KÜLFÖLDI KIÁLLÍTÁSOK, BRÜSSZEL, LONDON, MÜNCHEN. ÍRTA : RADISICS JENŐ

KÜLFÖLDI KIÁLLÍTÁSOK, BRÜSSZEL, L O N D O N ,

MÜNCHEN.

ÍRTA : RADISICS JENŐ. A z idei nyár a kiállítások évadja volt. Kisebb, lényegtelenebb, inkább helyi vonatkozású kiállításoktól egészen eltekintve, nem kevesebb mint három, minden tekintetben nagyszabásúnak nevezhető tárlat állott a közönség rendelkezésére májustól október hó végéig ; talán még sohasem volt jellegére, tartalmára és berendezésére nézve annyira különböző és egyúttal ennyire érdekes három kiállítás egyszerre látható. Értem — hogy a terjedelemre legnagyobbon kezdjem — a brüsszeli nemzetközi világkiállítást, a nekünk európaiaknak legtöbb újdonsággal szolgáló londoni japán és a bemutatott anyag viszonylagos művészi becsénél fogva legértékesebb müncheni mohamedán kiállítást. Sokszor hallottuk, h o g y a kiállítások, kivált a nemzetközi kiállítások, idejüket multák, lejárták magukat : egyik olyan mint a másik, s valamennyi többé-kevésbé ugyanazt tartalmazza. Ilyeneket manapság nem érdemes többé rendezni, mert rengeteg áldozatokat követelnek s végeredményükben veszteséggel járnak a rendezőkre s kiállítókra nézve egyaránt. N o s tehát, tapasztalatom az ellenkezőt bizonyítja s a tények ellenkező felfogásomat igazolni látszanak. Soha az idegenforgalom akkora arányokat nem öltött Brüsszelben, mint az idén. A nem éppen tőszomszédságban lévő Köln városát úgyszólván színültig megtöltötték az idegenek, várva, h o g y lakáshoz jussanak Brüsszelben, ahol az összes szállók és penziók zsúfoltan voltak, holott e városban már rendeztek volt világkiállítást, nem ís egyet. A mostani kiállítás felé igyekvő emberáradat felvonulása reggeli 9 órakor vette kezdetét s egész napon át tartott. Fél millió látogató, ha nem ís volt a napi átlag, még sem tartozott a ritkaságok közé sem. Erre azt lehetne megjegyezni, h o g y ez a kíváncsí tömeg volt, mely aránylag csekély költséggel mindenáron látni akart. De ha így állana a dolog, akkor ís azt kell kérdenünk, mire volt e tömeg annyira kíváncsi : világkiállításra? Hisz ilyet már látott úgyszólván mindenki. És minek kell tulajdonítani azt, hogy korunkban, mikor a forgalom oíy élénk, hogy sem a helyközit, sem a távolságit és nemzetközit a létező forgalmi eszközök hovatovább nem lesznek képesek lebonyolítani, a míndenrendü és fajtájú nyomtatványok a világ valamennyi újdonságát a legrövidebb idő alatt közkinccsé teszik, meglepetés szinte nincs is többé, akármerre menjünk is : még mindig akad tömege a vállalkozóknak, kik valamely nemzet felhívására készek tetemes áldozatok árán kíállításí tárgyakat létrehozni, azokat a szállítás esélyeinek kitéve, messze földre elküldeni, anélkül h o g y bárki ís a legcsekélyebb biztosítékot nyújtaná nekik, hogy befektetett pénzük akár csak részben ís megtérül? Ekként összehalmozódik egy ponton, mint az idén Brüsszelben, az emberi munkásság teremtette értékek akkora tömege, h o g y a modern elme, melyben a milliárdok fogalma is helyet talált már, szinte beleszédül, ha elkezdi értékelni. Sőt, s ezt Brüsszelben éppúgy lehetett tapasztalni, mint Münchenben és Londonban, nemzetek büszkeségét alkotó, az emberiség közös kincsének elismert, rég letűnt kulturák illusztrálására szolgáló, esetleg egyetlen példányban fennmaradt történeti ereklyéket sem féltették annyira, hogy azokat messze földre, idegenbe elküldeni, mások őrizetére bízni tartózkodtak volna. Nevezetes, feljegyzésre méltó tény ez, melyet a kiállításokban rejlő vonzóerő javára kell betudnunk. Mert lehetetlen, hogy az emberiség, a kiállítást rendező nemzet, a kiállító és a látogató : kíkí külön, a saját szempontjából, valamely a fáradsággal és pénzáldozattal arányban álló hasznát ne látná a kiállításoknak. Ennek a hangsúlyozását annál az oknál fogva tartottam szükségesnek bekezdésül, mert mí magyarok a külföldi kiállításokkal szemben különleges álláspontra szoktunk helyezkedni. Mivelhogy általában híjjával vagyunk és voltunk is eddig mindig a nemzetközi vonatkozású viszonylatok fontosságát kellően értékelő érzéknek, azokkal nem igen törődünk, kormányaink a nemzetközi kiállításokat gazdag népek számára való Magynr Iparművészet.

J

Külföldi Kiallítasolt

2 5 4

Külföldi KiállításoK

fényűzéseknek tekintik, amikre nekünk költenünk nem lehet és nem szabad ; az érdekelt e k ped}^ t. i. a kiállítók, esélyekkel bíró vállalkozásnak. Kiállítóink főgondja ezeknek az esélyeknek eleve való kiküszöbölése, amiért ís csak akkor hajlandók kiállításon részt venni, ha abból nekik nem merül fel költség, ingyen kapnak területet, a szállítást a rendezőség fizeti és ez lehetőleg meg ís rendeli náluk a kiállítandó tárgyakat. Magánkezdeményezésről nálunk a legritkább esetben lehet szó. Ekként esett meg, hogy hazánkat és annak szépen fejlett, még mindig feltűnést keltett műíparát csak ketten képviselték Brüsszelben: Zsolnay és Krausz, ez utóbbi ú. n. erdélyi mintára készült ékszerekkel, elmerülve az osztrák csoport tömkelegében, magyar feliratokkal és néhány nemzetiszínű zászlóval jelezve, hogy magyarok, nem pedig osztrákok. H o g y ez apró részleteket hányan látták, hányan vették tudomásul s hány látogatóban idézték fel Magyarországnak, mint önálló kulturnemzetnek, fogalmát, azt könnyű kitalálni. Mégis jól tették, hogy résztvettek a kiállításon. Zsolnay üzleti eredményéről még nem vagyok tájékoztatva ; Krausznak ellenben nem volt oka a panaszra, aminthogy két évvel ezelőtt a londoni magyar kiállításon való megjelenését sem bánta meg. És megelégedéssel kell mindnyájunknak tudomásul venni hazai iparosainknak és kereskedőinknek azt az elhatározását, hogy alkalmi szövetséget alkotva résztvesznek a jövő évi olasz nemzetközi kiállításon Torínoban, ahol tudvalevőleg hivatalos csoportunk és képviseletünk nincs — h o g y miért? ugyanazon okoknál fogva, amelyeket az imént kifejtettem, — ahol tehát a saját lábukon kell majd megállaníok. Szívemből kívánom nekik, hogy siker koronázza törekvéseiket s rést üssenek azon a nálunk meggyökerezett felfogáson, hogy a magyarnak csak a kormány vezetésével lehetséges, érdemes, hasznos és célravezető világversenybe belépni. • • N a g y o n érdekesek ezek a világkiállítások, feltéve h o g y azokat nem a tömeg vagy a turista szemével nézzük, nem merül ki érdeklődésünk a kiállított tárgyak külső megjelenésének tanulmányozásában, hanem igyekszünk belepillantani abba, ami önkéntelenül kifejezésre jut az összességben s mintegy lelke a kiállításnak. A kiállítások — akár az irodalom vagy egyéb megnyilatkozása az észnek, — hű tükrei az emberiséget mindenkor mozgató törekvéseknek, eszméknek s irányzatoknak. Kí lehet belőlük hámozni, hogy úgy szóljak, az emberiség szellemét magát. í g y ma homloktérbe igyekszik az egész vonalon az agyvelő művelésére fordított kiváló gond, aminőhöz hasonlóra még nem volt példa. A legfőbb cél : lehetőleg hasznos munkát végeztetni, más szavakkal értéket termeltetni, abból a felfogásból kiindulva, hogy a hatalom az értékek mennyiségével s a vagyon nagyságával egyenes arányban áll. Természetes továbbá, hogy a fokozott munka fokozott anyagveszteséggel járván, pótlásául gondoskodni kell a táplálkozás megfelelő fejlesztéséről, mennyiségileg és minőségileg, amiből kifolyólag mindaz, ami erre alkalmas, legyen forrása a természet vagy a gyáripar, mind több és több tért foglal el s megnövekszik fontosságban. Végül ugyancsak a termelés mennyiségének tudatos fokozásából következik a törekvés, lehetőleg sok oly eszközt adni az ember kezébe, ami nemcsak gyorsabbá teszi a munkát, függetleníti azt a természetadta, egyénenként különböző testi képességektől, hanem a testi képesség határait is kitolja s az ész tevékenységébe s uralmába helyezi a működés súlypontját. Mindezek eléggé világosan kidomborodtak a brüsszeli kiállításon, ahol egyébként a felületes látogató nem igen talált olyat, amihez hasonlót, vagy másutt, otthon, utazás közben még nem látott volna. E közé az imént vázolt, a népesedés gyarapodásából, az intellektuális színvonal emelkedéséből, az igények növekedéséből s tulajdonkép a megélhetés nehézségeiből fakadó három nagy munkavonal közé illeszkedik be korunk művészete. Ennek épp ezért van annyira gyakorlati jellege, ami azt a mult művészetétől lényegesen megkülönbözteti. Minőnek látszott már most művészetünk a brüsszeli kiállításon, mely felette alkalmas volt e kérdés tanulmányozására, miután — minket és Amerikát kivéve — azon az összes kulturnemzetek résztvettek.

255 Brüsszel városának keleti határán, a Bois de la Cambre nevezetű hatalmas, világoszöld mohával belepett, festői törzsű erdőség szegélyén volt a kiállítás, melynek főbejárata a három kilométer hosszű Avenue Louise végén volt. Festői hatása kellemes benyomást keltett a nézőben. A tervezők igen ügyesen aknázták kí a terület természetes előnyeit, a két völgyszerű mélyedés közé ékelt fennsíkot, ide helyezvén a főépületeket, amelyekhez mindkét irányból a kertekké átalakított mélyedésekből lehetett jutni. T a l á n sehol eddig nem volt annyira szembeszökő a törekvés: a kerteket az összkompozícíóba mint annak kiegészítő elemét belefoglalni, mint itt, ahol a kertművészet, mintegy nagykorúsítva, az őt megillető szerephez jutott. A z épületek stílusát illetőleg le akarnám szögezni a tényt, hogy a németektől eltekintve, még kísérletek sem történtek valamely új irányzat kialakítására. Nevezetes ez a V a n de Velde s Horta hazájában. M é g úgynevezett kiállítási stílust sem látszottak keresni a belgák, aminőt például Formígé keresett az Í889-Íki párisi világkiállítás alkalmával. A főépület, a belga nagy csarnok homlokzata, kizárólag a klasszikus formákat juttatta érvényre. Ü g y szintén a múltra tekintett vissza egy sora a különálló épületeknek, közöttük legnyíltabban Németalföld és Brüsszel városának pavíllonja. H o g y a keleti nemzetek, amennyiben említésre méltók, Tunis, Indo-Kína, saját régi ismeretes formavilágukból merítettek, eléggé természetes. Marad tehát Németország, mint fáklyavivője a modern művészeti törekvéseknek. Mielőtt azonban erre rátérnék, egy megjegyzést óhajtanék tenni. N e m szándékom ismételni, amit közönségünk már számtalanszor hallott a modern művészeti törekvések keletkezéséről. Mindössze csak utalok arra, hogy vannak s kivált voltak a közelmúltban erős művészi egyéniségekből kiinduló kísérletek, melyek visszhangra találtak úgyszólván mindenütt; ez az, amit modern művészet jelzővel szokás illetni. M é g azt ís megemlitendőnek tartom, h o g y minél távolabb hatoltak e mozgalom hullámai, annál erősebben borzolták fel az illető művészeteknek addig nyugodt felületét. Önkéntelenül eszünkbe jut az ősrégi mondás, h o g y senkísem próféta otthon. Három gócponttal találkozunk. A legidősebb Anglia, majd következik Belgium; a sor végén halad legóvatosabban Franciaország. Mélyreható, gyökeres átalakításokat a köztudatban vagy a művészetről való felfogásban nagytehetségű vezérei ellenére e mozgalom nem tudott meghonositaní sem Angliában, sem Belgiumban, sem Franciaországban, legkevésbé Angliában, ahol hónapokig tartózkodhatunk, amíg nyomára jutunk annak az álláspontnak, melyet például a Studio évek óta annyi igaz meggyőződéssel, állhatatosan képvisel. A z angol iskolák évente ezreit nevelik a művészetet művelő munkásoknak, kiknek iskolai termékei csaknem kivétel nélkül a friss tavaszí bimbó bájával bírnak, üdék és újszerűek, még sincs látszatjuk az életben. H o g y csak egy jellemző adatot említsek: Ashbee és az általa szervezett művésztelep úgyszólván csak tengődik megrendelések híjján. N e m sokkal több szerencsével köveztek kí új csapásokat a belgák; ma már alig követi őket azokon valaki. Franciaországban meg éppen zátonyra jutott az Art moderne, amióta annak szívós apostola Bing megbukott és meghalt. A kiindulási ponttól távolabb eső országokban ellenben terjed, mert nincs aki útját állaná, legalább ís hullámzik szabadon az új áramlat. N e m tudom, nem-e nálunk leginkább, mert arra alig tudnék példát idézni, hogy, mint ahogyan azt hazánkban tapasztaljuk apró vidéki városokban, a szerény földszintes épületek közepette égnek meredezzék egy-egy ház, melynek fedelét nem látni a függélyes főpárkánytól, benne óriás nyílás, akár a tátott száj és amelynek deszkasímaságú homlokzatán leginkább a mézeskalács tésztája természetének megfelelő díszítmények omladoznak lágyan, bágyadtan a művészeti megújhodás képviselője gyanánt. És Budapest ? Minővé fog annak külső megjelenése átalakulni, ha így folytatják ? Ü g y látszik Brüsszelben lezárult a modern irányzat első fejezete. Éppen csak annyi haszna volt, mint a jól elkészített humuszrétegnek, mely magábanvéve még nem termény, csak a föld, melyben tenyészni fog, mert alkalmas arra egy s más, aszerint, amint a körülmények alakulni fognak. Tulajdonítom pedig e tüneteket annak, hogy életviszonyaink a tagadhatatlanul impozáns haladás ellenére még nem változtak akkorát t

Külföldi KialhtasoK

—

2 5 6

Külföldi Kiállításon

múlthoz képest, hogy hagyományainkat mindenestül sutba kellene dobnunk és mert ugrásszerű fejlődés nincs semmi téren, a művészetben éppoly kevéssé mint másutt. H a pedig nagyot ugrunk, végül mégis csak visszakerülünk a földre s ott állunk meg legszílárdabban. Itt elsősorban reánk magyarokra gondolok. V a n multunk; oda kapcsoljuk a jelent. í g y járnak el ma már a többi nemzetek, keresve az összekötő szálakat kíkí saját portája körül s óvatosan, szinte félénken kezdik újból építeni a jövőt. Ez volt a brüsszeli kiállítás egyik legérdekesebb tanulsága. Volt kezdet, de nagyon gyors ; elfogyott a lélegzet, mielőtt a célt elértük volna. Most ismét útnak indulnak, csakhogy lépést mennek előre. Ezúttal, idővel, bizonyára állandóbb lesz az eredmény. • •

a

Mindezekkel, amiket az imént elmondtam, homlokegyenest szembe helyezkedik Németország. Kiállítása lélektani szempontból kétségkívül legérdekesebb része a brüsszeli nemzetközi mérkőzésnek. Legátgondoltabb, leglogikusabb, legegységesebb, legrendszeresebb, mint maga a germán agyvelő. Alapzata, magja az oktatás, mely minden részében teljes, könnyen áttekinthető képét nyújtja a német tanítási rendszernek az elemi iskolától fogva a legfelsőbbfokú oktatásig. N e m tudom, kiállítás ez csak, avagy tükre a valóságnak, tényleg ennyi eszközzel s a tökélynek ekkora fokával tanítanak-e Németország valamennyi tanintézetében ; de még ha az előbbi esetet tesszük ís fel s engedményeket teszünk a gyakorlati kivitel nehézségeinek, még akkor ís elismeréssel kell adóznunk a „Schulmeister"-ek tevékenységének. H a valahol, úgy Németországban dolgoznak keményen, öntudatosan a fiatal nemzedék észbelí tehetségének fejlesztésén. A z oktatásügyi csoport körül sorakozik azután a többi s vele együtt a művészet ís. Egységes, egyöntetű s modern ez minden ízében, kivált az akarat tekintetében, hogy egységesnek, egyöntetűnek és modernnek — tűnődöm : igazságtalan leszek-e, ha azt mondom, — mindenekfelett modernnek és eredetinek lássék. Sokat és sokszor néztem az iparművészet e megnyilatkozásait, de nem tudtam eldönteni, vájjon erős belső szükséglet és meggyőződés, vagy erős akarat hozta-e létre azokat? Abban sem voltam bizonyos, hogy amit láttam, igazán, tisztán és kizárólag a német fajnak művészeti tőkéje-e, amely végre utat tört magának; és legkevésbé voltam képes elhatározni azt, igaz-e az, amit hangoztattak, hogy övék a jövő ? Epületük elütött minden egyéb épülettől : nagy, sima felületek, erős konstruktcióérzék, nyugodtság, világos elrendezés, a rendeltetés külső hangsúlyozása jellemezte azt. Mindez kétségkívül teóriában igen helyes, mert hisz a felsorolt tulajdonságok az architektúra alapelvei ; a kérdés csak az, hogy megtestesítésük mennyiben áll közelebb a X X . század szellemi fejlettségének jellegzetes sajátságaihoz, mint egy vagy más letűnt század építészetí alkotása, mely ugyanezeket az alapgondolatokat önti formába a saját szájaíze szerint? Voltak, kik szépeknek ís találták ez építkezéseket; bennem vegyes érzelmeket keltettek s lelkemhez nem szólottak. Megint csak az erős akarat és az ész munkáját véltem megérezni mindenekfölött az íparművészetnek szentelt, összefüggő, rendszeres csoport tanulmányozásánál. Magva, igen helyesen, a lakóház belseje volt, melyben az abban lezajló életfunkciók természetéhez és szükségleteihez képest sorakoztak a szobák, meg nem feledkezve a legmodernebbről sem, az anyakönyvi hivatalról, amelynek művészeti kiképzéséhez hiába keresnénk támaszpontot a múltban. Valamennyi menten elárulta rendeltetését; meglátszott rajtuk, hogy a tervező a megrendelő igényeivel s anyagi eszközeível ís számolt. Közös vonásuk ennek ellenére mégis volt. Elsősorban a sima felületek kombinálásával elérhető dekoratív hatások keresése s csak imitt-amott lehetett tapasztalni, hogy az annyira elhanyagolt szobrászmunka és faragás ismét helyet kér. Láttuk keresését a hatásoknak, melyek a nemesebb fanemek alkalmazásával érhetők el, színükből s eredetükből kifolyólag és végül a törekvést: lehető szoros, szerves összefüggést hozni létre a bútorzat és a fal között, ahol pedig ez nem igen lehetséges, ott a falba sülyesztení a bútort, főleg amennyiben ez az ősbutornak, a ládának valamely változata és leszármazottja. A z állandóságra való ez a törekvés, ellentétben

—

—•——

—

257

a középkor bútorzatának lényegével, mely a mozgathatóság elvén épül fel, az ülőbutorzat alakitására is befolyással van, több stabilitást kölcsönözve annak, mint amennyi szükséges. Ez a stabilitás nemcsak h o g y nem szükséges, de káros is, mivel végeredményében az egyéni ízlés érvényesülésének akadálya lehet, holott, ha valahol, ügy a lakás elrendezésében van helye az egyéni befolyásnak. Szabály, fegyelmezettség nélkül nincs fejlődés, a tekintély tisztelete üdvös s a társadalom megfelelő működésének alapja ; de a tervező művész ne szabjon regulákat ott, ahol a magam képmására formált környezetben találom meg azt, amit otthonnak neveznek. Akaratlanul Németországra gondoltam, hol mindenre van szabály, parancsoló módban fogalmazott felírat mindenütt és katonás rend. Kétlem, hogy a kiállításon látható szalon-tipusok valaha meghódítanák a női nemet, melynek fészkei. N a g y o n fontos volna a németek részéről bemutatott művészeti formák lényegét fogható módon meghatározni, mert ekként életképességükkel könnyebben lehetne tisztába jönni és ítélni afölött, mennyire alkalmasak az általános elterjedésre, esetleg megjósolni, mí jövő vár reájuk előreláthatólag. Nyilvánvaló, hogy e formák gyökere ott keresendő, ahol a XVIII. század végén elterjedt, X V I . Lajos francia királyról elnevezett stílváltozat Angliában átgyúrva, abban az alakban, melynek Adams volt a legkiválóbb képviselője, visszatért a kontinensre s éldegélt Viktória angol királyné uralkodásának kezdetéig, illetőleg amíg az í856-íkí londoni kiállítás nyomán megindult általános művészeti reformáció annak véget nem vetett. Ebből a stílváltozatból fejlesztik a németek a magukét most több-kevesebb tehetséggel s változó szerencsével. Van-e remény arra, hogy az eddigi számos, hosszabbrövidebb ideig tartó sikerrel dicsekvő kisérlet után végre bizonyos mérvű állandóság fog meghonosodni művészetükben s abból a küzdelemből, melyet felvett azzal a másik, alaptémájában lényegesen különböző angol, belga, egy ízben már lehanyatlott, most azonban újra ébredező irányzattal, győztesként fog-e kikerülni ? E kérdést, azt hiszem, nem a világ művészeti meggyőződése fogja dűlőre vinni, hanem a világhatalmi egyensúly jövendő elrendezkedése, a germán szellem és germán kultura világtörténelmi helyzete a latin műveltséghez viszonyítva. Ez az utóbbi még él, hisz annyi szálat eresztett évszázadokon át az emberiség fejlődésének menetébe, hogy azokat egyszerre kitépni nem lehet. Korai volna s céltalan ma még jóslatokat kockáztatni. Annyit azonban el nem hallgathatok, hogy a latin műveltség legfényesebb zászlóvivője, a francia nemzet, aggasztó módon vonul vissza önmagába. N e m azt akarom ezzel mondani, hogy szellemi ereje hanyatlik, mindeneket megvilágító szikrákban ott még most sincs hiány. Gondoljunk csak a X X . század legcsodálatosabb vívmányára, melynek végkífejlődése beláthatatlan: a repülésre. D e mint minden régi kulturnép, mely szellemi téren s az élet minden vonatkozásában a szubtílítások oly kiművelt hanglejtőjével rendelkezik, amiket nélkülöznek, jobban mondva megsínylenek, mihelyt országuk határát átlépik, amely nép emellett gazdag s a jólétnek minden elképzelhető áldásait csőstül élvezi: a franciák ís önmagukban keresik s találják meg igényeiknek kielégítését, nem tudják, de nem ís érdeklödnek aziránt, hogy körülöttük mí történik, amikor pedig a világ minden nemzete, élükön a némettel, hallatlan erőfeszítéseket tesz, hogy helyet küzdjön kí magának a haladás élén. Megdönthetlen szabálya a természetnek, hogy a fiatalnak van igaza, mert őbenne nyer folytatást az élet. A németek szereplése a brüsszeli kiállításon mintegy memento volt; tanulhatott belőle mindenki, aki látni akart és tudott. •

•

Látogatójegyét tette le Európa piacán a nyugati nemzetté átalakult japán azzal, hogy Londonban kiállítást rendezett, bemutatva természeti kincseitől fogva mindazt, amivel rendelkezik manapság a mezőgazdaság, kereskedelem, ipar és művészet terén. Alapjában véve igen nevezetes esemény, melyet azonban nem igen lehet tudomásul venni bizonyos kényelmetlen érzés nélkül, ha meggondoljuk, hogy mi nem vagyunk képesek a japánok lelke mélyébe behatolni, minket azonban velük szemben nem takar el a titokzatosság fátyola. Hiszen ezt ők rég fellebbentették, megtanultak minket megismerni küzdelemre használt

_ Külföldi Kiállítások

258

—

Külföldi KiállításoK

fegyvereinkkel egyetemben, akár békés, akár erőszakos hódítás számára készültek legyen

—

a2ofc<

Kiállítások színhelye a Shepherd's Bush nevezetű része Londonnak, ahol két évvel ezelőtt a francia-brit kiállítás részére számos épületet emeltek, ezzel egy külön kiállítási területet teremtettek merően fehér palotákkal, kisebb-nagyobb csarnokokkal s pavíllonokkal, amiket együttvéve White Cíty-nek, fehér városnak kereszteltek el. Külső megjelenésében tehát a japán kiállítás szakasztott olyan, aminő volt a mult évi és a két év előtti, hacsak azt nem tekintjük egyik sajátságának, hogy a terűletet szegélyző merőleges s ezt a környezettől elválasztó falakra ezúttal japáni tájképeket festettek az angolok, két helyütt pedig apró kerteket csináltak japáni növényekből, tavacskákkal, vízfolyásokkal, apró hidakkal, azokhoz hasonlatosakat, aminők Nípponban vannak, de ott, ú g y látszik, mégis mások a japánok kijelentése szerint. A kiállításról magáról a csarnokok belsejében nyerünk kellő képet. Figyelmen kívül hagyva egyelőre a régészeti osztályt, a képző- és iparművészet termékeit, szeműnkbe ötlik két törekvés. A z e g y i k : bizonyságát adni Európának, vagy talán közelebb jutunk az igazsághoz, ha azt mondjuk az egész világnak, hogy Japán tényezője a modern műveltségnek; a m á s i k : értékesíteni a N y u g a t o n vett leckéket s hozzálátni a hosszú éveken át annyi fáradság és pénz árán elvetett termés aratásához, egészséges, tisztességes verseny révén. A japánok, legalább egyelőre, még nem tanulták el a tisztességtelen versenyt s az abból nyerhető előnyökre nem látszanak súlyt helyezni, mert amit nyújtanak, amellett hogy olcsóbb, egyúttal jó minőségű : becsületes munka. S ebben nagy erő rejlik. Hiszem, hogy belátható időn belül érezni fogjuk e kezdeményező lépés hatását, de nem abban az alakban, hogy Európa művészetét befolyásolja, ami Japán eddigi szereplésének legkimagaslóbb mozzanata volt, hanem az ipar, kereskedelem és mezőgazdaság terén. A keletázsíaí népek művészete közül valószínűleg Kínáé fog előtérbe lépni, hogy ugyanazt a feladatot végezze a N y u g a t o n , melyet Japán végzett nemrég. Minden jel erre vall. A japáni kiállítás modern iparművészeti részével ezúttal nem kívánok foglalkozni, mert hisz ennek legjava Budapesten is látható lesz, amikor ís időszerűbb lesz annak beható ismertetése. Mivel azonban a műtörténetí emlékeket nagy értékük, a hozzájuk fűződő tisztelet következtében nem voltak hajlandók további esélyeknek kitenni, elküldvén azokat Budapestre ís, három szobormű képét mutatjuk be olvasóinknak, hogy fogalmuk legyen a régi japáni művészet tökéletes voltáról. A fából faragott, kissé színezett XIII. századi ülő férfi szobrocskája — Ujesugí Sígefuzát ábrázolja — a monumentális felfogás, egyszerűség, a plasztikus kiképzés és az anyag kezelése tekintetében bármely nemzet szobrászatának díszévé válnék: egyszerűen megkapó, s vetekedik a világhírűvé vált egyiptomi szobrocskákkal, aminő például a falu bírájának elnevezett alak. • • Ismeretes, hogy a véletlen szülte a müncheni mohamedán művészeti kiállítás eszméjét: Luitpold bajor regensherceg valamely királyi kastélyban néhány elfeledt, páratlan finomságú X V I . századbeli perzsa selyemszőnyegre bukkant; szépségük annyira elragadta a herceget, hogy egy, a keleti művészetnek szánt kiállítás rendezését határozta el. Igénybe vette hatalmas összeköttetéseit, maga köré gyűjtötte Németország legkiválóbb ismerőit a keleti művészetnek, akik sorra járták Európa fővárosait anyaggyűjtés céljából. Egyikük, a hírneves Sarre Frigyes, Budapesten ís megfordult s aránylag igen rövid idő múlva létre hozta az említett tárlatot, mely eseményszámba megy s aminőhöz hasonlót, akár nézzük a tárgyak értékét, művészeti becsét, akár varázslatos szépségét s változatosságát, évtizedek multával sem fogunk többé látni. Kiváltképp pedig nem a közel jövőben, a brüszelí tűzvész adta lecke után. Mikor a Münchenben felhalmozott, nagyobbára eléghető, részben pedig a tűzben elpusztuló, vagy törékeny kincseket, közöttük nem egy unikumot: szőnyegeket, szöveteket, agyag- és üvegmunkákat végignézzük, szinte megfoghatatlan, hogy tulajdonosaik, fejedelmek, egyházak, múzeumok és magánosok azoktól egyáltalán

megváltak. Ő Felsége a király átengedte a világhírű, legszebb selyemszőnyeget, a bécsi Külföldi Szent István templom XIII. századbeli szíriai üvegedényeit, a bambergí székeskáptalan KiállitásoK XI. századbeli arannyal hímzett míseruháját, párja a mí koronázási palástunknak . . . igazán bámulatos önzetlenség ! Hála nekik ezért, a tudomány és művészet nevében ; kí tudná e percben mérlegelni a kiállítás hasznát és eredményeit? A kiállításon nyolcvan kisebb-nagyobb helyiségben 57 múzeum, Í4 templom és kolostor és ÍÍ7 gyűjtő tulajdonából negyedfélezer különféle tárgy volt látható: 229 szőnyeg, 334 db fegyver, 489 miniatűr s egyéb a könyvművészet körébe vágó emlék, 709 agyagedény és faburkolattégla; 29Í ékszer, 69 üveg- és krístályedény, ÍÍ7 csontból, elefántcsontból és fából való eszköz és tárgy ; 736 hímzés, selyem- és bársonyszövet, 309 fémmunka. A többi megoszlott a Keletre vonatkozó Európában készült mindenféle ábrázolások, felvételek, kiadványok, öntvények, fényképek stb. között, amik mintegy arra szolgáltak, h o g y minket a mohamedán művészetre vonatkozó ismereteink kiegészítésében segítsenek. U g y a n é célzata volt a kiállítással kapcsolatos könyvtárnak ís, amelyben a mohamedán művészetre és történelemre vonatkozó munkák voltak összegyűjtve s ahol zavartalanul beható tanulmányokat lehetett tenni. Itt a helye megemlíteni, hogy Iparművészeti Múzeumunk 8 darabbal vett részt a tárlaton, melyeket Sarre Frigyes választott kí. A Múzeumon kívül még két budapesti kiállító nevével találkozunk : a nemzetnek adott nagylelkű ajándékairól ismeretes N e m e s Marcell miniatűröket és Nélidov Demeter, orosz főkonzul, bársonyokat és burkolatlepleket engedtek át. A z épület, melyben mindez helyet talált, az ú. n. Ausstellungsparkban volt s Becker Benno tanár és festőművész művészi vezetése alatt készült Rehlen Róbert, Miller Ruppert és Fíechtler Ernst építészek közreműködésével, illetőleg tervei nyomán. A nevezettek mindegyike a feladat bizonyos részével foglalkozott, ami bizonyítja, hogy a termek belső kiképzése és a rendezés a vezér-bízottság különös gondoskodását képezte. Ezt azért emelem kí, mert el nem hallgathatom, hogy a termeknek, arról nem ís szólva, hogy a kelleténél több volt, sem térhatását, sem díszítését dicsérni nem lehetett. A kiállítás sivár képet nyújtott, fárasztóan terjedelmes volt s a gyönyörű anyag egyáltalában nem érvényesült már csak a legtöbb helyt fogyatékos világítás miatt sem. Azt pedig, hogy nagyméretű szőnyegeket keretbe foglalva a padlóra fektettek és védő üveglapokkal betakarva állítottak ki, határozottan szerencsétlen gondolatnak kell minősítenem, bármennyire igaz legyen ís az, hogy rendeltetésük padlódísznek szolgálni s mustrájuk ís erre való tekintettel van megrajzolva; csakhogy, ha így okoskodunk, akkor ahhoz, hogy lássunk, kell hogy reáléphessünk a szőnyegre ; úgy amiként azt Münchenben csinálták, azokat csak darabonként, a széleken lehetett valamelyest élvezni, amennyiben t. í. az üveg reflexfénye megengedte. A müncheni kiállítás tudományos szempontból nézve az újonnan felfedezett sokoldalú forrásmunka értékével bír, amely arra vár, hogy a hozzája értők csapata részekre szedje s kíkí a maga területét átkutatva, előkészítse egyes lapjait annak a nyugati műveltség és művészet fejlődésére nagyfontosságú kötetnek, mely világosságot fog vetni sok megoldatlan kérdésre. í g y elsősorban a N y u g a t középkori művészete fejlődésének kérdésére. Hívatva van a kiállítás megértetni velünk, jobban mint ahogyan eddig megértettük, a Mohamed hivői lakta vidékek művészetének lényegét, megsemmisíteni számos róla táplált balhiedelmet, kimutatni az igazi összefüggést ís, mely közötte s a keletázsíai, úgyszintén a hellenisztikus művészet között fennállott s végül a Szasszanída művészet szerepét ís pontosabban megállapítani. Erre vonatkozólag nagy szerep jósolható a VII—VIII. századi Mezopotámiának tulajdonított bronzemlékeknek, melyeket Bobrínszky herceg állított kí s amelyek nagyszabású, monumentális plasztikai érzésnek utólérhetlen emlékei. E már újdonságuknál fogva ís világszerte feltűnést keltő bronzmunkákon kívül még a miniatűr-festmények és zománcos díszüvegek és faragott kristályedények emelkednek kí, mint olyanok, aminőket ekkora számban, de elsősorban ily művészi tökélyű sorozatokban többé nem igen fogunk látni. Ez utóbbiak aránylag kevesebb új adattal járultak ismereteink gyarapodásához. A festmények ellenben lényegesen fogják módosítani felfogásunkat

260 Külföldi Kiállításon

a perzsák e téren kifejtett tevékenységét illetőleg, attól a helyzettől egészen eltekintve, melyet a Kelet művészetének egészében számukra fenn kell tartani ezentúl. A z imént felsoroltakhoz viszonyítva sem a szőnyegek és szövetek, de még a páratlan keramíkaí csoport sem követelhették a maguk részére azt a szerepet, mely azoknak máskülönben jutott volna és méltán. H o g y a n függ össze nemzetünk dekoratív stílusa az asszír-szasszanída-perzsa forrásokkal, azt itt most keresni nem akarom. De hogy a magyar ornamentika keleti és a N y u g a t tal való ezernyi, évszázadokon át tartó érintkezés dacára még ma ís az, azt ékesen hirdette a mohamedán kiállítás. Két alapvonása van a keleti művészetnek : az egyik az, hogy tisztán díszítő; a hellyel-közzel használt emberi és állati alakok díszítőművészeti, úgyszólván testetlen vonatkozásokban jelennek meg, még a míníatürfestésben ís; a másik, hogy nem tektonikus, azaz szerkezeti szerepe soha sincs, még olyankor sem, amikor az építészettel szerves kapcsolatba lép. Ilyen a magyar is. A különbség csak az, hogy a nyugatázsíaí s vele összefüggő művészet a díszítményeket önönmagukon belül szervesen tudja fejleszteni, amihez a magyar nem ért, mert az egyes elemeket csak egymás mellé rakja anélkül, hogy közöttük szerkezeti összefüggést hozna létre. Még egy mozzanatot akarnék kiemelni e kiállítás kapcsán. A véletlen — vagy talán a sors? — úgy intézte a dolgot, hogy e tárlat épp arra az időszakra esett, mikor iparművészetünk, t. í. a X X . századi, a „szerkezet" jegyében vélte feltalálni a mentőfonalat, melynek vezetése mellett elérhető lesz a mí korunk művészetének stílszerű kialakítása, amikor a szín jogosultsága még valamelyest elismertetett, a díszítmény azonban — mint felesleges — mindenesetre azonban mint a múltnak visszhangját könnyen felidézhető, tehát meg nem felelő, letárgyalt függelék, szinte száműzve volt. S íme egy művészet, mely évezredeken át hihetetlen életképességgel tisztán a díszítményből élt, díszítményt díszítményből fejlesztett, a végtelenségig változatosat, amellett nemzetit s jellegzetesei teremtett, még a festészetet ís csak úgy tudta elképzelni, ha díszítmény, egyaránt bájos és érdekes tudott lenni akár geometriai, akár növényi elemekből táplálkozott, tüneményszerűen színes és ornamentálís volt és semmit sem volt konstruktív ! H a egyfelől a tudománynak és műtörténelemnek bőséges aratásra van kilátása a mohamedán művészet anyagának feldolgozásából, ez remélhetőleg a modern iparművészeire sem téveszti el hatását. A magam részéről meg lennék elégedve, ha legalább a mi iparművészeinket ösztönözné a müncheni anyag beható tanulmányozására s ebből kifolyólag művészeti iparunkban utat nyitna ismét a díszítménynek, eltüntetve azt a hamis arányt, mely nálunk ís fennáll a csupasz anyag szerepe és az annak feldolgozására hívatott emberi fantázia szerepe között.

261 Brüsszeli Kiállítás

3Í3.

313. S E I D L E . : A BRÜSSZELI KIÁLLÍTÁS NÉMET HÁZA.

Magyar Iparművészet.

PALAIS ALLEMAND D E L'EXPOSITION DE BRUXELLES.

2

3 ( 4 . H O F A C K E R K. : V Á R O S I KIS TANÁCSTEREMNEK SARKA.

COIN D ' U N E S A L L E D E S S É A N C E S P O U R H Ô T E L D E VILLE.

263 w-

« < S

S p.

w j o u W ' u z 3 Û co co W

o w o u •J c CO

a w H N

CÜ M < z o w co E -w z S w J w

p <1 0,

2*

Brüsszeli Kiállítás


P L A T S EN MÉTAL REPOUSSÉ.

316. EHRENBÖCK E. : DOMBORÍTOTT FÉMBŐL KÉSZÜLT TÁNYÉROK.

3(7. 3 ( 7 . S T O C K K. Î EZÜSTBILLIKOMOK.

COUPES

D'ARGENT.


3(8. 3 ( 8 . E H R E N B Ö C K E. : DOMBORÍTOTT FÉMBŐL KÉSZÜLT SZELENCÉK.

BOÎTES EN MÉTAL REPOUSSÉ.

3(9.

3 ( 9 . STUCK K. : EZÜST GYÜMÖLCSTARTÓK.

SURTOUT DE TABLE EN ARGENT.


irnrrTrTrrf-pTfmi-HK!-»' ripr-

^{frr»

320.

3 2 0 . T R O O S T P . L. : HÍMZÉSSEL D Í S Z Í T E T T

PAMLAG.

CANAPÉ ORNÉ DE BRODERIES.


32 Í*

3 2 1 . B E R T S C H K. < EBÉDLŐ RÉSZLETE.

COIN D ' U N E S A L L E À MANGER.


322.

323.

324. 3 2 2 — 3 2 4 . A NYMPHENBURGI KIR. PORCELLÁNGYÁRBÓL.

F A B R I Q U E ROY. D E P O R C E L A I N E DE NYMPHENBURG.

K O E R N E R T . É S W I T T M A N N K. M I N T Á I N Y O M Á N K É S Z Ü L T FIGURINES D'ANIMAUX.

ÁLLATSZOBROCSKÁI.

VÁNDORELŐADÁSAIM AZ EGYHÁZI MŰVÉSZETRŐL. ÍRTA P. VELÍCS LÁSZLÓ S. J. KALKSBURGI MÚZEUMŐR. A Magyar Iparművészet t. Szerkesztősége felkeresett, h o g y „utazó-kollekcióim ren- Vándorelődeltetését, a szempontokat, amelyek szerint azokat egybeállítom, továbbá a vidéki adásaim az tournéeím közben szerzett tapasztalataimat" lapjuk számára megírjam. művészetről íróemberek azonban semmitől sem csavarodnak annyira, mint h o g y amit már meg- m n v e s z e r írtak, még egyszer tollhegyre vegyenek. S azért bevezetésül csak annyit mondok, h o g y mind az itt felvetett kérdésekről már részletesen és tüzetesen írtam. H a a Magyar Iparművészet t. olvasói között egyik-másik efféle munkálatok és tapasztalatok iránt érdeklődnék, kívánatra szíves-örömest megküldöm füzetemet: Das Kabinet für kirchliche Kunst ím Kollegium S. J. zu Kalksburg bei Wien. Í9Í0. Mégis h o g y válaszolólevelem üresen ne menjen, mennyire időm engedi, készséggel felelek meg fentebbi óhajnak, főleg miután a t. Szerkesztő úr hozzáfűzi, h o g y „a Társulat igazgatósága nagyon szeretné nálunk ís meghonosítani ezeket a vándorló-múzeumokat". Művészeti gyűjteményeimet most huszonöt éve kezdtem meg. Ekkor csakis a középiskolai művészeti oktatás lebegett szemeim előtt. Sajnálkozva láttam, h o g y középiskolai tanítványaimat annyira lekötik az iskolai órák és otthoni teendők, h o g y még több rendes órákkal őket zaklatnom nem szabad. Vártam tehát az ünnep- és egyéb szabadnapokra, s ilyenkor azután meghívtam az érettebbeket, kik jobbára a felsőbb négy osztályba jártak, egy-egy mutatványos, helyesebben „mulatságos" órára. Főhangsúlyt helyeztem már ekkor ís azon elvre, h o g y a művészetben mennél többet kell előmutatni, mennél kevesebbet teóriákba bocsátkozni. Mit mutattam elő ? Legelőbb az építészeti főbb műemlékeket, kor és stílus szerint összeállítva és pedig tipikus, a kor jellegét leghűbben előtűntető képeken. Mit magyaráztam a képeken ? Saját fáradságos összeállításaim nyomán — az építészetí képekkel kezdve — elsősorban az épület részeinek technikáját és összefüggését, aztán a részek arányait és díszítéseit, az összhangzatot és esztetíkai tartalmat magyaráztam, végül az egész műalkotás szellemét, pszichéjét szólaltattam meg. A z ily détaílelőadások akkortájt sok készülődést, sok időt igényeltek; ma, huszonöt év lefolyta után, k ö n n y ű szerrel felüthetők kisebb-nagyobb kézikönyvekben ; számuk ma már csakugyan „végtelenre" rúg. A l i g hihető, h o g y szemes, tapintatos ember mérsékelt munkával egy órai előadás alatt közepes számú hallgatóság előtt mekkora műanyagot képes felkarolni. A publikum számát illetőleg leginkább kedveltem — mind iskolában, mind későbbi vándorelőadásaímnál — az 5 0 — 6 0 hallgatót, bár számuk helyenkínt a kétszerannyit ís meghaladta. Mutatványos előadásoknál azonban a jelzett mérsékelt szám fölöttébb kívánatos. Záradékul minden egyes előadásnál mint elengedhetetlen követelményt gyakoroltam az átvett anyag rövid ismétlését; c'est le clou final, mint a francia mondja: ez volt a végén csattanó ostor, az utolsó szög, mely az emlékezet szálait hosszú időre visszatartja. Á m gyakorlati szempontból nem n a g y képeket, hanem rendesen csak 2 0 X 2 5 cm. méretű fényképeket vásároltam össze s azokat 3 5 X 5 4 cm. méretű aranyszegélyű fekete kartonokra ragasztattam fel. A képek sorát, árát már egybeállítva találhatni a jeles könyvecskében: Die Hauptwerke der Kunstgeschichte ín Orígínalphotographíen. Kunstverlag Amsler und Ruthardt, Berlin, W . Í889. Bár a lefolyt húsz év a képek előállításán ís híhetlent lendített s itthoni előadásaimnál nem ritkán nagyobb képeket, — Seemann's Wandtafeln zur Kunstgeschichte. Leipzig, E. Seemann, — s a hazai Franklin-Társulattól kiadott műképeket használom, Magyar Iparművészet.

3

270 Vándorelő- mégis vándorelőadásoknál legszívesebben nyúlok előbb jelzett kisebb, nagyon könnyen adásaim az k e 2 e l h e t ő és kötözhető képeim u t á n ; n a g y számukból 4 0 — 5 0 darabot az előadás tárgya művészetről s z e " n t kiszemelek, viaszosvászonba csavarok, a csomagot, h o g y kárt ne szenvedjen utazóplaídembe burkolom s szíjjal körűikötve, mint k ö n n y ű kézi podgyászt viszem magammal. Vidéki előadásoknál általában ellensége v a g y o k a vetített képeknek. A projekciók előnyösen érvényesülnek u g y a n főleg nagyszámú hallgatóság előtt, ha a nagyobb művészeti ágakról, építészet-, szobrászat-, festészetről van szó. Ellenben a kisebb művészeteknél, az ötvös-, a zománc-, a mozaíkműveknél, a szövő-, hímzőíparágaknál, csipkéknél és szőnyegeknél kizárólag használva ugyancsak nem ajánlatosak. A v a g y mutathatjuk-e elő például a magyar szent koronát, a koronázási palástot vetített képpel! Fogalmat nyerhetnek a hallgatók a műtárgy alakjáról, a kompozíció folyásáról, de arról az ihletett művészeti ágról, a rekeszes zománcnak szemet-szívet kápráztató szépségéről, a byzancí hímzésnek bűvös titkairól még sejtelmük sem leszen. A kisebb művészeti ágaknál tehát — s ezennel áttérek vándorelőadásaim későbbi korszakára — eljárási elvem volt és marad : legelőbb a technika nyers anyagát, azután a kérdéses műág fejlődési menetét, az evolúciót a századokon át — könnyen kezelhető mintapéldán y o k o n — előtűntetni. í g y p. o. mí a nyers zománc ? Hányféle az anyag minősége szerint ? Míképen alkalmazták a zománcot a keresztény ókorban, a középkorban, a renaissance óta? A fejlődésnek melyek voltak főbb válfajai és stádiumai? Mindezekre a kérdésekre nem annyira szóval, mint inkább gyűjteményem tipikus darabjainak elő mutatásával válaszolok; csak miután meggyőződtem, h o g y hallgatóim világosan megértették a készítés módját és technikáját, térek át a történeti szemleutra s vetem fel a kérdést: Melyek manapság a zománcnak a vílágművészetben, aztán hazánkban legfőbb, elsőrangú csillagai és remekművei ? S itt egy csomag kitűnően reprodukált, hol színes, hol helíografíkus kép nyújtja azután a lelket magas szellemi élvezettel eltöltő bepillantást a művészet magasabb világába. Bezzeg más szemekkel fogja a hallgató ezentúl szemlélni és csodálni a velencei Pala d'Orot, a milanói Palíottót, a magyar Szent Koronát, a klosterneuburgi Verduni oltárt, a deutzi Heríbertus-szekrényt, az altöttíngí vílágremeket : a „Goldenes Rössel" e x voto ötvösművet és a vele annyira rokon hazai legfőbb műkincsünket : az esztergomi főszékesegyházi kincstárban tündöklő Mátyás király kálváriáját ! Esztétikai reflexiók pedig csak végül — mint felfrissítő parfümillat — hatnak előnyösen. Sok, igen sok függ a szemléltető tanításnál a bemutatandó anyag kiszemelésétől, a sorrendtől, vájjon az a történeti fejlődésnek valóságos folyását tünteti-e elő ? Ezekről ítt még egyszer referálni oly feladat, melytől tollam vonakodik. Érdeklődőknek ugyancsak bőven megmutattam az egyes műágak genetikus sorozatának összeállítását, a technikák részletes leírásával együtt, fönnjelzett kalksburgi katalógusomban. A lefolyt tíz év alatt vándorelőadásaímat legszívesebben a magyar papi szemináriumokban tartottam. Hisz az intelligens, lelkes papleventék lesznek egyházi művészetűnk legavatottabb őrei és vezérei. Azért ís a szemináriumi művészeti oktatásról már régebben külön értekezésben szóltam a Katholíkus Szemle Í894. és Í895. folyamaiban. Belevontam a terjedelmes relációba az egyházművészeti oktatást és módját Európa összes kulturális államaiban; szóltam honi műiskoláínkról és múzeumainkról, kivált pedig a gyakorlati észrevételekre és útmutatókra terjeszkedtem kí. Kezdőknek még ma ís figyelmébe ajánlom. Jelen soraimban röviden utalni akartam arra, h o g y az utazómúzéumok, vándorelőadások a magyar hazában már nem ismeretlen dolgok, kalksburgi múzeumom már tiz éve szolgálja a jó ügyet. H a pedig akadnak majd ifjabb apostolok, akik a művészet lelket emelő fényét óhajtják a magyar földön messzébb ragyogtatni, kérem őket, ne restelkedjenek egy-két próbaelőadást nálam is meghallgatni; sok fáradságnak, időáldozatnak, sőt gyakran céltévesztett kísérletezésnek fogják így elejét vehetni. •m

—

——

—

271

A KERESKEDŐ ÍZLÉSÉNEK NEVELÉSE* A tulipán-mozgalomnak meg kellett buknia, mert — a politika csinálta. A m i azt A KeresKedő jelenti, hogy erőszakos, következetlen és mesterséges volt. Pedig az alapgondolatát meg 'nevelde neVe ese kell mentenünk, mert ez a magyar kultura egyik életkérdése. A modern élet a művészeti kulturán alapszik. A z Í85Í. londoni kiállítás ijesztő tanulságai óta új szellem hatotta át minden nép kulturáját: a művészi. A mozgalom végre eljutott hozzánk ís, de most mintha megfeneklett volna. Csak nálunk, — mondom — mert hiszen künn hatalmasan fellendült. A k i a külföldet járja, nemcsak a nagy, egyre ismétlődő művészeti kiállításokat, de egyszerűen csak az áruházakat nézi meg, sőt még arra sincs szüksége, csak az utcát, a színházakat, a nyilvános sétatereken megjelenő közönséget figyeli meg, nem ís az arístokrácíát, hanem a középosztályt, nem Berlinben, Párísban, Bécsben, Londonban v a g y Rómában, — hanem a kisebb nagyvárosokban, bámulattal láthatja, micsoda egységes művészi szellem, micsoda eredeti, jellemző ízlés, minő modern kultura nyilatkozik meg mindenben. Megnyilatkozik abban, hogy milyen ruhát csinál a szabó, cipőt a varga, bútort az asztalos, házelőtti kertet a tájkertész, s csak meg kell figyelnünk, — a szemünk láttára történt! — h o g y minő fejlődésen ment keresztül az automobil, minő esztetíkai fejlődésen. N e m c s a k a szükségletet tartották szem előtt, de, — ha ösztönszerűleg ís — formaadásukba belevegyül az a titkos vágy is, hogy tetszetőssé, széppé tegyék alakításaikat. Ruhájának, noha alapjában — konstrukciójában — minden európai nép ruházata megegyezik, ruhájának szabásában megismerjük azonnal az angolt, az amerikait, a franciát vagy olaszt, — még a férfiak ruhájában is. V a n valami a ruhájuk szabásában, a színharmóniában, az összeállításban, valami ami jellegzetesen angol vagy olasz, — ami nemzeti. A z elv az, hogy nem az alapon kell változtatni, hanem a formanyelvet kell nemzetívé tenni, ez nemcsak az építészetí stílusra igaz, hanem a megjelenés formájára ís, amikor azt az életérzés kifejezőjévé tesszük. Ez a törekvés általános, a művészi formát minden, nép a maga ízlése, szelleme, életérzése kifejezőjévé igyekszik tenni, harmóniába hozva klímájával, a környezettel, melyben él, szükségleteível, temperamentumával: nemzeti géniuszával. Csak nálunk nincs így ! N e m c s a k hogy minden kulturaí emelkedésünk szülte szükségleti tárgyunkat idegenből szerezzük be, hanem az életformákat is. A nyáron megfigyeltem a nagy embervásárokon, Karlsbadban, Maríenbadban, mint akarnak a magyarok, nők és férfiak, idegen tipusokat utánozni, — angol lady-t, francia comte-ot, német Rathot játszani, — ú g y járnak, beszélnek, öltözködnek, mint mintáik, — csak egy fokkal hangosabban, — de ez elég, h o g y árulójuk legyen. Egyéni ízlésünk a divatban sem, a szokásainkban sem érvényesülhet, mert nem fejlődhet ki. S ha ebben az utánzásban volna köszönet! De az utánzás a külsőségekhez tapad, a feltűnő jellemvonásokhoz, — ami már nemcsak a fővárosra terjed ki, sőt! A nagyobb vidéki városokban azt hiszik, hogy a kulturember látszatát keltik, ha a fővárosi u. n. proc-ízlést utánozzák, hogy bankárnak, orvostanárnak, nagykereskedőnek stb. nézik embertársai (ami által aztán hitelét emeli), ha estélyt ad, nagy lábon él, s persze e célhoz alkalmazza háztartását, öltözékét, lakásberendezését, s fény, pompa, dekoráció veszi körül. Hát még a fővárosban! N é z z ü n k csak meg egy modern lakást, az új szecessziós bútorokkal, melyeken minden talmi, csak látszik valaminek, noha nem az, aminek látszik. H a már kievickéltünk a maskarakulturából, ahogy Goethe nevezte el az altdeutsch vagy olasz renaíssance-berendezésben élő szerencsétlen gazdagokat, kaptunk helyette egy új nyavalyát: a szurrogátum-kulturát. H a valaki renaissance-ruhában járkálna az utcán — kinevetnék. Éppen ilyen nevetséges, ha a doktor úr renaíssance-ebédlőben ebédel. Helyes. Ezt már belátják az emberek. 3'

272 — A KeresKedő D e nem éppen olyan nevetséges-e a bérpalotákra ragasztott renaissance-formapompa, a 'ZlfSf?eK malterbői készült márványoszlop, a villák kíöltöztetése középkori váracskává? — nem nevelése éppen olyan nevetséges-e a puha faajtó, mely tölgyfának van beeresztve, a márványnak megcsinált gípszfal, a selyemdísznek látszó papírtapéta, stb. stb.

D e mit szóljunk az ízléstelenül elhelyezett képekhez, — nemcsak az az ízléstelen, h o g y színnyomatokat nagy aranyrámában akasztunk a falra, de ahogy a falra akasztjuk — az ís ízléstelen, pompázó, hivalkodó, nem a szoba harmóniájának a kedvéért történt, hanem annak ellenére; mit szóljunk a sok értelmetlenséghez, aminő a helytelenül alkalmazott szép ? Láttam e g y szalonban gyönyörű amorettekkel díszített, fehér bőrbe kötött könyvet az asztalon, — imádságos k ö n y v v o l t . . . A proc-ízlés jele ez, — h o g y ezt az ízléstelen szót használjam (mert használják). H a azok a „művészi" képtelenségek, melyeket egyszer Keszler József gombostűre tűzött egy iparművészeti múzeumi előadásában, — a stoplíból készült tájképek, a tökmagból csinált kalap, a vöröscsizmát ábrázoló pohár stb. — kí ís mentek a divatból, jöttek azonban a helyükbe más és éppen olyan ízléstelenségek, — mert a közönség nem felejt és nem tanul. Boltjaink telve vannak velük, kereskedőink árulják, mert — mint mondják — a közönség ezt keresi. Mivel pedig a kereskedő árulja, az ipar csínálja. Majd az futott kí a tollamból, h o g y iparunk . . . dehogy, dehogy, — iparunk nem csínálja, mert iparunk nincs. S mért nincs? Mert kereskedőink olcsóbban kapják a külföldön, jobbat is kapnak ott mint a primitív magyar iparostól, és így iparunk nem fejlődhet. Kereskedőink pedig azt árulják, amit kapnak, s azt kapják, amit a közönség keres. D e mit szól ehhez az ízlés? Itt egy nagy, nehéz és mélyreható anyagi és szellemi probléma rejlik, melyen igen nehéz eligazodni, pláne az esztetíkus egyoldalú felfogásával. S mégis, megkísérlem a problémát tisztán elvi szempontból tekinteni, hátha némi eredményre jutunk? A megoldásra e g y müncheni kezdeményezés juttatott. A kérdés, melyet említettem, hogy tudniillik miként lehetne az idegen és ízléstelen műipartól megszabadulni, abból a feltevésből indul kí, h o g y a közönség műízlése befolyásolhatlan, h o g y az adva van, h o g y a kereskedőnek kötelessége azt kíelégítení, s így az a feladata, h o g y a keresett ipartermékeket tartsa, minél nagyobb választékban és minél olcsóbb árban. Ezt ma senki kétségbe nem vonja. Ez pedig a tömeg lélektanának nemísmerésén alapszik. A z a vélemény, hogy a közönségnek ízlése van, melyet kí kell elégíteni, téves. A közönség ízlését a kereskedő teremti. A z ízlés nem állandó, nem velünkszületett valami, az ízlés fejleszthető, még a művész ízlése ís, h á t még a közönségé. Mikor Dürer másodszor volt Velencében, azt írja haza egyik barátjának, h o g y „az a tárgy, mely tizenegy év előtt annyira tetszett, már nem tetszik, s ha nem a magam szemével látnám, senkinek sem hinném el". A kereskedő igenis nagyban hozzájárulhat a közönség ízlésének fejlődéséhez. N e m elég, h o g y egy-egy korban nagy művészek élnek, kereskedőkre van szükség, akik felkeressék őket, megbízásokkal lássák el, s aztán fel tudják vílágosítaní a közönséget az alkotások művészi értékéről. A művészet iránti érdeklődés felkeltésében a kereskedőnek minden időben nagy szerepe volt. Már a rómaiak idejében ís. Azt, h o g y annyi szenátor és császár nagy műgyűjtő volt, a sok római műkereskedőnek kell betudnunk. Phílostratos regényében olvassuk, hogy hőse T y a n a í Apollonius Píraeusban egy hajót talált, melyet kereskedő tulajdonosa drága ístenképekkel, műtárgyakkal rakott meg, h o g y azt Rómába szállítsa. A régi szobroknak és műtárgyaknak már Julius Caesar idejében n a g y áruk volt. Suetonius Caesaréletrajzában említi, h o g y mennyire szerette a régi tárgyakat és mily jól fizette azokat Caesar A középkorban sem veszett kí a régiségkereskedés, főleg bizánci műtárgyakkal, a reaaíssance idején a condottiere-fejedelmek nemcsak gazdagságot kereskedtek össze, de utaztattak műtárgyak gyűjtése céljából, amint h o g y tudjuk ezt Mátyás királyról ís. A keres-


326. HÖGG E . : E S K E T Ő T E K E M .

327. E S K E T Ő S Z O B A FALIBURKOL ATÁNAK FARAGVÁNYOS DÍSZÍTÉSE.

'

327.

SALLE DE

LAMBRIS SCULPTÉ DE LA SALLE DE MARIAGE.

MARIAGE.


330. 3 2 8 — 3 3 ) . HÖGG E. : ESKETŐSZOBA FALIBURKOLATÁNAK FARAGVÁNYOS DÍSZÍTÉSEI.

33Í. LAMBRIS S C U L P T É S DE LA SALLE DE MARIAGE.

2*

332. 3 3 2 . T R O O S T P . L. FARAGOTT SZEKRÉNYKE.

COMMODE SCULPTÉE.

333. 333. EHRENBÖCK E. DOMBORÍTOTT RÉZBŐL KÉSZÜLT SZELENCÉK.

VASES EN CUIVRE REPOUSSÉ.

—

2 7 7

kedő tudta, hogy kí mí iránt érdeklődik, de tudta ezt az érdeklődést irányítani ís. A KeresKedő A közönség nem az iparoshoz fordul, hanem a kereskedőhöz, s így a kereskedő feladata 'nevelése vezetni a műípart és a művészeket a kellő irányba. H o g y ez ma megváltozott ? A Gurlítt cég fedezte fel Boecklínt, a Durand-Ruel cég Manet-t, a Vollard cég Gauguint, Sedelmayer volt Munkácsy managerje, — értő kereskedőre a művészetnek, műíparnak minden korban szüksége van. N e m igaz, hogy az áruház nem beszéli rá a közönséget, — elibe tárja és hagyja válogatni: h o g y miben, — ez az ő műízlése. A z áruház bevásárol: ízlése itt nyilatkozik meg. De egyszersmind ezen a réven nevelheti a közönséget. Még a tömegtermelésben ís érvényesítheti a kereskedő az ízlést, mert a kereskedő az, aki befolyásolja a divatot, mert olyan lesz a divat, aminőnek ő akarja. Hiszen már legalább egy esztendővel előre kell a divatot megállapítani! N e m azért, h o g y a gép művészetet termeljen, hanem hogy a jó ízlés a géptermelésben ís érvényesülhessen, bízzák a gyárosok a minta megtervezését művészre, — s a művész tervezésében a kereskedőnek is van szava. A kereskedő ízlésének a nevelése tehát nagyjelentőségű kérdés ; — úgy érzem, hogy a magyar ipar kérdésére ís nagy befolyású; — mert a kereskedő az, aki nevelhetné a közönséget nemes, magyar szellemű ízlésre, csak a k a r n i a kell. A nemes ízlés egyik főtörvénye pedig az, hogy ne kapkodjunk egyre az új, a minden áron feltűnő után. Lám az angolok minő lassú, de biztos lépésben haladnak előre, azon a nyomon, amelyen elindultak. A Morrís-szőnyeg, a Líberty-selyem, a Voísey-tapéta évtizedeken át csak árnyalatban változik. Igen, a kornak meg kell adni a maga művészetét, — de a művészet válogatja. N e m minden művészet, ami m o d e r n s t y l e . Ezt az angol szólamot — jellemző ! — az angol nem ismeri, — ezt a kontinens kapta fel, s nem az angol nemes modernségét jelzi vele, hanem a rikítót, a — proc-ot. Mí, mint fentebb rámutattunk, itt tartunk. Ezen a kereskedő segíthet, s az ő révén fejlődhetik a nemes, magyar szellemű művészet és műipar. A kereskedő ízlését és szakértelmét kell fejleszteni, hogy felismerhesse a szépet, az igazán művészit, ismerje az anyag technikáját és a technikán felépülő esztetíkát. A maga szakmájának művészettörténetét kell ismernie a kereskedőnek, hogy igazi szakemberré lehessen. Ismertem egy franciát, akinek miniszterelnöki fizetése volt egy nagy borcégnél, pedig csak az volt a feladata, h o g y mint borszakértő véleményt mondjon az eladásra felkínált borról. V a n szívarísmerő, tea-taster, — csak a művészi kérdésekben mond mindenki szabadon ítéletet. Pedig ahhoz ís egy hosszú élet megfigyelése, az ízlés históriai és technikai kímívelése szükséges. A kereskedő, kí az ízlés kérdésével foglalkozik, kell h o g y ilyen ízlésfejlesztő iskolán menjen keresztül. Most, hogy ez nem történik, elijesztő eredményeível találkozunk, lépten-nyomon, az utcán, a kirakatokban, az üzletekben, a házakban, a sétányokon. Művészettörténeti és esztetíkai tanulmányokon nevelkedve, praktikus esztetíkai ismeretek birtokában sok Ízléstelenség elkövetését, eladását és megvételét tennők lehetetlenné, s alapot, megnyugvást, biztonságot adnánk ízlésértékelésünknek. A kereskedőnek, aki pénzét kockáztatja, erre különös szüksége van. N e k i elsőnek kell az újban a művészit felismerni, s bíznia kell a maga ízlésében. A m i ma művészi közvélemény, valamikor az egyes ember véleménye volt, — s ha ez az e g y e s : kereskedő ember, útban van a meggazdagodás felé. A kereskedő ízlésének nevelése tehát oly kívánatos cél, amely elől mí sem térhetünk kí. Münchenben találkoztam egyik formájával, — tulajdonképen a kereskedelmi kamarák szervezték a Deutscher Werkbund kezdeményezésére. Németországszerte ugyanis előadási ciklusokat rendeztek, ahol a különböző árúk esztétikáját adták elő. Csupa kiváló szakember beszélt, — az egyik a lakásberendezésről, a másik a szükségleti cikkekről, a tányérokról, tálakról, üvegről, vázáról, a bronztárgyakról, — azon szempontokról, melyek számbavételét a kereskedőnek meg kell tudni követelni a gyárostól, h o g y ílyenkép befolyásolhassa a közönség ízlését. A divatról, a jó és rossz ízlésről beszélt a harmadik, csupa Magyar Iparművészet.

5

278 Kiállításon

példán bemutatott igazságokat demonstrálva, olyan dolgokról, amelyekről illik tudomást szerezni annak, akinek az ízléskérdéshez köze van. H á t még a kereskedőnek, aki abból él! A k i szövetet, selymet árúi, nem kell-e annak ismernie az anyag tulajdonságait, jelenségeit, az utánzásokat, a hamísításí módokat, a felismerés eszközeit, s a jó anyag esztétikáját? A Deutscher Werkbund legutóbbi ülésén beszámoltak ez előadássorozatról, melyhez a demonstrativ anyagot a „Deutsches Museum für Kunst, Handel und Gewerbe" szolgáltatta, egybekötve az előadásokat vándorkiállításokkal, melyek városról-városra jártak, nevelve ílykép a kereskedő ízlését és szakértelmét, akire aztán a gyár ügynöke nem sózhat rá bármily értéktelen hamisítványt, mert felnyílott a szeme és gondolkozni ís tud önállóan. Legyen szabad remélnem, hogy e sorokat észre fogják venni az illetékes körök, a kereskedelmi kamarák és az Iparművészeti Társulat és megszívlelik tanulságait. DR. LÁZÁR BÉLA.

ÁRISI KIÁLLÍTÁSOK. A holt szezon végét P járja és, örvendetesen kivételes eset, a szezon az iparművészet jelében nyílik meg, hála a Salon d'Automne intelligens vezetőségének, amely nemes versenyre hívta meg a francia és bajor iparművészeket. Mindegyikük el akarván nyerni a pálmát, úgy látszik, hogy elsőrangú alkotásokat láthat majd Párís közönsége, amely pedig mindeddig nem igen szokhatta meg, hogy valamelyik nagy Salonjában az iparművészet vezetőhelyet foglal el. Ez idén ily m ó d o n v á l t o z i k a helyz e t és úgy a lapok, mint a társaság kénytelenek lesznek megbeszéléseiknek tág helyet adni az eddig megvetéssel lenézett „nouveau style"-nek és reméljük, hogy elegendő jóakaratú érdeklődés támad majd ennek folytán a francia modern iparművészeti törekvések kissé melegebb istápolására. Mert eddig ha valahol, úgy bizonyára itt nem volt aranyos dolga az iparművésznek, különösen annak, ki kora szellemét legtökéletesebben kellene, hogy kifejezze : a bútorasztalosnak. A különféle Louís-stílusokat kiverni a divatból és a közhasználatból lehetetlen feladatnak látszott, dacára az Union des Arts Décoratifs-nak az iparművészeti múzeumban rendezett éves kiállításainak, amelyeket a különben is csak lanyhán érdeklődő közönség nem nagyon látogatott, a mindenféle egyéb művészi eseményektől túlterhes párisi szezonban. Nyáron, mikor az iparművészet fejlődése szempontjából első sorban érdekes gazdag emberek a tengerpartján vagy egyebütt nyaralnak, akkor a „tiszta művészetek" átengedik a teret. Két kiállítás foglalkozik ilyenkor tisztán az íparművészettel. Az egyik az imént említett Union des Arts Décoratifs-é, programmja

szerint történelmi, ez idén Kína befolyását mutatja be Európa műíparára a XVIII. században. Sok érdekes megfigyelésre ad alkalmat ez a kitűnően rendezett kiállítás, amely egyforma bőséggel tartalmaz hihetetlenül tökéletesen megmunkált mindennemű kinai ipari terméket, porcellánt, emailt, lakkot, bútort és más egyebet és európai utánérzéseket. A XVIII. század különösen megtört vonalú dekorácíójainak, öblös és homorú formáinak eredetét sokszor véljük megtalálni a kínaiak sajátos levegő-, felhő- vagy vízábrázolásában. A másik kiállítás sokkal érdekesebb a modern ízlés népszerűsítése szempontjából. A Musée Galiera-ban rendezték és az üvegipar mai művészetét mutatja be. Csodálatosan magas fokra fejlődött ma a francia üvegműipar és talán nincs ország, amely még csak mégis közelíthetné. Gallé, a nancy-í mester, szabta meg a fejlődés útját és ma működő tanítványai és követői, ha talán nem ís múlják felül invenció dolgában, technikáját oly magas fokra fejlesztették, hogy nehéz további haladást elképzelnünk. Dammousz, Daum, Décorchemont, Ringer d'Illzach és mások vitrínákat állítanak kí, telve csodálatosan szép anyagú tárgyakkal, amik lekötnek úgy, hogy csak nehezen fordítjuk el róla szemünket, hogy egy másik darab még fokozza extázísunkat. A baccarat-í üveggyár kristálytiszta ragyogó óriási faragott, csiszolt üvegvázaí és elegáns asztalkészleteí a régi, klasszikus üveggyártásnak valóságos díszpéldányai, szinte hihetetlennek találják, hogy a szomszédságukban lévő kelyhek, tálak, medaíllonok és mindenféle más elképzelhető formát öltött tárgyak szintén üvegből készültek légyen. Tompafényű felületű, az anyag belsejéből ragyogó porcellánnál alig valamivel áttetszőbb edények játszanak gyönyörű színskálát, de nem úgy mint az opál egy kis repedésen szivárvány színben visszaverve egy kis fénysugarat, hanem tudatos harmóniában, az alkotó iparművész akaratából, a kí egymásra halmozott rétegekből forrasztja őket szerves eggyé páratlan ügyességgel. Az így nyert nyers formát azután vési, faragja, csiszolja, újra formálja, könnyen, legalább látszólag és ízléssel, akárcsak viaszból volna.

279 Mintha csak valami új, csodás erényű nemes anyagból készültek volna. Az árúk is olyan, egy kicsiny feketekávés csészéért egész rendesen elkérnek százötven-ötszáz frankot. Látható ugyané kiállításon egynéhány ugyanily technikával készült falburkolatnak avagy díszablaknak szánt friz és kis négyzetekből összeállított panneau dekoratív kompozíciókból, amelyeknek rajza magából az anyagból válik kí, természetesen a megfelelő színekkel együtt. Az átragyogó világosság valóságos apotheózísokat játszik ezen az áttetsző képen, csodálatos intenzitást adván a lenyugvó nap sárga melegének, egy pávafark színpompájának j új szépséget adva egy egyszerű dekoratív vonalnak, a fény és árny változatos játékával. Új formákat alkot a modern francia üvegesművész és ellentétben más küzködő iparművész társával, mégis osztatlan sikere van. Mert meg tudta jóformán teljesen újítani nemcsak az ízlését, hanem az anyagát és mindenesetre a munkája methodusát és eszközeit és aztán nem volt begyökeresedett tradíciója mint a faiparnak, példának okáért. Hej, ha elfogulatlanabbul tudott volna látni a francia közönség és ha egyéb iparművészei lettek volna olyan legények mint az üvegesei, hol volnánk, Istenem, ma már ? HB.

már. Radisics Jenő, az Iparművészeti Múzeum igazgatója, most részletes jelentésben számolt be a kultuszminisztériumnak az eddigi tárgyalásokról, eredményekről és a további előkészületekről. A minisztérium hozzájárulását kéri jelentésében ahhoz, hogy a japán kormány által ajándékozandó művészeti tanítási anyag ellenértékéül a múzeum ís ajándékozhasson a japánoknak a magyar művészeti oktatást feltüntető műtárgyakat és rajzokat. Az eredeti terv szerint a kiállításra csakis az iparművészeti vonatkozású csoportok, gyűjtemények és tárgyak kerültek volna Budapestre, de a japán kormány a képzőművészeti alkotásoknak egy csoportját ís a magyar kiállítás rendelkezésére bocsátja, még pedig azt a csoportot, amely a londoni kiállítás szépművészeti osztályának legérdekesebb része. Az iparművészeti csoportban bronz, porcellán, szövet, hímzés és lakkmunkatárgyaknak ragyogóan színes, keletien érdekes és bájos eredeti gyűjteménye lesz látható. Ezenkívül a japáni művészeti alkotásnak egy igen érdekes, szemléltető csoportja kerül hozzánk, amelyet a japán kormány teljes anyagával a magyar kormánynak fog ajándékozni. A kiállításra külön eredeti plakát készül, amelyet Utagawa Wakana japán festőművésznő fest. A kiállítás, mint az Iparművészeti Múzeum minden eddigi kiállítása, teljesen díjtalanul lesz megtekinthető.

T AKÁSBERENDEZÉSI KIÁLLÍTÁST — úgy, •*—' mint eddig szokott — az Országos Magyar Iparművészeti Társulat nem rendez többé az Iparművészeti Múzeum helyiségeiben. A múzeum igazgatója ugyanis a hozzá intézett megkeresésre hivatalosan közölte a társulattal, hogy nem engedhet meg olyan installációkat, amelyeknél az üvegfedeles udvar beépítése fával, vászonnal, vagy más éghető anyaggal szükséges volna, avagy oly átalakítási munkálatokat, melyek a terület épségét és a múzeum tűzbiztonságát a legcsekélyebb mértékben ís kockáztatnák. A múzeum igazgatóságának ezt az elhatározását annál a felelősségnél fogva, amellyel az intézetben elhelyezett nagyértékű, jórészt pótolhatatlan műkincsekért tartozik, megokoltnak és jogosnak kell elismernünk. Viszont belátjuk, hogy ez az elhatározása érzékenyen érinti a társulat kiállításain résztvevő művészek és iparosok erkölcsi és anyagi érdekeit, akik itt találták meg az érintkező pontot a művészi dolgokat kereső közönséggel. Másrészt a társulat tevékenysége ís korlátozást szenved, mert alapszabályszerű kötelességeinek e részben nem felelhet meg. A múzeum igazgatóságának intézkedése után még érezhetőbbé vált a társulat saját otthonának és ezzel együtt egy állandó kiállítási helyiségnek hiánya. Mindenesetre kívánatos volna, ha az érdekelt körök most már támogatnák a társulat vezetőségének a társulati ház felépítésére irányuló törekvését. Egyelőre a társulat vezetői azon fáradoznak, hogy a közel jövő részére ideiglenes hajlékot szerezzenek a lakásberendezési kiállítások számára, nehogy kénytelen legyenek azokról — bizonytalan időre — egészen lemondani.

KIÁLLÍTÁS, A Szent GyörgyKISPLASZTIKÁI Céh művészeti egyesület egy nagyarányú kisplasz-

JAPÁN KIÁLLÍTÁS. Serényen A BUDAPESTI folynak az előkészületek a budapesti japán kiállításra. A kiállítandó érdekesebb darabok fényképei megérkeztek már az Iparművészeti Múzeumba és ezeknek alapján a helymeghatározás munkája is megkezdődött

tikái kiállítás rendezésére készül. Eredetileg az volt a terv, hogy a kiállítás már ebben az évben megnyílik, de el kellett halasztani. A kiállítás rendezősége szétküldötte a kiállításon való részvételre szóló meghívóít és felszólításokat küldött egyes kiválóbb gyűjtőknek, hogy gyűjteményeik idevágó szép darabjaival vegyenek részt a kiállításon. Ez lesz az első ilyen kiállítás, amelyen a legkülönbözőbb anyagokból készült különféle művészi értékű tárgyak csoportosan kerülnek bemutatásra s mely felöleli a kisplasztika minden ágát. A jelentések beérkezése után egy szakférfíakból álló bizottság kiválogatja, elbírálja és tudományosan feldolgozza az egész anyagot nemcsak a kíállítás, hanem a katalógus részére is, amelynek megjelenése majd a művészeti irodalomnak is egyik kiváló eseménye lesz, mert hasonló könyv magyar nyelven még egyáltalában nem jelent meg. Ha a bízottság hamarosan elkészül munkájával, akkor a kiállítást közvetlenül a japán kiállítás bezárása után fogják rendezni, amennyiben azonban az élőmunkák idejében el nem készülnének, úgy a jövő év őszére marad a kíállítás. /GYERMEKRAJZOK AZ I P A R M Ű V É S Z E T I ^ MÚZEUMBAN. Szeptember 18-ától október 3-íg üde, friss gyermekrajzok ezrei voltak láthatók Iparművészeti Múzeumunk üvegfedelű udvarában i a székesfővárosi elemi iskolák egy részében készült tanulórajzok mellett néhány vidéki iskolának kollekciójából való szemelvények gyönyörködtették a nézőket. Nem a közelmúltban még általánosan dívó színtelen, száraz, élettelen formákat gépiesen másolgató rajztanítás eredményei ezek, hanem a gyermek naiv rajzmodorából kiinduló, önálló, intelligens megfigyelésen alapuló, sokszor ámulatba ejtő bátor, egyéni munkák, melyekről úgyszólván kisugárzik a nagy gyönyörűség, amelylyel készültek. A gyermek környezetéből vett tárgya5*

HiállításoK

280 Iparművészeti oKtatás

fcat ábrázoló szemlélet után és emlékezetből készült rajzok, egyszerű díszítmény! tervezgetések mutatták az iskolai tanítás menetét. Ezek mellett láttuk a spontán kedvtelésből eredő, otthon készült, ú. n. szorgalmi rajzokat. Ezek érdekes bepillantást engednek a gyermekek lelkébe ; megismerjük belőlük egyéniségét, hogy mi az, ami felé vonzódik, mi köti le megfigyelését. Látjuk ezekből mint képesíti a helyes alapon nyugvó rajztanítás! mód a gyermeket, hogy rajzzal fejezze kí gondolatát, illúzióit, miként válik ismeretté a rajzolás céljából való megfigyelés. Bíztató kísérleteit láttuk a rajztanítás és a leányok kézimunka-tanítása között való kapcsolat keresésének is. A kíállítás egyik legérdekesebb része a sárközi parasztlányok színdús rajzaínak csoportja volt, melyeket Ács Lipót tanár gyűjtött. Bámulatos helyes stílusérzékkel készült díszítményi tervezések változatos sorát láttuk, mellettük a kínai ábrázolatokra emlékeztető ,,bubák*'-at aprólékos gonddal visszaadott, kápráztatóan színes ünneplő ruhájukban. Ezekről egyik legközelebbi füzetünkben bővebben lesz szó s akkor hű, színes képekben be is mutatunk néhány szemelvényt ezekből a hamisítatlan népi művészetet feltüntető rajzokból. — A kiállításnak állandóan sok — együtt 20.000 — nézője volt ; különösen a gyermekek keresték fel sűrű tömegekben. Egy részük elhozta magával vázlatkönyvét is, hogy a kiállításon hamarosan lekapják a nekik tetsző rajzot. A bemutatott rajzsorozatok egy részét, Bunjí Manó japán iparoktatási főigazgató kérelmére, Japánba küldik, ahol azokat kí fogják állítaní. IPARMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS BÉCSBEN. Az osztrák múzeum a jövő hónap közepén nyitja meg nagy lakásberendezés! és iparművészeti kiállítását. Ezen a kiállításon bemutatják a modern osztrák Iparművészet minden irányú termékeit. A kiállítás, 1911 januárjáig marad nyitva.

n^MŰVESZETI JiOKTATÄS M. K. IPARMŰVÉSZETI ISKOLÁBÓL. AZAO.vallásés közoktatásügyi m. kir. miniszter úr külön megbízást adott Czakó Elemér drnak az újonnan szervezett grafikai szakosztály vezetésére és további kiépítésére. Ugyané szakosztályhoz pedig rendes tanárrá kínevezte Helbing Ferenc grafikus művészt és óradíjas segédtanárí teendőkkel megbízta Muhícs Sándor festőművészt. Helbing a litográfiái szakot, Muhícs pedig a nyomdászatí és könyvművészeti szakot látja el. Pap Henrik helyére az ember- és állat-alakrajzí tanszékre Simay Imre festő- és szobrászművész kapott megbízatást rendes tanári minőségben, ugyancsak az alakrajzi szakra Udvary Géza neveztetett kí segédtanárrá. Rendkívüli tanári minőségben előadást tartanak újabb

megbízás alapján Margítay Ernő a magyar népi művészetről, Szőnyi László a magyar nyelvi stíltanról és Nádaí Pál dr. a magyar irodalomtörténetről. Az intézet új és fiatal erőinek munkásságától nagy és fontos eredményeket várhatunk. A személyi változások mellett az iskola belső életében ís merültek fel különféle újítások. Az eddigi díszítő szobrászati és kisplasztika! szakosztály közös szobrászati szakosztály címe alatt működik. Az ötvösszakosztály pedig oda módosult, hogy a szobrászszakosztály növendékeinek fémmesterségbelí oktatását látja el. Tovább! fejlődés azt teszi kívánatossá, hogy a szobrászati gondolatot necsak fémben, de kerámiában ís kifejezhessék a növendékek. A tanári kar nagyban foglalkozik az új szervezeti szabályzat előkészítésével, mely rendszeresen megköveteli a módszertani értekezleteket. A különféle szakosztályok összműködése máris kíérlelődött s díszítőfestők átlátogatnak a grafikára, a grafikusok megtanulják a zománcozást stb. Kísérletképen néhány női magántanuló is folytat tanulmányt a szobrászati, lakberendező s a díszítőfestészeti szakosztályon. A textilművészet! szakosztály október hó 10-íkén nyílt meg. D i á k a s z t a l elnevezése alatt november 1-én áldásos intézmény lép életbe, mely lehetővé teszi, hogy a növendékek csekély díj ellenében ízletes és tápláló déli ebédet kapjanak. Emellett az igazgatóság ügyel arra, hogy az ifjúságnak a szorgalmi időn kívül szellemi és testi nevelésben legyen része. '"pANULMÁNYÚT. Mátrai Lajos, az orsz. m. kir. iparművészeti iskola s. tanára hosszabb tanulmányutat tett külföldön, amelyről részletes jelentésben számolt be a vallás- és közoktatásügyi miniszternek. Ebben rámutat arra, hogy Németországban mindinkább kidomborodik az iparművészeti oktatásnak erősen gyakorlati iránya, amennyiben a tanítás súlypontját a műhelyekbe helyezik át, továbbá hogy nem annyira dísztárgyak, hanem a praktikus rendeltetésnek szolgáló használati tárgyak készítésére serkentik ott a növendékeket. Immár mellőzhetetlenül szükségesnek tartja, hogy iparművészeti iskolánk plasztikai osztályával kapcsolatos bronzöntő műhelyben képzett öntőmester alkalmaztassák, aki az öntés technikájával ismertesse meg a szobrásznövendékeket. Ugyancsak művezetőre volna szükség a fa- és kőfaragás gyakorlati fogásainak tanítására. Kívánatosnak tartja még az iskolának kerámiái műhellyel és egy olyan múzeálís gyűjteménnyel való kibővítését, amelyben kiválóbb modern iparművészeti munkákat láthatnának és tanulmányozhatnának a növendéket. Végre javasolja, hogy az iskolának állandó kiállítási helyisége is legyen, a növendékek munkáinak bemutatására és értékesítésére. • • Elsősorban tanuljuk meg a művészet mesterségi részét ! Előbb tudni kell, azután lehet költeni. SCHADOFF G O T T F R I E D . •

•

Munkálkodás nélkül való élet bűn, művészet nélkül való munkálkodás pedig — brutalitás. RUSKIN.

—

JÄLY&ZXTOK: Ü G Y É R E M P Á L Y Á Z A T R Ó L . A Budapesti (budai) Tornaegylet választmánya három nyilvános pályázatot hirdet érmek r a j z á r a . A pályázati felhívásból megtudjuk a felírások szövegét, hogy a rajz az éremnek háromszoros nagyításában készítendő s hogy a három pályázatnak egyenként 100—100 koronás I., és 50—50 koronás II. dijai vannak. De nem mondja meg a szóban forgó felhívás, hogy mit akarnak pályázat útján beszerzendő rajzzal voltaképen csinálni ? Rajz után, legyen az bár még oly részletesen kidolgozott, érmet veretni vagy öntetni nem lehet, hacsak előbb nem készítik el annak plasztikus mintáját. A bökkenő az, hogy erről nem esik szó a pályázati felhívásban s így félő, hogy a Tornaegylet a beszerzett rajzok nyomán esetleg valamelyik vésnökkel csínáltatja meg a verő tőkéket vagy szobrásztanulóval mintáztatja meg az érem reliefjét. Alig hisszük, hogy akadna számottevő művész, aki ilyen körülmények mellett részt venne a pályázaton, még ha el is tekint a szűkre szabott díjaktól és nem is akad meg azon, hogy a pályázat bíráló-bízottságában nem művészek, hanem csupán a Tornaegylet választmányának kiküldöttei vesznek csak részt. Alig hisszük, hogy a Tornaegylet kétségkívül jó szándékból eredő, de fonák feltételekkel súlyosbított pályázatával művészi színvonalon álló érmekhez jutna.

AZ ORSZÁGOS MAGYAR IPARMŰVÉSZETI A MÚZEUM IGAZGATÓSÁGA az intézetben tartott ismeretterjesztő előadásokat kiadványokban teszi hozzáférhetővé a közönségnek. Azok az intézet portásánál (Üllőí-út 33.) szerezhetők be, egyenként 20 fillér árban. Ezek az olcsó kiadványok kitűnően szolgálják művészi céljukat, mert egyrészt azok is élvezhetik, kik az előadásokat nem hallgathatták, másrészt behatóbb tanulmányozásra nyújtanak alkalmat. Eddig a következő előadások jelentek meg : 1906-ban. Lyka Károly ! A képzőművészet és iparművészet határai. Pékár Gyula : Byzánc kulturája. 1907-ben. Czakó Elemér dr. : A milánói kiállítás. Eisler Mihály dr. : Aubrey Beardsley. Gróh István : A sajómentí népies építés. Keszler József : Iparművészeti képtelenségek.

—

1908-ban. Csányí Károly : A családi ház. Gerő Ödön : A kompozícióról és a ritmusról. Vay Péter gróf : Angol ipar és iparművészet. 1909-ben. Rerrích Béla : A reneszánsz és modern kert művészete.* Sárosi Bella : A csipke múltja és jelene.* 1910-ben. Margítay Ernő: ízléstelenségek országa.* Radísícs Jenő : Hamisított régiségek. „ ,, A porcellán és története. Radísícs Jenő, múzeumi igazgató általános, régi óhajnak tett eleget, mikor előadását a hamisított régiségekről megtartotta és kitűnő szolgálatot tett a műgyűjtőknek, mikor azt nyomtatásban kiadta. A műgyűjtők különösen nagy haszonnal fogják forgatni e füzetet, mely tájékozódást nyújt — a tudomány és tapasztalat alapján — a hamisítások felismerésére. Akik követik az ebben lefektetett irányelveket, a műtárgyak vásárlásánál kevesebb csalódásnak lesznek kitéve. Szerző művében először ís a hamisítás fogalmát hozza tisztába, mit kell tulajdonképen hamisításnak tartanunk. Hamisítottak mindent, minden időben s nincs olyan gyűjtő, kit legalább egyszer be ne csaptak volna, vagy olyan gyűjtemény, hol hamisított tárgy ne fordulna elő. Három vílághirű példát hoz fel. Ezek közül kétszer a Louvre igazgatója, egyszer Rothschild Alfons báró vásárolt hamísított műtárgyat. Brínckmann, a hamburgi múzeum igazgatója, kiállítást rendezett az általa vásárolt hamisításokból. Láthatjuk ebből, hogy még a tudomány sem mentesít hamisítások vásárlásától. A tudomány mindenesetre minimálisra csökkenti a tévedést, de a hamisítások felismerésénél a veleszületett műérzéket s hosszú évek tapasztalatait mí sem pótolhatja. Leglényegesebb ísmertetőjelnek mondja azt — mit műértő a tárgy megmunkálásán azonnal felismer — hogy a régiek egészen más eszközzel és más viszonyok között állították elő tárgyaikat, mint jelenben. Figyelmünket — gazdag tapasztalataiból merítve — felhívja a legaprólékosabb ismertető jelekre, melyek az anyag természetéből folynak és amelyeket az idő rajzol a műtárgyra. Kezdve a hamísított ötvösműveken, ékszerek, textílmunkák, agyagművek, porcellán hamisításának ismertető jeleível foglalkozik, felsorolva mindazokat a lényeges körülményeket, melyekről a hamisat a valóditól megkülönböztethetjük. Jelenleg, mikor a műgyűjtés fellendülése mindinkább csábít a hamisításokra, a gyűjtőknek megbecsülhetlen szolgálatot tesz e könyvecske, mert nagyobb óvatosságra int a műtárgyak vásárlásánál és a lehetőségig kioktat a tévedések elkerülésére. R a d í s í c s j e n ő : A p o r c e l l á n és t ö r t é n e t e . Ez a címe a 20 filléres kiadásban legújabban megjelent műnek. Örömmel üdvözöljük ezt a szakszerű, tömör s ennek dacára világosan érthető és kimerítő munkát, annál ís inkább, mert a porcellánról szóló irodalmunk elenyészően kicsi a külföld (angol, francia, német) gazdag irodalmához képest. Helyes * Ismertetve : Magyar Iparművészet 1909. év 1. sz. 29—31. old.

281 Pályázatot! Muzeális ügyeK

282 Szakirodalom

fogalmat alkothatunk e miből, hogy milyen helyet foglal el e nemes anyag az iparművészeiben. Szerző figyelme a megértésre szükséges minden lényeges körülményre kiterjed s gondosan kerüli a szorosan a tárgyhoz nem tartozó elkalandozásokat. Először a porcellán anyagával ismertet meg, mert az anyagok mikénti keverésétől függ a porcellán mineműsége és az adja meg a karakterét a gyártmányok különbözőségének. Röviden ismerteti a porcellán edények, szobrok, virágok, csípkedíszek készítésmódját ; a mázzal való eljárást, a díszítésmódot, aranyozást. A porcellán történetét tárgyalva, megismertet a kínai és japán porcellán sajátosságaival. Az európai porcellánról szólva a sèvresi, meisseni, bécsi és herendi gyárak történetének keretében érdekes csoportosításban adja a porcellán készítésmódjának különböző korszakokban való fejlődéstörténetét, elmondva egyszersmind a készítmények sajátosságait úgy, hogy tiszta képet nyerünk az egyes gyárak gyártmányai mikénti készítésének különbözőségéről, mely főleg a színek finom árnyalatkülönbözőségében nyeri egyik fő ísmertetőjelét. E művet összegező természeténél és a tárgy lényegét kimerítő voltánál fogva nagy haszonnal fogja forgatni a műértő közönség. DR. T. J.

A JÁNDÉK AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUMNAK. Gilmíng Ferencné született Fischer Hermina magánzónő igen értékes ajándékot adott legutóbb az Iparművészeti Múzeumnak. Az úrinő, aki eddig már több értékes ajándékot adott nemcsak az Iparművészeti Múzeumnak, hanem a Nemzeti Múzeumnak és a Szépművészeti Múzeumnak ís, szép Biedermayer-korí ruhaszekrényt ajándékozott a múzeumnak. A szekrény, amely kőrísgyökér és madárjávorból készült, élénken bizonyítja, hogy míképen pótolták a díszt a fa, illetőleg anyagnak szépségével, finomságával és raffínáltan művészi minőségével. A szekrény a múzeum bútorgyüjteményébe kerül.

IRODALOM l y r A G Y A R DÍSZÍTMÉNYEK. Rajzolta és kiadja Várdaí Szilárd. Budapest. I. füzet. 18 színes műlap ; ára 20 korona. Az érdemes szerző egyike azoknak az úttörő művészeknek, kik már akkor, midőn a magyar népművészetet nem fedezték még fel, rámutatott a magyar hímzések ornamentikájának szépségére, eredeti voltára s aki a maga tervezeteihez is úgyszólván kizárólagosan a magyar népi ornamentikából merítette motívumait. Épp huszonöt esztendeje annak, hogy az első ílyfajta munkái (Abrosztervezetek. Kiadta a kereskedelemügyi minisztérium) megjelentek s általános feltűnést keltettek. Azóta Várdaí hangyaszorgalommal folytatta gyűjtését és főleg a somogyi szűrök, subák és bekecsek, valamint a felvidéki himzések javából gazdagította motívum-kincsét,

amelynek egy részét most adja közzé. A közlött néhány tervezetével pedig megmutatja módját annak, miként lehet ezeket az elemeket adott díszítményí feladatokon az eredeti jelleg megóvása mellett helyesen felhasználni, — Melegen ajánlhatjuk Várdaí művét mindazoknak, akik rajztanítással és iparművészeti tervezéssel foglalkoznak. Megrendelhető közvetlenül a szerzőnél (Andrássy-út 71.). T UISE SCHINNERER : A n t í k e H a n d a r b e i •*-' t e n. Wien. 25 1. Ára 3*10 korona. Volt öröm a feministák táborában és elkeseredés az ellenkezők táborában, midőn tavaly a minisztérium az Iparművészeti Múzeumhoz egy művészettörténelmileg doktorizált hölgyet nevezett kí. Eszünk ágában sincs e kérdéshez döntőleg hozzászólni. De per tangentem foglalkoznunk kell vele, mert csodás, évről évre szaporodik az egyetem műtörténelmí szakán a nőhallgatók száma, akik e tárgyat nem mint melléktárgyat, hanem mint kenyérkereső pályát tekintik, s mindenike reméli, hogy előbb-utóbb kínevezik valamely állami gyűjteményhez. Amilyen szorgalmasak és kitartók, el lehetünk rá készülve, hogy legyőzik férfíkollégáíkat. Ha tehát ez tény oly valószínűnek és elkerülhetetlennek látszik, nem lehet most elméletileg tárgyalni a kérdést, hanem még a legelkeseredettebb antífemínistának ís beillesztésük felől kell gondolkozni. Eddig t. í. se pro, se kontra nincsenek tényeínk, se irányadó előzményeink. A nők a művészettörténelem irodalma terén ezídeig számottevő munkásságot alig fejtettek kí. Mert nem volt alkalmuk — mondják a feministák. Megengedjük, a jövő sok mindent igazolni, tisztázni fog ; bizonyára ezt ís. Addig is van egy talpraesett indítványunk. Ha már itt vannak és kopogtatnak a gyűjtemények kapuin, utaljuk őket oly osztályokba, amelyekre vagy természetük, vagy legalább eddigi működési körük őket javalják : a kézimunka körébe. Az eddigi irodalom ugyan azt mutatja, hogy férfiak e téren is derekasan állták meg helyüket, de talán a nők gyakorlatiasabb és aprólékoskodó tehetsége még többet fog e téren termelni. A gödöllői művésztelepen pl. a nők szőnyegszövés terén igen művészi eredményeket mutatnak fel. Amellett nem csupán terveznek és előkészítik az anyagot, hanem az egész technikai munkát pontról pontra vezetik és ellenőrzik. Csipkék tervezése terén ugyan Dékáni tanár szép sikerekkel dicsekedhetik és csipkekészítő-intézetében mint vezető ís megállja helyét. De már például Svédországban a nők a magasabb értékű kézimunka terén páratlan dolgokat alkottak. Legközelebb fekvő tehát az az óhajtás, hogy a művészettörténelemmel foglalkozó nők elsősorban ezen téren érvényesítsék képességüket. Ezen a helyes úton jár Schinnerer, a bécsi cs. k. hímzőiskola tanárnője, ezen tanulmány megírója. Előtte már Frauberger, Lípperheíde, Barwínska írónők állták meg becsülettel helyüket az irodalom ezen ágában. Most Schinnerer az egyiptomi ősrégi eredetű leleteken végez igen alapos tanulmányt. Míg az eddigi kutatások inkább kormeghatározásokra és esztétikai értékükre, stílusbeli sajátosságaikra vetették a fősúlyt, Schinnerer technikájukba mélyed bele és belőle igen érdekes következtetést von le, t. í. hogy a kézimunka, mint házi női ipar csodásan konzervatív, szívós és hosszúéletű. Kí gondolna például arra, hogy az egyiptomi

283 sapkákat, harisnyákat, női csípkeneműeket teljesen azonos technikával készítsék, mint manapság ? Szinte csodás, e téren semmi új, egy lépésnyi haladás sem, már a primitív házi szükségletekben. Schinnerer először alaposan megvizsgálja a bécsi iparművészeti múzeumban levő egyiptomi gyűjteménynek három csoportját : az áttört szövéseket, szalagokat és szegélyeket, végül a harisnyákat. Azután pontról pontra kimutatja, hogy Ausztria, főleg szláv ajkú vidékein ugyanaz a szövésí, bogozásí technika dívik, mint valamikor a Nílus mentén. Egy mú'vészettörténelmí adattal ís gazdagítja ismeretünket. T . í. Bock nyomán eddig úgy tudtuk, hogy a harisnyaviselet csak a XI. századtól kezd szórványosan divatossá lenni. Schinnerer rácáfol és bemutat egy elég jókarban levő egyiptomi harisnyát. A kötésmód, a szemek felszedése és összekapcsolása teljesen a mí jó anyókáink technikája. A tanulmány eredménye természetesen igen sovány, de mindenesetre érdemes és tanulságos. A nép lelkébe enged bepillantást. Különben is a korszakos műtörténelmi tanulmányok, a ragyogó szintétíkus essay-k nem születnének meg, ha az ilyen hálátlan, hangyaszorgalmú tanulmányok nem előznék meg. Schínnerert pedig kétszeres elismerés illeti meg, mert egy egészséges irányzatnak nemes harcosa a női műtörténészek sorában. FIEBER HENRIK.

egyébb nevezetességei között felemlíti a régészeti múzeumot, mely a kereszténység első századaiból való műtárgyakat s egy antik szobrokból álló gyűjteményt foglal magában. Knínben figyelmet érdemel a ferencíek kolostorában levő helyi múzeum sok, a római korból származó leletével s a környéken talált horvát régiségekkel. Zára műemlékei közül elsősorban a San Donato templomot emeli kí, melyben jelenleg a régészeti múzeum van. A templom a korai középkorból való s némely tekintetben emlékeztet az aacheni székesegyházra. A többi templom közül emlití a X I I I — X I V . században épült dómot, melynek alaprajza háromhajós román bazilikát mutat kriptával ; San Grísogono, San Lorenzo, San Simeone és a Santa Maria templomot. Bemutatja továbbá a San Míchelí porta príncípalejét, egy kapuépítményt sima korínthusi oszlopokkal. Arbe műemlékei között bemutatja a valószínűleg a XIV. században épült, izoláltan álló, négy emeletre osztott, 25 m magas kampanilet, a dómnak cíboríumoltárát és a karzatot. Sok házon nagyon szép velencei csúcsíves ablakot látunk s ezeken kívül érdekesek a házi és kerti kapuk. Sebenícoban kiemeli a XV. században épült dómot, mely Giorgio Dalmatíco műve s átmenetet képez a középkori gót stíltől a renaíssancehoz. Kupolája kitűnően konstruált. A részben túlhalmozott homlokzat gót és renaissance keveréket mutat.

TYENKMAELER DER KUNST IN DALMATIEN. Herausgegeben von Georg Kowalczyk. Mit einer Einleitung von Cornelius Gurlitt. Wien, Verlag von Franz Malota, J910. Ára 150 korona. A művészettörténetészek figyelme csak a XVIII. század közepe óta irányult Dalmácia felé, mikor Adam a spalatói császári palotáról, Eítelberger, Häuser, Jackson, Rívoira, Bulic, Ivekovíc és mások beható vizsgálódásai láttak napvilágot. Szerző Salona és Spalato, Knin, Zára, Arbe, Sebenico, Trau, Curzola, Raguza és Kattaro nevezetesebb műemlékeivel ismertet meg. Spalatónak legnevezetesebb műemléke Diocletian császár palotája, mellyel bővebben Rob. Adam foglalkozik 1757-ben Ruins of the Palace of the Emperor Diocletian at Spalatro in Dalmatía cím alatt kiadott művében. Római tábor formáját mutatja, melyet keletről-nyugatra két út szel át. Két díszkapuja volt, a porta aurea és a porta ferrea, melyek közül ma csak az utóbbi látható. A vesztíbulumtól balra egy bejárat a Diocletian mauzóleumából keletkezett dómhoz vezet, mely előtt a középkorban épült s újabb időben restaurált campanile emelkedik. A palotának legkonzerváltabb része a dóm, kívülről nyolcszögletű, belülről köralakot mutat. Nevezetességei közé tartozik az oszlopokkal díszített körjárat, továbbá a kupola, mely legyezőszerüen egymásra állított ívekből álló téglakonstrukciót tüntet fel. A külső tetőszerkezet nem származik római időből, mint eddig hitték, hanem későbbi keletű. A dóm fülkéi között az egyik sorban nyolc nagy korinthusí oszlopot találunk, fölötte pedig nyolc kisebbet, alatta egy antik frízét látunk. A dóm műemlékei között kiemelendő a román szószék és a karzat. A mostani baptísteríum Juppíter, korábban Aesculap temploma volt. A bejáratához lépcsőn jutunk. A belseje kisebb terjedelmű és félköralakú mennyezete van. Spalato

Traucan a dóm köti le figyelmünket. Építésének kezdete a X I I I . századba esik, a kampanilet 1598-ban fejezték be. Alaprajza háromhajós román mennyezetes épületet mutat három apsíssal. Az előcsarnok falai kolosszális dímenziójuak s homlokzata nyugodt tömegével hat. A dómhoz vezető lejárónál egy ornamentálís és figurális domborművekkel díszített kapu nyújt megfigyelésre méltót. Nyolc oszloppal ellátott szószéke hasonlít a spalatói dóm szószékéhez. A dómtér nevezetességei között a hat márványoszlopos loggiát említi. Az oszlopok valószínűleg a középkorból származnak s bizánci oszlopfőket tüntetnek fel. A házak homlokzatain mindenütt bizánci motívumokat találunk, úgyszintén az udvarokban is. Curzolában a X I I I . században épült dóm Dalmácia legszebb építészetí emlékei közé tartozik. Raguza régi építészetí emlékeit az 1667. évi földrengés pusztította el. A megmaradtakból említendő a régi kormányzói palota, mely jelenleg olasz renaissance formát mutat. Oszlopos előcsarnokának kőülőhelyeí a szenátorok részére voltak fenntartva. Pompás kidolgozást mutatnak az oszlopfők, egyiken Aesculapot, a másikon Salamon ítéletét találjuk ábrázolva. Gazdagon vannak díszítve az első emeleti csúcsíves ablakok. Az udvar renaissance arkadjaival és széles lépcsőjével méltó az épülethez. A többi épület közt kiválik a renaissance stílusban épült régi pénzhívatal ; a X V I I . század végéből való kupolás székesegyház ; a késői renaissance stílust feltüntető San Bíagio temploma és a XVI. századból való San Salvatore. Festői látványt nyújtanak a dominikánusok és a ferencrendíek kolostorában levő keresztutak. Az első különféle stílus keveredését tünteti fel, a másik késői román s hasonlókép sajátságos formát mutat. Legérdekesebbek a fantasztikus oszlopfők. Raguza nevezetességei közé tar-

SzaKirodalom

SzaKirodalom

toznak a régi kutak ís, melyek a régi lakók műérzékének tanúi. Kattaróban a XI. században épült dóm s a cíboríum oltára vonja magára a figyelmet. Szerző mindezeket a műemlékeket 132 igen sikerült reprodukcióban mutatja be. Művét tanulságos voltánál fogva Dalmácia műemlékei iránt érdeklődők figyelmébe ajánljuk. Sz. L. XV MÖBEL DES MUSÉE DES ARTS LOUIS DÉCORATIFS IN PARIS. - LOUIS XV MÖBEL DES LOUVRE. Gesammelte Dokumente herausgegeben von Egon Hessling. 36, 28 Lichtdrucktafeln mit erläuterndem Text. Berlin, Bruno Hessling, 1910. Ára 36; 28 márka. Hessling két kötetben közli a párisi iparművészeti múzeumban és a Louvreban lévő XV. Lajos korabeli bútorokat, az egyikben a polgári bútorokat, a másikban a díszbútorokat mutatja be. XV. Lajos korabeli stílus a bútor történetében a hagyományos nézetektől, az archítektoníkus szabályoktól és rendszerektől ment művészi alkotások ideje. Az addig érvényes s általánosan követett építészetí szabályoknak figyelembe nem vétele a vonalábrázolásban és az ornamentikában sok tehetséges művészt vezetett szertelenségre s egy szabályokhoz mereven nem kötött stílusnak, a rokokónak adott helyt, mely különösen a polgári, a mindennapi használatra szánt bútoroknál érvényesült. A XV. Lajos korában beállott stílusváltozásnak társadalmi, irodalmi, kulturális okai voltak s részben összefüggésben állott az iskolákban irányadó személyek változásával. Az építészek és az archítektoníkus irányban nevelt művészek befolyása megszűnt az új irányban nevelt festők, szobrászok, lakásberendezők és ornamentisták hatása alatt. A lakásberendezés, a bútorok eddig nem ismert önállóságot tüntetnek fel a felfogásban és kivitelben. A bútorok és a belső elrendezés közti összhang mindinkább tágul, a bútorok meglehetős izoláltan állanak a térben és évszázadok óta lesznek ismét valóban mozgatható használati tárgyakká. Miután az architektoníkus szabályokat nem vették figyelembe a bútoroknál, a célszerűség és a tetszetősség

játszotta azoknál a főszerepet. Az ülésre szánt bútorok az egyéni kényelemnek követelményéhez alkalmazkodtak elsősorban. A bútorok önállóságához nagy mértékben hozzájárult azon körülmény, hogy a polgári ház lassan bérházzá lesz, a családok egyik helyről a másikra hurcolkodnak s a bútoroknál mindig az adott helyhez kellett alkalmazkodníok. A XV. Lajos korabeli bútorok főjellemvonása nem a síkok térfelosztásában és konstruktív alkatrészeiben, arhítektonikus felépítésében rejlik, hanem a vonalak hajtásában. A XV. Lajos korabeli művészek főleg ebben tűntek kí, fantáziájuk és művészetük ebben nyilvánult. A fának megfelelő egyenes helyett vezérlőnek a szabálytalan görbét fogadták el s ez a bútor szerkesztésében ís lényeges változást idézett elő. Nemcsak alkotórészei, hanem a bútor homlokzata ís torzfelületté vált. A görbe felületet furnírozták vagy marquetteríával látták el. Furnírozásra drága exotíkus fát alkalmaztak. A magas relíefű díszítmények eltűntek s helyüket az aranyozott bronzapplíque-k foglalták el. A XIV. Lajos és a regence stílusbeli sajátságok a szimmetria szabályai és a pendant alkalmazása minden téren hatályukat vesztik. Előszeretettel készítenek hajlított konzolokat figurális díszítéssel. A felső rész fejben végződik, mely rendszerint egy nyúlánk testen nyugszik, az alsó rész karommal ellátott lábat mutat. Ami a technikát illeti, a legnagyobb haladást a fafaragásban találjuk, mely egyszerű vonású indákkal ellátott, széles levelű virágcsokrokból álló intarsía síkdiszítménnyé alakult át. A keletázsíaí befolyás folytán a furnírozott síkok mellett nagyban alkalmazták a kínai és a japán lakktáblákat. A bútort az ornamentika tette változatossá, mozgékonnyá s ebben tág tere nyílt a művész fantáziájának. A legfőbb díszítő elem a „rocaílle". Sokszor az egész bútor nem volt más, mint ezeknek egymás mellé való csoportosítása, összehalmozása. A csígadísz helyét a kartus, a címerpajzs foglalta el. Palmetták, lombfüzérek, virágfüggők, akanthuslevelek gazdag alkalmazásra találtak. Nagy jelentősége volt a szalagés rostélydísznek, melyekben a síkok megoldást nyertek. A mű különösen a bútor történetével foglalkozókra nézve tanulságos, mely nemcsak az egész bútorral, hanem annak részleteivel is behatóan foglalkozik. Sz. L.

285

334. UJESUGI S I G E F U Z A SZOBRA, F E S T E T T F A . JAPÁN, XIII. S Z Á Z A D .

334.

335. 335. BUDDHA-SZOBOR, BRONZ. J A P Á N , VII. S Z Á Z A D . S T A T U E T T E DE BOUDDHA, E N B R O N Z E . JAPON, VII e SIÈCLE.

S T A T U E T T E D'OUYECHOUGI CHIGUEFOUZA, E N BOIS P E I N T . JAPON, XIII<= SIÈCLE.

336. 336. KVANON ISTENSÉG SZOBRA, BRONZ. J A P Á N , VII. S Z Á Z A D . S T A T U E T T E D E LA D É E S S E KVANON, E N BRONZE, J A P O N , VII e SIÈCLE.

Magyar Iparművészet.

à

j a g a tvj S e- s; OOO ? s - S' Os o 5; W f a s «i a S). 9

337. 3 3 7 . T A N Í T Ó ÉS T A N Í T V Á N Y . ECSETRAJZ. RIZA ABBASI MUNKÁJA, P E R S A , XVII. S Z Á Z A D .

338. L E M A Î T R E E T SON ELÈVE. DE R I Z A A B B A S I , P E R S E , XVII E SIÈCLE.

338. DERVIS ALAKJA. PERSA MINIATURE. XVII. S Z Á Z A D .

MINIATURE PERSANE REPRÉSENTANT U N DERVICHE. XVII E S I È C L E .

340.

340. IMASZŐNYEG. I N D I A ÍÉ50.

TAPIS DE PRIERE DES INDES. Í650.

a

2 g.

(S: SS £

s £ § K» tfg-sg. S S r §i CR M f3

288 Mohamedán Kiállítás Münchenben

ÀiiJt^liMMIi)

342.

341.

342. A L B A R E L L O , KÉK M Á Z Z A L . SZÍRIA, XIII. S Z Á Z A D . V A S E DIT ALBARELLO EN FAÏENCE ÉMAILLÉE DE BLEU. S Y R I E , XIII E SIÈCLE.

3 4 1 . SZÍRIAI Ü V E G P A L A C K . XIII. S Z Á Z A D . B O U T E I L L E E N V E R R E ÉMAILLÉ. S Y R I E XIII E SIÈCLE.

405.

343. F Ü L E S E D É N Y . S U L T A N A B A D , XIV. S Z Á Z A D .

V A S E EN FAÏENCE, DÉCORÉ DE R E F L E T S M É T A L L I Q U E S . S U L T A N A B A D , XIV E SIÈCLE.


344. Ö N T Ö T T BRONZKANCSÓ V É S E T E K K E L . T U R K E S Z T Á N , VII VIII. S Z Á Z A D . V A S F GRAVÉ À ANSE EN BRONZE. TOURKESTAN, V I I E - V I I I E SIÈCLE.

346. SZASZANIDA Ö N T Ö T T BRONZCSÉSZE, DOMBORÚ D Í S Z Í T É S E K K E L . PERZSA, V - V I . SZÁZAD.

345. B R O N Z G Y E R T Y A T A R T Ó . V É S E T E K K E L É S B E R A K O T T A R A N Y ÉS E Z Ü S T DÍSZÍTÉSEKKEL. M E S O P O T A M I A . XIII. S Z Á Z A D . BOUGEOIR E N B R O N Z E , I N C R U S T É D'OR E T D'ARGENT. M É S O P O T A M I E , XIII E SIÈCLE.

COUPE SASSANIDE A V E C COMBAT D ' A N I M A U X . P E R S E , VE—VIE SIÈCLE.


347. 347. AQUAMANILE BRONZBÓL. S P A N Y O L , X. S Z Á Z A D .

349. T Á N Y É R , FAIENCE. TURKESZTÁN XVII. S Z Á Z A D .

348. AIGUIERE DE BRONZE E N F O R M E D E LION. E S P A G N E , X E SIÈCLE.

ASSIETTE, EN FAÏENCE. TOURKESTAN. XVII E S I È C L E .

348. AQUAMANILE BRONZBÓL, TURKESZTÁN VII—VIII. SZÁZAD.

350. T Á N Y É R , FAIENCE. PERZSA, XVII. S Z Á Z A D .

AIGUIERE DE BRONZE EN FORME DE POULE. TOURKESTAN VII—VIII E S I È C L E ,

PLAT TENDRE. PERSE. XVII E SIÈCLE.

EN P Â T E


352.

3 5 1 - 3 5 2 . RHAGESTÁNYÉROK. XII—XIII. SZÁZAD.

DEUX COUPES EN FAÏENCE POLYCHROME DE RHAGES. XII«—XIIF SIÈCLE.

353.

353. PERZSA SELYEMSZÖVET. Í550—(650.

E T O F F E E N SOIE AVEC PERSONNAGES. P E R S E Í 550 — Í 6 5 0 .


354. MISZTIKUS J E L E N E T E T ÁBRÁZOLÓ PERZSA MINIATŰR-FESTMÉNY. XV. SZÁZAD VÉGE.

MINIATURE P E R S A N E AVEC SUJET MYSTIQUE. F I N D U X V S SIÈCLE.

KÜLFÖLDI KIÁLLÍTÁSOK, BRÜSSZEL, LONDON, MÜNCHEN. ÍRTA : RADISICS JENŐ

Recommend Documents