Kolozs Eszter
Esszé-kísérlet a világ dolgairól, Európáról s benne Eszterről
Otthon vagyok a világban; a világban otthon lenni jó. Az én világom Európa két karja közt van. A május eleje, ez a lázas fordulópont a tavasz kirobbanása előtt mindig elszomorít egy kicsit. Most éppen Krakkóban szomorít el. Egy éve sincs még, hogy megérkeztünk; ez lesz az első májusom itt. Az esküvőnk otthon volt tavaly, virágillattól súlyos, mámoros vasárnapon. Boldog vagyok Paullal itt. Hanem amire még emlékeztet 2014 és a május, az itteni hűvösebb tavasz, az esők— Évfordulók jönnek, Európáé és a világé, az enyéim. Esszét szeretnék írni, nem novellát és nem is visszaemlékezést. Azt hittem, esszékben jó vagyok, azonkívül több féléven át tanultam az Unióról az egyetemen. Megterveztem a tanulmányt, átgondoltam a felépítését, világos érvelést sorakoztattam fel és logikus végkövetkeztetésre jutottam — fejben. Haragudtam magamra, hogy nem tudok nekiülni, pedig milyen szépen mutatna a lap tetején: Kolozs Eszter: Tíz ok, amiért jó tagországnak lenni; Kolozs Eszter: Egy uniós polgár kiváltságai; vagy Kolozs Eszter:
Az EU-csatlakozás mint a fejlődés
záloga. Ha nem árasztana el ilyen erővel az emlék— Ki tudja, mi teszi, talán a tíz év kereksége, talán a krakkói tavasz, vagy hogy úgy szeretem Pault — nem tudom beszorítani Európát egy elemzésbe; túl sokat jelent nekem. Az első emlékem a csatlakozásról… Minden, amit érzek és gondolok, ebből fakadt. 2004-ben történt. A szüleim egy helyen dolgoztak, mindkettejüknek ott kellett lennie a háromnapos továbbképzésen; apa mérgelődött, hogy az egész hétvégéje elmegy, én persze nem fértem a bőrömbe. Megígértem, hogy a tréningnapokért cserébe kapott négy “csúszón” segíteni fogok apának kitakarítani a garázst és elmegyek anyával ruhavásárló körútra, beleértve a kötelező fagyizást és összekacsintásokat. Nemrég töltöttem be a tizenötöt, és borzasztóan örültem, hogy életemben először egyedül maradhatok három napig. —Nem nagy dolog —érveltem a szüleimnek —, pénteken egész nap iskolában leszek, a hétvégén tanulok és kitakarítom a szobámat. Apát könnyen az ujjam köré csavartam, és csakugyan elkaptam egy félmondatát, amint anyának azt mondja: —Eszter jól meglesz egymagában. Egyre lázasabban szövögettük a tikos tervünket Ágival. Szombaton el akartunk menni
1
bulizni, mint még soha. Az Áfiumban a munka ünnepe alkalmából beöltözős salsa-partit tartanak. A fővédnök: Che Guevara! Szeptember óta salsáztunk már Ágival, persze csak a gimnáziumi csoportban,
és a legtöbb, ami ott történt, hogy
szerencsétlen harmadikos
fiúkkal
összekapaszkodtunk, és óra után jól kiröhögtük magunkat rajtuk. Valami igazit akartunk végre. Anyáék hajnalban indultak, nem is találkoztam velük. Ágival annyira belelovalltuk magunkat az izgalomba, hogy pénteken délután hazaérve alig találtam meg a zárat; a szabadságtól részegen estünk be az ajtón. Az előszobában erős hagymaszag csapott meg. Mi ez? Átevickéltem a házon: a konyhában ott állt a nagynéném, felnézett a lábosból és ránk mosolygott. Ágit nem forrázta le a döbbenet úgy, mint engem; csókolomot köszönt és bemutatkozott. Én csak annyit tudtam kinyögni: —Hát te? Joli feketében volt, pedig nagypapa már régen meghalt. A haja tiszta ősz, soha nem is festette. Tizenegy év korkülönbség van közte és anya között, de Jolira mégis mindig úgy gondoltam, mintha valamiféle második nagymama lenne; kiskoromban alig tudtam elhinni, hogy anya testvére. Megettük a főztjét (lecsós csirkemáj tarhonyával), pedig úgy éreztem, az ájulás környékez; Ági dicsérte az ebédet, másodszor is kért, és közben meredt pillantásokat küldött felém: —Fegyelmezd magad! Mosogatni nem kellett, bár Ági ajánlkozott, úgyhogy felmentünk a szobámba. Becsaptam magam mögött az ajtót és végre kiengedhettem a dühömet. Ököllel ütöttem az ágyra: —Most mihez kezdjünk? Hívom apáékat. Hogy tehették ezt? A hátam mögött szerveztek egy gardedámot… —Nem nagy dolog, simán kiszökünk este, mikor elaludt. —Azt nem lehet, Ági! Joli minden délután órákig “pihen”, és éjfél előtt nem kerül ágyba. —Akkor pechünk van. De hogyhogy eljött egyáltalán? —Anya biztosan úgy kapaszkodott a nagynénémbe mint az utolsó szalmaszálba. Tudod, milyen ilyenkor. —Nem. Milyen? —Pánikba esik és pánikot kelt, erre mindenki ugrik. A kocsiból felhívta Jolit, biztosan rimánkodott neki, hogy jöjjön el, főzzön rám, ellenőrizze a leckémet és nyújtson társaságot. Joli pedig kötelességtudó és rendelkezésre áll. Az unokahúgánál semmi sem lehet fontosabb, még a gazolás meg a nagymama esti dunsztkötése sem. Anya bolondot csinál az egész családból, a nővéréből, akit száz kilométerről ideugraszt, a nagymamámból, aki magára marad, és nem mellesleg az apámból, aki igenis megbízik bennem. —És persze belőled. —Igen. Teljesen hülyére vesznek. Mit tepertem, hogy bizonyítsak
2
nekik, és hogy a kedvükben járjak. Szerencsére Ági nem vesztette el a fejét, hamar lenyugtatott engem is. Azzal nem megyünk semmire, mondta, ha hisztizek. Igaza volt. Joli ugyanaz a kategória, mint anyáék, tehát a stratégia is ugyanaz marad: színjáték. Ági nem alszik itt ma, csak délután marad, együtt tanulunk (pedig péntek van, minek!), mint a jó kislányok, méghozzá lent, az étkezőasztalnál. Holnap délután, csak úgy mellékesen, megemlítem Jolinak: lesz egy kis összejövetel a tánciskolai csoportommal, ugye nem bánja, ha elugrom. Ha Joli látja a jó szándékomat, biztosan elenged. Ági vigyorgott: —Ha tudjuk, hogy jön, megkérhettük volna, hogy hozzon néhányat a saját cuccai közül.
Egyáltalán
hány
éves?
—Majdnem
hatvan
—fintorogtam.
—Negyvenhétben
született. —Úristen —szörnyedt el Ági. Este magamra erőltettem egy udvariassági beszélgetést Jolival, nagymama hogy van, a kutya hogy van, a szomszéd hogy van, satöbbi. Még megágyazni is segítettem neki, aztán átöleltem a naftalinszagú vállát. —Örülök, hogy itt vagy —hazudtam. —Jól esik, hogy kicsit kényeztethetlek —felelte. Neked biztos jól, gondoltam. Egész éjjel a másnapon agyaltam. Jófej leszek, türelmesen kivárom a legjobb alkalmat, hogy feltegyem a nagy kérdést. Végül is miért ne engedne el? Csak táncolni megyünk, nem diszkóba, nem egy ópiumbarlangba. Csak egy ártatlan jelmezbálról van szó. És megígérjük, hogy pontosan visszaérünk, amikorra mondja. Legfeljebb egy kicsit fogunk késni… És ha cirkusz lesz belőle? Az is lehet. De Joli elmegy, apáéknak meg azt mondok, amit akarok. Félreértettem az időpontot, elfelejtettem az órára nézni, nem fog többet előfordulni, a szokásos. A szombat minden keserves percében az este lebegett a szemem előtt. Amíg Joli ebédet főzött, kitakarítottam a hűtőt és igyekeztem figyelni rá, amint kioktatott: így csinálunk rántást, így habarást, ilyen hús kell a fasírtba. Aztán Joli nekiállt vasalni, eközben hagytam, hadd mondja a visszaemlékezéseit a régi május elsejékre. Aztán elvittem sétálni (a központi ünnepségre akart menni, de engem nem érdekelt az EU körüli felhajtás; hála az égnek, le tudtam beszélni Jolit: túl messze van, megfájdulna a lába). Megebédeltünk, és megváltásként fogadtam a javaslatát hogy pihenjünk le; halálosan belefáradtam már a nagynénémbe. Mellesleg: hogyan is készülhetnék jobban az estére, mint hogy rápihenek? Szundikálás után újult erővel vágtam bele a tulajdonképpeni hadműveletbe. Lementem a konyhába és halkan nekiálltam kávét főzni. Joli az alvástól felpuhult arccal cammogott ki a
3
konyhába, és amikor megérezte a kávé illatát, mosoly futott szét rajta. Én normálesetben nem kávézom persze, de ezt neki nem kellett tudnia. Ugyanúgy mint a délutáni alvás, egy dupla eszpresszó jelentősen hozzájárulhat az este sikeréhez, gondoltam, úgyhogy mint rutinos kávéfogyasztó ültem le Joli mellé. Joli el volt ragadtatva, milyen csinosan megterítettem az ünnepi készlettel, még az idétlen rózsás cukortartót is megtöltöttem, alátétre helyeztem a mézescsuprot, a kiöntőbe meleg tejet töltöttem, sőt, még az édesítőt is az asztalra tettem (ki tudja, hogy áll Joli a “cukrával”, ebben a korban már erre is kell gondolni). Miután kikérdeztem, hogy aludt és megbeszéltük az időjárást, a torkomban dobogó szívvel szinte mellékesen megemlítettem neki az esti “tánciskolai találkozót”, mire ő csak annyit kérdezett, hol lesz és mikor. Mosogatás után fölszaladtam az emeletre, boldogan felhívtam “Ágikát” és elújságoltam neki a hírt: —Megcsörgetlek, ha elszabadultam, jó? Addig ne indulj el. Nem baj, ha késünk. Te tudod, mi a fene az a máriázás? Arra akar most megtanítani, atyám! Ne tudd meg, mit álltam ki egész nap. Na megyek, nehogy úgy érezze, elhanyagolom. —Előkeresed a paklit, csincsin? —kérdezte Joli, mikor visszaértem a nappaliba. A csincsizéssel ki tudott volna üldözni a világból, de nem szóltam: mindent a ma estéért! Figyelte, hogyan keverek, mintha még ezt is rosszul csinálnám, aztán hirtelen megszólalt: —Igaz is, fölhívtam anyudat, és sajnos nem mehetsz el. —Kiejtettem a kezemből a kártyát. —Mi az, hogy nem mehetek el? Ezt hogy érted? Anya mondta? —Ühüm —mormogta és osztani kezdett. Nem akartam elhinni, amit mond. —Képes voltál fölhívni? —Hát hogyne; nem tudhatom, hogy anyud hova enged el és hová nem. —Nem kell mindenhez az ő engedélyét kérni. Nem vagyok már gyerek, tudok vigyázni magamra! —Elhiszem neked, csincsin, de ma mégis itthon maradunk. —Nem maradok itthon, veled pláne nem, és rosszul vagyok az örökös csincsinezéstől! Hetek óta tervezzük ezt a bulit, erre keresztbe teszel nekem! Egész nap töröm magam, hogy jól érezd magad, erre megjátszod az őrmestert. —ez a hang megakasztotta Jolit a kártyaosztásban. Készületlenül érte a kifakadásom; csak nézett, nézett a szemembe, mintha valami után kutatna. Ez a nézés olaj volt a tűzre; úgyhogy élni kezdtem a felháborodott, önző kamasz minden jogával. —Rosszabb vagy, mint anya meg a nagyi együttvéve! —folytattam. —Miért nem a nagymamát küldték ide? Ő legalább tud örülni más örömének, pedig neki a férje halt meg! Egyáltalán, miért hordasz még mindig gyászruhát? Olyan vagy, mint egy ravatalszagú, fekete varjú! Megyek és felhívom apát. El fogok menni a buliba, akár tetszik neked, akár nem!
4
Ha szépen megnyugszom és megkérem apát, el fog engedni, gondoltam. Az ő szava súlyosabb, mint a nagynénémé vagy az anyámé. Megnyugodtam és kérleltem. Könyörögtem: csak most az egyszer; esküdöztem: bármit megteszek, amit kíván. De nem engedett. Bőgtem Áginak a telefonba: elmegyek, ha belepusztulok is; majd én megmutatom nekik; gyűlölöm a családomat! Azt vártam, hogy Ági dühöng majd velem, hogy kiátkozza az öregeket a világból; hogy együtt fellázadunk megmásíthatatlanul, végérvényesen —de Ági mintha egy vödör vízzel öntött volna nyakon. —Nyugi. Majd máskor elmegyünk. —Micsoda? Hogy lehetsz ilyen gyáva, hát nem látod, ha most behódolunk nekik, soha nem kapjuk meg, amit akarunk! —De Áginak más volt a véleménye. Szinte láttam magam előtt a vállrándítását. —Nem kell úgy felfújni a dolgot. Minek megzavarni az állóvizet, a szüleid mostanában kezdtek tovább elengedni, ne tedd tönkre. —Te vagy az, aki mindent tökreteszel —vágtam vissza neki —, és ha csak ennyire vagy képes, majd elmegyek egyedül, nem kellesz ahhoz, hogy jól érezzem magam! —ezzel kinyomtam a telefont. Vigasztalhatatlanul bőgtem az ágyamon. Miért van az, hogy nekem semmi sem sikerül? Joli bejött, de látni sem akartam. Nemsokára újra nyílt az ajtó. —Hagyj békén! —kiáltottam, de ezúttal Ági volt az. —Gondoltam, eljövök, nehogy hülyeséget csinálj —mosolygott rám. Lassan lehiggadtam. Beláttam: ha elmennék, azzal többet veszítenék, mint nyernék. De Jolira még mindig nagyon dühös voltam. Órákig beszélgettem Ágival, aztán kitaláltuk, hogy filmet fogunk nézni. Lementem a konyhába valami ennivalóért; Joli meghallotta a matatásomat: —Készítsek nektek valamit? —Nem kell, köszönöm — válaszoltam hidegen és idegenül. Hátat fordítottam neki, és szúrós, kegyetlen mondásokat próbálgattam magamban, mert ő tehetett mindenről. Mikor épp kimondtam volna a leggonoszabbat, Ági lépett be a konyhába: —Melyik legyen? A bárányok hallgatnak vagy a Mada…? —de amint Jolit meglátta, elharapta a szót. —Sírni tetszett? —kérdezte gondolkodás nélkül. Minek szól hozzá, miért adja alá a lovat, gondoltam. —Hallgass el! —sziszegtem a fogam között. —Jaj, semmi —mosolyodott el
Joli
és
megdörzsölte
a
szemét.
—Joli
néni,
mi
igazán…
—dadogta
Ági
bűnbánón. —Menjünk —fogtam meg Ági pulóverét, és húzni kezdtem a lépcső felé. Egy tálcán vittem a szendvicseket, áthajoltam fölöttük, hogy súgva tudjam a fülébe ordítani: —Te ne sajnálkozz
a
nevemben!
Csak
megjátssza
a
mártírt,
nem
veszed
észre,
milyen
szentimentális? —De hát látod, hogy sírt! Legyél észnél, Eszter. Nem tudom, mit mondtál neki, de
bocsánatot
kell
kérned.
Nyilván
kiborítottad.
5
—Micsoda?
Te
nem
vagy
komplett. —Gondolkodj! Így is cirkusz lesz az egészből: el akartunk menni valahová titokban, ki akartuk használni, hogy a szüleid nincsenek itthon. Ha jól akarsz kijönni a dologból, kérj bocsánatot.
—Hitetlenkedve
néztem
Ágit,
pedig
komolyan
beszélt.
—Csak
egy
mondat —győzködött a lépcső tetején. Elvette a tálcát a kezemből, és a fejével mutatta:
—Menj
—de
én
nem
mozdultam.
—Ess
túl
rajta.
—Nem
alázkodom
meg! —topogtam. —Pedig van olyan dolog, ami fontosabb a büszkeségednél. —Igen? Mi? —Például, hogy béke legyen a családodban —erre megvetően ciccentettem. —Igen, fontosabb, akkor is, ha most nem így tűnik —erősködött Ági. Tele volt okossággal, csak azt nem tudtam eldönteni, az a fajta okosság-e ez, amelyik a maga előnyét számítja, vagy a mások érdekeit nézi. —Na, szedd már össze magad. A felnőttséget nem csak azon mérik, hogy el tudsz-e menni bulizni, hanem hogy képes vagy-e bocsánatot kérni. —Ha nagyon akarod… —sóhajtottam. Soha életemben nem voltam még ilyan simulékony, gondoltam. Joli még ott volt a konyhában. —Joli, nem kellett volna így beszélnem veled, elnézést kérek —hadartam kelletlenül. Miért hallgatok mindenben Ágira, gondoltam. Mert elegem volt, mert elfáradtam, mert enni akartam végre és filmet nézni, és ehhez túl kellett esnem a lelkizésen. Joli ott állt előttem hálóingben, filcpapucsban, kibontott hajjal. —Dehogyis haragszom rád, Eszter —mondta meglepődve. —Tökéletesen értelek, és sajnálom, hogy nem mehettél el táncolni. Nem kell bocsánatot kérni. Hogyan is árthatnál nekem, kedvesem? Bármilyen dühös is légy, könnyen elviszem a vállamon. Felejtsük el. Más miatt hatódtam meg. Az előbb bekapcsoltam a tévét. Ma csatlakoztunk; tudod —tette hozzá. —Az jutott eszembe: ha nagypapa ezt láthatta volna. Ha csak annyi ideje lett volna még, hogy a mai napot megérje. —De hát miért? —kérdeztem, mert nem értettem, hogy jön ide a nagypapa. —Nagypapa nagyon késői gyermeke volt a dédszüleidnek; tudod-e, miért? —Nem tudom. —Mert mindkét édesbátyja meghalt az első világháborúban, és a szüleinek szüksége volt valami vigaszra —Meglepődtem: ezt nem mondta még nekem senki. —De az egyik gyereket nem pótolhatja a másik; a szülei bánata
ránehezedett nagypapára a születésétől fogva. Testvére nem volt, akivel megossza a
terhet, csak egy kis unokatestvére, a Sári, neki az apja veszett oda a háborúban. Szerették egymást, két szőke kisgyerek, egymástól lesték el a nevetést. Aztán fölnőttek, bele egy másik háborúba, s nagypapa mindig azt mondta, köszöni a sorsának, hogy eltemethette a szüleit, mielőtt katonának ment volna, mert a szívük hasadt volna bele, ha a legkisebb fiukat is elveszítik. Nagypapa harcolt, fogságba esett, hazaszökött, jött volna a megmaradt családjához, a kis Sárihoz
6
meg az anyjához, de azok már nem voltak sehol. Menniük kellett, mert úgy szólt a rendelet; nagypapa a házukban idegeneket talált. Aztán valahogy nagy nehezen megvetette a lábát a városban, de később elvették a boltját, Sáriról évekig nem kapott hírt, aztán mikor jött a levél, csak sírt fölötte, mint egy kisgyerek, látom, mintha ott lettem volna, pedig akkor még meg sem születtem. Úgy látszik, a gének, iskolák és csillagzatok együttvéve sem számítanak annyit, mint hogy az ember mikor, hová születik… Nagypapának mennyivel szebb élete lehetett volna, ha megkapja azt, amit mi megkaptunk most, a tagsággal, érdemtelenül. Ha nem mardossa a szívét az, amit Sári ír: “koszos magyarnak mondanak, kinéznek mindenhonnan”, ha nem kell attól rettegnie, hogy a levelezését lefogják és eljárást indítanak ellene, mert kémnek tartják… ha az anyanyelvén beszélhet hozzánk, nem kell attól félnie, hogy emiatt hátrány ér majd minket… ha a Sári csomagjai sértetlenül eljutnak hozzá, ha kiutazhat hozzá, mikor végre összegyűjtött elég pénzt, ha nyithat egy boltot valahol a közelében, és együtt marad a család…. Ha esténként, mikor kiáll az ajtóba, nem eszi a fájdalom: “Nincs nekem senkim sem.” Sári első levele után tizenöt év telt el, mire újra találkoztak. Addigra mi is megszülettünk: anyud meg én és Sári gyerekei is; de először nem tudtunk egymással mit kezdeni, idegenek voltunk egymás szemében. Ha lett volna jog, ami él és érvényes mindenkire, amibe kapaszkodhat; ha van, akinek panaszt tehet. Egyáltalán, ha nincs a háború… ha Magyarország egyfelé megy a szomszédaival és nem szembe velük, akkor nagyapa egész ember marad. Akkor dédapádnak és dédanyádnak sem kellett volna olyasmit elviselnie, amit nem érdemelt meg egyetlen ember sem a világon. Élhettek volna mindanniyan békében, tisztességben—ha nem darabolódik fel körülöttük a világ. Ági és én az asztalnál ülve hallgattuk őt. Magunk alá húztuk a lábunkat, mert kihűlt a padló. Kakaót ittunk, nem szólt egyikünk sem; a csöndben ott gyűrűzött Joli hangja, és úszott a májusi virágillat a középen álló váza körül. Körben a szobákon sötétség ült, csak a lámpa fénye borított be minket felülről, mint egy kupola. Joli háta mögött halványan ki lehetett venni a lépcső vonalait, ahonnan Ági leosont közénk, mikor hiába várt a tálcával a lépcső tetején. Az üvegszekrény visszaverte a függöny libbenéseit. A konyhaablak sötétjén át kibámultam az utcára. Képzeletemben szürkülni kezdett a sötétség, mígnem a lemenő nap sárga fénye színezte át a képet. Nagypapáék udvarán voltam, cicák és tyúkok meg a loncsos, meleg szemű kutya árnyai surrantak el a szemem előtt. Nagypapa összefont kézzel ülne a székében, és én elsimítanám puha fehér haját a homlokából. Nagymama a kezébe gyűjtené a vacsora morzsáit az asztalról, az udvarra ballagna az almahéjjal és elmosná a
7
tejes lábost. Én bezárnám az ablakot, mert hiába a nappal ragyogó tavasz, május első estéje még hűvös fátyollal borítaná be a hegyoldalt. Felcsavarnám a rádiót, nagypapa mellé kucorodnék, a kezembe venném a kezét és nézném, ahogy a szemét elfutja a könny. —Így van jól —mondaná nagypapa. —Legalább az unokámnak megadatott.
8
