KOMMENTÁR TARTALOM Oroszországon át Tuzson János képei elé 3 Pierre Manent: Mi a nemzet? (Halm Tamás fordítása) 5

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

·

1:48 PM

Page 1

·

KOMMENTÁR KÖZÖSSÉG

HAGYOMÁNY

SZABADSÁG

TARTALOM 2008|5 Oroszországon át – Tuzson János képei elé Pierre Manent: Mi a nemzet? (Halm Tamás fordítása)

MÛHELY

Dobos Balázs: A kisebbségi önkormányzatiság kérdõjelei

JÓLÉT ÉS KAPITALIZMUS

Bartus Gábor: Szükségünk van-e jóléti vállalatokra?

LELET

A kolozsvári magyar fõkonzulátus 1988-ban

3 5 16 26 42

ESSZÉ

K. Lengyel Zsolt: Nemzettörténet mint kapcsolattörténet – Anyaggyûjtés a magyar példatárból

45

INTERJÚ

„Igazából kívülálló vagyok” Beszélgetés Oplatka Andrással

54

MESSZELÁTÓ

Magyarics Tamás: (Amerikai) álom és valóság 63 Mráz Ágoston Sámuel: A polgári ellenzék szerepfelfogásai Németországban 73

VITA

Ungváry Krisztián észrevételei Pók Attila: Én, mi és ti – A magyarországi holokauszt kutatásáról Gyáni Gábor: A pontosítás jegyében – Észrevételek Pók Attila írásához

RE:CENSOR

Böszörményi Nagy Gergely: A kétpártiság mellett – The Aspen Institute

SZEMLE

Takács Tibor: Behálózva – az állambiztonság és Antall József

83 84 89 92

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:48 PM

K

Page 2

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

T

A R T A L O M

(Rainer M. János könyvérõl) Kósa László: Két könyv a Kárpát-medencei magyar szórványokról Nagy Ágoston: Filozófus a barlang sarában (Bence György könyvérõl) Schlett István: Politikai mérséklet, gyakorlati okosság (Horkay Hörcher Ferenc könyvérõl) Soós Viktor Attila: Mozaikok a pártállam és a belügy mûködésérõl 1956–1990 (Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián

96 102 112 118

Számunkat Tuzson János 1912-ben, Oroszországban készített fotóival illusztráltuk. Köszönjük Tuzson Balázs és Tuzson Balázsné, valamint Somlyay Lajos nagylelkû segítségét. Lapunk megjelenését Tombor András, a Biczi és Tuzson Ügyvédi Iroda, a Barankovics István Alapítvány, az E-On Hungária Zrt., az ERP Consulting Kft., a Nézõpont Intézet Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

KOMMENTÁR kéthavonta megjelenõ közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztõbizottság: Ablonczy Balázs (fõszerkesztõ), Czibere Károly, Hatos Pál, Mike Károly, Ötvös István, L. Simon László Fõmunkatárs: Pesti Sándor és Benkõ Levente Csongor Olvasószerkesztõ: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1364 Budapest, Pf.: 78.) www.kommentar.info.hu, e-mail: [email protected] Szerkesztõségi titkár: Zsumbera Árpád Kéziratokat nem õrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai elõállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Elõfizethetõ postán, kézbesítõnél, e-mailben: [email protected], faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:48 PM

K

Page 3

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

OROSZORSZÁGON ÁT Tuzson János képei elé Az 1870-ben, Szászcsanádon született Tuzson János nagyszebeni és budapesti középiskolái után 1894-ben lett a nagyhírû selmecbányai fõiskolán tanár, majd tíz évvel késõbb a budapesti József Nádor Mûegyetem oktatója. Harminckilenc évesen a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett, majd 1912-tõl a budapesti tudományegyetem növényrendszertani és növényföldrajzi tanszékének tanára 1940-es nyugdíjba vonulásáig. Munkássága igen kiterjedt volt a növényszövettan, a paleobotanika, a növényföldrajz, a rendszertan területén, de foglalkozott gombákkal, erdészeti szakirodalommal is. Két háború közötti munkásságában – mint az a honi tájleíró irodalomban bevett volt – dominált az Alföld kutatása. Tudományszervezõnek sem volt utolsó: nemzetközi rangra emelte intézetét, fáradhatatlanul gyarapította gyûjteményét: utóbbiak 40 ezer növényt, 9 ezer kötetes könyvtárat és 2600 darabos paleobotanikai gyûjteményt számláltak; emellett Tuzson János Taron faiskolát létesített kutatásaihoz és gyógynövény-nemesítéssel is foglalkozott. 1943-ban hunyt el Budapesten. A botanikus 1912 nyarán, az MTA támogatásával és két kollégája kíséretében (egyiküket a fõváros küldte, a másikat a földmûvelésügyi minisztérium – és most hagyjuk a jelenkori párhuzamokat) nagy tudományos körútra indult a cári Oroszországba. Azon kevés állam egyikébe a korabeli Európában, ahová az Osztrák–Magyar Monarchia állampolgárainak útlevél kellett. Szentpétervárról (itt a botanikus megragadta az alkalmat, hogy tanulmányozza a Finn-öböl dûnéinek flóráját) Moszkvába, majd Voronyezsbe ment a kicsiny expedíció, itt fogott bele tulajdonképpeni feladatába, a sztyeppe növényeinek és talajának vizsgálatába. Innen mentek – csaknem három napot vonatozva – Orenburgba, ahol a kirgiz puszták tanulmányozása lett a feladatuk. Az Ural folyón átkelve, e helybeli zemsztvó-hivatal által melléjük adott két kultúrmérnök és egy csendõr kíséretében földrajzi értelemben is átkeltek Ázsiába. „A kirgizek elõzékeny, szíves emberek – írta benyomásairól jelentésében* az utazó. – Lóháton járva be mezõiket, ha bennünket megpillantottak, felénk tartva »aman« üdvözletük kíséretében bizalmasan nyújtottak kezet és szívesen láttak jurtáikban.” Innen, behatolva a kazak pusztákra, Aktyubinszk érintésével Celkarba érkezett a kis csapat, hogy az Aral-tó és Kaszpi-tenger közé esõ puszták növényeit kutassa fel. Majd Szamarán keresztül Asztrahánba érkezve a hatalmas kiterjedésû sztyeppe nyugati szegélyét is bejárták. Az innen Caricinbe (a mai Volgográdba) vezetõ út viselte meg az utazókat – bár addig sem volt könnyû dolguk. Egy ízben 24 órára börtönbe zárták õket („jogosan” – jegyzi meg engedékenyen Tuzson János), küzdeniük kellett a rendkívül szélsõséges idõjárási viszonyokkal, a szúnyogokkal, a Caricin-környéki mocsarak egészségtelen kipárolgá* Dr. TUZSON János: Jelentés oroszországi utamról, klny. az Akadémia Értesítõ 277. számából, Hornyánszky Viktor cs. és kir. udvari könyvnyomdája, Budapest, 1912.

3

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 4

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

saival. Az Azovi- és a Fekete-tenger környékén végzendõ felmérések céljából Kherszon felé vették az útjukat (vélhetõen itt készült a borítónkon is látható autós felvétel: ekkor a helyi múzeum igazgatója sietett segítségükre jármûvével). A május 26-án indult expedíció végül egy hét híján két hónappal késõbb, július 19-én érkezett vissza – Lemberg érintésével – Budapestre. Tuzson lelkes fényképész volt: azon felvételeit válogattuk be összeállításunkba, amelyek nem a növényvilágot, hanem éppenséggel az embereket és a tájakat mutatják be. A tudóst a képek tanúsága szerint lenyûgözte a végtelen tér, a Volga mögötti sztyeppei területek lakóinak szilajsága és a korszak Oroszországban is rohamosan terjedõ technikai vívmányai: a vonat és az autó. Az üveglapokra készített felvételek a szerzõ egykori tanszékének elköltöztetése során gazdátlanul maradtak. Ezeket egy áldozatkész muzeológus, Somlyay Lajos mentette meg, aki digitalizálás, azonosítás céljából juttatta vissza a Tuzson család tagjaihoz. Az õ engedélyükkel közlünk most ezekbõl egy válogatást.

Szélmalom Kherszon város határában

4

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 5

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

Pierre Manent MI A NEMZET? A címben szereplõ kérdést ritkán szoktuk feltenni magunknak. Általánosságban is inkább kerülni szoktuk a dolgok mibenlétérére irányuló kérdéseket, ám annál szívesebben látjuk el õket jelzõkkel: értekezünk arról, hogy ezek a dolgok jók vagy rosszak, hasznosak vagy károsak. Ez különösen igaz, amikor politikai jelenségekrõl van szó. Így aztán gyakran hallunk értekezéseket arról, hogy a nemzet mint olyan jó és értékes dolog, vagy éppen arról, hogy rossz, sõt kifejezetten káros képzõdmény. Mindezen fejtegetések azonban többnyire elegánsan eltekintenek attól, hogy feltegyék az alapvetõ kérdést: mi is az a nemzet? Hazámban Ernest Renan volt az, aki nagyhatású, a francia nemzeti önazonosságot máig meghatározó esszéjében szembenézett a kérdéssel, és választ próbált rá adni. (Qu’est-ce qu’une nation?, 1882). Renan egy olyan korban élt, amelyben a nemzetet reflektálatlan módon a politikai élet természetes, megkérdõjelezhetetlen formájának tekintették, s ezért fel sem merült, hogy mibenlétét kritikai vizsgálat tárgyává tegyék. A francia nemzet azonban az 1871-es francia–porosz háborúban elszenvedett megalázó vereség hatására (melyet ráadásul a Német Birodalom megalakulása kísért) önértékelési zavarba került, s ez a kivételes történelmi pillanat lehetõséget adott Renannak arra, hogy szembenézzen a címben is idézett kérdéssel. 1882-es elõadásában Renan tulajdonképpen azokat a nézeteit fejtette ki visszafogott és tudományos stílusban, melyeket a David Friedrich Strauss-szal a háború alatt folytatott levelezésében jóval élesebben már megfogalmazott. Renan elõadásában szembeállította egymással a német és a francia nemzetfogalmat: míg az elõzõ a származás és az anyanyelv nyers tényein alapul, addig az utóbbi az egyes népcsoportok és egyének szabad elhatározásából jön létre és áll fenn. Híressé vált megfogalmazásával: a nemzet mindennapos népszavazás. A Renan által felállított dichotómia kétségtelenül látványos, de egyáltalán nem meggyõzõ. Egy nemzetnek ugyanis ahhoz, hogy fennmaradjon, valójában mind a francia, mind pedig a német komponenssel rendelkeznie kell. Akármennyire is nyitott egy nemzet, végsõsoron mégis a „gyermekei” alkotják, akik a földjén születnek, amint azt a natio1 szó etimológiája is mutatja. A nemzet végsõsoron haza, Vaterland, motherland, patrie. A nemzet elõtt álló kihívás éppen az, hogy a születés nyers tényét valamiképpen egyesítse, összeolvassza a szabad akaraton alapuló értelmi és érzelmi elkötelezõdéssel. Renan valószínûleg maga is egyetértene ezzel, nemzetdefiníciója, amely valójában két eltérõ nemzetkoncepció ütköztetésén alapul, mégsem nyújt kielégítõ választ a nemzet mibenlétét firtató kérdésre. 1

A latin natio szó a nasci (születni) ige származéka.

5

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 6

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

Renan tanulmánya óta azonban nagyot változott a világ. A ma embere számára – Renannal és kortársaival ellentétben – már korántsem evidens, hogy a nemzet lenne az emberi társulás legmagasabbrendû formája. Az elmúlt fél évszázadban Európa egy hatalmas politikai vállalkozásban vett részt, amelynek kimondva-kimondatlanul éppen az volt a célja, hogy meghaladja az európai nemzetállamot. Három francia–német háborút követõen, amelyek közül kettõ világháborúvá terebélyesedett, mind a francia, mind a német nemzetfogalom értéke és értelme megkérdõjelezõdött. De talán épp ez az alkonyati óra lehet alkalmas arra, hogy Minerva baglya szárnyra kapjon: a nemzet, úgy tûnik, elérte zenitjét, így kiváló alkalmunk nyílik arra, hogy megragadhassuk a mibenlétét. Bonyolítja a helyzetet ugyanakkor, hogy a 20. század nagy katasztrófáiért sokan épp a nemzetet teszik felelõssé. Ha pedig a nemzet ennyire rossz dolog, miért kellene a természetét kutatnunk? Ez magyarázza, hogy a politikatudósok nem magának a nemzetnek a mibenlétét, hanem a nacionalizmus jelenségét kutatják, amelyben szerintük kifejezésre jut a nemzet lényege. Ez a kutatói hozzáállás természetesen meglehetõsen elfogult, hiszen kiindulópontja eleve egy lesújtó morális és értékítélet a nemzetrõl. Erre persze sokan azt mondják, fölösleges a semleges elemzés ábrándját kergetnünk, s a politikai és közösségi lét szempontjából nincs is igazán szükségünk arra, hogy a nemzet mibenlétérõl átfogó és pontos képpel rendelkezzünk. Véleményem szerint azonban nem kerülhetjük meg ezt a kérdést. Hogy csak egy okot említsek: több mint fél évszázad próbálkozásai után még mindig nem sikerült megteremteni azt az egyesült Európát, amely meghaladná, elavulttá tenné a régi jó nemzetállamokat. És a tapasztalatokból okulva már senki sem várja, hogy ez a közeljövõben bekövetkezzen. Egyértelmûnek tûnik, hogy az életünket még jó ideig nemzeti keretek között fogjuk élni. Kétségtelen, hogy ezek a nemzetek sok tekintetben különböznek Renan és Strauss nemzeteitõl. De annál sürgetõbb, hogy vizsgálat tárgyává tegyük õket. Lehetséges, hogy a mai nemzetek csupán árnyai egykori önmaguknak, de annál izgatóbb a kérdés, hogy milyenek voltak életük teljében. Úgy tûnik, hogy egy különös, de valahol megnyugtató konstelláció kialakulásának vagyunk tanúi: Európa és az európai nemzetállamok már nem a politikai szervezõdés egymást kizáró alternatíváiként tûnnek fel, hanem egy hatalmas, képlékeny és titokzatos történelmi jelenség egymástól kölcsönösen függõ és összefonódó modalitásaiként. Mindenesetre egyre világosabban látszik, hogy a nemzet a par excellence európai politikai forma: Európa egyedi történelmi adottságai és körülményei szülték. (Az amerikai nemzet ilyen szempontból az európai nemzet egyenesági leszármazottja.)

A nemzet elõtt: a várostól a birodalomig Eddigi elmélkedéseinkben kizárólag a nemzetek körén belül mozogtunk, s a különbözõ nemzetkoncepciók összehasonlításával próbáltunk közelebb kerülni a nemzet mibenlétéhez. Úgy vélem azonban, hogy vizsgálódásunk sikere érdekében kissé el kell távolodnunk vizsgálatunk tárgyától, s egy tekintélyes lépést kell tennünk visszafelé az idõben. 6

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

P

I E R R E

Page 7

M

A N E N T

:

M

I

A

N E M Z E T

?

Meg kell próbálnunk mintegy kívülrõl tekintenünk a nemzetre. De hogyan lehetséges ez nekünk európaiaknak, ha emberemlékezet óta nemzeti keretekben éltünk? Szerencsénkre a nyugati civilizáció emlékezete jóval távolabbra nyúlik vissza, mint a nemzeti emlékezetek. Így rendelkezésünkre állnak más politikai formák is, amelyeket összehasonlíthatunk a nemzettel. A szóbajöhetõ politikai formák száma szerencsére véges, sõt valójában igen csekély. Vizsgálódásunk szempontjából valójában három politikai forma releváns: a nemzet, a város és a birodalom. A város és a birodalom a görög és a római antikvitás tipikus politikai formái voltak, így idõben, és talán származásban is a mai nemzetek elõdeinek tekinthetjük õket. Ráadásul jóval könnyebben meg tudjuk õket ragadni egy világos, logikus definícióval, mint a nemzetet. Tekintsük elsõként a várost! A három szóbanforgó forma közül ez az egyetlen, amelyre teljes és tökéletesen kielégítõ meghatározást adhatunk. A várost azért különösen könynyû definiálni, mert természete szerint a finese, a határai határozzák meg. Leo Strauss találó szavaival „a polisz az a teljes egyesülés, amely igazodik az emberi megismerés és szeretet természetes terjedelméhez”.2 Ez a definíció persze legalább annyira program, mint statikus leírás. Az antik város klasszikus és talán legjobb elemzõjének meghatározása szerint pedig „a városállam legkedvezõbb kiterjedése az, amikor a lakosság száma legfeljebb akkora, amekkorát az autarkeiával [önellátással] rendelkezõ élet szempontjából át lehet tekinteni”.3 Fontos megjegyeznünk ezt: a város jól áttekinthetõ, euszunoptosz. A birodalmat már nehezebb meghatároznunk, hiszen a várossal ellentétben a fõ jellemzõje éppen a határtalanság. Egyáltalán nem euszunoptosz, határai a látóhatáron túlba vesznek. Csak a képzelet segítségével ragadható meg, amelyet felkavar, sõt lángba borít. Természetesen mondhatjuk azt, hogy éppen ezzel a meghatározatlansággal tudjuk megragadni, definiálni a birodalmat: ebben a felfogásban a birodalom nem más, mint az összes nép egyesítése egyetlen uralom alatt, amely végül az egész emberiséget felöleli. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy – a várossal ellentétben – ez a birodalom egy elképzelt közösség csupán: a történelem során még a legnagyobb birodalmak is az emberiségnek csak egy részét voltak képesek átfogni. A birodalma fogalma ilyen értelemben performatív: birodalom az a politikai forma, amely természete szerint uralmának egyre nagyobb kiterjesztésére törekszik. Végsõ célja a teljes emberi faj összefogása, ami emberileg lehetetlen, emberfeletti vállalkozás. Nem véletlen, hogy a birodalmak uralkodóit gyakran természetfeletti, isteni eredettel ruházták fel. Birodalmak a világ minden táján, minden civilizációban kialakultak: Kínában, Afrikában, Közép-Amerikában, az antik és az újkori Európában és így tovább. A várossal más a helyzet. Akármennyire is természetes politikai formáról4 van szó, ahogy azt 2 Leo STRAUSS: Természetjog és történelem, ford. Lánczi András, Budapest, Pallas Stúdió – Attraktor Kft., 1999,

223, 2. jegyzet. ARISZOTELÉSZ: Politika 1326b (Szabó Miklós fordítása). Az esszében gyakran szereplõ political form kifejezés végsõ soron megfeleltethetõ az államforma szónak, az eredeti szöveg logikájához való hûség érdekében azonban következetesen politikai formának fordítottam. (A Ford.)

3 4

7

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 8

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

Arisztotelész kifejti, a város teljes valójában csak a széles értelemben vett európai kultúrkörben bontakozott ki, a görög poliszoktól kezdve Észak-Itália és Észak-Európa városain át egészen az új-angliai telepesek városaiig, amelyekrõl Tocqueville is írt. Vagyis a város és a birodalom együttesen alkotják a görög és római antikvitás jellegzetes politikai formáit, amennyiben az antikvitás birodalmai a korábban fennállt antik városok után, s részben rájuk épülve alakultak ki, ellentétben a többi civilizációban kialakult birodalmakkal, amelyeket nem elõzött meg szervesen a város mint politikai forma. A birodalom és a város kapcsolata nagyban különbözött a hellenisztikus és a római birodalom esetében. A makedón birodalom, bár kétségtelenül magáévá tette a görögség embereszményét (nem véletlenül volt Nagy Sándor Arisztotelész tanítványa), úgy hajtotta az uralma alá a görög városállamokat, hogy belsõ szerkezetüket tekintve lényegében változatlanul hagyta õket. Róma esetében viszont a birodalom a városból született, magának a városnak a kereteit szétszakítva. Mivel ez az írás már így is elég szerteágazó – talán túlságosan is az –, a római birodalom történetének ezen szakaszát nem elemzem nagyobb részletességgel. Hadd vázoljam fel röviden inkább, mi az, ami Rómát igazán érdekfeszítõvé teszi a nemzet eredetét és természetet kutató vizsgálódásunk szempontjából. Érdemes feltenni a kérdést: vajon miért nyûgözte és nyûgözi le Róma az utókort, évszázadokkal, sõt évezredekkel a bukása után, annak ellenére, hogy tudjuk, Róma története korántsem volt mentes dicstelen és visszataszító epizódoktól? Ezt a kérdést nyilván sokféleképpen meg lehet válaszolni, s többfajta válasz is érvényes és legitim lehet. Az én szerény javaslatom ez: Rómát az teszi egyedivé és lenyûgözõvé, hogy az összes politikai közösség közül a legmélyrehatóbb átváltozáson ment keresztül. Természetesen a görög városok – különösen Athén – is jelentõs politikai változásokon estek át: a klasszikus politikatudomány tulajdonképpen éppen a politikai változások, különösen a politikai rendszerváltozások tanulmányozására jött létre. De akármilyen jelentõsek is voltak ezek a változások, magát a politikai formát nem érintették, a város a változások során mindvégig megmaradt városnak. Athén alávetette magát Philipposznak, de eközben megmaradt polisznak. Róma viszont teljes átváltozáson ment át, és új politikai formává alakult: városból birodalom lett, ami egyszerre jelentette a politikai forma megváltozását és rendszerváltozást. E lenyûgözõ történet talán legizgalmasabb része az a hosszú, görcsös és véres folyamat, amely az átmenetet jelentette a két politikai forma között. A hagyományos és megszokott értelmezés ezt a folyamatot két politikai rezsim: az arisztokratikus köztársaság és az abszolút monarchia; illetve két rendkívüli államférfi: Cato és Caesar küzdelmeként fogta fel. Ennek az értelmezési keretnek megvannak az elõnyei, de számos dolgot figyelmen kívül hagy. Tegyük fel a klasszikus plutarkhoszi kérdést: miben különböznek Róma nagy államférfiai Hellász nagy államférfiaitól? A görög államférfiak, bár politikai vitáik során hajlandóak voltak más városok vagy a nagy király fegyveres segítségét kérni, sosem voltak képesek saját szülõvárosuk politikai és fegyveres energiáit a város politikai intézményeitõl függetlenül irányítani. Rómában azonban a köztársaság politikai energiái mintegy elszakadtak a szenátori rezsimtõl, és eszközzé válhattak annak a kezében, 8

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

P

I E R R E

Page 9

M

A N E N T

:

M

I

A

N E M Z E T

?

aki meg tudta ragadni õket. Gondoljunk csak Caesar galliai hadjáratára, amelyet majdhogynem egy évtizedig folytatott nemhogy a szenátus támogatása nélkül, de kifejezetten a szenátus akarata ellenére. Christian Meier német történész meggyõzõ tézise szerint Sulla és Pompeius, illetve Caesar között az volt a lényeges különbség, hogy míg az elõzõek megõriztek egy bizonyos tiszteletet a szenátori rezsim iránt (még ha ez nem is feltétlenül terjedt ki maguknak a szenátoroknak a személyére), utóbbi mind a szenátus intézményét, mind a szenátorokat megvetéssel sújtotta. Vajon Caesar tudatosan készült egy új politikai rendszer, a monarchia bevezetésére? A kérdés ebben a formában alighanem megválaszolhatatlan, és nem pusztán azért, mert Caesar meghalt, mielõtt e kérdésben színt kellett volna vallania. Caesar mûködését figyelve ugyanis egyértelmûen úgy tûnik: õ egyszerûen megvalósította a saját korlátlan uralmát, anélkül, hogy szükségesnek érezte volna, hogy arról bármilyen értelmezés keretében számot adjon. A város politikai energiái elsõsorban azért tudtak elszakadni a várost irányító politikai rendszertõl, mert elmosódott a határvonal a belsõ és a külsõ, a polgár és az idegen között. Ennek fontos momentuma volt a Kr. e. 1. században lezajlott szövetséges háború, amelyet Róma itáliai szövetségesei éppen a polgárjog elnyeréséért vívtak. Sulla volt az elsõ római államférfi, aki hódítóként vonult be saját szülõvárosába, s ellenséges polgártársaival úgy bánt, mint ahogyan korábban csak Róma idegen ellenségeivel volt szokás. Ezzel valójában Caesar Rubiconon való átlépését készítette elõ. Figyelemre méltó, hogy az európai hagyomány (beleértve annak republikánus, köztársaságpárti vonulatát is) nem állt egyértelmûen Brutus és társai mellé Caesar ellenében. Caesar és gyilkosai szembenállása ugyanis nem egyszerûsíthetõ le az egyeduralom, diktatúra vagy önkényuralom illetve a szabadságon alapuló köztársaság ellentétére. Caesar lenyûgözõ politikai pályafutása, bár a köztársaságot felszámoló egyeduralomba torkollott, paradox módon valójában egy nagyon is köztársasági eszmének, az öntudatos polgár saját erejébe vetett hitének diadala és betetõzése volt. Caesar elmosta a határvonalat a köztársasági önkormányzás és a monarchikus uralom között, ezzel mintegy megtestesítve és beteljesítve egyfajta pogány, dacos, büszke öntudatot. A római pápa címe közül a legszebb a servus servorum Dei: Isten szolgáinak szolgája. Ennek mintájára, kissé megkésve ugyan, de találó módon illethetjük Caesart a következõ titulussal: dominus dominorum mundi: a világ urainak ura.

Az egyház és Európa új politikai formája Kissé elkalandoztunk eredeti tárgyunktól, de korántsem vesztettük szem elõl. Nem volt hiábavaló felvázolnunk az antikvitás politikai formáinak kialakulását és fejlõdését, ezáltal ugyanis széles perspektívából és közvetlenül szemlélhettük a politikai formák természetes rendjét. A keresztény Európa elsõ századaiban – s még jóval azután is – két politikai forma létezett: a város és a birodalom. A városok természetes módon alakultak ki, különösen Észak-Itáliában és Észak-Európában. A római birodalom eszméje pedig olyan erõs volt, hogy újabb birodalmat ihletett: a Német Nemzet Szent Római Birodal9

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 10

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

mát. De bármennyire is grandiózus volt ez a birodalom, és bármennyire is lenyûgözõ volt számtalan város, Firenze, Velence, Köln és Amszterdam virágzása; a keresztény Európa legfontosabb jellegzetessége az, hogy sem a városi, sem a birodalmi forma nem bizonyult tartósnak számára. A város és a birodalom, a guelfek és a gibellinek közötti ellentétet egy új, a régiek elõtt ismeretlen, nekünk viszont annál ismerõsebb politikai forma: a nemzet oldotta fel. A város és a birodalom közötti õsi és természetes ellentét egy más korban talán hagyományosabb módon oldódott volna fel: vagy az egyik forma gyõzelmével, vagy a kettõ közötti bonyolult egyensúly kialakulásával. Ez a régi dinamika azonban esetünkben mégsem lépett mûködésbe. Ennek az volt az oka, hogy megjelent a színtéren egy harmadik, politikán kívüli erõ, amely mintegy tompította, elsimította a város és a birodalom közötti ellentéteket. Természetesen az Egyházra gondolok. Az Egyház a szó szoros értelmében nem politikai forma, mégis, mivel színre lépésével mélyrehatóan újraértelmezte és átalakította az emberi egyesülés kereteit, talán mégis helyes a politikai formák között számba vennünk. Ha másért nem, hát azért, hogy semmiképpen se veszítsük szem elõl azt a döntõ szerepet, amelyet Európa politikai tájképének kialakulásában játszott. Néhány bekezdéssel ezelõtt igen röviden felvázoltam az antikvitás politikai formáit, ha úgy tetszik, a pogány vagy természetes politika természetrajzát. Még ennél is vakmerõbb – de immár elkerülhetetlen – próbálkozás lesz néhány bekezdésben fölvázolni az Egyház politikai jelentõségét. Bizonyos értelemben az Egyház politikailag erõsebb mind a városnál, mind pedig a birodalomnál. Ennek a politikai erõnek lelki, spirituális okai vannak. Az Egyház, mivel irányultsága szerint a tökéletes társadalmat testesíti meg – akár valós, akár képletes értelemben –, aláássa a város és a birodalom mint emberi társulások morális alapjait. Az Egyház fõ mûködési elve ugyanis a szeretet (caritas), s ennek révén mélyebbre hatol, mint a város; s messzebbre terjed a legnagyobb birodalomnál is. A caritas – Isten és a felebarát szeretetének – eszméje olyan új lehetõségeket és perspektívákat nyit, amelyek alapjaiban változtatják meg az emberi társulásokról alkotott elképzeléseinket. Anélkül, hogy az Egyház számos erényének és hibájának taglalásába fognánk, elegendõ annyit megjegyeznünk, hogy az Egyház nem e világból való. Ezért nem volt képes és nem is lehet képes arra, hogy a caritast a politikai szervezõdések mozgató elvévé tegye. Ahogy Machiavelli saját korára vonatkozóan találóan megfogalmazta: az Egyház túlságosan szembenállt a világi intézményekkel, de ahhoz nem volt elég erõs, hogy a helyükre lépjen. Az Egyház visszavonhatatlanul és gyökeresen megváltoztatta az európai kultúrában az emberi társulásokról kialakított képet, s ezzel a politikai élet feltételeit is, anélkül azonban, hogy maga valaha is képes lett volna arra, hogy politikailag kormányozza. Az Egyház és a politika viszonyának épp ez volt a legfontosabb jellemzõje kontinensünkön: a keresztény egyház egész történelmünk során egyszer sem szerezte meg a politikai hatalmat Európa felett, még akkor sem, amikor a plenitudo potestatist magának vindikálta. Tulajdonképpen ennek az igazságnak egy másik arcát fogalmazták meg polemikus és némi kereszténységellenes éllel modern filozófusok Machiavellitõl Hobbeson át Rousseau-ig, amikor – Rousseau szavaival – arra mutattak rá, hogy a kereszténység hozzájá10

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

P

I E R R E

Page 11

M

A N E N T

:

M

I

A

N E M Z E T

?

rulása az európai politikumhoz az volt, hogy „a keresztény államokban minden alkalmas politikai berendezkedést lehetetlenné tett”.5 Az Egyház és a város, illetve a birodalom össszeférhetetlensége kölcsönös és kétirányú. Az Egyház erõsebb a városnál és a birodalomnál, mert – mint kifejtettük – mélyebbre hatol, mint a város, s terjedelme meghaladja a legnagyobb birodalomét is. Másként fogalmazva, a város polgári ethosza, humanista-emberközpontú beállítottsága miatt kerül szembe az Egyházzal, a birodalom pedig egyetemes igényei miatt. Vagyis európai elõdeinknek a középkorban három alapvetõ emberi egyesülés, három politikai forma állt rendelkezésére, amelyek azonban kölcsönösen összeegyeztethetetlenek voltak. Hogyan született meg a nemzet ebben a kilátástalan helyzetben? Hogyan alakulhatott ki egy új, nemzetekre-nemzetállamokra alapuló rend a káoszból? Természetesen nem szabad lebecsülnünk a „politika alatti” tényezõket: a földrajzi, nyelvi, szokásbeli adottságokat. Ezek azonban – Arisztotelész kifejezésével élve – csupán anyagi okok, amelyek nem vezetnek el minket a formához, esetünkben a politikai formához. A nemzet úgy jöhetett létre, hogy mûködésbe lépett maga a forma – pontosabban az, ami a legformálisabb ebben a formában: az egység. A születõ nemzet egysége a keresztény király szeméjében testesült meg. Mintegy rajta és a neki való engedelmességen keresztül lépett be a nemzet a történelembe.

A keresztény király Ha az Egyház és a város, illetve a birodalom. kölcsönösen összeférhetetlennek bizonyultak, úgy a keresztény király és az Egyház kölcsönösen kiegészítik egymást. A keresztény király ugyanis mind a városi polgárságnál, mind a birodalom uralkodójánál elfogadhatóbb az Egyház számára. A város polgárait olyan szenvedélyek ragadják el, amelyek hatására megfeledkeznek lelki üdvükrõl. A birodalom uralkodója pedig a maga plenitudo potestatisára törekszik, s így összeütközésbe kerül az Egyházzal, amely hasonló igénnyel lép fel. A keresztény király viszont engedelmességre kényszeríti alattvalóit, akik ezután az isteni törvénynek és az Egyház parancsainak is könnyebben alávetik magukat. Ugyanakkor a király hatalmi ambíciói jól körülhatároltak: csak a királyság területére terjednek ki, így nem kerülnek ütközésbe az Egyház univerzalitásra való törekvésével. Fontos rámutatni, hogy az Egyház és a király viszonya az utóbbi számára is kielégítõ: a király ugyanis – eltérõen a városi polgároktól és a császártól – rendelkezik a megfelelõ eszközökkel ahhoz, hogy a világi-szekuláris szférát megvédje az Egyház illetéktelen beavatkozásától. A városi polgárság befolyásolható, széthúzó, s ezért könnyen meginog az Egyház fenyegetései és ígéretei hatására, a túlnõtt birodalom pedig definiálatlan, elmosódott határai miatt egyszerûen nem kormányozható ésszerû és hatékony módon. A keresztény király történelmi jelentõsége ezért rendkívüli: céljai érdekében képes együttmûködni az Egyházzal (gondoljuk csak VI. Sándor 5

Jean-Jacques ROUSSEAU: A társadalmi szerzõdés, ford. Mikó Imre, Bibliotheca, Budapest, é. n., 273.

11

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 12

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

1493-as bullájára, melyben a spanyol koronának apostoli missziót adott az Újvilág területére), ugyanakkor keményen és hatékonyan képes védekezni az Egyház szerinte túlzó követelései ellen. Készséggel elismerem, hogy a keresztény királyról adott jellemzésem – bármennyire is helytálló – még korántsem nyújt elégséges fogódzót a nemzet megragadásához, amelynek élén állt. Ha úgy tetszik, az eddigiekben az európai nemzet lelkérõl adtunk leírást. De vajon mit mondhatunk el a nemzet testérõl? Hiszen nem politikai lélekrõl, hanem politikai testrõl, corpus politicumról szoktunk beszélni. Bármennyire is híve vagyok a meghökkentõ és nagyívû gondolatmeneteknek, arra nem vállalkozhatom, hogy az európai nemzet lelkébõl kiindulva egyenesen levezessem testének mibenlétét. A nemzetek ugyanis a környezeti és emberi körülmények változatossága miatt igen sokfélék. De ez a fajta esetlegesség valójában a nemzet lényegéhez tartozik: a nemzet valamiképpen mindig a város erõs lokalitása (egy igazi firenzei polgár nem szívesen merészkedett messze a Ponte Vecchiótól) és a birodalom önmagán állandóan túltekintõ, terjeszkedni vágyó impulzusa (a római birodalom sosem tett le a párthusok leigázásáról) közötti középutat jelenti. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nemzetek teste elválasztható volna a lelküktõl. A nemzet lelkének egyik fontos vetülete az, amit „nemzeti képzeletnek” nevezhetünk. A nemzeti képzelet egyszerre gazdag, áradó és jól körülhatárolt. Ennek a ténynek jellegzetes megnyilvánulásai a gondosan meghúzott országhatárok. Ebben az összefüggésben legyen szabad a következõ hipotézist elõvezetnem. Az említett középút keresése, a nemzeti képzelet korlátozása, körülhatárolása a keresztény érzületben gyökerezik. A kereszténység tanítása szerint ugyanis minden ember a felebarátom: ez a felfogás enyhíti a hozzám valóban közel álló személyek esetleg fojtogató közelségét, egyúttal pedig közelebb hozza azokat, akik távol vannak tõlem. Mindezt a nemzet szintjére lefordítva: enyhíti a lokalizmus nyomasztó szûkösségét, ugyanakkor mérsékli a távoli emberek fölötti uralom szédítõ vonzerejét. Természetesen nem állítom azt, hogy a nemzet ezen politikai jellemzõi a caritas teológiai erényének egyenes következményei volnának, azt azonban igen, hogy a caritas eszméje jelentõsen befolyásolta elõdeink képzeletvilágát. Elõsegítette, hogy megtalálják a középutat a kicsi és a hatalmas között, és ezzel mintegy felkészítette a lelküket a nemzet megszületésére. A fenti gondolatmenet, bár nem kapcsolódik konkrét eseményekhez vagy egy adott történelmi korszakhoz, reményeim szerint jól megvilágítja azt a hosszú és összetett folyamatot, amelynek során a keresztény uralkodók egyre szigorúbban uralmuk alá hajtották alattvalóikat, s ezzel egyre jobban körülhatárolt politikai testet hoztak létre, amelynek tagjai lassan közös öntudatra, nemzeti öntudatra ébredtek.

A keresztény nemzet és a „közép dimenziója” Ezután következett a válság korszaka, a léleknek és a testnek, az uralkodónak való engedelmességnek és az összetartozás érzésének küzdelmes összeforrasztása. Természetesen 12

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

P

I E R R E

Page 13

M

A N E N T

:

M

I

A

N E M Z E T

?

a reformációra gondolok. Vizsgálódásaink összefüggésében a reformáció a kereszténység nemzetiesítéseként – pontosabban: a kereszténység nemzetek általi birtokba vételeként, sõt kisajátításaként – tûnik fel. Ennek legfõbb eszköze a népnyelvekre lefordított Biblia volt. A kereszténység nemzetek általi birtokba vétele, kisajátítása pedig feltételezte a nemzet mint kisajátító alany létrejöttét. Csak a nemzet kikristályosodásával vált lehetõvé, hogy a keresztény szabadság és a keresztény engedelmesség feltételei egybeessenek egy politikai közösségen belül. A reformáció során a keresztény univerzum darabokra tört, s új politikai forma született: a keresztény nemzet. A nemzet születése szempontjából kulcsfontosságú volt az a folyamat, ahogyan a keresztény király – önként vagy kényszerbõl, tisztségét megõrizve vagy elveszítve – átadta helyét a személytelen, szekuláris, semleges, vagy – Hobbes szavaival élve – absztrakt államnak. Hobbes, a kereszténység európai történelemben játszott szerepének legjózanabb, legfelkészültebb és legmeggyõzõbb kritikusa, a fent leírt folyamat egyik elsõ éles szemû elemzõje és propagátora volt. Hobbes a reformációt követõ politikai káosznak egy olyan új politikai forma (államforma) bevezetésével óhajtott véget vetni, amely kizárólag az egységes, abszolút monarchikus uralmon alapszik. Kristálytisztán érvelt amellett, hogy a római antikvitástól örökölt két forma – a köztársasági szabadságeszme és birodalmi-katolikus jellegû autoritás –, valamint az egyéni kegyelembe vetett evangéliumi protestáns hit nemhogy kiutat jelentenének a káoszból, de csak fokoznák azt. Ezért Hobbes felállította „az engedelmesség tudományát”, melyet „biztos és világos elvekre” kell építeni. S mûvében megvetette a modern állam alapjait is. Éles szemmel rámutatott arra, hogy ez az Egyház addigi társadalmi szerepének gyökeres változását is maga után hozza: „És ezért az olyan Egyház, mely parancsolni, ítélni, feloldani, büntetni vagy bármilyen más cselekedetet végrehajtani képes, nem más, mint egy keresztényekbõl álló világi állam, amelyet világi államnak azért neveznek, mert az alattvalói emberek, egyháznak pedig azért, mert az alattvalói keresztények.”6 De amennyiben Európát keresztényekbõl álló politikai közösségek alkották, úgy a szuverén, semleges, absztrakt államnak is szüksége volt egy keresztény politikai közösségre, a keresztény nemzetre. Ha visszatekintünk gondolatmenetünk kiindulási pontjára, világossá válik, hogy a semleges állam és a keresztény nemzet fent leírt összekapcsolódása valójában megoldotta a „római dilemmát”, amely az ókor óta gyötört bennünket. Róma a Kr. e. 1. századtól kezdve vergõdött a köztársasági város és a monarchikus birodalom, vagyis a kicsi és jól körülhatárolt, valamint a hatalmas, korlátlan corpus politicum között. A politikai fizika ezen központi problémája évszázadokon át megoldásra várt, miközben az Egyház véglegesen delegitimálta a birodalmat mint alternatívát. A megoldás, amint a fentiekben megkíséreltem kifejteni, az európai nemzetek, e nagy, de egyúttal jól körülhatárolt politikai entitások megjelenése volt, amelyet a kereszténység eszméi tettek lehetõvé, sõt bizonyos értelemben szükségessé. 6 Thomas HOBBES: Leviathán, vagy az egyházi és világi állam formája és hatalma, II., ford. Vámosi Pál, Kossuth, Budapest, 1999, 88.

13

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 14

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

A történet folytatása közismert. A keresztény király szerepét a szuverén és semleges állam vette át, a nemzeti-keresztény összetartozás érzésében egyre inkább háttérbe került a keresztény, s egyre inkább elõtérbe a nemzeti elem. Az európai nemzetek többségének politikai képzeletét lázba hozta a horizonton túl elterülõ, felfedezésre váró kontinensek és a megtérítendõ és civilizálandó, vagy csupán kizsákmányolandó õslakosok képe. A 19. század végén pedig a nemzeti képzeletvilágok helyét átvették az osztály és a faj birodalmi jellegû eszméi. Majd hamarosan a nacionalista vagy inkább imperialista Európa megindult az önpusztítás útján. Hol tartunk most? Bizonyos értelemben újra a startvonalnál, hiszen a nacionalista és imperialista téveszmék bukása után újra meg kell birkóznunk azzal a kérdéssel, hogy mit is jelent számunka az európai nemzet. Legyünk akár franciák, németek, olaszok vagy spanyolok, már korántsem egy keresztény nemzethez való tartozáson keresztül határozzuk meg magunkat. A közelmúltban ugyanis eldobtuk, vagy legalábbis jelentõsen megkurtítottuk nemzeteink szuverenitását: lebontottuk a nemzetállamaink közötti határokat, amelyeket õseink oly nagy gonddal húztak meg és oly szenvedélyesen védelmeztek. Jelenleg félúton vagyunk egy félkész Európa és a félig lebontott nemzeteink között, s azon tûnõdünk, továbbhaladjunk-e ezen az úton egy univerzális összetartozás-érzésen alapuló, határtalan európai birodalom felé; vagy megálljunk ezen a ponton, sõt inkább próbáljunk kicsit visszalépni, s némi életet lehelni a jó öreg nemzetekbe, mert komoly kétségeink vannak, hogy a nemzeti kereteket meghaladó létezés tényleg kívánatos, sõt egyáltalán lehetséges-e. Vagyis újra a jól ismert „római dilemmával” kell szembenéznünk. Egyrészt vonz minket a kisebb, nemzetállami keret otthonossága, még akkor is, ha nemzeteink a politikai szuverenitás és önkormányzás jelentõs részét már feladták; ugyanakkor bennünk munkál a birodalmi ösztön is, amely egyre a horizonton, a mindenkori Európa határain túli területek felé hajt minket. Mindeközben pedig elveszítjük a középutat, a közép dimenzióját annak szorosan összefonódó fizikai és spirituális aspektusaival együtt, azt a középutat, amely magában hordozza mindazt, ami az egyes nemzeti történelmekbõl és közös európai történelmünkbõl megõrzésre és fenntartásra érdemes. Ebben az értelemben mi, európaiak a pusztulás, a kollektív önfelszámolás határán vagyunk. Ahhoz, hogy elhárítsuk ezt a végzetes veszélyt, elõször is újra tisztába kell jönnünk azzal, hogy mi volt a jelentése, jelentõsége nemzeteink évszázadokon átnyúló történelmi fejlõdésének. Ennek elsõ lépése pedig az, hogy újra fel kell ismernünk a mai nemzetek keresztény gyökereit. Természetesen szó sincs arról, hogy ennek során megkérdõjelezzük az állam szekuláris, semleges jellegét, hiszen mint korábban kifejtettem, a „római dilemma” megoldása éppen hogy a szekuláris állam és a keresztény nemzet összefonódása volt. Nem is egyfajta kultúrvallásosságra vagy éppen negédes, nosztalgikus múltba révedésre van szükség. A lényeg nem az, hogy kegyeletteljesen emlékezzünk a „történelmi gyökereinkre”, hanem hogy tisztában legyünk a nemzet politikai genezisével és így valódi mibenlétével is. Érdemes eljátszanunk a gondolattal, mi történne akkor, ha tényleg elveszítenénk ezt a középutat. Elõször is Európa egyre több, egymástól elszigetelt részre hullana szét, 14

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

P

I E R R E

Page 15

M

A N E N T

:

M

I

A

N E M Z E T

?

másrészt pedig Európa közös intézményei és az azokat mûködtetõ politikai osztály kiüresednének és feloldódnának abban homogén és körülhatárolatlan politikai entitásban, amelynek megvalósítására törekszenek. Mindennek következtében közös képességünk az emberi tapasztalásra és az arra adandó racionális válaszra elkerülhetetlenül erodálódna. Megtalálni a középutat a parányi és a hatalmas, a jelentéktelen és a korlátlan között nem egyéni, sõt nem is közösségi képesség vagy akarat kérdése. Nem tudjuk egyik napról a másikra, intézményi úton létrehozni. Az említett helyes középút (vagyis maga a nemzet) ugyanis a politikai viszonyok olyan együttállása, amely nem a tervezõasztalon született, hanem a történelem hosszú évszázadai során, esetleges módon alakult ki. A nemzet mint politikai forma korántsem természet adta képzõdmény – még akkor sem, ha az ember természete szerint valóban zoón politikon. A nemzet elõdeink törekvéseinek eredménye, akik a keresztény világkép adta lehetõségek és korlátok között alakították ki saját közösségeik politikai formáit. Ma tudatos erõfeszítéseket kell tennünk ahhoz, hogy újra felismerjük ezeket a lehetõségeket és korlátokat, s azt a közvetett de nagyon is jelentõs hatást, amelyet ma is kifejtenek ránk. Ma az európai nemzetet legjobb esetben is leginkább egy unalmas háziállathoz tudjuk hasonlítani, akinek bundája valamelyes vigaszt és védelmet nyújthat nekünk a globalizáció hûvös fuvallatai ellen. Vagyis szem elõl tévesztettük a középutat, s a nemzet egyre inkább csak a parányi otthonosságát jelenti nekünk, miközben félelemmel tekintünk a hatalmasra. Pedig az európai nemzet – mint azt bemutattuk – egyaránt magában foglalja a parányit és a hatalmasat, sõt éppen e kettõ egyensúlyaként jött létre a keresztény eszmék talaján és azoktól megerõsítést nyerve. Vagyis korántsem arról van szó, hogy mi, európaiak megvilágosodva mintegy kinõttük volna a nemzeti kereteket. Sokkal inkább arról, hogy elvesztettük érzékünket a parányi és a hatalmas törékeny egyensúlya iránt. (Fordította Halm Tamás) Eredeti megjelenés: Democracy without Nations? The Fate of Self-Government in Europe, ISI Books, 2007. A fordítás az Intercollegiate Studies Institute és a szerzõ szíves engedélyével, a következõ szerkesztett változat alapján készült: What is a Nation?, Intercollegiate Review Fall 2007, 23–31. Excerpted from Democracy without Nations? The Fate of Self-Government in Europe by Pierre Manent, @ 2007, by ISI Books. Reprinted by arrangement with Intercollegiate Studies Institute and with the author.

15

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 16

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

M

Û H E L Y

Dobos Balázs A KISEBBSÉGI ÖNKORMÁNYZATISÁG KÉRDÕJELEI Az 1980–1990-es évek fordulóján a demokratizálódás útjára lépett Magyarország politikai napirendjén nemzeti-etnikai szempontból kihívásként és megoldandó feladatként egyaránt megjelent a határon túli magyar, illetve a hazai kisebbségek ügye, a velük kapcsolatos szakpolitikák kialakítása, új elvi-koncepcionális alapokra, valamint a korábbiaktól eltérõ gyakorlati és intézményes keretek közé helyezése. Jelen tanulmány leginkább az utóbbiak, a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek témájára kíván fókuszálni, és ezen belül is elsõsorban a legfontosabb szakpolitikai célkitûzés, a kisebbségi önkormányzatok által megjelenített autonómia kidolgozásával és késõbbi mûködésével összefüggõ fõbb dilemmák, és problémák jelzésére összpontosít. Az 1993-ban törvénybe iktatott autonómiamodellt1 ugyanis kezdetben széleskörû politikai és szakmai elismerés övezte nemzetközi és hazai szinten egyaránt, de a megvalósítás folyamatában egyre inkább feltárultak annak hiányosságai és problémái. Különösen szembetûnõk voltak a mindennapi mûködés során jelentkezõ esetlegességek, akárcsak a komoly politikai, tudományos és médiafigyelmet kiváltó választási anomáliák. A fokozódó, és egyre inkább külföldrõl is érkezõ bírálatok hatására a jogszabályt 2005-ben módosították,2 és a legutóbbi, 2006–2007-es kisebbségi önkormányzati választásokat már az új, módosított rendszer szerint bonyolították le. A módosítás hatásainak, a korrigált szisztéma mûködésének átfogó értékelése elkerülhetetlen, ami egyaránt jelenti pozitív fejlemények, változatlan tendenciák és esetlegesen felmerülõ újabb problémák jelzését. A dolgozat a maga szerény eszközeivel ezekhez a munkálatokhoz is hozzá kíván járulni. A kérdéskör részletesebb tárgyalása elõtt azonban nemigen kerülhetõ meg az utalás a magyarországi és a határon túli magyar szereplõket megszervezni hivatott magyarságpolitikával3 fennálló összefüggésekre. A rendszerváltás óta politikai és szakmai körökben ugyanis rendre visszatérõ és vitatott kérdésnek bizonyul ezen szakpolitikák elvi egysége, koherenciája, akárcsak a több vonatkozásban különbözõ adottságokon, társadalmi valóságokon alapuló határon túli és a hazai kisebbségi szempontok egymáshoz való viszonya. A sokak által osztott nézet szerint „a magyarországi kisebbségpolitika mindig is a határon túli politika foglya vagy szolgálóleánya volt, s ezt az állítást a jogalkotónak mindeddig nem sikerült megnyugtató módon cáfolnia; igaz, nem is különösebben törekedett erre”.4 Az ezzel szemben megfogalmazódó álláspont ezt a „bezzeggyerek”-hi1 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól. 2 2005. évi CXIV. törvény a kisebbségi önkormányzati képviselõk választásáról,

valamint a nemzeti és etnikai kisebbségekre vonatkozó egyes törvények módosításáról. 3 A fogalomhasználatról lásd BÁRDI Nándor: A szükség mint esély. Lehetséges-e a magyarságpolitikát szakágazatként elgondolni?, Kommentár 2006/5., 43–58, 2006/6., 7–18. 4 MAJTÉNYI Balázs: Mi lesz veled „bezzeggyerek”? Változóban a kisebbségi jogi szabályozás, Fundamentum 2005/3., 109.

16

kommentar2008-5.qxd

D

10/17/08

O B O S

B

A L Á Z S

1:49 PM

:

A

Page 17

K I S E B B S É G I

Ö N K O R M Á N Y Z A T I S Á G

K É R D Õ J E L E I

potézist inkább vádként értelmezi.5 Kétségtelen, hogy a térség legújabbkori történelmében korántsem szokatlan gyakorlat a határon túli nemzettársak érdekében (is) mutatkozó anyaországi példamutatás, ez a fajta sajátos befolyásolás,6 mint ahogy az is igazolható, hogy a hazai kisebbségpolitikában a probléma újbóli felmerülésétõl, az 1960-as évek második felétõl kezdve jelen vannak a határon túli megfontolások7 és a példaértékûségrõl szóló célzások. A magyarországi kisebbségi törvény mielõbbi elfogadása a rendszerváltások nyomán megszervezõdõ határon túli magyar pártok törekvéseibe is illeszkedett. Álláspontom szerint azonban mégsem jelenthetõ ki, hogy az 1989–1990 utáni hazai kisebbségpolitikát s fõleg a kisebbségi törvény és az önkormányzati rendszer kimunkálását egyértelmûen, minden szempontból és folytonosan a határon túli érdekek dominálták volna, mintegy maguk alá rendelve a többi hazai érdeket és körülményt. Ehelyett az elõkészítést egy rendkívül sokszereplõs, számos célkitûzést és érdeket felvonultató folyamatként értelmezem, amelyben a határon túli megfontolás csupán egy és korántsem túlsúlyos elem volt.8 Az anyaországi példamutatás szándékát pedig – amely mégis elsõsorban a korabeli nemzetközi standardokat meghaladó és elõremutató kisebbségi jogokat és intézményi megoldásokat eredményezett – addig nem tartom tudományos szempontból bírálandónak, amíg a jogszabályi rendelkezések alapvetõen a hazai kisebbségi adottságokhoz és igényekhez, nem pedig egyéb megfontolásokhoz igazodnak.

Érdekek kereszttüzében: az elõkészítés sajátosságai Az 1980-as évek közepére a hazai kisebbségpolitikai gyakorlat elérte teljesítõképességének végsõ határát, és válságba került. A politikai rendszer jellegébõl adódóan leginkább a központosítottság, a felülrõl történõ kezdeményezés és a döntéseknek a szükségesnél felsõbb szinteken való meghozatala jellemezték, amelyek egy extenzív, mennyiségi szempontú fejlesztési szándékkal társultak. A felülrõl kapott feladatok helyi, települési szinten már torzultak és nem szervesültek, miként a rendszer nem tette lehetõvé a 5

Lásd SZARKA László: A 21. század eleji magyar nemzetfogalom értelmezési keretei, Magyar Kisebbség 2006/3–4., 16–17. 6 Példaként említhetõ Gustav Stresemann-nak, az 1920-as évek német külügyminiszterének törekvése a németországi kisebbségek széleskörû kulturális autonómiájának biztosítására, lásd Rogers BRUBAKER: Nacionalizmus új keretek között, L’Harmattan–Atelier, Budapest, 2006, 130–132. Továbbá Szlovéniával kapcsolatban is megfogalmazódott, hogy a területén élõ magyar és olasz kisebbségek számára biztosított kiterjedt jogok egyik célja a példamutatás az Ausztriában és Olaszországban élõ szlovénok helyzetének javítása érdekében; lásd GYÕRI SZABÓ Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus, Osiris, Budapest, 2006, 351. 7 „A szomszédos országok magyarságának kérdésével való foglalkozástól elválaszthatatlan a magyarországi nemzetiségi kérdéssel való foglalkozás. A közvetett ráhatás legjobb eszköze a jó magyarországi belpolitika, a következetes és meggyõzõ nemzetiségi politika.” Az Agitációs és Propaganda Bizottság 1969. augusztus 5i állásfoglalása a szomszédos szocialista országok magyar anyanyelvû lakosságának kulturális helyzetérõl és az ezzel kapcsolatos feladatokról, Magyar Országos Levéltár (MOL) M-KS 288. f. 41/121. õ. e. Szintén ez az az idõszak, amikor elõtérbe kerültek a kettõs felelõsség, majd a kisebbségek kettõs kötõdésének, hídszerepének koncepciói a kisebbségekkel szembeni elõzékeny, ún. lenini nemzetiségpolitikai gyakorlat meghirdetése mellett. 8 Vö. DOBOS Balázs: The Development and Functioning of Cultural Autonomy in Hungary, Ethnopolitics 2007/3., 456.

17

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 18

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

M

Û H E L Y

kisebbségi lakosság hatékony érdekképviseletének megszervezését sem. A korszak ún. nemzetiségi szövetségei – a folyamatosan módosuló struktúráik ellenére – alapvetõen tagság és helyi szervezetek nélküli, a párt- és állami szervek által ellenõrzött formációk voltak. Ráadásul a hivatalosan elismert kisebbségekkel (horvátok, németek, románok, szerbek, szlovákok, szlovénok) való törõdést az államszocialista rezsim fõképp csak a kultúra és az oktatás területeire korlátozta, a deklaratív jogszabályok ezeket az ágazatokat érintették, míg az ezeken kívül esõk kisebbségi szempontból lefedetlenek voltak. Az évtized végére nyilvánvalóvá vált, hogy a megoldást az aktív kisebbségvédelmi szemlélet elterjesztésében, az identitásválasztás szabadságának rögzítésében, az alulról jövõ civil kezdeményezések, az érintettek megszervezésének, részvételének és saját ügyekben való döntések lehetõvé tételében kell keresni, azaz kisebbségi törvényt kell alkotni Magyarországon. A törvény ügyének 1988-as napirendre kerülésében – a fentebb jelzett határon túli szempont és a politikai intézményrendszer reformja mellett – szerepet játszottak még a kérdéssel foglalkozó apparátus és egyes kisebbségi vezetõk megújítási törekvései, akárcsak a párton kívüli ellenzéki csoportok ez irányú nyomása. Az idõk során az elsõsorban a nemzetiségi oktatás és érdekképviselet terén felhalmozódó problémákat újabbak is kiegészítették: a döntéshozóknak választ kellett adniuk a cigányság és a zsidóság köreibõl érkezõ, hivatalos kisebbségi státust megcélzó igényekre. A kisebbségek irányába tett kompenzációs szándék mellett még jelen volt a nemzetközi kötelezettségeknek való megfelelés is, amit idõvel a nemzetközi kisebbségvédelmi normák továbbfejlesztésének és az euroatlanti integrációs szervezetekhez való csatlakozás céljai váltottak fel. Megítélésem szerint a jogszabály elõkészítése során az alábbi körülmények, célkitûzések és érdekek bizonyultak meghatározónak, amelyek a kisebbségi önkormányzati rendszer mûködésének késõbbi problémáira is kihatással voltak: 1. A szakirodalomban gyakorta idézett álláspont az Igazságügy-minisztérium (IM) által képviselt, ún. „nemzetállami liberalizmus”, és a kormány szakosított szervei, 1990-tõl a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal (NEKH), valamint a kisebbségi érdekszervezetek által megjelenített „autonomista” koncepció küzdelmét hangsúlyozza. Az elõbbi a kisebbségi közösségek fennmaradása szempontjából jobbára megelégedett volna az általános demokratikus keretek és inkább az egyéni jogok rögzítésével.9 Szabályozni csak azt kívánta, ami elengedhetetlen, amit feltétlenül szükséges. A korabeli, jelentõs jogszabály-elõkészítési feladatokkal amúgy is megterhelt, és a teendõket eleinte halasztani igyekvõ10 IM a kisebbségek autonómiáját illetõen úgy vélekedett, hogy a különbözõ érdekek és értékek társadalmi szervezõdésének alapja a már 1989-ben rögzített egyesülési jog. Ennek megfelelõen a késõbbiekben létrejövõ kisebbségi önkormányzati struktúrát viszonylag gyenge jogosítványokkal ellátott és lényegében rendkívül plurális elren9 Lásd BÍRÓ Gáspár: Az identitásválasztás szabadsága, Osiris–Századvég, Budapest, 1995, 36–39. 10 Lásd Kulcsár Kálmán igazságügyi miniszter levelét Radics Katalinhoz, az MSZMP KB

Tudományos, Kulturális és Közoktatási Osztályának vezetõjéhez (Budapest, 1988. július 14.), MOL M-KS 288. f. 36/1988/105. õ. e. Lásd még TIMORÁNSZKY Péter: Gondolatok egy nemzetiségi programról = A nemzeti kisebbségek és a menekültek jogai, I., szerk. Timoránszky Péter, MTA Államtudományi Kutatások Programirodája, Budapest, 1989, különösen 246, 251.

18

kommentar2008-5.qxd

D

10/17/08

O B O S

B

A L Á Z S

1:49 PM

:

A

Page 19

K I S E B B S É G I

Ö N K O R M Á N Y Z A T I S Á G

K É R D Õ J E L E I

dezést eredményezõ egyesületi alapon gondolta el,11 amely többek között nemigen tette volna lehetõvé egy legitim és hatékony érdek-képviseleti szisztéma kifejlõdését. Ezzel szemben az autonomista elképzelés a kelet-közép-európai tapasztalatokat alapul véve egyfelõl úgy tartotta, hogy biztos az, ami szabályozva van, másfelõl viszont szorgalmazta a kollektív jogok és a külön, közjogi alapon, választások útján szervezõdõ kisebbségi önkormányzati rendszer rögzítését. E téren legmesszemenõbb a Kisebbségi Kerekasztal 1991. májusi törvénytervezete volt, amely meglehetõsen bizalmatlanul és túlszabályozó módon széleskörû kisebbségi jogokat és kulturális autonómiát kívánt, a kötelezettségek és a finanszírozás terén pedig meghatározó szerepet az államnak szánt. A sokat bírált államcentrikus tervezet – amely a jogrendszerbe nehezen illeszthetõ rendelkezései ellenére kétségkívül példamutatásra is alkalmas lett volna – nagyban különbözött a késõbb elfogadott kisebbségi törvénytõl, hiszen a rendszerváltás a korábbi mindenható és paternalista állam bizonyos mértékû leépítését is jelentette. Az állami szerepvállalás csökkenése pedig éppen a kisebbségi szervezõdések és aktivitások élénkítése, valamint általános jogszabályi keretek és szándékok kinyilvánítása felé hatott, habár a rendszerváltás utáni elsõ kormányzati ciklus nagy részében a döntéshozatali folyamatok irányítása, az érdekérvényesítés tekintetében a civil érdekekkel szemben fennmaradt az állami dominancia.12 A kommunikáció terén az autonomista diskurzus uralkodott el, a konkrét politikai cselekvés eredményeként megszületõ késõbbi tervezetek viszont – miként maga a kisebbségi törvény is – kettõs természetûek lettek, egyaránt magukon viselik mindkét megközelítés jegyeit. 2. A fenti, jórészt jogfilozófiai vitán túlmenõen a jogszabály elõkészítése során más szempontok is meghatározónak bizonyultak a késõbbiekre nézve. A közjogi alapon, választások útján legitimált kisebbségi önkormányzati rendszer megteremtése felé hatott a kisebbségi érdekképviselet korabeli helyzete is.13 Az egyesületi jog törvénybe iktatásával a korábbi szövetségek jelentõs átalakuláson mentek keresztül, megteremthették alapszervezeti és tagsági bázisukat, amelyek mellé számos kisebbség esetében új, ún. alternatív szervezetek alakultak a makroszintû érdekképviselet igényével, miként színre léphettek a korábban hivatalosan el nem ismert kisebbségek szervezetei is. Egyes kisebbsé11

Lásd Vágvölgyi Péter, az IM Közjogi Fõosztály vezetõjének levelét Manherz Károly címzetes államtitkárhoz (Budapest, 1991. szeptember 18.), MOL XXVII-A-1. 2. d. 2. t. 12 Vö. PESTI Sándor: A kormányzati döntéshozatal mechanizmusai Magyarországon, Századvég 2000. õsz. A törvényelõkészítés története egyébként részben megcáfolja azt a nézetet, amely szerint az ilyen típusú – emberi, kisebbségi és csoportjogi alapú, illetve szabályozó és újraelosztó jellegû – szakpolitikák eleve a kisebbségben lévõ érdekek felülkerekedésével, vagy a kisebbség azon meggyõzõ képességével járnának együtt, hogy a csoport számára a többség javakat biztosítson (lásd például a kisebbségek parlamenti képviseletének ügyét); vö. Thomas A. BIRKLAND: An Introduction to the Policy Process. Theories, Concepts, and Models of Public Policy Making, M. E. Sharpe, Armonk, 2001, 140. 13 A kelet-közép-európai térség számos más országával ellentétben Magyarországon nem váltak a politikai verseny meghatározó szereplõivé az etnikai pártok. 1989 és 2006 között több mint 20 etnikai pártot jegyeztek be a bíróságok – az 1998-as Nemzetiségi Fórumot kivéve mindet a cigánysághoz köthetõen. Közülük mindössze csak hét volt képes legalább egy egyéni képviselõjelöltet állítani legalább a parlamenti választások egyikén, mandátumot szereznie azonban egyiknek sem sikerült. Soraikban egyaránt megtalálhatók voltak a kiérlelt szakpolitikai célkitûzéseket megfogalmazó és komoly szervezeti hálót létrehozó pártok, miként egy bûncselekményt elkövetõ és feloszlatott álpárt is.

19

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 20

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

M

Û H E L Y

geknél viszont csak egy országos egyesület maradt vagy vált meghatározóvá. A másoknál tapasztalható szervezeti pluralizmus azonban szintén nem igazán a közösségi érdekek és célok megvitatását és az érintett csoportok nagyfokú mobilizálását hozta magával, hanem a rivalizálás egyúttal az érdekképviselet gyengüléséhez is vezetett, amihez az állammal szembeni számonkérés és akár irreális igények konkurens megfogalmazása is társult. Márpedig az elõkészítés folyamatában nélkülözhetetlen volt az adott kisebbségi világot és szükségleteket ismerõ, legitim tárgyalópartner megléte. Ez a kormány és az országgyûlés számára az 1991 elején csúcsszervezetként létrejött Kisebbségi Kerekasztal lett, amely az év õszére képes volt a NEKH-vel folytatott tárgyalásokon kompromisszumos törvénytervezetet kialakítani, bár legitimitását a kezdeti idõszakban szintén megkérdõjelezték.14 Államigazgatási körökben gyakorta felmerült, hogy a rendszerváltást követõen a kisebbségi szervezetekben a paternalizmus felszámolására, a vezetõk demokratikus kontrolljára, valamint az elit cseréjére, „õrségváltásra”, a „demokratizálódási folyamat felgyorsulására” van szükség.15 Ebben az összefüggésben a kisebbségi önkormányzati rendszer és a választások megszervezése a civil érdekképviselet kívánt letisztulásának, a legitimáció megszerzésének eszközéül is szolgált. 3. A kisebbségi szervezetek és a kerekasztal – a korábbi, negatív történelmi tapasztalatokra (németek kitelepítése, magyar–szlovák lakosságcsere, déli szlávok és cigányok diszkriminálása) hivatkozva – az elõkészítés során következetesen elutasították a kisebbségi lakosság bárminemû nyilvántartásba vételét, miközben erõs jogosítványokat is követeltek a kisebbségi testületek számára. Ez viszont – ismerve a magyarországi kisebbségek népszámláláson bevallott és becsült létszámadatai közti többszörös különbségeket – rendkívül bizonytalanná tette a tervezés folyamatát, a potenciális jogalanyok hozzávetõleges számát. Komoly politikai és szakmai kihívásnak bizonyult így a „ki a kisebbségi?” kérdés lehetséges megválaszolása, illetve a törvény személyi körének meghatározása a már korán konszenzust élvezõ identitásválasztás szabadságának rögzítése mellett. A jogszabálynak a kisebbség fogalmának definiálására, illetve a honos népcsoportok és nyelvek bõvíthetõ taxációjára épülõ személyi hatályát végül a kormánydelegáció és a kerekasztal közötti, 1992. májusi tárgyalásokon rögzítették.16 4. Az akkori kedvezõtlen pénzügyi-gazdasági helyzetben a Pénzügyminisztérium (PM) értelemszerûen a finanszírozás és a megvalósíthatóság oldaláról vizsgálta és bírálta a tervezeteket, kifogásolva mindenekelõtt a jogalanyok számának képlékenységét. 14

Lásd Wolfart Jánosnak, a NEKH elnökének és Doncsev Tosónak, a Kisebbségi Kerekasztal soros elnökének levelezését 1991 májusában: MOL XXVII-A-1. 3. d. 2. t. 15 Wolfart János: Feljegyzés Nagy Ferenc József tárca nélküli miniszternek a nemzeti és etnikai kisebbségi törvénytervezet kormány elé terjesztésérõl (Budapest, 1992. január 7.), MOL XXVII-A-1. 3. d. 2. t. Lásd még: „Cserébe kompromisszumkészséget tudunk ajánlani.” (Wolfart János államtitkárnak, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnökének interjúja = Megkérdezem Önt is. A magyarországi cigányság és a rendszerváltás, szerk. Osztojkán Béla, Phralipe, Budapest, 1994, 36–37.) 16 Emlékeztetõ a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvényjavaslat 1992. május 18-ai tárgyalásáról a kormány kijelölt delegációja és a Kisebbségi Kerekasztal között, MOL XXVII-A-1. 1. d. 2. t. A kerekasztal elérte az általa képviselt 13 kisebbség törvényi szerepeltetését: a bolgár, cigány, görög, horvát, lengyel, német, örmény, román, ruszin, szerb, szlovák és szlovén közösségeket már tartalmazó felsorolásból kikerült a zsidóság, viszont részévé vált az ukrán kisebbség.

20

kommentar2008-5.qxd

D

10/17/08

O B O S

B

A L Á Z S

1:49 PM

:

A

Page 21

K I S E B B S É G I

Ö N K O R M Á N Y Z A T I S Á G

K É R D Õ J E L E I

A tárca hatására alkották meg a kisebbségek törvényi taxációját. Emellett tetten érhetõ volt az is, hogy a PM a várható költségek lehetõ legalacsonyabb szinten tartásában és így különbözõ fékezõ mechanizmusok beépítésében érdekelt, küzdve a túlzottnak tartott állami szerepvállalás és finanszírozási automatizmusok ellen.17 5. Végül, de nem utolsósorban megemlítendõ még egy korántsem elhanyagolható körülmény, nevezetesen a helyi-területi szereplõk álláspontja a kisebbségi önkormányzatiság ügyében. Az 1990. õszi demokratikus választások során közel 3100 önkormányzat jött létre Magyarországon. Általános jellemzõjükké vált a késõbbiekben, hogy miközben elvégzendõ feladataik folyamatosan bõvültek, a hatékony ellátásukhoz szükséges források ezzel nem tartottak lépést, minek következtében nõtt az önkormányzatoknak a központi költségvetéstõl való függése. Így nem is igen lehet meglepõ, hogy körükben komoly félelmek munkálkodtak a tervezett kisebbségi autonómiával kapcsolatban – tekintetbe véve azt, hogy az országban mintegy 2500 településen élnek kisebb-nagyobb számban nemzeti és etnikai kisebbségek. A félelmek jelentõs része tájékozatlanságból fakadt, de kétségkívül tetten érhetõ volt az aggodalom egyrészt a helyi önkormányzatok túlzott anyagi megterhelésétõl, másrészt pedig a kisebbségi önkormányzatok feladat- és hatáskörétõl, pontosabban a helyi szintû „kettõs hatalomtól”: attól, hogy az újonnan létrejövõ, széleskörû jogosítványokkal rendelkezõ kisebbségi önkormányzatok képesek lennének „lebénítani” települések és az államigazgatás mûködését.18 Ennek tulajdonítható, hogy az államigazgatási egyeztetés során a véleményezõk többsége inkább a kisebbségi önkormányzatok számára gyengébb, egyesületi jogalapot pártoló IM-álláspont mellé állt, miként a területi szereplõk, a megyei közgyûlések és a köztársasági megbízottak jelentõs része is ezt támogatta. Részben ennek keretében értelmezhetõ az is, hogy a Belügyminisztérium 1992 eleji tervezete a kisebbségi önkormányzati struktúrát a települési önkormányzati rendszerbe integrálta, amely a helyhatósági és a kisebbségi választások összekötésével kétségkívül a személyi hatály problémájára is kedvezõ megoldásnak ígérkezett. Összefoglalóan, mindezen érdekek és körülmények együttes hatására, az 1991 õszét követõ „változások eredményeképpen a kisebbségi törvény – a nemzetközi jogból kölcsönvett kifejezéssel élve – soft law-vá alakult, vagyis ténylegesen kikényszeríthetõ jogok helyett inkább csak általános követelményeket, kívánalmakat fogalmazott meg.”19

A kisebbségi önkormányzati rendszer mûködése a gyakorlatban A kisebbségi törvény hatályba lépése, illetve az elsõ, 1994-es választásokat követõen ciklusról ciklusra dinamikusan növekedett a kisebbségi önkormányzatok száma Magyaror17 Lásd például Király Péternek, a PM államtitkárának levelét Manherz Károly címzetes államtitkárhoz (Budapest, 1991. szeptember), MOL XXVII-A-1. 2. d. 2. t. 18 Lásd például Wolfart János: A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény tervezetének elõzetes egyeztetése és vitája Bács-Kiskun, Békés, Csongrád, Fejér, Gyõr-Moson-Sopron, Hajdú-Bihar, Pest, Somogy, Vas és Zala megye székhelyein (Budapest, 1991. július 12.), MOL XXVII-A-1. 2. d. 1. t. 19 Kaltenbach Jenõ elõadása = Tíz éves a kisebbségi törvény. Szakmai konferencia, Néprajzi Múzeum Budapest, 2003. október 7–9., szerk. Tamás Kincsõ – Tóth Ágnes – Vékás János, NEKH, Budapest, 2004, 20.

21

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 22

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

M

Û H E L Y

szágon: 1994-ben és az 1995-ös pótválasztásokon összesen 817, 1998-ban 1364, 2002ben pedig 1842 jött létre helyi szinten.20 A hazai kisebbségi sajátosságokhoz, mindenekelõtt a szórt településszerkezethez, a kis létszámú szórványokhoz igazodó modell kétségkívül lehetõséget kínál a kisebbségi lakosság megszervezésére, a kialakított intézményi keretek tartalommal való megtöltésére, és így az elõrehaladott asszimilációs folyamatok lelassítására, megállítására, esetleges visszafordítására. A mérleg e téren inkább pozitívnak tûnik, hiszen a legutóbbi, 2001-es népszámlálás alkalmával – a románokat kivéve – növekedett a magukat nem magyar nemzetiségûnek vallók száma, bár a nyelvi mutatók ennél alacsonyabbak maradtak. A hatályosulás, a tényleges mûködés során felmerülõ problémák azonban alapvetõen két kérdéskört érintettek: egyrészt azt, hogy beszélhettünk-e valódi kisebbségi autonómiáról, önkormányzatiságról, másrészt pedig idõvel arról, hogy valóban, minden esetben a kisebbségek önkormányzatairól van-e szó. Szakértõk már a kezdeti periódusban felhívták arra a figyelmet, hogy a kisebbségi önkormányzati rendszer formailag az önkormányzati modellt követi, de a tényleges feladat- és eszközkészletét tekintve már korántsem annak felel meg – e téren alapvetõ jogosítványok hiányoztak, számos kérdés nem vagy bizonytalan szabályozott, és rendkívül sok múlott a helyi és a kisebbségi önkormányzat együttmûködésén.21 A kisebbségi önkormányzatok körében végzett felmérések is arról tanúskodtak, hogy problémaként jelentkezett az „érdemi hatáskörök, jogosítványok” hiánya, a két önkormányzat közötti kapcsolatok bizonytalansága, elégtelen szabályozása, a kisebbségi, illetve az önkormányzati és közoktatási törvények ellentmondásai, valamint a megengedõ, feltételes rendelkezések sora.22 Az egyik legtöbbet bírált és számos jogalkalmazási nehézséget okozó utalásos rendelkezés az volt, amely szerint – ha a kisebbségi törvény másként nem rendelkezik – a kisebbségi önkormányzatok vonatkozásában is a helyi önkormányzatokra vonatkozó törvényt kell alkalmazni. További problémákat okozott, hogy számos, a törvényben használt fogalom nem volt meghatározva, miként több járulékos jog – egyetértés, véleményezés – tartalma, terjedelme és gyakorlásának eljárása sem. Hiányzott a megfelelõ jogkövetkezmények és szankciók lefektetése is. Mindezen hiányosságok és ellentmondások kiküszöbölésében az átfogó 2005-ös módosítás rendkívül sokat lépett elõre, amely a mûködés, a feladat- és hatáskör, valamint a jogállás, az anyagi és infrastrukturális háttér számos kérdését rendezte. A módosítás – más, a 2000-es években elfogadott törvényekkel együtt – igyekezett javítani a valódi kulturális autonómia kialakításának feltételeit is, azaz megkönnyíteni a kisebbségi testületek számára az oktatási és kulturális intézmények alapítását, fenntartását 20 Kisebbségek Magyarországon 1999, szerk. Demeter Zayzon Mária, NEKH, Budapest, 2000, 44–45; Kisebbségek Magyarországon 2002–2003, szerk. Mayer Éva, NEKH, Budapest, 2004, 32–33; Kisebbségek Magyarországon 2004–2005, szerk. Mayer Éva, NEKH, Budapest, 2005, 14, 179. 21 Lásd PÁLNÉ KOVÁCS Ilona: A kisebbségi önkormányzatok jogállása = Kisebbségi önkormányzatok Magyarországon, szerk. Csefkó Ferenc – Pálné Kovács Ilona, Osiris – MTA Kisebbségkutató Mûhely – MTA Regionális Kutatások Központja, Budapest, 1999, 38–49. 22 Lásd CSEFKÓ Ferenc – DOMBI Péter – PÁLNÉ KOVÁCS Ilona – TASNÁDI Péter: A kisebbségi önkormányzatok mûködésének empirikus vizsgálata (1994–1998) = Kisebbségi önkormányzatok Magyarországon, 132–133; HEVESI József: Kisebbségi önkormányzatok Békés megyei mûködésének tapasztalatai 1994–1998, Magyar Közigazgatás 1999/5., 272.

22

kommentar2008-5.qxd

D

10/17/08

O B O S

B

A L Á Z S

1:49 PM

:

A

Page 23

K I S E B B S É G I

Ö N K O R M Á N Y Z A T I S Á G

K É R D Õ J E L E I

és átvételét. A legutóbbi, 2006–2007-es kisebbségi önkormányzati választásokat követõen meginduló mûhelymunkák azonban rávilágítottak arra, hogy a 2005-ös törvény nem volt képes teljesen felszámolni az önkormányzatiság hiányosságait – miként arra a kisebbségi ombudsman is felhívta a figyelmet, további módosításokat javasolva egyúttal.23 Végül szinte közhelyszámba megy már annak a kérdésnek az említése, hogy a cigányság domináns érdekeivel vajon mennyiben harmonizál a kulturális autonómiát lehetõvé tevõ szisztéma. A kisebbségi önkormányzatiság másik jelentõs kérdésköre, a választási rendszer a fentieknél nagyobb közéleti figyelmet kapott a sajátos anomáliái folytán. A választás klasszikus politológiai funkcióit, mindenekelõtt a képviselet, a részvétel, az alternatívák közti választás lehetõségét, a nyilvánosság és a legitimáció biztosítását24 tekintve megállapítható, hogy a választások ezeknek a követelményeknek nem tudtak maradéktalanul megfelelni. A legsúlyosabb problémaként kétségkívül a közösségi legitimációs deficit értékelhetõ, amelynek hátterében az állt, hogy a választási nyilvántartásba vétel elutasítása miatt nem lehetett érvényesíteni azt az alkotmányos elõírást, amely szerint a kisebbségek joga a helyi és országos önkormányzatok létrehozása, és ehelyett 1994–2004 között minden nagykorú magyar állampolgár birtokolta a kisebbségi önkormányzati választásokon a választás és a választhatóság jogát.25 A választásokon a kisebbségi jelöltekre leadott szavazatok száma így gyakorta jóval meghaladta a kisebbségek becsült létszámát is, azaz nem csupán az adott közösséghez tartozók éltek a voksolás lehetõségével. A kisebbségi közügyekben jórészt járatlan „szimpátiaszavazatok” azon túl, hogy kisebbségi gyõzelmekhez és vereségekhez járultak hozzá, komoly torzulásokhoz vezethettek, amelyek legszembetûnõbb jelei a névsorban elöl álló jelöltek kedvezése, az ún. ábécé-preferencia, valamint ennek nyomán a jelöltek névváltoztatásai lettek.26 Ennél is súlyosabb volt és az egész modell lejáratásával fenyegetett a különösen 1998-tól megszaporodó etnobiznisz jelensége, amely szerint – az általános passzív választójoggal összefüggésben – vélhetõen vagy deklaráltan nem az adott közösséghez tartozók kerültek megválasztásra. A 2002-es választás már rendkívül jó összehasonlítási lehetõséget kínált a 2001-es népszámlálás nemzetiségi adataival, aminek során kiderült, hogy számos választási kezdeményezésnek és újonnan létrejött önkormányzatnak nem volt meg a népszámlálási háttere. Az etnikai szempontból kétséges önkormányzatok megalakításán túlmenõen az etnobiznisz kifejezése szerepet kapott a ki23 Kállai Ernõ: Feljegyzés a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény alkalmazása során tapasztalt problémákról (Budapest, 2007. szeptember 27.), www.nemzetpolitika.gov.hu. Megfogalmazódott továbbá kisebbségi elégedetlenség a 2007–2008 fordulóján bevezetett, differenciált és feladatokhoz kötött finanszírozással kapcsolatban is. A 2005-ös törvény bizonyos rendelkezéseinek figyelmen kívül hagyása ugyanakkor szerepet játszott a pilisszentkereszti települési és a szlovák kisebbségi önkormányzat konfliktusában, 2008 elsõ felében. 24 Vö. Richard S. KATZ: Democracy and Elections, Oxford UP, Oxford, 1997, 100–106; KOVÁCS László Imre: Választás és választási rendszer = Választási rendszerek, szerk. Fábián György, Budapest, Osiris – Láthatatlan Kollégium, 1997, 13–15. 25 A választás jogát így ténylegesen megkapták a Magyarországon bevándoroltként élõ nem magyar állampolgárok is, holott a kisebbségi törvény magyar állampolgárságról rendelkezik. 26 Lásd RÁTKAI Árpád: A kisebbségi önkormányzatok legitimációhiánya, Regio 2000/3., 112–132.

23

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 24

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

M

Û H E L Y

sebbségeken belüli,27 valamint a települési és kisebbségi önkormányzat közötti érdekküzdelmekben is, gyakorta megfogalmazódhatott a kisebbségi aktivisták identitását megkérdõjelezõ, törekvéseiket aláásó vádként is. Kutatások világítottak rá továbbá arra a körülményre is, hogy – a magyarországi kisebbségek politikai, szociológiai jellemzõibõl adódóan – a helyi választásokon nem teljesen érvényesült az alternatívák közti választás lehetõsége: számos esetben ugyanannyi számú jelölt akadt, ahány a megválasztható képviselõk száma, vagy még néhány áljelölt is indult. Valódi versengés csupán a különbözõ okokból megosztott kisebbségek esetében bontakozhatott ki helyi-települési szinten.28 A politikai verseny sokkal inkább az országos önkormányzat megválasztását jellemezte, és különösen az ellentétek által szabdalt közösségek esetében. Az országos testület létrehozásakor a jogalkotó az egyszerû többségi típusba sorolható, ún. blokkszavazat rendszerét (a 10 ezer fõ alatti települések kislistás választása) alkalmazta, és ez a megoldás komplett érdekcsoportok kiszorulását vagy a valós támogatottságnál kisebb képviseletet eredményezett.29 Sajnálatos, hogy több kisebbségen belül idõvel meggyökeresedett a konfliktusokkal, kölcsönös lejáratásokkal, az érdekképviselet gyengülésével együtt járó szembenállás, és a közösségi életet egyre inkább a zéróösszegû játszma logikája kezdte áthatni. Nem egy esetben feszültséget az újonnan, a 20. század utolsó idõszakában érkezett kisebbségi kötõdésû aktivisták feltûnése és térnyerése okozott.30 Rendkívül sokat bírált a hazai hivatalos kisebbség-definíció, és ezzel szoros összefüggésben a honos kisebbségek bõvíthetõ felsorolása, illetve a két elem egymásnak való megfeleltethetõsége. További kérdésként merül fel az itt tartózkodó nem magyar, legújabban az EU-s állampolgárok kisebbségi joggyakorlásának ügye, amelynek megvalósítása a kisebbségek régi törekvése. Az átfogó módosítás idõszakában különféle etnoregionális csoportok (hunok, oroszok, zsidók, bunyevácok, legújabban az olaszok és jászok) részérõl élénkültek meg a hivatalos kisebbségi státus biztosítását célzó törekvések, amelyek túlnyomórészt problematikusnak és vitatottnak bizonyultak, illetve nem jártak vagy nem is kecsegtetnek sikerrel. A törvény elfogadása óta egyetlen csoportnak sem sikerült a számára kedvezõ országgyûlési döntést elérnie, miközben a jogalkotók és a kap-

(

27 2008 elején például magyarországi román intézmények, települési kisebbségi önkormányzatok – köztük a gyulai –, egyesületek, közéleti személyiségek és szülõk tiltakoztak az ellen, hogy a Magyarországi Románok Országos Önkormányzata átvegye a közösség egyik legfontosabb oktatási intézményét, a gyulai Nicolae Balcescu Általános Iskolát, Gimnáziumot és Kollégiumot – kifogásolva többek között a kizárólag magyar nyelvû alakuló ülésen létrejött országos testület közösségi legitimációját. 28 Vö. RÁTKAI: I. m.; UÕ.: Kisebbségi önkormányzati választások 2002-ben, Regio 2003/4., 77–90. 29 A választások arányosságának kimutatására szolgáló, ún. Loosemore-Hanby-index komoly aránytalanságokat jelzett a 2003-as országos kisebbségi önkormányzati választások alkalmával. Legkevésbé arányosnak az Országos Cigány Önkormányzat megválasztása bizonyult. A hazai kisebbségpolitika 1994 utáni történetében elõfordult az is, hogy a kisebbségi önkormányzati rendszer megszüntetését éppen a kiszorult vagy marginális kisebbségi érdekszervezetek szorgalmazták – például a cigány vagy a román kisebbség esetében. 30 Vö. PAP András László: Identitás és reprezentáció. Az etnikai hovatartozás meghatározásától a politikai képviseletig, MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat, Budapest, 2007, 159–160. A külföldön születettekrõl lásd TÓTH Ágnes – VÉKÁS János: Határok és identitás. A 2001. évi magyarországi népszámláláskor kisebbségi nemzeti-etnikai kötõdést vallott külföldön születettek jellemzõi = Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdéskörébõl, III., szerk. Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László, Akadémiai, Budapest, 2004, 135–189.

24

kommentar2008-5.qxd

D

10/17/08

O B O S

B

A L Á Z S

1:49 PM

:

A

Page 25

K I S E B B S É G I

Ö N K O R M Á N Y Z A T I S Á G

K É R D Õ J E L E I

csolódó államigazgatási szervek sem tették széles körben egyértelmûvé, hogy a számos esetben gyanús kisebbségi célkitûzések – a kisebbségi önkormányzatiságtól függetlenül – egy hagyományõrzõ-kulturális egyesület keretében megfelelõen érvényesíthetõk.31 A választási visszaélések visszaszorítására a módosítás az aktív és passzív választójog megszigorítása mellett döntött, elsõsorban a kisebbségi választói névjegyzékek bevezetésével és a kisebbségi szervezetek szerepének felértékelésével. A választási regisztráció a törvény legvitatottabb eleme, egyes kisebbségi vezetõk szerint kifejezetten visszalépésként értékelhetõ. A korábbi félelmekkel szemben azonban – néhány kisebbség (lengyel, szerb, szlovén) kivételével – nem csökkent a 2006-ban eredményesen megválasztott kisebbségi önkormányzatok száma (2045). Idõvel komoly kétségek merültek fel, hogy vajon a helyi választási iroda vezetõjének kezelésében lévõ névjegyzékek képesek lesznek-e útját állni az esetleges visszaéléseknek, illetéktelenek kisebbségi testületekbe való behatolásának. Az adatok és egyes kisebbségi vélemények ismeretében, nagy valószínûséggel arra lehet következtetni, hogy a megreformált rendszer sem tudott véget vetni az etnobiznisznek: a 2080 kitûzhetõ választásból (legalább 30 fõs névjegyzék megléte) 651 esetben (31,29%) nem volt 30 vagy egyáltalán nem volt kisebbségi kötõdésû válasz a 2001-es népszámláláson. A 2006-os választás 2002-eshez képest 413 új kisebbségi önkormányzat megválasztását hozta (210-et pedig nem választottak újra), és ezen új testületek többségében, több mint 60%-ában még volt elegendõ számú válasz 2001-ben. A választások és a legutóbbi népszámlálás idõbeli és módszertani eltérései ellenére kijelenthetõ, hogy a kisebbségek többségénél a növekménynek még nem volt meg a kellõ népszámlálási háttere. Az induló jelöltek száma összességében és a kisebbségek többségénél szintén növekedett (2002-ben 14 780, 2006-ban 16 151), miközben az egy településen induló jelöltek átlagos száma a kisebbségek többségénél csökkent. E téren a legmagasabb értékek és egyúttal a helyi verseny lehetõsége a cigány, örmény és román kisebbségeknél jelent meg, a többiek minimális, 5-6,5% közötti átlagokat mutattak. Választási szempontból ugyanakkor egyértelmûen pozitív fejlemény a módosítás azon eleme, amely az országos és az újonnan létrehozott területi kisebbségi önkormányzatok megalakítása esetében arányos-listás rendszert állapított meg, és így a 2007. márciusi választások eredményeként lehetõvé tette az egy kisebbségen belüli különbözõ érdekcsoportok arányos képviseletét a területi és országos szinten.

31

Magyarországon számos, hivatalosan el nem ismert nemzeti-etnikai csoportnak mûködik szervezete, mint például az 1992 óta bejegyzett, az itt élõ litvánokra és családtagjaikra alapozó Magyarországi Litván Közösség.

25

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

O M M E N T Á R

•

Page 26

2 0 0 8 | 5

–

K

Ö Z J Ó

É S

K A P I T A L I Z M U S

Bartus Gábor SZÜKSÉGÜNK VAN-E JÓLÉTI VÁLLALATOKRA?* Arról, hogy a jóléti állam számos területen kudarcot vallott, egyre több a bizonyítékunk. A közgazdászok a piaci kudarcok feltárását követõen ma már a kormányzati kudarcok után is nyomoznak.1 A jóléti állam válsága azonban nem számolta fel a jóléti javak, szolgáltatások és juttatások iránti hatalmas igényeket. Ugyanakkor a legnagyobb vállalatok méretének növekedése és mûködési területük egész világra való kiterjedése, gazdasági sikerességük feltûnõ volta – a trend napjaink pénzügyi válsága ellenére is igaz – termékeny táptalajnak bizonyult a jóléti társadalmak értékeinek átmentési lehetõségeit keresõk számára. Ezek a folyamatok, valamint a környezetszennyezési jelenségekkel szembeni fokozódó érzékenység és elutasítás, továbbá a szociális és az egyenlõséggel kapcsolatos kérdések elõtérbe kerülése divatossá tette a vállalatok társadalmi felelõsségvállalásával (corporate social responsibility – CSR) kapcsolatos elméleteket és gyakorlatokat. Jelen dolgozat megkísérli értelmezni, mit is jelenthet a vállalatok társadalmi felelõsségvállalása, s feltesszük a kérdést: valóban helyes-e és hasznos-e, ha a vállalatok CSR-tevékenységeket végeznek?

A vállalati társadalmi felelõsség fogalma A vállalatok társadalmi felelõsségvállalásának ideája az Egyesült Államokból indult hódító útjára valamikor a 20. század elsõ felében.2 A CSR fogalmának definiálására számos különbözõ megoldás létezik, Dahlsrud 2008-ban 37 definíciót talált a fogalomra.3 Az európai megközelítés szerint a CSR „társadalmi és környezeti szempontok önkéntes beépítése a vállalati gyakorlatba és a partnerekkel fenntartott kapcsolatokba”.4 Ligeti szerint a CSR „Önkéntes elkötelezõdés a közjó fejlesztése mellett: az üzleti gyakorlaton *

A szerzõ köszönetet mond Kósi Kálmánnak és Szalai Ákosnak jelen cikk korábbi változataihoz fûzött kommentárjaikért, valamint Hamecz Istvánnak a téma feldolgozására irányuló biztató megjegyzéseiért. A cikkben esetleg fellelhetõ téveszmékért és tévedésekért azonban kizárólag a szerzõ felelõs. 1 Lásd ehhez többek közt Julien LE GRAND: A kormányzati kudarcok elmélete, ford. Bodon Judit = A jóléti állam politikai gazdaságtana, szerk. Csaba Iván – Tóth István György, Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1999, 146–164; CSABA László: A fölemelkedõ Európa, Akadémiai, Budapest, 2006, 132–136, 178–181. 2 Számos irodalom a következõ cikk megjelenéséhez kapcsolja a CSR-koncepció kialakulásának kezdetét: E. Merrick DODD Jr.: For Whom are Corporate Managers Trustees?, Harvard Law Review 45/7. (1932), 1145–1163. 3 Alexander DAHLSRUD: How Corporate Social Responsibility is Defined: an Analysis of 37 Definitions, Journal of Corporate Social Responsibility and Environmental Management 15. (2008. szeptember–október), 1–13. 4 Lásd errõl többek között Commission of the European Communities: Green Paper Promoting a European framework for Corporate Social Responsibility, EU COM 2001 (http://ec.europa.eu/employment_social/socdial/csr/greenpaper.htm). A magyar kutatók általában ezen megközelítés hívei, lásd például Szlávik János elõadását a 2008. évi Közgazdász Vándorgyûlésen (Eger, 2008. június 27.).

26

kommentar2008-5.qxd

B

10/17/08

A R T U S

G

1:49 PM

Á B O R

:

S

Page 27

Z Ü K S É G Ü N K

V A N

-

E

A

J Ó L É T I

V Á L L A L A T O K R A

?

keresztül, a cég erõforrásainak bevonásával” úgy, hogy a cég „a szociális, a környezeti és az üzleti szempontokat egymástól elválaszthatatlannak tekinti”.5 Az angolszász CSRkoncepció a fentieken túl azt is hangsúlyozza, hogy a társadalmilag hasznos tevékenységnek a profit (egy részének) feláldozásával kell járnia.6 A definíciók sokfélesége ellenére a CSR-irodalom azonban abban egységes, hogy alapvetõen háromféle jellemzõ köré csoportosítja a vállalati CSR-tevékenységeket: 1) a környezetvédelemhez, a fenntartható fejlõdés érdekében tett intézkedésekhez; 2) a jogkövetõ, illetve azon túl is etikus magatartáshoz és 3) a támogatás-jótékonykodásszponzoráció eseteihez. Megjelenik még ez elõbbieken túl 4) az alkalmazottakról való gondoskodás, a biztonságos és kellemes munkakörnyezet kialakításának szempontja, valamint 5) a vállalat tevékenységével kapcsolatos érdekeltekkel (stakeholderekkel) való kapcsolattartás megfelelõ minõsége fenntartásának igénye is.7 Egy másik megközelítésben a CSR-t a fenntarthatósághoz vagy a fenntartható fejlõdés ideájához kapcsolják mint a vállalati hozzájárulást ezen célok eléréséhez.8 Dahlsrud a definíciók elemzése alapján a CSR öt alapvetõ dimenzióját különbözteti meg (ezeket az 1. táblázat foglalja össze). 1. táblázat: A CSR öt dimenziója Dahlsrud nyomán9 Dimenziók Gazdasági Környezeti Kapcsolati (stakeholder) Társadalmi

Önkéntességi

A dimenzó tartalma a definíciókat leíró publikációk szerint A vállalat hozzájárul a gazdasági fejlõdéshez, megõrzi profittermelõ képességét A vállalati tevékenység minden elemében figyelembe veszik a környezeti szempontokat, sokszor a kötelezõ jogszabályi elõírásokon túlmenõen, cél a tisztább környezet A vállalat kapcsolatot tart fenn a vállalati tevékenység érdekeltjeivel, ideértve a munkavállalókat, beszállítókat, vásárlókat, a helyi és tágabb közösségeket A vállalati tevékenység figyelemmel van a szûkebb és tágabb társadalmi környezetére, a vállalat társadalmi szempontokat integrál mûködési céljai közé, hogy hozzájáruljon egy jobb társadalom kialakulásához A vállalat a jogszabályokban elõírtakon túlmenõen is végez önkéntes tevékenységeket, érvényesít etikai szabályokat

5 6

LIGETI György: CSR – Vállalati felelõsségvállalás, Kurt Lewin Alapítvány, Budapest, [2007], 18. Forest L. REINHARDT – Robert N. STAVINS – Richard H. K. VIETOR: Corporate Social Responsibility Trough a Economic Lens, NBER Working Paper 13989 (2008. május), National Bureau of Economic Research, Cambridge (Mass.) (elektronikus változat: www.nber.org/papers/w13989). 7 Lásd errõl például GYÕRI Zsuzsanna: Tanulmány a vállalatok társadalmi felelõsségvállalásáról Magyarországon 2007, az ENSZ Fejlesztési Programja, Dunaszerdahely, 2007, 17 (digitális változat: www.ilo.org/public/english/ region/eurpro/budapest/download/empl/csr_baseline_hung.pdf). 8 Lásd például Martin O’CONNOR – Joachim H. SPANGENBERG: A methodology for CSR reporting: assuring a representatíve diversity of indicators across stakeholders, scales, sites and performance issues, Journal of Cleaner Production 16. (2008. szeptember), 1399–1415. 9 DAHLSRUD: I. m., 4.

27

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

O M M E N T Á R

•

Page 28

2 0 0 8 | 5

–

K

Ö Z J Ó

É S

K A P I T A L I Z M U S

A vállalatok társadalmi felelõsségének hangoztatása, a jog által elõírt kötelezõ mértéken felüli környezetvédelmi tevékenység, a társadalmi problémák megoldásához való jótékony akciók kívánalma nyilván azért lett ilyen népszerû, mert rendkívüli mértékben felerõsödött a kritika a gazdálkodás Adam Smith-i koncepciójával szemben. A sokakat sújtó szegénység, a környezetszennyezés, a vállalatok etikátlan viselkedésének napvilágra kerülésekor kipattanó botrányok nagy száma a kritikusok szerint mind-mind olyan bizonyítékok, amik azt jelzik, hogy a „láthatatlan kéz” sokszor béna, s a nyereségorientált egyének összehangolt akcióiból végül nem a lehetõ legnagyobb társadalmi jólét kerekedik ki. „A »láthatatlan kéz« a mészárost és a péket még eligazgatta, de a nagyvállalatokhoz túl gyenge.”10 Ha ez így van – folytatódik a gondolatmenet –, a vállalatoknak nem a profitmaximalizáció kell legyen a célja, hanem a társadalmilag hatékony vagy felelõs tevékenység. A vállalatok társadalmi felelõsségvállalásának ideáját egy szélesebb perspektívából láthatjuk, ha a CSR-t a vállalat fogalmának újradefiniálásáért folytatott küzdelem egyik elemeként írjuk le. A stakeholder-elmélet megjelenésével és térhódításával megkérdõjelezõdött, hogy a vállalat a részvényeseinek, tulajdonosainak érdekében és kontrollja alatt mûködõ szervezet, s divatossá vált azt társadalmi intézményként láttatni. Ha pedig ez így van, akkor a menedzser nem a tulajdonos egyszerû megbízottja („ügynöke”), akinek feladata a tulajdonosi érték növelése, s aki mindenekelõtt a tulajdonosok érdekeit tartozik érvényre juttatni, hanem egy, a különbözõ érdekcsoportok igényeit felmérni, egyeztetni hivatott aktor, akinek számára a tulajdonosi érdek csak egy a sok releváns társadalmi (beszállítói, fogyasztói, munkavállalói, környezetvédelmi stb.) érdek közül, s aki sokoldalú képzettsége, tehetsége és elhivatottsága révén képes ezen sokrétû, egymásnak is ellentmondó érdekeket mérlegelni, majd az optimális egyensúlyt megteremteni.11 A vállalatok társadalmi felelõsségével kapcsolatos elméletet alapvetõen két irányból kritizálták. Az egyik fontos probléma – amire Milton Friedman hívta fel a figyelmet nevezetes, 1970-ben a New York Times Magazine-ban megjelent cikkében –, hogy helyes-e, ha a gazdasági szereplõk a hatékonyságuk maximalizálása, tehát a vállalat tulajdonosainak alapvetõ érdeke helyett a társadalmi hasznok optimalizálására törekednek. Friedman válasza erre a kérdésre egyértelmûen az volt, hogy a vállalat legfontosabb társadalmi felelõssége a profit növelése.12 A másik fontos probléma – ezt William Baumol állította 1991-ben –, hogy tényleges piaci versenyhelyzetben nem lehetséges a jótékony, profitról lemondó vállalati viselkedés.13 Friedman szerint tehát a CSR nem kívánatos, Baumol szerint pedig nem is lehetséges. 10 BODA Zsolt: A vállalat társadalmi felelõssége = Vállalati etika, szerk. Boda Zsolt – Radácsi László, BKE VKI, Budapest, 1997, 10–25. 11 Vö. Donna Card CHARRON: Stockholders and Stakeholders. The battle for Control of the Corporation, Cato Journal 27/1. (2007), 1–22 (www.cato.org/pubs/journal/cj27n1/cj27n1-1.pdf). 12 Milton FRIEDMAN: The Social Responsibility of Business is to Increase its Profits, The New York Times Magazine 1970. szeptember 13. (digitális változata: www.colorado.edu/studentgroups/libertarians/issues/friedman-socresp-business.html). 13 William J. BAUMOL: Perfect Markets and Easy Virtue. Business Ethics and the Invisible Hand, Basil Blackwell, Oxford (Mass.), 1991.

28

kommentar2008-5.qxd

B

10/17/08

A R T U S

G

Á B O R

1:49 PM

:

S

Page 29

Z Ü K S É G Ü N K

V A N

-

E

A

J Ó L É T I

V Á L L A L A T O K R A

?

A legújabb – bár viszonylag kis számú, és további alapos végiggondolásra érdemes – kutatások árnyalják a kritikákat. Besley és Ghatak egy viszonylag egyszerû mikroökonómiai modell vizsgálata alapján azt állítja, hogy Friedman kritikája csak akkor igaz, ha a kormányzat képes megfelelõ szabályozással az externáliák kezelésére és a közjavak optimális mértékû biztosítására.14 Márpedig a való világban nem ez a helyzet. A Baumol-kritikával kapcsolatban pedig arra hívják fel a figyelmet, hogy olyan területeken, ahol civil szervezetek vagy más szereplõk hatására a fogyasztók képesek diszkriminálni vagy elõnyben részesíteni egyes vállalatokat illetve termékeket, a rövid távon profitot csökkentõ társadalmi tevékenység hosszabb távon éppen a versenyben maradást szolgálhatja. Mások az empirikus kutatások, a megbízható adatok hiányára figyelmeztetnek. Reinhardt, Stavins és Vietor megállapítja, hogy bár a CSR-irodalom egyre duzzad, meglepõen kevés bizonyíték áll rendelkezésre, hogy a cégek valóban profit-feláldozó módon állítanának elõ közjavakat, s erõs a gyanú, hogy legtöbbször a „társadalmilag felelõs tevékenység” nagyon is összhangban van a cég hosszútávú pénzügyi terveivel.15 Lássuk be, valójában igen nehéz megállapítani, hogy egy vállalati tevékenység ténylegesen „jótékony” vagy „számító”, altruista vagy önérdekû; s hosszú távon hozzájárule a vállalat profittermelõ képességének megõrzéséhez vagy javításához. Mindenesetre itt egy lényeges dilemmához érkeztünk. A CSR-elméletrõl való további viták lefolytatásához mindenképpen el kellene döntenünk, hogy a CSR vajon 1) egy olyan tevékenységcsoport, ami a vállalatok hosszútávú profitabilitását segíti fenntartani azon kibontakozó új társadalmi elvárások közepette, melyek a vállalatok nagyobb átláthatóságát és fokozottabb etikai felelõsségvállalását fogalmazza meg, avagy 2) egy olyan keret, melyen belül a vállalatok saját profitjuk egy részének feláldozásával részt vállalnak közjavak vagy pozitív externáliával járó javak elõállításában és a negatív externáliák csökkentésében, bizonyos eddigi állami feladatok részbeni átvételével is. Az 1) esetben nincs szó paradigmaváltásról. Itt az történik, ami mindig is, amikor a vállalatok a környezetükben felbukkanó exogén tényezõk változására reagáltak. (Egy újabb probléma persze itt az, hogy jól járunk-e ezekkel az új társadalmi kívánalmakkal. Mi ezt most nem elemezzük, beérjük annyival, hogy rögzítjük: ebben az esetben a vállalat nem „kezdeményezõje”, hanem „elszenvedõje” az új ideák megjelenésének.) A cél a gazdaságilag sikeres mûködés hosszútávú fenntartása, a profittermelõ képesség megóvása, csak a mindig újat hozó környezetben újszerû válaszokkal lehet ezt megoldani. Ebben az esetben a CSR-irodalom kissé fellengzõsnek bizonyul azon állításaival, hogy „a CSR képes az üzleti világot a fenntarthatóság, a környezetvédelmi és társadalmi szempontból is fenntartható fejlõdés érdekében elkötelezni”16 vagy hogy „a társadalom- és környezettudatos, felelõsségvállaló (röviden CSR) filozófia az elkövetkezõ évek új vállalatszervezési stratégiája”.17 Itt kell megjegyeznünk, hogy az empirikus vizsgálatok 14

Timothy BESLEY – Maitreesh GHATAK: Retailing public goods. The economics of corporate social responsibility, Journal of Public Economics 91. (2007), 1645–1663. 15 REINHARDT–STAVINS–VIETOR: I. m., 31. 16 GYÕRI: I. m., 5. 17 LIGETI: I. m., 15.

29

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

O M M E N T Á R

•

Page 30

2 0 0 8 | 5

–

K

Ö Z J Ó

É S

K A P I T A L I Z M U S

messze nem igazolják azt az elképzelést, hogy a CSR-politikára való alapozás egyben a vállalat jövedelmezõségét is biztosítani fogja.18 Az összefüggés inkább fordított lehet: az átlagosnál jövedelmezõbb, sikeresebb tevékenység, esetleg a monopolhelyzetbõl vagy járadékvadászatból származó extrajövedelem lehetõvé teszi a profit egy részének feláldozását.19 A 2) eset az izgalmasabb. Ha a társadalmi felelõsségvállalás nem a profitmaximalizálást a megváltozó környezetben szolgáló új segédeszköz, a vállalat nemcsak újszerû módon alkalmazkodik új kihívásokhoz, hanem a profitja egy részérõl való tudatos lemondás mellett különbözõ társadalmi igényeknek, elvárásoknak – azokkal egyetértve – felel meg, jóléti szolgáltatásokat nyújtva, közjavakat is termelve, akkor a CSR ezzel tulajdonképpen a jóléti vállalat ideáját teremti meg. A CSR-apologéták érvelése ez esetben értelmet és jelentõséget kap.

Kapitalizmus és a vállalatok társadalmi felelõssége A vállalat valódi célja A kapitalizmusról és a piacgazdaságról újabban divatossá vált nézetek szerint a gazdálkodás önzõ, a társadalmi értékekkel és érdekekkel gyakran összeütközõ tevékenység, így a vállalatok mûködésében a gazdasági szempontokat kisebbíteni, a társadalmi-jóléti elemeket növelni szükséges.20 A kapitalizmus ilyen megközelítése azonban téves. Balázs Zoltán mutat rá, hogy a kapitalizmus nélkülözhetetlen pillére az empátia.21 Beleérzõvagy együttérzõ-képesség nélkül egyetlen gazdasági szereplõ sem lenne képes arra, hogy sokáig versenyben maradjon, s embertársainak hasznos és szükséges javakat állítson elõ. E megközelítés szerint a vállalat fõ társadalmi felelõssége abban állhat, hogy megfelelõ módon reagáljon az emberek igényeire, szükségleteire. Ha ezt sikerül megvalósítania, sikeres lesz a piaci versenyben, s ez megfelelõ nagyságú profitot fog eredményezni. A profit ebben az értelemben nem cél, hanem a cél elérésének jutalma, eredménye, visszaigazolás arról, hogy a vállalatnak sikerült ráéreznie az emberek igényeire. Profitot nem lehet elõállítani, csak termékeket és szolgáltatásokat. Ha a vállalat tud a vevõk számára hasznos ilyen javakat piacra vinni, s az ebbõl keletkezõ bevétele nagyobb, mint a költségei, akkor teheti zsebre a profitot. 18 Lásd errõl például Bert SCHOLTENS: Financial and Social Performance of Socially Responsible Investments in the Netherlands, Corporate Governance – An International Review 15/6. (2007), 1090–1105; Diego PRIOR – Jordi SURROCA – JOSEP A. TRIBO: Are Socially Responsible Managers Really Ethical? Exploring the Relationship between Earnings Management and Corporate Social Responsibility, Corporate Governance – An International Review 16/3. (2008), 160–177; Leonardo BECCHETTI – Stefania DI GIACOMO – Damiano PINNACCHIO: Corporate Social Responsibility and Corporate Performance. Evidence from a Panel of US Listed Companies, Applied Economics 40/5. (2008), 541–567. 19 Vö. REINHARDT–STAVINS–VIETOR: I. m., 23–25. 20 Az ezen divatos kritikákat foglalja össze például TÓTH Gergely: A valóban felelõs vállalat, Környezettudatos Vállalatirányítási Egyesület, Budapest, 2007. 21 BALÁZS Zoltán: A kapitalizmus alkotmánya, Közjó és Kapitalizmus Intézet Mûhelytanulmányok, Budapest. 2008.

30

kommentar2008-5.qxd

B

10/17/08

A R T U S

G

Á B O R

1:49 PM

:

S

Page 31

Z Ü K S É G Ü N K

V A N

-

E

A

J Ó L É T I

V Á L L A L A T O K R A

?

Ráadásul az, hogy a profitmaximalizálás mennyiben deklarált célja egy vállalatnak, kultúra- és kontextusfüggõ. Számos nonprofit vállalkozás létezik; ha valaki egy olyan cég tulajdonosa, mely vállalat termékeinek egyben nagy vásárlója is, inkább az alacsony termékárakat favorizálja; a munkavállalók tulajdonában lévõ cégeknél az alkalmazás biztonsága lehet a legfontosabb szempont. Japánban a profitnöveléssel szemben a munkavállalók érdekeinek érvényesítése az egyik legfontosabb cél – legalábbis ezt így érzékeli a vállalatvezetõk többsége.22 Helyes lehet tehát az a feltevés, hogy a gazdasági szereplõk, a vállalatok társadalmi feladatának azok specializált tevékenységével (milyen terméket állíthatnak elõ, milyen szolgáltatást nyújthatnak) kapcsolatos emberi, fogyasztói igényekre való ráérzést, beleérzést tegyük meg. Itt óhatatlanul elõkerül az a kérdés: mi is az emberek valódi igénye? A „környezettudatos irodalom” állandó vesszõparipája azon vállalatok elítélése, amelyek úgymond haszontalan termékeket lõcsölnek rá a kifinomult marketing által rászedett fogyasztókra. Tóth Gergely szerint a CSR-fogalom egyik alapeleme kellene legyen, hogy a vállalat csak társadalmilag hasznos terméket állítson elõ, ehelyett azonban „Lehet kapni például elemes körömlakk-szárítót, valamilyen rejtélyes higítással elõállított, viszont ötszörös árú macska-tejet, vagy akár a videokazetta pörgetési hangot élethûen utánzó DVD visszatekerõt”.23 Természetesen mindenki hosszú listát tudna összeállítani olyan termékekbõl és szolgáltatásokból, melyeket õ teljességgel haszontalannak és feleslegesnek ítélne, s a hozzá hasonló ízlésû embertársai között nevetségessé lehetne tenni. Az is nyilvánvaló azonban, hogy valamiféle központi utasítás vagy akár többségi szavazás révén csak a szabadságot veszélyeztetõ módon lehetne termékeket és szolgáltatásokat illegálissá minõsíteni pusztán az alapján, hogy miként vélekedünk arról, valódi emberi szükségleteket elégítenek-e ki vagy sem.

A vállalat mérete Annak, hogy a vállalatok esetleg társadalmi felelõsséget vállaljanak, az önzõ, profitcentrikus gondolkodás korlátozásának széndékán túli másik, gyakran emlegetett oka, indítéka az, hogy a vállalatok mérete a nemzetgazdaságok nagyságával összemérhetõvé vált. A CSR-hívek érvelése szerint ha egy vállalat árbevétele számos ország bruttó nemzeti termékével (GDP-jével) azonos vagy azt meghaladó mértékû, akkor ezzel párhuzamosan a nagy vállalatoknak szerepet kell vállalniuk a társadalmi problémák megoldásában is. Ennek illusztrálására általában olyan listát szoktak bizonyítékul állítani, amely egy rangsorba szedi az országokat és a vállalatokat azok GDP-, illetve bruttó árbevétel-adata szerint.24 E rangsorban Magyarországot megelõzi például az Allianz csoport, a Total vagy a Toyota Motor. 22 Lásd Paul MILGROM – John ROBERTS: Közgazdaságtan, szervezetelmélet és vállalatirányítás, ford. Szabó Andrea – Ujhelyi Gergely, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2005, 71–74. 23 TÓTH: I. m., 80. 24 Egy ilyen listát közöl például Tóth Gergely: Uo., 75–77.

31

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

O M M E N T Á R

•

Page 32

2 0 0 8 | 5

–

K

Ö Z J Ó

É S

K A P I T A L I Z M U S

Az ilyen érvelés azonban súlyos módszertani hibákon alapszik. Elõször is az Allianz, a Total és a Toyota a világ legtöbb országában jelen van, nemcsak Magyarországon, így ezen vállalatok tényleges magyarországi befolyása vagy hatalma nem közelíthetõ meg a vállalatcsoport minden országban realizált aggregált árbevétele és a magyar GDP összehasonlításával. (A Toyota például autóinak csak 14,4%-át adja el Európában – s ennek is vélhetõen csak kis hányadát Magyarországon –, a többit a világ más részein…) A másik hiba, hogy értelmetlen, félrevezetõ, sõt tendenciózus a hozzáadott értékeket összesítõ GDP-t a bruttó árbevétellel párba állítani. Mindjárt másképp nézne ki az országok és nagyvállalatok összemérése, ha a vállalatok is csak az általuk elõállított hozzáadott értékekkel szerepelnének a táblázatban – az elõállított hozzáadott érték ugyanis átlagosan 70-80%-kal kisebb a bruttó árbevételnél. Így a 100 legnagyobb gazdaságból nem 51 a nagyvállalat (és 49 az ország), hanem 37 (és 63).25 Arról nem is beszélve, hogy a vállalatok döntõ többsége mikro- és kisvállalkozás, melyeket nevetséges lenne méretük alapján országokkal összemérni. Azon az alapon tehát, hogy van néhány nagyvállalat, amelynek elõállított hozzáadottérték-nagysága összemérhetõ egész országok GDPjével, még nem ok arra, hogy általában minden vállalatot felelõssé tegyünk társadalmi feladatok elvégzésében, közjavak elõállításában.

* Ebben a fejezetben a CSR-koncepció létrejöttének két indokát vizsgáltuk meg. Azt találtuk, hogy sem a vállalatok úgymond önzõsége és profitmaximalizáló volta, sem a vállalatok mérete nem elégséges indok arra, hogy különbözõ jóléti tevékenységeket a vállalatokhoz allokáljunk. Megállapítottuk, hogy a profitmaximalizálás nem egyetlen célja a gazdasági szervezeteknek, még az erre kulturálisabban fogékonyabb európai-amerikai gazdaságokban sem, sõt profit el sem érhetõ bizonyos fokú társadalmi érzékenység, empátia nélkül. Rögzítettük azt is, hogy a vállalatok mérete – néhány transznacionális cégtõl mint kivételtõl eltekintve – általában jóval kisebb a nemzetgazdaságok méreténél, azaz továbbra is az államok uralják a világot. Nem vizsgáltuk viszont a CSR és a fenntartható fejlõdés koncepciójának kapcsolatát (egy további gyakori érv a CSR mellett), mert magát a fenntartható fejlõdés fogalmát is problémákkal terheltnek látjuk.26

25 Lásd Jagdish BHAGWATI: Vállalatok: ragadozók vagy jótevõk? = Globalizáció és kapitalizmus, szerk. Balázs Zoltán – Szilágyi Katalin, Századvég, Budapest, 2008, 244–279. 26 Lásd errõl részletesen BARTUS Gábor: A fenntartható fejlõdés rejtélyes fogalmáról, Kommentár 2006/6., 55–63.

32

kommentar2008-5.qxd

B

10/17/08

A R T U S

G

Á B O R

1:49 PM

:

S

Page 33

Z Ü K S É G Ü N K

V A N

-

E

A

J Ó L É T I

V Á L L A L A T O K R A

?

A társadalmi felelõsségvállalás problémái Hatékony lehet-e a vállalat az externáliák kezelésében? A vállalatok társadalmi felelõsségvállalásának egyik fontos terepe a környezetvédelem, tágabb értelemben a vállalati tevékenység által létrejött externáliák (külsõ gazdasági hatások) kezelése. A közgazdasági probléma itt az, hogy az externáliák révén a vállalat úgy tud költségeket, károkat okozni egyes egyéneknek vagy szervezeteknek, hogy ezen költségeket és károkat részben sem kell megfizetnie. Az elmélet szerint az állam feladata, hogy megfelelõ (környezeti) szabályozással a vállalatot a társadalmi jóléti szempontból optimális externáliakibocsátásra ösztönözze vagy kényszerítse. A 20. század második felétõl az államok igen aktívak lettek ezen a területen, ma a környezethasználóknak számos határértéket, szabványt, kibocsátási korlátot kell betartaniuk, esetleg díjat kell fizetniük a környezet használatáért. Szemléletesen illusztrálja ezt az a tény, hogy az Európai Unió joganyagában a környezetvédelem érdekében született a második legtöbb jogszabály. A CSR-álláspont szerint azonban a vállalatoknak nem szabad megelégedniük a környezeti jogszabályok betartásával, hanem még ennél is jobb környezeti teljesítmény elérésére kell törekedniük. Vizsgáljuk meg, valóban hasznos-e, ha a vállalat igyekszik túlteljesíteni a kötelezõ normákat! A környezetgazdaság-tan ma uralkodó elmélete szerint – ha az állam számára lehetséges a szennyezésbõl fakadó károk, költségek felmérése, valamint tisztában van a szenynyezést okozók haszon vagy szennyezéselhárítási költség viszonyaival – a kormányzat képes a környezethasználat optimális szintjét kikényszerítõ vagy erre ösztönzõ szabályozókat bevezetni. Ezen kötelezõ regulák vállalatok általi betartása a társadalmi jóléti szempontból hatékony szennyezettséghez (vagy a természet–gazdaság kapcsolat input oldalán optimális természeti erõforrás kitermeléshez) fog vezetni. A közgazdászok szerint az ennél nagyobb szennyezés-visszafogás már nem ésszerû, mert többe kerül, mint amennyi környezeti haszna lesz. Lássuk most az állítólag társadalmilag felelõs vállalatot! Õ a szabályozás által megkívántnál is jobb környezeti teljesítményt akar felmutatni, ezért az optimálisnál is kisebb szintre csökkenti a szennyezõanyag-kibocsátást (vagy tágabb értelemben: a környezethasználatát). A környezeti kár természetesen csökkenni fog, viszont jelentõsen (a csökkenõ környezeti kárt túlkompenzálva) megnõ a vállalat szennyezéselhárítási költsége. Összességében a vállalat társadalmi felelõsségvállalása társadalmi költség növekedést idéz elõ. Még egy eshetõség adódik: az állam rosszul szabályoz a fenti környezetszennyezési példában. Például egyáltalán nem vet ki adót (vagy nem vezet be más szabályozót) a szennyezésre, vagy a szabályzó mértékét rosszul állapítja meg (az adó nagyobb vagy kisebb a kívánatosnál). Erre akkor kerülhet sor, ha az állam rosszul informált a szennyezés optimális mértékét meghatározó adatok terén, például nem folytatott elég orvosi kutatást a szennyezés által okozott egészségkárosodások meghatározására, nem vett tudomást néhány, a természetben bekövetkezett változásról, vagy rosszul becsülte meg a 33

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

O M M E N T Á R

•

Page 34

2 0 0 8 | 5

–

K

Ö Z J Ó

É S

K A P I T A L I Z M U S

termeléshez kapcsolódó adatokat (a vállalatok szennyezéselhárítási költségeit) – esetleg egyáltalán nem is célja a szabályozással a társadalmi optimum beállítása. Ekkor elvileg van arra lehetõség, hogy a szennyezõ vállalat önkéntesen kiigazítsa a kialakuló szuboptimális állapotot.27 A kérdés azonban az: honnan fogja tudni a vállalat a társadalmi optimum nagyságát? Az ehhez szükséges adatok közül saját elhárítási költségeivel nyilván tisztában van. De hogyan jut tudomására a társadalmi károk nagysága?28 Ésszerû-e, ha vállalatok orvosi kutatásokat, természeti monitoringot és más, a szennyezés költségeinek megállapításához szükséges tevékenységet finanszíroznak és irányítanak? Értenek-e ehhez az általában igencsak specializált vállalatok? Hiszen a társadalmi munkamegosztás, a specializáció éppen azért alakult ki és fejlõdött tovább, hogy mindenki azt a tevékenységet végezhesse, amihez a leginkább ért. A CSR egyik kockázata, hogy az externáliák szabályozása kapcsán gyakran elõforduló állami kudarcot mint indokot kihasználva a vállalathoz allokálna olyan tevékenységeket, amikre azok nem specializálódtak, amik elvégzésére nem állnak rendelkezésükre hatékony eszközök, s nagy a valószínûsége, hogy legalább ugyanakkora adathiányban fognak szenvedni, mint korábban az állam.

Jótékonykodás: közjavak elõállítása Hasonló a probléma akkor is, ha a vállalatra nem a negatív externáliák csökkentési szintjének meghatározását bízzuk, hanem a pozitív externáliákkal járó javak vagy közjavak elõállítását. (Néhány ilyen példát a 2. táblázat tartalmaz.) Vajon hatékony lehet-e egy – mondjuk – telekommunikációs vállalat egy szimfonikus zenekar fenntartásában? Biztos, hogy a helyi sikeres vállalkozónak kell döntenie abban, a falut jobban szolgálja egy új tornaterem, mint a csatornázás befejezése? A kormányzat és a helyi önkormányzatok olykor botrányosan ésszerûtlen döntéshozói tevékenységére való felfigyelés vélhetõen nem elégséges indok arra, hogy a közjavak elõállításának megszervezését egyéni, ad hoc döntések véletlenszerûen egymás mellé sorolódó halmazává alakítsuk. A közpolitikai döntéseknél ráadásul nem is pusztán az a cél, hogy egy közberuházás önmagában megtérülõ (társadalmilag hasznos) legyen, hanem az is, hogy az elõttünk álló alternatívák közül azok kerüljenek megvalósításra, amelyek a legnagyobb mértékben hozzájárulhatnak a közjó növeléséhez. 27 Az állami szabályozási kudarc vállalat általi önkéntes kiigazítása nyilván dicséretes, ha az állam túl enyhén

szabályoz, s a vállalat lecsökkenti környezethasználatát a társadalmi optimum szintjére. De mit szóljunk akkor, ha az állam túl szigorúan szabályoz, s a társadalmi optimum eléréséhez a vállalatnak önkéntesen növelnie kellene a szennyezését az elõírt szinthez képest? 28 Ésszerû intézményrendszer segítheti e problémája megoldásában a vállalatot. Korábbi kártérítési perekben a szennyezetteknek megítélt összegek vezérelhetik a vállalatot. A szennyezési jogok piacán megfigyelhetõ ár szintén a szennyezés elkerülésének hasznára vonatkozó orientációs pontot jelenthet. Vagy állami intézmények rendszeresen rendelhetnek meg és publikálhatnak jellemzõ szennyezésekre vonatkozó költségfelméréseket.

34

kommentar2008-5.qxd

B

10/17/08

A R T U S

G

1:49 PM

Á B O R

:

S

Page 35

Z Ü K S É G Ü N K

V A N

-

E

A

J Ó L É T I

V Á L L A L A T O K R A

?

2. táblázat: Fõbb jótékony CSR-tevékenységek az 5 legnagyobb árbevételû hazai vállalatnál29 Vállalat MOL

Audi Hungaria

E.ON csoport

Philips Magyarország Magyar Telekom

CSR jótékonysági/társadalmi tevékenységek (példák) Sportszponzoráció (a társadalmi célú kiadások 41%-a) Tehetségtámogató pályázati program Zöldövezet program (települések parképítéseinek, zöldrehabilitációinak támogatása) Kiállítások, koncertek támogatása Ivóvízellátó-rendszerek kiépítése, röntgenkészülék beszerzése, tanulmányi ösztöndíjak finanszírozása Pakisztánban A Gyõri Balett fõtámogatója Gyõri kulturális rendezvények támogatása A Gyõri ETO nõi kézilabdacsapat támogatása Gyõrben megrendezett jelentõsebb sportesemények támogatása Helyi oktatási, szociális intézmények támogatása A helyi rendõrség gépkocsikkal való ellátása Gyerekek, fiatalok támogatása, pl. súlyos beteg gyermekek rehabilitációjának támogatása Sportszponzorálás, pl. a MOB, a MiZo Pécs nõi kosárlabdacsapat támogatása Mûvészeti és kulturális támogatása, pl. a Zeneakadémia, a Pécsi Balett támogatása Tudományos kutatás támogatása, pl. könyvtár adományozása az Andrássy Egyetemnek Az ország infrastrukturálisan elmaradottabb részeiben általános iskolai világítástechnikai korszerûsítési program támogatása Szimfonikus zenekar fenntartása Pénzadományok nonprofit szervezetek részére Térítésmentes és kedvezményes díjú vállalati szolgáltatások adománygyûjtéshez, karitatív tevékenységekhez Nyári kulturális fesztiválok támogatása A Mûvészetek Palotájának támogatása

Természetesen egy vállalat is lehet hatékony közjavak elõállításában, elsõsorban azokon a területeken, ahol a jótékony akció jellege egybevág a cég alaptevékenységével. Például a telekommunikációs vállalat ésszerûen járhat el, ha egyébként piaci döntések révén nem megvalósuló informatikai fejlesztéseket végez el kistelepüléseken, ha a pékség a napi termelésbõl el nem adott termékeket a hajléktalanok ellátására fordítja. Ugyancsak eredményes lehet a jótékonykodás, ha a vállalat csak finanszíroz, és az adott terü29

Források: a hazai vállalatok nagyságára vonatkozóan: D&B Százak Klubja, nettó árbevétel szerinti rangsor (Figyelõ 2008. július 24–30., 47); a CSR-tevékenységekre vonatkozóan: a vállalatok saját internetes honlapjai a 2008. szeptember 3-i állapot szerint – MOL: Fenntarthatósági jelentés 2007, www.mol.hu/hu/a_molrol/mediaszoba/kiadvanyok; Audi: www.audi.hu/gyorben/tarsadalom.html; E.ON: www.eon-hungaria.com/szerepvallalas; Philips: www.philips.hu/about/sustainability/index.page; Magyar Telekom: www.magyartelekom.hu/szerepvallalas. A táblázatban szereplõ CSR-tevékenységek kiragadott példák, csak illusztrálják, de nem írják le teljeskörûen az adott vállalat CSR-politikáját.

35

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

O M M E N T Á R

•

Page 36

2 0 0 8 | 5

–

K

Ö Z J Ó

É S

K A P I T A L I Z M U S

leten jártas nonprofit szervezet végzi a közjószág tényleges elõállítását, a szolgáltatás megszervezését. A másik kérdés itt – a hatékonyságon túlmenõen – az, milyen tulajdonosi felhatalmazás alapján finanszírozza a menedzsment ezeket a jótékony tevékenységeket; hiszen minden ilyen tevékenység a tulajdonosok jövedelmét, osztalékát csökkenti. Természetesen a probléma súlyát mérsékli, hogy a valóságban a vállalatok profitjukhoz képest igen csekély összegeket költenek ilyen célra, s minden bizonnyal extrém példának számít az Occidental Petroleum esete, mely vállalat 1989-ben 120 millió dollárt, aktuális éves profitjának majd felét költötte egy szépmûvészeti múzeum létesítésére, amit aztán a vezérigazgatójáról nevezett el. A CSR egyik sokat népszerûsített vonása, hogy az „önzõ” profit egy részét „hasznos” társadalmi kimenetté konvertálja. Anélkül, hogy itt és most a profit immorális voltát cáfolnánk, illetve azt bizonyítanánk, mennyire fontos szerepe van a profitnak a tõke megfelelõ, a társadalmi jólétet maximalizáló allokációjában, csak arra hívjuk fel példaképpen a figyelmet, hogy a tulajdonosok között egyre jelentõsebbek azok a befektetési alapok, ahol a profit például az emberek késõbbi nyugdíját jelenti, tehát nagyon fontos társadalmi célt szolgál.

A morális kockázat Különösen a CSR-tevékenységeket jelentõs mértékben felvállaló nagyvállalatok esetében viszonylag nagy távolság van a tulajdonosok és a menedzsment között. Még ha a tulajdonosok általános felhatalmazást is adtak a vállalatnak CSR-elemek alkalmazására, a konkrét tevékenységek meghatározása a vállalat vezetõire marad. A tulajdonosok azonban mintha kevésbé lelkesednének a társadalmi felelõsségvállalás ezen új módjáért, mint a menedzserek. Egy 2005-ös adatokra támaszkodó amerikai felmérés kimutatta, hogy a részvényesek 348 társadalmi vagy környezeti felelõsségvállalást célzó elõterjesztésbõl csupán 177-et támogattak, az összes leadott szavazatot tekintve az igenek nem haladták meg a 12%-ot.30 A vállalat vezetõi a CSR esetén olyan helyzetbe kerülnek, amikor nem a saját zsebük terhére folytathatnak szponzorációt, jótékony vagy mecénási tevékenységet. Morális kockázat akkor léphet fel, ha a hatékonyságot befolyásoló egyes intézkedések nem figyelhetõk meg szabadon vagy nem értékelhetõk egyértelmûen, ezért az ezen intézkedések végrehajtói mások kárára saját egyéni érdekeiket követhetik.31 Ha tehát a vállalat CSRtevékenységeinek meghatározásakor morális kockázat lép fel, akkor a vállalat társadalmi jótékony tevékenységeinek, valamint általános mûködésének hatékonysága romlani fog. Meglátásunk szerint a társadalmilag felelõs vállalati tevékenységek ideális terepet biztosíthatnak a döntéshozók saját céljainak érvényesítésére úgy, hogy az viszonylag ke30 Lásd REINHARDT–STAVINS–VIETOR: 31 Vö. MILGROM–ROBERTS: I. m., 234.

I. m., 23.

36

kommentar2008-5.qxd

B

10/17/08

A R T U S

G

Á B O R

1:49 PM

:

S

Page 37

Z Ü K S É G Ü N K

V A N

-

E

A

J Ó L É T I

V Á L L A L A T O K R A

?

véssé feltûnõ, ellenõrizhetõ lehet. A magas fizetés, a részvényopciók lehívása, luxus szolgálati gépkocsik használata, VIP-jegy az operabálra – mind-mind olyan menedzseri jövedelmek, amelyek számos esetben társadalmi megvetés tárgyai, s a vállalatvezetõkkel szembeni irigység és utálat forrásai. Ha azonban támogatjuk a helyi gyermekklinikát, a kosárlabdacsapatot, a nyári folkfesztivált és a közeli tó vizének megtisztítására irányuló környezetvédelmi programokat, pozitív színben kerülhetünk az újságok címoldalára mint a társadalom jótevõi, feltéve, hogy nem tudódik ki: a lányunk mûtétre vár, a fiunk szépreményû kosaras, otthon nagy gyûjteményünk van Muzsikás- és Ghymeslemezekbõl, kedvenc hobbink pedig a vitorlázás. Ugyanakkor, ha a társadalmi felelõsségi programok finanszírozása miatt csökken a vállalat profitja, kevesebb osztalékot fizethet a részvényeseknek, akiknek kevesebb forrásuk lesz saját gyerekeik fogszabályozására, vívófelszerelésére, a család kedvenc rockzenekarának koncertjegyére vagy vízibicikli-bérletre. Azaz a CSR esetében is igaz: nincs ingyenebéd. Van azonban redisztribúció a CSR-programok explicit és implicit kedvezményezettjei és a CSR-program finanszírozói között. A vállalat társadalmi felelõsségvállalására fordított összeggel csökken a tulajdonosok jövedelme, s egyben kerete arra, hogy õk finanszírozzanak társadalmilag hasznos tevékenységeket. (Ez a probléma természetesen nem lép fel ott, ahol a tulajdonos egyben a menedzsment irányítója vagy hatékony ellenõrzõje is – ez a helyzet például a sokszor családi tulajdonban lévõ európai vállalatoknál vagy a kisvállalkozásoknál –, s az adózási szabályok miatt a tulajdonosnak érdemesebb a vállalat kasszájából jótékonykodnia, mintha azt a saját jövedelmébõl tenné.) Mindez persze nem okoz nagy társadalmi veszteséget, amíg a CSR csak kevés vállalatra terjed ki, s azok is csak marginális forrásokat áldoznak erre a célra. A morális kockázat feloldását az jelenthetné, ha a társadalmilag hasznos tevékenységek finanszírozása a vállalatoktól az egyénekhez kerülne. Ebben az esetben mindenki a saját költségére szponzorálhatna, támogathatna kulturális, oktatási vagy sporttevékenységeket. Valaha s most is sok esetben ez így is volt illetve van: végtére is Beethoven op. 59-es vonósnégyesét Razumovszkij gróf finanszírozta, s nem a bécsi orosz követség, Kovács Gábor a saját jövedelmébõl kezdett mûalkotásokat gyûjteni, s nem a Citibank kontójára. Esetleg meg lehetne próbálni azt is, amikor nemcsak az állam a gazdasági szereplõktõl és egyénektõl beszedett adókból, s nem is a vállalat a profitja rovására elkülönített forrásokból, hanem az egyes emberek a zsebükben hagyott forintokból fognak adakozás, egyesületek, alapítványok útján társadalmilag hasznos tevékenységeket finanszírozni. Például a szocializmusban az állam határozta meg, hogy mennyi pénz jusson egyes kulturális intézmények, sportágak finanszírozására, a CSR ezt a vállalatok feladatává (is) tenné; de nem lehetne-e, hogy mi magunk dönthessünk errõl? Visszakaphatnánk ehhez a pénzünket, kérem?

37

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

O M M E N T Á R

•

Page 38

2 0 0 8 | 5

–

K

Ö Z J Ó

É S

K A P I T A L I Z M U S

Kinek és hogyan felelõs a vállalat? A jelenleg a „vállalati társadalmi felelõsségvállalás” címkével ellátott tevékenységhalmaz számos, egymástól különbözõ cselekvési módot, követelményt fogalmaz meg. Messzemenõkig egyet lehet érteni a CSR-csokor azon szálával, amely a vállalatoktól, pontosabban a vállalat vezetõitõl és munkavállalóitól erkölcsi, etikai szabályok betartását kéri számon. A mai világban egyre több példát láthattunk arra, hogy egyes vállalatok tulajdonosai vagy vezetõi tevékenységüket pusztán a jogszabályi elõírásoknak, s azok közül is csak a rajtuk ténylegesen kikényszeríthetõeknek rendelték alá. Amikor a jogilag még éppen nem büntethetõt az etikailag kifogásolhatatlan szinonimájává tették. Az etikailag korrekt, a társadalmi erkölcsnek megfelelõ vállalati tevékenység azonban nem a piacgazdaság meghaladását, valamilyen forradalmian új elméletet jelentene, csupán a kapitalizmus gyökeréhez, eredeti szelleméhez való visszatérést. Szintén a kapitalizmus inherens jelensége a fogyasztóra való odafigyelés, a termékem, szolgáltatásom lehetséges vásárlóival való empátia. Az igényeik, szükségleteik kielégítésére javakat keresõ emberekkel kapcsolatos beleérzõ-képesség mûködtetése, s ez alapján a megfelelõ termékek és szolgáltatások kínálata a vállalatok elsõszámú, minden másnál fontosabb társadalmi felelõssége. A fogyasztóira figyelõ vállalat aztán persze akár meglepõnek tûnõ, látszólag a profitját csökkentõ önkéntes tevékenységet is végezhet. Ha a vásárlók a sportcipõk mellé azt a tudatot is meg akarják vásárolni, hogy a cipõ gyerekmunka igénybevétele nélkül készült, akkor a vállalat így fog tenni, s ezt igazolni is fogja. Ha a repülõúttal együtt környezeti lelkiismeretességet is fogyasztani szeretnénk, akkor a légitársaság erdõtelepítéssel ki fogja egyenlíteni gépeinek üvegházgáz-kibocsátását. Ha egy településen eredményes és népszerû kézilabdacsapat mûködik, a helyi vállalkozók közül sokan fogják szponzorálásra érdemesnek tartani azt, így azonosulva érzelmileg potenciális ügyfélkörükkel. De ugyanilyen lehet a helyzet a munkavállalókkal kapcsolatban is. Ha egy ágazatban a hozzáadott érték elõállításának alapvetõ forrása az emberi tudás, kreativitás vagy a termelésben való eredményes részvétel hosszú vállalaton belüli tanulási és gyakorlatszerzési folyamat eredménye, akkor a vállalat (például szoftveríró cég) mindent meg fog tenni a jól kiképzett, eredményes munkavállalóinak megtartására, s nem lesz rest akár az átlagosnál jóval komfortosabb munkavégzési körülményeket kialakítani. Ezek mind-mind egyben az adott vállalat (cipõgyártó, légitársaság, helyi vállalkozó, szoftvercég) profitját is biztosítani fogják. Ugyanígy a vállalatnak eminens érdeke lehet az egyéb érdekeltekkel való kapcsolatok ápolása is. A járadékvadászok profitja ugyanis függ a kormányzati, önkormányzati kapcsolataiktól, az erõs munkavállalói érdekérvényesítõ szervezetekkel rendelkezõ ágazatokban a sztrájkok gyakoriságától, tehát a munkavállalói kapcsolatoktól, a potenciális szennyezõ vállalatoké pedig a környezetvédõ szervezetekkel való együttmûködésükétõl. Mindezen tevékenységek azonban nem valami új eszme érvényesülésének jelei, hanem a kapitalizmus mûködése normális állapotának bizonyítékai. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy egy új fogalom, definíció bevezetése akkor lehetséges, ha valamilyen többletet, újdonságot, hozzáadott értéket tartalmaz korábbi fogalmakhoz, 38

kommentar2008-5.qxd

B

10/17/08

A R T U S

G

Á B O R

1:49 PM

:

S

Page 39

Z Ü K S É G Ü N K

V A N

-

E

A

J Ó L É T I

V Á L L A L A T O K R A

?

definíciókhoz képest, akkor meg kell állapítanunk, hogy a CSR az etikus vállalati-vállalatvezetõi magatartáson és a fogyasztókkal vagy más érdekeltekkel (munkavállalók, állami döntéshozók, civil szervezõdések stb.) való empátia mûködtetésén túl gyakorlatilag a közjavak elõállításának az államtól való átvállalását jelenti. A CSR-fogalom újdonsága ilyen szempontból tehát a jóléti vállalat eszméjének megteremtése lenne. Ahogyan azonban a fentiekben példákon keresztül, nem a teljesség igényével felvillantottuk, a jóléti vállalat vélhetõen nem hatékony, a CSR az esetek többségében káros. Problémaként vetettük fel, nem biztos hogy a vállalat rendelkezhet elegendõ információval az externáliák hatékony szintjének megtalálásához (megfelelõ állami szabályozás hiányában), a jóléti optimumtól eltérõ externália-produkció (például a helyesen megállapított szabályokat túlteljesítõ vállalati környezetvédelem) pedig társadalmi veszteséget okoz. Nyilván nem lehet társadalmilag felelõs magatartás a társadalmi veszteségek növelése. Problémaként vetettük fel továbbá a morális kockázat növekedését a CSR hatására. (A problémák összefoglalása a 3. táblázatban.) Ha tehát a ma általánosan használt CSR-fogalomból elõször kivonjuk azokat az elemeket, amelyek más fogalmakból már ismertek, tehát semmi újdonságot nem jelentenek a korábbi eszmékhez képest (például az etikus vállalatvezetõi vagy alkalmazotti magatartás követelménye), majd azokat, amelyek a vállalat saját érdekeit, hosszútávú profitabilitását szolgálják (a fogyasztók és más fontos érdekeltekkel való kapcsolattartás, az irántuk való empátia, a profittermelés, a munkavállalók számára az átlagosnál jobb feltételek biztosítása), akkor csak olyan elemeket, ideákat (például környezeti többletteljesítmény, közjavak elõállítása, vállalati jótékonykodás) kapunk, melyeket tévesnek vagy veszélyesnek tarthatunk, mert különbözõ szempontból igen kockázatosak, s akár a társadalmi jólét csökkenéséhez is vezethetnek. Amennyiben úgy találjuk, a jóléti állam ideája leáldozóban van, nem feltétlenül kell azt a jóléti vállalat eszméjével helyettesíteni. A stakeholder-elmélet és a CSR együtt alkalmas a tõkéjüket kockáztató tulajdonosok, részvényesek jogosultságait a menedzserekhez átcsoportosító gyakorlat legalizálására és népszerûsítésére. Ha ez az idea sikert arat és teret nyer, a tulajdonosok reziduális jogai ilyetén megnyirbálásának kedvezõtlen következményei is lehetnek, amik a kockázatvállalás elkerülésében, a befektetések mérséklésében, a részvénypiacok vitalitásának csökkenésében nyilvánulhatnak meg. Ha a jóléti állam problémákkal küszködik is, az állami feladatok és funkciók továbbra is megmaradnak. Fontos, további vitákat igénylõ kérdés, hogy az állam milyen feladatokat hogyan fog ellátni a jövõben. Az azonban látható, hogy a vállalatok – néhány biztosan létezõ kivételtõl eltekintve – nem alkalmasak jóléti feladatok ellátására. A CSR ilyen szempontból még veszélyes is lehet, hiszen a vállalati felelõsség szociális jellegének túlhangsúlyozásával eltereli a figyelmet az egyének felelõsségérõl és lehetõségeirõl. Stabil etikai értékekkel rendelkezõ, öntudatos emberek demokratikus közössége nem álmodozhat arról, hogy az állam vagy a vállalatok tartsák jólétben õket.

39

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

O M M E N T Á R

•

Page 40

2 0 0 8 | 5

–

K

Ö Z J Ó

É S

K A P I T A L I Z M U S

3. táblázat: A CSR öt dimenziójával kapcsolatos problémák Dimenziók Gazdasági Környezeti

Kapcsolati (stakeholder)

Társadalmi

Önkéntességi

A dimenzó tartalmával kapcsolatos probléma A profittermelõ képesség biztosításának követelménye nem újdonság, az a piacgazdaság alapvetõ jellemzõje – a CSR ebben nem mond újat. 1) Ha az állami szabályozás hatékony, akkor a a) a szabályozás betartása alapvetõ kötelesség, nem minõsülhet többlet felelõsségvállalásnak; b) a szabályozáson túlmenõ környezetvédelmi tevékenység társadalmi veszteséget okozhat, ezért nem lehet társadalmilag felelõs cselekedet. 2) Ha az állami szabályozás nem hatékony, kérdés, hogy a vállalat képes-e az államnál pontosabban felmérni, kiszámítani a környezethasználat optimális szintjét. (Ha igen, akkor az arra szintre való beállás valóban társadalmilag felelõs tett lenne.) A vállalati kapcsolatfenntartás sok esetben alapvetõ a vállalat hosszútávú versenyképességének megõrzésében, tehát a vállalat saját érdekeit szolgálja, nehéz elkülöníteni ezeket az altruista kapcsolattartási tevékenységektõl. A stakeholder érdekek egyenrangúsítása a tulajdonosi/részvényesi (stockholder) érdekekkel a magántulajdonon alapuló gazdaság ethoszát áshatja alá. 1) Kétséges, hogy a vállalat hatékonyan képes megtalálni közjavak elõállításának optimális minõségét és mennyiségét (a vállalatok általában nem közjavak elõállítására specializálódtak). 2) A morális kockázat nagy. A CSR tovább növeli a veszélyét, hogy a menedzserek nem a tulajdonosok érdekeinek megfelelõ vállalati politikát folytatnak. Az etikai szabályok érvényesítése (a jogszabályi kötelezettségeken túl) a kapitalizmus alapvetõ követelménye. Ugyanakkor erkölcsi kötelezettségek ütközhetnek egymással, továbbá más, nem erkölcsi értékekkel is. Nem biztos, hogy egy általános zsinórmérték (mint amilyen pl. a CSR) képes minden ilyen jellegû konfliktusban helyes kimenetre, döntésre vezetni.

40

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 41

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

Ukrán leány

41

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 42

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

L

E L E T

A KOLOZSVÁRI MAGYAR FÕKONZULÁTUS 1988-BAN Több mint húsz évvel ezelõtt történt, hogy az 1977-es debreceni–nagyváradi Ceaus¸escu–Kádár-találkozó nyomán 1980-ban megnyitott kolozsvári magyar fõkonzulátust az 1988. június 27-i, az erdélyi falurombolás ellen tiltakozó, százezres budapesti tömegtüntetés után a román pártvezetés azonnal bezáratta és a diplomatákat a város elhagyására kényszerítette.1 Az alábbiakban egy, Vékás Domokos egykori fõkonzul2 1988. decemberi jelentésébõl kiemelt részletet közlünk, amely talán megvilágítja a bezárás közvetlen körülményeit és lefolyását. A jelentés eredetileg 12 oldal terjedelmû gépelt irat, amely hat részbõl áll. Az elsõ három bekezdésben a fõkonzul a képviselet adminisztratív és infrastrukturális viszonyait ismertette, a tisztviselõk lakásviszonyait és az épület tulajdonjogának kérdését (valamint a világháború elõtti magyar konzulátus épületének ügyét). A negyedik részben azok listáját találjuk, akikkel a kolozsvári és az erdélyi magyar értelmiségbõl a képviselet kapcsolatot tartott. Az általunk is közölt V–VI. rész után a fõkonzul összefoglalta tapasztalatait és javaslatait: ezeket a részleteket azonban a közléskor elhagytuk. A magyar–román viszonyról sokan gondolták ebben az idõszakban, hogy mélyebben már nem is lehetne. Mint kiderült: lehetett. A dokumentum átengedését köszönjük Szokai Imrének, az MSZMP KB külügyi osztálya valamikori munkatársának, majd helyettes vezetõjének, a Külügyminisztérium egykori helyettes államtitkárának (1990–1991).

* […] A fõkonzulátus tevékenységét a magyar–román konzuli egyezmény szellemében végezte. Következetesen betartotta a nemzetközi diplomáciai normákat. Munkásságával elismerést és megbecsülést váltott ki mind a konzuli kerület hivatalos köreiben, mind a magyar és román nemzetiségû lakosság körében, különösen a kulturális, tudományos, mûvészeti élet kiemelkedõ magyar és román képviselõi között. A fõkonzulátus tevékenységét elismeréssel illették a romániai fõkonzuli hivatalok (a temesvári jugoszláv, a konstancai szovjet, kínai, csehszlovák, török fõkonzulátusok), valamint számos bukaresti diplomáciai képviselet. A fõkonzulátus mindvégig az MNK [Magyar Népköztársaság] politikájának a kisugárzását jelenítette. Ennek hatásától a Ceausescu-rezsim minden eszközzel igyekezett elszigetelni saját állampolgárait. A magyar–román viszony élezõdésével mind világosabbá vált, hogy a jelenlegi román vezetés csak a megfelelõ alkalomra vár, hogy 1

A történeti háttérrõl lásd FÖLDES György: Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956–1989, Napvilág. Budapest, 2007, 411–415. 2 Vékás Domokos (1926–1995) az udvarhelyszéki Kisgalambfalván született és egyetemi tanulmányait még a Bolyai Egyetemen kezdte meg. 1984 és 1988 között volt kolozsvári magyar fõkonzul.

42

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

A

1:49 PM

K O L O Z S V Á R I

Page 43

M A G Y A R

F Õ K O N Z U L Á T U S

1 9 8 8 -

B A N

a fõkonzulátus mûködését megszüntesse. A debreceni román fõkonzulátus 1985. december 31-ei felszámolása óta ez a román törekvés egyre nyilvánvalóbb lett. 1987. tavaszán a román külügyminiszter már meg is fogalmazta a bezárásra irányuló elgondolásukat. 1988. június 27-én a budapesti Hõsök terén megtartott nagyszabású demonstráció elítélte a Ceausescu-rezsim politikáját és szolidaritásáról biztosította a romániai magyarságot, új alapokra kívánta helyezni a két nép viszonyát. Másnap, 1988. június 28-án a román vezetés – válaszul a budapesti tüntetésre – azonnali hatállyal megszüntette a fõkonzulátus mûködését, s 48 órát engedélyezett arra, hogy a fõkonzulátus teljes személyi állománya, jármûvei elhagyják Románia területét, a fõkonzulátus hivatali épületét és minden lakását kiürítve átadja a román szerveknek. A fõkonzulátus június 28-án élte a megszokott életét. 17.20 órakor bukaresti nagykövetünk telefonon közölte a fenti román döntést. Ezt követõen a budapesti Külügyminisztérium is megerõsítette ezt és a szükséges intézkedés megtételét, a kiürítés végrehajtását rendelte el. 18.00 órakor valamennyi munkatárssal rendkívüli értekezleten ismertettem a román döntést, a gyakorlati tennivalókat. Megkezdõdött a fegyelmezett, átgondolt felkészülés. A 48 óra alatt számos ismerõs, barát, magyar és román személyiség jelentkezett személyesen vagy telefonon. Sajnálkozásukat, megdöbbenésüket fejezték ki a durva bukaresti döntés miatt. Búcsúzni még többen készültek, de az õrség már nem engedte megközelíteni a hivatali épület utcáját. Az ügyek továbbvitelére a nagykövetségünkrõl dr. Nagy Károly, a Külügyminisztériumból Dékány András érkezett Kolozsvárra. Június 30-án – az indulás napján – a román KÜM részérõl érkezett 2 fõt kívánt összehozni a magyar megbízottakkal a Kolozs megyei tanács VB titkára. A megbeszélésre a fõkonzuli rezidencián került sor, román részrõl közölték, hogy a vámeljárást Kolozsváron kívánják lefolytatni, s az épületek (lakások) átvételét megkezdik. Közöltük, hogy a menet indulásra készen áll. Vámeljárásra nincsen lehetõség Kolozsvárott. Ha ténylegesen segíteni akarnak, ezt a segítséget engedélyezzék a határátkelõ pontra. Ilyen döntés mellett valóban nagy szükség van erre.

43

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 44

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

L

E L E T

A fõkonzulátusról 11 órakor indult el a gépkocsikonvoj. Sem a fõkonzulátus munkatársai, sem a Budapestrõl küldött csoport tagjai két nap óta egyáltalán nem aludtak. Ilyen körülmények között tettük meg az utat a határra, majd Budapestig. Az útvonalon, ahol elhaladtunk, mindenütt szomorúan integettek az emberek. Az útvonalat a határig a román rendõrség biztosította. Vigyázott arra, hogy az egyes településeken ne csoportosulhasson a lakosság. […] (Vékás Domokos: A kolozsvári magyar fõkonzulátus 1988-ban, 1988. december, 8–10. oldal)

A voronyezsi kormányzói palota

44

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 45

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

E

S S Z É

K. Lengyel Zsolt NEMZETTÖRTÉNET MINT KAPCSOLATTÖRTÉNET Anyaggyûjtés a magyar példatárból 1. A magyar állam megalapítása és kiépülése politikai, jogi, gazdasági és kulturális útkeresések eredménye volt, amely egy kettõs kihívás feldolgozásában született meg és vált tartóssá. Szent István birodalmának egyrészt irányítható és továbbfejleszthetõ egységet kellett kialakítania jogi-szociális és etnikai-kulturális különbözõségeibõl. Másrészt a keresztény egyetemesség jegyében egyezkedésekre kényszerült nyugati, de keleti-délkeleti szomszédaival is. Az új közép-európai királyság nyugati-keresztény tájékozódását szemléltetõ példák egyike a bajor forrásból és közvetítéssel átvett állam- és társadalomszervezési koncepció. Az elsõ német birodalom és a magyar királyság viszonya példaszerûen felveti a kapcsolatkutatás egyik kulcskérdését, nevezetesen: milyen természetû egy integráció? A legújabb kutatások kimutatják, hogy a korábban német és magyar szerzõk által használt függõség illetve függetlenség fogalmak a mai értelmükben alkalmatlanok arra, hogy megértessék a 10–13. századi német császárok és magyar királyok indítékait és döntéseit. Sokkal inkább az alkalmazkodás és az emancipálódás fogalmakkal jellemezhetõ az a folyamat, amelynek során az Árpád-kori Magyarország a latin világ részévé vált. Ebbõl általánosítható módszertani elvként következik, hogy a kapcsolattörténetek évszázadaiban a mindenkori kortársak szemléletét tekintsük az értékelés elvi alapjának.

2. A keleti-délkeleti szomszédság felé fordulva egyrészt a horvát-dalmát irányú külpolitikai terjeszkedés és az ennek során kialakult magyar–horvát államközösség tûnik szembe, mégpedig maga a Szent István-i birodalom betagolási teljesítményeként. Másrészt a bizánci császársághoz politikai-diplomáciai szinten és a keleti kereszténységhez országon belül, az egyházi-vallási életben fûzõdõ kapcsolatok érdemelnek kiemelt figyelmet. Magyarország az Árpád-házi uralkodók idején a bizánci, de a kijevi birodalom irányában is kötött dinasztikus szövetségekkel és több esetben házasságokkal hídszerepet játszott a nyugati és a keleti kereszténység között. A módszeres kutatás jó ideje számos példával szemlélteti, hogy ebben külpolitikája és belpolitikája kölcsönösen hatott egymásra. E kölcsönhatás eredményének, a – legalábbis regionális – nagyhatalmi tudatnak az egyik jelképe a magyar államcímer legrégebbi eleme: a bizánci eredetû kettõs kereszt. III. Béla idejétõl kimutatható meghonosítása a királyi udvar és az arisztokrácia egyéb 45

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 46

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

E

S S Z É

képviseleti jelvényeiben is nemcsak Bizánccal szemben fejezte ki az egyenrangúság gondolatát, hanem a latin keresztet használó nyugati országokkal szemben is. A magyar–bizánci kapcsolatok témakörében egy újabb módszertani szabályba ütközünk a jogtudomány közremûködésének köszönhetõen. A kereszténység felvétele a közép- és kelet-európai birodalmakban egyéni jogrendszereket eredményezett. E folyamatok a lengyel, cseh és magyar térségben nyugati, a kijevi Ruszban bizánci befolyás alatt mentek végbe. Tehát jog-, társadalom- és kultúrtörténeti szempontból Magyarország és Kijev közötti párhuzamokról kell beszélnünk, míg Bizánc és Kijev között éppúgy hatásokról, mint Magyarország és a Német-római Birodalom között. Magyarország helye a nyugati és keleti rítusú keresztény államközösségben több historiográfiai ágazatot és szomszédos tudományszakot a hatások, párhuzamok és szimbiózisok megkülönböztetésére ösztönzi. A mûvészettörténeti szakirodalomból tudjuk, hogy a magyar királyság a két keresztény hatalmi övezetbõl érkezõ eszmeáramlatokat fogadó és egyénien feldolgozó helyszín volt a 11. századi egyházszakadás után, amikor a mûvészet általában mûvészeten kívüli célokat is szolgált. Érdemes merítenünk a mûvészetszociológia és a történeti ikonográfia eredményeibõl is, ha a nyugati-latin és a keleti-görög hatás fokát, valamint esetleges keveredésük körülményeit és következményeit kívánjuk felmérni a román kor és a gótika Magyarországának állami és társadalmi fejlõdésében – függetlenül attól, hogy a nyugati vagy a keleti hatásvonalra összpontosítunk-e, avagy inkább azt az irányzatot követjük, amely kettejük sajátosan magyarországi átfedését, mi több: ötvözetét hangsúlyozza. Két példa a hatások többsíkúságára és tudományközi elemzésük értelmére a vélhetõen III. Béla idején, a 12. század végén a görög alsó rész, az abroncs, és a latin felsõ rész, a négy keresztpánt összeillesztésével keletkezett Szent Korona, valamint az esztergomi székesegyház egykori, bizonyosan III. Béla uralkodása alatt épült Porta Speciosája, amelynek képiesített üzenete egyház és állam együttmûködésérõl többféle értelmezésben éppúgy köthetõ nyugati, mint keleti eszmei forrásokhoz.

3. Magyarország lakosságának etnikai-kulturális sokszínûségébõl már az államalapítástól külön témakör kerekedik ki. Három tartalmi súlypontja 1) a mindenkori magyar állam illetve államalkotó nemzet viszonya a nem magyar illetve nem keresztény népekhez, 2) a nemzetiségi migrációk és identitásformák, asszimilációk és disszimilációk, önszervezõdések, valamint 3) a két- vagy többoldalú kapcsolatok különbözõ válfajai elsõsorban a politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális életben. Ezek az altémák valamennyi humántudományi szakágazatban végigkísérhetõk Magyarország és a magyar történelem összes korszakán. A legnehezebb kérdések egyike a legtöbb esetben visszautal a középkorba: mikor kezdõdött egyik-másik kétoldalú viszony? Magyar–német viszonylatban könnyû a válasz: a Szent István idején bevándorló vendégek, az ismertebbek a délnémet térségbõl, nemcsak az államkoncepció kimunkálásában 46

kommentar2008-5.qxd

K .

L

10/17/08

E N G Y E L

Z

1:49 PM

S O L T

:

N

Page 47

E M Z E T T Ö R T É N E T

M I N T

K A P C S O L A T T Ö R T É N E T

mûködtek közre, hanem beolvadásukkal a magyar arisztokrácia kialakulásának egyik feltételét is biztosították. A magyar–román kapcsolatok a kezdetek kérdésével viszont egy ma is megoldatlan problémát vetnek fel – de egyúttal megoldási lehetõségeket is kínálnak. Ezekkel át kell lépnünk a belsõ kapcsolattörténeti dimenzió azon síkjára, amelyen az államszervezet szempontja szabja meg a kutatás irányát.

4. A Szent István-i birodalom közép- és újkori fejlõdésének egyik legfõbb jellegzetessége, hogy a király és a rendek viszonyában a központosítás és a helyi autonómia elve és gyakorlata szembesült. Az alsóbb szintet a közép- és kisnemesség képviselte a nemesi vármegyékben, amelyek az országgyûlésekre követeket küldtek. Ezen érdekegyeztetési mód már a középkorban továbbszínezõdött azáltal, hogy bizonyos területekrõl a vármegyék nem egyenként – mint például felsõmagyarországi térségekbõl –, hanem közösen igyekeztek beleszólni az egész birodalom ügyeibe, miután tartománygyûléseken egyeztették álláspontjaikat, amint Erdélyben és Szlavóniában történt. A középkori Magyarország regionalizált kormányzati rendszerének belsõ kapcsolattörténetében a központi befolyás és a területi önállósulás foka, eszköztára és politikai-társadalmi háttere olyan kérdéscsomaggá vegyülnek, amelybõl érdemleges tartományközi vizsgálatok bonthatók ki, közelebbrõl az Erdély és Szlavónia, valamint Horvátország és a szlovák lakosságú térségek közötti hasonlóságokról és eltérésekrõl. Az egyik érdekes eltérés az észak-északkeleti és a keleti vármegyék között, hogy míg az elõbbiekben a magyar középnemesség elszlovákosodása is megfigyelhetõ a 15. században, az erdélyi vajdaságban nem ismerünk elrománosodó magyar nemeseket. Elmagyarosodó románokat viszont egyre többet – nem utolsósorban az újabb román kutatásnak köszönhetõen.

5. Erdély része is, de társa is volt a középkori magyar államnak, amelynek központi hatalmához alá-, de mellérendelten is viszonyult. E különfejlõdése a magyar, szász és székely nemzetek szerzõdéses unióival megalapozott önkormányzatára épült, amely további rendi – részben földrajzi behatároltságú – székely és szász csoportautonómiákra bomlott. Az erdélyi rendek egyezségeinek különösen izgalmas mozzanata, hogy az egyik vélemény szerint kimaradt belõlük a román népelem. De kimaradt-e, és egyáltalán mikortól csatlakozhatott volna a rendi megegyezésekhez? Az elsõ magyar–román találkozás helyes idõzítéséért három elmélet verseng egymással: a dáko-román kontinuitásé, az erdélyi román immigrációé, valamint az admigrációé, amely az elsõ két tételt némileg összehangolva úgy véli, hogy a Kárpátokon innen élhettek már románok – legalábbis szétszórtan –, amikor a 13. század elején kelt oklevelek elsõ ízben említik nagyobb méretû bevándorlásukat az Al-Duna felõl. 47

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 48

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

E

S S Z É

E probléma áthidalására kínálkozik még egy elképzelés, igaz, ez kevésbé a román etnogenezis, mint inkább a magyar–román kapcsolatok elemzésében hasznosítható. Általános kiindulópontja, hogy a Kárpát-medencét betöltõen egymást oly bonyolultan átfedõ magyar és román nép eredetileg csak különbözött egymástól – fõleg szociális és vallási értelemben, és természetesen nyelvileg is. A kulcskérdés tehát nem az, hogy mikortól tért el egymástól a magyarság és a románság szélesebb értelemben vett társadalmi szerkezetében, hanem az, hogy különbözõségeik feloldódtak-e avagy ellentétekké súlyosbodtak. E kérdésfelvetéssel a magyar–román történeti érintkezések feltételeit, alakjait és jellegét kell vizsgálnunk, mégpedig korról korra, nem pusztán legelsõnek vélt vagy hitt idõpontjuk körül. Így az erdélyi románok számszerû súlyának növekedését több szakaszban – például a tatárjárás, majd a tizenötéves háború idején – demográfiai feltételek tükrébe kell helyeznünk. Az érintkezések alakjait tekintve pedig ma is ajánlatos arra emlékeztetni, hogy románok egyéni nemesítések útján, nyelvükben s vallásukban elmagyarosodva léptek az erdélyi rendiségbe, amelybõl tehát etnikai-vallási csoportként maradtak ki. Éppen ezért az is tisztázandó, hogy az egyéni román betagolódások befolyásolták-e a társadalmi szintû kapcsolatok jellegét. A közelmúltban megszaporodtak azok a vélemények, amelyek a korábbi marxista történetírásban kedvelt együttélés toposzát felülvizsgálva, többször meg is haladva arra emlékeztetnek, hogy a középkori és újkori Erdélyben a különbözõ nyelvû és vallású csoportok egymás mellett éltek, számottevõ esetekben különösebb viszályok nélkül, például magyarok és románok Kalotaszegen. Mivel azonban az együttélés és egymás mellett élés a szakirodalomban gyakorta még egyazon minõségû jelenségként fordul elõ, megkülönböztetésük továbbra is igényes feladata a magyar–román kapcsolatok kutatásának.

6. A 16. században három részre bomlott Magyarország különleges tapasztalatokra tett szert az Oszmán Birodalom és a keresztény államok viszonyrendszerében. E több európai nemzet történetírását foglalkoztató témában lényegében két elemzési mód alakult ki. Magyarország hosszú idõn át csak azon álláspontot látszott igazolni, amely szerint az oszmán és a keresztény világ kibékíthetetlen ellentétei egy mélyen ható dezintegrációt idéztek elõ. Újabban ismételten helyet kap a másik értelmezési mintában is, amely a Magyar Királyság, az Erdélyi Fejedelemség és a hódoltsági Magyarország többféle összefonódásaira irányítja a figyelmet. Ebben a vonatkozásban a fõ kutatási kérdések egyike, hogy maga az oszmán hatalom miképp viszonyult különösen a megszállt területek közigazgatási, gazdasági és kulturális állapotaihoz, hogy például gazdasági érdekei milyen mértékben biztosították a keresztény környezettel szembeni vallási türelmét, vagy talán inkább érdektelenségét. A válaszhoz keresztény oldalon újabban a katolikus egyház szerepét szokták szemügyre venni, amely a három országrész közötti kapcsolatok ébrentartásában döntõ jelentõséggel bírt. 48

kommentar2008-5.qxd

K .

L

10/17/08

E N G Y E L

Z

1:49 PM

S O L T

:

N

Page 49

E M Z E T T Ö R T É N E T

M I N T

K A P C S O L A T T Ö R T É N E T

7. A Szent István-i birodalom keleti részeinek középkori különfejlõdése mintegy beért, amikor a 16. század közepén az addig különkormányzatú erdélyi tartomány saját rendi alkotmányú és kormányzatú, a portától függõ, de belsõ és külsõ viszonyaiban viszonylagosan önálló országgá vált. A magyar kutatás ezen átalakulás történeti elõzményét, az Árpád-korban beindult politikai-jogi-közigazgatási regionalizálódást a magyar állam társadalmasításának a folyamatába helyezi, kiteljesedését pedig alapvetõen a Habsburg–oszmán hatalmi versengéssel magyarázza. További régebb kialakított, de ma is elterjedt nézet, hogy a protestáns túlsúlyú Erdélyi Fejedelemségben a katolikus Habsburgok ellenreformációs és központosító abszolutizmusa ellen kifejlõdött a magyar független összállamiság eszméje. Ezen elõnemzetinek nevezhetõ egységtudat az erdélyi kisállamiságot kényszerû, de hasznos, és mindenképpen átmeneti eszköznek tekintette a végcél: az újraegyesülés megvalósításához. A román kutatás is a két környezõ fõhatalom rivalizálásával világítja meg a köztes helyzetû autonóm fejedelemség kialakulásának geopolitikai okait. Az erdélyi különfejlõdés történeti elõzményeiben és rendeltetésében azonban egy olyan önállósági ideológiát lát, amelynek forrását a középkori erdélyi román politikai alakulatok, a kenézségek és kerületek táplálták, és amely a magyar állameszmétõl éppenséggel eltávolító hatást fejtett ki a Kárpátok körüli román szellemi összetartozás tudatában. Nem nehéz észrevenni, hogy e két vélemény merev ellentétét a külön-külön nemzeti színezetû Erdély-központúság táplálja. Az újabb szakirodalmat áttekintve sajnos csak magyar oldalon fedezhetünk fel módszeres újraértékelési kísérleteket. Ezek lényege, hogy a török kori magyar államiság eszméjének és gyakorlatának a továbbélését nem szûkítik az elõnemzeti erdélyiség, és még kevésbé a Habsburg-ellenesség vonzatába, hanem részben éppen ellenkezõleg, a Habsburg–magyar viszonyban rejlett lehetõségekbõl vezetik le.

8. A Habsburg-kori Magyarország az európai kisállamok azon részébe tartozott, amelynek jellemzõje a nagyobb, nemzetekfeletti államkeretbe való integrálódás. Ugyanakkor a német Altes Reich a maga részállamaival és az uralkodó személye révén szintén összekapcsolódott a dinasztiával. Így a Habsburg-monarchiába betagolt Magyarország és a Régi Birodalom egy többsíkú összehasonlítási keretbe illeszthetõk legalább a 19. század elejéig. E térben hatalmas és tárgykörökben igen gazdag kapcsolatrendszerben kölcsönös kisugárzások és befogadások mellett közös vonásokat, párhuzamokat, de különbözõségeket is górcsõ alá kell vonni. A két kettõs állam összehasonlító politika-, társadalom-, gazdaság- és kultúrtörténetét csakis egy interdiszciplináris munkacsoport írhatná meg. E feladat méretét és igényességét jelzi, hogy például a diplomácia és a nemzetközi kapcsolatok résztörténetében ismételten megsokszorozódnak a viszonyulási szintek, így a 49

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 50

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

E

S S Z É

Rákóczi-szabadságharc francia, vagy néhány évtizeddel késõbb a magyar rendi mozgalom porosz–angol irányultsága miatt. A munkacsoportnak mindenesetre úgy kellene kialakítania módszerét, hogy azzal – egyebek mellett – minél teljesebb és meghízhatóbb képet nyújthasson a társadalmi, gazdasági és kulturális hatások irányairól is, eközben felülvizsgálva a német kutatás manapság is megfigyelhetõ szokását, hogy ezeket a hatásokat nyugati eredetbõl keleti címzettel ragadja meg. Ebbõl a szempontból érdemes volna nagyobb ívben kiértékelni a késõ középkorba visszanyúló magyar–német kereskedelmi kapcsolatok tetemes szakirodalmát – vagy újraértelmezni a 18. századi telepítési politikák összefüggésében a magyarországi délnémet bevándorlásokat, de nemcsak eredményük, hanem például a majnai-frank körzet szociális helyzetét megvilágító indítékaik fényében is.

9. A Dunai Monarchia a maga feloszthatatlanságának, valamint a magyar Szent Korona országainak összbirodalmon belüli önállóságának az elvén alapult. Az 1722/1723-as Pragmatica Sanctio e két tételének az I. világháborúig két integrációs eszme felelt meg. A valamennyi népcsoportot egyazon politikai magyar nemzetbe soroló hungarusideológia, valamint – afölött – a Habsburg-ház vezette összetett állam dinasztikus gondolata egymást kiegészítve magyaroktól és nem magyaroktól egyaránt azt követelte, hogy mondjanak le a teljes függetlenségrõl illetve a függetlenülésrõl, Bécstõl pedig azt, hogy ne törekedjék kizárólagos vezetési szerepre. A 18–19. századi Habsburg–magyar kapcsolattörténet így – legáltalánosabban fogalmazva – egy kétsíkú kompromisszum elvárásainak és megkötéseinek, átértelmezéseinek és visszavonásainak, majd újbóli felajánlásainak és vállalásainak a története, amely korántsem szûkült államjogi-ideológiai vonulatokba, miként a Habsburg–magyar keretbe sem. A kora újkori Habsburg–magyar kapcsolatrendszerhez hasonlóan e korszak tekintetében is várható még, illetve zajlik már a hagyományos magyar függetlenségi szemléletû álláspontok felülvizsgálata, és – a másik oldalon – a dinasztikus történetírásé is, amelyet nem csak osztrák szerzõk fémjeleznek. Két példa minderre az 1850-es évek osztrák neoabszolutizmusa és az Erdélyi Nagyfejedelemség helyzete a Dunai Monarchiában, amelyet az erdélyi szász történetírás eddig kedvezõbbnek ítélt, mint a magyar. Az utóbbi altémához legújabban kolozsvári magyar munkákban körvonalazódnak újszerûen árnyaló felismerések.

10. A történelmi Magyarország utolsó évtizedeiben az osztrák–magyar dualizmus felsõ integrációs körében egy nemzetekfeletti nagyállamiságot képviselt, míg alsó körében a hungarus-koncepciót igyekezett polgárosítani, és ezzel a magyar nemzeti egységállam el50

kommentar2008-5.qxd

K .

L

10/17/08

E N G Y E L

Z

1:49 PM

S O L T

:

N

Page 51

E M Z E T T Ö R T É N E T

M I N T

K A P C S O L A T T Ö R T É N E T

méletét megvalósítani. E kettõsség egyik évtizedek óta vitatott lenyomata, a korabeli magyar nemzetiségpolitika napjainkban fel-felbukkan német történettudományi értekezésekben is, mégpedig részben az újabb magyar kutatás által javallott értelmezési módon. Az önkéntes magyarosodás és az irányított magyarosítás összehasonlításáról van szó, közelebbrõl az állami iskola- és nyelvpolitika, valamint a többnyelvûség tükrében. Az asszimiláció e két válfajának megkülönböztetésével azonban mindmáig nem változott meg az idevonatkozóan általánosabb német szakvélemény. Eszerint bármennyire is igaz, hogy az asszimilációk – közöttük a zsidóké is – nagy mértékben a polgárosodás és modernizáció természetes jelenségei voltak, Magyarország nemzetiségi – és ezáltal társadalmi – problémáinak súlya és éle mégiscsak abból adódott, hogy a politikai nemzetkoncepció, azaz a hungarus-program nem tartotta kordában az „etnizált nemzetfogalmat” (ethnisierter Nationsbegriff) terjesztõ ellenkoncepciót. Az e témában differenciáló vagy még általánosító értékelések közös vonása, hogy az etnizálást, tehát a kor nacionalizmusát elsõsorban az államalkotók oldalán keresik – és egy részük csak ott fedezi fel. Pedig a nemzetiségi mozgalmak szakirodalmából kiderül, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában a politikai-jogi programokat általában etnikaikulturális alapon alakították ki és próbálták megvalósítani. A nemzetiségi politikusok maguk is eltávolodtak az egyéni szabadságjogokat hirdetõ liberalizmustól, minthogy egyre inkább területileg behatárolt csoportilletékességek megszerzésére törekedtek. Mindebbõl következik, hogy a dualizmus kori kapcsolattörténetekben egyazon mércét, vagyis a nemzet folyamatosan erõsödõ vonzerejének a mércéjét kell alkalmaznunk valamennyi félre. A magyar és a nemzetiségi elitek nem a nemzet primátusával szembeni felfogásban különböztek egymástól, hanem abban, hogy különbözõ hatékonyságú eszközök álltak rendelkezésükre elsõdlegesen nemzeti céljaik gyakorlati megvalósításához. És mivel az erõviszonyok döntõ mértékben katonai és diplomáciai folyamatokban változtak meg a nemzetiségi mozgalmak javára, e témában érdemes bevetni a modern politológia egyik fõ szakirányának, a nemzetközi kapcsolatok kutatásának a módszerét is.

11. A magyar kapcsolattörténetek utolsó, sok szálon a mába nyúló szakaszából itt csak a kettõs szemszög problémája kerül terítékre. Magyarország a „rövid” 20. században a maga határain belül a nemzetállami koncepciót alkalmazta – mégpedig lényegében a központosított nemzetállamét –, külviszonyaiban pedig, mindenekelõtt közvetlen szomszédságában ugyanazt a koncepciót különbözõ eszközökkel és tartalmi ellenjavaslatokkal, többkevesebb nyíltsággal bírálta. Ha tehát a nemzeti kisebbségi és többségi csoportok Dunamenti együttélésének és egymás mellett élésének vagy akár egymás ellen élésének kutatásába fogunk, akkor a magyar oldal feltûnik többségi: nemzetállami irányzatban, egyúttal azonban kisebbségi: valamilyen fajta autonomista vonulatban. A nemzetállami koncepció belsõ alkalmazásának és külsõ bírálatának a kettõsségét némely német jelenkorkutató a magyar politikai, társadalmi és kulturális elit állítólag 51

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 52

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

E

S S Z É

folytonos etnocentrikusságára szokta visszavezetni, jelesül arra, hogy az állam határai fölé tágított nemzeti szükségletek az egyes hatalom- és rendszerváltások ellenére megõrizték döntõ befolyásukat az államon belüliekkel szemben. Ebben a látószögben egyfelõl a magyar kormányok nemzetiségpolitikai hibáira helyezõdik a hangsúly – például a német kisebbség helyzetével kapcsolatban. Ugyanebbe a bírálategyüttesbe tartozó vélemény, hogy a budapesti parlament 1920-ban Európa elsõ zsidóellenes törvényét szavazta meg. Másfelõl a környezõ nemzetállamok központosító és egységesítõ rendszereinek magyar kritikáját és ennek kisebbségvédelmi vetületeit az öncélúság gyanúja lengi be, visszatérõ utalásokkal az anyaországi védhatalmi szerep revizionista hagyományaira. Az, hogy a német szakirodalom egy része mekkora jelentõséget tulajdonít a magyar etnocentrikusság szempontjának, kitetszik abból is, hogy míg a trianoni Magyarországon az állam nemzetiségpolitikai felelõsségét domborítja ki, a szomszédos országokban a magyar kisebbségek állampolgári lojalitására kérdez rá. Ha most eltekintünk a szovjet típusú kényszerszövetség idõszakától, kétségtelen, hogy a 20. századi magyar kapcsolattörténetek egy erõteljes belsõ: magyar–magyar vonzattal rendelkeznek – amint egy újabb, fõleg magyar szerzõségû kutatási irány hangoztatja. A legújabbkori magyar–magyar kapcsolatok fõ mozgató rugója a magyar reintegráció kívánalma – csakhogy milyen alakban? A transzszilvanizmus példájából kiviláglik, hogy még a két világháború közötti idõszak esetében is túl szûk pályán mozognánk, ha ezen kérdéssel pusztán a hagyományosnak ismert, az erõszak eszközeivel élõ magyar revizionizmus képletében, és csak Kárpát-medencei, azaz regionális kivetítésben foglalkoznánk. Ha ragaszkodunk a revizionizmus tárgyköréhez, akkor módszertanilag is fontos kérdés, hogy a magyar nemzet államjogi újraegyesítésének a gondolatát azok is ápoltáke, netán terjesztették, akikkel ez a gondolat a húszas és harmincas évekbeli Budapesten meghatározó mértékben érvelt: a kisebbségi magyarok. Errõl még viszonylag keveset tudunk. Ha pedig nyitni óhajtunk új kutatási távlatok felé, akkor errõl a magyar–magyar szintrõl újra meg újra át kell lépnünk a nemzetközire, pontosabban az európai szövetségek és ellenszövetségek, és maga az európai eszme valamelyik alakjának a színterére, mégpedig kétféle értelemben: egyrészt a külpolitikai-diplomáciai keretbe, másrészt az állami szint alatti, kulturális és társadalmi együttmûködések vagy éppenséggel konfliktusok közegébe. Kulcskérdésünk mindkettõben, hogy voltak-e a 20. században olyan gondolati építmények, amelyek a nemzetek illetve nemzetrészek integrációját nem – vagy nem kizárólag – a központosított és egységesített nemzetállam korparancsából vetették fel, és ha voltak, miképp viszonyultak ezekhez a kapcsolatrendszerek magyar és nem magyar hordozói. Az egyre hosszabbra sikeredõ „rövid” 20. század három fõ szakaszából a posztkommunizmus az, amely e kérdéshez a leggazdagabb elemzési anyagot nyújtja. Ám a nemzetállamiság reménylett és keresett alternatíváinak a szempontjából a II. világháború elõtti évek sincsenek még minden részletükben feldolgozva.

52

kommentar2008-5.qxd

K .

L

10/17/08

E N G Y E L

Z

1:49 PM

S O L T

:

N

Page 53

E M Z E T T Ö R T É N E T

M I N T

K A P C S O L A T T Ö R T É N E T

12. Lehet-e, érdemes-e magyar nemzettörténetet kapcsolattörténetként szemlélni és vizsgálni? Lehet és érdemes. Ha pedig a történettudományt a hungarológia részeként külföldön, illetve külföldi célközönség elõtt mûveljük, akkor egyenes szükséges is. Ha a magyar nemzettörténetet kapcsolattörténetként szemléljük és vizsgáljuk, akkor általánosító tömörséggel azt mondhatjuk, hogy az egység a mindenkori fölérendelt keret része, de maga is részekbõl áll. Az egységek és a részek e kétszintûségében az összeilleszkedések és széttagolódások, a hasonulások és elhatárolódások, tehát az integrációk és a dezintegrációk azok a jelenségek, amelyek kijelölik a kapcsolattörténeti kutatás témaköreit. Korszakokon átívelõ, a legtöbb szempontot magába olvasztó kérdésfelvetés, hogy a magyar és a magyarországi történelem milyen szerepeket alakított ki a térség integrációiban illetve dezintegrációiban. A fenti mintaanyagból három szerep körvonalazódik. Ismét a lehetõ legegyszerûbben kifejezve: a középkori Magyar Királyság maga is integrált, az újkori belenõtt integrációs szerkezetekbe, a legújabb kor pedig a magyar reintegráció kihívását állandósította. E szerepek ismérvei továbbfinomíthatók, ami azonban kapcsolattörténeti kutatásuk módszertani alapelveit illeti, bizonyos, hogy az interdiszciplináris eljárás követelménye mellett a kölcsönös vagy párhuzamos viszonyok válfajainak a rangsorolása, tehát a kapcsolatok minõségének a megállapítása az egyik legfõbb feladat. A történeti kapcsolatkutatás a historiográfiai komparatisztika részeként így nemcsak két vagy több fél egymáshoz fûzõdõ viszonyát világíthatja meg, hanem hozzájárulhat az egyes felek saját történeti fejlõdésének a megismeréséhez – és talán megértéséhez is.

Vasúti töltés Szamara közelében

53

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 54

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

I

N T E R J Ú

„IGAZÁBÓL KÍVÜLÁLLÓ VAGYOK” Beszélgetés Oplatka Andrással Oplatka András az 1956-os forradalom és szabadságharc után hagyta el az országot. Svájcban és Ausztriában folytatott tanulmányok után nemsokára a Neue Zürcher Zeitung munkatársa lett. Lapját tudósította Stockholmból, Párizsból, Moszkvából és a keleti blokk más országaiból, s kereken tizenöt évig volt a NZZ szerkesztõje a zürichi központban. Nyugdíjba vonulása után csak megerõsítette magyarországi jelenlétét: kiegyensúlyozott, méltányos publicisztikái idõnként olvashatók a magyar sajtóban. Tanít a német nyelvû Andrássy Egyetemen és tanított az utóbbi években a Bécsi Egyetemen is. Az Osiris Kiadó 2005-ben, egy évvel a bécsi német nyelvû kiadás után jelentette meg egyszerre olvasmányos és elmélyült Széchenyi-életrajzát. 2008-ban jelent meg Egy döntés története címû munkája a Helikon Kiadó gondozásában, amely az 1989-es határnyitás történetét elemzi számtalan forrás és interjú segítségével. Ennek kapcsán is beszélgettünk vele.

– Egyik interjújában vallott arról, hogy az 1956-os kimenekülés elég szövevényesen zajlott. Nem tudom, hogy a részletei az olvasóra tartoznak-e vagy sem, de ennek a „határélménynek” volt abban szerepe, hogy a határnyitással kezdett foglalkozni? – Nem, nem. A szövevényességnek inkább a családhoz volt köze, amennyiben az anyám nem akart elmenni. Neki sokkal több családi kötõdése volt itt, mint az édesapámnak. Az édesapám – aki a húszas évek végén, harmincas évek elején Zürichben, a mûegyetemen tanult –, õ el akart menni és oda akart menni. Neki az volt a fiatalkori álma, és elég keményen azzal kényszerítette az anyámat az elmenetelre, hogy gondoskodott róla: mind a bátyám, mind én idõvel kikerüljünk oda. És amikor a két gyerek már odakint volt, akkor már az anyám is menni akart. Négyen voltunk a családban, és háromféleképpen mentünk ki. A testvérem esetében ez november végén volt, az én esetemben december közepén, a szüleim esetében december végén. De ennek nincs köze a dologhoz. – 1989-ben tehát Moszkvából tudósította lapját… – Nem. 1986 végéig voltam Moszkvában, és 1986 végétõl 1996-ig, 10 esztendõt Zürichben a szerkesztõségben. Közép-Kelet-Európával, a Szovjetunióval meg Franciaországgal foglalkoztam a szerkesztõségen belül. 1989-ben, amikor a földindulás itt megtörtént illetve zajlott, akkor az újságnak túl kevés embere volt a terepen, erre nem volt elég tudósítónk. Így elég sokat utaztam és sok mindent láttam 1989 folyamán. Itt voltam március 15-én, amikor az elsõ szabad tüntetés volt, a Nagy Imre-temetésen júniusban, Varsóban a szabad választásoknál a választási kampányon, Prágában a bársonyos forradalom idején nyolc napot töltöttem. Az év végén, 1990 januárjában voltam Romániában, Bukarestben, de történetesen a határnyitásnál nem voltam ott. – A NZZ alkalmi olvasójaként mindig megdöbbent, hogy egy kicsiny, még Magyarországnál is kisebb ország egyik nyelvi közössége olyan újságot engedhet meg magának, amely felveszi a versenyt a legkomolyabb világlapokkal mind felkészültségben, mind az elemzések mélységében, mind kitekintésben. Ez hogyan sikerülhet? 54

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

B

Page 55

E S Z É L G E T É S

O

P L A T K A

A

N D R Á S S A L

– Messzirõl kezdem. Svájc területileg apró és kis lakosságú ország. És 1847-ben, a polgárháborúban Svájcban zajlott le az egyetlen gyõztes forradalom Európában. Amelyik tényleg egy liberális szabadságjogokon alapuló országot hozott létre. Elõször egységesítették az országot a mai formában. Tehát született elõször is egy gazdaságilag egységes térség. Ennek az országegyesítésnek a motorja egyértelmûen a vállalkozó polgárság volt. Ennek a polgárságnak szüksége volt egy lapra, valamilyen információs médiumra, amelyik arról tudósít, hogy mi történik külföldön. Mert ez a térség arra, hogy egy gazdaságot eltartson, nem elég. A svájci ipar, a gazdaság mindmáig jó részt exportból él. Ahogy mondani szokták: minden második frank, amit megkeresnek, azt külföldön keresik meg. És az ország a 19. század második harmadában és jórészt még a harmadik harmadában is bizonyos szempontból lelkesedésbõl mûködött. Svájcnak nem volt diplomáciája, csak amatõrök által vezetett külkapcsolatai. Szükség volt tehát ennek a polgárságnak valamilyen médiumra, amely beszámol a külföldrõl, elmondja, mi újság van ott gazdaságilag, politikailag. Lényegében minden változás mellett, ami azóta mind a politikában, mind médiatechnikában végbement, ez a szerep mindmáig megmaradt. Tehát a Neue Zürcher Zeitung által játszott szerep tudatos is. – Kanyarodjunk vissza a határnyitáshoz és a róla szóló könyvhöz. A könyv ötlete mikor merült föl? – Ez nem az én ötletem volt, hanem a Széchenyi-könyv bécsi kiadójának, a Zsolnay Verlagnak a fõnöke állt elõ ezzel az ötlettel. A dolog úgy történt, hogy fél évvel a német nyelvû Széchenyi-könyv megjelenése elõtt elmentünk az õ kérésére Bécsbõl autóval Nagycenkre. Õ látni akarta a cenki múzeumot, mert azt szerette volna tudni, mivel illusztrálhatná a könyvet. Ez 2003 késõ nyarán, szeptember elején történt. A nagycenki kastély udvarán ebédeltünk, és akkor azt kérdezte: „Hogy is volt ez a határnyitás-történet? Itt volt a közelben. Mit tud maga errõl?” Kicsivel tudtam csak többet, mint a normális halandó, mert a kilencvenes évek közepén egyszer jártam Németh Miklósnál az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankban Londonban, és amikor ez szóba került, hosszú, jóízû beszélgetést folytattunk az akkor történtekrõl. Ezért valamivel többet mesélhettem a kiadó fõnökének, mint amennyi köztudott volt. Normális körülmények között bizonyára én sem tudtam volna többet, mint bárki más. A kiadó rám nézett és azt mondta: „Ez lehetne a maga következõ könyve nálam.” Belegondoltam: végül is ismerem a dolog politikai hátterét, izgalmas fejezet volt. A benne szereplõ politikusokat végig lehetne látogatni – az elhunyt Grósz Károly kivételével –, innen indult minden, tehát nem is az én ötletem volt. – Imponáló mennyiségû interjút tartalmaz a kötet. Van ugyanakkor az interjúkat felsoroló részben egy megdöbbentõ félmondat arról, hogy Helmut Kohl többször nem vállalta a beszélgetést, „és ezt olyan okokkal támasztotta alá, amelyek a szerzõ számára érthetetlenek”. Mit jelent ez a mondat? – Elõször az volt Kohl válasza, hogy saját memoárjainak a második kötetén dolgozik, amiben majd bõvebben fog errõl referálni, és értsem meg, hogy mielõtt ez a kötet megjelenik, õ elõtte nem akar errõl más forrásnak beszélni. – És azóta megjelentek ezek a memoárok? – Megjelentek, és a memoárban szó szerint ugyanez van errõl, mint ami 1996-ban egy interjúkötetben már benne volt. Tehát az állítása nem felelt meg a valóságnak. Mi55

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 56

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

I

N T E R J Ú

kor újra kértem, akkor valami olyan válasz jött, hogy a most megjelent memoárkötetével annyi elõadást kell tartania, hogy most erre nincs ideje. Aztán megpróbáltam közvetve kérni valaki által, aki már elég magas rangú német politikus volt. Még akkor is csak egy személyes Kohl-levelet kaptam válaszul, azzal, hogy sajnos nincs módjában rendelkezésemre állni. Egyszerûen, kerek-perec. Végül azt kértem, hogy akkor válaszoljon nekem három vagy négy írásbeli kérdésre. Erre már csak valamelyik munkatársától kaptam néhány sort, hogy „annyi ilyen kérést kapunk, erre nincs idõnk”. Kész. – Mégis mi lehetett ennek az oka? – Nem tudok semmit bizonyítani. Csak feltételezésem van: az úgynevezett feketepártkassza-ügy kapcsán a Neue Zürcher Zeitung illetve az akkori berlini tudósítónk nagyon rosszul bánt vele. Tudom, hogy Kohl emiatt megsértõdött, többször írt Zürichbe a fõszerkesztõnek és panaszkodott. Amire persze udvarias, kitérõ válaszokat kapott. És ismeretes – Kohl ezt már többször megtette a sajtó képviselõivel –, hogy ha valamilyen sajtóorgánumra megorrolt, akkor ezt kiterjesztette mindenkire, aki oda tartozott, õket nem volt hajlandó többé fogadni. Ez lenne a legegyszerûbb és leglogikusabb magyarázat. Maradjunk ennyiben. – Hány emberrel készített interjút? – Olyan negyven-negyvenöt lehet, ez összesen több mint hetven interjú, mert többekkel többször beszéltem. – A magyar résztvevõket vagy a visszaemlékezés minõségét lehet-e tipizálni aszerint, hogy hogyan viszonyultak ehhez a kutatáshoz? Hárítottak, igyekeztek elkenni a dolgot, kiemelték a saját érdemeiket, vagy igyekeztek teljesen tévútra vinni, esetleg nyíltan és õszintén beszéltek Önnel? – Erre átkozottul nehéz válaszolni, mert általában az volt az érzésem, hogy mindenki a maga szempontjából õszintén beszélt. Ezek az emberek a legnagyobbrészt ma már semmiféle politikai felelõsséget nem viselnek, tehát nem köti õket semmi, az egy Kovács László kivételével. Ennek ellenére mindenkinek megvan a saját képe a dologról, és az akkori saját funkciója szerint megvan természetesen a maga szemszöge. Nagyon erõs forráskritikával kellett élni azzal kapcsolatban, amit mondtak és meséltek. Elõfordult, hogy ugyanaz a személy egy-két hónap különbséggel saját magának ellentmondott egy következõ interjúban. Egyébként is gyakori volt, hogy általában egymásnak ellentmondtak. – Amikor erre emlékeztette õket, mi volt a reakciójuk? – Például Horn Gyulával az egyik interjú meglehetõsen viharosra sikerült. Kétszer beszéltem Hornnal, aki az elsõ alkalommal már elmondta nekem, hogy õ nem fogad mindenkit, annyi kérést kap ebben az ügyben, úgyhogy tekintsem ezt külön elismerésnek. Úgy is tekintettem, és elsõ alkalommal nagyon óvatos voltam, mert tudtam, hogy vissza akarok jönni még egyszer legalább. Második alkalommal muszáj volt bizonyos dolgokkal szembesítenem õt. – Azzal például, hogy adott esetben szabadságon volt, amikor õ arra emlékszik, hogy komoly szerepet játszott egyes döntésekben? – Ez nem került terítékre, de az, hogy Bonnban ki vitte a szót a megbeszéléseken, az igen. Kohl memoárja és Németh Miklós emlékezete szerint sem a külügyminiszterek beszéltek ott, hanem a kormányfõk, mert ez protokollárisan így szokott lenni. Amikor 56

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

B

Page 57

E S Z É L G E T É S

O

P L A T K A

A

N D R Á S S A L

ez szóba került Hornnál, hát – megvan a felvételem – ami elhangzott, az nem feltétlenül volt nyomdafestéket tûrõ. Hozzá kell tennem, hogy a beszélgetés végén Horn Gyula bocsánatot kért. De azért elég kemény menet volt. – Ez a düh mibõl táplálkozott? Annyi ideig mesélte magának ezt a történetet, hogy már maga is elhitte, meg akarta magát gyõzni arról, hogy ez így van, esetleg attól volt dühös, hogy egy általa megépített valóságot valaki lerombol? – Horn Gyula már 1991-ben, tehát nagyon hamar az események után publikált egy könyvet, a Cölöpöket, és abban van egy fejezet errõl. Az a fejezet tökéletesen használhatatlan. Ebben a kérdésben csak a dokumentumok alapján lehet elõrébb jutni. Mert meg lehet nézni a külügyminisztérium iratai alapján, hogy õ kit melyik nap fogadott, mi volt a program. Akkor kiderül, hogy az, akit õ három egymást követõ találkozón államtitkárnak nevez, aki Nyugat-Németországból jött, az három különbözõ személy. Az elsõ valóban Jürgen Sudhoff külügyi államtitkár volt, de a második a CDU fõtitkára, a harmadik pedig Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter különmegbízottja. Ezeket az alkalmakat és személyeket õ összemossa, nem nevez meg embereket, nem pontosít dátumokat. Õ a saját könyvében egy saját verziót tálalt, és azt hiszem, hogy ezt valóban magáévá tette és el is hiszi. Szentül hitte, hogy így történt. De hadd tegyem hozzá: Horn Gyula ma súlyosan beteg ember, és õszintén jobbulást kívánok neki. – A volt állambiztonsági vezetõknél nem tapasztalt dezinformációs kísérleteket? Pallagi Ferencnél vagy Horváth Józsefnél? A keletnémet állambiztonsági jelentések viszonylag kedvezõ képet festenek – már a saját szempontjukból – a magyar állambiztonságról: a volt magyar vezetõk nem igyekeztek rájátszani erre? – Pallagival beszéltem többször is, Horváth Józseffel nem, õt csak idézem. Azt hiszem, hogy ennek a megítélése már pszichológus dolga lenne. Nekem az volt az érzésem nagyon sok mindenkinél, hogy az 1989–90-es vízválasztó az emberekben utólag törést okozott, olyan értelemben, hogy egyesek teljesen jóhiszemûen és anélkül, hogy most valakit félre akarnának vezetni, a saját múltjukat más fényben látják. És meg vannak döbbenve, ha például dokumentumokkal vagy akkori szövegekkel szembesíti õket valaki. Lehet, hogy naiv vagyok, de azt gondolom, hogy jóindulatúan nem mondanak igazat, mert õk ma már szentül mást hisznek, másra emlékeznek. Aki keményen részt vett a pártállamban, az meg van gyõzõdve arról, hogy tulajdonképpen belsõ reformer volt, õ már a nyolcvanas évek elejétõl kezdve gyengíteni akarta azt, mert csak belülrõl lehetett gyengíteni. Ismerõsek ezek a szövegek? – Persze. – Azt hiszem, ez valamiféle pszichológiai, pszichikai mechanizmus lehet, hogy saját tartásunkat, önbecsülésünket megõrzendõ valahogy a múltat saját magunk számára kijavítjuk, mert különben nagyon nehéz lenne ezzel szembesülni. Inkább ezt a mechanizmust éreztem gyakrabban, mintsem rosszindulatú félrevezetõ szándékot. – Melyek voltak a csomópontok, ahol a határnyitás eldõlt? Nyilván ilyen az 1989. májusi bejelentés arról, hogy föl fogják számolni a határzárat Magyarországon. De ide sorolható a Horn–Mock-féle szögesdrót-vágás jelképes aktusa, az augusztus 19-i Páneurópai Piknik és egy sor más alkalom… – Elõször is az 1989. március 3-i moszkvai találkozó, amikor Gorbacsov tudatosan vagy tudatlanul – az ördög tudja eldönteni – rábólintott a mûszaki határzár felszámo57

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 58

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

I

N T E R J Ú

lására. Az egy nagyon fontos pillanat, amikor megszületik az így interpretálható szovjet egyetértés. Bizonyára fontos pillanat volt az, amikor Németh Miklós 1988 végén kihúzta a ’89-es költségvetésbõl a vasfüggöny fenntartásának tételét. Nyilvánvalóan szintén az, amikor Pozsgay Imre nyilvánosan azt mondja a Magyar Televízióban, hogy a vasfüggöny elavult és le kell bontani. A németek ügyében talán lassan érik meg a dolog. Az augusztus 19-i Páneurópai Piknik nagyot lódít rajta, felgyorsítja a folyamatot. Idõvel világossá válik az, hogy a két Németország egymás között nem fogja tudni megoldani ezt a problémát. Tehát egy harmadik országnak kell cselekednie, így vagy úgy. – 1989 szeptemberében nem lehetett volna visszafordítani a folyamatokat? Augusztus 19-én lezajlik a Páneurópai Piknik; 21-én egy szerencsétlen endékás (akinek a sorsáról dokumentumfilm is készült, és aki sokadjára kísérelt meg határátlépést) dulakodni kezdett az egyik járõrrel, majd dulakodás közben elsült a fegyver. A német meghalt. Az emberben ott motoszkál: ez nem lehetett volna-e egy másfajta cselekménysor kezdete? A visszarendezõdésé például? Vagy talán az NDK próbált belenyúlni a történetbe? – Azt hiszem, az NDK-nak már nem nagyon volt lehetõsége, hogy belenyúljon a történetbe. Ellenben az bizonyos, hogy a magyar határõrségben és a magyar rendfenntartó és fegyveres alakulatokban általában volt még jó néhány olyan felelõs ember, többé-kevésbé magasrangú tisztek, akik a Páneurópai Piknik után – amikor a magyar kormányfõ, Németh Miklós és a belügyminiszter, Horváth István azt mondták, hogy meg kell nyugtatni valahogy a szocialista országokat, most keménykedni fogunk egy kicsit, tehát színleg úgy teszünk, mintha most elkezdenénk nagyon keményen õrizni a határt –, nos, nyilvánvalóan volt néhány tiszt, aki ezt nagyon komolyan vette, és úgy érezte, hála a Jóistennek, akkor most vissza a régi rendhez. Nyilvánvalóan ennek a következménye volt az is, hogy ennek a két szerencsétlen fiatal határõrnek – 19 és 20 évesek voltak – az volt a parancsuk, hogy márpedig tessék ott mindenkit megállítani. A visszarendezés szándéka egyes fejekben létezett, de azt gondolom, hogy ezeknek a fejeknek akkor már nem volt hatalmuk. – Azok, akik szervezõi voltak a Páneurópai Pikniknek, hogyan fogadták az Ön könyvét? – Érdekes módon az egyik fõszervezõ azt mondta nekem, hogy minden rendben van, de lenne néhány apró megjegyzés, amit szeretne korrigálni, azt majd közli velem. A korrekciókat még nem kaptam meg, de nagyon hálás vagyok minden pontosításért. A német nyelvû kiadásba még bekerülhet. A Páneurópai Piknik mögött ugyanakkor van néhány ember, akik – nem a fõrendezõk – hajlamosak azt látni, hogy a Páneurópai Piknik indított el mindent. Ezzel nem értek egyet. Én azt gondolom, hogy a Páneurópai Piknik nagyon erõsen felgyorsította a döntési folyamatot, de a döntési folyamat akkor már elkezdõdött és a döntés lehetõsége végül is a politikusok kezében volt. – A könyvet olvasva a benyomásom támadt, hogy a Páneurópai Piknik a tévedések vígjátéka volt, ami kis híja, hogy nem fordult tragédiába. Tulajdonképpen a helyszínen lévõ határõrtiszt lélekjelenlétén múlt minden, mert a fõvédnökök lemondták a részvételt, a politikusok meghúzódtak a háttérben. A civileket és az MDF tagjait a nap maga sokakat felkészületlenül érte. Voltak, akik célozgattak arra, hogy itt tömeges átlépés várható, de igazából a helyszínen lévõ emberek errõl nem tudtak. – A rendezõk errõl valóban nem tudtak. Õket az egész tömeges menekülés meglepetésszerûen érte. Amit mindmáig nem tudunk – én sem tudom –, az az, hogy a határ58

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

B

Page 59

E S Z É L G E T É S

O

P L A T K A

A

N D R Á S S A L

õrség alsó szintjét miért nem érte el információ a kormányfõ szándékáról: legyen ez a határnyitás fõpróbája. És nem tudom azt sem, hogy nyugatnémet oldalról mit tudtak és mit nem. Itt bizonyos dokumentumok mindmáig zároltak, az osztrák szövetségi kancellária iratai például harminc évre. Húsz év után indokolt esetben bele lehet tekinteni, de a húsz év sem járt még le, nem nézhettem bele. Osztrák külügyminisztériumi iratokba belenézhettem. – Ön is úgy látja, mint Helmut Kohl, hogy a határnyitás katalizálta aztán az október–novemberi eseményeket Németországban? – Igen. De hozzá kell tennem, hogy nem véreztette ki az NDK-t olyan mértékben, hogy az emiatt összeroppanjon. Mert végül is november elejéig, a berlini fal leomlásáig 50 ezer ember, NDK-s polgár ment el Magyarországon keresztül. Eseménysort indított el, amely fertõzõ hatással volt az egész keleti blokkban. Ezután következett a prágai követség, a varsói követség, az NDK-s területen keresztül kiengedett vonatok históriája. Ez nagymértékben felerõsítette a bomlási pszichózist az NDK-ban. Az NDK a többi szocialista országgal ellentétben nyelvi és földrajzi okok miatt roppant módon ki volt téve történelme folyamán mindig a nyugat-németországi médiumok hatásának, befolyásának, tehát ott nem lehetett semmit titokban tartani. Azt, ami Magyarországon történt, aznap este az NDK-ban már a polgárok kétharmada a nyugatnémet televízióban látta. – Az Egy döntés története nem az elsõ magyar könyve. A Széchenyi-életrajzra honnan jött az indíttatás? Az nem jelenkortörténet, arról már nem lehet senkit megkérdezni, ellenben riasztó mennyiségû levéltári, könyvészeti adatot kell feldolgozni. – Gyerekkorból, még innen Budapestrõl, tanáraimtól jött az indíttatás. – Hova járt gimnáziumba? – Elsõ gimnáziumom a Toldy volt, de az én elsõosztályos gimnáziumi szereplésem 1956. október 23-én bevégzõdött, mert közbeszólt a történelem. Úgyhogy elemi iskoláról beszélek, a Medve utcairól és a Marczibányi térirõl, ahova jártam, és ahol néhány nagyon jó tanárom volt, akik még a két háború között kapták a képzésüket. De a figura mint olyan, azaz a Széchenyi Istvánnal való foglalkozás, az gyerekkori indíttatás, elemi iskolai magyartanárok, történelemtanárok ösztönzése. A késõbbi fejlemény aztán már a politikai újságírás, töprengés Kelet-Közép-Európa sorsáról, gondolkodás azon, hogy miért volt ilyen szerencsétlen a térség, azon belül Magyarország történelme a 20. században. És ez visszavisz a 19. század nacionalizmusához mint bomlasztó erõhöz a Monarchián belül. Itt jön a képbe Széchenyi alakja, aki a maga egész ellentmondásában a nemzeti kultúra, a nemzeti gazdaság megerõsödésének szószólója volt, de azt vallotta, hogy magát az államalakulatot, tartsuk egyben, ha lehet. – Azt nyilatkozta, hogy Széchenyi nem volt nacionalista a mai értelemben. – Hát a mai értelmében egész bizonyosan nem, és a szónak a 20. századbeli értelmében szintén bizonyosan nem. De nyilvánvalóan szószólója volt a nemzeti érzésnek mint a feudalizmust fölváltó, a polgári társadalmat összetartó erõnek. Olyan politikusként, aki ezt az érzést mint gazdasági és kulturális felhajtó erõt akarta használni egy új társadalom megteremtésére. Ilyen értelemben igen, de ez némileg mást jelent, mint 59

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 60

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

I

N T E R J Ú

amit ma szoktak érteni alatta. Nyilvánvalóan nem volt híve annak a nacionalizmusnak, amely átcsap sovinizmusba, aggresszívan a szomszéd ellen irányul, mert magát valamilyen más mércével méri, azaz saját javára összehasonlítja magát. – A gyerekkorból hozott érdeklõdés mikor érlelte meg a könyvet? – A komoly anyaggyûjtés a kilencvenes évek közepén kezdõdött, ekkor kezdtem a német nyelvû naplókat is alaposan olvasni. Ehhez meglehetõsen jól kell tudni németül, mert a naplók és a levelek legnagyobbrészt németül íródtak. Ráadásul a naplók ezen túl hellyel-közzel még bécsi tájszólásban is. Széchenyi nyilván a szülõktõl tanult 18. század végi német nyelvet írja élete végéig naplójában, elég sok franciával tarkítva, de írt angolul és olaszul is, ezért nyelvekben elég járatosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember követni tudja õt. – A 19. század egyik kiemelkedõ ismerõje, a történész Gergely András elismerõen írt a könyvrõl, Spira György pedig hosszan elemezte a Századokban. Más reakcióról nem nagyon tudok… – Cs. Gyímesi Éva írt róla Kolozsvárott elismerõen, de való igaz, a könyvvel kevesen foglalkoztak. – Vajon a könyve nyomán miért nem alakulhatott ki egyfajta diskurzus Széchenyirõl, aki az európai magyarságnak lehetne az origója? – Független az én könyvemtõl, amit kérdez… – Talán nem teljesen: a hatástörténetrõl kérdezem. – 1991-ben, amikor Széchenyi születésének 200. évfordulója volt, akkor azért elég sok cikk, méltatás, hasonló jelent meg, de hát úgy általában, mint a magyar ünnepségeket… – …túlbeszélték. – Igen. Ami a könyvemet illeti – persze tévedhetek, de azt gondolom, hogy nem tudtak engem hova tenni a berkekben, mert igazából kívülálló vagyok, nem tartozom egyik szekértáborhoz sem. Tehát nem lehetett engem mint a mi kutyánk kölykét a mennybe meneszteni vagy mint a sötét ellenség táborából jövõt a sárba tiporni. Senki sem érzett engem se ellenségnek, se magáénak. És ez, azt hiszem, Magyarországon ma rossz pont. Tõkés Rudolf professzorral volt egy levélváltásom a közelmúltban: az õ Kialkudott forradalma is csaknem visszhangtalanul jelent meg 1998-ban. Közös erõvel megállapítottuk, hogy mindkét könyv: az õ rendszerváltás-története és az én Széchenyim feltehetõleg azért maradt messzemenõen visszhang nélkül, mert nem illünk bele a politikai sémába. – Kik azok, akiket Széchenyi-irodalomból elõképnek tekint, kik azok, akiknek a munkái inspirálták Önt vagy továbbgondolásra érdemes szempontokat adtak? – Mindenki számára, aki Széchenyivel foglalkozik, Viszota Gyula megkerülhetetlen. Viszota egész életét a Széchenyi-mû feltárásának szentelte. A filológiai teljesítménye óriási. Senki nem tudna Széchenyirõl írni, mindenki az õ köpenyébõl bújt elõ ilyen tekintetben, akkor is, ha értelmezõ munkája ma már túlhaladott és egy bizonyos korabeli szellemiséget tükröz. Ettõl függetlenül minden Széchenyi-kutató hálás kell legyen neki. Majláth Béla és Bártfai Szabó László munkái is nélkülözhetetlenek. Ez azonban inkább csak a filológiai része a dolognak. Történészileg az én számomra az etalon 60

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

B

Page 61

E S Z É L G E T É S

O

P L A T K A

A

N D R Á S S A L

Kosáry Domokos volt, aki nagyon nagy hálára kötelezett engem emberileg és szakmailag egyaránt azzal, hogy foglalkozott velem. Elmehettem hozzá két-három hónaponként, együtt ebédeltünk, jártam a lakásán, végigbeszélgettünk egy-egy délutánt, hoztam egy cédulát néhány címszóval, elmondtam a problémáimat. Õ elmagyarázta, hogy ezt vagy azt hogyan látja, megvitattuk a kérdéseket. Tehát õnélküle ez a könyv feltehetõleg nem lett volna az, ami. És õ nemcsak szakmai színvonalat, hanem egy bizonyos szellemiséget is képviselt. Talán õ az, akinek a leginkább lekötelezve érzem magam. Nagyon sok mindenben Gergely András munkái szintén alapvetõek ezen a téren, és András nekem régi jó barátom. És hasznát vettem mások, így a sajnálatosan korán elhunyt Laczkó Mihály interpretációinak is. – Itthon szokott publikálni… – Keveset. – Keveset és válogatott lapokban, ahogy elnéztem. Figyelõ, Heti Válasz. 2008 elején a Figyelõben volt egy publicisztikája a magyar válságról. Ebben arról írt, hogy az egész ország túl van feszülve… Abban látja a feszültség okát, hogy vannak struktúrák, de ezek a struktúrák üresek. – Ezt idéztem, Esterházy Péter fogalmazott egyszer így nekem egy magánbeszélgetésben. De más példát mondok. Egyszer rávettek a Magyar Televíziónál, hogy csináljak egy kötetlen, olyan beszélgetésszerû interjút Mádl Ferenccel, aki akkor államelnök volt. Azt mondták, azért legyek én az elnök partnere, mert se ide, se oda nem tartozom, egyik szekértáborba sem. – Jól érzi magát ebben a szerepben? – Hát, igyekszem tartani magam. – Erõfeszítést azért igényel. – Igen, persze. Jó, természetesen mindenki tartozik valahova származása, neveltetése, tapasztalatai, meggyõzõdése szerint. Én nyilvánvalóan polgári liberális vagyok. A liberalizmus Svájcban kicsit mást jelent, mint sokan ezt itt gondolják, de ebbe most ne menjünk bele. – Kicsit keserûen mondta ezt a szekértáborhoz nem tartozást… – Nem, inkább a szekértáborok léte keserít el itt az országon belül. Szóval azt kérdeztem Mádl Ferenctõl, hogy az országnak ez a kettészakadása és ez az engesztelhetetlenség, amivel egymással a táborok szembenállnak, mindennek nem lehetnek-e történelmi gyökerei olyan értelemben, hogy ebben a térségben évszázadokig egzisztenciális kérdésként forgott fönn az, hogy „vagy ti, vagy mi”. Nem lehetett hova visszavonulni, minden harc létharc volt. Erre õ – ha ezt most esetleg olvasni fogja, akkor talán nem fog megharagudni rám, ha azt mondom, hogy persze államelnökként, akinek a nemzet egységét kifejezni alkotmányos feladata, sok mást nem is mondhatott –, nos, õ azt felelte, hogy ezt nem így látja, mert azt gondolja: ha komoly, egzisztenciális veszélyrõl lenne szó, akkor a nemzet egységes lenne, és nagyon sok olyan terület van, amelyen nincsen elkülönülés. És ebben neki is igaza van. De nem tudok azért egészen szabadulni a gyanútól, hogy nincs-e a dolognak valami történelmi beidegzõdésre visszavezethetõ gyökere. – Igazából nemcsak a politikai szétszakadásra gondol az ember, hanem arra, amit leírt a Figyelõ-cikkben is: hogy teljesen mindennapi problémakezelésben is végletes indulatok tudnak pillanatok alatt kirobban61

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 62

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

I

N T E R J Ú

ni. Legyen szó akár közlekedésrõl, akár hivatali ügyintézésrõl, ami Nyugat-Európából nézve riasztó és teljesen irracionális. – Igen, de nincsen erre magyarázatom. A jelenség létezik, az nyilvánvaló. Talán fájó, amit mondok, de azt hiszem, az azért érzõdik, fõleg itt Budapesten, hogy nem nagyon nagy múltú a polgári középosztály. Budapestnek az 1989 elõtti évtizedekben való ipari felduzzasztása, a vidéki agrárproletariátusnak Budapestre való költözése felborított sok mindent, ami rendes menetben is lezajlott volna, csak természetesebben és szervesebben. Sok esetben az elsõ, második generáció lakik csak a városban, ami például Csehországban már nem így van. Mert õk 500 kilométerrel nyugatabbra vannak, és valamelyest más történelmük volt, szintén nem mindig könnyû, de mégis jóval szerencsésebb. A polgárosodás itt nyilvánvalóan fiatalabb. És mondjuk az én számomra, aki Svájcban nõttem föl, nagyon erõsen érzõdik az – és talán erre túl érzékeny is vagyok –, hogy Svájcban a konfliktusoknak a kezelési módja nem az, hogy „márpedig nekem igazam van!” Tehát nem túlfûtöttség, hanem kompromisszumkeresés: „Hát, akkor lássuk, most hogy tudunk közeledni?” Nem ez az „eb ura fakó”, hogy ki kit gyõz le, hanem az, hogy „na, lássuk, ez most mibe kerülne, hol kéne engedni, hol tudnánk megtalálni a középutat”. Ez eleve lényegesen békésebb és eredményesebb módja az együttélésnek, de persze elismerem: unalmasabb is. – Van más, Svájcból „honosítható” tapasztalat a kompromisszumkeresés mellett? – A tolerancia. Ez nyilván ugyanaz a fejezet, amirõl eddig beszéltünk, csak egy másik vetülete. A svájci társadalom három-, sõt – a rétorománokkal együtt – négynyelvû. Az utóbbi évtizedek fejleményeként körülbelül húsz százalék az országban élõ külföldi, és megférnek egymás mellett. Képzelje el Magyarországot kétmillió külföldivel. Ez az egymás mellett megférés olyan alap, a svájci társadalom tagjaiba gyermekkortól kezdve belénevelt tulajdonság, ami szerintem óriási érték. Ami azért nemcsak Magyarországon, hanem már Németországon belül is jóval kevésbé létezik. A Neue Zürcher szerkesztõjeként volt egy saját játékom. Amikor az ember szerkesztõként bement reggel a hivatalába, az íróasztalán mindig talált néhány olvasói levelet. Mindig a feladó megnézése nélkül bontottam föl a borítékot. Elolvastam az elsõ két mondatot, és tippeltem, hogy ez most Németországból jött vagy pedig Svájcból. A svájci olvasói levél rendszerint úgy kezdõdik, hogy „Húsz éve vagyok elõfizetõje a lapjuknak, amellyel általában nagyon elégedett vagyok. Engedjék meg, hogy ezúttal egy tévedésre figyelmeztessem önöket, mert úgy vélem, hogy…” – és akkor jött a lényeg. A német olvasói levél úgy kezdõdik, hogy „Azt gondolom, hogy lapjuk olvasójaként megkövetelhetem, egzaktul informáljanak engem. Közlöm önökkel, hogy…” Ez – azt hiszem – elég pontosan tükrözi a két világképet. (A beszélgetést Ablonczy Balázs készítette)

62

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

Page 63

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

M

E S S Z E L Á T Ó

Magyarics Tamás (AMERIKAI) ÁLOM ÉS VALÓSÁG Az Egyesült Államok elnökválasztási küzdelmének szereplõi lassanként ugyanolyan rendszerességgel jelennek meg nem csupán az amerikai választópolgárok otthonaiban lévõ televíziókészülékek képernyõjén, hanem – a globalizálódás egyik jeleként – a különbözõ külföldi hírcsatornákban is, mint talán minden idõk legsikeresebb szappanoperájának, a Dinasztiának hõsei. A két folytatásos „sorozat” szereplõinek a népszerûsége sok szempontból közös okokra vezethetõ vissza: azokra a mítoszokra, amelyekben az amerikai társadalom legtöbb tagja, sõt a külföldiek egy bizonyos része is hisz. A jelenleg is zajló elnökválasztás középponti témája az amerikai álom érvényességébe vetett hit megerõsítése. Az „amerikai álom” összetett fogalom. Legfontosabb elemei a „korlátlan és egyenlõ lehetõségek hazája”, a „szegénységbõl a gazdagságba” és a „faházból a Fehér Házba”. Az amerikai választók – rituálisan – minden szökõév novemberének elsõ hétfõjét követõ elsõ keddjén (idén november 4-én) többek közt arról is döntenek, hogy az „amerikai álom” él-e még. Az egyes jelöltekre leadott szavazatuk egyben azt is kifejezi, hogy hisznek-e ebben a mítoszban, illetve a versengõ politikusok közül ki az, aki a leginkább megtestesíti azt. Az „amerikai álom” mítosza az idei elnökválasztásban még talán a korábbinál is nagyobb jelentõségre tett szert, amennyiben a jelölteket mozgató szakértõk és érdekcsoportok a személyeket állították a középpontba az „ügyekkel” szemben. Tették ezt jól felfogott érdekbõl: egyrészt egyik elnökjelöltet vagy alelnökjelöltet sem lehet eladni elsõsorban ideológiai alapon (mint például 1980-ban és 1984-ben Ronald Reagant); másrészt eddigi politikai pályafutásuk során nem halmoztak fel olyan politikai tõkét, amivel eséllyel versenyezhetnének az elnöki illetve alelnöki székre. Sem Barack Obama, sem John McCain nem vádolható azzal, hogy túlzott mértékben elkötelezettek lennének a liberális, illetve a konzervatív eszmék iránt. A demokrata elnökjelölt, az elõválasztások íratlan szabályai szerint, a párt liberális törzsszavazóinak megnyerésére kellett hogy koncentráljon, különösen úgy, hogy legveszélyesebb ellenfele a liberális establishment kedvence, Hillary Clinton volt. Ennek megfelelõen a lehetõ legélesebbre hangolt liberális hangnemmel lépett az országos politika színpadára és a baloldali törzsszavazók összes „hívószavát” bevetette, elsõsorban a külpolitikai kérdésekben: az Irakban harcoló amerikai egységek haladéktalan visszavonását vagy feltétel nélküli párbeszéd a bush-i külpolitika „fekete bárányaival”, az iráni elnök Mahmud Ahmedinedzsáddal, a venezuelai Hugo Chávezzel vagy az amerikai elnökök évtizedes mumusával, (Fidel vagy Raúl) Castróval. A jelek szerint a csillogó retorikától elkábult lelkes támogatók nem nagyon vették figyelembe, hogy hõsük illinois-i szenátorként a kényes kérdésekben többnyire a „jelen” gombot nyomta meg az „igen” vagy a „nem” helyett – az általánosan elterjedt vélemények szerint legalábbis a 2004-es demokrata el63

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

Page 64

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

M

E S S Z E L Á T Ó

nökjelölõ konvención elmondott nagy sikerû beszéde óta az elnöki tisztségre vágyó Obama nem akart markáns politikai „nyomot” hagyni maga után. Barack Obama aztán, baloldali szavazóinak kiábrándulást okozva, Hillary Clinton legyõzése után villámgyorsan „középre” ment. Még felsorolni is hosszú azokat az ügyeket, amelyekben változtatott az álláspontján az elõválasztások után. Miközben korábban kiállt amellett, hogy az elnökjelöltek egyenlõen elosztott közpénzeken folytassák a kampányt, a támogatóinak lelkesedését és adakozókedvét látva változtatott az álláspontján. A fõleg a Demokrata Párt egyik legjelentõsebb bázisának tartott szakszervezetek nyomására korábban a szabadkereskedelmi megállapodások ellen lépett fel, ám közben egyik gazdasági tanácsadója, Austen Goldsbee útján „megüzente” a világnak (még pontosabban a kanadaiaknak), hogy nem kell szó szerint venni a kampány során tett ígéreteket. A második alkotmánykiegészítés a többség véleménye szerint feljogosítja az egyéneket, hogy fegyvert tartsanak (a kisebbség véleménye szerint ez a polgárõrség/milíciák tagjaira vonatkozik), és amikor a Legfelsõ Bíróság érvénytelenített egy fõvárosi törvényt, amely nagy mértékben korlátozta ezt a jogot, Obama szenátor támogatta a bírósági döntést annak ellenére, hogy korábban szigorúbb fegyverviselési szabályokat követelt. Ugyanakkor bírálta azt a legfelsõ bírósági határozatot, amely kizárólag emberölés esetén engedélyezné a halálbüntetést és kiskorú gyermekek megerõszakolása esetén nem; korábban a liberális fõáramhoz hasonlóan elvi alapon ellenzett minden halálbüntetést. Ha nem is 180, de legalábbis 120 fokos fordulatot hajtott végre Irak esetében is: a csapatkivonások nem kezdõdnének egy Obama-elnökség elsõ napján, 16 hónap alatt vonnák ki a harcoló egységeket, de több (tíz)ezer amerikai katona maradna biztonsági szolgálatokra valamint speciális feladatokra. Az embernek akár déja vu-érzése is támadhat: az Egyesült Államok nagyobb szabású vietnami beavatkozása azzal kezdõdött, hogy a Barack Obama által tudatosan példaképként és elõdként felhasznált John F. Kennedy több ezer „vízépítõ mérnököt” küldött Dél-Vietnámba. Ami pedig az autoriter vezetõkkel és diktátorokkal való párbeszédet illeti, immár feltételekhez kötötten hajlana erre Obama szenátor, s nem is szükségképpen a legmagasabb szinten. A – jóindulatúan – pragmatizmusnak nevezhetõ fordulat mögött kitapinthatóan Barack Obamának az a felismerése rejlik, hogy „balról” nem lehet elnökválasztást nyerni. A demokratákat 1972 óta kísérti George McGovern kampánya, amikor erre kísérletet tett – többek között azzal az ígérettel, hogy azonnal kivonja az amerikai csapatokat Vietnámból. A demokraták még egyszer tettek kísérletet erre: 1984-ben, amikor Walter Mondale minden idõk legsúlyosabb vereségét könyvelte el Ronald Reagannel szemben: egyetlenegy államban (a sajátjában, Minnesotában) és a fõvárosban, Washington D. C.ben nyert, miközben a republikánus politikus 49 államban utasította maga mögé vetélytársát. A „középrõl” való politizálás juttatta az ideológiailag (és erkölcsileg) is rendkívül rugalmas Bill Clintont a Fehér Házba. Tágabb perspektívában az 1990-es években a fõáramhoz tartozó baloldali pártok – a brit Munkáspárt Tony Blair vezetésével (a giddensi „harmadik út”) vagy a német SPD Gerhard Schröder alatt (Neue Mitte) – mind azzal érvényesültek, hogy sokat átvettek a konzervatív ellenfeleiktõl. Most egy ezzel ellentétes folyamat látszik kibontakozni: így a David Cameron vezette brit Konzervatív 64

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

M

1:49 PM

A G Y A R I C S

T

Page 65

A M Á S

:

( A

M E R I K A I

)

Á L O M

É S

V A L Ó S Á G

Párt „kizöldült”, és John McCain is egyre többet beszél a klímaváltozás megállításáról és a környezetvédelem fontosságáról. A demokrata elnökjelölt állásfoglalásaiban bekövetkezett változások másik oka abban keresendõ, hogy a párt elnökjelöltjei általában mindig hátrányban vannak republikánus ellenfeleikkel szemben a kül- és biztonságpolitika terén, valamint az úgynevezett értékek kérdésében. A demokraták többnyire hûen Woodrow Wilson szelleméhez a „liberális internacionalizmus” talaján állnak; a gyakorlatban ez eredetileg a vitás nemzetközi kérdések és konfliktusok tárgyalásos és megegyezésen alapuló rendezését, illetve a demokrácia békés úton való terjesztését jelentette. Már Wilson elnök is szembekerült a világról egy sokkal kevésbé idealisztikus képet valló republikánus ellenzékkel; egyik legkíméletlenebb bírálója Theodore Roosevelt korábbi elnök volt, aki az amerikai nagyhatalmi státus egyik legkövetkezetesebb támogatója és aktív építõje volt. (Az amerikai köznyelvben csak „TR”-ként ismert politikus John McCain példaképe.) Theodore Roosevelt illúziók nélkül tekintett a nemzetközi kapcsolatokra, és alapvetõen elfogadta az erõpolitika prioritását ezen a téren. Obama szenátor a keményedõ kül- és biztonságpolitikai állásfoglalásaival – többek közt nem zárta ki az Egyesült Államok egyoldalú akcióit terroristák ellen még egyes államok (így Pakisztán) területi szuverenitása megsértése árán sem – semlegesíteni kívánja a republikánusok elõnyét ezen a téren (a közvélemény-kutatások jelentõs McCain-elõnyt mutatnak ebben a kérdésben). Az „értékek” kérdése a tapasztalatok szerint a kül- és biztonságpolitikai kérdéseknél nagyobb súllyal esnek a latba, amikor a választópolgárok arról döntenek, kire adják a voksukat. A Demokrata Párt támogatói a liberális értékeket vallják, ami az Egyesült Államokban – többek közt – az abortuszhoz való alkotmányos jog támogatását, a fegyverviselés drasztikus korlátozását, a halálbüntetés eltörlését, az egynemûek házasságának, de legalábbis az együttélésüknek jogi elismerését, valamint a felsõoktatásban és a munkahelyeken az elsõsorban etnikai/faji kisebbségi csoportokat megilletõ ún. pozitív diszkrimináció támogatását jelenti. Jelen pillanatban, legalábbis 1968 óta, amikor a „csendes többségnek” elege lett az évtized sokféle – és sokszor erõszakos – mozgalmából és a „hagyományos” értékeket támadó ellenkultúrából, a fenti álláspontokat többnyire, igaz, nagyon hangos, különbözõ erejû és szervezettségû kisebbség képviseli. Ami választási politikai nyelvre lefordítva annyit jelent, hogy ilyen programmal legfeljebb látogatóként lehet a Fehér Házba jutni, bennlakóként nem. Mindennek alátámasztására mindössze annyit szükséges itt említeni, hogy az utolsó tíz elnökválasztásból hetet a mindezen kérdésekben ellentétes, azaz a többség véleményét magukévá tévõ republikánus jelöltek gyõztek. A két demokrata elnök közül Jimmy Carter újjászületett keresztényként konzervatív társadalmi elveket vallott, míg Bill Clinton rugalmasan képviselt elveket: így például választási ígéretét megszegve nem nagyon küzdött azért, hogy a homoszexuálisok nyíltan vállalhassák nemi identitásukat a fegyveres erõkben. Barack Obama, tanulva demokrata elnökjelölt elõdjeinek kudarcából, a fenti kérdésekben sokkal pragmatikusabb álláspontot foglal el, mint a demokrata fõáram. Hosszabb elemzés helyett elég az amerikai liberálisok egyik „szent tehenét”, a „pozitív diszkriminációt” említeni: az illinois-i szenátor etnikai/faji alapokról inkább „osztályalapra” helyezné át 65

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

Page 66

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

M

E S S Z E L Á T Ó

a programot; azaz az anyagi helyzettõl tenné függõvé azt, hogy ki részesülhet elõnyben fõiskolai és egyetemi vagy munkaerõ-felvételkor.1 Összességében tehát megállapítható, hogy Barack Obama a kül- és biztonságpolitikában, valamint az „értékek” terén sokat átvett a republikánusoktól – természetesen a megfelelõ hivatkozások mellõzésével. Döntését mindenekelõtt két tényezõ indokolta: a Demokrata Párt baloldalának, a radikális liberálisoknak nincs „hovᔠmenni: õrá kell szavazniuk, ha nem akarják, hogy megismétlõdjenek a 2000-es választáson történtek, amikor az establishment-ellenes, fogyasztóvédelmi és „zöld” Ralph Nader például több százezer szavazatot kapott Floridában, ahol körülbelül 500 vokson múlt, hogy George W. Bush és nem Al Gore lett az elnök. A nyomósabb érv: a McCainéhez hasonló pozíciók elfoglalásával Barack Obama a személyek közötti szintre próbálja átállítani a két jelölt közötti versengést (a demokrata elnökjelölt a szeptember 25-i vitában többször is egyetértését fejezte ki „John” álláspontjával). Ebben a „szépségversenyben” számos elõnnyel rendelkezik: fiatal, dinamikus, kiváló szónok és – elsõsorban a fiatalok között – karizmatikus erõvel rendelkezik. Sarkosabban fogalmazva: mindent megtesz azért, hogy a látszatpolitizálás irányába vigye az elnökjelöltségi vetélkedést, amihez jelentõs hátszelet kap az ugyancsak ebben érdekelt média tekintélyes részétõl. John McCain demokrata ellenfelétõl eltérõen pontosan ellenkezõ utat járt be. Az arizonai szenátor függetlenségérõl és – esetenként – kiszámíthatatlanságáról vált ismertté. Szenátorként több esetben is kivívta a republikánus establishment rosszallását. 2000-ben a vallási fundamentalisták – egy nagyjából negyvenmillió fõs republikánus törzsszavazó réteg – két emblematikus vezetõjét, az azóta elhunyt Jerry Falwellt és Pat Robertsont „az intolerancia ügynökeiként” emlegette. Olyan közös törvényjavaslatot nyújtott a szenátus egyik legliberálisabb tagjával, Russell Feingolddal együtt, amely a republikánusok számára némileg hátrányos módon szabályozza a kampányfinanszírozást. Majd a szenátus legliberálisabb tagjával, Edward Kennedyvel egy liberális szemléletûnek nevezhetõ törvényjavaslatot terjesztett a törvényhozás elé az illegális bevándorlás kezelésére, noha a republikánus „keményvonalasok” a határõrizet szigorítását követelik elsõsorban. Röviden: a függetlenek és az ún. Rockefeller-republikánusok (a fõáramtól balra álló, liberálisabb szemléletû republikánusok, akik például az abortusz kérdésében mérsékelt álláspontot foglalnak el) támogatták elsõsorban. Barack Obamával összehasonlítva az õ feladata az volt, hogy „középrõl” indulva mozduljon el jobbra, a törzsszavazók megnyerésére, míg Obama „balról” indulva tesz most kísérletet a „közép” megnyerésére. Ez gyakorlatilag a két választási gyõzelmet kovácsoló Karl Rove stratégiája volt: számítása szerint – ami bevált – elég a törzsszavazókat meggyõzni és minél magasabb arányban mozgósítani. McCain azonban aligha nyerhet ezzel a stratégiával: 2000-ben és 2004-ben nagyjából ugyanannyian vallottak magukat demokratának és republikánusnak, most viszont nagyjából 10 százalékpont van a két csoport között – a demokraták javára. 1

A két elnökjelölt, de elsõsorban Barack Obama nézeteinek változásáról lásd Charles KRAUTHAMMER: A Man of Seasonal Principles, The Washington Post 2008. július 4., A17; Karl ROVE: A Tale of Two Flip-Floppers, The Wall Street Journal Online 2008. július 24., A13, http://online.wsj.com/article/ SB121685888325079319.html?mod=rss_opinion_main.

66

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

M

1:49 PM

A G Y A R I C S

T

Page 67

A M Á S

:

( A

M E R I K A I

)

Á L O M

É S

V A L Ó S Á G

Mindenesetre McCain szenátor sem nagyon maradt le Barack Obama mögött az álláspontjainak változtatásában. Noha korábban akár évtizedekben mérte az amerikai katonai jelenlét hosszát Irakban, újabban már arról beszél, hogy elsõ (s adott esetben valószínûleg az utolsó is) elnöki ciklusa végéig hazahozza a katonákat a közel-keleti országból. Kezdetben „zöld” konzervatívként kezdte meg a kampányát az elõválasztások alatt, most már mindebbõl nem sok maradt, és az olajfüggõséget a part menti fúrásokkal akarja megoldani – ami egyrészt nem old meg semmit a kitermelhetõ mennyiség miatt, másrészt csak prolongálja az Egyesült Államok olajfüggõségét. Ráadásul az általa választott alelnökjelölt, az alaszkai kormányzó Sarah Palin teljes mellszélességgel támogatja azt a tervet, amely a vadrezervátumok egyes részein létesítene olajkitermelõ berendezéseket. Az illegális bevándorlókkal kapcsolatos álláspontját is feladta, és minden kertelés nélkül kijelentette, hogy ha szavazásra kerülne a sor a törvényhozásban, a saját törvényjavaslata ellen voksolna. (Ilyen mértékben még a 2004-es demokrata jelölt, John F. Kerry sem csinált hátraarcot: õ mindössze úgy szavazott egy törvényjavaslat ellen, hogy elõször támogatta azt.) Az arizonai szenátor különösen a gazdasági kérdésekben árul el komoly hiányosságokat, ami egy olyan választási évben, amikor a megkérdezettek hatvan százaléka a gazdasági kérdéseket teszi elsõ helyre, nem sok jót ígér neki. McCain egyfajta csúcsot állított be abban a tekintetben, hogy miként lehet homlokegyenest ellenkezõ álláspontot elfoglalni ugyanabban a kérdésben: a Lehmann Brothers, az AIG, a Merrill Lynch, a Fannie May és a Freddie Mac bankházak, biztosítótársaságok és befektetési intézmények csõdjét vagy csõd közeli helyzetét látva szeptember 22-én még arról beszélt, hogy a gazdaság alapjai „szilárdak”, majd másnap azzal kellett korrigálnia önmagát, hogy õ a „munkásokat” értette a „szilárdak” alatt. Egy közkeletû megjegyzés szerint nem lehet kellõképpen alábecsülni az (amerikai) választópolgárok intelligenciáját, de ezek a megjegyzések valószínûleg nem növelik McCain támogatottságát. A fentiek ismeretében nem lehet csodálkozni azon, hogy a McCain-tábor is inkább a jelölt személyes hátterére koncentrál, mivel az még mindig „piacképesebb”, mint meglehetõsen gyorsan változó nézetei. A republikánusok az alelnökjelölt-választással még inkább a személyekre kívánják irányítani az emberek figyelmét az „ügyek” helyett. Sarah Palinnél úgymond vékonyabb rezümével talán csak Barack Obama rendelkezik a két elnök- és a két alelnökjelölt közül. A korábban egy 6500 fõs alaszkai város polgármestere, majd a 650 000 lakosú tagállam kormányzónõje életrajzában is inkább azok az elemek dominálnak, amelyek a kérdések rugalmas kezelésére (másképpen, a vélemények gyors változtatására) utalnak. Ennek legkirívóbb esete „a semmibe vezetõ híd” volt, amikor egy pár tucat ember által lakott kis szigetet akartak az alaszkai politikusok egy több százmillió – szövetségi forrásból származó – dollárba kerülõ híddal összekötni. Az ügy a hasonló jellegû kiadások közül is olyan botrányos volt, hogy végül nem lett belõle semmi. Palin asszony számára a kellemetlenséget az jelenti, hogy kiderült: mielõtt fellépett volna ellene, õ is támogatta a tervet. Azután arra is fény derült, hogy a két külföldi útja közül az egyik egy repülõtéri megállást jelentett Írországban, míg az iraki látogatás abban merült ki, hogy az iraki–kuvaiti határtól körülbelül száz méterre, de már az iraki oldalon találkozott az alaszkai nemzeti gárda Irakban szolgáló egységeivel. A re67

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

Page 68

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

M

E S S Z E L Á T Ó

publikánusok ezzel szemben a „dolgozó, családot nevelõ és mélyen vallásos” nõtípust próbálják Palin személyében „eladni”2 – alig titkolt párhuzamot vonva a demokrata nõideált megtestesítõ Hillary Clintonnal, aki magánéletétõl kezdve számos erkölcsi skrupulusig bezáróan szinte mindent feláldozott politikai karrierje érdekében, s a politikai korrektség keretein belül maradva lenézi a „családanya”-típust (ahogy egy ízben kijelentette: a konyhát nem az õ számára találták ki). Ha az „én” társadalmának jellegzetes alakját keressük, a New York-i szenátor asszonyban gyakorlatilag minden jellemvonást megtalálunk. A demokraták alelnökjelöltje, Joseph Biden delaware-i szenátor talán a legkevésbé archetipikus amerikai modell, de mindenesetre nála is hangsúlyozzák, hogy munkáscsaládból származik, self-made man, aki még mindig puritán módon él és naponta vonattal jár be Washingtonba. Miután az amerikai választók – egyes különleges eseteket leszámítva – az elnökök és nem az alelnökök személyére és programjára szavaznak, a továbbiakban Barack Obamának és John McCainnek az „amerikai álomba” való beágyazottságát érdemes részletesebben vizsgálni, hiszen a fenti elemzés értelmében ez a tényezõ döntõ lesz a soron következõ elnökválasztás során. A korábbi választásokat figyelembe véve a mostani abból a szempontból tûnik „történelminek” (ezt az elkoptatott jelzõt használva), mert ideológiailag talán soha nem álltak ennyire közel egymáshoz a két nagy párt elnökjelöltjei, és a kampánymenedzserek az utóbbi évtizedekben – kivéve talán Ronald Reagant – talán soha nem próbálták ezt a tényt palástolni a választók elõtt a jelöltek személyének elõtérbe helyezésével. (Gondoljunk csak az 1992-es Clinton-kampány jelszavára: „A gazdaság, te ostoba!”) Mindez „negatív” módon is igaz: a két tábor óriási energiákat fektet abba, hogy a politikai ellenfél személyét és hitelét aláássa, és a fentiek fényében ez nem is tûnik nagyon nehéz feladatnak. Általánosságban azt lehet mondani, hogy a korábbi évek Barack Obamája és John McCainje majdnem hogy csak nyomokban emlékeztet a két jelenlegi elnökjelöltre. Obama szenátor, saját állításaival ellentétben, nem egy teljesen „kívülrõl” jött politikus, nem egy Gatsby,3 hanem az Egyesült Államok egyik leghírhedtebb politikai gépezetének, a chicagói demokrata gépezetnek a jóvoltából indult el politikai pályáján. Politikai karrierjét, kiváltképpen elnökválasztási kampányát arra építette, hogy a politikai pártok fölött kizárólag az ország érdekeit nézi, miközben az egész szenátus legkövetkezetesebben a liberális oldalon voksoló tagja, és mindössze egyetlenegy – amúgy jelentéktelen – kétpárti törvényjavaslat fûzõdik a nevéhez. Állítása szerint ellene van mindenféle faji és vallási bigottságnak, ugyanakkor húsz évig szoros barátság fûzte ahhoz a Jeremiah Wright tiszteleteshez, aki keresztnevéhez méltóan többször kárhoztatta az Egyesült Államokat. Felesége, Michelle Obama, miután elit egyetemekre járt és több százezer dolláros fizetést húzott egy chicagói kórháztól, az elõválasztások alatt kijelentette, hogy most tud elõször az életében büszke lenni az Egyesült Államokra.4 Sokan 2 Lásd Chrystia FREELAND: Sarah Palin is a true feminist role model, Financial Times 2008. szeptember 2., 11. 3 Vö. Charles KRAUTHAMMER: The Perfect Stranger, The Washington Post 2008. augusztus 29., A15. 4 Errõl bõvebben lásd Mark DAVIS: Hate is Not to Be Endlessly Analyzed, Real Clear Politics 2008. március 19.,

http://www.realclearpolitics.com/articles/2008/03/obama_speech_not_enough.html.

68

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

M

1:49 PM

A G Y A R I C S

T

Page 69

A M Á S

:

( A

M E R I K A I

)

Á L O M

É S

V A L Ó S Á G

felhúzzák a szemöldöküket akkor is, amikor Barack Obama szinte már kóros önbizalmának különbözõ jeleivel találkoznak: ott indította kampányát, az illinois-i Springfieldben, ahonnan Abraham Lincoln indult el az 1860-as elnökválasztás során; önmagát többször John F. Kennedyhez hasonlította (némi joggal, mert Kennedy politikusi teljesítménye elmaradt a magáról alkotott „szupersztár” képétõl); Berlinben ott kívánt beszédet mondani, ahol korábban csak John F. Kennedy és Ronald Reagan szólalt fel a berlini fal felállításakor, illetve akkor, amikor Reagan elnök felszólította a szovjet vezetõt, hogy „Gorbacsov úr, bontsa le azt a falat!”; s végül – ugyancsak Kennedyt utánozva – nem a konvenció színhelyén, hanem a szabadban, ez esetben a denveri Invescofutballstadionban mondta el ún. elfogadó beszédét gigantomániás, görög oszlopos háttér elõtt.5 McCain szenátornak a magáról kialakított imázsa sem teljesen foltmentes. A Hanoi Hilton gúnynevû börtönben töltött öt évben megkérdõjelezhetetlenül szilárd erkölcsi tartásról tett tanúbizonyságot, többek közt azzal, hogy semmilyen kedvezményt sem volt hajlandó elfogadni fogva tartóitól csak azért, mert az édesapja az Egyesült Államok csendes-óceáni hadiflottájának a parancsnoka volt. Az ezt követõ évek azonban már ellentmondásosabbak voltak. Konzervatív elvekkel ellentétes módon még házas emberként kezdett új viszonyt jelenlegi feleségével. A szenátusban többször együtt tudott dolgozni demokratákkal, de az utóbbi években az esetek kilencven százalékában támogatta George W. Bush inkább megosztó, semmint konszenzusra törekvõ politikáját, miközben a pártpolitikától független politikusként próbált megjelenni a nyilvánosság elõtt. Igaz, 2001-ben és 2003-ban ellenezte az elnök elsõsorban a magas jövedelemmel rendelkezõket elõnyben részesítõ adócsökkentését, de elnökjelöltként bejelentette, hogy most már támogatná azok megújítását, amikor 2010-ben lejárnak. Korábban sokat támadta a Donald Rumsfeld vezette védelmi minisztériumot, illetve az ideológiai alapot szolgáltató ún. neokonzervatívokat, így Paul Wolfowitzot, Douglas Feitht, vagy Richard Perle-t. Az elnökválasztási kampányban azonban számos neokonzervatív feltûnt a republikánus elnökjelölt körül (például Robert Kagan, William Kristol, Max Boot és Gary Schmitt), akik külpolitikai nézeteit egyre inkább feketére és fehérre festik, s olyan rendkívül ellentmondásos javaslatokat fogadtatnak el vele, mint például egy sehová sem vezetõ Demokráciák Szövetsége, amelynek egyik elõrelátható következménye minden bizonnyal az lenne, hogy Kína és Oroszország még karakteresebben ellensúlyozó politikát folytatna az Egyesült Államokkal szemben.6 Mégis mi az, ami miatt Barack Obama nyilvános fellépései lassanként elhomályosítják a különbözõ hírességek hasonló eseményeit, s annak ellenére, hogy a „szabályok szerint” McCainnek súlyos hátrányban kellene lennie az elnökválasztási küzdelemben a népszerûtlen elnök, a válságos állapotban lévõ gazdaság, valamint az egyre fogyatkozó támogatottsággal bíró iraki háború miatt, nem is szólva a történelmi trendekrõl, amelyek alapján egy párt legfeljebb kettõ vagy – jó esetben – három ciklust tud kitölteni a 5 Minderrõl lásd bõvebben Gerard BAKER: Obama’s credibility gap is visible, The Australian 2008. 6 Lásd errõl bõvebben McCain’s worrying foreign policy, Financial Times 2008. május 17., 8.

69

szeptember 13.

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

Page 70

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

M

E S S Z E L Á T Ó

Fehér Házban, mielõtt a választók a másik nagy pártnak adnak esélyt a kormányzásba belefáradt és beleszürkült regnáló párt helyett, tehát miként történhetett, hogy a republikánus szenátort és demokrata ellenfelét mindössze néhány százalékpont választja el egymástól? Mindkét jelölt esetében a személyes adottságok, s mindkettejük – egymástól különbözõ – „igazi amerikaisága” adja meg mindenekelõtt erre a kérdésre a választ. Nem véletlen, hogy a republikánus kampánystáb 2004-ben azt sulykolta a köztudatba, hogy John F. Kerry Európában járt iskolába és – horribile dictu – franciául is beszél. (A Republikánus Párt egyik akkori legbefolyásosabb politikusa, Tom DeLay texasi képviselõ idõnként úgy kezdte a beszédeit, hogy „Bonjour, Mesdames et Messieurs – mondaná Kerry szenátor, ha Õ állna itt Önök elõtt.” A mondat mindig nagy tetszésnyilvánítást és füttykoncertet váltott ki.) Most egy kampányfilmben Barack Obama berlini fogadtatása az adu ász, illetve a demokrata jelöltnek az Egyesült Államok átlagválasztói elõtt nem túl szerencsés megjegyzése, mely szerint õ „világpolgár”. A két jelölt elkeseredett küzdelmet vív azért, hogy ki a „nagyobb amerikai” a másiknál – s ezen az Egyesült Államokban senki nem lepõdik meg, sõt azt kifogásolná, ha egy jelölt nem hangsúlyozná ezt. Barack Obama az eddigi amerikai elnökjelöltek sorában valóban egyedi és úttörõ szerepet tölt be. Korábban is voltak színes bõrû elnökjelöltek (például Jesse Jackson a maga „Szivárvány Koalíciójával”), de õk hangsúlyozottan elsõsorban az afro-amerikaiakat képviselték, és – többek közt – emiatt esélyük sem volt szélesebb társadalmi támogatottságra szert tenni. Az identitásuk hangsúlyozásával az Egyesült Államokban egy kisebbségi csoport tagjainak könyvelték el õket, akik ezért nem érthetik meg, és ebbõl következõen nem is tudnák képviselni megfelelõen az Egyesült Államok állampolgárainak többségét. Obama viszont kezdettõl fogva tudatosan törekedett arra, hogy ne lehessen beszorítani ebbe a skatulyába; ez eleinte olyan jól sikerült neki, hogy a demokrata párti elõválasztások kezdetén az afro-amerikaiak többsége még Hillary Clintont támogatta, mert Obama szenátor nem volt eléggé „fekete” a számukra. Az illinois-i szenátor politikai ösztönei azonban ebben az esetben is jól mûködtek: teljes mértékben tudatában volt annak, hogy egyedül az afro-amerikaiak támogatása még a Demokrata Párton belül is kevés lenne a gyõzelemre, nem is szólva az országos választásról, amikor az afroamerikaiak gyakorlatilag függetlenül attól, hogy ki a demokrata elnökjelölt, úgyis azt támogatják – az utóbbi két elnökválasztás alkalmával kilenctizedük döntött így. Barack Obama még egy elõrelátó döntést hozott a demokrata elõválasztások elõtt. Hillary Clinton és tanácsadói – mindenekelõtt Mark Penn – abból indultak ki, hogy nincsen egy „Egyesült Államok”: kizárólag regionális, etnikai, faji, politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális választóvonalak által szabdalt miriádnyi „Egyesült Államokról” lehet beszélni. Az Obama-csapat David Axelrod vezetésével azonban felismerte, hogy az „amerikai álom” érvényességének megerõsítése az emberekben sokkal nagyobb visszhangra találhat, mint az egyes kérdések mikromenedzselése. A fenti megközelítésekbõl adódóan Hillary Clinton részletesen beszélt egyes szakpolitikai kérdésekrõl, miközben Barack Obama lelkesítõ és közérthetõ beszédeket mondott kevés tartalommal – amit a jelek szerint többre értékelt a demokrata elõválasztáson részvevõk többsége, mint a szakszerûbb, de szárazabb szónoklatokat. Barack Obama talán egyetlen témában volt 70

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

M

1:49 PM

A G Y A R I C S

T

Page 71

A M Á S

:

( A

M E R I K A I

)

Á L O M

É S

V A L Ó S Á G

rendkívül aprólékos és közlékeny: a saját élettörténetére szinte minden egyes beszédében kitért függetlenül attól, hogy éppen milyen témáról beszélt. Meg kell jegyezni azt, hogy ezt részben kényszerûségbõl is tette: az amerikai politikai élet egyre személyesebbé válása miatt kompenzálnia kellett azt a tényt, hogy majdnem mindegyik ellenfeléhez viszonyítva ismeretlennek számított az országos politikában – és még mindig, bõ egy évvel az elõválasztási küzdelmek kezdete után, az elnökké választása elõtt álló egyik legnagyobb akadály is az, hogy a választók nem ismerik eléggé. Ennek a hátránynak a leküzdésére a legrövidebb és legtöbb sikerrel kecsegtetõ út Obama szenátornak, hogy belehelyezi magát az „amerikai álomba”, ami az Egyesült Államok minden egyes állampolgárának a szíve mélyén ott lapul. (Meg kell jegyezni, hogy az „amerikai álom” érvényessége nem szorítkozik az Egyesült Államokra: a világban nagyon sokan osztják ezt a gondolatot, és nem véletlen, hogy még mindig az Egyesült Államok az elsõ számú bevándorlási célország.) Obama szülei révén magában foglalja ezt a „belsõ” és „külsõ” álmot: anyai ágon az Egyesült Államok egyik „legamarikaibbnak” tartott államából, Kansasbõl származik, míg az édesapja kenyaiként kapott lehetõséget arra, hogy az Egyesült Államokban tanuljon.7 Mostohaapja indonéz volt, és Barack Obama iskolái egy részét Indonéziában végezte, amivel még tovább színezte a „bevándorlói” hátterét. Ugyanakkor az Egyesült Államok egyik leghíresebb egyetemére, a Harvardra járt, majd Chicagóban az egyetemen tanított és szociális munkásként is tevékenykedett. Röviden: Barack Obama pár évtized alatt földrajzilag (Hawaiitól a keleti partig és a Középnyugatig), társadalmilag és politikailag szinte az egész amerikai „élmény” (experience) minden egyes fázisát bejárta, s ennek az útnak során saját maga ismételt megújításával bebizonyította, hogy „amerikai álom” nem vesztette el az érvényét a 21. században sem. A választópolgárok jelentõs része nem a szakpolitikai kérdések alapján támogat egy-egy politikust, hanem azon az alapon, hogy mennyire tud az illetõvel azonosulni, mennyire „magunk közül” való a jelölt. Barack Obamában bevándorlók, színesbõrûek, társadalmilag hátrányos helyzetben lévõk éppúgy azonosulni tudnak, mint a már karriert befutottak, mert mindnyájukban megerõsíti az érzést, hogy az Egyesült Államok az élhetõ világok legjobbika, és jól választottak, amikor ott akarnak élni és boldogulni. John McCain egy másik, hasonlóképpen vonzó személyes alternatívát kínál a választóknak. Az arizonai szenátor amerikai gyökerei korábbra nyúlnak vissza, mint ellenfeléi: a skót-ír bevándorlókig, akiknek elszántsága és becsületkódexe hosszú idõn keresztül mércét jelentett elõször a gyarmati Amerikában, majd az Egyesült Államokban is. Annak ellenére, hogy kiváltságos családba született – nagyapja és édesapja is a haditengerészet magas rangú tisztjei voltak –, nem élt azokkal a lehetõségekkel, amelyek emiatt elõnyt biztosítottak volna számára, még akkor sem, amikor hadifogolyként az élete forgott kockán. Ugyancsak annak ellenére, hogy a politikai elitbe született, megtartotta harcias individualizmusát – az „amerikai álomnak” ezt a másik középponti elemét –, és az igaza érdekében sokszor nem kímélte saját pártját vagy párttársait sem. (Sokan ezt a 7 Részletesebben lásd Andrew SULLIVAN: High noon in duel for White House, The Sunday Times 2008. augusztus 24., 10–11.

71

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

Page 72

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

M

E S S Z E L Á T Ó

McCaint sírják vissza a politikai okokból a különbözõ érdekcsoportoknak egyre inkább megfelelni vágyó elnökjelöltnél.) McCain egyben egy bizonyos lázadó típust is megtestesít, aki sokszor keményen bírálta a szövetségi intézményeket, és kiállt a nagyobb egyéni felelõsség és szabadság mellett. Politikai balszerencséje, hogy pontosan az elnökválasztás elõtti sorsdöntõ hetekben került válságba az a pénzügyi rendszer, amelynek a szövetségi ellenõrzéstõl való mentességét – a deregulációt – következetesen támogatta, és most ebben a kérdésben is hátraarcot kellett csinálnia. Végül érdemes egy rövid megjegyzés erejéig a külföldi reakciókat áttekinteni. Az utóbbi két elnökválasztással ellentétben, amikor a legtöbb külföldi országban az „internacionalistábbnak” tartott jelöltet favorizálta a közvélemény – 2000-ben Al Gore-t és 2004-ben John F. Kerry-t – a túlzottan „amerikainak” tartott George W. Bushsal szemben, most mintha ellentétes lenne a helyzet. Egy Barack Obama-elnökség nem csupán azért tenne jót az Egyesült Államok külföldi megítélésének, mert Obama szenátor nem George W. Bush, hanem azért is, mert a világon nagyon sok emberben helyreállna vagy megerõsödne a hit, hogy az Egyesült Államok még mindig megújulásra képes ország – s nem csupán belpolitikailag, hanem kül- és biztonságpolitikailag egyaránt. A nemzetközi közösségben végbemenõ átalakulásokat, a hatalmi átrendezõdéseket és a határokon átnyúló, az egész emberiséget érintõ kihívásokat figyelembe véve pedig kívánatosnak látszik, hogy az Egyesült Államoknak a korábbi évtizedekben a világ nagyobbik részén kivívott presztízse és tekintélye helyreálljon. A kérdés persze az, hogy az, amit eddig láttunk Barack Obamából, (amerikai) álom vagy valóság-e.

Gépkocsival a tauri pusztán

72

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

Page 73

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

M

E S S Z E L Á T Ó

Mráz Ágoston Sámuel A POLGÁRI ELLENZÉK SZEREPFELFOGÁSAI NÉMETORSZÁGBAN „Az ellenzékben az ember vagy a nyilvánosságnak vagy a papírkosárnak dolgozik.” (Volker Kauder, a CDU/CSU frakcióvezetõje)

A politikatudomány az egyik közkeletû definíció szerint a hatalom tudománya, talán ezért is bíbelõdik ritkán a hatalomért legfeljebb csak sorban álló ellenzék szerepével és mûködésével. A szakirodalom szûkössége azonban nem jelenti azt, hogy lényegtelen kérdésrõl volna szó. Az erõs, felkészült, hiteles, egyszóval népszerû ellenzék elõbbutóbb hatalomra kerül.1 Az ellenzékbõl kormányra vezetõ úton különösen fontos, hogy az adott párt miként tekint magára. Mit válaszol a „kik vagyunk?” és „mit akarunk?” egyszerû kérdésekre, divatos szóval élve, mi az identitása.2 A magyar polgári ellenzék mind stratégiai kérdésekben („egy a tábor”), mind szervezeti megoldásokban (frakciószövetség) a német jobboldalt tartja példaképének. Ezért magyar nézõpontból is elgondolkodtató annak összefoglalása, hogy a Kereszténydemokrata Unió (CDU) és a bajor Keresztényszociális Unió (CSU) milyen szerepfelfogásokat követett hétéves ellenzéki idõszakában, hogyan tekintett saját szerepére, amikor elvesztette 2002-ben a választásokat, illetve amikor a 2005-ös elõrehozott választásokon csak hajszál híján kerekedett felül.

Az ideiglenes ellenzékiség Csak az örök optimistákat és a szemellenzõs pártkatonákat érte meglepetésként, hogy 1998-ban az agg Helmut Kohl tizenhat évi kormányzás után elvesztette a szövetségi választásokat. Dacára az újraegyesítésben betöltött szerepének, már 1994-ben is inkább baloldali kihívója, Rudolf Scharping alkalmatlansága miatt kerekedett felül, mintsem saját érdemeinek köszönhetõen. Történelmi mûve, az újraegyesítés ekkortájt nem volt túl népszerû: a nyugatnémetek sokallták a terheket, a keletnémetek hiányolták a megígért „virágzó vidékeket”.3 A hibát hibára halmozó, öregségére teljesen bizalmatlanná váló pártelnök-kormányfõ hosszú bizonytalankodás és a kijelölt utód megléte ellenére úgy döntött, 1998-ban is csak õ tudja gyõzelemre vezetni a CDU-t. Nem vette figye1 Feltéve, hogy koalícióképes. Az olasz kommunisták a hidegháború alatt elszigeteltségük miatt nem kormányozhattak. 2 A dolgozat fõ gondolatait bemutattam a 2008-as politológus vándorgyûlésen. 3 A „blühende Landschaften” Kohl elhíresült választási ígérete volt 1990-ben, amelyet a példa nélküli fejlõdés ellenére is sokan hiányolnak utólag.

73

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

Page 74

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

M

E S S Z E L Á T Ó

lembe, hogy a baloldal teljesen átrendezõdött. A belsõ hatalmi harcok helyett egy triumvirátus (Schröder–Lafontaine–Scharping) vette át az irányítást. Gerhard Schröder kancellárjelölt ráadásul a CDU régi önképét (a középosztály pártja) összekötötte a baloldal hagyományos, haladáspárti mondanivalójával. Az „új közép” jelszavával folyamatosan bõvítette táborát. Sõt a gyõztes baloldal 1998-ban sokak meglepetésére „vörös–zöld” koalíciót alkotott, külügyminiszterré téve az egyetemi diplomával nem rendelkezõ Joschka Fischert. Sokszoros vereség volt ez a CDU és Kohl számára, az „Altkanzler” (volt kancellár) mégis meg tudta õrizni befolyását. Pártja tiszteletbeli elnökké választotta, szoros szövetségese, a kancellárjelöltségrõl lemaradt Wolfgang Schäuble lett a párt elnöke és frakcióvezetõje, az akkor „Kohl kislányaként” csúfolt Merkel a párt fõtitkára. Még nem jött el a Kohl-korszak kritikájának ideje. A kereszténydemokratáknak szokatlan volt az ellenzéki szerep, egy egész generációnak kellett megtanulnia a kormányrúd és a végtelen ideig osztható posztok nélküli életet. Nem csoda, hogy a kiszámítható meglepetés ellenére hiányzott a világos ellenzéki koncepció és vízió. A párt megválasztott Kohl-párti vezetése és a volt kormánytisztviselõk az ellenzékiséget ekkor természetellenes, ugyanakkor csupán ideiglenes állapotként fogták fel. A CDU akkori értelmezése szerint a zöldekkel kiegészült baloldal morálisan és szakmailag is alkalmatlan az ország vezetésére. Következésképpen különösebb ellenzéki erõfeszítés nélkül, rövidtávon magától meg fog bukni. Ezt az ideiglenes ellenzéki szerepfelfogást jelzi, hogy a széleskörû kormányzati tapasztalatok ellenére alig születtek parlamenti beadványok a CDU részérõl.4 A párt ekkor még türelmesen várta a baloldal elkerülhetetlennek vélt bukását. Az események azonban másképp alakultak. 1999 márciusában felbomlott az SPD triumvirátusa, Oskar Lafontaine gazdasági csúcsminiszter egyik pillanatról a másikra minden tisztségérõl lemondott, s élesen bírálta Schrödert (késõbb új baloldali pártot alapított). A triumvirátus másik tagja honvédelmi miniszterként lassan kikopott a hatalomból. Így a belharcból a kancellár került ki gyõztesként: õ lett a párt elnöke. Az átrendezõdés azonban nem fenyegette a kormányzati munkát, vörös–zöld koalíció – a CDU meglepetésére – népszerû és egységes volt. Kiderült, hogy a zöldek mégis tudnak kormányozni. Schröder kancellár a cégvezetõkkel és a munkavállalói érdekképviseletekkel is állandó egyeztetést folytatott, a baloldal gazdasági inkompetenciáját ostorozó ellenzéki retorika üresnek bizonyult. A tanácstalanságot a CDU programalkotással próbálta elfedni. Látszólag aktív belsõ vita (500 módosító indítvány) után, 1999-ben új programot készített. A papiros azonban nem segített az ideiglenesség víziójának meghaladásában és az új ellenzéki szerep megtalálásában. Ehhez a Kohl-rendszerhez és magához Kohlhoz fûzõdõ viszonyt kellett volna újragondolni. Franz Müntefering késõbbi SPD-elnök ezt így fogalmazta meg: a CDU még mindig „a hidegháború pártjának” gondolta magát, az an4 Lásd Michael SCHLIEBEN: Politische Führung in der Opposition, bev. Franz Walter, VS Verlag für Sozialwissenschaften, Wiesbaden, 2007.

74

kommentar2008-5.qxd

M

R Á Z

10/17/08

Á

G O S T O N

1:49 PM

S

Á M U E L

Page 75

:

A

P O L G Á R I

E L L E N Z É K

S Z E R E P F E L F O G Á S A I

tikommunizmus összetartó ereje azonban az ezredfordulóra megkopott.5 Márpedig az antikommunizmusnak éppen Kohl kancellár volt a szimbolikus megtestesítõje a CDU-ban. Ellentétben a magyar közvéleményben élõ képpel, Kohl sohasem volt kritikán felüli a saját pártvezetõi körében: vitás kérdésekrõl kerülte a szavazást, elsõsorban a baloldallal és a baloldali sajtóval szembeni ellenségkép tartotta össze táborát. A politikai legendák szerint a magyarok 1989-es határnyitásáért is azért volt olyan hálás, mert az „új helyzet” épp egy pártgyûlésen ellene szervezett puccstól mentette meg. A kancellár inkább a párttagság körében volt népszerû, amelyet intenzív kapcsolattartásával (minden pártszervezet vezetõjét felhívta személyesen a születésnapján), illetve az igazságosság nevében a 90-es években folytatott jóléti programjával vívott ki magának. Az állóvízbe Kohl feketekasszája dobott követ. Kiderült: az újraegyesítés kancellárja megkerülte a demokrácia egyik alapelvét, az átlátható pártfinanszírozást, valakitõl vagy valakiktõl több millió márkát fogadott el, amelyet házi pénztárként kezelve pártcélokra fordított. Az addig érinthetetlen politikusból nagy tehertétel lett pártja számára. Különösen miután Kohl az „adott szavára” hivatkozva nem volt hajlandó elárulni, kitõl kapta az illegális márkamilliókat. Kohl ezzel jogszabályokat, az alkotmányt és a demokráciát is megsértette, s elbukott a CDU ideiglenes ellenzéki szerepfelfogásának a gazdasági kompetenciaelõny melletti másik axiómája is, a morális fölény. A rengés magával sodorta a kijelölt utódot, Wolfgang Schäublét is, aki túl közel állt Kohlhoz ahhoz, hogy szembeszálljon vele. Eljött Angela Merkel órája: 1999 karácsonyán cikket írt a „helyzetrõl”. A korábban szintén Kohl-bizalmas politikusnõ egyszerre szakított a volt kancellárral, bizalmasaival és saját elmúlt tíz évével, félreérthetetlen szavakkal: „A pártnak meg kell tanulnia mûködnie, fel kell vállalnia a küzdelmet ellenfelével a jövõben régi csatalova nélkül is, ahogy magát Helmut Kohl elõszeretettel nevezte. Mint gyermek a pubertás korában, el kell hagynia a szeretõ otthont, saját útját kell járnia.”6 2000 elején Merkelt választották a CDU elnökévé. A pártelnökség nem jelentett még teljhatalmat, s nem vezetett automatikusan a kancellárjelöltséghez. A Kohl-bizalmasok nem bíztak Merkelben, s inkább a párt frakcióvezetõjét, Friedrich Merzet támogatták. A kiváló szónok és agresszív politikus hírében álló Friedrich Merz ráadásul képes volt új szerepfelfogást kínálni pártjának, a konfrontatív ellenzékiséget. A vörös–zöld koalíció víziójával, a multikulturális társadalommal szemben alternatívát adott az asszimilációpárti „német fõkultúra” (deutsche Leitkultur) jelszóval. Hiába lett népszerû kormánykritikája miatt, elfeledkezett a belsõ építkezésrõl, amely a kancellár-jelöltséghez elengedhetetlen lett volna. Merkel ezzel szemben képtelen volt még ekkor pártjának elfogadható „identitást” kínálni. Hiába szakított 5 Münteferinget idézi Tina HILDEBRANDT: Vor dem Sprung, Der Spiegel 2001/11., 44 (http://wissen.spiegel.de/

wissen/dokument/dokument.html?id=18700132&top=SPIEGEL). „Die Partei muss also laufen lernen, muss sich zutrauen, in Zukunft auch ohne ihr altes Schlachtross, wie Helmut Kohl sich oft selbst gerne genannt hat, den Kampf mit dem politischen Gegner aufzunehmen. Sie muss sich wie jemand in der Pubertät von zu Hause lösen, eigene Wege gehen.” (Angela MERKEL: „Die von Helmut Kohl eingeräumten Vorgänge haben der Partei Schaden zugefügt”, FAZ 1999. december 22.) 6

75

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

Page 76

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

M

E S S Z E L Á T Ó

Kohllal az emberrel, a Kohl-korszak paternalista, jóléti politikájának nem tudott búcsút inteni, az igazságosság nevében még elõszeretettel követelt nyugdíjemelést. A konfrontatív ellenzékiség kialakítására tett kísérlete pedig hamvába holt, a „bûnözõ” Gerhard Schrödert rács mögött ábrázoló plakátkampányát félidõben vissza kellett vonnia pártja elégedetlensége miatt. Merkel és Merz vitáját egy nevetõ harmadik, Edmund Stoiber bajor kormányfõpártelnök oldotta fel. A keresztényszociális testvérpárt (CSU) vezetõje már bizonyított (1991 óta vezette a müncheni kormányt), miután bejelentette indulási szándékát, Merkelnek és Merznek nem maradt sok esélye.

A konfrontatív ellenzékiség Stoiber ideális választásnak tûnt. Egyrészt megtestesítette a Merz által képviselt „konfrontatív ellenzékiséget”. A bajor kormányfõ több beszédében is hangoztatta a konfrontatív ellenzéki szerep kialakításakor: „a CSU-tól tanulni annyit jelent, mint gyõzni tanulni”. Ezt a mondatot Merz és Merkel, a kormányzati sikerekkel nem büszkélkedõ szövetségi politikusok nem mondhatták volna utána. Merkeltõl elképzelhetetlenek lettek volna olyan mondatok mint: „Aki azt mondja: »Így tovább!«, az politikai nyugtatót osztogat, amely rövid távon bódít, hosszú távon mérgez.”7 Vagy: „Németország problémáját Gerhard Schrödernek hívják. S erre a problémára csak egy megoldás van: Mennie kell!”8 Még 2005. hamvazószerdai beszédében is élesen támadta Schrödert Stoiber, „ámokfutónak” minõsítve a kancellárt, akinek jelszava szerinte az „utánam az özönvíz” lehet. Másrészt Stoiber ideális alternatívának tûnt az egyre több gazdasági nehézséggel és emelkedõ munkanélküliséggel küzdõ Schröder kancellárral szemben. Függetlenül a német és a világgazdaság nehézségeitõl Bajorország ugyanis virágzott. Agrárországból pár évtized alatt fejlett ipari ország lett („laptop és bõrnadrág”), ahol a jobboldal is meg tudta õrizni a modernizáció ellenére a hegemóniáját. Azok megnyugtatására, akik szerint Stoiber kirohanásaival a konszenzuális német demokrácia alapjait rombolja, a bajor kancellárjelölt nem maradt adós a magyarázattal: „A német politikai kultúra mindazonáltal lehetne vitatkozóbb, hogy egy új konszenzust kidolgozzunk. Fatális tévedés, ha fontos politikai nézeteltérésekhez a negatív tudat ódiuma tapad, mert egy politikai párt fél, hogy veszít egy nyílt vitában.”9 A konfrontatív ellenzéki szerepfelfogás az utolsó pillanatig sikeresnek tûnt, Stoiber a választás estéjén már be is jelentette saját gyõzelmét. Végül mégis a „vörös–zöld projekt” kerekedett felül. A bajor kormányfõ késõbbi beszédeiben visszatérõen emlegette az õ és szerinte az ország rossz sorsát megpecsételõ hatezer szavazatot. Schröder sikerének titka a figyelemelterelés volt, a rossz gazdasági mutatók helyett elõször a keletnémetországi 7 Edmund Stoiber beszéde 2002. június 26-án, Berlinben. 8 Edmund Stoiber beszéde 2004 hamvazószerdáján, Passauban. 9 Edmund Stoiber beszéde 2002. június 26-án, Berlinben.

76

kommentar2008-5.qxd

M

R Á Z

10/17/08

Á

G O S T O N

1:49 PM

S

Á M U E L

Page 77

:

A

P O L G Á R I

E L L E N Z É K

S Z E R E P F E L F O G Á S A I

példátlan árvízrõl, majd az iraki háborúról beszélt. Az amerikaiak háborús céljától való elhatárolódással pedig egyszerre erõsítette a vörös–zöld koalíció szavazóinak identitását – hiszen mindkét párt pacifista alapokkal rendelkezett –, valamint az amerikaiakkal köztudottan szoros szövetséget szorgalmazó jobboldaltól való elhatárolódást. A választási vereség nem hozta azonnal a Stoiber által megtestesített ellenzéki szerepfelfogás bukását. Az alulmaradt kancellárjelölt kezdeményezésére még létrehoztak az új parlamentben egy „hazugságvizsgáló bizottságot”, miután kiderült, hogy a választási kampány érdekében a pénzügyminisztérium gazdasági elõrejelzései irreálisak voltak. A vizsgálóbizottság különösen a kancellár és minisztere felelõsségét kutatta abban, hogy tudtak-e már a választások elõtt a német költségvetés maastrichti kritériumokat megsértõ, magas deficittervérõl. A bizottság munkája egy éven keresztül húzódott, s nem ért el átütõ sikert. Schröder kancellár kabaréként kezelte meghallgatását, hangsúlyozva, hogy az õ feladata nem az adatok megbízhatóságának vizsgálata, hanem a kormányzás. Pénzügyminisztere pedig szaknyelvi fordulatok mögé bújva hárította el a felelõsségre vonást. A vizsgálat hatására nem bukott meg a Schröder-kormány, legfeljebb hitelességén esett csorba, amit retorikájával a CDU nem gyõzött erõsíteni. A bajor kormányfõ innentõl kezdve minden beszédének mottójául „az adott szó érvényes” (es gilt das gesprochene Wort) jeligét választotta. Sõt a 2005 nyarán, az elõrehozott választások miatt sebtében alkotott választási programot – hangsúlyozandó a különbséget – „õszinte program”-nak nevezte az unió „konkrétsága, precizitása és finanszírozhatósága miatt”.10

A reformpártoló ellenzékiség Stoiber és a CDU vereségének azonban volt egy nyertese is a kereszténydemokratáknál: a pártelnök. Angela Merkel hatalma gyors kiterjesztésére használta fel a helyzetet: Friedrich Merz helyére lépett mint frakcióvezetõ, õ lett a kormányzóképesség és a kormányellenesség fõ felelõse. A kancellárjelöltséget biztosítani akaró pártelnök több szimbolikus döntéssel erõsítette meg elsõbbségét. 2003 novemberében elõször nyilvánosan figyelmeztette, majd kizáratta a CDU-ból illetve a frakcióból Martin Hohmann képviselõt vitatott beszéde miatt. A német egység napján ugyanis a német demokratikus konszenzus alapjait kezdte ki az addig ismeretlen honatya: „A zsidók nagy számban aktívak voltak a [kommunista] vezetésben, illetve a Cseka-kommandók kivégzõosztagaiban. Ezért a zsidókat nem lenne alaptalan tettes népnek nevezni.”11 Szintén Merkel szimbolikus személyzeti politikájának volt része a 2005-ös államfõválasztás. A pártelnök ugyanis a jelöltlistákon addig fel sem merülõ Horst Köhlert ajánlotta szövetségi elnöknek. A hazugságvizsgáló bizottság bukásával a konfrontáción alapuló identitás is elvesztette létalapját. Kiderült, hogy a Stoiber által képviselt erõteljes támadásokkal, dacára a 10 Edmund Stoiber beszéde 2005. július 11-én. 11 Martin Hohmann CDU-képviselõ parlamenti beszéde 2003. október 3-án. A tettes nép (Tätervolk) a ho-

lokauszt és a II. világháború óta a német nép állandó jelzõje; Hohmann szándéka szerint beszédével nem a zsidóság, hanem a németek megbélyegzése ellen emelt szót.

77

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

Page 78

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

M

E S S Z E L Á T Ó

bajor gazdasági eredményeknek, nem lehet sem választást nyerni, sem kormányt buktatni. A hatalmi pozícióit kiterjesztõ Angela Merkelen volt a sor, hogy felvázolja saját ellenzéki szerepfelfogását. Merkel kezére játszott, hogy a jobboldal visszaszerezhette „morális fölényét”. Elõbb Joschka Fischer külügyminiszterrõl derült ki, hogy addigi állításával szemben 1968-ban rendõröket dobált kõvel, majd a vörös–zöld koalíció gazdasági érdekbõl feloldotta a Kínával szembeni fegyverexport-tilalmat. Végül fény derült arra, hogy a kijevi német nagykövetségen a Fischer által kezdeményezett vízumkiadási könnyítések korrupt vízumértékesítési hálózat kialakulásához vezettek, amit a külügyminiszter nem engedett kivizsgálni. Az utóbbi ügy ártott legtöbbet a vörös–zöld koalíció hírnevének a megszorító intézkedések mellett. A CDU vizsgálóbizottság összehívását rendelte el, Stoiber pedig kijelentette: a vörös–zöld koalíció „támogatta a modern rabszolgaságot”.12 Merkel ellenzéki szerepfelfogásának alapja mégsem morális természetû lett. Az emelkedõ munkanélküliség és a romló makrogazdasági mutatók miatt a baloldal elvesztette gazdasági kompetenciáját. Hiába vezetett be Schröder közvetlenül a választások után megszorító és reformintézkedéseket (Agenda 2010), azok hatását nem lehetett érzékelni. A népszerûtlen lépéseket nehezítette, hogy hiányzott mellõlük a választói felhatalmazás, hiszen a kancellár egészen más témákkal gyõzött a választásokon. A Merkelféle ellenzékiség középpontjába a reformpártolás és a kooperáció került, melynek jegyében több ízben egyeztetett a Stoiber számára korábban elfogadhatatlan Schröder kancellárral. A pártelnök szigorú reformkurzust rendelt el pártja számára, amely néhol még a vörös–zöld koalíció reformjainál is „neoliberálisabb” volt. Ezt az elnevezést természetesen kerülte a pártelnök, a reformok elõkészítésérõl folyó munka céljává az „új szociális piacgazdaságot” nevezte ki. Az új jelszó az SPD korábbi „új közép” ideológiájához hasonlóan két üzenettel is bírt. Egyrészt a haladás- és reformpártoló ellenzékiség szerepfelfogását erõsítette, másrészt a CDU hõskorszakát idézte, amikor Ludwig Erhard vezetésével a párt a német középosztályt megteremtõ gazdasági csoda szervezõje volt. A paradigmaváltás „Németország szanálási tervének” a bemutatásával kezdõdött. Ezt követõen Merkel felkérte Roman Herzog korábbi államfõt, tegyen ajánlást egy, a CDU számára elfogadható, „demográfiabiztos” egészségbiztosítási modellre. A reformpárti ellenzéki szerepfelfogást a pártelnök-frakcióvezetõ egy ünnepélyes beszéddel hirdette meg, Quo vadis Deutschland? címmel (2003. október 3., Berlin). Merkel igen sarkosan fogalmazott: „Németország válaszúton van. Vagy a rezignációt és a kapitulációt választja, vagy az ébredést és a felemelkedést.” Az ébredés és a felemelkedés pedig természetesen az új szociális piacgazdaságot megteremtõ reformok elfogadásával lehetséges. Ezt szentesítette a CDU 2003-as lipcsei pártkongresszusa is, amely felhatalmazta a pártelnököt a kormány elégtelen reformjai helyére lépõ CDU-féle reformok kidolgozására. A tartalmi fordulaton túl a reformpártoló ellenzéki szerepfelfogás másik lényeges eleme a konszenzuskeresés volt. Merkel büszkén jelentette ki: „hiszem, hogy némi büszkeséggel megállapíthatjuk: mi vagyunk a legkonstruktívabb ellenzék, amelyik vala12

Edmund Stoiber beszéde 2005 hamvazószerdáján, Passauban.

78

kommentar2008-5.qxd

M

R Á Z

10/17/08

Á

G O S T O N

1:49 PM

S

Á M U E L

Page 79

:

A

P O L G Á R I

E L L E N Z É K

S Z E R E P F E L F O G Á S A I

ha a Német Szövetségi Köztársaságban létezett”.13 A kormánnyal egyeztetni hajlandó, konszenzuspárti ellenzékiség kiváló példája Merkel egyik parlamenti beszéde: „Kancellár úr, mi egészen más elképzeléssel rendelkezünk a németországi adórendszer jelentõségérõl és arról, mi tudná az emberek bizalmát ebben a rendszerben helyreállítani. Ezért azt mondjuk: alapvetõ újrakezdésre van szükség az adórendszerben. […] Ehhez javaslataink már az asztalon vannak […] készek vagyunk, már holnap tárgyalásokat kezdeni Önnel.” Ugyanakkor ebben a beszédében jelzi az új szerepfelfogás korlátait is. Reformpártoló ellenzékiként is a végsõ cél a kormányzás átvétele volt: „Én ma a második legjobb megoldást kínáltam Önnek, azt a megoldást, amelyet mi mint ellenzék tudunk kínálni. Konstruktívan együttmûködünk. Konkrét ajánlatokat is tettem Önnek. Kancellár úr, természetesen nem akarom a legjobb megoldást sem elhallgatni Ön elõl. Ma megmutatta, hogy a címszavakat ismeri. De azt is megmutatta, hogy az országért való politizálásban elvesztette a realitásérzékét. Ezért nem érzi az emberek gondjait és félelmeit. Aki azonban ezeket nem érzi, nem tudja az embereket a szükséges úton végigvezetni. Ezért mondom: Kancellár úr, országunk számára a legjobb megoldás az Ön lemondása és az új választások volnának. Akkor azt tehetnénk, amire szükség van.”14 A CDU nem a kormányzást segítõ alkudozást kínál, a médiaeseményként megrendezett nagy egyeztetõ fórumok (csúcs a munkanélküliség ellen, a föderalizmusreformbizottság megalakítása, nyugdíjkompromisszum a szövetségi tanácsban) során valójában Merkel tudatosan kerülte a kormányt megerõsítõ, az ellenzék szavazatival legitimáló kompromisszumokat. Némi tûnõdés után Stoiber is felsorakozott a konstruktív ellenzékiség koncepciója mögé, amely alternatív javaslatokkal akart meggyõzni, nem pedig éles kritikával. Érzelmes tirádái mellett innentõl már õ is rendszeresen beszélt a politikai és a parlamentáris együttmûködés szükségességérõl „a Németországért viselt felelõsség miatt”. A bajor miniszterelnök szerint „Nem elégedünk meg avval, hogy ellenzéket játszunk. Nem elégít ki minket, hogy csupán kritizáljuk a szövetségi kormányt. Világos elvárásunk és világos célunk: 2006-ban kormányváltást akarunk. Németországot ismét elõre akarjuk vinni. Ezért olyan megoldásokon dolgozunk, amelyek megvalósíthatóak és a jövõbe mutatnak. Világos és piacpárti alternatívát fogunk a vörös-zöld koalíció gazdasági kudarcával szemben felmutatni.”15 A Merkel-féle ellenzéki szerepfelfogás – dacára Stoiber támogatásának – mindvégig vitatott maradt a pártszövetségen belül. A hagyományosan szociálisabb CSU több politikusa jelezte elégedetlenségét, néhányan a szakítást is felvállalták. A belsõ ellenállás miatt Merkel számos kísérletet tett a reformok szükségességének elmagyarázására. A pártelnök ugyanis az új szociális piacgazdaság programjával akart indulni a választásokon, s politikai és társadalmi támogatottság nélkül nem sok esélye lett 13 Angela Merkel parlamenti beszéde 2004. március 25-én. 14 Angela Merkel beszéde a Bundestagban 2004. március 25-én. 15 Edmund Stoiber beszéde 2004. decemberében, Düsseldorfban.

79

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

Page 80

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

M

E S S Z E L Á T Ó

volna. Sokfajta kísérletet tett a támogatás felépítésére. 2004-ben patetikusan az összes képviselõ felelõsségére apellált, mellõzve a kormánykritikát: „Nekünk, a német parlamentnek elsõdleges kötelessége, hogy a német embereknek újra esélyt adjunk a munkaerõpiacon.”16 Nem kormányról vagy ellenzékrõl beszélt tehát, hanem a reformok érdekében az egész politikai osztály közös felelõsségérõl. Ugyanebben a beszédében Németország felemelkedésének lehetõségét látta a szabadság elõtérbe helyezésében:17 Hannah Arendt „azt mondja: »A politika értelme a szabadság.« Én azt gondolom, hogy a politika értelme számunkra, hogy szabadságszeretõ életünket egy igazságos társadalomban folytathassuk. Ezért kell, a szabadság szellemében, Németországért néhány célban egyetértenünk. Azt gondolom, hogy országunknak a gazdasági növekedésben, a köz- és magánberuházásokban az alacsonyabb nyílt és rejtett munkanélküliségben, valamint az oktatás és a képzés minõségében tíz éven belül ismét Európa legjobb hármasába kell tartoznia. Ez egy hasznos közös cél volna, amelyért dolgozhatnánk. Ha ebben egyet tudnánk érteni, akkor az emberek ismét azt mondanák: érdemes egy egyéni, akár egy nehéz változást is, elfogadni.” Ehhez hasonlóan reformpártolásra buzdított a berlini fal leomlásának 15. évfordulóján, patrióta kontextusba ágyazva ellenzéki szerepfelfogását: „Az összetartozás érzése nélkül a demokrácia nem lehet tartósan sikeres. Nemzetként közös a felelõsségünk országunk jövõjéért. Az országunkért érzett szeretet ezért magában foglalja a készséget is, hogy a bénító lemerevedéseket feltörjük és a szükséges reformokkal bátran megbirkózzunk. A reformkészség mint elõgondoskodás a jövõrõl fontos szempontja a helyesen értett patriotizmusnak.” A berlini fal lebontása Merkel számára személyes élmény is volt: kevesebb mint egy évvel a német–német határnyitás után akadémiai kutatóból az újraegyesített Németország szövetségi minisztere lett. A reformpártolásra máskor is sarkallt személyes üzenetekkel: „Holnap lesz a 15. évfordulója, hogy az NDK népi kamarájába elõször választottak képviselõket szabadon. Ez a nap sokak számára, akik itt ülnek, nagyon megindító volt. Ezzel a nappal én személyesen annak a belátását kötöm össze, hogy változtatások által, az azzal összekötõdõ nehézségek ellenére, mindig nyerhetünk.”18 A legizgalmasabb magyarázatot Merkel a CDU által tervezett egészségbiztosítási reform vitájában adta. Szerinte pártja elképzelése alkalmas a két társadalmi osztályra bontó egészségügyi rendszer felszámolására.19 Ha a CDU nem meri vállalni az igazságosabb helyzetet teremtõ reformokat – hangoztatta Merkel –, „lemondhat a nevében lévõ »C« betûrõl”. Majd kongresszusi beszéde végén ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a Kereszténydemokrata Unió programja „nem a világ reménysége. Csak a totalitariánus pártok állítanak magukról ilyet. A politikai cselekvés lehetõségeit és határait azonban a 16 17

Angela Merkel parlamenti beszéde 2004. március 25-én. A szabadság itt az egyenlõség jegyében született jóléti vagy piackorlátozó intézkedések felszámolását jelenti. 18 Angela Merkel parlamenti beszéde 2005. március 17-én. 19 Jelenleg Németországban mindenki számára adott az ún. törvényes egészségpénztár, amelybõl a magas jövedelmûek átjelentkezhetnek magánpénztárakba.

80

kommentar2008-5.qxd

M

R Á Z

10/17/08

Á

G O S T O N

1:49 PM

S

Á M U E L

Page 81

:

A

P O L G Á R I

E L L E N Z É K

S Z E R E P F E L F O G Á S A I

CDU sohasem felejti el. Fontos, hogy nem az ember a legfelsõbb mércéje a dolgoknak. Ezt tudni olyan tõke, amely nem ismer inflációt.” A pártelnök ugyanakkor a reformpártolás alatt nem egyszerûen a gazdaság felpörgetését értette: „Nem kevesebbet és nem többet akarunk tehát, mint átfogó strukturális reformokat minden területen. Amit biztosan nem akarunk az a rövidtávú, adósságokkal finanszírozott konjunktúraprogramok, ami nem több mint szalmaláng, s amely az embereket hamar újra elkeseríti.”20 Parlamenti beszéde elején új, minden eddiginél egyértelmûbb jelmondatot fogalmazott meg: célja, hogy a szemellenzõ deszkákat átfúrja. Hiába a pártelnök erõfeszítése és széles merítésû érvkészlete, a 2005-ben megrendezett elõrehozott választásokon Merkel programja és így a reformpártoló ellenzékiség nem tudott diadalmaskodni. A kormányzó baloldal személyeskedõ kampánya elfogadhatóbbnak bizonyult.21 Alkalmatlan a kormányzásra – harsogta Müntefering SPDelnök. A kereszténydemokraták túl ridegnek s az emberektõl távolinak tûntek kampányukban.22 Hiányzott a „szociális lelkiismeret” szerepét addig szívesen játszó CSU, miután Stoiber maga is reformpártivá vált.23 A rövidtávú emlékezettel bíró választók pedig megfeledkeztek a Schröder-kormány addigi intézkedéseirõl.

Ascsenai telepes falu

20 Angela Merkel parlamenti beszéde 2005. március 10-én. 21 Alig négytized százalékkal gyõzött a CDU/CSU az SPD elõtt. 22 Kulcsszerepet játszott az egykulcsos adó és a nõk hagyományos

szerepe mellett kiálló csúcspénzügyminiszter-jelölt, Paul Kirchhof. A politika színpadán tájékozatlan „heidelbergi professzor” a szociáldemokraták fõ ellenségképe lett. 23 Bajorországban 2/3-os többséggel kormányzott 2007-ig, amit számos, történelminek szánt megszorító intézkedés bevezetésére használt, hogy tartománya megkezdhesse adóssága visszafizetését.

81

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 82

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

A moszkvai Cárharang

82

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 83

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

V

I T A

Ungváry Krisztián Gyáni Gábor tézise szerint (Helyünk a holokauszt történetírásában, Kommentár 2008/3.) a magyar történetírás kapcsolatban a nemzetközi kutatóhelyekkel rendkívül szegényes, „mutatóban sem akad olyan holokauszttörténész, aki képes volna felkelteni maga iránt [!] a téma határainkon kívüli kutatóinak figyelmét”. Személyes tapasztalataim a német nyelvterületen ennek teljes mértékben ellentmondanak. Nem szívesen írok errõl, mert szeretném elkerülni annak látszatát, hogy sikereimrõl kívánok beszámolni. A személyem iránti érdeklõdés ebbõl a szempontból érdektelen, azt azonban soha nem érzékeltem, hogy tudományos eredményeim iránt ne lenne érdeklõdés. Németországban majdnem egy évtizede minden évben legalább egy-két alkalommal vettem részt olyan konferencián, amelynek témája a holokauszt volt. Egy alkalommal sem fordult elõ, hogy hívás nélkül mentem volna el ezekre a rendezvényekre. A szervezõk minden alkalommal meghívtak, éspedig azért, mert sejtették, mire számíthatnak. Elõadásaimból több tucatnyi német publikáció született, amelybõl néhány angol és francia nyelven is megjelent. Azt sem mondhatnám, hogy tanulmányaim jelentéktelen helyekre szorultak volna, az angol nyelven is kiadott 12 kötetes Deutschland und der zweite Weltkrieg kötetsorozatnak például én voltam az egyetlen külföldi szerzõje. Ezért nem értem Gyáni azon állítását, amely szerint a téma kutatói nem publikálnak idegen nyelven. Más magyar holokausztkutatók is jelen voltak/vannak a német tudományos életben. Ezzel szemben a szlovák, román, cseh, szerb, horvát vagy orosz holokausztkutatás eredményeit jellemzõen ma is emigránsok vagy külföldiek írják. Gyáni kritikája, amely szerint a magyar holokausztkutatás nemzetközi recepciója az 1980-as évekhez képest visszaesett volna, az említett országokhoz képest nem igazolható. Az igaz, hogy a magyar történettudomány nem sok szereplõbõl áll, és a történeti munkákban dominálnak a deskriptív jellegû munkák. Errõl azonban nem a holokausztkutatás tehet. Sokkal indokoltabb lenne feltenni a kérdést: hogyan oktatják, illetve oktatják-e egyáltalán a holokauszt történetét az egyetemeken. Az ELTE-n elõfordulhatott, hogy egy PhD-pályázót, aki a vidéki közigazgatás és a holokauszt témakörében kívánt disszertációt írni, elutasítottak azzal, hogy ebbõl a témából itt nem lehet doktorit írni, mert ehhez a tanszéken senki sem ért. Ezt tartom a holokausztkutatás igazi problémájának.

83

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 84

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

V

I T A

Pók Attila ÉN, MI ÉS TI A magyarországi holokauszt kutatásáról Historiográfiai értékelések, érdemi recenziók, a szakmai teljesítmény folytonos megmérettetése nélkül aligha képzelhetõ el valóságos magyarországi történész-közélet. Szakmai közösségünk sokat köszönhet e téren Gyáni Gábornak és a nem kis részt az õ kreatív energiáival is mûködtetett BUKSZ címû folyóiratnak. Kollégánk széles látóköre, sokirányú hazai és nemzetközi tájékozottsága, elméleti igényessége, forráskritikai felkészültsége ösztönzõen hathat minden olyan kutatási terület mûvelõire, amely valamely okból felkelti érdeklõdését. Vigyázó szeme most a hazai holokausztkutatáson pásztázott végig, s ezúttal is markánsan, világosan fejtette ki véleményét. Másfél évtizeddel ezelõtt kaptam azt a rendkívül megtisztelõ feladatot, hogy a magyar rendezõk (az MTA Történettudományi Intézete és a Budapesti Európa Intézet) részérõl koordináljam a magyarországi holokauszt történetérõl 1994 tavaszán, az 50. évfordulón rendezett nemzetközi tudományos konferenciát. Az egész nemzetközi holokausztkutatásban elõzmény nélküli volt egy ilyen széleskörû, ilyen sok témakörrel (a politikatörténettõl az egyéni és kollektív emlékezetig) foglalkozó, igen nyílt vitákat hozó tudományos eszmecsere. Amerikai szervezõ partnerem, a magyar holokausztkutatás máig meghatározó vezéregyénisége Randolph Braham professzor volt, akivel a kezdeti lépésektõl a konferenciakötet publikálásáig folyamatosan, szorosan együttmûködtünk. Õ vezetett be a nemzetközi holokausztkutatás világába, az itthoni kollégák közül pedig leginkább Karsai Lászlóra és Molnár Juditra támaszkodhattam tudományszervezõi munkám során. A magyarországi gyûlöletpolitika történetével foglalkozva kutatóként is közel kerültem a 20. századi magyar történelem e kulcskérdésének vizsgálatához, ezért szeretnék reagálni Gyáni Gábor gondolatgazdagon provokatív írására. Látszólag távolról kell indítanom, nehogy a provincializmus árvalányhajas útvesztõjébe tévedjek. Hogyan is határozható meg a mindenkori fõ, meghatározó irány egy-egy korszak, egyegy témakör kutatásában, hogyan tapogatható ki kortársként vagy távolabbról visszatekintve például a kora középkori magyar hadtörténet vagy a két világháború közötti pénzügypolitika vagy az 1848-as magyar honvédség társadalmi összetételének kutatásában a szakma egészének nemzetközi „mainstream”-jéhez kapcsolódás vagy annak hiánya? Milyen vizsgálódás alapján jelenthetõ ki, hogy az adott témakörrel foglalkozó magyar kutató nem képviselteti magát a téma nemzetközi diskurzusában, nem ismeri a vonatkozó nemzetközi tudományos viták jellemzõ problémafelvetéseit? Nyilván bizonytalanabbul ítél legtöbbünk kortársként, mint késõbbrõl visszatekintve: Hajnal István, Mályusz Elemér vagy Wellmann Imre, netán Ránki György vagy Gunst Péter munkásságának 84

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

Page 85

P

Ó K

A

T T I L A

nemzetközi historiográfiai jelentõsége akkor sem vonható kétségbe, ha hosszabb-rövidebb ideig különbözõ okokból (nem önhibájukból) nem vettek, vehettek részt kutatási témáik „nemzetközi diskurzusában”. Kortársaink, pályatársaink viszonyítása a mainstreamhez sokkal kevésbé egyértelmû: így – most már témánkhoz közelítve – az, hogy melyik kutató (Tim Cole vagy Götz Aly vagy Karsai László vagy Ungváry Krisztián vagy Braun Róbert vagy Csõsz László vagy Varga László) eredményei révén tudtunk meg többet és fontosabbat a magyar holokausztról, s ezen eredmények hogyan gazdagították a holokauszt egészével kapcsolatos ismeretanyagot, aligha dönthetõ el ma megkérdõjelezhetetlen egyértelmûséggel. A kutatás egyszerre egymásra építés és egymással vetélkedés, a tudás épületéhez az egyik kutató pillért, a másik maltert, a harmadik kisebb téglát szállít. A pillér is összeomolhat, ha nem idõt álló matériából készült, a sietve, rossz minõségû import alapanyagból kevert malter váratlanul szétporladhat, és az átépítés során is aligha nélkülözhetõk a kisebb, de vihartûrõ építõelemek. A tudás épületének tégláiról bibliográfiák, historiográfiai tanulmányok adnak számot. Adott esetben a legrészletesebb áttekintést a Randolph Braham által szerkesztett bibliográfiák nyújtják,1 de ezek nélkül is, csak néhány szakmunka bibliográfiája és lábjegyzetei alapján megállapítható, hogy a magyarországi holokauszt története kutatásának súlypontja Magyarországon van, és az elmúlt húsz év alatt tudásunk megsokszorozódott ezen a területen. A leglátványosabb eredmény a szintén Randolph Braham kezdeményezésére, az õ szerkesztõi irányításával, de magyar kutatók jól koordinált forrásfeltárásának köszönhetõen elkészült holokauszt-enciklopédia.2 Egyetlen más ország, nemzet zsidóságának kiirtásáról sem áll rendelkezésre ilyen mélységû rendszerezett adatbázis. Jól egészítik ki ezt a helyi forráskiadványok, kismonográfiák és tanulmányok, amelyek a regionális sajátosságokat mutatják be.3 Úttörõ szerepet játszott itt Molnár Judit Gyáni Gábor cikkében említett könyve, és csak sajnálatosnak mondható, ha Tim Cole mást nem ismer e területen. „Lehangoló és elgondolkodtató”, hogy az igényes historiográfiai kézikönyv magyar vonatkozásokat bemutató szerzõje ilyen tájékozatlan. Magyar nyelvismerete pedig bizonyára elégséges lenne a tájékozódáshoz, hiszen „kifejezetten abszurd” lenne, ha a magyar holokauszt történetével foglalkozó szakember nem tudna magyarul ugyanúgy, ahogy a román történelem érdemi kutatása aligha képzelhetõ el a román, a lengyelé a lengyel nyelv ismerete nélkül. Ráadásul a témában jártas magyar szakemberek angolul is publikálnak – különösen fontosak ebbõl a szempontból a holokauszt 60. évfordulójára megjelent kötetek, mindkettõben számos magyarországi kolléga publikált angolul.4 Két 1 A magyarországi holokauszt-irodalom legrészletesebb áttekintései: Randolph BRAHAM: The Hungarian Jewish Catastrophe. A Selected and Annotated Bibliohraphy, Columbia UP, New York, 1962 (második, javított kiadás: Columbia UP, 1984); UÕ.: The Holocaust in Hungary. A Selected and Annotated Bibliography, 1984-2000, Columbia UP East European Monographs, New York, 2002. Még 2008 folyamán meg fog jelenni Braham professzor szerkesztésében, a Columbia University Press kiadásában a 2002–2007 közötti idõszakra vonatkozó kötet. 2 A magyarországi Holokauszt földrajzi enciklopédiája, I–III., Park, Budapest, 2007. 23 szerzõje közül 16 Magyarországon élõ történész. Rövidesen megjelenik e munka angol nyelvû verziója. 3 Ezek részletes listája a fent említett enciklopédia III. kötetében: 1393–1438. 4 The Holocaust in Hungary. A European Perspective, szerk. Judit Molnar, Balassi, Budapest, 2005; The Holocaust in Hungary. Sixty Years Later, szerk. Randolph L. Braham – Brewster S. Chamberlin, The Rosenthal Institute for

85

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 86

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

V

I T A

másik kötet5 is fontos szerepet játszott abban, hogy a csak angolul olvasó szakma is megismerje a vonatkozó magyar eredményeket. Utalhatunk továbbá mindenekelõtt Karsai László és közvetlen munkatársai, valamit Haraszti György, Karády Viktor, Kádár Gábor, Kovács András, Kovács M. Mária, Stark Tamás, Sipos Péter, Szita Szabolcs, Vági Zoltán munkásságára. Nagy nemzetközi feltûnést keltett Borhi László könyvének6 egy vonatkozó tézise. E kollégák publikációs jegyzékeit, konferenciaszerepléseiket számba véve, olvasva nehezen érthetõ, hogy vajon milyen tények alapján következtethetünk a kutatások mai állásából a „szellemi öncsonkolás” veszélyére. 1982-ben indokoltan írhatta Ránki György Braham monumentális szintézisérõl, hogy „ezt a könyvet Magyarországon kellett volna megírni”, de abban korántsem volt igaza, hogy a „kérdésrõl alig született itthon érdemleges munka”. Az 1970-es, ’80-as évek fordulóján nem a kutatói restség és provincializmus, hanem fontos források hozzáférhetetlensége és a politikai légkör tette lehetetlenné azt, hogy a Brahaméhez hasonlítható összefoglaló jelenjen meg Magyarországon. Csak néhány nevet említve: Karsai Elek, Ránki György, Rozsnyói Ágnes, Szinai Miklós, Ságvári Ágnes, Sipos Péter, Schmidt Mária, Varga László, Vígh Károly komoly alapkutatásokat folytattak, és eredményeiket nem titkolták el sem a hazai szakmai közvélemény, jelentõs részben az 1979 óta rendszeresen megjelenõ História révén a tágabb magyarországi nyilvánosság, sem számos kisebb-nagyobb publikáció valamint konferencia-részvétel révén a nemzetközi történész közélet elõl. Húsz évvel késõbb pedig, ha csak a már fent említett kollégák munkáira utalunk, akkor is igencsak érdemleges teljesítményrõl van szó. Gyáni Gábor fõ kifogása azonban az, hogy a magyar holokausztkutatás nem reagált a témakör diskurzusát évtizedekig meghatározó intencionalista–funkcionalista vitára, Ránki György hiába figyelmeztetett erre, Kádár Gábor, Vági Zoltán megjelenéséig csak a szakterület partvonaláról bekiabálva Tomka Béla tett sikertelen próbálkozást arra, hogy a nemzetközi horizont fontosságára figyelmeztesse a szakkutatókat. Kádár és Vági végre fiatalos nyitottsággal fogadták be a legújabb, most már poszt-funkcionalista paradigmát, amelynek lényege az, hogy az „Endlösung” fõ motívumát nem ideológiai vagy politikai megfontolások, hanem a zsidóság kifosztásának célja jelentette. Kutatásaik alapján Kádár és Vági megkérdõjelezik, módosítják a koncepció kidolgozói, Gerlach és Aly nézeteit abban a vitában, hogy e kifosztásban milyen arányban vettek részt a német hatóságok, a magyar állam egyes szervei valamint a társadalom általában. Megtudjuk azonban Gyáni Gábortól, hogy Vági és Kádár is csak Ungváry Krisztián vonatkozó, jóval korábban publikált tételére építettek, így Gyáni értelmezésében Ránki György óta elsõként érdemben Ungváry Krisztián volt Holocaust Studies, Graduate Center of the City University of New York, Columbia UP Social Science Monographs, 2006, 241–256. Többek között Csõsz László, Gergely Jenõ, Hajdu Tibor, Hernádi Miklós, Kádár Gábor, Karády Viktor, Karsai László, Kovács Tamás, Molnár Judit, Novák Attila, Schweitzer Gábor, Szita Szabolcs, Vági Zoltan, Vajda Júlia. 5 Genocide and Rescue. The Holocaust in Hungary in 1944, szerk. David Cesarani, Berg, Oxford – New York, 1997; The Nazis’ Last Victims. The Holocaust in Hungary 1944, szerk. R. Randolph Braham – Scott Miller, Berg, Oxford, 1997. 6 László BORHI: Hungary in the Cold War 1945-1956: between the United States and the Soviet Union, CEU Press, Budapest, 2004.

86

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

Page 87

P

Ó K

A

T T I L A

képes lépést tartani a nemzetközi holokausztkutatás változó értelmezõ paradigmáival. Örömünk azonban korai, józanít ki váratlan fordulattal Gyáni Gábor, hiszen ez a „posztfunkcionalistának titulált, a zsidók diszkriminációját, deportálását és megölését az elkövetõk nyereségvágyára visszavezetõ felfogás erõsen emlékeztet a múltban gyakori marxista magyarázó sémákra, amelyek évtizedeken át tartották fogva az elméket KeletEurópában”. Nehéz tehát megfelelni Gyáni Gábor elvárásainak, hiszen még a nemzetközi diskurzussal lépést tartani próbáló kollégák sem képesek maguk mögött hagyni provinciális szellemi határaikat, s ha netán próbálkoznak is evvel, „akkor is rendre elmarad a történészi önelhelyezés gesztusa a kurrens történészi szemléletmódokhoz képest”. Mit érdemelnek akkor a konzervatív mainstreamhez tartozó kollégák, akik pusztán „a források közvetlen faggatásával töltik idejüket”? Módszertani képzésük valahol Leopold von Ranke szintjén akadt el, pusztán a forrásanyag közreadására szorítkoznak, s így félreértik a történészhivatás lényegét. Azon vitatkoznak például különbözõ forrásokat értelmezve, hogy vajon a német megszállók 1944. március 19. után a teljes magyar zsidó népességet akarták deportálni vagy csupán 50-100 ezer zsidó munkást szerettek volna kapni. Braham és Hillberg nyomdokain haladva aránytalanul nagy figyelmet fordítanak a holokauszt-történet azon elemére, amelyrõl a legtöbb forrás áll rendelkezésre: megmaradnak az elkövetõk keretei között. Álljunk meg egy percre: ha a nemzetközi holokausztkutatás fõ iránya évtizedekig ez a „nürnbergi látásmód” s a mainstream magyar kutatók is a politikai élet dokumentumaira és bírósági aktákra építve dolgoztak, akkor milyen alapon állítható az, hogy nem tartottak lépést a meghatározó nemzetközi szakmai diskurzussal? Pedig még arra is vetemedtek (sõt vetemednek még újabban is), hogy nem hagynak fel a forráskiadás kõkorszaki mûfajával. Lassan három évtizede követem pályatársként az egy lábjegyzetben jogosan a hazai mainstream holokausztkutatás fõ alakjaként említett Karsai László barátom munkásságát. Bizonyára nem egyedül állítom azt, hogy sem õ, sem a köréhez tartozó Molnár Judit nem tartózkodik a koncepcionális véleménynyilvánítástól sem könyveiben, sem tanulmányaiban, sem publicisztikájában, sem elõadásaiban. Nagy szintézise pontos és átfogó képet ad a szakmai viták állásáról évezredünk elején, a megjelenés idõpontjában és azóta sem vádolható avval, hogy ne nyilvánítana határozott véleményt minden tudományos vagy közéleti holokauszt vonatkozású vitában. Közben azonban újabb és újabb forrásokat tár fel – többek között a budapesti gettó történetérõl is. Sokan foglalkoztak a kis történetekkel és a bûnösök motívumainak keresésével is.7 Akadt magyar történész, aki figyelmét a holokauszt áldozatainak emlékezéseire, memoárokra fordította.8 Gyáni Gábor most is emlékeztet arra, mily nehéz (ha nem lehetetlen) különbséget tenni a történelmi tény és annak különféle értelmezései között. Természetesen, hiszen a klasszikus auktorok kora óta tudjuk, hogy ugyanarról az eseményrõl igencsak eltérõ 7 Lásd a 4. jegyzetben említett enciklopédia III. kötetében található bibliográfiát. 8 Lásd például Erõs Ferenc, Kovács Monika, Vajda Júlia, Virág Teréz, Louise O. Vasvári vonatkozó mun-

káit.

87

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 88

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

V

I T A

beszámolók maradnak fenn – ezek összevetése, kritikája, az újabb és újabb lehetséges források keresése szakmánk egyik alapproblémája és kihívása. Ezt Christopher Browning vonatkozó kitûnõ tanulmányának felidézése nélkül is ismert probléma szakmánk mûvelõi elõtt. A vonatkozó nemzetközi viták egy fontos vonulatát nem említi Gyáni Gábor, ez pedig a kommunizmus és bolsevizmus népirtással kapcsolatos bûneinek, valamint a különbözõ üldözött csoportok szenvedéseinek összehasonlítása a holokauszt áldozatainak szenvedéseivel, többek között Gereben Ágnes, Krausz Tamás, Kun Miklós, Stark Tamás írásaiban. A németországi vitákhoz szorosan kapcsolódnak magyar tudományos és publicisztikai írások, hiszen a mainstream nemcsak az angolszász világ, hanem e témakörben legalább olyan mértékben a német nyelvterület is.9 A magyarországi holokausztkutatás és emlékezés fontos színtere a Holokauszt Múzeum. A múzeum körüli viták igencsak megosztották és ma is megosztják a témakör magyarországi szakértõit, de semmiképpen sem minõsíthetõ tudományos provincializmusnak az, hogy a világon ötödikként, Kelet-Európában pedig elsõként Magyarországon nyílt ilyen intézmény 2004-ben. Többen felfigyeltek arra, hogy – elsõsorban a német nyelvterületen – sajátos módon egymástól elkülönülve dolgoznak a holokauszt eseménytörténetével, politikai összefüggéseivel foglakozó kutatók valamint a kollektív és egyéni emlékezés mechanizmusainak vizsgálói.10 Ez a jelenség Magyarországon is megfigyelhetõ, az elkülönülésbõl azonban nem következhet a más megközelítést elõnybe helyezõ kollégák munkásságának alábecsülése. Ugyanaz a forrás sokfajta kérdés feltevését teheti lehetõvé s ugyanarra a kérdésre sokfajta válasz adható. A szakmai közélet értékeli a kérdéseket és válaszokat, a bölcsek kövét azonban egyikünk sem tartja birtokában.

9 Lásd Ungarn und der Holocaust. Kollaboration, Rettung und Trauma, szerk. Brigitte Mihok, Metropol, Berlin, 2005. 10 Karl-Heinz BOHRER: Ekstasen der Zeit. Augenblick, Gegenwart, Erinnerung, Hanser, München–Wien, 2003, 11.

88

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 89

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

V

I T A

Gyáni Gábor A PONTOSÍTÁS JEGYÉBEN Észrevételek Pók Attila írásához Hálás köszönettel tartozom Pók Attilának, aki – noha nem a holokauszt történészspecialistája – vette magának a fáradságot, hogy reflektáljon vitaindítómra. A köszönet annak is szól, hogy hasznos bibliográfiai tájékoztatóval szolgál hozzászólásában, amire magam nem vállalkoztam, mivel nem referáló tanulmányt írtam. Nem mulaszthatom el ugyanakkor, hogy megjegyzéseket fûzzek vitapartnerem gondolatmenetéhez, eloszlatva néhány, az írásában fellelhetõ félreértést. 1. Egy pillanatig sem vitattam, hogy „a magyarországi holokauszt története kutatásának súlypontja Magyarországon van, és az elmúlt húsz év alatt tudásunk megsokszorozódott ezen a területen”. Azt írom ugyanis, „az 1989-et követõ évek és évtizedek során a magyarországi történetírás […] a korábbiaknál összehasonlíthatatlanul intenzívebb érdeklõdéssel övezi a holokauszt historikumát”.1 A tézisem valójában így szólt: ezért is oly meglepõ, hogy ez a történetírás „szinte egyáltalán nem képviselteti magát a téma nemzetközi diskurzusában”. Ezt cáfolandó Pók Attila nem áll elõ bizonyítékokkal. Hiszen nem az itt a fõ kérdés, hogy megjelenik-e magyar történészek tollából néhány, a többnyire Randolph Braham mint szerkesztõ nevéhez kapcsolható tanulmánykötetek valamelyikében német vagy angol nyelvû tanulmány, hanem az: számon tartják-e vajon a magyar történészek eredményeit a holokauszt nemzetközi történész diskurzusában. Nem kizárt, hogy tévedtem a kérdés megítélésében, Pók Attila azonban nem rukkol elõ a vitatott megállapításomnak ellentmondó adatokkal. 2. Vitapartnerem tökéletesen félreérti a Tim Cole-lal kapcsolatos hivatkozásomat, ha úgy gondolja, hogy nevezett angol történész egyetlen magyar historikust (és történeti munkát) ismer. Ha egyszer majd kézbe veszi Cole Holocaust City címû könyvét, könnyen megbizonyosodhat feltételezése alaptalanságáról (Cole minden fontos magyar irodalmat és forráskiadványt ismer, sõt kiterjedt levéltári kutatásokat is folytatott Budapesten). Arról van tehát szó, hogy a The Historiography of the Holocaust címû friss, reprezentatív historiográfiai kézikönyv 24 neves történész szerzõje közül Cole az egyetlen, aki az itt megjelent rövid tanulmányában megemlít végre egy magyar történészt, Molnár Juditot; a többiek számára mintha nem is létezne a magyarországi holokauszt-történetírás. Ennek miértjére kerestem cikkemben a választ, meglehet, rossz helyen. Keresse tehát ezután más is, hátha több szerencsével jár hozzám képest. 3. Pók szerint nehéz Gyáni elvárásainak megfelelni, „hiszen még a nemzetközi diskurzussal lépést tartani próbáló kollegák sem képesek maguk mögött hagyni provinciá1

GYÁNI Gábor: Helyünk a holokauszt történetírásában, Kommentár 2008/3., 13.

89

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 90

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

lis szellemi határaikat”. Csakhogy a holokausztot kutató magyar történészek java része (az általa említett példák a kivételek) éppen hogy nem igyekeznek lépést tartani a nemzetközi diskurzussal. Erre irányult bírálatom éle, melyet így folytattam: „Szerencsére akad példa az […] idézett eset ellenkezõjére is”.2 Velük kapcsolatban viszont az jelentette számomra (az egyébként jóval kisebb) gondot, hogy õk ugyanakkor reflektálatlanul adaptálnak egy alapjában redukcionista magyarázó modellt (Kádár és Vági egyáltalán nem teszi kérdésessé, mint Pók sugallja, legfeljebb pragmatikusan módosítja Alyék felfogását). A probléma ez esetben merõben más, mint a látszólag elmélet nélküli, legalábbis a magyarázó eszköztár tudatos használatát feltûnõen mellõzõ történészeknél szokott lenni. 4. „Ha a nemzetközi holokausztkutatás fõ iránya évtizedekig ez a »nürnbergi látásmód«, s a magyar mainstream kutatók is a politikai élet dokumentumaira és bírósági aktákra építve dolgoztak, akkor milyen alapon állítható az, hogy nem tartottak lépést a meghatározó nemzetközi szakmai diskurzussal?” – kérdezi Pók. A probléma ez esetben magukkal az igeidõkkel van: a nemzetközi fõirány ilyen volt, de ma már nem feltétlenül jellemzi ezen beállítottság. A magyar holokausztkutatást azonban nemcsak a múltban, a jelenben is ilyen irányultság hatja át. Egyes elemzõk a kutatók generációváltásával magyarázzák a kétségtelen nemzetközi historiográfiai fordulatot,3 mások az új keletû holokauszt-kultusz által keltett tömeges igényekkel indokolják a jelenséget, mely utóbbi a felerõsödött identitáspolitikák eszközeként befolyásolja a holokauszt mai történészi megközelítését.4 Nos, ez lenne az a fejlemény, amely mindmáig elkerülte a magyar holokauszttörténészek többségének a figyelmét, kivéve a cikkem 30. és 31. jegyzetében felsorolt szerzõket (köztük azonban egyetlen történész akadt csupán, Karsai László). 5. Nem véletlen, hogy írásomban nem foglalkozom a kommunizmus (a bolsevizmus) népirtását érintõ hazai kutatásokkal; a téma még a holokauszttal való összevetés erejéig sem képezte reflexióim tárgyát, mivel e kutatások zöme nem a hazai múltra vonatkozik. 6. A budapesti Holokauszt Múzeum létesítése valóban fontos aktus volt, az intézmény mûködése azonban nem a történetírás, hanem a kollektív emlékezeti gyakorlat körébe tartozik.5 Az utóbbival pedig közvetlenül nem foglalkoztam, illetve annyiban érintettem csupán a kérdést, amennyiben a kívánatos történetírói nézõpontváltás érdekében azt javasoltam, tegyük végre történeti elbeszélés tárgyává az áldozatok emlékezeti-tapasztalati univerzumát is. 2 3

Uo., 15. Lásd pl. Wulf KANSTEINER: From exception to exemplum: the new approach to Nazism and the „Final Solution”, History and Theory 33, 2 (1994. május), 145–171. 4 E tekintetben talán a legfontosabb elemzés Peter NOVICK: The Holocaust and Collective Memory. The American Experience, Bloomsbury, London, 2000. S továbbra is nélkülözhetetlen: Probing the Limits of Representation. Nazism and the „Final Solution”, szerk. Saul Friedlander, Harvard UP, Cambridge (Mass.), 1992. 5 A történetírás és a kollektív emlékezet lényegi különbségéhez vö. Allan MEGILL: History with memory, history without memory = UÕ.: Historical Knowledge, Historical Error. A Contemporary Guide to Practice, University of Chicago Press, Chicago, 2007, 17–59.

90

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

Page 91

G

Y Á N I

G

Á B O R

Végül: korántsem vindikáltam magamnak a bölcsek kövének a birtoklását a kollégáim munkáival kapcsolatos reflexióim megfogalmazása során. Ezért is szabadkoztam, hogy kívülállóként veszem magamnak a bátorságot a holokauszt hazai historiográfiájáról való elmélkedéshez.6 A zárszóban pedig, retorikai nyomatékként, még külön meg is jelöltem írásom korlátjait: „Szubjektív megfigyeléseket és megjegyzéseket rögzít csupán”. Kell ennél több az illendõ és kívánatos szerénység nyelvi kifejezéséhez?

Bámészkodók a csernovojei vasútállomáson

6

GYÁNI: I. m., 19.

91

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

Page 92

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

R

E

:

C E N S O R

Böszörményi Nagy Gergely A KÉTPÁRTISÁG MELLETT The Aspen Institute A mindössze hatezres lélekszámú Aspen városka Colorado szövetségi állam Pitkin megyéjének központja, nem csupán a Sziklás-hegység, de – a Nevada és Kalifornia államok határvidékén fekvõ Lake Tahoe mellett – az amerikai nyugat talán legfelkapottabb üdülõhelye. Nevét természetesen a vidék faunáját meghatározó nyárfákról (aspen tree) kapta, melyeknek sárgászöld lombkoronái a melegebb hónapokban szemet nyugtató árnyalatba öltöztetik a környéket. A téli idõszakban síparadicsom, nyaranta gyalogtúrák, vadvízi sportok csábítják ide az Egyesült Államok felsõbb tízezreit. A 19. század végén eredetileg bányásztelepülésnek épült Aspen, az egy fõre jutó jövedelem alapján ma már Amerika egyik leggazdagabb városa – s korántsem mellékesen, 1950 óta az Aspen Intézet otthona is.1

* A Chicagói Egyetemet hagyományosan a náci hatalomátvétel idején Amerikába menekülõ német intellektus „logisztikai központjaként” tartja számon a történettudomány. Mindezt elsõsorban Leo Strauss ide kötõdõ, a neokonzervatív iskola megalapításaként tekintett munkássága nyomán – joggal, ám rendszerint megfeledkezve kortársairól. Pedig a fakultás pár egyéb, német kötõdésû politikatudósa ott bábáskodott a 20. századi Amerika egy másik meghatározó gondolata, a kétpártiság ideájának születésénél. 1948-ban Walter Paepcke a – többek között Moholy-Nagy László mûvészetét is patronáló – chicagói szállítmányozó-filantróp úgy határozott, hogy felkarolja az egyetem két humanista gondolkodója, Arnold Bergstrasser és Antonio Borgese (Thomas Mann veje) által megálmodott ötletet, mely szerint nagyszabású konferenciát szerveznek Goethe születésének 200. évfordulója alkalmából. Helyszínválasztásuk a coloradói Aspen városkára esett, amely Paepcke benyomásai szerint „idilli helyszín arra, hogy összehozza az értelmiség, a politika, a mûvészetek képviselõit, akik mindennapi megszokásaikat levetkezve, együtt erõsíthetik meg a társadalom és a kultúra alapvetõ értékeibe vetett hitüket”. A kezdeményezõk ambíciói ugyanakkor túlmutattak ezen: azt kívánták bebizonyítani, hogy „Németország intellektuális élete, melyet a nácik számûztek otthonából, újjáépülhet a Nyugat szellemi közösségében”.2 Az 1949. június 27-én kezdõdött, háromhetes rendezvényen közel kétezer résztvevõ között jelen volt Albert Schweitzer, José Ortega y Gasset, Thornton Wilder és Arthur Rubinstein – az ameri1 Honlap: http://www.aspeninstitute.org. 2 Sidney HYMAN: The Aspen Idea, University of

Oklahoma Press, 1975.

92

kommentar2008-5.qxd

B

10/17/08

Ö S Z Ö R M É N Y I

N

A G Y

1:49 PM

Page 93

G

:

E R G E L Y

A

K É T P Á R T I S Á G

M E L L E T T

–

A

S P E N

I

N S T I T U T E

kai és nyugat-európai politikum képviselõi mellett, pártállásra való tekintet nélkül. A siker a kezdeményezõk számára világossá tette, hogy a német értelmiség humanista (szabadkõmûves ihletésû) értékvilágának restaurációja a tengerentúlon bevezethetõ és piacképes elhatározás.

* Paepcke adományaiból és a chicagói akadémikusok szellemi gyámkodása mellett, Goethe születésnapja után egy esztendõvel, ugyanezen a helyen létrehozták a Humanista Tanulmányok Aspen Intézetét (melynek neve késõbb Aspen Intézetre egyszerûsödött). Az alapításakor keletkezett dokumentumok tanúsága szerint a szervezet célja „a jelenkor nemzetközi, régióközi és társadalomközi problémáiról való” multidiszciplináris gondolkodás, kulturális kontextusban – nem a megszokott pártosság, hanem szellemi és etikai vezérelvek alapján. Az 1950-es évektõl az Aspen Intézet tematikus fesztiváljain a nyugati félteke meghatározó mûvészei és iparmûvészei, ún. vezetõi szemináriumain (executive seminars) pedig a Legfelsõbb Bíróság tagjaitól kongresszusi képviselõkön és az 500 legnagyobb vállalat vezetõjén át az Európából érkezett véleményvezérekig a nyugati nyilvánosság meghatározó személyiségei vettek részt. Születésétõl fogva az Aspen Intézet programjainak különlegessége volt az a komplexitás, melyet Friedrich von Hayek morálfilozófus és Isaac Stern hegedûvirtuóz szoros egymásutánban rendezett fellépései példáztak. Az Aspen stratégiai gondolatának lényege, hogy a mûvészeti, gazdasági és politikai impulzusok együttállása nemcsak a mûvelõdés, hanem a problémamegoldás receptje is. Másként fogalmazva: a finomhangolt kulturális közeg teszi hatékonyabbá a politikai és piaci döntéshozatalt. Fennállásának elsõ két évtizedében az intézet egyrészt elindította az általa gondozott zenei fesztivált, a nemzetközi formatervezési versenyt, megszervezték az amerikai fotográfusok elsõ kongresszusát, másrészt megkezdte mûködését számos, a közoktatást, a természettudományokat, az igazságügyet, a technológiai fejlõdést vagy éppen a nemzetközi politikát átfogó kutatómûhely. Miközben a kulturális programok egymást követték, megjelentek a különbözõ szakmai fórumok elsõ önálló dokumentumai, a 12 oldalas emberi jogi röpirattól az 540 oldalas tömegtájékoztatás-politikai javaslatcsomagig. Az itt felhalmozott szellemi potenciál hamarosan úgy is megkerülhetetlenné tette az Aspen Intézetet, hogy mind tevékenységi körében, mind az általa megcélozni kívánt, kétpárti eliteket tekintve szokatlanul széles spektrumot ölelt fel, ez pedig csaknem lehetetlenné tette a más meghatározó agytrösztökhöz hasonló, karakteres profil kialakítását. Ha az amerikai nyilvánosság a meghatározó ügyekben hiteles értékelés és tanács után kutatott, az intézet rendszeresen feltûnt a hivatkozottak között. 1979-ben – ismét egy nagylelkû adományozónak köszönhetõen – az intézet újabb kampuszt létesített Maryland államban, majd a terjeszkedés egészen a legutóbbi idõkig folytatódott. A washingtoni, New York-i és hawaii hídfõállások mellett létrejött a berlini, római, lyoni, tokiói, új-delhi és legutóbb, 2006 õszén a bukaresti Aspen Intézet. A helyi szervezetek önálló intézmények, s az adott ország vitakultúráját igyekeznek erõ93

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

K

1:49 PM

Page 94

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

R

E

:

C E N S O R

síteni úgy politikai, mint a szélesebb nyilvánosság számára is mérvadó kulturális és piacgazdasági kérdésekben. Az amerikai Aspen Intézet ma 26 különbözõ szakterületen mûködtet programokat, szervez konferenciákat és publikál a megalapozott döntéshozatalt támogató tanulmányokat. Itt mûködik a fegyverzetkorlátozási kérdésekkel foglalkozó legfontosabb kétpárti fórum, az Aspen Stratégiai Csoport; az Amerikai–Palesztin Partnerség szervezete, amely közel-keleti fiatalok számára biztosít vezetéstudományi képzést; a Biotechnológia és Társadalom Kezdeményezés, amely az orvostudományi fejlesztések egyénekre és családokra gyakorolt hatásait vizsgálja; vagy épp a Kezdeményezés a Pénzügyi Biztonságért, melynek keretében az intézet a lakossági megtakarítások ösztönzésére dolgoz ki mechanizmusokat a társadalombiztosítási rendszer fenntarthatósága érdekében. A szervezet mindemellett 2005-ben úgy határozott, hogy megújítja legrégibb hagyományát: azóta minden koranyáron, az 1949-es Goethe-konferencia idõpontjában megrendezi az Ötletek Fesztiválját (Aspen Ideas Festival), melyen egyszerre, tematikus kerekasztalok formájában látja vendégül a politika, a vállalati szféra, a média, az irodalom és a technológiai ágazatok vezetõ személyiségeit.

* Az Aspen Intézet legfõbb támogatói közé tartozik a Carnegie Vállalat, a Rockefeller Testvérek Alap és a Ford Alapítvány – azaz olyan történelmi márkák és tõkéscsoportok, melyekre aligha aggathatnánk egyöntetûen demokrata vagy republikánus jelzõket. Hasonló képet kaphatunk az intézet vállalati támogatóinak (az Exxon olajipari óriás, az A.T. & T. telefontársaság vagy az IBM) szemügyre vételével. Vezetõi között idõrõl idõre mindkét nagy párt holdudvarának meghatározó intellektusait ott találjuk; Paecpke halála után a demokrata és republikánus elnököket egyaránt szolgáló védelempolitikus, Paul H. Nitze gondoskodott az intézet továbbélésérõl. Talán ennek is betudható, hogy többnyire szélsõjobboldali kritikusai a szervezetet közvetlenül a Római Klub és a Bilderberg Csoport mellett jegyzik az elitek titkos szövetségeinek listáján.3 Hogy az Aspen Intézetet a tengerentúli nyilvánosságban ma leginkább centristaliberálisként említik, jelentõs mértékben az amerikai jobboldal elmúlt két évtizedben bekövetkezett strukturális átalakulásának tudható be. 1990-ben még az intézet Wye River-i kampuszán adott egymásnak randevút két konzervatív vezetõ, George H. W. Bush és Margaret Thatcher, hogy az új világrend jellemzõirõl értekezzenek. A jobboldali közbeszédben azóta jelentõs szerepet kaptak az újkeresztény és evangelizációs mozgalmak, a társadalmi polaritás pedig megnövekedett. Tény, hogy az Aspen Intézet közel sem rokonítható az elmúlt két elnöki ciklus republikánus értékvilágával, másrészt azonban mi sem áll közelebb hozzá, mint John McCain szenátori pályafu3 Lásd Judy MCLEMORE: The Aspen Institute and Marxist Praxis, Institution for Authority Research, 2002. (Hálózati verzió: www.discernment-ministries.org/TheAspenPaper.pdf.)

94

kommentar2008-5.qxd

B

10/17/08

Ö S Z Ö R M É N Y I

N

A G Y

1:49 PM

Page 95

G

:

E R G E L Y

A

K É T P Á R T I S Á G

M E L L E T T

–

A

S P E N

I

N S T I T U T E

tásának kétpárti kezdeményezései, a „józan ész konzervativizmusa” (common sense conservatism).

* Nehéz eldönteni, hogy a kétpárti megoldásoknak kedvez-e a jelenkori világ. Tény azonban, hogy míg 2004-ben az Egyesült Államok elnöki és kongresszusi kampányát a keményvonalas jelöltek iránti választói igény határozta meg, 2008-ban már a kétpárti elkötelezettség terén próbált egymásra ígérni a republikánus és a demokrata aspiráns.4 Az idealista gondolatot megõrizte az idõ – csak piaca változik folyton; néha szûkül, olykor pedig bõvülést mutat. Mindent egybevetve, a jövõ túlságosan kiszámíthatatlan ahhoz, hogy egy coloradói kisvárosban ne létezzék tovább az Aspen Intézet is.

A II. Sándor cár vasúti híd a Volga fölött, Szizramnál

4 Vö. In Congress. A Vanishing Center (Special Report, Election 2004), Business Week 2004. november 15.; Ronald BROWNSTEIN: Reconcilable Differences – Is bipartisanship still possible?, The Atlantic Monthly 2008. szeptember.

95

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 96

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

S

Z E M L E

Takács Tibor BEHÁLÓZVA – AZ ÁLLAMBIZTONSÁG ÉS ANTALL JÓZSEF Rainer M. János: Jelentések hálójában. Antall József és az állambiztonság emberei 1957–1989. 1956-os Intézet, Budapest, 2008, 296 oldal, 3500 Ft

Különösnek tûnhet, hogy egy történeti munka kapcsán mindenekelõtt a szöveg olvasmányos jellegét, már-már irodalmi stílusát emeli ki a recenzens. Errõl általában a könyvismertetések végén, mintegy mellékesen szoktak szólni, pedig nagyon lényeges vonásról van szó, arról, hogy a forma nem választható külön a tartalomtól, sõt önmagában tartalommal bír. A fabulának az állambiztonsággal kapcsolatos tanulmányok esetében külön jelentõsége is van: aki kutatóként vagy munkájából kifolyólag nap mint nap a politikai rendõrség szövegeit olvassa, könnyen átveheti azok nyelvezetét, szóhasználatát, mondatfûzését. Ez nemcsak azért problémás, mert a legtöbbször az irodalmi magyar nyelvet megcsúfoló, megerõszakoló textusokról van szó, hanem azért is, mert e dokumentumok szövegét az állambiztonsági gondolkodásmód alakította, azaz a nyelvezetük kritikátlan átvételével óhatatlanul a mögötte meghúzódó gondolkodásmódot is átvesszük. Ezeket a csapdákat kikerülni, az állambiztonság által konstruált szövegvalóságból kilépni csak olyan nyelvi tudatossággal lehetséges, amely Rainer M. János esetében is tapasztalható. Rainer nem kívánt életrajzot vagy családtörténetet írni. Mint a bevezetõben leszögezi, könyve „Néhány ember élettörténetére épül, de nem életrajzok sorozata” (14). A kötet tárgya tehát – és ezt nagyon fontos kihangsúlyozni – nem Antall József személye, a szerzõ törekvése nem arra irányul, hogy megnézze: az állambiztonsági iratok miként ábrázolják Antall Józsefet, majd ezt a képet összevesse a „valós” Antall-képpel. A szerzõ sokkal inkább azt tekintette alapkérdésnek, hogy „egyáltalán mi tudható meg az állambiztonság irataiból” (16). Rövid, ám annál alaposabb összefoglalása mindenki számára érthetõvé teszi, hogy miként, milyen folyamat eredményeképpen születtek a hálózati személyek („ügynökök”) jelentései. (Ezt az alig több mint másfél oldalt a Történeti Levéltárba járó kutatók számára kötelezõ olvasmánnyá kellene tenni.) Rainer M. rámutat arra, hogy a jelentések olvasásakor figyelembe kell venni azt a dialogikus pozíciót, amelyben ezek a szövegek keletkeztek. Semleges beszédhelyzet ugyanis nem létezik, a beszélõ mindig valakihez beszél, a másikra való beállítódás pedig szükségszerûen feltételezi a beszédpartnerek közötti viszonyok tekintetbevételét.1 Jelen esetben a hálózati embernek tekintettel kell lennie „megbízója”, az állambiztonság, illetve azt a számára megtestesítõ tartótiszt elvárásaira, ami alapvetõen meghatározza a sajátos szituációban 1 Vö. Mihail Mihajlovics BAHTYIN: Nyelv, osztály, ideológia, ford. Orosz István = UÕ.: A beszéd és a valóság. Filozófiai és beszédelméleti írások, szerk. Könczöl Csaba, Gondolat, Budapest, 1986, 154 skk.

96

kommentar2008-5.qxd

T

A K Á C S

10/17/08

T

I B O R

:

B

1:49 PM

Page 97

E H Á L Ó Z V A

–

A Z

Á L L A M B I Z T O N S Á G

É S

A

N T A L L

J

Ó Z S E F

létrejött szövegek logikáját, struktúráját, nyelvezetét. Ez nem pusztán formai kérdés, hanem nagyon lényeges, a történeti megismerést alapjaiban érintõ probléma: a jelentés ugyan „A külsõ világról informál, azt »idézi«, de rendje a szervezeté” (17). Olyannyira, hogy Rainer M. János a hálózati személyeket közvetlenül vezetõ rendõrtisztekre e szövegek társszerzõiként tekint (158). Rainer úgy látja, hogy a forrásul felhasznált dokumentumok elsõdlegesen magáról az állambiztonság szervezetérõl szólnak, ám véleménye szerint nemcsak arról: valami megtudható belõlük a megfigyeltekrõl (és a megfigyelõkrõl) is. A könyv tehát bizonyos értelemben Antall Józsefrõl, pontosabban egy Antall Józsefrõl is szól. Antallról, az 1956 utáni politikai rendõrség által teremtett célszemélyrõl, és nem az 1945 elõtti keresztény középosztály egyik képviselõjérõl, sem a késõbbi miniszterelnökrõl. Még akkor sem, ha a szerzõt eredetileg bevallottan is a keresztény középosztály 1956 utáni sorsa, gondolkodásának, mentalitásának változása érdekelte, és az sem lehet véletlen, hogy vizsgálódásának tárgyául a rendszerváltás utáni elsõ miniszterelnököt választotta. Az állambiztonsági iratok természetének ismeretében azonban az általa elmondott történet hangsúlyozottan nem Antall József élettörténete. A könyv három nagyobb egységre tagolódik: a nem lineáris szerkezet következtében bizonyos események, szereplõk, motívumok többször is a szemünk elé kerülnek, ám ezek az ismétlõdések távolról sem zavaróak, sõt a nézõpontok váltakozása sajátos ritmust biztosít a szövegnek, amely ettõl még izgalmasabb olvasmánnyá válik. Az elsõ rész a politikai rendõrségnek Antall Józseffel szemben kifejtett tevékenységérõl szól, vagyis azt a keretet vázolja fel, amelyben az Antallról szóló jelentések keletkeztek. Az iratokból megállapítható, hogy az államvédelem (majd az 1956 után újjászervezõdõ állambiztonság) számára kezdetben idõsb Antall József – 1945 elõtti minisztériumi tisztviselõ, 1945 után kisgazdapárti politikus, miniszter, országgyûlési képviselõ – személye volt az érdekes. 1957 elejétõl azonban egyre inkább ifjabb Antall József került a politikai nyomozók célkeresztjébe, elõbb a forradalom alatti aktivitása, majd a forradalom leverését követõ csendes ellenállása, mindenekelõtt a Toldy Ferenc Gimnáziumban végzett tevékenysége okán. Pár napig õrizetben is volt, ám apja volt kisgazda kapcsolatait felhasználva elérte, hogy kiengedjék. Az állambiztonsági szervezet azonban tovább dolgozott, és Antall ellen bizalmas nyomozást indítottak. Bár ezt 1961-ben lezárták, Antall József továbbra is megfigyelt személy maradt. A második rész nem közvetlenül Antall Józsefre, hanem a megfigyelõkre fókuszál. Bemutatja az állambiztonsági hálózat szervezõdésének és mûködésének (mûködtetésének) legfõbb vonásait, változásait, a hálózati személyek különbözõ kategóriáit, „fokozatait” (ügynök, informátor, rezidens, titkos megbízott, titkos munkatárs). Ezt követõen Rainer M. János tulajdonképpen maga is hálózatot épít, hiszen megpróbálja rekonstruálni az Antall József megfigyelését, ellenõrzését ellátó ügynöki hálózatot. Ez már csak az iratok töredékes volta miatt sem lehet tökéletes, ám az állambiztonság mûködésérõl így is sok mindent elárul. Antallról információkat szolgáltattak az apja körül tevékenykedõ hálózati emberek, elsõsorban volt kisgazdapárti politikustársak. Az állambiztonság hírigénye azonban megkövetelte, hogy közvetlenül ifjabb Antall mellé is szervezzenek 97

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 98

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

S

Z E M L E

ügynököket: a fiatal tanár esetében erre tanítványai és kollégái látszottak a legalkalmasabbnak. A leghasznosabb szolgálatot persze egy jó barát beszervezése tehette: az „ideális” ember, „Kátai”, azaz Kiss György dokumentálhatóan majd harminc évig mûködött a hálózat tagjaként, s elsõdleges célszemélye mindvégig Antall József volt. Rainer M. figyelmét nem kerülték el azok a személyek sem, akik az ügynököket megbízták a figyeléssel. A hálózatot szervezõ és mûködtetõ rendõrtisztekrõl van szó, közülük fõleg azokról, akik a célszemélyrõl szóló jelentések közvetlen megrendelõi, a hálózati emberek személyes instruktorai voltak, akikhez a jelentések befutottak. Az állambiztonsági tisztek közül õk álltak a „legközelebb” Antallékhoz, annak ellenére, hogy személyesen jóformán nem is találkoztak. (Idõsb Antall és Bodrogi László õrnagy esete kivételszámba ment: lásd a Kihallgatószoba címû fejezetet, 45–54.) Ebbõl a körbõl mindenképpen említést érdemel Kállai Lili százados, aki 1957-tõl nagy ügybuzgalommal, már-már mániákusan dolgozott ifjabb Antall József ellen. A harmadik részben figyelmünk ismét Antall Józsefre irányul, sõt tulajdonképpen most irányul igazán rá. Ezekben a fejezetekben Rainer megpróbálja rekonstruálni Antallnak a rendszerhez fûzõdõ viszonyát, legalábbis annyit, amennyit az állambiztonsági iratok láttatni engednek, pontosabban, ahogyan ezek az iratok megkonstruálják ezt a viszonyt. Nem szabad ugyanis elfelejteni – és erre a szerzõ is többször felhívja a figyelmet –, hogy ezek a dokumentumok nagy részben azt és úgy tartalmazzák a „valóságról”, amit és ahogy a politikai rendõrség látni szerette volna. A Kádár-rendszerrel szemben az osztályteremben frontot nyitó fiatal tanárból egy kompromisszumra igen, de a rendszer melletti aktív kiállásra nem hajlandó szakértelmiségi, majd múzeumigazgató lett; az állambiztonság számára elvileg már nem sok gondot jelentett. Ám, mint Rainer M. János megfogalmazta: „A titkosrendõri figyelem nyomai […] máig árulkodnak a nehezen elfojtott gyûlöletrõl, a fennmaradt bizalmatlanságról, amely a víz alá merített, aztán megkapaszkodott embereket övezte” (266). Valójában persze nem kizárólag az utolsó nagy egységnek, hanem a könyv egészének a középpontjában Antall (illetve kisebb részben apja) és a politikai rendõrség kapcsolata áll. Rainer M. János munkája távolról sem Antall József megfigyelésének történetét adja, azaz nem kizárólag arról szól, hogy az állambiztonság miként figyelte és ellenõrizte célszemélyét, hanem arról is, hogy a célszemély miként befolyásolta, sõt alakította az állambiztonsági szervek mûködését. Ez a viszony ugyanis korántsem egyoldalú: attól a pillanattól kezdve, amikor a megfigyelt megfigyeltként konstruálódik (és a történész már ezzel az állapottal „találkozik”), megfigyelt és megfigyelõ egymást feltételezik. A célszemély maga is alakítja a megfigyelõk tevékenységét, mozgása megszabja ezek mozgását, viselkedése megszabja ezek viselkedését, munkájuk jellegét és intenzitását, valamint – és ez Antall József esetében egészen konkrét formában is tetten érhetõ – magát a megfigyelõ szervezetet is. Az állambiztonsági hálózat építését ugyanis nagyban meghatározta, hogy Antallhoz ki által tudtak a legközelebb férkõzni. Rainer M. János reményei szerint az általa elbeszélt történetek adalékul szolgálhatnak az egész korszak patológiájához is (14). Ez már önmagában kijelöli a szerzõnek a vizsgált korszak berendezkedéséhez fûzõdõ viszonyát. Vállalt szubjektivitása ellenére még98

kommentar2008-5.qxd

T

A K Á C S

10/17/08

T

I B O R

:

B

1:49 PM

Page 99

E H Á L Ó Z V A

–

A Z

Á L L A M B I Z T O N S Á G

É S

A

N T A L L

J

Ó Z S E F

sem egy egyoldalú(an sötét) képet rajzol a rendszerrõl. Még a vizsgált alrendszer (melyet Rainer M. a „Kádár-rendszer egyik legsztálinistább zárványa”-ként aposztrofál [166], bár nem teljesen világos, hogy ez mit jelent) sem a totális represszió világa. Bár nem egyenlõ erõkrõl van szó, mégsem mondható el, hogy a megfigyelt személy vagy az együttmûködésre kényszerített hálózati ember szerepe a passzív kiszolgáltatottság lett volna. Elõfordulhatott, hogy az ügynök saját politikusi céljaira, a hatalommal való politikai kommunikációra próbálta (általában sikertelenül) felhasználni a politikai rendõrséget, mint tette azt Pártay Tivadar „Budai” fedõnevû ügynökként. Megfelelõ kapcsolatok birtokában a célszemélyek is kivédhették a politikai rendõrség lépéseit, így járt el többször is, váltakozó eredménnyel idõsb Antall a fia érdekében. A legjobb példa azonban kétségkívül az a formalizált alku, amelyet ifjabb Antall József kötött a hatalommal, és amely lehetõvé tette, hogy a tanári pályáról elmozdítva is értelmiségi munkakörben dolgozhasson tovább: ez az alku kifejezetten Antall József kezdeményezésére, az õáltala kidolgozott bürokratikus forgatókönyv alapján köttetett meg (186–188). Ez az ügy egyébként – sokadszorra – igazolta, hogy az állambiztonság nem volt mindenható: ha más alrendszerek nem támogatták, akkor tehetetlennek bizonyult. Hiszen Antall Józsefet még a Toldyból sem sikerült eltávolítaniuk, ugyanakkor erre egy másik alrendszer operatív eszközök hiányában is képes volt. Rainer M. János tehát nem igyekszik „objektív” lenni, meg sem próbál tárgyáról sine ira et studio írni. Tudatában van annak, hogy forrásait interpretálva õ maga ruházza fel azokat jelentéssel, melyek nem kell hogy megfeleljenek a szövegeknek megalkotóik által tulajdonított (egyértelmû) jelentésekkel. A szerzõ magyarázataiban bátran felvállalja saját szubjektív értékítéleteit, különösen akkor, amikor a szereplõk tetteinek belsõ, lelki mozgatórugóit próbálja megérteni és megértetni. Azonban távolról sem kinyilatkoztatásokról van szó; tisztában van azzal, hogy okfejtései nem az egyetlen, kizárólagos magyarázatok. Ám mindenképpen lehetséges magyarázatok, melyeknek hihetõségét – többek között – a szöveg narratív koherenciája biztosítja az olvasó számára. Különösen meggyõzõ (és élvezetes) az „Egri”, azaz Mikus Gyula és Antall József közötti kapcsolatnak az ügynök szemszögébõl történõ elemzése.2 A szerzõ olyannyira jelen van a szövegben, hogy még a források olvasásakor jelentkezõ személyes benyomásairól is tájékozódhatunk: „Kátai” jelentéseivel kapcsolatban megjegyzi például, hogy „írása (amely szépnek sose volt mondható) mind olvashatatlanabbá vált” (153). Rainer magyarázatainak egy – többször is visszatérõ – elemével vitatkozom csupán. Volt már arról szó, hogy a szerzõ nem kívánt biográfiát írni, így az állambiztonság által konstruált Antall-képet tudatosan nem egészítette ki vagy pontosította más forrásokból származó életrajzi és köztörténeti elemekkel. Ehhez többé-kevésbé következetesen tartotta is magát, bár a „közérthetõség” kedvéért – igaz, szabadkozva – már munkája elején feladta ezt az alapállást. Valamiféle életrajzi háttér felvázolása persze indokolt lehet, ám még ebben az esetben is nehezen magyarázható, hogy mi célt szolgál Szekfû Gyula 2

Ezt Rainer M. János külön tanulmányban is feldolgozta: Az ötvenhatos és az állambiztonság – „Egri Gyula” esettanulmánya = ÁVH – Politika – 1956. Politikai helyzet és az állambiztonsági szervek Magyarországon, 1956, szerk. Okváth Imre, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest, 2007, 179–192.

99

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 100

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

S

Z E M L E

Három nemzedékének a citálása: ez mind Antall József önazonosságát, mind az állambiztonság Antall-képét tekintve irreleváns. Amennyiben Rainer M. kifejezetten a két Antall elveszett környezettanulmányának rekonstruálására törekedett (lásd 27), akkor célszerûbb lett volna a politikai rendõrség középosztály-képét feltehetõleg jobban meghatározó baloldali,3 vagy az ötvenes és hatvanas években keletkezett, kifejezetten „vonalas” mûveket idézni.4 Bárhogy is, a háttér felvázolásának sokkal kevésbé leírónak, hanem – itt is – vállaltan konstruáltnak kellett volna lennie. Szövege ugyanis azt a látszatot kelti, mintha Antall József „állambiztonsági” történetének létezne egy eleve adott (objektív?) társadalomtörténeti háttere. Tudniillik arról van szó, hogy a jelek szerint Rainer M. János nem tudott teljesen szabadulni kiinduló kérdésétõl, azaz attól, hogy mi történt a keresztény, tisztviselõi középosztály volt tagjainak gondolkodásával 1956 után. Mert bár belátta, hogy az állambiztonsági iratok ennek megválaszolására nem alkalmasak, a középosztály mint magyarázó elv minduntalan visszatér az általa elmondott történetben. Azt például, hogy Antall József áthelyezése után azonnal a Toldy Ferenc Gimnázium központi figurája lett, a szerzõ elsõsorban azzal magyarázza, hogy „illett a környezetbe”: „A Toldy a budai keresztény középosztály, kispolgárság elit (1962-ig fiú-) gimnáziuma volt, s jellege a negyvenes évek végétõl sem változott alapvetõen. Az odahelyezett kommunista tanárok és vezetõk (igazgató, igazgatóhelyettes) a közegben idegenül mozogva próbálták csökkenteni a hagyomány alakította szellemiség befolyását, csekély sikerrel.” (173) Ezzel szemben a „munkáskörnyezetbõl származó Huszár Ferenc [„Kerekes János”] számára elvileg nem lehetett könnyû a beilleszkedés a Toldy zömmel budai középosztályi »úrigyerekekbõl« álló közegébe” (113). Az iskola puszta fizikai elhelyezkedése s a tanárok és tanulók szociális összetétele tehát annak szellemiségére is rányomta a bélyegét. Ez azonban azt is jelenti, hogy – mondjuk – a munkáskörnyezetben lévõ középiskolákban az odahelyezett kommunista igazgatók sokkal „otthonosabban” mozogtak? Vagy oda se kellett helyezni õket, mert az ott uralkodó szellemiség maga termelte ki a kommunista vezetõket? Hát nem éppen maga a szerzõ érvel meggyõzõen amellett, hogy Antall József azonossága mennyit változott az idõk során? Ha változott az egyén (középosztályi) identitása, akkor miként maradhatott változatlan a „középosztályi” tartalma? A (volt) keresztény középosztályhoz tartozással való érvelés5 tehát azért nem meggyõzõ, mert azt sugallja, hogy létezett (létezik?) egy ehhez a csoporthoz való tartozásból fakadó, a változó idõkben többé-kevésbé koherensen megõrzõdõ identitás, miközben 3

A szociáldemokrata Faragó László Krisztina címû írására gondolok például, amely az Írástudók árulása – írástudók helytállása címû kötetben jelent meg (Népszava, Budapest, 1946, 5–11). A könyvet egyébként – és ez jól mutatja a kommunisták baloldaliságát – az SZDP-nek az MKP-ba való beolvasztása után kivonták a forgalomból. 4 Pl. BALÁZS Béla: A középrétegek szerepe társadalmunk fejlõdésében. Egy évszázad magyar történelmének néhány sajátosságáról 1849–1945, Kossuth, Budapest, 1958. 5 Még egy példa: „A Horthy-kor és 1945, illetve a szovjet rendszer reflektálatlan szemlélete, a nyers antikommunizmus és szovjetellenesség” tekintetében Rainer M. szerint a volt keresztény középosztályhoz való tartozás teremt hasonlóságot Antall József és a Kisgazdapárt jobboldalához tartozó politikusok és értelmiségiek között (200).

100

kommentar2008-5.qxd

T

A K Á C S

10/17/08

T

I B O R

:

B

1:49 PM

Page 101

E H Á L Ó Z V A

–

A Z

Á L L A M B I Z T O N S Á G

É S

A

N T A L L

J

Ó Z S E F

maga a szerzõ tagadja ezt másutt. Antallal (és a fent említett Huszárral) kapcsolatban például õ maga mutat rá a társadalmi hovatartozás konstruált voltára. Pedig a társadalmi osztály nem valami szilárd kontúrokkal rendelkezõ dolog („struktúra”), ami van (vagy volt), hanem az emberek tapasztalatától és tudatától nem független történelmi jelenség, amely az emberek közötti viszonyokban történik (vagy történt).6 Mindez persze semmit sem von le a könyv érdemeibõl, sõt azt jelzi, hogy gondolkodásra és vitára inspiráló munkáról van szó. Meg kell említeni megközelítésének újszerûségét is, már ami az állambiztonsági iratok feldolgozását illeti. Mindezidáig kevésen próbálkoztak ugyanis történeti antropológiai és mikrotörténeti módszerekkel közelíteni a Kádár-korszak politikai rendõrséghez.7 A kötet jó példa arra, hogy egy vállaltan szubjektív alapállásból megírt történeti munka is jelentõs mértékben gyarapíthatja történeti ismereteinket. Feltéve, ha valaki olyan színvonalon és olyan tudatossággal mûveli a történetírói szakmát, mint a bemutatott könyv szerzõje.

Kirgiz jurta

6 Lásd E[dward]. P[almer]. THOMPSON: Az angol munkásosztály születése, ford. Andor Mihály, Budapest, Osiris, 2007, 7–8. Sapir amerikai nyelvész már az 1930-as években amellett érvelt, hogy a társadalmat nem valami statikus struktúraként kell felfognunk, hanem az emberek közötti kapcsolatok szövedékének, amelyet az emberek közötti kommunikációs aktusok teremtenek meg. (Edward SAPIR: Az ember és a nyelv, ford. Fabricius Ferenc, Gondolat, Budapest, 1971, 132–133.) 7 Egyetlen apró észrevétel: Carlo Ginzburg bevezetõben említett könyve magyarul is megjelent, ráadásul az idézett angol fordításnál egy évvel korábban: A sajt és a kukacok. Egy XVI. századi molnár világképe, ford. Galamb György János, Európa, Budapest, 1991.

101

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 102

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5 5

–

S

Z E M L E

Kósa László KÉT KÖNYV A KÁRPÁT-MEDENCEI MAGYAR SZÓRVÁNYOKRÓL Regionalitás, közösségépítés, szórványgondozás. Szerk. Balogh Balázs – Bodó Barna – Ilyés Zoltán, Lucidus Kiadó, Budapest, 2007, 285 oldal. Perspectives of Diaspora Existence. Hungarian Diasporas in the Carpathian Basin – Historical und Current Contexts of a Specific Diaspora Interpretation and Its Aspects of Ethnic Minority Protection. Szerk. Balázs Balogh – Zoltán Ilyés, Akadémiai Kiadó Kisebbségkutatás Könyvek, Budapest, 2006, 272 oldal.

A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete és Kisebbségkutató Intézete (Budapest) valamint a kolozsvári székhelyû a Kriza János Néprajzi Társaság együtt rendezett konferenciát a Kárpát-medencei magyar diaszpóráról 2006. június 8–11-én, melynek – a témakörhöz illõen, s ezúttal ez a körülmény föltétlenül megjegyzendõ – a romániai magyar református egyház Bethesda nevet viselõ alapítványi iskolaközpontja és árvaháza adott helyet a kalotaszegi (nyugat-erdélyi) Zsobok (Jebucu) községben. A néhány száz lelkes magyar település mintegy évtizede ennek az intézményegyüttesnek köszönhetõen kezdett szélesebb körben ismertté válni. Létesítõi mint reménytelen helyzetben lévõ, néptelenedõ zsákfalut választották ki, azzal a szándékkal is, hogy életlehetõségein javítsanak. Addig köves bekötõútja sem volt, a vállalkozással egyidejûleg nyugat-európai segítséggel épült meg. Ma a zsoboki méltó párja a dévai és a válaszúti hasonló központoknak. Nagy körzetbõl gyûjti össze a gyermekeket, saját zöldséges- és gyümölcsöskerttel, tejgazdasággal mûködik, több mint ötven munkahelyet fenntartva. A Regionalitás, közösségépítés, szórványgondozás – Nemzetközi összefogás a szórványkérdésben címet viselõ konferencián elhangzott és tanulmánnyá átdolgozott elõadások önálló kötetben láttak napvilágot. De már ezt megelõzõen ebbõl az anyagból válogatva, példás gyorsasággal egy angolra fordított összeállítás is megjelent, hogy a diaszpóra-kérdés speciális magyar értelmezései és kutatási eredményei a nemzetközi érdeklõdés számára szintén hozzáférhetõvé váljanak. A magyar változatban 28 szerzõ 24 szövege szerepel, az angolban 14-en írtak 13 közleményt. A két kötet együttes ismertetését az indokolja, hogy angol tartalma nem csak a válogatás miatt nem azonos a magyaréval. Négy tanulmány teljesen vagy részben különbözik szerzõi magyar dolgozatától. Sõt mint látni fogjuk, ketten a konferencia egyik fõ kérdésében karakteres véleményüket eredeti elõadásukban nem, csak az angol kötetben nyilvánították ki. A konferencia résztvevõi által képviselt szakterületek széles skálájában szemléletesen kifejezõdött a téma interdiszciplinaritása (néprajz, kulturális antropológia, szociológia, történettudomány, teológia, pedagógia, demográfia, statisztika, politológia, nyelvtudomány). Vele összefüggõen a most ismertetett kötetekben olyan nagy számú vitás probléma és figyelemre méltó kezdeményezés kapott helyet, hogy a tömör tartalmi is102

kommentar2008-5.qxd

K

Ó S A

L

10/17/08

Á S Z L Ó

:

K

É T

1:49 PM

K Ö N Y V

Page 103

A

K

Á R P Á T

-

M E D E N C E I

M A G Y A R

S Z Ó R V Á N Y O K R Ó L

mertetés mellett ezúttal csak a fontosabb kérdésekkel foglalkozhatunk. Minthogy az elõadások zöme egészen friss kutatási eredményekrõl ad számot, alkalmasak a jelenlegi magyar diaszpórakutatás erõsségeinek és gyöngéinek, nem utolsósorban sokrétûségének részbeni áttekintésére is. Elöljáróban két összefüggõ, eszmetörténeti tényezõt szükséges fölidézni. 1. A Baltikum és a Balkán közötti közép-európai régióban a felvilágosodás hatására – bár nem kizárólagosan, de döntõen és túlnyomólag – a nyelv a nemzeti és az etnikai identitás meghatározó eleme. Ennél fogva a diaszpóra-létrõl alkotott vélemények szorosan összekapcsolódnak a nyelvhez viszonyulással és a kulturális értékrenddel. 2. A magyar népesség történetének a 20. században az egyik fõ jellemzõje a fokozódó szórványosodás. Az értelmiség egy jelentõs csoportja felelõsségének tartja foglalkozni a kérdéssel, idõrõl idõre fölmérni a fejleményeket, és lehetõség szerint fékezni vagy megállítani a folyamatot, menteni a veszélyeztetett értékeket. Ám a konferenciakötetek is – mint alább látni fogjuk – dokumentálják a kérdések eltérõ megítélését és a vitákat. Több elõadó hangsúlyozta, szerintünk sem tagadható, hogy a magyar diaszpórakutatásnak historiográfiailag és a jelenben egyaránt problémája az elmélethiányosság. Ezért megkülönböztetett figyelmet érdemelnek a kötetek elméleti tanulmányai. Biczó Gábor konferencián elhangzott szövege (A nemzetközi diaszpóra-kutatás eredményeinek gyakorlati jelentõsége a magyar szórványkutatásban) a nemzetközi tudományosság két fontos témakörét („a diaszpóra és az otthon”, „konnektivitás”) elemzi. Kár, hogy címével ellentétben a magyar kutatásokat csupán egy rövid bekezdésben említi, mint amelyek hasznosíthatják az elemzett nemzetközi törekvéseket. Az angol kötetben másik dolgozatot közöl (Transnational Dimensions of the Diaspora Issue and Hungarian Diaspora Research), melynek nagyobbik felében szintén neves nemzetközi, fõleg amerikai diaszpóra-elméleteket mutat be, majd hatásukat taglalva az általános elmélet kialakításának lehetõségét kritikailag mérlegeli. A címre tekintve azonban ezúttal is hiányérzetünk marad. Nemcsak azért, mert az ismertetett elméleteknek nem volt korabeli magyar recepciójuk, hanem mert Biczó utólag sem próbálja ezeket a magyar vizsgálatokra konkrétan vonatkoztatni (talán nem is lehet). Sõt amit róluk ír, kutatástörténeti vázlatnak sem nevezhetõ. Ugyanis mindössze „három önkényesen kiemelt”, „jelentõs” (a szerzõ szavai) szórványkutató koncepciót ismertet és bírál. Bárhogyan minõsítjük a magyar kutatásokat, ennyi hivatkozás csak arra elegendõ, hogy megtéve az asszimiláció depravációs olvasatát alapkérdésének, végül sommásan „elõítéletes és hamis beállítódás”-úaknak jelentse ki õket. Már az is probléma, hogy a tudományosan (s természetesen politikailag) megalapozott nemzetközi és amerikai elméletek után nagyobb részben csekély tudományos hátterû törekvéseket mutat be. Bélteky Kálmán könyvét (1910) „jelentõs”-nek mondani erõs túlzás. Az I. világháború elõtti magyar „szórványirodalom” nem más, mint publicisztika, szépirodalom, politikai röpirat stb. – gyakran radikális nacionalizmussal terhelve. (Nem vigasztaló, hogy a román is ilyen.) Az I. világháború elõtt nem ismerték fel Magyarországon a kérdés tudományos súlyát, utána pedig nagyon nehezen bontakozott ki a nemzetközi tájékozódás és a szakembernevelés. Hatványozottan érvényes ugyanez a kisebbségi magyarok önálló tudományos életére. A Biczó által másodikként bírált erdélyi Venczel József ígé103

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 104

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5 5

–

S

Z E M L E

retesen induló pályája a II. világháború és következményei miatt torzó maradt. Venczel saját közössége szórványainak eltûnését veszteségnek fogta föl. A zsoboki konferencián is részt vevõ Vetési László mint Venczel követõje kapja egy korábbi tipológiai tanulmánya (2000) és annak vitája folytatásaként a legterjedelmesebb és leginkább elutasító kritikát Biczótól. Szerintünk tévedés Vetési szórványmentõ munkáját és ugyancsak saját közösségének védelmében kifejtett társadalom- és egyházpolitikai fogantatású ajánlatát szaktudományos (akadémiai) koncepciónak fölfogni. Biczó kutatástörténeti kritikáját egy vonatkozásban föltétlenül igazolják a konferencia elõadásai. Eltérõ szórványértelmezésekkel, fogalmi bizonytalanságokkal, sõt esetenkénti „zavarosság”-okkal is (az õ szava) találkozunk. A diaszpóra és a szórvány szavakat a konferencia résztvevõinek nagy többsége szinonim fogalomként használta, ám nyilvánvaló, hogy ma nincs konszenzusos magyar definíciójuk. A résztvevõk csak abban a minimumban értettek egyet, hogy valamilyen etnikai-kulturális-nyelvi peremhelyzetet jelentenek. A definíciók a magyar nyelv helyzetének változásaival összefüggésben a legutóbbi idõkig és a jelenben folytonosan a történeti emlékezettõl és a politikától erõsen determináltak. Fontos és jellemzõ, hogy nyelvünkben a 19. század végéig a diaszpóra jelentése a görög eredetinek megfelelve a migrációhoz tapadt (zsidók, örmények, görögök), a magyar etnikumra az Egyesült Államokba irányuló, ekkor kezdõdõ gazdasági emigrációra kezdték csak alkalmazni. Ám ugyanebben az idõben figyeltek föl magyar értelmiségiek a Magyarország határain belül nem magyar etnikumú többségi közegben élõ kisebb magyar csoportokra, melyek különféle történeti demográfiai okokból alakultak ki, és bár a Magyar Királyságban éltek, kétségtelenül volt esélyük magyarnyelvûségük elvesztésére. Az utóbbi akadályozása céljából kulturális és politikai akciókat indítottak, és megjelölésükre alkalmazták a magyar „szórvány” szót, ami formálisan pontos fordítása a diaszpórának, azonban a jelentése a gyakorlatban – mint láttuk – ezután eltért. Ez a jelentés lényegesen bõvült 1920 után, amikor a Magyarországgal szomszédos országokba került magyarok, de fõleg kisebb csoportjaik vitathatatlanul és fokozottan ki voltak téve a többséghez asszimilálódásnak. Nem szorul magyarázatra, hogy az asszimilációról a kötetek szerzõinek többsége közvetlenül vagy áttételesen, határozottabban vagy lágyabban fogalmazva véleményt mond. Biczó Gábor álláspontját azonban csupán Ilyés Zoltán angol nyelvû dolgozata osztja. Ilyés elsõsorban a magyar szakirodalom, valamint széleskörû antropológiai és szociológiai tereptapasztalata alapján vázlatként kidolgozva a diaszpórakutatáshoz sorozatnyi tipológiai közelítést ajánl. Modelljei szemléletesen képviselik az 1918 elõtti Magyarország területén kialakult, ma több országban élõ nemcsak magyar, hanem német diaszpórák sokféleségét is. Szinte mindegyik iniciatíva továbbgondolásra vagy vitára érdemes. Tanulmánya végén a szerzõ a diaszpórakutatás fordulatát sürgeti, amelynek szerinte elsõsorban az asszimiláció veszteségként való felfogása elutasításában kellene kifejezõdnie. Szerintünk azonban ez a konklúzió nem feltétlenül és nem igazán meggyõzõen következik írásának elõzõ részébõl (Researching and Interpreting Diaspora – Remarks an Social Science Research into the Diaspora Communities of the Carpathian Basin). Talán legtömörebben a kalotaszegi születésû Péntek János nyelvészprofesszor fogalmazza meg az asszimiláció eltérõ értelmezésének a lényegét: „Világosan felismerhe104

kommentar2008-5.qxd

K

Ó S A

L

10/17/08

Á S Z L Ó

:

K

É T

1:49 PM

K Ö N Y V

Page 105

A

K

Á R P Á T

-

M E D E N C E I

M A G Y A R

S Z Ó R V Á N Y O K R Ó L

tõ a variabilitás, illetõleg a diverzitás elfogadásában mutatkozó különbség a paradigmában, az elméletben és a kisebbségpolitikában is: az egyik a nyelvi és kulturális sokféleséget tekinti értéknek, a másik egynyelvû redukcionizmusra törekszik, és legfeljebb a változatosságot tekinti értéknek, a sokféleséget nem.” (147) Péntek János Kalotaszeg bizonyosságai és kérdõjelei címû elõadásában nemcsak a konferencia témaköréhez kapcsolódó nézõpontokat elemzi, hanem megidézi a hely szellemét is. Kalotaszeg sajátos magyar kultúrájának és természeti viszonyainak, többek között Kolozsvár közeli fekvésének köszönheti, hogy csaknem másfél évszázada az erdélyi társadalom- és természettudományos kutatások egyik leggyakoribb terepe, sõt kísérleti terepe. Ismertsége és jelentõsége a magyar nemzeti (kulturális) identitásban messze túlmutat mind saját földrajzi, mind Erdély határain. Péntek saját dialektológiai kutatásainak eredményeibõl elméleti értékû eredményekre, egyúttal a tudománytörténeti múlt és a régió mai helyzetébõl kínálkozó tudományos és a szórványokért társadalmi érzett felelõsségre is felhívja a figyelmet. Ha magától értetõdik, hogy az asszimiláció jelenségét szinte kivétel nélkül mindegyik tanulmány érinti, némileg meglepõ, hogy mindössze egy elõadó választotta teljes egészében témájául. Kiss Tamás a nemzetközileg elterjedt cohort-component method alkalmazásával elemzi az erdélyi (pontosabban a Románia Kárpát-medencei részében élõ) magyarok 1964–2002 közötti demográfiai mutatóit. A gondosan fölépített, komoly elméleti és módszertani tájékozódással készült vizsgálat a népességi vesztség meghatározó részét az etnikailag vegyes házasságokból adódó asszimilációval magyarázza. Térképekkel, ábrákkal, grafikonokkal és táblázatokkal kísérve, biztos szakmai tudással és szigorú tudományos tárgyilagossággal adja elõ eredményeit (Vegyes házasságok és asszimiláció a demográfiai modellekben). A szerzõk között nagyobb csoportot képeznek a néprajzkutatók. Pozsony Ferenc jelentõs tereptapasztalat birtokában elsõsorban a románná asszimilálódás utolsó (vagy utolsó elõtti) szakaszában élõkkel, a gyakorlatiasságból vagy kényszerbõl etnikai-nyelvi azonosságtudatukat és vallásukat fokozatosan feladók, felcserélõk viselkedésével, szokásaival, motívumaival ismertet meg (Szórványok hétköznapjai). Keszeg Vilmos széleskörû tudományos kutatási programban erdélyi életpálya-történeteket és élettörténeteket elemez (A szórványsors autobiografikus megjelenése). Szórványban élõk önéletrajzi elbeszéléseibõl és írásaiból készült vizsgálata eredményeinek részleteit mint elõzetes beszámolót adja közre. Elsõsorban nem a szórványlétrõl, hanem a róla való beszédrõl kérdezte adatközlõit. Egyelõre a történetek létrejöttének körülményeibe, motívumainak és a nyilvánossághoz való viszonyának az elemzésébe ad betekintést. A változatos és fordulatos egyéni életsorsok a diaszpóra mindennapjainak krónikáját adják. A megmaradás stratégiái az eredeti értékrend folyamatos kompromisszumait követelik meg, amire szemléletes példa, hogy a várható asszimiláció elõfeltételét jelentõ etnikai (és szinte mindig vallási) vegyes házasságokat a család homogén nyelvi állapotú tagjai csaknem mindig ellenzik, elítélik, de utóbb megbékélnek vele, és alkalmazkodnak a következményeihez. A szempontokban és következtetésekben gazdag tanulmány további értékes kutatási eredményeket ígér. Az angol szöveg az eredeti magyar elõadás rövi105

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 106

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5 5

–

S

Z E M L E

dített és tömörített változata, miáltal az ismertetõ szempont erõsödött, a szerzõ pedig inkább háttérben maradt (Autobiographical Representations of Diaspora Existence). Keszeg módszertani elõadásához két esettanulmány kapcsolódik. Az egyik egy tanítónõ munkásságát és mikrovilágát mutatja be, aki csaknem egész életét ugyanabban a szilágysági magyar községben töltötte. A magyar oktatásban és közmûvelõdésben, majd 1990 után az egyházi életben is aktív szerepet vállalt, ma is dolgozik (Nagy Réka: Tûzfelelõsök vagyunk. Egy szilágysági tanítónõ élettörténetének elemzési lehetõségei). A másik tanulmány a Fogaras melletti Halmágy szórványközségben élõ, legpontosabban „naiv mûvész”-nek meghatározható asszony élettörténetével ismertet meg (Ozsváth Imola: A szórványosodás motívumai egy élettörténetben). A két asszony helyzete a helyi társadalomban merõben eltérõ. Az egyik központi szereplõ, a másik peremlétben él. Az egyik tevékenységének színhelye a közfölfogás szerint nem mondható szórványnak. A tanítónõ éppen azért is dolgozott, hogy a szórványosodás ne következzen be. A másik asszony lakóhelye középkori keletkezése óta valószínûleg mindig nyelvi-etnikai szórvány volt. Az életrajz nemcsak egy idõs asszony különös pályájára visszatekintés, hanem a szülõhely évszázados integritása fölbomlásának krónikája is. Magyar Zoltán elsõsorban erdélyi kutatásai alapján számos példával szemlélteti, hogy a történeti tárgyú folklór a diaszpórában élõk azonosságtudatának lényeges eleme, különösen olyan helyzetekben, ahol nincs anyanyelvi iskolai oktatás és egyházi kultusz. Megjegyzésre méltó, hogy az illetõ közösségek történeti emlékezetében fontos helye van az etnikai atrocitásokról vagy azok elhárításáról szóló, szorosan a településhez, sõt az egyes családokhoz kötõdõ történeteknek (A folklór mint történelmi emlékezet a szórványban). Borsos Balázs térképekkel illusztrált tanulmánya a Magyar Néprajzi Atlasz adatbázisa clusteranalizíses feldolgozásból tanulságokat kínál a szórványhelyzetben lévõ magyar etnikai közösségek tradicionális kulturális beágyazottságáról (Erdélyi szórványközösségek kulturális hovatartozása a Magyar Néprajzi Atlasz számítógépes feldolgozása tükrében). Kalotaszeg peremvidékeinek magyar lakosságáról jelenkori súlyponttal, de történeti visszatekintéssel szól Balogh Balázs és Fülemüle Ágnes írása. Véleményünk szerint módszertanilag ez a kötet legösszetettebb tudományos vizsgálata. A szociológia, az antropológia, az etnográfia, a nyelvtudomány, a történettudomány eredményeit és forrásait egyaránt hasznosítja, egyúttal egy másfél évtizedes komplex vizsgálat része. Számos tanulsága közül most azt emeljük ki, amely közvetlenül kapcsolódik a könyvismertetésünkben fölvetett egyik vitás kérdéshez. A régió peremén elhelyezkedõ, változatos társadalomtörténeti hátterû magyar szórványok fogyása és eltûnése, majd a korábban kompakt magyar etnikumú települések szórvánnyá válása elsõsorban a környezet román többsége és az etnikai összeütközések miatt már akkor elkezdõdött, amikor a terület magyar államiság alá tartozott. Az utóbbi évtizedekben ezek a folyamatok a hatalomváltás, a modern urbanizáció és a drasztikus politikai intézkedések (például a mezõgazdaság kényszerített kollektivizálása, a feszített kommunista iparosítás) nyomán fölerõsödtek, és már nemcsak a peremeket, hanem a régió csaknem egész területét érintik (Elzárkózás és kapcsolatkeresés – Szórványközösségek eltérõ magatartásmodelljei egy nagy múltú erdélyi magyar táj, Kalotaszeg peremén). 106

kommentar2008-5.qxd

K

Ó S A

L

10/17/08

Á S Z L Ó

:

K

É T

1:49 PM

K Ö N Y V

Page 107

A

K

Á R P Á T

-

M E D E N C E I

M A G Y A R

S Z Ó R V Á N Y O K R Ó L

A néprajzosok mellett a szerzõk másik jelentõs csoportja az antropológusoké és a szociológusoké. A diaszpóralét sokféleségének különös figyelemre méltó esete, egyúttal néhány tekintetben a kalotaszegi folyamatok ellenpéldája a dél-erdélyi Oltszakadát falu. Magyar lakossága a középkortól elszigetelten, a legközelebbi, szintén szórvány magyar etnikumú településektõl több tíz kilométerre él. A településen belül a románsággal szemben hosszabb ideje kisebbséget képez, lélekszáma 200 fölé sosem emelkedett. Kádár Edit alapos és részletes, a teljes 20. századot átfogó történeti demográfiai és szociológiai vizsgálata táblázatokkal és statisztikákkal gazdagon dokumentálva, meggyõzõen bizonyítja, hogy a diaszpóra a magyar nyelvhez, a lutheránus valláshoz és az etnikai-vallási endogámiához való, mindmáig szigorú ragaszkodásnak köszönheti létét, noha több mint nyolcvan éve nincs magyar állami fõség alatt (Ethnolingvisztikai vitalitás a szórványban. Oltszakadát). Földrajzi, történeti és demográfiai okokból érthetõ, hogy a konferencia elõadásai túlnyomó többségének romániai a tematikája. Mégis sajnálatos más Kárpát-medencei elõadások hiánya, mindössze kettõ kapcsolódik a mai Szerbia területéhez. Hajnal Virág és Papp Richárd egy szerémségi községben folytattak vizsgálatot. Míg azonban az oltszakadáti magyarok kb. 800-900 éve kerültek mai helyükre, Dobradó falu lakói csupán 120-130 éve, gazdaságilag motivált migrációval egy nyelvileg-vallásilag nagyon tarka közegbe. A terület 1918-ig a magyar koronához tartozott, de nem mint a Magyar Királyság, hanem Magyarország társországa, Horvát-Szlavónország része. Ezek a körülmények magyarázzák nyelvi állapotukat, valamint azt, hogy a közeli múltig a „dobradósiak” létérõl alig vagy semmit sem tudtak a tömbben élõ magyarok, és a „dobradósiak”-nak is meglehetõsen hiányosak voltak az ismereteik róluk. A nyelvhasználat és identitás iránt érdeklõdõ kulturális antropológusok Jugoszlávia fölbomlása után érkeztek a községbe, amikor Magyarország, a magyar nyelv és etnikai hovatartozás a korábbiakhoz képest felértékelõdött a térségben, egyúttal az anyaország is „fölfedezte” a diaszpórát, noha a kapcsolatfelvétel több okból eddig sikeresnek nem mondható. A szerzõpáros magyarul közölt tanulmánya néprajzi-antropológiai helyzetkép egy alig százfõs római katolikus szórványtelepülés vallási életérõl, amit a pravoszláv érintkezések sajátosan színeznek („Én pravoszláv katolikus vagyok.” Vallás és identitás egy szerémségi magyar szórványközösség kultúrájában). A magyarral összefüggõ, azt kis részben fedõ angol tanulmányban a vizsgálat kiszélesedik, a kutatóknak a mikroközösségben eddigi végzett (bizonnyal folytatandó) munkájának összegzése jelenik meg, középpontban a nyelvi-etikai kérdésekkel (The Cultural Antropologhy Lessons of Study of Hungarian Community in the Szerémség [Srem]). Tóth Pál Péter kérdõíves felmérése szerint a ma Magyarországra bevándorló magyarok zöme nem diaszpórából, hanem az összefüggõ magyar népességbõl kerül ki. Ez a tény azért elgondolkodtató, mert óhatatlanul a helyben maradók diaszpórává válása felé mutat. Szorosan kapcsolódik hozzá egy másik kérdés: vajon a migránsok miért nem a diaszpórát igyekeznek elhagyni? A rövid dolgozat elsõ fele több mint egy évezred etnikai koncentrációit számba venni próbáló magyar népességtörténet, ám érthetetlenül nélkülözi a történeti statisztikai és demográfiai adatsorokat (A szórványosodás és népességfejlõdés). 107

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 108

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5 5

–

S

Z E M L E

A témakör sokrétûségét illusztrálja néhány olyan elõadásszöveg is, amelyek témaválasztásuk miatt egymással csupán lazán kapcsolódnak. Peti Lehel dolgozatának a moldvai magyarok iránt 1990 után – fõleg magyarországi bázison – megélénkülõ társadalmi érdeklõdés a témája (Szórványosodás és mítosz a csángó kérdésben). Az archaizmusok és az eredetiség keresésének, velük együtt a mitoszteremtésnek ezen a téren nagy múltja van. Új elem a szervezett vagy alkalmi segíteni akarás, amely konfliktusokkal is járhat. A támogató és a támogatott a másik fél kellõ ismerete hiányában kölcsönösen mást várnak egymástól, ami végsõsoron a csángóknak a modern magyar nemzeti identitástól eltérõ azonosságtudatára megy vissza. Az érdeklõdés vadhajtásait illetõ radikális kritika jogos. Azonban a teljesen negatív kontextus, amit a szerzõ szó- és fogalomhasználata különösen nyomatékosít, nem szerencsés, mert a hitelesség ellenében hat. Hiányzik a pontosabb elemzést szolgáló történeti magyarázat, fõleg a diktatúrák szigorú tiltására utalás. Klamár Zoltán az 1918-ban Jugoszláviához csatolt magyarok (nem csak a szórványhelyzetben lévõk) identitásmegtartó törekvéseit foglalta össze nagy vonalakban (Történeti identitásrégiók és szórványidentitás a 20. században – túlélési stratégiák a vajdasági régióban). A 19. században döntõen magyar lakosságúvá lett, egykor kiváltságolt máramarosi városka, Hosszúmezõ többségben magyar anyanyelvû lakosai négy valláshoz tartoznak. A szerzõ szerint az általános romániai társadalmi tényezõk mellett némelyik család hajdan eltérõ etnikai eredetének emléke, valamint az egyházi magukra hagyottság a legfontosabb okai az önazonosság általa tapasztalt zavarának és föltehetõen a kezdõdõ identitásváltásnak (Szilágyi Levente: Etnikai és vallási identitás Hosszúmezõn). Az érdekes és tanulságos megfigyelések elfogadhatóságát erõsítették volna a statisztikák (számszerû és nem csak becsült adatok), valamint a vizsgálat során megörökített egyedi esetek (példák). A magyar kötetben A szórványgondozás esélyei és dilemmái címmel önálló egységben találhatók a gyakorlati tevékenységgel kapcsolatos írások. Szerzõik azokat képviselik, akik a szórványok megmaradásáért a helyszíneken végzik a nagyon gyakran reménytelen munkát: politikusok, lelkészek, mûvelõdésszervezõk, pedagógusok. Vetési László nagyívû összegzõ tanulmánya élére állítva a szórványok megmaradásának kérdését, három tervezési-cselekvési szintet határoz meg, helyit, regionálisat és nemzetit. Írása csaknem minden során érzõdik a több évtizedes empirikus, széles tapasztalat, a problémák mély ismerete és sokszoros végiggondolása. A tanulmány a szórványügy valóságos szótára is. Hangvétele erõsen kritikus, sorra veszi mindazokat a tényezõket (döntési fórumok, intézmények, személyek), amelyek és akik megítélése szerint cselekvést mulasztanak. Egyszersmind önkritikus, mert a feladatokat sorolva pontosan tisztában van azok teljesítésének nehézségeivel, hogy egy részük eleve illúzió s nagy esély van rá, hogy az is marad. Távlatosan számol Románia EU-csatlakozása után a magyarok addig nem tapasztalt arányú további szórványosodásával (az elõadás még a belépés elõtt hangzott el), ami azonban a szórványokért dolgozók mozgásterének kitágulását is jelentheti (Tenni vagy nem lenni! Erdélyi szórványfeladatok és cselekvési lehetõségek paradigmái az unió kapujában). Vetési írására rímel a politológus, egyetemi oktató Bodó Barna elõadása, aki mint politikus és újságíró elkötelezettje a diaszpóra anyanyelve és etnikai identitása védelmének (Regionalitás, közösségépítés, szórványgondozás). Fõ mûködési területe a romániai Bánság, 108

kommentar2008-5.qxd

K

Ó S A

L

10/17/08

Á S Z L Ó

:

K

É T

1:49 PM

K Ö N Y V

Page 109

A

K

Á R P Á T

-

M E D E N C E I

M A G Y A R

S Z Ó R V Á N Y O K R Ó L

amely kiterjedt magyar és erõsen megfogyatkozva máig német diaszpórarégió is. Példáit ebbõl a térségbõl meríti, és õ sem hallgatja el, hogy a szórványok megmaradásért dolgozni esetenként csekély eredménnyel jár. Címének megfelelõen írása elsõsorban közéleti mozgósító jellegû, nem szaktudományos közlemény, amely azonban sürgeti a tudományt, hogy eredményeivel járuljon hozzá a hiányzó magyar diaszpórastratégia kimunkálásához. Az, hogy Bodó a magyar kötet egyik szerkesztõje volt és írása az angol válogatásba is bekerült, mind a magyar, mind a nemzetközi érdeklõdés számára jelzi a diaszpóra-kérdéskörnek a konferencián hangsúlyt kapó társadalompolitikai megközelítését. Kiss Dénes gyakorlatban mûködõ modellbõl von le elméleti megállapítást. A neoprotestáns kisegyházak, közelebbrõl az adventisták misszióját és kapcsolati hálóját hozza föl példaként. Rövid írásának fontos megállapítása, hogy a szórványlétnek záloga a környezet ellenkezõ hatásaival szemben, magától értetõdõen áldozatok árán is, értékként ragaszkodni az identitáshoz (Szórványkérdés erdélyi falusi környezetben. A vallási kisebbségek identitás-fenntartó stratégiáinak alkalmazhatóság az etnikai szórványokra). Kérdés azonban, hogy a valláshoz ragaszkodás együtt jár-e a nyelvhez és nemzetiséghez ragaszkodással. Végül a nem szaktudományos blokkban olvashatjuk Matekovics Mária és Matekovics Lajos konkrét beszámolóját az Arad megyei magyar községekben folyó identitáserõsítõ közmûvelõdési tevékenységrõl (A szórványgondozás sajátos esete. Szórványban a megyében és tömbben a faluban). Földrajzi fekvése nem indokolja, mégis ez a vidék méltatlanul csaknem kimarad a romániai magyarok iránti magyarországi érdeklõdésbõl. A rövid írás tartalmasan tájékoztat a közösségszervezés, benne a támogatásért pályázás nehézségeirõl és a munka eredményeirõl (településközi kapcsolatok, faluünnepek stb.), miközben rámutat egy más térségekben is lehetséges, lényeges adottságra: a térségben nem településeként néhány családról, személyrõl van szó, hanem valójában nyelvszigeteket alkotó, viszonylag népes közösségekrõl. A magunk részérõl a gyakorlati szórványmunkához soroljuk Fekete Albert, Kabai Róbert és Eplényi Anna írását, jóllehet nem a szórványok, hanem egy kistérségi vidékfejlesztési program a tárgya. Azonban amennyiben a kezdeti sikerek után tartósan népességtartó hatása lesz, megelõzõ szórványmentésként is fölfogható. A kezdeményezés Kalotaszeg szívében, Zsobok szomszédságában kulturális örökségvédelmi programmal, a természeti adottságok kihasználását és a falusi turizmust ajánlva biztató eredményekkel kísérel meg föllépni (Örökségvédelmen alapuló falu- és vidékfejlesztés a Sztánai-völgy térségében). Ilyés Zoltán konferencián elhangzott és magyarul közölt elõadása társtalan a megjelent írások körében. Az a kultúrtáj- (történeti kistáj-) fogalom, amit vázol, genezisével nem a diaszpórakutatáshoz kötõdik, ám a szórványok megragadására is alkalmas lehet, sõt a sztánai elõadás szellemében élethelyzetük javításának keretéül szolgálhat. Kár, hogy az elõadó az ötlet konkretizálására nem vállalkozott (A kultúrtáj mint társadalomtörténeti palimpszeszt és fejlesztési erõforrás). Csak a teljesség kedvéért említjük – ugyanis nem tudjuk kapcsolni a konferencia témaköréhez – A. Gergely András dolgozatát, hiszen nem szórványhelyzetet, hanem regionális identitást elemez (Történeti etnikumból belsõ szórvány: a magyarországi kunok reflexiója a lokális kultúrakutatásra). 109

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 110

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5 5

–

S

Z E M L E

E sorok írója részt vett a konferencián, ezért elmondhatja, hogy az elõadásokhoz aktívan vitázó és további szempontokat vagy adatokat fölvetõ hozzászólások kapcsolódtak, amelyeket a kötet jellege folytán nem közvetíthet. Csalódásként könyvelhetõ el, hogy az elõadók gyakran utaltak a magyar szórványnépesség döntõ többségének városi lakóhelyére (kis- és nagyvárosok, ipari települések lakónegyedei), a konferencia elõadásai mégis elsõsorban a falvak népérõl szóltak, a kötetekben megjelenõ tanulmányokban pedig még kisebb arányban szerepel az urbánus diaszpóra. Az egyházak jelentõs szerepe ugyancsak a valósnál és a konferencián elhangzottaknál kisebb figyelmet kapott a közölt tanulmányokban. Különösen hangzik ez a megjegyzés a konferenciának helyet adó intézményre gondolva. Csakis sajnálhatjuk, hogy az elméleti vitatételt megfogalmazó két elõadás (Biczó, Ilyés) nem a konferencián hangzott el, hanem az angol nyelvû kötetben látott napvilágot. Az alapvetõen eltérõ értelmezések között a vita bizonyosan folytatódni fog, de aligha válik termékennyé, ha lesznek, akik a tudomány megsértését látják a szórványok aszszimilációját saját közösség részérõl értékvesztésként fölfogó nézetben. Mint láttuk, a konferencia jelenkutatáson alapuló elõadásai többségének olvasata az, hogy a konkrétan érintettek és szereplõk nagy része veszteségként éli meg családjában a kultúraváltást és a nyelvcserét. Megértésük (helyzet, gondolkodás, vélekedés stb.) sem feltétlenül feltételezi és kívánja az ellenkezõjét. Miért vitatná el ezt tõlük a tudomány? Megszívlelendõnek tartjuk a Péntek János tanulmánya végén olvasható figyelmeztetést, amely nagyon körültekintõen és óvatosan jellege szerint alkalmazott kutatás képét rajzolja föl, melynek célja a szakmai pontosság, de eredményeinek felhasználói közül nem zárhatjuk ki sem az esélyegyenlõséget szorgalmazó társadalompolitikát, sem a nyelvet és az általa képviselt kultúrát óvó nemzetstratégiát. Mindemellett int, nehogy a diaszpórakutatás a szakmaiság rovására kiszolgálja a politikát (148–149). A magyar etnikum a 20. században a diaszpórahelyzet olyan sok eltérõ változatát produkálta, hogy vizsgálatukra elvileg elméleti megállapításokat fölmutató tudományos mûhelyek sora szervezõdhetett volna. Azt már szinte utópisztikus óhajként tesszük hozzá, hogy megfelelõ tudománydiplomáciával ebbõl a nemzetközi kutatás is profitálhatott volna. A már említett, a 20. század elsõ felében fölmerült akadályokra, kudarcokra és elégtelen teljesítményekre visszautalva azért is sajnálhatjuk a kötetekbõl hiányzó magyar kutatástörténetet, mert annak a két világháború között már voltak emlékezetre méltó és nem tanulság nélküli, ám csaknem elfeledett kezdeményezései. (Például a Magyar Kisebbség és a Láthatár címû folyóiratok, a pécsi egyetem kisebbségi intézete, a Magyar Szociográfiai Intézet stb., a további tanulságos erdélyi példákra Keszeg Vilmos tanulmányai utalnak.) A következõ idõszak sokáig még ezeknek a széttagolt törekvéseknek a szintjét sem érte el a II. világháborút követõ diktatúrákban. Az 1980-as évek második feléig – ha eltekintünk az egészen más célú néprajzi munkáktól – tervként sem merülhetett föl a magyar diaszpóra tudományos kutatása. Megmaradt tradíciónak az említett elmélethiányosság. Ebbõl a szempontból – ismét mondjuk, hogy ez nem „vigasztaló” – a szovjet befolyási övezet országai alig különböztek egymástól, kivéve magát a Szovjetuniót. A moszkvai Mikluho Makláj Intézetben nagyszámú kutató végezte az „etnikai fo110

kommentar2008-5.qxd

K

Ó S A

L

10/17/08

Á S Z L Ó

:

K

É T

1:49 PM

K Ö N Y V

Page 111

A

K

Á R P Á T

-

M E D E N C E I

M A G Y A R

S Z Ó R V Á N Y O K R Ó L

lyamatok”-nak nevezett asszimiláció vizsgálatát, voltaképp a melting pot kommunista változatát tanulmányozták. Megjegyezzük, hogy a diaszpórakutatásban igazán a nyugati magyar emigráció sem tûnt ki. Mindezt azért is említettük, hogy kiemeljük: a magyar diaszpórakutatás 1990 után állt igazán talpra. Ez jórészt magyarázza mindazt az egyenetlenséget (és még többet, melyet itt nem érintettünk), amelyre a kötetek értékelése során rámutattunk. Nevezzük a közelmúlt éveket újrakezdésnek vagy akár indulásnak, a tudománytörténet részben magyarázza, de nem indokolja a gondokat, az ismételten említendõ elméleti hiányosságokat, a fogalmi tisztázás adósságát, a tudományos kutatás és a szórványokkal való gyakorlati foglalkozás ellentmondásait stb. Közhely említeni, hogy a konferencia eredményességét majd a jövõ megmutatja, mert már most bízvást megállapítható, hogy eredményes volt. Amihez az is hozzátartozik, hogy az elõadók és a szerzõk életkora csaknem hat évtizedet fog át (nem minden elõadás látott napvilágot), a zöm azonban a kutatói középnemzedékekbõl, azoknak is inkább a fiatalabb korosztályaiból, a 30-40 évesek közül került ki.

Nomádok Orenburgnál

111

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 112

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

S

Z E M L E

Nagy Ágoston FILOZÓFUS A BARLANG SARÁBAN* Bence György: Politikai-filozófiai tanulmányok, 1990–2006. Szerk., elõszó, utószó Pogonyi Szabolcs, L’ Harmattan, Budapest, 2007, 352 oldal.

I. A L’Harmattan kiadó Politikai filozófia sorozatában eddig többé-kevésbé filozófiai, politikatudományi munkákat kaphattunk kézhez (G. Fodor Gábor Voegelin-könyvét, Balogh István társadalomelméleti dolgozatát, valamint Körösényi András tanulmányfüzérét), jelen könyvre ez viszont talán kevésbé áll. Így az, hogy Bence György – a saját kifejezésével élve – elsõsorban „céhbeli”, azaz politikai filozófus volt, nem kell hogy elriassza azt a nem bennfentes olvasót sem, akinek errõl a kifejezésrõl elsõsorban a pesti bölcsészkar dohszagú, könyvekkel tömött, félhomályos tanári szobái jutnak eszébe. A Bence-könyv úgy látszik még élénkebb érdeklõdést váltott ki szakmai berkekben, mint a sorozat többi darabja, ám ennek nyilvánvalóan csak egy része Bence munkájának (filozófiai-tudományos) értéke, a többi elsõsorban a szerzõ hirtelen elhunytának, valamint személyének szólt. Ez a recenzió – személyes élmények híján – nem akarja Bence személyiségét, életpályáját, tanári tevékenységét belekeverni az értékelésbe-elemzésbe azon túl, ami a szövegekbõl magukból kihámozható. Nem recenzióba ágyazott nekrológot akarok írni, mert ez két évvel a tragikus esemény után már nem lenne túlságosan idõszerû.

* Elképzelhetõ, hogy a felületes olvasó félreérti egyrészt a kötet címét és koncepcióját, másrészt lehetséges, hogy pont emiatt nem tudja majd hol elhelyezni a könyv tanulmányait sem. Ez persze nem is könnyû, ha a politikai filozófia bevett értelmezései felõl közelítünk az írásokhoz. Leginkább azért, mert a szövegek nagy része nem egyértelmûen politikai filozófiai tanulmány, illetve nem illeszthetõ be sem az akadémiai-tudományos, sem pedig a – manapság divatját élõ – (általában) moralizáló-politizáló, filozófiai-társadalomtudományi publicisztika uralkodó hazai paradigmáiba. Ha politikai filozófiáról van szó, fontos kérdés, hogy hol helyezzük el a politikáról szóló diskurzusok terein belül a filozófus (vagy adott esetben a politikatudós) személyét. *

Michael Walzer metaforája, idézi POGONYI Szabolcs: Utószó = BENCE György: Politikai-filozófiai tanulmányok, 1990–2006, szerk., elõszó, utószó Pogonyi Szabolcs, L’ Harmattan, Budapest, 2007, 325. (A továbbiakban a Bence-kötet oldalszámaira a fõszövegben, zárójelben utalok.)

112

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

N

A G Y

1:49 PM

Á

G O S T O N

Page 113

:

F

I L O Z Ó F U S

A

B A R L A N G

S A R Á B A N

Vagy akár megfogalmazhatjuk úgy is: mi a politikai filozófia, a politikatudomány illetve a normatív politikaelmélet (illetve ezek elbeszélõjének) viszonya a politika kontingens (szöveg)valóságához? Bence György írásainak vizsgálata kapcsán talán erre a kérdésre is választ kaphatunk. Egyszerû lenne az írások egy részét a tudományos ismeretterjesztés vagy az erudícióra támaszkodó kommentár illetve elõadás – egyébként nem különösebben súlyosnak tetszõ – kategóriáiba utalnunk, azonban ezt mégsem tehetjük meg. Bence nyilvánvalóan tudatában volt annak, hogy a politikafilozófia bizonyos iskolái, az ideológiákra vonatkozó tudományos reflexió vagy éppen az eszmetörténet illetve a politikatudomány mint olyan dialógusképes egyrészt a (politikai) közbeszéddel, másrészt pedig fogalmainak egy része eminensen abból táplálkozik és vice versa (A politikum sajátossága, 25). Pontosan ezért megközelíthetõ a humán témák iránt érdeklõdõ nem-szakemberek számára is. A könyv potenciális olvasói köre tehát sokkal szélesebb, mintha egy „átlagos” politikafilozófiai tanulmánygyûjteményrõl lenne szó. Az elhelyezés így talán mégsem olyan nehéz.1 Ahhoz, hogy ne – bizonyos tekintetben – idegen szempontrendszereket kérjünk számon a könyvön, némi elméleti segítségre lesz szükségünk. A problémák kontextualizáláshoz pedig nem is találhatnánk jobb szöveget, mint Ricoeur Politikai nyelv és retorika címû cikkét.2 Ha a feltételezésem helyes, akkor ez talán megóv minket attól a radikális félreolvasástól, ami aztán túlságosan forrófejû kritikához vezethet. Ricoeur a politikai nyelv (törékenységi) szintjei kapcsán három kategóriát regisztrál, 1) a politikai vitát, 2) a „jó” kormányzás céljairól folytatott beszédet és végül 3) azon értékek horizontját, amelyek révén a „jó” kormányzat megjelenítése mintegy egybeesik a „jó” élet képzetével.3 Ez a három szint egyben a (tág értelemben vett) politikáról szóló diskurzus különbözõ absztrakciós szintjeit is jelenti. Értve ez alatt a politikai köznyelvtõl (fõszereplõ: politikus, publicista, állampolgár, politizáló értelmiségi) a politikai filozófiáig (fõszereplõ: filozófus, tudós) tartó ívet is. A politikai nyelv használata felelõsséggel jár, hiszen minél inkább közelebb kerülünk az alapvetõ értékek körüli politikafilozófiai diskurzushoz, a használt nyelv annál törékenyebbé válik. Míg a politikai vita szintjén az elfogadott eljárások maguk nem képezik vita tárgyát s a közjó dogmatikusan illetve tudományosan meghatározhatatlan jellegébõl fakadóan a konfliktus–konszenzus duális logikája érvényesül, addig a „jó” kormányzat céljairól diszkutálók már a nyilvános vita alapjaiként funkcionáló konszenzusokat is megkérdõjelez(het)ik. Azaz, már „alkotmányokról”, államformákról is eltérõ preferenciák alakulhatnak ki a résztvevõk körében. Itt tehát fokozottan érvényesül a filozófus felelõssége, hiszen a nyelv folyamatosan ki van téve a propaganda és a manipuláció törekvései1

Pogonyi Szabolcs, a kötet szerkesztõje Bencét találóan 19. századi public intellectuelnek nevezi (Elõszó = BENCE: Politikai-filozófiai tanulmányok, 9). 2 Paul RICOEUR: Politikai nyelv és retorika, ford. Boda Zsolt = Szövegváltozatok a politikára. Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus, szerk. Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt, Nemzeti Tankönyvkiadó – Universitas, Budapest. 2000, 53–62. 3 Uo., 56.

113

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 114

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

S

Z E M L E

nek. Ez Ricoeur szerint implikálja azt is, hogy „a politikai filozófia nem mondhat le e fogalmak [azaz a kulcsfogalmak] értelmét tisztázó szerepérõl”.4 A harmadik szintet „azon értékek horizontja képezi, amelyek révén a »jó« kormányzat megjelenítése mintegy egybeesik a »jó« élet képzetével”.5 Itt egyrészt az ellentmondások dominálnak azon alapvetõ választások között, amelyek a társadalmi formát illetve a modern ember identitását meghatározzák, másrészt fokozottan érvényesül az értékek több- (illetve sok)értelmûsége, valamint leküzdhetetlen sokfélesége, s ez vezet oda is, hogy a végsõ célokkal kapcsolatos abszolút tudás nem létezhet. Így a vitának sem lehet vége.6 Hogy miért könnyíti ez meg Bence György posztumusz könyvének elhelyezését? Leginkább azért, mert a tanulmányok többé-kevésbé eltérõ szinteken, többé-kevésbé eltérõ fokokon vitatott kulcsszókészletekkel (és ezekkel kapcsolatban) fogalmazódnak meg, nem eliminálva azt a tényt és az ezzel járó felelõsséget, hogy a szerzõ végül is honnan származik, azaz: hogy filozófus. Nyilvánvaló azonban, hogy mivel az írások egy személy produktumai (több-kevesebb mértékben persze a szerkesztõjéi is), a filozófia felõl való közelítés folyamatosan ott munkál bennük. A kontextualizáció iránya tehát kettõs. Egyrészt vonatkozik a szövegekre magukra, mint amelyek bizonyos idõben, bizonyos helyzetekben születtek, másrészt vonatkozik a szemlélõ pozíciójára és felfogására is – azaz arra, hogy mit gondolt-gondolhatott Bence a politikáról való beszéd alapvetõ problémáiról és a párhuzamos értelmezési kísérletek tömkelegérõl.

II. A könyv címét – egyetértve Orthmayr Imre megállapításával7 – politikai és filozófiai tanulmányokként interpretálom. Ez a kettõs célkitûzés valószínûleg azt takarja, hogy a reflexió egyrészt a politikai élet folyamatosan (és megszüntethetetlenül) vibráló valóságára és annak nyelvére, másrészt az emberi gondolkodás egyik legszubtilisebb fajtájára, a filozófiára (vagy éppen a „jó” élet és a „jó” kormányzás alapvetõ értékeirõl elmélkedõ filozófiára) vonatkozik. Ez persze kissé paradox helyzetet eredményez, hiszen a politikafilozófia klasszikus hagyománya meglehetõsen kritikus a politikusok magasabb instanciákat gyakran figyelembe nem vevõ tevékenykedésével. A könyv felépítése elsõsorban problémaorientált, ám úgy tûnik, a fejezetcímek a lehetséges reflexiók pozícióinak sokféleségét is jelzik. A tematikában egyértelmûen érezhetõ az aktuális (politikai) események értelmezésére irányuló szándék dominanciája. A tanulmányok egy része ezért többé-kevésbé kontextushoz, azaz egy-egy konkrét diskurzushoz kötött. Így van ez például a „jó” kormányzásról szóló politikai beszéd szintjén megfogalmazódó alkotmánytervezet-kritika esetében, vagy a vallási semlegesség ha4 Uo., 58. 5 Uo., 59. 6 Uo., 61. 7 ORTHMAYR

Imre: Nyitott szemmel, BUKSZ 2008. nyár, 137.

114

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

N

A G Y

1:49 PM

Á

G O S T O N

Page 115

:

F

I L O Z Ó F U S

A

B A R L A N G

S A R Á B A N

tárairól szóló elõadás kapcsán, ahol Bence mintegy saját maga rekonstruálja a kontextust (A vallási semlegesség határairól, 206–207, 219–220). Az aktualitás–kontextualitás kérdését tovább boncolgatva nyilvánvaló az is, hogy a szövegek jó része valahogyan a rezsimváltáshoz illetve az ezt tanulmányozó tranzitológiához, vagy tágabban értelmezve a kommunista társadalmak posztkommunista társadalmakká való átfejlésének központi problémáihoz kapcsolódik. A szó szoros értelmében vett tranzitológiai tanulmány csak egy található a könyvben (Elõrelátás és meglepetés – Szovjetológia a szovjet rendszer alkonyán, 71–110), de a rezsimváltás központi – filozófia felõl is értelmezhetõ – kérdései (korrupció, hatalomátmentés, a tudomány helyzete) több írásban is értelmezésre kerülnek. Persze itt sem hagyható figyelmen kívül, hogy az adott szövegek mikor vagy éppen milyen alkalomból születtek. Az aktualitás azonban gyakran ahistorikusságot is jelent. Azaz elõfordul, hogy Bence megteszi azt, amitõl minden eszmetörténész haja az égnek áll: a múlt szerzõit hívja segítségül kortárs politikai problémák értelmezéséhez. Ez elsõsorban a nacionalizmustanulmányban (A nacionalista jó okai, 221–231: Fichte, Renan, Sidgwick), A vallási semlegesség határairól szóló írásban (206–220: Eötvös, Concha) és az igazságtétel kérdéseit fejtegetõ cikkben (Az igazságtételrõl Burke és Lasalle nyomán, 159–171) jelenik meg. Itt természetesen az aktualizálás a domináns, azonban a hivatkozások gyakorlati haszna talán éppen az, hogy egy olyan sajátos hátteret teremtenek, amelynek segítségével aztán könnyebben értelmezhetõvé válnak a rendszerváltás utáni néhány év kiemelt problémái. Talán egyedül a Politikai filozófia címû fejezet számíthat kivételnek az aktualitás szempontjából, azonban a megcélzott hallgatóság alapján itt sem tekinthetünk el a nyelvi összekapcsolásoktól. A nagyközönség számára szánt elõadásban kerül sor „a politikum filozófiájának” töredékes kifejtésére is, amely azonban nem jelent valamiféle konzisztens és szigorú nézõpontot, inkább egy kísérlet egy politikához talán közelebb álló filozófiai gondolkodásmód népszerûsítésére. Ebben a tanulmányban jelenik meg a politikai fogalomhasználat nyelvi-köznyelvi kötöttségére vonatkozó – egyébként történetileg és filozófiailag is releváns – reflexió, ami (a hallgatóságot tekintve) talán nem véletlen. Érdemes kiemelni az aktuális jellegû kommentárok egy – a kontextushoz kérdéséhez szorosan kapcsolódó – másik aspektusát is. Azaz válaszolni arra a kérdésre, hogy mit tett elsõsorban explicitté Bence a politikával foglalkozó, ám a politikai filozófia – ebben az esetben leszûkítõ – kategóriájába nem szorítható esszéiben. Talán leginkább azt – egyegy klasszikus hivatkozással megerõsítve –, hogy a politikai gondolkodás idiómái között kapcsolat van, törésekkel vagy éppen folyamatossággal. Ebbõl a nézõpontból úgy tûnik, ha az ember filozófiai sarokkövekre hivatkozik, az még nem jelenti azt, hogy egy – lényegében halhatatlan – szerzõk közötti évezredeken átívelõ párbeszédet feltételezünk a pre-egzisztenciával rendelkezõ – egyébként agnoszticizmusunk miatt csak közelíthetõleg megválaszolható – örök kérdésekrõl. Közelebbrõl nézve Bence attitûdjében talán épp az az érdekes, hogy tudatosan vagy sem, de összekapcsolta írásaiban a meg-megszakadó nyelveket. Ha ez a feltételezés helyes, akkor a politikafilozófus különös, egy a gyakorlathoz ennyire közel álló gondolkodó szellemi teljesítménye is diszkurzív reflexió alá vethetõ. 115

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 116

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

S

Z E M L E

Manapság persze – ha a „klasszikus” politikai filozófia divatjára gondolunk az utóbbi években, elsõsorban a Leo Strauss-i szövegértelmezési stratégiák juthatnak eszünkbe. Itt azonban nem csupán a normatív politikafilozófiai – saját érdekei szerinti – hivatkozásrendszere és a kontextualista eszmetörténeti iskolák közötti feszültségre kell gondolnunk. A fontos talán az – amint ezt Bence példája is mutatja –, hogy létezhetnek egyéb, saját utak is a szekularizált, filozófiai indíttatású politikaértelmezésben. Nyugodtan hívhatunk segítségül a mai problémák magyarázatához sokszáz éve halott szerzõket anélkül, hogy az ordító diszkrepanciák miatt belemerülnénk a permanens hanyatlásdiagnózisok gyártásába. A fogalmi kiszolgáltatottság folyamatos dekonstrukciójára – a ricoeuri szöveg implicit mondandója szerint – két bevett út is kínálkozik. A kontextualista-(eszme)történeti, illetve a (politikai) filozófiai. Az elõbbi a fogalmi történetbe való visszahelyezés útját követi, az utóbbi viszont inkább a fogalmak értelmét és az „ezen fogalmak által megfelelni kívánt, a jó kormányzat céljaira vonatkozó kérdés érvényességét igyekszik tisztázni”.8 A hivatkozott hegycsúcsokkal kapcsolatban viszont az eszmetörténet és filozófiatörténet közötti vita sem elhanyagolható, hiszen a releváns szövegekre vonatkoztatva mindenképpen határozott állásfoglalást jelent. Jó kérdés tehát, hogy ki milyen szövegeket tart fontosnak, illetve hogy önmagában vizsgálandó értéknek tartja-e ezek sokféleségét.8 Persze nyilvánvaló, hogy ha a filozófia oldaláról közelítünk mondjuk az eszmékhez, akkor akaratlanul is állást foglalunk a kulcsfogalmak ideális (illetve pontosított) jelentései és bizonyosfajta használata mellett. Ebben az esetben viszont az emberben a filozófus és az eszme(fogalom-)történész ellentmondásba kerülhet.9 A történeti perspektívában a változékonyság, a változatosság, a megszüntethetetlen sokszínûség a domináns. Ez megalapozhat filozófiai fogalomhasználatot, azonban a kontingencia folyamatos tudatosítása valószínûleg elõbb-utóbb a filozofálás gátjává válik. Innen persze érthetõek lesznek Bence izgalmas, határsértõ szösszenetei. A befejezetlenség, a problémák felvillantása, a sokféleség hangsúlyozására a rövid filozófiai-politikai esszé alkalmasabb lehet, mint egy, egyébként csak a szakfilozófusok számára érthetõ, alacsony példányszámban terjesztett tudományos folyóiratban megjelent tanulmány.11 Azonban számolnunk kell azzal, hogy a hazai eszmetörténeti vizsgálódások számára alapvetõ referenciapontként szolgáló kulcsszavas tanulmány (Márkus és a kulcsszavak, 263–275) és a nemlétezõ 19. századi magyar politikai filozófiáról szóló fejtegetés (Magyar politikai filozófia a 19. században – Miért van, ha nincs, 276–282) rendkívüli invenciózussága ellenére leginkább itt érzékelhetõek a Bence által használt esszéisztikus forma korlátai is. Nyilvánvaló, hogy komoly történeti vizsgálódással kapcsolatos eredményeket ilyen 8 9

RICOEUR: I. m., 58. Bencénél a – bizonyos tekintetben – leszûkítõ filozófiai és az extenzív eszmetörténeti olvasat párhuzamosan van jelen, kiegészülve a különbözõ tudományterületek (elsõsorban a politológia) akadémiai diskurzusainak szövegeire való hivatkozással. Vö. TAKÁTS József: Politikai filozófia kontra eszmetörténet-írás, BUKSZ 2008. nyár, 159. 10 Lásd Uo., 158–160. 11 Vö. ORTHMAYR: I. m., 130–132.

116

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

N

A G Y

1:49 PM

Á

G O S T O N

Page 117

:

F

I L O Z Ó F U S

A

B A R L A N G

S A R Á B A N

terjedelemben prezentálni nem, csupán érdekességeket felvillantani lehet. Ez persze nem von le semmit a szövegek értékébõl, ám azokat mint meglehetõsen nagy igényû kutatási programokat pozicionálja.

III. Bence írásai tehát – s a kötetben ez különösen kidomborodik – megteremtik vagy inkább újrateremtik a kapcsolatot az elméletibb igényû, mûvelt reflexió és a politika egyéb más szövegei között (politikusi megszólalások, publicisztika stb.). Azt a kapcsolatot, amely sok tekintetben a professzionalizálódó analitikus filozófia divatjával és annak ezoterikus nyelvével vagy inkább zsargonjával megszakadt (lásd A politikum sajátossága, 13–25). Nem csupán arról van szó, hogy a politikai filozófia megállapításai mennyiben használhatók a gyakorlatban, illetve mennyire visznek minket közelebb az társadalmi „jó” aktuális megvalósításához, hanem hogy nem nagyon lehet figyelmen kívül hagyni a politikára vonatkozó köznapi diskurzusokat sem. A viszony valószínûleg nem a vita activa és vita contemplativa közhelyszerû narratívájának szigorú dualizmusa, ha a filozófus és a politika „gyakorlati” szereplõinek kapcsolatára gondolunk. Hiszen a társadalomról való gondolkodás lényegi retorikussága (szofizma és a legmagasabb szintû racionális bizonyítás között) megkerülhetetlen.12 A politikafilozófus talán a közbeszédhez legközelebb álló filozófusfajta. Képes arra, hogy olyan tudományos diskurzusokban vegyen részt, amelyek pontosan érthetõségük, kritikai élük miatt könnyen átfordíthatóak a politika hétköznapi nyelveire. Ez korábban is így volt, és valószínûleg most is így van, hiába érezhetõ egyre inkább a kontraszt a közösség javát keresõ különbözõ beszélõk nyelvei között (ez persze párhuzamos folyamat az eltömegesedéssel). Azt is mondhatnánk, hogy a látszat ellenére a politika talán mégsem szakadt el annyira az eszméktõl, így a beszédtõl sem, mint gondoltuk. A reláció tehát semmi esetre sem az alap–felépítmény kapcsolat, hanem inkább párhuzamos diskurzusok sora. Így tehát legitim lehet a politikai filozófia, oakeshotti értelemben vett13 nyelve is. Ha Bence írásainak nagy részét olvassuk, nem kell attól tartanunk, hogy nem értjük, mirõl beszél. S bár kérdést többet vet föl, mint amennyit megválaszol, ez egy a közélet (elméleti) reflexióin vívódó ember esetében szinte természetes. Noha a szövegek nyilvánvalóan nem (elsõsorban) politikailag intencionáltak, ha – bizonyos tekintetben – hozzájárulnak ahhoz, hogy bizonyos fogalmakat használatra alkalmassá téve különbözõ szinteken elõsegítik a „közjó” lehetséges megfogalmazásainak versenyét, az már jó.14

12 13

Lásd RICOEUR: I. m., 53. Lásd Michael OAKESHOTT: A „politika” egyetemi tanítása = UÕ.: Politikai racionalizmus, szerk. Molnár Attila Károly, Új Mandátum, Budapest, 2001, 261–286 (A distinkcióról, különösen 267). 14 Például a nyilvános vita szintjén, vö. RICOEUR: I. m., 57.

117

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 118

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

S

Z E M L E

Schlett István POLITIKAI MÉRSÉKLET, GYAKORLATI OKOSSÁG* Horkay Hörcher Ferenc: Konzervativizmus, természetjog, rendszerváltás – Politika- és jogfilozófiai tanulmányok. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2008, 386 oldal, 2900 Ft.

Az alcím megjelöli a mûfajt, s kétségtelen, e kötetbe összegyûjtött írások túlnyomó többsége olvasható politika- és jogfilozófiai tanulmányként is. Amennyire meg tudom ítélni, tartalmilag és formailag hibátlanul illeszkednek abba a diskurzusba, amelynek kereteit és témáit a politikai filozófia jelöli ki. De hát én nem ezt a diszciplínát mûvelem. A szerzõ ezt bizonyosan tudta. Így joggal feltételezem, hogy amikor könyve bemutatására kért fel, nem arra számított, hogy saját diszciplínáján belül maradva közelítek a témához, és teszem meg észrevételeimet. Magam is úgy érzem, hogy a tanulmánykötet – ahogy összeáll – lehetõvé tesz egy másik olvasatot. Beleértve azokat az írásokat is, amelyek – mint az imént mondtam – külön-külön olvasva nem lépnek ki a politikai filozófia, az eszmetörténet keretei közül. A kötet szervezõelvét – kissé kiélezetten, de talán nem jogtalanul – mégis így fogalmazhatom meg: egy képzett és tájékozott eszmetörténész vágya a jó kormányzás, s ennek feltételeként egy helyes politikai cselekvésre képes politikai irányzat, párt után. E vágy értelemszerûen politikai vágy, amely a cselekvésre irányul, s így a vita activához és nem a vita contemplativához kapcsolódik. Egy ilyen értelmezés – vélem – nem erõszaktevés a szövegekkel szemben, s talán nem idegen a szerzõ számára sem. Hisz az elõszóban explicit módon kifejezésre jut szándék – „a konzervativizmus elvi alapvetése” –, nem beszélve a kötet utolsó fejezetébe sorolt írásokról, amelyek közül több aktuálpolitikai kérdéseket érint. Egy ilyen olvasat alapján a szövegekben két, egymást erõsítõ, kiegészítõ vonulatra vélek rátalálni. Az „elvi alapvetés”, a mérsékelt konzervatív politikai irányzat körvonalazása és érvekkel való alátámasztása mellett jól kitapinthatóan jelenik meg ezen irányzat védelme egy másik – a tudomány köntösébe öltöztetett, de félreérthetetlen politikai tartalmakat hordozó – politikai irányzat kritikájával szemben. Kezdjük az elõbb említettel. Milyen – pontosabban szólva: milyennek kellene lennie – annak a konzervativizmusnak, amelyre a vágy irányul, s amelynek elvi alapvetésén a szerzõ fáradozik? A válasz az egyik tanulmány címében is megjelenik: mérsékeltnek kell lennie. De mitõl választ el a „mérsékelt”? Nos, ez a tanulmánykötetben nem mindig világos. Olykor persze nyilvánvaló, hogy a „radikálistól”. Ami természetesen magában foglalja annak lehetõségét is, hogy a mérsékelt konzervativizmust a konzervativizmus egy másik *

Elhangzott a kötet 2008. szeptember 18-i bemutatóján.

118

kommentar2008-5.qxd

S

10/17/08

C H L E T T

I

1:49 PM

S T V Á N

:

P

Page 119

O L I T I K A I

M É R S É K L E T

,

G Y A K O R L A T I

O K O S S Á G

változatától, a „radikális” konzervativizmustól válassza el. Amit az egyik helyen olvashatunk („amennyiben a konzervativizmus azon változata mellett kötelezzük el magunkat, mely a prudencia [’gyakorlati okosság’] erényére épül”, 31), nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a konzervativizmusnak lehetséges egy nem erre az erényre épült változata is. Ugyanerre a következtetésre jut a múlthoz való viszony kérdésének taglalása során, amikor „a konzervativizmus múltfetisizmusának” burke-i változata mellett egy „visszafogottabb” változatról beszél (29), vagy amikor – az „államrezont” a „megõrzés erényével” összekötõ konzervativizmust a konzervativizmus „egyik meghatározott típusának” tekinti (87). Más helyeken viszont úgy tûnik, hogy a mérsékletet, a gyakorlatiasságot oly szorosan összeköti a konzervativizmussal (pontosabban szólva annak egyik változatával), hogy mintegy kizárja annak lehetõségét, hogy a „gyakorlati okosság”, a „megõrzés” erénye más politikai irányzattal is összekapcsolódhasson. Egyik helyen így ír: Aki a közös elemet keresve a konzervatív gondolkodásmód híveinek szemléletében lemond arról a leegyszerûsítõ elképzelésrõl, mely szerint azt a múlt fetisizálása határozza meg, igen hamar el fog jutni a gyakorlati okosság, azaz a prudencia […] fogalomköréhez. […] A felvilágosodás racionalizmusának, „metafizikus okoskodásának” erõteljes kritikája közös pont Burke, Oakeshott és Hayek gondolkodásában. Mindhárman azt a filozófiai hagyományt viszik tovább, mely a gyakorlati élet területén – márpedig a politikai tevékenység mindenképpen ide sorolható – elítéli az elvont, általános elvek alapján való döntéshozatalt. (32)

Ez így rendben van: a gyakorlati okosság tényleg ellentmond a „metafizikus okoskodásnak”, a doktrinerségnek, bármilyen elméletre támaszkodjon is az effajta politikai tervezés. De mintha a szerzõ továbbmenne, s a mérsékletet a konzervativizmus kizárólagos tulajdonságának tekintené. Így kerül voltaképpen az önmagát régivágású liberálisként meghatározó Hayek is a konzervatívok közé, noha a szerzõ természetesen tudja, hogy ez az állítás vitatható. Egy másik helyen – ekkor csak Oakeshott azon tételére hivatkozva, amely szerint „a kormányzás olyan tevékenység, melynek esetében helyénvaló a konzervativizmus” – következtetését így összegzi: „Szerinte politikai beállítódástól, értékrendszertõl és pártszimpátiától függetlenül belátható, hogy miért ökonomikusabb a konzervativizmus a politikai intézmények mûködtetésében, mint a rivális ideológiák.” (30) Ha jól értem, ez az állítás csak akkor lehet igaz, ha a „gyakorlati okosságként” felfogott mérséklet csak a konzervativizmussal kapcsolódhat össze, a „rivális ideológiákkal” viszont nem. Ha így volna, akkor azt is mondhatnánk, hogy csak a konzervatív politika lehet a „jóra irányuló” politika, amely „nem tör minden áron az ideálisra, hanem valamilyen elfogadható középutat, kompromisszumot keres” (32). Nos, saját, a politikai cselekvés egyik szerkezeti elemeként felfogott politikai gondolkodás történetének vizsgálatára irányuló kutatásaim eredményei alapján egy ilyen állítást nem tartok igazolhatónak. A „mérsékelt” összekapcsolódhatott a liberalizmussal is; 119

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 120

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

S

Z E M L E

én legalábbis a dualizmuskori, kormányzati pozícióba kerülõ „magyar” liberalizmus egyik legfõbb jellegzetességét éppen a „mérsékletben” vélem megragadni. Ugyanis úgy találtam, hogy a korabeli, a liberalizmus által dominált politikai diskurzusokban egyidejûleg két vita zajlik. Az egyik a liberalizmus és a konzervativizmus között, a másik a liberalizmuson belül, a mérsékeltek és a radikálisok között. A kormányzó liberalizmus a mérsékelt változaton alapult. E liberalizmus elvi megalapozását elvégzõ Eötvös József és Kemény Zsigmond 1849 utáni írásainak középpontjában éppen a gyakorlatiasság, s ehhez szorosan kapcsolódva a prudencia áll, s talán mondanom sem kell, hogy Deák Ferencet ezen erény birtoklása tette „a haza bölcsévé”. (Amit persze sokan – akár pozitív, akár negatív tartalommal – a magyar szabadelvûség konzervatív fordulatának neveznek, feladva a leckét maguknak, hogy a liberális pártot karakterizáló „konzervativizmust” hogyan különböztessék meg a konzervatívok konzervativizmusától.) Még azt is megkockáztatom, hogy – mint politikai irányzatnak – a szocializmusnak is létezett olyan változata, amely tisztában volt az elmélet és a gyakorlat különbségével, a szituációfüggõséggel, az alkalomszerûséggel, a döntéssel járó felelõsséggel, a politikai tevékenység helyhez és idõhöz kötöttségével stb., s persze azzal is, hogy a sikeres politikai gyakorlat a lehetõségekkel és következményekkel számolni tudó „gyakorlati okosságot” igényel. Én úgy gondolom, a mérsékelt–radikális, gyakorlatias–doktriner a politikának más megosztottságát jelöli, mint a liberalizmus–konzervativizmus–szocializmus típusú kategóriák. Más térbeli és idõdimenzióban jelennek meg. Az elõbbiek – hogy úgy mondjuk – idõtlenek és helyhez sem kapcsolódnak; a politikai cselekvés, a döntéshozatal módjára, az eszközválasztásra, eljárási módokra és ilyesmikre vonatkoznak. Az utóbbiak viszont az európai típusú társadalmi fejlõdés során megfigyelhetõ strukturális változások során létrejövõ, egymástól különbözõ, a politikai gondolkodás történetét tagoló, korszakokra bontó paradigmák közé tartoznak. A mérsékelt–radikális inkább a módszerre, a konzervatív–liberális – valamint a politikai gondolkodás történetében elkülönülõ többi paradigma – az ember- és társadalomképre, a jó társadalomra, a jó kormányzásra vonatkozó elképzelésekre, a politikai problémák, konfliktusok értelmezését meghatározó elõfeltevésekre, a cselekvést szabályozó normákra, intézményekre és effélékre irányul. Az egyik elhatárolás világos; Horkay Hörcher egy mérsékelt pártot szeretne. A másik nem egészen. Számomra legalábbis nem világos, mi az, ami ezt a konzervatív pártot más lehetséges politikai irányzattól megkülönböztetné, feltéve persze, hogy azok sem radikálisok, s azok vezetõi is rendelkeznek a prudencia erényével. Megítélésem szerint tehát az „elvi alapvetés” megtörtént, de – és ez nem is lehet másként – a politikai cselekvéshez szorosan tapadó, annak szerkezeti összetevõjét alkotó politikai gondolkodás, nem pedig a tudomány logikáját követve. A szerzõ eszmetörténeti kutatásai a kötet eddig idézett írásaiban ebben az összefüggésben hasznosulnak; az általa helyesnek tartott és vágyott politikai irányzat mellett szóló érvekké váltak. A másik vonulatot ideológia-kritikai vonulatnak nevezem. Röviden fogalmazva: elegánsan, nagy apparátust mozgatva annak bemutatása történik meg ezekben az írások120

kommentar2008-5.qxd

S

10/17/08

C H L E T T

I

1:49 PM

S T V Á N

:

P

Page 121

O L I T I K A I

M É R S É K L E T

,

G Y A K O R L A T I

O K O S S Á G

ban, hogy a politikai filozófiában, eszmetörténetben nem egyetlen irányzat létezik a nemzetközi tudományosságban. A kötet kiemelkedõ írásának tartom a Nemzet és közösség – A közösségelvû politikai filozófia és a nacionalizmus címû tanulmányt, amely finom és pontos elemzésekkel mutatja ki egy mostanában sokat szidalmazott, de ritkán értelmezett jelenség – a nacionalizmus – mibenlétét. Kétségtelen, a kötet mélyebb és terjedelmesebb elemzést igényelne. Ám a rendelkezésemre álló idõ most ennyit tett lehetõvé. Talán jól döntöttem, hogy mondandómat egyetlen probléma köré rendeztem. Remélve persze, hogy kollegáim más rétegeit is bemutatják ennek az olvasásra mindenképpen érdemes kötetnek.

Hajó a Volgán

121

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 122

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

S

Z E M L E

Soós Viktor Attila MOZAIKOK A PÁRTÁLLAM ÉS A BELÜGY MÛKÖDÉSÉRÕL 1956–1990 Tabajdi Gábor – Ungváry Krisztián: Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy – A politikai rendõrség mûködése Magyarországon 1956 – 1990. Corvina Kiadó – 1956-os Intézet, Budapest, 2008.

A 2008-as esztendõ egyik vitathatatlan könyvpiaci sikere Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián közös kötete. A szerzõk hiánypótló kézikönyvet tettek le az asztalra – valószínûleg sokak bánatára, hiszen mindazok nevesítve lettek ebben a kötetben, akik az 1956–1990 közötti rendszer állambiztonsága mûködtetõinek tevékenységét el akarták hallgatni. 1990 óta már többen is kísérletet tettek az állambiztonsági szervek mûködésének bemutatására,1 de ilyen terjedelmes, a pártállam és a belügy kapcsolatát feltáró kötet még nem jelent meg. Bár ez a kötet sem teljes, ám elõdei példája, erényei és hibája nyomán, valamint az azóta kutathatóvá és megismerhetõvé vált források jelentõs részének feldolgozása révén sok újdonsággal szolgál. A könyv szûkebben a belsõ reakciót elhárító III/III-as csoportfõnökség mûködésével, személyi összetételével és a pártállamhoz fûzõdõ viszonyával foglalkozik. Egy könyv elsõre is szembeötlõ, információt hordozó része a címe, ugyanakkor a szerzõk a kötet címében nem pontosan fogalmazták meg munkájuk tartalmát, ezért a címet olvasva mást vár és mást kap az, aki a kezébe veszi a kötetet. Valószínûleg a szerzõk sem arra gondoltak, hogy az egész Kádár-korszak története elhallgatott lenne, hanem csak arra, hogy annak egy jelentõs momentuma, az állambiztonsági szervek mûködésének mechanizmusa nem eléggé feltárt és ismert. Gondoljunk csak arra, hogy az 1956–1990 közötti idõszak az egyik legkutatottabb és a tágabb közvélemény által is leginkább figyelemmel kísért történelmi periódus. Ez egyébként így természetes, hiszen mûködése valóban agyontitkosított, sok szempontból hamis és hazug volt. A korszak lezárulta után egyre több információhoz, dokumentumhoz lehet hozzájutni, és azok számára, akik megélték a Kádár-rendszer mindennapjait, fontos, hogy a hivatalos diskurzus mögötti történéseket is megismerjék. A szerzõk a kötet bevezetõjében hangsúlyozzák, hogy munkájuk nem pótolja a Belügyminisztérium (BM) vagy a Kádár-rendszer teljes történetét. Ennek feldolgozására és bemutatására még várnunk kell. 1

Lásd KENEDI János: Kis állambiztonsági olvasókönyv, Magvetõ, Budapest, 1996; KISZELY Gábor: ÁVH. Egy terrorszervezet története, Korona, Budapest, 2000; UÕ.: Állambiztonság 1956–1990, Korona, Budapest, 2001. Valamint jelentõs tanulmányok jelentek meg a mûködési mechanizmusról a Történeti Hivatal, illetve az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára kiadásában megjelent évkönyvekben és tanulmánykötetekben.

122

kommentar2008-5.qxd

S

O Ó S

A

10/17/08

T T I L A

V

1:49 PM

I K T O R

:

M

Page 123

O Z A I K O K

A

P Á R T Á L L A M

É S

A

B E L Ü G Y

M Û K Ö D É S É R Õ L

A könyv egymástól markánsan elkülönülõ két nagyobb részbõl áll, nemcsak tartalmában, hanem mûfajában és stílusában is. (A kötetbõl sajnálatos módon nem derül ki, hogy az egyes fejezetek vagy esettanulmányok melyik szerzõ nevéhez köthetõk. Ezt egy következõ kiadásban feltétlenül jelölni kell.) A kötet elsõ fele hivatal- és mûködéstörténet, amely bemutatja a pártállam irányítását és a BM III/III csoportfõnökség mûködését. A rendszerváltozás után többször reflektorfénybe kerülõ és sokat feszegetett kérdéskör az „ügynökkérdés”. A szerzõk ennél jóval többet és mást helyeztek kutatásuk és munkájuk fókuszába, de tény, hogy ezt a kérdéskört nem lehetett és nem is akarták megkerülni. A bevezetõben megfogalmazzák, hogy kit tekintenek ügynöknek: „azt nevezzük hálózati személynek, akit az ebbõl a szempontból leginkább kompetens szervezet, az állambiztonság is annak tartott”. Ezt a meghatározásukat kell tehát irányadónak vennünk, amikor az egyes esettanulmányokat elemezzük. A szerzõk hangsúlyozzák, hogy nem egy lezárt kutatás eredményeit, következtetéseit tárják a nyilvánosság elé, hanem a kutatásaik jelenlegi állását foglalták össze. Céljuknak tartották, hogy a kötetben feltárt tények és összefüggések segítsék az MSZMP-vel és a Belügyminisztérium III. Fõcsoportfõnökségével kapcsolatos mítoszok lerombolását, a reálisabb történeti kép kialakítását, ezáltal pedig közelebb vigyenek a társadalmi megbékéléshez. Hogy a kötet ez utóbbi célt megvalósíthatná, azzal szemben szkeptikusnak kell lennünk, hiszen a társadalmi törésvonalak nem ezen kérdések mentén húzódnak. A kötet második felében található 17 esettanulmánnyal a szerzõk célja az volt, hogy „reprezentatívan” mutassák be a szolgálatok mûködési területeit. A kemény borítású 516 oldalas munka sok szempontból helyretesz korábbi tévedéseket, félremagyarázásokat és rengeteg új információt nyújt a Kádár-korszak mûködési mechanizmusa iránt érdeklõdõ olvasónak. A szerzõk kiindulópontja az, hogy az állambiztonsági szerveket a Magyar Kommunista Párt, majd a Magyar Dolgozók Pártja és legvégül a Magyar Szocialista Munkáspárt szervei irányították – a korábbi feltételezéssel ellentétben, mely szerint e szerv állam volt az államban. A kötet címébõl kiderül, hogy a munka az 1956 és 1990 közé esõ idõszakot tárgyalja. Az azonban a Bevezetésbõl sem válik egyértelmûvé, hogy miért csak a „Kádár-korszak” idõszakát, annak állampárti és belügyi kapcsolatait vizsgálják, mi motiválta a szerzõket, hogy ne foglalkozzanak az 1945–1956 közötti idõszak intézménytörténetével. Hiszen még annak teljes, minden szempontra kiterjedõ vizsgálata sem történt meg. Ha a szerzõk esetleg úgy gondolják, hogy egy teljesen új rendszer mûködési mechanizmusa jött létre 1956–1957-ben és tartott egészen 1990-ig – vagy talán napjainkig –, és annak semmi kapcsolata nincs az 1956 elõttivel, akkor ezt jelezniük kellett volna. Az elsõ 192 oldalon az állambiztonsági szervek, a politikai rendõrség mûködésérõl, történetérõl kaphat képet az olvasó. Négy fejezet vizsgálja A pártállam és a belügy kapcsolatát. Az elsõ fejezetben – Az állambiztonsági szervek és a kommunista párt kapcsolata – röviden ismertetik a sztálinista modellt, majd egy rövid áttekintést adnak a Politikai Rendészeti Osztály, a BM Államvédelmi Osztály és az Államvédelmi Hatóság létrejöttérõl és mûködésérõl. Ezt követõen ismertetik a kádári modellt, az állambiztonság és az MSZMP kapcsolatát, figyelmük a pártirányítás 123

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 124

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

S

Z E M L E

rendszerére, csatornáira, az MSZMP és a BM kapcsolatára terjed ki. Három csoportba („Az imperialisták »fellazító tevékenységérõl« szóló határozatok”, „A belsõ ellenség elleni határozatok” és „Egyházpolitikai határozatok”) gyûjtötték és mutatják be az MSZMP határozatait – különösen a Politikai Bizottság által meghozott határozatokat – mint a pártirányítás dokumentumait. Ezeket a dokumentumokat azért emelték ki, mert véleményük szerint ezek reprezentálják a szervek által kiemelt fontosságúnak ítélt mûködési területeket. Egy szélesebb merítésû kutatásnak az MSZMP KB titkárainak és osztályainak – például Agitációs és Propaganda Osztály; Párt- és Tömegszervezetek Osztálya – anyagát is hasznos lenne feltárnia, hogy az elõkészítési és mûködési mechanizmus még jobban megismerhetõ legyen. A második fejezetben – A politikai rendõrség irányítói és parancsnokai – az állambiztonsági szervek állományát és a politikai megrendelõket, a pártállam vezetõ bürokratáit mutatják be. Ebben jól áttekinthetõ táblázatok, ábrák segítik az olvasót. A könyv egyik legnagyobb értéke kétségtelenül az, hogy a szerzõk legtöbb esetben fényképpel illusztrált hosszabb-rövidebb életrajzokat közölnek az 1956–1990 között fennálló rendszer állambiztonsági szerveinek mûködtetõirõl, hiszen az állambiztonsági szervek legkevésbé ismert területe a hivatásos állomány személyi összetétele. Két korszakot, az 1956–1962 és az 1962–1989 közöttit különböztetik meg, és ezen idõszakok történéseit, változásait vizsgálják. Külön kiemelendõ a III/III. csoportfõnökség vezetõinek bemutatása, ismertetése. A harmadik fejezetben – Az állambiztonsági munka eszközei és módszerei – sok olyan technikai és szakmódszertani részletet mutatnak be, melyeket a korszak kutatói sem mindig jól ismernek és használnak. A módszertani kérdések ismerete és bizonyos fogalmak, kérdéskörök tisztázása – lásd A hálózat a magyar állambiztonsági szervek tevékenységében – elengedhetetlen, s talán segíthet a szakmai, társadalmi konszenzus elérésében. A negyedik fejezet – Az állambiztonság mûködése számokban – a legproblémásabb, a legtöbb kérdést felvetõ része a kötet elsõ felének. A szerzõk a bevezetõben azt írták, hogy munkájukban a kutatások jelenlegi állását kívánják összefoglalni. Egyértelmû, hogy még sokáig nem beszélhetünk teljesen lezárt, minden szempontból feltárt kérdéskörrõl, ezért is nagyon veszélyes – ahogy ebben a fejezetben ezt megteszik – számadatokat kiragadni. Hiszen annak lenne értelme történettudományi szempontból, az adhatna lehetõséget további vizsgálatokra, elemzésekre, ha teljes adatsor állna rendelkezésre az 1945–1990 közötti idõszakból, nem pedig kiragadott példák, amint az a Hálózat címû részben is szerepel, mert bár az 1971., 1972., 1973., 1974., 1977. és 1989. esztendõ számsorai nagyon érdekesek, de egyrészt kiragadott példák, másrészt a számok soha nem beszélnek önmagukért, hiányzik mellõlük a történészi magyarázat. A kötet második felében 17 esettanulmányt olvashatunk, melyekbõl több már korábban napvilágot látott különbözõ hetilapokban és folyóiratokban.2 Ezek a munkák a kö2 UNGVÁRY Krisztián: Koncepciós per a Kádár-rendszerben: a Hagemann-ügy, Beszélõ 2007/2.; UÕ.: Mozgástér és kényszerpályák – ecsetvonások egy egyházfõ életrajzához, Élet és Irodalom 2006. február 3.; UÕ.: Március 15. az állambiztonság célkeresztjében, Rubicon 2007/3.; TABAJDI Gábor: A Hétfõi Szabadegyetem és a III/III, Rubicon 2007/3.; UNGVÁRY Krisztián: Egy eljárás genezise: a Dialógus Pécsett, Élet és Irodalom 2007. május 18.; UÕ.: „Szignalizáció”, luxusbordély, fegyverkereskedelem és az elhárítás – egy eset a Kádár-rendszer elitjének mindennapjaiból, pályázati tanulmány, 2006.

124

kommentar2008-5.qxd

S

O Ó S

A

10/17/08

T T I L A

V

1:49 PM

I K T O R

:

M

Page 125

O Z A I K O K

A

P Á R T Á L L A M

É S

A

B E L Ü G Y

M Û K Ö D É S É R Õ L

tetben kisebb-nagyobb változtatással szerepelnek. De például kimaradt a kötetbõl a nagy visszhangot keltõ A beszervezés és az útibeszámoló címû tanulmány,3 és Ungváry Krisztián valószínûleg visszakozott a történésztársadalom múltjának beharangozott feltárásától. A recenzió terjedelmi okokból nem foglalkozhat mind a 17 esettanulmány elemzésével, ezért csupán A katolikus egyházi hierarchia megtörése a Kádár-rendszerben címû tanulmányra kíván reflektálni, mely dolgozat a kötet második felének egyik legfigyelemreméltóbb és elhallgatottabb, egyik korabeli szereplõ által sem kommentált tanulmánya. A bevezetõ egyáltalán nem tartozik a tárgyhoz; az, hogy egyes történészek vagy egyházi személyek mit gondolnak az „ügynök-kérdésrõl” és ezzel kapcsolatban hogyan nyilatkoznak meg, a téma szempontjából másodlagos. Ennél fontosabbak a tények, a történészi bizonyítékok, vagyis az, hogyan tudja a szerzõ bemutatni a katolikus egyházi hierarchia megtörését. Elõször röviden olvashatunk a katolikus egyház magyarországi vezetõinek és papjainak sorsáról, a Vatikán keleti politikájáról az 1945–1956 közötti idõszakban. A nagy változás – ahogy a szerzõ megállapítja – a 1964-es részleges megállapodásnál keresendõ. Hogy mit keres ezen kérdéskörnél Aczél György és Lékai László fényképe – amely 1977. augusztus 10-i felvétel –, azt nem tudni. A ’60-as évek egyházpolitikája és különösen a ’64-es részleges megállapodás nem köthetõ kettõjük nevéhez. Bár mindkettõjük szerepe az egyház és az állam kapcsolatának alakulásában jelentõs – és külön fejezetet érdemelne –, de az már az 1970–80-as évek történése. A 288–289. oldalon szereplõ táblázat, amely a Püspöki kinevezések és hivatalban lévõ püspökök (1964–1987) címet viseli, több szempontból is problémás. A Vatikán keleti politikáját értékelõ rész után a semmibõl bukkan elõ a táblázat. Hogy mit kíván bemutatni és miért kerül ide, nem tudni, nem elõzi meg bevezetõ gondolat. A feltüntetett püspökök listája hiányos. Ha a táblázat címébõl indulunk ki, akkor a hivatalban lévõ püspökök közül hiányoznak az alábbiak: Mindszenty József – püspöki kinevezése 1944. március 4., esztergomi érseki kinevezése 1945. augusztus 16.; 1964-ben még hivatalban volt, egészen 1973. decemberéig. Badalik Bertalan – püspöki megbízatásának kezdete 1949 júliusa, amikor XII. Piusz veszprémi püspökké nevezte ki. Bár 1957. augusztus 15-én Hejcére került házi õrizetbe, és az egyházmegye kormányzását Klempa Sándor vette át, de Badalik egyházjogi értelemben a veszprémi egyházmegye ordináriusának tekinthetõ 1965-ben bekövetkezett haláláig. Papp Kálmán – 1946. június 2-án nevezte ki XII. Piusz pápa gyõri püspökké. 1966. július 28-án bekövetkezett haláláig állt az egyházmegye élén. Pétery József – váci püspökké való kinevezése 1942. szeptember 24-én történt XII. Piusz pápa által, és bár õ is Hejcén élt háziõrizetben 1967-ben bekövetkezett haláláig, egyházjogilag õ volt az egyházmegye irányítója 1967-ig. 3

UNGVÁRY Krisztián: A beszervezés és az útibeszámoló. Tudósok az állambiztonság célkeresztjében, Élet és Irodalom 2006. május 19. (A könyv megjelenésével párhuzamosan jelent meg UNGVÁRY Krisztián: A kizárások és sikertelen toborzások alapesetei, Élet és Irodalom 2008. május 2.)

125

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 126

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

–

S

Z E M L E

Kovács Vince – a korábbi váci segédpüspököt 1940-ben szenteltek püspökké, és Pétery 1953-as házi õrizetbe helyezésétõl 1959-ig püspöki helynökként, majd 1959–1969 között apostoli kormányzóként állt az egyházmegye élén. Dudás Miklós – a görög katolikus püspököt 1939. március 25-én nevezte ki XII. Piusz püspökké, és 1972-ben bekövetkezett haláláig állt a görögkatolikus egyházmegye élén. Shvoy Lajos – a székesfehérvári megyéspüspök 1927-tõl egészen 1968-ban bekövetkezett haláláig vezette egyházmegyéjét. A táblázatban szereplõ személyekrõl szólva is akad néhány problémás kijelentés: Kovács Sándor „Kaszás” fedõnéven szerepel, de semmilyen hivatkozás, lábjegyzet nincs róla, sem a beszervezés ideje, sem annak módja nincs megjelölve.4 Szabó Imre ügynöki tevékenységének nem lehet bizonyítéka az, hogy 1961-ben Rómából hazatérve rohant az Állami Egyházügyi Hivatalba (lásd a 824. lábjegyzetet). Ebbõl az információból nem derül ki, hogy az állambiztonsági szervek ügynökként tartották.5 Sem Ijjas József („Péter”), sem Brezanóczy Pál („Kékes Pál”) hálózati érintettségénél nem szerepel semmilyen bizonyíték, pedig a levéltárban mindkettõre található információ. A kérdõjelekkel nehéz mit kezdeni. Vélelmezni lehet, hogy az adott személy ügynök volt, de ameddig csak feltételezés, addig nem elegáns ezt leírni. Ha „sok közvetett jel utal érintettségére” – mint Bánk József, Cserháti József, Lékai László, Szabó Imre esetében –, de sem „6-os karton”, sem „munkadosszié” nem került elõ a kutatott anyagból, akkor konkrét bizonyíték hiányában megalapozott-e azt sugallni, hogy az illetõ ügynök volt? Problémaként vetõdik fel az is, hogy a szerzõ a táblázatban szereplõ személyekkel kapcsolatban nem mérlegel, nem értékel. Köztudott Grõsz József beszervezése, de ugyanolyan ügynöknek tekinthetõ-e, mint mondjuk Pataky Kornél vagy Bagi István? Tény, hogy már egyetlen vezetõ egyházi személy beszervezettsége, hálózati együttmûködése is sok, és amíg elmarad a múlttal történõ szembenézés, önvizsgálat, a korabeli események tisztázása, feltárása egyházi részrõl, addig nehezen képzelhetõ el a megújulás. Ezért is sokkoló Ungváry Krisztián adatsora a beszervezett egyházi vezetõkrõl, még úgy is, ha hozzávesszük azokat a személyeket, akik a táblázatából kimaradtak. A fent említett kifogások dacára, összességében elmondhatjuk, hogy Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián munkája nagyban segít megérteni az állampárt és a belügy kapcsolatát. A kötettel kapcsolatban eddig megjelent vélemények és kritikák6 jobbára megállják a helyüket, és jó lenne, ha a szerzõk ezeket továbbgondolva készítenék elõ a következõ kiadást. 4

Errõl bõvebben lásd SOÓS Viktor Attila: Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspök az állambiztonsági szervek szemüvegén keresztül, Vasi Szemle 2008/6. (megjelenés alatt). Bizonyítható, hogy Kovács Sándor nem „Kaszás” fedõnevû ügynök, hanem az állambiztonság „Kaszás” fedõnevû célszemélye. 5 Lásd Bevezetés, 14. 6 Lásd NAGY-CSERE Áron: A múltfeltárók esete a posztmodernnel, Betekintõ (az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának internetes folyóirata) 2008/2., www.betekinto.hu/Default.aspx?cikkId=88; KÕSZEG Ferenc: Szegény szörnyetegek, Magyar Narancs, 2008. július 24. (www.mancs.hu/index.php?gcPage=/ public/hirek/hir.php&id=16781).

126

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 127

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

Contents of 2008’s 5th issue of Kommentar The first essay in the recent edition is a translation of one of Pierre Manent’s works that was published in Intercollegiate Studies Review in Spring 2007. The French professor reflects on the ideas of Ernest Renan. Balázs Dobos investigates the main morals of 1993’s Hungarian minority law. According to him, the law was not merely an attempt of the Hungarian political elite to statute an example for Hungarians beyond the borders. In his analysis, the municipal system created by law is regarded as a holistic unit that have lived up its reserves in the past fifteen years and opened up wide opportunities for ethnobusiness, namely the financial exploitation of the municipal system by those who allegedly claim to be part of minorities. In his essay, Zsolt K. Lengyel takes a closer look at the relations between Hungarians, neighbouring nations and Germans, offering new ways of approach for further research in the field. The study by Gábor Bartus provides an overview of approaches and economic theories of Corporate Social Responsibility, drawing the conclusion that neither the state nor companies can be made responsible for the well-being of the individual. In our column on foreign policy, Tamás Magyarics takes a glance at the deeper correlations of the American presidential elections while Ágoston Mráz analyses the role of German Christian Democrats (CDU) in the opposition after 1998. In our interview conducted with former journalist of Neue Zürcher Zeitung, Andreas Oplatka, currently residing in Switzerland, the writer talks about his recently published book, ’Egy döntés története’ (History of a Decision Making) on the opening of the Hungarian borders in 1989. Then, the Hungarian government opened up borders for East Germans trying to exit illegally in order to ensure their journey through Austria to Western Germany. This decision had partially contributed to the lurch of communist Eastern Germany and indirectly to the fall of the Berlin wall. The current edition introduces a confidential Hungarian diplomatic document of 1988 that gives some information on the tension between Ceausescu’s Romania and Hungary and the closing down of the Hungarian consulate in Kolozsvár. In our column dedicated to foreign conservative-liberal think thanks, Gergely Böszörményi Nagy presents the history and major studies of the Aspen Institute. Our discussion on Shoah in 2008’ 3rd edition have generated considerable dispute. In our recent issue, we publish comments by Attila Pók and Krisztián Ungváry on the matter with responses given to them by Gábor Gyáni. In our column ’Szemle’ (Review), books on Hungarian state security are reviewed, as well as political philosophical works by Ferenc Horkay Hörcher and György Bence. Last, but not least, a volume on Hungarians living beyond the borders is presented. (Pleier Alexandra összeállítása. Készült a Tihanyi Alapítvány és a Kommentár közös programjának keretében.)

127

kommentar2008-5.qxd

10/17/08

1:49 PM

K

Page 128

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 5

Számunk munkatársai BARTUS GÁBOR (1968, Békéscsaba) környezetgazdász, a Budapesti Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem oktatója BÖSZÖRMÉNYI NAGY GERGELY (1984, Budapest) külpolitikai elemzõ, a Nézõpont Intézet munkatársa DOBOS BALÁZS (1980, Budapest) történész, politológus, az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének munkatársa GYÁNI GÁBOR (1950, Hódmezõvásárhely) történész, az ELTE Társadalomtudományi Karának tanára, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója KÓSA LÁSZLÓ (1942, Cegléd) néprajzkutató, mûvelõdéstörténész, az ELTE Mûvelõdéstörténeti Tanszékének professzora, az MTA tagja K. LENGYEL ZSOLT (1960, Kolozsvár) történész, a Müncheni Magyar Intézet igazgatója MAGYARICS TAMÁS (1953, Budapest) történész, az ELTE Angol-Amerikai Intézet Amerikanisztika Tanszékének vezetõje, a Magyar Külügyi Intézet fõmunkatársa PIERRE MANENT (1949) filozófus, a párizsi Ecole des Hautes Etudes en Sciences Sociales (EHESS) és a College of Boston professzora MRÁZ ÁGOSTON SÁMUEL (1980, Budapest) jogász, politológus, a Nézõpont Intézet kutatási igazgatója NAGY ÁGOSTON (1986, Tatabánya) egyetemi hallgató (ELTE Állam- és Jogtudományi Kar) OPLATKA ANDRÁS (1942, Budapest) történész, a Neue Zürcher Zeitung volt szerkesztõje, a Bécsi Egyetem és az Andrássy Egyetem oktatója PÓK ATTILA (1950, Budapest) történész, az MTA Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese SCHLETT ISTVÁN (1939, Szilágynagyfalu) politológus, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara Politikatudományi Intézetének egyetemi tanára SOÓS VIKTOR ATTILA (1979, Körmend) történész, levéltáros, a Magyar Országos Levéltár munkatársa TAKÁCS TIBOR (1974, Nyíregyháza) történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa UNGVÁRY KRISZTIÁN (1969, Budapest) történész, az 1956-os Intézet munkatársa