Hepke Bori: Munkáim
Tartalom:
Könyv Átéltük, lefotóztuk, falra tettük, előhívtuk, kinyomtattuk, kézrőlkézre adtuk, írtunk róla, szerkesztettük, könyvvé varázsoltuk a Megálló Csoport Alapítvány élményekben, fejlődésben, programokban gazdag egy évét. Ennek eredménye a FotoNoIrE Fény és Árnyképek című, 256 oldalas könyv. Felelős kiadó: Olaszy Csaba Lektorálta: Lisznyai Sándor Szerkesztette: Hepke Bori – Minyo Szert Károly terápiás beszámolói alapján Grafika: Brávácz Balázs
Bevezető, Hepke Bori:
Milyen képet mutatsz? Már szinte történelem. A Minyo Szert Károly fotográfus, képzőművész, felépült szenvedélybeteg által vezetett FoTo NoIrE Fény és Árnyképek foglalkozás több mint egy éves: a Megálló ház ünnep- és hétköznapjai mostanra elképzelhetetlenek nélküle, az elkészült alkotások pedig úgy beszélnek a terápiáról, az életünkről, a gondolatainkról, kíváncsiságunk tárgyairól, ahogy mi talán sosem tudnánk. A folyamatos megújulás jegyében most újabb korszakváltás előtt állunk: csoportunk november 8-a és 11-e között a budapesti Art Marketen kapott lehetőséget a bemutatkozásra. Havonta több ezer kép készül a Megállóban. A FoTo NoIrE Fény és Árnyképekfoglalkozá sokon, többi terápiás programunkon, közösségünk, környezetünk épüléséről, itthon és úton-útfélen. Életünk részévé vált a fényképezés, a
képeken keresztül magunkat, lelkiállapotunkat, gondolatainkat igyekszünk kifejezni. Számunkra a „jó kép” az, ami hiteles, ami bemutat valamit abból az útból, amin járunk, és amit megtettünk eddig. Utunk része az is, hogy egyre tisztul a kép: míg régen talán épphogy a lábunk elé pillantottunk és a szürke aszfaltot bámultuk, most egyre több részletet fedezünk fel: felnézünk és látjuk a házakat, az ablakokat, észrevesszük a szobrokat, a balkonokat, új megvilágításba kerülnek a leghétköznapibb tárgyak és határozott körvonalat kapnak a társaink is, akik velünk együtt járnak az úton. A FoTo NoIrE nem hétköznapi értelemben vett „fotószakkör”. Persze van meghirdetett időpontja és tematikája, de a Minyo és a Megálló által közösen megálmodott Nyitott Műterem-szisztéma ennél jóval többet jelent: az érdeklődők szinte bármikor betérhetnek ide némi műhelymunkára, konzultációra, szakértői segítséggel előhívhatják a filmes technikával készült képeket a nemrégiben megnyílt analóg laborban vagy szerkeszthetik a digitálisakat, megvalósíthatják saját ötleteiket, kísérletezhetnek szabadon. A Nyitott Műterem biztosítja és egyben dokumentálja is „mindennapi művészetünket”. Képeink most maguk is útra indulnak: egy rangos művészeti fórumon, a Millenáris Parkban megrendezésre kerülő Art Marketen mutatkozhatnak be a szervezőbizottság meghívása jóvoltából. Az Art Market Budapest egyszerre művészeti, társadalmi és társasági esemény: Közép-Kelet-Európa művészeti életének meghatározó eleme. Éppen ezért fontosnak tartjuk, hogy ebben az izgalmas „utazás előestéje”-hangulatban azok a képek kerüljenek egymás mellé, amelyek talán a legjobban közvetítik üzenetünket, világlátásunkat, mindazt, amin az utóbbi bő egy évben dolgoztunk.
Cikkek 1. Ha többet adsz, több marad Önkéntesség mint életfilozófia Lélekölő robot hétfőtől-péntekig, gyors kiégés, megalázottság és kiszolgáltatottság, szükséges rossz, amit túl kell élni, de senkinek semmi haszna nem származik belőle: sokan gondolkoznak így a munkáról. Mások - a szerencsésebbek -, már megtapasztalták, milyen érzés ott lenni, ahol valami fontos történik, ahol megoldások születnek, ahol segíteni lehet és kell. Megtapasztalták, milyen úgy dolgozni, hogy ők választják ki a saját útjukat, küzdenek egy célért és hatást gyakorolnak a körülöttük lévő világra. Sokan közülük nagyon fiatalok, de már most belekóstolhattak ebbe a nem mindennapi életformába. Ők talán már munkát, hivatást keresni is máshogy fognak. Talán jobban hisznek majd magukban, abban, hogy lehetőségük van változtatni, saját életükön éppúgy, mint másokén. A Megállóban megrendezett, Kié a felelősség címet viselő kerekasztal-beszélgetésen a téma szakértői és az érintettek egyaránt megszólaltak.
A beszélgetésen részt vettek: Flór Péter, a Színes Város Csoport főtitkára, Demeter Zsazsa, az Ashoka Magyarország képviselője, Kalányos Szilvia, önkéntes diák, Dr. Gyarmathy Éva, pszichológus
Az Ashoka jelmondata: „mindenki lehet változáshozó”. A világ immár hetven országában működő gigantikus civil szervezet több mint háromezer tagot tömörít magába. Társadalmi vállalkozókat, azaz olyan embereket, akik bátran elhagyják a járt utat a járatlanért, vállalják, hogy árral szemben kell úszniuk, szívesen felülvizsgálják a megkövült eszméket, változásokat generálnak és rendszerint még évekkel később is sikeresen tevékenykednek az általuk választott területen – közéjük tartozik Mihaldinecz Csaba, a Megálló Csoport alapítója is. Céljuk az
előrehaladás, a társadalmi problémák megoldása, a segítségnyújtás. Nekik már nem okoz nehézséget elhinni, hogy hatással lehetnek környezetükre. Nem úgy, mint a most felnőtté váló generáció tagjainak, akik sokszor nem tudják, mennyit érnek, mire képesek, talán eszükbe sem jut, hogy ők is beletehetnek valamit a nagy egészbe. Gyakran az iskolában is inkább kudarcaik dominálnak, a hétköznapok ahelyett, hogy építenék, inkább fokozatosan aláássák önbizalmukat, kezdeményező készségüket. Többek között ez a gondolat hívta életre 2012-ben a Fiatalok a változásért programot, amelyben 14-19 év közötti fiatalok próbálhatták ki magukat a társadalmi munka területén, általuk megálmodott és valóra váltott projektekben (Tudj meg többet a projektekről itt!) Az önkéntesség népszerűsítésével az Ashoka nem titkolt célja egy egyre terjedő, szociálisan érzékeny réteg kiépítése a felnövekvő generáció körében, melynek tagjai tudatában vannak erejüknek és képességeiket készek pozitív célok szolgálatába állítani. És hogy valóban csak lehetőség marad mindez, vagy kötelességgé szilárdul? A Megállóban november 23-án megrendezett projektzáró kerekasztal-beszélgetésen elhangzott, egyre általánosabbá váló tendencia az önkéntes szolgálat kötelezővé tétele a középiskolákban. E paradox fogalom, a kötelezőönkéntesség több irányból is megközelíthető, hiszen egyfelől a két dolog már önmagában is kizárja egymást, másfelől, ahogy Kalányos Szilvia megfogalmazta, az iskola feladata az emberré nevelés is, aminek részét képezheti egy ilyen tapasztalat. Az Ashoka kezdeményezése mindenesetre inkább elébemegy e több szempontból is vitatható tendenciának és inkább egy megfelelő, nyitott, empatikus attitűd elterjesztésére koncentrál. A küldetés nem lehetetlen, sőt. A nyilatkozó fiatalok szavaiból világosan kiderült, olyan tapasztalatokat szereztek, amelyek jövőről alkotott képüket is jelentősen befolyásolják. Elmondásuk szerint ők maguk kapták a legtöbbet: közösséget, a hatni tudás, segítségnyújtás élményét, szélesebb látókört, élményeket, tapasztalatokat. Így már nem is olyan meglepő, hogy Dr. Gyarmathy Éva éppen az – önkéntességgel látszólag ellentétes - önzés fogalmát hozta be a beszélgetésbe, kijelentve, nem kell szégyellnünk beismerni, ha egyfajta pozitív önzés vezérel bennünket, amikor segíteni akarunk. Ugyanis aki segíteni tud, az erős, aki adni tud,
annak van miből, és hogy mindez jó érzés, az vitathatatlan. Arról nem is beszélve, hogy ha rászokunk arra, hogy mi választjuk ki az útirányt és nem csak hagyjuk magunkat sodortatni az eseményekkel, akkor egyre több lehetőséget fedezünk fel magunk körül, és akár életre szóló hivatásunkat is megtalálhatjuk. És hogy mit tegyél, ha te is átültetnéd az önkéntes-életfilozófiát a gyakorlatba? Mikor, hová indulj? Van, aki úgy gondolja, ha a szomszédban segítségre van szükség, ne utazzuk körbe a földet, kitűzve az önzetlenség zászlaját. Mások azt mondják, talán épp Dél-Afrikában fogjuk megtanulni, hogyan segítsünk a szomszédban, hiszen a friss, új élmények olyan energiát adnak, amit később itthon tudunk kamatoztatni. Mi azt mondjuk, mindkettőre szükség van. A lényeg, hogy tehetsz valamit, adhatsz valamit, mert neked is van miből.
Még több cikk itt: Merre? Fölfelé! – Megálló a csúcson Lájkolni vagy nem lájkolni – Kerekasztal beszélgetés Herczog Máriával és Csernus Imrével – Stopgoup.hu Személyes SzevasszTavasssz – A Megálló Csoport és a Budapest Tánciskola közös projektje – Stopgroup.hu Ott jártunk! Peeping Tom: Az alagsor – Trafó – Naprolnapra.hu
Interjúk 1. Anya vagyok. Én mit tehetek? „Azt hiszem, éppen mosni készültem. Kiforgattam a nadrágok, pulcsik zsebeit, kósza papírzsepik után kutatva. Soha életemben nem láttam még olyan tárgyakat, eszközöket, amiket akkor találtam, mégis azonnal tudtam, hogy a drogfogyasztással függenek össze. Ekkor kezdődött a történetünk. Számomra legalábbis ekkor.” Ez a beszélgetés szólhat minden olyan anyának, apának, nagymamának, nagypapának, testvérnek, hozzátartozónak, aki talán éppen ma talált fehér porral teli szívószálat, kis nejlonzacskót, injekciós tűt. Szólhat mindenkinek, aki segíteni akar valakinek, aki segíteni akar magának egy nehéz szituációban. Szólhat mindenkinek, aki még az út legelején jár: olyan információ birtokába jutott, amivel nem tud mit kezdeni. A Megálló szülőcsoportját látogató egyik édesanyát, Juditot fia drogfüggősége kapcsán konfliktuskezelésről, megküzdésről, manipulációról, tanulási folyamatról, a bizalom elvesztéséről és újraépüléséről kérdeztük. Megálló: Hogyan kezdődött a történetetek? Mikor szembesültél azzal, hogy a fiad drogproblémákkal küzd? Judit: Tizenöt éves volt. Középiskola első osztályába járt és jelentősen leromlottak a tanulmányi eredményei. A problémákat elsősorban a kamaszodásával magyaráztam, egészen addig, amíg az első év végén egy mosás alkalmával bele nem nyúltam a nadrágzsebébe… Számomra ekkor kezdődött a történetünk.
Megálló: Mi volt az első reakciód? Mennyire ítélted súlyosnak a helyzetet? Judit: Másnap nyíltan rákérdeztem és beigazolódott, amitől féltem. Nem voltam kétségbeesve, inkább meg akartam oldani a problémát, amit azonban az első pillanattól kezdve nagyon komolyan vettem, súlyosnak értékeltem. Azonnal felkerestünk egy drogambulanciát. Azon a nyáron teljesen elzártam a barátaitól, vidékre, táborba küldtem, így ekkor nem volt lehetősége drogozásra. Ősszel viszont újrakezdődött minden… Januárra már drasztikusan lefogyott, nem aludt, újra több tárgyból megbukott. Egyértelművé vált, hogy nagyon nagy a baj. Mindenkit megkérdeztem, mit lehet tenni, milyen lehetőségek vannak, de senkinek nem volt használható ötlete. Tehetetlen voltam. Az egész életünk e körül forgott, mégsem tudtuk megállítani. Aztán egyszercsak eljött egy pont, amikor már féltem is tőle. Tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Kapcsolatba léptem egy rehabilitációs intézettel, ahol azt mondták, elvállalják, ha ő is vállalja, ami ezzel jár. Megálló: Vállalta? Judit: Magától nem vállalta volna. De miután elmentem, megnéztem az intézményt, beszéltem a vezetővel, válaszút elé állítottam: másnap reggelig eldönthette, ide megy, vagy feljelentem a rendőrségen. Nagyon örülök, hogy nem kellett megtennem, de megtettem volna. Megtettem volna, mert úgy gondoltam, még az is jobb annál, ami van. Először persze azt hitte, viccelek. Jöttek a kifogások, de nem engedtem az elhatározásomból, így aztán lekerült ebbe az intézetbe és ott volt hét hónapon keresztül.
Megálló: Ekkoriban merült fel először a szülőcsoport gondolata? Judit: Igen. Amikor már meg lehetett látogatni, felvetette, hogy igaz, ő itt megtesz mindent, de ha változatlan családi helyzetbe kell visszatérnie, a problémák nem fognak véglegesen megoldódni. Az volt a kérése, menjek el én is egy hozzátartozói csoportba, foglalkozzak magammal. Így aztán elkezdtem érdeklődni, nézelődni az interneten, és kikötöttem A Hely szülőcsoportjában. Tulajdonképpen megdöbbentő, hogy korábban senki nem hívta fel a figyelmemet ennek a terápiás formának a fontosságára, hatékonyságára. Pedig így utólag annyira egyértelműnek tűnik, hogy nem csak a gyereknek van segítségre szüksége, hanem a szülőnek is. Egy ilyen csoportban őszintén beszélhet, elfogadják, nem ítélik el, nem mondják azt, hogy „rossz anya vagy”. Ennek ellenére azt persze egyikünk sem állíthatja, hogy „én mindig mindent jól csináltam”, mert biztos, hogy senki sem csinált mindig mindent jól. Megálló: Milyen érzés volt, milyen felismerésekkel járt ott lenni a csoportban? Judit: Nem volt könnyű és semmiképpen nem volt vidám. Amikor először beszéltem, teljesen megdöbbenve hallgattam magamat kívülről. Olyan mérhetetlen düh volt bennem, hogy egészen elhűltem. Akkor jöttem rá arra, amit addig magamnak sem vallottam be, hogy igenis haragszom, hihetetlenül erős indulat van bennem. Mégis azt éreztem, hogy ha fél évvel azelőtt kezdtem volna el járni, akkor sokkal jobb állapotban csináltam volna végig ezt az egészet. Olyan segítséget, támogatást tudtak adni ezek az emberek, amilyet nem tud az, aki kívül van, aki nem ment át ugyanezen. Ráadásul, ha a drogproblémát egy folyamatnak képzeljük el, akkor ők ennek a folyamatnak különböző szakaszain jártak, talán ezért is volt ennyire tanulságos őket hallgatni, velük lenni. Itt döbbentem rá először arra, hogy vannak olyanok,
akiknek tiszta a gyerekük, és az életünknek nem kell mostantól mindörökké erről szólnia. Megálló: Hogyan segítettek előrehaladásodban?
mások
megosztásai
a
személyes
Judit: Ahhoz, hogy valaki kapjon egy ilyen csoporton, legfőképpen adnia kell. Egy bizonyos nyitottság, önreflexiós készség nélkül nehéz megérteni, mit tanulhatok abból, amiről a másik beszél. Nem a konkrét történetek érdekesek, hanem a bennük lévő azonosságok. Létezik például egyfajta szülői magatartás, ami rám is jellemző volt és a megosztásokon keresztül ismertem fel. Ez úgy működik, hogy látszólag csupa jó szándékból megoldok a gyerekem helyett mindent. Ha nem készült el a házi feladat, majd én letöltöm a netről, ha nem olvasta el az Odüsszeiát, majd én elolvasom, ha nincs megírva, megírom. Neki nem kell tennie semmit, nincsenek feladatai, csak tanulnia kell. De ha nem tanul, annak sincsen következménye. Semminek nincs következménye, mert ott van anya, apa, aki majd megoldja, helyrehozza, kifizeti. Azt tapasztaltam, túlnyomó többségben voltak a csoportban azok a szülők, akik ezt csinálták. Ráadásul minden függőség esetében zajlik egy tudattalan játék a szereplők között. Előfordulhat, hogy valamilyen rejtett, tudattalan előnnyel is számolni kell a hozzátartozók részéről, pl.: ha te drogozol, akkor nekem nem kell a saját problémáimmal foglalkoznom, hiszen foglalkozhatok a tiéddel. Ha te drogozol, akkor tudlak kontrollálni, nem kell megengednem, hogy felnőj. A tanulság számomra az, hogy nagyon hasonló dolgokat teszünk, még ha ezeket különböző módon tesszük is. Megálló: Időközben a fiad befejezte a terápiát. Milyen nehézségekkel kellett szembenéznetek ekkor? Judit: Ez a hét hónap - még ha nem is csinálta végig a tizenkét hónapos terápiát -, rengeteget adott neki, felnőttként jött vissza. Ennek ellenére egyáltalán nem volt egyszerű a helyzete, a helyzetünk. Ekkor szembesültünk azzal, hogy itt áll tizenhét és fél évesen, de nincs egy befejezett gimnáziumi első osztálya sem. Technikailag ugyan visszamehetett volna a saját iskolájába, de tizennégy éves fiatalok közé került volna, ami nem tűnt jó ötletnek. És ahogy a drogfogyasztás időszakában nem jött egyetlen szakember sem azzal az ötlettel, hogy
„kedves édesanya, menjen el egy hozzátartozói csoportba, mert ott segítenek Önnek”, ugyanígy arról sem volt senkinek elképzelése, mit lehet kezdeni egy ilyen szituációban egy ilyen korú gyerekkel. Végül mégiscsak kaptam egy tippet, hogy kérdezzük meg a Megállót. Így kerültünk ide szeptember végén és én elkezdtem járni az itteni hozzátartozói csoportba. Megálló: Más volt, mint ahová addig jártál? Judit: Kicsit nehezebb helyzetbe kerültem, ugyanis ebben a csoportban én vagyok az egyetlen, aki már a másik oldalon áll, míg a másikban azok a szülők voltak többségben, akik már megtanulták, hogy bizonyos esetekben nem a védő-óvó-gondoskodó-törődő szerepet kell felvenni, mert nem azzal tesznek jót a gyereknek. Itt sokszor maradok egyedül a véleményemmel, gyakran tűnhetek zord, "szőrösszívű", akár szeretetlen anyának. Megálló: A tanultak, tapasztaltak alapján utólag mit csinálnál másképp? Judit: Én erőltettem a fiamat egy nagyon erős középiskola kéttannyelvű tagozatára. Akkor azt gondoltam, teher alatt nő a pálma. És igen, már el is képzeltem őt, amint magas pozíciót tölt be Brüsszelben, az Európai Bizottságban, már láttam magam előtt, milyen jól áll rajta az a sötétkék öltöny… visszagondolva azt hiszem, nem erőltetném. A másik az, hogy viszonylag nagy szabadságot adtam neki. Lehet, hogy szigorúbbnak, vagy legalábbis következetesebbnek kellett volna lennem. Baj volt, hogy nem voltak feladatai, és bármi is történt, betudtam annak, hogy kamasz, akárhogy viselkedett, legyintettem, elnéző, „majd kinövi”mosollyal. Igen, vannak dolgok, amiket másképp csinálnék. De nem tudnék egyértelműen, egy bizonyos dolgot mondani, amit ha másképp csináltam volna, másképp is alakultak volna a dolgok. Megálló: Milyennek látod a kapcsolatotokat most, merre tovább? Judit: Mikor kijött a rehabról, valamiért úgy képzeltem, minden azonnal remekül fog működni. Ehelyett hihetetlen szorongásokkal kellett megküzdenie, hosszú hónapokon keresztül. Az, hogy rendszeresen jár a Megállóba, tanul és levizsgázik, persze nagyon fontos. De talán még ennél is fontosabb, hogy mostanában már sokkal nyitottabb,
érdeklődőbb, egyre jobban bekapcsolódik az alapítvány életébe, a terápiás programokba és dolgozni is szeretne. Nekem pedig sikerült felhagynom azzal a szokásommal, hogy kitaláljam, mi lenne jó neki, hagyom, hogy a saját ütemében csináljon mindent és igyekszem támogatni abban, amit szeretne. Úgy gondolom, most minden szempontból kiegyensúlyozott a kapcsolatunk. Megálló: Mennyire van még igényed arra, hogy kézben tartsd a kontrollt? Judit: Előfordul, hogy pénteken elmegy a testvére lakásába és csak vasárnap este jön vissza. Ilyenkor egyáltalán nem izgulok azon, hogy mit csinál, nem jut eszembe, hogy esetleg használ valamit. Ha pénzt kér, sokszor csak annyit mondok, „ott van a pénztárcám, nézd meg, mennyi pénz van benne, és vegyél ki”. Újra megbízom benne. Hihetetlenül fontos, hogy ez a bizalom, ami egyszer már teljesen elveszett, képes volt visszaépülni. Megálló: A fiad immár egy éve tiszta, te azonban töretlenül jársz szülőcsoportra. Mit kapsz ezektől az alkalmaktól? Judit: Aktuálisan nem küzdünk drogproblémával, de a függő mindig függő marad. Életben kell tartani a tanulási folyamatokat, azokat a tapasztalatokat, amikről talán hajlamos lennék megfeledkezni, mert ma már egy másmilyen életet élünk, mint egy éve. Az, hogy mégis újra és újra elővesszük a fontos kérdéseket, segít beépíteni a még nem automatikus dolgokat. Ha valamiben visszaesek, valamit elhanyagolok, figyelmeztetnek, hogy „hoppá, van itt valami, amire figyelned kell, másképp kell csinálnod”. A másik okom az, hogy az én jelenlétem a Megállóban élővé teszi számomra a gyerekem ottani helyzetét, be tudom illeszteni egy kontextusba, amit elmesél. Tehát járok magam miatt, járok a gyerek miatt, az alapítvány miatt, és járok a szülők miatt, akik még az út elején vannak. Megálló: Mit üzensz azoknak, akik éppen gyermekük, hozzátartozójuk drogproblémájával?
most szembesülnek
Judit: Azt, hogy vegyék komolyan. Tegyenek meg mindent magukért, menjenek el szülőcsoportra és keressék meg azokat a szervezeteket,
amelyek azért vannak, hogy egy ilyen helyzetben segítsenek a gyerekeiknek, segítsenek nekik.
Még több interjú itt: „A megfelelő ember a megfelelő időben a megfelelő dolgot mondta” - beszélgetés Bajzáth Sándorral „Hagyom, hogy használják a fejemet” – beszélgetés Minyo Szert Károllyal
Social Media Néhány éve még fergeteges újdonság volt, mára evidencia a Social Media eszközök intenzív használata a céges illetve szervezeti kommunikációban. A kezdetektől, első online ügynökségi tapasztalataim óta az alábbi Facebook oldalak napi szintű tartalom-menedzsmentjében szereztem tapasztalatot: HP Magyarország; Intel Magyarország; Boiron; INBÉ; A Zene Világnapja; Danubius Hotels Magyarország; CET (jelenlegi: Bálna); Megálló Csoport Alapítvány Facebook kommunikáció a Megálló Csoport Alapítvány oldalán (2011-2013) - az oldal elsődleges célja az Alapítvány programjainak kommunikálása, a célcsoportba tartozók (főként fiatalok) megszólítása, motiválása volt.
A Zene Világnapja 2010 szeptemberében indítottuk el a Zene Világnapja Facebook oldalt, amiért kezdetektől 2011 nyaráig én voltam a felelős. Az október 1-jei rendezvény kommunikációja után amolyan „aktuális-hangulat” zenéket posztoltam néhány naponta, laza, közvetlen stílusban. https://www.facebook.com/azenevilagnapja
Dizájn, innováció blog A Raygun (jelenleg Visionary7) csapata 2010-ben egy kreatív dizájnblog tervén dolgozott. A cikkekhez az inspirációt angol nyelvű blogokból merítettük, egy nem publikus tesztfelületen pedig elkezdtük a szerkesztésüket.
Weboldal szövegek
Továbbiak: http://balanszprogram.hu/
Köszönöm a figyelmet!
