélkedünk vagy imádkozunk. Mivel ez a világ bennünk is jelen van, úgy gondolom, akkor leszünk az említett „építkezésben” sikeresek, ha testileg-lelkileg ellazulva, megnyílva, „belemerülve”, „belesemmisülve” elmélkedünk, imádkozunk.

126

33. levél HÁRMAN EGY FEDÉL ALATT Újra az ember Azt hittem, hogy az emberrđl már mindent elmondtunk – vezettem be az újabb beszélgetést az ember-témáról. Amit azonban legutóbb a test és lélek homogenitásáról megpendítettél, számomra újnak és izgalmasnak tınik. Kérlek, beszéljünk még róla, mert elképzelésed meglepett. ‒ Meglepett? – kérdezte az atya. Csodálkozom. Pedig te már hozzászokhattál volna az észjárásomhoz. Vajon akkor mit szólnának hozzá az engem nem ismerđ hívđ emberek, akikben az az általános vélemény él, hogy van egy halandó anyagi és egy halhatatlan szellemi princípium bennünk. Az utóbbit Isten külön teremti a testbe. Ezzel szemben én úgy gondolom – ha az ember-képlethez kapcsolódó gondolatokat szem elđtt tartod, egyetértesz velem –, hogy az állati szintrđl fokozatosan bontakozott, lett egyre értelmesebb egyre emberibb a homo sapiens. Fejlđdésének csak a teste szab határt. ‒ Hogy érted ezt? ‒ Az ember teste és lelke „homogén” egységet képez. ‒ Erre sokan fölkapnák a fejüket – jegyzem meg. ‒ Lehet, de ez az igazság, amit a keresztény hit is alátámaszt. A görög filozófiától öröklött dualisztikus és idealista test-lélek-képletet, amely szerint a test halandó, a lélek halhatatlan, nem ismeri az Újszövetség világa. 127


‒ Mi indított téged arra, hogy föladd a hagyományos dualisztikus szemléletet? ‒ Egyrészt a „lélek” vagy „szellem” az emberképlet révén „belesemmisülve” benne lappang az anyagban. Tehát annak az anyagban való felszínre törése csak idđ kérdése volt, hiszen ez adott irányt az anyag mozgásának. Másrészt a hagyományos anyag eltınđben van. Egy atomfizikus ma már egészen mást lát a gyorsítói segítségével, mint amit szemünk mindig is elhitetett velünk. Istenrđl is más kép kezd kialakulni, bár sejtelmeink továbbra is haloványak róla. Bizonyára nem fény, nem energia, miként Đt értelmünkhöz egyesek közelebb próbálják hozni. Tehát más a képünk az anyagról, más az abszolútumról, de abba bele kell törđdnünk, hogy bár az igazsághoz – hitem szerint –, egyre közelebb juthatunk, azt teljesen megismerni soha sem tudjuk, mivel az igazság: Isten. De ha már itt tartunk, akkor annak a gondolatnak is formát adhatunk, hogy a fentiek miatt az ember is csak részben ismerhetđ meg. Ki az, aki ismeri önmagát? ‒ Ez költđi kérdés. ‒ Bizony elérhetetlen célt tızött látogatói elé a delfoi jósda a „Nosce teipsum”- mal. (Ismerd meg magadat!) Bizonyára nemcsak az anyag, a testünk, de a lelkünk sem az, aminek gondoljuk. ‒ Ha ennyire képtelenek vagyunk a világról – Istenrđl, anyagról, lélekrđl, önmagunkról helyes képet kapni, akkor mi értelme van elméleteket gyártani? – jegyeztem meg. ‒ Ha nem is tudunk teljesen az igazság mélyére hatolni, azért közelíthetünk hozzá. Nem mindegy, hogy az elsđ sorból vagy a kakasülđrđl nézzük a színházi elđadást. De térjünk vissza az emberhez! Az đt megismerni vágyónak 128

Hárman egy fedél alatt

három tényezđ állja útját: teste, lelke, szelleme. ‒ Mit értsek az ember lelkén, és mit a szellemén? Nagyon örülnék, ha egy kicsit is tisztább látáshoz segítenél. De miért gondolod, hogy testünk is problémát jelenthet a megismerésben? ‒ Két okát látom. Egyrészt a biológia világa is a Teremtđhöz és a kezdetekhez fut. Đt pedig, mivel Isten, teljesen megismerni sohasem tudjuk. A másik ok pedig az, hogy a „lélekkel” és a „szellemmel” egy fedél alatt él, azaz elválaszthatatlan egységet képeznek. ‒ Elfogadom. De számomra sokkal izgalmasabb a másik kettđ. ‒ Ezzel én is így vagyok. Válaszomat, kérlek, ne tekintsd szakavatottnak. Az éntudatra visszautalással kezdem. Az ember-képlet sajátságának mondtuk ki, hogy „isteni” szintre az emeli, hogy képes értelmével az isteni „telefonközpontba” emelkedni, amely lehetđvé teszi a megértést. Ez a „te”-élménnyel kezdđdik, amivel párhuzamosan megszületik ajkán az „én”. Ettđl kezdve valamennyi ismerete – nemcsak az értelem – a hit szférája is ide tartozik –, hanem az érzékek által szállított ismereteket is értsd rajta –, benne akkumulálódnak. Így alakul, gazdagszik az éntudatunk, és mögötte, alatta formálódik a lélek-élmény. Szellemi-élményt kizárólag az értelmi ismeretek – ugyancsak ide soroljuk a hitbéli ismereteket –, nyújtják, az én-tđl kifelé irányulnak, az egyetemes mindenségbe ágyazódnak, amelyek az embert „világpolgárrá” teszik. A test tehát, a lélek és a szellem – az ember viszonylatában egy egységet képeznek, és egyik sem halhatatlan, hanem ugyanazon kozmikus fejlđdés termékei. ‒ Elméletedet felettébb merésznek érzem. 129


‒ Attól még lehet igaz. ‒ Az egyház nem így tanítja – jegyzem meg. ‒ Megfogalmazásban vannak csak eltérések. A gyakorlatban e szerint jár el. Tanítása szerint például vétkezhetünk gondolattal, szóval és cselekedettel. E mögött az a meggyđzđdés húzódik meg, hogy a test és a lélek szoros, egzisztenciális egységet képeznek. A test kihat a lélekre, a lélek a testre. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha nem tátong közöttük áthidalhatatlan szakadék. ‒ Azt a hasonlatot használtad fentebb, hogy a test a lélek hordozórakétája. Ezzel burkoltan tagadod a lélek halhatatlanságát. ‒ Látszatra igen, de talán egyelđre ne bonyolódjunk újabb problémába. Búcsúzóul fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy az ember lelkének és testének a homogenitásán azt értem, hogy a két princípium között nincs áthidalhatatlan szakadék. Múltkor a Szentháromságról beszéltünk. Valami hasonló hármasságot képzelek el az emberben is. A test, a lélek és a szellem hármasságát. Drága Borcám! Beszélgetésünk elején egy, a régiek kultúrvilágából származó mondást idéztünk: Nosce teipsum! Tanulmányaid során találkoztál a tibeti szentek életrajzával. Ezek sokszor egész életüket fordították erre. Nem rossz, ha az embernek van normális önismerete. Sđt! Mégis úgy gondolom – és ebben a fentiek megerđsítenek –, a teljes siker kizárt. Akkor pedig könnyen tévútra futhat az ember. Egy hatalmas nádasban visz az életünk útja, amelybđl nem látunk ki. Még ha van is iránytınk, akkor is elég egy csekélyke elhajlás, egészen máshová lyukadunk ki, mint szerettük volna, otthon hiába várnak... Szükségünk van ebben a nádasban ösvényekre. Vannak jól kitaposottak, mi most ezeket elhagytuk, mert az atya azt állítja, hogy talált egy újat, amely kevesebb kerülđvel visz a biztonsá130

Hárman egy fedél alatt

gos, meleg otthonhoz. Kolumbusz helyzetéhez tudnám hasonlítani az övét és a miénket. Hitt abban, hogy a Föld gömbölyı és nyílegyenesen nekivágott az ismeretlen óceánnak napnyugatnak tartva. A legtöbb tapasztalt tengerész đrültnek tartotta – és fölfedezte Amerikát. Az atya Kolumbusz cipđjében jár, és én hiszek neki. Érvei tiszták és meggyđzđek. Hiszem, hogy az ember-képlet ugyanúgy lefedi a valóságot, mint a Föld gömb alakjáról szóló elképzelés, így ezen hit mentén mi is „Újvilág”-ba jutunk.

131

34. levél HISZEM, HA LÁTOM A lényeg láthatatlan Elđzđ beszélgetésünk során fölmerült a lélek halhatatlanságának kérdése. Ez sokat foglalkoztatott azóta is. Örülnék, ha ígéretedhez híven, ma sorra vennénk. ‒ Szerintem tévedsz, amikor azt mondod, hogy mára ígértem ezt a témát – igazított ki a jó öreg barátom. Most még nincsenek meg az alapjaink ahhoz, hogy értelmet és hitelt nyerjenek a róla vallott nézetemet alátámasztó érveim. Éppen ezért ma arról szeretnék veled elmélkedni – ha nincs ellenedre –, hogy milyen hamis fogalmaink vannak a valóságról. ‒ Természetesen érdekel ez is, a lélek halhatatlanságáról való beszélgetést pedig türelmesen kivárom. ‒ Bár számodra is bizonyára nyilvánvaló, hogy a látszatok fogságában élünk, azért nem árt, ha közelebbrđl is szemügyre vesszük a tényeket. Példának a Kopernikusz-i történetet hozom fel. Đ is ugyanúgy látta az égboltot, mint mi. Csupán számításaival – vagyis eszével – látott a látszat mögé. Felismerése a mindennapi ember számára nem bírt gyakorlati jelentđséggel. Fejünkbe verik ugyan az iskolában, hogy nem a Nap vándorol, kering a föld körül, hanem fordítva, azért még iránytıinkre továbbra is „K” és „Ny” betıket vésünk annak megjelölésére, hogy merre „kel fel” és 132

Hiszem ha látom

„nyugszik le” a nap. Kopernikusz ide, Kopernikusz oda, szemléletünk mit sem változott. Nemde így vagyunk a bennünket közvetlenül körülvevđ dolgokkal is? Hiába mondják a fizikusok, hogy az anyag nem az, aminek látjuk! Átlépünk az effajta állításokon, mivel érzékszerveink nem adják fel đsi jogaikat, hogy đk mondják meg, mi az igazság. Így vagyunk minden lényeges dologgal. A lényeg, akárcsak az atom igazi szerkezete vagy a csillagok felépítése rejtve van szemünk elđl. Így válunk érzékeink foglyaivá. Csak az ész és a hit tud rajtuk túl látni, lényeget látni, de ez annyit se változtat rajtunk, mint a holdon a kutyaugatás. Ezért van, hogy az emberiség a valóság-fogalmát alapvetđen a látszatok mentén alakította és alakítja. Kérlek, bátran érvelj ellenem, ha valahol úgy érzed, tévedek! ‒ Örömmel. Máris van egy megjegyzésem! Kérdezem: az emberiség e téren tehetett volna vagy tehetne mást? Érzékszerveink, a tudósok mıszerei mind csak azt tudják fogni, ami mérhetđ, fogható, látható. ‒ Ez így igaz, és én ezért sem a hétköznapok emberét, sem a tudósokat nem hibáztatom. Sđt vallom, hogy az ész csak ezen az úton szerezhet a minket körülvevđ világról megbízható információkat. Tehát törekednünk kell minél tökéletesebben észlelni mindazt, ami van, ami történik. De hibának tartom, ha leragadunk a jelenségek szintjén. A „jelenség” szó jól érzékelteti, hogy csak a felszínt érhetjük el ezen az úton. Csak következtetések útján hatolhatunk le a mélybe, a látszatok mögé. ‒ Ez bizonyára így igaz, de az átlag embernek nem adatott meg, hogy a tapasztaltak mögé lásson. ‒ Azért még nem helyes, hogy az emberiség a világképét eszerint alakítja ki. 133


‒ Talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy az emberiség nagy része, amit természetesnek tartok. ‒ Természetesnek tartom én is, de azért még nem helyes. Már az iskolában tanítani kellene az embereket arra, hogy kritika nélkül sohase higgyenek a látszatnak, és tanuljanak meg a látszatok mögé nézni. Ott az igazi valóság. ‒ Nem lehet, hogy az a valóság csak délibáb? ‒ De lehet. Ezért támaszkodom én a dolgokról való véleményalkotásnál hitünk alapigazságaira. Talán az emberképlethez kapcsolódva tettem fel Neked korábban a kérdést, hogy hiszel-e Jézus Krisztusban. Mert, hogy én hiszek, és erre a hitre egész életemet föltettem. Ennek a hitnek az alapján vallom, hogy a nagyvilág minden elemének mélyén ott van egy láthatatlan lényeg, amely ennek a világnak a létét biztosítja. Ez a lényeg a létezés szempontjából fontosabb, bár meg nem tapasztalható, mint amit láthatunk és foghatunk, mivel mindennek az az ember-képletbe testesült Láthatatlan és Meg-nem-tapasztalható adja a létet. Félre ne érts! Én nem hibáztatom magunkat azért, mert a látszatok foglyai vagyunk. Csak azt szeretném kihangsúlyozni, hogy az igazi valóság azok mögött keresendđ. A valóság és a látszat úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a napsugár a naphoz, az illat az ibolyához. Ha a hold eltakarja a napsugarat, a Nap azért még létezik. Ha a harmatcsepp elnyeli az ibolya illatát, azért az ibolya még létezik. Ezt a beszélgetést csak azért provokáltam, hogy kiemeljem: a láthatatlan, mérhetetlen, foghatatlan dolgok fontosabbak, mint a láthatók, a mérhetđk, a foghatók. Ezeknek legalább akkora birodalma van, mint a végtelen univerzum. ‒ De mit csináljon a szegény ember, ha számára csak a fogható, látható valóság van? – kérdeztem. 134

Hiszem ha látom

‒ Legyen nyitott az észérvekre és az igaz hitre. ‒ Különös, hogy az észt és a hitet együtt említed. ‒ Mindkettđ egy tđrđl fakad, mégpedig az értelem azon törekvésébđl, hogy a látszatok mögé tekintsen. Az értelem ezt rendesen okoskodás révén éri el; a hit ugyanezt intuícióval, a lélek szemével. A jövđben fđként azzal a valósággal szeretnék foglalkozni, amely a szemnek láthatatlan. Csak akkor tudsz velem lépést tartani, ha mélyen a tudatodba fogadod, hogy a fa, amely az ablakod alatt hajladozik, önnön igazi valóságát eltakarja. A kisfiadnak, akit karodban tartasz, igazi emberségét nem tudod ölelni. ‒ Egy kép lépett elđ emlékezetembđl – kapcsolódtam az atya gondolatához –, amit azért is elmondanék, hogy jelezzem, egyet értek Veled. Talán nyolcadik osztályos lehettem, amikor az egervári várban harmad-negyed magammal kénport lapátoltam zsákokba. Jött a hír, hogy a vonat elütött valakit. Kifutottunk – vagy negyven méterre ott állt a vonat. Itt egy kezet, ott egy lábat, jóval arrébb egy fejet láttam. Az áldozat egyik fiatal tanárunk volt, aki a motorbiciklijével a sínekhez túl közel állt meg, várva, hogy a vonat elrobogjon, amely aztán a motort is, đt is maga alá rántotta. A szétszórt testrészek látványa sokáig foglalkoztatott. Hova lett a tanár bácsi? Meg egyáltalán! Az a gazdátlan kéz, láb, fej olyan értelmetlenné és semmivé váltak, pedig még melegek voltak, vonaglottak! Igen, az igazi valóság nem a kéz, a láb és a fej volt. De akkor mi? ‒ A Teremtđben szövđdđ magasabb viszonyrendszer – hangzott az atya rövid válasza. ‒ A pokolba kívánsz már – kérdeztem –, és azért vagy enynyire rejtélyes és tömör? 135


‒ Nem azért..., de tovább nem tartóztatlak. Megértesz ugye? Isten áldjon! Emlékszel, Borcám, Antoine de Saint Exupéry meseregényében, A kis hercegben a fđszereplđnek a rókával való beszélgetésére? A kis herceg búcsúajándékul titkát adja át barátjának, a rókának: „Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”. Valószínıleg ezt azért akarta az atya jól szívünkbe vésni, hogy a szemnek láthatatlan világokba, ahova vezetni szándékozik, követni tudjuk.

136

35. levél A KUTYAUGATÁS ÉS A MEGÉRTÉS A láthatatlan lényeg: a reláció Amikor beléptem az atya szobájába, Borcám, még fogalmam se volt, mirđl fog velem elmélkedni. Ilyen még nem fordult elđ. Mindig elđre megegyeztünk a legközelebbi témáról, hogy legalább lélekben fel tudjak rá készülni. ‒ Legutóbb azt igyekeztem meggyđzđdéseddé tenni – nézett rám szeretettel szemüvege fölött az atya –, hogy az ember a látszatok foglya. Az igazi valóság, azaz a lényeg, ezek mögött található. Ma egy ilyen láthatatlan, de nagyon fontos valóságról szeretnék beszélni. ‒ A Teremtđrđl? ‒ Nem, hanem a relációról, bár meg fogod látni, hogy a Teremtđ itt is fontos szerephez jut. De ne várj tđlem most mélyreható filozófiai eszmefuttatást a viszonyról. A filozófusoknál ezt megtalálod. ‒ Én úgy gondolom – jegyeztem meg –, hogy minden ember számára kézenfekvđ, hogy a világ dolgai egymással kapcsolatban vannak. Azon jelenségek közé sorolnám, amelyek láthatatlanságuk ellenére számunkra evidensek. ‒ Nekem éppen ezzel az evidenciával van bajom. Való igaz, hogy még a bđrünkön is érezzük, hogy a dolgok, a jelenségek és a gondolatok végtelen bonyolult összefüggésrendszert képeznek, igazi „világhálót”. Ha a háló valamelyik 137


szemét meghúzod, a többi is belerezdül. Ugyanígy kihat a lét minden egyes eleme valamennyire. ‒ Ezt igyekeznek kihasználni a csillagjósok is – vetettem közbe. ‒ Igen, bár az asztrológiával óvatosnak kell lenni, mert sok sarlatán is mıveli. ‒ Mindenesetre a „világháló” hasonlatod nagyon tetszik – tereltem vissza a beszélgetést az elđbbi kerékvágásba. ‒ Tetszik? Csak kár, hogy nem igaz! (Ezek szerint most jön a Kopernikusz-i csavar a történetedben – gondoltam magamban, majd hangosan:) – Miért, nem igaz? ‒ Azért, mert ezt a hálót másképpen kötötték, kötik, mint ahogy azt te vagy az emberek elképzelik. ‒ Ez nagyon rejtélyesen hangzik számomra. ‒ A szokásos hálóhasonlat azt sugallja, hogy az egyes szemek közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz. A kapcsolat – jól figyelj, mert mondandómban és háló-elméletemben is ez a lényeges –, a mindent létben tartó Teremtđ közvetítésével jöhet csak létre. Gondolj csak bele! Ha a relációháló úgy szövđdne, miként a láncszemek vagy a halász háló szemei, akkor rendesen csak millió, milliárd, sđt megszámlálhatatlan áttétel útján volna képes hatni mondjuk egy esztergomi kutya ugatása a holdra. Pedig azt a jó fülı 'holdbéli csónakos' közvetlenül hallja! De, ami még képtelenebb, a megismerésünket is millió áttétel nehezítené. A dolgok összefüggésének eme vulgáris elképzelése ellen súlyosabb érv is szól. Nevezetesen az, hogy a valóság egyes elemei létükben eredendđen nem egymástól függnek, hanem a mindent létben tartó Đsoktól. Ezért minden szál, minden út, minden viszony 138

A kutyaugatás és a megértés

rajta keresztül fut és szövđdik. Minden létezđ számára, Đ az a közeg, ami a hajóknak az đket ringató tenger, amely nélkül kapcsolatba kerülni egymással képtelenek. ‒ Ezek szerint most az Đ közbejötte nélkül mi se érthetnénk szót? – tamáskodtam. ‒ Talán jobban megérted, hova akarok kilyukadni, ha ezt a mindent létben tartó közeget egy pontnak fogod fel, amely pont hasonlít a telefonközponthoz. A központba bekapcsoltak csak rajta keresztül tudnak egymással érintkezésbe lépni. Megkerülni azt nem lehet. Ez nagyon fontos! A létnek ez a struktúrája teszi lehetđvé a megértést is. Ez az egy központ, a létezđk létének egy és ugyanazon fókusza tesz egyértelmıvé mindent, teremt közös viszonyítási alapot, teremti meg a feltételét a megértésnek. Ha ez nem lenne, nem így lenne, képtelenek volnánk a világot megismerni, nem lennének tudományok. ‒ Jól sejtem, atyám, hogy akkor ez a mi agyunk mıködésére is vonatkoztatható? Azért tud rendet teremteni a szerzett ismeretekben és tapasztalatokban, mert úgy mıködik, mint az a bizonyos telefonközpont? ‒ Bizony, helyesen látod. Talán éppen ezért vagyunk mi Isten képmásai. No, de ne gondold, hogy ki is merítettük a relációról szóló tudományunkat. Legközelebb folytatjuk. ‒ Hálásan köszönöm, atyám! Ég áldjon! Gondoltad volna, Borcám, az elején, hogy a végén oda lyukadunk ki, hogy istenek vagyunk? Ám a tréfát félretéve, az elhangzottak is megerđsítettek abban, hogy isteni miliđben vagy a mi szóhasználatunkkal: Krisztus-i miliđben mozgunk és vagyunk. És még az egymással való érintkezésben sem tudjuk Đt megkerülni! Hát ez kemény! Ilyen körülmények között egyszerıen képtelenség elég jámborul élni! 139

36. levél A KENGURUKNÁL LÁTOGATÓBAN Agyunk és a reláció Nem tudom, Te hogy voltál a legutóbbi beszélgetésünk anyagával, Borcám, de engem sokat foglalkoztatott. Elképzeltem magunkat, barátainkat, a várost, az országot, a hegyeket és a csillagokat, amint egy homogén közegben úszunk. Így rajta keresztül egyszerre mindennel kapcsolatban vagyok. Csak azt nem értem, miért kell akkor nekem vonatra ülni, ha találkozni szeretnék Veled? Ezzel a kérdéssel nyitottam meg beszélgetésünket, amelyben ígéretének megfelelđen folytattuk a relációról való elmélkedést. ‒ Azért, mert mi és az a létsík, amelyben Te a találkozást realizálni szeretnéd, nem vagyunk homogén – vette fel a beszéd fonalát az atya. Végtelen sok részbđl állunk. És ezek a részek nem egymásban, hanem egymás mellett, fölött, alatt léteznek. Ebbđl származik az a kényszer, hogy ha találkozni akarsz Borcával, a köztetek lévđ házakat, erdđket, hegyeket akár vízen, szárazon vagy levegđben utazol, magad mögött kell hagynod. ‒ Az agyam ugyanebben a létsíkban létezik, mégsem kénytelen ezt az utat végigjárni – vetettem ellen. Egy pillanat alatt ott teremhetek vele akár a világ másik sarkában – mondjuk Ausztrália pusztáiban, ahol gyönyörködhetem a kenguruk játszadozásában. 140

A kenguruknál látogatóban

‒ Az emberi agy – ezt a kérdést már az ember-képletrđl való beszélgetéseink során érintettük –, képes valami hasonló homogenitást, pontszerı állapotot megvalósítani, mint amilyen a fent emlegetett homogén közeg vagy telefonközpont. Természetesen, mivel véges, erre a képességére is jellemzđ a teremtett voltából eredđ korlátoltság. Vagyis nem korláttalan, fejleszthetđ és mértékét embere válogatja. Ugyanakkor csak a már látott, tapasztalt, agyában đrzött ismeretekkel teheti ezt meg az ember. Életünk során – tanulás, utazás, munka, stb. – minden ember egy saját világot épít fel, és csak ebben, az agyában létezđ világban tud úgy mozogni, mint a homogén Teremtđ a mindenségben. Továbbá bármennyire csodálatos és isteni tulajdonságokkal rendelkezik is az agyunk, az ismeretszerzésben is ki van szolgáltatva teremtettsége gyarlóságának. Az ismeretekre is csak apránként tehet szert. ‒ Irigylem a Teremtđt – jegyzem meg –, mivel Đ egyszerre ott tud lenni mindenütt, egyszerre lát és tapasztal mindent, és mindezt igaziból. ‒ Szerintem nem minden tekintetben irigylésre méltó a helyzete. El kell szenvednie a mi töméntelen gyarlóságainkat, botlásainkat, tévedéseinket, hıtlenségeinket. Mindenható kezét megköti az irántunk való szeretet – mivel csak így tud helyet szorítani számunkra a létben. Így aztán bizonyos tekintetben az ember kedvezđbb helyzetben van, mint Teremtđje. ‒ Ezt nem értem – vetettem közbe, csak hogy jelezzem, érdekelđdéssel hallgatom. ‒ Đ a teremtéssel a világ végezetéig – amit nem tudunk, mikor jön el –, kijátszotta minden lehetđségét. Mi viszont szinte korlátok nélkül, szabadon bánhatunk lehetđségeink141


kel: alkothatunk, teremthetünk, de sajnos pusztíthatunk is. Persze mindezt csak azzal tudjuk cselekedni, amit Tđle kaptunk. Különös viszony ez Isten és ember között. Mi készítjük el az ebédet, Đ csak a hozzávalókról gondoskodik. ‒ Vajon érvényes ez a szellemi alkotásra is? ‒ Bizonyos értelemben, igen. Agyunkat ugyanis, amivel „fđzünk”, neki köszönhetjük, minek után azt az anyagot, amelynek terméke az agyunk, ugyancsak tđle kaptuk. Ezen túlmenđen azonban már szabad a kezünk az alkotásra. ‒ Tudom, hogy a természet által soha meg nem valósított és meg nem valósítható dolgokat tud az ember alkotni, teremteni. Minek köszönhetđen? ‒ Alapja az a képességünk, hogy felismerjük a dolgok között fennálló viszonyokat. Amikor alkotunk, ezekkel a viszonyokkal manipulálunk. Ha megfigyeled a természetben lejátszódó eseményeket, jelenségeket, ott is a viszonyok határoznak. A barlangba szorult halnak idđvel visszafejlđdik a látása, mert nem veszi hasznát; az éjszaka vadászó bagolyé viszont megélesedett. A viszonyok képesek újat alkotni. „Teremtđ erejük” van. Ezt használja ki a természet, de ezt használja ki a tervezđ és újat alkotó ember is. ‒ Említed a tervezđt. A terv még csak egy szellemi alkotás. ‒ Ezzel a „csak”-kal vitatkoznék, de egyelđre ne menjünk tovább. Majd innét folytathatjuk. ‒ Köszönöm, atyám! Érdekesnek találom, Borcám, amit a megértésrđl az atya mondott. Megalapozást nyert számomra az a tény, hogy miért sikeresebb az az ember a tanulásban vagy a megértés terén, aki összpontosítva tanul, és miért maradnak le az iskolában is a szétszórt figyelmıek vagy akik a figyelmü142

A kenguruknál látogatóban

ket rendetlen szokásaikkal, túl sok tv-nézéssel szétszórják. A megértés összeszedettséget kíván, mivel csak így vagyunk képesek a valóság viszonyait megragadni. Ennek pedig az a titka – talán nem sértelek meg, ha megismétlem –, hogy a viszonyok a végtelen összeszedetten, a teremtđ EGY-en és Egyszerın át szövđdnek és állnak fenn. A valóság világhálóját ez jellemzi. Meggyđzđdésem azonban, hogy az atya, míg a relációval foglalkozik, sokkal messzebb tekint. Gondolj csak vissza a beszélgetések elejére. Az idđ esetében ugyanígy járt el, míg végül azzal a kijelentéssel döbbentett meg bennünket, hogy Jézus Krisztus már a világ teremtése elđtt létezett. Tulajdonképpen erre építette föl az összes késđbbi mondanivalóját. Kíváncsi vagyok, hova fog most ezzel a reláció-históriával kilyukadni.

143

37. levél IDEÁK ÉS GÓLOK Reláció-hierarchia Legutóbbi beszélgetésünk végén azzal a „csak”-kal – úgy tınik –, magas labdát adtam az atyának. Nem tudom, miért akar vele vitába szállni. Meggyđzđdésem, hogy a megvalósult alkotás több, mint annak a terve. Vajon mit tud ellene felhozni? ‒ Hol szakítottuk félbe a relációról való elmélkedésünket legutóbb? – kezdte a lényegi társalgást a kedves öreg atya. ‒ Sértette füledet a „csak”, amikor azt mondtam, hogy a terv csak egy szellemi alkotás. ‒ Valóban nem tartom helyénvalónak a megfogalmazást, mivel lekicsinylést érzek mögötte. Azt nem vitatom, hogy a megvalósult terv több, mint a terv. A megteremtett világ több, mint a teremtés eszméje. De elđször volt a terv és az eszme. Platón nyilván ilyen alapon tulajdonított az ideáknak valós létet, és helyezte đket azok megvalósult változata fölé, mivel például egy virágnak az ideája romolhatatlan, míg maga a virág nem az. ‒ Ezek szerint Platón híve vagy? ‒ Azt nem mondtam. Csupán primátust tulajdonítok a gondolatnak, az eszmének. Ez az emberi alkotások esetében kézenfekvđ. De ha a teremtésrđl vallott nézetemet megértetted és elfogadtad, akkor az élđ és élettelen világunkra vonatkoztatva is természetesnek tartod. De lépjünk tovább! A terv, az 144

Ideák és gólok

eszme és megvalósulása a viszonyok közötti hierarchia problémáját veti fel. Azt vallom, hogy világunkban nincs egyenlđség. A viszonyokban sincs. Ez csak az isteni hármasságra nem érvényes. Ott a három személy egyenrangú. Az égitestektđl kezdve az emberi társadalomig bizonyos hierarchia mentén történik a mozgás. A véges reláció-képlet ebben különbözik az isteni reláció-képlettđl. Ha mondjuk a mozgó fej relációba kerül az álló labdával, a labda elrepül. Ebben a viszony-képletben a fej a domináns. Aztán a labda bevágódik a kapuba, a nézđközönség đrjöng a gyönyörıségtđl vagy a bosszúságtól... Itt a labda az elđbbi helyzethez viszonyítva dominánssá lép elđ. Ha az ember-képletet tekinted, ott is a „belesemmisült” Teremtđ a domináns, a „Nemlét” az alárendelt, az „Ittlét” a következmény. ‒ Én továbbra is úgy gondolom, hogy a végeredmény a fontosabb. ‒ Gyakorlati szempontból igen. De filozófiailag az ok – példáinkban a fej, majd a labda, ill. a Teremtđ – a domináns elem. Az az elsđ és legfontosabb. ‒ Elđzđ beszélgetésünkben a mérnöki tervet, tehát egy szellemi terméket tekintettél legfontosabb elemnek a viszonyképletben. Itt, a labda esetében tárgy szerepel. Mindkét esetben új jött létre. Eltekintve a képletben szereplđk fontossági sorrendjétđl, mondhatjuk, hogy minden viszony valami újat eredményez? ‒ A kereszténység Istene viszony teremtette Isten. Bár ezen megfogalmazás sántít, mivel Istent nem teremtheti semmi, de jobb kifejezést nem találok a hármasságban egy Isten megfogalmazásra. A teológia is próbál szerepeket kiosztani az egyes isteni személyeknek, de mivel a három egy, ezek a szerepek egymásba játszanak. Nincs teremtés az Atya nél145


kül, de a Fiú nélkül sincs, ugyanakkor a Szentlélekrđl is azt valljuk, hogy „éltetđnk”. Đt úgy is szokták meghatározni, hogy az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetébđl származik. De számunkra csak annyi fontos ebbđl a témakörbđl, hogy a viszony-képlet köszön vissza az isteni síkon. Ugyanezt figyelhetjük meg a teremtésnél is: az új, azaz a véges lét a Lét és Nemlét viszonyának gyümölcse. De, ha a világban lejátszódó folyamatokat vizsgáljuk meg, ott is azt tapasztaljuk, hogy viszonyok teremtik az újat. Ez a mozgás mind a gondolati-szellemi, mind pedig a tapasztalható dologi síkon megfigyelhetđ. Nem terhellek újabb példákkal, de errđl te magad is meggyđzđdhetsz. ‒ Fiaimtól, akik a gén- valamint a nanotechnológia területének kutatói, számos példát hallottam. ‒ Szóval egyet értesz velem. Nagyon örülök. Azért még várnod kell egy keveset arra, hogy eláruljam, miért is tartom olyan fontos tényezđnek, hogy a relációnak újat alkotó ereje van. Nem tért ki ugyan az atya arra, Borcám, hogy milyen nagy hatással vannak mindennapi életünkre a viszonyok, de engem ez elgondolkodtatott. Elsđsorban nem a jó vagy rossz „gazdasági viszonyokra” gondolok, hanem az emberi kapcsolatainkra, a szerzett ismereteinkre, az olvasott könyvekre vagy a nézett filmekre. De ugyanígy megfontolandó, hogy vajon mekkora tudatossággal éljük biológiai életünket. Mennyire válogatjuk meg azokat a „viszonyokat”, amelyekbe testünket belevisszük: étel, ital, mozgás, szórakozás, pihenés, testedzés... Vagy milyen hitek, vágyak körül keringenek gondolataink. Kit szeretünk, kit becsülünk?...

146

38. levél NEMCSAK A LÉNYEG LÁTHATATLAN A gondolat realitása Ezúttal nem igényelte az atya, hogy az új témát az elđzđ beszélgetéshez csatlakoztassuk. ‒ Mi már több alkalommal fárasztottuk magunkat azzal, hogy a viszonyokról gondolkodtunk – kezdte. Mi a véleményed, ha nem jegyzed le azokat és elfelejted, fennmaradnak-e valahol, valamilyen formában vagy nyomtalanul elillannak? ‒ Fogalmam sincs. Az igazat megvallva, nem is merült föl bennem ez a kérdés. ‒ Ezzel nem vagy egyedül. Az emberek általában elfogadják, hogy a gondolatok vannak, de különösebb realitást nem tulajdonítanak nekik. ‒ Ez talán természetes is, hiszen nem lehet đket látni, megfogni, harapni, bezárni vagy lelđni. ‒ Korábban, a relációkról elmélkedve már megfogalmaztuk, hogy a lényeg a szemnek láthatatlan. A gondolat is hasonlóképpen létezik, és ugyanúgy láthatatlan, mint a lényeg. Nem találod különösnek és az emberhez méltatlannak, hogy mégis semmibe vesszük đket? Pedig meg se tudunk mozdulni nélkülük. Az értelmes embernek minden mozdulata és döntése mögött gondolat húzódik meg. A tudományok, a technika, a társadalmak, családok, mind – minden emberi alkotás – a semmibe hullana vissza a gondolatok nélkül. Va147


gyis a látható, tapasztalható emberi alkotásainknak egytđlegyig gondolatok az alépítményei. Érted már, miért olyan fontos, hogy a gondolatokat is elfogadjuk hasonlóképpen reálisan létezđknek, mint az almát vagy a verebet? ‒ Már megbocsáss, nem sugallja ez a panteizmust? ‒ Már hogy juthat ilyen eszedbe, amikor olyan élesen megkülönböztettük Istent a teremtett világtól?! ‒ Az igazat megvallva nem látom, hová akarsz kilyukadni azzal, hogy a gondolatoknak ilyen nagy jelentđséget tulajdonítasz. ‒ A gondolkodás viszony-építés! A megformált gondolatok mögött viszony-képlet van. Amikor azt gondolom, hogy az ember halhatatlan, akkor az embert és a halhatatlanságot hoztam egymással kapcsolatba. Akár igaz a megfogalmazott ítéletem, akár nem, az létezik. Ha kételkedsz ebben, gondolj csak a politikai választásokra. Hazugsággal nyerni lehet. Emberek millióit lehet félrevezetni. Hatni csak az tud, aminek realitása van. Tehát még a hazug gondolat is van. ‒ Lehet, hogy a Biblia ezért óvja az embert a helytelen vagy bınös gondolatoktól? ‒ Nem lehet, hanem biztos! Gondolattal is lehet súlyosan vétkezni. Ha a gondolatnak nem lenne realitása, Jézus nem mondta volna, hogy már az is vétkezik, aki bınös kívánsággal néz az asszonyra (Mt 5,28). ‒ Te jó ég! – szaladt ki a számon. ‒ Az atya megbocsátón elmosolyodott, aztán csak annyit mondott: bizony, bizony... Aztán elköszöntünk egymástól. Még mindig nem látom, Borcám, miért ad ekkora hangsúlyt az atya a gondolat realitásának. Feltételezem, hogy most kovácsolja valamely meghök148

Nemcsak a lényeg láthatatlan

kentđ kijelentéséhez a támaszokat. Egyelđre élvezem, ahogy nyitogatja eszünket, hogy ne tekintsük a gondolkodással vagy elmélkedéssel töltött órákat idđpocsékolásnak. Sđt, most értettem meg igazán, miért és hogyan lehet hatni gondolataimmal saját testemre! Miért lehet gyógyítani magamat pozitív, az egészséget idézđ gondolatokkal. Itt látom reális alapját az autogén tréningnek is! A megfoghatatlan gondolat hatással van a fogható élđ és élettelen dolgokra is. Ez logikai szükségszerıséggel következik abból, hogy az is a létezđ világunk része...

149

39. levél MARADANDÓBB, MINT A PIRAMIS A gondolat hatásának titka Elhatároztam, Borcám, hogy ezúttal megkérem az atyát, hogy mielđtt a viszony-témát tovább ragozná, válaszolja meg a Neked megküldött beszélgetésnek a végén megfogalmazott kérdést: mi az alapja annak, hogy a gondolat hatni tud az életünkre. Kívánságom elđl nem tért ki, sđt ellenkezđleg! ‒ Örülök, hogy fölveted ezt a problémát – válaszolta. Az emberek, ha föl is merül bennük ez a kérdés, általában szđnyeg alá söprik, mert nem tudják megválaszolni. Így aztán marad a gondolat egy légies, tovatınđ tartományban, ami van is, és nincs is. ‒ Az az igazság, hogy én is a szđnyeg alá söprđk társaságába tartozom. És ha Te nem tudsz számomra megnyugtató választ adni, maradok is... ‒ Az, hogy válaszom megnyugtat-e, rajtad is múlik. Minél jobban sikerül elfelejtened eddigi világképedet, annál nagyobb a remény a sikerre. Néhány kérdést teszek fel: Mi a gondolkodás föltétele? ‒ A megértés. ‒ A megértés föltétele? ‒ A koncentrálni tudás, azaz az összpontosítási képesség. ‒ Miért van arra szükség, hogy agyunkban pontszerı állapotot tudjunk létrehozni, ha valamit meg akarunk érteni? 150

Maradandóbb, mint a piramis

‒ Bocsáss meg, tudom, hogy ezt már tisztáztuk, de nem emlékszem pontosan. ‒ Akkor halld! Megpróbálom röviden összefoglalni. Minden, ami van, Istentđl van, és Benne áll fönn. Ebbđl következđen minden viszony Hozzá fut be. Ezért egyértelmı a világ, és ezért érthetđ. Aki pedig meg akarja érteni, csak ebbđl az Egybđl képes erre. Đ az a pont – ha jól emlékszem telefonközpont hasonlatot használtunk –, amelybe a létnek minden szála öszszefut. Ezért van szükségünk a megértéshez, hogy éntudatunk ezt a pontszerı állapotot minél jobban megközelítse. Erre pedig a belénk-semmisült Istennek az emberben „fölragyogó arca” képesít. Az ember ezáltal egy megistenült teremtménnyé vált. Ebbđl következik sajátos föld és ég közötti létállapota. Ezért tudott otthont adni a „belesemmisült” Istennek. De ebbđl az állapotából következik nemcsak értelmi képessége, hanem a mi most tárgyalt témánk szempontjából nagyon fontos tény: gondolatai nem semmik, hanem valamik, miként a teste is valami, és bár megfoghatatlanok, ugyanabba a léttartományba tartoznak, mint a csillagos ég és a növényekkel, állatokkal, emberekkel benépesített föld. Továbbá abból a ténybđl, hogy az ember minden „megistenültsége” ellenére szđröstđl-bđröstđl és minden gondolatával szerves terméke és tagja a teremtett létnek, következik, hogy vissza tud rá hatni. Kölcsönhatásban van a világgal. Nemcsak a csillagok hatnak az emberre, hanem az ember is hat a csillagokra. Mivel pedig gondolatai valós, reális léttel bírnak, gondolatai is hatnak mindenre, amire irányulnak. Hasonlatként említem azt a jelenséget, amikor megérzed, hogy az utca másik oldaláról néz téged valaki. ‒ Legutóbbi találkozásunk alkalmával arról már szó volt, és engem meg is gyđztél elgondolásod helyességérđl, miszerint gondolataimmal tudok hatni akár az ablakomban virító ár151


vácskára is – jegyeztem meg mégis egy kis hitetlenkedéssel a hangomban. ‒ Szavaid azt sugallják – válaszolta kissé szomorkásan az atya –, hogy kételkedsz. Pedig így igaz. Az a szobor, amit a mıvész vésđvel és kalapáccsal kifaragott, még tökéletesebb formában létezett a gondolatában. Ez más és több, mint egy idea. A idea fogalom – elvonatkoztatás gyümölcse. A mıvész agyában megszületett szobor-gondolat valós erđt hordoz. Miként mindegyikünk „erđt tud meríteni” egy-egy jó gondolatból, ötletbđl. ‒ Lehet, hogy igazad van, atyám – vallottam be ezek után –, de a földhöz ragadt szemléletem tiltakozik ellene. ‒ Megértelek. Én is küszködöm, hogy így lássam a világot. De értelmem kutyaszorítóban van. Csak az az omladozó piramis éli túl az évezredeket, a kultúra, a millió nagyszerı szellemi erđfeszítés – gondolat – pedig nyomtalanul eltınik?! ‒ Fennmaradt a könyvekben, a szobrokban, az épületmaradványokban. ‒ Való igaz, a látszat ez. De én hiszem, hogy a gondolatok, mivel az ég és föld közötti szférában születnek – ismét az ember-képletre emlékeztetlek –, láthatatlan burkot képezve, mint a levegđ, éltetik, gazdagítják a tovább élđ nemzedékeket. Ennek pedig elégséges alapja az – és kérlek, tekintsed ezt mondandóm összegzésének –, hogy bár isteni jelleget visel magán az ember azáltal, hogy éntudata van, és értelmével viszonyokat tud felismerni, sđt újakat teremteni, azért még a teremtett valóság szerves része. Szerves része a teste, a pszichéje, az éntudata, az értelme és az akarata. Így tudott csak az ember-képletbe testesült Jézus Krisztus is valóságos istenségét elrejtve valóságos ember lenni. Đ is valóságosan része volt a teremtett világnak. 152

Maradandóbb, mint a piramis

‒ Most a Szentírásnak az a jelenete jutott eszembe, amikor Jézus saját isteni voltát bizonygatja a zsidóknak, többen elfordulnak tđle, mondván: „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?” (Jn 6,60). Bocsáss meg, de most hasonlót érzek én is. Hadd kérdezzem még meg azért, vajon valami alátámasztja-e ezt a hipotézisedet? ‒ Vannak, akik gyógyítani tudnak távolból. Ez csak úgy lehetséges, ha létezik az elđbb emlegetett láthatatlan közeg. Aztán vannak „látó” emberek, akik akár ezer kilométerre történt eseményrđl adnak megbízható információt. ‒ Hit kérdése – jegyeztem meg. ‒ Mindaddig, míg meg nem tapasztalod – zárta le a beszélgetést a jó öreg barátom. Amit pedig a gondolat hatásának titkáról és alapjáról mondtam – folytatta –, tekintsd ezen hit támaszának. Mielđtt ezt a beszélgetést megküldtem volna Neked, Borcám, sokat forgattam elmémben, vajon tényleg részei a gondolatok a fogható valóságnak? És ha igen, melyik valóságnak? Csak a foghatónak és láthatónak? Ha belegondolok, mennyi fáradság, tudás sırısödik egy versbe, egy regénybe, egy értékes festménybe, és mindez megsemmisül, amint a tızbe hajítom, hát hajlamos vagyok az atya hívévé válni és vallani, a teremtettségünk ellenére bennünk és az egész teremtett világban ott ragyog valami a belénk és beléje semmisült Istenbđl, aki az ember-képlet titokzatos útján részéve vált a mindenségnek. Ebben pedig burkoltan az az állítás húzódik meg, hogy a természetnek van egy olyan vonulata és tartománya, amelyet érzékszerveink és mıszereink nem fognak, és amelyben nem pusztulnak el nyomtalanul a történelem tüzében elemésztett szellemi termékek. Érzékszerveink ezt a tartományt ugyan nem fogják, de ettđl még létezik! Talán ez az intuícióval és a hittel megközelíthetđ szféra?!

153

40. levél A HEGYMÁSZÓK KÖTELE A reláció és a hit Nekem régi problémám, Borcám, hogy valójában mit is kell érteni hiten. Ki a hívđ, és ki a nem hívđ. Miért szorgalmazzák a szent iratok a hitet? Ezekkel a kérdésekkel nyitottam be az atyához, aki legutóbb a hit témát jelölte meg elmélkedésünk tárgyául. ‒ Mindenek elđtt tisztázzuk a hit fogalmát – kezdte. Te mit tartasz róla? ‒ Amit minden ember – válaszoltam. Amikor szavaidnak hitelt adok, olyankor hiszek. Elfogadom valóságnak azt, amit nem látok, nem tapasztalok. ‒ A mindennapi életben valóban ezt értjük hiten. A vallási hit ennél többet jelent. Annak is kiinduló pontja a láthatatlan Isten létének elfogadása, de ez önmagában még édes kevés. Következményeit is el kell fogadni. ‒ Milyen következményeket? ‒ Kérdésedre Te magad is meg tudnád adni a választ. Amikor hiszel valakinek, akkor kapcsolatba – relációba – kerülsz vele, aminek a következménye – vagy ha úgy tetszik gyümölcse –, hogy bizonyos értelemben akaratának vagy ítéletének aláveted magadat. Istenben hinni ehhez hasonló relációteremtést jelent, aminek hasonló következményei vannak. Gondolhatsz itt például rendalapítónknak, Szent Fe154

A hegymászók kötele

rencnek a „megtérésére”. Amint birtokba vette lelkét a Teremtđ iránti szeretet, minden e világi, rendetlen ragaszkodás lehullott róla, és „eljegyezte magát” a Szegénység Úrnđvel. Történetében jól tetten lehet érni a hit-reláció lényegét. Közte és Isten között létrejött kapcsolat következménye volt ez a cselekedete. Nem szegény lett elđbb, és ezt követđen Istenhez ragaszkodó, hanem fordítva! ‒ Kinek áll érdekében az effajta hit-relációnak a megvalósulása? Istennek vagy az embernek? ‒ Istennek biztosan nem. ‒ Mózesnek mégis parancsokat adott Jahve. Ha nem állt volna érdekében, nem parancsol. ‒ Kérdezem: Amikor a szülđ gyermekének azt parancsolja, hogy tv-nézés vagy internetezés helyett a leckéjével foglalkozzon, kinek az érdekét szolgálja? ‒ Természetesen a gyermekét. De a Tízparancsolatban és egyáltalán a vallásban egy csomó olyan tiltás vagy elvárás van, ami nehezére esik az embernek, és egyáltalán nem látom be, hogy az ezek szerinti életmód az én boldogulásomat szolgálná. ‒ Nem csodálom, hogy nem látod be, hiszen az embert a vágyai és szenvedélyei az igazságra vakká teszik. Az elđbb emlegetett tévézđ gyermek ugyanígy érez és lázad. Tehát saját érdekünkben kaptuk a Tízparancsolatot. Ez azonban csak addig parancs, amíg létre nem jön közted és Isten között az élđ reláció, az élđ hit. Akkor semmivé olvadnak a tiltások és parancsok, és helyükre lép a szeretet. A szeretet-kapcsolatban értelmüket veszítik a parancsok. Nem azért veszítik értelmüket, mert érvényüket veszítették, hanem azért, mert nélkülük is megteszed, amit azok elvárnának. Ezt nevezi Pál apostol Isten fiai szabadságának. Gondolj a hegymászókra. Vajon 155


nyıgnek érzik đk a kötelet, ami egymáshoz kapcsolja đket? Távolról sem! Biztonságot és életet jelent számukra. Az Isten és az egyház parancsai ugyancsak az életet szolgálják. Természetesen szebb és jobb volna, ha a Szent Ferenc-i úton-módon érnénk fel a lelki magaslatokra, de hát az ember útja általában fordított. Látványos és drámai megtérése elđtt Ferenc is az átlagkeresztény útját járta. Feltehetđen ezen elđzmény nélkül nem jutott volna a hit-relációnak ama hđsi fokára. ‒ Mindebbđl azt értem ki, hogy kizárólag az ember érdeke az eleven Isten-hit. ‒ Tökéletesen így van. ‒ Akkor miért szorgalmazza mégis Isten, hogy elvárásai szerint éljünk? ‒ Könnyen beláthatod, ha korábbi beszélgetéseink tartalmát felidézed. Az ember kiteljesedésének, boldogulásának nincs más útja, csak Đ. Benne mindazt megkapjuk, amire vágyunk. Ennek ellenkezđjét azért súgják ösztöneink, mert vágyaink tárgyáról gyakran azt hisszük, hogy azok azok, amikre vágyunk. Ilyenkor nem vágyaink, hanem vágyaink tárgyai csalnak meg bennünket. Ha nem így lenne, ha tisztán látnánk, akkor egyenes úton és ellenállhatatlan vágyakozással törekednénk Hozzá. ‒ Ha nem Isten, hanem az ember érdeke a jó úton haladni, akkor ti, papok nem is Isten, hanem az ember szolgái vagytok. ‒ Nézđpont kérdése. ‒ Nem hiszem, hogy sokan a hívđk közül đszintén belátnák ezt – jegyeztem meg. ‒ Nem csoda. Nehéz az igaz hit szerint élni. Az a hit, amelyet mi keresztények hitnek nevezünk, mérhetetlenül több annál, mint amit a gyakorlatban meg tudunk valósítani. Ha 156

A hegymászók kötele

tehát azt kérdezi tđlem valaki, hogy hívđ vagyok-e, bizony csak suttogva merem kimondani az igent. ‒ Hát akkor én mit mondjak? ‒ Ezen az álszent vallomáson mindketten jót derültünk, aztán elköszöntem. Szóval megjegyzésemen jót derültünk, Borcám, pedig talán nem is olyan vicces. Amilyen mértékben meglazul az ember kapcsolata a Fentiekkel, olyan mértékben erđsödik fel benne a lentiek vonzása. Ezért szorgalmazza az egyház a rendszeres imát. A papoknak naponta többször, kötelezđen írja elđ. Nem tudom, milyen erđs az a bizonyos hegymászókötelünk, Borcám, de talán nem is érdemes ezen meditálni. Inkább arra koncentráljunk, hogy relációnk a Teremtđvel jó legyen – ez a „királyi út”. Egyik közeli ismerđsöm megszállottan ismételgeti: „Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48). Tökéletességre törekszik. Ezért aztán szüntelen a bıneivel veszđdik. Ez pedig önmagára szıkíti le gondolatait. Önmaga nyomorúsága fölébe nđ, aminek következtében irigy lesz az egész világra. Egyre többet vétkezik azzal, hogy megítél, leszól másokat. Ördögi köröket fut. Hiába mondom neki, hogy hitünk lényege, hogy Jézus azért váltott meg, hogy fölszabadítson a bın effajta rabságából is. Nem meri rábízni magát. Ugyanakkor meg van gyđzđdve arról, hogy hisz. Nem ismeri a „királyi utat”, a Szent Ferenc-i utat, amelyet a Teremtđvel való szeretet-kapcsolat jelöl ki. Aki erre az útra lép, lekopnak róla bınei. Különben követik đt mindenhová, mint a „hı kutyák”.

157

41. levél RELÁCIÓ A CSODÁK ORSZÁGÁBAN Ha most hallanál egy olyan valakirđl, Borcám, aki halottakat támaszt föl, elhinnéd-e? Én biztosan nem, még ha teljesen ismeretlen lenne számomra, akkor se. Pusztán tudományos alapon vetném el. A Krisztus korabeli zsidó papok és írástudók hitük miatt nem hittek. Világuralmat és nekik is hatalmat hozó messiást vártak, nem pedig egy koldus vándorprédikátort, aki ráadásul viperák fajzatának és fehérre meszelt síroknak nevezte đket. Az ilyeneknek mutogathatták a sas-szemıvé vált vakon születettet, a boldogságtól balettozó néhai bénát vagy sántát. Szemükben maradt Jézus a buta csđcselék megtévesztđje, szélhámos, csaló. Én hiszek Jézus csodatévđ hatalmában, de vajon bele tudja-e illeszteni gondolati rendszerébe az atya a csodát? – furdalta az oldalamat a kíváncsiság. ‒ A csoda lényege – kezdte –, az, hogy kilóg a természet megszokott rendjébđl. Ez lehet a természet rendje tekintetében rendkívüli jelenség, de lehet a szeretet csodája is. Ezekre nem tudunk természetes magyarázatot adni. ‒ Te se? ‒ Én se. (Kissé kínos csend következett. Majd így folytatta:) De azért egy hitben gyökerezđ, az értelem kíváncsiságát csillapító elképzelésem, az van. ‒ Örülnék, ha megosztanád velem. ‒ Semmi akadálya. Beszélgetéseink szellemébe szervesen illeszkedik. Abban már korábban megegyeztünk, hogy a vi158

Reláció a csodák országában

szonynak újat teremtđ ereje van. Erre alapozom elgondolásomat. Bevezetésképpen néhány, korábban elfogadott tételt ismétlek meg: 1. A Teremtđ megalkotta a világot, amely csak úgy létezhet, hogy Đ tökéletesen rejtve marad benne. Mıködéséhez mindent megad, de nem avatkozik bele. 2. Az ember kezét, mivel az ember a teremtett létnek szerves része, semmi se köti. 3. Jézus mint valóságos ember, élvezte ezt a szabadságot. 4. Az ember a hit által kapcsolatba tud lépni az Atyával, kérheti segítségét. 5. Jézus, az „Emberfia”, megkülönböztetett hite és Istenhısége által megkülönböztetett kapcsolatban volt az Atyával, tehát sikeresen kérhette segítségét. A fenti elsđ pontban megfogalmazottak miatt vannak vakok, bénák, egészségesek és betegek, jó és rossz szándékú emberek. A végesség gyarlóságát szenvedjük. A második és harmadik pont alatti gondolatok következtében Jézus szabadon akarhatott ugyan segíteni az embereken, de az emberi korlátok đt is kötötték. Az Atyával a hit révén volt neki is kapcsolata, mint nekünk, és az Đ segítségére szorult, ha valami rendkívülit szeretett volna cselekedni. Ennek a rendkívüli tettnek pedig mindig bele kellett simulnia abba a rendbe, amelyet az elsđ pontban megfogalmaztunk. Csodás cselekedetei tehát elsđsorban a természetes rend visszaállítását szolgálták: ördögızés, gyógyítás, halottföltámasztás. ‒ Gondolod, hogy a tenger lecsendesítése, Péter vízen járása és a halottak föltámasztása, a kenyérszaporítás a természet rendjébe simultak? – fogalmaztam meg kételyemet meggyđzđdéssel. ‒ Ezen én is sokat töprengtem. Kérdésedben a „belesimultak” kifejezés félrevezetđ lehet. Én inkább úgy fogalmaznék, 159


hogy nem természetellenes jelenségek. Az, ami nem természetes, még nem föltétlen természetellenes. Az általad említett történések valóban nem természetesek, de nem is a természet ellen valók. A tenger lecsendesítése a nyugalmi állapot visszaállítását jelenti. A vízen járás a gravitáció felfüggesztését – ilyent a technikában földi körülmények között is elđ tudunk idézni. A kenyérszaporításra azt tudom fölhozni, hogy a természet is megszaporítja a búzát, amikor a magból kalászt hoz. Itt a csoda folytán a kenyér kenyeret termett. A halott föltámasztása már az élet-halál titkának rejtelmeibe vezet, ahova még senkinek se sikerült belépni. Annyit mindenesetre itt is elmondhatunk, hogy az eredeti létállapot visszaállításáról volt szó. De, kérlek, ne várd el tđlem, hogy a jelenségeket teljes mélységükben megértsem és megértessem, hiszen csodákról van szó! Ezért is bocsátottam elđre mindjárt az elsđ mondatomban, hogy nem tudjuk tudományosan megmagyarázni đket. Ezért csodák a csodák. Én csupán a létrejöttüknek gyarló modelljét állítottam fel – ez minden, amit ezzel kapcsolatban adni tudok. ‒ Téged ismerve, ez is több lehet, mint amit valaha is olvastam ebben a témában. ‒ Akkor halld! A csoda hit által megvalósult reláció. Egyezzünk meg abban, hogy mi itt csak Jézus csodáiról beszélünk, és csak példaként emelünk ki egyet-egyet. Vegyük elđbb azokat a csodákat, ahol Jézus felnđtt, beteg, sérült emberekkel áll szemben – de ide sorolhatjuk a kafarnaumi százados esetét is. Mindig központi kérdés, hogy hisznek-e Benne? Úgy tınik, hogy a hit teszi hozzáférhetđvé a beteget a segítségnyújtáshoz. (Aki nem akarja, azon a szó igazi értelmében: az Isten se tud segíteni!) A mi terminológiánkkal, a hit teszi lehetđvé a teremtđ viszony létrejöttét. 160

Reláció a csodák országában

‒ Ha Jézus valóságos ember volt, és istensége teljesen el volt rejtve benne, akkor hogyan érhetett el csodás változást? ‒ Okos kérdés. Válaszom: az Atya által. Jézus élđ hittel kapcsolódott az Atyához. Egy helyen mondja is a Szentírásban szavait az Atyához intézve: „én ugyan tudtam, hogy mindenkor meghallgatsz, csak a körülálló népért mondtam, hogy higgyék, hogy te küldtél engem” (Jn 11,42). Tehát az ember Jézus ily módon isteni erđre szert téve tudott teremtđ viszonyba lépni a feléje hittel kitárulkozóval. ‒ Vajon mıködik-e ez a modelled a halottak föltámasztása esetében is? ‒ Bizonyos értelemben egyszerıbb a helyzet. A halottnál nem kell számolni annak hitével és akaratával. Talán a hozzátartozókéval igen. Nem tudom. Azt azonban a Szentírás leírásából érzékelni lehet, hogy Jézust mind a naimi ifjú, mind Jairus leánya, mind pedig Lázár esete mélyen megérintette. Talán az figyelemre érdemes ezeknél a csodáknál, hogy megszólítja a halottat. Mintha jelen lenne: Jairus leánya esetében: Megfogta a gyermek kezét, és azt mondta neki: ”Talíta, kúmi! – ami azt jelenti: Kislány, mondom neked, kelj fel!” (Luk 8,54); „Ifjú! Mondom neked: kelj föl!” (Luk 7,14); „Lázár, jöjj ki!” (Jn 11,43). Én úgy tudom elképzelni, hogy Jézus a szavaknak adott csodás erđt. Szavaihoz kötötte az Atyától kapott hatalmat. De valamennyi csodájánál megfigyelhetđ, hogy azokat nyelvi vagy egyéb jelhez kötötte. Betartotta a szolgálati utat... Nem sérthette meg a fent az elsđ pontban megfogalmazott elvet. A teremtett világban teremtett eszközökkel operált. Miként teszi ezt az ember, és tette Đ is, mint ember. ‒ Köszönöm, atyám! Most érzékelem igazán, hogy a csodák esetében valóban a titkok sırıjében tapogatózik az ember. 161


‒ A relációról szóló elmélkedéseimnek lehet, hogy volt számodra valami haszna, de valójában mindet egy eddig még nem említett titok megközelítéséhez elđjátéknak szántam. ‒ Éspedig? ‒ Rövidesen megtudod – zárta beszélgetésünket a jó öreg barátom, aki szemlátomást fizikailag is belefáradt a csodákba. El tudom képzelni, Borcám, hogy sok hasznát nem vetted ennek a beszélgetésnek, hiszen a titkok továbbra is titkok maradtak. Az a gondolat azonban, hogy Jézus csak úgy tudott segíteni, ha a bajba jutott – a halottak, esetleg betegek esetében a segítségért folyamodó – hittel megnyílt feléje, elgondolkodtató. „A hit csodákra képes” – szokták mondani. Lehet, hogy ennek a közhelyszerı megállapításnak van mélyebb alapja is? Lehetséges, hogy a hittel végzett cselekedet során az ember-képletben aktivizálódni tud, hatni tud a rejtve jelen lévđ isteni? És akkor a mélyen hívđ valóban képes hite által egyfajta csodát tenni?

162

42. levél EGY VÁRATLAN MONOLÓG Kedves András – kezdte elmélkedésünket az atya. (Megvallom, kissé meghökkentett, mivel eddig mindig nekem kellett föladnom számára a beszélgetés fonalát. Majd így folytatta:) Elérkeztünk oda, ahová a relációról szóló, korábbi beszélgetéseinkkel eljutni akartunk. Ha még emlékszel, a leges- legelején kihangsúlyoztam, hogy nem filozófiai okoskodásra, hanem hitünkre fogom építeni gondolataimat. Kiindulási pontunk az a tétel volt, hogy Jézus Krisztus nemcsak a világ megváltója, hanem mindent Benne teremtett az Atya. A második isteni Személy az ember-képletbe testesülvén – mondtuk – istenségét rejtve ugyan, de azt megđrizve, valóságos ember lett. A világba jött, hírt adott az igaz Istenrđl, és küldetéséhez egészen a halálig hı maradva megváltotta a világot, ami az ember számára az örök boldogságnak a lehetđségét hozta el. Tanítványaira és követđire bízta mıve folytatását: a szegények támogatását, az igazság hirdetését és az Atyához való hıséget egészen a halálig. Nem hagyott árván bennünket. A Vele való közösség ápolására az imát jelölte meg, valamint az egyház közremıködésével kiszolgáltatott szentségeket. Távozása után – mivel ember volt, a halált đ sem kerülhette el –, a Szentírás és az egyház tanítása jelöli ki követđinek, a keresztényeknek az útját. Mindkettđt – a Szentírást is és az egyház tanítását is – Krisztushoz tudnám hasonlítani, aki isteni és emberi volt egyszerre. Olyan, mint az ember-képlet... Ezen kettđs arculatuk úgy alakult ki, hogy minden kor hívđ embere igyekezett maga számára megtalálni bennük az istenit, miközben rárakta a maga emberi 163


arcvonásait. És ez így volt rendjén. És ha a mi korunk ezt megteszi, így lesz rendjén. Ma több ismerettel rendelkezünk a Bibliáról vagy akár az egyházról, mint ezer évvel ezelđtt, ezért másképpen tudunk gondolkodni a világról, emberrđl, Istenrđl – az elsđ kettđrđl, mert azok örökké változnak, az utóbbiról, mert mi is örökké változunk. Ebben a hitben gyökerezve mertem megfogalmazni a veled közölt gondolataimat. Ezek sokszor közelítések csupán vagy gondolati modellek, de talán elđbbre visznek. Ezen hit vezérelt akkor, amikor az ember-képletre építettem fontos hitkérdéseket, és akkor is, amikor a reláció-témához nyúltam. Ezen utóbbira építve még fontos kérdésekben láthatunk világosabban. (Az utolsó mondatoknál már erđsen kapkodta a levegđt a jó öreg barátom. Majd miután megpihent, így folytatta:) A mai párbeszédbđl monológ lett. Ne haragudj! Legközelebb megtudod, hova akartam eljutni a reláció-képlettel. És ne feledd: Törekedjél az elfogadó és cselekvđ szeretetre! Az atya utolsó mondata úgy hangzott, mint valami testamentum. Kicsit meg is ijedtem. De szerencsére találkozásaink nem szakadtak meg.

164

43. levél A RELÁCIÓ CSODÁT TESZ A mennybđl alászállott kenyér titka Talán Te is különösnek találtad, Borcám, hogy öt vagy hat beszélgetésnek is valamilyen formában központi témája volt a reláció, miközben az atya azt igyekezett bizonyítani, hogy a relációnak újat alkotó, teremtđ ereje van. Szemlélete számos jelenségnek újfajta megközelítését tette lehetđvé: gondolat, hit, csoda. Az atya mégse elégedett meg ennyivel. Mindezzel el akart valahova jutni. De hová? Ezzel a kíváncsisággal telve néztem az újabb beszélgetés elé. ‒ Azt ígérted, atyám, hogy ma pontot teszünk a relációtéma végére. ‒ Pontatlanul fogalmaztál. Azt ígértem, hogy elárulom, hova akartam kilyukadni. Ezzel ugyanis még nem küldjük nyugdíjba a relációt. Halogatásom pedig azért öltötte a titkolózás jellegét, mivel magam is félve közelítek hozzá. Éjszaka, ha megébredek, szorongás kerít hatalmába. Hogyan jövök én ahhoz, hogy ilyen titkok zárját feszegessem? Sem elég okosnak, sem elég tisztának nem érzem magamat hozzá Máskor meg szinte fanatizmusra ösztönzđ erđvel jelentkezik a késztetés, hogy a magam módján végiggondoljam, és neked továbbadjam. ‒ Hálás vagyok, hogy barátságodba fogadtál. ‒ Én pedig örülök, hogy érdeklđdéssel hallgatsz. Tehát a ke165


reszténységnek arról a féltve đrzött és sokat vitatott titkáról szeretném ma gondolataimat veled megosztani, amelyet görögösen eucharisztiának hívnak, ami hálaáldozatot jelent, és az úrvacsora đsi neve. Ma rendesen az Oltáriszentséget értjük rajta. Benne a kenyér és bor színe alatt Jézus Krisztus van jelen. Amint a pap a búzalisztbđl készült kenyér és a szđlđbor felett elmondja Jézusnak az utolsó vacsorán elhangzott, ide vonatkozó szavait, a kenyér Jézus testének, a bor az Đ vérének lényegévé válik. Vagyis átlényegülnek. Az utolsó vacsora ide vonatkozó jelenetét az Evangéliumok elbeszélésébđl ismerjük: „Étkezés közben Jézus kenyeret vett a kezébe, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta tanítványainak: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” Azután fogta a kelyhet, hálát adott és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Igyatok ebbđl mindnyájan, mert ez az én vérem, az (új) szövetségé, amelyet sokakért kiontok a bınök bocsánatára” (Mt 26,26). Ez az átlényegülés, azaz transsubstantiatio nagyon sok fejtörést okozott a gondolkodó embernek. Egyszerıen képtelenek vagyunk a hagyományos filozófiai és világszemlélettel értelmezni. A katolikus egyház ragaszkodik a szó szerinti értelmezéshez. Más keresztény egyházak teológusai valamiféle kompromisszumos magyarázatot keresnek, ami az értelem számára is elfogadható. ‒ Valóban nehéz elhinni, hogy kémiailag és fizikailag semmi sem változik, mégis átlényegül. Te hogy gondolod? ‒ Én hiszem az átlényegülést. Magyarázatul pedig a relációelméletemet tudnám az értelem számára felkínálni. ‒ Vagyis Jézus olyan viszonyba lépett és lép a kenyérrel és borral, hogy azok átlényegülnek. ‒ Nem ilyen egyszerı! Hogy követni tudd elgondolásomat, felidézek néhány mozzanatot korábbi beszélgetéseinkbđl. 166

A reláció csodát tesz

– Emlékezz vissza az ember-képletre. Valami hasonló játszódott le ott is. Jézus valóságos ember lett. Látta benne valaki is az Istent? Ugye senki! Pedig valóságos Isten is volt. Az Isten benne volt, nem valahol a mennyországban vagy a nagyvilágban. Ráadásul – talán nem tévedek –, gyakorlatilag belesemmisülve volt benne. Még csodáihoz is az Atya közremıködését kérte. Csak így tudott valóságos emberi sorsot élni. – Ha már a belesemmisülést említettem, nemde a világ teremtéséhez is valami hasonló állapotot kellett fölvállalnia? Teremtményeiben ugyanis ilyen rejtetten van jelen. Viszont tudjuk, hogy jelen van, mert különben nem létezhetne Istenen kívül semmi, és ha ezt a jelenlétét föladná, a semmibe hullna minden vissza. ‒ Úgy gondolod, hogy a kenyérben és a borban is hasonló módon van jelen? ‒ Hasonló módon? Nem gondolnám. Inkább csak analógiának szántam az ember-képletet is, és a belesemmisülést is, bár ezekkel is számolni kell, hiszen ezek az utolsó vacsora idején is fennálló tények voltak. Másrészt Jézus a természet törvényeinek tekintetében az eucharisztiában is belesemmisülve van jelen. De azt mondtuk, hogy Jézusnak a dolgokban való jelenléte akkor is valós, ha nincs az átlényegülés. Tehát az eucharisztia esetében többrđl van szó. ‒ Ez valóban próbára teszi az ember józan eszét. ‒ Azért is topogtam olyan sokat egy helyben a reláció-elmélettel. A relációnak ugyanis itt is fontos szerepet szánok. És nem elhanyagolható az a korábban már alapelvként elfogadott igazság sem, hogy a teremtđ közvetlenül nem nyúlhat bele a teremtett világ eseményeibe. Csodáit Jézus nem mint Isten, hanem – az Atya segítđ erejét befogadva –, mint ember vitte végbe azzal, hogy viszonyba lépett a segítségét ké167


rđvel. Ezt a csodákról szóló beszélgetésünk során kifejtettem. Hanem az is fontos momentum volt a csoda esetében, hogy Jézus részérđl a segítség mindig valamilyen jel kíséretében érkezett: szavak, mozdulatok, cselekedetek. Ezzel is belesimult a mi világunk rendjébe. Minden hókusz-pókusz nélkül. A halottak vagy a tenger esetében velük közvetlenül lépett relációba: „Jöjj ki!” (Jn 11,43); „Kelj fel!” (Luk 7,14; 8,54); „Parancsolt a szélnek és a víznek (Luk 8,24). Ezeket a csodákat erđ közvetítésével hajtotta végre. A szavakat, cselekedeteket isteni erđvel látta el. ‒ Valami hasonló csoda történik a kenyér és bor átlényegítése esetében is? ‒ Igen, de azzal a különbséggel, hogy az eucharisztiát Jézus nem pillanatnyi emberi bánatok és bajok orvoslására, hanem a vele való élđ kapcsolat és a lélek táplálására alapította. ‒ Ne haragudj, atyám, de úgy érzem, sokkal okosabb nem lettem. ‒ Ha azt tartod szem elđtt, hogy a viszonyoknak újat teremtđ ereje van, akkor könnyen el tudod képzelni, hogy amikor a mindenható Isten – Jézus Isten volt –, relációba lép a kenyérrel és a borral, akkor azok átlényegülnek. Egy végtelenül magasabb rendı szubsztancia hatósugarába kerülnek. Ez az átlényegülés nem a fizika és kémia szintjén játszódik le, hanem az ég és föld közötti szinten, az Istenember, a testté lett Ige szintjén. Gondold magad elé az emberképletet. Azzal, hogy Jézus valóságos ember lett, nem degradálódott, hanem mindenek teremtđjévé lett. Nem a teremtmény húzta le magához az Istent, hanem az Isten emelte fel magához a teremtményt. ‒ Ez csak erđs hittel követhetđ – jegyeztem meg. 168

A reláció csodát tesz

‒A dolog természetébđl következik! Csak a hittel lehet megközelíteni. És itt lép be a reláció újabb fontos szerepe: a mélyen hívđ kapcsolatot tud teremteni a kenyér színe alatti Jézussal. Mindez azonban abban a szférában játszódik le, ahova az értelem csak a mi okoskodásunk szintjén tud behatolni. Olyan a hitnek ez a világa, mint amit a gondolati relációról mondtunk. Nem látjuk đket, de azért még vannak és hatnak. Ha hatnak, léteznek. Amikor tehát Jézus kimondta az idézett szavakat, a kenyeret és a bort magához emelte fel. Az Đ létszintje határozta meg lényegét. Ugyanez játszódik le, amikor a pap az Đ szavait ismétli el az ostya és a bor fölött. Hasonlattal világítom meg. Vegyük a nap és a föld gravitációját. A földnek is van gravitációja, kettejük viszonylatában azonban a földé egyáltalán nem érvényesül. A nap határozza meg a föld pályáját, és nem fordítva. Hasonló dominancia-elv érvényesül mindenütt a természetben. Akkor miért lenne ez Isten és a kenyér viszonylatában másképpen? Csak hát, míg az a változás érzékelhetđ, ez azon elv miatt, hogy a teremtett világ dolgaiba Isten nem nyúlhat bele, a kenyér színe alatt való megjelenése, vagyis az átlényegítés ténye rejtve marad. Ez azonban nemcsak az eucharisztiára vonatkozik. (Szemüvege mögül, mosolyogva rám emelte tekintetét, mintha visszajelzést várt volna, hogy elgondolását és érveit elfogadtam. Aztán elbocsátott:) Legközelebb itt folytatjuk. Ennek a beszélgetésnek a végén az volt a benyomásom, hogy az eucharisztia problémájában minden eddig fölvett gondolati szál összefut. Éppen ezért el kell telnie egy kis idđnek, míg megemésztem. Gondolom, Te is így vagy vele, Borcám. Engem az a gondolat ragadott meg különösen, hogy áldozáskor a Vele való találkozás csodája csak akkor realizálódik bennem, ha – miként a kafarnaumi százados –, hiszek. 169

44. levél RABSZOLGAFELSZABADÍTÁS VÍZZEL Keresztség Nemrég Benedek atya nagyon szép keresztelđ szertartásának voltunk tanúi. Gondolom, Borcám, egyetértesz velem, hogy egy felemelđ, hittel végzett szertartást láttunk. Éppen ezért nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy az én jó öreg atyám ez alkalommal a keresztségrđl kíván elmélkedni. ‒ Látom, túlélted a legutóbbi beszélgetésünket. Én se vagyok teljesen nyugodt a tekintetben, hogy mindig világosan fogalmaztam-e. Ehhez járul aztán, hogy ilyenkor hittételek és titkok karói között szlalomozik az értelem. Ez látszatra nehezíti az ember dolgát, viszont megđriz attól, hogy szakadékba száguldjon. ‒ Mi tagadás, még nem állt össze igazán bennem minden, amit mondtál. Esetenként nem látom tisztán az összefüggéseket. ‒ Ez egészen természetes. A mai beszélgetésünk gyakorlatilag ugyanazon az ösvényen halad, mint az elđzđ, így majd talán lassan rendezđdnek a szálak. Ma is egy titkot próbálunk meg „belopni”. A keresztségre gondolok. ‒ Ennek különösen örülök, mivel nemrég részt vettem egy keresztelđn. Csak hát, amióta eszemet tudom, gondot jelentett nekem, hogy a megkeresztelt semmivel se lesz más, mint a meg nem keresztelt. Külön zavart okozott bennem, hogy már Jézus elđtt, Keresztelđ János is keresztelt. Mire vezethetđ vissza ez a hagyomány? 170

Rabszolgafelszabadítás vízzel

‒ Jézus elđtti keresztelés bınbánati aktus volt. Krisztus tanítványai – Đ nem keresztelt –, nemcsak vízzel, hanem Szentlélekkel is kereszteltek (Csel 1,5). ‒ Akkor helyben vagyunk – jegyeztem meg kissé kihívón. A Szentlélek is láthatatlan, az eredmény is láthatatlan. Csupa misztérium. Hol van helye itt az észnek? ‒ Ne lázadj! Mi, amikor ezt a beszélgetés-sorozatot elkezdtük, elhagytuk a szárazföldet, és a hit hajójára szálltunk. Minden lépésünknek ez a hajó adja meg a szilárd talajt. Emlékezz vissza arra, amit az elején kihangsúlyoztam: Arra építem gondolataimat, hogy Jézusnak emberré kellett lennie ahhoz, hogy segíteni tudjon az emberen. Márpedig az, hogy Jézus valóságos Isten és valóságos ember volt, alapvetđen a hit tartományába tartozik. Az a tény azonban, hogy valami hittétel, nem jelenti azt, hogy nem lehet ésszel megközelíteni. ‒ A keresztség hittétel? ‒ A keresztségben az hittétel, hogy eltörli a bınöket, és Isten gyermekévé tesz. Lényeges eleme a víz, és a keresztelđ által a leöntéskor vagy alámerítéskor mondott szöveg: én téged megkeresztellek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. ‒ Azt mondtad víz kell hozzá. Nem szenteltvíz? ‒ Nem föltétlen. A szöveg viszont fontos. ‒ Mi adja meg jelentđségét? ‒ Én úgy gondolom, hogy ugyanaz, mint ami Jézus csodáinál. Ami a keresztségben történik, ugyancsak csoda. A víznek és ennek a pár szónak Jézus bınöket eltörlđ erđt kölcsönöz. Ha felnđtt keresztelkedik, kell hozzá az đ bınbánata is, hogy ez a „csoda” végbe menjen. Ahogy például a betegek gyógyításánál feltétel volt a hit. Csak ahhoz az emberhez tudott hozzáférkđzni az isteni segítđ erđ, aki a hit 171


által nyitott volt feléje. Ugyanez vonatkozik a felnđtt keresztelésre. A keresztelendđ lelki felkészültségétđl és elkötelezettségétđl függ, hogy milyen mértékben jut el hozzá az istenfiúság kegyelme. ‒ Akkor a csecsemđk megkeresztelése teljesen haszontalan, hiszen nekik fogalmuk sincs arról, ami velük történik. ‒ A naimi ifjú és Jairus leánya se tudta, mi történik velük, de szüleik hittek. Sđt Lázár esetében, amikor nđvére kételkedik, mondván, hiszen már szaga van, Jézus így szól hozzá: ”Nem azt mondtam neked, hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsđségét?” (Luk 11,48). A csecsemđ keresztelésénél a szülđk és a keresztszülđk hite a közvetítđ. Đk ígéretet tesznek, hogy keresztény hitre és elkötelezettségre nevelik a gyermeket. Ha pedig az így nđ fel, jutalma hasonló a fent említett felnđtt megkereszteltéhez. A keresztség gyümölcsözđ voltához is szükséges tehát az emberi elkötelezettség. Erre emlékeztet az egyház akkor, amikor a keresztségi fogadalom megújítására szólít fel. ‒ Az ember elvárná, hogy egy ilyen szertartásnak fogható eredménye legyen. ‒ Ha mélyen átérzed azt az igazságot, hogy Isten kényszerül rejtve maradni és rejtve hatni a teremtett világban, akkor nem találod furcsának, hogy látszatra semmi eredménye egy ilyen szertartásnak. Majd az új ég és új föld világában megszınik az isteni önkorlátozás kényszere, és nyilvánvalóvá válik az isteni jelenlét nagyszerısége. Burkoltan azt fogalmaztad meg föntebb, hogy tulajdonképpen semmit se kap a megkeresztelt a szertartásban. ‒ Alapjában véve valóban így gondoltam. ‒ A megkeresztelt belép abba a közösségbe – a keresztények, a Krisztus-hívđk közösségébe –, amely a helyes isten172

Rabszolgafelszabadítás vízzel

világ,- és emberkép birtokába jutott Jézus tanítása által. Ha a sok tévelygđ embert nézed, akiknek fogalmuk sincs, honnét hová visz az életük, belátod, nem kis ajándék. ‒ Egy csecsemđ keresztelése esetén ennek nincs semmi jelentđsége. ‒ Már hogyne lenne! Felvétetik a szentek közösségébe. ‒ Ha helyesen érzékelem, a keresztségben is valami hasonló módon van jelen Jézus, mint az eucharisztiában. ‒ Sđt, nemcsak ebben a kettđben, hanem a többi szentségben is. A látható jelekhez láthatatlanul társul Jézus. Amenynyiben a szentséget fölvevđ személy vagy személyek partnereivé tudnak válni, vagyis a szentség felvételénél megcélzott magatartásra kötelezettséget vállalnak, megvalósul a gyümölcsöt termđ reláció. Szeretném kihangsúlyozni, hogy a szentségek is, miként a csodák, két pólusúak. Vagyis relációképletben valósulnak meg. Az egyik oldalon az Isten, a másikon az ember áll. Isten szavakhoz, jelekhez vagy tárgyakhoz kapcsolva jelenik meg. Az ember pedig a Vele való kapcsolat felvételére nyitottan. ‒ Azt tudom, hogy hét szentség van, de fogalmam sincs, miért. ‒ Talán azért, mert a hetes szent szám. De az is lehet, hogy mélyebb értelme van. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a keresztény élet különbözđ területeit érintik. El tudnád sorolni a szentségeket? ‒ Talán jobb, ha nem teszel próbára. ‒ Akkor mondom: keresztség, bérmálás, bınbánat, betegek kenete, oltáriszentség, egyházi rend, házasság. Megszoktuk, hogy a mi gyarló idđ-dimenziónkban gondolkodjunk, éppen ezért a szentségek kiszolgálásának alkalmá173


val lezártnak tekintjük az ügyet, pedig egy életre szólnak. Ezt ne úgy értsed, hogy egy életre kihatnak, hanem az alkalom csak kezdet. Ettđl kezdve szüntelen jelen van – mondhatnám, belép az idđtlenségbe. Vagyis Isten részérđl állapot. A szentségben felkínált partnerségre állandóan nyitott. És amennyiben a szentségben részesült személy hasonlóan gondolkodik és cselekszik, akkor realizálódik a csoda. Lehet, hogy egy élet kell hozzá. ‒ Avagy száz se elég. ‒ Ne légy pesszimista! Illetve, inkább úgy fogalmaznék – és ezt tekintsd elköszönésnek –, légy optimista! Jó hosszúra sikerült, Borcám, ez a beszélgetés megint. Úgy látszik az idđjárás kedvezđen hat az atya betegségére. Nem annak tudatában, hogy én mindent tökéletesen értettem, azért néhány mozzanatot kiemelek, hogy könnyebben meríthess belđlük lelked hasznára. A rabszolga-felszabadítás címet azért adtam, mert a keresztség fölszabadít a bın rabságából. Eltörli az eredeti bınt, és ha felnđtt keresztelkedik, teljesen tiszta lappal indulhat neki az életnek. Azzal, hogy a szentségek esetében reláció-képlet valósul meg, jelentđséget kap a szentséget fölvevđ személy vagy személyek – a házasság esetében a vđlegény és menyasszony – Istennel való partnersége. Tehát hatását nem egyoldalúan fejti ki. Vonatkozik ez a szentáldozásra is! A szentségek esetében csoda-szituációval állunk szemben. Jézus hiába kínálta volna föl csodatévđ erejét, ha az, akin segíteni akar, nem vevđ rá vagy éppen elutasító. Végül nagyon gyümölcsözđ lehet az ember lelki életében, ha úgy tekinti a szentségeket, mint amelyek folytán az isteni kegyelem élete minden pillanatában készen áll, hogy beléje áradjon, és egyre tökéletesebben valósuljon meg a közte és Jézus között létrejött reláció.

174

45. levél ÖSSZHANG-TEREMTÉS Bınbánat Elđzđ beszélgetésünk meglehetđsen kurtán ért véget, így fogalmam sem volt, kíván-e valamit még átadni nekem gondolatai közül az atya. Úgy éreztem, már minden lényegeset megtudtam. Különösen arra nem számítottam, hogy a szentségek témájára visszatér. Éppen ezért meglepett, amikor így kezdte: ‒ Nem óhajtom valamennyi szentség sajátos ajándékát végigvenni, azért még kettđt, elsđsorban rád gondolva, fontosnak tartok átgondolni. Mindenekelđtt a bınbánatot sorolom ide. ‒ Belém látsz? – kérdeztem. ‒ Nem, de ezt minden ember számára nagy jelentđségınek tartom. ‒ Csak szomorúvá, kiábrándulttá teszi az embert, ha bınein rágódik. ‒ Valamit alapvetđen félreértesz. A keresztényi bınbánat éppen az ellenkezđjét eredményezi: fölszabadít és megújít. Ennek magyarázata mélyen a természetben gyökerezik. Miként az ablakban a virág a nap felé hajlik, úgy törekszik a lét minden morzsája megalkotni az embert, mert abban létének csírája és jövđje rejlik. Benne ugyanis egészen a teremtđ küszöbéig tud eljutni. Sđt hitével még a véges és végtelent el175


választó szakadékot is át tudja hidalni. Tehát maga a teremtett világ sóhajtozik az után, hogy az ember az Istennel minél jobb kapcsolatot alakítson ki. A teremtett világba „semmisült” Istenembertđl örökölte ezt. Tudom, nem elđször ismétlem, de kénytelen vagyok visszatérni rá, mivel itt nyer magyarázatot, miért fontos a bınbánat. ‒ Gyanúsan messze nyer magyarázatot – jegyeztem meg nem kevés iróniával. ‒ Elszomorít az ellenkezésed. Lehet, hogy mégse fogtad föl igazán, amit az Emberfiáról, teremtésrđl, megváltásról, ember-képletrđl, relációról eddig elmondtam? ‒ Bocsáss meg, atyám, bizony könnyen megeshet, de légy megértđ, hiszen nálad is egy élet töprengései húzódnak meg ezek mögött a gondolatok mögött. Még nem látok tisztán minden összefüggést. ‒ Akkor most csak arra összpontosíts, hogy az univerzum, így benne az ember is, isteni eredetı. Könnyı belátni, hogy ennek következtében az emberben önmagában, embertársaival és az đt körülölelđ világgal akkor van harmónia, ha Teremtđjével összhangban van. ‒ Most már értem, hogyan kapcsolódik mindez a bınbánathoz. Az ember, amikor vétkezik, megsérti ezt a harmóniát. A bın tehát nem más, mint diszharmónia-teremtés. Amikor pedig az ember megbánja vétkét, helyreállítja a fölborított harmóniát. ‒ Jó volna, ha ez ilyen egyszerı lenne. Akkor nem kellett volna Krisztusnak meghalnia miattunk. ‒ Megint elszakadt nálam a fonal. Nem tudlak követni. ‒ Csupán az én bánatom nem tudja meggyógyítani az okozott sebet. Itt lép be a képbe a reláció teremtette csoda. A 176

Összhang-teremtés

bánattal az ember ugyanazt a lelkiállapotot idézi elđ, mint a gyógyulásért esedezđ vak. A reláció egyik pólusa az ember, a másik pedig a megváltó Teremtđ, az eredmény pedig a helyreállított harmónia. Úgy gondolom, hogy ez felekezettđl és hittđl függetlenül végbemegy. Csakhogy az emberek ezt nem tudják, így nem hoz számukra igazi felszabadulást. Mindannyian érezzük ugyanis, hogy nem elég megbánnunk a vétket, jóvá is kell azt tenni. Tehát a jóvátétel terhét viselik. Jó példa erre a legmagasabb lelki csúcsokat megcélzó buddhista szentek élete, és hát a tan, amely az önmegváltás útján véli elérni a nirvánát. Pedig, ha tudnák, đket is megváltotta Krisztus... ‒ Akkor mi szükség van az egyház által szorgalmazott gyónásra? ‒ A gyónás lényegéhez nemcsak a bınbocsátás tartozik hozzá, hanem a nekifeszülés a Krisztussal egyesülđ élethez. Ezért van az, hogy a gyónás végeztével a feloldozott olyan imát mond, amelyben erđsen fogadja, hogy többé nem vétkezik és a bınre vezetđ alkalmat elkerüli. A feloldozással pedig a pap deklarálja, hogy Jézus megbocsátott, ami egyben azt is jelenti, hogy eltörölte bıneid következményeit. A gyónás két szempontból nagy jelentđségı. Egyrészt Krisztussal megbízható és igaz normát állít az ember elé, másrészt lehetđvé teszi a talpra állást azzal, hogy felszabadultan, bizalommal, hittel tekinthet a jövđbe. ‒ Azt mondtad legutóbb, hogy minden szentség esetében csoda történik. Itt miben nyilvánul ez meg? ‒ Semmiben se nyilvánul meg. Annak lényege, ami gyónáskor lejátszódik, a szemnek láthatatlan. Hitünk azonban azt mondja, hogy a bınbánó és a Megváltó találkozása új életre nyit kaput és nyújt erđt, amit a megvalósult reláció terem. 177


‒ Ebbđl én azt szıröm le, hogy a gyónásnál is fontos, hogy a Teremtđ és a teremtmény lélekben „találkozzon”. ‒ Helyesen látod. Fontos azonban az đszinte akarat a megújulásra. Ebben segít, miként már mondtam, az a tény, hogy biztos lehetsz, Isten megbocsátott. Szomorúan tapasztalom a gyóntatószékben, hogy erre sokan nem képesek. Nem tudják fölfogni, hogy az önmardosás keresztényi szempontból vétkes dolog. A véteknek ugródeszkának kell lennie. Az iskolában a lóugrásnál bizonyára ti is használtátok az ugródeszkát, amely rugózik, és amikor ráugrik az ember, fölrepíti đt. Így sokkal nagyobbat képes ugrani, mint egyébként. A bınt is így kell tekinteni. El kell róla rugaszkodni. Az Evangélium világosan fogalmaz: Akinek többet engedtek el, az fogja đt jobban szeretni (Luk 7,43). Ne akarjuk magunkat megváltani. Ez már megtörtént. Egyedül helyes reakció részünkrđl a tisztább élet: „Sok bıne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett” (Luk 7,47). Nos, legközelebb ehhez a gondolathoz kapcsolódva folytatjuk. A házasságról szeretnék veled elmélkedni. Úgy gondolom, Borcám, hogy az atya a végén helyettem is összefoglalta, mi a helyes emberi magatartás a bın és bınbánat terén. Szerényen el kell tudnunk fogadni azt, hogy nem vagyunk tökéletesek. Eszembe jutott egy ide kapcsolható gyerekkori élményem: Az udvarunk hosszában föl-leröpködött egy kis fecske. Fogtam az ostort, és megpróbáltam eltalálni. Szinte játszott velem. Mindig ugyanazon a pályán repült el elđttem. Az ostorcsapás elđl ki-kitért, aztán megfordult és jött ugyanott vissza. Egyszer véletlenül az ostor volt ügyesebb. Holtan esett le a szegény kis törékeny madárka. Markomba kaptam, lehelgettem és potyogtak rá a könnyeim. Egyszer csak kinyitotta a szemét, majd mozdult a lába, a szárnya. Ujjongó öröm töltött el. Életre kelt! Elđbb csak próbálta a szár178

Összhang-teremtés

nyát, majd amikor egy kis akáccserjére ültettem, egyre feljebb röppent, végül beledobta magát a levegđbe, és repült! Drága Borcám! Az đszinte bánat hasonló módon életre kelti az ember alélt lelkét, és ha keresztényien gondolkodik, és az önmarcangolásnak hátat fordít, az szárnyakat ad neki.

179

46. levél A SZERETET FĐISKOLÁJA A házasság Kíváncsi voltam, Borcám, hogy tud-e valamivel többet mondani egy szerzetes a házasságról, mint amit az egyház tanít. Az alapelveket ugyanis nagyjából ismertem eddig is: A keresztény házasság egy férfi és egy nđ életre szóló kapcsolata. A felek tanúk jelenlétében egymásnak szabad elhatározásból fogadnak hıséget. Tilos a több-nejıség és a poliandria, vagyis a több-férjıség. ‒ Amikor meghallottam, atyám – kezdtem a társalgás érdemi részét –, hogy a házasságról szeretnél nekem beszélni, gondoltam, Te talán választ tudsz adni arra a bennem bujkáló kérdésre, hogy vajon miért szentség a házasság. ‒ Kérdéseddel a dolgok közepébe vágtál. Remélem ma választ fogsz rá kapni, de nem mindjárt az elején. Annál öszszetettebb a probléma, hogysem elđkészítés nélkül megválaszoljuk. Nyilván nem arra vagy kíváncsi, hogy miért sorolta az egyház a szentségek közé, hanem arra, hogy van-e benne olyan lényeges elem, amely belsđ természeténél fogva a szentség rangjára emeli. ‒ Valóban ezt volna jó tisztázni, annál is inkább, mivel manapság pusztán a házasság intézményét is sokat támadják. Ha ez valamilyen társadalmi konvenció szülötte, akkor helyet kell adni a másféle elképzeléseknek is. ‒ A régmúlt társadalmakban különbözđ változatai fordultak elđ a házasságnak. Köztudott, hogy például a muzulmán vi180

A szeretet fđiskolája

lágban ma is dívik a többnejıség. Van tehát a házasságnak egy olyan aspektusa is, amely arra vall, hogy valóban, csupán társadalmi megegyezés kérdése, hogy milyen változatot fogadunk el. ‒ Például a melegek házassága. ‒ Felemlített példád nagyon alkalmas arra, hogy egy lépéssel közelebb jussunk végcélunkhoz. Mit gondolsz, mi lehet a gyökere ennek a – szerintem – abszurd gondolatnak? ‒ Talán a liberalizmus – véltem. (Az atya csupán a fejével jelezte, hogy válaszom nem elégítette ki.) ‒ A házasság szexuális aspektusa – válaszolta röviden. Ha a házasságban kizárólagos szerephez jut a szexualitás, annak ez a logikus következménye. És ha ezt az elvet elfogadjuk, a melegek házasság ellen se szólhatunk semmit. ‒ Akkor talán az utódok nemzése a rendeltetése – jegyeztem meg minden meggyđzđdés nélkül. ‒ A természet rendje szerint ez is. Az állatvilágban ezt figyelhetjük meg. Az embernél maga a szexualitás sem csak errđl szól. A házasságban különösen nem csak. De nem is csak a fıtött érzelemrđl, a szerelemrđl, amelyben kibogozhatatlanul egymásba olvad a másik fél emberségének a szeretete és a nemiség. ‒ A szerelem múlékony – próbáltam bekapcsolódni az atya gondolatmenetébe –, tehát már csak azért se lehet a házasságban sarkalatos tényezđ. Gondolom, akkor marad a házastársam iránti szeretet. ‒ Kézenfekvđnek látszik, de véleményem szerint nem errđl van szó. Megfigyelted, hogy házasságkötéskor a templom néma csendjében milyen súlyosan koppannak a „holtomiglan”, „holtáiglan” szavak? Itt emberfeletti elkötelezettséget 181


vállalnak a felek. Szó sincs szerelemrđl. Tulajdonképpen a szeretet is csak azért van megemlítve, hogy általa kinyilvánítsák, nem kényszer alatt házasodnak. Házastársam vállalásán van a hangsúly – egy életen át; jóban, rosszban, mindenféle bajában... ‒ Miért mondod, hogy ezzel emberfeletti elkötelezettséget vállalnak? ‒ Két okból is. Egyrészt azért, mert az életen át való hıség igáját az ember nehezen viseli. Másrészt pedig nem egymásnak teszik a házastársak a fogadalmat. ‒ Hanem? ‒ Istennek. Ezért is emberfeletti a vállalásuk. És ezzel elérkeztünk oda, hogy az elején föltett kérdésedre válaszoljunk. Ismételd meg kérlek! ‒ Miért szentség a házasság? ‒ A korábbi ismeretek alapján talán már te is meg tudod válaszolni. ‒ Csoda történik vagy valami különös relációról van szó? ‒ Ahogy vesszük. Vagy mindkettđ. A vđlegény és a menyasszony az oltár elđtt Istennek teszik hıség-ígéretüket. Neki fogadják meg, hogy házastársukhoz hıek maradnak. „Isten engem úgy segéljen!” Ezzel életüket isteni szférába emelik fel, és viszonzásul, akár a csillagos ég, palástja alá vonja đket az Isten hısége. A Hozzá való hıség biztosítéka az egymáshoz való hıségüknek. A két embernek a házasságban testestül-lelkestül való egyesülése a Teremtđ elđtt különösen kedves, hiszen Đ éppen az egység Istene. A megértés, a harmónia, a szeretet Istene. Így boldogan lép közösségre azzal az emberpárral, amely éppen erre az egységre vállal elkötelezettséget. Ettđl kezdve ennek a két em182

A szeretet fđiskolája

bernek a kapcsolata szent. Ezért tekinti az egyház a házasságot szentségnek. ‒ Úgy érzem, atyám, hogy a szeretet rovására túlhangsúlyozod a hıséget. ‒ Valóban nagy hangsúlyt adtam a hıségnek, de tévedsz, ha azt gondolod, hogy ettđl a szeretet csorbát szenved. A hıség a szeretet szülđje. ‒ Nem értem. ‒ Talán azért okoz ez Neked nehézséget, mivel Te is, miként általában az emberek azt gondolod, hogy a házasságban cél az egymás iránti szeretet elmélyítése, pedig ez csak járulék. Az embernek nem lehet a másik ember célja. A házasság is és a házastárs is csupán eszköz és út a Szeretethez. Gondolj az ember-képletre. A lét mozgásának iránya az ember, az emberé pedig az Isten. Ez a házasságon belül is megmarad. A két ember szoros kapcsolata rendkívül alkalmas arra, hogy önzésüket legyđzzék, a megbocsátást gyakorolják, kis iróniával mondhatnám azt is, hogy a nyolc boldogságot magukénak tudják. ‒ Úgy állítod be, atyám, a házasságot – fogalmaztam meg benyomásomat –, mintha egy keményebb szerzet lenne, mint a Tiéd. ‒ Szerintem az is. A házasságot egy életen át Istennek tetszđ módon élni nehezebb, mint a szerzetességet. Éppen ezért véleményem szerint több a szent életı házastárs, mint szerzetes. ‒ Akkor Neked is meg kellett volna nđsülnöd – jegyeztem meg kajánul. ‒ (Elmosolyodott, majd komolyra váltva a szót:) Minden ember útja és hivatása más. Azt kell az embernek követnie. 183


Az életutat az minđsíti, hogy mennyire közelíti meg a Szeretetet. A házasságot is ez minđsíti... A keresztény házasság alapelvei ezek szerint, Borcám, mélyen a teremtéstörténetbe vannak írva. Az egymás iránti szeretet gyakorlásával és megélésével a házastársak a lét örök harmóniájába illeszkednek, amelynek lelke a nagybetıvel írt Szeretet. Másképpen fogalmazva a házasság lelke az Isten. Más nem lehet. És mivel világunkban eluralkodott a hitetlenség, a házasságok lelketlenné váltak. Elveszítették éltetđ, erđt adó pólusukat. A szentség két pólusából csak az egyik maradt hıséges. Csoda, hogy elsorvad az egymás iránti hıség is?

184

47. levél AMI MOZGAT NAPOT ÉS MINDEN CSILLAGOT A szeretet Drága Borcám! A múltkori találkozásunk végén az atya nagy hangsúlyt adott a szeretetnek. Az egyház azon tanítása húzódott meg szavai mögött, hogy Isten a szeretet (1Jn 4,16). Errđl eszembe jutott egy kis tanmese, amely bátyáid régi tankönyvei között akadt kezembe. Egyszer egy rabbi kérte a Jóistent, hogy mutatná meg neki a poklot és a mennyországot. Kívánsága teljesült. Kinyílt elđtte egy ajtó, a terem közepén asztal, megrakva finom étellel, amelyet a lakomázók hosszú kanállal a kezükben ültek körül. Üvöltöztek, átkozódtak, az éhségtđl ájuldoztak, mert a hosszú kanállal nem érték el a szájukat. A rabbi tudta, hogy a pokol nyomorúságát látja. Könyörgött Istenhez, hogy vigye el errđl a szörnyı helyrđl. Erre megnyílt elđtte az ajtó, mögötte ugyanaz a lakoma-jelenet, az asztal körül ülđk is ugyanazok, kezükben ugyanazok a hosszú kanalak, ám az átkozódást fölváltották a hála és öröm hangjai, mert ugyanazon hosszú kanalakkal most egymást etették. (Ezek nemcsak a mennyországot, hanem a helyes emberi magatartást is példázták.) ‒ Atyám, múltkor még a házastársi kapcsolatban is az Isten szeretetét tetted az elsđ helyre. Tudom, az egyház is ezt szorgalmazza, mondván, hogy Isten maga a szeretet (1Jn 4,16). Miért van az, hogy az emberek között a szeretetnek kell lennie a rendezđ elvnek? Miért várja el tđlünk az Isten, hogy szeressünk. Egyáltalán, mi az oka annak, hogy szeretni tudunk? 185


‒ Pál apostol Szeretet-himnusza (1Kor 13) és János apostol Evangéliuma után méltatlannak tartom magamat arra, hogy a szeretetrđl saját véleményt is megfogalmazzak. És talán erre nincs is szükség. De beszélhetünk róla, mert üdvös téma, meg hát közben tisztul is látásunk. Három kérdést tettél fel. Ezekre csak úgy tudnék válaszolni, ha válaszaim tele lennének átfedésekkel és ismétlésekkel. Ezért azt javasolom, hogy a szeretetre koncentrálva tekintsük át mindazt, amit már az ember-képletrđl és a relációkról mondtam. A végén aztán, ha marad még kérdésed, arra is kitérhetünk. ‒ Nagyszerı! Az esetleges ismétléseket se bánom, mert így legalább tovább tisztul a látásom. ‒ Minden, ami ma velünk történik, a kezdetek kezdetén dđlt el. ‒ Én ebben determinizmust sejtek – szakítottam félbe az atyát. ‒ Az is a kezdetek kezdetén dđlt el – folytatta megértđ mosoly kíséretében az atya –, hogy nincs determinizmus. Isteni szabadsággal tudja kibontakoztatni saját természetét minden teremtett lény. Az már más kérdés, hogy sokszor egymás rovására. De ez nem determinizmus, miként az sem, hogy törvényszerıségek irányítják mozgásukat. Ezek a törvények pedig nem isteni önkény szülöttei. Már többször kihangsúlyoztam, hogy legfeljebb Istenrđl lehet elmondani, hogy determinálva volt akkor, amikor csak olyan világot alkothatott, amely az embert létrehozta. ‒ Ezek szerint mégis csak létezik valamiféle determinizmus... ‒ Olyan értelemben igen, hogy Istent saját természete determinálta, nem pedig kívülrđl jövđ kényszer. Természete 186

Ami mozgat Napot és minden csillagot

pedig a szeretet. Đt a Naphoz és a fényüket ontó csillagokhoz szokták hasonlítani. Világítanak, mert ez a természetük. Isten szeret, mert ez a természete. Ha nem így lenne, rajta kívül semmi sem lenne. „Fekete lyuk” lenne, amirđl manapság a csillagászok sokat beszélnek. Az Đ végtelen gravitációja lehetetlenné tenné, hogy bármi is származzon belđle. A mi Istenünk ennek éppen az ellenkezđje. Egész önmagát akarja adni – akár a „belesemmisülésig”. ‒ Ez az ellentmondásos szóképzés nagyon megragadt bennem. A világ kezdetének feltételeként jelölted meg, mondván, hogy csak Istenben létezhet bármi is, hiszen Đ azért Isten, mert mindent betölt. Találnia kellett tehát a nem istenit megistenítđ megoldást. És ez volt az ember-képlet, amelybe úgyszólván belesemmisült. ‒ Ezek után te is megadhatod a választ arra a kérdésre, hogy mi szülte az ember-képletet? ‒ Az Isten teremteni akarása. ‒ Úgy van! Ez pedig más néven a Szeretet, amely létet akart adni mindennek, ami létezhet. ‒ Nem világos számomra, miként tudott az ember-képlet az szeretet eszköze lenni? ‒ Azáltal, hogy benne a „belesemmisüléssel” Isten számára út nyílott a teremtésre, mivel egyszerre tudott Isten is és teremtmény is lenni. Az ember az a teremtmény, amely egyszerre anyagi, és isteni, természetes, és természetfölötti, teremtett, és teremtetlen szférákkal képes kapcsolatot tartani, velük relációba lépni. Így talált lakásra köztünk és bennünk Jézus Krisztus személyében az Isten. ‒ Most már emlékszem! Ezen a ponton verte ki nálam az elméleted a biztosítékot. 187


‒ Megértelek. Azt vártam el tđled, hogy a történelmi Jézust tekintsed úgy, hogy Đ már a világ kezdeténél ott volt. Pedig, ha komolyan veszed azt a tényt, hogy Istenben nincs idđ, ez nem okoz nehézséget. Tehát Krisztus az Atya elsđszülöttje, a számunkra kedvezđbb megfogalmazásban: a Szeretet Elsđszülöttje. De gondoljuk tovább ezt a helyzetet. A Szeretet Elsđszülöttje „születését” annak köszönhette, hogy a Szeretet ezt az utat-módot találta kiáradására. Kérdezem, lehete akkor más rendeltetése a Szeretet Elsđszülöttjének, mint a szeretet tovább közlése? ‒ Költđi kérdés. ‒ Azt hiszem, akkor ebbđl joggal következtetünk arra, hogy az ember-képlet lényegéhez hozzá tartozik a szeretetre való irányultság. ‒ Így igaz. ‒ Itt kaptuk meg kérdéseidre a választ. Miért a szeretetet tartja az egyház az emberi társadalom rendezđelvének? – Mert az ember a Szeretetnek köszönheti létét. Miért várja el tđlünk Isten, hogy szeressük? Mert ez az érdekünk, hiszen a Szereteten kívül nincs semmi! Utolsó kérdésed pedig az volt, mivel magyarázható, hogy szeretni tudunk? – Ennek oka végtelenül egyszerı: az ember-képlet – amelyben minden ember testet ölt –, ez az ember-képlet adott „keretet”, „formát” a Szeretet megtestesüléséhez. Az ember ennélfogva olyan lény, amely csak a szeretetben tudja önmagát megvalósítani. ‒ Ha ilyen erđs rokoni szálak kötik az embert az Istenhez, akkor méltán remélhet megkülönböztetett bánásmódot. ‒ Amit tudott, meg is tette. ‒ A megváltásra gondolsz? 188

Ami mozgat Napot és minden csillagot

‒ És az örök élet ajándékára. Errđl azonban majd legközelebb. Ahhoz képest, hogy semmit se ígért az atya, egész sokat adott. Engem, Borcám, a beszélgetés során két momentum ragadott meg különösen. Nagyon szép gondolatnak tartom, hogy Jézust a Szeretet Elsđszülöttjének tekintsük. A másikat megfontolandónak találom, mégpedig azt, hogy az ember olyan lény, amely csak a szeretetben tudja önmagát megvalósítani.

189

48. levél AZ ÍGÉRET SZÉP SZÓ Halhatatlanság Az ígéret különösen akkor szép szó, ha a sír szélén tántorgó embernek örök életet ígér. Kérdés, hogy betartják-e? Különösen pedig mi szükség az ígéretre, ha egyszer úgyis halhatatlan az ember lelke? Az alább megírt beszélgetésünk során, Borcám, ezekre a kérdésekre szerettem volna választ kapni. Kaptam is. Mégpedig olyant, amit egy szerzetestđl nem vártam volna... ‒ Egyik beszélgetésünk során már fölmerült az emberi lélek halhatatlanságának kérdése, de csak sejttetted, hogy másképpen gondolod, mint azt a hagyomány tartja – vezettem be elmélkedésünket. ‒ Nem véletlenül halogattam az errđl a témáról való beszélgetést. Még azzal is megbotránkoztattam sokakat, amikor azt találtam mondani, hogy nem azért esik az utcán a szerencsétlen járókelđ fejére a cserép, mert Isten úgy rendelte. ‒ Persze, ha az övére esett volna, talán elgondolkodik. De az se biztos. Különösen, ha elég nagy a cserép. (Ízetlen megnyilatkozásom az atyának szemlátomást nem tetszett.) ‒ Tisztelni kell embertársunk meggyđzđdését. Đ az élete problémáit így tudta elrendezni. Ennek figyelembe vételével halkan megjegyzem, hogy én másképpen gondolom. Nem kell elfogadnod. ‒ Megpróbálok elfogulatlan lenni. 190

Az ígéret szép szó

‒ Megtisztelsz – jegyezte meg az atya egy kis iróniával. Majd visszatekintéssel folytatta: Amikor a „belesemmisülés” fogalmát bevezettem, nem tértem ki az egyik, ezzel járó fontos következményre. Az Emberfiában megvalósult teremtett világ örökölt bizonyos jegyeket a Teremtđtđl. Ne arcvonásokra gondolj, hanem lényegi vonatkozásokra. Ilyen például az, hogy Istenhez szelídítette azt a valóságot, amelyet mi anyagnak nevezünk. ‒ Mit értesz azon, hogy magához szelídítette? ‒ Nem tudom megmondani. A logika súgja ezt csupán. Ahogy az anya nem szokott diófát szülni, úgy Krisztus se teremthetett az Đ isteni természetétđl teljesen idegen valamit. Ennek köszönhetđen juthatott el a nulláról induló világmindenség az emberhez. Ez a gondolat bátorít fel arra a szemléletre, miszerint az ember minden ízében – értelmét, akaratát, éntudatát is beleértve –, a teremtett világnak szerves része. Ebbđl viszont szükségszerıen következik, hogy minden ízében, miként a többi élđlény, halandó. ‒ Te szerzetes létedre nem hiszel a lélek halhatatlanságában? – csúszott ki a számon az elképedés. ‒ De hiszek. ‒ Ezt nem értem. Halandó vagyok, de mégse halok meg. ‒ Helyesen fogalmaztál. Annak ellenére, hogy halandó vagy, mégis örökké élsz. Elgondolásomban az az állítás rejlik, hogy az emberi lélek nem saját jogon halhatatlan. Ismétlem: nincs bennem semmi halhatatlan. Ennek számos jele van. Ilyenek például, hogy tanulunk, szellemileg fejlđdünk – esetenként leépülünk, rosszak voltunk, majd megjavultunk, vagy fordítva. Ugyanolyan esendđ a lelkünk is, mint a testünk. Teljesen együtt futnak. 191


‒ Azt mondják, hogy az éntudat kivétel. ‒ Az éntudat addig van, míg például mértékletesek vagyunk az ivásban. De – a tréfát félre téve –, az éntudatunk is változik. Gondolj arra, hogy egy örökké csak ócsárolt gyermek milyen változáson megy át, ha dicsérik és sikerei vannak. Én úgy gondolom, hogy ha halhatatlan lenne az éntudatom, akkor azt a változó és esendđ világunk nem tudná alakítani. ‒ Rendben van, elfogadom, hogy nincs bennünk semmi romolhatatlan. De akkor hogyan varázsolod mégis halhatatlanná az embert. ‒ Nem én varázsolom, hanem Krisztus. Próbáld felidézni, amit a relációról és ezzel kapcsolatban a csodáról mondtunk. Mi történik például az eucharisztia esetében? Jézus szavára és akaratából a kenyér és a bor átlényegül! Akkor miért ne lenne lehetséges, hogy Jézus szavára a halandó lélek halhatatlanná válik? ‒ Az, hogy lehet, még nem biztosíték arra, hogy meg is történik. ‒ Jézus szava a biztosíték rá! Nincs más biztosítékunk. De az Đ ide vonatkozó szavai világosak, egyértelmıek. ‒ Ezek után – jegyeztem meg –, a hívđ embernek valóban nincs mit nyugtalankodnia. Legalább is semmivel sincs roszszabb helyzetben, mintha eleve halhatatlan lélekkel születne. ‒ Sđt, szerintem jobb helyzetben van – folytatta gondolatmenetét a jó öreg barátom. A tapasztalat is és közvetve a Szentírás is emellett szól. Ha figyelemmel hallgattad az idézeteket, Jézus nem azt mondta, hogy ne aggódjatok a halál miatt, hiszen halhatatlanok vagytok. Ez lett volna kézenfekvđ, amennyiben a hagyományos szemlélet a helyes. De az egyház gyakorlata is minket erđsít meg. Példának csak 192

Az ígéret szép szó

egyet említek: a bınbocsánatot, amire Jézusnak a szđlđmunkásokról szóló példabeszéde is utal. A végén csattan az ostor. Hova húzol? A jóhoz vagy a rosszhoz? A kereszten függđ jobb lator lator volt talán egész életében, de a végén Jézus felé fordult. Válaszul mit kapott? – „Még ma velem leszel a Paradicsomban”. A reláció csodát tett: egy pillanat alatt új embert teremtett. Csak itt a csoda nem a vakból teremtett látót, hanem a bınösbđl üdvözültet. Mindezt csak azért tartottam fontosnak elmondani, mert az én felfogásom szerint, ha halhatatlan lett volna a lator lelke, akkor még Jézus se tudta volna hova tenni a bınökkel tele halhatatlan puttonyt. ‒ Ha jól értettem, mindez a reláció-elméleted diadala. ‒ Ne hízelegj! De így igaz! Tudod-e miért emel Jézus minden embert az örök életbe? ‒ Fogalmam sincs. ‒ Az ember-képlet miatt. Mit mondtunk legutóbb az emberrđl? ‒ Biztosan meglep, de megjegyeztem, mert nagyon tetszett: Az ember olyan lény, amely csak a szeretetben tudja önmagát megvalósítani. ‒ A szeretet pedig maga az Isten – tanítja a szeretet Apostola. Tehát Isten-közösségre vagyunk hivatva... Mit szólsz mindehhez, Borcám? Azt hiszem, az inkvizíció nem sokat teketóriázott volna az atya sorsát illetđen. Hiába bizonygatja, hogy a vége ugyanaz. De a közepe! – „Uram, bocsásd meg neki, mert nem tudta, mit cselekedett!” – sóhajtja az inkvizítor, és „Hol az a gyufa?” Tudod, Borcám, amikor elgondolkodtam afölött, hogy nincs bennem semmi halhatatlan, kicsit megszeppentem. És megmondom đszintén, ez jót is tett. 193


Korábban a halhatatlanság tudatában mindig volt bennem valami magabiztosság: halhatatlan lélek tulajdonosa vagyok! Most egyértelmıvé vált elđttem saját létem esendđ volta. Csak Jézusban bízhatom. És ez méltóságot és sajátos akusztikát adott hitemnek.

194

49. levél NAPFÜRDĐ-EFFEKTUS Elmélkedés Az igazat megvallva, Borcám, miután megtudtam, hogy nincs bennem semmi halhatatlan, olyan érzés fogott el, mint amikor az elsđ magas-startnál elemeltek a repülđm szárnyai. Egy láthatatlan, kiismerhetetlen közegnek voltam kiszolgáltatva. Minden relatív volt, még a sebességem is. És ha túl lassan repülök, lezuhanok. A legközelebbi találkozásunk alkalmával el is mondtam ezt az atyának. Ez adta az alább leírt elmélkedéshez az ösztönzést. ‒ Hasonlatod jól illusztrálja azt az állapotot, amikor az ember a megszokott lelki ösvényt elhagyja. Szépen kitapétázzuk és kipárnázzuk életünk kulisszáit, hogy biztonságban és otthon érezhessük magunkat köztük. Az se zavar bennünket, ha tudjuk, azok csak kulisszák, és nem szabad nekik dđlni, mert akkor összeomlanak. Ráadásul a legtöbb ember bebeszéli magának, hogy azok erđs falak, ugyanakkor nagyon vigyáz arra, nehogy nekidđljön, mert akkor kiderül tévedése. ‒ Én megértem đket. ‒ Én is. Csupán a keserıség buggyant ki belđlem, mert gondolataimat ilyen alapon utasítják el. Pedig igazabbá és szebbé tehetnék velük az életüket. No, de térjünk vissza a repüléshez! Késđbb is megmaradt benned a bizonytalanság érzés? 195


‒ Dehogy! Sđt, minél távolabb kerültem a földtđl, annál nagyobb biztonságban éreztem magamat. A földközeli repülés veszélyes, mert könnyen nekiütközhet az ember valaminek, vagy ha valami hibát vét, nincs ideje korrigálni. A rendszeres repülés viszont biztonságot adott. ‒ Két nagyon fontos igazság is meghúzódik mondataidban. Egyrészt a gyakorlat, a rendszeresség megszünteti a bizonytalanságot, és támaszt ad. Másrészt a földközeli repülés veszélyes. Ez a két igazság érvényes a lelki értelemben vett repülésre is. Azzal, hogy más szemmel nézted magadat, mint eddig – a halhatatlanság problémájára gondolok –, elstartoltál egy olyan közegbe, amelyben még nem tudsz biztonságosan mozogni. Ettđl kezdve nem a föld, hanem az ég láthatatlan közege adja a támaszt. ‒ Nem tudlak követni. ‒ Ez a láthatatlan közeg a Krisztus-i miliđ. A támasz pedig a Jézus szavaiban való hit. Lélekben gyakran és rendszeresen bele kell startolnod, azaz elmélkedned kell. Az elmélkedés nem más, mint belsđ feloldódás ebben a szellemi közegben. ‒ Tetszik ez a szó, hogy feloldódás. Hadd térjek vissza egy pillanatra a repülésre. Ahhoz, hogy érezzem a fölfelé vivđ áramlatokat, bele kellett olvadnom a levegđbe. Emlékszem, még a számat is nyitva tartottam, annyira igyekeztem vele a kontaktust megđrizni. ‒ Akkor érted, mire gondolok. Én nagyon szeretek elmélkedni. Gazdagodva emelkedem ki belđle mindig. A reláció csodája játszódik le olyankor. Gondolataim találkoznak elmélkedésem tárgyával, és ebbđl általában valami felemelđen új születik. Említetted, hogy a földközeli repülés veszélyes. Érvényes ez a lelki életre is. Akinek a gondolatai mindig 196

Napfürdđ-effektus

földközelben repülnek, könnyen lezuhan. Azt ajánlom, hogy válaszd elmélkedésed tárgyául: Jézus szava halhatatlanságom záloga. Meglásd, elmélyül az iránta való szeretet, és pusztán az a tény, hogy nem gyarló önmagadban, hanem csak Đbenne bízol ezután, biztonságot ad. ‒ Még mindig nem világos számomra, hogyan kell elmélkedni. ‒ Viselkedj úgy, mint a repülésnél. – A szádat nem föltétlen kell kitátani – vetette közbe az atya mosolyogva. De megvilágíthatom egy másik hasonlattal is: Egy lakatlan szigeten, a szelíd hullámok mosta tengerparton, egyedül egy védett zugban, minden gondot feledve kitárod magadat a gyönyörı napsütésnek. Szemed lecsukva szívod magadba a végtelen víz csobogását, és a napsugár néma csendjét, melegét. Akkor elmélkedsz helyesen, ha hasonlóképpen csendesedsz el és tárod ki magadat elmélkedésed tárgyának. A keleti bölcsek szerint ez bármi lehet, mivel minden az egy és örök Igazsághoz vezet. Ez igaz is. Mi keresztények mégis közvetlenebb utat járunk. Az elmélkedés tárgyának megválasztását is fontosnak tartjuk. ‒ Mi ennek a magyarázata? ‒ Úgy gondolom, hogy Isten- és emberképünk. Istenünk személy, az ember is az, ezért személyes találkozásra törekszik mindkét fél. Ez abból a történetbđl, amelyet beszélgetésünk során fölvázoltam, logikusan következik. Isten a szeretet. Így nyilvánvaló, hogy Đ szeretet-kapcsolatra törekszik. Az ember pedig – gondolj az ember-képletre –, az isteni szeretet kiáradásának eszköze. Így đ is génjeiben hordozza, hogy 'nyugtalan a szíve, míg a Szeretetben meg nem nyugszik'. Ez az az alapvetđ igazság, amely meghatározza a keresztény ember elmélkedésének tárgyát. 197


‒ Ismét a szeretetbe botlottunk – jegyeztem meg. ‒ Nem véletlenül. Mivel – miként korábban megfogalmaztuk –, az ember olyan lény, amely a szeretetben tudja önmagát megvalósítani. Isten is ilyen. Talán ezért is szeretné, hogy miként Neki, úgy nekünk is örök életünk legyen. Ha pedig szeretné, a halál után, miután megfutottuk pályánkat a teremtett világban, nem lesz többé semmi akadálya, hogy magához emeljen. Mert Đ az ember-képlettel nemcsak a teremtés dilemmáját oldotta meg, hanem halálával és az azt követđ föltámadással az újjászületését is. Így lesz majd új ég és új föld (Jel 21,1–22) – és lesz majd az emberbđl új ember. Életünk és világunk vibrál a tevékenységben. Hajszoltak vagyunk. Nem tudom, Borcám, hogyan valósítható meg a fentebb szorgalmazott elmélkedés. Biztosan nagyon szép lenne és üdvös, csak hát kinek marad erre ideje, ereje? – Megszólal bennem egy hang: Ha fontosnak tartanád, lenne rá idđd! Egy kép merült most fel emlékezetemben. Tengeröböl. Hajnal van. Éppen kel fel a nap. Ünnepi csendben a világ. A stégre, mely mögött a végtelen víztükör, a halászatból éppen érkezett kormorán röppen. Szárítkozni kezd: testét csorgóra állítja, szárnyait a nap felé tárja, és mozdulatlanná merevedik. Akár egy napimádó. Talán imádkozik is... Az a madár szárítkozott, mert meg akart szabadulni a tollait nehezítđ víztđl. Ha a vágy bennünk is eleven volna, lenne erđnk esténként fölvenni a kormorán-pózt, és lelki szárnyainkat az isteni nap felé tárni, hogy megszabaduljunk a nap folyamán lelkünkre rakódott ballasztoktól...

198

50. levél A BETELJESÜLÉS Új ég és új föld Az elđzđ beszélgetés végének, Borcám, különös kicsengése volt. Elsđ ízben bukkant fel számomra magyarázat arra, hogy miként képzelhetđ el a Jelenések könyvében emlegetett új ég és új föld, miután mostani világunk elpusztul. Ezért javasoltam a jó öreg barátomnak, hogy ezúttal errđl a témáról beszéljen. ‒ Legutóbb azt vettem ki szavaidból – kezdtem –, hogy a világ végét illetđen is bizonyos sajátos színt képvisel felfogásod. ‒ Ne csodálkozz ezen. A kezdet sajátosságából következik a vég sajátossága. ‒ Hogy értsem ezt? ‒ Azt mondtuk, hogy a világ teremtésének feltétele volt, hogy Isten az ember-képletbe „belesemmisüljön”. Így logikus, hogy amint ez a világ szétesik, napvilágra jön az addig elrejtett igazság. Olyan ez, mint Jézus halála. Míg élt, el volt rejtve benne istensége. Halála után, a föltámadáskor, átragyogott rajta az addig eltakart Isten. ‒ Gondolom nem véletlenül hoztad fel ezt a párhuzamot. ‒ Bizony nem véletlenül! Nagyon is megalapozott indokkal. Több van ugyanis ezen „párhuzam” mögött, mint felületesen sejteni lehet. Jézus föltámadása kulcsa mindannak, amit hitünk a halál utáni életrđl és a világ végérđl tanít. A föltá199


madás által teljesül ki a teremtđ isteni szeretet. A teremtéshez szükséges „belesemmisülés” csak a kezdet. ‒ Azt akarod ezzel mondani, hogy az a világ, amelyben élünk, még csak a kezdet? ‒ Pontosan, még csak a Karácsony! A beteljesülés az új ég és új föld lesz. ‒ Azt mondtad, hogy a föltámadás által teljesül ki a teremtđ isteni szeretet. Nem látom be, mitđl kaphat ekkora jelentđséget Jézus halála majd föltámadása. ‒ Amiért a születése. Minden általa lett. Halálával minden alávetette magát az Atyának. ‒ Múlt idđt használsz – szakítottam félbe. ‒ Elfelejtetted, hogy amikor Istennel összefüggésben lévđ dolgokról beszélünk, az idđ fogalmát el kell felejteni? Ez próbára teszi az ember agyát, mert képtelenek vagyunk az egyben és egyszerre látásra. Miként Jézus születése és a világ kezdete egybe esett – az idđtlen szférába kivetítve –, ugyanúgy egybeesik halálával a világ vége. Az, hogy a mi véges dimenziónkban ez egymás után, azaz idđben játszódik le, az Abszolútum világában elveszíti jelentđségét. ‒ Ezek szerint nemcsak az ember, hanem a világ is „föltámad”? ‒ Arról, hogy miként újul meg a világ, nincs tudomásunk. Csupán az ember esetében van valamilyen elképzelésünk a jövđnkrđl. Érdekes számomra Pál apostol azon kitétele, hogy ha Jézussal meghalunk, Vele élni is fogunk (Tim 2,11). ‒ Miért mondod, hogy számodra érdekes? ‒ Mert a mi halálunkat összeköti Jézus halálával. Föltámadásunkat pedig Jézus föltámadásával. Ez annyit jelent, hogy sor200

A beteljesülés

sunk közös az övével. Tehát, ha Jézust megdicsđíti az Atya, márpedig megdicsđítette, akkor mi is számolhatunk azzal, hogy minket is megdicsđít. Ha az ég csillagai fölé helyezi, minket is föléjük helyez. Ha Jézus boldog lesz, mi is boldogok leszünk. És ha letöröl minden könnyet, márpedig ezt ígéri (Jel 7,17), ennek gyönyörıségét mi is élvezzük. És az ember esetében egyértelmı, hogy a személy az, aki föl fog támadni. Én, te, đ... Ezzel bennünk is kiteljesedik az emberképlet. Én az üdvösséget így tudom elképzelni: emberségünk kiteljesedésében. A szeretetben való kiteljesedésében. ‒ De mi lesz velünk, bınösökkel? Visszük magunkkal gyarlóságunk emlékeit? Hogy állhatunk meg egymás elđtt, ha láthatóvá válnak titkolt és rejtett gondolataink és cselekedeteink? ‒ E miatt én nem aggódnék. Az új ember, aki méltó lesz az isten-közeli létre, nem visz magával semmit, ami arra méltatlan. Megújulásunk nem merül ki abban, hogy megtisztulunk bıneinktđl, hanem emberségünk igazi értékei és nagyszerısége fog érvényre jutni. Ez természetesen nem hoz magával valamiféle bárgyú fantáziátlanságot. Aki ezt gondolná, az úgy hiszi, hogy az ember életét csak a gyarlóságai, gonoszságai, görbe útjai teszik érdekessé. Az új ég és új föld végtelen birodalma soha ki nem merülđ „kalandok” világa lesz. Hiszem, hogy halálunk után úgy kapunk új és örök életet, hogy igazi énünk, személyiségünk nemhogy megsemmisül, inkább végre kiteljesedik. Én így tudom elképzelni az ember örök életét. A természet viszonylatában azonban támpont híján szabadabban lehet fantáziálni. ‒ Köszönöm, atyám! Kezdem fölfogni, mekkora kincset kapok tđled ezekben a beszélgetésekben. Ahogy Te látod a 201


világot, a kezdet és a vég egyaránt a helyére kerül. Nem mondom, esetenként próbára tetted a képzelđerđmet – elsđsorban a belesemmisülésre és Krisztusnak a világ kezdete elđtti megszületésére gondolok –, de végül is megbékéltem vele. Kérdezhetek-e még valamit? ‒ Mondjad! ‒ Hogyan és mikor támadunk föl? ‒ Kedves András! Nemcsak Krisztus van belerejtđzve, „belesemmisülve” ebbe a világba, hanem mindaz, ami nem e világban történik. Kérdésedre Krisztus adhatott volna választ, bár – mivel valóságos ember volt –, véleményem szerint Đ sem, hacsak az Atya ki nem nyilatkoztatta volna neki. Ez azonban nem történt meg. Várj türelemmel. Nem elég Neked, hogy az új ég és új föld kiváltságos lakosa lehetsz? ‒ Biztató reménység. De én már ennek az égnek és földnek is szeretnék kiváltságos lakója lenni. ‒ Lehetsz is, de azért meg kell dolgoznod. ‒ Hogyan? ‒ Errđl majd legközelebb. Nagyon elfáradtam. ‒ Köszönöm, atyám! Jó pihenést, az ég áldjon! Drága Borcám! Ebben a beszélgetésben leginkább az ragadott meg, amit az atya a Jézussal való, a feltámadás utáni közös sorsról mondott. Ez megerđsítette bennem az ember-képletbe vetett hitemet, amely szerint nemcsak a halál után, hanem már most is egybefonódik életünk Krisztuséval.

202

51. levél A KIVÁLTSÁGOS Az igaz ember öröme Talán Te is észrevetted, Borcám, hogy az atya gondolatainak centrumában az ember áll, aki a teremtés történetében azt a funkciót látja el, mint a motorban a tengely: közvetíti a szerkezet lelkét, a meghajtóerđt. Az ember-képlet tette lehetđvé, hogy a valóság Lelke a teremtett létet útjára bocsássa. Így az ember és az Emberfia története elválaszthatatlan egymástól. Arra már tulajdonképpen korábban, az ember-képlettel kapcsolatban választ kaptunk, hogy minek köszönhette az ember a teremtmények közötti kiváltságos helyzetét. Most pedig az derült ki, hogy ezért még meg kell dolgozni. ‒ Legutóbbi beszélgetésünk végkicsengése az volt – kezdtem társalgásunkat –, hogy az ember csak bizonyos feltételek teljesítése mellett válik kiváltságossá a teremtmények sorában. Korábban, az ember-képlettel kapcsolatban viszont az volt a benyomásom, hogy eleve rendelkezünk ezzel a kiváltságos pozícióval. ‒ Ha egy majom beül a miniszteri székbe, kiváltságos pozícióba kerül, de ettđl még nem lesz miniszter. ‒ Azt akarod ezzel mondani, hogy az ember attól, hogy értelme és szabad akarata van, még nem lesz ember? ‒ Kérdésed rámutat hasonlatom gyengéjére, egyben arra is, hogy ki kell fejtenem, mit értek itt a kiváltságon. A hasonlat 203


esetében a pozíción, a „miniszteri széken” emberségünket kell érteni. Kiváltságon pedig az értelmet és szabad akaratot, amelyek olyan lehetđségeket hoznak magukkal, amik a többi teremtmény elđl el vannak zárva. Múltkori beszélgetésünk során a kiváltságosság csak pozitív értelemben merült fel, amikor az ember elđtt út nyílik az örök boldogságra. Te erre fel nyilatkoztál úgy, hogy már itt, a földön szeretnél kiváltságos lenni. Lehetsz is, mondtam én, de meg kell érte dolgoznod. Tehát itt olyan kiváltságosságról van szó, amely az örök boldogságnak az elđzetese. Az embernek, aki jó úton jár, és élđ hittel él, olyan örömök jutnak osztályrészül, amelyek más élđlények elđl el vannak zárva. ‒ Csak a hívđ ember számára nyitott ez az út? ‒ Távolról sem. Az igazság örömét, az Isten-közelség boldogságát megélheti az ember úgy is, hogy nem tudja, milyen közel van hozzá az Isten. Fogalma sincs arról, hogy ez a tény teszi boldoggá, mert Istent egészen másnak gondolja, mint ami. Izgalmas játék lenne megíratni az emberekkel, milyen Isten-képük van. A nem hívđkrđl kiderülne, hogy jó is, hogy nem hisznek. Az általuk elgondolt Istenbe ne is higgyenek. Számos hívđrđl meg kiderülne, milyen kár, hogy hisz! A nem hívđt ugyanis könnyebb igaz hitre téríteni, mint a tévhitekben élđt. ‒ Ki az, aki elmondhatja magáról, hogy az đ hite igaz? ‒ Én se. Úgy, hogy bocsásd meg, ha magabiztosságom megtévesztett. No, de kanyarodjunk vissza eredeti témánkhoz! Kiváltságos, azaz boldog szeretnél lenni. ‒ Igen. ‒ Van, aki hirtelen, van, aki lassan építi fel boldogságának várát. Te hogyan szeretnéd? 204

A kiváltságos

‒ Természetesen hirtelen. ‒ Akkor add el mindenedet, és kövesd a Mestert. ‒ Akkor mégse hirtelen. És ha apránként? ‒ Akkor újra kell gondolnod mindent. De ez sem elég. Szívós kitartással, nap mint nap fáradnod kell annak a bizonyos „várnak” a felépítésén. ‒ Egyik változat se túl szimpatikus – jegyeztem meg kissé lehangoltan. Rád bízom magamat. ‒ Akkor azt javasolom, vizsgáljuk meg mindkét változatot, aztán a végén dönthetsz, melyik kedvesebb számodra. ‒ Rendben van, és köszönöm, atyám! Mivel pedig látom, hogy ma a szokottnál is erđsebben küzdesz a légszomjjal, a folytatást halasszuk el. Vigyázz magadra! ‒ Isten áldjon! Egyelđre, Borcám, sok újat nem tudtunk meg. Az már eddig is nyilvánvaló volt, hogy az atya világképében az ember a természet szerves tagját képezi. Tulajdonképpen az sem új, hogy a boldogságot az Isten-közeli vagyis az Igazság-közeli élet adja. Annak örültem, hogy felhívta figyelmemet arra, hogy nem minden arany, ami fénylik, azaz nem biztos, hogy a hívđ jó ember, a hitetlen rossz ember. Úgy tınik, ez a beszélgetés csupán nyitánya volt az érdemi közléseknek. Rövidesen talán tisztábban látunk.

205

52. levél VENDÉGSÉGBEN ISTENNÉL Lélek? Szellem? Drága Borcám! A múltkori találkozásunk után az volt a benyomásom, hogy beszélgetésünk az atyával új szakaszba érkezett. ‒ Azt ígértem, hogy átgondoljuk, milyen utak nyílnak az ember számára, hogy már itt a földön boldog lehessen – tért rá társalgásunk érdemi részére az atya. Ehhez szükségesnek látszik bizonyos alapvetés. Ezért kérlek, légy türelemmel. Amit ma tisztázni szeretnék, részben már érintettük. Ugye, az embernek van teste és lelke? ‒ Igen. ‒ Mit értesz lelken? ‒ Nem tudom. ‒ Megnyugtatlak, én se tudom, mit kell érteni rajta. Szerintem a lélektannal foglalkozók sem. Az emberek agyában teljes a zırzavar e tekintetben. Ráadásul ezen a porondon megjelenik egy másik, rokon fogalom, a szellem, ami csak növeli a zırzavart. Mondatba téve azért elég tisztán elválik jelentésük: Lelki életet él; Szellemi életet él. Ezen belül természetesen még nagy a bizonytalanság. Képtelenség tudományos korrektséggel megmondani, mi a lélek vagy mi a szellem. ‒ Különösnek találom – jegyeztem meg –, hogy az emberiség évezredek óta használja ezeket a fogalmakat, mégse tudjuk jelentésüket korrektül behatárolni. 206

Vendégségben Istennél

‒ Ennek csak egy magyarázata van: az ember-képlet. Az ember értelménél fogva egy olyan szférában tud már mozogni, amelyben csupán vendég. Ezzel azt akarom érzékeltetni, hogy képtelen értelmével uralni. ‒ Ha nem tudja fölfogni, hogyan tud benne mozogni? ‒ Nem értesz az autóhoz, mégis beleülsz és visz és vezeted. Emlékezz vissza, mit jelöltünk meg a megértés feltételéül. Isten mindennek nemcsak a létét biztosítja, hanem kapcsolatát is. Rajta keresztül és benne szövđdik minden reláció. Đt nem lehet kihagyni. Így válik đ mindent egyértelmısítđvé, és egyben így lesz a megértés föltétele is. ‒ Ez szükségszerıen magával hozza, hogy az embernek meg kell merülnie Đbenne ahhoz, hogy értsen – fıztem hozzá. ‒ Úgy van. De ennek ellenére végtelen messze van attól, hogy a Teremtđt fölfogja. Amint azonban megmerül benne, két fontos szó érik meg ajkán: a Te és az én. Az ember minden ismeretét ebben a Te-ben megmerülve szerzi. Így az tudatának alkotó elemévé válik, vagyis olyan viszony áll elđ, amelynek egyik pólusa a megismerhetetlen. Az ismeretszerzés során eszerint formálódik éntudatunk, és annak birtokában a lélektudatunk. ‒ Ez nekem magas. ‒ Pedig egyszerı a képlet. Értelmünk és a Teremtđ viszonya teremti az éntudatot. Az éntudat és a Te viszonya a lélek-tudatot. Mind az éntudat, mind a lélek-tudat viszony-teremtette valami. Olyan viszony teremtette đket, amelynek egyik pólusa a megismerhetđ valóság, a másik pedig a megismerhetetlen. ‒ Ez teszi értelmi és lelki tevékenységünket olyan titokzatossá, egzaktul megragadhatatlanná? 207


‒ Úgy van. ‒ Ha jól értem, a lélek fogalma titkot rejt – mondjuk így: titkot implikál. ‒ Bizony! Ezért maszatolunk kicsit olyankor, amikor ezt a fogalmat használjuk. Abból a ténybđl pedig, hogy a lelket alkotó reláció egyik pólusa teremtett képesség – értelem, érzelem, érzékek –, következik, hogy az ember lelke ezek függvényében alakul. ‒ Ez a tény ugyancsak azon elgondolásodat látszik megerđsíteni, hogy a lélek nem halhatatlan. ‒ Igen, de sietek ismét hangsúlyozni, hogy ez nem jelenti azt, hogy meg is hal. Miként korábban már kifejtettük, Jézustól halhatatlanságot kapott. ‒ Ha már itt tartunk, atyám, mondd meg, hogyan keletkezik a lelkiismeret? Annyiféle a lelkiismeret, ahány ember van a földön. Vannak egészen elferdült lelkiismeretı emberek is. ‒ Ez annak köszönhetđ, hogy magának a léleknek is egyik pólusa az ismeret. Ha az értelem hamis ismeretek, képzetek, rossz szenvedélyek és vágyak befolyása alatt van, akkor ez szükségszerıen torzítja ítéleteit. Isten, a másik pólus, amely az összefüggések megismerésének feltétele, ugyancsak torz szemüvegen át jelenik meg elđtte. Viszont, mivel viszonyról van szó, amint „megvilágosodik” valaki, lelke és lelkiismerete is átminđsül. Ez játszódik le például az đszinte bánat esetében. ‒ Helyes-e a lélek létezését az éntudathoz kötni? Hisz akkor azt kell mondanunk, hogy a csecsemđknek nincs lelke. ‒ Örülök, hogy fölvetetted. Csaknem átsiklottam felette. Természetesen a csecsemđben is ott van az az emberi elem, amelyet a Teremtđ méltónak talál magához emelni. Tudom, 208

Vendégségben Istennél

az éntudathoz kötötten fogalmaztam meg az emberi pólust. Ez nem zárja ki, hogy a csecsemđnek is legyen lelke, hiszen az értelem és az éntudat csírája az đ emberségével benne van. Az isteni pólus pedig ugyanaz, mint a felnđtteknél. ‒ Ha még futja erđdbđl, atyám, mondd meg, hogyan vélekedsz a szellemrđl. ‒ Javasolom, halasszuk a témát legközelebbre. Mára elég legyen ennyi. Ebben a beszélgetésben az körvonalazódott számomra, Borcám, hogy az ember lelke – mivel olyan reláció szülötte, amelynek egyik meghatározó pólusa az ember –, emberi oldalról testünkben gyökerezik. Ez tár kaput a pszichológia és társ-tudományágainak. E tekintetben optimista vagyok és nagyra tartom a pszichológusok erđfeszítéseit. Vallom, hogy meg lehet fogalmazni lélektani törvényszerıségeket. Az olyan optimizmussal szemben azonban, amely az emberi lélek teljes megismerésének lehetđségében hisz, szkeptikus vagyok. Éppen azért, mert a lélek életének egyik pólusa a végtelenbe vész. És mivel a lélek élete a két pólus állandó összjátéka szerint alakul, a kapcsolat ápolását mind a természetes, mind a természetfeletti környezettel fontosnak tartom. Más szavakkal: törekedni kell helyesen érteni, gondolkodni, látni, érezni, helyesen élni; valamint elmélkedésben „alámerülni”.

209

53. levél HÍDÉPÍTÉS Anyag? Szellem? Különösen sokszínı fogalom a szellem. Nem is vártam el az atyától, hogy minden vonatkozását érintse. Vannak, akik szellemeskednek, mások szellemet idéznek, egyesek szelleme örökké él. Engem inkább az érdekelt volna, Borcám, hogy eredendđen mit takar ez a fogalom. ‒ Arról kérdezted a véleményemet múltkor – kezdte a jó öreg barátom –, hogy mit tartok a szellemrđl. Hadd kérdezzek vissza: Mit tartasz Te róla? ‒ Megfoghatatlan, testetlen, nem e világi valóságnak képzelem. ‒ Csupa tagadás van valamennyi állításodban, ami azt jelenti, hogy csak azt tudjuk róla, hogy mi nem, egyébként fogalmunk sincs, hogy mi is valójában. Azt hiszem, mindenki hasonlóképpen van vele. ‒ Az azért sokat elmond róla – véltem –, hogy nem anyagi. ‒ Hát igen. De az anyag tagadásával se megyünk sokra, hiszen azt se ismerjük. Egyre jobban kicsúszik kezünk közül. Azt javasolom, hogy állítsuk fejre korábbi logikánkat. Erre feljogosít az a tény, hogy az anyag és a szellem hagyományos megközelítésével képtelenek vagyunk áthidalni a kettđt elválasztó szakadékot. Márpedig, ha egyszer az Isten, ez az abszolút szellem, képes volt a mi anyagi világunkat megteremteni, „beléje semmisülni”, benne lakozni, azt éltetni, ak210

Hídépítés

kor az olyan elképzelés, amely az anyag és szellem között áthidalhatatlan szakadékot állít, alapvetđen hibás. ‒ Kíváncsivá tettél. Hogy gondolod ezt a fejre állítást? ‒ A filozófia Istenrđl azt tanítja, hogy egyszerı. Beszélgetéseink során mi is így emlegettük. Ezt most sem vonom kétségben. De mi lenne, ha azt mondanánk, hogy úgy egy, hogy végtelenül sok. Ahogy a párhuzamosok a végtelenben találkozhatnak, ennek analógiájára miért ne lehetne Isten egyszerıségét úgy elképzelni, hogy végtelenül sok. Ugyanígy Benne a fény végtelen fény, az erđ végtelen erđ, a sebesség végtelen sebesség, a szép végtelen szépség, a jó végtelen jóság, a szeretet végtelen szeretet... Tehát az az EGY, amelybđl a világ kezdetét vette, vagyis a Teremtđ, minden értéket végtelen mértékben birtokol. A mi szegénységünk folytán nem tudjuk Đt megragadni. Érzékszerveink és értelmünk a végesbđl fakadnak, az azon túli tartományra természetszerıen süketek, érzéketlenek, bénák és vakok vagyunk. Mi sem végtelen egyszerıek, sem végtelenül bonyolultak nem vagyunk. Világunk energiája, szépsége, jósága, szeretete se végtelen. És nem is tudja soha elérni a végtelen mértéket. Ezért nem lesz ebbđl a világból sohasem isten. Miként a kört se lehet négyszögek végtelen szaporításával teljesen létrehozni. A teremtéssel Isten fordított utat járt meg... ‒ Azt akarod ezzel mondani, hogy Istent, az abszolút szellemet pusztán a végtelensége különbözteti meg a mi világunktól? ‒ Kérdésed meghökkenésrđl árulkodik. ‒ Valóban meghökkentđnek találom elgondolásodat. ‒ Mit gondolsz, valamiféle tapasztalat alapján született meg a „szellem” fogalma? 211


‒ Természetesen nem. Azért szellem, mert érzékileg nem lehet megtapasztalni. ‒ Akkor miért döbbent meg, ha én más tartalmat adok ennek a fogalomnak? ‒ Mert Te olyan jegyeket tulajdonítasz neki, amiket meg lehet tapasztalni, mint például a fényt, az erđt. ‒ A végtelen fényt vagy a végtelen erđt meg lehet tapasztalni? ‒ Kétségtelenül nem. ‒ Akkor milyen alapon vonod kétségbe az én elképzelésemet? (Beláttam igazát, mégis tovább kérdeztem:) – De mi szükség egy új koncepcióra? ‒ Már megmondtam: Csak így lehet az értelemhez közelebb hozni azt a tényt, hogy az abszolút szellem érzékileg tapasztalhatót – például anyagot, fényt, energiát teremtett. De ennél közvetlenebbül is érintve vagyunk! A halál utáni élet végtelen távlatait, az örök boldogság kalandját így sokkal emberközelibb formában tudjuk elképzelni. ‒ Te jó ég! Most értettem meg, miért Róla, az Istennek nevezett végtelen Szellemrđl üzennek a csillagok, a gyermekmosolyok, egyáltalán minden, ami szép és jó. Most tudom mélyen átérezni Szent Ferenc lelki élményét, amely đt a Naphimnusz megírására indította... ‒ Boldoggá tesz örömöd, de figyelmeztetlek, hogy ez csupán egy gondolati modell! Ettđl függetlenül a lélek-szellem-test viszonylatában egyéb területeken is gyümölcsözđen föl lehet használni. ‒ Éspedig? ‒ Legközelebb itt folytatjuk. Isten Veled! 212

Hídépítés

Lelkendezésem a beszélgetés végén, Borcám, đszinte volt. Emlékszel még a Hegel-i Sein-, Nichtsein-, Dasein-képletre? Az atya teóriája szerint már könnyebben el tudom gondolni azt is; a teremtést és a „belesemmisülést is, még ha megérteni nem is tudom. Mindenesetre, ha elgondolható az, hogy a végtelen sok az EGY-be torkollik, akkor mondhatom, hogy az EGY a végtelen sokból kilépve a kettđvel kezdve teremtette meg világunkat, amely a Teremtđtđl örökölt természete szerint egyre bonyolultabb formációkat öltve jutott el az emberig, aki már képes a végtelen sokat, a végtelen energiát, a végtelen fényt, a végtelen szépet, jót és szeretetet megsejteni, aztán térdre ereszkedve imádkozni. Ám, hogy ne süppedjünk bele teljesen az elvont gondolatokba, ajándékul küldöm, Borcám, a beszélgetésünk során szóba hozott Naphimnuszt: Naphimnusz Mindenható, fölséges és jóságos Úr, Tiéd a dicséret, dicsđség és imádás, És minden áldás. Minden egyedül téged illet, Fölség, És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja. Áldott légy uram, s minden alkotásod, Legfđképpen urunk-bátyánk, a Nap, Aki a nappalt adja, és aki reánk deríti a te világosságod. A te képed, Fölséges. Áldjon, Uram Téged Hold nénénk és minden csillaga az égnek, Đket az égen alkotta kezed, fényesnek, drága-szépnek! Áldott légy, Uram, Szél öcsénkért, Levegđért, felhđért, minden jó és rút idđért, Kik által élteted minden te alkotásodat. 213


Áldott légy, Uram, Víz húgunkért; Oly nagyon hasznos đ, oly drága, tiszta és alázatos! Áldott légy, Uram, tızbátyánkért; Vele gyújtasz világot éjszakán, És szép đ és erđs, hatalmas és vidám. Áldott légy, Uram, Földanya nénénkért, Ki minket hord és enni ad, És mindennemı gyümölcsöt terem füveket és színes virágokat. Áldott légy, Uram, minden emberért, Ki szerelmedért másnak megbocsát, És aki tır gyötrelmet, nyavalyát. Boldogok, kik tırnek békességgel, Mert tđled nyernek majd, Fölséges, koronát. Áldott légy, Uram, a testi halálért, mi testvérünkért, Aki elđl élđ ember el nem futhat, Akik halálos bınben halnak meg, jaj azoknak! És boldogok, akik magukat megadták a te szent akaratodnak, A második halál nem fog fájni azoknak. Dicsérjétek az Urat és áldjátok, És mondjatok hálát neki, És nagy alázatosan szolgáljátok! (Sík Sándor fordítása)

214

54. levél KÖZLEKEDĐEDÉNY-EFFEKTUS Ima Hadd idézzem vissza, Borcám, az utóbbi beszélgetés végkicsengését! Az atya egy olyan gondolati modellt állított fel, amelynek segítségével sikerült fantáziánkkal jobban megközelíteni azt a létsíkot, amelyre azt szoktuk mondani, hogy nem e világi. Megértésrđl természetesen továbbra sincs szó, de nem is lehet! Nem is azt várom el én se ezektđl a beszélgetésektđl, hogy felérhessem eszemmel a felérhetetlent. Igényem azonban, hogy a titkokban minél nagyobb összhangot találjak. Egyelđre ebben segített. Felfokozott kíváncsisággal vártam hát, milyen vonatkozásban tudja még hasznosítani „modelljét”. ‒ Azt ígértem – tért rá a múltkor félbeszakadt beszélgetés témájára –, hogy elmondom, mely területen vehetjük még hasznát annak a gondolatnak, hogy Teremtđ és teremtmény között az áthidalhatatlan szakadék más természetı, mint eddig gondoltuk. ‒ Hogyan értsem ezt a más természetet? ‒ A hagyományos elképzelés szerint filozófiailag lényegét tekintve van abszolút különbség a véges és végtelen között. Én azt gondolom, hogy ez az abszolút különbség, amely egyben áthidalhatatlan szakadékot jelent, csak az ember, a teremtmény oldaláról áthidalhatatlan. Mi nem tudunk a négyszögekbđl kört kreálni, de a Teremtđ, aki a Kör, a te215


remtéssel megcselekedte annak fordítottját. Mi nem tudjuk a szakadékot áthidalni, de neki ez nem okoz problémát. ‒ Nem látom, hova szeretnél kilyukadni. ‒ Ugye tudjuk már, hogy Isten akaratunk ellenére nem tud életünkbe beavatkozni. De ha mi kiépítjük a hídfđt, Đ meg tudja építeni a hidat. ‒ Mi történik akkor, ha megépül a hídfđ, és a híd is? ‒ A két építđ találkozni tud. ‒ És egymás nyakába borulhat a két tehetetlen – jegyeztem meg keserıen. ‒ Hogy érted ezt? ‒ A lerongyolódott én és a megkötözött kezı Isten. ‒ Valóban egy nagyon szelíd, alázatos, szegény, sok sebtđl vérzđ Istennel találkozol. Ez nem a te eseted. Te erđs valakire vártál, aki melléd áll, és két kezével segít felépíteni a házadat, gondjaidat megoldja, hatalmával pedig minden akadályt legyđzđvé és gazdaggá tesz. Mindketten csalódtok. Đ, mert hiába jött, Te, mert nem ezt vártad. ‒ Azt tudom, hogy én mit várok, de mit vár Đ? ‒ Relációt. Eleven kapcsolatot az Đ szerénységével, alázatával, kedvességével, szeretetével. Ebbđl születik meg a megoldás, ami bizonyára más lesz, mint amit Te kitaláltál. ‒ Így segít, ha imádkozom Hozzá? ‒ Valahogy így. Meg kell értened, hogy nem avatkozhat az életedbe közvetlenül, Istenként. Ezt már számtalanszor tisztáztuk, szíved mélyén mégse tudod elfogadni. Kérđ imánk áttételesen, ember által hat. Ha magad számára kérsz valamit, Đ csak azt tudja adni, ami téged képessé tesz annak megszerzésére, annak megvalósítására, annak meglátására. 216

Közlekedđedény-effektus

Ha más számára kérsz, akkor belép egy másik feltétel – mondjuk a leányod, akiért imádkozol. Mivel mindketten Đbenne vagytok, ez automatikusan eljut az đ „küszöbéig”. Valahogy úgy, mint a közlekedđedényben a folyadék. Nem fog közvetlenül megnyilatkozni, és az eredmény nem Tđle, hanem kettđtöktđl függ. A másik módja annak, hogy a hídon hozzánk érkezett Teremtđ segíteni tudjon a dicsđítđ és hálaadó ima. ‒ Ezt hogy értsem? ‒ Amikor dicsđítem Teremtđmet, vagy hálát adok neki, akkor valamely kiválóságára koncentrálok. Az így létre jött reláció alakít, nemesít engem. ‒ Ezt mind elhiszem, de hogyan tudok akár a kérđ, akár a dicsđítđ és hálaadó ima által Vele kapcsolatba kerülni. Azzal, hogy megépül a híd, még képtelen vagyok kommunikálni vele, hiszen egészen más világot képvisel. Đ Szellem, én pedig anyag vagyok! ‒ Ha a szellem olyan volna, mint amilyennek hagyományosan elképzeljük, akkor sehogy. De, ha az általam fölvázolt gondolati modell szerint gondolkodsz, akkor ez a problémád megoldódik. ‒ Olyan szépen szoktam kérni, mégse hallgat meg! ‒ Nem az számít, hogy milyen szépen kéred, milyen megnyerđn mosolyogsz. Az emberek világában ez valóban így mıködik. Abban a világban, ahova imánkkal igyekszünk behatolni, kđkemény igazságok mentén mıködnek a dolgok. A közlekedđedény példáját visszavéve: Az egyik szára Te vagy, a másik az, akin segíteni akarsz. Alaphelyzetben az edény üres. Azért, hogy mıködjön, meg kell töltened. A mindkettđtöket létben tartó közegbe bele kell merülnöd, 217


töltekezned kell, hogy legyen mit árasztanod az edény másik szárába. A szó kevés... Ha többet tudsz befogadni, többet is tudsz közvetíteni. ‒ Ezért nem mindegy, hogy ki és hányan imádkoznak valakiért? ‒ Ezért. Még egy szentnek is lehetnek jó, hatékony periódusai, és lehetnek olyanok, amikor nem sokat ér az imája. ‒ Mert? ‒ Mert đ is ember, és miként a folyóban örökké változik a víz szintje, úgy változik az đ „közlekedđ edényében” is az isteni jelenlét szintje. Ez arra utal, amirđl legutóbb beszélgettünk, hogy a fizika és a szellem világa egyazon Krisztus-i miliđhöz tartozik, ugyanazon isteni burokban létezik. És mindkettđ kérlelhetetlen törvényszerıségek mentén mıködik. ‒ Köszönöm, atyám. Megvallom, a mai beszélgetés kissé elkeserített. Ha ennyire függ imám sikere az én tökéletlenségemtđl... Ez szörnyı! ‒ Ne mondj magadról ítéletet! Nem tudhatod, lehet, hogy Isten szemében szent vagy. (Mosolyával mindjárt helyére is rakta kijelentését. Ezzel bennem is oldotta a gyászos hangulatot. Majd így folytatta:) Az egyház ismeri a szentek közössége fogalmát. A Litániában könyörög hozzájuk, hogy imádkozzanak értünk. Bizonyára meg is teszik. Nem vagyunk egyedül. Aztán meg Jézus is biztat: zörgessetek, dörömböljetek, és ajtót fognak nyitni (Mt 7,7–8)! ‒ Igen. És akkor feleletül kapom, hogy ostobaságot kérsz... ‒ Megeshet. Ami alapvetđen abból adódhat, hogy te jelölöd ki a megoldást is, és ez nem szerencsés. A megoldást jobb, ha rábízod. Erre az állapotra úgy tehetsz szert, ha alázatos 218

Közlekedđedény-effektus

szívvel hallgatsz. Talán éppen ez a lelkiállapot hozza a megoldást. És idđvel bejöhetnek a képbe emberek, események, amelyek folytán megoldódik a gondod. Sohasem szabad föladni. Jézust megölték, mégis Đ gyđzött! Vajon mondott-e Neked, Borcám, újat az imáról az atya. Nekem igen! Eddig, ha imádkoztam, eszembe se jutott saját lelki tökéletlenségem miatt aggályoskodni. Most meg kiderült, hogy a siker elsđsorban rajtam múlik. Nem valami szívderítđ tudat, hogy azért nem tud az ember imájával szerettein segíteni, mert đ maga nem alkalmas rá. Misére készülve is általában csak a testemet mosom tisztára, és öltöztetem ünneplđbe, de lelkemmel már kevésbé foglalkozom. Pedig egyedül ezen utóbbi számít. Különben a közlekedđedényem üres marad... Az atya utolsó mondata pedig minden embernek vigaszul és biztatásul szolgálhat: Jézust megölték, mégis Đ gyđzött...

219

55. levél JÖVĐNK ÉDESANYJA Remény Az imáról szóló beszélgetésünk végén az atya egy meglehetđsen sötét képet villantott fel. A mindennapi ember számára nem föltétlen vigasztalót. Valahogy nem vágyunk ilyen gyđzelemre. Szóvá is tettem legközelebbi találkozásunk alkalmával. ‒ Megértelek – válaszolta az atya. Azt a gyđzelmet, amire céloztam, Jézus is mélyen megrendülve, tragédiaként élte meg. ‒ Jut eszembe, ott, a kereszten, Đ is imádkozott, és hiába. ‒ A látszat valóban az. Imájának végkicsengése azonban például szolgálhat nekünk is: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tđlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te” (Mt 26,39). Ez rímel a Miatyánk „legyen meg a Te akaratod” kérésével. ‒ Ezek az idézetek arra utalnak, hogy mégis csak a Jóisten irányítja a világot – jegyeztem meg. ‒ Az Đ akarata a világ teremtésének pillanatában beletestesült a teremtett mindenségbe. Ebbe a ténybe sırısödik az emberi sors keserısége: Hiába van mindenható és szeretđ Atyánk, ki vagyunk téve a nagyvilág forgatagának, amely nincs tekintettel arra, hogy illenék velünk kesztyıs kézzel bánni, hiszen mi az ember-képlet megtestesítđi vagyunk, aminek következtében szegrđl-végrđl a saját létét is nekünk köszönheti. E tekintetben a mindenség süket és vak. Így 220

Jövđnk édesanyja

kénytelenek vagyunk a túlélés érdekében eszünket, hitünket és reményünket a végsđkig bevetni. ‒ Reményünket? Mi szükség a reményre, ha csak magunkban bízhatunk? ‒ Az, amit az imával kapcsolatban mondtam, nem arról szól, hogy csak magadban bízhatsz. Mondtam, hogy ha nem teljesül a kérésed, az nem azt jelenti, hogy süket fülekre talált. Egy hajad szála se esik le Teremtđd tudta nélkül. Aztán az imának van egy rendkívül fontos szerepe az ember életében – ezt akkor, amikor az imáról beszélgettünk, nem említettem: ápolja, ébren tartja a reményt. A keresztény hívđ, ha Máriához imádkozik, élteti magában azt a reményt, hogy „Övéit soha el nem hagyja, ki mindnyájunknak édesanyja”. Nándorfehérvárnál vagy Bécs alatt ugyancsak a szent életı barátok – Kapisztránói János és Avianói Márk által táplált remény vitte gyđzelemre a keresztény seregeket a török túlerđ felett. Nem véletlenül sorolja az egyház a reményt a sarkalatos erények közé. ‒ Miért sarkalatos? ‒ Remény nélkül nincs jövđje az embernek. A remény ad erđt a küzdelemhez. ‒ Érdekes! Isten nem tud erđt adni, a remény meg tud?! ‒ Csodálkozol ezen? Hát nem Đ minden reménységünk alapja? Mivel Đ van, bízhatunk abban, hogy amit még nem birtokolunk, de birtokolni szeretnénk, elérjük. ‒ Ezt elfogadom. De nem értem, milyen alapon adhat a remény erđt? ‒ A reláció a kulcsa. A remény a hit édestestvére. A hit – az élđ és cselekvđ hit is – reláció gyümölcse. Csakhogy a hit tárgya olyan valami, amit létezđnek fogadok el. Hiszem, hogy Isten 221


van. A remény azonban olyan valamire irányul, ami még nincs, de hiszem, hogy meglesz, megvalósul, megvalósítom, elérem. Mondhatnám azt is, hogy hiszem azt, ami még nincs. Ez is kizárólag emberségünk ajándéka, és cselekvésünk mozgató rugója. Értelmünk majdan megvalósulónak vagy megvalósíthatónak ismeri fel a remény tárgyát, ezzel a bizonytalan jövđbđl a biztos jelenbe varázsolja maga számára. Így pedig már hasonló módon teremtđdik meg és ad erđt a vele való viszonyom, mint a hit esetében. Amíg él a remény az emberben, addig az folyamatosan táplálja tettrekészségét. Az ilyen embernek a tekintete, a mozdulata, a tartása gyđzelmet sugároz. És meg is van benne a gyđzelem feltétele. Ellentétben a reményt vesztettel. Ha ezt erkölcsi síkra vetítjük ki, még egyértelmıbbé válik, miért került a remény a sarkalatos erények, a hit és a szeretet közé. A remény abban, hogy jobbá válhatok, hogy bánatom egyszer örömre fordul, hogy egyszer majd Jézus így szól hozzám: 'Jöjj Atyám áldotta, és vedd birtokba a világ kezdete óta számodra épített országot!' (Mt 25,34; Luk 22,28–29), erđt adnak ahhoz, hogy gyengeségeimen, sorsom fogyatkozásain úrrá legyek, hogy kétségbe ne essem. Az irodalom tele van olyan történettel, amelyben a remény életet jelentđvé magasztosul. Nyilván Te is đrzöl emlékezetedben ilyent, hiszen pusztán a reményt hđsiesen gyakorlók sorsából is erđt tud meríteni az ember. ‒ Természetesen ismerek ilyen történeteket. Ezek mind kritikus élethelyzetekhez fızđdnek. Nem a legdrámaibb ugyan, de nagyon tanulságos Antoine de Saint-Exupéry azon kisregénye, amelyben egyik szaharai kényszerleszállását követđ lelki kalandját mondja el. A szerelđvel ketten voltak a postagépben. Fogalmuk sem volt, hogy a homokvihar hová sodorta đket. Miután felderítđ útjaik sikertelenek voltak, és vizük elfogyott, elhagyták a gépet, és találomra nekivágtak a sivatagnak. A szerelđ nem remélt már szabadulást, 222

Jövđnk édesanyja

és fđbe lđtte magát. A szerzđ viszont nem adta fel, és utolsó csöpp életerejével is vonszolta magát elđre. Emberséges beduinok belebotlottak és megmentették. De számos olyan történetet is olvashatunk, amelyekben az ember remél, küzd és mégis veszít. ‒ Én azt mondom, hogy aki remél és küzd, sohasem veszít. Gondolj csak arra, amivel az imáról szóló beszélgetésünket zártuk: Jézust megölték, mégis gyđzött. Mélyen belém vésđdött az is, amit Hemingway az öreg halász példájának tanulságaként megfogalmazott: Az embert meg lehet ölni, de legyđzni nem lehet. És, hát – ezzel el is köszönnék tđled –, ha bajba jutsz, nagy bajba, olyankor gondolj mindig az Evangéliumok egyik gyönyörı példabeszédére, amikor Jézus az elgyötört szegény emberekbe azzal öntött reményt, hogy biztosította đket, đk sokkal inkább szeme-fényei a mennyei Atyának, mint a mezđk liliomai és az ég madarai. „Ne aggódjatok!” – kezdte és zárta példabeszédét... Ezt hajtogatom én is, Andráskám, amikor levegđ után kapkodok – miként most is. Ég áldjon! Ha jól értettem, Borcám, az atya véleménye szerint a remény nemcsak úgynevezett „lelki erđt” ad, amit rendesen önszuggesztió-szerı valamiként szoktunk kezelni, hanem valós energiát. A relációkról mondottakból ez természetszeıen következik. A reláció során mindig valami új, valami többlet születik. A remény esetében a cselekvéshez kap az ember többlet energiát. Érthetđ, hogy a rózsafüzér imádkozása során a hívđ mindjárt a második Üdvözlégy –ben reménye megerđsítését kéri. Egyik kiváló püspökünk jelszavával köszönök el ma Tđled, Borcám: „Dum spiro, spero”, azaz „Míg élek, remélek”. És imádkozz! Ne csak azért, hogy kérésed teljesüljön, hanem azért, mert az ima által életben tartod magadban az erđt adó reményt. Ez is egy módja annak, ahogy a Jóisten, Mária vagy a szentek segíthetnek rajtunk. 223

56. levél TANULJUNK DIFFERENCIÁLNI! Az ember és a szeretet Nem tévedtem, Borcám, hogy ha már a hitet és a reményt érintettük beszélgetéseink során, a harmadik sarkalatos erényrđl, a szeretetrđl való beszélgetést a jó öreg barátom nem fogja megtagadni. Szeretet! Olyan sokszor és olyan súlytalanul ejtjük ki szánkon ezt a szót, és olyan sokféle szövegkörnyezetben használjuk! Annyiszor visszaélünk vele! Vajon mi szırđdött le róla hosszú élete folyamán egy mıvelt és jámbor szerzetesben? ‒ A hitrđl és reményrđl már ismerem véleményedet, atyám. Örülnék, ha ma a harmadik sarkalatos erényrđl elmélkednél – hozakodtam elđ kívánságommal. ‒ Ismered János apostol szeretet-meghatározását? ‒ Mire gondolsz? ‒ „Szeretet az Isten, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad és az Isten đbenne” (1Jn 4,16). ‒ Már hallottam. ‒ És Pál apostol „Szeretet-himnuszát”? ‒ Ismerem. Nagyon szép. Valamikor kívülrđl fújtam. ‒ Futja idđnkbđl, olvasd fel! (Kezembe nyomta a Szentírást, és én olvastam:) „Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengđ érc vagy pengđ cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan 224

Tanuljunk differenciálni!

teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedhessem: ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltır, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet soha meg nem szınik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszınnek, a tudomány elenyészik. Mert töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétálásunk; amikor pedig eljön majd a tökéletes, a töredékes véget fog érni. Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók. Most ugyanis tükör által, homályban látunk, akkor pedig majd színrđl színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet.” (1Kor 13). ‒ Ez nem elég neked? Mit vársz ezek után tđlem? ‒ Segíts kiigazodni a mindennapi szeretet-helyzetekben. Én sokkal bonyolultabbnak találom a szeretet-kérdést, mint ahogy azt az iménti Szentírás-idézetek sejteni engedik. (Szemüvege felett mosoly kíséretében rám pillantott, majd így szólt:) Valóban bonyolult, és ne is várd tđlem, hogy tiszta képet adjak neked róla. Azt viszont örömmel megteszem, hogy az eddig fölvázolt elképzeléseink közé beillesztem. Ha erre vevđ vagy... 225


‒ Természetesen. Pontosan ezt várom tđled. ‒ Akkor annál az alaptételünknél kezdem, hogy a Jóisten azért, hogy mi létezhessünk és a teremtett világ létezhessen, az általunk tapasztalt létbđl a „belesemmisülésig” háttérbe vonult. Nem teheti azt, amit szeretne – mert Đ így akarta. ‒ Kissé ellentmondásosnak tınik az utóbbi mondatod. Mit szeretne? ‒ Szeretni szeretne. Talán úgy is, ahogy mi elképzeljük: részrehajlón... ‒ Mire gondolsz? ‒ Már sokszor hasonlítottuk az Đ szeretetét a Nap mindenre és mindenkire, válogatás nélkül való ragyogására. A végtelen szeretet nem mondhatja a pajornak, hogy nem szeretlek, a rákkeltđ valaminek sem mondhatja, hogy nem szeretlek, mert elpusztítod azokat, akiket én szeretek. Érzékeled, milyen drámai feszültség kíséri az isteni szeretetet? Szerintem a leláncolt és keselyık által tépdesett Prométheusz keservei elvesznek emellett. Szeretjük idilli, szinte mesés bájjal övezni a teremtést, és Isten jelenlétét a világban. Testetlen könnyedséggel mondjuk ki, miként fentebb én is, hogy az isteni szeretet kiáradásának köszönheti létét a világ. Légies könnyedséggel, mert nem látjuk, hogy könnyek között teremtette Isten a véges mindenséget. Csak az egyik szeme nevetett, a másik sírt. ‒ Ezzel számomra teljesen új fénybe állítod hitemet. ‒ Lehet, de ez az igazság. Emlékezz csak vissza, amit a teremtésrđl szólva a Teremtđrđl és a Megváltóról mondtunk. Ott oda lyukadtunk ki, hogy Jézus, az Emberfia a világ kezdete elđtt létezett. Ha pedig Đ létezett, a Megváltó is létezett. Itt most nincs jelentđsége annak, hogy valóságosan 226


vagy a Jóisten terveiben létezett-e. Đ már a világ keletkezésével párhuzamosan – mondhatnám úgy is, hogy hozzá csatolva – elküldte a megváltót, sđt a „Vigasztalót” is. ‒ A Vigasztalón a Szentlelket kell érteni? ‒ Igen. Đ ezzel az állandó jelzđvel szerepel a szent iratokban. Úgy tınik, mintha – emberileg szólva – Isten sietett volna a teremtéshez „mellékelni” a Megváltót is, és a Vigasztalót is. Ne érts félre, de az a látszat, mintha a Jóisten ezzel a rossz lelkiismeretén igyekezett volna könnyíteni. Hangsúlyozom, sarkítva és antropomorf módon fogalmazok, hogy jobban ráérezz arra, amit mondani szeretnék. ‒ Azt akarod mondani, hogy ez az isteni, mindent egyformán való szeretés a véges világ számára tragikus következményeket is magával hozott? Isten látta ugyan ezt, de természete megkötötte kezét? Mibđl gondolod, hogy Đ valójában másképpen szeretett volna viselkedni? ‒ Jézus magatartásából. Đ, mint valóságos ember differenciáltan szeretett. Szánta a szegényeket, a betegeket, gyógyított, vigasztalt, korholt és védelmezett. Mindezt úgy, hogy valóságos Isten is volt. ‒ A mondottakból én azt szıröm le, hogy te Istent teszed felelđssé az anya fájdalmáért, aki mellđl a krokodil elrabolja és fölfalja gyermekét, a földrengés vagy tornádó pusztításaiért, a gonosz, békétlenséget ránk hozó emberekért... ‒ Helytelenül fogalmazol. Nem felelđssé teszem, hanem okává. De mivel csak ezen az áron teremthetett, vállalta. Vállalta azért, mert a lét végtelenül több, mint a nemlét. És Đ ezzel tisztában van. Úgy annyira tisztában van, hogy még saját fiát is föláldozta, hogy ebbđl a képtelen helyzetbđl jót hozzon ki. Ez is a szeretet aspektusa, Andráskám. És ez még nem minden! 227


‒ Meghökkentđ dolgokat mondasz – vetettem közbe. ‒ Lehet. De talán még inkább meghökkent, ha azt mondom, hogy ezt a „jóvátétel-kényszert”, miután Jézus meghalt, ránk ruházta. A világ rendjévé tette – a szeretet kényszere van e mögött is –, hogy az ember-képlet birtokosai, az Istenember képmásai, ugyanezt fölvállalják. Az Đ lehetđségei kifutottak. Rajtunk, embereken, különösen pedig hívđin és követđin a sor, hogy a szeretet differenciált formáját megvalósítsuk. ‒ Arról még sohasem hallottam, hogy a szeretet differenciálhat. Szerintem Pál apostol se effajta szeretetet sugall. ‒ Lehet, de – miként az elején megpendítettük –, a valóságban rendkívül bonyolult képlet a szeretet. Nekünk kötelességünk keresni a módját, hogy rendet tegyünk benne. Azt kell tisztán látnod, hogy a Jóisten saját természetének kényszere alatt kénytelen elnézni, hogy a vírusok elpusztítanak egy ártatlan gyermeket. Nekünk viszont megvan a szabadságunk, hogy megvédjük. A természet rendje szerint azonban nemcsak szabadságunk, hanem kötelességünk is ezt diktálja. Azt a differenciálást a szeretet síkján, amelyet Isten nem tehet meg, nekünk kell elvégezni. Jézus egyháza ezt mindig is szívén viselte. Érted már, miért tette meg Isten a szeretetet a legfđbb paranccsá? De hangsúlyozom, nem akármilyen szeretetet, hanem az okos, bölcs szeretetet. Köztudott, hogy az úgynevezett majom-szeretettel milyen nagy károkat okozhatnak gyermekeiknek a szülđk. Még szeretetbđl is lehet a szeretet ellen véteni! ‒ Ezek szerint a Jóisten kedvezđbb helyzetben van, mint az ember. Đt természete eleve fölmenti a mérlegelés alól. 228


‒ Ha azt veszed, hogy a kereszten végezte a „kedvezđ helyzete” miatt, akkor talán mégse. ‒ Hát, ne haragudj, ezen már az „Isten se tud kiigazodni”... ‒ Azért Đ talán mégis csak. Az azonban tény, hogy nem is olyan könnyı Istennek lenni. És sokkal izgalmasabb, mint ahogy azt sokan vélik. Mindenesetre, ha azt vesszük, hogy – amivel indítottuk beszélgetésünket is – „Isten a szeretet”, csodálatosan szép feladatot kaptunk Jézustól, amikor azt kéri, hogy úgy szeressük egymást, miként Đ szeretett minket (Jn 13,34). Đ okosan szeretett, tettekkel és hıséggel. Ez volt az Đ küldetése: megmutatni, hogyan szeretett volna Isten, ha differenciálhatott volna. És ezt adta nekünk is feladatul: megmutatni, hogyan szeretne Đ a mi helyünkben... Most menj Isten hírével, és tanulj „differenciálni”! Nos, Borcám, mit szólsz mindehhez? Lehet, hogy a Jóisten bizonyos lelkiismeret-furdalás kíséretében teremtette meg a világot? Érdekes megfogalmazás, ami mindenesetre alkalmas annak érzékeltetésére, hogy a végtelen, válogatás nélküli szeretet a teremtett világban a feszültségeket, a „létharcot”, a gyilkolást is magával hozza. Ugyanakkor az embertđl meg azt várja a Teremtđ, hogy amit Đ nem tehetett meg – a differenciálást a szeretetben –, azt mi elvégezzük. Ha ez így van, akkor tđlünk Isten nem azt várja, hogy úgy szeressünk, ahogy Đ a teremtéskor és most is saját természete miatt szeretni „kényszerül”, hanem úgy, mint Jézus, az Istenember. Ez külön felelđsséget ró az emberre, mivel nemcsak a differenciált szeretetet várja el tđlünk, hanem ezzel egyidejıleg nyakunkba kell vennünk a tévedés kockázatát is.

229

57. levél SZERETNI PARANCSSZÓRA Szeresd Uradat, Istenedet! Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával kiderült, hogy a Szeretet is „rászorul” az emberre. Mi tudunk úgy szeretni, ahogy a Jóisten nem: differenciáltan. Remélem, Borcám, nem botránkoztattak meg az atyának ezek a gondolatai. Az emberrđl eddig fölvázolt koncepciójába szervesen illeszkednek. Ha kételyeid lennének, emlékezz csak vissza arra, amivel megindokolta, miért kellett a második isteni személynek emberré lennie ahhoz, hogy megválthasson minket. Úgy tınik, a Teremtđ a szeretet aprópénzre váltásában is ránk szorul. Különösnek találom azonban, miért parancsolja Isten az Đ szeretetét. Nem kéri, hanem parancsolja. Lehet parancsszóra szeretni? E felđl kérdeztem az atyát. ‒ Mi emberek megszoktuk, hogy a szeretetben túlzott hangsúlyt adunk az érzelemnek. A szeretet nem érzelem dolga. A szerelem igen. Ott az egész embert – értelmével, akaratával egyetemben – palástja alá vonja az érzelem. ‒ Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy a szeretethez az érzelemnek semmi köze? ‒ Kísérđ jelenségként van köze, de a lényege egészen más. Nehogy azonban a szeretet-fogalom dzsungeljébe vesszünk, szıkítsük le témánkat. ‒ Engem elsđsorban Isten szeretete érdekelne, az is fđként azért, mert nem értem, miért parancsolja az embernek az Đ 230

Szeretni parancsszóra

szeretetét. Egyáltalán lehet parancsszóra szeretni? Mi az, amit vár tđlünk a szeretet címén? ‒ Talán, ha az utóbbi kérdésedet megválaszoljuk, elolvad az elđbbi kettđ is. Mondd, legutóbb hogyan határoztuk meg Isten természetét? ‒ Đ maga a Szeretet. ‒ Tehát ez a lényege. Kérdezem, tarthat-e mást igazán fontosnak, mint ami a lényege? ‒Természetesen nem. ‒ Ha ez a lényege, akkor teremtményei is ettđl függnek. A kozmosz a millió csillagával, a föld a hemzsegđ élđlényeivel és az emberek milliárdjai mind, mind. ‒ Elismerem. ‒ Tehát az Đ szeretete alkotta a világot. Nem érzelmet alkotott, hanem csillagokat, virágot, állatokat és embereket. A szeretet lényege tehát az alkotó, teremtđ odaadás. ‒ Ezt várja tđlünk? Ezt parancsolja? Hogyan adjam magamat neki alkotón, teremtđn? ‒ A Hozzá való helyes viszony megalkotásával, megteremtésével. Ez kizárólag rajtad múlik. Az ember pedig, az Isten képmását hordozó, szeretetét földi és emberi viszonyok között realizáló, értelmével alkotón élđ lény, aki mint az Đ követe van jelen a világban, gondolkodhat-e, dolgozhat-e másként, mint ahogy azt ezen pozíciója megköveteli? ‒ Költđi kérdés. ‒ Akár tetszik, akár nem, a világnak ez a rendje. Ez a tény pedig parancsol. Ezek után még egyszer megkérdezlek: Ha Isten a Szeretet, lehet-e más rendje a világnak, mint a szeretet? 231


‒ Természetesen nem. ‒ A világ rendje pedig parancsol – állapítottuk meg az elđbb. Tehát a Szeretet parancsol. És parancsolhat-e mást a Vele való viszonyban, mint ami a lényege? A válasz egyértelmı: Szeresd Uradat, Istenedet igaz önmagadat adva! Ha pedig elmédbe idézed, amit eddig az ember kiváltságos pozíciójáról mondtunk, hogy megteheti azt, amit Isten szeretne megtenni, de nem teheti, akkor eggyel több okod van arra, hogy megértsd, miért parancsolja és várja el tđled a Vele való igaz és élđ kapcsolatot. ‒ Köszönöm, atyám, belátom, itt messze nem érzelmekrđl van szó. Az érzelem délibáb. A tett az, ami a szeretetnek méltóságot ad... Nem tudom, Borcám, helyesen teszem-e, ha még visszatérek a beszélgetésben elhangzottakra, hiszen a lényeges gondolatot az atya az ismétlés látszatát is fölvállalva kétszer is körbe járta. Én továbbra is úgy érzem, hogy a témával kapcsolatban két dolgot is nehezen emészt meg az ember. Egyrészt azt, hogy a természet rendje parancsolja Isten szeretetét, másrészt pedig azt, hogy lehet parancsszóra szeretni. Sđt, ami mindezt tetézi, nem a fennkölt érzelem, hanem a tett adja meg a szeretet igazi fényét!

232

58. levél EGY NEM LÉTEZĐ PARANCS? Szeresd önmagadat! Arra gondoltam, Borcám, hogy ha már a szeretet parancsánál tartunk, megkérdezem az atyát, hogy vajon miért nincs olyan parancs, hogy szeresd önmagadat? És kell-e egyáltalán önmagunkat szeretni? Helyes-e az önszeretet, vagy pedig igyekezni kell azt gyökerestđl kiirtani? ‒ Nagyon sok zavaros elképzelés született a történelem folyamán az önszeretetet illetđen – kezdte elgondolkodva a jó öreg barátom –, ezért felettébb hasznosnak tartom beszélgetni róla. Sok jámbor férfi és nđ egy életen át sanyargatta magát azt gondolván, hogy Istennek tetszđt cselekszik. ‒ Voltak ilyen szentek is! – jegyeztem meg, mert meglepett a véleménye. ‒ A szenteknek is lehettek tévedéseik. A Jóisten a szándékukat és szeretetüket nézte biztosan, meg aztán lehet, hogy nekik ezt az utat kellett járniuk. Đk tudják. Én általánosságban vallom, hogy nem lehet az ember önmagának ellensége. Éppen ezért nem tehet olyant, ami tönkreteszi egészségét, lerombolja Isten templomát, a testét. Ez lassú öngyilkosság, márpedig az egyház elítéli az élet erđszakos kioltását. ‒ Szavaidból azt olvasom ki, hogy te az önzđ életstílust pártolod. 233


‒ Tévedsz! Az önszeretet és az önzés tız és víz. Az önzđ ember éppen, hogy önmaga ellensége. ‒ Mert? ‒ Eddigi beszélgetéseink szellemében te is meg tudnád válaszolni. Egyelđre csak annyit, hogy az ember nem önmagáért van. Nincs olyan ember, akit kielégít önmaga. De javasolom, szakadjunk el ettđl a gondolati fonáltól. Ha azt vesszük elménkbe, hogy az embernek – minden embernek – isteni küldetése van, akkor vitán felülivé válik, hogy szeretnem kell magamat. Mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy ennek a küldetésnek megfeleljek. A sportolókat hozhatnám fel példának. Mennyire gondosan állítják össze napirendjüket, étrendjüket, edzéseiket, csak hogy a legjobb teljesítményt nyújthassák! Így kell az embernek is törekedni önmaga képességeinek jó szinten tartására, mert csak így tud megfelelni Isten azon elvárásának, hogy Đt helyettesítse: embertársairól való gondoskodásban, betegek istápolásában, a gyengék segítésében, tanulásban, tanításban, tudományos kutatásban – estig sorolhatnánk a lehetđségeket. ‒ Belátom, ilyen gondolati háttérrel igazat kell adnom. Amennyiben nem önzést takar, az embernek valóban szeretnie kell önmagát. Csak azt nem értem, hogy ha a helyes önszeretet ilyen üdvös, akkor miért nem kaptuk parancsban? ‒ Két okot tudnék erre felhozni. Egyrészt minden egészséges ember helyesen szereti önmagát. Nézz csak körül a világban, alapjában véve eszerint mıködnek a társadalmak, a családok és egyéb közösségek. Ezt én az ember-képlet isteni összetevđjének tulajdonítom. Másrészt, ha a felebarátod iránti szeretet parancsát veszed, áttételesen az is kötelezđvé teszi az önszeretetet. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. 234

Egy nem létezđ parancs?

‒ Mondhatja egy önmagával hadilábon álló ember, hogy đ eleget tesz ennek a parancsnak akkor, amikor felebarátját nem szereti, mivel önmagát se szereti. ‒ Nem tudom, hogy van-e ilyen ember. Mindenesetre egy fontos figyelmeztetés bújik meg abban, amit mondtál. Az ön- és felebarátszeretet szorosan összefüggnek. Ezért könynyebben szereted embertársadat, ha önmagaddal rendben vagy. Kik szokták a másikat ócsárolni, lenézni, megszólni? Kiknek lépteit irányítja a rosszindulat? ‒ Igazad van! Azokét, akik kiegyensúlyozatlanok és örökké a saját hibáikkal vannak elfoglalva. Egyik ismerđsöm nagyon szeretne jó lenni, erényes keresztényi életet élni, de léptennyomon kibuggyan belđle a rosszindulat, a sikeres társainak az utálata, a gyanakvás. Ez az ember kisebbségi komplexusban szenved, önmagát ócsárolja, és alapvetđen nincs megelégedve önmagával. Azt hiszem nem tévedek, ha azt mondom, hogy nem szereti önmagát. ‒ Azok a jellembéli tulajdonságok, amiket felsoroltál, bizony az irányba mutatnak, hogy ismerđsöd lelke beteg. Sürgđsen el kellene kezdenie az önszeretet-kúrát. Ehhez pedig az elsđ lépés đszintén hinni abban, hogy Jézus megváltotta, tehát szereti úgy, ahogy van. A második lépés az kell, hogy legyen, hogy felhagy az önmaga megítélésével. Ne turkáljon saját szennyesében, mert akkor örökké szennyes marad. Ez pedig melegágya a másokkal szembeni rosszindulatnak, negatív ítéleteknek. Csak így bújhat ki saját maga építette lelki pincébđl a napra, ahol nem hasonlítgatja magát másokhoz, hanem szereti önmagát. Viszonylag rövid idđn belül megtörténik a csoda: rendbe jönnek emberi kapcsolatai. Kedveseim – mondja Pál apostol –, (ne szöszöljetek annyit a szennyessel, hanem) gyđzzétek le a rosszat jóval! (Róm 12,21) 235


Bizonyára észrevetted már, Borcám, hogy nekem vesszđparipám a 'gyđzzétek le a rosszat jóval' Pál apostoli mondás. A keresztény embernek minden alapja megvan ahhoz, hogy nyavalyás és bınös lelkének gondjain túllépjen. Ez a megváltás ajándéka. Ezt az ajándékot pedig természetesen nem azért kaptuk, hogy aztán elfeküdjünk a pálmafa árnyékában, hanem hogy több energiát fordíthassunk a jóra. Az egészséges lelkı keresztény ember bizalmát a Megváltóba helyezi, nem pedig saját kiválóságába.

236

59. levél A LEGNEHEZEBB PARANCS Szeresd felebarátodat! A megbeszélt idđpontban nem volt az atya a szobájában. Egyik beteg testvérét látogatta meg. Megértésemet kérte, és mosoly kíséretében közölte késésének okát: a házi áldását látogatta meg. Értetlenül néztem rá, mire đ: A szerzetesek azt tartják, hogy a beteg testvér házi áldás. Elszégyelltem magamat, Borcám, mert én meg türelmetlenül vártam, és sértve éreztem magamat. Önzđ voltam, és levizsgáztam a felebaráti szeretetbđl. Mindjárt meg is vallottam, mi játszódott le bennem. ‒ Vond le belđle a tanulságot, és felejtsd el – válaszolta az atya kedvesen. (Én pedig megéltem a felebaráti szeretet csodáját: az irántam tanúsított megértđ szeretete bennem is szeretetet gyújtott. Jobbnak éreztem magamat. Talán jobb is lettem? Közöltem ezt az élményemet az atyával.) Nem képzelđdsz – nyugtatott meg. Ha én bosszúságomnak adok hangot, benned negatív érzést keltek, aminek a következményeképpen rosszabbá tettelek volna. Ez a viszony hatalma. Te megélted a felebaráti szeretet titkát. ‒ Nem egészen értelek. Hát nem Jézusnak az igaz felebarátról szóló példabeszédébđl tudjuk ezt meg? ‒ A példabeszéd arról szól, hogy ki az én igazi felebarátom. A felebaráti szeretet titkát máshol kell keresni. ‒ A relációban? 237

Kopernikusz leányához az emberekrđl

‒ Igen. A jótett következményeképpen a rám szoruló embertársam találkozik a testet öltött szeretettel. Ez rendesen benne is pozitív érzést ébreszt. Ezáltal éltetđ erđ szabadul fel, amely mindkettđjüket jobbá teszi. Nemcsak te érezted magadat jobbnak, annak az élménynek a hatása alatt, amely beszélgetésünk elején szóba jött, hanem rám is áldásként hatott vissza. A felebaráti szeretet jobbá teszi a világot – ha gyakoroljuk. ‒ Most kezdem sejteni, miért került olyan elđkelđ helyre a parancsok között! ‒ Az emberiség Isten népe. Jézusban mind testvérek vagyunk. Sđt, az ember-képletrđl mondottak alapján, amelyre a világmindenség hangszerelve van, a kozmosszal is ezáltal kerülünk harmóniába. Így minden létezđnek érdeke, hogy a felebaráti szeretet minél jobban kiteljesedjen. ‒ Igazad lehet, atyám. Én a házasságban gyakran megélem, hogy társamat jobbá csak azzal tehetem, ha megértđ vagyok hozzá. Gondolom, ez is a felebaráti szeretet sorába tartozik. ‒ De még mennyire! A házasságok sorsa ezen áll, vagy bukik. Ha elhanyagolják a megértđ szeretetet, egyre rosszabbakká teszik egymást. Tehát nemcsak viszonyuk romlik meg, hanem đk maguk is leépülnek. Életük elsilányodik, és érthetđ módon menekülnek ebbđl a kapcsolatból. Általában természetesen az egyik fél jobban megszenvedi ezt az állapotot. Elmenekül a megértđ szeretet irányába, még ha látszatra értéktelenebb is az új partner. ‒ Köszönöm, atyám! Kozmikussá tágítottad számomra a felebaráti szeretetet! Valóban, ez teszi jobbá a világot. Az én kis kozmoszomat is, a családomat: feleségemet, gyermekeimet – és miközben ezt gyakorlom, engem is, mert – miként mondtad –, a jó a jót gyakorlót is jobbá teszi... 238

A legnehezebb parancs

‒ Szeresd hát felebarátodat, mint önmagadat! Ég áldjon! Az a benyomásom, Borcám, hogy az atya a felebaráti szeretet fogalmába az egész világ szeretetét – tehát az élettelen mindenség iránti szeretetet – is bevonta. És, ha igaz, amit a relációval kapcsolatban mondott, vagyis hogy a szeretetem azt is jobbá teszi, amire vagy akire irányul, akkor nagyon fontos a szeretetnek ily módon való gyakorlása. Mivel pedig rám is áldásosan hat vissza, és engem is jobbá tesz, önérdekem is ezt parancsolja. Talán a szeretetnek éppen erre az aspektusára építik a buddhisták azon törekvésüket, hogy minden élđlényt szeretetük körébe vonjanak?

239

60. levél SAJÁT ISTEN Én Istenem! Az alábbi beszélgetés azon kevesek közé tartozik, Borcám, amelyet az atya szorgalmazott. Azzal kezdte, hogy a felebaráti szeretetrđl való elmélkedés közben szembesült azzal, hogy a Jóistenrđl, a Szızanyáról és az emberrđl szólva valami fontosat elmulasztott velem végiggondolni. ‒ Volt már szerencséd éjszaka kiállni a csillagos ég alá, egyedül, csak a valóságra hallgatva? Ha nem, képzeld magad elé. Minden mögött ott van a titokzatos valaki, akit mi teremtđnknek tisztelünk. Még önmagadat is úgy éled meg, mint akinek minden sejtjében jelen van Đ. Semmit nem látsz belđle, mégis bizonyosságként éled meg, hogy Đ van. ‒ Egyszer volt benne részem. ‒ Az élet ritka pillanatai közé tartozik. Lenyıgözi az embert, pedig érzékeink semmit se fognak fel belđle. Ha nem is a csillagos ég alatt, és ha nem is olyan mélyen, és még ha nem is tudatosul benne, de minden ember szinte állandóan valami hasonló létélmény árnyékában él. Ez a feltétele az Isten-fogalom kialakulásának. ‒ Én azt gondolnám, hogy az istenhit- és fogalom az emberiség đsi tudáskincséhez tartozik. A különbözđ vallások tanításai alapján alkotunk magunknak képet Róla. ‒ Ez is benne van. De mondatodban megbújik egy nagyon fontos és elgondolkodtató elem, a „magunknak”. Ebbđl az 240

Saját Isten

következik, hogy az Isten-fogalom szubjektív. Minden embernek más és más istene van. ‒ Akkor képzeletünk alkotta, fantom-istenhez imádkozunk? ‒ Távolról sem errđl van szó. Gondolj arra, amit a relációról mondtunk. A viszonyban mindig valami valós új teremtđdik, de jelen van benne mind a két szülđ-eleme. Szubjektív Isten-fogalmunk sem gyökértelen, és nem nélkülözi a realitást eredetét illetđen sem. Isten, akit valóságosnak élek meg, és aki valóságosan birtokolja azokat az attribútumokat, amelyeket Neki tulajdonítunk, minden szubjektív isten-fogalomban jelen van. Benne van azonban az énünk is, aki egyénenként módosítja, színezi a fogalmat. Az én Istenem más, mint a tiéd! A keresztény ember Istene más, mint a muszlimé vagy a buddhistáé. ‒ Elgondolásodban nincs valamiféle ellentmondás? Én úgy gondolom, hogy mi mindannyian ugyanabban a valakiben hiszünk. ‒ Ez így igaz. De valamennyien más és más mélységben, realitásban; más tulajdonságúnak – mondhatnám – jellemınek éljük meg. Az egyik emberé jóságos, elnézđ, a másiké szigorú és számonkérđ. ‒ Megértettem. De van ennek gyakorlati jelentđsége? ‒ Van, méghozzá nagyon nagy. Nem is gondolnád, milyen mélységek nyílnak meg az ember elđtt, ha belegondol. Az önkéntes merénylđ ugyanazon Isten szolgálatában öli meg az autóbusznyi gyermeket, mint akit a leghumánusabb hitsorsosa imád. Ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy milyen nagy jelentđsége van Isten-képünk formálásának. Az ószövetségi zsidó fđpap ugyanannak a Jahve-nak a fölkentjeként ítélte halálra Jézust, mint aki Đt küldte, hogy kiigazítsa tévedéseiket. 241


‒ Való igaz, a vallásháborúkban is ugyanazon Isten nevében gyilkolták egymást halomra az emberek. Németországnak voltak vidékei, amelyek ennek következtében elnéptelenedtek. ‒ Sajnos van egy ilyen következménye is az én-Istenem-teIstened-képletnek. Ilyen következményekkel járhat társadalmi szinten. De a szegény, egyszerı ember mindennapjai tekintetében még nagyobb jelentđségınek tartom az Istenkép-alakítást. Azt mondtuk, hogy a számunkra csak megsejthetđ Valaki és a szubjektum relációjából alakul ki a róla alkotott képünk. Ehhez hozzá kell fızni, hogy a Megsejthetđrđl nekünk – a kinyilatkoztatásnak hála –, lényeges információink vannak. Jézus példabeszédeiben és saját sorsában mutatta meg, ki is a mi Atyánk. Ez a keresztény embernek megadja azt a lehetđséget, hogy igaz információk birtokában alakítsa ki Isten-képét. Ebben segítik đt az egyház, a szent iratok, jámbor olvasmányok, szertartás-szövegek és az igehirdetđk. ‒ Bocsáss meg, még mindig nem látom ennek jelentđségét. ‒ Jelentđsége abban áll, hogy ezek alapján születik meg az „én-Istenem”. És az nagyon nem mindegy, milyen isten társaságában élek. Hozzá imádkozom, benne bízom. ‒ És mit szól ehhez a Jóisten? ‒ Örül, ha látja igyekezetemet, hogy a valóságost minél jobban megközelítđ „én-Istenem”-et alakítsak ki. Az élđ reláció-képletbđl következik ugyanis, hogy az eredmény visszahat mindkét pólusra. Fölösleges hosszan bizonygatni, milyen mélységesen alakítja az egyén és a társadalmak életét azok Isten-képe. ‒ Kissé bizarr gondolatnak látom, hogy a magam-teremtette Istenhez imádkozom. 242

Saját Isten

‒ Bizarrnak azért érzed, mert magad-teremtettnek gondolod. Te csak árnyalod a képet, a legfontosabb eleme a relációnak a Jóisten. És Đ az „én- Istenemben” is megmarad meghatározó pólusnak. Azzal viszont, hogy személyedre igazítod a Róla kialakított képet, sokkal hatékonyabban tudod cselekedeteid, gondolataid alakítójává tenni. Ugyanakkor realitásként számolni kell a torzulásokkal is. Ezért is harcolt annyit és olyan éberen az egyház kezdetektđl fogva az eretnekségekkel. Mögöttük mindig az a tény húzódott és húzódik meg, hogy bizonyos szabadsággal saját képére alakítják az emberek az Isten-képüket. ‒ Megvallom, atyám, most kezdem fölfogni és bizonyos megértéssel tekinteni az inkvizíciós históriákat. Alapvetđen üdvös szándék volt mögöttük, amit aztán a babona, a hatalom-féltés, az inkvizítorok egyéni ambíciója, politika tévútra vittek. Sđt a szobor lábát csókolgató olasz- vagy az imamalmot pörgetđ tibeti jámborságát is helyére tudom tenni. Így már el tudom képzelni, hogy Isten elđtt ez is nagyon kedves, az ember számára pedig üdvös. ‒ Ezért is tartottam fontosnak, hogy beszéljünk róla. Legközelebb, ha nincs ellene kifogásod, hasonló vonatkozásban a Mária-tiszteletet vesszük szemügyre. ‒ Érdeklđdve várom, és köszönöm! Ezért a beszélgetésért különösen hálás vagyok az atyának. Te, Borcám, a tanulmányaid során bizonyára nagyobb toleranciával tudsz a különbözđ vallások gyakorlataira nézni, mint én. Sajnos azok közé tartozom, akik saját vallásuk egyedül üdvözítđ voltában hívén, értetlenül nézik az idegen vallások hívđinek sajátos vallási gyakorlatait. Legalább is eddig értetlenül néztem. A fenti beszélgetés azonban arra is ráirányította figyelmemet, hogy mennyire fontos feladata az embernek gazdagítania a Jóistenrđl alkotott 243


képét, ami egyéni és társadalmi vonatkozásban is nagy jelentđségı. Nem helyes, ha felnđttként gyermekkorom hitvilágával élek, de a nemzetek is elveszítik erkölcsi tartásukat, ha Isten-képük és történelmi tapasztalataik között disszonancia van. Ebbđl következik, hogy minden kor emberét súlyos felelđsség terheli Isten-képe alakításában. Nemcsak a gyermekkor hitvilágát kell tovább építenünk, hanem a letınt századokét is!

244

61. levél SAJÁT SZİZANYA Szızanyám Beszélgetésünk címében itt is a birtokos személyragra hívom fel, Borcám, figyelmedet. Ez alkalommal tehát nem egyszerıen Máriáról, hanem az én, a Te, tehát a személyhez kötött Mária-tiszteletrđl beszélgettünk. A téma fontosságát az adja meg – mondta bevezetésképpen az atya – hogy vannak a keresztény vallásnak olyan felekezetei, amelyek tévútnak vagy babonának tartják a katolikusok Mária-rajongását. ‒ Vajon lehet-e ebben a kérdésben tisztán látni? Kinek van igaza? – kérdeztem mintegy önmagamtól. ‒ A teológusok különbözđ szép, állandó jelzđkkel ruházták fel Máriát: Isten-anya, Társmegváltó, Napba-öltözött, a Mennyország Királynéja, az Asszony, aki széttaposta az đsgonosz-kígyó fejét, a Magyarok Nagyasszonya... Bizonyára lehetne még ezt a jelzđ-csokrot növelni. ‒ Gondolod, hogy ez elegendđ alapot szolgáltat a tömegeket megmozgató Mária-tiszteletnek? Mélyebb okának kell lennie. ‒ Elđre bocsátom, hogy a Mária-tisztelet Isten-hitünk szerves része. Tehát nem egy megtırt vadhajtás! A szakállas Mennyei Atya és a keresztre feszített Fiú Isten társaságában kinyílt „szép rózsaszál”. Bármennyire hangsúlyozzuk is, hogy a Mennyei Atya maga a szeretet, hogy Jézus olyan 245


mélységesen testvérünk és barátunk, hogy életét adta értünk, Mária nélkül rideg igazságok maradnak. Szokták đt nagy palásttal ábrázolni, a palást oltalmában pedig egy csomó gyerek, férfi és nđ talál menedéket. Ezt a képet szeretném felhasználni mondandóm érzékeltetésére. Én a palást alá most az Atyát és a Fiút tenném. ‒ Ezért a képért a teológusok növendék korodban megbuktattak volna. ‒ Tudom. Most is megbuktatnának. Persze nem dogmatikai tartalmat szánok a képnek, hanem pszichológiait. A reformátusok, akik a Mária-tisztelettđl Isten primátusát féltették a vallási gyakorlatban, erre éreztek rá. A látszat valóban ez, de csak a látszat. ‒ Egyre izgalmasabb számomra ez a gondolati játék. ‒ Nem játék ez! A látszat mögött megbúvó igazságot keressük. Az eddigieknél még izgalmasabb tényt mondok neked: Mivel Isten testet öltését Mária nélkül nem lehet elképzelni, đ hasonlóképpen irányadója volt a világ mozgásának – a fejlđdésnek vagy ha úgy tetszik az evolúciónak –, miként az Istenember, Jézus Krisztus. Így az „idđk teljessége” elérkezésének az đ megszületése is föltétele volt. ‒ Ez igaznak hangzik, bár szoktatnom kell még magamat ehhez a gondolathoz. ‒ Miért okoz nehézséget számodra elfogadni, hogy az Istenszülđ, az Isten-anya, Jézus anyja ilyen meghatározóan fontos tényezđ a létben? Jézusban az ember-képlet isteni szinten dicsđült meg. Máriában az ember szintjén. Mindkét esetben az emberben testet öltött az Isten, csupán más szinten és más módon. Mária az Istennek kelyhe. És mi emberek ezt látjuk benne. Nem gondolhatunk rá úgy, hogy Istent ne lát246

Saját Szızanya

nánk, éreznénk, gondolnánk benne. Az ember az đ tisztelete során persze öntudatlanul cselekszi ezt, de attól még ugyanúgy ott van, miként életünkben akár hiszünk, akár nem, akár gondolunk rá, akár nem, jelen van az Isten. ‒ A Mária-tisztelđk által Mária palástja alá bújtatott Isten nem szenved mellđzést? ‒ Éppen ellenkezđleg! Mindenki jobban jár... ‒ Ki az a mindenki? ‒ Úgy értem, hogy a Jóistenre a Mária-tisztelet emberi melegséget lehel, és gazdagszik általa az đt tisztelđ is. ‒ Nem látom, miként járhat nagyobb lelki haszonnal a Mária-tisztelettel gazdagított vallási életem, mint anélkül. ‒ Tiszteletem során intenzív, meleg emberi kapcsolatra lépek vele. Az én tiszteletembđl és az isteni Napba öltözött Máriától megszületik az én Máriám, az én Szızanyám. Ez pedig a reláció természete folytán visszahat rám. Az én Szızanyám lelki értelemben több, mint a történelmi. Benne – miként a palást-hasonlattal érzékeltetni igyekeztem –, jelen van Isten, akit đ befogadott, és ott van már az egyház kétezer éves hagyománya. A hozzáfordulók számára az égieket és a földieket magában egyesítđ csodálatos lény đ, aki ezáltal képes a támaszra szorulók számára közvetítđ, szószóló lenni az egekben. Az én Szızanyám jóságos anya, megértđ, segítđkész, minden szépnek, jónak a birtokosa, miként azt a litániák sorolják. És mivel az enyém, đ az én társaságomban, közelemben, életemben jelenlévđ. Formát ad életemnek, tartalmat gondolataimnak, reményt a vágyaimnak: emberközelbe hozza a mennyet. ‒ Megnyertél a Mária-tiszteletnek, atyám. Csak azt mondd még meg nekem, hogyan mıködhet a Máriához intézett se247


gítségkérés. Đ mégis csak egy ember, ugyanakkor a világon millió fohász száll feléje egyazon pillanatban. ‒ Đ immáron az isteni Napba öltözött asszony. Vagy, ha a másik képet vesszük: palástja alatt ott van az Atya, Jézus és a Szentlélek. Aztán pedig, ha felidézed, amit az imáról mondtunk, kérdésedre ugyancsak feleletet kapsz. Mária tisztelete által még szélesebbre tudod nyitni lelked ablakait az Isten elđtt, aminek a helyesen végzett ima során mindig meg kell történnie, amitđl pedig az imánk hatékonysága függ. Mária a helyesen imádkozó đsmintája. Fenntartás nélkül, teljesen feloldódott lélekkel fogadta magába az Istent, bár szorongott és aggódott. Én leginkább ezt igyekszem eltanulni tđle. És hát azért se féltem a Mária-tisztelettđl hitünket, mert đt nem lehet befogadni anélkül, hogy a palástja alatt lévđket be ne fogadnánk. Még egyszer mondom: gondolhatsz itt az eredeti képre, ahol a rászorulókat vonja védelmébe –, vagy az általam festettre, ahol Đ a Szentháromságot takarja magához. Tehát nem vétesz az igaz hit ellen, ha Máriát tiszteled, ha a rózsafüzért imádkozod vagy ha đt közvetítđül, szószólóul teszed meg életedben. Sđt! ‒ Még egy utolsó kérdésem volna, és nem fárasztalak tovább. Mi a véleményed a búcsújárásról – Máriagyıd, Csíksomlyó, Lourdes... ‒ Felemelđ zarándoklatok lehetnek. Nagyon sokat tudnánk róluk beszélni. Sokakat segítenek abban, hogy Máriával találkozzanak, ilyenkor rendkívül üdvösek. Úgy gondolom azonban, hogy miként ahhoz, hogy Jézussal találkozzunk, nem kell Jeruzsálembe menni, úgy Máriával való találkozás végett se kell világgá menni.

248

Saját Szızanya

Ez a beszélgetés, Borcám, megmelengette szívemet. Nem tudom, Te mit éreztél elolvasása után. Eddig nagyon kedves, lelkes Mária-tisztelđ ismerđseimmel lélekben nem tudtam igazán azonosulni. Egy kicsit úgy voltam velük, mint a protestáns hittestvéreink. Az atyával való beszélgetés hidat épített hozzájuk. Az általad is ismert Matyi bácsira és Rozinára gondolok itt elsđsorban. A zarándoklatokról mondottakból pedig az vált számomra nyilvánvalóvá, hogy értelmüket kizárólag a résztvevđk lelki elkötelezettségétđl nyerik. Különben könnyen megeshet, hogy inkább rombolnak, mint építenek.

249

62. levél SZAMÁRTESTVÉREM I. Testem I. Végy a kezedbe egy könyvet, Borcám! Egy arasznyi távolságból gyönyörıen tudod olvasni. Aztán közelítsd a szemedhez. A betık egyre jobban összeolvadnak, míg végül csak a fekete sorokat érzékeled. Hasonlóképpen járunk akkor is, ha önmagunkat próbáljuk megismerni. A kitartás segít ugyan valamelyest, de csak valamelyest! Ha a világos szobából sötétbe lépünk ki, egy kis idđ múlva derengeni kezdenek ott is a tárgyak. De csak derengenek! Türelemmel is csak ekkora sikerre számíthatunk önmagunk megismerése esetében is. A ma megküldött beszélgetés a testi valónk titkait szerette volna feltárni. Az atya egészségi állapota miatt sokra ugyan nem jutottunk, de a folytatás megértéséhez bizonyára jól jön. Nem akartam terhelni, de đ marasztalt. Ha lemegy a Nap, az égen fölragyognak a csillagok. Ha nem tévedek, jó öreg barátom esetében is valami hasonló játszódik le. Most, amikor napja leáldozóban van, felragyogott élete égboltján néhány igazság-csillag, amit szeretne velem – velünk – megosztani. Ne szalasszunk el egyetlen alkalmat se – mondta. És a középkori kódexmásolók mondását idézte: „Nulla dies sine linea”, azaz ne múljon el nap úgy, hogy egyetlen sort se írtunk. ‒ Sokat beszéltünk az égiekrđl – kezdte –, fordítsuk most tekintetünket a hozzánk közelebb esđkre! Elsđsorban a Szent Ferenc atyánk által szamártestvérnek titulált testünkre. Ne gondold, hogy nekünk, szerzeteseknek, kevesebb gon250

Szamártestvérem I.

dunk van vele, mint nektek, akik a világban forgolódtok. Egyik alkalommal rendalapítónk a testi kísértésektđl csak úgy tudott szabadulni, hogy meztelenül a csipkebokorba vetette magát. Egészségével is gondjai voltak. Testén Krisztus vérzđ sebei jelentek meg, súlyos gyomor- és májbántalmaktól szenvedett, és elveszítette szeme világát. 44 évesen halt meg. ‒ Ki érti ezt – vettem át a szót. Đ aztán igazán kedves volt Isten elđtt, mégis ilyen nyomorúságos véget ért! Akkor hogyan számíthatunk isteni segítségre mi, amikor bajban, betegségben vagyunk? ‒ Nem tudom. Talán nem is fért bele alázatos, elkötelezett életébe, hogy kivételes bánásmódot kérjen az Úrtól. Az đ élete így volt teljes. ‒ A tiéd meg azzal, hogy segítesz rajtunk. Kislányom magas lázzal fekszik otthon. Testileg, lelkileg elgyötört. Kérlek, imádkozz érte! ‒ Megteszem, de nem vagyok csodatévđ. Már megpróbáltam hasonló esetekben bajba jutottakon segíteni, de eredmény nélkül. Jó orvost vagy gyógymódot, gyógyfüvet tudok ajánlani. Ez minden. Gyógyítani nem tudok. ‒ „Kérjetek, és adatik. Zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek!” – mondta Jézus (Mt 7,7–8). Akkor mi az igazság? ‒ Nem tudom. Talán másképpen nyitnak ajtót, mint ahogy azt mi várnánk. Az biztos, hogy különbözđ tehetségekkel vagyunk megáldva, és Isten is ennek mentén tud csak segíteni. (Kezembe adta Szentírást, és mutatta, mely szakaszt olvassam fel Pál apostoltól.) „A lelki adományokra nézve pedig, testvérek, nem akarom, hogy tudatlanok legyetek. […] A kegyelmi adományok különfélék ugyan, de a Lélek ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. És 251


az erđ-megnyilvánulások is különfélék, de Isten, aki mindezt mindenkiben cselekszi, ugyanaz. A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele. Egyik a bölcsesség szavait kapja a Lélek által, a másik a tudományét ugyanattól a Lélektđl. Más valaki a hitet kapja ugyanabban a Lélekben, ismét más a gyógyítások adományát az egy Lélek által, vagy csodatévđ hatalmat, prófétálást, a szellemek megítélését, a nyelveken való beszédet vagy a nyelveken való beszéd értelmezését. Ezt mind egy és ugyanaz a Lélek mıveli, mindenkinek úgy adva részt, ahogy akarja.”(1Kor 12,1–14). Látod, már a kezdet kezdetén is ugyanezzel a ténnyel kellett számolniuk az đskeresztényeknek. Mi tehát nem azért nem tudunk gyógyítani, mert elkorcsosodott keresztények vagyunk. Az egyik ember tud gyógyítani, a másik nem. Talán még csak életszentséghez sincs kötve. ‒ Nemcsak az a szent, akirđl az egyház úgy nyilatkozik. Én ismerek valakit, aki tud gyógyítani. És tđle hallottam, hogy az egyik faluban pedig él egy néni, aki „látó”. Persze kérdés az, hogy mi köze van mindehhez a szamártestvérnek? ‒ Ne becsüld le szamártestvéredet! Különös státuszba került azzal, hogy ember lett. Már nem élhet úgy, mint egy állat, ha meg angyali életmódra szorítod, rövidesen az angyalok között találja magát. Képességei is különösek. Képes nagyobb teljesítményre, mint egy állat, ugyanakkor isteni magasságokba is fel tud kapaszkodni. (Magába fordulva kivárt, majd fejét fel se emelve a szemüvege felett rám nézett:) Azt javasolom, hogy legközelebb innen folytassuk. Ma a szokásosnál is gyengébbnek érzem magamat. ‒ Kár, hogy én se rendelkezem gyógyító tehetséggel – próbáltam humorizálni –, aztán elköszöntem. 252

Szamártestvérem I.

Levelem elején azt mondtam ugyan, Borcám, hogy ezzel a beszélgetéssel nem sokra mentünk, azért befejezetlensége ellenére is lehet tanulságokat levonni belđle. A Pál apostol által felsorolt képességeket testünkben hordozzuk. A test pedig fejleszthetđ, így a fejleszthetđség ezekre a képességekre is ez vonatkozik. Nem tartom lehetetlennek, hogy valaki például a gyógyítás terén érjen el eredményt, noha elđtte ilyen adottsággal nem rendelkezett. Erre a feltételezésre a szamártestvérnek az atya által említett sajátos státusza is feljogosít.

253

63. levél SZAMÁRTESTVÉREM II. Testem II. ‒ Hogy van a kis lányod? – kezdte kérdésével a beszélgetést az atya. Imádkoztam érte. ‒ Köszönöm! Jobban van. És te? ‒ Én is. Múltkor ott hagytuk abba, hogy különös képzđdmény a testünk. Okát ismerjük. ‒ Ember-képlet! – igyekeztem bizonyítani, hogy nem falra borsó, amit mond. ‒ Ha játszanánk, azt mondanám, hogy „forró”. „Tız” akkor lett volna, ha az értelmet mondod. Általa a test képes belépni a teremtđ közegbe, ami a megértés feltétele. Ezzel fölfedezte Amerikát! Rálépett a soha meg nem elégedés rögös útjára. Ennek vagyunk áldozatai most mi is. Új világokat szeretnénk fölfedezni, mert hisszük, hogy vannak a megszokott miénken túl is szigetek és talán földrészek is. ‒ Testünket is ilyennek tekinted? ‒ Pontosan! Úgy gondolom, hogy az emberiség eddigi testlélek képlete beszıkítette látásunkat. Nincs halhatatlan lelkünk. Amit eddig halhatatlan léleknek tulajdonítottunk, az lopott holmi volt. ‒ Honnét loptuk volna? ‒ A Teremtđtđl! értelmünk az Đ világába hajózik be, amikor ért, és innét támad az az érzésünk, hogy halhatatlan lé254

Szamártestvérem II.

lekkel rendelkezünk. Értelmünkkel a világba „semmisült” Teremtđhöz, a mélységek Istenéhez vagyunk képesek leszállni. Ebbđl az következik, hogy mindaz a csodálatos emberi képesség, ami minket az állatok fölé emel, a testünk közvetítésével jut el hozzánk. ‒ A tapasztalat valóban ezt látszik igazolni. Szellemi képességeink nagyban függnek testi kondíciónktól. ‒ Viszont azt sem szabad elfelejtetni, hogy ebbđl a ténybđl az is következik, hogy a szellemi-lelki életünk visszahat a testre. Ezért az ember, ha okosan akar élni, éberen vigyáz mind a testi, mind pedig a szellemi-lelki életére. Bármelyiket elhanyagolja, kincse, a „szamártestvér”, válságba kerül. ‒ Nagyon zavar, atyám, hogy ha egyszer nincs lelkünk, akkor hogyan beszélhetünk lelki életrđl? ‒ Nem azt mondtam, hogy nincs lelkünk. Csupán halhatatlan természetét vontam kétségbe. És miként már korábban kifejtettük, ez nem jelenti azt, hogy a halállal megsemmisül. Kizárólag azt hangsúlyozom, hogy nem saját jogán halhatatlan a lelkünk, hanem halhatatlanságát Jézustól kapja. Ezt több szentírási hely igazolja. ‒ Meggyđztél. Fentebb azt mondtad, hogy ha okosan akarok élni, vigyáznom kell szellemi-lelki és testi életemre. Tudsz ebben valami kapaszkodót adni nekem? ‒ Ó, nagyon nehéz dolgot kérsz tđlem! Biztosan nem vagyok képes megfelelni elvárásodnak, de azért beszélhetünk róla. Az az igazság, hogy ahány ember van, annyi a megoldás. Legközelebb akkor térjünk rá vissza. Ég áldjon! ‒ Köszönöm!

255


Bizonyára Te is kiérezted, Borcám, ebbđl a beszélgetésbđl, hogy részben lesújtó, részben reményt keltđ, amit az atya a test-lélek kapcsolatáról mond. Kölcsönös egymásra hatásuk következtében a test képes a lélek ellen dolgozni, de – ami betegség, testi gyengeség idején különösen vigasztaló –, a lélek ereje támaszul szolgálhat a testnek: építheti, gyógyíthatja, erđsítheti azt.

256

64. levél AZ ESZKIMÓ ÖRÖME „Világhálóban” vergđdünk Legutóbb azt kértem, Borcám, az atyától, hogy szellemi-lelki életem ápolásához nyújtson segítséget. Tudom, sok értelmes könyv létezik ebben a tárgyban, de szerettem volna megismerni az atya véleményét is. ‒ Szerintem az emberek nagy része – én is – csak ösztönösen használom lélek és szellem fogalmakat – indítottam ezúttal a beszélgetésünket. Bizonyos konvenció mentén, de valójában nem tudjuk, mi a különbség köztük. ‒ A lélek-szellem témáról egyszer már beszélgettünk. Nem emlékszem, fogalmaztunk-e meg akkor valamit erre vonatkozóan? ‒ E tekintetben biztos vagyok. Várj csak, utána nézek a jegyzetemben, mert már én se emlékszem pontosan... Az én-élményhez kötötted. Az éntudat megjelenését követđen valamennyi ismeret – nemcsak a racionális, hanem az érzékek által szerzettek is –, az én-ben akkumulálódnak. Közben alakul, változik és gazdagszik az éntudatunk, vele párhuzamosan formálódik a lélek-élmény. Az ember szelleme és „szellemisége” viszont kizárólag az értelmi ismeretekbđl épül, az én-tđl kifelé irányulnak, az egyetemes mindenségbe, a „TE”-be ágyazódnak, így ezek az embert a lét racionális tartományának „világpolgárává” teszik. – Az én értelmezésemben körülbelül ezt mondtad ebben a témában. 257


‒ A lelket tehát azok az ismeretek táplálják – vette át a szót az atya –, amelyeket értelme és érzékei szállítanak az agyba. Az én befelé épített világa a lélek. Az önmagán kívül felépített világa pedig a szelleme. Mindkettđnek középpontja az én. Ebbđl következik, hogy az embert a lelke és a szelleme egyaránt minđsíti. ‒ Ezek szerint, ha megvannak hozzá a megfelelđ eszközeim, egy embert kedvem szerint alakíthatok, csupán csak meg kell teremtenem azt a miliđt, amely megszıri a hozzá eljutó információkat. ‒ A „kedvem szerint” határozó túlzás. Számítani kell a veleszületett tulajdonságokkal, tehetségekkel, és nem utolsósorban azzal a ténnyel, hogy értelme és hite a teljesen soha meg nem ismerhetđ isteni szférában mozog. Az viszont igaz, hogy megdöbbentđ gondolatot fogalmaztál meg. ‒ Mi benne a megdöbbentđ? ‒ A mögötte meghúzódó felelđsség. Milyen mérhetetlenül nagy a szülđ, a pedagógus, a társadalom felelđssége! Sđt az én felelđsségem önmagamért, hiszen létezik önnevelés is! Te magad is elámulsz, ha belegondolsz, mekkora hatalma van az emberek felett például a tv-nek. Sokan naponta hosszú órákat töltenek el elđtte. Isszák magukba a látványt, a gondolatokat. Minek a látványát? Kinek a gondolatait? Milyen látványt? Milyen gondolatokat? Az emberiség jelene és jövđje a média mágnások kezébe került. Nem a pedagógus és nem is a papok irányítják ma már a gyermekek lelkének fejlđdését, a felnđttek morálját, hanem a filmek, az újságok, folyóiratok, reklámok, az internet. Mind kiváló eszköz arra, hogy megszerezzék az emberi lélek fölött a hatalmat. És meg is szerezték. Az emberiség nagy veszedelme ennek következtében abból fakad, hogy nem a felelđsséggel gondolkodók, hanem az üzletembe258

Az eszkimó öröme

rek határozzák meg a közölt tartalmakat. A pénzpatkányok félelmetes manipuláló gépezete uralja a világot. ‒ Ennyire sötét lenne a helyzet? ‒ Bár tévednék! Nem valami felemelđ élmény tévedni, azért ez esetben nem bánnám... ‒ Nagyon gyorsan változik a világunk. A technika és a tudomány újdonságai pillanat alatt körbe futják a földkerekséget. A veled való beszélgetést is föltehetem internetre, és eljuthat olyanokhoz, akikre nem is gondolnál. Ha pedig angol nyelven teszed fel ma, holnap már esetleg egy eszkimó olvassa ujjongva. ‒ Az, és örömében sorra csókolja a szánhúzó kutyáit... ‒ Én azt tapasztalom, atyám, hogy nagyon sok fiatal tisztán látja a fenti káros folyamatokat a társadalomban. És örülnek, ha segítséget kapnak jellemük, egész önvalójuk formálásához. Én hiszem, hogy Borcám is hálás neked ezekért a beszélgetésekért. Utoljára azt szeretném még kérni tđled, hogy beszéljünk egy keveset testünkrđl. Úgy érzékelem, hogy gondolati rendszeredben nagyobb szerepet szánsz a testnek, mint ahogy azt az egyházi tanítóknál megszoktuk. ‒ Szívesen, de csak majd legközelebb. Isten veled! ‒ Veled is, atyám! Tudom, Borcám, azzal nem mondok újat, hogy mindig is nagy jelentđsége volt az ember életében az önnevelésnek. De mára különösen érvényes ez! Az ember lelkét és szellemét igyekeznek lefoglalni a tömegkommunikációs eszközök birtokosai, hogy üzleti és politikai céljaik számára manipulálják. Csak önfegyelemmel és önneveléssel harcolhatja ki magának az ember méltóságát, függetlenségét, hogy testét, lelkét, szellemét igaz értékek mentén alakíthassa. Nem is tudod, mennyire örülök, hogy Te függetleníted magadat ezektđl, és öntudatosan járod saját utadat! 259

65. levél GÖNCÖLSZEKÉR-FOGAT Test-lélek-szellem Az ötvenes években nagy volt a szegénység az országban. Kenyeret jegyre adták. Politikai okokból családunk nem kapott kenyérjegyet, így többször elđfordult, hogy kenyér nélkül maradtunk. Esténként mi, gyerekek, sírtunk, mert hiába volt lekvár vagy zsír, a kenyér hiányzott. Az alábbi beszélgetés nem a kenyérrđl szól, hanem a testrđl, amelynek a fontosságát életünkben akkor érezzük meg igazán, ha az bajba kerül. A mai emberek teste általában bajban van. Erre hívta fel figyelmünket az alábbi beszélgetésünkben az atya. ‒ Szeretnéd tudni, hogyan gondolkodom a testrđl? Valóban nagy jelentđséget tulajdonítok neki. Ha még egyszer újjá születhetnék, nagyobb figyelmet fordítanék rá. ‒ Lehet, hogy akkor se sikerülne. A kereszténységben akkora hangsúlyt kap a lélek és szellem, hogy törvényszerıen tekintjük a testet „szamártestvérnek”. ‒ Sok igazság van abban, amit mondasz, pedig a lélek és szellem göncölszekerét a szamártestvér húzza. Értelmünkkel és hitünkkel a csillagok között, az égben járunk, és elhanyagoljuk azt, ami ezt az égi utazást lehetđvé teszi. Kicsit ránk is érvényes, amit Arany János a világról mond: „Kész ugorni hegyen, völgyön/ S felbukik a sima földön”. ‒ A szerzetesekre gondolsz? 260

Göncölszekér-fogat

‒ Rád is... Jellemzđ, hogy hónapok óta a legkülönfélébb elvont kérdésekre várod tđlem a választ, de a test felđl csak „utoljára” érdeklđdsz. Szóval, azt várod tđlem, hogy megindokoljam, miért fordítanék nagyobb figyelmet a testemre, mint ahogy azt az emberek teszik. Elđször is tisztázni kell valamit. A látszat nem az, hogy a modern ember elhanyagolná a testét. Szinte minden a test körül forog, mert igazán üzletet a testtel lehet csinálni. Ne az „útszéli Máriákra” gondolj, hanem az étkezésre, piperecikkekre, szépségápolásra, balzsamokra, a gyógyszeripar és természetgyógyászok csodaszereire. Ezek mind olyan dolgok, amiket pénzért meg lehet vásárolni. ‒ Azért még lehetnek hasznosak. ‒ Nem vitás, csak kérdés, hogy elsđsorban kinek... ‒ Szóval ez a bajod a mai testkultúrával. Célját tévesztette! ‒ Talán inkább azt mondanám, hogy irányt tévesztett. Az embert emberré tevđ hármasság felbomlott. Testkultúránk elhanyagolja a lelket és a szellemet. ‒ Ezt én természetesnek találom, hiszen a lélek és szellem egészen más világ, mint a test. ‒ Éppen itt a baj gyökere! Hogy mondhatsz ilyent éppen te, aki már annyit hallottál tđlem arról, hogy a lélek és a szellem szülđje a test! Kísérd csak gondolatban az ember életútját csecsemđ korától. Szemedet szúrja ki az igazság, hogy testével párhuzamosan fejlđdik lelke és szelleme. A test, a lélek és a szellem szoros és elválaszthatatlan egységet képez. De – ami nagyon fontos – az utóbbi kettđ éltetđje a test! Ez az a tény, ami testkultúránknak és testápolásunknak irányt adhat. Hiába kozmetikázzuk, kenjük vastagon krémmel, rúzzsal az arcunkat, alatta az még nyúzott marad. Vágyaink, kíváncsi261


ságunk mint zabolátlan csikók, ragadnak bennünket újabb és újabb kalandba, munkába, miközben testünket a végsđkig kimerítjük. Reggel a sövény mellett figyeltem meg egy macskát. Már azt hittem egy hant tévesztett meg, olyan kitartóan kuporgott lesben. Mi tíz percig se tudunk megállni, és testünkre figyelni. Pedig akkor meghallhatnánk panaszait. Elfárad a testünk, és hiába isszuk a kávét, lompossá válik a lelkünk és a szellemünk is. ‒ Ha kávét iszom, felfrissülök. ‒ Nem felfrissülsz, hanem becsapod magadat. A lélek és a szellem sziporkái kialusznak a fáradt testben. Olyanná válik, mint az agyongyötört fuvarosló. Vonszolja a szekeret, de már ha a gazdája ráhúz egyet az ostorral, csak a farkával csap egyet annak nyugtázására, hogy értette, de nem fog ettđl vidám vágtába váltani. ‒ Szavaidból azt olvasom ki, hogy bár fontos a testünkre, a szamártestvérre odafigyelni, ez nem elég. A másik két testvért is be kell vonni a játékba. ‒ Helyesen látod. A test-lélek-szellem hármasságban egyik fél se dolgozhat a másik rovására. A harmonikus együttmıködésrđl az én-nek kell gondoskodnia. ‒ Szeretném, ha segítenél ebben is kiigazodni. ‒ Megpróbálhatjuk. Legközelebbre összeállítom a menetrendet. Addig te is gondold végig, mit szeretnél hallani. Ég veled! ‒ Elđre is köszönöm! A fuvarosló-hasonlat nagyon megragadta fantáziámat, Borcám. Számos ismerđsöm van, akiknél azt tapasztalom, hogy mire alkotó életet kellene élniük, megfáradtak. Kimerítették fizikai tartalékaikat. Húzzák a szeke262

Göncölszekér-fogat

ret, de már sziporkák nem pattannak ki életükbđl, szellemükbđl. De még ha nem is lenne minden veszve, szokásaik, életmódjuk olyan, hogy a regenerálódást nem teszik lehetđvé. Nem adják meg a testüknek ezt az örömet. Fáradtan bezöttyennek a tv elé vagy a számítógép elé, és testük, amely új életerđt lehelhetne lelkükbe, szellemükbe, tovább süpped a leépülés mocsarába. Gyerekkorom egyik maradandó élménye volt, amikor egy ökör elsülylyedt a mocsárban. Mi, akik a marhákat „đriztük” betereltük đket két „folyó közé” – ezek közül az egyik egy mocsárlecsapoló árok volt, amelyen átugrasztottuk đket, aztán éltük vidám életünket. Az említett ökör lement a folyó ágyába, ahol egy limány mély mocsarat épített, rajta pedig gyönyörı fı zöldellt. Ez „lépre” csalta a szóban fogó ökröt. Amikor rátaláltunk, már csak a háta és a feje látszott ki. Az emberek nagy veszđdséggel köteleket húztak át az ökör hasa alatt, és négytehenes fogattal partra vonszolták. Alig tudott szegény hazatámolyogni. – Hasonló módon csalnak bennünket lépre az emlegetett médiumok érdekes és színes mısoraikkal, és észrevétlenül jutunk az ökör sorsára. Még jó, ha akad, aki a „mély süllyedésünkbđl” kihúzzon.

263

66. levél ÁBEL AMERIKÁBAN Az otthont teremtđ Teremtđ Azt hiszem, Tamási Áron a fent nevezett regényében az élet értelmét így summázta: „Azért vagyunk a világon, hogy otthon legyünk benne”. Elsđ pillantásra célhatározói mondatnak tınik. Nyelvtanilag az is. De mit gondolsz, Borcám, tartalmát illetđen is célhatározói? Úgy gondolom, hogy ezt a mondatot éppen az teszi érdekessé, hogy miközben látszatra célt határoz meg, kétségbe vonja az általunk hajszolt célok szolgaságában töltött élet helyességét. Ebbe a gondolatba kapcsolódott bele az atya. Ez a mondat akár a teremtđ szájából is elhangozhatott volna: „Azért vagytok a világon, hogy otthon legyetek benne. Nem sekélyes cél ez az ember számára? – kérdeztem. Távolról sem! Az igazi otthon a békesség szigete; a tolerancia és a szeretet légköre lengi be. A család tagjai jól érzik magukat benne. Ha bajba kerül valamelyikük, mind igyekeznek segíteni rajta. Boldogságukat nem külön utakon keresik, hanem együtt, közösen. Hasonló módon képzelhette el a Teremtđ is a földet: az ember otthonának. Siralomvölgy lett belđle. Az önzés, a bın, a betegség, szegénység, a természeti katasztrófák sokak számára valóban azzá teszik. Nem tudott volna Isten kissé melegebb otthont teremteni? 264

Ábel Amerikában

Nem tudott. Ez a legtöbb, amit a végesbđl ki lehetett hozni. Az otthon további berendezése, építése az ember feladata, amit helyettünk senki sem végez el. Ez a lét szigorú törvénye. Bármilyen furán hangzik is, a végtelen Szeretet kezét is megkötđ szigorú törvény. Ez valóban furcsán hangzik. Mondhattam volna azt is, hogy ez a törvény Đ maga. Đ a törvény. „Otthonunknak” is Đ a törvénye, ezáltal az Isten és az ember közös otthona, és boldogságáért is közösen fáradunk. Létet adó jelenléte irányt ad munkálkodásunknak. Ha tetszik, ha nem, boldog otthont az ember csak Vele teremthet. Nélküle homokra építünk. Millió célt hajszolunk életünk folyamán. Ezek szerint célt tévesztünk vele? Mi akkor az ember célja a földön? A választ tulajdonképpen már beszélgetésünk elején megfogalmaztuk: a Teremtđvel közös otthonná építeni azt. Ez nemcsak a Vele való közös munkálkodást jelenti, hanem azt is, hogy a földet nemcsak a mi, hanem az Đ otthonává is tesszük. Tetszik ez a gondolat: Legyen a föld az Isten és az ember közös otthona! – Búcsúzóul még valamit szeretnék lelkedre kötni. Önmagadat is tekintheted úgy, mint aki véges kis istenséged két virágának, a léleknek és a szellemnek az otthona. Tested természete szerint ezeket szolgálja. De ha a lélek vagy a szellem visszaél pozíciójával, szükségszerıen megtapasztalják testük nélkülözhetetlenségét. Fönnáll azonban annak a veszélye is, hogy a szolga-test vonja uralma alá a lelket és a szellemet. Eszedet és akaratodat használd arra is, hogy ezeket a szélsđséges helyzeteket minél távolabb tartsd magadtól. Legközelebb majd itt folytatjuk. Isten veled! Veled is, atyám, és köszönöm! 265


Gondolom, Borcám, egyet értesz velem abban, hogy az atyának mélyen igaza van: szükséges a családi otthon és a föld nagy családjának az építése során a Teremtđvel közösen munkálkodni. Tamási Áronnak a bevezetđben idézett mondatát ilyen értelemben parancsnak is tekinthetjük: tegyük az ember és Isten számára egyaránt otthonná a világot. A beszélgetés végén elhangzott intelmét is figyelmedbe ajánlom: ügyelj a test-lélek-szellem harmonikus összjátékára!

266

67. levél A BIRKÓZÓK A test és a lélek Ha én birkózó lennék, Borcám, két lehetđségem nyílna a másik legyđzésére. Az egyik az, hogy đ gyengébb nálam. A másik lehetđség pedig, hogy én erđsebb vagyok đnála. Ha egyenlđ eséllyel indulunk, akkor a gyđzelmem csak az egyensúly felbomlása után biztos: az ellenfél legyengül vagy én megerđsödöm. A múltkori beszélgetést követđen az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy a test és a lélek, a test és a szellem között valami hasonló állandó birkózás zajlik, annak kimenetele pedig attól függ, hogy melyik erđsödik meg a másik rovására, vagy melyik gyengül le a másik örömére. ‒ Nálunk, szerzeteseknél ez a birkózás vérre megy – kapcsolódott a témához az atya. ‒ Szegény szerzetes-test! – jegyeztem meg mosolyogva. ‒ No, azért még senkié se vérzett el. (Majd komolyra fordítva a szót így folytatta:) Megjegyzésemmel csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy nálunk meglehetđsen egyszerı ez a képlet. Mi csak azt a terhet viseljük, amit fölvállaltunk. De ti, a világban sokkal kacifántosabb élethelyzetben vagytok. ‒ Kacifántosabb? (Mosolyomból megérezte, hogy az đ szájából furcsának érzem ezt a jelzđt.) ‒ Nektek azt a terhet is viselnetek kell, amelyet családotok, a rokoni és a baráti kapcsolatok vagy a munkahely vállatokra 267


rak. Nem bújhattok ki alóla. Sokan testileg-lelkileg belerokkannak. ‒ Én is kerültem már olyan helyzetbe, hogy fölvállaltam egy nagyobb munkát, majd kisvártatva nyakamba szakadtak elđre nem látható gondok és feladatok. ‒ Ahogy látom, nem rokkantál bele. Hogy csináltad? ‒ Fegyelmezettebben kezdtem élni. Odafigyeltem a pihenésre, és rendszeresen futottam, kirándultam, sziklát másztam. Persze szellemi túlterhelésrđl volt nálam szó. A megerđltetđ fizikai munka után nyilván másfajta „lazítás” szükségeltetik. ‒ Mit vársz tđlem, ha egyszer ilyen ügyesen válaszoltál az életed váratlan kihívására? ‒ Azt, amit már máskor is. Én futottam, mert a tapasztalat és okos könyvek azt mondták, hogy az hasznos. Mikor, miért, mennyire kell megdolgoztatnom a testemet? Szeretném ezt a témát is az általad képviselt összefüggésben látni. ‒ Rendben van. Egyelđre rögzítsük azt a gondolatot, hogy a megnövekedett lelki-szellemi kihívásokra helyes reakció az, ha az ember fokozottan odafigyel testi kondíciójára, és keresi annak javítására a számára legmegfelelđbb módokat. Ennek pedig az a gondolati háttere, amit korábban már tisztáztunk, hogy a test a lélek és a szellem szülđje, belđle merítik erejüket is. A megnövekedett lelki és szellemi terhelést csak a test teljesítđ képességének megnövelésével lehet ellensúlyozni. Most pedig elköszönök, mert vár a vizitátorunk. ‒ Micsodátok? ‒ Idđrđl-idđre küldenek a központunkból valakit, akinek elpanaszolhatjuk, ha sérelmeink, gondjaink vannak. Természetesen rendesen az elöljárókra szoktunk panaszkodni. (Elmosolyodott.) 268

A birkózók

‒ És te is szoktál panaszkodni? ‒ Míg fiatal voltam. ‒ És volt értelme? ‒ Semmi. (Ezen mindketten jót derültünk, aztán elköszöntünk.) Az én életem már lecsendesedett, Borcám. A még meglévđ kihívásokra is kialakultak a válaszaim. Neked, akinek a fiatal élete még nagyszerı távlatok vonzásában ég, nagyon oda kell figyelni a fent megfogalmazott alapelvre: a megnövekedett lelki és szellemi terhelés esetén tested állapotára nagyobb gondot kell fordítani, mint rendesen. Ezt az elvet fordítva is meg lehet fogalmazni: amennyire szabadságodban áll, csak akkora lelki és szellemi terheket végy válladra, amelyeket fizikumod még elviselni és hordani képes.

269

68. levél BUDDHA VAGY LAOKOÓN Testkultúránk A keleti kultúráról, Borcám, a megelégedett békességet sugárzó, kövérkés Buddha-szobrok jutnak eszembe, amelyek a belsđ erđ és békesség ideálját képviselik. A nyugati kultúra jelképének pedig a Laokoón szoborcsoportot tudnám elképzelni: dagadó testi erđ, fogcsikorgató küzdelem... Úgy gondolom, hogy e két szélsđség között hangszerelik életüket az emberek, hogy a számukra legkedvesebb dallamot hozzák ki belđle. Ehhez igazodik testkultúrájuk is. Több szakkönyvet elolvastam mindkét részrđl, mert mindig is szerettem volna testemmel okosan bánni. Az mára világossá vált számomra, hogy az egyes mesterek technikáikat világnézetük által meghatározott életszemlélet alapján dolgozták ki. Ezért rendkívül kíváncsian vártam jó öreg szerzetes barátom elképzelését a testkultúráról. Azt reméltem, hogy ebben a kérdésben is segít majd tisztábban látni, hiszem szegrđlvégrđl összes beszélgetésünk az emberi test körül forgott. Hát nem is tévedtem. ‒ Nem árulok el titkot – kezdte vontatottan az atya –, amikor azt mondom, hogy a keresztény kultúra alapvetđen az aktivitás kultúrája. Leginkább talán Pál apostol sokat idézett mondata érzékelteti ezt, miszerint „a hit cselekedetek nélkül holt” (1Kor 13,2). De ez irányba mutat az életrđl megfogalmazott véleményünk is, miszerint az életnek belsđ törvénye, hogy soha meg nem elégedik. E tekintetben nem szubjektív célok, hanem a teljesebb felé irányuló belsđ rugók hajtják. 270

Buddha vagy Laokoón

‒ Ha jól értelmeztem, az ember-képlet parancsszavaként fogalmaztad ezt meg. Ennek mentén hömpölyög a lét, az élet áradata. ‒ Igen, az emberképletbđl olvasható ki, mi a helyes emberi magatartás. Benne szerves egységben van jelen az anyagi és az isteni világ. Ezért tudott Isten beletestesülni az emberbe, és általa teremteni, megváltani. Ennyi talán elég is a visszatekintésbđl. Erre viszont szükség volt ahhoz, hogy a testünkhöz való viszonyunkban tisztán lássunk. ‒ Ha nem tévedek, gondolati rendszeredben Szent Ferenc szamártestvérét, a testet trónra juttattad. ‒ Ez azért túlzás. Csupán emberségünk kibontakoztatásának rögös útján nagyobb jelentđséget tulajdonítok neki – a szellemi és lelki életben is –, mint tettük azt eddig. A púpos könyvmoly vagy az elszáradt aszkéta nem lehet a kereszténység embereszménye. Ezzel távolról se akarom elítélni azokat, akik testüket szinte elégetik a tudomány és a lelki élet szerelmében. De nekik is szem elđtt kell tartaniok azokat az alapelveket, amiket én ma lelkedre szeretnék kötni. ‒ Nem is várok tđled mást, mint alapelveket, hiszen ahány ember, annyi életút létezik, miként az elđbb a könyvmoly vagy az aszkéta esetében is toleránsan megjegyezted. ‒ Ez megnyugtat, mivel e téren én is sáros vagyok... Ugyanakkor az elvek gyakorlati kipróbálásához már öreg vagyok. Te viszont beépítheted đket életedbe. ‒ Bizonyára meg is teszem. ‒ Az emberek életük kiteljesedését két szélsđség között keresik: belsđ szemlélđdés és az aktivitás között. Keleten az elđbbi, nyugaton az utóbbi uralkodó gyakorlat. A testet egyik kultúra se tudja megkerülni. A keleti belülrđl, a nyugati 271


kívülrđl közelíti meg. Az elđbbi a belsđ szervekre, idegrendszerre, légzésre koncentrál, az utóbbi a gimnasztika és atlétika által az izomzatra, fizikai teljesítđképességre. Ezeket te is ismered. Azt javasolom, közelítsük meg testünket a mi emberképünk alapján: az ember a test-lélek-szellem hármassága, amely hármasságban a test a másik kettđ szülđje. A lélek és a szellem olyan gyermekek, akik a szülđ fejére nđttek, de létükben függnek tđle. ‒ Ha jól sejtem, amikor te testkultúráról beszélsz, egyik szemed a két „gyermeken” nyugszik. ‒ Ez nagyon fontos. Nemcsak a szemed, hanem a füled is rajta legyen. ‒ Ezt hogy értsem? ‒ A test beszél hozzád. A lelkedhez! Ha befelé hallgatsz, észre is veszed. És ez nagyon fontos: halld meg a tested szavát! A teljes elcsendesedés és ellazulás állapotában lehetséges csak. Ez az elsđ alapelv, amit a lelkedre szeretnék kötni: tisztelni kell a test szavát! Nem elfojtani célokat hajszolva, zajos mulatsággal vagy doppingszerekkel – kávéval, teával, colával. Csak így hallod meg, ha valami nincs benne rendben: betegség csírázik titkon vagy kimerült. ‒ Ha nem tévedek, ez a lélek feladata. Juttatsz valamilyen szerepet a szellemnek is? ‒ A szellem tájékozódjon az énednek legmegfelelđbb testápolási gyakorlatokról. Mert a második alapelv: ami nem mozog, az elhal. Amit elhanyagolsz, elsorvad. A szellemed dolgozza ki tehát annak módját, hogy miként tudja testének valamennyi porcikáját megmozgatni. Mondhatnám, szerkesszen meg egy eszperantó nyelvet, amelyen meg tudja szólítani tagjait, szerveit. ‒ Ez annyit jelent, ha jól értem, hogy rendszeresen tornásszon. 272

Buddha vagy Laokoón

‒ Igen, fontos a rendszeresség. Tekintsd olyan kötelességednek, mint az imát. Csupán a „torna” szót kellene árnyalni. Nem föltétlen nyugatias testmozgásra gondolok. Testi-lelki alkatunk, életkörülményeink határozzák meg a módját. A helyes mozgás megválasztása a szellemed feladata. Lehet úszás, futás, labdajáték gyógytorna, de lehet jóga, qi-gong, hogy a keletieket se hagyjuk ki. Fontos, hogy elalvás elđtt mindig lazulj el, és válts szót a testeddel. ‒ Ezt talán nem lesz nehéz megtenni – különösen, ami az ellazulást illeti... ‒ További alapelv: amikor ellazulsz, lelked szeretettel omoljon el egész testedben. A reláció újat teremt. Ez a módja a relációnak erđt és egészséget teremt benned. Amilyen gyakran csak tudod, valósítsd meg ezt a relációt. ‒ Igyekezni fogok. ‒ A következđ, amit lelkedre kötök: ügyelj a hármasság harmóniájára. A tested csak akkor tudja betölteni maximálisan a lelkedet és szellemedet támogató, éltetđ funkcióját, ha azok az đ szeme, lelkiismerete és akarata lesznek. Különben a test vak, esztelen, lelkiismeretlen és akarat nélküli, avagy makrancos, mint a csacsik általában. Ne feledd, a szamártestvér számít rád. ‒ Talán ezt lesz legnehezebb teljesítenem... ‒ További fontos elv: Ha el akarod kerülni, hogy a megnövekedett lelki, szellemi terhek alatt a tested összeroskadjon, megnövekedett figyelemmel kell lenned iránta. ‒ Errđl múltkor beszéltünk. Ismerek olyan, számomra kedves, embereket, akik nagyon sokat dolgoznak, és bár értelmesek, és már jelentkeznek testük vészjelzései, mégse változtatnak korábbi passzív életmódjukon. Pihenésképpen interneteznek, vagy tv elé ülnek. 273


‒ Sajnos ez az általános a modern ember életében. A túlterhelést nem kompenzálja testének aktív ápolásával, így az korán leépül, tönkremegy. Ne zárjuk azonban ilyen szomorú képpel ezt az amúgy izgalmas és fontos témát. Befejezésül egy reményt éltetđ igazságot szeretnék megfogalmazni és ajándékul adni. ‒ Még egy ajándékot? Elđre is köszönöm! ‒ Azt mondtuk, hogy a test-lélek-szellem eleven összjátékában és relációjában él az ember. Ha még emlékszel, minden reláció a Teremtđben, az Đ közvetítésével szövđdik. Ezért, ha a beszélgetésünk során említett bármely módon ápolod testedet, tudd, az Đ jelenlétében és közremıködésével történik. És miközben ily módon az ember-képlet benned kiteljesedik, tested, ez a szamártestvér olyan testvéreddé válik, aki hátára vesz, és közelebb visz téged az éghez. ‒ Köszönök, atyám, mindent! Segítségeddel, érzem, én is közelebb jutottam az éghez! Isten áldjon! Ezek, Borcám, az atya végsđ búcsúszavai voltak hozzám, egyben szellemi végrendelete. Tisztán és keményen formálta a testkultúra alapelveit, amelyekrđl nagyon hamar kiderült, hogy messze túlmutatnak a test világán. Önmagunk formálásának törvényei! Dđlt betıkkel írtam át đket számodra, hogy mélyen elmédbe vésđdjenek. Ismerem szívedet, lelkedet, és tudom, hogy igyekezni fogsz megteremteni saját tested, lelked és szellemed harmóniáját. Ez az ember útja. Minden, felelđsséggel élđ ember útja... Biztos vagyok benne, hogy az atya szeme rajtad lesz odaátról, és szurkol neked – nekünk.

274

BÚCSÚZÓUL Remélem, Borcám, a megküldött beszélgetésekkel nemcsak az éghez, hanem a földhöz is közelebb segítettelek. Ezt fontosnak tartanám, hiszen a megfogalmazott gondolatok egyik kiemelt mondandója, hogy nem lehetek otthon az égben, ha nem vagyok otthon a földön. És ez igaz fordítva is! Ez ember-voltunk, az ember-képlet alapvetđ sajátossága. Az emberi és isteni, a földi és az égi lép bennünk egységre. Ennek következtében a test-lélek-szellem sajátos szövetsége, relációja mentén alakul életünk. Ennek az életnek és emberségünknek pedig minden teremtmény fölé emelđ méltóságot az ember-képletbe testesült Teremtđnk, Jézus Krisztus ad, akinek világunk a létét és megváltását köszönheti. Đ, az Atya „elsđszülöttje”, mindeneknek nemcsak teremtđje, hanem éltetđje, fenntartója, a kozmosz, a világmindenség királya. Különös királyság azonban ez! Nagypénteki királyság. Belesemmisülés által vett királyság. A végtelen alázat árán vett királyság. A legnyomorultabb ember által is megtagadható királyság. Rejtđzködđ királyság, hogy a végtelen szeretet ajándékaként a nem létezđ is létet nyerjen. Ebbđl eredđen embertestvéreinek királysága is különös: a szegények, az elesettek, az üldözöttek, a szelídek, a halálra szántak királysága! A mi királyságunk!... Érzékeled, Borcám, milyen szédítđ magasságok, mélységek és méltóságok birtokosa az ember? Isten szállásadója, a teremtés és megváltás nélkülözhetetlen, megkerülhetetlen föltétele. Arca, az ember-képlet a kozmosz minden elemén átsüt! Minden okunk megvan hát arra, hogy itthon érezzük magunkat benne. Ha pedig otthonunk, felelđsek vagyunk érte. Felelđsek királyságunkért... 275

Leveleim elején csillagokat emlegettem. Ott különös összefüggésben. Azzal a reménnyel köszönök el tđled, Borcám, hogy a beszélgetéseket olvasva valódi igazságcsillagok ragyogtak fel életed egén, amelyek magányos ember-utadon elkísérnek, és ha megfáradva rájuk emeled szemedet, biztatón intenek feléd, és erđt sugároznak Beléd. Isten áldása kísérjen utadon, kis Borcám! Édesapád

276

TARTALOMJEGYZÉK Kopernikusz csillagokat lát l. Az ember 2. Az EMBER 3. Egy kövület 4. A kis misztikus novícius 5. A matematikus-Isten 6. Isten „belesemmisülése” 7. Barátom ırhajóba száll 8. Nirvana 9. Egy isteni kincs 10. Egy felfoghatatlan manđver 11. A röghöz tapadt fantázia csđdje 12. Te mondád, Pilátus! 13. Szđrlabda 14. Ádám bıne nem lepte meg Istent 15. Helyet adott nekünk önmagában 16. Két vállra fektetve 17. „Hajh, de bıneink miatt...” 18. Amíg alszom, vigyáz reám 19. Isten tenyerén 20. Varázsigék – avagy? 21. Elđny a fogadónál

5 7 10 13 15 20 23 26 29 31 35 38 42 46 50 56 59 62 67 71 75 78 277

22. A „matematika” diadala 23. Ufók a láthatáron 24. A világ gazdátlan – csak látszat! 25. Csillagfiú 26. Nagypéntek 27. A bárány hısége 28. Hđsies vezeklđk 29. Holtomiglan 30. Legyetek jók! 31. A Teremtđ arca 32. A tenger és a kis fiú 33. Hárman egy fedél alatt 34. Hiszem, ha látom 35. A kutyaugatás és a megértés 36. A kenguruknál látogatóban 37. Ideák és gólok 38. Nemcsak a lényeg láthatatlan 39. Maradandóbb, mint a piramis 40. A hegymászók kötele 41. Reláció a csodák országában 42. Egy váratlan monológ 43. A reláció csodát tesz 44. Rabszolgafelszabadítás vízzel 45. Összhang-teremtés 46. A szeretet fđiskolája 47. Ami mozgat Napot és minden csillagot 278

81 86 90 94 98 103 107 110 115 120 123 127 132 137 140 144 147 150 154 158 163 165 170 175 180 185

48. Az ígéret szép szó 49. Napfürdđ-effektus 50. A beteljesülés 51. A kiváltságos 52. Vendégségben Istennél 53. Hídépítés 54. Közlekedđedény-effektus 55. Jövđnk édesanyja 56. Tanuljunk differenciálni! 57. Szeretni parancsszóra 58. Egy nem létezđ parancs? 59. A legnehezebb parancs 60. Saját Isten 61. Saját Szızanya 62. Szamártestvérem I. 63. Szamártestvérem II. 64. Az eszkimó öröme 65. Göncölszekér-fogat 66. Ábel Amerikában 67. A birkózók 68. Buddha vagy Laokoón Búcsúzóul

190 195 199 203 206 210 215 220 224 230 233 237 240 245 250 254 257 260 264 267 270 275

279

KOPERNIKUSZ LEÁNYÁHOZ

Recommend Documents