k.kabai lóránt
nem kijárat – esőkönyv –
2000
bikavér alba gyűrűk nagyon fáj esőcske szerelem, stb. esőcske mondja hátravetett szerkezet felütés csendélet terhességi jelek halott ember esőcske lerajzol
vérnarancs egy álom esőcskével az ideális cím keresése filmvers vers, másik esőcske álma tisztázat esőcske szemetel ami igaz, az igaz esőcskét várni még valami fekete vakfolt esőcske csomagol
narancsbőr viszony által homályosan fenntartva az annak mondott idegen királylány nagyítás, stb. facultatio praecox filmszakadás, stb. elkezdődik a történet vége diárium van az úgy igen, igen az alvó ember kérek egy kijáratot a láthatatlan szerző arcképe az esőcske szemetel című verset nyilas atilla írta.
bikavér
alba alvóbaba bújkál, neheztel, és felébred. énekel, talán még azelőtt, hogy felébredne. rólunk álmodik, ahogy együtt alszunk. mindketten álmodunk; én hozzá beszélek, ő fölém hajol, és énekel nekem. álmodik a lány, felsikolt, nyugtatgatom. nyögdécsel egy cseppet, még alszik; édesen álmodunk, szorosan egymáshoz simulva. alvóbaba bújkál, neheztel, és felébred. engem álomban talál maga mellett, felébreszt. felébredek; egyedül fekszem az üres, gyűrött hajnalban.
gyűrűk 1 pecsétes hétálmom. egyszerű keretben is tévedünk, ha találkozunk. repülni szeretnélek. arról koldulsz, mutatóba kibocsátott szagmintám. akarom még egyáltalán? 2 pattanj ki, szem! egyszer csak beszakad majd tetű állat éberségem. rettenj keserves, féloldalas alvóbaba szúrkál homlokomon. kíngyilkos pöttömszárny, akarj, te kegyetlen! 3 pihenj, drága szív! egyérintőt játszunk telhetetlen modorossággal. rakétát lövünk zsigerzacskókig. alantas frász törné ki kezdeményünket, maga csaj! akarnok dilemmázik? 4 alacsonyabbra kerülsz; kiválasztottam, te szerencsétlen alagsori felvigyázó. rászolgáltál, bővedben tettenért aktivista. egyként lépünk, pedig másként.
5
szemmel versz, elkényeztetett, testes széplélek-jószág. rohanó prédikátorok rothadó felsőbbségbe fordulnak. méltó módon tisztelgő fejes, sugárzó atommagom üdvözöl: kerekecske gombocska 6 jószerével lehetetlen álnok állatot játszani. de amíg alibimet biztosítod, bármi lehet belőlem. addig is csak veszíteni valóm van. tegyünk tönkre, kedvesem. ragadozzunk együtt!
nagyon fáj következetlen bátortalanság minden egyes ismerkedésnél. bemutatkozás, ártatlan szóváltás, ahogy két alien. tettrekészségi erőpróba, ráhatás. és a dolgok: igen, igen, nem; nemigen. elbeszélhető történtek, kutyaidő, vagyon romokban, herdálva, zálogban. ismeretlen tettestárs, ismerős vendég, gyomromban munkálkodó néma segítő. jövök és megyek, kapud nyitott-kés-kapu; váratlan közelítés, kiszámítható távolítás, vagy fordítva, ahogy hihető.
esőcske „ahol ő lélekzik, arany mosható, ahol ő nem, ott is ezüst terem. megvált, és nemcsak engem, születve él, de tud magáról.” meglehetősen üres, kataton felütés, miben még mozgolódni látszik egy kislány. idegen király, lázadó város; népszínpad a rosa luxemburg téren. esőcske, csöpp olajágam, töviskoszorúm, és hány néven szeressem még; folytathatnám ítéletnapig. nem vagyok se kutyája, se macskája. őt én álmodtam magamnak, így is másé. róla írok most, csak ilyenkor vár rám, majd szalad felém hóhér lábacskáin.
szerelem, stb. jacques roubaud nyomán a szerelmed igazat mond. a szerelmed mindig igazat fog mondani. amit a szerelmed mond, igaz, mert a szerelmed mondja. néhányan úgy gondolják, hogy a szerelem azért mond igazat, mert a szerelem igaz. mások azt állítják, hogy a szerelem nem mondhat igazat, mert az igazságnak semmi köze a szerelemhez. de a szerelem igazat mond, mikor beszél. a szerelem nem beszélhet virtuálisan, mert ami történik, hatással van az életre. nem egy határ, és nem is az ismétlődő kisajátítási gesztus lehetetlensége, mert semmiképp sem mondhatom, hogy ott van. a szerelem igaza a szerelemben van. melyik szerelemben? szerelmedben, és a szerelemben, amiről szerelmed beszél. a szerelem igazsága ezért az igazság igazsága. a szerelmed, saját tanulságod szerint, nem mond semmit? inkább mutat. mit? hogy nem mondasz semmit. de mutatja azt is, hogy miközben mutat, nem tud egyszerre eltűnni is. „a szerelmem a következőképpen lesz megvilágosodás számodra: felismerheted, mint értelmetlent, amikor megmásztad, mint egy fokot, hogy így fölébe hágj (eldobva, úgymond, a létrát).” –nem hiszem, hogy értem ezt. megláthattam a szerelmed, íme: semmi, és a hátoldalán is semmi. sem ami történik, sem ami nem. hisz minden egyéb mindegy marad. ebben a körkörös, virtuális és zárt tükörben a nyelvnek nincs semmi hatalma. a szerelem szerelme, amikor szerelmed hazudni kezd. és egy napon hazudni fog, mert igazat mond, és a szerelmed véget ér. és véget fog érni, mint minden szerelem. mint minden. amikor szerelmed véget ér, halott leszek.
esőcske mondja „mintha magam helyett teged hagynalak el. aztan megbanva megis helyetted magamat.” (ez egy e-mail volt, és ott is idézet, minek kommentálnám.) „hiába nagy akarat, kíváncsiság, nincs válasz.” (lehet, nem kellett volna kérdeznem.) „nem tudok mit mondani, mert nagyon szeretlek.” (nem hiszem, hogy értem ezt.) és aztán zárójelek, félig nyitva; kérdőjelek, rövidre zárva.
hátravetett szerkezet jóformán már beszélőviszonyban sem vagyunk, egymáshoz nem értő kontárok. lassabban kellett volna kiokosodni, megtapasztalni az életet. levédett territórium lennél, jelöletlen birtokviszony? szeretném, már csak könnyű teher maradnál. ahogy elnézem, semmiből sincs elég. telhetetlennek kellene tűnni. a bizonytalanságból tanácsos lenne kikopni teljesen; megelőzni, amiből elegünk lehetne.
felütés (rendezgetném soraim.) ütközünk néhanap. védhetetlen; öngól távozás előtt. „mint a természet, éjfél idején”, csak a rimánkodó hangok, nebántsvirágok: hagyjál kérlek! hagyjál békén, sírni fogok! most meg kinek beszélsz? számolok háromig, és passz. aztán újra összebútorozunk. fátylat borítunk és bálványokat: semmi sem volt; minden elmúlt, mielőtt meglett volna.
csendélet most öt év múlva vagyok itt, ismerős kép, ha már nem ugyanaz. jó egy kicsit megint iskolásnak lenni. professzorom lakása, nem tanári-, hanem sötét kisszoba; a világítóudvar nem világít. most öt év múlva van, nő és férfi, este; keskeny ágy, közös párna, elférünk. a férfi még mindig szereti a nőt. akárcsak öt évvel ezelőtt, ma éjjel is félszegen szeretkezni fognak, a másik érintésétől reszkető testtel. hiába, mert ami marad újra csak, a nő elképzelt hasfájása már másnap, a férfi valódi fejfájása; ugyanolyan tehetetlenség, félelem minden ok nélkül apaságtól-anyaságtól. még mindig nem ismerjük fel egymás testét. öt éve nem voltam másik emberrel. most öt év múlva van, és ma sem találunk megoldást.
terhességi jelek olyan a hangod, mintha beteg lennél. „na igen, mostanában elég furcsán néznek rám. úgy gondolom én is, talán megváltoztam.” megközelíthetetlen hölgyem viselősnek érzi magát. igazából én vagyok számára terhes, de ez csak jóval később lesz világos előttem. állandóan a hátha verőfényes álláspontjáról szemléli az életet, a sajátját, azt a lehetségest. azért az elkezdett belső dialógust folytatnám vele, darab ideig, ha meg nem is érti, az elképzeltet. nézd csak, nézd, milyen szép a hold. az ő értetlenségével nem tudok mit kezdeni, fáraszt az állandó bizonyítási kényszer, magyarázkodásai, indokolhatatlan közönye. békapróba, lakmuszpapír; néha van az úgy is, hogy a földből fák nőnek hirtelen elő, egyiknek ágain himbálózik valami ember; ismerősnek tűnik. lehet, hogy megváltoztam. kettőezret írunk; olyan a hangom, mintha beteg lennék.
halott ember „aki nem él, azt nem lehet megölni” kerek egy hónapja vagyok halott ember. erre nincs mentség és nincs magyarázat. zavaros kép, önmagamra kiírt tender. kiállni a próbát, feküdni hanyatt, barokk város árnyékában, nyílt sebbel. szombat reggelre kutyatej és farkasvér. itt már három nap konkrétan egy esztendő, időm sincs, itthagyni holmi kutyapiszkot. paranoia; áttetsző, légüres tér. tőlem nyílhatnak nyugodtan az üvegkezek, úgysem bírnak üvegbúrát ácsolni fölém. de tudom, engem valaki magával mér.
esőcske lerajzol „mikor veled vagyok, minden más eltűnik.” –ülünk, idegen véletlenekbe csomagolva; keveset beszélünk. a hallgatható csendet szeretjük. „egy lakatlan sziget vagy. sűrű erdő, magas fák, lombkoronától nem látni az eget. körben mindenütt víz, végtelen. a partra kell menni, hogy megtudjam, nappal van, vagy éjszaka. ritkán járok erre. nem tudok úgy, mint egy remete. nagy gátakon kell átkelni, oda-vissza. nehéz.”
vérnarancs
egy álom esőcskével jobb lett volna, ha ezt reggelre elfelejtem. háború volt, emlékszem, vagy csak akkor lett azzá; de megint rengeteg gép körözött fölöttünk. esőcske a barátomról beszélt. mire véget ért a légitámadás, ismét engem szeretett. angyaltestben utcai harcosokhoz szegődtünk, ahol végleg eltűnt szemem elől.
az ideális cím keresése nem kell fenoménnek lenni, hogy észrevegyem: valami történt. beadták nekem a kulcsot, néhány dolgot átrendeztem, ezt ne most részletezzük. (és ne térjünk vissza a régimódi, ráérős történetmeséléshez.) ennyit az előzményekről. veszett állóháborút folytatok azért a területért, ami soha nem volt senkiföldje; legalább erre lehetnék tekintettel. nem akarok visszaélni a látvánnyal, de olyan valószínűtlenül fordul maga alá minden, mi hallható. tenyeremben tartom a frontot, úgy legyen; dögöljön meg, s ha ő nem, hát én; megmutatni, nem semmi. és akkor mi leszünk a witman fiúk. kitámadok; miért is lenne másképp, mint ahogy van; kitámad. védekezni, mint halottnak a csók. most felejtsünk tovább, vagy hallgassunk?
filmvers jacques roubaud nyomán a vers nem történésük sorrendjében elmondott emlékekből épül fel. ennek a megkötésnek nincs elrejtve sem a fontossága, sem a jelentése. ellenkezőleg, nyíltan ki van jelentve, hogy az elmesélt dolgok abban az időben működnek, amelyben elmondják őket. ez ettől még nem napló. mert a jelen jelenben beszél, anélkül, hogy bárhogy is lezárult volna. nincs a dátumok, az oldalak, a sajnálkozás, a napló töredezettsége. van valaki, egy férfi. nincs megnevezve. van a nő, akit szeret, és aki nem szerelmes. a vers több lehetséges világban működik. némelyikben a nő szerelmes. az idő a jelen. minden lehetséges világ ideje a jelen. a zajok, a korszakok, még az ízek is, mind filmre írva, na meg a felhők. ez az, ami mindennél jobban mutatja a vers kompozícióját megszabó megkötés tiszteletben tartását. amikor már csak egy világ lesz, ahol a nő nem szerelmes, a férfi halott lesz, a vers véget ér.
vers, másik jacques roubaud nyomán ez egy másik vers, vagy talán ugyanaz. egy szerelemeset okán magára maradt férfit telefonon keresnek. a telefonhívás a szeretett nőtől jön, aki nem szerelmes. felismeri a hangját. egy lehetséges világból telefonál, egy másikból, ami mindenben hasonlít ehhez, melyet a férfi megismert, azzal a különbséggel, hogy abban a világban a nő szerelmes. de mit mondhatna neki? hogy mi történt ebben a világban ennyi idő alatt? és ő mit mond majd? hogyan lép be a férfi abba a világba, az eltörölt nemszerelem világába, ahol folytatódik a harc a nemszerelem ellen, ahol makacsul kitartanak a harcban, amelyet itt, ahol abban a pillanatban van, amikor felveszi a kagylót, elveszítettek? fel fogja venni, és hallani fogja a hangját. a világ, ahol most van (a telefon csörög, de még nem mozdította meg kezét, hogy felvegye), el lesz felejtve. ez a világ nem lesz volt. csak úgy lesz volt, mint lehetséges világ, ahol a nemszerelem történt meg, és nem a szerelem. elképzeli azt, amikor ebben a világban lesz volt, ahol ő sem szerelmes. de nem lesz képes igazából sohasem elképzelni. a telefon nem csörög. amíg nem csörgeti az új világot, a lehetséges világ még lehetséges. még lehetséges, hogy a telefon csörögjön, és a hang a szeretett nőé legyen, aki nem szerelmes. esetleg nem is lesz többé nemszerelmes, ha nem volt az sohasem. a telefon csörögni fog. a hang, amit a szerelemeset okán magára maradt férfi hallani fog, nem a szeretett nőé lesz. ez egy másik hang lesz, akármilyen. hallani fogja. ez nem bizonyít semmit.
esőcske álma „először telefonáltam neked, nem voltál otthon. azt mondta az anyukád, hogy visszahívsz majd, ha hazamész. de nem hozzá haza, hanem máshová haza.” „aztán már együtt voltunk, egy szobában beszélgettünk, majd hirtelen virágos mező lett minden körülöttünk.” „a többire nem emlékszem.”
tisztázat kiss tibornak talán elég volt ennyi idő, hogy elunjam rontani a városképet, riogatni rajongásom tárgyát. rég kinőttem isten markából. mindig ugyanaz, némileg másképp; rossznyelvek szerint nem tudom fenntartani a rendet magam körül, de tudatosan igyekszem kompenzálni azt. nekem aztán nem mondanak semmit. közben meg nagyonis szétcsúszott arcommal töröm le a megszokás fantomját; pontos érkezés, korrekció, luca iskolateje, esőcske haboskakaója, mindenórás penzum. nincsen család, feleség, csak háborítatlan fellengzés, keménykedés, látszólag ok nélkül. lassan ebből is túl sok. a rontás jön rám. ne legyen semmi, ahogy nem volt minden soha. a mindennel szemben az egy, semmivel szemben szintén semmi. de hisz a kettő ugyanaz a harc. elpocsékolt verdesés, hamuszín közöny. és újra: az ismerkedés diszkrét vágya. ködöt borít rám, beszitál az érintés telhetetlen modorosságával. nem is tudom, melyik vagyok én, és melyik a hangom. egyszerre csak minden a halálhoz hasonlít. a helyzet nem rossz, de reménytelen: gyomromban valahol, az álom kárpitja alatt mosolyog egy csöppnyi fekete folt. ördög vagyok, de kataton.
esőcske szemetel zsönetemplü monamu’ zsönetemplü tulezsu’ ilyen hülye a hangom. nem olyan a hangom, mintha beteg lennék? olyan a hangod, mintha te lennél a réma. te vagy a réma, én meg a téma. teoréma, monamu’, váltsunk rémát, tulezsu’
ami igaz, az igaz mint egy szép halott, úgy élek emlékezetemben. mármint abban a kevésben, ami még megvan, amit lassan csak el kell veszítsek. törköly, vegytiszta folyamat, cukorcefre; ahogy lehet bújócskát játszani a mindenhatóval. mennyire nedves lett az ingem ujja. rendben van, a pokol legyen hatlövetű. egy lehetséges hold alatt úgy tűnt, szerelmem hozzám beszél. de tévedtem, csak a levegőt vette rosszul. „bennem nem él semminek kapcsolata semmi.” milyen szürke az ég. a halott emberbe vért kellene tölteni; csak egy kicsit legyek még. egyébként meg úgyis eltűnik minden, felesleges újra és újra megütközni. igen, igen; lehet, hogy igazad van, de a jóistennek néha különös ötletei támadnak. mégis kell szeresselek, különben a világ lesz tőlem rosszabb. nem tudom, elfelejtettem, ki vagyok, hol. vérrészegen nyalogatom sebeimet. rendes embere nem lehetek senkinek; persze tudható, mint a kezdetektől fogva is, ezt a belső beszédet a másik fél másképp érti. többé nem kerülhet szóba semmilyen jövő idő, a nyárnak úgyis vége van, a télnek még nincs jelen. állunk szemtől szemben, ahogy soha; két túlvilág, két pokol mered egymásra.
esőcskét várni erről pedig, meglehet, nem illene beszélnem. villanyoltás után mindig fellobban az őrláng, sárgával telítődik szobám feketéje. egy halott embernek legyenek hagyományai. gyertya a párkányon, világítótorony; éjjel is ide kell találjon, bármikor jöhet. legalább jönne, de hiába várom folyamatosan, úgysem lesz érkezése. különösen ilyenkor nem. illetéktelen vagyok, mikor hozzá szólok. egyszercsak az a teljes csend lep meg, még falun is ritka; igazi, hallható csend. csak a vérkeringés ritmikus dübörgése, tengeri árnak kék szemébe merülök; és az idegműködés szakadatlan sípolása, valaki, mondjuk helyettem, úgyis előbb ér oda. túl korán robban szét; ugat kutya, párzik macska. résnyire nyitok ablakot, a láng pislogni kezd, szétcsúsznak és repednek az árnyékok, haláltánc. vége; ma már biztosan nem talál ide. nem tudok írni belőle igazabbul, mint ő maga.
még valami fekete nem hiszem, hogy értem ezt a verset. este van, és még valami fekete; nem lehet, hogy bármi megvilágosodjon bármitől. este van, és a lichthof fényei sincsenek, minden fekete, ami a láthatárra borult. elképzelhetetlen, legalábbis nem tudom elképzelni, hogy valami kimúlna ebben a feketében. eltűnni jóval könnyebbnek látszik. fénynek egyáltalán nem kell léteznie, ha valami fekete. nincs a körvonalak határozottsága, a látvány meggyőző ereje, nincsenek részletek, csak káprázatok, feltételezések, és mi. komoly zavarba jövök, mikor elszámítom magam; ezek tényleg mi lennénk, de attól tartok, mindig külön-külön. vagy tehát te, és vagyok én. már ha vagyok egyáltalán. lehetetlen, ha valami fekete, hogy világítson. csak mellényúlások vannak, és rengeteg fekete, ami viszont belőlünk árad. két tévedés közelít egymáshoz, ez együtt már három; két sugárzó, fekete, fiatal és szép test, ahogyan két árnyék, egymásba hatolnak átlátszón, izzó feketén a ragadozó feketében. szertekergetik egymásban a vért, immár egyetlen vonagló fekete lényeg világítja be sötéten az éjjeli díszletet. és még valami fekete, bár nem látszik, miképp semmi sem különböztethető meg egyenként. talán soha nem is fog látszani, épp feketeségében nem, csak marad abban; csak a nyom marad.
vakfolt de aztán mégis megtörtént minden. utoljára szeretnék most beszélni erről. amennyire képes voltam, már leírtam a történteket; széttépett bőr a körömágyon, még mindig esőre áll. a folytatás hiányzik, és sose nem lesz pótlás. lehet, hogy összesen ennyit kellett mondanom, vagy eddig is túl sokat fecsegtem. innen és így nézve azt hiszem, hibáztunk. (esetleg pont most tévedek, létezik a farkasvakság.) nem kellett volna ezeknek megesnie, vagy legalábbis „annak” nem. talán nem kellett volna mindent komolyan vennem, ha már úgyis hazavágott ez a szerelem. sokkal aljasabban viselkednék, ha eszem lenne. azt susognám például, hogy ne nézzen úgy rám… te persze erre sem mondasz semmit. aztán megjelöltünk egy pontot az eseményhorizonton, teljesen feleslegesen, öt év múlva. azaz pontosítok, ezt te magad találtad ki, és úgy gondoltad, szükségtelen megmagyarázni. én viszont nem látom az értelmét. főleg pedig: hol leszek már akkor. mit tehetnénk egymáshoz öt év múlva? tényleg érdekelne, hogy gondoltad ezt; vagy mindegy is, úgysem válaszolnál. tehát itt lenne a lezárás igénye, de az sincs, ahogy lassan mindent csak saját hiánya jellemez. a távolságot, mint üveggolyót, megkapod. hát hova tovább, kérdezem némi fenntartással. valamivel később akartam kikerülni látómeződből. most örülhetsz, nem kell végignézned, soha nem fogod megtudni, hogyan alszom el.
esőcske csomagol ideje továbbállni, mondja szerelmem. papírral zörög körülöttem, elfüggönyöz, illetve ezzel vagy azzal átrendezi az éjszakát. pokolnak nevezi, amikor sírok; én azt, amiért. kiegyezés elképzelhetetlen. neki tényleg jobb volna, ha nem lennék; állítja, hogy szerelmem olyan, amire ő nem is érdemes. nem hiszem, hogy értem ezt. végül egyszerűen kilép, akár helyettem.
narancsbőr
viszony által homályosan fenntartva kemény istvánnak ha ezen az órán, ebben az időpontban ugyanarra a helyre lépnék be, ugyanoda térnék be, ahová egy héttel ezelőtt ezen az órán, ebben az időpontban, akkor ugyanaz fogadna, ugyanazok lepnének meg. azt mondanám, semmi sem változik feltétlenül. és úgy lenne, semmi sem változik feltétlenül, ezen az órán, ebben az időpontban, ugyanarra a helyre jönnék, ugyanoda, ugyanaz fogadna, ugyanazok. most pedig mindent kisatírozok gondosan.
az annak mondott nem igazi történésnek mutatkozik utólag. lehettem például feltételesen szabadlábon, kóboráram a veremben. (önkényes próbaidő volt, elismerem.) és akkor a totális eszméletvesztés. (így folytatva sikerülhet tökéletesen kikopnom a közéletből.) véremben emlékmás, vagy az annak mondott; na gyerünk, egyél, egyél, te csontos lány, ugorj be mellém jézus joe sportautójába, és harapj a csontos fiúba. esetleg csak halvány kópia; háromszor versz vissza, míg rendezgetem soraimat. (négyet számolsz, én egyig sem jutok, és a hamis nyelvlecke, vinnyogsz: „én a szőkét akarom”; vitorlázom gyalogszerrel, s még mindig bízom benned, megszédültem egy cseppet.) te rúgsz fel évek múlva, tagadsz le közös ismerőseink előtt, már most nekem ásol. túlbeszéltük, rendben. matematikus leszek.
idegen királylány „a barátom én vagyok.” (mándoki györgy) egy májusi éjjelen azt álmodtad, hogy két nő, féktelen rajongásunk tárgyai, baba és esőcske, kivételesen nem hallgatnak. vélt egyetlen hozzátartozóink róluk szóló verseinkből olvastak fel, valamelyest nagy nyilvánosság előtt. a rimapatak férfinyelven suttogott, az igazat önmagukról ők mondták el. nagyjából maguktól értetődően voltak szépek; csak dadogni tudtunk, és fel se tűnt, hogy ez mit nem jelent a továbbiakra nézve. beszéltünk néhányszor erről az álmodról, előfordulhat, hogy sokat is, nem tudom. írhatnám, talán elég volt eddig élni, jobb úgysem lehet, mint még soha. mindenesetre én is ugyanezt álmodtam akkor.
nagyítás, stb. ne légy könnyelmű, kis barátom. (vigyázz költőkém, mert legépellek!) valamibe halkan belelöktek, úgy maradsz. legyél szíves, ne kiabálj. mennyire más volt még annak idején. meggyűrűztek, s boldogan tűrted, gyémánthegy volt oldalbordád. csak a levezetés sikeredett nyomorultul sutára. oda neki, nevetés, felejtés, és a többi. sok volt felednivaló, több van felejtett. egyszer egy az egy, biztos pontod. valahol feltűnnek new york árnyai, szamizdat. üvegváros üvegbúrája, „just remember: the death is not the end”, kísértetek a bezárt szobában, frissen a billboard-listáról. szerintem kuss a te neved. „ugyanott, ugyanazzal, mégsem ugyanaz.” változat: „csak kipróbáltam, milyen. ha benne én, ő bennem.” a továbbiakban elbeszélhető történtek, kutyaidő, mindig a régi félnóta. türelmetlen pillanatokban szabadult el a pokol. (már amikor nem égett éppen.) mindegy, szavam járása, határozott kiállás. szemkontakt és testbeszéd, program szerint. voltak még izgalmak. (ott vagyok, hármas befutó.) valaki szabad szemmel is láthatóan teljesen más ritmusban delirál.
facultatio praecox a mai szabadprogram korábban kezdődik, jelentette egy steril hang. előretolt testőrséggel rohamoztuk meg célpontjainkat. anti bácsi, padlógáz! (nem mellé beszéltem, hasítottunk, ahogy kell.) és mindig történt valami. megjelenni esetleg imitt, amott, protokoll; majd lelépni, rendes fundamentalisták. túl vagyunk a durranógáz-próbán; minket majd valahol a szív közelében köpnek ki. marad végül a férgese, nekem csak; engem vigyen föl, más pedig letagadna; lassabban kellett volna, köröztök egy páran; azt sem tudom, mit akarjak.
filmszakadás, stb. azt mondtam volt feleségemnek, hogy jófiú leszek. hazai vegyésszel alapoztam, hozott anyag, szabad pálya. lassan híznak a körték, érnek keserűk. volt kilengés meg gravitáció, nagysokára álltam irányba: benyomok, bemozgok, legjobb. a ködben fekete-fehér kutyák garázdálkodtak, ölebek, vérebek, betört kirakati példányok ezen a veszett fakultáción: én lenni legrosszabb rémálmod. (de szerencsére talán a legrosszabb is, ami történhet veled.) ennyi még megvan, majdnem tisztán, a többinek bottal üthetem nyomát; hangyafoci a hatórás vetítésen. illetve rémlik még valami: kölök mókus nyúzása az angolkertben; vagy valami defloráció, nem is tudom. szigorúan vágott nyersanyag, a celluloidszalag semmit nem mutat. a jófejségnek is van határa. másnap, fáradtolaj a tűzre. korábban kellene felkelnem. az élet vasárnapja ez.
elkezdődik a történet vége és a sporttársak átszakítják a szalagkorlátot, tutti hármas befutó. nyerésben vagy, mondja barátom, a tudatlan. hát éppen hogy nem. csak megint közelebb kerültem ahhoz a bizonyoshoz, aminek nevét még véletlenül se. olyan ez, mint annak idején twin peaksben. szemfényvesztés, töketlenkedés valami egyértelmű minden fölött. (mesebeszéd, na ja.) úgy is mondhatnám, fejberúgtak a múltkoriban. csak úgy, ripsz-ropsz, elszálltam egy pillanat alatt a délutáni verőfényben. hogy csattog a szívem. éber a vadászjellem, kibiztosított szemmel. üldözni csak hasonszőrűt, célkereszt a fejre. kezem nem remeg, nincs kegyelem.
diárium mindig többről van szó. annyi jegyzet, ahány felkeresnivaló. nagyon durva lenne mindet egybezúdítani? a kijózanító hét vége lenne a nyitány, csupán a miheztartás végett. tudjuk: nincs semmi mögöttem, én így helyezkedem szembe a reális eséllyel. illetve ami jöhet még, a fenyegető rém. (szabad fordítás, hivatalosan: baljós árnyak.) nem emlékszem, mikor, hol veszett el a hátország. arról van szó, hogy tűzöltő lennék szívem szerint, fire, walk with me; benne a pakliban, itt leszek, én mindig itt vagyok, vakherda a tavalyi pályán. és még többről: a tévedés esélye fennáll minden egyes lélekzetvételkor. ez ám az egyenes beszéd, valaki van a levegőben. bájos kültakarózás, túllőttünk a célon, sztenderd díjszabás marad: kis barátunk híg fröccsöt iszik, de legalább kettőt. a repülő ember fázik. az van nagy helyzet, felkelek a realitás talajáról, disznók előtt még gyöngytyúkot akarok, silence fiction, csendespihenő zajai. fráziskésés, nem találom a megfelelő szavakat. nem megy jobban, még ennél is sokkal többről van szó.
van az úgy ha lehetne bármit is arc nélkül csinálni. ennek van itt az ideje, erre vágyni csak; múlnának már el felőlem, rohannának másfelé, tegeződnének idegenekkel filléres menedékeim. egész kis vagyont a másik poklába fektetni, majd egyszercsak üresen hagyni mellette a nekem fenntartott széket, magyarázat nélkül. a falban nincs annyi hely, amennyi neked és nekem kell. egyetlen üreg (itt masíroznak naív álmaim), kettőnk kevés porának elég is, legyen legalább ez közös. persze a hozzátartozók panaszkodnának szorgalmasan. valami hang van még az arcban: fesd a hajad vörösre! nem elég szerelem egy, túl sok szerelmes egy? megártott a matematika; igazad van, nem számítok.
igen, igen voltam már minden, még akasztott ember nem. tűnhetne soknak is, de ez így színigaz. kikérem magamnak, az én véleményem, finomítás a dolgokon, vagy majdnem az. és innentől már új napot fogalmazok. beadták nekem a kulcsot, hogy úgy mondjam. önmeghatározásaim cserben hagynak, szétcsúszó kontúr, lassú visszaszámlálás. ennyi és ez, akad még néhány dühroham; mint mindig: tombol, én vagyok, s hátrál tovább. dehogyis akartam ennyi minden lenni. mondom, ember, én csak szocializálódtam.
az alvó ember (georges perecnek is) felhúzott lábbal fekszel hátadon. három pontot leragasztottál a plafonon, mert eluntad figyelni őket szűntelen. nem kelsz fel, és nem tudod, mióta alszol. nem tudod, mióta büdösödik néhány dolog a négy üres fehér fal között. köztük te is. ideje lenne megfürdened, de ezt sem érzed. keveset forgolódsz, magadra nem reagálsz. a falak néha feketék. ettől semmi sem más. felkelnél, ha végre valami sárga lenne, vagy legalább hasonlítana rá. nem fog. most még ezt sem tudod. belenézel a tükörbe, egy ismeretlen pofa bámul vissza szőrösen, nagypénteki vezeklőfrizurával. ez nem te vagy; te alszol, álom nélkül, csak alszol.
kérek egy kijáratot kettőezeröt április tizenkettedikén, kedden, a koraesti órákban, úgy fél hét körül megszólal majd egy mobiltelefon. csendesen esett egész nap. a hívó fél valamelyik lehetséges világ lepattant nyilvános készülékéről próbál beszélgetést kezdeményezni. majdnem elfelejtkeztünk róla, szégyellhetjük magunkat. hangja egy ismeretlen nyelven fűrészel, remegő kezében ezüstszín üveggolyó. a hívott szám nem válaszol: kicseng, de nem veszik fel, vagy folyamatosan foglaltat jelez. üzenetrögzítő bizonyosan nem fog bekapcsolni, a hölgyek legjobbika kerüli az érintkezést. ez a telefonhívás nem lesz volt; van egy férfi, tudja ezt, és nem tárcsáz többé.
a láthatatlan szerző arcképe márpedig ezt nem a kifejezett feketében kell keresni. illetve valahol annak környékén, ez egy húsdaráló; de benne a bőrszínben, a sárgára vetülő árnyékokban. hogyan írható le ez a sárga, ha van valami, ami fekete? elrontom a betűzést, míg hibátlanul felrakod. ez tipikusan a te véletlened, narancsbőrben; én pedig nehezen lépek tovább. el sem indulok. hiba nincs, de mindenütt a tábla: nem kijárat. miért is lenne másképp, mint ahogy van; marad ez, meg némi aprópénz, bikavér. hogyan lehetne tenni arc nélkül bármit is? vérnarancs álmok, de ma oly keserű vagyok. mondd csak, eső után hogyan alszom el? te rajzolod ezt a portrét, színhúsból; nekem megfelel, bár én sokat nem számítok.
