Kolosi Tamás Róbert Péter: A rendszerváltás társadalmi hatásai

Kolosi Tamás–Róbert Péter: A rendszerváltás társadalmi hatásai (elektronikus verzió, készült 2006-ban)

A tanulmány eredetileg nyomtatásban megjelent: Kolosi Tamás–Róbert Péter (1992): „A rendszerváltás társadalmi hatásai” in: Társadalmi riport 1992, Andorka Rudolf, Kolosi Tamás, Vukovich György (szerk.). Budapest: TÁRKI,. Pp. 37–74.

Kolosi Tamás – Róbert Péter: A rendszerváltás társadalmi hatásai

A RENDSZERVÁLTÁS TÁRSADALMI HATÁSAI BEVEZETÉS Az elmúlt két esztendőben politikai rendszerváltás zajlott le Magyarországon. Az egypárti politikai rendszert egy demokratikus többpárti parlamenti rendszer váltotta fel, létrejöttek a demokratikus politizálás intézményei és jogi keretei. Ugyanakkor a szakértők és a közvélemény megegyezik abban, hogy a társadalmi és gazdasági rendszerváltás lényegesen lassúbb volt a politikai rendszerváltásnál. A többi volt szocialista országgal összehasonlítva azt tapasztaljuk, hogy míg a balkáni országokban és a Szovjetunióban a rendszerváltás egészében is lényegesen kevésbé valósult meg, mint Magyarországon, addig azokban az országokban, ahol a politikai rendszerváltás már bekövetkezett, valóban radikálisabb változások zajlottak le a gazdasági és társadalmi szférában is, mint nálunk. Speciális helyzete volt az NDK-nak, hiszen itt a német egység létrejöttén keresztül a szó szoros értelmében sokkolták a volt NDK társadalmát. Tudatosan választott sokkterápia jellemzi a lengyel változásokat is. A szakértők véleménye megoszlik ezekről a sokkszerű változásokról. Lehetséges, hogy az átmenet időszakát – különösen a nyugatnémet tőkére támaszkodva a volt NDKban, de a jelentős nyugati segélyek és adósságelengedés segítéségével esetleg Lengyelországban is – a sokkterápia lerövidíteni képes, jelenleg azonban a rendszerváltásnak ez a módja a hazainál lényegesen nagyon szociális konfliktusokat és feszültségeket, igen széleskörű létbizonytalanságokat eredményez. Csehszlovákiában ugyan a rendszerváltás stratégiája sokkal több rokon vonást mutat az itthon alkalmazottal, azonban a kiinduló bázis elmaradottságából adódóan a népesség többsége a változásokat még akkor is sokkal pozitívabban éli meg, mint a magyar közvélemény, ha a folyamatok lényegesen kevésbé előrehaladottak is, mint nálunk. Mindezek alapján nem meglepő, hogy a hazai közvélemény elégedetlen a rendszerváltás ütemével, hogy – a Gallup felmérése szerint – a magyarok néznek egész Európában legpesszimistábban a jövő elé, hogy – a Szonda-Ipsos vizsgálata alapján – a lakosság 80 százaléka úgy érzi, hogy anyagi helyzete rosszabb, mint egy évvel ezelőtt volt, s csak öt százalék számolt be javulásról, 37


hogy az általános meggyőződés, az elmúlt időszakban rendkívüli mértékben felgyorsult a népesség elszegényedése. A sok okból táplálkozó érzületeket azonban jó lenne a ténylegesen lezajlott folyamatokkal szembesíteni. Ez az igény munkált bennünk akkor, amikor 1991 májusában a TÁRKI adatfelvételi sorozata keretében egy olyan vizsgálathoz fogtunk, amelyben arra kerestük a választ, hogy miként változott a népesség társadalmi helyzete a rendszerváltás folyamatában.1 Elképzelésünk az volt, hogy olyan népesség foglalkozási és jövedelmi helyzetét vizsgáljuk, amely népesség korábbi helyzetéről is rendelkezünk információkkal. Kiválasztottuk tehát a TÁRKI egy, 1989. májusi vizsgálatát, s az abban megkérdezettekhez mentünk vissza két esztendővel később újabb kérdőívünkkel. Ennek következtében nemcsak a népesség egészében bekövetkezett változásokról, hanem az egyes személyek és családok életében bekövetkezett változásokról is adatokhoz jutottunk, mégpedig a politikai rendszerváltás mérföldkövének tekintett parlamenti választások előtt egy évvel és azok után egy esztendővel behatárolt idősávról.2 1

A kérdőíves adatfelvételre a TS-3-1 program anyagi támogatásával 1991. április 15. és május 6. között került sor a felnőtt népesség 1000 fős mintáján. A kutatás adatfájlja és dokumentumai TÁRKI – E felvétel címen találhatók meg a TÁRKI-ban. A minta egy 1989. évi adatfelvételre, a TÁRKI – B vizsgálatára alapozódott, amelynek kérdezése 1989. április 5. és május 2. között zajlott.

2

Kiinduló elképzelésünk az volt, hogy 1000 fő ismételt megkeresését végezzük el. 715 fő esetében sikeres volt a felkérés, 285 személyt azonban nem értünk el. Közülük húszan meghaltak, tizenkilencen válaszképtelenné váltak, negyvenheten elköltöztek a korábbi címről, ötvenhatan megtagadták a választ és 127 fő technikailag nem volt elérhető a kutatás idején. Ezt a 285 személyt a korábbi vizsgálat egy másik 1000 fős mintaszeletéből pótoltuk úgy, hogy főbb demográfiai ismérveiben megegyezzen a kiesett mintarésznek. Mindezek következtében egy olyan 1000 fős mintát kaptunk, amely a településtípus, a nem és az életkori csoport együttes eloszlásában jól illeszkedik a teljes felnőtt népesség hasonló adataihoz. Az 1989-es és az 1991-es vizsgálat adatainak összemásolása során 21 fő esetében nem volt lehetséges az egyértelmű megfeleltetés, s így a végső minta 979 személy adatait tartalmazza. Ez a minta a 20 év feletti felnőtt lakosságot reprezentálja (az alsó korhatár 1989-ben 18 év volt, de a vizsgálat jellegéből adódóan 18– 19 évesek nem kerülhettek be az 1991. évi felvétel mintájába). Jóllehet a minta jól illeszkedik az országos adatokhoz, néhány sajátosságra azonban mégis fel kell hívjuk a figyelmet. Egyfelől a hasonló típusú kutatásoknál általános tapasztalat, hogy a legmagasabb jövedelmi csoportba tartozók alulreprezentáltak a mintában (itt a legnagyobb a válaszmegtagadás), s a minta készítés jellegéből következik, hogy a hajléktalanok egyáltalán nem szerepelnek a kérdezettek között. A panel kérdezésből adódik, hogy az elmúlt két évben lakóhelyet változtatókat, azokat, akik valamilyen okból (katonák, börtönben, kórházban vannak, stb.) nem lehetett elérni, a második adatfelvételben nem tudtuk megkérdezni, s a mintából csak kihalni lehetett, abba bekerülni nem. Mindezek azonban az elemzés során kapott eredmények érvényességét – feltételezésünk szerint – jelentősen nem befolyásolják. Óvatosnak kell lennünk a legszegényebbeket és leggazdagabbakat érintő kijelentéseinknél, s el kell fogadjuk azt a feltételezést, hogy a lakóhelyileg mobil és immobil népességet lényegében egyformán érintették a rendszerváltás elemzett sajátosságai.

38


VÁLLALKOZÁS ÉS MOBILITÁS A magyarországi gazdasági és társadalmi átalakulás összetett folyamatában ma mindenki számára nyilvánvaló, hogy egyesek (már rövidtávon) jól járnak, míg mások (legalább is rövid távon) rosszul járnak. Vannak és lesznek (átmeneti?) nyertesek és (átmeneti?) vesztesek. Az emberek egy része bénultan és tehetetlenül figyel, sodródik az eseményekkel, mások több-kevesebb koncepcióval és ötlettel megkísérlik befolyásolni azokat. Ez utóbbiak egy részénél ez a kísérlet sikeres is lehet. A szociológus szakszóval intraregenerációs mobilitásról, ennek szükségességéről illetve képességéről beszél, az utca embere csak azt érzi, hogy „mozdulni kéne”. A TÁRKI már 1988-ban feltette azt a kérdést, hogy „Szívesen lenne-e vállalkozó?” Akkor minden negyedik válaszoló felelt igennel.3 Két évvel később, 1990-ben már 44 százalék volt az igenek aránya. Azt is tudjuk, inkább a fiatalok, inkább a férfiak és inkább a képzettebbek: a szellemi dolgozók közül a diplomások, fizikai dolgozók közül a szakmunkások tűntek vállalkozóbb szelleműnek. 1988-ban és 1990-ben is a megkérdezett mintegy 1000 fő közül a férfiak 32%-a és a nőknek csupán 15%-a válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy lenne-e vállalkozó. Jól elkülöníthetők a vállalkozni akarók és nem akarók életkor szerint is. A 18 és 30 év közötti megkérdezettek 39%, ugyanakkor a 60 év felettiek csupán 9%, de az 50 és 60 év közöttiek közül is összesen 13% kívánt vállalkozó lenni. Általában leszögezhetjük, hogy a magasabb iskolai végzettségűek vállalkozási kedve nagyobb, mint a kevésbé kvalifikáltaké. Ezt a megállapítást a foglalkozási csoportok vizsgálata is megerősíti. A fizikai dolgozó rétegek közül a legszívesebben a szakmunkások vállalkoznának és a legkevésbé szívesen a betanított munkások (9%). A szellemi foglalkozásúak közül szintén a kevésbé kvalifikáltak azok, akik nem akarnak vállalkozni (érettségivel nem rendelkező ún. ”rutin-szellemiek” – nek csupán 15%-a vállalkozna). Az is kitetszik adatainkból, hogy a vállalkozni akarók inkább a nagyobb jövedelműek közül kerülnek ki: míg az 1988-ban 4000 Ft-ot vagy annál kevesebbet keresők között 10% szeretne vállalkozni, addig ez az arány, a 15 000 Ft-nál többet keresők között meghaladja az 50%-ot.

3

Figyelemre méltó, hogy ugyanennél a vizsgálatnál azt is megkérdeztük, hogy milyen mértékű változásokra van szükség a különböző területeken, és míg a megkérdezettek 76%-a igényelt „gyökeres változásokat” a gazdaságban, addig a politikában csak 39% tartotta „nagyon fontosnak” a változásokat és a szociálpolitikában is csupán 45%-uk.

39


A vállalkozni szándékozók legnagyobb része (42%) valamilyen kisipari vagy kiskereskedelmi szolgáltatásban fogna, 23%-uk kíván kisipari tevékenységet, 17% foglalkozna állattenyésztéssel, növénytermesztéssel vagy egyéb mezőgazdasági tevékenységgel, és 7% az, aki a szellemi szolgáltató szférában (pl. tervező irodát nyitna vagy valamilyen magán oktatási vállalkozásban gondolkodik) vállalkozna. Akik nem akarnak vállalkozni, elsősorban személyes okokra hivatkoznak: a legtöbbjük alkati (nem nekem való; 17%), adottságbeli (kor, betegség vagy tők hiánya; 20%) hiányossággal indokolja álláspontját. 12% szerint nagy a kockázat és csak 7% szerint volt az idő tájt nem megfelelő a gazdasági-politikai környezet. Csupán 1% hivatkozott korábbi rossz tapasztalatokra. Az 1990-es ismételt kérdezésnél közel duplájára nőtt a vállalkozni szándékozók aránya, ugyanakkor összetételükben lényeges változás nem következett be. Az 1988-ban nemmel válaszolók 33%-a mondott most igent, és a korábban vállalkozni szándékozóknak 1990-ben 22%-a gondolta meg magát, ugyanakkor az 1988-ban még bizonytalanoknak is több mint a fele (54%) már 1990-ben úgy nyilatkozott, hogy vállalkozni szeretne. Ugyanakkor bizonyos mértékig becsülhető a „vállalkozók” tényleges száma is. A nyolcvanas évtizedben saját vizsgálatainkból 1982-től rendelkezünk az önálló foglalkozásúakra vonatkozó adatokkal. Úgy tűnik, hogy 1986 után mérséklődik arányuk növekedése, majd 1990 után újabb lendületet kap. Az alábbi adatok között nem szerepelnek a magánszektor alkalmazottai, csak maguk a vállalkozók. (1. ábra)

40


1.sz. ábra Az önállóak arányának változása az aktív népességen belül (1982 – 1991)

1. .sz. táblázat AZ ÖNÁLLÓAK ARÁNYA AZ AKTÍV NÉPESSÉG SZÁZALÉKÁBAN 1982 Összes önálló

2,8

1986 4,0

1988 4,4

1989 4,5

1990 6,0

1991 6,3

A TÁRKI legfrissebb vizsgálatában, 1991 tavaszán, már nem az „álmokról”, hanem a valóságról kérdeztünk. „Manapság egyre többen dolgoznak nem állami vállaltoknál. Próbálkozott-e Ön, vagy a családból valaki a következők közül valamivel?” – szólt a kérdés, amit egy felsorolás követett. Ennek alapján az adataink a következőket mutatják (itt tehát az arány nem az egyénekre vonatkozik, hanem arra, hogy a családon belül van-e vállalkozó): 41


2. sz. táblázat AZ EGYÉNI VÁLLALKOZÓK VÁLLALKOZÁSI FORMA SZERINT 1991BEN Arány a mintában (1000 fő)% Egyéni termelő vállalkozás Egyéni szolgáltató vállalkozás Társ/csendestárs vállalkozásban Alapító/tag kft-ben Alapító/tag pjt-ben Tag művészeti alkotóközösségben Alapító/tag betéti társaságban

6,6 5,9 1,4 5,5 0,2 0,3 –

E vállalkozók nyilvánvalóan egy kisebbséget jelentenek a mai magyar társadalomban. Legtöbbjük csak egyvalamivel próbálkozik, néhányan többféle dologgal is. Összességében 16,9 százaléka a megkérdezetteknek vagy családjuknak (szűken vett család, házastárs, velük egy háztartásban élő gyerek) próbálkozott valamivel. Kik ezek a vállalkozók? – következik a nyilvánvaló kérdés (2. – 5. ábra). Első megközelítésben erre a szociológiai-demográfiai elemzések szokásos eszközeivel kerestük a választ, azt vizsgálva, férfiak vagy nők, idősek vagy fiatalok, milyen foglalkozásúak és milyen képzettségűek a vállalkozók. Mivel az egyes vállalkozási módokban külön-külön próbálkozók száma 2 és 66 között változik, s ez nagyon alacsony elemszám lenne, az összes vállalkozóra vonatkozóan közlünk adatokat. Megállapítható, hogy a férfiak és a fiatalabbak próbálkoztak inkább a vállalkozás valamely formájával. Az életkori csoportokat tekintve egyenletesen csökken a vállalkozók aránya, ahogy a fiatalabbaktól az idősebbek felé tartunk. Az iskolai végzettség szempontjából, a képzetlenek, a legfeljebb 8 osztályt végzettek az átlag alatti mértékben vállalkoztak. A szakmunkások enyhén felülreprezentáltak, s az átlag feletti mértékben vállalkoztak az érettségizettek és a diplomások is. A foglalkozást tekintve kiugró mértékben vállalkoztak az önálló foglalkozásúak, ami persze evidencia, hiszen közülük sokan éppen ezáltal lettek önállóvá. Átlag alatt vállalkoztak a fizikai munkások, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez főleg betanított segédmunkásokra áll fenn, a szakmunkások közül valamivel többen próbálkoztak, amit ez az iskolázottság 42


esetében látható volt. Enyhén felülreprezentáltak az értelmiségiek, valamivel jobban a vezetők. Az adatok mintha megerősítenék azt az általános vélekedést, hogy az új gazdálkodási formák a gazdasági elit, a menedzserek számára jelentenek jó terepet.

2. sz. ábra Az össznépesség és a vállalkozók aránya nemenként

43


3. sz. ábra Az össznépesség és a vállalkozók aránya korcsoportonként

4. sz. ábra Az össznépesség és a vállalkozók aránya foglalkozási csoportok szerint

44


5. sz. ábra Az össznépesség és a vállalkozók aránya települési típusonként

Tavaszi adatfelvételünk lehetővé tette annak összehasonlítását, mi volt a megkérdezettek foglalkozása 2 évvel korábban, 1989-ben. A foglalkozási mobilitásnak 4 típusát különböztettük meg: felfelé mobilitás, ha valaki fizikai dolgozóból felső- vagy középvezetővé, vagy értelmiségivé vált (a minta 4%-a), lefelé mobilitás, ha valaki szellemi foglalkozásúból fizikai dolgozó lett (minta 2%-a), önállóvá válás (szintén 2%), s végül az immobilitás, ahová beletartoznak az olyan esetek is, ha valaki a fizikai vagy szellemi foglalkozásokon belül volt mobil (92%). A mobilitás ebben a 2 éves időtávlatban hasonló képet mutat, mint maga a vállalkozás (6 – 9. ábra). Nagyobb a mobilitás a férfiak esetében és a fiatalabbak esetében. Az iskolai végzettség szerint tekintve a felfelé mobilitás – értelemszerűen – főleg azokra jellemző, akik érettségizettek vagy diplomások, az önállóvá válás viszont a szakmunkások mobilitási útja volt. Jól látható, hogy a mobilitás és a vállalkozás egymással összefüggő események voltak a megkérdezettek életében. Aki próbálkozott valamiféle vállalkozással, az inkább volt mobil is (10. ábra). Az önállóvá válók csoportja természetesen a vállalkozók közül kerül ki. 45


6. sz. ábra Foglalkozási mobilitás (1989 – 1991) nemenként

7. sz. ábra Foglalkozási mobilitás (1989 – 1991) korcsoportonként

46


8. sz. ábra Foglalkozási mobilitás (1989 – 1991) legmagasabb iskolai végzettség szerint

9. sz. ábra Foglalkozási mobilitás (1989 – 1991) település típusonként

47


10. sz. ábra Foglalkozási mobilitás (1989 – 1991) vállalkozókra és nem vállalkozókra

Vizsgálódásunk harmadik metszete, a vállalkozás és foglalkozási mobilitás után, a munkahely jellegére vonatkozott. A megkérdezettektől arra vártunk választ, hogy milyen jellegű munkahelyen dolgoztak 1989 tavaszán és 2 évvel később, az idén tavasszal. Tekintsük át a válaszok megoszlását: 3. sz. táblázat A MUNKAHELY JELLEGE 1989-BEN ÉS 1991-BEN Munkahely jellege Állami intézmény, költségvetési szerv Hagyományos állami vállalat, ÁG Hagyományos szövetkezet (tsz, ktsz, áfesz) Rt, vegyes vállalat, egyesülés Kisszövetkezet Kft, betéti társulás Egyéni vállalkozás (kisiparos, kisker.) Szerződéses üzem Egyéb

48

1989 (%) (csak aktív keresők)

1991 (%)

31,6

28,4

38,1

31,1

16,3 2,3 2,7 0,9

13,4 5,3 2,7 7,8

5,9 0,6 1,7

8,4 0,5 2,4


Az adatok azt mutatják, hogy a hagyományos munkáltatói szektor minden formájában (állami intézmény, költségvetési szerv, állami vállalat, hagyományos szakszövetkezet) mintegy 3 – 6 százalékponttal csökkent a foglalkoztatottak aránya. Ugyanakkor nőtt a másféle munkáltatóknál dolgozók részaránya. Ha összeadjuk a táblázat első három sorát, valamint ezzel az összeggel szembeállítjuk a többi sorból adódó összeget (tehát a fő „szektoriális”) különbségre koncentrálunk) 1989-re egy 86 – 14 százalékos, 1991-re pedig egy 73 – 27 százalékos arányt kapunk. Ez azt jelent, hogy a rendszerváltás két éve alatt a magángazdaságban foglalkoztatottak aránya megduplázódott, a válaszolók több mint 10%-a átlépett a hagyományos munkaadóktól a nem hagyományos, a vállalkozói munkáltatókhoz. A legnagyobb növekedés a kft-k esetében figyelhető meg, de jelentős változás mutatkozik a részvénytársaságok, vegyes vállalatok, egyesülések kategóriában is. (Itt persze nem tudjuk különválasztani a tényleges, egyéni mobilitást attól, hogy a munkáltató működési formája változott meg.) A társadalmi-demográfiai elemzéshez a munkahelyi mobilitásban három kategóriát különítettünk el, az immobilitást (a minta 87%-a), a mobilitást „szektoron belül”, (tehát pl. állami intézmény és vállalat között, illetve a nem hagyományos munkáltatók között, – a minta 3%-a) és a mobilitást „szektorok között” (tehát a hagyományos munkáltatótól a vállalkozói munkáltató felé, – a minta 10%-a, az ezzel ellentétes irányú mozgás néhány eset csupán a mintában) (11. – 15. ábra). A korábbiakkal összhangban itt ismét azt látjuk, hogy a férfiak és a fiatalabbak mobilabbak: 40 éves korig mindkét munkahelyi mobilitási típusban, 40 és 50 között már jobban a „szektorok között”. Ez utóbbi esetben van szó valószínűleg arról, hogy a munkáltató működési formája változott, s a korábbi vállalati igazgatóból lett mondjuk vegyes vállalati menedzser. Ezt támasztja alá az is, hogy az értelmiségiek és vezetők között nagyobb a szektorok közötti mobilitás. A fizikai dolgozók között viszont inkább a szektoron belüli mobilitás a jellemző. A fizikai dolgozók tehát talán inkább „váltanak”, amikor vállalkoznak, míg az értelmiségiek, s főleg a vezetők inkább munkáltatójukat alakítják át. A próbálkozás és vállalkozás egyébként mindenképpen összefügg, sokkal nagyobb a munkahelyi mobilitása azoknak, akik valamilyen vállalkozásba is kezdtek (16. ábra).

49


11. sz. ábra Munkahelyi mobilitás (1989 – 1991) az egyes mobilitás típusok nemenként

12. sz. ábra Munkahelyi mobilitás (1989 – 1991) az egyes mobilitás típusok korcsoportonként

50


13. sz. ábra Munkahelyi mobilitás (1989 – 1991) az egyes mobilitás típusok a legmagasabb iskolai végzettség szerint

14. sz. ábra Munkahelyi mobilitás (1989 – 1991) az egyes mobilitás típusok foglalkozástípusonként

51


15. sz. ábra Munkahelyi mobilitás (1989 – 1991) az egyes mobilitás típusok települési típusonként

16. sz. ábra Munkahelyi mobilitás (1989 – 1991) az egyes mobilitás típusok a vállalkozókra én nem vállalkozókra

52


Tanulmányunknak ennek a fejezetében arra a folyamatra helyeztük a hangsúlyt, hogy a gazdasági és társadalmi átalakulás közepette az emberek mekkora hányada keres önmaga számára alternatív foglalkozási és boldogulási megoldásokat, élve a gazdaságszerkezet és a tulajdonviszonyok (ma még kisebb mértékű) átalakulása kínálta lehetőségekkel. Érdemes ezen a ponton felidézni egy, két évvel ezelőtti TÁRKI vizsgálatot, amely nemzetközi összehasonlító céllal folyt, munkaorientáció témában. Itt a megkérdezetteknek „tanácsot kellett adniuk egy fiatalnak” hogy hová menjen dolgozni. Viszonylag magas arányban (40 százalék) azt „tanácsolták” a válaszolók, hogy ne alkalmazott, hanem maszek legyen, illetve, hogy az állami szféra helyett privát munkáltatóhoz menjen dolgozni. Utalhatunk ismét arra az adatra, hogy társadalmunkban 40 százalék „szívesen lenne” vállalkozó. Ez a nem elenyésző „kisebbség” persze főleg az „anyagiak szemüvegén” át látja vonzónak a vállalkozói, privát szférát. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az emberek pontosan érzékelik a gazdaság hagyományos szféráinak, a tradicionális állami munkáltatóknak a nehézségeit, s azt, hogy ezek a „válságágazatok”, legalább is rövidtávon, nagyon vonzó perspektívát nem tudnak kínálni alkalmazottainak. Ennek belátásától persze csak egy szűk kisebbség számára vezetett el az út odáig, hogy maguk is valamilyen vállalkozással próbálkozzanak. Egy statisztikai modellben összefoglalva az eddigiek tanulságait, megnéztük, hogy mi a valószínűsége annak, hogy valaki próbálkozott vállalkozással vagy sem. A becslési eljárásban a kérdezett nemét, korát és iskolázottságát vettük figyelembe, valamint a foglalkozási és munkahelyi mobilitásra vonatkozó változókat. A modell jól illeszkedik az adatokhoz, a becslési eljárás után a helyes besorolás aránya 83 százalék. 4.

sz. táblázat A VÁLLALKOZÁSBA KEZDÉS MATEMATIKAI MODELLJE

Változó NEME SZÜLETÉSI ÉV ISKOLA MOBIL: ÖNÁLLÓ MOBIL: FELFELÉ MOBIL: LEFELÉ MH: SZEKT.BELÜL MH:SZEKT.KÖZÖTT

Becslés 0,3188 0,0260 0,3070 1,2741 –0,2445 –0,2863 –0,0744 0, 4598

Szórás 0,1810 0,0065 0,0759 0,4390 0,3223 0,4021 0,3215 0,2247

Szignifikancia nem igen igen igen nem nem nem igen

Esélynövekedés 1,3755 1,0263 1,3594 3,5754 0,7831 0,7510 0,9283 1,5838

53


Ez az ábra azt mutatja, hogy hogyan növekszik a vállalkozás esélye (a tábla 4. oszlopa) bizonyos társadalmi tények figyelembe vételével. (Az 1-nél nagyobb számok növekvő, az 1-nél kisebb számok csökkenő esélyt jelentenek.). A demográfiai-szociológiai változók közül az életkornak és az iskolázottságnak van statisztikailag szignifikáns hatása (a tábla 3. oszlopa szerint) a vállalkozásra, a fiatalabb életkor, magasabb képzettség növelik a valószínűséget. A férfiak előnye itt statisztikailag nem szignifikáns, ami azt jelenti, hogy a férfi-nő különbség önállóan fontos magyarázó elem ebben a kérdésben, de a valóságos helyzetet jobban leíró többváltozós megközelítésben már nem játszik ilyen szerepet. A foglalkozási mobilitás esetében az önállóvá válás 3 és félszeres, a munkahelyi mobilitás esetében a szektorok közötti mozgás másfélszeres mértékben növeli a vállalkozás valószínűségét. Nem releváns tényező viszont a becslésben a felfelé vagy lefelé mobilitás, illetve a szektoron belüli munkahely változtatás (A tábla 2. oszlopa, a szórás nagyobb értéket mutat, mint az 1. oszlop, a becslés.) A társadalmunkban végbemenő gazdasági illetve tulajdonosi változások közepette persze nem csak nyertesei és „nem nyertesei”, hanem kifejezetten kényszerű vesztesei is vannak a folyamatnak. Az ilyen vesztesek közé számíthatók a munkanélküliek, a munkanélküliségtől rettegők. Vizsgálatunkban nemcsak az 1989 – 1991 közötti „pozitív mobilitást” regisztráltuk, hanem az olyan „negatív mobilitásokat” is, mint hogy 2 év alatt ki volt munkanélküli. Erre a kérdésre az aktív keresők 6 százaléka válaszolt igenlően. A munkanélkülivé váltakról ugyan csak a legfrissebb van adat, és azokban is csak nagyon kevesen vannak, ugyanakkor rendelkezünk olyan közvetett eszközökkel, amelyek lehetővé teszik a veszélyeztetett csoportok meghatározását: pl. 1982 óta többször is szerepelt felméréseinkben a kérdés: fenyegette-e elbocsátás? (17. ábra)

54


17. sz. ábra Az elbocsátástól való félelem változása (1982 – 1991) az aktív népességen belül

5. sz. táblázat FENYEGETI-E ELBOCSÁTÁS VAGY MUNKANÉLKÜLISÉG? (AZ AKTÍV KERESŐK %-BAN)

Biztos nem Nem valószínű Előfordulhat

46 37 10

1982 elbocsátás

1986

1989 munkanélküliség

1991

69 24 7

44 39 17

nem

50

igen

47

Az elbocsátástól, a munkanélküliségtől való félelem tekintetében adataink szerint az 1989-es év tekinthető a (negatív) fordulat évének. 1982 és 1986 között még valamelyest csökkent is a félelem, 1989-re, három év alatt 10%-al növekedett, majd újabb két év alatt 1991-re 30 százalékponttal nőtt meg.

55


Úgy tűnik (vö. 18 – 21. ábra), hogy a férfiak és a nők között nincs különbség az elbocsátástól való félelem tekintetében. Az 1982-ben még 18-30 évesek féltek a legjobban a munkanélküliségtől (11%), de 1986-ban (6%) és 1989-ben (11%) ők voltak a legbizakodóbbak, az idei évre azonban ismét a veszélyeztetettebbek között érzik magukat (51%). Ha lehet, még hullámzóbb az 51 – 60 évesek helyzete: a vizsgált négy időpontban felváltva voltak, hol a legbizakodóbbak, hol a legpesszimistábbak (1982: 9%; 1986: 10%; 1989: 17%; 1991: 39%). Érdekes módon 1991-ben az idősebb korosztályok (a 41 – 60 évesek: 42%) féltek kisebb mértékben a munkanélküliségtől és a fiatalabb aktív dolgozók (18 – 40 évesek: 52%) sokkal jobban, holott ők (korábbi fejezetek alapján is) a dinamikusabb csoportok. Adataink tanúsága szerint az iskolai végzett alapján 1982-től 1989-ig minimális különbségeket lehetett felfedezni az elbocsátástól való félelemben, legfeljebb a felsőfokú végzettségűek szakadtak kicsit le. 1991-re azonban már minél iskolázottabb valaki, annál kevésbé fél az elbocsátástól. A foglalkozási csoportokat tekintve a vezetők félnek a legkevésbé a munkanélküliségtől, ugyanakkor 1982 után a fizikai dolgozók és a szellemi beosztottak szinte azonos arányban félnek az elbocsátástól. A települési típusok szerinti bontás a többi dimenzióhoz hasonlóan a legnagyobb különbségeket 1991-ben mutatja: a nagyobb települések lakossága kevésbé érzi magát veszélyeztetve, mint a kisebbeké. 18. sz. ábra Az elbocsátástól való félelem változása (1982 – 1991) iskolai végzettség szerint

56


19. sz. ábra Az elbocsátástól való félelem változása (1982 – 1991) korcsoportonként

20. sz. ábra Az elbocsátástól való félelem változása (1982 – 1991) foglalkozási csoportonként

57


21. sz. ábra Az elbocsátástól való félelem változása (1982 – 1991) településtípusonként

Azoktól, akik fenyegetve érezték magukat 1991-ben azt is megkérdeztük, „miért lehet munkanélküli”. Több választ is lehetett adni. A legtöbben az első és második helyen is az elbocsátást nevezték meg (először 31%, másodszor 39%), a második helyen a vállalat megszűnése szerepelt (az első választás esetében 29%, a másodiknál 12%), a harmadik legfontosabb indok pedig a cég átalakulása volt (15%, majd 8%). 1989-ben a megkérdezetteknek csupán 16%-a gondolt úgy, hogy könnyen el tudna helyezkedni, míg hét évvel korábban 45%-nak volt az a véleménye, hogy azonnal el tudna helyezkedni és további 29% is két hónapon belül állást remélt találni. A válaszokból az is kitűnik, hogy a lakosság a megoldást egyre inkább a kormánytól várja. 1989-ben 52% állította, hogy a kormánynak kell biztosítani mindenki számára a munkalehetőséget. 1991-re ez az arány 74 %-ra emelkedett. Tehát míg a rendszerváltást közvetlenül megelőzően a népesség közel ötven százaléka egy liberális munkaerőpolitika híve volt, addig az elmúlt két éve tapasztalatai ezt a tábort felére apasztották, s jelentősen megnőtt az államilag garantált teljes foglalkoztatottság iránti „nosztalgia”. A munkanélküliség veszélyének egyre növekvő érzete mellett az 1991es adatfelvétel során megkérdezetteknek a 4%-a mondta azt, hogy az utóbbi két évben munkanélküli volt, ugyanakkor a napokban közzétett statisztika szerint az év első felében az aktuálisan munka nélkül lévők aránya is megközelíti a 4%-ot, 58


ami az év hátralévő hónapjaiban a 6%-ot is elérheti. Nem annyira a mértéke, mint inkább a növekedés üteme az, ami figyelemre méltó. Összefoglalóan azt látjuk, hogy a rendszerváltás hatására a leglényegesebb változás a gazdaságban a vállalati szerkezetekkel kapcsolatban zajlott le. Ez nem csak a gazdasági egységek számának igen jelentős növekedésében fejeződik ki, hanem ezzel párhuzamosan jelentősen megnőtt a magángazdaságban foglalkoztatottak aránya is. Napjainkban már az aktív keresők közel harminc százaléka a szélesen értelmezett magánszférában dolgozik4. A rendszerváltással párhuzamosan jelentősen megnőtt a vállalkozókedv is. Elvileg a népesség fele hajlandó lenne valamilyen formában vállalkozni. Ezért amennyiben a gazdaságpolitika a jelenleginél jobban ösztönözné az új vállalkozások indítását és a gazdasági kényszerek fokozódó mértékben bizonytalanítják el a korábbi biztos munkahelyeket, akkor feltehetőleg ez a dinamika az elkövetkezendő néhány évben még fennmaradhat. Figyelmeztető jel azonban, hogy a korábbi biztos munkahelyek bizonytalanná válásával jelentősen megnőtt az államilag garantált teljes foglalkoztatottság iránti nosztalgia. Úgy tűnik, hogy a rendszerváltás nem indított el semmilyen irányban lényeges vertikális foglalkozási mobilitási folyamatokat, a lefelé és felfelé mobilok arány és száma lényegesen nem haladja meg a nálunk vagy máshol „békeidőben” tapasztalható arányokat. Ebben feltehetőleg az játszik meghatározó szerepet, hogy az elmúlt 25-30 évben nálunk különböző hullámokban jelentős „káder – mozgások” zajlottak le (1965 után, majd a hatvanas évek közepén, a hetvenes évek végén és végül a nyolcvanas évek közepétől kezdődően), s ezek során a pártelvű kontraszelekciót fokozatosan egy szakmai szelekció váltotta fel.

4

1982-ben a Rétegződés modell vizsgálat adatai szerint (ld.: Kolosi Tamás: Tagolt társadalom, Gondolat kiadó, Budapest, 1987) a népesség háromnegyede vett részt a szélesen értelmezett második gazdaságban, tehát dolgozott az állami szektoron kívül is. Ebből mintegy huszonöt százalék csak önellátó mezőgazdasági kistermelést folytatott, 3 – 4 százalék volt önálló, és a keresők mintegy fele, főállású munkája mellett más pénzkereseti forrással is rendelkezett. Jóllehet a mostani vizsgálatban erre nem kérdeztünk rá, de joggal feltételezzük, hogy az önellátó mezőgazdasági kistermelést folytatók aránya nem változott. Ugyanakkor a mostani adatok azt mutatják, hogy a keresők valamivel több mint egynegyede rendelkezik a főállású munkán kívül egyéb pénzkereseti forrással. A korábbi, „második gazdaságok” másik fele pedig főállásban lépett át a magángazdaságba., egy részük vállalkozóként, másik részük pedig munkavállalóként.

59


Ugyanakkor a munkanélküliség jelenleg még korántsem elviselhetetlen mértékű, növekedésének dinamikája azonban figyelmeztető. (Ebben a tekintetben a rendszerváltás nálunk lényegesen békésebb és kiegyensúlyozottabb, mint a sokkterápiát választó volt szocialista országokban.) A foglalkozási szerkezet szempontjából eddig a rendszerváltás Magyarországon igen pozitív eredményeket hozott. Lényegesen többen voltak a változásnak a nyertesei, mint a vesztesei. A hierarchikus mozgásokban a nyertesek és vesztesek száma egyaránt kicsi és nagyjából kiegyenlíti egymást. A munkanélküliség réme sokakat fenyeget, de eddig csak keveseket ért el. A fő nyertesek azok – s ilyenek viszonylag sokan vannak –, akik a rendszerváltás kapcsán a vállalkozói szféra felé tudtak és mertek elmozdulni.

A JÖVEDELMEK A reáljövedelmek a vizsgált két évben változatlanok maradtak5. Az 1991. évi havi nettó jövedelmek átlagosan 1,68-szor magasabbak a két évvel korábbinál. Amennyiben azonban személyenként vizsgáljuk meg a jövedelmek emelkedését, akkor egy személynél átlagosan 1,78-szor magasabb nominálkereseteket tapasztalunk 1991-ben. Ugyanakkor a vizsgált időszak egészére az infláció 74 százalékra becsülhető, tehát lényegében a nomináljövedelmek emelkedése megfelelt az infláció kompenzálásának.

5

Vizsgálatunkban nem volt mód a jövedelmi helyzet részletes vizsgálatára. Ugyanakkor a korábbi szociológiai kutatások bizonyították, hogy a jövedelemeloszlást igen jól közelíthetjük viszonylag egyszerűbb kérdezési móddal is. Kutatásunkban egyfelől rákérdeztünk az előző havi nettó főállású jövedelemre, másfelől kérdeztük a leggyakrabban előforduló egyéb jövedelmeket is. Az adatok korrigálása céljából külön kérdeztük, hogy a megkérdezett adott-e adóbevallást előző évi jövedelmeiről, s ha igen, akkor mennyi volt az adóalapja, s az ebbe beszámításra nem kerülő jövedelme. Az ilyen típusú kérdezésnél általában 20-30 százalékkal alacsonyabb jövedelemértékeket kaptunk, mint a jövedelmek részletes kérdezése esetén, azonban az eloszlás lényegében ugyanaz marad mind a két típusú kérdezésnél. (Más kérdés, hogy megbízható becslések szerint semmifajta jövedelemfelvétel nem képes a jövedelmek mintegy 30 – 40 százalékát feltárni).

60


6. sz. táblázat A HAVI NETTÓ SZEMÉLYES ÁTLAGJÖVEDELMEK 1989-BEN ÉS 1991BEN (BECSLÉS)

Év

kérdőív adat

1989=1

becslés részletes kérdezéssel

eltitkolt jövedelmekkel

1989 1991

6 640 11 180

1 1,78 (1, 69)

8 000 – 8 600 13 400 – 13 600

12 000 – 12 600 17 400 – 17 600

Az átlagjövedelmek változatlanság mellett viszonylag jelentősen nőtt a jövedelmi egyenlőtlenség. A jövedelmek szórása 3 700-ról 8 900-ra emelkedett, amiben természetesen szerepet játszik a jövedelmek abszolút értékének az infláció hatására való emelkedése is. Ezért a jövedelemegyenlőtlenségek növekedését jobban is mutatatja az úgynevezett decilisek alapján való számolás. Ebben az esetben a népességet jövedelemtizedekre osztjuk, s azt vizsgáljuk meg, hogy a legmagasabb jövedelmű 10 százalék átlagjövedelme hányszorosa a legalacsonyabb jövedelmű 10 százalék átlagjövedelmének6. Ez a mutató az 1989. évi 5,03-ról 6,01-re emelkedett. (A mutató az 1982. évi Rétegződés modell vizsgálat szerint 5,1, a KSH ugyanerre az évre vonatkozó jövedelemfelvétele szerint 4,2, a KSH 1987. évi felvétele szerint 4,9. Az 1982-es KSH vizsgálatában a magas jövedelműek adatai erősen alábecsülve szerepelnek, így lényegében azt mondhatjuk, hogy a nyolcvanas években csak igen enyhe volt a jövedelemi egyenlőtlenségek növekedése, viszont az elmúlt két évben ez felgyorsult.) Lényegében hasonló tendenciákat figyelhetünk meg akkor is, ha a szélső jövedelmi csoportoktól eltekintve a második és a kilencedik decilis jövedelmét hasonlítjuk össze. Ez a mutató 1989-ben 2,53 és 1991-ben 3,04 volt (22. ábra). (A három jelzett korábbi vizsgálatban 2,7 – 2,2 – 2,4 – es adatokat kapunk.)

6

A szakirodalomban gyakorta azt számolják, hogy a legmagasabb jövedelmű decilis részesedése az összjövedelemből hányszorosa a legalacsonyabb decilis részesedésnek. Könnyen belátható, hogy a két számítás ugyanarra az eredményre vezet.

61


22. sz. ábra Hányszorosára nőtt a nettó személyes jövedelem két év alatt? (1989 évi jövedelmi decilisek szerint)

Nézzük meg azonban részletesebben a differenciálódás növekedését. Ha a decilis eloszlásokat összehasonlítjuk, akkor 1982 és 1989 között minimális változásokat tapasztalunk. 1989 óta azonban jelentősen megváltozott az eloszlásgörbe. A középső jövedelmi decilisektől kezdődően fokozatosan szétnyílik a két görbe míg az ötödik és hatodik decilisben másfélszeresére, addig a legfelső decilisben kétszeresére nőttek az átlagjövedelmek. A legalacsonyabb jövedelmű népességtizednél azonban még megfigyelhető a jövedelemátlagoknak az egész népességre jellemző 1,7-szeres növekedése, a második, harmadik és negyedik decilisben azonban még az átlagjövedelmek másfélszeresükre sem emelkedtek. Mindebből pedig az következik, hogy a differenciálódás úgy következett be, hogy a magasabb jövedelmi csoportok ma jobban meghaladják az átlagjövedelműeket, mint két évvel ezelőtt, viszont a legalacsonyabb jövedelemtizednek az átlagtól való elszakadása nem következett be, ezzel szemben a középrétegek és különösen az alsó középrétegek jövedelmi pozíciója romlott jelentősen. Tegyük ehhez hozzá, hogy stagnáló jövedelmi helyzet mellett ez egy – véleményünk szerint – viszonylag egészséges differenciálódás. Amennyiben ugyanis stagnálnak a jövedelmek, akkor a differenciálódás három módon következhet be. 62


a) A gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lesznek. b) A szélső jövedelmi csoportok pozíciója nem változik, viszont a középső helyzetűek élesebben válnak ketté c) A nálunk bekövetkezett módon, tehát a legrosszabb helyzetűek jövedelmi pozíciója nem romlik, és a felső jövedelmi kategóriák pozíciójavulása a középrétegek kárára következik be. Mivel Magyarországon korábban a legalsó jövedelmi tized már a fizikai létminimum szintjén élt, és a jövedelemelosztási rendszer felülről volt – teljesítmény-visszatartó hatással – korlátozott, ez utóbbi változat tűnik a legkívánatosabbnak. (Természetesen az ideális az lenne, ha a differenciálódás növekvő átlagjövedelmek mellett következne be.) Ez viszont azt eredményezi, hogy a romló életkörülmények viszonylag széles rétegekben terülnek szét. Amennyiben a változások az egyes személyekre vetítjük le, akkor a következő megoszlást kapjuk:

7. sz. táblázat AZ EGYES SZEMÉLYEK JÖVEDELMI VÁLTOZÁSA 1989 ÉS 1991 KÖZÖTT A változás típusa Nomináljövedelem csökkenése A reáljövedelem csökkenése A reáljövedelem stagnálása A reáljövedelem enyhe javulása A reáljövedelem erős javulása A reáljövedelem legalább megduplázódása

POZÍCIÓJÁNAK

a felnőtt népességen belüli arány 7,1 % 42,1 % 13,3 % 17,4 % 14,7 % 5,3 %

Azt látjuk tehát, hogy a felnőtt népesség felének egyértelműen romlott , s további 13 százalékának stagnált a reáljövedelme, miközben a stagnálást is jövedelemcsökkenésként élték meg az emberek. (A Szonda Ipsos adataival való összevetés arra utal, hogy a feltehetőleg enyhe – harminc százalékon belüli – javulást is erős inflációs időkben jövedelemcsökkenésként éli meg a lakosság.) Nézzük meg azonban egy kissé részletesebben, hogy a különböző társadalmi csoportok jövedelmi pozíciója miként változott meg a rendszerváltás két éve alatt. A férfiak jövedelememelkedése kissé meghaladja az átlagot, a nőké kissé elmarad attól. Életkor szerint a harminc és ötven év közöttiek 63


jövedelememelkedése a legnagyobb, őket követik a fiatalabbak és a hetven év felettiek, s az ötven és hetven év közöttiek jövedelmi pozíciója romlott a legerősebben. A magánvállalkozók, a férfi vezetők és a szakmunkások az infláció felett, a beosztott értelmiségiek az inflációnak megfelelően, a férfi segéd és betanított munkások, valamint a beosztott nem értelmiségi szellemiek és a női vezetők az infláció alatt és a nyugdíjasok – különösen a férfiak – az inflációtól messze elmaradva növelték nomináljövedelmüket.

8. sz. táblázat A NOMINÁLJÖVEDELEM EMELKEDÉSE 1989 – 1991 KÖZÖTT FOGLALKOZÁS ÉS NEMEK SZERINT Foglalkozás Egyéni vállalkozó Felső- és középvezető Alsó vezető Beosztott értelmiségi Egyéb szellemi Szakmunkás Betanított- és segédmunkás Inaktív Összesen

férfi 2,46 2,30 2,31 1,87 1,69 1,90 1,73 1,39 1,82

nő 2,21 1,46 2,01 1,77 1,71 1,94 1,95 1,64 1,76

Látjuk, hogy a döntő különbség az aktív keresők és a nyugdíjasok között van. Míg az aktív keresők 40 százalékának romlott, 14 százalékának stagnált és 46 százalékának javult a reáljövedelme, addig a nyugdíjasok 71 százalékának romlott, 11 százalékának stagnált és csak 18 százalékának javult a jövedelmi helyzete. (Az elmúlt két év alatt nyugdíjba menők esetében szinte ugyanaz a helyzet, mint az egész időszak alatt a nyugdíjasoknál, 72 százalékának romlott, 7 százalékának stagnált és 21 százalékának javult a helyzete. Tehát igaz ugyan, hogy az abszolút szintet tekintve a friss nyugdíjasok magasabb jövedelemmel rendelkeznek, mint a régi nyugdíjasok, de a saját helyzethez képesti romlás náluk is lényegében ugyanolyan mérvű.) Annak érzékeltetésére, hogy a vállalkozás illetve mobilitás mit jelent az érintettek számára anyagilag, összeállítottunk egy táblát az 1989 – 1991 közötti jövedelmek arányának alakulására vonatkozóan. 64


9. sz. táblázat HÁNYSZOROSA AZ 1991. JÖVEDELEM AZ 1989. ÉVINEK?

Nem próbálta Próbálkozott Immobil Önálló lett Felfelé mobil Lefelé mobil Immobil Szektoron belül Szektorok között Átlag

ÉVI

NETTÓ

SZEMÉLYES

Változás, mobilitás A jövedelem változásának átlaga, szórása Vállalkozás 1,70 1,01 2,17 1,89 Foglalkozási mobilitás 1,75 1,12 2,47 2,73 2,08 2,02 1,57 0,51 Munkahelyi mobilitás 1,72 1,16 1,84 0,75 2,32 1,73 1,78 1,23

A táblázatból látható, hogy az átlagos 1,8-szoros növekedéshez képest azoknál, akik próbálkoztak valamiféle vállalkozással, a növekedés több mint 2szeres. Több mint 2 és félszeres növekedést mutatnak az adatok azoknál, akik önállósultak, tehát az alkalmazotti pozícióból átléptek a privát szektorba. Kétszeres jövedelmi növekedés jellemzi a felfelé mobilakat is, tehát ők is a „nyertesek” közé tartoznak, de az ő anyagi előnyeik mértéke kisebb. A munkahelyi mobilitás terén azok jártak a legjobban, akik a szektorok között mozogtak, tehát az állami munkáltató helyett ma valamelyik új típusú, új tulajdoni keretek között működő munkaadónál dolgoznak. Ha eltekintünk attól a két százaléktól, akik az elmúlt két évben váltak aktív keresőkké, és egy sokváltozós regresszió analízis segítségével azt vizsgáljuk, hogy milyen szociális tényezők befolyásolták szignifikánsan az elmúlt két év jövedelemváltozásait, akkor azt tapasztaljuk, hogy az aktív keresők, a férfiak, a magánvállalkozásokban dolgozók, az elmúlt két év során vállalkozókká és vezetővé válók, a magasabb iskolai végzettségűek és azok tudták jelentősebben – az inflációt meghaladóan – növelni jövedelmüket, akik a főálláson kívül egyéb jövedelemforrással is rendelkeztek. Ha most már azt nézzük meg, hogy a jelenlegi jövedelmi decilisek átlagjövedelme hogyan alakult a vizsgált két időpontban, akkor természetesen azt tapasztaljuk, hogy akinek ma jobb a jövedelmi pozíciója, annak lényegesen 65


nagyobb növekedést sikerült elérnie (23. – 24. ábra). Viszont ha azt nézzük, hogy az 1989. évi jövedelmi decilisek átlagos jövedelme miként alakult az elmúlt két évben, akkor lényegesen kisebb különbségeket tapasztalunk, a legnagyobb relatív javulást éppen a korábbi legalacsonyabb jövedelműek tudták elérni, s lényegében az 1989. évi alsó ötven százaléknak a jelenlegi jövedelmi pozíciója független a két évvel ezelőtti jövedelmi helyzetétől. (Az 1989. évi alsó öt jövedelmi decilis 1991. évi átlagjövedelme lényegében azonos.) 23. sz. ábra Az egyes jövedelmi decilisek havi nettó átlagjövedelme 1989-ben és 1991-ben

66


24. sz. ábra Az átlagos nettó jövedelmek 1989-ben és 1991-ben jövedelmi decilisek szerint

Kik tudtak bekerülni a két időpontban a felső jövedelmi decilisbe? Míg 1989-ben a felső decilishez tartozók 9, addig napjainkban 38 százaléka dolgozik magángazdaságban (ugyanezen időszak alatt a magángazdaságban dolgozók aránya 14-ről 28 százalékra emelkedett). Foglalkozási főcsoportok szerint pedig a következő arányt kapjuk: 10. sz. táblázat FOGLALKOZÁSI FŐCSOPORTOK SZERINTI MEGOSZLÁS AZ AKTÍV KERESŐKÖN BELÜL ÉS A FELSŐ JÖVEDELMI DECILISBEN

foglalkozási csoport egyéni vállalkozó felső és középvezető szellemi dolgozó fizikai dolgozó

aktív 4 9 28 59

1989 felső keresők decilis 1 48 29 22

aktív 7 10 27 56

1991 felső keresők decilis 12 41 29 1

67


A személyes jövedelmek vonatkozásában tehát a leglényegesebb tendenciákként azt tapasztaljuk, hogy a) A reáljövedelmek átlagosan stagnáltak, viszont nőtt a jövedelmek differenciálódása a felső jövedelmi csoportok előnyére és a középrétegek – különösen az alsó középrétegek – hátrányára. b) Akik korábban a felső jövedelmi kategóriákba tartoztak, azok jobb eséllyel vannak ma is fent, viszont a legfelső jövedelmi decilis fele kicserélődött. Az innen kikerülők többsége ma is átlag feletti jövedelemmel rendelkezik, és az ide bekerülők többsége a korábbi átlag feletti jövedelmi csoportokból került ki. Tehát jövedelmi szempontból a felső régiókban egy jelentős átrendeződés zajlott le. c) Aki korábban az átlag alatti jövedelemmel rendelkezett, azok közül kevesen kerültek mára az átlag fölé, viszont a korábbi átlag alattiak között egy erőteljes nivellálódás figyelhető meg. d) A felnőtt népesség felének csökkent a jövedelme és a harminc százalék növekvő jövedelmű között öt százalék az, aki az elmúlt két évben több mint duplájára növelte reáljövedelmét. Erre jó esélyt az adott, ha valaki maga vált vállalkozóvá vagy legalább is munkavállalóként az állami és hagyományos szövetkezeti szférából a magángazdaságba ment át illetve a korábbi vezető pozícióját megőrizte vagy a rendszerváltás során vált vezetővé. e) Foglalkozási szempontból kicsik a rétegek közti különbségek, minden foglalkozási csoportban közel hasonló arányban vannak, akik javítottak és rontottak jövedelmi helyzetükön. Nem igazolhatók tehát azok a korábbi feltételezések, hogy jövedelmi szempontból a munkásság vagy az értelmiség lenne a rendszerváltás vesztese. Jelentősen romlott viszont a nyugdíjasok jövedelmi pozíciója, lett légyen szó régi vagy friss nyugdíjasokról, ők tudták legkevésbé kivédeni az inflációs hatásokat. A családok életkörülményeit azonban nem a személyes jövedelmek, hanem a háztartások jövedelme határozza meg erőteljesen. Milyen változások zajlottak le ebben a tekintetben? Kutatásunkban mindkét esetben a családi – háztartási jövedelmeket az előző évre kérdeztük, s így 1988-as és 1990-es helyzetet hasonlítunk össze.

68


11. sz. táblázat. A HÁZTARTÁSOK ÖSSZES ÉS EGY FŐRE JUTÓ NETTÓ JÖVEDELME

Év 1988

megfigyelt 15 232

becsült teljes 1988=1 5 065

1990

18 630

6 808

összes 23 762

egy főre összes 7 901

29 063

10 620

egy főre összes 1 1,44 (1,22)

egy főre 1 1,5 (1,43)

Amennyiben itt is háztartásonként nézzük meg a jövedelmek emelkedését, akkor a háztartások átlagában 1990-ben az összes háztartási jövedelem 1,44-szer, az egy főre jutó jövedelem pedig 1,5-ször magasabb, mint 1988-ban. Az erre a két évre jutó inflációs szorzó 1,5, tehát a háztartások egészében a jövedelememelkedés nem érte el az inflációs szintet, de az átlagos háztartásnál itt is a reáljövedelmek stagnálását figyelhetjük meg. Az összes és az egy főre jutó jövedelemben mutatkozó különbség abból adódik, hogy a vizsgált időszakban az átlagos háztartáslétszám 3-ról 2,8-ra csökkent. Ugyanakkor a háztartásbeli jövedelmek esetében nem tapasztaljuk az egyenlőtlenségek növekedését. 12. sz. táblázat A HÁZTARTÁSOK ÖSSZES ÉS EGY FŐRE JUTÓ JÖVEDELMÉNEK EGYENLŐTLENSÉGI MUTATÓI év 1988 1990

összes jövedelem 10:1. dec 9:2.dec. 7,6 3,2 7,0 3,4

egy főre jutó jövedelem 10:1. dec. 9:2. dec. 5,8 2,6 6,0 2,5

A két év közötti különbségek a statisztikai hibán belül vannak, tehát lényegében az egyenlőtlenségek változatlanságát feltételezzük. (Tegyük ehhez hozzá, hogy a KSH 1982. és 1987. közötti jövedelemfelvételéből is igen hasonló mutatókat kapunk, tehát a családi – háztartási jövedelmek egyenlőtlensége egy évtized alatt is lényegében változatlannak tekinthető.) Lényegében ugyanerre a 69


következtésre jutunk akkor is, ha a háztartási összes jövedelmek részletes decilis eloszlását nézzük meg. (25. ábra) 25. sz. ábra A háztartások átlagos nettó jövedelme 1988-ban és 1990-ben decilisek szerint

Igen figyelemre méltó képhez jutunk viszont akkor, ha a két időpont egyes deciliseinek bázisán nézzük meg azt, hogy az egyes decilisek jövedelme miként változott a két év alatt (26. ábra). A jelenlegi decilisek bázisán nézve, a mostani négy alsó decilis háztartási nomináljövedelme nem éri el a két évvel ezelőttit. Tehát a háztartási jövedelmek szerint a jelenlegi alsó negyven százalék az ötven százalékos két év alatti infláció ellenére ma kevesebb jövedelemből él, mint 1988-ban. A másik oldalon viszont, akik ma a felső tíz százalékba tartoznak, azok több mint kétszer akkora jövedelemből élnek, mint két éve, s további harminc százaléknál éri el a jövedelemnövekedés az inflációs rátát.

70


26. sz. ábra A háztartások átlagos nettó jövedelme 1988-ban és 1990-ben jövedelmi decilisek szerint

Az 1988. évi decilisek alapján számolva pedig egészen radikális az átrendeződés: az akkori legfelső decilisnél egy jelentős nomináljövedelem csökkenés figyelhető meg, s komoly növekedés az alsó jövedelemkategóriában volt. Nyilvánvaló, hogy a személyi jövedelmek alakulásánál tapasztaltak nem indokolnak ilyen radikális változásokat. A két vizsgálat között nőtt a személyes és a családi jövedelmek közötti kapcsolat (a személyes és a háztartási jövedelmek esetében 0,54-ről jelentősen 0,68-ra, a személyes és a háztartás egy főre jutó jövedelem között lényegesen enyhébben 0,56-ról 0,59-re), ami arra utal, hogy a háztartások keresői jövedelmi szempontból homogénebbekké váltak, s a gyerekszámnak a családi jövedelmi helyzetet befolyásoló szerepe csak enyhén csökkent. Ez a változás sem indokolja azt a radikális átrendeződést, amit a decilis eloszlásoknál megfigyelhetünk. A megkérdezetteknél csak 51 százaléka van jelenleg is ugyanabban vagy a szomszédis decilisben, ahol két évvel ezelőtt volt, 22 százalék lejjebb, 27 százalék feljebb került ebben a relatív jövedelmi mutatóban. A változásnak azonban csak kisebb részét magyarázza a megkérdezett és háztartásának a jövedelemváltozása, a változás nagyobb részét a család demográfiai szerkezetében bekövetkezett változások magyarázzák. Mindez azt mutatja, hogy a családok jövedelmi helyzetét a rendszerváltás időszakában is jobban befolyásolta az, ha egy gyermek született 71


vagy egy aktív keresővé vált, ha válás vagy egyéb ok következtében a család szerkezete alakult át, ha valaki nyugdíjba került vagy kihalt a családból, mintsem hogy a családtagok jövedelmi pozíciója miként változott. Ugyanez igaz a legszegényebb népességcsoportokra is. Kísérletet tettünk arra, hogy megnézzük a létminimum alatt élő népesség helyzetét is.7 Számításaink szerint 1988 és 1990 között jelentősen nőtt a létminimum alatt élők aránya.

13. sz. táblázat A LÉTMINIMUM ALATT ÉLŐ NÉPESSÉG ARÁNYA 1988-BAN ÉS 1990BEN (SZÁZALÉKBAN) létminimum 1988 alatt felett összesen

alatt 4 11 15

létminimum 1990 felett 5 80 85

összesen 9 91 100

Míg 1988-ban a felnőtt népesség 9 százaléka élt a létminimum alatt, addig ez az arány két év alatt 15 százalékra növekedett. A változás drámai jellegű, s összhangban van azzal a korábbi adatunkkal, hogy a népesség felének romlott a jövedelmi helyzet és a romlás különösen az alsó középosztály esetében volt jelentős. Tehát bekövetkezett az, hogy azoknak egy része, akik eddig kevéssel a létminimum felett éltek, most a létminimum alá kerültek. Ugyanakkor láttuk azt, hogy a legszegényebbeknek az átlagtól való leszakadása nem 7 Hangsúlyozzuk a most következő számítások becslés jellegét A különböző családtípusokra a KSH által kiszámolt létminimum értékeket rendeltük hozzá a megkérdezettek adataihoz. A jövedelembevallások már korábban említett sajátosságai következtében azonban csak átlagos szorzókkal tudtuk a családi jövedelmeket becsülni, s ezért adataink a létminimum alatt élő népességről nem tekinthetők pontosnak. Pontos adatot azonban csak részletes jövedelemfelvételekkel lehet produkálni. Mivel ilyenek Magyarországon csak ötévente készülnek, pontos adatunk a létminimum alatt élő népességről utoljára 1987-ből valók. A KSH legújabb kiadványa (Létminimum 1989 – 1991, KSH, Budapest, 1990. május) is csak annyit mer megkockáztatni, hogy a létminimum alatt élő népesség a nyolcvanas években mindig 10 százalék alatt maradt. Ehhez az adathoz jól illeszkednek a mi számításaink is, s ezért becsléseinket nagy valószínűséggel elfogadhatjuk.

72


növekedett. Tehát az állami szociálpolitika meg tudta akadályozni a legszegényebbek leszakadását, de nem volt képes a gazdasági válságból adódó terheket az alsó középosztálynál egyensúlyozni, és így ma lényegesen többen élnek a létminimum alatt, mint két évvel ezelőtt. (Ehhez kevéssel az is hozzájárult, hogy a létminimum értékek is jobban növekedtek, mint az átlagos inflációs ráta.) Ugyanakkor továbbra sem tűnnek megalapozottnak, s semmiféle adattal sem alátámaszthatók azok a sajtóban sokszor megjelenő nézetek, amelyek 30 – 40 százalékos létminimum alatti népességről beszélnek. Az aránynövekedésen túl azonban különösen figyelemreméltó az, hogy mindössze a felnőtt népesség 4 százaléka az, amelyik mindkét időpontban a létminimum alatt volt s nyolcvan százalék egyik időpontban sem került ilyen helyzetbe. A létminimum alatti népesség tehát gyorsan változik, csak egy kis népességcsoport az, amelyik tartósan ilyen periférikus helyzetben marad, s viszonylag jelentős azok száma, akik valamilyen kedvezőtlen esemény hatására kerülnek a veszélyeztetett zónából a létminimum alá, viszont viszonylag hamar ki tudnak kecmeregni innen.8 Összefoglalóan tehát azt tapasztaljuk, hogy a reáljövedelmek változatlansága mellett az utóbbi két esztendőben a keresetek és a személyi jövedelmek jelentősen differenciálódtak. Ez a differenciálódás elsősorban azzal volt kapcsolatos, hogy az egyes személyek miként tudtak alkalmazkodni az új feltételekhez, mennyiben tudtak bekapcsolódni a magángazdaság nyújtotta új lehetőségekbe. A Közép – Kelet – Európai régióban a rendszerváltás egy súlyos gazdasági válsággal kapcsolódott össze. Ennek a válságnak a hatására nem volt arra mód, hogy a növekedésből kompenzálják a rendszerváltás szükségszerű veszteseinek veszteségeit. Ezért anyagilag sokkal szélesebb a vesztesek köre, mint amekkorát a foglalkoztatási szerkezet változásai kapcsán tapasztalunk. Lényegében azt kell mondanunk, hogy anyagilag szinte mindazok vesztesek, akik nem tudtak élni a megnyíló új lehetőségekkel. Különösen jelentős a jövedelmi-helyzet romlása a nyugdíjasoknál és a frissen nyugdíjba menteknél. Nyilvánvaló azonban, hogy ők nem a rendszerváltás vesztesei, hiszen a nyugdíjak elértéktelenedése már hosszú idő óta ismert jelenség Magyarországon. Ugyanakkor a másik oldalon a népesség öt százaléka több mint duplájára tudta növelni a reáljövedelmét. Ezeknek többsége valóban a rendszerváltás következtében tudott lényegesen javítani anyagi helyzetén.

8

Az utóbbi időben nemzetközileg egyre jobban szaporodó háztartás-panel vizsgálatok is hasonló eredményre jutnak. Elsőként Amerikában mutatták ki, hogy jóllehet a szegények aránya a népességen belül nagyjából változatlan, de csak a szegények kis része az, aki tartósan ebben az állapotban van. (Ld.: Greg J. Duncan: Years Of Poverty, Years Of Plenty, The University of Michigan, 1984)

73


Érdekes módon a családok jövedelmében nem következett be olyan mérvű differenciálódás, mint a személyi jövedelmeknél. Ennek feltehetőleg az a magyarázata, hogy bár még az utóbbi időben is a család demográfiai szerkezetének változása jobban befolyásolja a család jövedelmi helyzetét, mint a családtagok keresete, de a keresetek és a jövedelmek relatív súlya mégis növekedett az utóbbi két évben. Tehát a személyes jövedelmek differenciálódása nem a családi jövedelmek differenciálódását eredményezte, hanem inkább átrendezte a családok jövedelmi pozícióját. Ezt a változást mindenképpen örvendetesnek kell tartanunk, hiszen a társadalom igazságérzetének jobban megfelel, ha a keresetek, s nem a demográfiai adottságok befolyásolják a családok konkrét anyagi életkörülményeit. A szociálpolitikai beavatkozások mindeddig meg tudták akadályozni, hogy a szegények egyre jobban elszakadjanak az átlagos helyzettől, viszont a létminimum alatt élők száma jelentősen növekedett az utóbbi két évben. Mivel a létminimum alatt élő népességnek csak kis része – a teljes népesség négy százaléka – él tartósan ilyen helyzetben, különösen fontos probléma az, hogy a jövedelmi pozíciók átrendeződésében a létminimum felett, de az átlag alatt élő népesség relatív pozíciója romlott a legerősebben. Mindent összevetve kutatásunkban egyértelműen kimutathatók a rendszerváltás gazdasági és társadalmi hatásai. Nem fogadható tehát teljesen el az a nézet, hogy a politikai rendszerváltást egyáltalán nem követte a társadalom és a gazdaság rendszerváltása. Lehet ezeket a változásokat túlságosan lassúnak értékelni, de a változások határozottan megindultak, s azt kell mondanunk, hogy a jövő szempontjából biztató, egészséges tendenciák vannak túlsúlyban. Utaltunk elemzésünkben a vitathatatlan negatív tendenciákra, összességében azonban azt kell mondjuk, hogy nem indokolt az a széleskörű elkeseredettség, amit a különböző közvéleménykutatások kimutatnak Magyarországon. A rendszerváltás zajlik – igaz, hogy sok tekintetben lassan, de traumatikus sokkok és tömeges áldozatok nélkül. Kolosi Tamás – Róbert Péter

74

Kolosi Tamás Róbert Péter: A rendszerváltás társadalmi hatásai

Recommend Documents