Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

1

A Bükki Nemzeti Park Harmadik, átdolgozott kiadás- 2003 Szerkesztette: Barati Sándor A miskolci Ökológiai Intézet programjai keretében 1993 óta jelennek meg szemléletformáló kiadványok, oktatási segédanyagok. Három-négy évente a legfrissebb szakirodalomból válogatva szerkesztjük, és ingyen bocsátjuk az iskolák, civil szervezetek, környezetvédelem iránt érdeklődők rendelkezésére. Kiadványainkban 26 témakört dolgoztunk fel, melyeket a támogatások függvényében folyamatosan jelentetünk meg.

1. 2. 3. 4. 5.

A Bükki Nemzeti Park A hidroszféra problémái Aggteleki Nemzeti Park Az erdő BAZ megye környezetvédelmi problémái 6. Élőhelyek, ökológiai folyosók 7. Fenntartható fejlődés 8. Globális problémák 9. Hulladékgazdálkodás 10. Környezet-egészségügy 11. Ökológiai alapismeretek I.

12. Ökológiai alapismeretek II. 13. Természetismereti játékgyűjtemény 14. Természetvédelem Magyarországon 15. Védett természeti értékek B.-A.-Z. megyében 16. A mikrobiális ökológia alapjai 17. Az atmoszféra 18. Állati történetek 19. Energiahatékonyság 20. Környezetvédelem 21. Talajtan s talajvédelem

Kiadó: Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány (Miskolc, Kossuth u. 13. 3525 Tel.:06-46/505-768)

Kiadványaink újbóli megjelentetése a Környezetvédelmi Alap Célelőirányzat támogatásának köszönhető!


2

TARTALOMJEGYZÉK BEVEZETÉS.............................................................................................................................................................................4 A BÜKK HEGYSÉG KIALAKULÁSA ÉS FÖLDTANI FELÉPÍTÉSE.................................................................................................................4 A BÜKK-VIDÉK KARSZTFORMÁI.....................................................................................................................................................7 A BÜKK HEGYSÉG BARLANGJAI.....................................................................................................................................................9 A BÜKKI BARLANGKUTATÁSOK.....................................................................................................................................................10 A BÜKKI BARLANGOK NEVEINEK EREDETE.....................................................................................................................................12 A BÜKK-VIDÉK ÉGHAJLATA........................................................................................................................................................12 A BÜKK-VIDÉK VÍZRAJZA...........................................................................................................................................................13 A BÜKK HEGYSÉG NÖVÉNYZETE..................................................................................................................................................14 A BÜKK-VIDÉK NÖVÉNYTÁRSULÁSAI ÉS JELLEGZETES NÖVÉNYFAJAI..................................................................................................15 AZ UPPONYI-HEGYSÉG NÖVÉNYZETE............................................................................................................................................21 AZ ÓZD-PÉTERVÁSÁRI-DOMBSÁG NÖVÉNYZETE.............................................................................................................................21 A BÜKK HEGYSÉG ÁLLATVILÁGA.................................................................................................................................................21 A BÜKK-VIDÉK NÉPRAJZA..........................................................................................................................................................24 MELLÉKLETEK..........................................................................................................................................................................28 A BÜKKI NEMZETI PARK IGAZGATÓSÁGA TERÜLETÉN TALÁLHATÓ TÁJVÉDELMI KÖRZETEK ÉS TERMÉSZETVÉDELMI TERÜLETEK....................28


3

Bevezetés Hosszú előkészítés után, 1976 december végén alakult meg sorrendben hazánk harmadik nemzeti parkja a Bükki Nemzeti Park. Megalakulása óta területe több alkalommal is bővült, legutóbb 1996 októberében, amikor is a korábban megyei védettség hatálya alá eső Kisgyőr környéki dél-bükki értékes élőhelyek1 kerültek magasabb szintű oltalom alá. Így jelenleg a nemzeti park védett területe 43 200 ha. A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság működési területe Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyékre terjed ki. Az igazgatóság területén jelenleg 11 tájvédelmi körzet és 17 országos jelentőségű természetvédelmi terület található. A Bükki Nemzeti Park jelentősebb természeti, kultúrtörténeti és tájképi értékei fokozott védelmet élveznek. Ezek a következők: a dédesi vár és környéke, a Csondró-völgy és a Látó-kövek, a Garadna-oldal és a Háromkúti-völgy, a lillafüredi István-barlang felszíne, a Szinva-oldal, a Sebesvíz-völgy, Jávorkút környéke, a Nagy-mező, a Balla-völgy és a Csúnya-völgy és az általuk határolt terület, a cserépváraljai Kő-völgy, a Hór-völgy, az Ablakoskő-völgy és a Leány-völgy, a „kövek” vonulata, a Szalajkavölgy, a felsőtárkányi Várhegy, Szarvaskő és az Imó-kő. Jelen kiadványunk arra törekszik, hogy az általunk fellelt nemzeti parkról szóló kiadványok szelektív válogatásával a lehetőség szerint aktuális ismeretet nyújtson a Bükki Nemzeti Parkról. A munkánk során felhasznált irodalmak, ismertetők és képek forrásait a kiadvány végén közöljük.

A Bükk hegység kialakulása és földtani felépítése A Bükk hegység a Kárpátok vonulatának belső tagja, mely a környező hegységektől mind eredetében, mind felépítésében jelentősen különbözik. Ha a Bükk hegység kialakulását és földtani felépítését tekintjük át, célszerű a hegység tágabb környezetével együtt a „Bükk-vidéket” vizsgálni. Bükk-vidék alatt a Bükk hegységet, az Upponyi-hegységet és az Ózd-Pétervásári-dombságot értjük (Hevesi 1977). Ez a terület az Északi-középhegység Tarna- és Sajó-völgy közötti része, amelyet északon az országhatár, délen a Bükkaljához csatlakozó Borsodi-Mezőség zár le. A terület legnagyobb, legmagasabb és legszebb tája a Bükk. Legmagasabb csúcsai Istállós-kő 959 m, Bálvány 956 m, Tar kő 950 m. A Bükköt északon a Bán-völgy választja el az Upponyi-hegységtől, északkeleten és keleten a Sajó völgye határolja. Délen a Bükkalján át a Borsodi-Mezőségre ereszkedik le, nyugaton a Tarna-völgyéig terjed. Nyugat-északnyugati határát az Ózd-Pétervásári-dombság felé, leggyakrabban az úgynevezett „Darnó-vonal” törésének Bükkszék-Egercsehi szakaszán jelölik meg. Az Upponyi-hegység valójában a Bükk idősebb és alacsonyabb rokona, az Ózd-Pétervásári-dombság pedig a Nógrádi- és a Borsodi-medencét összekötő Heves-Borsodi-dombság Tarna- és Sajó-völgy közötti, keleti fele. Ez utóbbi terület északon, az országhatáron átnyúlva a Gömöri-medencéhez csatlakozik, délnyugaton a Tarna mentén Bükkszékig nyúlik. Legmagasabb pontja az Ökör-hegy, 542 m.

1

1996 októberében Kisgyőr önkormányzat területén a Bükki Nemzeti Parkhoz csatolták Elő-galyát és a hozzá kapcsolódó területeket, melyek határai északon Galuzsnya-völgy, Eresztő-galya, Csókás-völgy, keleten Kék-mező, délen Rétmány, Várvölgy, Bekény, illetve a falu menti gyümölcsösök és felhagyott szőlők mentén húzódik, míg nyugaton Kőrös-völgy, Felső Gerebcse-hegy, Cinegés-lápa, Lófő-tisztás jelölik a határt.


4

A Bükk-vidék kialakulását a földtörténeti óidőig (Ókor) vezethetjük vissza. Így a Szendrői-hegységgel és a kicsiny Zempléni-szigethegységgel együtt az Északi-középhegység legidősebb tagjai közé tartozik. A karbon időszakban, a mai Kárpát-medence központi, alföldi részét tekintélyes hegységvonulatok foglalták el. Ezek északkeleti peremvidéke, a mai Upponyi-hegység területe, a karbon első felében lesüllyedt, és tenger borította el. Vizéből mészkő-, pala-, majd sekélyesedése idején homokkőrétegek rakódtak le. A süllyedést fölváltó lassú emelkedést diabázlávát ontó tűzhányótevékenység vezette be, amit az üledékes kőzetek meggyűrődése és kiemelkedése követett. Ez a folyamat az egész Európát átfogó, Variszkuszi hegységképződés második feléhez tartozott. Az Upponyi-hegység tehát kőzettani fölépítését és gyűrt szerkezetét tekintve egyaránt a Bükk-vidék legősibb része.

1. ábra: A Bükk hegység szerkezete és kőzetfelépítése (Balogh K. nyomán)i

A Bükk helyén a felső karbontól a permen át a triász végéig, tenger hullámzott. A hegység fő tömegét alkotó üledékes és átalakult kőzetek a karbonvégi-, perm- és elsősorban a triász-tenger alján képződtek. Az üledékes kőzetek közül legelterjedtebbek a különböző színű és rétegzettségű mészkövek. Leggyakoribb a jól szellőzött tengervizekből származó fehér és szürke mészkő. A rosszul szellőzött sekély, oxigénszegény öblökben lerakódott mészköveket a velük együtt ülepedett szerves anyagok rothadásából származó bitumen sötétszürkére, helyenként feketére festette. Ilyen bitumenes mészkő leginkább az Északi-Bükk és a Nagy-fennsík északi oldalának felső-karbon és perm rétegeiben fordul elő. Nagyvisnyó környékén szép feltárásokban látható, bennük az ókorvégi meleg, sekélytengeri állat-és növényvilág szinte teljes egészében képviselve van, mészalgák, foraminiferák, trilobiták, korallok és liliomok, pörgekarúak, kagylók, csigák formájában. E változatos mészkőfajták hordozzák a hegység jellemző karsztformáit. A mészkövekkel egy időben képződött homokkő és dolomit elterjedési területe sokkal kisebb. A tengeri agyagokból nyomás hatására keletkezett agyagpala viszont a hegység jelentős átalakult kőzete, nagy terjedelmű réteglapjait korábban tetőfedésre és iskolai palatáblának is használták (kisgyőri, bán-völgyi palabánya). A triász mészkövek képződését kétütemű, erőteljes tengeri és tenger alatti tűzhányótevékenység szakította meg. A tűzhányók porfírit és diabáz lávát okádtak, és tufaszórásuk is jelentős volt. A lilásvörös porfirit sziklatömbök sorozata Bükkszentkereszt környékén, valamint a Nagy-fennsíkon a lillafüredi Szent István-tetőtől egészen Hármas-kútig húzódik; a zöldes árnyalatú triász diabáz főleg Létrás-tető környékén lelhető. Tufáik az évmilliók során többnyire lilás és zöldes palákká préselődtek. A középidőben az Upponyi-hegység megemelkedett, a külső erők erősen pusztították, néhány évmillió alatt tönkké alacsonyították. Ezt követően az Alföld helyét elfoglaló kristályos vonulatok a bükki Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

5

üledékes rétegeket - az Upponyi-hegység felé préselve - hegynyi redőkbe gyűrték. (Így került egy-két triász mészkőfolt az Upponyi-hegység délnyugati szegélyére.) Ez a folyamat az Eurázsiaihegységrendszer alpi hegységképződési szakaszához tartozott. A vele kapcsolatos kéregmozgások során Szarvaskő környékén erős mélységi vulkanizmus zajlott le a triász és jura idején. A fölnyomuló magma a felszín közelében zöldes diabázzá, ha mélyebben megrekedt, nagy kristályú gabbróvá merevedett. Szarvaskő szomszédságában nagy vas- és titánérc-tartalmú wherlit képződött (Denevér-táró). A kréta időszakban a Bükk gyűrt szerkezetű hegységgé lett, s e tulajdonságával kitűnik hegységeink közül (hasonló szerkezete csak a Mecseknek van). Ezek a kéregmozgások a korábban vízszintesen települt vékonyabb rétegeket néhol teljesen élükre állították (Fehér-kő, Ablakos-kő, nagyvisnyói Leányvölgy, Lillafüred). A Bükk az újidő elején, az eocén-oligocén időszakban szerkezetileg már nem változott, csupán egészében többször süllyedt és emelkedett. Az ezen mozgásokkal kapcsolatos tenger-előrenyomulás és visszahúzódás nyomai a Déli-Bükkben és az Ózd-Pétervásári-dombság területén megtalálhatók. A tenger lassú előnyomulásának és visszahúzódásának váltakozása a miocénban is folytatódott. Helyét agyag-, homok-, homokkő- és kavicsrétegek mutatják. A sekélyesedő, mocsaras tengeröblökben barnaszénrétegek halmozódtak föl (Egercsehi, Pereces, Sajószentpéter, Berente, Farkaslyuk környéke), a bennük megőrzött növénymaradványok a mainál melegebb, csapadékosabb, meleg-mérsékelt (szub-trópusi) éghajlatról tanúskodnak. A miocén közepén az Alföld helyét elfoglaló kristályos vonulatok hatalmas délnyugat-északkeleti törés mentén lesüllyedtek, tenger alá kerültek. Ugyanakkor a Bükk és az Upponyi-hegység - amelyeket föltehetően elborított a miocén eleji tenger - fokozatosan szárazulattá vált. A törésvonalakon hevesen működő tűzhányók sorakoztak, amelyek részt vettek a Visegrádi-hegységtől a Tokaji-hegységig terjedő „belső-kárpáti vulkáni koszorú” kialakításában. Tengerből kiemelkedő vagy tengerparti krátereik töméntelen mennyiségű hamut szórtak; ebből alakultak ki a Bükkalja terjedelmes, fehér vagy halványvörös riolittufa-, valamint dácittufa-takarói. A tűzhányókitöréseket kísérő és követő forró vizes, kovás oldatok a riolittufa-rétegek közé nyomulva, helyenként ellenállóbbá keményítették az egyébként puha kőzetet. Ilyen szilárdabb tufákból keletkeztek később a Bükkalja híres kaptárkövei (Cserépváralja). A vulkáni és utóvulkáni működések a Bükkalján nem jártak ércesedéssel. A hatásukra keletkezett tűzkőből és kalcedonból az ősember pattintott eszközöket készített. Körülbelül 15 millió évvel ezelőtt, a miocén végén, az Upponyi-hegység és a Bükk központi része valamivel már környezete fölé emelkedett, és megkezdődött fejlődéstörténetük máig tartó, hegységi szakasza. Felszínüket ekkor még a miocén tenger kavicsos üledékei és riolittufa-takarók borították, mészkőrétegeik csak helyenként érintkeztek közvetlenül a külvilággal. A két hegység túlnyomórészt fedett karszt volt, amelyet a külső erők lapos tönkké egyengettek. A pliocénban, az egész Bükk-vidék tovább emelkedett, így a Pannon-tenger sekély öblei csak a Bükkalja déli szegélyét és a hegység Tardona környéki, északi előterét érték el. Gazdag parti növényzetük betemetődött, és lignitté szenesedett (Bükkábrány). Az emelkedés következtében a Bükk mészköveit fedő kőzetek lepusztulása és az önálló vízhálózat kialakulása fölgyorsult. A szél, a csapadékvíz, a mállás és az aprózódás is vékonyította a hegység kavics- és tufaköpenyét, így a pliocén végére a Bükk jelentős része nyílt karszttá lett. Ugyanakkor a Bükk-vidéken megjelentek a mai nagyobb vízfolyások ősei (ŐsSajó, Ős-Tarna, Ős-Eger stb.). A pliocén második felében és a jégkorban (pleisztocén) a Bükk-vidék emelkedése tovább folytatódott, mértéke azonban nem volt mindenütt egyforma. Így a törésvonalak mentén egyre határozottabban elkülönült egymástól a Bükk-vidék három tája: az Upponyi-hegység, a Bükk és az Ózd-Pétervásáraidombság. A fölújult törések az emelkedés során ferdére billent Bükk belső területét alig érintették. Az Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

6

egyre magasodó hegységben fölerősödött a külső erők - aprózódás, mállás, szél, csapadék- és folyóvíz pusztító tevékenysége. Hatásuk elsősorban ott szembetűnő, ahol a Bükk-fennsík összefüggő mészkőtömege az Északi- és Déli-Bükk agyagpala-sávjaival érintkezik; a fennsík sajátos „köveinek” (Istállós-kő, Bél-kő, Pes-kő, Tar-kő, Három-kő, Örvény-kő, Látó-kő, Magos-kő, Köpűs-kő) kemény mészkőoromzata 200-250 m-re magasodik a mészkőnél négyszer gyorsabban pusztuló, puhább agyagpala térszínek fölé. A „kövek” meredek falában elaggott barlangok különleges, jórészt fölszakadt maradványai látszanak (Tar-kő, Pes-kő, Köpűs-kő, Magos-kő). A kb.1-1,5 millió évig tartó jégkort legalább négy jeges és jégközi korszak tagolta. Az eljegesedések során az általános lehűlés a vidék éghajlatát a jégtakaró környéki területekre jellemző tundra- és hidegmérsékelt (szubarktikus) éghajlattá változtatta. (Állandó jégtakarója a legmagasabb területeknek sem volt.) A talaj fagyásának és olvadásának gyakori váltakozása különösen a lazább kőzetekből fölépült Ózd-Pétervásári-dombságon, valamint a Déli- és Északi-Bükk előterében kedvező föltételeket teremtett a lejtőcsuszamlások, suvadások, talaj- és sárfolyások számára. Az utolsó jégkorszakot követő fölmelegedés átvezet a jelenkorba (holocén), ahol már nemcsak a felszínformáló erők, hanem az ember természetátalakító - természetkárosító s végre természetóvó tevékenységének is tanúi lehetünk.

A Bükk-vidék karsztformái A Bükk legmagasabb, egyben legtagolatlanabb, legegységesebb része a Bükk-fennsík, melyet a Garadna völgye Nagy- és Kis-fennsíkra oszt. A két fennsík egységes arculatát a karsztosodás tovább hangsúlyozza. A talajon átszivárgó csapadékvíz föloldja a mészkövet, és az oldott anyagot el is szállítja, így a kőzetben oldási üregek, mélyedések jönnek létre. Lényegében ezeket a barázdától a barlangig, lyuktól a töbörig változó nagyságú üregeket nevezzük karsztjelenségeknek. Ezen jelenségek jellemző formái többek között a víznyelők, töbrök, zsombolyok, uvalák, lápák, ördögszántások, poljék és maguk az oldásos barlangok. 2. ábra: A Kaszás-réti-visszafolyó és a felső forrás környékének tömbszelvénye (Hevesi A.) ii

A Bükk-fennsíkon és általában az egész hegységben kétféle víznyelőt, működőt és eltömöttet különböztetünk meg. Működő víznyelőket a mészkő és a nem karsztos vízrekesztő kőzetek (itt agyagpala, diabáz, porfírit, homokkő, dolomit) találkozásánál lelhetünk. A nem karsztos kőzetek rétegeiből fakadó források kisebb patakokat táplálnak, melyek, ha mészkőfelszínekhez érnek, a kőzethatáron képződött, többnyire csupasz sziklafalú, tölcsérszerű víznyelőkben tűnnek el (Csipkés-kút, Létrás-tető, Jávor-kút, Bolhás, Barátság-kert, Kaszás-rét, Disznós-kút). Azt a helyet, ahol eltűnnek, a Bükk vidékén visszafolyónak vagy ravaszlyuknak is nevezik (Bánkúti-, Kaszás-réti visszafolyó). Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

7

Sokkal gyakoribbak az eltömődött víznyelők, melyek tölcsérének összeszűkült alját hordalék tölti meg. Kisebb hányaduk működő víznyelők mellett tátong, nagy esőzések, hirtelen olvadások után, mikor szomszédjuk a rengeteg vizet nem képes elnyelni, hosszabb rövidebb időre még megnyílhatnak. Ha tölcséreik nagy csésze vagy szakajtó alakú mélyedéssé töltődnek föl, akkor már nem víznyelőnek, hanem víznyelőtöbörnek vagy egyszerűen csak töbörnek nevezzük őket. Ezek egymás után sorban is elhelyezkedhetnek, mint a Kis-fennsíkon a Soros-teber. Az egymás után sorakozó víznyelők esetében előfordul, hogy a fiatalabb kürtője közvetlenül az idősebb alatt vezet a mélybe, vagy annak kürtőjébe torkollik. Erős működése az öregebb nyelő alatt akkora üreget hozhat létre, hogy annak boltozata, nem bírván tartani többé az idősebb, eltömődött nyelő aljzatát, beszakad. Így keletkezett a Kis-fennsík 1215 m mély Szikla-kapus víznyelője. A víznyelők általában közel függőleges kürtőkben folytatódnak. Ezeket a víz oldása, és a felszínről behordott kavics- és kőtörmelék mozgása járhatóvá tágíthatja. Az így keletkezett függőleges barlangokat zsombolyoknak, aknabarlangoknak nevezzük. A Központi Bükk zsombolyai (Szeleta-, Őz-töbri-, István-lápai zsomboly stb.) -az Aggteleki-karszthoz hasonlóan - az ország legmélyebb barlangjaiba vezetnek.

3. ábra: Udvar-kő szakadéktöbrének tömbszelvénye és kialakulása. (Hevesi A.)iii

A Nagy-fennsíkon több, az eltömődött víznyelők töbreihez hasonló, de sekélyebb, laposabb tányér alakú mélyedést láthatunk. Ezek keletkezése független a víznyelőktől, és közvetlenül a víz oldó hatására vezethető vissza. A lehulló csapadék szénsavtartalma és oldóképessége a talajon átszivárogva megnő, ezért az alatta elhelyezkedő mészkőfelszínt feloldja. Ilyen módon oldásos töbrök keletkeznek a mészkő felszíneken. Az oldás mélysége a talaj vastagságától függ. A sekély talajtakaró a víz szénsavtartalmát és oldóképességét csak csekély mértékben fokozza, a vastag talaj azonban erősen növeli. Ha két egymással szomszédos, oldásos töbör válaszfala behorpad, azok nagyobb tojásdad mélyedéssé, uvalává egyesülnek. Ha a párhuzamos uvalák közötti gerincek is összeroskadnak, terjedelmes lápák jönnek létre. A lápák alján újabb oldásos töbrök, uvalák alakulhatnak ki.


8

4. ábra: A Bükk Nagy-fennsíkjának karsztos formakincse (Hevesi A.)iv

A Központi-Bükk töbörsorainak és lápáinak elhelyezkedését vizsgálva kitűnik, hogy velük párhuzamosan futó, ezeket egymástól elválasztó bércsorok között húzódnak. A bércek és „kövek” hátain, olda lain élő karsztbokorerdők, sziklagyepek között barázdákkal, lyukakkal tekervényesen átjárt, félig csupasz mészkősziklák állnak ki a vékony talajtakaróból. Üreg- és barázdarendszerüket a víz oldása hozza létre. A bennük összegyűlő talajon zuzmók, mohák, páfrányok, kőtörőfüvek, kövirózsák telepednek meg. A növényzeten és a talajon át érkező csapadék földúsuló szénsavtartalma az üregeket még mélyebbre, tágabbra oldja. Ezeket a barázdákkal, üregekkel tagolt, lyuggatott mészkőfelszíneket nevezzük ördögszántásnak (karr). A bércek homlokzatán, a tetőkön, gyakran nehezen járható ördögszántás-mezőkké (karr-mezők) sűrűsödnek, (Örvény-kő, Bél-kő-nyak, Kőrös-hegy). Kisebb foltjaik töbrök, víznyelők falain is gyakoriak. A Központi-Bükk peremein magasodó bércek a hegység híres és jellegzetes kövei. A kövek hatalmas sziklaormai alatt azoknak a barlangoknak a roncsai rejtőznek, amelyek a Déli- és a Központi-Bükk, illetve a Nagy - és a Kis-fennsík korábbi összetartozását bizonyítják. A Tar-kő, Magos-kő és a Köpűs-kő aljában a néhai barlangi patakok örvényüstjei mellett, az egykori barlangok oldalágai, és pusztuló, átkristályosodott cseppkövei is megtalálhatók. A forrásmészkő (édesvízi mészkő, mésztufa) a döntően mészkőből felépülő hegységek jellemző kőzete. A Bükkben a jégkor elején kezdődhetett el, és ma is tart képződése. A hegység forrásai jelentős mennyiségű meszet tartalmaznak. Ennek oldatban maradásához meghatározott mennyiségű szén-dioxid szükséges. A források vizéből fakadásukkor vagy a vízlépcsőkön - ahol a víz felületi feszültsége csökken – szén-dioxid illan el, ennek arányában mésztartalmuk egy része kiválik. A forrásmészkő keletkezését a meder kisebb-nagyobb lépcsőin megtelepedett moszatok és mohák erősen serkentik, ezek ugyanis a szén-dioxidot jórészt a vízből vonják el. Körülöttük évente egy-két cm vastag forrásmészréteg képződik. A patakba hullott ágakat, leveleket mészkéreggel veszi körül a víz, és a növénymaradványok elkorhadása után a kőzet likacsossá válik. Erre utal bükki elnevezése is: „darázskő”. Ilyen mésztufakiválás által bezárt üregben jött létre a lillafüredi Anna-barlang is. A Szentléleki- és a Sebesvíz-völgy sajátos szépségű forrásmészkő képződményei miatt érdemel figyelmet.


9

A Bükk hegység barlangjai Mint az már az előbbiekből is kitűnik, a Bükk hegység fő tömegét nagyrészt tengeri üledékből képződött mészkő és kisebb mértékben dolomit építi föl. Emellett más kőzetek is megtalálhatók itt. A mészkő jól oldódik az enyhén szénsavas csapadékvíz hatására, és ennek eredményeképpen kisebbnagyobb üregrendszerek, járatok, barlangok és jellegzetes felszíni formakincs alakul ki. Így a hegység az ország barlangokban egyik leggazdagabb területe. A teljesség igénye nélkül mutatjuk be itt a jelentősebb bükki barlangokat. Jelenleg három kiépített barlang várja a látogatókat, a lillafüredi Szent István-cseppkőbarlang, a szintén Lillafüreden található Anna mésztufa-barlang, és a tapolcai Termál-Barlangfürdő. A hegység kedvelt kutatóhelye a barlangkutatóknak és túrázóhelye a sportbarlangászoknak. Az egyes barlangok felfedezései, bővítései, a megelőző tudományos kutatás és nemegyszer kemény, sokszor évekig tartó feltáró munka eredményei, melyben jelentős szerepet vállalt a Marcell Loubens Barlangkutató Egyesület. A hegységben található hazánk jelenleg ismert legmélyebb barlangja, a Lillafüred feletti Istvánlápai-zsomboly. Aknarendszeréből nyíló járatai több mint 270 m mélyre vezetnek. Az aknabarlang teljes bejárása legalább egy hét folyamatos lenn tartózkodást kíván. A Létrási-vizes-barlang a legkedveltebb bemutatóbarlang a kezdő barlangászok számára. A barlang kutatása során több járatát fedezték- és térképezték fel (Patyolat-ág, Agyagfej-terem, Kapás-ág, Vérteság). A barlang kutatása jelenleg is folyik. A Teknős-völgy felső szakaszán a földút mellett a Fekete-barlang található. A barlang 152 m mély és 120 m hosszan bejárható. A nyavalyás-hegyi, jelenleg felhagyott dolomitbánya közelében tárták fel a Marcell Loubens Barlangkutató Egyesület tagjai a Jáspis-barlangot. A barlang gyönyörű cseppkőképződményeket rejt, de sajnos omlásveszélyes, melyben nem kis szerepe van a közeli bányában végzett termelésnek és illegális robbantásoknak. A Bolhási-víznyelő-barlang a Bolhás-rét patakját tünteti el. A barlangot a Miskolci Zsombolykutatók az ötvenes években kezdték el kutatni, majd munkájukat a Herman Ottó Barlangkutató csoport folytatta. Több éves óriási munkával a korábbi végpontot jelentő szifonsor áttörésével a barlang hosszát kilométerekre növelték. A Bánkút közelében lévő Diabáz-barlang járatai 150 méteres mélységbe vezetnek, de nem sokkal kisebb mélységű a Nagy-mező déli peremén nyíló 110 m mély Kis-kőháti-zsomboly sem. A Gyetra-völgyi Esztáz-kői-barlang az 1967-es év felfedezése, melyet Estók Bertalan vezetésével tártak fel az egri Dobó István Gimnázium barlangkutatói. Répáshuta közelében a Pénz-patak mellett a Pénzpataki-víznyelő-barlanghoz jutunk. Járatait már az 50-es években kutatták, legnagyobb mélysége megközelíti a 170 métert. A csúnya-völgyi kőfülkék után a Balla-völgyi Balla-barlang érdemel említést. Nyílása közel tíz méter magas. A Forrás-völgyben és a Kis-fennsíkon is több említésre méltó barlangot és barlangi képződményt találunk. Nevezetesebbek a Kecskelyuk-barlang, Büdös-pest, Felső-forrás-barlang, Csókási-víznyelőbarlang, Csókás-réti-barlang. Miskolc városhoz legközelebb a Kecskelyuk-barlang és a Büdös-pest esik. A Kecskelyuk, jellegzetes nagy szájnyílású barlang, melynek első elágazó terméből egy kb. 500 m hosszú, közel vízszintes járat indul. Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

10

A Kőlyuk-galya déli oldalán a Kőlyuk I. és a Kőlyuk II. ősemberi leletei miatt jelentősek. A Garadna-völgy északi oldalán több kisebb kőfülke található, melyek közül érdemes megemlíteni a híres betyárról elnevezett Vidróczky2-barlangot.

A bükki barlangkutatások A Bükk barlangjainak tudományos kutatását egy véletlenül előkerült lelet indította meg. 1891-ben Miskolcon, Bársony János ügyvéd Szinva-parti házának alapozása közben, három szabályos, mandula alakúra pattintgatott kődarabot vetett felszínre az ásó. Ezeket átadták Herman Ottónak, aki felismerte, hogy azok kőkorszaki eszközök, amelyeket a Szinva sodort lelőhelyükre, és készítőjének, az ősembernek, a Bükk barlangjaiban kellett laknia. A bécsi akadémián azonban kétségbe vonták megállapítását, sőt hamisítványnak minősítették a kőeszközöket. Herman Ottó kérésére végül mégis elrendelték, hogy a Földtani Intézet végezzen ásatásokat az általa megjelölt barlangokban. A munkát Kadic (olv.: Kadics) Ottokár3 geológusra bízták, akinek 1906-ban megkezdett sorozatos ásatásai - Herman Ottót igazolva - tömegesen hozták felszínre a bükki barlangokból az őskori ember pattintott kőeszközeit. A hegyoldalakban magasan nyíló, tágas, száraz barlangok ideális menedéket nyújtottak az őskor emberének az ellenséggel, a vadállatokkal és az időjárás viszontagságaival szemben. Az ősember otthagyta lakóbarlangjában kőeszközeit és tűzhelyének maradványait. Ezeket évezredek alatt vastagon belepte - és ezzel napjainkig megőrizte - a por és a sziklákról lepergő finom törmelék. Az ősember eddigi ásatások által feltárt legrégibb telephelye a Bükkben a Lambrecht Kálmánbarlang4. Itt kb. 100 ezer évvel ezelőtt élt ősember, akit az utolsó, würm-eljegesedés első felében fejlettebb eszközöket készítő ősembercsoport váltott fel. Ennek a neander-völgyi típusú embercsoportnak a kultúráját a szakemberek moustierinek (olv.: musztiéri) nevezik. Ilyen kőszerszámok kerültek elő a Suba-lyukból, a farkaskői- és sólyom-kúti-sziklaüregekből, valamint a Büdös-pest, a görömbölytapolcai-sziklaüreg, a kecskés-galyai- és a Szeleta-barlang kitöltésének alsó szintjéből. A Suba-lyukban az ásatások egy felnőtt neander-völgyi nőnek és egy gyermeknek a csontmaradványait is felszínre hozták. 5. ábra: Neander-típusú koponyamaradvány a Suba-lyukból (Szitta T.)v

2

Vidrócky Marci: szabadcsapatvezér, betyár. Az 1848-49-es szabadságharc bukása után az önkényuralom éveiben sok bujdosó az erdőségekben keresett menedéket. Ő zömmel a Mátrában tartózkodott, de ideig-óráig a Bükkben is bujdosott. Emlékét őrzi a róla elnevezett barlang, ahol többek állítása szerint a barlang mennyezetén ezüst szegecsekkel volt kiverve a neve. 3 Dr. Kadič Ottokár (1876-1957): geológus, barlangkutató, egyetemi tanár, kandidátus. Az 1906-os szeleta-barlangi jelentős tudományos eredményekkel végződő ásatása mellett a „Szeleta-kultúra” másik fontos ásatási eredménye is a nevéhez fűződik a Suba-lyukban. 1932 április 27-én itt találta meg az első magyarországi neander-völgyi típusú ősember, a Homo primogenius csontmaradványait. 4

Lambrecht Kálmán (1889-1936): természettudós, egyetemi tanár, paleontológus. Herman Ottó életrajzírója. Ő volt a Búvár c. folyóirat első szerkesztője 1934-től. Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

11

A moustierit követte a Bükk Kis-fennsíkján, valamint a Nagy-fennsík nyugati szárnyának barlangjaiban a hosszú ideig virágzó Szeleta-kultúra, amely többek között pompás, babérlevél alakúra pattintott lándzsahegyei révén vált ismertté. A Szeleta-kultúra klasszikus lelőhelye a nevét is adó lillafüredi Szeleta-barlang, valamint a Ballabarlang, Répáshuta határában. A Szeleta-kultúrával nagyjából egy időben az Istállós-kő és a Pes-kő környékén más embercsoportok tanyáztak, akik a cro-magnoni (olv.: krományoni) alakkörhöz tartoztak. Évezredek múltán, az utolsó jégkorszak végén, valószínűleg észak felől vándorolt vidékünkre egy újabb embercsoport, magával hozva apró, hegyesre pattintott kőpengécskéit. Kultúrájukat, amely a pilisszántói-barlang leleteire emlékeztet, a szakemberek gravettinek nevezik. Ilyen eszközök kerültek elő a Petényi- és a diósgyőr-tapolcai-barlangból, a Balla-völgyi és görömbölytapolcai-sziklaüregekből, valamint a Pes-kő- és Balla-barlang kitöltésének felsőbb kultúrrétegéből. 6. ábra: Pattintott kőeszközök a Suba-lyukból (Szitta T.)vi

Az eszközök mellett a Balla-barlangból egy gyermekkoponyát, a görömbölytapolcai-sziklaüregből pedig egy emberi tarkócsontot is kiástak, mindkettő Homo sapiens jellegű, tehát már a ma élő ember alakköréhez tartozik. Az újabb kőkor, a neolitikum idején a Bükk vidékén olyan sajátos kultúra alakult ki, amelyet jellegzetes, szinte művészi vonaldíszítésű cserépedények jellemeznek, és amelyet központjáról bükki kultúrának nevez a tudomány. Nevezetes lelőhelye - sok más mellett - a Hillebrand Jenő-barlang5.

A bükki barlangok neveinek eredete A magyarság már a honfoglalás idején letelepedett a Bükk vidékén és a maga nyelvén nevezte el a hegység barlangjait. Az ősi magyar nyelv a barlangot odúnak, odornak, kőlyuknak vagy egyszerűen csak lyuknak nevezi. Ezekkel a barlangnevekkel szerte a Bükkben találkozunk. A hegy, amelynek az oldalában barlang tátong: Odvas-kő, Odvas-bükk, Odor-hegy vagy Lyukas-gerinc, Kőlyuk-galya, Farkas-lyuk-tető. Azt a barlangot, amely állati lakóhelyül szolgált, eredetileg kőistállónak nevezték, a hegyet pedig, amelynek oldalában ez az üreg nyílott, Istállós-kőnek. Később a magyarság körében is elterjedt és teljesen meghonosodott a szláv eredetű barlang szó. Az ugyancsak barlangot jelentő, bolgár eredetű pest elnevezés ma már csak földrajzi nevekben él. A pest = barlang szóból ered a Pes-kő (eredetileg Pest-kő) neve, ami azonos értelmű az Odvas-kő vagy Odor-hegy nevével, vagyis olyan hegyet jelöl, amelynek oldalában barlang nyílik. A Büdös-pest név büdösbarlangot jelent. Helytelen tehát, ha valaki a Büdös-pestet Büdös-pest-barlangnak nevezi, mert a pest szó ugyanazt jelenti, mint a barlang. Ugyancsak helytelen Kőlyuk-barlangról vagy Subalyuk-barlangról írni vagy beszélni, hiszen a lyuk, illetve a kőlyuk szavunk éppen a barlang egyik ősi magyar neve. Az említett barlangoknak tehát helyesen Büdös-pest, Suba-lyuk, illetve Kő-lyuk a nevük. 5

Dr.Hillebrant Jenő (1884-1950): antropológus, archeológus. Ő fedezte föl az első diluviális embercsontvázat a répáshutai Balla-barlangban 1909-ben. Nevét a korábbi Kőlyuk II. őrzi. Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

12

A Bükk-vidék éghajlata Az ország éghajlatát alakító légtömegek mellett a Bükk-vidék éghajlati sajátosságait a tengerszint fölötti magasság változása határozza meg. Dombságainak évi középhőmérséklete 9-10 oC, a Bükké 7-8 o C. A Nagy-fennsík legmagasabb részeinek átlaghőmérséklete azonban csupán 6 oC. Az első őszi fagyok a Bükk vidékén október 15-től, a Bükkben október 10-től jelentkeznek. November végén, december elején kissé megnő a csapadék mennyisége, a magasabb területeken - főleg a Bükkben - a havazás sem ritka. A Bükk-vidéken a tél hideg: a januári átlaghőmérséklet -3 és -4 oC között váltakozik, a Nagyfennsíkon -4 oC alá is leszáll. A Mátra mellett itt a leghosszabb a tél. A hótakaró átlagos vastagsága 6080 cm, 1969. március 8-án a bánkúti nagylesiklót 108 cm-es hóréteg borította. A Bükk-fennsík telének zordságát a derült napok nagy száma enyhíti. A nehéz, fagyos ködök legomolyognak az alacsonyan járó felhők fölé emelkedő fennsíkokról. A völgyeket és dombságokat ugyanakkor nyirkos köd üli meg, amelynek vastagsága és gyakorisága a Sajó völgyéhez közeledve fokozatosan nő. A hegylábak szürke, ónos szitálásából a fennsíkokra érve gyakran ragyogóan tiszta kék ég, sugárzóan csillogó fehér hó fogadja a kirándulót. A völgyekbe lehömpölygő súlyos légtömegek okozzák azt is, hogy a legnagyobb hidegeket nem a Bükk-fennsíkon (-17 oC), hanem a Sajó völgyében (-21 oC) mérik (hőmérsékleti fo rdítottság). Az országos átlaghoz viszonyítva a tavasz késik. A mogyoró virágzása a Bükk vidékén csak március 9-e, a Bükkben 13-a után kezdődik. Az utolsó tavaszi fagyok a Bükk vidékén április 20-25 között, a hegységben április 30. körül jelentkeznek. A Bükk-vidéken a nyár hűvös. Bár a dombsági előterek júliusi középhőmérséklete még 19-20 oC, az Északi- és Déli-Bükkben már csak 18, a fennsíkokon mindössze 17 oC. A mérsékelt meleg a nyári kirándulásokat is kellemessé teszi. Júliusban, augusztusban gyakoriak a heves zivatarok, bőven ömlő esőzésük néha árvizet okoz (1878 és 1958 augusztusa, 1999). A Bükk formakincse a kis területek éghajlatát (mikroklíma) sajátosan módosítja. A délre, délkeletre néző lejtők, töbör- vagy uvalaoldalak több napsütést, nagyobb hőmennyiséget kapnak. Ehhez járul, hogy a fehér mészkő, dolomit és riolittufa a napsugárzás jelentős részét visszaveri, s ezzel környezetét tovább melegíti. Ezért itt hamarabb kezdődik az olvadás és a virágzás, magasabbra hatolnak a növényzeti övek, melegkedvelő fajok települnek meg (magyar pikkelypáfrány, borostyán, nőszirmok). Ez a sugárzás és hőtöbblet érleli a Bükkalján a szőlőt és gyümölcsöt, amihez - Tokaj-hegyaljához hasonlóan - a hosszú nyári nappalok is hozzájárulnak. (Délebbi területeken a nyári nappalok rövidebbek.) Az északi lejtőkön, karsztos mélyedések északra néző oldalain ellenkező a helyzet. A világos kőzetek fényvisszaverő képessége is fordítva hat; soha nem nyelnek el annyi hőt, hogy a fölöttük levő levegőt erősen fölmelegíthessék. Ezért itt marad meg legtovább a hótakaró, a növényzeti övek leereszkednek, hidegtűrő fajok élnek (tárnicsok, áfonyák). A töbrök, lápák derült, szélcsöndes éjszakákon szinte csapdát állítanak a hideg levegőnek. A bennük összegyűlő súlyos, hideg légpárnák alján a Nagy-fennsík töbreiben nyáron is előfordulhat fagy (Nagymező,1961. VII.17. -7,8 oC). Emiatt a sátras, hálózsákos kiránduló felhőtlen, erős kisugárzású éjszakákon ne völgyekben vagy karsztos mélyedésekben, hanem inkább karsztbokorerdős tetőkön aludjon.


13

A Bükk-vidék vízrajza A Bükk-vidék hazai viszonylatban elegendő, helyenként bőséges csapadékot kap. A beszivárgó csapadékvíz főleg réteg- és karsztforrásokat táplál, amelyeknek helyét elsősorban a kőzetfölépítés határozza meg. A Bükk forráseloszlása egyenlőtlen. A két fennsík csekély hozamú rétegforrásai rövid felszíni futás után víznyelőkben, visszafolyókban tűnnek el. A Nagy-fennsíkon kibukkanó Csurgó, Bán-kút és Csipkés-kút az ország legmagasabban fakadó vizei közé tartoznak (810-850 m). Mennyiségük legföljebb a menedékházak vízszükségletét fedezheti (Bánkút, Szentlélek). Csurgó után, a Nagy-fennsík nyugati felén egyetlen forrás sincs; aki erre jár különösen, ha több napos kirándulást tervez -, vizet föltétlenül vigyen magával. A két fennsík oldalaiban a rétegforrások, valamint a visszafolyók által elnyelt vizekből táplálkozó karsztforrások egyaránt gyakoribbak. Sok helyen a rétegforrások mésztartalma is annyira magas, hogy kicsapódva, a völgyekből földomborodó darázskőhalmokat épít. Néhol olyan erős a mészkiválás, hogy a forrás vize képtelen magának völgyet vájni, és saját forrásmészkövének üregeiben tűnik el (Szentlélekivölgy: Pacsirta-forrás). A Központi-Bükk oldalain, valamint az Északi- és Déli-Bükkben előtörő karsztforrások, bár vízhozamuk ingadozó, viszonylag bővizűek. Több, egymást követő száraz év után alaposan leapadnak (1970-1973), ezért a nagyvárosok vízellátását önállóan nem biztosíthatják. Kevés kivétellel foglalt források, vizüket közeli falvakba, városokba vezetik. Így a Felső-forrás vizét (400 m3/nap) Pereces, a Galya-forrásét (250 m3/nap) Varbó, Parasznya, Radostyán, Kondó és Sajólászlófalva, a lillafüredi Petőfi-barlang (Forrás-barlang) forrásait (35.000 m3/nap) Lillafüred és Diósgyőr, a Király-kutat a diósgyőri papírgyár használja. A Szalajka-völgy a Szikla- és a Garadna-völgy Margit-forrása pisztrángos tavakat táplál. A Szinva-forrásainak elvezetése óta -15 m-es lillafüredi vízesésével együtt - időszakossá vált, a medrén át mélybe szivárgó szennyezett csapadék- és olvadékvizek az alsóbb szintek karsztvizeinek tisztaságát veszélyeztetik. A hegység legnagyobb esésű patakvölgyét zuhatagokkal éltető Sebes-víz forrását eddig, szerencsére, nem vezették el. Néhány vízfolyás helyenként búvópatakként eltűnik, majd újra előbukkan felszín alatti mészkőmedréből (Száraz-, Hór-, Lök-völgy). A Nagy-fennsík és a Déli-Bükk érintkezési vonalán a hegység nevezetes időszakos forrásai, az Imó-, Vörös-kő- és a Feketelen-források helyezkednek el. Nagy hóolvadások, bőséges nyár eleji esők után „megindulásukat” tompa morgás előzi meg, majd kürtőjükből vastag sugárban 1-1,5 m-re is fölszökik a víz és napokig, esetleg egy-két hétig fokozatosan csökkenő hevességgel buzog elő. Működésük a hegység karsztvízszintjének időszakos emelkedésével magyarázható. A völgyeikben pusztuló darázskődombok tanúsága szerint korábban állandóan, vagy legalábbis hosszabb ideig ontották a vizet, a hegység emelkedése miatt süllyedő karsztvízszint azonban egyre ritkábban éri el a forrásszájakat. A Déli-Bükk és a Bükkalja határát jelző törésen, ahol a karsztvizek mélyből fölszálló hévizekkel keverednek, meleg és langyos források sorakoznak. Legnépesebb közülük Eger több mint 50 „fős”, 2131 oC-os forráscsoportja, amelyről az 1552- es várostrom leírásában már Istvánffy Miklós krónikája is megemlékezik (16. század). Fürdőinek építését a törökök kezdték (Valide szultán fürdője, 17. század). Ma gyógyfürdőket, úszómedencéket táplál, a város vízellátásban is jelentős szerepe van. A miskolctapolcai hévforrásokat (25-32 oC) ugyancsak gyógyfürdőként (Barlang-fürdő), a hideg karsztforrásokat a város használja. A meleg és langyos forrásokban - az egrieket kivéve – él a Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

14

melegkedvelő „maradvány” (relictum) csigafaj a feketecsiga. A Bükk-vidék szegélyén mélyített kőolajkutató fúrások több helyen értékes gyógy- és hévizeket hoztak felszínre (Bükkszék, Mezőkövesd, Bogács, Miskolc). A Bükk-vidék forrásaiból táplálkozó patakok közvetve vagy közvetlenül a Tisza vízgyűjtő területéhez tartoznak. A Sajó honfoglalás kori magyar neve sós folyót jelent; saj = só, jó = folyó, a Hódos-pataké az egykor itt is gyakori, gátépítő rágcsálókra utal. Az Ómassa környékén eredő Garadna már a 18-19. században kohófújtatókat, ércaprítókat, vízikalapácsokat működtetett. A város keleti határán a Sajóba torkolló Szinván még a századfordulón is több vízimalom dolgozott (például a legendás Molnár-szikla alatt), vizét a miskolciak vászonfehérítésre használták (Vászonfehérítő utca). A Bükk-vidék folyóinak és patakjainak völgyébe települt ipari üzemek a vízfolyások tisztaságát komolyan veszélyeztetik. Természetes állóvizekben a Bükk-vidék szegény. A szép fekvésű Egerbaktai- és Arlói-tó medencéjét suvadás gátolta el. A Bükk eltömődött víznyelő-töbreiben nagy esőzések után hosszabb-rövidebb ideig megmaradhat az összegyülemlett víz, belőlük lesznek a vaddisznók kedvenc dagonyái.

A Bükk hegység növényzete A hegység egész területe a Pannóniai flóratartomány, Matricum flóravidéke, Borsodense flórajárásába tartozik. Nemcsak az Északi-középhegység, de Magyarország egyik legnagyobb területű és legváltozatosabb flórájú és vegetációjú területe. Külön érdekesség, hogy a hegység területén találkozhatunk dealpin-glaciális és szubmediterrán-interglaciális fajokkal, továbbá hideg kontinentális fajjal, ezeken kívül nevezetesek endemikus és szubendemikus növényei is. Pre- és interglaciális reliktumai a magyarföldi husáng (Ferula sadleriana) és a szirti pereszlény (Calamintha thymifolia). Feltehetően reliktum jellegű a cserszömörce (Cotinus coggygria)-előfordulás is. A jégkorszak alatt telepedett meg a győzedelmes hagyma (Allium victorialis), havasi ikravirág (Arabis alpina), tarka nádtippan (Calamagrostis varia), havasi iszalag (Clematis alpina), korai fehérszegfű (Dianthus plumarius ssp. praecox), tátrai hölgymál (Hieracium bupleuroides ssp. tatrae), kövi szeder (Rubus saxatilis), tarka nyúlfarkfű (Sesleria varia), tiszafa (Taxus baccata), Teleki-virág (Telekia speciosa), és a sárga ibolya (Viola biflora). A fennsík további alpin és jégkorszak utáni hideg kontinentális elemei az északi sárkányfű (Dracocephalum ruyschiana) és a poloskavész (Cimicifuga europaea). A hegység jellegzetes flórájának kialakulásában közrejátszottak azok a változatos termőhelyi lehetőségek, amelyek az Északi-középhegység más tájain nem, vagy csak kisebb területeken találhatók meg. A változatos alapkőzeten kialakult talajtípusok is hozzájárultak az egyes reliktumok kialakulásához, fennmaradásához, elterjedéséhez. A sajátos mikroklímájú, domborzatfüggő termőhelyek szintén biztosították azokat az élőhelyi feltételeket, melyek lehetővé tették, hogy az egyes fajok a makroklimatikus változások ellenére is megmaradjanak. Az eddigi irodalmi adatok alapján a ma érvényben lévő taxonokat figyelembe véve, 1320-nál több faj tartozik a Bükk hegység flórájához (Vojtkó 2001). Csak a Bükkben előforduló őshonos fajok száma 18.


15

a: montán bükkösök b: szubmontán bükkösök c: sziklai bükkösök d: szurdokerdők

E: mészkedvelő tölgyesek f: cseres-tölgyesek G: mészkerülő tölgyesek H: hárs-kőris sziklaerdők

i: karsztbokorerdők j: gyertyános-tölgyesek k: patakmenti égerligetek l: irtásrétek

7. ábra: A Bükk hegység növénytársulásai (Pócs T.nyomán)vii

A hegység növénytakarójának talán legnagyobb értéke, hogy erősen erdősült, s - a bolygatás ellenére is - a társulások eredeti elrendeződése felismerhető. A nem erdősült területek, főleg a kiemelkedő sziklák gyepei, valamint az irtáseredetű hegyi rétek aránya bár csekély, fajtartalmukban és tudományos értékükben mégis rendkívüliek.

A Bükk-vidék növénytársulásai és jellegzetes növényfajai Mint ahogy a hegyvidéki területeken mindenhol a Föld felszínén, a Bükk hegységben is a magassági szinteknek megfelelően helyezkednek el az egyes vegetációzónák. A Magyar-középhegység viszonylatában a magassági régióknak megfelelően az alacsonyabb területeket száraz tölgyesek, főként cseres- tölgyesek borítják. Fölöttük a gyertyános-kocsánytalan tölgyesek helyezkednek el. A zárt tölgyesek felett a bükkös régió következik, és csak a legmagasabb területeken, 900 m felett, alakul ki az elegyetlen hegyvidéki jellegű (montán) bükkös. Az egyes vegetációtípusok kialakulását nemcsak a tengerszint feletti magassággal változó hőmérséklet befolyásolja, hanem az egyes növényzettípusok elhelyezkedését a kitettség és ennek következtében a lejtőkre jutó napsugárzás hatása, az alapkőzet, a talaj és a mikroklimatikus adottságok is módosítják. Így alakulnak ki egy-egy vegetációzónán belül a lejtők, vagy egyes völgyek sajátos klímájának megfelelően az extrazonális növénytársulások. Bár a Bükk hegység kiterjedése és jelentős átlagmagassága lehetővé tette, hogy az egymás fölött elhelyezkedő növényzeti övek szabályosan alakuljanak ki, az előbb említett okok miatt az egyes növényzeti zónák elhelyezkedése eltolódik. A cseres-tölgyes zóna a patakvölgyek kivételével 250-400 m tengerszint feletti magasságban fogja körbe a hegységet, de ez a társulástípus a hegység belsejében - 400-500 m tengerszint feletti magasságban - is kialakul a déli kitettségű oldalakon. A gyertyános-kocsánytalan tölgyes átlagosan 400-600 m Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

16

magasságban fejlődik ki, de a déli lejtőkön 600 m fölött, északi lejtőkön, völgyek aljában 400 m alatt is megtalálható. A bükkös zonálisan 700 m fölött jelenik meg, de az északi lejtőkön, vagy egyes hideg völgyekben 400 m magasságig is leereszkedik. Extrazonálisan az alapkőzet változása miatt a cseres-tölgyesek helyét mészkőterületeken gyakran mészkedvelő tölgyesek, és a Délnyugati-Bükk savanyú talajú agyagpala, diabáz lejtőin 400-500 m fölött pedig mészkerülő tölgyesek nőnek. A sekély, vékony talajon általában déli kitettségben, ahol az erdő már nem tud zárulni, a karsztbokorerdők mozaikjai jelennek meg. A bokorerdőfoltok nagysága, és ennek megfelelően a köztük lévő gyepfoltok kiterjedése dinamikusan változik. Északi kitettségű mészkőgerinceken a bükkös öv zónájában a vékony talaj miatt csenevész növekedésű sziklai bükkösök, a délies kitettségű meredek lejtőkön hárs-kőris sziklaerdők élnek. A meredek, sziklás falakkal határolt mély völgyekben, kőgörgeteges völgytalpakon szurdokerdők nőnek. Ezen általános ismérvek után tekintsük át részletesebben a hegység egyes vegetációtípusait és jellegzetes növényfajait. A cseres-tölgyes a hegység legelterjedtebb társulása, melyben a csertölgy és kocsánytalan tölgy a meghatározó fafaj. Az idősebb, 20-25 m magas állományok jól záródnak, így az aljnövényzetet kevés fény éri, de a fiatalabb tölgyesek lombozatán a fény jól áthatol és az alsóbb szintek növényzete az egész vegetációs időszakban gazdag. Mészkőterületeken már 300 m fölött megjelenik a mészkedvelő tölgyes. Lombkoronaszintjét a molyhos, a kocsánytalan és a csertölgy uralja, fejlett cserjeszintjét a húsos som határozza meg, de gyakori az egybibés galagonya, a mezei juhar és az ostorménfa is. Gyepszintjükben tömeges pázsitfűféle az egyvirágú gyöngyperje és a gyönyörű, mélykék szirmú erdei gyöngyköles. Mellettük a pilisi bükköny, a nagy ezerjófű, a kosborfélékhez tartozó gérbics, a színeváltó kutyatej, a tarka- és a ritkább pázsitos (fűlevelű) nőszirom is a száraz, meszes talajt jelzi. A tölgyes öv déli és délies, meredekebb, száraz, meleg mészkőlejtőin a mészkedvelő tölgyest karsztbokorerdők váltják föl. Főleg a Délkeleti-Bükk, a Kis-fennsík és az Upponyi-hegység mészköves déli oldalát borítják. Alacsony, ritkás lombkoronaszintjüket a molyhos tölgy alkotja, cserjeszintjükben a sajmeggy uralkodik. Délnyugaton (Bél-kő, Imó-kő,) még előfordul a dunántúli karsztbokorerdőket ősszel vörösre festő cserszömörce, kelet felé azonban mindinkább a szárazföldi erdős puszták közelségét mutató fajok jellemzik: tatárjuhar, fekete madárbirs, harangcsillag, méregölő sisakvirág, magyar lednek, szirti gyöngyvessző, bársonyos tüdőfű. A karsztbokorerdő foltjai között, a bércek ördögszántásos peremein, gerincélein, a szikla- és mészkő sziklagyepek telepedtek meg. Uralkodó fajuk a deres csenkesz és a bennszülött magyar nyúlfarkfű. A köztük élő tátrai hölgymál, hegyi kőtörőfű, sziklai borkóró és a pillás zanót szintén ritkább, magashegységi elterjedésű maradványnövény. A Bél-kő délies mészkő sziklagyepjében gyakori a bennszülött husáng és a harmadidőszakból itt maradt, melegkedvelő szirti pereszlény. 8. ábra: Feltehetően reliktum a jellegzetes levélformájú cserszömörce (Varga Z.)viii

A déli lejtők karsztbokorerdeiben február végén, legkésőbb március közepén már láthatjuk a húsos som apró sárga virágait. A március növénye a leánykökörcsin. Kék vagy kékes ibolyaszínű virágait kívülről bársonyos szőrzet borítja, de ilyenkor nyílik a sárga tavaszi hérics, a sziklagyepekben a kövér daravirág, a sziklás, száraz lejtőkön a fürtös gyöngyike és a borzas zanót. A mészkő-dolomit sziklagyepek jellemző, kora tavaszi sásféléje a lappangó vagy törpesás. Áprilisban a leánykökörcsint a törpe nőszirom váltja fel; a karsztbokoredőkben virágba borul a csepleszmeggy, a sajmeggy és a Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

17

törpemandula. Ebben a hónapban gyönyörködhetünk a kisgyőri Galya kopasz szikláin a henye boroszlán rózsaszínű, illatos virágcsomóiban, és a magyar zergevirág élénksárga tányérkájában. A május-júniusi időszak virágzó pázsitfűféléje a sárgás és a ritkás sás. Velük virít a vékony-, merev-, sziklai- és pusztai-csenkesz. További fűféle a berzedt- és a parlagi rozsnok, a sziklai perje, a bajuszos kásafű és két árvalányhajféle: a hegyi és a csinos árvalányhaj. 9. ábra: Nagy ezerjófű (Varga Z.)ix

A május-júliusi időszak talán legfeltűnőbb növénye a magas, erős szagú nagy ezerjófű. Fürtös, halványpiros virágzata és termése mirigyszőrös (és mérgező), páratlanul szárnyalt levelei áttetszően pontozottak. Ilyenkor virít a Bél-kőn a cserszömörce, ez hazánkban a legészakibb termőhelye. Virágzáskor meddő kocsányait borító lila vagy sárgás, hosszú szőrzete, ősszel élénkvörösre színeződő lombozata messziről feltűnik. A kosborfélék közül karsztbokorerdőkben nyit a világos ibolyaszínű gérbics. Ki kell emelnünk a jóformán minden sziklagyepben előforduló tarka búzavirágot, amely vöröseslila színével és szürkés leveleivel élénk színfoltot alkot. Gyakori a szakállas csormolya és a szürke müge is. A fűfélék közül egészen júliusig virágzik a sudár-, magyar- és az árva rozsnok, a deres tarackbúza, a pelyhes zabfű, valamint a prémes- és az erdélyi gyöngyperje. A prémes gyöngyperje erdős sziklákon gyakran alkot fodorka-fajokkal társulást. Májustól augusztusig, sőt szeptemberig is virágzik a sátoros margitvirág, a korai kakukkfű, az élesmosófű, a firenzei hölgymál, a keleti szarkaláb, a közönséges borkóró, a kőtörőfű, valamint a csillogó és a piros gólyaorr. Júniusban bontja virágait az átnőtt levelű, ernyős virágzatú kereklevelű buvákfű és a nyúlánk, pirosas-ibolyás galambszínű ördögszem. A hüvelyesek közül gyakori a fürtös zanót alacsony, sárga virágú cserjéje, mellette a gombos-, a fehér-, a buglyos- és a selymes zanót is előfordul. A nyár végén, július-augusztusban virágzik a magyar bogáncs, a sziklagyepekben a mezei üröm, a búzavirágféléken és a szamárkenyéren élősködő nagy szádorgó, az ürömféléken élősködő homoki szádorgó, a pázsitfűfélék közül a tarka nádtippan, a kunkorgó árvalányhaj. A sort az augusztus végétől októberig virágzó csillagos őszirózsa és a sziklagyepek júliustól szeptemberig virító aranyfürtje zárja. Szarvaskő környékének diabáz- és gabbró-sziklái lényegesen különböznek a Bükk nagyrészt üledékes kőzetfölépítésű területeitől, így itt a növénytakaró jellege is megváltozik. Szilikát sziklagyepjeikben kora tavasszal a leánykökörcsin helyett a fekete kökörcsin pompázik, később az erdélyi nyúlfarkfű nyílik, amely hazánkban csak itt és az Észak-borsodi-karszton él. De itt nyílik a fehér virágú magyar kőhúr is. A gyertyános-tölgyesek a tölgyesek és a bükkösök öve között teremtik meg az átmenetet. Aljnövényzetük inkább a bükkösökéhez hasonlít. Állományaikban eredetileg kevesebb volt a sima kérgű, sötétszürke csíkos törzsű gyertyán, de mert az értékesebb kocsánytalan tölgyet az erdőművelés kiszálalta, sok helyen túlsúlyba került. A tölgyelegyes gyertyános-bükkösökben több tucatnyi mohafaj mellett különösen jellemző a széles levelű lednek, az erdei füzike, az északi galaj és a szagos müge. A gyertyános-tölgyesek gazdag aljnövényzetét elsősorban boglárkafélék alkotják. Közéjük tartozik a változó boglárka, a pirosló hunyor, a békabogyó, a berki- és a bogláros szellőrózsa, az erdei iszalag. A méteresre is megnövő, hátragöngyölődő, rózsaszínű vagy piros, de mindig sötéten pettyezett lepellevelű turbánliliom az üde tölgyesek más fajjal össze nem téveszthető növénye. A cserjeszint is gazdag. Itt él a Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

18

madár- és a lisztes berkenye, a barkócafa, a csere- és az egybibéjű galagonya. A vadcseresznye, a zelnicemeggy, a húsos- és veresgyűrűs som, a kányabangita, az ükörke lonc, a farkas boroszlán, a bibircses- és csíkos kecskerágó mellett mintegy 20 szederfaj él a gyertyános-tölgyesekben. Tapolca környékén gyertyános-tölgyesben nyílik a ritka és védett boldogasszony papucsa, mely mészkedvelő tölgyesben és karsztbokorerdőben is előfordul. 10. ábra: Balkáni elterjedésű gyertyános-tölgyes szegélyelem a hólyagfa (Varga Z.)x

Májusban kezd virágozni a hólyagfa, a bangita, végül a kutyabenge. A gyertyános-tölgyesek jellemző kora tavaszi virága a kék-, a fehér- és a nagyvirágú ibolya, az odvas- és az ujjas keltike. Nyáron nyit a pettyes-, a borzas- és a hegyi orbáncfű. A szegfűféléket májustól júniusig a piros mécsvirág képviseli. A nyár második felében nyílik a csalánlevelű harangvirág, a patakok közelében a fészkes virágzatú örménygyökér sárgáll. A Bükk déli oldalán, 600-700 m fölött a bükkösök övébe jutunk. A hűvös északi oldalakon a bükkösök 200-400 m-ig is leereszkednek, így kisebb állományaikkal az Upponyi-hegység és az Ózd-Pétervásárai-dombság északi lejtőin is találkozhatunk. A bükkösök magas, zárt lombkoronaszintje kevés fényt enged át, cserjeszintjük ezért fejletlen vagy hiányzik, gyepszintjük virágos fajai lombfakadás előtt nyílnak. A bükkösök övének alsó szintjét úgynevezett szubmontán bükkösök foglalják el. Mészkedvelő változatuk gyepszintjét az egyvirágú gyöngyperje uralja. Szárazabb, melegebb déli oldalakon föllazuló állományaikban a magas kőris és a gyertyán is előfordul; alattuk a fényigényesebb kerek repkény és a fénytelen galaj is megél. A 750-950 m magas Nagy-fennsíkon és a Kis-fennsík 700 m fölé emelkedő tetőin az ország legnagyobb, legszebben fejlett hegyi (montán) bükkösei élnek. A világosszürke, sima törzsű bükk tiszta állományába csak ritkán elegyedik egy-egy magas kőris vagy hegyi juhar. A bükkösök legelterjedtebb társulása a magaskórós-páfrányos bükkös. Aljnövényzetében a kárpáti sisakvirág, a pávafarkú salamonpecsét, a sugár kankalin, a széles pajzsika, az erdei nefelejcs és a hajperje a magashegységek erdőségeit idézi. Sekély talajú, sziklás hegy- és töböroldalakon a magaskórós-páfrányos bükköst a szélfüves bükkös váltja föl. Lombkoronaszintje kevésbé egységes: helyet kap benne a magas kőris, a hegyi szil, a hegyiés a korai juhar is. Aljnövényzetében a szélfű és az ernyős virágzatú baktopp vagy podagrafű uralkodik. Noha a bükkösök lombozata zárt, aljnövényzetük - különösen lombfakadás előtt - korántsem szegényes. Áprilisban bővül a virágválaszték: eléggé gyakori a mérgező foltos kontyvirág (a Calla közeli rokona), amely ilyenkor 10-20 cm hosszú zöldes virágburkáról, ősszel piros bogyóbuzogányáról ismerhető fel. 11. ábra: Tűzliliom (Varga Z.)xi

A bükkösök szélén április-májusban virít a kecskefűz és a fürtös bodza. Helyenként már áprilisban nyílik a fehér szirmú galambvirág. A bükkösök tisztásain nyílik a ritkább, halvány-kénsárga sugárkankalin és a gyakoribb sárga tyúktaréj. A Bálvány tetején ilyenkor virágzik a vadegres, az alacsonyabban fekvő (szubmontán) bükkösök talajára pedig a szagos müge terít pompás fehér-zöld szőnyeget. A nyirkos, sziklás bükkösökben tömegesen nő a hosszan kúszó gyöktörzsű, évelő erdei szélfű. Ugyancsak áprilisban kezd virítani, de még júniusban is virágzik az érdeslevelűek családjába tartozó békaszem, amelynek kék virágai nagy Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

19

murvalevelek hónaljából nőnek ki. Ugyancsak az érdeslevelűek közé tartozik, a gumós gyökértörzsű sárga virágú gumós nadálytő. A Nagy-mező erdős szegélyén virágzik májusban hazánk egyik legszebb védett növénye, a tűzliliom. A bükkösökben a kosborféléket májusban a madársisak fajai képviselik. A kardos- és a fehér madársisak egyaránt fehér leplű, a piros madársisak csak kivételesen virít ilyen korán. A savanyú talajú bükkösökben májusban kezd kizöldülni néhány helyen - Tekenős-völgy, Áfonyás-oldal Bükkszentkereszt közelében - a Bükkben ritka, lombhullató fekete áfonya. A Bükk-fennsík bérceinek és köveinek meredek mészkőhomlokzatán, a bükkösök szintjén - a sajátos, helyi adottságok következtében - a hegyi bükkösöket különböző sziklaerdők helyettesítik, amelyek hazánkban itt fordulnak elő a legváltozatosabb kifejlődésben. Az ördögszántásos bérctetők sziklai bükköseinek alacsonyabb állományaiban gyakran a kocsánytalan tölgy is előfordul, alsóbb lombszintjüket változatos berkenyefajok alkotják. Ritka, jégkor végi maradványnövényük a tiszafa (Szinva-szoros, Magos-kő). Aljnövényzetük a mészkő-dolomit sziklagyepekből származik, közöttük több magashegységi elterjedésű faj is előfordul: havasi hagyma, enyves aszat, zöld fodorka. Bennszülött gyepalkotójuk a magyar nyúlfarkfű. A hűvösebb oldalak ritkább kosborféléje a korallgyökér. A „kövek” déli, délnyugati sziklatornyai között, meredek mészkőéleken hársas-berkenyés sziklaerdő kapaszkodik meg. Gyepszintjének ritkasága a poloskavész és a dárdás vesepáfrány. A meredek, déli sziklahomlokzatok gyakoribb társulása a hárs-kőris sziklaerdő, több helyen a tölgyesek szintjében is előfordul. A névadó fafajok mellett lombkoronaszintjét a korai juhar, a lisztes berkenye vagy süvöltény és a kocsánytalan tölgy alkotja. Gyakran fává magasodik benne a mogyoró, és a mészkőfalakra fölkapaszkodó, itt termést is hozó borostyán. Cserjeszintjében nem ritka a hólyagfa és a szirti gyöngyvessző sem. Tavasszal itt nyílik a legtöbb csillagvirág, békaszem és apró tyúktaréj. A szinte merőleges mészkőfalak repedéseiben a ritka magyar pikkelypáfrány kapaszkodik meg. A Bükk-fennsík peremébe mélyülő szurdokokban az ország legszebb szurdokerdői magasodnak. 2530 m-ig emelkedő lombkoronaszintjüket termetes bükkök, hegyi juharok és magas kőrisek alkotják. Alattuk illatozik az erdei holdviola, gyakori a farkasbogyó, tömegesen virít az aranyos veselke és az erdei nenyúljhozzám. A szurdokerdőkben honos a gímpáfrány. Az északra futó, hűvös, nedves szurdokvölgyekben (Leány-völgy, Ablakos-kő-völgy) több ritka, magashegységi elterjedésű maradványfaj él: havasi ikravirág, sárga ibolya, havasi iszalag, havasi turbolya. A Nagy-fennsík hegyi bükköseinek kivágásával létrejött aranyzabos, veres csenkeszes irtásréteken, alhavasi jellegű szőrfűgyepeken a nyáron is gyakori fagyok miatt a bükkösök már nem újulhatnak föl. Az itt nyíló tárnicsok mellett ritka, alhavasi növény a karcsú sisakvirág és a vörös áfonya. A szőrfűgyepekben és hegyi réteken virágzik június-júliusban a ritka réti dákoska vagy réti kardvirág, amelynek piros lepellevelei elvirágzás után kékesre halványodnak. A sötétlila virágú réti iszalag szintén a hegyi rétek növénye. Június-júliusban nyílik a ritka, de föltűnő gömbös kosbor. Halvány rózsáslila, tömött, gömbölyű virágzatának lepellevelei - a többi kosborétól eltérően - csúcsukon újra kiszélesednek. Ugyancsak ritka a poloskaszagú kosbor, amelyet a poloskaszagon kívül szennyes vörösesbarna virágok és szálaslándzsás levelek jellemeznek. A hegyi réteket övező erdők szélén találjuk az érdekes, fészkes virágzatú foltos véreslaput. A ritka tárnicsfélék legkorábbi képviselője, a nyúlánk szárú, sötétlila virágú csinos tárnicska ősz derekáig virít. Ilyenkor már mindenfelé virágzik a fehér pázsitos csillaghúr, a füvek közül az angol perje, a csomós ebír, a francia perje és a háromfogfű. A Bükk hegységben a boróka és a tiszafa kivételével az összes fenyőfaj mesterségesen telepített. Többségükkel a Nagy-fennsík irtásait kísérelték meg újra fásítani. Legöregebb a jávorkúti „ősfenyves” mintegy 30 hektáron elterülő, közel másfélszáz éves luc- és vörösfenyő-állománya, amely korát a kedvező mikroklímának köszönheti. Aljnövényzete igen érdekes: hazánkban itt található a bérci Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

20

ribiszke egyetlen példánya. Az öreg fenyők alatt bőven terem nyáron az óriás csiperke, és a mintegy 25 éve Sopron környékéről idetelepített erdei ciklámen is jól érzi magát. A legidősebb vörösfenyő-állomány - az egri út mentén, a Rejtek őrház közelében, - kora meghaladja a százötven évet. A melegebb, déli fekvésű hegyoldalakon inkább az erdei-, néhol a feketefenyőt ültetik, a Nagy-fennsíkra inkább a lucfenyőt telepítik. A kis-mezői útelágazásnál kísérletképpen Douglas-fenyőt és ezüstfenyőt ültettek. Érdekes „fenyőgyűjtemény” található a Bükkszentkereszt közelében levő Dorongóson. Újabban a körtikefélék hazánkban megtalálható mind a négy nemzetségének fajai is előkerültek a Sugaró fenyveseiből, köztük az egyvirágú körtike is. A fenyők tömeges telepítéséhez a bükki éghajlat nem a legmegfelelőbb, ezért, ahol lehet - gazdasági és természetvédelmi szempontból az ősi bükkösök visszatelepítése célszerűbb. A Bükk hegység gyorsfolyású hegyi patakjait magaskórós égeresek kísérik. Lombkoronaszintjüket az enyves éger alkotja. Aljnövényzetükben dúsan tenyészik a podagrafű. A Szalajka és a Garadna völgyében a ritkább, alhavasi jellegű hamvas éger is előfordul. Az égereseket kísérő magaskórósok aljnövényzetében tömeges a vörös acsalapu és a réti legyezőfű, de néhány helyen a ritka Teleki-virág is előfordul. Kora tavasszal - március-áprilisban - a bükki patakok partját a martilapu sárga fészkei és a vörös acsalapu sötét, húsvörös színű virágzat-kandeláberei borítják. Később kifejlődő nagy leveleiket a környék népe keserűlapunak nevezi, és nyári záporok idején vagy erős napsugárzás ellen ernyőként is használta. A magashegységi elterjedésű fehér acsalapu a Garadna forrásánál és általában a hűvös északi völgyekben jelenik meg (Bolhás, Nagy-Szállás-völgy). Ugyanekkor virít a cinegefűz. Április-május a sásfélék virágzásának ideje. A bükki vizek partjain élő féltucatnyi sásfaj között ilyenkor virít a fodros harmatkása. Májustól augusztusig, illetve szeptemberig kerülhet elénk az egypelyvás ecsetkáka, a gombos ecsetpázsit, valamint a forrásperje. A Hámori-tó vizében figyelhetjük meg az üveglevelű békaszőlőt. A Bükk fennsíkjainak mélyedéseiben, rendszerint kétféle kőzettípus találkozásánál - például Jávorkúton, Létrás-tetőn - mocsárrétek, forráslápok alakultak ki. A nyár második felében, a Jávor-rét nedvesebb részén bukkanhatunk rá a korpafűfélékhez tartozó györgyfűre, amelynek spóratartói a szárak csúcsán levélhónaljiak, és a bükki korpafűre, amelynek szárcsúcsi spóratartó - tokjai füzérkét alkotnak. A Gyertyán-völgyben és a Nagy-mezőn találjuk a korpafű-nemzetség harmadik képviselőjét, a kapcsos korpafüvet. Levelei hosszú szőrben végződnek, termőfüzérei a szárak csúcsán kettesével-hármasával ülnek. Áprilisban-májusban, ugyancsak a forráslápokon (Létrás-tető, Köpüs-forrás rétje, Csanyik-völgy) virágzik a széleslevelű gyapjúsás; levéllemeze lapos, fehér füzérkéi terméses állapotban sajátosan szép látványt nyújtanak. Júniusban és júliusban a Jávor-rét mocsarában, a nyírfák alatt már messziről sárgállik a közönséges lizinka, rokona, a pénzlevelű lizinka a nedves erdők talaján gyakori. Ugyanitt található a nyár második felében a menták két képviselője. A vízi menta gombformájú fejecskékből álló virágzata rózsaszínű (fodros levelű kerti változata a fodormenta), a mezei menta szára meddő csomókban végződik. A zsurlókat a március-áprilisban termőhajtást hozó mezei zsurló, májustól az erdei zsurló, a Csanyikvölgyben az óriás zsurló és a kemény csúcsú, sárgászöld, áttelelő téli zsurló képviseli. A nedves rétek jellemző pázsitfűféléje a sovány perje, a gyepes sédbúza, a pelyhes selyemperje, a fehér és a dárdás nádtippan, továbbá a berki harmatkása. Itt említjük meg a Bükk hegység gazdag mohavilágát. A bükkösök, telepített fenyvesek, forrásmészkőképző patakok, nedvesebb hegyi rétek, sziklagyepek igen sokféle és érdekes mohafajnak adnak szállást. A Bükk mohanövényzetének nagy részét Boros Ádám, a mohák neves szakértője tárta fel. Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

21

Az Eger és Sirok között, mintegy félúton fekvő egerbaktai tőzegmohás láp medencéjében több jégkori maradványnövény él. A láp különleges páfránya a tarajos pajzsika. Miskolctapolcán, a Hejő partján és a parkban levő kis tóban igen sok érdekes, részben betelepített, melegkedvelő növény él. A nyár derekán, a vízparton nő a mocsári lednek, a mocsári füzike, a keskenylevelű békakorsó, a sárga kígyókapor, az erdei angyalgyökér és a mocsári gólyaorr. A tó vizében nyílik a mocsárhúr, az egyszerű békabuzogány, a vörös tavirózsa, az indonéziai eredetű, tátogatóféle Ambulia sessiliflora és az ÉszakAmerikából származó Cabomba.

Az Upponyi-hegység növényzete Az Upponyi-sziklaszurdokban sok olyan növényt találunk, amely a bükki sziklákon is honos, de itt különösen dúsan tenyészik. A deres-, a fehér-, a borsos- és a hatsoros varjúháj, a sárga- és a rózsás kövirózsa társaságában mészkő-sziklahasadék-gyepet alkot. Ugyanitt él az apró kőtörőfű, az árlevelű len, a terpedt rezeda, a szürke napvirág, a cseh tyúktaréj, a sziklai perje és a hosszúlevelű árvalányhaj, továbbá a ritka magyar pikkelypáfrány is. A völgyfenéken, a tóparton a nádi boglárkát és a fodros bogáncsot láthatjuk. Érdekes, hogy Uppony környékén feltűnően nagy számban virít a kertjeinkben is meghonosodott, mélyen becsípett hegyű, rózsaszín sziromlevelű sápadt ziliz, a kerti mályvarózsa Kitaibel Pál által felfedezett vad rokona.

Az Ózd-Pétervásári-dombság növényzete A dombság cseres-tölgyesei, északi lejtőinek szórványos gyertyános-bükkösei mellett külön meg kell emlékezni a bükkszenterzsébeti Nagy-kő homokkőmálladékát borító homokkő-társulásról. Jellemző növénye a május-júliusban virító deres tarackbúza, a sárga hagyma, az ebfojtó müge, a tollas szálkaperje, a berzedt rozsnok, a kései perje, a magyar csenkesz és a csabaíre vérfű. Borsodnádasd, Bekölce és Szentdomonkos környékén, száraz hegyi réteken és legelőkön található az útszéli imola, a mezei fátyolvirág, a szürke napvirág, a közönséges oroszlánfog, az illatos macskamenta, a jakabnapi aggófű és az aszúszegfű. A Vajda-vár, Nagy-völgy, Macska-lyuk-hegy vidékén savanyúságkedvelő gyertyános-bükkösök élnek.

A Bükk hegység állatvilága A változatos és gazdag növényvilág nyilvánvalóvá teszi az állatvilág gazdagságát és változatosságát is. Sőt, mivel a legtöbb állat nagy mobilitással rendelkezik, a feltöltődési folyamatokban a földrajzi, geobotanikai, mikroklimatikus tényezők még nagyobb szerephez jutnak. Bár szemléletünk meglehetősen hozzászokott a ritka és látványos fajok kiemeléséhez, a Bükk esetében meg kell említeni a gyakoribb fajok nagy tömegét is. 12. ábra: Fűrészlábú szöcske (Varga Z.)xii

Egy adott faj populációját csak környezetével, élőhelyével együtt lehet megvédeni. Ehhez hozzáértjük azokat a kapcsolatrendszereket is, melyek az adott élőlény elterjedését, más populációkkal való Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

22

kapcsolattartását biztosítani tudják. A fűrészlábú szöcske6 (Saga pedo) pl. szigorúan igényli a sekély termőrétegű, köves talajú, edafikus sztyeppréteket, a havasi cincér a „lábon elszáradó” bükköst. A lepkék közül több tucat kuriózumot sorolhatnánk fel, mely hazai faunánkban a Bükkben él egyedül, pl. a Larentia cyanata, vagy Perizoma minorata nevű araszolólepkék, és igazi ritkaságokat, amelyek a Bükkben közönségesek, pl. Chersotis cuprea, Diarsia festiva (bagolylepkék), Maculinea alcon curiosa, Aricia artaxerces issekutzi (boglárkalepkék) stb., amelyek mind azt bizonyítanák, hogy egy terület természetes állapotának biztosítása szükséges ahhoz, hogy egy rendszer ilyen gazdag legyen, mint a Bükk. A lepkék között vannak kicsi, jelentéktelennek tűnő fajok is, melyek azért képviselnek kiemelt értéket, mert elterjedésük súlypontja tőlünk délre esik, másrészt élőhelyeinek eltűnése a faj visszaszorulását eredményezi Európa-szerte. Ezek közé tartozik egy fémlepke-faj, a Procris geryon. A fémlepkék jellemző ragyogó kék színű, lomha mozgású lepkefajok. Az említett faj a Bükk legdélibb, virágokban gazdag lejtősztyepp-területein fordul elő, de mindenhol csak kis egyedszámban. Európa legtöbb országában a kipusztulás szélén áll. A Déli-Bükk a xerotherm reliktum lepkefajok magasan leggazdagabb, reprezentatív élőhelye. A fűrészlábú szöcske mellett elterjedt itt az imádkozó sáska, és a magyar virág-díszbogár. De itt él a csonkaszárnyú medvelepke, és több ritka csuklyásbagolylepke-faj is. A molyhos tölgyes-karsztbokorerdők védett fajai a magyar púposszövő, az ezerjófű bagolylepke, az aranybagoly, az Anker-araszoló és ezenkívül egy araszoló endemikus alfaj (Peribatodes umbraria matrensis). De megtalálható még itt a hegyi énekes kabóca is. Az idősebb tölgyesekre jellemző védett fajok közül még gyakori a szarvasbogár, az orrszarvúbogár. A puhatestű faunából meg kell említeni a hegyicsigát, a kárpáti meztelencsigát, a feketecsigát, a Deroceras rodnae nevű meztelencsigát. A kétéltűek nevezetessége az alpesi gőte. A hüllőké a vakondgyíkokhoz tartozó pannon gyík. Meleg időben már kora tavasszal előjön rejtekhelyéről, és a gyepből kibukkanó sziklákon sütkérezik. Csökevényes lábaival nem tudja megtartani magát, ezért a kígyókra jellemző tekergő mozgással menekül. A haragos sikló rendkívül gyors és erőteljes kígyónk. Nem ritkák a 160-180 cm-es, vagy ettől is nagyobb példányok. Harapása veszélytelen, de vigyázzunk vele, mert ha veszélyben érzi magát, azonnal támad. Éles fogaival fájó sebet ejthet. Nagyon óvatos, gyakorlatilag mindig ő látja meg hamarabb a közeledő embert. A cserjés-bokros helyeken gyakori a néha tekintélyes nagyságúra megnövő zöld gyík is. 13. ábra: Zöld gyík portréja (Szitta T.)xiii

A gyorsfolyású, tiszta vizű, oxigénben gazdag patakokban, megfigyelhetjük a piros pettyes sebes pisztrángot és a betelepített szivárványos pisztrángot. A piros pöttyökben gazdagabb ritka, Unger pisztráng7 a Bükk bennszülött faja. Ugyancsak a hegyi patakok lakója a petényi márna is. A madárvilág összetételében a hegyvidéki jelleg dominál. A hegység egyes háborítatlanabb részein fészkel a parlagi sas, a békászó sas, a kerecsensólyom, a darázsölyv, kígyászölyv. A terület jelentős madártani értéke a császármadár, melynek több biztos fészkelőhelye ismeretes. A barna kánya, héja, egerészölyv, gatyás ölyv, vörös vércse a gyakoribb ragadozó madarakhoz tartoznak. A szirti sasnak viszont csak néhány megfigyelése ismeretes. 6

Jellegzetessége, hogy a faj nálunk csak parthenogenezissel, azaz szűznemzéssel szaporodik, ezért csak női egyedeket találunk ebből a nagy termetű szöcskéből. 7 Az Unger-pisztráng felfedezője és leírója Vásárhelyi István (1889-1968). Sírja a felső-hámori temetőben található. Vásárhelyi életének java részét a Garadnai Pisztrángtenyésztő Gazdaságban töltötte. Itt lakott, dolgozott és állította össze nagyétékű csiga-, rovar-, hal- és kisemlős-gyűjteményét. Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

23

Egyes kóborló példányai néha táplálkozóterületként keresik fel a hegységet. A baglyok is megtalálják fészkelő- és táplálkozóhelyeiket a hegység területén. Főleg a nyári időszakban hallhatjuk a macskabagoly hangját. De él a Bükkben a törpekuvik, a füleskuvik, és a gatyáskuvik, gyakori az erdei fülesbagoly, és egyes területeken költ az uhu is. A hollók állománya szépen növekedett az utóbbi években. Egyre gyakrabban láthatók kóborló párjaik a hegylábi területeken is, ahol mezőgazdasági területeken keresik táplálékukat. Szintén gazdag a hegység énekesmadár-faunája is. Legnagyobb testű tagjaikat, a hollókat már említettük. Leggyakrabban a széncinegék, énekes rigók, erdei pintyek, citromsármányok kerülnek az erdőjáró szeme elé. Téli időszakban könnyebben megfigyelhető a fákon ügyesen mozgó csuszka, vagy a süvöltő rózsaszín dolmányos hímjei. A kiterjedt erdőterületek, az idősebb erdők a harkályok fészkelő- és táplálkozóhelyeit is biztosítják. Így a Bükkben él a kis-, középés a nagy fakopáncs, a fekete harkály. A Kisgyőr környéki területeken költ a balkáni fakopáncs, és az idős bükkösökben a ritka fehérhátú fakopáncs. Szórványosan előfordul a hamvas- és a zöld küllő is. A patak menti cserjésekben gyakori az ökörszem, a nagyobb kiterjedésű vizek mentén a szárcsa, a vízityúk, szürke gém és a vadkacsák néhány faja, de előfordul az erdei területeken fészkelő, folyó- és állóvizekhez táplálkozni járó fekete gólya is. A ritka bajszos sármány költ a Galyák bokorerdeiben, de megfigyelték a Mexikó-völgyben is. Ugyancsak a sziklás területekhez kötődik a kövirigó is. 14. ábra: Fekete gólya (Szitta T.)xiv

A hegység gazdag barlanghálózata miatt a denevérfauna is jó néhány fajjal képviselteti magát. Mindenütt gyakori a törpedenevér. Télen-nyáron barlangban lakik a kereknyergű patkósdenevér, a hosszúszárnyú denevér. A kis- és a nagypatkós denevér, a horgasszőrű denevér, a hegyesorrú denevér, a vízi denevér és a csonkafülű denevér csak a téli álmát alussza a barlangokban. A hideg vidékeket kedvelő északi denevér a leghidegebb járatokban függ. Faodvakban lakik a nagyon ritka szőröskarú denevér. A vizek környékén a tavi, - fenyvesekben - a fehértorkú denevér él. A közönséges denevér inkább nyáron keresi föl a barlangokat. A ragadozók közül leggyakrabban a róka, ritkábban a mezei görény és a menyét kerül a szemünk elé. A borz, nyest, hermelin, nyuszt és a nyérc rejtett életet él. A vadmacska az öreg erdőkben él, de az utóbbi években a farkas is újra megjelent. A nagytestű növényevők impozáns képviselője a gímszarvas. Bőgése a hideg beálltával szeptember végén, októberben hallható. Őzekkel az irtásokon, irtásréteken, bokorerdős területeken viszonylag gyak ran találkozhatunk. A Korzikáról származó, betelepített muflonok a sziklakibúvásos területeket kedvelik. A bakok erős szaga az ilyen részeken sokáig érződik. A vaddisznóállomány is erőteljes a hegységben. Jelentős haszonnal jár az élve befogott példányok értékesítése.

A Bükk-vidék néprajza A Bükk zárt, terméketlen fennsíkja alig alkalmas csoportos emberi letelepedésre. A hegység belseje rendkívül ritkán lakott, csak néhány, zömmel szlovák falu, Répáshuta, Bükkszentkereszt (régi neve Újhuta), Bükkszentlászló (1940-ig Óhuta) lakossága él itt, akik a XVIII. században idetelepített üveghuták munkásainak utódai. A Bükk szélein élő falvak népe azonban ősidők óta fölhasználja a hegység kőzeteit, növényeit és állatállományát. A magyarság ősi szálláshelyeit is a Bükk lábainál találjuk. Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

24

A Bükk nyugati és északi előterében a magyarság egy sajátos nyelvjárást őrző, törökös eredetű (kabar) néprajzi csoportja, a palócság lakik. Az északnyugati falvak lakóit (Szilvásvárad, Nagyvisnyó, Dédes) barkóknak nevezik. A barkók hagyományos kultúrája annyira rokon a palóccal, hogy attól alig választható el. A déli oldalon a matyók és velük rokon műveltségű népcsoportok élnek. Mezőkövesd, Tard, Szentistván mellett idesorolhatjuk Cserépfalut, Bükkzsércet, Bogácsot, Noszvajt, Cserépváralját. A Bükk lábai körül, a hegységbe nyúló völgyekben meghúzódó falvak határa általában olyan szűkös, hogy a lakosságot önmagában nem tudja eltartani. Ezért járt régebben a nép summásnak, részes aratónak, ölfavágónak az ország legkülönbözőbb vidékeire, és ezért szorult rá a hegyre, erdőre is. A Bükk hatalmas erdőségeiben számtalan növényt érdemes felkutatni és összegyűjteni. Ma már alig hihető, hogy a tölgyfa makkjából kenyeret lehet sütni, pedig ínséges időkben erre is volt példa. Az utóbbi évtizedekben az ehető növények közül már inkább csak a vadgyümölcsöket (szeder, málna, csipkebogyó, vadalma stb.) és a gombákat gyűjtögetik. Esős napok után ma is csapatosan indulnak az asszonyok, lányok és gyerekek az erdőkre gombászni. A vadgyümölcsökből lekvárt főznek vagy aszalják, a gombát nyersen vagy szárítva fogyasztják. Az aszalást régen kemencében, a szárítást pedig napon végezték. A vadgyümölcsök és gombák gyűjtögetése néhány bükk-vidéki faluban ma is jelentős jövedelmet jelent. A taplógomba korábban igen fontos és kelendő cikk volt: a gyufa feltalálása és elterjedése előtt acél és kova segítségével tüzet csiholtak, gyújtottak vele. A múlt század végéig a bükkzsérci asszonyok az egész hegységet bebarangolták érte. A taplót zsákokban hazavitték, megszárították és az Alföldön adták el. Orvosságnak való füveket és virágokat még ma is gyűjtenek, de sokkal kevesebbet, mint néhány évtizede, amikor a népnek kevesebb bizalma volt az orvosokban. A gyöngyvirágot például még a közelmúltban is gyűjtötte tavasszal Szilvásvárad, Noszvaj és több falu népe. Nemcsak eladták, mint most, hanem orvosságot is készítettek belőle: üvegbe tették, rá vörösbort öntöttek és állni hagyták. Fejfájásra, szívbajra vagy gyomorfájásra használták. Az erdő növényei itallal is ellátták az embert. A bélapátfalviak tavasszal behasították a nyírfa kérgét, és a hasadékba szilánkot vagy kifúrt bodzafát illesztettek. Ezen keresztül csepegett ki a fa nedve valamilyen edénybe. Ezt az édeskés nyírvizet, a „bozá”-t, nagy élvezettel fogyasztották. A magyarság őstörténetében a létfenntartás egyik alapja a vadászat volt. Az állattenyésztés, majd a földművelés mindinkább háttérbe szorította ezt a gazdálkodási módot, amely az utóbbi évszázadokban már csak az uralkodó osztályok és a tehetősebbek szórakozása maradt. A vadászástól eltiltott köznép a szükségtől hajtva, titokban vadászott, szinte korunkig megtartva az ősi hurok, tőr, lép és verem használatát. Az erdei emberek szerint olyan a vadcsapás, mint a gyalogút, a csapdát ezért a vad járásába tették. A vasból kovácsolt csapdát lánccal a fához kötötték, hogy a belelépő vad a csapdát ne tudja elvonszol ni8. A nagyobb vadak számára vermet is ástak, amit gallyal fedtek be. Teteje az arra tévedő, vagy csalétekkel odacsalt vad alatt beszakadt, az állat a verembe zuhant, és nem tudott menekülni. Ilyen vermet farkasoknak is állítottak, mert a „fogaras állat” - ahogyan itt nevezték, még a múlt században is sok kárt tett a Bükk környékén. Jelentős erdei foglalkozás volt korábban a hamuzsírégetés, emlékét ma is őrzik a „szalajka” összetételű helynevek a Bükkben. Ilyen a szilvásváradi Szalajka-völgy9 is. 8

Ma a verem és a hurkok különböző formái a büntetendő orvvadászat eszközei. A zsinegből, drótból kötött hurkot fához erősítik. Ha a vad fejjel vagy lábbal beleakadt, a hurok rászorul és megfogja. Mire az orvvadász visszamegy, az állat szörnyű kínok között pusztul el, vagy a még élő állatot megölik. 9 A szalajka a latin sal-alcali (alkáli só vagy másképp hamuzsír) népi neve. Előállításához nagy mennyiségű fát vágtak, azt a helyszínen elégették, és a fa hamujából valamelyik közeli településen kifőzték a hamuzsírt. Égetésére a bükkfa a legalkalmasabb, mert 10 mázsából másfél kg hamuzsír lesz, ugyanannyi fenyőfából ennek csak a fele. A hamuzsírt a szappan- és üveggyártáshoz, a textiliparban és általában a vegyiparban használták. Hazánkban 1730 körül kezdtek hamuzsírt égetni, de a Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

25

Az erdei foglalkozások között legáltalánosabb és legismertebb a fakitermelés. Maga a favágás szintén az ősi tevékenységek körébe tartozik, de a fakitermelés, mint kereső foglalkozás csak néhány száz éves múltra tekinthet vissza. A XVII. sz.-ban még annyi fát vághatott a nép az erdőn, amennyit akart, és vihette eladni, de a kialakuló kapitalizmus 1770 körül már korlátozta az erdők vágását. Számos község népe élt a Bükk hatalmas erdőségeinek kitermeléséből („ölfavágás”). 80-90 éve még a favágók nem használták a fűrészt. A favágás kizárólag fejszével és hasító ékekkel történt. A fát a meredek hegyoldalakról kézi erővel, „füles szánkón” húzták le. Vasból készült, ló vontatta füles szánkót napjainkban is láthatunk. A fatelepeken még ma is találkozunk vasúti talpfát vagy épületfát készítő fafaragókkal. Nem is olyan régen ezt a munkát kint az erdőben végezték. A szénégetés napjainkban szinte nagyobb fontosságú, mint a közelmúltban volt. Még a múlt században is csaknem minden falusi kovács maga égette a munkájához szükséges faszenet, ezért nagyarányú termelése felesleges volt. Újabban az ipari termelés egyik fontos anyagává vált a faszén, ezért modern rendszerű égetése egyre jelentősebb. Az utóbbi években fellendült a hagyományos módon égetett faszén kivitele is. A Bükk hegység erdőit járva gyakran találkozik az ember szénégető boksákkal, vagy ahogyan itt nevezik: milékkel. A mile egy 6-8 méter átmérőjű területen, kör alakban, meghatározott rendszerben elhelyezett farakás, amelyet meggyújtanak és leföldelnek. Az így lefojtott tűz 6-10 napig ég, majd szétbontják a milét, és a faszenet zsákokban elszállítják. A bükki szénégetők leginkább Mályinka, Felsőtárkány, Répáshuta és Bükkszentkereszt lakosságából kerülnek ki. A mészégetés a hegységben valószínűleg a XIII. században kezdődött. A bélapátfalvi apátság templomának építése idején hozhattak idegen mestereket, akiktől az apátfalviak ezt a mesterséget elsajátították, majd továbbfejlesztették. A Bükk keleti oldalán valószínűleg a diósgyőri vár építése során terjedt el a mészégetés. A munka a mészégető gödör elkészítésével kezdődik. Ezt rendszerint hegyoldalban, szűk völgyek alján, kör alakúra ássák. Alacsonyabbik oldalát felfalazzák; úgy, hogy a gödör pereme egy szintben legyen. Ezt a falat nem zárják teljesen össze, közepén nyílást hagynak, amelyen át később a tüzet fogják táplálni. A gödör fenekét homorúan kiteknőzik: ez lesz később a tűztér, amit földből kivágott párkány vesz körül. Egy gödörben több kemencét lehet kiégetni. Kemencének a gödörbe később boltozat alakúan berakott mészkőhalmot nevezik. Az égetéshez szükséges mészkövet vagy a felszínről szedik össze, vagy bányában fejtik, esetleg robbantják. A kemence rakását a tűztér körül futó párkányon kezdik. Alulra apró köveket raknak, majd felfelé haladva mindig nagyobbakat, s így lassan kupolaszerű boltozat épül, amelynek záróköve a gödör peremével egy szintbe esik. A boltozat és a gödör fala között adódó teret apró kövekkel töltik ki. Azon a részen, ahol a gödör elején nyílást hagytak, úgy rakják a mészkövet, hogy kis, csúcsíves ajtó marad a kemencén, ezt a kemence szájának nevezik. A kiboltozott és törmelékkel így megtöltött gödör tetejére még két-három méter magas kúpot raknak, ugyancsak mészkőből. A kemencének ezt a föld feletti részét, a „boglyát” sárlepényekkel vagy malterrel betapasztják. A mészégetés másik elengedhetetlen nyersanyaga a fa. A mészkőből rakott kemencét fával addig fűtik, amíg a kőzetből a szén-dioxid el nem távozik, és a kő mésszé nem alakul. Az utóbbi időben inkább csak gallyfával tüzelnek, mert az értékesebb fát más célra használja fel az erdőgazdálkodás. Régebben a kemence begyújtását ünnepélyes formaságok kísérték. Bélapátfalván az a mészégető, aki begyújtotta a kemencét, előbb keresztet vetett rá, majd ezt mondta: „Égessen meg a tűz, vigyen el a szeker, adjon pénzt az úr !” - ezzel az égetés eredményességét kívánta biztosítani. A tüzelés általában 72 órát vesz igénybe. A mészégetők azt tartják, hogy a tüzeléshez kell a legtöbb tapasztalat, mert ha nem jól fűtik a kemencét, nem ég ki az egész kőtömeg. A mészégetőnek el kell hárítania az égetés alatt gyakran fellépő akadályokat, különben kárba vész minden fáradsága. Ilyen akadályok lehetnek: ha beszakad a kemence vagy megrongálódik a boglya külső tapasztása stb. A kemence múlt század közepén abbahagyták, mert nagyon sok fa kellett hozzá, így gazdaságtalannak bizonyult. Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

26

belsejének színe, vagy a boglya tetejére rakott tapasztás elváltozása jelzi a mészégetőnek, hogy kiégett a kemence. A tüzelés végeztével egy napig hűlni hagyják a kemencét, majd kiszedik, a kemence szélén kosárba rakják, és szekerekre hordják a meszet. Sokszor a mész még olyan forró, hogy kiszedéséhez kézvédőt kell használni. Azok az emberek, akik életük nagyobb részét az erdőn töltik, széles körű ismeretekkel rendelkeznek a növény- és állatvilágról, a természeti jelenségekről. Ezek az ismeretek részben személyes megfigyeléseikből, de nagyobb részt olyan tudásból táplálkoznak, amelyet elődeik hagyományoztak rájuk. A gombát és az erdei gyümölcsöket gyűjtögető asszonyok többnyire csapatokba verődnek, a gyógyfüvet szedegető asszonyok és az orvvadászok viszont egyedül járják az erdőt. Együttesen jellemző rájuk, hogy huzamosabb ideig nincsenek távol otthonuktól. A favágók, a szénégetők és a mészégetők egy része azonban sokszor hónapokig kint él az erdőn. A Bükkben a kenyerükért küzdő emberek régente nem az óramutató járásához, hanem a csillagok állásához igazodtak. A szekeresek, ha úton voltak, a „Fiastyúkot” figyelték, mert feljövetele az éjfélt jelezte, és ilyenkor kellett megetetni a jószágot. Az erdei madarak viselkedéséből sokszor következtettek az időjárásra. Ha az ökörszem közel merészkedett a kunyhóhoz: az esőt vagy havat jelentett. A „zólyom” madár alakja régi babonához kapcsolódik. A bélapátfalvi öregek szerint ugyanis ez a madár megleli a vérfüvet vagy vasfüvet, amely minden zárat képes kinyitni. Meg kell tehát lesni, hogy a zólyom madár melyik fában tanyázik, és amikor a madár elrepül a vérfűért, dugóval be kell ütni a fészkéhez vezető lyukat. A madár megérkeztekor kiüti a dugót, hogy bejusson kicsinyeihez, miközben elejti a vérfüvet. Az így megszerzett vérfűnek csak akkor lehet hasznát venni, ha a fa tövébe terített piros kendőre hull. A táj településtörténeti sajátságait, a hagyományos faluformákat vagy a telekhasználat helyileg kialakult módozatait már csak néhány faluban figyelhetjük meg. Szarvaskő belterülete például még ma is két részből áll. Az Eger-patak szűk völgyében, a templom körül szoronganak a lakóudvarok, míg a gazdasági udvarok, a „tanyák” az istállóval, szérűvel a lakóhelytől távolabb, a közeli hegytetőn, zárt egységben helyezkednek el. Ez a hegyvidéki szálláskertes települési rend a Bükk tájékán többfelé ismert, annak ellenére, hogy a falvak határainak tagosítása során, a múlt század második felében sok helyen megszüntették ezt a formát. Mikófalván még századunk elején is sok hasonló „csűrös kert” volt, néhány korunkat is megérte. A Bükk mészkőfennsíkját délről puha riolittufa-vonulat övezi, amelyben különféle rendeltetésű üregek, így pincék, lakások, istállók, ólak, magtárak alakíthatók ki. A század elején a Bükkalja néhány településén a barlanglakások száma a százat is meghaladta. Számuk ma már jelentéktelen, de Noszvajon, Szomolyán, Ostoroson vagy Cserépváralján még látható néhány „pinceház”. Bár a barlanglakás a parasztság történetének legutóbbi századaiban a legszegényebb rétegekhez kapcsolódik, vannak érvek amellett is, hogy a nemesség lakásai vagy éppen közösségi helyiségek is készültek ezzel a módszerrel. Az egész Bükk hegységet körülveszik a puha tufákba vájt lyukpincék. A legnagyobb és legrégibb, tufába mélyesztett borospincék a Bükkalján vannak, közöttük nem egyet domborműves faragás díszít. Szilvásváradon, a Szalajka-völgyből elágazó Horotna-völgyben, a Nyugat-bükki Erdőgazdaság kezelésében, szabadtéri erdei múzeum mutatja be a hagyományos erdőgazdálkodás tárgyi emlékeit. Ugyancsak Szilvásváradon, az egykori uradalmi istállóban berendezett kiállításon megismerkedhetünk a lipicai lófajta tenyésztésének történetével, a fogatolási módokkal, kocsi- és ostorfajtákat, és egy teljes bognár- és kovácsműhelyt is láthatunk. A bükki táj egykori színes és változatos népviseletét már csak ünnepségeken, bemutatókon lehet látni. Ünnepnapokon az öregek ma is fekete viseletet hordanak. Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

27

A matyó népviselet, hímzés, népi építkezés emlékeit az élet rohamos átalakulásában Mezőkövesd mentette meg és mutatja be kiállításain. A város neves szülöttje a népművész-hímzéstervező Kis Jankó Bori. Búboskemencés, mestergerendás házának bútorzata, díszedényei, egész felszerelése századunk első harmadának matyó lakáskultúráját képviseli. Az 1975-ben átrendezett Matyó Múzeum tárlóiban a színekben gazdag hímzés többféle alkalmazását láthatjuk.

Mellékletek

A Bükki Nemzeti Park Igazgatósága területén található tájvédelmi körzetek és természetvédelmi területek TÁJVÉDELMI KÖRZETEK LÁZ-BÉRCI TÁJVÉDELMI KÖRZET Az 1975-ben alapított tájvédelmi körzet a Láz-bérci-víztározónak köszönheti létét. A fontos ivóvízbázis vízminőségvédelmén túl a terület földtani, növény- és állattani értékei is indokolják a védelmet. A tájvédelmi körzet földtanilag legértékesebb és tájképileg legszebb része a 400-500 méter hosszúságú Upponyisziklaszoros szurdokvölgye. A szoros növényvilága rendkívül gazdag. Sok növényritkaságnak adnak otthont a szurdok nyúlfarkfüves mészkő-sziklagyepjei, bokorerdői. A mai flóra képviselői mellett kiemelkedő értéket képviselnek azok a geológiai feltárások, amelyek az egykori szarmata flóra megkövült maradványait, a sárgás és fekete levéllenyomatokat őrzik. Az Upponyi-hegység állatvilága hasonló a Bükk hegység állatvilágához, de az előbbit még gazdagítja a mesterséges vízfelületre rendszeresen táplálkozni járó vízimadarak népes csapata. A tájvédelmi körzet jelentőségét tovább növelik a határain elhelyezkedő községekben megtalálható kultúrtörténeti emlékek és a fokozott védelmet élvező Damasa-szakadék. HOLLÓKŐI TÁJVÉDELMI KÖRZET A tájvédelmi körzet a Cserhát dombjai közé zárt Hollókő község és környéke építészeti, gazdálkodási és kulturális hagyományainak megóvására alakult 1977-ben. A hollókői Várhegy alatt elterülő ófalu megőrizte egykori településszerkezetét, és a műemléki védettség következtében a régi palóc házak sora élő „falumúzeumot" alkot. A középkori település házait többször pusztította az elmúlt századokban tűzvész. A jelenlegi egységes utcaképet az 1909-es tűzvész után kapta, amikor teljes utcasorok épültek újjá, a palóc építészeti stílusnak megfelelően. Az ófalu jellegzetes tornácos épületei a palóc nagycsaládrendszer hagyományaihoz hűen, csoportos telkekre épültek. A telkek környezetében kialakított zártkertek, keskeny szőlőparcellák, hagyásfás legelők adják a falukép szerves egységét. A falu fölé magasodó várrom Nógrád megye számos középkori vára közül a legkisebb, de a legépebben megmaradt. A tatárjárás után a Kacsics nemzetség építette a XIII. század végén. A XIV. században fontos szerepet játszott a király és a hatalmaskodó oligarchiák közötti párharcokban. Sorsát a török uralom megszűnte után a császári csapatok pecsételték meg, 1711-ben lerombolták. A települést 1989-ben felvették az UNESCO „Világ Kulturális Öröksége" listájára. A palóc nép múltját, a község történetét mutatja be a Kossuth utca 99-100. szám alatti „Táj és nép" című kiállítás. ZEMPLÉNI TÁJVÉDELMI KÖRZET Az Árpád-kori várak híres romjai (Füzér, Regéc, Boldogkő), a hegyek szépsége, vadregényessége talán az ország egyik legszebb vidékévé varázsolják a Zemplént. Az 1984 végén alakult, ma közel negyvenezer hektáros tájvédelmi körzet a Zempléni-hegység nagy részére kiterjed. A túlnyomórészt vulkáni eredetű alapkőzeten tölgyesek, gyertyános-tölgyesek és bükkösök nőnek, a völgyekben futó patakokat égeresek kísérik. A hegység lágyszárú növényzete rendkívül változatos, sok a közeli Kárpátokkal közös, magashegyvidéki flóraelem. A védett ritkaságokat Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

28

felvonultató élőhelyek közül kiemelkednek a hegyi kaszálórétek, a tocsogós lápok, a színpompás szilikát sziklagyepek és a korpafüves, áfonyás bükkösök, nyíresek. Az állatvilág a sajátos flórához kapcsolódóan szintén rendkívül változatos. Megtalálható itt a védett hazai emlősök legtöbb faja és néha egy-egy farkas is átkóborol a szomszédos Kárpátokból. Madárvilágára jellemző a hegyvidéki fajok jelenléte. Ilyen például a fekete gólya, a nappali ragadozó madaraink, összes hazai bagolyfajunk, vagy a ritka, földön fészkelő fajdunk, a császármadár. Az állatvilágból legnagyobb számban a legkisebbek, a rovarok és egyéb gerinctelenek képviseltetik magukat. Számos olyan faj találta meg itt életfeltételeit, amely az országban máshol nem fordul elő. MÁTRAI TÁJVÉDELMI KÖRZET A Mátra hazánk „legforgalmasabb” hegysége, amelyet elhelyezkedése, magassága, kiépítettsége és természeti szépségei tettek közkedveltté. A tájvédelmi körzet 1985-ben létesült. A Mátra mai arculatát a tűzhányóműködés és a külső erők felszínalakítása formálta ki. A Mátra erdős táj. A melegebb oldalak tölgyeseit magasságtól és kitettségtől függően felváltják a bükkösök, de megtalálhatók a speciális termőhelyek egyedi fás társulásai is. Az összefüggő erdők hangulatát időnként sziklakibúvások, rajtuk kialakult gyepek és gyöngyvesszős cserjések, irtásrétek, kisebb-nagyobb mocsarak, tavak szakítják meg. Növény- és állatvilágával kiemelkedik a Mátra központi, legmagasabb tömbje, ami a legtöbb kárpáti, magashegyvidéki növény- és állatfajnak menedéket nyújt. A Sas-kő 898 méteres ormának meredek letörése már régóta híres ritka és veszélyeztetett növényfajairól. A változatos élőhelyek változatos élővilággal rendelkeznek, amelyből a patakok ízeltlábúi éppúgy figyelmet érdemelnek, mint a színes lepkék vagy a védett madarak. Azonban a ritka védett állatokat csak kivételesen pillanthatja meg a hegységet járó turista, hiszen azok a legérintetlenebb, ember által alig járt területeken tartózkodnak. Sajnos az üdülőterületek szaporodása, a megnövekedett gépjárműforgalom a természetes táj rohamos zsugorodásához vezet. TOKAJ-BODROGZUGI TÁJVÉDELMI KÖRZET 1986 augusztusa óta élvez védettséget a terület. A tájvédelmi körzet két részből áll, az egyik a Tokaj-Hegyaljához tartozó Nagy-Kopasz. A tájvédelmi körzet másik nagy területe a Bodrog-Tisza ártér. A Nagy-Kopasz 513 méteres magasságával az ország egyik legnagyobb kiterjedésű vulkánikus szigethegye. Alapkőzete nagyrészt andezit, amelyre a hegylábi részeken vastag, helyenként 10-30 méter vastag lösz települt. A hegy természeti értékeinek nagy része a déli száraz, meleg oldalakon koncentrálódik. Növényzetében bokorerdők váltakoznak virágban gazdag gyepekkel, a hegylábi részeken pedig a löszre jellemző törpemandulások ékelődnek a szőlőteraszok közé. Növényritkaságai közül néhány mára a filoxéra pusztítása után parlagon hagyott szőlőparcellákon is megtelepedett. A hegy északi oldalán hárs-kőris és gyertyános-tölgyes erdők vannak, kaszálórétekkel tarkítva. Gazdag állatvilágára főleg a száraz-meleg élőhelyeket kedvelő gerinctelen és gerinces fajok a jellemzőek, de a kőfejtők, bányák és a löszfalak néhány speciális élőhelyet igénylő állatfaj megtelepedését is lehetővé tették. A Bodrog-Tisza ártér növényzetében a morotvatavak hínártársulásai, mocsarak magassásosai, nádasai, láprétek és mocsárrétek váltakoznak nagy kiterjedésű nedves kaszálókkal, fűzligetekkel. A folyóvizeket ligeterdők szegélyezik, de sajnos jelentős a nemesnyárasok aránya is. A terület helyenként gyakori védett növénye a kornistárnics és a tiszaparti margitvirág. A tavaszi áradások miatt nyár közepéig járhatatlan ártér zavartalan fészkelést biztosít az itt élő rendkívül gazdag vízimadárvilágnak. Nagy számban fészkelnek itt réce- és gázlómadárfajok, mint például a természetvédelem jelképévé lett, elegáns megjelenésű nagykócsag, kisebb termetű, ritkább testvére a kiskócsag, vagy a sásosokban, nedves réteken fészkelő, rejtett életmódú haris, amely nemzetközileg is elismertté tette a Bodrogzugot. 1989-ben, fokozott jelentőségű vízimadár-élőhelyként felkerült a nemzetközi Ramsari Egyezmény által elismert területek listájára is. BORSODI MEZŐSÉG TÁJVÉDELMI KÖRZET Az 1989-ben létrehozott alföldi tájvédelmi körzet a bükki patakok és a Tisza folyó által, a mederszabályozás előtt lerakott és hátrahagyott hordalékkúpokon, az elszórt, szél szállította finom löszön kialakult növényzet és állatvilág megmaradt részét védi. A tájvédelmi körzet szikesein gyalogolva olyan érzésünk támad, mintha a Hortobágy rónáin lépdelnénk a szikfoltok és szikpadkák világában. Nem véletlenül nevezik e tájegységet Kis-Hortobágynak is. Megtalálhatók itt az Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

29

erdősztyepp zóna sziken és löszön kialakult sztyepp-tölgyeseinek, valamint a tölgyesek kiirtása után is megmaradó lösz-sztyepprétek maradványfoltjai. Kiemelt természeti értékek az állatvilágból kerülnek ki. Itt életképes populációja él még hazánk legnagyobb madarának, a túzoknak és nagy egyedszámban fészkel az egzotikus megjelenésű szalakóta. De a rovarvilága is számos ritkasággal büszkélkedhet a mezőgazdálkodás során kialakult tájnak. A tájvédelmi körzet természeti, kultúrtörténeti értékeinek részletes ismertetése az Ároktő, Táncsics út 3. szám alatti tájházban berendezett kiállításon tekinthető meg. KARANCS-MEDVES TÁJVÉDELMI KÖRZET A Zagyvától nyugatra eső Karancs-hegységet és az ország legnagyobb bazaltfennsíkját, a Medves-fennsíkot egyaránt a tűzhányóműködés hozta létre. Míg a Karancs keletkezésében a szubvulkáni működés volt a meghatározó, melynek során az andezitláva nem ömlött a felszínre, hanem megemelte a fölötte lévő kőzetrétegeket, addig a Medves létrejöttében a többszöri bazaltömléssel járó tűzhányóműködések sorozata játszott fontos szerepet. A tájvédelmi körzet 1989-ben alakult. A terület érdekes vulkanikus képződményeit több ponton megfigyelhetjük és felkereshetjük. Ilyenek a Somos-kő vulkáni kőzetei és bazaltorgonái, a Boszorkány-kő változatos lávaformákból épült sziklaképződményei, vagy a NagySzilvás-kő bazaltoszlopai. A tájvédelmi körzet erdőségeit megbontó, fenséges sziklaképződményeken számos érdekes, ritka növény telepedik meg, kis virágoskertet varázsolva a rideg kőzetfelszínre. A terület Északi-középhegységre jellemző állatvilága viszonylag háborítatlanul él a közeli iparváros szomszédságában. A táj fő vonzóerejét a rétekkel, tisztásokkal, legelőkkel tagolt erdőségek jelentik, amelyekben sétálva szép kilátás nyílik a Mátrára, a magasabb csúcsokról, tiszta időben pedig a Kárpátok közeli hegyvonulataira. KELET-CSERHÁT TÁJVÉDELMI KÖRZET Az 1989-ben megalakított tájvédelmi körzet a Cserhát geológiailag és geomorfológiailag értékes keleti részén helyezkedik el. Az erdőkkel borított hegyvonulat földtani feltárásai és látványos sziklaalakzati egy kb. 15 millió évvel ezelőtti rétegvulkán szerkezetét, kőzettípusait és lepusztulási folyamatát tárják elénk. A vonulat előterében a vulkanizmust követő tengerelöntés mészkövet és homokos-agyagos üledékeket hagyott hátra, amelyek gazdag kövületegyüttese a földtörténeti harmadkor végének élővilágáról nyújtanak értékes információkat. A területen a hűvös völgyoldalakban bükkösöket, a meleg oldalakon tölgyeseket, a száraz sziklás gerinceken bokorerdőket, míg a patakok mentén égereseket találunk. A régi erdőgazdálkodás és a mészégetés egyes területeken az értékes erdőket teljesen kiirtotta és helyükön legelőket alakított ki. E legelők egyik védett növénye a sárga virágú tavaszi hérics, amelyet méreganyagtartalma miatt nem bánt a legelő jószág. A botanikai ritkaságok többsége azonban a háborítatlan élőhelyeken található. A tájvédelmi körzet élővilága hasonló a közeli Mátráéhoz. Az erdőterületek nagyvadjai mellett otthonra lelnek itt a ritka védett emlősök, hüllők, kétéltűek és a madarak is, nem beszélve a gerinctelenek népes csapatáról. Ha a turista elindul, hogy egy magaslatról gyönyörködhessen a szomszédos Mátra vonulatában, nemcsak a táj szépségeivel, hanem a terület jelenével és történelmi múltjával is megismerkedhet. KESZNYÉTENI TÁJVÉDELMI KÖRZET A Tisza szomszédságában elhelyezkedő tájvédelmi körzet 1990-ben alakult. Területe morotvákkal, folyómedrekkel tarkított síkság, amely a Taktaköz dél-nyugati részén, a Takta-csatorna és a Tisza közé esik. A vizes élőhelyek növényzete változatos, állapota elsősorban a talajvízszint magasságától és a vízborítottságtól függ. Gyakoriak itt az embermagasságú nádasok és magassásosok, a színpompás mocsárrétek és nedves kaszálórétek, a bokorfüzesek, valamint a liget- és láperdők. A morotvatavak legérdekesebb növényzeti típusa az úszó, elhalt növényi törmeléken kialakult mocsáripáfrányos úszóláp, amely a szél irányától függően változtatja helyét a vízfelszínen. A változatos vízi élettér gazdag madárvilágnak ad otthont. A zavartalan környezet, a számtalan fészkelésre alkalmas hely, a rengeteg táplálék vonzza a vízimadarakat. A terület egy része a Ramsari Egyezmény nemzetközi jelentőségű vízi élőhelyeinek listájára is felkerült. HEVESI FÜVES PUSZTÁK TÁJVÉDELMI KÖRZET Az 1993-ban létrehozott tájvédelmi körzet magába foglalja a korábban helyi védettségű poroszlói és pélyi szikeseket, valamint a Kömlő és Átány falvak fölötti Nagy-Fertőt, a jászivónyi Templom-dűlőt és Csukást, a


30

tiszanánai Magas-határt, a tarnaszentmiklósi Hamvajárási-dűlőt, a sarudi Jánosi-gyepet, a Dormánd és Erdőtelek határában lévő Nagyhanyi-pusztát. A terület növényzete a mezőgazdálkodás következményeként nagyobb részben másodlagos. A síkság eredeti állapotát reprezentáló szikesek és a folyamszabályozás után kialakult másodlagos szikesek növényzetére az ürmös és cickafarkos pusztai gyepek jellemzőek, mozaikosan váltakozva nedves sziki rétekkel és löszgyepfoltokkal. A tájvédelmi körzet kiemelkedő értéke az itt élő túzok- és a nappali ragadozómadár-állomány. Szaporodásukat egy aktív védelmi program segíti. Ezen természeti értékek megóvásánál sokszor fontos lehet a hagyományos gazdálkodási módok előtérbe állítása, a megfelelő vetésforgó kialakítása és a mérsékelt legeltetés fenntartása. TARNA-VIDÉKI TÁJVÉDELMI KÖRZET A jellegzetes természeti és tájképi értékekkel rendelkező Heves-Borsodi-dombság közepén 1993-ban létesült a tájvédelmi körzet. A 300-470 m magasság közötti dombvidék zömmel az oligocén kor végének kisekélyedő tengerében, mintegy 25 millió évvel ezelőtt képződött homokkőből épül fel. Jellemzőek a puha homokkőbe bevájódó mély völgyek és víz mosások, valamint a lekerekített, pados homokkőkibúvások, amelyeken sajátos növényzet található. A tájvédelmi körzet legimpozánsabb sziklája a közel 100 méteres, sima falú bükkszenterzsébeti Nagy-kő. A területet összefüggő erdőségek borítják. A meleg déli oldalakon és gerinceken cseres-tölgyesek, a hűvös oldalakon, völgyekben gyertyános-tölgyesek, elegyetlen gyertyánosok és bükkösök találhatóak. Utóbbinak helyenként kárpáti jelleggel rendelkező foltjai is előfordulnak, a tavasz első hírnökeivel, a fehér acsalapuval és a liláspiros virágú ikrás fogasírrel. A vízfolyásokat égeresek és magaskórós növényzet kíséri. Az állatvilág képviselői az erdőkhöz kötődő fajok közül kerülnek ki. Kiemelkedő értéke a császármadár, amely az egyik fokozottan védett fészkelő faja a vidéknek. TERMÉSZETVÉDELMI TERÜLETEK (TT) IPOLYTARNÓCI ŐSMARADVÁNYOK TT Az Ipolytarnóc községtől 2 km-re található, 20-24 millió éves páratlan leletegyüttest rejtő terület központi része már 1944 óta védett. Az első leletre, a helyiek által „Gyurtyán-kőlóczájának” nevezett, megkövült óriás fatörzsre 1838-ban bukkant rá Kubinyi Ferenc, melynek első tudományos leírását is ő készítette. Az addig ismeretlen fajhoz tartozó ősfenyőmaradvány hossza a felfedezéskor elérte a 46 m-t. Ennek tanulmányozása során, 1889-ben leltek arra a homokkőpadra, amely különféle ősállati lábnyomokat őrzött meg évmilliókon át. A további kutatások során több ezer lelet: 11 állatfaj (orrszarvú, ragadozók, szarvasfélék és madarak) lábnyomai, és közel 100 növényfaj lenyomatai kerültek elő. Az Európában egyedülálló leletegyüttes egy szubtrópusi esőerdő gazdag élővilágát, egy homokos folyópart mozgalmas életét tárja elénk. E „pillanatfelvételeket" egy vulkánkitörés forró porából lerakódott tufaréteg őrizte meg az utókor számára. A kimagasló paleontológiai érték bemutatására geológiai tanösvényt és a lábnyomos területet bemutató csarnokot hoztak létre, amelyet évente közel 30 000 látogató keres fel. A terület magas szintű természetvédelmi kezelését az Európa Tanács szakmai testülete 1995-ben az „Európa Diploma" cím odaítélésével ismerte el. ERDŐTELEKI ARBORÉTUM Az egykori Buttler-kastély parkjának botanikai gyűjteménnyé alakítása ifj. Kovács József orvos nevéhez fűződik, aki 1870-ben kezdett hozzá a park gondozásához. A 30-as évektől országos hírű parkban ma több mint 700 fa- és cserjefaj található. ERDŐTELKI ÉGERLÁP Az Erdőtelki Arborétum közvetlen szomszédságában található az Alföldön egykor gyakori, lábas fákból álló égerláp-fűz-láp-kocsányos (mocsári) tölgyes erdőfoltmaradvány, amelyhez hasonlót ma már csak elvétve találhatunk. KERECSENDI ERDŐ Az utolsó jégkorszak utáni időkben, az Alföld és pereme löszhátjain egy olyan sajátos vegetációtípus alakult ki, amelyből mára a mezőgazdaság évszázados fejlődése, előretörése miatt úgyszólván semmi sem maradt fenn. Ennek egyik utolsó, természetes állapotú löszsztyepp erdőmaradványát hivatott megőrizni a védett terület. SZOMOLYAI KAPTÁRKÖVEK Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

31

A miocén vulkánosság nyomán kialakult riolittufarétegek az erózió hatására évmilliók alatt különleges, cukorsüveg alakot vettek fel. A Szomolya fölött húzódó Vén-hegy nyugati lejtőjén, a Kaptár-völgyben jó néhány sajátos formájúra lepusztult, 3-15 méter magas riolittufa kúp látható. A falukba vájt fülkék feltehetően a méhészkedést szolgálták a XI-XIV. században. GYÖNGYÖSI SÁR-HEGY A Mátra déli peremhegyét a szőlőkultúrák fölött megmaradt egyedülálló, növénytani ritkaságokban bővelkedő növényzete és lepkefaunája miatt nyilvánították védetté. A kis kiterjedésű fennsíkjának lejtősüllyedékében kialakult Szent Anna-tó, valamint a körülötte lévő gyepek számos ritka lepkefaj számára jelentenek szinte utolsó élőhelyet. SIROKI NYÍRJES-TÓ A jégkorszakot idézi az a kis kiterjedésű, erdővel körülvett tó, amelyet a rajta kialakult tőzegmohákból álló speciális, ún. átmeneti láp tett ismertté. Az országban kevés helyen és csak kivételes körülmények között maradhatott fenn ez a növényzeti típus, amelynek néhány növényfaja a legnagyobb ritkaságok közé tartozik ma hazánkban. SZÖLLŐSKEI ERDŐ Az UNESCO által támogatott „Man and Biosphere" kutatási program egyik részeként, a „Síkfőkút Projekt" keretében folyó, hosszú távú ökoszisztéma-kutatások zavartalan természeti körülményeit biztosítja a terület védelme. TÁLLYAI PATÓCS-HEGY A vulkáni kőzetekből álló hegy nagy fajgazdagságú szilikát lejtősztyepprétje, cserjevegetációja és melegkedvelő tölgyese számos védett és értékes, színpompás virágnak ad otthont. ERDŐBÉNYEI FÁS LEGELŐ A ritkásan álló, hatalmas, terebélyes fáktól megkapó tájképi hangulatot árasztó legelő a hagyományos gazdálkodás emlékét őrzi. Ezen famatuzsálemek árnyas lombja nyújtott menedéket a legelő háziállatoknak a nyarak tűző déli napsütése ellen. MEGYASZÓI TÁTORJÁNOS A Hernád folyó által átvágott vastag löszréteg meredek falában él a nagy termetű, fokozottan védett tátorján, amelynek májusban nyílik egy méternél nagyobb, gömb alakú fehér virágzata. E kizárólag löszhöz kötődő, igen ritka növényt csak élőhelyeinek védelmével lehet megőrizni az utókor számára. SÓSTÓI LEGELŐ A Szerencs-patak mellett elterülő, nedves legelő jelentős szerepet játszik ősszel, a madarak vonulásának idején. A Hernád folyását követve ugyanis sok madár pihen meg itt, s kutat a tavaszi időszakban kialakult tocsogókban táplálék után. Kisemlős-faunája a közeli hegyek ragadozó madarainak táplálékforrásként szolgál. FÜZÉRRADVÁNYI KASTÉLYPARK Az Ybl Miklós által átépíttetett, romantikus-eklektikus stílusú kastély régi vadasparkját az 1890-es évektől egzóták és a hazai fajok betelepítésével angolparkká alakították. Ma az esztétikus park idegenforgalmi és turisztikai látványosság. BODROGSZEGI VÁR-HEGY A 299 méter magas, riolittufából felépülő szigethegy letörpült molyhos tölgyekből álló erdőinek és virággazdag gyepjeinek mozaikjával ritka és veszélyeztetett növényfajoknak biztosít élőhelyet. MEGYER-HEGYI TENGERSZEM A Sárospataktól északra lévő Megyer-hegy kovásodott riolittufájában a XV. században nyitott malomkőbánya ma csodálatos „természeti” képződmény. A csapadékvíz felgyülemlésével kialakult tengerszem sajátos botanikai, zoológiai és földtani értékeivel egyedülálló jelentőségű terület. LONGI ERDŐ Sátoraljaújhely mellett, a Bodrog partján található természetszerű ártéri erdőtársulás bükkös és gyertyánostölgyes foltokkal. Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

32

KŐLYUK-TETŐ Az Eger és Andornaktálya térségében elterülő szőlőültetvények génbanki fajgyűjteményként élveznek védelmet, azzal a céllal, hogy megóvhatóak legyenek a térség borvidékeire jellemző fajták.

Felhasznált irodalmak: Bükki Nemzeti Park - Bükki Nemzeti Park Igazgatósága, Eger Báldi A.-Csorba G.-Korsós Z. 1995. Magyarország szárazföldi gerinceseinek természetvédelmi szempontú értékelési rendszere. – Magyar Természettudományi múzeum, Budapest. Bihari Z. 1996. Denevérhatározás és denevérvédelem. – Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, Budapest. Dulai S.-Vojtkó A. 1991. Az egerbaktai tőzegmohásláp állapotfelmérése, összefüggésben az ökológiai adottságokkal. – Fol. Hist.-nat. Mus. Matr., 16: 45-70. Farkas S. 1999. Magyarország védett növényei. – Mezőgazda Kiadó, Budapest Füköh L.-Szitta T. 1982. A Bükk természeti képe. – Heves Megyei Múzeumok Igazgatósága, Eger Gyulai I. 1984. Védett természeti értékek Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. - Herman Ottó Múzeum Miskolc pp. 19-30 Gyulai I. 1993. Borsod-Abaúj-Zemplén megye élő környezete (kézirat), Miskolc, pp 8-12. Gyulai P. 1990. Védett és veszélyeztetett növény -és állatfajok felmérése és térképezése a délkeleti- Bükk területén (kézirat). Javaslat új szigorúan védett területekre 1990. - Zöld Akció Egyesület Miskolc Hevesi A. 1977. Bükk útikalauz. – Sport Kiadó, Budapest Hevesi A. 1995. Lillafüredi kalauz. – Lillafüred Alapítvány, Miskolc Hevesi A. 1994. Bükk hegység.- MBE, Miskolc. Hevesi A. 1992 A Bükk-fennsík karsztja, MBE, Miskolc. Hevesi A. Karsztjelenségek. – MBE, Miskolc. Less N.- Schmotzer A.- Vojtkó A. 2001.- A Bükk hegység flórája, Sorbus kiadó, Eger. Less N. 1990 A Délkeleti-Bükk növénytakarója és természetvédelmi értékelése.- Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány, (kézirat). Less N.1985-1986. Ásottfa-tető vegetációs térképe. – Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány, Miskolc, (kézirat). Rakaczky I. 1996. A Bükk túristakalauza. - Bíbor kiadó, Miskolc. Sándor A. 1983. Kilátás a kövekről. - Bükki Nemzeti Park. - Mezőgazda Kiadó, Budapest. Sulyok J.1996. Bükki Nemzeti Park Igazgatóság. Szinva-völgyi tanösvény. - Bükki Nemzeti Park Igazgatósága, Eger. Simon T. 1992. Magyarország edényes flóra határozója.- Tankönyvkiadó, Budapest. Szitta T.-Varga Z. Hór-völgy, Oszla, Odorvár. - Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger. Varga Z. A Bükk-fennsíki rétek. – Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger. Varga Z. Szarvaskő természeti képe. – Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger.

A felhasznált ábrák forrásai i

Hevesi A. 1977. Bükk útikalauz. – Sport Kiadó, Budapest Hevesi A. 1977 Bükk útikalauz. – Sport Kiadó, Budapest iii Hevesi A. 1977 Bükk útikalauz – Sport Kiadó, Budapest iv Hevesi A. 1977 Bükk útikalauz – Sport Kiadó, Budapest v Hór-völgy, Oszla, Odorvár. - Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger vi Szitta T. – Varga Z. Hór-völgy, Oszla, Odorvár. - Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger vii Varga Z. A Bükk-fennsíki rétek. – Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger viii Varga Z. Szarvaskő természeti képe. – Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger ix Varga Z. Szarvaskő természeti képe. – Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger x Szitta T.- Varga Z. Hór-völgy, Oszla, Odorvár. - Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger xi Varga Z. A Bükk-fennsíki rétek. – Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger xii Szitta T.- Varga Z. Hór-völgy, Oszla, Odorvár. - Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger xiii Szitta T.- Varga Z. Hór-völgy, Oszla, Odorvár. - Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger xiv Szitta T. – Varga Z. Hór-völgy, Oszla, Odorvár. - Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger ii


33

Ökológiai Intézet a Fenntarthatő Fejlődésért alapítvány

Recommend Documents