Kolozsvári Grandpierre Miklós: Látogatók (színes rézkarc)

Kolozsvári Grandpierre Miklós: Látogatók (színes rézkarc)

Tartalom: 3. o.: Új kenyér…; (Karaffa Gyula írása) 4. o.: Ötvenhat loboncos évemmel nem kérkedem; (Ketykó István verse) 6.-13. o.: Bemutatjuk; Móritz Mátyás versei 14.-17. o.: Városaim: Nagykanizsa; (Szalai Ferenc sorozatának hetedik része) 17. o.: Törések haikura; (Lapis József verse) 19.-26. o.: A mesterrel jártam V.: Az erõ, maga; (Borsi István írása) 28. o.: Anikó levelesládájából: Kutya-jó; (H. Túri Klára sorozata) 30.-31. o.: Könyvajánló; 32.-45. o.: Romhány; (Végh József képes helytörténeti írása) 46. o.: Délibáb; (Székács László verse) 48.-58. o.: Ki van a toronyban; (Fetykó Judit regénye folytatásokban) 60.-62. o.: Auditor: Dezertõr; Az oszlop; Postaláda; (Szávai Attila írásai) 63. o.: E havi számunk szerzõi; Impresszum;

Lapszámunk képei: Augusztusi számunkat (a júliusi szám után ismételten) a Honton élõ és alkotó Kolozsvári Grandpierre Miklós festményeinek, szobrainak fotói díszítik. A hozzánk eljuttatott anyag mennyisége, a mûvész sokoldalúsága indokolta, hogy (közös megegyezéssel) e hónapban is Õ szerepeljen lapunkban. A mûvész életrajza, elérhetõségei megtalálhatóak a www.gorgo-hu.com internetes oldalon. Köszönet az Alkotónak a képek közlési jogáért! (A Szerk.) Címlapon: Látogatók; 5. o.: 18. o.: 27. o.: 29. o.: 47. o.: 59. o.: 62. o.:

Öreg tudós; Nagymamák; Kis csodák; Europa 2004; Áhítat; Ördög; Ördög II.; Térdeplõ; Szokratesz; Buddha; (füstkvarc, hegyikristály) Tizian; Liszt Ferenc; Niobe; Torzó; (hegyikristály, ólomüveg)

A hátsó borítón: Írnok;

2

Új kenyér… Több mint ezeregyszáz év! Belegondolni is sok és nehéz, hát még átélni, túlélni! Történelmünk dicsõséges évszázadai elmúltak, de tán dicsõséget jelent az is, ha csak élünk, megélünk. Mikor eleink hazát foglaltak, államot alapítottak, valószínûleg nem a távoli jövõre gondoltak, hanem csak a mára, a holnapra. A holnapután már túl távolinak tûnhetett a történelem zivataros évszázadaiban. Túlélni akartak, megélni, hogy gyerekeik lehessenek az örök emberi parancs szerint, s láthassák unokáik megszületését. Aki ezt elérte, felfogásuk szerint már nem élt hiába. Igen kivételes államférfi az, aki a távoli jövõt, egy nemzet jövõjét látja, s annak alakítása, irányítása szerint jár el a jelenben. Mostanság hiány van ilyen államférfiakban. Ám, ha jelenleg ilyen államférfiaink nincsenek is, de mindig van, aki a haza földjét megmûveli, mert enni kell, élni kell. Ezt a hazát, ezt a földet a névtelenek, az iratok által soha sem említettek, a legendákban, mondákban soha nem szereplõk védték meg, szántották fel, ültették be. Olyanok, akik kárpótlást csak az utódok születésével kaptak, akik életcélja csak annyi volt, hogy megéljék a holnapi, a holnaputáni napot. És ez így van jól! Ám, ahhoz, hogy egy nép nemzetté váljon, kell valaki, kellenek valakik, akik nem csak a holnapi napig látnak. Mintha jelenlegi korunk nem lenne alkalmas ilyen személy születéséhez, „elviseléséhez”, mintha mostanság a nemzet rezignáltságában nem is várna ilyen személyre! Augusztus 20.-án, nemzeti ünnepünkön országszerte falunapokkal, ünnepségekkel, misékkel, körmenetekkel emlékeztünk államalapításunk, „nemzetté válásunk” évfordulójára. Keresztényi hitünk megélésének ünnepe is ez a nap, hiszen mi más is lehetne a kenyér, az „új élet” ünnepe, ha nem a hit, a távoli, szemnek láthatatlan „fölöttünk-valóságnak” ünnepe? (Aztán kis idõ még, s az új bor ünnepe is eljön hitünk szerint.) Az ember áhítozik arra, hogy érezzen maga fölött egy hatalmassá-

got, egy atyát, egy gondviselõt. Ezért választott anno maga fölé királyt, ezért szeretett, tûrt és viselt el mindig és mindenkor jó vezért, zsarnokoskodó császárt, uraskodó helyi vezetõt. Csak egyet nem szeret az ember, a nép, ha azt érzi, hogy magára van hagyva, hogy választott vezetõi nem törõdnek sem vele, sem jövõjével. Az idei, központi, budapesti ünnepségen is volt „kenyér és cirkusz”. Volt zászlófelvonás, térzene, egyenruhás menetelés, légiparádé, mesterségek ünnepe, ingyenkoncertek, kenyérkóstolás. Aztán, mikor az est fénypontjára került a sor, a tûzijátékra, leszakadt az ég! Soha eddig nem látott vihar tépázta a budai fákat, soha eddig nem tapasztalt szél korbácsolta a Duna vizét, s fújta el a tûzijáték jó hangulatát. Öt honfitársunk vesztette életét! Ha az elõzõ gondolatmenetet követem, azt is mondhatnám, intõ jel gyanánt is felfogható ez a vihar! Nem csak a külsõségekre kell gondolnunk, ha ünnepben, nemzetben gondolkodunk, sõt, egyáltalán nem csak külsõségekben! A legfontosabb a lelki, szellemi közösség, egyetértés, együttérzés! És ez az, amiben hiányt szenvedünk manapság. Ez az, hiszen még csak együttünnepelni sem tud az ország! Pártok és nézetek kavalkádja, önös érdekei mentén szervezõdött, egymást szeretni, elfogadni nem tudó csoportok összességét nem lehet nemzetnek, de még csak népnek sem nevezni! Talán a mai kor még nem alkalmas arra, hogy „igazságos király szülessen fölénk”. Talán nem is várunk jelenleg ilyen emberre. De ne higgyük, hogy csak másban van hiba! Vizsgáljuk meg önmagunkat, s gyomláljuk ki magunkból a nem odavaló érzéseket. És egyszer… talán végre… „felkel a napunk…” !

2006.08.30. Karaffa Gyula

3

KETYKÓ ISTVÁN:

Ötvenhat loboncos évemmel nem kérkedem…

nem kérkedem ötvenhat loboncos évemmel mert soha nem kérkedtem a széppel a jóval mégis a sólyomszárny már elröpült velem vitte verseim estek azok szakadékba tépték farkasok medvék de tudjátok mi a leggyönyörûbb mentették soraim odúkba a mókusok a széttépett zsoltáraimat vitték hasukon a borzak tudom a sólyomszárny már elröpült velem vitte verseim estek azok szakadékba tépték farkasok medvék de tudjátok mi a leggyönyörûbb mentették soraim odúkba a mókusok a széttépett zsoltáraimat vitték hasukon a borzak

Verõce, 2002. december 31.

4

Öreg tudós (olaj, vászon)

5

BEMUTATJUK Móritz Mátyás versei 1981-ben születtem Budapesten, semmilyen vallású nem vagyok, bár hiszek. Azt hiszem. Apám nem néhai, nem is vándorolt ki, de nem él velünk, csakúgy, mint testvérem és húgom. Az iskolát csak néha kerültem, és, bár nem egy pecsétes intõm éktelenkedett nem egy ellenõrzõmben, nem csibészkedtem, bár nem is tanultam. Nem találtam semmilyen érdekes történetet mondjuk Mátyás királyról, (hogy stílszerû legyek) de nem is találhattam, mert sokáig nem láttam semmi értelmét az olvasásnak, fõleg nem a magas irodalomnak. Rosszul lettem, ha azt hallottam, hogy kötelezõ, meg hogy javasolt. Kilenc éves koromban nem tört ki ugyan háború, de lezajlott valami rendszer-váltás, vagy rendszerváltozás. Hogy mi hozott össze az irodalommal mégis, nem tudom, csak sejtéseim vannak. Faludy György volt az elsõ költõ, akinek egy kötete a kezembe került, miközben a könyvtárból egy kötelezõ olvasmány zanzásított változatát kölcsönöztem ki. Ihletésére úgy 16 éves koromban kezdtem el írni, borzalmas hoszszú, kacskaringós, barokkos verseket. Ginsberg is könyöröghetett volna a receptért… Nem igazán mutogattam ezeket. Idõvel tisztultak gondolataim: rímekkel operáltam, dallamot kerestem, és rövidítettem gondolataimat. Folyóirathoz jó húsz évesen mertem küldeni verseket, és kopogtatni a Hitelnél és a Széphalom Könyvmûhelynél, de nem sok sikerrel jártam. A verseimet három évvel ezelõttig egy kivénhedt Erika írógépen püföltem ki magamból, utána az Internet felnyitotta valamelyest a szememet, és örömömre szolgált, hogy egyes portálokon viszontláthatom gondolataimat. És nem kellett a postás kisasszonyokat az õrületbe kergetnem a heti rendszerességgel feladott 30-35 levéllel, amit a folyóiratokhoz címeztem.

6

Az elsõ áttörést a Napszigetben való szereplés hozta meg, A miért kellene címû verssel, illetve a Napútban közölt A legutolsó mûvel. Álmom egy önálló kötet, mondjuk a Magvetõ gondozásában. Bemutatása (ha választhatnék) az Írók Boltjában lenne, egy esõs szombat délután, Lévai Balázs mûsorvezetésével. Bár a Börzsönyi Helikon olvasói inkább a prózáimmal találkozhattak a lap hasábjain, de én még mindig azt mondom, hogy a versben érzem inkább jól, és otthon magam. És hogy pár nagy szót is eldurrogtassak: a költészetet a megmaradt tisztességnek tartom. Kedvenc költõm igazán nem akad, inkább versek vannak, amelyek fontosak a számomra. Kedvenc olvasmányaim között szerepel a Zabhegyezõ, a Legyek ura, a Bûn és bûnhõdés, a Háború és béke. Intézményi kommunikátorként végeztem el egy kétéves iskolát, párhuzamosan a PPKE-mel, amit félbehagytam, de amit szeretnék folytatni. Legutóbb a 95. Políszban jelentem meg nyomtatásban.

A pokol bennünk van*

A vigasztalan

A pokol bennünk van, és elég otthonos, mint pusztulás az õszi fákat, be úgy balzsamoz.

Õ a szabadság, a börtön, néha helyette tûnõdöm, keresem a fák hegyén és a dombtetõkön.

Nem lennénk nélküle csak lombját vesztett bot, gyûlöljük, de félünk, ha a szerelme meginog.

Kõvel meg csak Isten dobhat, és mellém lekuporodhat fázós sóhajjalpont, mint az elkárhozottak.

Gondoskodik rólunk, mint börtön a rabról, a pokol és az ember mint szirom és virágpor.

Belõlem meríthet erõt, bár mélyebb, mint a temetõk az õ bánatavirága a hó alatt nõtt.

Olyan tiszta, mint az öldöklõ igazság, fegyverek vagyunk, -rajtunk más nem ejthet rozsdát.

Csak õ az, akire várok, legyen nevetõ pohárnok -kincse szegénység és a jeltelen sírárkok.

Elüldözzük, majd ránk tör a vágy, -a közöny, és õ úgy táncol bennünk, mint a szél a függönyön.

Õ gyúrt hamuból és sárból, majd ujjongva kánkánt táncol, ha egy szebb földet látok az árbockosárból.

Lökjük, de nélküle ránk hull a bénaság, az ember és a pokol mint a lyuk és mint a zsák.

Egér és ember

Árnyékként gyûl bennünk, gyûl bennünk keményen, mint ahogy a por gyûlik a lepkegyûjteményen. Üres pályaudvar és üres villamos** -hiszen a pokol bennünk van, és elég otthonos.

* Fejtõ Ferenctõl kölcsönözve ** NNÁ A pokolhoz c. versébõl ollózva

Mosolya, ha van: torz és balog, egy története sem megható, inkább hideg, mint a hajnalok, foszlottak, mint rajta a zakó. Peregnek, mint kézben a homok, mint a kérdések: mért így, -velem -holt szerelmek, keserû borok, nagy harcok és kevés gyõzelem. Szél énekli altató dalát, takarója: sárguló lapok, (zörögnek, mint sírban, sok barát) -nem maradtak csak a hajnalok,

7

(melyben a magánya bánya mély) és a nappal, amely úgy éget, mint amikor elkapta a kéj: egér keresett menedéket. Kezét emelte: nincs kímélet, és villámokat szórt a szeme, de nem bántotta a gyengébbet, -nem úgy, mint a saját Istene.

Felszámolás Mosdó: peremén a szürke hab, az asztalon gyógyszerek, -bogyók, ágy, rajta gyenge fénnyel a nap, nyálas száj, kifordult szemgolyók Körben: erjedés és rothadás, az ablakon be napmeleg dõl, -felszámolás elõtti lakás -szürke emlékek ködlenek föl

Énatyám Gyõztes ármány hol vagy hol nem vagy megvagyok megvagy elbújok elbújsz megnyugtatsz feldúlsz tagadlak tagadsz maradok maradsz felállok leülsz ülök menekülsz cipellek cipelsz nevellek nevelsz megóvsz megóvlak hol vagy hol nem vagy kutatlak kutatsz mutatok mutatsz feloldasz megkötsz szaladok elszöksz

Õ: Minden, de áldani nem tud, Õ: Minden, de senkit se büntet, Õ teljesíti az Idõt S nem érti meg a mi szívünket. Ady Endre

A sértõdöttet mindig jól játszottad, és engem mégis vágy fog el utánad, ha belém martál a szívem megolvadt, és lettem egy megszelídült vadállat. Egy perc elég volt és elfelejtettem szorító kezeidet a torkomon, mert elhitetted: a sors nem kegyetlen, legfeljebb, a rosszabbik végén fogom. Néha úgy fogadsz, mint egy hódolódat, és én vakon követtem az elvedet, a testembõl adtam enni, hogy jóllakj, másszor nem kellett az úri kegy neked. És szívesen vízbe fojtottál volna, nem tudtam: kettõnk közül ki a bûnös. Rám vágtad az ajtót, mint egy baromra, és én azóta várom, hogy visszajössz. Talán még lesz, hogy törvényt ülsz felettem és én szárnyra kelek, vagy majd kallódom, fejemre olvasod, hogy rosszat tettem, de mégis megbocsátasz, barbár módon. És én majd elmondalak nagy-nagy bölcsnek,

8

vendégül látlak, megkínállak székkel, nem kell kérned poharadba bort töltsek, amíg a család csendben jajveszékel.

Kõlevest, amikor nincs fogad már, vak és süket ifjat tanítványnak, aprópénzt, ha biztosra fogadnál.

A vágyam, mint egy szeretõnek: trágár. Úgy hordalak, mint szabadságot a rab, bízom benne, hogy ölelés még vár rám, és hogy áldás és csalódás is maradt.

Közhelyekbõl megfûzött nyakláncot, szöges ágyat, ha halálra fáradsz, iróniát, ha a költõt játszod.

Hogy a kettõnk viszonya lesz még oldott, legalább addig, míg el nem temetnek, ha kérdezek: játszod majd a bolondot, és a halált vehetem feleletnek.

Ha játszod a költõt Az életet, mint rövid kalandot, pofonokat jobbról és bal felöl, zúgjon a füled, mint a harangok. Titkokat, melyeket úgysem érthetsz, utódot, aki gyûlöl, és megöl, belátást, hogy mondj búcsút az észnek. Hajnalcsillagot, úttalan utat, a szemed alá szarkalábakat, alkonyt, -bár fényei kialudtak.

Hang Jaj, mért kiabál testembõl a lélek mért nem tud kicsit hagyni megpihennem bõgnék mint egy vásott gyermek, hogy: nem, nem és feküdnék mint egy öklömnyi léket kapott csónak a parton. Riog, harsog hogy jussak el a lángsugarú naphoz de ha egyszer csak céltalan kalandhoz van kedvem. Mért zavarja õt hogy alszom. szabadulni szeretnék tusáitól de mégis felcsendül mint egy unott dal nem akarok élni, ezzel a hanggal és szívembõl elõtör, egy halk sikoly már azon vagyok, hogy magam felkötöm végül a csónakot, mégis ellököm

Oxigénhiányt és hamis gyöngyöt, végzetet, amely úgy is rád akad, sírokat, melyet szûz harmat öntöz.

Hát errõl ennyit Rejtélyt, hogy vakard a szakálladat, kincseket, ami másnak semmiség, és erõt, hogy hullát hullára rakj. Rozzant bárkát alád, a viharban társat, aki utadon nem kísér, lantot, amely jajgat, mint az ajkad.

Üres a tér, és annyi minden tûnt el, háborút várunk, paraszti eszünkkel, nekivág az ember, hogy majd szebb lesz, bár a tervezés sem több, mint egy reflex.

Lábad elé témát, hegyet, dombot, szakadt rongyot, hogy legyen mit ráznod, vállat, hogy vonogasd: ki mit mondott.

És az élet szarnak is feldúlt rakás, ahogy kései a vad fellángolás, kijelenteni: rosszból ennyi jó volt, megváltoznunk is felelõtlen hóbort.

Gyönyört, vidámságot, vágyat, koncot, múzsát, hogy legyen kivel csatáznod, nevessenek, mint egy udvaroncot.

De nekivág mégis, mint az állatok, bár azt hiszi, hogy szánalmas állapot, gondolva betegségére, korára, hogy meg fog halni, nem is oly sokára.

9

És bár minden korhad, mállik és rohad, élvezi, mint a húsos cubákokat, a vak világon, a dermedt sártekén, vakar kettõt sebein, és a tökén. Gyáva gyermekként bújna az ölekhez a csalánnal és bénasággal vert test, majd összedörzsöli a két tenyerét, talán eléri folyékony kenyerét. Felkel az alvadt vérû virradatban és úszik, mint döglött halak a habban, légypiszokként él és tûri az iszonyt, nem tudja azt mondani: holnap viszont, mert vak ez a világ és üres a tér, hever a vers, mint a hideg hányadék, égi mezõkön szedi a pipacsot, eljátssza Petrit, Attilát, Babitsot. Nem tudja, meddig kell még maradnia, gyakorolja, hogyan kell rohadnia, asztal közepén rántott bodzavirág, és úgy várja: mégiscsak szép a világ.

Irgalmatlanul Az irgalom készség arra, hogy a szenvedõ lénnyel létegységre lépjünk. Saját létünkben mintegy szakadás keletkezik a szeretet által. Felrobbantja önmagunk határát és engedi, hogy a másik belépjen bensõ szféránkba.

az emberek lenéznek a rosszal járok jegyben kitagadva sírok káromlom a sorsom aki nálam többet remélhet: irigylem

10

aki végezhet munkát és birtokolhat házat kit szeret feleség kit átölel gyermek aki frissen vasalt ruhában pompázhat a templom harangja sem szól majd értem unottan irigylem azt akit soha nem érdekelt hogy a hitvány férgek közé hogy jutottam felfal szomjúság éhség és a közöny nyom agyon irigylem azt aki nem fog szomorkodni az elmúlásomon és a hiányomon aki nem õrzi múltját mint egyetlen nagy titkot akit nem érdekel hogy az éjben élek és csak azt hiszem el amit kitapintok aki könnyen kacag mert megtalálja igazát akit nem érdekel kóros betegségem hogy fáj minden tagom hogy sajdít szúr vagy vág kinek álma nem torzó és nem befejezetlen nem érdekli hogy nem kapok segítséget hogy majd magamnak is semmivé kell lennem bámulnak csak mint varjak a rég megrohadt vetést és én irigylem azt aki nekem csak sírt kíván önmagának egy elõléptetést

Magam vagyok

1. Állok elõtted és csöndesen borongok, hogy álmod az enyémnél talán édesebb, mit üzennek a belõled maradt csontok, van-e benned tüske, vagy fáj-e régi seb.

Nincs békülés és nincs könny Se egy õszinte asszony Se fiatal leányzó Ölelés mely marasszon Se egy édes és lágy szó Csak sok virágtalan ág Kétség amely nem higgad Nem adatott ifjúság Csak a csönd mely elringat

Mire vetted eddig közönyöm és gõgöm, haragszol-e: a múltat visszagondolom, és a régi emlékeken eltûnõdöm, hogy nevettél-e, játszottál-e egykoron.

Elõttem felhõs észak Mellettem csüngõ karom Ruhámon a szegény-szag

Velem. Hogy voltál-e velem szigorú, elmaradtál-e tõlem, ha sírtam éjjel, homlokodon volt-e titokzatos ború.

Állok gyászos kacajjal (Se szándék se alkalom) Koldus fajjal bajjal jajjal

Haragszol-e, hogy unokád múltba turkál, vagy engem keresel, nézve szerte-széjjel -talán találkozunk a temetõútnál.

Sorsom az elõdök sorsa

2.

sorsom az elõdök sorsa beálltam én is a sorba nem hiszek az õszi napnak csak a dérnek csak a fagynak

Az arcod talán most is olyan hallgatag, szádat elhagyja-e valami hang, sírás, vagy csak nézel egy fekete kalap alatt, és akit hallok, talán nem valaki más.

hogy engem is elhervasszon öleljen mint kacér asszony rólam majd a szél dalolhat hogy engem bárki pótolhat

Fázom: a dermedõ ég alja sárgazöld, szemem köd lepi be, és köröttem árnyak, és fázik a temetõ: csontkemény a föld -az órád a szekrény tetején, nem jár- csak

számomra hála nem termett a gyengébbek is megvertek lenézett nagy és a parány irigyelték rongyom talán

megpucoljuk néha. Én se tudom, miként azt sem: veled miért így bánt el az Isten, félek, hogy mégis elüti majd az éjfélt.

egy rabláncon görnyedeztem a szívemnek tõrt szegeztek nem számítottam a jóra ébredtem rideg valóra

De ami vár, talán nem egy sötétkamra, hogy amit majd hallok, kezed a kilincsen és szemeidben ráismerek magamra.

meg is szerettem én a bort múltra jövõre ittam tort égõ pokol és kárhozat bordámon játszik a huzat

11

soha nem is volt több vasam csak hogy felejtsek ittasan kalapomba csikket raktak visszanéztek rám kacagtak írhatnék bánóbbat szebbet gyermeknek jónak születtem és mit mondjak vallomásnak ez az élet nevelt másnak nincs másom csak tartozásom reményem az elmúlásom hitetlenségem betegség itt a hullám: tessék, -tessék!

Szegényember Szerette volna felverni a világot Mi csak azon gondolkozunk, most mit gondol túl a százon, milyen bánat fojtogatja, ahogy már a kényes õszi dél dorombol, hol ügyel arra, el ne szálljon kalapja. Mint gyermek, hol rimánkodik, hogy szeressék -arcunkon férfias szemérem, -sápadunk, hallgatni és szólni róla: kötelesség, de csak üres katedrát bámul a padunk. Ki, és miért játszik vele hitegetve, hívja-e ölébe könnyes egyszerûség, hisz-e igazán, telik-e benne kedve, zokogva bolyong-e benne, hûvös hûség? Mi csak zúgjuk a dalait, mint a vadon, találgatjuk, hogy kit hív kétségbeesve, megölelnénk õt, de csak bámulunk vakon, és várjuk, -várjuk, mint a vacsorát este.

Mellékdal: Keresésébe fényes csizmánk megkopott, és reszketünk, mint a fû, mint a csillagok, dolgozunk csendesen, éhezve, és fázva, hiányával bújva össze nyirkos házba. 12

Téged idézlek úgy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygõ ár az elszakadt sövényt jelzõ karókat gátakat Babits Mihály

Aki néha könnyekig volt hasonlott, csetlett-botlott, mint részeg a bálon, és a naptól édesedve romlott. Kit hagytak magába, mint holt ebet, aki utazott a gõzbatáron, kiben, nem tudták, mennyit vesztenek. Nem sejtették: mennyi szív, mennyi kincs, kit magához rántott anyja, a föld, hiába várt (rajta a tört bilincs). Akinek szüksége volt a fényre, ki nem bírta, és minden összetört, kit vakított, szörnyû vesztesége. Hullajtott gyémántot, gyöngyöt, -széjjel, keresett múzsát és holt szeretõt, taposták katonák, küzdött széllel. A reggelt énekelte, - a szépet, kilépett az álmok erdejébõl, teste, mint eleven béke, ébredt,

dal ébredt benne, mint aromás bor, (bár voltak hûtlenek is a szavak) a minden reggeli látomásból. És nem is fáradt bele estelig, és bár volt néha túláradt patak, szólt, ahogy a rossz gégétõl telik. Nyújtotta kezét százkezû fáknak, hallgatta, a dongó hogy nyöszörög - a rémes és gyerekes világban. Ahogy te, -a szórt dobogást hallom (odakünn tyúk kárál, szarka csörög) míg ing, remeg, a bûnös nyugalom.

Unom ha titok marad vagy ha kiderül ha társaságban vagy ha egyedül a nem járt a letaposott utat az igaz szót a hazugságokat unom ha halogatjuk ha tesszük ha elengedsz vagy fogsz mint egy kesztyût unom a csendet vagy ha harang szól unom ha kibékülsz ha haragszol a szárazságot ha esõ koppan unom a gyertyát az ablakokban ha aprócska vagy óriás gerezd unom ha rohadt vagy ha érni kezd hogy szeretném vagy hogy nem irigylem istent aki nem ad semmit ingyen szívemben a bánatot a reményt a kõlevest és a teli edényt ha fennhangon vagy ha alattomban a közönyt a segítséget gondban a nagy beszélgetést elmerülten magam lenni a hatalmas ûrben hogy lehet európai módón is egymásnak esni a komódon unom ha tudják vagy ha azt hiszik unom ha rám kenik ha elviszik ha csak lógatjuk vagy összetesszük unom a hitszegést és az esküt unom a hígat a töménytelent az istent aki pusztít és teremt

feladni tartani magam végig unom csókolni keseredésig ha elhagyja magát ha igyekszik ha térdepel ha áll vagy ha fekszik unom az öreget a gyermeket a pusztaságot és a kerteket unom ha éheztet ha megterít ha szabad kezet ad ha kényszerít azt amit adnak azt ami kijár ha félszemû lehetek és király ha maradhatok vagy ha mehetek unom hogy többé sose lehetek azt aki kókler vagy istenadta és istent aki magát feladta

Útra készen

Beszélgetünk tréfásan és merengve mi, útra készülõ, bús vándorok. Tíz évre, tíz év mulva... járja egyre s szemünkbe titkos fájdalom lobog.

Elmegyünk, itt hagyunk jövõt és múltat, megyünk elszántan a koldusmezsgyén, és mulatunk, mint a nyomorultak elõdeink elporladt holttestén. Nem gondolunk és fordulunk vissza, nem kötözzük be a sebeinket, a föld lesz, amely a vérük issza, intünk, mint akik sírjukból intnek. Nem várunk valamit, valahonnan, nem kell olyan saját arcmás féle, csodálkozunk, ha a szívûnk dobban, nem is rakunk el semmit a télre. Nem sietünk és el nem is késünk, elûzünk mosolyt, elûzünk könnyet, gyengébb a hitünk, mint az ütésünk, azt gondoljuk, hogy így talán könnyebb. Nem érdekel: ki, mit, hányszor mondott, és lehet, hogy ezerszer kell halnunk, és nem várnak csak a trágyadombok, de színt és hitet ne kelljen vallnunk. Nem érzünk, ízlelünk, hallunk, látunk, villámok cikáznak és dörögnek, és áruló talán a barátunk, de mi nem kérdezünk soha többet. Parazsat teszünk a homlokunkra, és úgy rettegjenek az Istenek, mint szülõföldünkön minden utca, ha feltámadnak az elporladt holttestek.

13

SZALAI FERENC Városaim: Nagykanizsa

Magyarországon csak egy Nagykanizsa van, de nekem mégis három jutott. Az elsõ anyai örökség. Ezen az ágon zalai a családom, szûkebben nézve kanizsai. Mivel a nagyszülõk és dédszülõk visszavezethetõ áttekintése nagyjából a Monarchia idejére megy vissza, így a családi emlékezés mintegy százharminc évet tekint át. János nevû dédapám szerelemgyerekként csöppent erre a világra, de édesanyját egy nagyon jó ember feleségül vette, sõt a gyerek kezébe is szakmát adott. A sajátját. Kalapos lett a legénykébõl. Gyerekkoromban még bámulhattam a nagynénémnél a kalapos gépet, ahogy kint állt az elõszobában, lassan beszõtte lábait a pók, de mindenki illõ tisztelettel emlegette: a nagypapa gépe. Miután mûhelyt nyitott, feleségül vehette Annát, akivel öt gyereket neveltek föl: Jóskát, Mariskát, Lacit, Margitot és Palit. Jóska olyan rossz volt, hogy nagypapa a zsidó elemibe íratta, hogy a megszokott baráti körtõl távol tartsa. Õ lett végül a család elsõ diplomása: jogászként a pécsi posta egyik vezetõje vált belõle. Mariska a nagyanyám, nem fejezte be az iskoláit, de mégis nagyon jól ment férjhez. A nagyháborúból visszatért Jenõ vette feleségül, aki ekkor már kétsegédes borbélymester volt. Laci szikvízgyártó volt, sosem nõsült meg, és Erdélyben halt meg. Tudni kell, hogy a kanizsai honvédek jelen voltak az erdélyi bevonulásánál 1940ben. Margit is jó házasságot kötött. Imre lett az ura, aki a környék falvaiban szolgált, mint jegyzõ. Pali, szegény mindig vidám fiú volt, a cserkészzenekarban kezelte a slágverket, azaz dobos volt. Mint levente tûnt el a háború forgatagában. Nem 14

élte meg a huszadik évét. Mindenkirõl maradtak fenn fényképek, kivéve Lacit. Õ nem hagyta az arcát az utókorra. A két háború közötti Nagykanizsa nagyon szépen kiépült. Takaros családi házak épültek nem is messze a központtól, átadták a reformátusok felvidéki párkányzatos stílusú templomát, és még mozi is épült a Károlyi-kertbe, Medgyaszay István munkája. Jelenlegi sorsa bizonytalan. A mozit már Kanizsán is a Plaza kínálata jelenti. De a város mintha amúgy sem vigyázna építészeti értékeire! A barokk postakocsi állomást a hetvenes években bontották le. Az egykori görög templomnak is hûlt helye. A temetõbõl mostanában forgatják ki megannyi egykori polgár sírkövét. Hja, lejárt az idõ, nincs rokon, aki hosszabbítana. Vannak aztán fényképek az egykori iparos élet rendezvényeirõl is. Az egyiken nagyanyám pózol, mint amatõr színjátszó. Sokat olvastak az egykori kispolgárok. Imre bácsinak volt Brehm sorozata, Hóman-Szegfûje. Nem is beszélve a harmincas évek népszerû regényeirõl: Nyírõ József, Tormay Cecil, Lin Yu Tang munkáiról. Most is hallom, ahogy ketyeg a délutáni csendben az olvasólámpával egybeszerkesztett Gamma vekker. Látom, amint a spaletta félig nyitott szárnyai közt a nap a féltve õrzött nippeken (egy valóságos Mozart-kori rokokó zenekar porcelánból) megpihen. A padlásról olyan bicikli került elõ, amelyen a csengõ zsinórját kézzel kellett húzni. A harangocska nekifeszült az elsõ keréknek, és a folyamatos súrlódás szólaltatta meg. A konyhában sparhelt volt, amolyan három karikás. A levehetõ karikák szabályozták a kiáradó hõ mennyiségét. Ezen fõtt kedvencem, amelyet a nagynénikém készített a világon a legfinomabbra: a tejben fõzött rakott zsömle. Nagykanizsa kereskedõváros volt. A trieszti vasútvonal és Horvátország közelségét kihasználva módos zsidó családok telepedtek meg. Az õ körükbõl került a magyar színházi életbe Hevesi Sándor. Ugyancsak Kanizsáról indult az olasz frontra és halt hõsi halált Zemplén Gyõzõ fizikus is. Nagykanizsa szelleme

nagyon hazafias. A Fõ téri katolikus templom tornyát meghagyva új istenháza épült 1940 körül. Az olasz novecento stílusát követõ fõhajó üvegablakai magyar szenteket ábrázolnak, sõt a legmodernebb kor magyar eseményeinek is emléket állít a kanizsai honvédek erdélyi bevonulásának emlékablaka. Nem csoda, hogy itt lett fontos a polgároknak, hogy elõássák a Nagymagyarország emlékmû maradványait, és legújabb korunkban elsõként állítsák helyre. A régi Kanizsa embereirõl számtalan történetet õriz a családi hagyomány, azaz most már én, hisz a többi õrzõ elõre ment az Örök Hazába. Mondták például, hogy a pesti gyors mozdonyvezetõje fehér kesztyûben szállt fel Kanizsán, és Pesten is ugyanabban a hófehér kesztyûben szállt le. Olyan szépen ki voltak szidolozva a rézforgattyúk, hogy ez nem is lehetett másként. A szenet a fûtõk lapátolták, a mozdonyvezetõ úr az utazásért felelt. Volt is szép kis háza a Katonaréten. Így hívják a város Rózsadombját. Mert Kanizsa katonaváros is volt. Itt áll a Monarchia talán legszebb kaszárnyája. Ma Citromsziget néven nyomortanya... Az Erzsébet téri elsõ világháborús emlékmû fiatalabbik katonája nekem mindig nagyapám arcvonásait hordozta. Mintha csak a fényképekrõl ismert kamaszarc nézne vissza a tisztelgõre. De nem õ az. Õ 48-as honvéd volt. Ez a szám alakulatot jelöl. Emléküket õrzi a Petõfiszobor. Azaz az egykor szintén 48-as baka, az akkor még Sopronban állomásozó ezred Petrovics Sándora mutatja az utat a világháborús utódjának. Talán õ mentette meg a szobrot attól, hogy beteljesedjen rajta a legtöbb kanizsai szobor sorsa: a körbehurcolás. Hihetetlen, hogy a második világháborútól napjainkig mennyit vándoroltak Nagykanizsa szobrai. Valakinek valamelyik eszme mindig útban volt... A második Nagykanizsámat gyerekként és középiskolásként vettem birtokba. A már említett Margit nagynénémhez sokat vittek nyaralni. A Széchenyi téren lakott egy földszintes házban, amely mintegy bástya óvta a Zrínyi utca és a Széchenyi tér ott találkozó összefutását. Imre

bácsit egész nap nem lehetett látni: vagy dolgozni ment a hivatalba, vagy elment a bélyeggyûjtõ barátaival cserélni, vagy a Fõ tér közepén ácsorgott hátracsapott karokkal, és a Majomszigetnek becézett néhány négyzetméteren beszélgetett a kortárs urakkal. Órákig el tudták itt tölteni az idõt. Néha engem is elvitt, mert ugye a vendéggyereket meg kellett járatni. De ez a sétáltatás nem jutott tovább a Majomszigetnél. Ott álltam én is a bácsik között nyáron is, õsszel is. Egyszer a hûvös idõ miatt állam alatt megkötött sapkát adtak rám. Az érkezõ urak mind kalapemeléssel köszöntötték a már ott ácsorgókat. Amikor a tér végén egy ismerõs bácsi bukkant fel, magam is kifûztem a zsinórt, de persze lekéstem az elegáns köszönésrõl. Már rám se hederítve politizáltak, mire a sapkát levettem a fejemrõl. Imre bácsi, aki ekkor döbbent rá, hogy felelõs értem, rám mordult: - Mért nincs a fejeden a sapka? Hogy õszinte legyek, a gyerekkori Nagykanizsám nagyon unalmas volt. Arról szó sem lehetett, hogy annyi szabadságom legyen, mint amihez otthon hozzászoktam. Vagyis nem mehettem az utcára egyedül, nehogy eltévedjek. A szomszéd Öcsivel már átmehettem a templom mögötti térre, de szinte percenként jelentkeznem kellet, hogy megvagyok-e. Viszont ott volt a nem jelentéktelen könyvtár. Mivel szívesen foglaltam el magam mindig könyvekkel, hát hamar feltaláltam magam. Szerettem az útleírásokat, bennük a sok félpucér "vadnõ" képével. A régi lexikonokat, a HómanSzegfût, amelynek utolsó kötetét a Vörös Hadsereg rekvirálta el fûtési célokra. Késõbb, gimnazistaként Tormay Cecil Bujdosó könyve ragadott magával. Sajnos csak a Károlyi-forradalmas része volt meg. De az is élesen ellentétben állott a hivatalos tananyag szellemiségével... Ma is örülök, hogy fogékony koromban segített ez a regény másként látni a forradalmakat, mint ahogyan azt a hivatalos legendagyártók eltervezték. Egyszer a Béke útról harckocsik kanyarodtak a Lenin útra. Mai nyelven: a Csengery utcáról hazafelé tartottak a Fõ

15

téren át a tankok. Úgy feltépték az aszfaltot, hogy még évekig meglátszott a nyoma. Másszor az Eötvös térrõl futottam haza rémülten. Egy vándorcirkusz ott ütött tábort. Állataik a ketrec-kocsikban voltak. Az oroszlán elbõdült. Több sem kellet a három éves Ferikének, sipirc haza! Ugyanott máskor óriási szenzációként bálnacsontvázat lehetett megbámulni. Nagykanizsa erõsen a határsávba tartozott. Egyik nyáron szokás szerint a nénikémhez igyekeztem. A vasútállomáson az éber határõrök elkaptak. Órákig kérdezgették, hogy mi a frászt keresek Kanizsán. Ismerõs vagyok? Igen? Akkor mondjak utcaneveket. Valami kisördög bújt belém, mert szándékosan az öregektõl hallott neveket soroltam: Horthy Miklós út, Teleki utca, Csengery út. Ma már talán csak az elsõt nem adták vissza, de akkor Vörös Hadsereg utat, Béke utat, Lenin utat kellett volna mondanom. De a tiszt is kanizsai lehetett, mert elhitte végül, hogy vannak itt rokonaim, de tõlük csak ezeket a neveket hallottam. Bizonyára õ is hallotta ugyanezt odahaza... Végül egy kis raj GAZ-ba ültettek, és éjfél után elvittek Margit nénihez. El lehet képzelni, mit érzett, amikor kizörögték az ágyból a rendõrök azzal, hogy meghozták a pesti rokonfiút... Imre bácsi elõbb magához tért, és amikor néhány nap múlva hazaindultam, õ kérdezte, hogy a taxi nem visz vissza a vasútállomásra? Margit néni keresztet vetett, és így szólt: - Jaj, Imre, még csak ne is viccelj a rendõrökkel! A harmadik Kanizsámat most is birtokolom. Nem mindenkinek adatik meg, hogy ennyi elõkészítés után még a felesége is kanizsai legyen. Szombathelyre a Dunántúlról jöttek legtöbben fõiskolára, de azért szép számmal akadtak a Duna-Tisza közérõl, északról, meg keletrõl is. De a barna szemû, barna hajú lány, akivel egymásra találtunk, kanizsai. Így van ez, és bizony mondom nektek, hogy nincsen másképp. Van tehát egy immár örökös Nagykanizsám is. A szürke, határ menti kisvárost, ahová szinte kaland volt eljutni a szigorú õrizet miatt, a szemem elõtt szépült

16

vissza az elsõ Kanizsám elképzelt szépségébe. Az enyhülés elsõ jele ugyanaz volt, mint Budapesten. A reménytelenül egyformán szürke, vagy moslékszín házakat színesre festették. Ahol lehet, a vakolatdíszeket is visszakapják az épületek. A századforduló házai, mint építészeti teljesítmények kifogástalanak, de szépségüket a maltergirlandok, csendéletek, virágfüzérek adják meg. A második világháború pusztításai, majd a kolhozosítás ezt teljesen elrabolta. A katonásan célszerû homlokzatok valaha jelmezt húztak. A kapuk körül hosszú hajú nõi arcok keretezték a bejáratot, az ablakokat is játékosan szeszélyes sorminta vette körül. Ahonnét ezt leverte a világégés és a késõbbi undor, amelyet a polgári világ léte váltott ki, nem tette viszsza, nos, ott maradt az unalom, a bérkaszárnyák sivár célszerûsége. Nagykanizsán talán befejezték végleges vándorlásukat az emlékmûvek is. A 15ösök két hadfija a Felsõ templom mögül a Sétakertbe került, aztán az Erzsébet térre. A Szovjet emlékmû bronz Ivánja a temetõben vigyázza a harcosok nyugalmát. A Nagymagyarország emlékmû visszakerült a helyére, és onnét letaszította a Tanácsköztársaság szobor Jancsi és Juliska alakját. Kerényi Jenõ ifjú nõje és férfija valóban a munkásosztályt jelképezi: mindkét figurának nagyobb az ökle, mint a feje. Meg lehet õket csodálni az Eötvös téren. Ott, ahol egykor az a piarista gimnázium állt, amelybe Deák Ferenc is járt. Az én harmadik Kanizsámnak hihetetlen életvágya van. Üzletel, mint régen. Bár mostanában kevesebb délszláv vevõ érkezik, mint tíz éve, de a bezáró boltok helyén újra kísérletezik valaki. A Bányász focicsapat, amely valaha NB I-es volt, már sehol sincs, hacsak a Zöld Sas sörözõ falán nem. De megszületett a baseball élet. Az amerikai sportot japáni edzõk tanítják a fiataloknak. És a biciklisek is eredményesek. A városi mûvelõdési ház vegyes kara körül pezseg az élet. Tanárok, ügyvédek, kétkezi munkások, költõk és egyéb árnyalatai a városnak, mind együtt emelik magasba lelküket a dal szárnyán. Sógorom

jóvoltából magam is megismerhettem a kora és helyzete szerinti kanizsai középosztály tagjait. Jó velük beszélgetni, amikor a környezõ pincék elõtt rotyog a hegyi pörkölt, a lopóból csurran a fehér, vagy a vörös bor. Nincs ezeknek a boroknak fajtájuk. Csak úgy, egyszerûen, mint fehér vagy vörös kerülnek a poharakba. A kanizsai polgárok szeretnek világot látni. Ha tehetik, a nyarat Horvátországban töltik, télen a közeli Ausztriába mennek. Véleményük van a világról, öntudatosak. Persze ugyanúgy torzsalkodnak, mint a magyarok szerte e hazában, de tudnak sorokat rendezni, ha össze kell tartaniuk. Évek óta a magam szemével, de az õseim helyett is nézem a várost. Elmosolyodom a Hunyadi utca sarkán, ahol egykor édesanyám beszélgetett hosszan egy fiúval, és errõl azonnal értesítették a nagypapát. Elböngészgetem a kripta feliratait, ahol együtt nyugszik az áldott emlékû kalapos és felesége, a szerelemgyerekkel házasságba érkezõ Anna. Maga a Monarchia megalakulásának évében születõ gyermek, a késõbbi dédpapa. Bejárom a Sétakertet, ahol még mindig áll az a bizonytalan rendeltetésû vasszerkezet, amely már az egyéves édesanyám mögött is háttér egy aprócska fényképen. Elnézem az üvegezõ mûhelyét a Fõ úton, ahol egykor nagyapám borbélymûhelye volt. A Majomszigeten még most is megállnak a férfiak. Ilyet Görögországban láttam legközelebb. Fekete zakóban órákig ácsorognak, beszélgetnek kis csoportokban. Le nem ülnek, pedig a padok ott vannak a terebélyes bokor körül. Örömmel fedezem fel a téglajárdák nyomát, amelyek még az egykori égetõk munkáját dicsérik. Mostanában bontják az utolsó kemencét. Formálódik valami új arculat, de a régi emléke még itt jár fel a sírból éjfél után. Ez az igazi háromszoros kötõdés.

(Következõ számunkban a sorozat utolsó írását közöljük. A Szerk. )

LAPIS JÓZSEF

Törések haikura

csönd csönd csönd csönd csönd érzékeny szerszám a fül már régen megtört mintha éreznék már megint vagy még mindig mintha én lennék faágak rügyek hogy bomlik a szerelem kipattan és be szeplõnyi fehér arcom a tarkódhoz ér csók is odafér csillagmiriád békepöttyök az égen ilyen arcod is távolban szárnyak fészkel bennem a jövõ mint kakukkmadár szellõ zúg távol a vers is mozdulatlan csak a tûz bámul

17

Nagymamák (olaj, vászon)

18

BORSI ISTVÁN A MESTERREL JÁRTAM V. rész Az erõ, maga Szívesen maradtam volna itt, országunk egyik kulturálisés mûremektalálkozóhelyén. Ez eddig sehol sem ért engem egyszerre ilyen sokrétû benyomás a világról. Fõként nagy ünnepek idején, a tengerek, folyók kikötõinek környéke temérdek érdekességgel volt tele egy magamfajta fiatalember számára. Szinte más nem létezhetett a világon, amit ezeken a piacokon ne kínáltak volna, minden kultúrából mesterremekek legjava, sok száz éves drága porcelánok, japán pengék, angol teakészletek, keleti szõttesek, a béke és a háború ezernyi kisebb-nagyobb tárgyai. A sokszínû, különleges csemegéket kínáló boltoktól a kisebb utcányi gyógynövényes, orvosságos központig, a test és a lélek megújításának, kiszolgálásának számos módjait kínálva az idelátogató kereskedõnek, vásárlónak. Volt kínálata a szellemi életnek is, hisz buddhisták, taoisták, konfuciánusok, iszlám és keresztényi térítõk éppúgy, mint indiai fakírok, vagy szentek, japán és koreai harcmûvész iskolák felirataitól tarkállott minden utca. Po mester pedig éppen úgy, minden érdeklõdést mellõzve haladt el mellettük, mint a halárusok standjai, az ízléses vendéglõk, vagy az örömlányok kapui elõtt. Vele siettem, mert tudtam, ha lemaradok, esélyem sincs arra, hogy valaha ismét találkozhassunk ebben a forgatagban. A város peremén pihentünk és ettünk egy kis fogadóban. Szokatlan érzések viaskodtak bennem, egyrészt végtelen hálás voltam a sorsomnak, hogy Po mester, a Mesterem megosztja velem napjait, gondolatait. Másrészt, felébredt bennem egy eddig ismeretlen érzés, talán vágy, hogy belekóstoljak minden ételbe,

nézegessem a soha sem látott különleges tengeri élõlényeket, hogy kipróbáljam magam, képes vagyok–e egy thai-boxot ismerõ harcost legyõzni, hogy a vén patikus-doktor praktikáival megismerkedhessek, hogy kedvemre válogathassak az õsi iratok közül. És így a végtelenségig… Kora este Po mester ellátogatott egy közeli házhoz, ahol a vendéglõs szerint egy japán tisztségviselõ lakott. Úgy került szóba, hogy a fogadós kertjét megdicsérve elmondta a tulajdonos, hogy sok ötletet merített egy közelben lévõ zen-kertbõl. Po mester pedig - szokatlan módon - engem is külön felkért, hogy tartsak vele. Elárulta, hogy személyesen még nem járt ilyen helyen, csupán hallott felõle. Rövidesen ott is álltunk. A nap már leáldozott az égen, de még elegendõ világosság volt, mikor megpillantottuk azt a csodakertet. A legnagyobb csodát a Mester szokatlan megnyilvánulása váltotta ki bennem: láttam, hogy elámult! Hosszú percekig csupán mozdulatlanul állt ott, állát a nála lévõ vándorbotján pihentetve, mire megszólalt: -Régen éreztem magam ennyire otthon, pedig soha sem jártam itt! -Tudod, Mester, az elsõ találkozásunk jutott eszembe, mikor együtt gazdálkodtunk. Valóban, rendkívül gondos lehet a tulajdonos, aki minden részletet olyan finom érzékiséggel tervezett meg! -Ez több, mint gondosság! Ha jól körülnézel, mindenben magadra ismerhetsz. Ahogy a fény vonul át ezen a kerten olyan, mint az élet maga. Hol egyik, hol másik oldal válik bennünk világossá, míg a túlsó oldal árnyékot vet. Errõl szól a két erõ tana, amikor az egyik elõre tör, addig a másik visszahúzódik. Napkelet és napnyugat semmi változást nem okoz a tájban, csupán ellenkezõ oldalunkat tünteti ki figyelmével. -Értelek, Mester! Ha életünk kertjét - testünket-lelkünket-, mindig a zeniten tartjuk, úgy a nap fénye alig vet árnyékot az életünkbe. -Amíg erre nem vagy képes, megalkuvónak kell lenned, elfogadnod azt, ami adódik.

19

Megéled a sorsod. Ez a természet rendje, hogy figyelmed középpontjába a fényes oldaladra más-más részed fog kerülni. Elfogadni annyi, mint megélni. Megélni annyi, mint létezni. Létezni annyi, mint átengedni magadon a kozmosz erejét. Ha átengeded, azzá válsz. Végül, de nem utolsósorban, te fogsz kerted fényességévé, valamint belsõ szentélyévé válni! Az árnyékot épp úgy fogod szeretni, mint a fényt. Kívülrõl csupán a fél területet láttuk be, de az is élmény volt. A sötétedést megelõzõen két ember mécseseket gyújtott, még szebbé varázsolva a látványt. Az egyikük felfigyelve a bámészkodókra, hozzánk indult, majd szertartásosan üdvözölve minket megkérdezte, mi járatban vagyunk? - Nevem Po, társammal Lu-val az élet ösvényein vándorolunk. (Mióta együtt vagyunk, soha sem használta az eredeti nevem, csupán bosszantó gúnyneveken hívott, amikor ki akart zökkenteni a türelmembõl. Most azonban adott egy nevet, a Lu nevet, s úgy ejtette, hogy a nagy, illetve megbecsült, értékes ember értelmet kapott.) -Üdvözlet a vándoroknak. Akiwa a nevem, a kormányom számára egy kereskedelmi központot tartok fenn. Amennyiben idejük megengedi, kérem, fogadják el a meghívásomat! Látom, érdeklõdéssel vannak a kertem iránt. -Mit tagadnánk, valóban meseszép. Mindamellett több, mint aminek elsõre látszik. – mondta Po mester. -Jól éreztem, hogy értõ emberekkel van dolgom. Kérem, fáradjanak beljebb, hogy a maga teljességében is megismerhessék otthonomat. – kért minket Akiwa azon a jellegzetes, mély japán tónusban, tökéletesen formázva szavainkat, de elnagyolva az abban lévõ dallamot. Anélkül, hogy választ várt volna, máris tessékelt minket beljebb, megkerülve - az egyébként szintén nagy gonddal - japán mintára készült házat, hogy a kevésbé látható helyeirõl is megfigyelhessük. Belül még inkább hangsúlyos volt az a meseszerû elrendezés, gondosság, ami az alkotót dicséri.

20

A ház mögött egy kisebb kerti tó ragyogtatta vissza a nemrég meggyújtott fáklyák és mécsesek fényét, mély bíborszínnel telített tükrében, felszínén mi tükrözõdtünk, alant pedig világítóan tarka halacskák szedegették a felszínre pottyanó rovarokat. A közeli kicsiny forrás vize a csiszolt kövekkel kirakott öblébe érkezve, alig rezdített valamit a felszín nyugalmán. A házat körülvevõ terület a középponttól egyre magasodó, sûrûsödõ növényekkel, sziklákkal, fehér kövekkel felszórt kacskaringós utakkal, élõ, lélegzõ módon kapcsolódott egymáshoz. Minden egyes szeglet a kert új oldalával ismertetett meg, mintegy felkínálva magát egy kis elmélkedésre. Növényzetének jó részét ismertem ugyan, de itt méretük és formáik emberi beavatkozás hatására lettek azzá, amik most. Minél tüzetesebben néztem õket, annál inkább értettem a vonzalmunk okát. Természet erõinek, és az emberi teremtõ gondolatnak összjátéka fogadott magába, minden egyes szikla, út, vagy fa maga egy-egy történet. Elmesél valamit az alkotójáról. Már sokszor képes voltam - a jelenlétem megélésének következtében olyan ismereteket külön-külön felfedezni a világban, melyek nekem és rólam szólnak. Persze, a Mester nyitotta fel erre a szememet. Itt viszont úgy éreztem, mintha nem történetek halmaza, hanem egy kész könyv, egy végtelenbõl induló történet áramlana rajtam keresztül. A lábam alatt csikorduló kavics az én kövem, a sziklából véletlennek ható módon nyiladozó virágok az én kedvenceim voltak. A forrás tiszta, megcsillanó vize nekem kínálkozott fel, hogy oltsam szomjam vele. Ezt meg is tettem. Testemben éreztem, hogy minden porcikám felüdül tõle, agyam pedig szinte azonnal gondolatnélküli módra kapcsol, anélkül, hogy szándékosan meditálni kezdtem volna. E kertet úgy is megfigyeltem, mint az öt lételem; föld, víz, levegõ, tûz és fa egyensúlyát, valamint folyamatos átmeneteit egymásba. Leegyszerûsítve pedig a jin és a jang erõk, duálpárok hangsúlyos megjelenítése volt említésre méltó.

Talán bárki, aki belefeledkezik eme látványba, felismerésekkel gazdagodik. Rájöttem arra is, hogy miért természetes, és miért mesterkélt ez a kert. Valóban utánozza az itt lévõ fa a sziklák ormán kapaszkodó juharfát, de kissé felnagyítva, felgyorsítva láttatva a fa és az elemek küzdelmét. Talán tíz, tizenöt év alatt metszéssel, kötözéssel érhetõ el ez az állapot – tudtam meg késõbb, a tulajdonostól. Ennek különösen látványos példányait kicsiny edényekben tartva a ház mellett figyeltem meg. A gazda szerint bonsai-nak hívják. Megtudtam, hogy a legrégebbi növény a kertben éppen egy ilyen törpe, alig térdig érõ fenyõ, odvas belsejével, töredezett ágrendszerével legalább 150 éves családi örökség, és ezek a fák eredetileg 15-20 méteresre nõhetnek meg ez idõ alatt. Kicsiny tálkájában benne sûrûsödött három emberöltõ történelme. Talán eme fácska sem sejtette, hogy éppúgy világot fog járni, mint ápolói, csemete korában ott élt az övéi közelében, majd felnõttként az egykori ellenség földjére költözött. És ki tudhatja azt, hogy megél–e egy újabb nemzetközi összecsapást és még egy békekötési idõszakot is. Lesz–e majd, ki megbecsülve azt, felismeri benne a tanút a múltból, vagy haszontalan gyomként a szemétben végzi majd? Másik az, hogy egyetlen szál gyom sem nõ itt! A háttérben láttam egy veteményest, mely bizonyosan a házi szolgálók igényeit elégítette ki. Amint innen képes voltam látni, abban nem volt semmi rendkívüli. Sorba jártuk a kicsiny szentélyeket, ide helyezték a háziak apró ajándékaikat, megbecsülésük, hálájuk jeléül a természet szellemeinek. Késõbb a Mesterrel beszélgetve tudtam meg, hogy sinto-nak hívják ezt a vallást. Külsõségeiben inkább hagyomány, valójában belsõ élmény. A házigazdánk a kiegyensúlyozott, egyhegyû béke állapotát sugározta. Ahogy beszélgetett a Mesterrel, szívemben egész közelinek éreztem õt, még a kulturális különbségek ellenére is. Ami még különleges volt számomra, az az, hogy e terület mintha fényesebb, ragyogóbb színezetû, kontúrosabb lett volna, mint a környezõ,

egyhangú utcák. Legutóbb a hegyekben, a Mesterrel együtt járva éreztem magam így. A látvány és az azt követõ élmény ugyanilyen hatással volt rám. Ahogy szürkült a fény, még inkább szembeötlõvé vált, fõként az élõlényeket, de még a mesterségesen odatelepített sziklaképzõdményeket, úgy fél-, egy tenyérnyi szélességben kéklõ, állandóan áramlásban lévõ burok vette körül. Olykor, mintha kék, hideg lángnyelvek táncát látnám az égõ faágak fölött, kipattantak messzire, a semmibe. Még az út felszíne is enyhén derengett, s mögöttünk a lábunk nyomai is szétzilálták ezt a vibrálást. Úgy tûnt, hogy Akiwa úr legalább olyan figyelmes volt irányunkban, miként mi érdeklõdtünk az õ világa felõl. Érdeklõdése õszintének tûnt, bár, mint vérbeli kereskedõ, nyilván minden ismeretet a maga javára képes fordítani. Szokatlan és meglepõ volt, hogy milyen szabályozott és ünnepélyes volt minden szertartásuk, a késõbb megismert feleségével. Mintha szolgálat és megbecsülés lett volna a házastársi kapcsolat alapja. Ez idõben mifelénk a vagyon a vagyonhoz, vagy esetleg a szerelmi kapcsolat fûzhetett egybe párokat. Õk, a japán házaspár, szinte vallásos tisztelettel viseltettek – nos, talán nem is egymás, hanem a saját szerepük, õseik kultúrája – iránt. Mariko volt a házigazda felesége, szinte kortalan teremtés. Erõteljes arcfestése az opera szereplõinek maszkjára hasonlított, de ebben a hagyományos selyemkimonóban, rizspálinkát és teát felszolgálva a lehetõ legtermészetesebb volt. Minden mozdulata a tökéletesség érzését sugározta. Férje Barackvirágnak hívta, de minden alkalommal kitette a neve után, hogy „ szan”, ami leginkább úrhölgynek fordítható. Akiwa úr személye, kertje, felesége, háza, egyazon történetbe, a szabályozható, uralható tökéletesség látszatába illett. Minden olyan csodás élmény volt számomra még akkor is, mikor szinte vágyni kezdtem egy parányi, egy kis nyúlfarknyi zavarra ebben a mennyei összképben. Feltört, megérett bennem a felismerés, ez a hely megmutatta nekem, hogy bennem koránt sincs ekkora

21

összhang; számos metszeni, gereblyézi, gyomlálnivalóm van még a saját „ kertemben”. Késõ éjszakáig beszélgettünk, Mariko szan japán lanton játszott, hozzá magas szopránhangon énekelte nemzetük egyik hagyományõrzõ dalát. Még a dal s a zene sem oldotta fel - egyikükben sem- azt a hihetetlenül jól mûködõ belsõ fegyelmet. Különös, ekkor az jutott eszembe, hogy ajándék ez a békeidõ, hiszen ilyen hajlíthatatlan, eltökélt ember, mint Akiwa úr is tisztelni valóan kemény, veszélyes ellenség lehetett volna. Ma, akik tisztelettel hajolnak meg egymás elõtt, más helyzetben egy náluknál nagyobb erõ szolgálatában - saját szabad akaratukból fakadóan-, élet-halál küzdelmet vívnának egymással. Ugyanazzal a mély tisztelettel, szertartásosan követné végig az utolsó halálos döfést akkor is, ha õ lenne a legyõzött, de akkor is, ha ellenfelét járta át a szamurájok õsi kardja. Mire lezajlott bennem ezen gondolatmenet, rájöttem, hogy a háború csak az emberi lelkek félelmei miatt, a külsõ világban zajlik. - Egy mester, vagy egy szamuráj a belsõ béke állapotában él, vagy hal meg, vállalva, beteljesítve saját sorsát. – mondta nekem a Mester egy késõbbi alkalommal. Végül kedves vendéglátónk meghívására itt tértünk nyugovóra, egy rituálisnak is nevezhetõ forró fürdõ után. A beszélgetéssel és étkezéssel együtt járó szaké nem csak emelkedett hangulatot, de gyors elalvást is eredményezett a földkeménységû, rizsszalma fonatból készült „ágyon”. Az utóbbi év éberré tett, s most izgatott beszélgetésre, dobogásra ébredtem. Az egész ház szobái valójában díszes, festett papírfalakkal voltak csak elválasztva egymástól. Tudtam, hogy valami nagy baj lehet, mert mély, torokhangú japán parancsszavak között hallottam a mesterem hangját is. - Hozzák utánam, ki a kertbe! Nem várhatunk addig… Csak egy takaró kell… Kissé nehéz fejjel keltem, kerestem a zaj forrásának helyét. Mindenki a kert felõli teraszon toporgott, az egyik szolga egy tíz év körüli kisfiú ernyedt testével, a Mester után a tó irányába indult. Úgy látszott,

22

hogy ájult lehetett a gyermek. Mariko san így, festés nélkül kétségbeesett, sérülékeny, aggódó földi lénynek látszott most. E pillanatban azt hittem, hogy saját fia miatt aggódik. Akiwa úr mint mindig, határozott, és rezzenéstelen benyomást keltett. Késõbb tudtam meg, hogy szolgájuk 10 éves fia – Mió - a torkának hirtelen elzáródása miatt, amit valamilyen rovar, talán egy pók, vagy darázs is okozhatott, haldoklott. A gyermeket mindketten ajándéknak érezték a sorsuktól, mert két felnõtt gyermekük után jó tizenöt évre egy csodás kicsiny lénnyel gyarapodott az otthonuk. Értelme, szelídsége, szeretete áldást hozott az életükbe, új színt vitt a kihûlõben lévõ házasságukba. Úgy érezték, legalább anynyira tartozik hozzájuk, mint a korán megözvegyült apjához. Mariko san anyja helyett anyja lett. Egy fiúgyermekük nekik is meghalt, három évesen. Ennek fájó emléke is feltolult s friss sebként sajgott, félve, hogy újabb szeretett lényt kell elveszíteni. A nevelõanya, a mostohája, kissé korábban szaladt el az orvosért. Ha egy fogatot talál is hirtelen, az is egy óra, mire ideér. A gyereknek pedig most kell a segítség! Kótyagos fejemben sok minden átvillant. Említette a Mester - mikor sietsége miatt magamban Po apót, Ten-Po apónak kezdtem titulálni- hogy minden „gyümölcsérésnek” megvan az ideje. Õ az, kinek feladata, hogy fülébe súgja az ember-fáknak, hogy „beértél”, valamint azt mondhassa, „köszönöm a gyümölcseidet”! Emlékeztem arra is, hogy mikor beteg voltam, valami szokatlan módon gyógyszer nélkül gyógyított meg. Eszembe jutottak beszélgetésünk Akiwa úrral, melybõl kiviláglott, mennyire képes elfogadni a sorsát úgy, ahogy van. Érezhetõen a saját, hozott kultúráját, módszereit hatékonyabbnak, tévedhetetlennek tartotta az õsi helybéli tradícióinkkal szemben. Most mégis a legjobb orvosságos emberért küldetett szolgájának fiáért, nagyobb anyagi áldozatot sem sajnálva, emberi tehetetlenségét ily módon elismerve. Mindezen túl - mint megtudtam késõbbkimondta a Mester számára oly bûvös va-

rázsszót: - Segíts! A Mester a tó melletti kicsiny pavilonhoz vitette a kis testet. Betakargatták, hogy csak az arcocskája maradt szabadon. Ekkor a Mester az általam sokszor látott módon, behunyt szemmel egy rövid ideig magába mélyedt. Soha sem beszélt arról, hogy ilyenkor benne mi történik. Azt, hogy valami „más” lett, azt inkább egy kellemesen lágy – ám bõrömön lúdbõrözést okozó- megmagyarázhatatlan lelki élmény kísérte bennem is, ehhez csupán a Mester közelsége adott okot. Ma azonban nem csak éreztem, hanem - valóban - láttam, ami akkor történt! A kert valósággal feléledt. Minden cserje, virág, szikla, de még a pavilonok csúcsai is egyre ragyogóbbá váltak. Mintegy kétméteres távonként, belõlük szivárgó sejtelmes fény egy erõteljesebb hálózattá állt össze, mintegy láthatatlan véredényekben lassan áramolva a Mester elé gyûlt egy pontba, itt függõleges kéménnyé válva besûrûsödött. Ekkor a Mester két tenyerét – mintegy tükörként felhasználva- a fényfolyamot a fekvõ fiú felé irányította. Amekkora volt kezeinek nyílása, akkora fénygömb formálódott belõle. Ez a fény egy rezgést követõen folyamatosan, újra és újrateremtõdve, a gyermek felsõtestére hullott. Ez tíz-tizenkét másodperces idõtartamokban ismétlõdött. Maga a Mester is fénylett, különválva a homályos környezettõl sokkalta sziporkázóbbá vált ezalatt. A „labdák” haladási irányát pedig a kezei oldaláról lefutó folyamatos, párhuzamosan a betegre irányuló sávok határozták meg. Mikor a kis test már jobban fénylett, mint az erõáramok a kertben, rövidesen minden visszaalakult annak, ami. Megszûnt a szórt fény, a Mester leengedte a kezeit, a gyermek alig látható módon elfordulva, kényelmesebb alvási helyzetet talált magának. Mindenki, beleértve engem is, tátott szájjal, meredten álldogált még mindig. - Most már rendbe fog jönni! Csupán mélyen alszik. Óvatosan vigyétek be a helyére! Egy óra múlva ébresszétek fel, hogy ihasson valamit. Most még kissé kábult, nehogy rosszul nyeljen.

Senki, de senki nem szólt egyetlen szót sem. Nem hangzott el még egy „köszönöm” sem. Az, jelen helyzetben túlontúl egyszerû, pórias lett volna a megtapasztalt csoda hálájaként. Maguk elé nézve, némán bandukoltak be a házba. Mariko san könynyei elapadtak, de örülni még nem volt képes. Az apa és Akiwa úr egymás mellett haladva, szemüket kutatóan a kisgyermek alvó arcára függesztették, majd eltûntek a házban. Olyan dolgot tapasztaltunk valamennyien, amit hosszú idõ alatt tudtunk csak feldolgozni. Még nem pirkadt. Visszatértünk a hálóhelyükre, a Mester úgy telepedett vissza a fekvõhelyére, mint aki nagyon elégedett, mert megpucolt az imént egy zsák apróhalat. Ismét értetlenül álltam ott, hiszen magyarázatra vártam. Az már nem volt csoda, hogy ismét nem kaptam meg! Aludni egy szemhunyásnyit sem tudtam. Nemsokára megérkezett az orvos, a papírfalak jóvoltából értesültem, hogy a gyermeknek semmi baja. Igazából csak erõsítõ teát adott a gyerek számára, mert úgy ítélte meg, hogy a háziak sokkal inkább rászorulnának némi ápolásra a történtek után. Mindenáron meg akarta ismerni az „elkövetõt”, mert õ maga is az energiák, a jin-jang egyensúly helyreállítására tette fel életét. Ha jól hallottam, egyike volt a város legismertebb akupunktúrás orvosának. Akiwa úr mély tapintatának köszönhetõen mégsem zavart meg senki a pihenésünkben. A háziak õt is marasztalták, kérlelve õt, bekísérték egy vendégszobába, mondván, hogy reggel megismerheti a Mestert. Nem tudom, mikor aludhattam el, de úgy tûnt, talán egy perce lehetett, mikor valaki szelíden, csendesen ébresztgetett. A Mester volt az. -Készülj ! Indulnunk kell! -????? -Most! Igazán szerettem, hogy ennyire bõbeszédû Po mester! De kaptam magam azonnal, mert semmi kétségem nem lehetett, hogy õ egy perc múltán itt hagy. Úgy osontunk ki a házból a kelõ nap fényében, mint a tolvajok.

23

A Mester megállt egy rövidke pillanatig a kövecskékkel szórt ösvényen. Egy jelet rajzolt a lábával az útra, jól látható helyre. Mikor elkészült, felismerni véltem benne ugyanazt a formát, melyet betegségem során látomásban észleltem, majd valóságban akkor, mikor a Mester tanítványának fogadott. Nem a szokványos írásjelek egyike volt ez. Ha kitalálni akarom, úgy túl sok a jelentése. Ezért megkérdeztem a mestert: -Üzenni kívánsz? Ha igen, mit? Lesz-e olyan itt a házban, aki meg fogja érteni? -Nem lesz, hanem itt is van. Nem is egy, hanem mindjárt kettõ! De szerinted mit is jelenthet? Ne az eszedet, hanem a szívedet használd, inkább érezd meg a tartalmát! -No, várj csak, Po mester! Nemrég még Lu-nak szólítottál, ami nagy embert is jelent, most meg Ló-vá teszel? – kérdeztem õt, amire rég látott huncut mosollyal jelzett vissza. -Csak próbálkozz, semmit sem veszíthetsz vele! – mondta, miközben új, ismeretlen úti célja felé indult. -A jel egyik felét leginkább kalitkának gondolnám. Esetleg kinyílt? Nyílás? Vagy csak képzeletbeli a rácsozat? -Jó, jó! Bátran, csak tovább, nyomon vagy! -A jel értelme takar valamit, ami nem lehetséges a valóságban! – folytattam felbátorodva, de már sokkalta szabadabbra engedve gondolataimat. -Sült, tûz, élet, repül… Valahova, ahol még senki sem járt… Hegycsúcs? Na, igen! Megvan! Sokkal ismerõsebb lesz a jel, ha úgy képzelem el, amint egy hagyományos írásjelet térben, felülrõl figyelnék meg! -Igen! – lelkesültem fel. Igaz lehet, a tûz és a madár! A madár, - tûzmadár-, álmodott magának egy kalitkát, hogy megvédje a világot attól, hogy álmában véletlen felgyújtsa azt. Mikor felébredett, fel kell emelkednie, hogy lángra ne lobbantson mindent. Talán egy égi sziklaorom az, ahonnan fényt, szabadságot kiált a világ számára! Hoppá! Most találtam ki, hogy mit jelent, a bölcsek által tisztelt „kakas” szó!?

24

Ezen a földön, õ a választott jelképe az ébredésnek! -Látod, ennyi. Ha nem köt gúzsba ezernyi, berögzült gondolat, úgy végre te lettél az, aki a hajnalt hozza! -Nem úgy akartad mondani, hogy „kiáltja”? -Nem. Aki hozza azt! A házban aki a tûz erejével már megismerkedett, az, az orvos, ki ismeri az erõvonalak titkait. És valaki, akitõl oly szép és sugárzó a japánkert! Az, illetve õ adja meg azt az egyéni hangulatát, amitõl olyan különleges. – mondta a Mester, miközben gondolataimat Akiwa úr, vagy felesége között futtattam. -Nem talált! –mondta a Mester, válaszul a gondolataimra. Immáron sokadszorra tette ezt, egyszerûen átlátott rajtam. -A kis betegem az! Az Õ lelkétõl lett több, varázslatosabb a kert. A benne lévõ legtisztább szeretet az a tûz, melytõl minden virág és minden ember megnyílott neki és egymásnak. A szeretet táplálja a világot akkor is, ha esõnek, vagy szélnek, vagy napsütésnek is nevezed valamely megnyilvánulását. Ez a gyermek valószínû, hogy ezért született. Általa is több, elviselhetõbb lesz a világ. Hogy mennyi ember életét fogja megérinteni, az valóságban nem is olyan fontos. De aki magához engedi õt, annak élete örökre megváltozik. -Azt mondod, hogy tõle ragyogott annyira az éjszakai kert? -Igen, azt. Ahol a szeretet él, ott az erõ a legtisztább formájában is jelen van. Emlékezz, hogy együtt figyeltük az energiagömböcskék táncát, fenn a hegyekben, a hóhatár fölött. Ott, ahol az ég és a föld egymáshoz hajol. -Igen, emlékszem. Arra is, hogy eddig nem igazán beszéltél az Erõrõl. Ezeket a tûhegynyi gömböket, melyeket mindig is láttam, te nevezted elõször életerõnek. Az emberek többsége - mint késõbb rájöttem -, észre sem veszi jelenlétüket. Sokszor hevertem gyermekként, gondtalanul elmerengve a fûben, mikor láttam ezeket a hol szappanbuborék vékonyságú üres, vagy világító, telt, vagy egy kissé nagyobbacska méretû, belsejében egy sötétlõ pontot hor-

dozó, cikk-cakkban repkedõ valamiket. Olyan a reptük, mint a rovarok cikázása. Azt is megfigyeltem, hogy néha váratlan eltûnnek, vagy valahol csak úgy létrejönnek a semmibõl. Hogy véletlenül sem keverem össze a bogarak szárnyalásával, azt a szikrázó, csikorgós, fagyos idõben való megfigyelésem is megerõsítette. Egy alkalommal a Mester arra irányította a figyelmem, hogy a pillangók és egyes rovarok csekély erõvel bírnak, így cikkcakkos repülésük követi az erõ áramlási vonalait - mintegy sodortatva magukat abban. De mégis, amit a kertben láttam, az felülmúlt minden eddigit! -Amit kibocsátasz magadból, elõbb, vagy utóbb mindig utolér! Tetteid, gondolataid mögött érzések húzódnak meg, ezekbõl formálod tudattalanul a külsõ világodat. A kisfiú amit kibocsátott, az tért vissza hozzá, segítség formájában. -Nem lesz-e ettõl így kevesebb az, amibõl, vagy akibõl ez az erõ kiáramlik? -A fény és a szeretet, a létezés – itt akarva nem életet mondok, hisz a létezésnek egy parányi szikrája csak a földi élet—, azonosak egymással. Minden, ami evilági, ha elosztod, fogy. Minden, ami Örökkévaló, ha megosztod, sokasodik. Igazából csak ettõl gazdagodsz! Olykor a létezés úgy dönt, hogy meghosszabbítja az életet, de olykor az élet a létezés magasabb formáját választja. -Mester! Kérdezhetek egy kényes kérdést is? -Mégpedig? -Olyan csodálatos volt az, amit velem, vagy a kisfiúval tettél! Ezúton is köszönöm! Nem akarok szemtelen lenni, de kíváncsi vagyok, hogy vannak-e korlátjaid a gyógyítás terén, és hogy sikeres volt-e minden próbálkozás? -Ha azonosnak érzed magad a Létezéssel, akkor mi lehet a korlát? A második kérdésedre: Igen és nem. Sikeres, mert ott-, és akkor tettem azt, amit tennem kellett. De soha nem én döntök! Én csak átalakító, vagy irányadó lehetek, meghajolva egy sokkal nagyobb akarat elõtt. De a korábbi mondandómból következik az, hogy a Lét

néha másfelé halad tovább. Az élet olykor veszít, hogy a Lét nyerhessen! -Tehát, a kezelésed ellenére mégis meghalt valaki? -Olykor igen. De, mi a különbség? Az orvos sem éltetheti a végtelenségig egyik betegét sem. A pap könyörgése „süket” fülekre talál. Kudarc? Az orvos másnap is gyógyít, a pap nem hagyja el istenét. Sokkal fontosabb az, hogy mindannyian tettük a dolgunkat, elfogadva saját korlátjainkat. -De, az elõbb azt mondtad, hogy ha akarod, nincsenek korlátok. -Jól figyeltél. Azonban más szereplõknek lehetnek! Meg is hagyjuk azokat a szabad akaratuk kívánsága szerint. Azaz, nincs gyógyíthatatlan betegség, de van gyógyíthatatlan ember! -Mester! Képes lennék-e megtanulni azt, amit tudsz a gyógyításról? Ez a világ legcsodálatosabb érzése lehet! -Ha tanulni vágysz, rossz helyen kopogtatsz! Erre ott vannak mindazon gyógyítók, akik ismerik és alkalmazzák a „csí” erõ titkait. Hosszú évek fáradságos tanulásával, valamint sok pénzzel, esetleg harcmûvészetek elsajátításával képes leszel az erõt alkalmazni. -De mester, én tõled szeretnék tanulni! -Még mindig nem érted, hogy soha, senkit sem tanítottam semmire? Elmondtam, hogy vannak a nevezett emberek, akik a tanulást választották, hogy megismerhessék és használhassák az erõt. És vannak mások, kiket az Erõ maga választ eszközül, megadva hozzá a Tudást. Választhatsz, hogy erõvel, vagy szeretettel kívánsz-e gyógyítani? Hogy te melyikre mutatsz hajlandóságot, most eldöntheted. Ám, ha az Erõre vársz, senki sem ad biztosítékot, hogy valaha is a munkása leszel! Amit „adhatok”, az az, hogy miként kínálhatod fel életed a szeretet forrásának. Hogy bármely pillanatban kész legyél befogadni és árasztani a csodát. -Mester, én tõled kívánok tanulni, hogy miként ajánlhatom fel az életem, a Létezésnek! Még sokáig beszélgettünk, mire a pihenõ ideje eljött, a varázslatos város eltûnt a

25

szemünk elõl. Megéheztem, az elõzõ napi bõséges vendéglátás emléke nem töltötte meg a gyomrot. Értetlenül álltam azelõtt, hogy miért kellett „ menekülni” Ordoszból, hiszen hihetetlenül sok lehetõséget láttam itt mindkettõnknek. Rengeteg dolgot tanulhattam volna, a Mester pedig élete végéig fejedelmi bánásmódban részesült volna. Már megint nem értem, nem értem! -Figyelj rám, Lu! Ez a város már nem az, mint az alapításakor volt, azaz, a Tudás szentélye! Mára csak a kalmárok, kupecek, jól öltözött hájas-nyájas, vagy éppen rongyos gonosztevõk fészke lett. Maguk módján õk is teszik a dolgukat, ezért nem ítélkezem felettük. Csupán nem azonosulok velük. A te vágyad, hogy tanulhass. Dicséretes, de nem tudod, hogy a káprázat szétforgácsolná az erõidet, végül talán semmiben sem leszel képes kiteljesedni. A vágyaid foglya leszel! A tanulás pedig, mint már oly sokszor a történelemben, gátja lehet az igazságról való Tudásnak! Talán lesz belõled „valami”, vagy „valaki”. Azt viszont elfelejtenéd, hogy tovább kutass: ki is lehetnél valójában? -Igazad lehet, Mester. De azt még mindig nem értem, hogy miért kellett titkon elrohanni! A háziak bizonyára elképedtek, hogy leléptünk! -Nem csak te, hanem én magam is - „viszszaálmodhatom magam”- egy kalitkába. Hogy aranyból készült-e? Az a rabot semmiképp nem vigasztalja! Kinek kell, az idõvel megérti, kinek nem, annak hiába is magyaráznánk! Elosztotta a Mester a talán kétmaroknyi barnarizsét. Ha jól láttam, mintha kissé többet juttatott volna nekem. Ízesebb, emlékezetesebb ebédem azóta sem volt. Lepihentünk egy gyönyörû, terebélyes,

26

lombos fa alatt. A nap fénye, mint ezernyi fénypillangó, játékosan vibrált az avaron. A gyengéd szellõ, pedig huncutul csiklandozta a hajamat. Hosszú, színes álmot láttam; Felemelkedtem a földrõl, akaratommal irányítva testemet. Amerre ellebegtem, minden sziporkázni látszott utánam. Egyre kevésbé észleltem a részleteket, valószínûleg még feljebb emelkedtem. A magassággal együtt mintha valami arányosan tágult volna bennem, de nem a lélek, hanem inkább a szeretet semmihez nem hasonlítható érzése. Mintha húzott volna felfelé, még magasabbra valami ismerõs erõ, talán egy csúcs, valahol a világ közepén, egy otthon, ahol az ég és a föld örökkön összetartozik! Végre megérkeztem! De lehet, hogy még el sem aludtam?

ISTI. 2005. 12. 24.

(Az írás folytatása következõ számunkban várható. A Szerk.)

Kis csodák (színes rézkarc)

27

H. TÚRI KLÁRA

gyógyultál a bénaságból? Nemde, kutya-jó neked!

Anikó levelesládájából

Kutya-jó -„Tüske az oldalában. – Nagyon… kellemetlen az, ha az ember oldalában… tüske van.” Anikónak nincs tüske az oldalában /se körme alatt/, viszont nagyon kellemetlenül érinti nap végi sétaútján a magyarságával szájbarágósan kellemkedõ /idegenszerûen magyarkodó, csupaszlábú-, arcú-, kobakú/ fiatal férfi oldalról gõgicsélõ hangja. Nõi személy az egyik kezén, a másikon egy kislányka: az alkalmi család csakis felületes szemlélõ elõtt tûnhetne igazinak /de, pont ilyen felületességre szolgálna e hõgutás nap végén ez az esti félhomály/. -Gyere Kuczor… bandukáljunk haza… Kritikus lett, kritikus a te öreg gazdád, s felette mihaszna kérdésekkel terheli magát. Vetett az Úristen a lelkébe magot, jót s õ… együtt növekedni a gazzal, hagyta azt, s csupa tüske lám belül. Már-már az oldalán jön ki! Le kéne nyesni a kiwi indát otthon? –oldalában tüske. Talajt lazítani a kertben? –oldalában tüske. Vásárolni menni, s felöltözni hozzá, másik ruhát venni? – tüske az oldalában, s mind egyforma bizonyosságra böködik õt. Gyere csak, menjünk, otthon majd megnézem a talpadat. Hátha tüske van abban is. -Nézzed, most megy a nap le… m o s t m e g y l e a n a p! -Nem érted? Az én napom! No, persze a tiéd is… De, ki gyógyít majd engem, ha én is megbetegszem, ki ügyel rám? Jó, hogy te egy túlélõ vagy… De én? Te ötven leszel, én meg hetven. De… nincs tüske az oldaladban? Ugye, milyen könnyen ki-

28

álmomban üres otthonban jártam félmeztelenül álldogáltam egy kacattal telt zsák elõtt egy szál nylonharisnyában csak egy szoknyára vágytam és semmi másra sõt /ám semmi se volt a zsákban s míg dideregve álltam én szoknyátlan s hazátlan állva jégesõt lefolyt rólam a hazug kellem és én szégyenletemben magam lettem a megfeszített s az is ki odajuttatta õt/ -Hallod, Kuczor? Júdás oldalát bökte úgy Krisztus, mint a költõ túlfejlett lelkét a szavak. Nincs új a nap alatt. Ki kell operálni a kínt magunkból. Ki kell, ha kutyául fáj is. -Milyen csöndben vagy ma! Tán csak… nem kapott el téged is az ihlet?

(A sorozat következõ része szeptemberi számunkban várható. A Szerk.)

Europa 2004

29

Könyvajánló A Lilium Aurum könyvkiadó gondozásában, Dunaszerdahelyen jelent meg Százdi Sztakó Zsolt 1552 címû kisregénye. A szlovákiai Százdon élõ és alkotó író nem ismeretlen lapunk olvasói számára, hiszen egy folytatásokban közölt írása ez év elején már olvasható volt nálunk. A magyar és szlovák irodalmi lapokban, antológiákban rendszeresen publikáló Százdi Sztakó Zsolt elsõ önálló kötete ez, ami történelmi eseményeket, azokhoz „csapódó” legendákat dolgoz fel. Az alig ötszáz fõs település elsõ, és eddig egyetlen írója, magyar írója Sztakó Zsolt, aki szülõfaluja tisztelete okán vette fel a Százdi elõnevet. Maga a falu kiállt már sok mindent, a történelem viharaiból jócskán kijutott neki, ám a hit megélésével, a történelem tanításával és megbecsülésével, és a legendák fenntartásával, ápolásával még élnek (a lakosok kb, 60%-ban magyarok) a Mordva alatt. Százdi Sztakó Zsolt egy a falujával. A folytatólagosságot képviseli akkor, amikor az itt szerzett tapasztalatokat, megtapasztalt emberi viselkedésformákat, értékeket is papírra veti az elképzelt események, történések között. Talán a helyi utalások ellenére „egyetemes” történetet sikerült megírnia a magyarság szenvedéseinek krónikásaként, a mindannyiunk lelkében élõ gyermek kíváncsiságát is kielégítve. A kötet Hodossy Gyula felelõs kiadó, Kulcsár Ferenc szerkesztõ munkájának eredményeként, Csetõ Péter borítójával és tervezésével látott napvilágot.

Megrendelhetõ, megvásárolható a nagyobb könyvesboltokban, illetve a Sztako Zsolt <[email protected]> internetes címen magától az alkotótól.

30

Végh József sorozatszerkesztésében, a drégelypalánki Mûvelõdési Ház és Közmûvelõdési Könyvtár kiadásában jelent meg M. Csósza Mária Jeles napok, néphagyományok címû kötete. Színes, érdekes, szinte a falu életének minden részletére kitérõ és arról megemlékezõ mû született, eredeti fotókkal illusztrálva, még élõ, vagy a közelmúltig élõ hagyományokat, szokásokat, dalokat leírva. Részlet Pásztor Zsoltné, a kiadó könyvtár igazgatójának elõszavából: „Marika szülõfalunk, e csodálatos természeti kincsekkel, neves történelmi múlttal rendelkezõ kis község néphagyományait, jeles napjait, a vallási-, és mindennapi élet szokásait gyûjtötte egybe. Példamutató és elismerésre méltó ez a munka. Azt remélem, hogy a könyv megjelenése további gyûjtésre buzdítja a község lakóit, kedvet ébreszt mások számára is, hogy hasonlóképp a településrõl (emberekrõl, életekrõl, történelmi múltunkról) szóló munkáikkal gazdagítsák a falut a továbbiakban. Azt reméljük, hogy az évrõl évre megjelenõ helytörténeti kötetek nagyban megkönnyítik majd az utókor számára, hogy községünk szokásai, hagyományai, történései ne merüljenek feledésbe, hogy az utókor tovább tudja azokat gyûjteni, ápolni. Bízom benne, hogy a jövõben további köteteket ajánlhatok majd az olvasók figyelmébe, amelyek Drége1ypalánk község egészére vonatkoztatva közölnek új, fontos adatokat mindazoknak, akik a falu, a "szûkebb haza" története iránt érdeklõdnek. E helyütt is csak gratulálni tudok a szerzõnek az elkészült színvonalas munkájáért. Örülök, hogy részem lehetett abban, hogy Marosszékyné Csósza Mária gyûjtését közkinccsé tehettem.” A kötet megrendelhetõ: Pásztor Zsoltné, mûvelõdési ház igazgatónál a 20/481 – 4172 telefonszámon, vagy emailban: [email protected]

31

VÉGH JÓZSEF Romhány A Lókos-völgyben fekvõ magyar nagyközség. 1243-ban Ruhman néven találkozunk említésével. A XV. században két községként szerepel, Kisromhány és Nagyromhány, vagy Felsõromhány néven. 1433-ban a Rhédei és a Felsõromhányi, 1493-ban pedig a Ruszkai és a Ruszkai Kornis családok voltak a földesurai. A XVI. század közepén szintén a török hódoltsághoz tartozott, és az 1562–63. évi török kincstári adólajstromok szerint 15 adóköteles ház volt mindkét helységben, és Kászim, nógrádi szandzsákbég volt az ura. 1583–84-ben KisRomhány Durák bin Alagõznek, a nógrádi zsoldos katonaság helyettes parancsnokának a hûbérbirtoka volt, Nagy-Romhány pedig Musztafa bin Abdurrahmáné. 1594-ben felszabadult a török hódoltság alól. A XVI. század végén élt tarjáni Nagy Fábián, ki Zénássy Menyhérttõl Nógrád megyében zálog címén szerzett Bodony, Csalár, K.-Zellõ, Dolyán, Pilis, Rétság, Szécsénke, Becske és Romhány helységekben részbirtokokat, melyek késõbb Sambokréty Tamás kezeibe jutottak. Tõle 1597-ben Czudar Margit, Zelessényi Lõrincz neje, néhai Zénássy Menyhértnek és Istvánnak húga, továbbá Zénássy Menyhért leányai Zsófia és Zsuzsanna perelték a birtokot. Az 1598. évi megyei összeírás szerint Nagy-Romhánynak Bornemisza György, Kisromhánynak pedig Bornemisza Miklós volt a földesura. 1599-ben Nagy-kéri Kéry Ferenc, ki Hont vármegyének, 1600–1603-ban Nógrád megyének, és 1606-ban Zólyom vármegyének -valószínûleg mind a háromnak egyszerre - volt alispánja, birtokos volt Romhányban is. 1633-34-ben már csak egy Romhány község fordul elõ a nógrádi nahije adószámadás könyveiben, mindössze három adóköteles házzal. A török hódoltság megszûntével a falu a Lókos folyó déli részén állott, ahol egy dombon még a XIX. század elsõ felében is láthatók voltak egy régi templomnak és a Romhányi család kastélyának a romjai. Ez lehetett az 1711. évi öszszeírásban szereplõ várkastély, mely már ekkor is romokban hevert. A községben ugyanekkor még egy kúriát és egy malmot említenek.

32

A romhányi csata Különös nevezetességre tett szert e község a kuruc világban, az 1710 jan. 22-én vívott véres romhányi ütközettel, mely alkalommal a kurucokat, akiket II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós vezettek, Heister Sigbert császári tábornok visszaverte. Ekkor esett el Babocsay Ferenc kuruc dandárnok, de a császáriak is súlyos veszteséget szenvedtek; harmadfélezer németbõl, s 500 rácból alig 500 maradt meg. A csata azonban a kurucokra nézve mégis elveszett, amit Rákóczi emlékirataiban tisztjei hibáinak tudott be. Rákóczi táborának egy része a Géczy család majorja, és a Prónay kastély között állott, míg Bercsényi tábora a Petres dûlõben, Felsõ-Bodony és Alsó-Bodony között volt felállítva. Rákóczi Ferencz sátra állítólag a község határában, egy terebélyes mogyorófa alatt volt elhelyezve. Ez a mogyorófa ma is megvan, s az utódok ma is kegyelettel õrzik. Mások szerint Rákóczi a mostani Kétbodony községhez tartozó, s Hanzély Béla kertjében álló dombról nézte volna a harcot.

1715-ben 16 magyar, 1720-ban négy magyar és két tót háztartást írtak itt össze. Az 1755. évi nemesi összeírásban kelemenfalvi Tarnovszky családból Pált, Mártont és Mihályt találjuk Romhány helységben. 1770-ben Bene Ádám és Pál, a XIX. század elsõ felében pedig a Sembery, a Prónay és Géczy családok voltak itt a földesurak. Géczy Elek nõtlenül, utód nélkül hunyt el Romhányban. Testvérbátyja, György a „ Martinovics-féle dolgokba elegyedett”. Az 1848/49-es szabadságharc idején Az 1848/49-es szabadságharc során a honvédseregbe háromszor is toboroztak a falvakban. 1848 augusztusában és októberében, valamint 1849 júniusának elején. Romhányból tizenkilencen vettek részt a hadmûveletekben. A világosi fegyverletétel után reájuk is üldöztetés, bujdosás várt. 1849 októberében megjelent ugyanis a császári hadsereg fõparancsnokságának rendelete, mely szerint " a felkelõ seregben szolgált minden egyén elõállítandó és a hadsereg állományába osztályozás nélkül besorolandó". A csendõrség és a katonaság valóságos hajtóvadászatot rendezett megyeszerte a parancsmegtagadók ellen. 1850ben ennek keretében összeírták a volt honvédeket. A romhányiakat Balázs Mátyás bíró írta össze 1850. április 20-án.

33

Táblás jegyzéke azon honvédeknek, kik Komárom várábul, és Világosrul Romhány helységünkbe haza jöttek: Név

Honnan jött haza Észrevételek

1. Gyöngyösi Gábor

Komárom várábul a rendes katonaság közé besoroztatott

2. Balázs Elek

Komárom várábul a rendes katonaság közé besoroztatott

3. Termán József

Komárom várábul a rendes katonaság közé besoroztatott

4. Slezák András

Komárom várábul a rendes katonaság közé besoroztatott

5. Balcsik Fülep

Világosrul

a rendes katonaság közé besoroztatott

6. Karicszka Vendel

Világosrul

a rendes katonaság közé besoroztatott

7. Kovács János

Világosrul

a rendes katonaság közé besoroztatott

8. Petényi János

Komárom várábul a rendes katonaság közé besoroztatott

9. Grolyó György

Komárom várábul a rendes katonaság közé besoroztatott

10. Balázs Péter

Komárom várábul a hadi kormánytól rendes levele mellett haza bocsájtatott

11. Bandúr Tóbiás

Világosrul

12. Grolyó Pál

Komárom várábul a hadi kormánytól rendes levele mellett haza bocsájtatott

13. Sissa János

Világosrul

14. Marcsok János

Komárom várábul kiváltotta magát, haza bocsájtatott

15. Kiss János

Komárom várábul kiváltotta magát, haza bocsájtatott

16. Imre Pál

Komárom várábul kiváltotta magát, haza bocsájtatott

17. Galtsik Pál

Világosrul

kiváltotta magát, haza bocsájtatott

18. Bitskei Mihály

Világosrul

kiváltotta magát, haza bocsájtatott

19. Makray János

Komárom várábul kiváltotta magát, haza bocsájtatott

a hadi kormánytól rendes levele mellett haza bocsájtatott

a hadi kormánytól rendes levele mellett haza bocsájtatott

Az 1911-ben megjelent, Borovszky-féle megyemonográfiában olvashatjuk: jelenleg id. Laszkáry Gyulának és Prónay Józsefnek van itt nagyobb birtoka és régi kúriája. A Laszkáry-féle kúriát Sembery Márton építtette 1780-ban. Közelében állott a Bene-féle kúria is, amely azonban ma már nincs meg. Itt õrzik a Laszkáry család levéltárát. Van itt körülbelül 3000 kötetes könyvtár is. A Prónay-féle kúriát a XVIII. század vége felé Prónay Pál építtette. Itt is van kb. 1000 kötetes könyvtár, érdekes fegyvergyûjtemény, több eredeti, régi festmény és újabbak is magyar mûvészektõl, többek között Szikszay Ferenctõl, Markótól, Kubányitól, Zilczertõl, Németh Imrétõl és Nagy Zsigától. Házainak száma 359, lakosaié 1959, akik mindannyian római katolikus vallásúak. Postája, távírója és vasútállomása helyben van. A községhez tartozik: Kastélyka-major, mely a régi falu helyén épült, Laszkáry-major, Nagymajor és Világos-puszta. A községbeliek hitelszövetkezetet és fogyasztási szövetkezetet tartanak fenn. Van itt egy sajtgyár is és egy közbirtokossági gõzmalom, a határban pedig elsõrendû épületkõ, köszörûkõ és mészkõbányák vannak.

34

A község lakói az I. világháborúból is kivették a részüket. 212 férfi vonult hadba és ezek közül 68-an hõsi halált haltak. Emlékük megõrzésére a község 1922-ben hõsi emlékmûvet emeltetett. A hadbavonultak közül kettõt a kormányzó vitézzé avatott.

Egy 1934-ben megjelent forrásban az alábbiak szerepelnek: „ A nógrádi járásban, a Lókos völgyében fekvõ község. 2095 lakóssal. Körjegyzõi hivatala, postája, csendõrsége, pénzügyõrsége, római katolikus egyháza, 4 tanerõs r. k. iskolája, levente egyesülete, Polgári lövészegyesülete, Iparosok és Kereskedõk Köre, Hangya és Hitelszövetkezete van. Itt mûködik a Lloyd Kerámia Ipar R. T. A gyár 1922-23 gazdasági évben alakult, mint a Szátoki anyagipar r. t. Eredetileg edénygyártással foglalkozott. 1924 évben Romhányban létesült a mai gyár, hogy a kályhagyártást kifejlessze. A gyár késõbb kiterjeszkedett falburkoló lemezek, épület kerámíák, kõedények, samottáruk készitésére is és olyan jelentékenyen fejlõdött, hogy az utóbbi idõben a hazai kályha fogyasztás 80 százalékát elégítette ki. A közeljövõben falburkoló lemezek külföldi exportjára is kiterjeszkedik. A budapesti Gellért fürdõ pezsgõ

35

fürdõjének müvészi kivitelü kerámiai munkáit és a legmodernebbül berendezett Vigszínház kávéház falburkolatát is a Romhányi gyárban állitották elõ.”

Nevezetes romhányiak

Barna János (lázi) jezsuita hitszónok 1670-ben született Gyõrött. Elõbb Nagyszombatban, késõbb, mint romhányi plébános, apát és váci kanonok, különösen mint magyar és tót hitszónok mûködött. 1725-ben Budán a trinitáriusok betelepítésénél voltak jelentõs érdemei. 1729-ben Szatmárra ment, hol 1731. március 2-án meghalt. Legfõbb munkái: A Krisztus Jesus oskolája. Nagy-Szombat, 1714. (azután Pozsony, 1762., 1768. és 1800.). SSS. Trinitatis... selectissimus cultus. NagySzombat, 1727. (B. J. név alatt újra átnézve kiadta.), SS. Trinitatis almae congregationis 1725.

36

Bereczki Máté pomológus, a márciusi ifjak egyike Romhányban született 1824. szeptember 24-én. Atyja kõfaragómester volt. Iskoláit sok anyagi nehézség közt végezte. Atyja tizennégy éves korában adta be a falusi iskolába, honnan már egy év múlva Vácra küldte a gimnáziumba, de itt is csak egy évig segíthette pénzzel. Ezt követõen korrepetálással tartotta fenn magát; így végezte Pesten a jogot is az egyetemen. Megtanulta a német és francia nyelvet. Részt vett az 1848-49-es a szabadságharcban, amelynek leverése után két évig álnéven bujdosni kényszerült. 1862-ben Mezõkovácsházán telepedett le, hol rövid ideig körjegyzõ volt, majd tíz évig házitanítóskodott Sármezey Antal Csanád megyei kincstári bérlõ gyermekei mellett. Bérelt, késõbb megvásárolt területen alapította meg jeles faiskoláját és gyümölcsnemesítõ telepét, amelyben hatalmas gyümölcsfajta-anyagot gyûjtött össze. A magyar és külföldi gyümölcsfajták leírásával a magyar pomológiai szakirodalom megteremtõje. Pomológiai cikkei (1867-tõl) szakfolyóiratokban jelentek meg. Tagja lett a belga Van Mons társulatnak és a német gyümölcsész-egyletnek. Munkatársa volt a híres Pomologische Monatshefte címû lapnak. Gyümölcsészeti cikkei megjelentek a Kertész Gazda, az Erdélyi Gazda, Gazdasági Közlöny és a Gyakorlati Mezõgazda címû lapokban. 800 gyümölcsfajta pontos megállapítását és leírását végezte el. Legfõbb mûve: Gyümölcsészeti vázlatok (I-IV., Arad, 1877-87.) és a Gyümölcsjegyzék a mezõkovácsházi kísérleti gyümölcstelepen ekkoráig kipróbált... gyümölcsfajokról (1875).

Chobot Ferenc prépost-plébános Igrámban született 1860. szeptember 26-án. A középiskolát Pozsonyban, Nagyszombatban és Nyitrán végezte. Kassán érettségizett papnövendékként, Vácott teológiát végzett, 1883-ban szentelték pappá. 1884-ben nevelõ gróf Keglevich Gábor fiainál, káplán Taksonyban és Tápióbicskén, majd négy éven át nevelõ Cziráky Antal gróf családjánál. 1889-1891 között Cegléden, Szentesen káplán, 1892-1895 között a váci papnevelõ intézet alkormányzója. 1895-1910 között rákospalotai, majd 1910-1931 között romhányi plébános, s egy ideig itt kerületi esperes is. 1901-ben pápai kamarás, 1903-ban hatvani prépost. Rákospalotai plébánosként – jórészt saját költségén építtette föl a román stílusú Magyarok Nagyasszonya 37

templomot, valamint két iskolát, apácazárdát és egy bérházat. 1915-ben a Szent István Akadémia II. szakosztálya tagjává választotta. Irodalmi munkássága is jelentõs. Legfõbb mûvei: Alakítsunk fogyasztási szövetkezetet (Bp., 1898); Jézus Krisztus egyházának története (I-IIL, Bp., 1907); A pápák története (Rákospalota, 1909); A romhányi plébánia története (Bp., 1913); A helytörténészek ma sem nélkülözhetik A váci egyházmegye történeti névtára (I-II, Vác, 1915-17) címû munkáját. Romhányban hunyt el 1931. január 16-án. tót-prónai és blatniczai Prónay József országgyûlési képviselõ 1821-ben született Romhányban. Atyja Prónay János Nógrád megyének az 1825., 1830. és 1832–36. országgyûléseken követe és a megyebeli szabadelvû pártnak két évtizeden át vezére volt. Iskoláit Rozsnyón, Pozsonyban, Eperjesen, a jogot Losoncon végezte. Az 1843–44. országgyûlésen, mint gyakornok, késõbb, mint távollévõk követe jelent meg s ugyanakkor lett Nógrád megye tiszteletbeli aljegyzõje. Az ügyvédi vizsgát 1845-ben letéve, barátjával báró Podmaniczky Frigyessel utazni ment. Az angol intézményeket, különösen a fogházakat tanulmányozta. Szorgalmasan eljárt a parlament mindkét házába. Hazatérvén, megyéjénél tiszteletbeli fõjegyzõi minõségben kezdte meg ismét mûködését. 1848 tavaszán fõbírónak választatott és e minõségben 1849. januárjában a bányavárosok felé visszavonuló Görgeyt üldözõ császári csapatok vezére által elfogatott és Pestre az újépületbe kísértetett. Hat heti fogság után 1849. tavaszán kiszabadult, ekkor megyéje õt egyhangúlag elsõ alispánnak választotta. A magyar szabadságharcot eréllyel és kitartással szolgálta, mikor megyéjébe az orosz csapatok betörtek, Görgey táborába ment, és ott a fõhadiszálláson futárszolgálatot teljesített egészen a világosi fegyverletételig. A szabadságharc befejezte után õ is bujdosott. 1850ben amnesztiát nyert ugyan, de internáltatott, és rendõri felügyelet alatt állott. Ez idõ alatt visszavonultan élt. 1860-ban Nógrád megye fõispánjának neveztetett ki, de õ ezen állást nem foglalta el. 1861-ben a borsod-mezõ-keresztesi kerület képviselõnek választotta, mely alkalommal az országgyûlésen a határozati párthoz csatlakozott. 1865-ben újra ugyanazon kerület képviselõje lett, és ekkor a balközéppárt részérõl tagja volt a közösügyi munkálat tárgyalására kiküldött 67-es bizottságnak. 1869-ben harmadszor választotta meg kerülete balközépi programmal. 1880-ban a király tiszteletbeli belügyi államtitkárrá nevezte ki. 1884. május 15-én halt meg Budapesten. Legfõbb munkája: A balközép programja. Pest, 1871., Országgyûlési beszédei. Trautwein László gépészmérnök, mûegyetemi tanár Romhányban született 1908. április 19-én. Oklevelét a budapesti mûegyetemen szerezte 1934ben. A Weiss Manfréd Gyárban, a Ganz Vagongyárban, a Danuvia Gyárban dolgozott 1951ig. Ez utóbbiban a mûszaki osztály igazgatója volt. 1951–56-ban a Szabványügyi Hivatal fõmérnöke és meghívott elõadó volt a budapesti mûszaki egyetemen. 1956-ban Párizsba, 1957ben Bécsbe, 1958-ban São Paulóba költözött, ahol a Mercedes autógyárban fõmérnök, majd a szerkesztési fõosztály vezetõje lett. Innen 1973-ban nyugdíjba ment, utána haláláig a são paulói egyetem mûszaki tanácsadója volt. Több szakcikket írt német és portugál nyelven. São Pauloban hunyt el 1977. dec. 8-án. Kocka István tanár, költõ Romhányban született 1932. november 26-án. Koczka István kõmûves és Maglódi Julianna gyermekeként az elemi iskolát szülõfalujában, a középiskolát Egerben végezte. 1952-ben érettségizett, majd az egri Pedagógiai Fõiskolán szerzett 1955-ben matematika-fizika szakos

38

diplomát. 1954-tõl Nógrádmegyeren, 1956-tól 1995-ig a padragkúti iskola szaktanára, majd iskolaigazgatója. Több verseskötete jelent meg: Versek és prózák (1997), Kötõdések (1998), Újra otthon (1999), Együtt az úton (2001).

Látnivalók Kõhíd, Nepomuki Szent János szoborral A kõhíd építése elõtt a patak felett fahíd vezetett át, melynek szélessége a maival megegyezõ volt. A mai híd a XVIII. században épült barokk stílusban. 1980-ban rajta a közúti forgalmat a tõle keletre lévõ új híd átadása után megszüntették. A háromnyílású kõhíd a Lókos patak régi medre felett látható. A szabad nyílások 2,6 - 2,8 - 2,6 méter nagyságúak, köztük 1,3 méteres mederpillérekkel. Ezek folyásirány felõli oldalán kõ jégtörõk állnak. A híd hossza a hídfõkkel 17,8 méter. Mindkét oldalán kõlapokkal fedett mellvéd fut végig, ez a hídfõknél az út pályaszintjéig lejt, az úttengellyel szöget zár be. Pályaszélessége 5,8 méter, anyaga romhányi homokkõ. A déli oldali mellvéden magasabb, fejezetes kõtalapzaton Nepomuki Szent János barokk szobra áll. Felirata szerint 1795-bõl származik.

39

Volt Prónay kastély A földszintes, téglalap alaprajzú kastélyt a Prónay család építtette 1780. körül késõ barokk stílusban. A fõhomlokzatát különbözõ méretû faltükrök, ablakok alatt egybefüggõ párkányok, az épület sarkait kváderes armirozás díszíti. A fõbejárat a középrizalitról nyílik, ezt lizénák, párkányok tagolják. Az épületet kontyolt dongafedél borítja. Kétmenetes, középfolyosós, helyiségeinek egy része boltozott. Az elmúlt években belsejét részben átalakították.

Volt Laszkári kúria A kúria építési éve vitatható, a XVIII. század végére tehetõ. 1888-ban leégett, s a mai formáját a XIX. század végi helyreállításkor nyerte el. A földszintes, klasszicista jellegû épület földszintes, téglalap alaprajzú. A fõhomlokzatból négy teljes és négy féloszloppal támasztott, 40

nyitott portikusz ugrik ki, melyet párkánnyal, faltükrökkel tagolt timpanon zár le. A falak díszítés nélküliek, a nyílások keretei és szemöldökpárkányai csak a portikusz alatt maradtak meg. A fõbejárat nagyobb elõcsarnokba nyílik, a helyiségek részben boltozottak. A Prónay kastélyhoz hasonlóan udvarát kétoldalt cselédházak zárják le.

A római katolikus templom A községet egy 1496-os oklevél Eghazas Rohman néven említette, s a név alapján középkori egyházának létezése feltételezheto. 1675-ben a Pongrácz térkép a törökdúlás után megmaradt egyházas helyek között tüntette fel. Az 1717-es Canonica Visitatió rossz állapotú fatemplomot ír le, melynek helyére barokk templom épült. A mai kegyhelyet 1836-ban készí41

tette Regele József építõmester, klasszicista stílusban. A templom egyhajós, nyugat-kelet tájolású, homlokzati síkban álló toronnyal. A fõhomlokzat közepén két-két falpillér felett háromszöges, párkányokkal erõsen hangsúlyozott oromzatrész látható. Lizénákkal tagolt tornyát enyhe ívelésû féloromfalak fogják közre. A tornyot barokk sisak fedi. A szentély a hajótól keskenyebb, egyenes záródású. Az épület oldalfalait lizénapárok tagolják. Fõbejárat egyenes záródású, kõkerettel készült, felette félköríves szemöldökpárkánya van. A templom ablakai szegmentívvel záródnak. A belsõ tér háromboltszakaszos. A fõoltárkép a XIX. században készült, s a templom védõszentjét, Szent Györgyöt ábrázolja.

42

A Rákóczi törökmogyorófa

Romhány községben a szép kõhíddal díszített Lókos-patakon át jutunk el a híres csempegyárig. A gyár után jobbra kell letérni a Bereczky Máté útra. Az út végén egy kis ösvény vezet a Kastélyka-dûlõ dombperemére. Itt közvetlenül a híres faóriástól nyugatra egykori épület alaprajza tûnik elõ. A mintegy 25 m korona-átmérõjû és 20 m magasságú törökmogyorófa közel 300 éves. A szájhagyomány úgy tartja, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem az itteni kápolnától irányította 1710. január 22-én a Lókos mentén zajló ütközetet és ennek emlékére ültették a törökmogyorófát. Mások szerint az akkor már terebélyes mogyorófa alatt állott a fejedelem sátra. Ez az utóbbi feltevés nem valószínû, mert januárban nem szükséges fa alatt felállítani a sátrat, ahonnan kifejezetten rossz a rálátás a harc területére. A feljegyzések szerint Rákóczi táborának egy része a Géczi család majorja és a Prónay-kastély között, Bercsényi Miklós tábora a Petres-dûlõben, Felsõ-Bodony és Alsó-Bodony között foglalt helyet. Ilyen felállásban elképzelhetõ, hogy a fejedelem a törökmogyorófa közelében helyezkedett el. A fa eredetét illetõen olyan legenda is él, hogy a fejedelem egy rodostói látogatójával, azzal a megbízatással küldött haza egy facsemetét, hogy azt ültesse el az utolsó magyarországi csatája színhelyén. Bármelyik feltevést tartjuk helyesnek, az nem változtat azon a tényen, hogy a helybeli lakosok Rákóczi emlékfájaként õrzik a famatuzsálem törökmogyorót.

43

A romhányi csata emlékmûve A csata emlékére állított emlékmû Romhány északnyugati kijáratánál, Szátok felé, közvetlenül az út mellett található.

Források, felhasznált irodalom:

Dr. Borovszky Samu: /szerk/ Nógrád vármegye, Országos Monográfia Társaság, Budapest, 1911. Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, Pesten, 1851. Dr. Ladányi Miksa: Nógrád és Hont vármegye, Budapest, 1934. Magyar Életrajzi Lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975. Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendbeli táblákkal, Pest, 1857. Nógrád megye története I.-IV. kötet, Salgótarján Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, Budapest, 1897. Szomszéd András: Süvegemen nemzetiszín rózsa, Salgótarján, 1999. Tilhof Endre: Ajkai életrajzi lexikon, Ajka 2003.

44

45

SZÉKÁCS LÁSZLÓ

Délibáb csonttá száradtan, csaholva, vicsorogva, harcoltunk, harcoltunk zörgõ velõscsontért, pedig rég kikaparták, füstölt szalonna bõréért, rágódni rajta, rágódni, száraz füstölt bordáért, hártya, ha tartotta csontjait, darab pörcért, zónapörköltért, … áh, csak álmodtuk, jól hangzott, aszott fõtt füstölt csülökért, s még egy tucat kajáért, … a gyomorrontásra vágyva, … a kidobolt életre, délibáb, de várva

tanultuk, hogy ne zabáljunk, az uraságot ki ne rágjuk vagyonából, a gazdagságból, Földhözragadt János már akarta, baj-sorsáért bosszúvágyból

rég volt az, rég volt, már nem úgy van, már más van, dobolt a mondóka, sok-sok év telt el, szürke ködös, tûzijáték, sör, stangli, utcabál

s mi változott, fordult, minden, csak még nem érezzük, … de, de már érezzük, … a semmi a semmibe, kopog a semmi, dörömböl, színét veszti az élet, ízét minden étek, ha neked sikerül megszerezned, most is harc, sóvárgás, …a semmibe a semmiért apák álmát sózzák sivárra, sirokkó tömi a szemed, Földhözragadt János megint a tematikus példa, ne légy kapzsi, mohó, …ne légy éhes, …ne, fel ne ébredj, csak cirkuszi jegyet kérj, csak az a jussod, életedért

most is kopog a semmi, dörömböl, most is színét veszti az élet, s ízét minden étek …ne, ne ébredj, …jön majd, …majd a név más lett, … más is, lobogót hát, elõre, a másra, arra, az utcatáblán csak az irány maradt, arra (2005.09.13.)

46

Áhítat

47

FETYKÓ JUDIT

egyénenként lehet követni bárkit. Minket is, azokat is a túloldalon, a környék állatait,

Ki van a toronyban

a távoli útról letévedõ embert, a kóbor állatokat… még a rovarok, egerek mozgása is

Ebbõl az ablakból kilátás nyílik a tájra. Alig ötszáz méternyire van a torony. Nappal semmit nem lehet látni rajta, de esténként áttûnik a mesterségesen sötétített üvegeken át, hogy valaki, vagy valakik járkálnak benne. Ott, abban a kicsi fülkében. Vajon hányan lehetnek? És mért nem látni belõlük egyet sem nappal? Vagy ez is valami technikai trükk? Olyan tükrök, meg fények, meg mindenféle dolgok, amiket nem lehet megérteni; tudni lehet, rácsodálkozni. Milyen nagy a tudomány, az ember — de értehetetlen marad annyi minden. Kapálódzhatok, okoskodhatok, kivehetem a könyvtárból az összes papír- és elektronikus könyvet, akkor sem fogom soha megérteni, hogy mért van ez így. Sok értelme nincs. Az egész környék néptelen, a nagyritkán erre kóborlókat szépen megkérik, a túl kíváncsiakat eltanácsolják. Aztán meg, az embereknek nincs is sok kedve, alkalma idáig eljönni, az élet annyira a településekhez kötött. Ha mégis? Tudomásul kell vennie: Állami terület. Belépni tilos. Az a torony… tulajdonképpen a múlt jelképe, manapság már semmi szükség nincs rá, mikor a gépek egy tû hegyét is tisztán lefényképezik, mikor a hõtérképek, saját rezgési szint szerint egyenként és

látható. Ebben a túlbiztosított, elkülönült épületbe nem lehet bejönni. Csak ha beengednek. Innen nem lehet kimenni, csak ha kiengednek, vagy kitesznek, mert lejárt az idõ. Mindenkinek a saját tenyere a belépõ, vagy kilépõ. Kinek-kinek, ami jár. Akár a jobb, akár a bal kéz. Mindegy. Ezek a gépek

mindent

tudnak,

mindenkit

azonosítanak, s ha vitás helyzet áll elõ, akkor meg rögtön ott a genetikai azonosítás. Hisz mindenkirõl odatapad valami az érzékelõkhöz. Tökéletes az õrzés, s egyformán be van zárva mindenki. Az is, akit muszáj. Az is aki a muszájok miatt kap fizetést; bár megélhetése attól a változtathatatlan ténytõl függ, hogy társaik egy részét õriznie kell; s talán ezért folyamatos és erõs ellenszenvet, és gyakran közönyt érez az ellenkezõ oldal iránt. Az õrzött oldal szintén erõs ellenszenvet, gyakran gyûlöletet érez a másik iránt, akiktõl napi léte, ellátása elég nagy fokban függ; nem lehet mindent a technikával megoldani; s néha valami hálafélét, emberi rezgést is mutatnak a másik oldal felé. Kívül, az épületegyüttestõl elválva áll a torony. Egyedül. Körötte beprogramozott gépek nyírják a füvet, az odavezetõ köves útról az alatta lévõ automata olvasztja le

48

télen a jeget. Olyan ez a múltból itt maradt

vége lett a legutolsó gyilkos indulatokkal

torony, mint egy figyelmeztetés; vigyázz,

teli évtizedeknek, mikor végre felsóhajtott

valaki van itt, akirõl semmit nem tudhatsz.

a világ: mától nyugalom lesz — akkor sen-

Olyan, mint egy régi világ jelképe, s talán

ki nem vonta kétségbe az ilyen virtuális

valóban az, és belül elhagyott, üres csak a

látványok, az ilyen elkülönült és elkülöní-

szél játszik az eresztékeken, s a fény csalja

tett mesterséges lakószigetek fontosságát.

meg a figyelõ szemet. De ha mégsem?…

Azóta majd két évszázad telt el. Ma sem

ha mégis része a rendszenek, ha mégis va-

lehet ennek ellentmondani. Az ész-okok ott

lami miatt fontos… kiszámíthatatlanok a

állnak a világ minden pontján, s minden

következmények. Lehet valószínûség szá-

válasz egyet mond: elsõ a biztonság, az

mítással próbálkozni, esetleg belenézni a

emberi biztonság védelme. Ennek ez az

központi számítógépbe (már akinek van

útja, nincs más lehetõség. Mióta ez a köve-

hozzá jogosultsága…), hátha az tud vala-

tési mód, mióta a törvény keményen elõír,

mit, ami megnyugtatja a kedélyeket. Vagy

és betartatja, amit be kell, ugrásszerûen

csak várni, s a legõsibb módszerrel, az em-

lecsökkentek

beri érzékszervekre támaszkodva figyelni,

mégis elköveti, az bekerül egy lakósziget-

raktározni az információt, értékelni, s ha

re. Ilyenbe, mint ez is.

lehet, megtalálni a választ.

a

bûncselekmények.

Aki

Benn, az épületben, annak a bizonyos

Ebbõl az ablakból kilátni, épp a torony-

toronyra látó ablaknak a másik oldalán van

ra. Még eddig senki olyannak, semmi

a tágas pihenõszoba, sok fotellel, valódi

olyannak nem szúrt szemet az a látvány,

virágokkal, televíziókkal, kívülrõl szek-

aki elrendelhette volna, hogy ez az ablak is

rény, belülrõl élelmiszertároló, hûtõ- és

virtuális kép legyen, hogy ezen is egy ál-

melegítõszekrényekkel. Egy gombnyomás,

landó, évszakoknak megfelelõen változó,

és elõtûnik a fejhallgató, ami mellett sem-

de képi táj látszódjon. Kikerült a gépi és

mi hang nem rezeg ki, távirányítók, és

emberi ellenõrzések mindenre kiterjedõ

elkülöníthetõ szobarészek, ahol egyénen-

hatókörébõl. Vagy ez a torony is az lenne?

ként lehet nézni a televízió mûsorokat.

Maga a látvány, ami látszólag annyira va-

Minden nézõ maga dönti el, hogy a digitá-

lós, és annyira ide nem illõ? Megéri, hogy

lis interaktív tévénézésben mivel és hogyan

körülötte forogjanak a fûnyírók, amiknek

végzõdik a képen látható történet. A fal

hangja is távolodik, mikor a torony mögé

egyik oldala könyvtárat rejt, ahol szinte

ér, s télen a hóesés alá is oda lenne vetítve?

minden megtalálható digitalizált formában;

Csupa kérdés. Csupa felesleges kérdés.

minden, ami az ember megjelenésétõl a

Ostobaság ilyenekkel foglalkozni. Mikor

mai napig írásos anyag. A számítógépes 49

információkhoz képest töredék, de mégis

van. A nap virrad, (vagy ha nyári idõszá-

létezõ, valódi könyvekbõl álló könyvtár is

mítás van),

van, s ahhoz is ezen a szobán lehet hozzá-

Keljenek ki a pihenõegységekbõl, igazítsák

jutni. Egy részébe be lehet menni, az

azt meg maguk után, fogjanak hozzá a reg-

egyen-bútorokat virtuálisan teszik látvá-

geli

nyossá, mikor melyik letûnt kor stílusát

minden nap egyformán. Ébresztõ, felkelés,

szimulálva a felületekre.

rendrakás, reggeli torna, zuhanyozás, öltö-

virradt

teendõkhöz.

ekkor

Ezek

és ekkor.

ismétlõdnek,

A másik fal mögött edzõtermek, zuha-

zés, reggeli gyógyszerek bevétele, reggeli,

nyozók, egészségügyi szolgálat, egy másik

a napi teendõk személyre szabottan vannak

mögött tágas étkezõ. És így tovább. Min-

kiadva.

den olyan tevékenység, lehetõség elérhetõ innen, ami a munkaterületen kívül van.

Minden automatikusan megy, történik, a rendszer résztvevõi igyekeznek a beprog-

Statisztikai kimutatások szerint ez a

ramozott idõbeosztásnak megfelelni. Aki

legnépszerûbb helyisége az épületegyüt-

kiesik a tempóból, annál megállnak az el-

tesnek. A személyzet itt tölti a kötelezõen

lenõrzõ gépek, azonnali vizsgálatnak vetik

kiírt pihenõidejét.

alá, fizikai, pszichés állapotát felmérve

Valójában alig akad olyan, aki kinéz az

meghozzák a döntést: valami baja van, se-

ablakon. Az az egy-két ember, aki érdek-

gítségre szorul. Nincs semmi baja; valami

lõdik a kint valódi látványa után, az

jelentéktelen kis dologban —, ami itt na-

hallgat. Magában tartja a megfigyeléseket,

gyon is nagy dolog —, büntetést kell, hogy

de ahányszor ebben a szobában tartózko-

kapjon; mert hátráltatta a rendszer szabá-

dik, mindig úgy, és olyan helyet foglal el,

lyos, ütemes mûködését.

ahonnan kilát az ablakon. Jelenleg a számí-

Ádám morogva igazgatja a takaróit,

tógépes feldolgozás nem követi a helyek

amik inkább jelképes takarók. Az épület az

választását, így aztán ez a szokás, ez az

év minden szakaszában légkondicionált, a

érdeklõdés megmarad az egyén belsõ el-

takaró megszokás, a másik világ emléké-

lenõrzési körében.

nek fenntartása. Reggel van, a felzengõ zene, és a felszólító hang után egyik moz-

Ma reggel, menetrend szerint megkezdõdik

majdnem

éjjel. Az ágy, a pihenõegység érzékelõi

egyforma, mégis valami kicsiny dologban

nem jelezték, hogy ébren van; igyekezett

különbözõ, az elõzõtõl eltérõ nap. Hangos

keveset forgolódni, és egyenletesen léle-

zenei bejátszás, majd határozott, udvarias

gezni. Hajnal felé ólmos, nehéz álom lett

férfihang szólítja fel az õrzötteket: Reggel

úrrá rajta, amibõl kábultan ébredt, s az

50

az

ismétlõdéseiben

dulat követi a másikat. Keveset aludt az

álom képei nem akartak elszakadni mellõle

nem bír elszakadni az emlékek, valamikori

a jelen valóságában. Felkelés elõtt valószí-

látványok vonzásától. A múlt, a legújabb

nûleg

késett

történelem elõtti múlt, a hatalmas harcok,

valamennyit, az ágy erõteljes ébresztõ in-

pusztítások évei után ez az utóbbi új idõ-

gert

számítás

saját

küldött,

átlagához

képest

amit

érezni,

hallani

más

életfeltételeket,

más

közvetlenül nem lehetett, de azonnal az az

értékeket jelent sok tekintetben. S a zöld,

érzése támadt: halaszhatatlanul ki kell, fel

végtelen mezõ képével párhuzamosan, arra

kell kelnie.

rávetítve

Automatikusan végezte a reggeli torna-

megjelennek

rémálmai képei,

harcokról, halálról, romokról, amik között

alól

kétségbeesetten járkál, keresve a kiutat.

kipislogott a társára, akivel egy szobában

Figyelmeztetések a természet számtalan

pergette napjait, vajon az hogy töltötte az

pontján: ide veszélyes belépni, a múlt csa-

éjszakát.

táinak fegyveri még itt hevernek, benõve

gyakorlatokat,

aztán

a

zuhany

Dániel kifejezéstelen arccal állt a vízsu-

fûvel, fával, gazzal, és ma is onthatják a

gár alatt, a kiadagolt tusfürdõ nagy részét

halált a vigyázatlan, vagy vakmerõ kirán-

lefolyatta a kezérõl, s amíg lehetett, míg az

dulónak. Eláll a víz, a jelen visszavonja

automatikus vezérlés le nem állítja, élvezni

Dánielt a gondolatiból.

akarta a vizet, a víz surrogását, aminek

Ádám mellett, a falba épített érzékelõ

hangjai így, tusolás közben nagyritkán fel-

feljegyzett valamit. Az ellenõrzõ szobában

idézték a kinti esõk emlékét, a vízesések

az ügyeletes elõtt megjelentek a jelzések:

surrogását. Arca kifejezéstelen, mindent

Ádám ctr 121 energiamezõi erõsen csök-

elrejtõ, belül meg figyelte a vizet. Sokáig

kenõ tendenciát mutatnak.

tartott, míg ennyire megtanulta uralni az

Az ügyeletes megnyomott két billen-

arcizmai játékát. Kívül egy semmitmondó,

tyût, mire a gép kiírta: az agyi áramok

kifejezéstelen maszk. Belül nevetve, karját

koncentrációgyengülést jeleznek. Kialvat-

felemelve állt egy hatalmas vízesés alatt,

lanság.

ahonnan akár végtelen ideig ömölhetett rá

következõ: mai könyvtári órából kimarad.

a víz. Gondolatba ismét kint jár a végtelen

Ismétlõdés esetén egy hétre könyvtárból

zöld mezõkön, lenéz a hajdani városok

kitiltva. Ádám a csuklóján levõ jelzõkészü-

romjaira, odamenni nem merne, semmi

léken azonnal értesült a döntésrõl. Nagy

nem tudná rábírni, hogy bemenjen a vala-

levegõt vett, lassan, óvatosan engedte ki,

mikor millióknak otthont adó települések

vigyázott az izmaira, ne feszüljenek meg,

maradványai közé. A meleg vízsugár elle-

számolt magában:

Újabb

billentyûk,

majd

a

nére megborzong, hátán hidegség fut át, de 51

— A szárítkozóig öt lépés, egy, kettõ,

— Talán ajtó sincs? Vagy falak se? Va-

három, négy, öt. Ezt sikerült a szokott

jon mi igaz ebbõl az egészbõl? — s amint

tempóban megtenni. Visszanézni Dánielre,

végigsuhant benne ez a gondolat, rögtön

mert minden reggel visszanézek, hogy jön-

jött a következõ, ami nagy energiahullá-

e már. Jön. Most itt állok, és várom, hogy a

mokat keltett a fejében; csillapíthatatlan

langyos légáram leszárítsa rólam a vizet.

vágyat érzett ismét egy valódi, hagyomá-

Felemelem a karomat, terpeszállásba állok.

nyos

Milyen jó lenne egy valódi törölközõ!

valamikor a nagyanyja törölte ilyesmivel

Kész. Öltözöm.

kisgyerek korában —, és egy papírból ké-

anyagból

készült

törölközõ

—

Dániel érdeklõdve pillantott társára,

szült könyv iránt. Lehetett volna bármilyen

hátha az mond valamit, hogy mit jelzett a

könyv, csak könyv legyen; lapozható,

készüléke, de az szó nélkül végezte tovább

megérinthetõ. Legjobb lenne az, amit az

megszokott reggeli teendõit.

elmúlt napokban olvasott.

— Vajon mennyire képesek ezek az au-

A reggelizõben halk zene szólt, az asz-

tomaták minden gondolatunkat, minden

talok

körül

ülõk

rezgésváltozásunkat beazonosítani? Most

belefeledkezett az evésbe, mások meg a

megint eszembe jutott, megint. Egész éjjel

nap várható eseményeit latolgatták. Dániel

ott keringett a fejemben, és most egészen

lassú kortyokban nyelte az édes, barna fo-

határozottan érzem, hogy vágyom rá, ki

lyadékot,

szeretném próbálni. Annyira régen volt,

neveztek; itt csak reggeli ital és egy szám a

már majdnem teljesen elfelejtettem az em-

neve.

amit

némelyike

valaha

egészen

kakaóitalnak

lékét is — közben bemondták a nap

— Kár, hogy nem lehet a nyelés, a le-

következõ eseményeire való felkészülést.

nyelés pillanatait meghosszabbítani. Az a

— „ Mai könyvtári órából kimarad”. Hóna-

legjobb az egész evésben — fordult oda

pokra kimaradnék, vagy soha nem jutnék

egyik asztaltársához, aki felpillantva a csé-

vissza ahhoz a könyvhöz, ha még azt is

széjébõl értetlenül nézett vissza rá.

mérni lehetne, hogy milyen olvasmánynak mi a hatása.

Ádám szemben ült Dániellel, nézte a jelentet.

Dániel kinyitotta az ajtót, és kiléptek a

— Mint a gépek. Olyanok lettünk —

folyosóra, ahol társaik igyekeztek a regge-

mondta halkan, s a zsongó beszédhangok

lizõ felé. Ádám hátrapillantott, és látta,

között senki nem figyelt oda rá.

hogy mögöttük a folyosó mintázata megváltozik,

egy

másik

díszítõelemeit veszi fel. 52

stílus

színeit,

Dániel nézte a másik szájmozgását, és egy hatalmas lassú szempilla lehunyással nyugtázta, hogy értette társa szavait. Fel-

pillantott a plafon fényes, fehér borítására,

tudná kötni az ekkor keletkezõ érzést. El-

és közben azon tûnõdött, hogy a vékony

mosolyodott, nézett a tányérjába, s az

fedõréteg fölött vajon ma be vannak-e kap-

ételen, az evésen túl felvillantak más

csolva azok a bizonyos gépek, amik az

örömszerzõ pillanatok, melyekrõl nem volt

agyi áramok letapogatásával érzékelik egy-

szokás beszélni. Hirtelen jó kedve lett, csil-

egy ember agyának pillanatnyi mûködését,

logó

s feljegyeznek mindent, ami olyan terület

szobatárásra. S a gondolatokban egyre vi-

ingerületét jelzi, ami... — a gondolat itt

dámabban jött elõ, a vibráló jókedvet

megállt a fejében, s ha azok az érzékelõk

fenntartó felismeréssor; az evés, az ürítés,

ma mûködnek, akkor nem tudja a számító-

igen ezek mind olyan jó érzést keltõ dol-

gépes elemzés mire vélni, hová tenni a

gok,

pillanatnyi agyi rezgést, ami Dániel agyá-

korlátozhatók az egyénben. Aztán felröp-

nak

pent az elõzõ

különbözõ

helyeirõl

összegzõdik.

szemmel

amik

el

nézett

nem

szemközt

vehetõk,

ülõ

nem

gondolatok közé egy

Dániel az evésre koncentrál, emlékeiben

idetartozó, de mostanában kevéssé fontos

összerezeg számtalan gyerekkori emlék, a

dolog, a szeretkezés öröme.

dédnagyanyja konyhája, az a hajdani, ma

— Majd az életem fele azzal telik el,

már csak emlékekben élõ habos csokoládé;

hogy a vegetatív igényeimet kielégítsem —

a feketekávé, tetején a tejszínhabbal; erõ-

dörmögött Dániel, s ettõl Ádám vibráló,

sen ezekre gondol — gyerekmondókákat

vidám gondolatai hirtelen visszatértek a

ismételget magában, amik a cukorról, cso-

jelen reggeli, és a jelen hely valóságába.

koládéról szólnak, a talán évezredes régi

Péter az ablak elõtt ácsorgott, a fémszá-

mondóka szavai peregnek benne hangtala-

lakkal átszõtt

nul: ez elment vadászni, ez meglõtte, ez

elmosódó képét engedte be. Semmi nézni-

hazavitte — a hazavitte szónál bevillan egy

való nem volt ezen az ablakon, a kinti

tál és sütemény, egy nagy fazék, amiben

látvány ugyanaz hónapok óta, mégis, már

fortyog az ebéd, és ezzel egyszerre az

több mint egy órája nem akaródzott el-

imént elfojtott megállapítás: félelem, ag-

mozdulnia innen.

resszivitás, menekülés. Karjára pillant, a mérõeszköz semmilyen eltérést nem jelez.

matt

üveg a környék

A másik három egy folytatásos filmet nézett. A tévé hangereje tûrhetetlen volt

Ádám még a nyelés örömének pillana-

ebben a helyiségben. A folyosóra zavaróan

tánál idõzött, figyelte önmagát, ahogy

kihallatszott. Néha felröhögtek, s ha meg-

torkán áthalad a falat, s próbálta megfogni

jelent egy mély dekoltázsú nõ, vagy valami

a pillanat, a mozdulat, az izmok mozdulá-

szerelmi jelenet volt épp a monitoron,

sának részletét, hátha valamelyikhez hozzá

egymást túllicitálva megjegyzéseket tettek. 53

A hangosbemondók idõnként közöltek valamit, vagy valakiknek számokkal, betûkkel jelzett üzeneteket adtak át. A leggyakoribb az volt: az ötödik vagy a hatodik, vagy a mínusz valamelyik szint

belõle. Fehér hirtelen elkezdett kifele fülelni, majd felordított. — Csend! Az úristeneteket! Nem hallom az asszonyt! — és az ablakhoz rohant. Kint nincs senki. Megint az idegei ját-

szociális munkása hívja fel a — és elhang-

szottak

zott egy ötjegyû szám —, melléket. Vagy

felhangzott a fülében, mint már annyiszor,

menjen ide, vagy oda. Ami egy-egy eme-

ami évtizedek óta nem tud eltûnni, leüle-

letre vonatkozott, az csak ott volt hallható.

pedni.

Minden naponta ismétlõdõ történés, hajnaltól, estig periodikusan be lett mondva.

vele.

Megint,

ma

is.

Ismét

Kuki lejjebb vette a tévé hangját, ismerte már annyira társát, hogy jobban jár, ha

Ma még nem mondták be a vacsorát.

most így tesz. Izom morgott valamit magá-

Péter várta, hogy végre alább szálljon a

ban az õrültekrõl, és nézte tovább a mûsort.

nap, és vacsora után hûlni kezdjen az épü-

Fehér meg állt az ablak elõtt, és a sarka

let. Aztán még várta az õrségváltást,

mellett, a befele nyíló ablak sarokszögleté-

amikor eldõl, hogy ma csendes estéje lesz,

ben nézegetett ki, és nem látott semmit.

vagy hivatalos tévézárásig hallgatnia kell,

Aztán ismét érezte, hogy hallja, hogy

hallgatni kényszerül a dobhártyarepesztõ

most megint behallatszott egy nõ kiáltása.

hangosan szóló készüléket, társai hangos-

A múltból.

kodását. Hogy hogyan lesz tovább, az

— Józsi! Itt vagyoooook! Én vagyok a

részben a következõ õrségtõl függ. Fülei-

Panni! Szeretlek! — És ez a szeretlek még

ben doboltak, csattogtak, majd egyre

többször megismétlõdött.

fájdalmasabban sivítottak a hangok, feje

Hallotta az emlékeken át, ahogy elkez-

elkezdett fájni. Leült. Senki nem figyelt rá.

dõdött a mindennapos beordítozás, és

A hatalmas testû, kigyúrt, izomnövesztõ

Fehér minden figyelme kevés volt ahhoz,

szerekkel magát vállassá tett Izom elõszed-

így az emlékeken át is, hogy megértse, me-

te a teafõzõedényét, és több tea-filtert a

lyik az asszony hangja. Tudta, hiába.

vízbe téve fõzni kezdte, majd visszaült a

Akkor sem bírta megérteni, megkülönböz-

tévé elé. Kuki, a szeme sarkából figyelte a

tetni a neki szóló hangokat, és most sem az

másik mozgását, és elégedetten hagyta jó-

emlékekben. Abban a régi, ma már nem is

vá, csak egy szemöldök mozdulattal, hogy

létezõ börtönben, ami közel volt az úthoz,

ma este hangulat lesz, abból a teából elég

és ahova esténként csapatosan jöttek az

egy pár korty. Ha olyanja lesz Izomnak, ad

asszonyok, és mindegyik beordította a maga emberének, amit üzenni akart.

54

Vagy talán csak álmodom… — tûnõ-

aztán még integetett egy kicsit, és elindult,

dött gondolatban Fehér, és igyekezett

meg sem fordult, a háta egyre kisebb folt

közömbös arcot vágni, hogy a többi ne

volt távolodtában.

vegye észre rajta a belsõ történéseket. —

Fehér röhögött, és dühös lett, aztán

Az a fiatal nõ, a villamoson. Az is… — és

megvonta a vállát és õ is elindult ugyanar-

elevenebben élt az emlék, mint annak ide-

ra, másfele nem is mehetett volna, elindult

jén a valóság döbbenete. Akkor már

a járatok felé, hogy elmenjen végre errõl a

alkonyodott, és ahogy kilépett a várva várt

gyûlölt helyrõl. Amint felszállt a buszra,

szabadulás napján a hatalmas vaskapun,

zokogására lett figyelmes.

kint a valóság rideg ténye fogadta. Senki

Egy másik lány volt… A lánnyal voltak

sem jött elé. Kavarta a szél a port. Alko-

a rokonai is, azok csitították, az egyik épp

nyodott. Hogy minek is engednek ki

azt beszélte, hogy a nõnek várni kell, ez a

valakit estére? Persze, Fehér tudta az okot,

dolga. Nagyon fiatalka volt, ruhái, hosszú,

akkorra járt le óra-percre a büntetése. Állt

hátára ömlõ kócos haja mindent eltakartak

és bámult bele a kintbe, ahol autók suhan-

rajta. Vigasztalhatatlanul zokogott. A ro-

tak az utcán, mindenféle kor- és társadalmi

konok meg egyre gyõzködték. A lány

csoportból asszonyok, nõk álldogáltak a

megvadult, felkapta a fejét. Lehetett tizen-

járdán, és bámultak fel a magas falak mö-

hét éves, meglepõen szép arcú. Fehér

gött lévõ rácsos ablakokra. Hol itt, hol ott

meglepõdött az arc láttán, s felrezgett ben-

egy-egy közülük kiáltozni kezdett, és a

ne, talán a hosszú nõhiány miatt látja

legfõbb volt, hogy beordítsa a férfijának,

annyira szépnek ezt a lányt.

hogy várja, hogy szereti. Fehér nézelõdött,

A lány szép volt. Kisírt szemmel, ösz-

a zsebében lévõ pénzre gondolt, meg arra,

szekócolt hajjal, szegényes ruháiban is

hogy ér ki a pályaudvarra, aztán hirtelen

szép volt. Fehér elfordította a tekintetét, s

bevillant az agyába: inni! szeszt inni! nõ!

azt gondolta, még valamelyik idejön és

nõt! de hamar! S mikor ezek a gondolatok

beleköt, hogy mit bámul, bár õ van túlerõ-

elkezdtek villódzni benne, meglátta a lányt.

ben, de most kilépve a börtönbõl nem akart

Ott állt, látszott rajta, hogy minden ruhadarabja

színben,

minõségben

új balhét. Az ablaküveg tükrözésén figyelte a kis csoportot. A lány kifújta az orrát, az-

összeválogatott. Integetett fel az ablakokra,

tán

és sírt. Aztán lefoszlott róla a türelem, és

magyarra váltva, rokona csitító kezét le-

két zokogás között belesápadva a jelen

lökve a válláról, sírva, szipogva kiáltotta:

tényébe, ezt mondta: A jó kurva anyádat!

— Jöjjön hozzá az anyja! Gyere hozzá te!

Dögölj meg, te disznó! Dögölj meg! —

Minden pénzemet elszedte, kellet neki kár-

valamit

mondott

cigányul,

majd

55

tyára, meg megvert. Most elzavart! Jöjjön

tudta, hiába. Fehér abbahagyta a kifele fi-

hozzá az anyja lucskos véres kurva p…!

gyelést, és az asztal körül a székeket

Fehérben kavarogtak a saját feleségének

kezdte igazgatni, hogy mind köré férjenek.

hangjai, meg a mindenféle idegen nõktõl

Kuki megnyitotta a csapot, hogy kifolyassa

hallott hangok. Most felidézõdött ez a két

a vizet, és ott állt elõtte, csak hogy csinál-

nõ, az elegáns, a pénzes, a másik, soha el

jon valamit, engedte a csuklójára. Ettõl egy

nem érhetõ világból jött lány, akivel annyi

kicsit lehûlt, és egészen embernek érezte

volt a közös, hogy annak is valakije a falak

magát az egész napi hõség után.

mögé volt zárva; és a másik, a szegényen

Az ajtón lévõ kisablak kinyílt.

élõ, a széparcú zokogó, lázadó fiatal lányé.

— Fõnök! Nincs áram! — állt elõ Izom

Izom még várt egy keveset, és vissza-

a problémával

hangosította a tévét. Péter ledõlt az ágyra,

— Vacsora. Négy fõ. Normál ellátás —

és a fél fülét odaszorította a párnához, a

mondta az õr, és egy szóval se válaszolt

másokon átetette a karját. Hányingere volt

Izom áramproblémájára. — Lépjen hát-

a fejfájástól.

rébb. Jöjjön ide a zárkafelelõs, vegye át az

Vagy fél óra múltán hirtelen kikapcsolt

ételt.

a tévé, Kuki azonnal próbálta a villanyt, de

Izom állt, és esze ágában sem volt el-

nem volt áram. Még jó, hogy a tea kész,

mozdulni. Lehajolt, hogy lássa, ki ez az õr,

dünnyögött Kuki csak az orra alatt, amire

és erõsen nézte a mellén a jelzéseket.

senki nem figyelt oda. Izom káromkodott, és az ajtót kezdet verni. — Mi ez? Hol az áram? Jogom van tévét nézni! Mi a francot mûvelnek! Kintrõl nem érkezett válasz. A hangosbemondó jelezte a vacsora idejét.

— Mire vár? Ne tartsa fel a vacsoráztatást! Egyéb kéréseiket késõbb jelezzék! Az osztó várt. Benn a zárkában vártak. Kuki szorongott, mert õ volt a zárkafelelõs, legalábbis kinevezés szerint, de itt minden úgy történt, ahogy Izom akarta; Kuki most

Az ételliftek felõl zörgés hallatszott,

teljesen tanácstalan volt. Fehér közömbö-

hamarosan felkísérték azokat a rabokat,

sen várt, a fejében még zsongtak az

akik a vacsorát osztották ki társaiknak.

emlékek. Péter elégedetten látta, hogy az

Ezeken világoskék ruha volt, különbözõ

az õr van, aki nem hagyja elszabadulni a

jelzésekkel.

hangokat, és Izomtól is megköveteli a kö-

Lassan, ráérõsen közeledett az ételes kocsi. Izom még néha odamenet az ajtóhoz, és zörgött. Nyomkodta a jelzõgombot. De jól 56

telezõ rendet. A feje azonban ettõl még nem lett jobb. A szemei elõtt sárga szikraszerû valamik cikáztak, minden mozdulat,

minden hang olyan volt, mintha ütnék be-

nosítja

lül az agyát.

elágazásnál. Mikor a menet vége is beért a

Izom nem mozdult. Az õr elöl, a derekán

lévõ

elektromos

jelzõkészüléken

megnyomott egy gombot. Szó nélkül be-

a

jogos

áthaladást

minden

következõ folyosóba, a kísérõk is leadják jeleiket. A kapuk záródnak, regisztrálódnak a jelek.

zárta a kis ajtót, és a következõ zárkánál

Fertõtlenítõ szaga terjeng, a Belsõsök

folytatták tovább az ételosztást. A részle-

igyekeznek a lehetõ legrövidebb idõ alatt

gen jelzett a vezetõ õr számítógépe.

összepakolni részükre kiadott ágynemût,

Telefonálások. Õrség. Emelet.

takarót,

tisztasági

szereket,

ruha-

kiegészítõket. Minden idõre megy. ÁllanKicserélték a folyosó sötét-világos kõ-

dóan hangzanak a számok, az adatok, és

kockáit, ezek a mostaniak se szürkék, se

akinek a neve, számának eleje elhangzik,

drappok, olyan seszínûek, szabályosan

az hangosan szól: itt van, és megismétli

rakva, sarkaikkal találkozva. Ez a legmeg-

amit a szám megkezdése után neki kell

nyugtatóbb. Halad a menet, a fal két

tudnia magáról.

oldalától nagyjából egyenlõ távolságra. A

Néhányan nem bírják megjegyezni saját

fal itt piszkosfehér. Aki közelebb lép hoz-

számaikat, az õr visszakérdez, majd elkez-

zá, arra rászólnak; ha még közelebb lép,

di a személyes egyéb adatok alapján

megszólal a biztonsági jelzés, ami itt nem

azonosítani õket. Körülöttük, véletlen adta

hallható, csak valahol, és ott indul moz-

társaik egy része nevet tudatlanságukon,

gásba a hangos gépezet, ami figyelmezteti

van, aki halkan, lekezelõ megjegyzést tesz.

a sorból kilógókat. Végiglátni a sor két

A régiek méregetik az újakat, a börtönt

oldalán. Az õrök a sor végén figyelik a

még nem látottakat, próbálják besorolni,

menetet.

mire lehet menni velük, az is ott kereng a

Megszeppent elsõ elkövetõk, visszavisszatérõ közönyösnek látszó könnyûek,

gondolataikba; milyen helyre kerülnek õk maguk, ott hogyan lesz tovább.

és a legsúlyosabb cselekedetért összegyûj-

Az elsõ cselekményesek némelyikében

töttek. A visszatérõk és a legsúlyosabb

most válik valósággá, ami eddig elképzel-

elkövetõk közt is többféle kategóriára osz-

hetetlen, vagy megtörténhetetlen volt; ez a

lanak. Méregetik egymást, míg beérnek az

ház, ezek a kiadott tárgyak, mind-mind

épület belsejébe, ahol aztán mindegyik

helyzetük súlyos valóságát igazolják: innen

megkapja a hivatalból kiírt ellátást.

nem lehet kimenni jó ideig. Aki még az

Csattannak az ajtók, a felvezetõ õrök

utolsó pillanatig reménykedett; valaki befi-

kezére erõsített elektromos szerkezet azo-

zeti érte a büntetést — az is reményveszett 57

lesz ezekben a percekben. Akárhogy, az

õket kísérõ õrök. A felszín alatt három

éjszaka itt fog eltelni, talán holnap…

szinten szigorúan elkülönített zárkákban

Kérdések hangzanak el, a leltárfüzetek-

õrzik a legveszélyesebbeket. Állandó a

ben telnek a lapok. Mindent, amit a

mesterséges világítás. Állandóan megy a

törvény nem enged meg, hogy bevigyék, itt

légkondicionáló. Ezek az emberek naponta

le kell adni. Ez az utolsó állomás. Innen

két órát töltenek a természetes fényben,

kilépve a legszükségesebb tárgyak marad-

akkor is, ha nem akarnának, ki kell menni-

nak. Kapnak egy lapot arról, mit adtak le,

ük. Az egészségügyi elõírások miatt erre

ugyanez a papír belekerül az anyagukba, és

kötelezik õket. A biztonság magas foka

késõbb tartalma a számítógépekre lesz rög-

viszont megköveteli ezt az elbánást. —

zítve.

Gábriel bezárta a könyvet, és lassan, hogy

Halad a sor, a folyosó vége elágazik; az

az olvasott történet ne kavarja fel túlságo-

egyik irány lefelé, a másik föl. Akik lefelé

san, visszatette a könyvespolcra. Két

mennek, azokat itt ismét kiválogatják ada-

azonos címû könyv állt egymás mellett; a

taik szerint. Oda-vissza hangzanak a betû

könyvek lapjai gyakori forgatásról, olva-

és számadatok, ami messzirõl valami üte-

sásról árulkodtak, itt-ott annyira kihajtotta

mes mondókának hangzik, itt azonban,

az olvasó, hogy azon a helyen magától is

ahol eldõl az elsõ nagy elosztás, itt egy

szétnyílt, minden kinyitás nélkül. Vajon ki,

azonos ütemû idegesítõ, pattogó felsorolás,

kik olvassák még ugyanezt? Csuklóján

és ahogy múlik az idõ és kilépnek a sorból

jelzett az óra, és ki is írta a délutáni foglal-

a kiválogatottak, egyre jobban nyugtalanító

kozás helyét, témáját, és egymás után

a várakozás, ami egy szükséges folyamat

felsorolta a résztvevõk kódjait, büntetésük

része. Mindenki izgatottabb lesz. A fog-

okát,

lyok hamar ráéreznek a számok, nevek,

FGT/1 elindult a foglalkoztató terembe.

várható

elõmenetelüket.

Gábriel

arcok alapján, fõleg a régiek, hogy a legkeményebb mag megy lefelé. Azok a földalatti szintekre kerülnek. Az újaknak, akik elõször vannak itt, még jobban megemelkedik a szívverése. Közülük is egykettõ idekerül. Akit itt nem választottak el a többitõl, az elindul fel, a hatalmas épület felsõ emeletei felé. Ahogy emelkednek, úgy csökken a létszám. A legfelsõ szintre már csak ketten érnek fel, meg persze az 58

(Folytatása következik szeptemberi lapszámunkban. A Szerk.)

59

AUDITOR Szávai Attila írásai

Dezertõr

Közeleg a „ Nyár” címû elõadás fináléja, a színészek, és a publikum kezd fáradni, fényesek a homlokok, többen a nézõtéren azon agyalnak, hogy odahaza mi lesz a vacsora, mások az egyre hangosabb léptekkel közeledõ önkormányzati választásokra és azok részleteire gondolnak. Az öreg jegyszedõ elaludt székében, halkan szuszogva álmodik egy gigászi színházteremrõl több millió férõhellyel, a színpadon mediterrán istenek játszanak, hosszú ruhákban, hosszú órákon keresztül. Teátrális népünnepély. A jegyszedõ most felhorkan, mert a zenekar zongoristája figyelmetlenségbõl több vendéghangot is megejtett. És mivel az öreg jegyszedõ már több százszor látta és hallotta a darabot, ismeri annak minden rezdülését, minden lélegzetvételét. Egy ideje már nem foglalkozik komolyabban az ilyen mellényúlásokkal. Korábban még nyugtalankodni kezdett, ha élesre köszörült fülei disszonanciát mértek be a zenekari árok felõl. Mióta haja kihullott, és füle, valamint orra határozott szõröket kezdett nevelni (a természet különös kompenzációja), azóta nem érdekli a dolog. Már nem akar forradalmat szervezni a hamis hangokra, kinõtte már azt, leszokta. Mint ahogy õt sem, engem sem érdekel sok minden. Így a már említett, a közelgõ õszszel tetten érhetõ önkormányzati kámaszutra sem. Mivel várhatóan egy lyuk és szem sem marad szárazon, én inkább fedezékbe vonulok, kezemben tollal és papírral. Félreértés ne essék, én igenis komolyan veszem élõhelyem sorsát, a közélet flóráját, faunáját és minden egyéb más lehetõségét. Ez a választás is egy rendkívül ritka és kiemelkedõen magas prioritást él-

60

vezõ folyamat az univerzumban. Alig találni párját, ami a ráfordított energiát, a költséget és idõt, a fantáziát és lényegre való törekvést illeti a világegyetemben. Szóval, itt ülök a lövészárokban, halkan dúdolom a „ Nyár” fináléját, közben leírok néhány szót. Bajtársaim egyre gyakrabban bökdösik meg vállamat, hogy én miért nem veszem ki részem a csatatér orgiájából. Csaknem ordítanom kell, mivel nagy zajjal van a harc: „Én, tudod, inkább kimaradnék a dologból. Nem gyávaságból, inkább jó ízlésbõl. Érted?” Hülyén néznek ilyenkor rám és otthagynak a fedezékben. Én meg tovább firkálok. Most éppen azt, hogy: Lehet, fel kellene magam jelenteni a hadbíróságon, és bevallani, mint a világ egyik elkövetõje, élõ és élettelen milliárdok tettestársa, hogy nem. Nem, nem és nem. Inkább dezertálok, inkább vállalok minden írott és íratlan következményt, de nem passzol hajlamaimhoz ez az egész. Hagyjatok ki ebbõl a háborúból! Egyébként is háborús, mondhatni forradalmi hangulatom van, mivel elõször is ’56-ról az emberek tehetnek. Az augusztus végi tûzijáték hangjai ugyanúgy verõdtek, dobálódtak, csattogtak és haltak el a házak között, mint az ’56-os zajok, a forradalom robajai. Arról viszont az emberek végképp nem tehetnek, hogy a természet nagy erõkkel verte szét a huszadikai tûzijátékot. Hiába, olyan erõkkel állunk szemben a gyakran nehéz és kiszámíthatatlan világban, melyek ellen nem tehetünk semmit. Mert emberek vagyunk. Gyávák, befolyásolhatóak, kapzsik és pökhendiek, lusták és nagyravágyók. Viszont ezeken túl hajlamosak vagyunk a szeretetre, az együttérzésre, a részvétre is. És ilyenkor eszembe jutnak azok a családok, kiknek életét nagyban megkeserítette a vihar, ahol estéken át sírtak, és sírnak a konyhák kemény fényében. Mert nagyon hiányzik nekik valaki. Mélyen átérzem fájdalmukat. Nem tehetek másként, mert ember vagyok.

Az oszlop Aznap. Tévé bekapcs. Csatorna kiválaszt (véletlenszerûen). Valami kereskedelmi károgás. Olcsó szavakkal adják-veszik a világot, alkudni érdemes, szavatossági idõ a csomagolás alján, ha kettõt vesz, sõt mindjárt hármat, akkor ingyen juthat valami olyanhoz, amibõl hegyekben van raktáron, valahogy meg kell tõle szabadulni. Ilyen bónusz például a naivitás, a gyávaság, az álszexualitás. Tehát valami igazán emberi. Tessék, csak tessék! Mosóporban és pudingban úszik a fogyókúrált társadalom. Most meg valami kamuszínész kamusztárokról kamuzik, kamucsillogás, kamumagánélet, a kamumagánélet kamutaknyolása. Már a kamu is kamu. Tévé kikapcs. Inkább járok egyet, ne aggódj, nemsokára jövök. Útközben eszembe jut a tévés kamutéma. Hú, ez aztán a tempó. Csak hunyorogva bírja az ember a tévéképernyõt, úgy csillog-villog. Vagy valami sötét napszemüvegben. Csak az a baj, hogy a nyájsadalom nagy része magán felejti napközben is a sötétített szemüveget. Az még hagyján, hogy nem látják a világot, annak minden látható és láthatatlan fényét, de még egymást sem. Az én drága lelkeim egymásnak, vagy oszlopnak mennek, hisztérikusan ordibálnak, hogy itt vannak (bár arról fogalmuk sincs, hogy pontosan hol) „Itt vagyok! Itt vagyok!” - kajabálnak rikító ruhácskáikban. Innen a padról elnézve tébolydára hajaz a téma. Kezeikkel, mint az alvajárók, matatnak a térben, gyúrják az ûrt. Keresnek valami fixet. Megsajnálom az egyiket. Gyere Kiscsillag, fogd meg a kezem. Bocs, de a kezem az nem a nyakam, köszi. Vigyázz, oszlop közeleg, térjünk ki jobbra (a forgalomhoz képest menetirányban vagyunk). Most meg azzal jössz, hogy már megint a politika? Drágám, ha balra kerülnénk, akkor Te a (meg)vezetett lennél, kitéve a közlekedés szeszélyeinek (mint az úttesthez közelebbi gyalogos). Ha meg elengedem a kicsi kezed és ki erre, ki arra kerüljük meg az

oszlopot, akkor ismét vehetném a fáradtságot itt a tejfényû galaxisban, hogy elõkerítselek, és ismét megfogjam a kezed. Ezt te sem akarhatod. (aztán a fene tudja). Éjszaka eszembe jut még: kész csoda, hogy a hajnal még hasad. Megy ez reklám nélkül is néhány milliárd éve, jó a forgalom, a bevétel nem jelentõs ugyan, de lehet tartalékolni is, az igazgatótanács (magasan a fejed felett) spórolásra szólít mindenkit, minden téren. Másnap reggel. Jó reggelt, kedves! Sárga fény folyik szobádba. Rá a bútorokra, rá az ásításra emelt kezedre, mélyen szívod magadba a friss levegõvel. Mélyen, egészen a sejtekig, ahonnan jobb idõkben vallások, szerelmek születnek, továbbá versek, zeneszámok (persze nem mind) és festmények. Csak maradj az ágyban, majd készítek én valami reggelit. Addig lustizzál, esetleg tévézzél, a szemüveg az éjjeliszekrényen van. Elsétálok a boltba, útközben jó reggelt kívánok majd a plakátragasztó embernek, aki színes papírokat masszíroz kopott oszlopok hátára.

Postaláda

A lépcsõház nehéz szocreál ajtaja lágy, olajos zajjal nyílik meg elõttem. Odabent sûrû légnyomással fojtogat az ottfelejtett nyár. A döglött legyek nagy számban elszórt rakásai jelzik: idén is nagy volt a pazarlás. A postaládák fémtestei ebben az éjszakai órában gondosan fogalmazott levelekrõl álmodnak távoli rokonoktól, kik hírt adnak a dinasztia peremvidékén történtekrõl. Így: Pistike megszületett, mint ahogy az a sok Pistike rendszerint már meg szokott születni, majd felnõ és megismeri Mariskát, mindezt csak azért, mert elõbbutóbb, így-úgy meg kell ismerjünk néhány tehetséges és kevésbé tehetséges Mariskát. Aztán a sok Mariska és Pistike élnek, amíg meg nem halnak, néhány zsíros disznótor és pacsuliszagú húsvét között, esetleg norbiaptéd és színes reklámok. Járnak 61

színházba, templomba, vagy kocsmába. (Egyesek balfék hobbiértelmiségi szerint bár mindhárom más-más, mégis mindhárom egy tõrõl fakad. Ugyanaz. Ebben most bizony elbizonytalanodtam.) Vannak barátaik és felebarátaik, kiket néha megkívánnak, aztán hazudniuk kell ilyenkor otthon, néha lopni is, elcsenni a szeretetbõl és másik Mariskának adni. Jobb regényekben ölnek ezért, és a rosszakban is. Ez helyett a postaládák bankszámlakivonatokkal, hirdetésekkel megrakott újságprostituáltakkal és választási ígéretekkel vannak tele. Megígérem neked drága olvasóm, hogy ha egyszer lesz hozzá kedvem, idõm és bátorságom, levelet fogok magamnak írni. Majd a többi postaláda szemeláttára egy büszke, és kissé beképzelt mozdulattal bedobom a postaládámba. Kicsit hagyom, hogy érvényesüljön, és meglepett örömmel átveszem a küldeményt. A lépcsõn ülve kezdem majd olvasni, és közben várni azokat a jóindulatú, fehérköpenyes néniket és bácsikat.

62

E havi számunk szerzõi:

Borsi István (Budapest, 1957) Diósjenõ, szellemi szabadfoglalkozású Fetykó Judit (Sátoraljaújhely, 1956) Budapest, közalkalmazott, író H. Túri Klára (Gyõr, 1939) Tata, író, költõ Karaffa Gyula (Nyíregyháza, 1964) Nagyoroszi, ny. közalkalmazott, vállalkozó Ketykó István (Szügy, 1946) Verõce, nyugdíjas köztisztviselõ, költõ Kolozsvári Grandpierre Miklós (Budapest, 1950) Hont, festõmûvész, szobrász, rézmetszõ Lapis József (Sárospatak, 1981) Debrecen, szerkesztõ, kritikus, költõ Móritz Mátyás (Budapest, 1981) Budapest, internetes újságíró Szalai Ferenc (Budapest, 1957) Budapest, könyvtáros, tanár Szávai Attila (Vác, 1978) Rétság, író, újságíró Székács László (Budapest, 1946) Budapest, nyugdíjas mérnök

Impresszum: Tördelés/irodalom: Karaffa Gyula Helytörténet/fotó: Végh József mkl. Grafika/képzõmûvészet: Konczili Éva Szerkesztõség címe: 2645. Nagyoroszi, Petõfi út 19 Telefon: 0630-383-5385 Email cím:

[email protected] Végh József mkl. (Diósjenõ, 1953) Diósjenõ, helytörténész, mûvelõdési ház igazgató

[email protected] Kiadja a rétsági Mûvelõdési Központ és Könyvtár Terjesztés kizárólag PDF formátumban.

63

Kolozsvári Grandpierre Miklós: Írnok

64