Konferencia a Vajdahunyadvárban, az évi földreform 65. évfordulóján

Örökségünk 2010. 2. szám

A Társaság 2010. évi kiemelkedő programja volt a 65 évvel ezelőtt, 1945-ben végrehajtott földreformról és Nagy Imre földosztó miniszteri tevékenységéről történő megemlékezés, melynek központi rendezvényét Budapesten tartottuk. Előtte néhány nappal a NIT Békéscsabai Csoportja szervezett kisebb emléktanácskozást, majd a program augusztus 19-én zárult a Nyíregyházán rendezett konferenciával, és a Tiszanagyfaluban tartott emléktábla avatással.

Konferencia a Vajdahunyadvárban, az 1945. évi földreform 65. évfordulóján A Nagy Imre Társaság az 1945. évi földosztás 65. évfordulója és Nagy Imre földosztó miniszteri tevékenységének tiszteletére tudományos tanácskozást rendezett 2010. március 29-én Budapesten. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum adott helyet a rendezvénynek, míg a Nagy Imre Alapítvány és az MTA Agrártörténeti és Faluszociológiai Bizottsága szakmai és anyagi támogatással járult hozzá a program sikeréhez. Fehér György, a múzeum főigazgatójának köszöntője után Romány Pál, az akadémiai bizottság s egyben a konferencia elnöke felolvasta Gráf József vidékfejlesztési miniszter köszöntő levelét. Romány Pál nyitó előadását Földkérdés a Kárpát-medence alján címmel tartotta meg. Előadását alább közöljük, ezért e helyen csak néhány fontos gondolatát idézzük fel. A 20. századi, magyarországi földosztó törekvések alapos indokoltságát nemzetközi összehasonlításban mutatta be a hallgatóságnak, kiemelve, hogy a korábbi – kis volumenű – földosztó akciók nem változtattak az alapvetően anakronisztikus földbirtokszerkezeten. Az előadó ezután felvillantotta az 1945. évi „új honfoglalás” egyes momentumait, kifejezte meggyőződését, hogy a földosztás és a földosztók emlékezetének megőrzése az utókor minden generációjának erkölcsi kötelessége. Romány

Pál felidézte néhány, Nagy Imrével kapcsolatos személyes emlékét, akivel először 1949-ben, mint az Agrártudományi Egyetem agrárpolitikai tanszékének vezetőjével találkozott, ugyanis másodéves hallgatóként az előadások demonstrálását, technikai előkészítését végezte. Később Nagy Imre első kormányfői megbízatása idején már, mint egy állami gazdaság vezetőjének munkáját határozta meg az „új szakasz” gazdaságpolitikája. Tóth István történész Nagy Imre és a népiek földreform koncepciójának gyökereiről és az 1945-ös javaslat kimunkálásáról (19381945) című előadásában részletesen foglalkozott a földreformrendelet szakmai, politikai előzményeivel és a politikai koncepció kialaku-

1

lásának kérdéseivel. Bevezetőben arról szólt, hogy csak a világháború végén alakultak ki a feltételei annak, hogy az új politikai-hatalmi viszonyok között megvalósítható földreform koncepciót ki lehessen dolgozni. A megelőző időszak mind a népiek mozgalma, mind pedig a kommunisták részéről egy kivitelezhető földosztás elvi és szakmai szempontjait feltáró elméleti munkát követelt meg. Az előadó elsőként Kovács Imre, a népi mozgalom egyik meghatározó alakja koncepciójának kialakulását és lényeges elemeit mutatta be. Kovács álláspontja szerint a földbirtokmegoszlás rendkívüli aránytalansága az oka annak, hogy a magyar mezőgazdasági lakosság négyötöde agrárproletár sorban él. Új földreformot hirdetett, miszerint: „…A magyar népet a magyar föld birtokosává kell tenni, hogy az ország népe megmaradjon.” A politikus részvételével 1939-ben alapított Nemzeti Parasztpárt ekkori földreformtervezetének Kovács Imre és Erdei Ferenc nagyon hasonló tartalmú elgondolásai szolgáltak alapul, mely tervezet lényege: a kötött (főként hitbizományi) birtok megszüntetése, az 500 kataszteri holdnál nagyobb birtokok földosztásra való kisajátítása, a paraszti birokokon belüli tagosítás, az önkéntesen alakuló szövetkezeti termelő üzemek támogatása, s végül a megmaradó mezőgazdasági munkásság és cselédség életkörülményeinek intézményes javítása. Donáth Ferenc újabb szempontokat vetett fel, amikor bizonyította és hangsúlyozta, hogy az ipari munkásságot meg kell nyerni a földreform támogatására. Előadásának következő részében Nagy Imrének a szovjet emigrációban kialakuló álláspontjával foglalkozott Tóth István. Ismeretes, hogy az emigrációs éveiben agrárszakértővé képezte ki magát, nyomon követve a földkérdés megoldásával kapcsolatos hazai vitákat, mozgalmakat. Az Új Hang c. folyóiratban közölt egyik írásában így fogalmazott a kérdés jelentőségéről: „Kétség nem fér hozzá, hogy a mai Magyarországon az agrárkérdésnek újra döntő, össznemzeti jelentősége van.” Az előadó kiemelte, hogy Nagy kezdettől fogva nagy hangsúllyal írt arról, hogy a munkásosztálynak a dolgozó parasztsággal szövetségben, mint a demokratikus átalakulás egyik meghatározó feladatát kell véghezvinnie a földreformot. Az 1939-es írásaiban kifejtett koncepciójának a

többi felfogáshoz képest radikális, össztársadalmi átalakulásba ágyazott jellegét a következő idézettel szemléltette: „A nagybirtokrendszer megsemmisítése, a szabad paraszti földtulajdon megteremtése csak az ország egész társadalom-gazdasági szerkezetének átalakításával, tehát demokratikus forradalom útján valósítható meg.” Az előadás befejező részében a megvalósult radikális földreform előkészítésével, Nagy Imre ebben betöltött meghatározó szerepével, valamint a földreform

kapcsán lefolyt koalíciós viták fontosabb momentumaival ismertette meg a konferencia hallgatóságát Tóth István. Annak igazolására, hogy a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt együttműködésének eredménye volt a földreform tervezetének kidolgozása, hivatkozott Nagy Imre 1945. február 25-én Debrecenben elhangzott bejelentésére is, miszerint „A földreform a NPP és a MKP javaslata alapján készült el.” Ezután Sipos József történész Nagy Imre, a földosztó miniszter című előadása következett, melyet előző számunkban már közöltünk, mintegy a konferencia beharangozásaként. A konferencia következő előadása Donáth Ferenc a földreformról és a demokráciáról címmel hangzott el. Nagy Imre egykori közeli munkatársának az 1945 utáni átalakulás fő kérdéseiről kifejtett álláspontját ifj. Donáth Ferenc mutatta be. Előadásának bevezetéseként elmondta: „Magyarázattal tartozom, hogy miért tartok előadást Donáth Ferenc demokráciáról, földosztásról vallott nézeteiről. A Nagy Imre Társaság tagjai a tanúim, hogy közel tíz éve ez az első alkalom, amikor apámról beszélek. Most se tenném, ha nem tudnék Donáth meggyőződésének ismertetésével vigaszt adni a

2

faluban született. 1945. március 22-től Szabolcs megye Tiszai felső járásában, majd a Nagykállói járásban végezte biztosi munkáját, mégpedig nem könnyű politikai-lélektani feltételek között, ugyanis e járás lakosságát az átlagosnál jobban sújtották a szovjet hadsereg általi zaklatások, polgári személyek elhurcolása hadifogoly szállítmányokkal. Később a megye egész területére kiterjedt a miniszteri megbízása. Pál József részletesen megismertette a hallgatóságot miniszteri biztosi tevékenységének mibenlétével, a szabolcsi földosztás hangulatával, nem ritkán radikálisnak bizonyult végrehajtásával. Elmondta, hogy ennek jórészt az igen nagy földhiány volt az oka, ezért is került sor a rendeletben megszabott birtokhatárt megsértő kisajátításokra. Nagy Imre ezzel kapcsolatos álláspontjának bemutatására felidézett egy esetet, amikor nem engedélyezte a megyei földbirtokrendező tanácsnak, hogy jóváhagyja egyes paraszti birokok 100 holdon felüli részének kiosztását. Előadást tartott még Dobszay Károly, a Népi Írók Baráti Társaságának elnöke Erdei Ferencnek a földosztásban betöltött szerepéről, aki a népiek mozgalmának egyik vezéralakja, a Nemzeti Parasztpárt egyik alapítója volt. A konferenciát Romány Pál akadémikus zárta be, aki ismét hangsúlyozta a múlt értékeinek továbbadását, az átörökítés és emlékezet szerepének fontosságát. Kiemelte, hogy az eddigieknél nagyobb figyelmet érdemelnének a magyar agrárium szakágazatainak történetét célzó kutatások, a szakma egykori kiemelkedő személyiségei teljesítményeinek megbecsülése. Ennek kapcsán beszámolt arról is, hogy készülnek méltó módon megemlékezni Erdei Ferencről, az akadémikus agrárpolitikusról, születésének közelgő 100. évfordulóján.

demokrácia híveinek.” Ezután idézte Kis Jánosnak a rendszerváltást követően megfogalmazott véleményét Donáth Ferenc demokrácia felfogásáról: „Ami pedig túléli, az benne lesz mindannyiunkban, akik hozzá hasonlóan komolyan gondoljuk Donáth Ferenc krédóját, mely szerint a politika nem az elit hatalomgyakorlásának művészete, hanem soha véget nem érő küzdelem azért, hogy a hatalom minél nagyobb része visszaszálljon azokra, akik fölött s akik nevében gyakorolják.” Donáth Ferenc tevékeny részese volt 1937-ben a Márciusi Front megszervezésének. Az ország demokratikus átalakítását, az 500 kataszteri holdon felüli birtokok felosztását, és a Duna-völgyi népekkel való együttműködést célozták a baloldali mozgalom követelései. Veres Péter írta később Donáthról: „…mindig mindenben egyetértettünk. Ez nyilvánvalóan azért is könnyű volt nekünk, mert már a forradalom és persze a földosztás előkészítésén munkálkodó Márciusi Frontban is egyetértettünk. Ami meg azért volt könnyű, mert mind a ketten szocialista forradalmárok voltunk és belülről, hazulról ismertük a magyar valóságot: földet és népet.” Az előadó ezután kifejtette, hogy Donáth Ferenc a demokrácia felfogásában tehát a szabadságjogok mellé helyezte, – már a 30-as években –, az agrárdemokráciához vezető demokratikus földreformot, melyet csak összefogással lehet megvalósítani. A polgári parlamentarizmust kezdettől fogva meghaladni kívánta, ugyanis álláspontja szerint a népképviseletből valódi népuralom csak a képviselet ellenőrzésével, illetve széleskörű dolgozói összefogással valósítható meg. A tanácskozás közönsége ezután Pál József személyes élményekkel fűszerezett előadását hallgathatta meg A földosztás miniszteri biztosa voltam Szabolcs megyében címmel. Az előadó kifejtette, hogy ő is, akárcsak az egykori Györffy-kollégium többi hallgatója tudatosan készült a háború utáni feladatokra, miután a háborús évek alatt megismerkedtek a népi mozgalom íróinak Magyarország jövendő átalakulásáról vallott nézeteivel. Az előadó szinte a földreform-rendelet nyilvános meghirdetésével egyidejűleg kapta meg a földreform végrehajtásával kapcsolatos miniszteri biztosi feladatait, mint a Nemzeti Parasztpárt egyik fiatal aktivistája, aki egyébként a Balkány nevű

Szántó László

3

,,Megy az eke, szaporodik a barázda..." Emlékkonferencia Békéscsabán Hogy is írta Illyés Gyula: ,,Megy az eke, szaporodik a barázda/...Én tudom csak, mit jelent ez és mit ér ez/ először szánt magáén a béres...” Verse ebből az időből datálódik. ,,Jelen birtoklevél biztosítja a birtokszerző azon jogát, hogy a nemzet által adott ingatlant háborítatlanul birtokolja. Köteles azon a maga és az egész nemzet felemelkedését szolgáló módon gazdálkodni és a rendeletekben előírt feltételeket betartani...”. Így kezdődött a füzesgyarmati Nagy Lajos nevére kiállított és Nagy Imre földművelésügyi miniszter által aláírt, 1945. március 15-én keltezett Birtoklevél. Egyre kevesebben élnek már azok közül, akik a 65 évvel ezelőtti történelmi eseményre, a leginkább sorsmeghatározó földosztásra emlékezhetnek. A később traktoristává lett Nagy Lajos közéjük tartozik, így aztán egyszerre megható és érdekes volt, amint mesélt..., hogy miként is élte meg például a családjuk? Elmondása nyomán joggal adódott a hallgatóság kérdése: ha olyan körülményes volt az életet, erőt adó, ,,rájuk szakadt” földet megművelniük, miért ragaszkodtak annyira hozzá? A válasz szinte kézenfekvő: ,,mert vártuk haza édesapánkat a háborúból két testvéremmel, hogy majd boldogulni tudjon a család.” A Nagy Imre Társaság békéscsabai csoportjának emlékkonferenciáján, Nagy Sándor elnök bevezetője után Jároli József levéltáros beszélt a földreformról szóló rendelet történelmi jelentőségéről. 1944 szeptemberében Nagy Imre már kidolgozta a földreform alapvető téziseit, amit amúgy Moszkvából ,,hozott” magával. A magyar agrárstruktúra átalakításának programja már jóval korábban, a Tanácsköztár-

saság és a Horthy-korszak idején is terítéken volt. A ’45-ösre mondhatjuk azonban, hogy igazán radikális volt, kimondva a nagy- és középbirtokok felszámolását és azokat felosztandó a nincstelen parasztok között. A Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány fogadta el a feszítő gondokat okozó, egyenlőtlen földbirtokrendszer felszámolását célzó rendeletet. A földreformra majd minden akkori pártnak voltak elképzelései, s végül Nagy Imre gyúrt belőlük többé-kevésbé konszenzusos, elfogadott tervezetet. A földreformrendelet végrehajtása nyomán tisztelte meg a nép a „földosztó miniszter” elnevezéssel. A mezőgazdasági munkások negyven-, a cselédek ötven-, a törpebirtokosok 56 és a kisbirtokosok 25 százaléka kapott földet. A 750 ezer benyújtott igényből a miniszteri biztosok javallata alapján 663 ezret ismertek el. A földosztás természetesen egy csomó anomáliát is hordozott magában. Kedvezményezettekkel és kárvallottakkal. A kutató így összegezte a sorfordító negyvenötös esztendő történéseit: A földosztás történelmi jelentőségét a történetírás sem tagadhatja, hiszen az előzmények azt mutatták, az agrárnépesség földnélküli és törpebirtokos részének szüksége-igénye volt arra, hogy a tulajdonviszonyok megváltoztatásával nincstelenből gazdálkodó emberré váljék. Hogy a történelem aztán másfelé fordította mindezt, abban nem csak a Szovjetunió, hanem a háború utáni jóvátételi, illetve kártérítési kötelezettségek is szerepet játszottak. A konferencián befejezésül Vécsey László mezőgazdasági vállalkozó beszélt a mai mezőgazdasági viszonyokról. Fábián István

Nyírségi konferencia és emléktábla avatás A Nagy Imre Társaság Országos és SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Szervezetének elnöksége, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat és Tiszanagyfalu Község Önkormányzata által közösen megszervezett konferenciára gyűltünk össze az ország minden

részéről 2010. augusztus 19-én a nyíregyházi Korona Szálló nagytermében. A tanácskozás résztvevői megemlékeztek arról a 65 évvel ezelőtti történelmi eseményről, amikor Nagy Imre, az Ideiglenes Nemzeti Kormány földművelésügyi minisztere, Szabolcs megye

4

korabeli újságcikkek, beszámolók, memoárok segítségével az akkori közhangulatra. Összegezte a földreform előkészítését és végrehajtásának első szabolcsi lépéseit, eredményeit. Kitért Nagy Imre földművelésügyi miniszter szerepére, amelyet csak a 20. század végi rendszerváltozás után lehetett a valósághoz és az igazsághoz híven bemutatni. Kiemelte, hogy a földreform programjának a kidolgozásában és megvalósításában ő volt a legtöbbet tevő elméleti szakember és politikai vezető. Hangsúlyozta, hogy az időpont kiválasztásával is nyomatékosítani szerették volna a konferencia szervezői, hogy államalapító Szent István királyunk és az új kenyér ünnepét megelőző napon milyen nagy jelentősége van ennek a megemlékezésnek, hiszen az annak idején kiosztott földeken learatott búzából sütött kenyeret is megáldották, tudatában ennek fontosságával. Arra a kérdésre is válaszolt, hogy miért éppen itt kezdődött meg a földosztás ’45-ben: azért, mert itt volt a legnagyobb a földéhség; Tiszanagyfalu az amúgy is halmozottan hátrányos helyzetű Szabolcs megye legszegényebb vidékének számított akkoriban. Az ősi jussnak tekintett földhöz elsőként jutott birtokosok itt ígérték meg a jövőbe vetett hittel először, hogy „egy talpalatnyi föld sem marad felszántatlanul, megműveletlenül”. Sipos József, a történettudományok kandidátusa, – aki megyénkből elszármazott történész –, „Nagy Imre, a földosztó miniszter” címmel tartott érdekes előadást a földreform elméleti és gyakorlati kérdéseiről. Annak jelentőségét hangsúlyozva Nagy Imre szavait idézte: „A nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földműves nép földhözjuttatásáról szóló rendelet és ennek alapján a földreform végrehajtása történelmi jelentőségű feladat megvalósítására hivatott. Lezárja a magyar múltat, és új lapot nyit a nemzet történetében.” A közismert adatok, tények mellett beszámolt a kevésbé ismeretes dolgokról is. Kiemelte, hogy a korábbi földosztó-mozgalmak (pl. Nagyatádi Szabó István) csak felületesen, tüneti kezeléssel nyúltak az általuk is jól érzékelt égető problémához, de az igazi megoldás, a régi, feudális kereteket lebontó, a kapitalista nagybirtokrendszert megszüntető intézkedés csak az 1945-ös földosztás volt. Számszerűen mutatta be a radikális földreform földalapjának megteremtését és a

országgyűlési képviselője, 1945. március 11-én ismertette a megye és a város küldötteivel a néhány nap múlva 600/1945. M. E. számú kormányrendeletként elfogadott földreformtervezetet. Ennek hatására megyénkben – és kevésbé ismert tény, hogy az országban is elsőként – Tiszanagyfaluban kezdődött meg a földosztás 1945. március 27-én. A konferenciát megtisztelte jelenlétével Nagy László, Nyíregyháza Megyei Jogú Város alpolgármestere, a Nagy Imre Társaság országos, valamint Hajdú-Bihar és Borsod-AbaújZemplén megyei elnökségének küldöttsége. Népes közönség, továbbá a megyei Kölcsey Televízió és a sajtó is figyelmével tüntette ki a rendezvényt. A megjelenteket Sallai József, a NIT megyei alelnöke üdvözölte, aki egyben a konferencia levezető elnöke is volt. Szólt a földreform gazdasági, társadalmi és politikai vonzatáról s kiemelte a magyar lakosság nagy többségének érzelmi kötődését az anyaföldhöz, amely a mindennapi imánkban kért kenyér forrása. A konferencia résztvevőit köszöntötte és rövid történelmi visszatekintést tartott Seszták Oszkár országgyűlési képviselő, a megyei közgyűlés elnöke. Gondolatébresztő, további kutatásokra ösztönző megnyitó beszédében szólt a földosztás történelmi hátteréről, fogadtatásáról és az Ideiglenes Nemzetgyűlés pártjainak abban játszott szerepéről. A konferencia Géczi Ferencné tanárnő, NIT-tag szavalatával kezdődött, aki Illyés Gyula: Megy az eke című, a korhangulatot idéző költeményét mondta el. Ezután következtek az előadások. Bevezetőként, „Így kezdődött…” címmel Géczi Ferenc, a NIT megyei elnöke emlékezett vissza

5

földosztás eredményét. Felidézte a Nagy Imre által „új honfoglalásnak” nevezett pusztaszeri földosztás eseményeit és a földosztó miniszter népszerűségét bizonyító jelenségeit. Rövid szünet után folytatódtak az előadások. Kun István publicista, egykori tsz-elnök „A magyar mezőgazdaság fejlődéstörténete 1960 és 1990 között” című, egyéni hangvételű előadásában hívta fel a hallgatóság figyelmét az akkori agrárium eredményeire, valamint az elszalasztott lehetőségekre is. Nyomon kísérte a mezőgazdasági termelőszövetkezetek korszerűsítési törekvéseit. Részletesen elemezte, hogy mi vált valóra Fehér Lajosnak, Erdei Ferencnek a szövetkezés előnyeiről hangoztatott várakozásaiból. Kereste, hogy megvalósult-e Veres Péter vágya: „Ide kell hoznunk a nagyvilágot / ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó / ami nemes, és amit érdemes.” Sorra vette az almásokat, a dohányültetvényeket, a tehenészeteket, az ipari mezőgazdaság felé tett lépéseket, Bábolna, Nádudvar és a háztáji gazdaságok árutermelő sikereit, majd gondjait. Lenti István, az agrártudományok kandidátusa, megyei főtanácsos „A magyar mezőgazdaság fejlődésének perspektívái” című, vetítéssel egybekötött előadásában kiválóan érzékeltette a hazánk EU-s csatlakozása óta eltelt kormányzati politika gyenge érdekérvényesítő képességét, a külföldi árudömpingnek a magyar termelőkkel szembeni óriási erejét. Hangsúlyozta, hogy mindaddig nem lesz hatékony magyar mezőgazdaság, amíg az agrárérdeket állami beavatkozással érvényre nem juttatják. Komiszár Dénes helytörténész, NIT-tag egy hozzá közel álló – és eddig még nem kutatott – témáról, »Egy „viharos emberöltő” ordói – Nagy Imre kitüntetései« címmel tartott előadást. Projektoros vetítéssel egybekötött, nagy érdeklődést felkeltő előadásában bemutatta a Nagy Imrének adományozott állami kitüntetéseket, az eddig még a nagyközönség előtt sem ismert darabokat, amelyek közül a megmaradtakat a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtára őriz. Az előadásokat koszorúzás követte a Korona Szálló falánál elhelyezett emléktáblánál, melyet a NIT megyei szervezete állíttatott 2003-ban Nagy Imre és a már említett 1945-ös nagygyűlés emlékére. Az ebédszünet után autóbusszal utaztunk

Tiszanagyfaluba a községháza elé, ahol Kemecsei László polgármester köszöntötte a vendégeket. Táblaavató beszédet mondott – korabeli forrásokat felidézve – Tóth Sándor nyá. ezredes, helytörténész. Lendületes, érzelmekkel átszőtt beszédében a földreform jelentőségét az 1848-as jobbágyfelszabadítással állította párhuzamba, kiemelve, hogy a föld birtokba vételét jelölő első karó leverésével Tiszanagyfalu beírta magát a történelembe: a Moszkvai Rádió és a nyíregyházi Magyar Nép is közölte a jeles eseményt és az első újgazdák nevét. A kisparaszti gazdaságok azonban csak pár évig szolgálhatták Nagy Imre szellemében a paraszti élet feltételeit, mert Rákosi diktatúrája alatt megsemmisültek a vas és acél országának az oltárán. Végül kérte a tiszanagyfalusiakat, hogy őrizzék elődeik emlékét, akik a földreformmal törté-

nelmi tettet vittek véghez. Ezt követte a szépen kivitelezett emléktábla leleplezése, amelynél koszorút helyezett el a NIT és Tiszanagyfalu önkormányzata. Utána kulturális műsor és fogadás következett a szemközti Ady Endre Művelődési Házban, ahol levetítették az 1970-ben készült dokumentumfilmet, amelyet Ilkei Csaba és Kopka János készítettek a földosztásról, Az ezeréves per címmel. A jelenlévő leszármazottak könnyes szemmel nézték déd- és nagyszüleiket a feketefehér filmkockákon. Az ünnepnap végén emelkedett lélekkel búcsúztunk el a vendégszerető Tiszanagyfalutól, kérve a település vezetőjét, hogy – átvéve a táblát és gondoskodva annak őrzéséről – ezentúl minden évben emlékezzenek meg erről a jeles történelmi eseményről, tisztelegve őseik erőfeszítései előtt. Erdélyi Tamás

6

A Nagy Imre Alapítvány és Emlékház, az alapító okiratban megfogalmazott célok jegyében olyan programokat is szervez, amelyek a nemzet és hazánk sorsát meghatározó kérdésekben segítik tájékozódni az érdeklődő közönséget. 2010. május 7-én Megemlékezést rendeztek a fasizmus felett aratott győzelem 65. évfordulója tiszteletére, a Győzelem Napja alkalmából. Az emlékkonferencia résztvevői elsőként Számvéber Norbert hadtörténészt hallgathatták meg, azután Ormos Mária akadémikus tartott előadást a világháború befejésének kérdéseiről. A rendezvényen közreműködött Kézdi György színművész. A trianoni békeszerződés aláírásának 90. évfordulóján, egyben az új Parlament által törvénybe iktatott Nemzeti Összetartozás Emléknapja, azaz június 4-én a Nagy Imre Alapítvány Emlékkonferenciát rendezett. Jánosi Katalin megnyitó beszéde után Zeidler Miklós történész tartott áttekintő, igen tartalmas előadást a békeszerződéshez vezető útról, annak körülményeiről. Romsics Ignác akadémikus Trianontól az 1947-es párizsi békéig terjedő időszak főbb kérdéseit mutatta be – a hazánk számára egyaránt kedvezőtlen két békeszerződéssel összefüggésben. Az ismertetett rendezvényeken elhangzottakból Ormos Mária előadásának, valamint Jánosi Katalin június 4-én elmondott megnyitó beszédének közlésével nyújtunk ízelítőt olvasóinknak.

A háború vége Kétségtelen, hogy e napokon a fegyverropogás mellett sok minden más is véget ért, de hozzátehetjük ehhez, hogy távolról sem minden ért véget, amit a háború magával hozott, sőt ma már úgy is lehet fogalmazni, hogy a második világháború fogalmához kapcsolódó jelenségek némelyike legfeljebb átmenetileg ért véget. Először azokról a tényezőkről készítek listát, amelyek 1945. május 9-én teljes biztonsággal megszűntek hatni, egyáltalán létezni. Megszűnt a két nagy katonai tábor harca európai földön. Ez magába foglalta, hogy a harci cselekmények miatt többé nem kellett meghalniuk sem a szövetséges (amerikai, angol, szovjet), sem a német és velük szövetséges (magyar, olasz stb.) katonáknak. Véget értek a bombázások, ami azt jelentette, hogy a civil lakosságot többé nem fenyegette sem a halál, sem értékeinek pusztulása. Aki eddig megmenekült, jó eséllyel számíthatott rá, hogy végleg megmenekült. A több milliós hadifogoly népesség túlélői reménykedhettek abban, hogy előbb vagy utóbb hazajutnak. Erről a kérdésről hitelt érdemlő számadatokkal nem rendelkezünk, és a hadifogoly kérdés további alakulásáról is csak sporadikus értesüléseink vannak. Annyi biztos, hogy mind a szovjet, mind a német hadsereg több millió hadifoglyot ejtett, de egyelőre ismeretlen, hogy közülük hányan érték el egyáltalán a táborokat, hányan maradtak viszonylag tartósan életben, és mennyien kerültek valóban

1945. május 7-én, hajnali 2 óra 41 perckor Jodl tábornok aláírta Reimsben a feltétel nélküli német megadásról szóló okmányt az amerikai főparancsnokságon, és ezt 9-én, valamivel éjfél után Keitel tábornok megismételte BerlinKarlhorstban a szovjet főparancsnokság előtt. Ezzel a második világháború Európában véget ért. A dátum hivatalossá vált, ezen a napon, vagy e napok egyikén Európa legtöbb államában megemlékeznek a világtörténelem e nagy eseményéről. Persze mindannyian tudjuk, hogy a harci cselekmények számos régióban, országban, városban jóval előbb, vagy valamivel korábban véget értek. Ez azonban semmit sem von le annak jogosságából, hogy a világ visszaemlékezzen azokra a napokra, amelyeken a németek – végre – elismerték kudarcukat, és azt, hogy e háború 55-60 millió áldozata még német szempontból is céltalanul, értelmetlenül vesztette el az életét.

7

haza. A sporadikus ismeretek körében megemlíthető, hogy miután Adenauer kancellár 1955-ben Moszkvába látogatott, és elérte, hogy a szovjet táborokban tartózkodó foglyokat szabadon bocsássák, az eredmény számszerűen akkor mindössze 9626 katona, és mintegy 20 ezer civil fogoly hazatérését jelentette. Egy hasonló, nagyjából ismert epizód azoknak a lengyel hadifoglyoknak a története, akiket az auschwitzi térségben a tábor kialakítására vettek igénybe. Közülük túlélőről nem tud a szakma. – Mindenesetre, a háború végét megérő hadifoglyok kaptak egy esélyt, vagy legalábbis ezt hihették. A civilek szerte Európában megnyugodhattak abban, hogy ha szeretteik túlélték az addigi veszélyeket és megpróbáltatásokat, akkor többé nem fenyegeti őket a halál. Vonatkozott ez a harci alakulatok katonáira, a bombatámadásoknak kitett lakosokra, a koncentrációs és munkatáborok áldozataira. Maguk a nácik által szervezett táborok senyvedő alanyai, ha megélték e napot, úgy megkapták a lehetőséget a további életre. Ezek voltak talán a legfontosabb változások, amelyeket május 7–9. az európai emberek életében közvetlenül jelentett. Közvetett jelentősége pedig abban állt, hogy ígérte az élet normalizálását, a pinceélet, az éhezés, fázás és rettegés megszűnését, még ha tudomásul is kellett venni, hogy nem lesz gyors az élet normális kerékvágásba rendezése. Európát a háború felszántotta Ukrajnától az Atlanti Óceánig, és már csak a romok eltüntetése is hatalmas feladatot jelentett. Rendszerbeli és ideológiai szempontból a Wehrmacht legyőzése és önmegadása a felsoroltaknál általánosabb jelentőséggel is bírt, még akkor is, ha ennek csak az európai lakosság kis része jutott azonnal a tudatába. 1945 májusában nem csupán a Wehrmacht ismerte el saját kudarcát, de vele együtt megbukott egy rendszer és egy ideológia, amely a német hadsereg egész háborús tevékenységének a hátterét alkotta, és azt meghatározta. A nemzetiszocializmus kül- és katonapolitikai tevékenységét, beleértve ebbe a megszállt lakosság és meghatározott etnikai, vallási csoportok kezelését, lényegében két alapelv határozta meg: 1. Németországnak élettérre van szüksége, mert ha korlátozott

határaira szorul vissza, pusztulásra van ítélve. Meg kell tehát szerezni az élethez és uralomhoz szükséges földterületet. E célra a legalkalmasabb a Szovjetunió gyéren lakott, de élelmiszerben és nyersanyagban gazdag földje. 2. Mivel az emberi minőség fajonként eltérő, szelektív fajpolitikát kell kifejteni. A legértékesebb germán (norvég, dán, flamand, holland stb.), illetve még az árjának titulált elemeket is (francia, spanyol, portugál, olasz, vallon stb.), korlátozott jogokkal és lehetőségekkel be kell vonni a birodalmi politikába. A munkára alkalmas, de államfenntartó képességgel és kultúrateremtő adottsággal nem rendelkező népeket (szlávok), kellő szelektálás után az engedelmes kiszolgáló alattvaló státusába kell kényszeríteni, megvonva tőlük az iskolázás, a kultúrálódás és az egészségvédelem minden lehetőségét. Végül az emberiség nyakán élő vérszopókat, mint amilyenek a zsidók, a cigányok, a feketék, az ázsiaiak, mindenestől ki kell irtani. A nemzetiszocialista állam fenti programjának katonai kivitelezhetőségét már 1941 őszén komoly kételyek vették körül, ennek ellenére alárendelt törekvései közül többet sikerült, ha nem is teljesen, de nagy részében megvalósítania. A világháború második felében, konkrétan 1943 nyarától kezdve komoly katonai elemző már nem adott esélyt a német győzelemnek. A németek mégis folytatták a hónapról hónapra egyre reménytelenebbé váló küzdelmet. Ennek magyarázatáért a tudósok többfelé tapogatóztak. Az esztelen német kitartást magyarázták a német szellemiséggel, a hadseregben hagyományos engedelmeskedésre irányuló dresszúrával, a feltétel nélküli megadás követelményével, a meneküléssel a felelősségre vonás elől, és így tovább. E motívumok vélhetően valamennyien szerepet játszottak a példátlan és irracionális német kitartásban, de a magam részéről a legfőbb okot abban látom, hogy az egész rendszer egyetlen személy korlátlan hatalmának a logikájára épült fel, amelyet a Himmler által irányított hatalmas erőszak-apparátus tartott össze. Ami viszont Hitlert illette, ő az idők során elsősorban abban az irányban szenvedett el súlyos személyi károsodást, hogy a realitásérzék és a racionalitás rovására mindjobban elhatalmasodott rajta a

8

voluntarizmus. Ez a legsúlyosabb betegség, amely egy politikust elérhet, és a diktátorok többsége beleesett ebbe a kórba. Nos, amikor a második világháborúnak Európában vége lett, vele együtt befejeződött a voluntarista, irracionális nemzetiszocialista rendszer és ideológia rémuralma is. De vajon mondhatjuk-e, hogy a háború valóban és minden vonatkozásában befejeződött? Attól tartok, hogy nem. Először is hátra volt még katonai értelemben a Csendes Óceán és Japán a maga összes szövetségi és diplomáciai problémájával együtt. Ez még további négy hónapot vett igénybe, és e négy hónap alatt gyökeres fordulatot vett az amerikai-szovjet viszony. E négy hónapon belül jutott az amerikai adminisztráció arra a döntésre, hogy a Japán elleni háborút a nemrégiben megszerkesztett új tömegpusztító eszköz, az atombomba bevetésével pecsételi meg. Nyilvánvaló, hogy e döntés végrehajtása merőben új pályára állította az egész nemzetközi rendszert. A háborúkat elég régtől fogva békekötésekkel szokták befejezni, ami világos feltételeket határoz meg, és ez az aktus független a megadás módjától. Nos, a második világháborút nem zárták le békékkel. Csak az úgynevezett „kicsikkel”, a német szövetségesekkel kötötték meg két év múlva a szerződéseket, míg a főszereplők, Németország és Japán jövője még ekkor is homályba veszett. Röviden szólva a háború véget ért, de a békeállapot nem köszöntött be. E befejezetlenség elsősorban a szövetségesek közötti ellentéteknek volt köszönhető, aminek kacskaringós utóéletével ezúttal nincs lehetőség foglalkozni, de ez nem is szükséges. A háborús állapotok abban az értelemben sem szűntek meg, hogy mindazok, akik most felszabadítottnak tekinthették magukat, valóban mindannyian felszabadultak volna. Először is, a koncentrációs táborok túlélőinek nem jelentéktelen része éppen a hirtelen elnyert szabadságba halt bele. Más, nagyobb része tanácstalanul vergődött a hontalanság és jövőnélküliség kapujában. A német táborok hadifoglyainak egy részéről az illetékes amerikai, brit, francia hatóságok előbb vagy utóbb gondoskodtak, a szovjet gondoskodásban azon-

ban nem volt köszönet. A szovjet foglyokat vegzatúrának vetették alá, és egy jó részük a német tábort szovjet táborra cserélhette, míg a „kollaborálókat” kivégezték. Szovjet részről egyébként sem a foglyok hazatérését segítették elő, hanem nagy számban rabosítottak civileket is, hogy minél több ingyen munkaerőhöz jussanak az újjáépítés szolgálatára. Ami a német területen fogságba került magyar, román, szlovák stb. katonákat illette, java részük hónapokat, kisebb részük akár éveket is várhatott arra, hogy elinduljon velük a hazafelé tartó szerelvény. A háborús erkölcsök továbbélésének a rovására lehet írni az illegális kivégzéseket is, amelyeket valódi, de nem ritkán feltételezett kollaborálókkal szemben követtek el Franciaországban és Észak-Olaszországban. A sokat szenvedett emberek, főként ellenállók dühét és revánsvágyát ugyan meg lehet érteni, de azt az eljárást, hogy rögtönzött, önhatalmúlag kinevezett vészbíróságok ítélete alapján ezreket végezzenek ki, csakis a háborús morál továbbélésével, a rend és a legalitás helyreállításának hiányával lehet megmagyarázni. Arról már ne is beszéljünk háborús maradékként, hogy az emberek milyen körülmények között éltek a nevezetes nap után még évekig. A feltápászkodás valamikor a negyvenes évek végén kezdődhetett el, és a felvirágzás a nyugati országokban is csak az ötvenes években kezdte jellemezni a gazdaságot. Végül arról szeretnék még szót ejteni, hogy vajon helytállt-e az a feltételezés, hogy a totális náci rendszer totális ideológiája örökre elvesztette hatékonyságát az iszonyatos vereség hatására. Annyiban bizonyosan, hogy senki sem aratna nagy sikert, ha azzal állna elő, hogy le akarja másolni, meg akarja ismételni az egykori nemzetiszocializmust. De sajnos az emberi természet mindig kétarcú volt, és a nagy átalakulás után is az maradt. Megfér benne a türelem, az együttérzés, a szolidaritás az önzéssel, a mások feletti uralomra vágyódással, amely fatálisan a másik, a mások rovására érvényesül. Ha viszonylag mindenkinek jól megy a sora, sőt akkor is, ha mindenki egyformán sanyarog, az első jellemvonás dominánssá válhat. Ha azonban számos egyén és csoport bajba kerül, míg mások vidáman élik az életüket, elkezdődik a

9

régi jó bűnbakkeresés, a bűnbak pedig arra való, hogy elvigye a balhét, és a rovására jó helyzetbe jusson a másik fél. Ennek az ösztönnek és a ráépülő eszméknek viszont számos arcuk, azt is mondhatom, hogy több életük volt és van. Nem tudnám felsorolni, hogy az európai történelemben hányféle címen igyekeztek marginalizálni, vagy egyenesen kitaszítani, felszámolni különböző etnikai, vallási és politikai csoportokat. Csak néhányat említek a sok közül: eretnek, pogány, boszorkány, hitehagyott, ateista, fajidegen, liberális, demokrata, osztályidegen. Mind a náci, mind a sztálini rendszer és az utóbbi valamennyi népi demokratikus válfaja különösen leleményes volt a boszorkányüldözés címszavainak kitalálásában. Az etnikai vagy vallási idegenkedés abban az időben sem tűnt el nyomtalanul a különböző nemzetek állampolgárainak tudatából, amikor az egyik rendszer esetében az állami akarat, a másik esetben a növekvő jólét eltakarta. Csupán visszahúzódott, és ha néha elő is bújt a rejtekéből, a társadalom nagy részének közönye, és egy részének elutasító magatartása

nem engedte igazán érvényesülni. Amióta viszont a világ minden táján súlyos nehézségek jelentek meg, ami egyre több embert érint egzisztenciálisan, a bűnbak ismét elnyerte kitüntetett szerepét. A vadász arca, olykor álarca manapság is sokszínű. A baj okozója a mindenkori kormány mellett, mögött lehet egy megalomán etnikum, amelynek a képviselői jó dolgukban már nem is tudják, hogy mit kívánjanak, lehet a helyét nem ismerő bevándorló, aki van olyan perfid, hogy munkát vagy neki való iskolát követeljen, lehet az „idegenszívű” politikai ellenfél, a korrupt vezetőréteg, a profithajhász nagytőke, különös tekintettel a nem hazai nagytőkére és így tovább a végtelenségig. Ez a dühös, a múltat nem ismerő, azt megvető, annak tanulságaival nem számoló csoport ismét jelen van. Nem mondja, hogy a náci példa áll a szemei előtt, de bármit mond is, ugyanazt az ösztönt és ugyanazt a logikát követi. Ha nem akarjuk valamikor ötven vagy hatvan év múlva egy következő nagy katasztrófa végállomását ünnepelni, úgy most kellene megtalálni az orvosságot e betegség ellen. Ormos Mária

Megnyitó beszéd a Trianoni Békeszerződés 90. évfordulóján, a Nagy Imre Emlékházban rendezett emlékkonferencián Imre által a börtönben írott levelet, melyet évtizedekkel annak születése után kaptunk csak kézhez. Ebből kitűnik, milyen mélyen sértette, bántotta Nagy Imrét is a Trianon-trauma. Ebben a levélben Nagy Imre azt követelte, hogy a szomszédos országok vezető kommunista pártjai azonnal és önként adják vissza Magyarország elszakított területeit – mert az igazi szocializmus

Hölgyeim és Uraim! A költő híres szavait kissé átírva, ránk alkalmazva idézem: ...Trianonnal Magyarország lett kevesebb, de mi egyek vagyunk a nemzettel, ezért hát sohase kérdezzük, kiért szól a harang – értünk szól... Kérem Önöket, álljunk fel egy percre..... (1 perces harangszó) Tisztelt Vendégeink, kedves Barátaim! Szeretettel köszöntök mindenkit a Nagy Imre Emlékházban, mai emlékkonferenciánkon, melynek témája a szinte órára pontosan 90 évvel ezelőtt aláírt trianoni békeszerződés, annak előzményei és következményei, valamint több évtizedes utóélete, egészen a II. világháborút lezáró párizsi békeszerződésig. Az elején rögtön engedjenek meg egy személyes történetet: Nem oly rég leltem meg édesanyám hagyatékában egy nagyapám, Nagy

10

csak így teremthető meg.... A levél több mint fél évszázada született, akkor Trianon közelebb volt 1958-hoz, mint most mihozzánk a miniszterelnök kivégzésének időpontja.... Azóta sok minden felett eljárt az idő. Mindenesetre, Nagy Imre a halálos ítélet árnyékában is fontosnak tartotta a Trianonról való gondolkodást, írást. Az új Parlament megszavazta, így június 4-e a Nemzeti Összetartozás Emléknapja lett. Ehhez annyit fűznék most csak hozzá, – nemzeti összetartozásunkat valóban ideje lenne megtanulnunk, tudatosítanunk (és jótékonyan hatna annak határon belüli megvalósítása is), mivel éppen összetartásunk hiánya okozott többször is tragédiát történelmünkben. Most már „hivatalosan” is előttünk az út, ezt a két gyönyörű szót – melyek pillanatnyilag csak szavak – most nekünk kell igazsággal, értékekkel, valódi tartalommal megtölteni. Ugyanakkor az az érzésem, a magyar társadalmat felkészületlenül érte ez a Trianonnal kapcsolatos kinyilvánítás, úgyhogy konferenciánk most kétszeresen időszerű és fontos. Mindenesetre az olykor agresszív, olykor hisztérikus reagálások bizonyítják számomra, milyen súlyos hiátussal küzd a Trianon-téma közbeszédünkben. Mondhattam volna múlt-időben „küzdött”, hiszen ezen a héten a természetes megemlékezések mellett szinte előadás dömping van az országban. Kételkedem azonban abban, hogy egy gyors kampánnyal megoldható, tisztázható Trianon kérdése, ez ennél sokkal hosszabb időt igénybe vevő probléma. Mindenesetre, mi is megszerveztük ezt a konferenciát, hogy minél több emberhez jussanak el, idéződjenek fel a történelmi tudás szükséges elemei. Rendezvényünket óvni szeretném az álérzelmességtől, gyászhangulattól, és – hangsúlyozom – elengedhetetlen a szomszéd nemzetek önérzetének méltánylása, a kérdés érzékeny megközelítése. Mi egyszerű, alapvető céllal szerveztük rendezvényünket. Nem keresünk bűnbakokat, nem deklarálunk ítéleteket, a mi konferenciánk hangsúlyos célja a legszélesebb körű információnyújtás, segítségadás a felelős, egyéni véleményformáláshoz. Őszintén be kell vallanom, nehezen fogalmaztam bevezetőmet mai témánkhoz,

nehezen válogattam a szavakat, mondatokat, hogy megtaláljam a kívánatos arany középutat. S hogy miért, ezt mindannyian érezzük, tudjuk: Trianon Magyarország egyik legsúlyosabb, szokás szerint agyonhallgatott, nem kibeszélt, nem feldolgozott problémája, mely egész nemzetünket, nemzeti identitásunkat érinti, – ugyanakkor épp a sok évtizedes tabusítás miatt sokan, jórészt artikulálatlan, ellentmondásos véleményeket tudunk csak megfogalmazni e súlyos témában, rendre az igazságnak hol egyik, hol másik szegletét figyelembe véve. E kerek évfordulót mi sem hagyhatjuk érdemi beszéd nélkül azért sem, mivel pontosan látjuk magunk körül, milyen problémákat szül, agresszív megoldási lehetőségeket vethet fel a tájékozatlanság, a veszteség feldolgozatlansága, a valódi szembenézés elkerülése. Kilencven évvel ezelőtt ezen a napon, Magyarországon mindenütt megszólaltak a harangok, a szirénák – az egész ország, minden magyar súlyos veszteségként, gyászként, traumaként élte át azt a pillanatot. Ma pedig őszintén ki kell mondanunk: minden magyar ember szíve megsajdul Erdély és Kolozsvár nevének hallatán is, hogy igenis fájdalmas a vértanúinkhoz kötődő Arad vagy Rákóczi sírjának Kassája, országgyűléseink Pozsonyának hiánya. Nincs értelme érzéseink további elrejtésének, s aki tagadja mindezt, úgy gondolom, nem őszinte. Ez a „szívfájdalom” azonban nem mentesíthet bennünket a legkeményebb önkritikától, a saját ballépéseink, olykor bűneink, szigorú számbavételétől. Tudatosítanunk kell magunkban azt a szomorú tényt is, hogy Magyarország számára két vesztes világháború következményeképpen előállott helyzetről beszélünk, hangsúlyosan az első világháborút lezáró trianoni, illetve a második világháborút lezáró párizsi békeszerződésről. Nem könnyíti meg a helyzetet az a bűnös mulasztás, hogy Trianon kérdését az eltelt évtizedek alatt szinte teljesen átengedtük a szélsőjobboldalnak. Ennek egyik, bár nem a legsúlyosabb következménye az is, hogy sok tisztességes honfitársunk találja magát ma fogódzókat kereső, a tájékozatlanságtól bizonytalan helyzetben véleménye kialakításakor. Hiányzik a tisztázó közbeszéd, melynek végeredményeképp nem szükségszerűen

11

érvényes állapotoknak megfelelő – az államhatárokat „légiesítő”, a falakat lebontó, a régiókat, az azonos vagy akár különböző nemzetek, kultúrák és embercsoportok összefogását, együttműködését, együttélését erősítő – gyakorlaton túl az érzelmi kiegyezést is; s ez a legnehezebb feladatunk.... Illúzióink azonban nem lehetnek a gyors megnyugvást illetően, ráadásul jelen vannak közéletünkben olyan erők, melyek aljas napi politikai haszonleséssel szítják a revánsvágyat, a veszélyes agresszivitást. Hallgassuk meg most a történészek alapos helyzetismertetését, mintegy megvallható, árnyalt véleményünk kialakításának „tőkesúlyát”, irányzékát. Jánosi Katalin

egyetlen, de többféle érvényes, tisztességes álláspont is lehetséges a kérdésben. Úgy gondolom, a megfontolt, értelmes, azaz pozitív előrehaladás érdekében először alaposan és részletesen meg kell ismernünk az objektív tényeket. Ebben segítenek ma nekünk Zeidler Miklós és Romsics Ignác történészek. A tények ismeretén túlmenően persze emberi érzéseink megvallása és feldolgozása nehezebb és hosszabb időt igénybe vevő probléma. Talán örökké fogjuk érezni hiányzó részeink fájdalmát, mintegy az amputált testrészeknél szokásos fantomfájdalmat...... Mivel azonban büszkén és emelt fővel az európai civilizáció részének tekintjük magunkat, meg kell találnunk a ma érvényben lévő közmegegyezés, az Európai Unió keretein belül

Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének 52. évfordulóján Társaságunk tagsága vagy önálló rendezvényen, vagy a helyi emlékünnepségek résztvevőjeként tisztelgett az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozatainak és hőseinek emléke előtt. Kiadványunkban Nagy Imre unokája, Jánosi Ferenc emlékező írásának közlésével szeretnénk bővebb s egyben személyesebb információkat nyújtani olvasóinknak a forradalom kivégzett vezetői földi maradványainak exhumálásáról, újratemetéséről. Az emlékirat arról is tanúskodik, hogy az érintett családtagok hogyan élték át a végre bizonyosságot nyújtó, ugyanakkor rendkívül fájdalmas, sebeket felszaggató eseményt.

Emlékek nagyapám és 56-os mártírtársainak újratemetéséről 1988 májusában megalakult a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, melynek alapító tagjai: Nagy Erzsébet (Nagy Imre leánya), Gyenes Judit (Maléter Pál özvegye), Halda Aliz (Gimes Miklós élettársa) Szilágyi Józsefné, Újhelyiné Haraszti Mária (Losonczy Géza özvegye), valamint további 35 személy. 1988. június 5-én tették nyilvánossá felhívásukat, melyben – egyebek között – ezt írták: „A magyar társadalomhoz fordulunk, követelje velünk együtt a kivégzettek méltó eltemetését, és egy nemzeti emlékmű felállítását... Felhívunk mindenkit, hogy ezen az évfordulón – 1988. június 16-án – emlékezzen harcokban elesett, halálba hajszolt és kivégzett honfitársainkra. Aki teheti, ezen a napon helyezzen el virágot a rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában nyugvó mártírjaink jeltelen sírján. „ 1988. június 16-án Budapesten is voltak nem hivatalos megemlékezések a Belvárosban. A rendőrség feloszlatta a

Előzmények Ahhoz, hogy az 56-os kivégzettek exhumálása és újratemetése megvalósulhasson, a mindinkább enyhülő kádári diktatúrában jelentős belpolitikai változásoknak kellett lezajlania mind az MSZMP-n belül, mind azon kívül a magyar társadalomban, s főképpen az értelmiség körében. Mindennek nemzetközi hátterét a Mihail Gorbacsov pártfőtitkár vezetésével átalakuló szovjet bel- és külpolitika képezte. Az 1988-as év Magyarországon az útkeresés, a tapogatózás, a vihar előtti csend éve volt. Az újjáalakuló és az újonnan alakult pártok még nem játszottak főszerepet a magyar politikai életben, de már a nagy és viharos 89-es változások előhírnökei voltak. Az MSZMP-n belül is megindult a belső politikai erózió. 1988 májusában nagyarányú változás következett be a párt vezetésében, nem sokkal ezután az uralkodó párt egyre kevésbé volt ura az akkori szocialista rendszernek.

12

behívták az Igazságügyi Minisztériumba. A Nagy Imre per kivégzett, illetve a vizsgálati fogságban elhunyt mártírjai földi maradványainak exhumálása már elhatározott tény volt az akkori kormányzat részéről, de az újratemetésük lebonyolításában még mindig csak különkülön, szűk családi körben történő búcsúztatást tartottak megvalósíthatónak. Azaz mindenkit saját szülővárosában, szülőfalujában, rokonai sírjába temessenek el. Ebbe a „megoldásba” édesanyám, Nagy Erzsébet a – többi mártír családtag egyetértésével – nem egyezett bele! A hozzátartozók kezdetben csak a 301-es parcellában történő kegyeleti aktust terveztek, de a későbbiek során – a TIB és az ellenzéki pártok behatására – központi és nyilvános újratemetésben gondolkodtak, először 1989. március 15-i, majd az intézkedések lassú előrehaladása miatt az 1989. június 16-i évfordulón. 1989 elején felgyorsultak az események. Pozsgay Imre, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja rádiónyilatkozatában kijelentette, hogy 1956-ban nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés, és ennek kapcsán át kell értékelni Nagy Imre egykori miniszterelnök megítélését is! Pozsgay bejelentése gyakorlatilag újabb lendületet adott a demokratikus folyamatoknak, és voltaképpen feladta az „utolsó kenetet” az akkori állampártra. Ezzel a lavina elindult!

Batthyány-örökmécsesnél tüntető, mintegy 150 fős tömeget, és közülük 16 embert őrizetbe is vett. Ugyanezen a napon a párizsi Père Lachaise temetőben felavatták Nagy Imre és vádlott társainak, a forradalom jeltelen sírokba temetett mártírjainak jelképes sírját, emlékművét, mely ifj. Rajk László terve alapján készült. A sírhelyet Párizs város tanácsa – Jacques Chirac polgármester javaslatára – ingyen bocsátotta az Emberi Jogok Magyar Ligájának (elnöke Fejtő Ferenc volt) rendelkezésére. Az emlékmű közadakozásból épült. A párizsi emlékünnepségen a kivégzettek családtagjai közül jelen voltak: Nagy Erzsébet, Gyenes Judit, Szilágyi Józsefné, Halda Aliz, Losonczy Anna-Mária (Losonczy Géza leánya). A belpolitikai változások nyomán az MSZMP vezetése először csak azt engedélyezte, hogy a kivégzett mártírok családtagjai zárt körű gyászszertartás keretében végső nyugalomra helyezhetik Nagy Imre és mártírtársainak hamvait, de a politikai rehabilitáció szóba se jöhet! A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1988. szeptember 30-án kelt törvényerejű rendeletében közkegyelmet adott az 1956. október 23. és 1957. május 1-je között elkövetett bűncselekményekre, kivéve a hazaárulás, kémkedés, valamint köztörvényes bűncselekmények miatt elítéltek ügyeit. Ugyanekkor közzétett nyílt levelében a TIB szükségesnek tartotta: „az Országgyűlés olyan törvényt hozzon, amely elítéli a múlt törvénysértéseit; a közkegyelmi rendelet hatálya terjedjen ki minden 1945. április 4. - 1956. október 22. között politikai és gazdasági – kivéve az emberiség elleni – bűncselekmény miatt elítélt személyre, valamint az 1956. október 23. és 1963. április 4. között elkövetett valamennyi politikai indítékú cselekmény elkövetőire; módosítsák a társadalombiztosítási jogszabályok diszkriminatív rendelkezéseit.” 1988. november 24-én Grósz Károlyt egy reformpolitikus, Németh Miklós követte a kormányfői tisztségben. A politikai változások ellentmondásos menetét jelezte, hogy Grósz Károly pártfőtitkár 1988. november 29-én, a Budapest Sportcsarnokban összehívott pártaktíva-ülés résztvevőit anarchiával, káosszal és – ne legyen illúzió – fehérterrorral rémisztgette. 1988 decemberében édesanyámat, Nagy Erzsébetet és második férjét Vészi Jánost

Az exhumálás lefolyása, ahogy átéltük (Mottó: Csak az hal meg, akit elfelejtenek, de Őket nem lehet . .) A Belügyminisztérium megbízta Pajcsics József rendőrezredest, hogy a Rákoskeresztúri Köztemető korabeli nyilvántartása, és más titkos dokumentumok átvizsgálása kapcsán a lehető legpontosabban jelölje meg, hogy a – temető legvégén található – 301-es parcella területén hol földelték el a Nagy Imre per mártírjainak holttesteit. Nyomozása végül is sikerrel járt, bár – mint utóbb kiderült – ismeretlen, hamis fedőneveket használtak a hatóságok az 1958. június 16-án kivégzett mártírok esetében. A 301-es parcella 8. számú sírhelyébe „Nagyladi Péter” fedőnéven temették egymásra Maléter Pált és Gimes Miklóst úgy, hogy Maléter Pál holtteste lett alulra begyömöszölve. A 9. számú sírhelybe „Borbíró Piroska” fedőnévvel temették el 2 méter mélyre nagyapámat, Nagy Imrét.

13

1989. március 24-én édesanyám, Nagy Erzsébet felkérte Nemeskéri János antropológust, hogy édesapja földi maradványainak szakszerű feltárását és beazonosítását elvégezze. Mivel Nemeskéri professzor úr a felkérést elfogadta, ezért az akkori igazságügyi miniszterhez, Dr. Kulcsár Kálmánhoz fordult, hogy a családja és a maga nevében adott megbízása alapján, az előzőekben említett személy legyen a feltárási munkálatok vezetője. A többi 4 kivégzett mártír holttestének azonosítását is ő végezte el Kralovánszky Alán régész segédletével. Édesanyámat, Nagy Erzsébetet, engem és húgomat, Jánosi Katalint behívattak a BM Gyorskocsi utcai – alagsori laboratóriumába vérvétel céljából, hogy DNS-vizsgálatok alapján bizonyítani lehessen a feltárásra kerülő csontok és a közöttünk fennálló rokoni, családi leszármazási kapcsolatot. 1989. március 29-én 10 órakor már kinn voltunk az Új Köztemető 301-es parcellájában, ahol a hatóságok katonai sátrakat vertek fel, és kijelölték a feltárás kezdőpontját, Nagy Imre vélt megtalálási helyét véve alapul. Eljött valamennyi hozzátartozó, a még élő Romániába deportált felnőttek, az akkor már negyvenes

volt a nemzetközi hírű antropológus professzor, a régész és munkatársaik, továbbá egy belgyógyász orvos, hogy ha kell, kéznél legyen. A nagy feszültség ellenére voltaképpen – némi bizonytalankodás után – csak egyetlen ember volt biztos a dolgában, a korabeli szemtanú, a még élő rejtélyes sírásó, aki pontosan meg tudta adni az 1958. június 16-án kivégzett három személy sírhelyét. Ez az ember voltaképpen Fónay Jenő 56-os halálraítélt börtönéveiből származó megrázó tapasztalata alapján kapott fontos főszerepet, és nem is alaptalanul. Mentőötlete sokat segített a három mártír sírjának feltárásában. A sírásók a legnagyobb óvatossággal kezdtek dolgozni. A kilapátolt földet egy kiterített nejlonlepedőre dobálták, még egy szitán is átszórták, hogy átnézhessék a benne rejlő legapróbb törmeléket is. Különféle szürke dobozok sokasága volt előkészítve a földi maradványok számára, valamint maga a koporsó. Az a vélemény járt körbe közöttünk, hogy először egy idős asszony, a temetői nyilvántartás szerinti Borbíró Piroska teteme kerül elő az egykori sírásó által megjelölt helyen. Feltételezték, hogy alatta nyugszik Nagy Imre mártír miniszterelnök holtteste. Lassan múltak az órák, egyre mélyült a verem, de az idős asszony tetemének nyoma sem volt. Később kiderült, hogy csak az „elkönyveléshez” találták ki, megtévesztésül. Ültünk, álltunk körben, ahogy tudtunk. A mind mélyebb gödörben egy fémlétrán közlekedtek le és fel a szakértők és a sírásók. A várt iránytól ferdén eltérően végre egy szétrohadt furnérláda kezdett kirajzolódni, emiatt a feltárás még jobban lelassult és óvatosabbá vált. Már csak kis seprűvel, kesztyűs vagy puszta kézzel dolgoztak. Nagyobb gondosság még az egykori királysíroknál sem érvényesülhetett volna. Egyszerre mindenki zavartan meglepődött, mert vékony drótok kerültek elő, amelyek kívülről tarthatták össze a furnérkoporsó szétmálló lapjait. Ezt követően textílianyomokat találtak, majd a ládán belül vastagabb drótokat, amelyekkel kátránypapírba csavarták be a tetemet. Az óvatos, finom sepregetés nyomán lassan láthatóvá kezdett válni a csontváz. Hason fekvő helyzetben, a hatalmas földtömeg súlya miatt a talajba nyomódva találtuk meg. A csontok – 30 év múltán – már sötét

éveiket taposó „snagovi gyerekek”, ott voltak az 56-os halálraítéltek közül Fónay Jenő és Mécs Imre. A mártírok sírjainak feltárásánál jelen volt még Hankiss Elemér szociológus, Litván György történész, valamint Ember Judit vezetésével a Fekete Doboz dokumentumfilmesei, akik az Újmagyar siralom című dokumentumfilmben örökítették meg az eseményt. Hivatalosan jelen voltak Borics Gyula igazságügyi államtitkár, Tari Ferenc, a büntetés-végrehajtás országos parancsnokhelyettese, Pajcsics rendőrezredes és a nyomozás többi vezetője. Természetesen jelen

14

sárgák, illetve barnultak voltak. A koponya hátoldala látszott, szinte szétlapulva süppedt, arccal lefelé a földbe ágyazódva. Az állkapocs külön volt, a karok a fej felé felhúzva, féloldalra csavarodva kerültek elő. A lábmaradványokon kifakult bakancsok (katonai surranók), és szürkésfehér nejlon bokafix. Így találtuk meg nagyapámat, Nagy Imrét, vagyis azt, ami megmaradt belőle. A sokkoló látvány hatására könnyek szöktek a szemembe, és csak annyit mormoltam magamban, a gyilkosokra gondolva: Ezek állatok! Egy, még 1956-ban készített – és a család által titokban megőrzött – protézis lett az azonosítás döntő bizonyítéka. A feltárás során feltűnt, hogy a koponya szemüregeiből idegen talajból származó növényi maradványok bogasodtak elő. Ennek alapján egyértelművé vált, hogy nem az első, hanem legalább a második temetkezési helyet tárták most fel! Hetek teltek el, mire megtudhattuk, hogy Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós először a kivégzés helyszínén az Új Köztemetőtől nem messze, a Gyűjtőfogház udvarán voltak elföldelve! Ócska bútorokat, mindenféle limlomot hánytak az elhantolás helyére, hogy elfedjék az esetleges árulkodó nyomokat. Csak 1961. február 24-én, teljesen titokban, az éjszaka leple alatt ásták ki a már bomló tetemeket az őrség tagjai, és vitték át temetőzárás után, a kerítést kibontva, hátulról belopakodva a 301-es parcellába. Ezt a két helyszínről vett talajminták laboratóriumi utóvizsgálatai is igazolták. És még arra is volt gondjuk, hogy igen nagy, kb. két méteres mélységbe kerüljenek, nem úgy mint a többi vértanú, akik „csak” 80-90 centire kerültek a föld alá. Arra is ügyeltek, hogy hamis neveket anyakönyvezzenek ezekre a sírhelyekre. Édesanyám, Nagy Erzsébet kérésére a kivégzésről készült jegyzőkönyvet is bemutatták a Legfőbb Ügyészségen. 1989. március 31-én a Nagy Imrével szomszédos sírban megtalálták Maléter Pál és Gimes Miklós tetemét is. Maléter magas termete miatt nem fért el a temetésre készített szabványládában, ezért tiszti cipős lábai keresztben voltak begyömöszölve, felette pedig Gimes Miklós maradványai. 1989. június 16-án a kettőjük közös sírhelyébe helyezték – Nagy Imre mellé – az 56-os forradalom és szabadságharc ismeretlen

mártírjainak jelképes koporsóját, a hatodikat. Itt kell az érthetőség miatt hozzáfűzni: a Némethkormány az exhumált 5 mártír hamvainak méltó eltemetéséhez 5 díszsírhelyet adományozott a 300-as parcellában. Édesanyám viszont ragaszkodott ahhoz, hogy apját ugyanoda, a 301-es parcellába, harcostársai közé temessék vissza, ahol eredetileg megtalálták a feltáráskor. A többi azonosított 4 mártír a 300-as parcellában, az első sorban lévő díszsírhelyeken lelt végső nyugalomra.. 1989. április 1-jén megtalálták Szilágyi József sírját is. Egy kis ovális fémlapocska volt a lábára drótozva, amelyre egy kiolvashatatlan számot ütöttek Szilágyi sírja semmilyen hivatalos listán nem volt megtalálható, még hamis fedőnéven sem. „Név nélküli férfi” bejegyzés szerepelt ezen a beazonosított helyen. Őt már 1958. április 24-én kivégezték egy elkülönített perben hozott ítélet alapján. 1989. április 5-én eljutottak Losonczy Géza tetemének maradványaihoz. Halálának valószínűsíthető oka a „véletlenül” a tüdejébe vezetett táplálócső okozta fulladás. A boncolási jegyzőkönyv cinikus bejegyzése szerint a halál oka: tüdőgyulladás.

A kivégzett mártírok 1989. június 16-i nyilvános újratemetése és a Legfelsőbb Bíróság július 6-án kelt ítéletével történt jogi rehabilitációjuk – minden kétséget kizáróan – igazságot szolgáltatott nekik! Nyugodjanak békében!

(Készült Nagy Erzsébet – Vészi János: Feltámadás című írásának felhasználásával.) Jánosi Ferenc

15

A Rákoskeresztúri Újköztemető 300. és 301-es parcellájába temették az 1956-os forradalom és szabadságharcban való részvételükért halálra ítélt személyeket. Emiatt lett Nagy Imre és mártírtársai újratemetésétől számítva a legnagyobb nemzeti sírkertünk. Ezek közvetlen szomszédságában van a 298-as parcella, amelybe az 1945-1956 között kivégzett politikai üldözötteket és köztörvényes bűnözőket, háborús bűnösöket egyaránt temettek, és az így kialakult állapot komoly vitákat váltott ki az elmúlt években. A téma kapcsán közöljük a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, valamint a Szabadságharcosokért Közalapítvány által felkért történész bizottság jelentését, majd a Magyar Nemzet c. újság 2010. április 17-i számában publikált kerekasztal-beszélgetés szövegét.

Jelentés Dr. Boross Péter, a Szabadságharcosokért Közalapítvány elnöke és Radnainé dr.Fogarasi Katalin, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság képviselője számára is szerepel. A Bizottság megállapította azt is, hogy a táblákra felvésett személyek között olyan köztörvényes, illetve politikai elítéltek nevei is szerepelnek, akik büntetésük letöltése során börtönökben haltak meg. Kutatásaink jelenlegi állása alapján jelezzük, hogy a táblákon szereplő személyek 35-40 %-a nem az 1945-1956 közötti politikai üldöztetés, illetőleg az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő politikai megtorlás következtében vesztette életét. 2.) A politikai okból kivégzettekre tekintettel és kegyeleti okokból is – számos nevet pontatlanul tüntettek fel a táblákon – a tarthatatlan helyzet megszüntetése érdekében a Bizottság jelzi, hogy a táblákon lévők névsora kritikus szakmai felülvizsgálatra szorul. E felülvizsgálat alapja a jelentéshez csatolt, hitelesnek elfogadható névsor lehet. 3.) Mivel nem egyedi jelenségről van szó, a Bizottság javasolja a felkérő Testületeknek, hogy a más helyeken is tapasztalható anomáliák megszüntetése érdekében a lehetőségei adta keretek között járjon el. 4.) A hasonló kegyeletsértő és a történeti valóságot sértő helyzetek megelőzése érdekében a Bizottság javasolja egy majdani szakértői bizottság felállítását, amelynek feladata egy véglegesnek tekinthető, történetileg hiteles névsor összeállítása lenne. (Lásd a mellékletben: Horváth Miklós, Rainer M. János és Zinner Tibor összeállításai.) 5.) A Bizottság javasolja – az időtényezőt is figyelembe véve –, hogy a két emlékhely jelölése, emlékeztető jelleggel, a jelenlegi helyzetben nevek felsorolása nélkül történjen. 6.) A Bizottság vállalt feladatán túl javas-

Dr. Boross Péter, a Szabadságharcosokért Közalapítvány elnöke egy öt tagból álló történész bizottságot kért fel arra, hogy a bizottság tárja fel, „hogy a Rákoskeresztúri temető 298-as és 301-es parcellájában eltemetettek, és az ott lévő emléktáblán feltüntetettek közül kik azok, akik nem méltók az utókor tiszteletére.” Ehhez kapcsolódóan a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal megbízása pedig a következőket tartalmazza: „A Rákoskeresztúri Újköztemető 298-as és 301-es parcellái mellett lévő emléktáblákon felsorolt személyek neveinek felülvizsgálása. Javaslat a méltatlanul oda került nevek törlésére.” A Bizottság feladata tehát pontosan körülhatárolt volt. A Bizottság 2008. május 7-én számolt be kutatási eredményeiről és az erre alapozott javaslatairól. Ezek szerint: 1.) A Bizottság kutatási tevékenysége zárásaként, a zárójelentéshez csatolt adattár alapján megállapította, hogy a 298-as és a 301-es parcellában felállított emléktáblákon az 1945 és 1962 között politikai okból kivégzett áldozatok mellett, az utókor emlékezetére méltatlan köztörvényes bűnözők és háborús bűnösök neve

16

latokat tett arra vonatkozóan is, hogy milyen lehetőségeket lát a kérdés megnyugtató rendezése érdekében. (Lásd: Rainer M. János nagy lélegzetű javaslatcsomagja, illetve Szakály Sándor javaslatai. Melléklet.) 7.) Az itt közölt jelentés benyújtásával – a Bizottság úgy véli, hogy megbízásának eleget tett, s túl ezen a jövőt illetően is tett javaslatokat.

A jelentéshez csatolt szakértői vélemények és az adattárak alapján kérjük értékelésünk és javaslataink tudomásulvételét, illetve elfogadását. Budapest, 2008. május 18-án. Dr. M. Kiss Sándor DSc. Habil., a bizottság elnöke, Dr. Horváth Miklós DSc., Dr. Rainer M. János DSc., Dr. Szakály Sándor DSc habil. és Dr. Zinner Tibor CSc.

A jelentés szövege a Bizottság tagjainak egyeztetett véleményét tartalmazza, amelyet a Bizottság minden tagja elfogadott.

Forrás: Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság honlapja.

Gyúanyag Áldozatok vagy bűnösök? – Hogyan lehetne megoldani a 298-as parcella kérdését? A Rákoskeresztúri új köztemető 298-as parcellájában az ötvenhatosokkal, az ártatlanul kivégzettekkel együtt nyugvó nyilasok, háborús bűnösök ügye egyre terebélyesedő vitát váltott ki, a témában cikksorozatok születtek, a helyzetet történészbizottság is vizsgálta. A parcelláról Csapody Tamás jogászszociológussal, a Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének adjunktusával, Donáth Ferenc orvossal, a Nagy Imre Társaság budapesti elnökével, M. Kiss Sándor történésszel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK Történeti Intézetének vezetőjével és Szakály Sándor történésszel, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, az MTA Történettudományi Bizottságának tagjával beszélgettünk. Magyar Nemzet: Hogyan tört ki a vihar a 298-as parcella körül? Csapody Tamás: Évek óta kutatom a bori munkaszolgálat történetét. A botrány 2007 novemberében robbant ki, amikor a bori ügyek miatt kilátogattam a 298-as parcellába. Legnagyobb megdöbbenésemre nem bakancsban és esőkabátban kellett kutakodnom a bozótban: a „nemzeti panteon” feliratú székely kapun mentem be, a neveket a díszmárvány táblán, az általam előzetesen felkutatott öt bori keretlegény sírját a díszparcella ép sírhelyein találtam meg. Ezt közzétettem; a kialakulóban lévő botrány hatására a parcellát gondozó, Boross Péter elnökölte Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság javaslatára felállt egy történészbizottság M. Kiss Sándor vezetésével, Zinner Tibor, Szakály Sándor, Rainer M. János és Horváth Miklós részvételével. Jelentésük alapján a helyzetet nem sikerült megnyugtatóan rendezni, annak ellenére, hogy tavaly év végén sutytyomban a nemzeti jelképeket, így a nemzeti címert és a nemzetiszín szalagot is valakik

eltávolították a háborús bűnösök egy részének sírjáról. Ráadásul a történészbizottság jelentése óta felállítottak egy új, „mementó” feliratú táblát, amely nyíltan és tudatosan történelemhamisító módon keveri össze a tényeket, egybemossa a valódi áldozatokat a háborús bűnösökkel.

Magyar Nemzet: Mi a történelemhamisítás a táblán? Csapody Tamás: Jogfolytonosságot teremt az 1945–1956-os időszak elhunytai között, kimondva, hogy a kommunizmus áldozatai nyug-

17

látja, hogy a közpénzen fölállított emlékhely minden szempontból díszparcellaként működik. Címer, márványtábla, kopjafa, nemzetiszín szalag jelzi a hely nemzeti szempontból szakrális jellegét, amit külön erősít a székely kapu és a nemzeti panteon felirat. Donáth Ferenc: A kormányrendelet szerint a díszsírhely fogalma „a temető központi részében elhelyezkedő, koporsós vagy hamvasztásos eltemetést biztosító temetkezési hely, melyben a települési önkormányzat díszpolgárai, továbbá az állami politikai és művészeti élet kiemelkedő személyiségei helyezhetők végső nyugalomra”. Az Új köztemetőnek igaz, nem a központjában, hanem a végén található a 298-as, a 300-as és a 301-es, ahol 1989. június 16-án Nagy Imrét, Losonczy Gézát, Gimes Miklóst, Maléter Pált és Szilágyi Józsefet helyezték örök nyugalomra. Mégis ez a hely a demokratikus rendszerváltozás egyik legfontosabb jelképe, nemzeti emlékhelye. Ezért jelent súlyos problémát, hogy a gyakorlatilag az úgynevezett nemzeti panteonhoz tartozó 298-asban számos háborús bűnös is nyugszik. A temető hátsó traktusa a történelemoktatás részévé vált. A parcellák határai elmosódnak, tehát az a hamis képzet születhet meg az idelátogatóban, hogy ezekben a parcellákban kizárólag olyan emberek nyugszanak, akik az életükkel példát adtak, a teljesítményükkel kiemelkedtek. A kérdés tehát az: tisztességes-e összemosni a valódi hősöket bűnözőkkel és gyilkosokkal? A helyzet addig nem fog változni, míg az M. Kiss Sándor vezette korábbi történészbizottság jelentése nyomán a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság nem változtatja meg a méltatlan helyzetet. Szakály Sándor: A táblán található névsor gondos mérlegelés után született, nem szerepelnek rajta már olyan, valóban kétes múltú emberek, mint a 1919-es különítményes Francia Kiss Mihály, akit egyébként ötvenhat után ítéltek el és végeztek ki. Hozzáteszem: ezzel szemben senkinek nem okoz problémát, hogy a munkásmozgalmi parcellában hasonló táblán hősként szerepel Szamuely Tibor vagy Kun Béla. Ilyen esetekben pedig egyenlő mércével kellene mérni. Említhetem a Kerepesi úton az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverésekor elesett szovjet katonák emlékművét is. Nagyon szépen rendben van tartva, a szöveg az

szanak a 298-as parcellában. Ez pedig a népbíróság által elítélt háborús bűnösök esetében semmiképpen nem igaz. A 298-as gyakorlatilag díszparcellaként működik, ahol ünnepnapok délelőttjén a közjogi méltóságok, este pedig a gárdisták és a szélsőjobboldal koszorúz. M. Kiss Sándor: A történészbizottság feladata kizárólag az volt, hogy ellenőrizze, jó-e a táblán lévő névsor. A jelentésünket, a konszenzus alapján megszületett szövegünket 2008. május 18-án letettük, s ezután a bizottság feloszlott. Szakály Sándor: Azt is fontos tudni: a 298-as parcellában található, háborús bűnösséggel elítélt személyek közül nem mindenki volt valóban háborús bűnös. Jó néhány embert a Legfelsőbb Bíróság már fölmentett a vádak alól. A táblát a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság jelenlétében a Szabadságharcosokért Közalapítvány állította, a táblán fölsorolt nevek között egyébként egyetlenegy olyan személy nincs, akit érvényben lévő háborús bűnösség vádjával ítéltek volna el. A tisztázatlan ügyekben érintettek ráadásul nem is szerepelnek a mementó felirat alatt. Donáth Ferenc: Érdekes a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság hatásköre is, mert elvileg jogalkalmazó, bizonyos esetekben pedig jogalkotó állami szerv, amelyet gyakorlatilag senki sem kontrollál. Szakály Sándor: A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság kormánybizottság, magam is tagja vagyok. Alapvető feladata, hogy az arra méltó személyek nyugvóhelyét a virtuális nemzeti sírkert részévé nyilvánítsa. Pénzt csak alkalmanként kap. Fontos tisztázni a fogalmakat is: nemzeti történelmi emlékhely hivatalosan csak egy van, a Hősök tere. A 298-as parcella pedig nem díszparcella, itt egyetlenegy díszsírhely sincs, ahogy nincs a 301-esben sem. A díszsírhelyet hivatalos szerv adományozza, így például a főváros vagy a fővárosi önkormányzat, korábban Budapest Főváros Tanácsa. Díszsírhelyben nyugszanak az 1956-ban elesett ÁVHsok a Kerepesi úti temetőben többek között, illetve a munkásmozgalmi panteonban lévők. A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottságnak nincs jogosítványa díszsírhely adományozására, és nem is adományoz. Csapody Tamás: Jogi értelemben valóban nem díszparcella a 298-as, de aki bemegy, pontosan

18

„ellenforradalom idején a magyar nép szabadságáért hősi halált haltakra” emlékezik Csapody Tamás: Szeretném elkülöníteni a parcella ügyét a munkásmozgalmi panteon ügyétől. Nem feladatunk most, hogy az összes történelmileg problematikus sírhely kérdését megoldjuk 1919-től napjainkig. Elutasítom azt is, hogy a 298-ast összemossák a 301-es parcella helyzetével.

végére, de a kivégzettek temetését rögtön folytatták a 301-esben, tehát a két parcella történelmileg egybetartozik. Ugyanakkor, nem tudni, milyen megfontolás alapján, a forradalmat követően kivégzettek közül néhányan mégis a 298-asba kerültek, mint például a Tóth Ilonaperben halálra ítélt Gönczi Ferenc és Gyöngyösi Miklós is. Donáth Ferenc: Általános szokás, hogy ha valaki a hozzátartozóját eltemeti, akkor a sírját gondoznia illik. Ha elvadul, és ha húszévenként nem újítja meg, akkor a halottat kihantolják, és a hely felszabadul. A kérdés, hogy valóban méltók-e a 298-asban nyugvó gyilkosok arra, hogy az állam gondozza, tartsa fenn a sírjukat örök időkre. Miért érdemel többet egy háborús bűnös, mint az a becsületesen élő Szabó néni, Kiss bácsi vagy akárki, aki, teszem azt, Szigligeten hal meg vagy Tatán? Ne legyenek hozzáférhetetlenek a nyilasok sírjai! Ez itt az alapvető probléma. Szakály Sándor: A történészbizottságban a különböző beállítottságú kollégákkal egyetértettünk abban az alapelvben, hogy a sírok fölszámolásához, a sírromboláshoz nem adjuk a nevünket. Ez lehet Kádár Jánosé vagy Szálasi Ferencé, felfogásom szerint mindenkinek megvan a joga a végső nyugalomhoz. Csapody Tamás: Sohasem beszéltem a sírok felszámolásáról, sírrombolásról vagy exhumálásról. A kegyeleti jogokat a háborús bűnösök esetében is tiszteletben kell tartani, de ennek nincs semmi köze a sírokon lévő állami szimbólumok eltávolításához. Donáth Ferenc: Ismétlem, a forradalom és a rendszerváltás jelképe az az öt férfi – Nagy Imre, Losonczy Géza, Szilágyi József, Maléter Pál és Gimes Miklós –, akit 1989. június 16-án ünnepélyesen búcsúztatott el a születő demokratikus világ. Farkasréten és az Óbudai temetőben is fekszenek ötvenhatosok. Köztük Bibó István és az édesapám is, nekik nincs kiemelt sírjuk. Mindez teljesen rendben van, hiszen a kiemelt helyet ennek az öt férfinak kell fenntartani. Az összes többi, akár a 301-es, akár a 298-as parcellában nyugszik, ne legyen kiemelt hely! Nem kellene sem nemzeti panteon, sem székely kapu, sem kopjafa, sem márványtábla. Főleg azoknak nem, akikről maga a történészbizottság mutatta ki a múltjukat.

Magyar Nemzet: Miért kell elválasztani egymástól ezeket a kérdéseket? Csapody Tamás: Jómagam a 298-as parcella ügyében szeretnék eljárni, a többihez nincs kompetenciám. Az összemosás azt szolgálja, hogy megoldatlan maradjon a jelenlegi méltatlan helyzet. Egyébként, ha a munkásmozgalmi panteonnal kapcsolatban hasonló derülne ki, én lennék az első, aki elvben támogatnám, hogy azt is megoldjuk – de külön! Ismétlem, az összemosás történelmi csúsztatás! M. Kiss Sándor: Nem csúsztatás! A kérdést történelmi keretek közé kell helyezni, s úgy kell vizsgálni! A probléma ugyanis jelen esetben az 1945 és 1963 között kivégzettek problémája. Ezért kell például együtt vizsgálni a 301-es és a 298-as parcella vitás kérdéseit. Csapody Tamás: Ez tévedés. M. Kiss Sándor: Nem tévedés. Csapody Tamás: A 298-as parcella problémája nem az 1962-ig kivégzetteké. A parcella ugyanis az ötvenes évek elején betelt. A két parcella formálisan sem függ össze, ezt a temetői főkönyvek egyértelműen bizonyítják, ennek alapján történt a kilencvenes években a helyreállítás is. A kettő között 8–10 méter széles út húzódik. Nincs olyan adatunk a temetési főkönyvek alapján, hogy az út alatt bárkit eltemettek volna. M. Kiss Sándor: Igaz, hogy a 298-as betelt 1951

19

M. Kiss Sándor: Ezerkilencszázötvenhat vezér nélküli forradalom volt. Természetesen elismerem azt, hogy a forradalom egyik legfontosabb alakja Nagy Imre, hatalmas politikai teljesítményét is tisztelem. Mindemellett úgy vélem, ötvenhat szimbóluma az egyszerű forradalmár, aki legalább annyit tett, mint a politikai vezetés. A kettő feltételezi is egymást. Tehát nekem Tóth Ilona neve éppolyan jelképes, mint Nagy Imréé. Nem értek egyet öt ember kiemelésével. Szakály Sándor: Az életutat érdemes vizsgálni, amikor arról beszélünk, hogy ki a példaadó. Voltak olyanok, akik 1956-ban rájöttek arra, hogy korábbi életük félresiklott, mint ahogy voltak olyanok, akik 1945 előtti életútjukat tagadták meg. Nagyon nehéz tehát igazságot tenni.

Donáth Ferenc: Van egy közismert fénykép 1945-ből. A Maros utcai kórház orvos és beteg áldozatait agnoszkálják a gyilkosok jelenlétében. A felvételt nézve egy gyilkost sem tudunk megnevezni. Hiába veszünk elő bármilyen dossziét, a bűnösök arctalanok, illetve névtelenek maradnak. Adolf Eichmannról mondták, hogy névtelen gyilkos. Évekre eltűnt. Volt Németországban, volt Dél-Amerikában. A névtelenség a gyilkolásnak segít. Ha viszont nevesítjük őket, az arra tanítja a következő nemzedékeket, hogy a cselekedetéért mindenki felelősséggel tartozik. Magyar Nemzet: Hogyan lehet valakiről megállapítani ma, hogy valóban háborús bűnös volt-e? M. Kiss Sándor: Negyvenöt és negyvennyolc között is bizonyíthatóan voltak már olyan perek, amelyek során a Révai József fémjelezte új kommunista koncepció alapján már ártatlan embereket ítéltek börtönre, végeztek ki. Említhetném a Magyar Közösség-ügyet.

Magyar Nemzet: Lehet-e azt pontosan tudni, mennyien és kik nyugszanak a 298-as és a 301-es parcellában? Csapody Tamás: Lehet tudni. A történeti levéltárban megtalálható a temetői főkönyv. A kegyeleti bizottság is hozzáfér bármikor, a történészbizottság pedig hosszasan vizsgálta a parcellában nyugvók számát és kilétét, tehát adott a levéltári és történeti adatsor. . Magyar Nemzet: Mindenkit azonosítottak? Csapody Tamás: A többséget igen. Három kategóriát lehet felállítani: az egyik az egyértelműen háborús bűnösöké – őket meg kell nevezni –, vannak a bizonytalan esetek, illetve a mártírok és az áldozatok, akiket pedig pozitívan kell megjelölni. M. Kiss Sándor: A 298-as parcellában eltemetettek közül bizottságunk 349 főt tudott azonosítani, köztük háborús bűnösöket is. A keveredés nagy, azt kell kitalálni, hogyan lehet megkülönböztetni nem kegyeletsértő módon azokat, akik joggal lettek kivégezve háborús, nyilas bűnök miatt. Körülbelül 308 holttestet még nem azonosítottak. Azt sem tudjuk, pontosan mennyien fekszenek itt, egyes források ezer főt is emlegetnek. A 301-es parcellában 12 olyan sor van, ahol nem ötvenhatosok nyugszanak. Szakály Sándor: A probléma összetett. Ne felejtsük el, hogy a 298-asban csecsemők, állati tetemek is találhatók.

Magyar Nemzet: Mi az az új kommunista koncepció? M. Kiss Sándor: Révai József, a Magyar Kommunista Párt főideológusa 1946 körül meghatározta, kit tekintenek fasisztának. Azt, aki nem kommunista vagy kommunistabarát. Így lett aztán Sulyok Dezső, Varga Béla, Nagy Ferenc fasiszta, s így juthatunk el Nagy Imréhez is. Számukra tehát szinte mindenki annak számított, akit a 298-as és a 301-es parcellába temettek. Szakály Sándor: Közel sem biztos, hogy mindenki háborús bűnös, akit 1945 után a népbíróság ezen a címen elítélt. Ezért is javasoltam, hogy vegyük elő a kérdéses ügyeket, s a független magyar bíróság döntsön. Csapody Tamás: Szakály Sándor általános elvi megközelítésével egyetértek. Ugyanakkor a népbírósági perek anyagát jogi értelemben átnézni gyakorlatilag lehetetlen. Hat és fél évtized elteltével képtelenség tanúkat szerezni, bizonyítási eljárásokat folytatni. Szakály Sándor: Érdekes módon ilyen aggodalom nem fogalmazódik meg a második világháborús bűnök miatt most letartóztatni kívánt Képíró Sándor és Zentai Károly ügyében. Csapody Tamás: Ők még élnek, felelősségre

20

vonásuk pedig még várat magára.

népbírósági perek folytak. Vitéz Vörös János vezérezredes volt a honvédelmi miniszter, Erdei Ferenc a belügyminiszter, Nagy Ferenc újjáépítési, Nagy Imre a földművelésügyi miniszter, Ries István az igazságügy-miniszter. A névleg parasztpárti Erdei Ferencen és Nagy Imrén kívül ki volt a kommunista ebben a kormányban? M. Kiss Sándor: Kinek jelentett Erdei minden egyes esetben? A politikai rendészeti osztálynak, amelynek vezetője a kommunista Tömpe András volt. Donáth Ferenc: Nemcsak a népbírósági eljárások miatt érdekes ez az egy év, hanem azért is, mert a demokrácia kettős gyakorlata találkozott. Volt egy központi hatalom a nemzetgyűléssel, a kormánnyal és a koalíciós pártokkal, de létezett egy alulról jövő, a közvetlen demokrácia igényét megfogalmazó mozgalom is, elsősorban az Alföld déli részén. Jó példája ennek a helyi földosztó bizottságok működése. A kétfajta demokrácia felfogás ütközött. 1945 márciusában megjelent a földosztásról szóló 600-as rendelet, amely a háborús és népellenes bűnösöket kizárta a földhöz jutásból. 1945 azért is volt nagy lehetőség, mert a magyar nép éppen ebben a spontán kibontakozó mozgalomban tanulhatta volna meg, hogy mi is az a demokrácia. Ez egyébként balra állt a központi hatalomtól. A népbíróságokba is először kerültek be a magyar nép képviselői a történelem folyamán. Szakály Sándor: Az 1944 decemberében megalakuló Ideiglenes Nemzeti Kormány tagjait Moszkvában jelölték ki. Az ideiglenes nemzetgyűlés pedig úgy születhetett meg, hogy szovjet katonai teherautókkal összeszedték a leendő képviselőket. Érdekes módon a legtöbb kommunista volt, érdemes megnézni a nemzetgyűlés összetételét. Az 1945. novemberi választások után döbbentek rá Rákosiék, hogy a szovjetizálás nem sikerült, hiszen a kisgazdapárt szerezte meg az abszolút többséget, a kommunisták pedig csak a harmadik helyen végeztek a Szociáldemokrata Párt mögött. M. Kiss Sándor: Ezerkilencszáznegyvenöt valóban tekinthető demokratikus kezdetnek. Tény az is, hogy a születő demokráciának számtalan pozitív vonása volt. Azzal sem lehet problémánk, ahogy a politikai rendőrség a nyilasokkal és a valódi háborús bűnösökkel szemben fellép. Ehhez a nyugatiak támogatását

Magyar Nemzet: Hogyan értékelhetjük az adott korszakot és a népbíróságok működését? Csapody Tamás: Az 1945 és 1956 közötti időszakról mint egységes történeti folyamatról nyilatkozni, úgy gondolom, nem lehet. Több korszakra lehet felosztani, így 1947-ig átmeneti helyzetről beszélhetünk. A perek döntő többsége ekkoriban megalapozott, még akkor is, ha sok esetben igazságtalan ítélet született. Az egyértelmű ügyekben tehát megtehetjük a lépést a 298-as parcella esetében. Szakály Sándor: Ne feledkezzünk meg arról, hogy Magyarország 1945. január 20-án aláírta a fegyverszüneti megállapodást Moszkvában a szövetségesekkel, így szuverenitásunk 1947. február 10-ig, a párizsi békeszerződés aláírásáig, illetve annak hatálybalépéséig erősen korlátozott volt. Magyarországon a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) és annak mindenkori szovjet elnöke nélkül semmi nem történhetett. Az úgynevezett demokratikus választást, amely a magyar történelemben az addigi legszélesebb választójog alapján történt, 1945. november 4-én csak úgy lehetett lebonyolítani, hogy előtte Vorosilov, a SZEB elnöke megmondta, a négypárti – kommunista, kisgazda, szocdem, parasztpárti – koalíciót fenn kell tartani. Ha bármilyen törvényt, bármilyen rendelkezést hozott a magyar kormány, az csak akkor léphetett hatályba, ha a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elvárásaival nem ütközött. Ez vonatkozott az igazságszolgáltatásra is. Magyarország korlátozott szuverenitású ország, ugyanúgy, mint a német megszállás idején. Természetesen lehet szeletelni a korszakot. Volt az első időszak, de már 1946-ban kirobbantotta az ÁVO a köztársaság-ellenes összeesküvés ügyét. Érdemes megnézni, kik voltak azok a „fasiszták”, akiket elítéltek ebben a perben, 1947-ben. Korábbi antifasiszták, akik részben a Gestapo foglyai voltak. M. Kiss Sándor: Érdemes megnézni azt is, kik voltak ebben a nagy demokráciában az egyes megyékben a rendőrkapitányok, és milyen szovjet tanácsadók voltak mellettük! Donáth Ferenc: Kezemben van az 1944–45-ben működött, vitéz Dálnoki Miklós Béla vezérezredes miniszterelnök vezette Ideiglenes Nemzeti Kormány névsora. Ebben az időszakban jelentős

21

is megkapja Himler Mártonon keresztül. A magyar származású Himler volt ugyanis a magyar háborús bűnösök összegyűjtésével és kiadatásával megbízott amerikai katona. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy az erőszakszervezet kezdettől fogva a kommunisták kezében van, a hatalmi rivalizáció a politikai rendőrség feletti uralomért is három kommunista között folyik. Tömpe András, Fehér Lajos és Péter Gábor küzdelméből elég hamar utóbbi kerül ki győztesként. Az erőszakszervezet pedig egyre gátlástalanabbul lép fel a politikai ellenfelekkel szemben is. 1945-ben már mindenfajta bírósági eljárás nélkül több mint tízezer embert internálnak. Donáth Ferenc: A népbíróság demokratikus, koalíciós bíróság volt, a parlamenti pártok képviselői vettek benne részt a szakszervezeti tanáccsal, és természetesen egy szakképzett bíró is. Ahogy elkezdődik a demokrácia szalámizása, úgy válik egyre inkább kommunista színezetűvé a népbíróság is, amely a Mindszenty- és a Rajkper esetében már teljesen kommunista. Az 1947-es Magyar Közösség-per sem volt már demokratikus eljárás. Ugyanakkor nem lehet összemosni mindezt az 1945-ös indulással. Szakály Sándor: A politikai rendőrség kommunista, a népbíróság pedig kommunista és szociáldemokrata kézben van már a kezdetektől. A rendvédelmi szerveknél 1944 végétől, 1945 elejétől 80–85 százalékban kommunisták szolgáltak. A népbírósági rendelet előtt pedig már néptörvényszék működött Budapesten Major Ákos vezetésével. Ki is ő? Nemes tasnádi Major-Maróthy Ákos százados a Magyar Királyi Honvéd Légierő volt hadbírája, Major Tamás kedvenc bátyja, aki Tamás jó barátja, Péter Gábor segítségével válthatta meg belépőjét az új rendszerbe. A népbíróságok működésének alapelvét pedig a jogállami elvektől meglehetősen eltérően határozta meg a szociáldemokrata igazságügyi miniszter, Ries István, amikor ezt írta a népbírósági törvény bevezetésében: megtorlásra van szükség, nem az igazságot keressük. Ezt az elvet konkrét példákkal is lehet igazolni: a leventemozgalom főfelügyelője, Béldy Alajos altábornagy, aki a nyilasok elől bujkált, 1945 januárjában jelentkezett a debreceni kormánynál. Igazolták, s mivel öt nyelven beszélt, a majdani béketárgyalásokon akarták katonai szakértőként

alkalmazni. Aztán megjelent Péter Gábor, Béldyt letartóztatták, s a leventék nyugatra hurcolásának egyébként hamis vádjával a népbíróság halálra, majd életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte. Amikor az ügyvéd néhány hamis adatot kifogásolt a tárgyaláson, a népbíróság szociáldemokrata delegáltja ezt szándékos cinizmussal figyelmen kívül hagyta. Arra hivatkozott: ha Béldyt nem ítéljük el, a nyugatiak nem adják ki a háborús bűnöseinket. Béldy aztán a rabkórházban halt meg 1946 decemberében. Hasonlót tapasztalhatunk a Bárdossy-per esetében is, ahol bárcziházi Bárczy Istvánnal, a minisztertanács jegyzőkönyvvezetőjével utólag meghamisíttattak egy kormányülésről készült jegyzőkönyvet. Sokszor háborús bűnösként kezelték az ország szovjetizálását el nem fogadó katonákat is, így az új hadseregben tovább szolgáló Hadváry Pált vagy az 1951 októberében kivégzett Kozma István altábornagyot. Ezért is érdemes utánajárni, ki a valódi háborús bűnös, akár a 298-as parcellában. Nyilván Szálasi ügyét senki nem fogja komolyan vitatni. Csapody Tamás: Ha elfogadjuk, amit Szakály Sándor mond, akkor nincs népbíróság és nincs halálos ítélet. És itt kezdődik a probléma! Azt ugyanis senki sem állíthatja, hogy a bori munkaszolgálat háromezer halottja csak úgy magától meghalt. Nincsenek bűnösök, csak kommunizmus van? Ezt torz logikának tartom, nem tudok vele egyetérteni. A háborús bűnösök mentegetésével egyenlő ez az érvelés, ezen a filozófiai-gondolati-jogi alapon a 298-as parcellában nyugvó valódi háborús bűnösök problémáját sem tudjuk rendezni. Ráadásul a parcellában fekvő háborús bűnösök – sokszor a korábbi ítélet hibái miatt, minden alap nélkül, pusztán a törvénykezés segítségével – tisztára moshatók, ami megint csak nem igazságos. Magyar Nemzet: A népbíróságok működésének egyik fontos alapvetése volt, hogy figyelmen kívül hagyta a nullum crimen sine lege, azaz a nincsen bűn törvény nélkül elvet. Ez nem állt szemben nemcsak a jelenlegi, de a korabeli általános jogi felfogással is? Donáth Ferenc: Eszerint, ha nem tiltotta a jogszabály, természetesen jogos volt hatszázezer magyar állampolgárt megalázva, megkínozva legyilkolni, további négyszázezer magyar állam-

22

polgárt kihajtani a frontra, és ott elölről lövetni. A németek ezzel szembenéztek, és törvénykezésük a náci háborús és amúgy legitim módon hatalomra kerülő hitlerizmus bűncselekményeivel kapcsolatban a törvényes jogtalanság elvét alkalmazta. Azt mondták, az általános emberi szabadságjogokon kívül esik a náci bűncselekmény. Ezt az alapelvet vehette figyelembe a német alkotmánybíróság 2009 novemberében, amikor helybenhagyta a szélsőjobboldali Hess-emlékmenet betiltását. A német példa befolyásolhatta Sólyom László köztársasági elnököt is, amikor aláírta a holokauszttagadást tiltó törvényt. Igaz, korábban születtek, de a népbíróságra vonatkozó jogszabályok harmóniában voltak a nürnbergi eljárások alapelveivel. A tény, hogy egyszerű emberek, munkások és parasztok juthattak abba a helyzetbe, hogy erkölcsi kérdésekben véleményt alkothattak, azt jelentette, hogy a népbíróságok alapvetően demokratikus alapon működtek. Az első időkben mindenképpen. A népbíróságok léte a világháborús kataklizma után képes volt törvényes mederbe terelni az elszabaduló indulatokat. Mindez kicsit az angolszász esküdtszéki eljárásra emlékeztethet minket. Szakály Sándor: A népbíróságot az angolszász jogban ismert esküdtszéki bíráskodással összevetni azért némileg túlzás. A háborús bűnösség fogalmától függetlenül el lehetett volna járni az érvényben lévő korábbi magyar törvények alkalmazásával, hiszen például egy keretlegény sem volt följogosítva arra, hogy a munkaszolgálatost bántalmazza, kivégezze. M. Kiss Sándor: Úgy vélem, ha az igazságtételt történeti útra terelnénk, megtalálhatnánk a közös megoldást. Ehhez megfelelő kutatási terv, forráskritika szükséges. Van olyan eset, amikor persze jogosan tarthatunk attól, hogy egy háborús bűnösnek semmisségi papírja van az igazságszolgáltatás sajátosságai miatt, holott valóban követett el bűnöket, van olyan is, aki megúszta, de kivégezhették volna, s van, akit ártatlanul ítéltek el. Óvakodni kell tehát ezekben az esetekben minden felelőtlenségtől. Két éve történt, hogy egy történészkolléga nagyon szerencsétlenül nyilvánosságra hozta azt a szűk körben már rebesgetett dolgot, hogy Szálasi Lukács Ferenc néven nyugszik a 298-as parcellában. Azóta bebizonyosodott, hogy Lukács

valóban létező személy, népellenes bűntett miatt ítélték halálra 1946-ban. Ennek ellenére a szélsőjobboldali folklór még inkább felkapta a helyet. Így ment át a köztudatba a tévhit, hogy Lukács Ferenc neve alatt valójában Szálasi Ferenc nyugszik. Ezért is fontos, hogy felelősen, a szélsőségeket nem erősítve járjunk el ezekben a kényes kérdésekben. Magyar Nemzet: Hogyan lehetne megoldani tehát a 298-as parcella ügyét? Csapody Tamás: Az összes parcellában nyugvó háborús bűnös sírjáról le kell, hogy kerüljön a márványtábla, a nemzeti címer, a kopjafa a nemzeti szalaggal. A mementó táblát vigyék el vagy írják át! Bontsák le a székely kaput, vagy legalább véssék le róla a nemzeti panteon feliratot, az ártatlan áldozatok és a háborús bűnösök sírjai mellé pedig tegyenek többnyelvű ismertető táblát. Ha maradnak a szimbólumok, akkor ez gyúanyagot jelenthet akár a Magyar Gárdának, akár más szélsőjobboldali szervezetnek. M. Kiss Sándor: Az ellenkezője is jelenthet gyúanyagot. A 298-as parcellában nyilasok, a Kerepesi úti temető úgynevezett ávós parcellájában a kommunista erőszakszervezet reprezentánsai, a munkásmozgalmiban pedig még tömeggyilkosok is nyugszanak. Ezek összefüggő dolgok, ha az egyikhez hozzányúlunk, annak kiszámíthatatlan végű folytatása lehet. A temetők történelmi lenyomatok, a rokonok egy része él, gondozzák a sírokat. Nekik pedig nem tiltható meg, hogy a nyugvóhelyeket újból feldíszítsék a nemzeti szalaggal vagy a címerrel. Csapody Tamás: Mindez nem érv arra, hogy az ellenkezőjét tegyük, és ne nyúljunk a 298-as parcellához. Lehet, hogy éppen most érett meg az idő arra, hogy véget vessünk a hazug kompromisszumoknak: gyilkosokról egyik oldal se gondolhassa azt, hogy a nemzeti panteonban a helyük. Én ennek a megszüntetését támogatom, és javaslom, hogy haladjunk időrendi sorrendben. Az ellen pedig már semmi kifogásom nincs, hogy az állam helyett a gyilkosok családtagjai gondozzák a sírokat. Donáth Ferenc: Nem tűrhető, hogy gyilkosok, bűnösök potyautasként együtt legyenek olyan emberekkel, akikre hősként tekintünk. Így elsősorban az ötvenhatosokkal. Mintha a Kádár-rendszer kifejtette propaganda teljesedne

23

kell kialakítani az Új köztemetőben, ennek lenne része a 298-as parcella. Szerepelnének a bűnösök és az ártatlanok adatai gazdag dokumentációval, a kegyeleti szempontok figyelembevételével. Ehhez azonban nem a beszélgetők, nem a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság hozzájárulása, hanem valódi nemzeti konszenzus megteremtése szükséges. Pethő Tibor

be, amikor a forradalmárokat összemossák nácikkal, hungaristákkal. Szakály Sándor: Ha bármilyen eszme jegyében valakik nemzeti emlékhellyé tesznek egy területet, akkor ezt hiába ellenzi bárki, megakadályozni nem tudja. Szombathelyen egy rendkívül elhanyagolt temetőben van a Bárdossy család sírja. Mindig van rajta virág, nemzetiszínű szalag. Ezt tiltani nem lehet, de ez nem is lehet cél. Érdemes lenne Rainer M. János kollégánk javaslatából kiindulni. Nemzeti emlékpontot

Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc közelgő 54. évfordulójára emlékezünk Király Béla tábornok, majd két tagtársunk, az egyik békéscsabai általános iskola tanára, valamint a Debreceni Orvosi Műszergyár ötvenhatos munkástanácselnöke írásának közlésével.

’56 tíz igazsága kort és annak csúcspontját, a ’48-as áprilisi törvények kiharcolását tekintették. 1848-hoz hasonlóan, 1956-ban is bíztak a békés átalakulásban, de a hatalom erőszakos fellépése most is hamar szertefoszlatta az illúziókat. 2. A forradalom célja az egyetemi ifjúság 16 pontjában került a legpontosabban megfogalmazásra. Ezt azonban sokszor eltorzítják. Mit is követelt e 16 pont? Követelte a nemzeti függetlenséget és a demokratikus szabadságjogokat. Követelte a kommunista terror felszámolása érdekében a koncepciós perek felülvizsgálatát, a rehabilitációkat, a vissza nem tért hadifoglyok hazahozatalát, valamint Rákosi Mátyás és Farkas Mihály törvény elé állítását. Követelte a nemzeti jelképek és ünnepek rehabilitálását: a Kossuth-címer visszaállítását, március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását és magyar egyenruhát a hadseregben. Követelte a demokratikus kormányalakítás érdekében Nagy Imrét a kabinetbe, valamint a sztálinisták eltávolítását. Követelte, gyarmati státusunk megszüntetése céljából, valamennyi magyar-szovjet és magyar-jugoszláv szerződés felülvizsgálatát, a belügyekbe való be nem avatkozás elvének tiszteletben tartását és az uránkérdés rendezését. Mi az, amit a 16 pont nem követelt? Nem követelte a kommunista rezsim eltörlését: jövőjét a megtartandó szabad választások eredményétől tette függővé. Nem követelte ugyan a szocializ-

Az ‘56-os forradalom váratlansága, egymást követő eseményei, a szabadság eszméje által – nem személyek vagy szervezetek által – vezetett ifjúság győzelme, a megdönthetetlennek vélt kommunista hatalom összeomlása, a demokratikus intézmények gyors fejlődése, valamint a szovjet szuperhatalom haderejének ismételt, nagy tömegű bevetése világszerte összezavarta a politológusokat, a médiát és általában az embereket. E zavart helyzetben a pozitív értelmezések domináltak: a magyarság jó híre 1848 óta nem tapasztalt magasságokba emelkedett. Mégis, sok kérdést illetően kételyek ébredtek. E bizonytalanságot használta ki a szovjet propagandagépezet, hogy tévhiteket terjesszen. Sajnos, esetenként sikerrel. Még ma is, csaknem fél évszázaddal az események után, a szabadság ellenségei rosszakaratból, sok igazságot kereső pedig tájékozatlanságból terjeszti tovább e tévhiteket. Például azt, hogy a forradalom elbukott, holott győzött, vagy azt, hogy a semlegesség kikiáltása oka, nem pedig következménye volt a szovjet agressziónak. Éppen ezért tartom szükségesnek, hogy szemtanúként és történészként is összefoglaljam a forradalom igazságait: 1. 1956-ban a józan hazafiak nem forradalmat akartak, hanem alapvető reformokat sürgettek. Követésre méltó példának a reform-

24

mus azonnali felszámolását – de a gazdasági tervek, az ipari normák, az illetmények, a beszolgáltatási rendszer felülvizsgálatát igen.

majd következtek a szovjet tankok. Mi hát a magyarázata a győzelemnek? Természetesen az ügyben való hit és elszántság, de segített két technikai tényező is. A szovjetek hazánkat egyik leghűségesebb csatlósuknak tekintették, amivel a párt úgy dicsekedett, hogy “Hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján.” A középiskolások katonai alapkiképzést, a főiskolások tartalékos tiszti kiképzést kaptak. A kommunisták így maguk képezték ki harcosokká és alegységparancsnokokká ellenfeleiket. Ugyanakkor hazánk bővelkedett lőszerés fegyverraktárakban, melyek megnyitották kapuikat a forradalmárok előtt. Így 1848 legfőbb nehézségei, a képzetlenség és a hadianyag hiánya 1956-ban nem jelentett problémát. E tényezők nagymértékben hozzájárultak a győzelemhez, de nem tudták volna biztosítani az elért eredményeket. Ezért merült fel a szabadságharcosok egységeinek Nemzetőrségbe tömörítése, központi parancsnokság alatt. 5. A győztes fiatalok a politikai konszolidáció biztosítása érdekében központi vezetést választottak. A fegyverszünetig a szabadságharcosoknak nem volt egységes vezetése. Az egyetemi ifjúság részéről két alapvető kezdeményezés indult. A ‘48-as példát követve a harcoló alakulatokat Nemzetőrségbe kívánták szervezni, egységes parancsnokság alatt. Törekvéseiket támogatta Kopácsi Sándor ezredes, aki a forradalom mellé állt, és a Deák téri rendőrparancsnokságot megnyitotta a szabadságharcosok találkozói előtt. Október 29−30-án már olyan nagy számban jelentek meg a szabadságharcos gócpontok képviselői, hogy határozataikat a szabadságharcosok közös akaratának lehetett tekinteni. Ők választották meg a Forradalmi Karhatalmi Bizottságot, mely alapját jelentette egy szakszerű katonai jellegű felső vezetési törzsnek, a Nemzetőrség Főparancsnokságának. Ezek vezetésére engem kértek fel, helyettesemül pedig Kopácsit választották meg. Nagy Imre mindkét forradalmi szervet elismerte. A Nemzetőrség Főparancsnoksága egyre több vidéki szabadságharcos egységet vett fel a Nemzetőrségbe, fő feladatának mégis Budapest rendjének megteremtését tekintette. Szervező munkájának eredményeként napról napra csökkent a fegyveres cselekmények száma, és november 1-je éjjelén már lövések zaja nélkül

Mindezek nem jelentik azt, hogy akár az állam vezetésének kommunista módszerével, akár a társadalom szocialista megszervezésével szimpatizáltak volna a kiáltvány megfogalmazói. Sürgős reformokat akartak, ám a jövendőt a nemzet akaratnyilvánítására bízták. 3. A forradalom győzött. Ezt már az Egyesült Államokba való megérkezésemet követő első sajtókonferencián kijelentettem. Ekkor egy újságíró megkérdezte, akkor vajon mit keresek Amerikában. A következőket válaszoltam. Október 28-án Nagy Imre tűzszünetet rendelt el. Kezdetét vette az ország radikális politikai átalakulása, az ÁVH feloszlott. A Magyar Dolgozók Pártja Kádár János vezetésével Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven újjáalakult, szerves reformfolyamatok indultak. Kádár elkötelezte magát a demokratikus játékszabályok tiszteletben tartása mellett, sőt még a nemzeti függetlenség eszméje mellett is kiállt. Nagy Imre többpártrendszeren alapuló kormányt alakított, mely gyorsan konszolidálta a helyzetet. A forradalom belügy, a fegyveres agresszió viszont nemzetközi ügy. Ez utóbbival szemben alulmaradt ugyan a magyar társadalom, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a forradalom győzött. Az amerikai. újságíró akkor elfogadta a magyarázatot, de még ma is vannak olyanok, akik „bukott” forradalomról írnak és beszélnek. Úgy vélem, hazaszerető magyar ilyet nem tehet. 4. A győzelmet a magyar fiatalok vívták ki. Az ÁVH fegyvert használt a tüntetők ellen,

25

tekintve is, hiszen a „Forgószél” hadműveletben mintegy 100 000 szovjet katona vett részt, körülbelül 2000 harckocsival. Ez a háború pedig szocialista országok közötti háború volt, mivel a forradalom programjában nem szerepelt a szocialista rendszer eltörlése. 10. A Nyugat és az ENSZ a forradalom után elismerte annak igazságait. A szabad világ meglepően gyorsan reagált a magyarországi eseményekre. Tömegtüntetésekre került sor, Párizsban felgyújtották a kommunisták székházát, értelmiségiek sokasága lépett ki a kommunista pártokból. Hannah Arendt szerint a forradalom legjellegzetesebb intézményei a tanácsok voltak és mivel e szó orosz megfelelője szovjet, a következőket írta: ,,Amikor a szovjetorosz tankok szétzúzták a magyar forradalmat, valójában a világ egyedüli létező, szabad és cselekvő tanácsait semmisítették meg.” Milovan Đilas, Tito volt helyettese, profetikus következtetésre jutott: ,,A magyarországi forradalom a kommunizmus végének kezdetét jelenti.” Raymond Aron így fejezte be A sors értelme című  tanulmányát: ,,A magyar forradalom … győzelem a vereségben, mindörökre egyike marad azoknak a ritka eseményeknek, amelyek visszaadják az embernek önmagába vetett hitét, és emlékeztetik sorsa értelmére, az igazságra.” Az ENSZ Ötös Bizottságának 1957-es zárójelentése is megállapítja a szovjet agresszió tényét, a tényt, melynek orosz részről való elismerése 1992. november 11-ig váratott magára. Ekkor jelentette ki Borisz Jelcin orosz elnök a magyar Országgyűlésben mondott beszédében, hogy ,,1956 tragédiája … a szovjet rendszer lemoshatatlan szégyenfoltja marad örökké!” Ezek ’56 igazságai.

hajthatták álomra fejüket a fővárosiak. A konszolidáció megkezdődött. 6. A Szovjetunió október 30-áról 31-re virradóra fegyveres beavatkozást kezdett hazánk ellen. A Forradalmi Karhatalmi Bizottság megbízható értesüléseket gyűjtött az ellenség erejéről és mozgásáról. Nagy miniszterelnöknek naponta többször is jelentést tettünk arról, hogy a szovjet erők hogyan alkotnak támadásra kész gyűrűt a főváros körül. 7. A november 1-jei semlegességi nyilatkozat a szovjet intervenció következménye, nem pedig oka volt. Miután Nagy Imre felmérte a készülő szovjet beavatkozás méreteit, és sikertelenül tiltakozott a szovjet kormánynál, valamint Jurij Andropov nagykövetnél, jelentést tett az ENSZ-nek. Mivel a szovjet hatóságok átlátszó hazugságokkal igyekeztek leszerelni a magyar kifogásokat, az ENSZ-től pedig nem érkezett értékelhető visszajelzés, a kormány bejelentette az ország semlegességét és a Varsói Szerződésből való kilépését. Nagyot az a gondolat vezérelhette, hogy amennyiben szovjet szövetségesként ér bennünket az orosz agresszió, a Nyugat „családon belüli perpatvar“-nak ítélheti az eseményeket. Így azonban, mivel egy semleges államot ér támadás, az ENSZ talán cselekszik. Másban nem bízhatott a kormány. Abból, hogy a semlegesség kimondására november 1-jén, a szovjet támadás megindítására pedig november 4-én került sor, többen arra következtettek, hogy lám, a magyarok megint forrófejűek voltak, kiprovokálták a támadást. A fentiek tükrében azonban ez az állítás nem állja meg a helyét. 8. A szovjet tömb egészét erkölcsi felelősség terheli mindazért, ami történt. Miután Kína jóváhagyta a szovjet beavatkozást, november 1-jén szovjet párt- és kormányküldöttség érkezett Bresztbe, ahol Hruscsov a lengyel vezetést tájékoztatta. Ezt követően Bukarestben a román, csehszlovák és bolgár vezetők informálására került sor. Előbbiek kifejezetten kérték, hogy részt vehessenek a magyar szabadságharc vérbe fojtásában. Végül november 3-ára virradóra Brioni szigetén Tito kapott felvilágosítást a készülő akcióról. 9. A szovjet intervenció hadüzenet nélküli háború volt. Háború volt célját tekintve, hiszen a törvényes magyar kormány megdöntésére törekedett. És háború volt volumenét

Király Béla Forrás: Király Béla: Amire nincs ige. Visszaemlékezések, 1912-2004. Budapest, HVG Kiadó, 2004. 260-264. o.

26

Nagy Imre – Közel az iskolához A Békéscsabai 2. számú Általános Iskola több mint egy évtizede ápolja az 1956-os népfelkelés mártír miniszterelnökének, Nagy Imrének az emlékét. Nem azért, mert illik, s nem azért, mert elvárják. Az iskola melletti Nagy Imre téren áll az a mellszobor, amelyet minden évben október 23-a előtt megkoszorúznak az iskola tanulói. Ilyenkor elhangzik egy beszéd, egy szép ének, gyertyát gyújt a tanulóifjúság. Nem látványos műsorral, médiafelhajtással, hanem inkább elmélyüléssel, átérzéssel idézik fel a sorsfordító történelmi napok, és meghatározó politikusának, Nagy Imrének az emlékét. Ezek után természetes, hogy a hivatalos október 23-i ünnepség szintén ennek a jegyében történik. Galambosné Ivacska Hajnalka énektanárnő, kórusvezető évről évre olyan megemlékezést tart tanítványaival, ami nem szokványos, hanem a lélekbe markoló, hatásos., soha nem ismétli önmagát. Egy alkalommal például a „Megkötöm lovamat” című népdal dallamára a tanárnő és tanítványai egy Nagy Imréről és forradalmár társairól szóló emlékdalt szereztek és adtak elő. Az 56-os emlékezés nem csak az iskolai ünnepségeken

történik. Az iskola tanulóifjúsága szervezetten nézte meg a Mansfeld Péter ifjú forradalmár életéről szóló és a Szabadság, szerelem című filmet. Rendszeres és nagyon jó az iskola kapcsolata a Nagy Imre Társaság békéscsabai csoportjával. Rendezvényeiket színesítik vers és kórus bemutatóval, de a kapcsolat kölcsönös, hiszen a Nagy Imre Társaság segítségével érkezett vendégként Maléter Pál 56-os honvédelmi miniszter özvegye, Gyenes Judit egy nagyon tanulságos délutánra, egy – a tanulóifjúsággal történt beszélgetésre az iskola könyvtárába. Tokaji Oszkár egykori diák pedig az átélt történelmi napokról tartott élménybeszámolót. Az iskola vezetése, élén Szeleczki Erzsébet igazgató asszonnyal támogatja azt a törekvést, hogy a nagy múltú, több mint száz éves iskola a történelmi múltat és hőseit megbecsülje. A Békéscsabai 2. számú Általános Iskola nem csak azért ápolja Nagy Imre emlékét, mert a tér és a szobor közel van az iskolához. A szívhez is közel van! Gregor László

Munkástanácsok Debrecenben A Debrecen című hetilap forradalmunk évfordulójára írt szép megemlékezésének az egyik megállapítása: „…a munkástanácsok révén megkísérelte megvalósítani az önigazgatás kimondottan szocialista formáit is. Egyedül, először és utoljára a világon.” Ha semmi más nem történt volna abban a csodálatos 12 napban, már ezért is a történelem arany lapjaira kerülhetne. Tudjuk viszont, hogy a forradalmunk és szabadságharcunk koránt sem a munkástanácsok megalakulása és ténykedése miatt vívta ki az egész világ csodálatát. Azért írok a munkástanácsokról – ráadásul nem is az önigazgatási törekvéseikről –, mert a november 4-i második szovjet dúlás után a munkástaná-

csok voltak az egyetlen szervezett erő, amely megkísérelte a forradalom szellemiségét életben tartani. Azért is szükséges írni róluk, mert a korabeli sajtó erről mélyen hallgatott. A szakirodalomnak így kevés dokumentum áll rendelkezésére erről a rövid időszakról. Jómagam akkor a Debreceni Orvosi Műszergyár munkástanács elnökeként, még inkább a Debreceni Munkástanácsok első összejövetelén megválasztott jegyzőként tevékeny részese voltam az eseményeknek, így még élő tanúként részben a fél évszázad alatt erősen megkopott emlékezetre, főleg azonban a fennmaradt néhány dokumentumra hagyatkozva próbálom érzékeltetni, – terjedelmi okok miatt csak a

27

leglényegesebbeket említve – ténykedésünket. (A dokumentumokat az 1956 dokumentumai Hajdú-Biharban c. kötet oldalszámaival tüntettem fel.) November 5-e után a debreceni munkástanácsok kapcsolat keresését kiemelkedően elősegítette a párt városi első titkára, Pulai Árpád által november 9-ére összehívott munkástanács vezetői értekezlet, amelyen azt bizonygatták, hogy be kell szüntetni a sztrájkot. Pulai győzködése után elsőként én szólaltam fel és többek között pontokba foglalva ismertettem gyárunk követeléseit, a harcok azonnali beszüntetését, a szovjet csapatok kivonását, Nagy Imrét a kormányba, a letartóztatottak szabadon bocsátását, a semlegesség kinyilvánítását, szabad választásokat stb. „Záradékként kijelentik, hogy a forradalmi vívmányokat megtartják és minden kapitalista és rákosista restaurációval szemben állnak.” (Dok., 242. o.) Ez a felszólalásom egyértelműen megadta a tanácskozás alaphangját, amely azzal zárult, hogy követeléseinket a kormány elé akarjuk terjeszteni. Erre november 14-én került sor. Megfogalmaztuk az Ideiglenes Kormány részére összeállított, részletes indokolással alátámasztott, lényegében a fentiekkel azonos követeléseinket. (Dok., 250. o.) A Parlament kapujában az ügyeletes tiszt közölte, hogy Kádár et (értsd: elvtárs) jelenleg a pécsi bányászküldöttséggel tárgyal, de „ha Marosán et megfelelne…” Erről a tárgyalásról a november 16-án készült jegyzőkönyv (Dok., 254. o.) lényege, hogy Marosán mindent megígért „majd ha a rend helyreáll”. November 17-én felvettük a munkát. A munkástanácsok rendszeresen találkoztak a város különböző üzemeiben, s mivel gyülekezési tilalom volt, illegálisan. A Debreceni Munkástanácsok vezetője, néhai Zeke László, a Dohánygyár munkástanácsának elnöke kapcsolatot talált a Nagybudapesti Központi Munkástanáccsal, így kitekintést nyertünk az országos mozgalomra. Megalkottuk a Debreceni Központi Munkástanács programját. (Dok., 280. o.) December elejére aztán a „rend helyreállt” olyannyira, hogy Kádárék korábbi szívélyes tárgyalási stílusa megszűnt. Marosán kijelentette, hogy „mától fogva lövetünk” és Salgótarjánban december 8-án megtörtént a

Kossuth téri sortűz után második legnagyobb tömeggyilkosság. A Nagybudapesti Központi Munkástanács december 11–12-re országos általános sztrájkot hirdetett. Debrecenben december 10-én adtuk ki a sztrájkfelhívást. (Dok., 286. o.) Debrecen két napig tökéletesen halott város képét mutatta. Sztrájkfelhívásunknak megfelelően az üzletek zárva voltak, az emberek otthon tartózkodtak. December 11-én a Nagybudapesti Központi Munkástanács vezetőit, Debrecenben pedig Zeke Lászlót letartóztatták. Én december 10-e éjszakájától egy hétig illegalitásban voltam, de engem is kerestek 11-én hajnalban a rendőrök. A két napos sztrájk után a munkástanácsok meghatározó vezetőinek eltávolítása miatt megszűnt a munkástanácsok közötti együttműködés. Talán márciusban, a kormány rendeletben szabályozta a munkástanácsok működését, amiről nekem már nem lehetett közvetlen tapasztalatom. Miután irányomban a rendőri érdeklődés december 11. után egy hétig nem ismétlődött meg, visszamentem a munkahelyemre. A munkástanácsok összejövetelén készült feljegyzéseimet (benne sok névvel) mindenesetre elégettem, de a dokumentumkötetben megjelölt írásokat megtartottam, így azok megmaradtak az utókor számára.

Mervó Zoltán

28

A Nagy Imre Érdemrend kitüntetettjei 2002 – 2008 Az Országgyűlés 2002. szeptember 17-én fogadta el az állami kitüntetésekről szóló, 1991. évi XXXI. törvény módosítását, amely – sürgős kihirdetéssel – szeptember 28-án lépett hatályba. A törvény szerint: „A Magyar Köztársaság a hazafias helytállással példát mutató, a magyar függetlenséget szolgáló, a társadalmi párbeszéd, a társadalmi béke, a nemzet egységének megvalósítása, a békés rendszerváltozás megteremtése érdekében kifejtett tevékenység elismerésére Nagy Imre Érdemrendet alapít.” A kitüntetést a köztársasági elnök adományozza, amelyet ünnepélyes keretek között ad át minden év október 23-án. A törvénymódosítás mellékletét képezi a Nagy Imre Érdemrend Alapszabálya, mely szerint a kitüntetés magyar és külföldi állampolgárok számára is adományozható. A szabályzatban kikötötték, hogy évente 5 magyar állampolgárnak adományozható ez az érdemrend. Az adományozás elvi-tartalmi kérdéseiben meghatározó a létrehozandó kuratórium szerepe, amelyről ez olvasható a törvény mellékletében: „A Nagy Imre Érdemrend adományozására irányuló javaslatokat e célra létrehozott Kuratórium véleményezi. A Kuratórium tagjai: a miniszterelnök, az Országgyűlés elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, a Nagy Imre Társaság és a Nagy Imre Alapítvány egyegy delegáltja. Külföldi állampolgár esetében a Kuratórium kiegészül a külügyminiszterrel.” A Kuratórium véleménye alapján a miniszterelnök tesz javaslatot a kitüntetésben részesítendők személyére a köztársasági elnöknek. Az alapszabályban olvasható az érdemrend leírása, mely szerint 40 mm átmérőjű, érem alakú, első oldalán az 1956-os forradalom és szabadságharc zászlaját szimbolizáló „lyukas” nemzeti zászló, hátoldalán Nagy Imre arcképe látható. A módosított törvény alapján eddig nyolc alkalommal adományozott a köztársasági elnök Nagy Imre Érdemrendet az arra érdemes személyeknek. Az alábbiakban évek szerint közöljük a kitüntetettek nevét, és legfontosabb közéleti adatait a kitüntetés adományozásának időpontjáig terjedő időszakkal bezárólag.

2002-ben kitüntetett személyek Göncz Árpád író Az 1956-os forradalom és szabadságharcban való részvétele miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1989-90ben az Írószövetség elnöke, a Történelmi Igazságtétel Bizottság alapító tagja. 1990-től 2000-ig, két ciklusban a Magyar Köztársaság elnöke. Darvas Iván színművész Ötvenhatos tevékenysége miatt majd két éves börtönbüntetést kapott. 1963-ban térhetett vissza a színészi pályára. 1990-1994 között a Szabad Demokraták Szövetségének színeiben országgyűlési képviselő volt. Juhász Attila 1956-ban a Nemzetőrség tagja volt s emiatt tíz évi börtönbüntetésre ítélték. A rendszerváltozás után megválasztották a POFOSZ Nógrád megyei elnökének. Lucza Béla Corvin-közi fegyveres szabadságharcos volt, akit november 6-án a szovjetek kivégzés szándékával hátulról lelőttek, de csodával határos módon életben maradt. Rendkívül súlyos sérülései ellenére végig kellett dolgoznia életét. Méray Tibor újságíró: A forradalom előtt újságíróként támogatta Nagy Imre politikáját, akárcsak ’56 októberében. Emigrációja idején a párizsi Irodalmi Újságban számos írást publikált a forradalom és szabadságharc igaz történetének megismertetéséért, emlékének ápolásáért. Nagy Imréről írott életrajza és a forradalomról készült Tisztító vihar című kötete több kiadást ért meg. Kiemelkedő érdemei vannak Nagy Imre párizsi emlékművének és budapesti szobrának állításában. Gyászbeszédet mondott Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén. 2003-ban kitüntetett személyek Kiss Tamás, a POFOSZ elnökhelyettese 1956 októberében Szegeden a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének egyik alapítója. A forradalom idején fegyveres nemzetőr volt, majd Kádár-kormány ellenes röplapokat készített és terjesztett. Tevékenysége miatt 5 évi börtönre ítélték. 1990-től előbb a Történelmi Igazságtétel Bizottság, majd az 56-os Magyarok Világszövetség munkájában vett részt. A Miniszterelnöki Hivatalban a volt politikai üldözöttek ügyeivel foglalkozott, majd 2002ben megválasztották a POFOSZ egyik elnökhelyettesének.

29

Kosáry Domokos akadémikus, történész A forradalmi eseményekben, mint a Magyar Történészek Nemzeti Bizottságának elnöke játszott szerepet. Tevékenysége miatt négy évi börtönre ítélték. 1990-től két ciklusban töltötte be a Magyar Tudományos Akadémia elnöki tisztét. Egy ideig a Teleki László Alapítvány kuratóriumi elnöke, majd a Magyar Külügyi Társaság elnöki tisztét töltötte be. 2000-ben megválasztották a Magyar Történelmi Társulat elnökének. Több külföldi akadémia is felvette tiszteletbeli tagjai sorába. Lőcsei Pál újságíró 1954-ben nyilvánosan és élesen bírálta Rákosi és Gerő politikáját. A forradalmi események aktív résztvevője Budapesten, a Magyar Szabadság című újság egyik alapítója volt. Megtorlásként 8 évi börtönbüntetést kapott. A nyolcvanas években részt vett az ellenzék tevékenységében, majd a Történelmi Igazságtétel Bizottság megalakításában. Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén ő mondta az egyik búcsúztató beszédet. Puchert János nyá. őrnagy A fővárosba vezényelt esztergomi gépesített lövészezred egyik egységének katonájaként 1956. november 4-én, a délpesti Juta-dombnál részt vett a szovjetekkel vívott tűzharcban. Emiatt 11 társával együtt halálra ítélték, majd büntetését életfogytiglani börtönre változtatták. Szabadulása után bányalakatosként dolgozott nyugdíjazásáig. Sólyom László akadémikus, jogtudós 1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal tevékeny tagja, majd 1990-1998 között az Alkotmánybíróság elnöke, elévülhetetlen érdemeket szerzett az új demokratikus Magyarország alkotmányos rendjének kimunkálásában. 1998-tól egyetemi tanár, vendégprofesszora volt a kölni egyetemnek, ahol díszdoktorrá avatták. 2004-ben kitüntetett személyek Özv. Bali Sándorné A forradalom fővárosi eseményeiben férje oldalán vett részt, akinek a munkástanácsok szervezésében segített. A Történelmi Igazságtétel Bizottság alapító tagjainak egyikeként részt vett Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének előkészítésében. Debreczeni László ny. főorvos A Pécsi Orvostudományi Egyetemen a forradalmi diákmozgalom egyik vezéralakja volt. Tevékenysége miatt három és félévi börtönbüntetésre ítélték a katonai bíróságon. A rendszerváltozás utáni években a dél-dunántúli regionális tiszti főorvos feladatkörét is ellátta

Király Béla nyá. dandártábornok, történész A forradalom és szabadságharc fegyveres erőinek, köztük a Nemzetőrség főparancsnoka, irányította a Forradalmi Karhatalmi Bizottságot. A szabadságharc leverése után az USA-ba emigrált, hirdette és képviselte a magyar forradalom igazságát. A rendszerváltás után 1994-ig országgyűlési képviselő, a Parlament Honvédelmi Bizottságának alelnöke volt. Egyik alapító tagja a Nagy Imre Társaságnak, és életre hívója a Nemzetőrség Hagyományápoló Tanácsának. Litván György történész, egyetemi tanár 1956 tavaszán elsőként követelte nyilvánosan Rákosi távozását, részese volt a Petőfi Kör mozgalmának. Tagja a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának és a XII. Kerületi Nemzeti Bizottságnak. Tevékenysége miatt 6 évi börtönbüntetéssel sújtották. A történelmi Igazságtétel Bizottság alapító tagja, majd kinevezték az 1956-os Forradalom és Szabadságharc Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete igazgatójának. Tudományos és közéleti munkásságával egyaránt nagymértékben járult hozzá 1956 történetének feltárásához és megismertetéséhez. Mádi Jenő mérnök, nyá. ezredes A Magyar Politikai Foglyok Szövetségének elnökhelyettese. 1956-ban a Kecskeméti Repülőhadosztály Forradalmi Katonai Tanácsának elnöke volt, emiatt nyolc évi börtönre ítélték. Rehabilitálása után 1991-1995 között az 56-os Szövetség, majd az Igazolt Magyar Szabadságharcos Szövetség alelnöke. 1996-ban megválasztották a POFOSZ gazdasági elnökhelyettesének. 2005-ben kitüntetett személyek Bocskay T. József, az Igazolt Magyar Szabadságharcos Szövetség elnöke Ő volt egyike a szabadságharcosoknak, akiknek fényképe bejárta a világot október viharos napjaiban. 1957 végén emigrált az USA-ba, így távollétében ítélték halálra. Közel 30 évig töltötte be a Politikai Foglyok Világszövetségének főtitkári tisztségét. Hazatérése után megalapította az Igazolt Magyar Szabadságharcos Világszövetséget. Fejtő Ferenc író, újságíró, történész 1938-tól gyakorlatilag emigrációban élt, de szoros figyelemmel követte a hazai politikai és kulturális közéletet. Az 1950-es években következetesen bírálta a sztálinista diktatúrát, éles szemmel elemezte a „népi demokráciák” helyzetét, majd a forradalom és szabadságharcról írott

30

könyvével és más műveivel védelmezte és képviselte az európai közvélemény előtt a magyar forradalom ügyét. Nagy Imre párizsi jelképes síremlékének egyik kezdeményezője. Fónay Jenő mérnök A Széna téri fegyveres csoportban harcolt, mint parancsnokhelyettes, mely tevékenysége miatt halálra ítélték, később büntetését életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták meg. 1988-ban beszédet mondott a 301-es parcellában tartott megemlékezésen, s egyik alapító tagja a Történelmi Igazságtétel Bizottságnak. Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének egyik szervezője, melyen ő búcsúztatót mondott. 1989-ben alapítója és elnöke a POFOSZ-nak, mely tisztségét 2002-ig viselte. 1992-1995 között a Magyarok Világszövetségének alelnöki tisztét is betöltötte. Földvári Rudolf műszaki vezető 1953-tól előbb, mint budapesti, később Borsod megyei párttitkár támogatta az „új szakasz” politikáját. 1956-ban elfogadta a legfontosabb forradalmi követeléseket, így beválasztották a megyei munkástanács tagjai közé. Ő vezette a Nagy Imre miniszterelnökkel november 1-2-án tárgyaló munkástanács-küldöttséget. A szovjet intervenció során Ungvárra deportálták, de kényszerű hazaengedését követően a BorsodAbaúj-Zemplén Megyei Munkástanács elnökének választották meg. Tevékenysége miatt életfogytiglani börtönbüntetéssel sújtották. 1992-ben a Nagy Imre Társság egyik alapítója, és elnökségének tagja lett, majd tiszteletbeli elnökségi tagnak választották meg. Gönczöl Katalin jogtudós, egyetemi tanár Széleskörű jogelméleti és oktató munkája mellett a hazai és nemzetközi tudományos közéletben is aktív szerepet vállalt. 1983-tól titkára, 1991-től pedig főtitkára a Magyar Kriminológiai Társaságnak, majd 2004-ben megválasztották elnöknek. A nemzetközi társaság vezetőségében is tevékenyen részt vett, 1990-től egy ciklusban főtitkárhelyettesként. 1995-ben a Parlament megválasztotta az állampolgári jogok országgyűlési biztosának, mely tisztet 2001-ig töltötte be. Kende Péter akadémikus, szociológus Az 1953tól kezdve újságíróként következetesen kiállt Nagy Imre politikája mellett. A forradalmi események idején a Magyar Szabadság, majd az illegálisan készített Október Huszonharmadika című újság egyik szerkesztője. A megtorlás elől emigrált s a Brüsszelben létesített Nagy Imre

Intézet főmunkatársaként dolgozott 1964-ig. A Párizsban megjelent Irodalmi Újságban és francia folyóiratokban gyakran jelentek meg elemző, tudományos írásai a magyarországi és a kelet-európai helyzetről, politikai viszonyokról. 1978 és 1991 között a Magyar Füzetek című folyóirat alapító szerkesztője volt. 1989-ben egyik alapítója az 56-os Intézetnek, később az intézetet működtető alapítvány elnöke lett. 1993-ban beválasztották az MTA külső tagjai közé. 2006-ban kitüntetettek Máté Ferenc ny. fémipari szakmunkás A forradalom idején részt vett a fegyveres harcokban, majd nemzetőri szolgálatot teljesített a fővárosban. November 4-én – sebesüléséig – részt vett a fegyveres ellenállásban. Tevékenysége miatt nyolc évi börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után ismét a Csepel Műveknél dolgozott nyugdíjazásáig. A rendszerváltás idején belépett az 56-os Szövetségbe, melynek 8 évig volt elnökségi tagja. Mihala Ferenc ny. mérnök, címzetes főiskolai tanár A miskolci Nehézipari Egyetem oktatója volt 1956-ban, ahol előbb a Diákparlament tanácsadójaként vett részt a forradalmi eseményekben. Közreműködött az egyetemi zászlóalj megszervezésében, november 2-án pedig egyik alapítója az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanácsnak, melynek elnökévé választották. A forradalom leverése után tíz éves börtönbüntetést kapott. Életpályája későbbi szakaszában igen eredményes gépészmérnöki és oktatói tevékenységet végzett. Nagy Balázs író, szerkesztő A Rákosi-diktatúra ellen fellépő Petőfi Kör egyik szervezője és titkárhelyettese volt s ebben a minőségében részese a forradalmi eseményeknek is. A szovjet intervenció után emigrált, és 1959-ban egyik megalapítója, igazgatóhelyettese a brüsszeli Nagy Imre Intézetnek. Több emigráns társával együtt Európai Petőfi Kört is alapítottak a magyar forradalom szellemiségének ébrentartása céljából. Péter Károly ny. belgyógyász főorvos A forradalom idején vezető szerepe volt a pécsi orvostudományi egyetemen a MEFESZ szervezetének megalakításában, melynek elnökévé választották. 1990 után több társadalmi egyesület megalakításában működött közre, és elnöke az 56-os Diákparlament Társaságnak. Két kötetet jelentetett meg a forradalom pécsi egyetemi és Baranya

31

megyei eseményeiről. Sujánszky Jenő A forradalom napjaiban, október 31-én a tüntető tömeg szabadította ki más politkai foglyokkal együtt. November 9-ig részt vett a szovjet csapatok elleni fegyveres ellenállásban, majd Franciaországba emigrált. Párizsban egyik alapítója, később főtitkára és elnöke volt a Magyar Szabadságharcosok Szövetségének. Alelnöknek választotta a Szabadságharcosok Világszövetsége is. Párizsban az 1956-os Magyar Forradalom Francia-Magyar Emlékbizottság egyik alapítója és elnöke. 2007. évi kitüntetett személyek Ferge Zsuzsa akadémikus, szociológus, egyetemi tanár 1969-től az MTA Szociológiai Intézetének osztályvezetője, később az ELTE oktatója, szociálpolitikai tanszékvezetője lett. 1995-től doktori képzési alprogramot irányított, majd 2001-től a Szegénységkutatási Központ vezetője. Számos külföldi egyetemen tartott előadásokat, és az Edinburgh-i Egyetem díszdoktorává avatta. Akadémiai doktori címet 1982-ben szerzett, majd 1998-ban az Akadémia levelező, 2004-ben pedig rendes tagjává választották. Tudományos munkássága kiterjedt a társadalmi szerkezet és a szociálpolitika különböző kérdéseire, majd az utóbbi másfél évtizedben a szegénység kérdései kerültek szakmai érdeklődésének homlokterébe. Az eltelt évtizedek során több száz publikációja, köztük számos könyve jelent meg. Tagja volt a Kossuthés Széchenyi-díj Bizottságnak, és jelenleg is elnöke a Hirschler Rezső Szociálpolitikai Egyesületnek. Gereben István geofizikus, oceanográfus A forradalom leverése után emigrált az Egyesült Államokba. Az 1960-as évek elejétől bekapcsolódott az Amerikai Magyar Szabadságharcos Szövetség tevékenységébe, amelynek később társelnöke volt a rendszerváltozásig. Közben tagja lett az Amerikai Magyar Szervezetek Koordinációs Bizottságának is. A magyar forradalom és szabadságharc, valamint Nagy Imre amerikai emlékezetének ápolásában szerzett jelentős érdemeket szervező tevékenységével, publicisztikai írásaival. Mészáros Márta filmrendező Játékfilm-rendezői pályafutatása 1968-ban indult, és munkásságában hangsúlyos szerepet kaptak a nők magatartásával, értékrendjével és érzelmeivel kapcsolatos témák. Az 1970-es

évektől nemzetközileg is ismert és elismert filmrendezővé vált. Az önéletrajzi ihletésű „Napló-sorozat” filmjeiben a család zaklatott sorsán keresztül a megélt kor, a II. világháború előtti szovjet-orosz, majd a magyar közelmúlt viszonyai is feltárulnak. A rendszerváltozás utáni években a rendező több dokumentumfilmben mutatta be a nőt, mint a politikai közélet szereplőjét. A Temetetlen halott című, megrázó erejű alkotásában Nagy Imre élete utolsó szakaszának ábrázolásán keresztül vall a jelenbe nyúló közelmúltunk tragikus sorsú államférfijáról. Egyik alapító tagja az 1992-ben alakult Nagy Imre Társaságnak s egy ideig ügyvivőként közeli munkatársa Nagy Erzsébet elnöknek. Rainer M. János történész, az 56-os Intézet főigazgatója A magyar jelenkortörténet kutatása terén ért el kiemelkedő eredményeket. Az 1980as évek közepétől 1956-ról szóló – a hivatalos állásponttal vitatkozó írásai – jelentek meg szamizdat kiadványokban és a párizsi Magyar Füzetekben. Munkásságának középpontjában az 1956-os forradalom és Nagy Imre politikusi tevékenysége, illetve a forradalom utáni megtorlás témája áll. 1997-ben megszerezte a történettudomány doktora (PhD) fokozatot. 1999 óta az 56-os Intézet főigazgatója, így előtérbe került tudományszervezői tevékenysége. Tagja az akadémia történettudományi bizottságának. Legfontosabb munkája, a közelmúlt történetének egyik alapkönyve a Nagy Imre pályáját részletesen elemző kétkötetes politikai életrajz. A mártír miniszterelnök politikai utóéletét feldolgozói írásai nemcsak Nagy Imréről, hanem közelmúltunk és napjaink közgondolkodásáról meglévő tudásunkat is gyarapították. Ujvári József nyá. dandártábornok 1956-ban a Mátravidéki Fémművek gyári őrségének parancsnoka lett, ezért egy év és két hónapi börtönbüntetéssel sújtották. A rendszerváltozás idején tagja a POFOSZ-nak és a Történelmi Igazságtétel Bizottságnak. 1992-ben egyik alapító tagja a Nagy Imre Társaságnak, amelynek később elnökségi tagja, 2003 őszén pedig ügyvezető elnöknek választották meg. 2004-től tagja a Nagy Imre Alapítvány Kuratóriumának. A Honvéd Kórház Felügyelő Bizottságában viselt megbízatásából fakadó munkájával nagy szerepet vállalt az egykor üldözött ötvenhatosok egészségügyi ellátásának megszervezésében.

32

emigráltak. 1990-ben tértek haza, s férje oldalán részt vett 1956 és Nagy Imre emlékezetének ápolásában, személyes emlékezéseikkel járultak hozzá ’56 hőseinek méltó emlékezetéhez. Kopácsi Sándorné, férjével együtt alapító tagja volt 1992-ben a Nagy Imre Társaságnak László Imre kórház-főigazgató Egykori élsportoló, olimpikon. 1995-től a fővárosi Szent Imre Kórház főigazgatója. Különféle egészségügyi és orvosi testületek tagja. Korábban betöltötte a Magyar Súlyemelő Szövetség elnöki, majd később alelnöki tisztét, jelenleg a testület tiszteletbeli elnöke. Tagja a Magyar Olimpiai Bizottság Orvosi Bizottságának. A sportegészségügy egyik jelentős egyénisége. Kórháza élén áldozatos tevékenységet folytat az idős ötvenhatosok egészségügyi rehabilitációja érdekében. Márton László író, reklám-pszichológus 1956ban az Egyetemi Ifjúság című diákújság egyik alapítója, szerkeszője. A forradalom után előbb Angliába emigrált, majd Franciaországban telepedett le. Részt vett a Magyar Műhely című folyóirat alapításában és annak társszerkesztője volt. Írásai megjelentek az Új Látóhatár és az Irodalmi Újság című folyóiratokban is. Az 1970-es évek végétől reklámpszichológiával és piackutatással is foglalkozik. A rendszerváltás óta gyakori részvevője a forradalommal kapcsolatos hazai közéleti rendezvényeknek. Szántó László

2008. évi kitüntetettek Fazekas János László, az 56-os Szövetség elnöke 1956-ban munkástanács tagja, kerületi küldötte és nemzetőri szolgálatot látott el. 1990-ben alapító tagként lép be az 56-os Szövetségbe, és egyik alapítója a Történelmi Igazságtétel Bizottság 56-os Tagozatának. 1997 és 2002 között az Igazolt Magyar Szabadságharcos Szövetség főtitkára, majd 2006-ban megválasztották az 56-os Szövetség elnökének. Horn Péter akadémikus, egyetemi tanár, ny. rektor Az agrártudományok terén szerzett akadémiai doktori címet a kisállat-tenyésztési szakágazat terén. Az MTA rendes tagja s 2001 óta az Agrártudományi Szakosztály elnöke s így tagja az Akadémia elnökségének. A Kaposvári Mezőgazdasági Főiskola főigazgatója volt, majd többszörös rektora a keszthelyi agráregyetemnek. 2000-től hat éven keresztül a Kaposvári Egyetem alapító rektora. A szakmai közélet kiemelkedő képvislője, több szervezet elnöki tisztét töltötte és tölti be jelenleg is. Pályáfutása során több külföldi egyetem vendégprofesszora vagy előadója volt, és számos esetben volt felkért tudományos szakértője nemzetközi szervezeteknek. 19861990 között képviselő, a Parlament kulturális bizottságának elnöke. 1998-tól tagja a Kossuthés Széchenyi-díj Bizottságnak. Kopácsi Sándorné A forradalom ügye mellé pártolt budapesti rendőr-főkapitány, nemzetőrparancsnok-helyettes özvegye több alkalommal segítette férjét rendkívüli feladatainak ellátásában. Vele együtt élte meg az 1956. november 4-én történt letartóztatást, melyből csak néhány nap múltán szabadult. A halálra, később pedig életfogytiglanra ítélt férje szabadulása után nehéz életük volt az ellenséges környezetben, ezért 1975-ben Kanadába

Egy „viharos emberöltő” ordói II. a belügyminiszterként, majd az Országgyűlés elnökeként 1947-től 1949-ig átvett kitüntetésekre. I. Moszkvától Debrecenig 1944. november elején az MKP vezetésének tagjaként tért vissza Magyarországra. Az Ideiglenes Nemzeti Kormányban földművelési miniszter, a „földosztó miniszter”. Másfél

Nagy Imre a protokolláris szabályok szerint részesült magas – igaz, kis számban – kitüntetésekben. A Magyar Nemzeti Múzeumban található kitüntetései két, jól elkülöníthető kategóriába sorolhatóak: I. a Szovjetunióbeli emigrációban – 1944-ig – végzett agrártudományi és németellenes tevékenységéért kapott, valamint

33

évtizedes szovjetunióbeli emigrációját két tevékenysége határozta meg: az agrárkérdés, majd 1941-től a németek támadása után az ellenállásban való részvétel, és a náciellenes mozgalomban kifejtett munkássága. Ezen tevékenységeiért részesült a szovjet kormánytól két alkalommal kitüntetésben. 1. A Nemzetközi Agrárintézet élmunkás oklevele (1933. november 5.)

köztársasági elnök viselési engedélyét a Magyar Közlöny nem közölte. Csak a miniatűrje maradt meg. Mérete: 18 mm. A hátlap üres. II. A közjogi méltóságtól a mellőzöttségig 1. Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (1947. január 23.) nevű kitüntetést volt belügyminiszterként vette át (Magyar Közlöny, 1947. február 1., 26. szám); miniszteri fokozatnak tekinthető. „A független és demokratikus Magyarország érdekeinek elősegítése, valamint támogatása körül kimagasló érdemeket szerzett külföldi és magyar állampolgárok kitüntetésére külön polgári és katonai tagozattal”, alapította a Nemzetgyűlés (1946. évi XXI. törvénycikk a Magyar Köztársasági Érdemrend és Érdemérem alapításáról. 1946. évi Országos Törvénytár. Kiadatott 1946. szeptember 14-én.) Középkereszt: szélesedő szárú, vörös szegélyes, fehér zománcozású kereszt. Kör alakú, zöld babérkoszorúval övezett, vörös középmezejét nemzeti színű pajzs ékesíti. A középmező ezüst hátlapján „1946” évszám látható. Anyaga: aranyozott ezüst, zománc. Mérete: 52 mm. Két keskeny fehérnemzetiszín-fehér csíkos, vörös selyem nyakszalagon függ. Csillag: nyolcsugarú, brillezett, négyszögű ezüstcsillag, közepén a középkereszt látható. Hátlapjára tűt és kampót erősítettek. Anyaga: ezüst, aranyozás, zománc.

2. Szovjet „Németország fölött aratott győzelemért a Nagy Honvédő Háborúban 1941-1945” Érdemérem (1945 körül). A Győzelem Napján, 1945. május 9-én alapították. A Vörös Hadsereg, a Flotta, az MVD, a KGB, a Hadügyminisztérium polgári alkalmazottai, katonai raktárosai kaphatták meg, akik a Nagy Honvédő Háborúban az előírt feltételeknek megfeleltek; katonáknak 3 havi frontszolgálat, polgári alkalmazottaknak 6 havi szolgálat. Érem: 32 mm átmérőjű bronzérem előoldalán Sztálin balra forduló, generalisszimuszi egyenruhás mellképe látható; nyakában a „Szovjetunió marsallja” cím csillaga, mellén a Szovjetunió Hőse kitüntető jelvény aranycsillaga, alatta szalagsávok. Köriratban: „НАШЕ ДЕЛО ПРАВОЕ МЫ ПОБЕДИЛИ”, hátoldalán köriratban: „ЗА ПОБЕДУ НАД ГЕРМАНИЕЙ” középen három sorban: „В ВЕЛИКОЙ / ОТЕЧЕСТВЕННОЙ ВОЙНЕ / 1941-1945 ГГ.”. Narancssárga színű, háromszoros fekete sávozású (az egykori Orosz Szent György Katonai Rend szalagja), ötszögletű mellszalagon függ. Szalagsáv is tartozott hozzá. Kb. 14 900 000 példányt adományoztak belőle. Több típusa volt. Az adományozás tényét és a

Mérete: 79 mm. Kisdíszítmény és szalagsáv tartozott hozzá. Adományozását 1949-ben meg-

34

szüntették. 1991-ben újraalapították. 2. Magyar Köztársasági Érdemrend

állampolgárok részére, akik kiemelkedő katonai és polgári szolgálatukkal támogatták a jugoszláv kormány érdekeit, valamint 1955-től a gazdasági, kulturális és szociális szférában hozzájárultak Jugoszlávia értékeinek gyarapításához.

nagykeresztje (1947. október 30.) az Országgyűlés elnökeként a korábban neki adományozott csillagékítményes középkeresztet cserélték fel részére nagykeresztre; az előző kitüntetést vissza kellett adni. (Magyar Közlöny, 1947. november 1., 249. szám). Nagykereszt: leírása megegyezik a középkereszttel. Mérete: 61×56 mm. 100 mm széles rozettás vállszalagon függ. Csillag: Nyolcágú, brillezett ezüstcsillag, amelynek közepén a nagykereszt látható. Hátlapjára tűt és kampót erősítettek. Anyaga: ezüst, zománc. Mérete: 90 mm. Kisdíszítmény és szalagsáv tartozott hozzá, amelyek eltűntek. Adományozását 1949-ben megszüntették. 1991-ben újraalapították. Doboz: vörös színű, téglalap alakú, lekerekített végű, papírral és textillel bélelt, kapcsos, préselt doboz a nagykereszt és a csillag tárolására. Mérete: 30×13×5 cm. Miniatűrök: a nagykereszté 18 mm átmérőjű, a csillagé 25 mm. 3. Jugoszláv „A Nép Szolgálatáért” Érdemrend aranycsillaga (1947. december 8.) Tito jugoszláv miniszterelnök hivatalos magyarországi látogatásakor vette át: »A Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság szkupstinájának elnöksége kitüntetésben részesített számos magyar államférfit, közéleti munkást, szabadságharcost. (…) „A nép szolgálatáért” első osztályát kapta: (…) Nagy Imre (…).« (Magyar államférfiak, közéleti munkások és szabadságharcosok kitüntetése. Szabad Nép, 1947. december 9., 280. szám). A kitüntetést 1945. június 12-én alapították azon hazai és külföldi

Csillag: Középpontból kiinduló sugaras, aranyozott, kör alakú érmen ötágú csillag, amelyen zászlót tartó jugoszláv katona jobbra forduló alakja látható. A csillag szárai között két, egymásra helyezett ezüstszínű, búzakalászokat szimbolizáló sugárnyalábok vannak. Hátlapjára tűt és kampót erősítettek. Mérete: 40 mm. Kék középsávú piros szalagsáv és miniatűr tartozott hozzá. 1991-ben megszüntették. Csak a miniatűrje maradt meg. Mérete: 18 mm.

4. Magyar Szabadság Érdemrend ezüst fokozata (1947. december 31.) „A magyar szabadság kivívása és a demokrácia kiépítése terén szerzett kiváló érdemeinek elismeréséül Nagy Imrének, az Országgyűlés elnökének (…) a Magyar Szabadság Érdemrend ezüst fokozatát adományozom” (Magyar Közlöny, 1948. már-

35

Az arany fokozat elnyeréséhez megszakítás nélkül 30, az ezüstnél 15, míg a bronz fokozatnál 5 évet írtak elő (Rendőrségi Közlöny, 1947. szeptember 1. 455-456. o.). Érem: fölül nyitott, aranyozott tombak babérkoszorúban háromágú, prizmás csillag van. (Ez a jelkép akkor a Magyar Rendőrség jelvénye volt.) A koszorút lent keresztbe tett kardon és puskán nyugvó, zománcozott, nemzetiszínű pajzs fogja össze. Hátlapján „1947” évszám és háromszögben „MÁPV” cégjelzés látható. Mérete: 46×43 mm. Középen nemzetiszín sávos, középkék selyem mellszalagon függ. Szalagsáv és miniatűr tartozott hozzá. Adományozását 1951-ben megszüntették. Csak a miniatűrje maradt meg. Mérete: 23 mm.

cius 7., 56. szám) – olvasható volt Tildy Zoltán köztársasági elnök elhatározása. Érem: 2. típus. Tízágú, sugaras ezüstcsillag, közepén zöld zománcú babérkoszorúban – az Iván István (1905-1967) ötvös- éremművész által 1946-ban tervezett ezüst 5 Ft-os hátoldaláról ismert – Kossuth Lajos portréja látható. Hátlapján Kossuth-címert és „MAGYAR / SZABADSÁGÉRT / 1946” feliratot helyeztek el. Anyaga: ezüst, zománc. Mérete: 45 mm. Zöld-fehér szegélyes vörös selyem mellszalagon függ. Szalagsáv és miniatűr tartozott hozzá. Adományozását 1953-ban megszüntették. A kitüntetést az ’56-os forradalom és szabadságharc leverésében részt vettek részére 1957. november 1–1958. április 4. között, eltérő hátlappal újra adományozták. Az eredeti jelvény és szalagsávja a dobozzal együtt elveszett, a miniatűr kivételével. Mérete: 17 mm.

6. Kossuth Érdemrend I. osztálya (1948. március 13.) Az államfő elhatározása alapján: „A miniszterelnök előterjesztésére az 1848-as szabadságeszme szellemében a népek összefogása és a világbéke szolgálatában (…) szerzett kimagasló érdemei jutalmazásául (…) Nagy Imrének, az Országgyűlés elnökének (…) a Kossuth Érdemrend I. fokozatát (…) adományozom.” (Magyar Közlöny, 1948. március 14. (62. szám) Az 1764-1918, majd 1938-1944 között adományozott Magyar Királyi Szent István Rend analóg kitüntetéseként alapították; ahhoz hasonlóan zárt számokban lehetett adományozni. Míg 1945 előtt (Magyar Királyság) Szent István király kultusza volt erősebb, addig 1945 után (1946-tól Magyar Köztársaság) a függetlenségi, köztársasági hagyományokhoz jobban köthető Kossuthkultusz nyomán a kormányzó-elnököt helyezték előtérbe (kitüntetések, pénzérmék, bankjegyek, bélyegek stb.).

5. Közbiztonsági Szolgálati Jel arany fokozata (1948. január 21.) „A miniszterelnök előterjesztésére, a rendőrség megszervezése terén kifejtett eredményes munkássága elismeréséül (…) Nagy Imre volt belügyminiszternek, az Országház elnökének (…) a Közbiztonsági Szolgálati Jel arany fokozatát adományozom” (Magyar Közlöny, 1948. január 25., 20. szám) – közölte Tildy Zoltán rendelkezését a hivatalos lap. Az államrendőrség rendőri intézkedésre jogosult tagjai részére, hosszabb rendőri szolgálatukban a közbiztonság megteremtése és fenntartása terén tanúsított hasznos működés elismerésére alapította Tildy Zoltán. Ez az egyetlen kitüntetés, amelyet a köztársasági elnök alapított. A szolgálati időt az adományozásnál 1945. április 4-től számították.

36

Vállszalag: a szélein vörös-fehér-zöld háromszöges, beszövött csíkkal díszített, krémszínű moaréselyem szalag rozettájának közepét kör alakú, zöld babérkoszorúval övezett, színes zománcos, ún. barokk Kossuthcímer ékesíti. Anyaga: ezüst, zománc. Mérete: 33 mm. Csillag: a nyolcágú, sugaras aranyozott csillag nyolc leghosszabb sugarát gyöngysor díszíti, középpajzsát zöld babérkoszorúval övezett, színes zománcos Kossuth-címer képezi. Hátlapján „1948” beütés, szúrótű és kampó van. Anyaga: aranyozott ezüst, zománc. Mérete: 80 mm. Miniatűr: a csillag méretarányosan kicsinyített változata, 25 mm átmérőjű. Doboz: vörös színű, téglalap alakú, lekerekített végű, papírral és textillel bélelt, kapcsos, préselt doboz a vállszalag és a csillag tárolására. A doboz fedőlapján aranyszínű Kossuth-címer látható. Mérete: 30×13,3×5,5 cm. Kisdíszítmény és szalagsáv tartozott hozzá, amelyek közül a kisdíszítmény elveszett. Váll-, illetve nyakszalagos formája 1950-ben, az érdemrend adományozása 1953-ban szűnt meg. Csillagjelvényeinek, illetve azok kisdíszítményeinek viselését a továbbiakban is engedélyezték.

Csillag: stilizált gyöngysugarakkal díszített felületű aranyozott, enyhén domború csillagtesten elhelyezett 64 mm átmérőjű, vörös zománcú ötágú csillag, amelyen a Magyar Népköztársaság 1949-es címere (Rákosi-címer) látható. Hátoldalán beütött „1949”, az alapítás évszáma, valamint tű és kampó van. Anyaga: aranyozott fém, zománc. Mérete: 70 mm. Szalagsáv: 13×40 mm méretű téglalap alakú szalagon az I. fokozat méretarányosan kicsinyített, 25 mm átmérőjű jelvénye. Doboz: vörös színű, téglalap alakú, textillel bélelt, kapcsos, műbőr bevonatú doboz a csillag és a kisdíszítmény tárolására. Kisdíszítmény: olyan esetekben, amikor a polgári ruha nem tette lehetővé az I. fokozat eredeti alakban való viselését, akkor az V. fokozat háromszögű szalagjára erősítve a kitüntetés méretarányosan kicsinyített változatát lehetett hordani. Az I. fokozat kisdíszítményének mérete: 25 mm. A kisdíszítmény elveszett. A doboz fedőlapján aranyszínű Rákosi-címer látható. Mérete: 13×17,5×3 cm. Adományozása 1953-ban szűnt meg. Az Érdemrend szalagja megegyezik a korábbi Köztársasági Érdemrend szalagjával, hiszen ahelyett is adományozták. A korábban adományozott köztársasági érdemrend és érdemérem viselését megtiltották, példányait vissza kellett küldeni az Elnöki Tanács Titkárságára. A bevont darabokat, a zománctalanítás után – azok ezüstanyagát felhasználva más kitüntetések alapanyagául – megsemmisítették. Akik kérték, a korábban részükre adományozott kitüntetés megegyező fokozatát kapták meg. Persze, így is voltak olyanok, akik nem viseltek volna (ma önkényuralmi jelképnek számító) a szovjet címerre hasonlító, vörös csillagos kitüntetést. Nagy Imre a korábban részére adományozott Köztársasági Érdemrend nagykeresztje helyett kapta meg a Népköztársasági Érdemrend I. fokozatát. Feltételezhető, hogy Nagy Imréhez hasonlóan sok másik, magas pozíciót betöltő politikus csere nélkül is megkapta az új érdemrendet. III. Az 1946 és 1989 közötti kitüntetéseinkről, szimbólumainkról Mindenki „Imre bácsija” kispolgári eleganciájával, cvikkerével, joviális modorával, magyaros bajuszával, ízes somogyi beszédével, öltözködési stílusával (pl. keménygallér hordása) kilógott a hazai kommunista vezetők

7. Magyar Népköztársasági Érdemrend I. fokozata (1949. október 24. után). Az Elnöki Tanács 1949. évi 12. számú törvényerejű rendelete megszüntette az 1946. évi XXI. törvénnyel alapított Magyar Köztársasági Érdemrendet és Érdemérmet. Ennek lépett helyébe a Magyar Népköztársasági Érdemrend és Érdemérem, megegyező számú (5) fokozattal.

37

közül. Az 1945-ben erőszakosan átalakított öltözködési szabályokat – úgy tűnik – Nagy Imre nagyon nehezen vallotta magáénak. A különböző fogadásokon, estélyeken róla készült fotók, filmhíradók is bizonyítják, hogy a pártvezetőkkel ellentétben – akik kizárólag öltönyt, vagy elvétve szmokingot viseltek – Nagy Imre mindig frakkban jelent meg. Ezáltal kimondva-kimondatlanul is visszahozott (megőrzött) egy darabkát a Horthy-rendszer fényes báljaiból az ezekhez hozzászokott széles közönségnek. Ezért is volt az, hogy Nagy Imrét sokkal jobban elfogadták, tisztelték és szerették, mint Rákosit, Gerőt stb. 1949 után nemcsak a kommunista szimbólumok jelenhettek meg kizárólagosan a kitüntetéseken, hanem a külalak is a szovjet szisztéma szerint silányult le; a vállszalagos és nyakszalagos érdemrendek 1991-ig jó időre átadták a helyet a mellszalagos, vagy a mellre tűzhető, csak egy csillagból álló elismerési formáknak. IV. Nagy Imre kitüntetéseinek sorsa Minden kitüntetés alapszabályába belefoglalták, hogy arra „a büntető- és egyéb törvényeknek a rendjelekre vonatkozó rendelkezéseit is alkalmazni kell.” Vagyis, ha valaki érdemtelenné vált a kitüntetése(i) viselésére, attól a köztársasági elnök, majd 1949-től az Elnöki Tanács az(oka)t visszavonta, amit a Magyar Közlönyben is közzétettek. A Nagy Imre-per rendelkezésének tükrében óhatatlanul is felmerül több kérdés ezzel kapcsolatban. Az egyik az, hogy a halál és teljes vagyonelkobzás erre miért nem terjedt ki, mert egy kétszeres kormányfő rangos kitüntetései már komoly eszmei értéket képviseltek. Tehát a hivatalos lap nem közölte, hogy Nagy Imrét a Vida Ferenc vezette Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa a „népi demokratikus államrend elleni szervezkedésben való részvétel” miatt megfosztotta volna kitüntetéseitől. Úgy tűnik, erre már nem terjedt ki figyelmük. Egyébként a rendjelek alapszabályában azt is feltüntették, hogy azok a tulajdonos halála után az örökösök birtokában maradnak. „Rendkívüli esetekben” vajon melyik rendelkezés írja felül a másikat? Ami kevésbé köztudott: az Orsó utcában lévő családi házat 1956. november 4-e után a

karhatalom lezáratta, a családtagok oda már nem mehettek vissza. Ezt megelőzően mégis lehettek olyanok, akik bejutottak a házba. Akár szovjet megszállók, akár pufajkások lehettek, bizonyára megtetszhetettek nekik a rendjelek, amelyeket magukkal vittek. A hatóságok szigorú jelenléte mellett 1959-ben Nagy Imre özvegye és leánya engedélyt kaptak arra, hogy a rendelkezésükre álló pár perc alatt összeszedjenek néhány tárgyat, amelyeket magukkal vihettek. Ekkor sikerült kimenekíteni Nagy Imre relikviái közül megmaradt kitüntetéseit is. Így a rendszerváltásig a családtagok őrizték meg a rendjeleket. A Legújabbkori Történeti Múzeum – korábban: Munkásmozgalmi Múzeum – és Vészi Jánosné, Nagy Erzsébet (Nagy Imre leánya) között 1991. november 27-én megkötött adás-vételi szerződés értelmében 129 tételt tartalmazó hagyaték került vásárlás útján múzeumi tulajdonba; köztük a kitüntetések. (A Magyar Nemzeti Múzeum Központi Adattárárban fellelhető Nagy Imre hagyaték adattári egysége: adattári száma 6260-91.). A közgyűjtemény miután beolvadt a Magyar Nemzeti Múzeumba, az anyag feldolgozásra került és közülük néhány darab látható a Nemzeti Múzeum állandó történeti kiállításának 20-as termében. (A Magyar Nemzeti Múzeum történeti kiállításának vezetője 4. XX. század. Budapest, 2007. Szerk.: Ihász István. 123. o., 126. o. és 135. o.). Sajnos, a gyűjtemény kb. 25%-a van múzeumi tulajdonban. Csak remélni tudjuk, hogy előbb-utóbb egy aukciós árverésen, vagy egy régiségvásáron akár itthon, akár külföldön felbukkan Nagy Imre falerisztikai kollekciója.

Komiszár Dénes

38

Tartalom Konferencia a Vajdahunyadvárban, az 1945. évi földreform 65. évfordulóján (Szántó László) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1 „Megy az eke, szaporodik a barázda… ” Emlékkonferencia Békéscsabán (Fábián István) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 Nyírségi konferencia és emléktábla avatás (Sallai József) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 A háború vége (Ormos Mária) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 Megnyitó beszéd a Trianoni Békeszerződés 90. évfordulóján a Nagy Imre Emlékházban rendezett konferencián (Jánosi Katalin). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .1 0 Emlékek nagyapám és 56-os mártírtársainak újratemetéséről (Jánosi Ferenc) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .1 2

Jelentés Dr. Boross Péter, a Szabadságharcosokért Közalapítvány Elnöke és Radnainé dr. Fogarasi Katalin, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság képviselője számára . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .1 6 Gyúanyag Áldozatok vagy bűnösök? – Hogyan lehetne megoldani a 298-as parcella kérdését? (Magyar Nemzet, Pethő Tibor). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .1 7

’56 tíz igazsága (Király Béla) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .2 4 Nagy Imre – Közel az iskolához (Gregor László) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .2 7 Munkástanácsok Debrecenben (Mervó Zoltán) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .2 7 A Nagy Imre Érdemrend kitüntetettjei 2002 – 2008 (Szántó László) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .2 9 Egy „viharos emberöltő” ordói (Komiszár Dénes) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .3 3 A hátlapon Gordon György: Nagy Imre című, 1959-ben, emigrációban készült tusrajza látható

39

Örökségünk A Nagy Imre Társaság időszaki kiadványa Szerkesztőbizottság: Donáth Ferenc, Juhász István, Káloczi Kálmán, Némethné Dikán Nóra, Sipos József Felelős szerkesztő. Szántó László Felelős kiadó: Káloczi Kámán Tördelés: Zipt-film Kft Nyomtatás: REPRO–COOP Kft Nagy Imre Társaság elérhetőségei: 1026 Budapest, Orsó u. 43. www. nagyimretarsasag.hu Adószám: 18067271-1-41

40