KISKUNMAJSA-CSÓLYOSPÁLOS-FORRÁSKÚT-ZSOMBÓ-DOROZSMA TÁJ- ÉS KULTÚRÖKOLÓGIA EGY HELYNÉVLÁNCBAN

M AGYAR ÖKOSZOCIÁLIS FÓRUM EURÓPAI KOMMUNIKÁCIÓS INTÉZET (EKI) IGAZGATÓ/DIREKTOR/HEAD: Dr. GYŐRI-NAGY Sándor kultúrökológus/Kulturökologe

ÖKOSOZIALES FORUM UNGARN INSTITUT FÜR KOMMUNIKATION IN EUROPA (IKE) home page

www.moef.eu

HUNGARIAN ECOSOCIAL FORUM INSTITUTE FOR COMMUNICATION IN EUROPE (ICE) H-6120 KISKUNMAJSA, BERCSÉNYI U. 29. Tel./Fax: (36) 77/483-709 E-mail: [email protected]

PhD Győri-Nagy Sándor kultúrökológus KISKUNMAJSA-CSÓLYOSPÁLOS-FORRÁSKÚT-ZSOMBÓ-DOROZSMA TÁJ- ÉS KULTÚRÖKOLÓGIA EGY HELYNÉVLÁNCBAN Szülőföldemnek tisztelettel Kedves Olvasó! Akár turista Ön ezen a tájon, akár máshonnan költözött a címben szereplő települések valamelyikére, vagy pedig – ami még ma is a legkézenfekvőbb – a fentiek közül bármelyiknek „bennszülött” lakosa, szokatlan helységismertetőt kap most a kezébe. Egyrészt nem egyetlen helységről szól ez a munka, hanem egy településfüzérről. Másrészt nem is szokványos idegenforgalmi „kalauzt” akart írni a szerző, amelyben e helységek látványosságait sorolja turistacsalogatóul vagy azért, hogy lakói büszkébbek legyenek lakóhelyükre. Persze nagy szükség volna ilyen munkára is, bár mindannyian tudjuk, hogy errefelé nincsenek olyan mutogatnivalók, mint amilyenekkel a városok, a nagy turisztikai központok dicsekedhetnek. Azért megmutatnivalóink nekünk is vannak, nem is akármilyenek! Akár olyanok is, amelyek vetekedhetnének a turistákat hagyományosan vonzó helyek látnivalóival. Legföljebb mi nem tudjuk még hatékonyan megmutatni különlegességeinket, értékeinket, amelyek másokban is megbecsülést, sőt csodálatot kelthetnek településeink iránt. Már csak ezért is megírom egyszer azt a „másik” helységismertetőt. Nem mintha ezúttal is nem hasonlót cselekednék. Hisz településfüzérünk e leírásában is valami különlegességet szeretnék megmutatni. Azt, hogy helységeinket más is összefűzi egymással azokon a történelmi és jelenkori kapcsolatokon kívül, amelyeket valamennyien ismerünk. Határaikat évezredek, sőt beláthatatlan idők óta összeköti valami, amire ma már senki se gondol. Pedig neveiket is az a valami ihlette egykor a közös tájban, és ez a valami egyre fontosabbá válik számunkra a jövőben. Tájnév és tájtudás A tájnevek, így a helységnevek jelentéstanának kutatásában irányadó kell legyen a tájlakó emberközösség tudása arról a tájról, amelyben és amelyből él. Ezt a tudást nevezem tájtudásnak. A nem helyi névadás különleges eseteit leszámítva rendesen ez a tájtudás volt mindig a helynévadás forrása. Az itt leírt helynévlánc esetében külön jelentőséggel merül föl a tájtudás megbízhatóságának kérdése. Nem arra gondolok, hogy a „tudomány ítélőszéke” előtt megállhat-e, hisz köztudott, hogy a dogmákra alapuló civilizációs szaktudományok korában (LORENZ 1988:87-94) csak a dogmáknak megfelelni akaró tudományosság felelhet meg az ilyen elvárásoknak. Többről

1

van szó. Arról, hogy megüthette-e a névadó múltban a települések határait mint emberi élőhelyeket lakó kultúrközösségek tájtudása azt a tájhonossági és folytonossági szintet, amely elegendő a tájtudási alapú helymegnevezéshez és annak továbböröklődéséhez. A kérdésnek a vizsgált terület sokszorosan megszakításos történelme ad különös hangsúlyt. Az írásbeliségre alapozó tudományokból ugyanis egyrészt óriási társadalomszerkezeti rombolódásokból előállt adathiányokról értesülünk. Másrészt a történettudományi kutatás adatai csupa kései (20. századi) alapítású, illetőleg XVIII. században „újraalapított” községnek ismeri helynévláncunk szereplőit. Hogy csak két nagy, közismert háborús rombolódási hullámot említsek, utalok itt az 1241-42. évi tatárjárásra és az 1526-1686 közötti törökdúlásra. Tankönyveink szerint ezek a Magyar Királyság középső tájait, köztük a Duna-Tisza közét néptelenítették el leginkább. Folytathatnánk a sort a kevésbé közismert „rácjárásokkal” az 1703-1711 közt folyt Rákócziszabadságharc első felében, amelyeknek csak Bottyán János hadjárata vetett véget. De említhetnénk az 1711. évi szatmári békét követő, nagyarányú „lakosságcseréket”, a volt török hódoltsági területeken különösen koncentrált német és szerb betelepítéseket, a Habsburgok „békés” és „építő” kultúrarombolását. Az európai ellenreformáció élére álló ausztriai uralkodóház alig egy évszázad leforgása alatt gyökeresen változtatta meg a „felszabadított” Magyarország képét. Kevésbé ismert, hogy nem csak a reformációt szorította vissza – és hagyta meg egyben kellő súlyú felekezeti megosztó erőként. A hitehagyottság büntetéseként megszüntette a magyar apostoli királyság Szent István óta létezett liturgiai-egyházszervezeti különállását is Rómával szemben. Ennek legfőbb jele volt, hogy éppen a magyar kereszténység legjellegzetesebb liturgiai tereit rombolták szét az újjáépítők. A romboló újjáépítést jól példázza a szegedi Szent Erzsébet templom, amelynek fő liturgiai terét, a szentélyét tüntette el örökre a Mária Terézia-kori bástyaerődítés. De a felszabadító-(ellen)reformáló Habsburgok szívós módszerességgel változtatták meg a magyar alkotmányosságot, a hagyományos jogrendet, a tulajdonviszonyokat és a gazdálkodást is. Utóbbit nemcsak a hadi ellátást termelésfokozás útján kikényszerítő hadiadóik által, hanem már a törökellenes hadjáratok idején megkezdett folyószabályzásokkal és a Kárpát-medence ősi vízrendszerének a magyar-osztrák együttélés mintegy három évszázadát végigkísérő átalakításával, a Kárpát-medencei táj arculatának teljes megváltoztatásával. Erre a 20. század második felében stílszerűen már egy keleti felszabadító totális víz- és tájrendezése, a mindezzel természetszerűleg együttjáró társadalom- és kultúrarombolása teszi fel a pontot. E sorozatos történelmi törések legizgalmasabb kérdése esetünkben az, hogy vajon milyen mélységben és mértékben kezdhették ki a történelem folyamán vagy a negatív hatáshalmozódás egy pontján azt a tájtudást, amely a tájlakó népességnek kellő meghittségű és tartamú tájhonosságot biztosít a tájtudási alapú helymegnevezéshez és az így keletkezett helynevek továbbörökítéséhez. A betelepítésekkel és a lakosság többszöri kicserélődésével kapcsolatos legfőbb kérdésünk az, hogy a vizsgált terület épp arra a Kiskunságra esik, amelynek XIII. századi kun telepes lakosságát sokan idegen ajkúnak tekintik, amely állítólag később asszimilálódott a magyarságba. Megjegyzem, hogy Európa más, történelmileg valóban eltérő nyelvű tömegek összeolvadásával keletkezett nyelvi térségeihez képest itt a kétnyelvűségi kutatás semmilyen kétnyelvű nyomot kimutatni nem tudott (GYŐRI-NAGY 1993:49-50).

2

De bárhogy is álljon a dolog a nyelvvel, a kunok esetében számolnunk kell a tájtudásnak azzal a helyi deficitjével, illetőleg másságával, az eltérő tájösztönnel, amely a Kárpát-medencei magyar nyelvű tömbön belülről érkezett későbbi lakosságrészeket is természetes módon jellemezte: a 18. század jász, matyóvidéki és palóc népelemeit, akik erre a tájra kerültek. A tájat valóban erősen jellemző népmozgásokat azonban ennél árnyaltabban kell kezelnünk, ha a helyi tudás folytonosságát illetően nem akarunk nagyot tévedni. A mozgásokkal szemben egyrészt mindig volt bizonyítható helybenmaradás is. Emiatt a szakirodalomban elterjedt elnéptelenedés-toposzt, bármely történelmi korra vonatkozzék is, értelmetlennek kell tekintsük. A jogi-társadalmi szerkezetek háborús lerombolódása ugyanis általában sehol sem okozott teljes népességvesztést. Gondoljunk csak a szüleink-nagyszüleink emlékezetéből ismerős második világháborús eseményekre. Az ellenséges hadsereg csapásai és berendezkedése nyomán teljességgel összeomlik és pár év alatt felismerhetetlenül átalakul a politikai-intézményi rendszer. A nagyhatárú Dorozsmából, Szegedből új falvak keletkeznek, épp ezen a tájon. Az is tény, hogy a szovjet „felszabadító hódítók” nem csak a magyar és a német haderőt pusztítják 1944-es átvonulásuk idején. Ölik a rekvirálásoknak, rablásoknak, fegyveres erőszakoskodásoknak ellenszegülő polgári lakosságot. Minden településnek megvannak a maga ártatlan áldozatai. Zsombói gyerekkoromból emlékszem a lápastói szomszédcsalád Margit nevű lányára, aki akkor már asszonyként viselte az orosz géppisztolygolyó nyomát a jobb arcán, mikor a megerőszakolás elől menekülve a szőlőből visszapillantott üldözőire. Ezek aztán a tanyaudvaron a leányát menekítő édesanyával végeztek. Sírja, mert hogy akkor még Zsombónak temetője sem volt, ma is a zsombói templomkertben áll. A férfilakosság egy része a katonaság kötelékében az ország még elfoglalatlan részeire vonult vissza, más részük a hadba szólító parancsnak engedelmeskedve kisebb csoportokban a dunántúli összevonási térségek felé vette útját. A front mozgása következtében azonban nagy részük vissza is fordult vagy később tért meg az otthon maradottakhoz. A lakosság túlnyomó többsége azonban nem kerekedett föl 1944-ben sem erről a tájról, pedig a közeledő orosz hadsereg híre se volt jobb, mint amilyen a korábbi ellenségeinké lehetett. Ezért úgy vélem, hogy az „elnéptelenedés” a korábbi korszakokban is elsősorban a lakosság vagy egy részének elmenekülését, és nem föltétlen elpusztulását jelentette. Az elmenekültek egy része vagy zöme hamarosan vagy idővel mindig visszatért, nyilván abban a tudatban, hogy minden megszállónak szüksége van az adófizetőre és a tájat művelő, kenyeret, élelmet termelő munkáskézre. Ezek a helyben maradók és a visszatérők voltak mindig a tájtudás mérvadó fenntartói minden idegenből beköltözővel szemben. Hogy ezzel térségünkben is komolyan számolni kell, arra éppen Kiskunmajsa „újraalapítása” figyelmeztet. A jogi-társadalomszerkezeti értelmű újraalapítás itt 1743-ban történt. Ennek ellenére 1735-ben „már” vezetik Dorozsmán a majsai kereszteltek anyakönyvét (SZTRIHA 1937:69). Ez a tény se Majsa „betelepítése”, inkább az állami-egyházi társadalomszerkezet török utáni újrarendeződése szempontjából történelmi jelentőségű tény. Hiszen attól, hogy az Egyház csak 1735-től tudja vezetni az itt kereszteltek jegyzékét, nem szabad sem azt hinnünk, hogy itt nem kereszteltek gyermeket, sem azt, hogy itt nem is laktak helybeli keresztény magyarok a török idején. Erre vonatkozólag szolgáltat fontos adatokat Üllés történetírója, aki a tanyatörténelmet az „elnéptelenedés”-dogma szerint ábrázoló szakirodalommal szemben leírja, hogy volt lakosság

3

és táji gazdálkodás a tanyavilágban a török alatt is. „Megerősíti ezt a – szegedi szandzsákhoz küldött, szultáni állásfoglalás, hogy a »benépesítésre alkalmas pusztákon«, amelyekre élelmes ráják telepedtek át, ezt a folyamatot hagyni kell, »mert ez a vidék felvirágzásának, a kincstári jövedelem gyarapodásának, és a vilajet biztonságának előmozdítója lesz« (A következő században még erősebb ez a telepítési szándék. Íme egy török levélrészlet: »… a más helyről jövő rájáknak azt kell mondani: Telepedjetek le, ha a tizedet és az adót megfizetitek, tovább nem háborgattattok«” (SZEGFŰ 2004:106). A helyi tájtudás öröklődőképességének, mérvadó jellegének megőrződése szempontjából arra is utalnunk kell, hogy a telepes lakosságrészek tudatában is ez volt a mérvadó. Még ha azt minden vonatkozásában átvenni nem is tudták, s újratanulásához nem egyszer hibázások során át vezető, konkrét tájtapasztalatokra volt szükségük. Mivel azonban a jövevény elemek tájtapasztalatának tárgya is ugyanaz a táj volt, amelyből a helyben lakó kultúrközösség tájtudása származott, a lényegében változatlan tájállandó és a meglévő helyi tájtudások kettős „egyenirányítása” mellett aligha juthattak az ideszármazottak más típusú tájtapasztalatokra. A tájhatásoknak erre a mindenek fölötti erejére utal VERES Péter is, amikor az alföld parasztságáról írott könyvében indulatosan utasít vissza minden faji alapú kultúraközelítést: „Nem turániak és nem árják vagyunk, hanem magyarok.” S hogy ez pontosan miben áll errefelé, azt az éltető táj minden egyebet másodlagossá tevő erőire utalva így fejtegeti tovább: „A békési tótok, a szabolcsi tirpákok, az itt-ott beköltözött svábok, ha nyelvben még nem is egészen, de öltözködésben, szokásokban, viselkedésben, paraszti érzésben és észjárásban majdnem teljesen átalakultak. Nem éppen magyarrá, mert ez nem jelent még itt semmi határozottat, hanem alföldi paraszttá.” (VERES /1936/ 1986:14-15) Mindehhez hozzávehetjük, hogy esetükben ugyancsak elsősorban paraszti rétegekről volt szó. Az ideszármazóknak parasztként tudniuk kellett, hogy a táj ellenében, a tájjal való bensőséges együttműködés nélkül lehetetlen az eredményes gazdálkodás. Ezért minden bizonnyal akkor is keresték „a táj akaratát”, ha egyébként az ittenitől eltérő természeti viszonyok közt nevelődtek paraszttá, ha szükségszerűen az itteni emberekétől eltérő tájösztönt hordoztak is magukban. A helyi tájtudásokban a történelmi folytonosság elemeinek és elsőbbségének a hangsúlyozása mellett fontos rámutatnunk, hogy a legnagyobb mértékű tájtudásvesztés a táj belátható történelmében kétségtelenül a 20. századi „békeidőben”, a második világháborútól napjainkig következett be. Az a nyílt erőszak, amelyet a bolsevizmus a szerves közösségekkel szemben megengedett magának, és az a demokráciának keresztelt pénzdiktatúra, mellyel a kommunizmust követő „konzumizmus” tartja szakadatlan „reformvágányon” a társadalmat, nemcsak a jogi-gazdaságpolitikai „szabályzók” hatására elmenők, hanem a helybenmaradók tájtudását is kiüríti a tájbeli munka gépesítésének, a tájkapcsolatok közvetettségének általánossá tételével, a mérgező gazdálkodás érzéki visszacsatolásának megszüntetésével. A településlánc helységnevei azonban még olyan korokban születtek és öröklődtek helyben tovább, amikor a tájban élő ember elnevezései a hivatali akarattal szemben is érvényre juthattak. A „dorozsmai főd”-ön a 20. század első feléig megalakuló tanyaközségek nevei pár évtized után olyan kezdeti, „hivatalban született” változatokból, mint a „Kistemplomtanya” vagy „Árpádközpont”, kivétel nélkül olyan tájtudási alapú helységnevekre cserélődtek, mint „Bordány”, „Üllés”, „Forráskút” vagy „Zsombó” (SZTRIHA 1937:140-162).

4

A helynévlánc A továbbiakban megvizsgálandó helynévlánc nem példa nélküli a magyar nyelvterületen. Olyan jelenség nyomába eredünk, amikor nem csupán valamely markáns környezeti jegy, táji sajátság, hanem egy mozgó környezeti elem, esetünkben a víz a maga kistáj-meghatározó változataiban válik névadásvezérlő jeggyé és fűz (táj- ill. kultúröko)logikus megnevezési változatcsoporttá egy egész településsort. Ezt nevezem a következőkben „helynévlánc”-nak. Kultúrökológusként az ilyen környezeti jelenségek vizsgálatát a tájnyelvészet és egy olyan kultúratudomány közös tárgyának tekintem, amelyet a környezeti kommunikáció keretében tájkommunikációként tanítottam a gödöllői Szent István Egyetemen és a Károli Gáspár Református Egyetem Kommunikáció Tanszékén. Mostani célom nem a hazai nyelvelméleti keretek túllépése. Ha mondandóm kifejtése közben netán ilyen gyanúba keverednék, az csupán amiatt van, mert szükségesnek tartom minden tájszelet – tájélettani egység – megnevezésének vizsgálatát kiegészíteni magának a tájnak, illetőleg annak a tájtudásának a vizsgálatával, amelyet a tájlakó népesség a tájjal való történelmi távlatú együttélése során szerzett a tájról és a tájban. A Majsa-Szeged tájélettani egység Amint korábbi írásaimban és tájkommunikációs tárgyú egyetemi előadásaimban is sokszor bizonyítottam, az ökológiai kereteket túllépő civilizációs szerkezetek előtti történelem ön- és közigazgatási, gazdasági, társadalom-élettani egységei zömmel az ökológiai keretekhez igazodtak. Középkori megyéinket, a svájci kantonokat, az osztrák hegyi tájak „land”-jait jobbára vízválasztóként is működő tájhatárok rajzolták körül. A víz nem csak a legfőbb természetes tájszerkesztő tényező volt a történelemben. Az emberi közösségek életműködéskereteit is meghatározta a tájban. Ez a helyzet a fönti helynévlánccal is. A terület maga bizonyíthatóan sosem volt összetartozó ön- vagy közigazgatási egység, de gazdaságilag ahhoz a Szeged-környéki Tisza-szakaszhoz gravitált, amely felé vizei tartottak. A történelmi népmozgások is egységbe fűzték az ökológiailag egybetartozó tájat. Szegednek az 1239. évi kun betelepítés idejétől dokumentált, ismeretlen eredetű legeltetési joga volt a „dorozsmai főd”-nek ismert térségekre, Kiskunmajsa határáig (SZEGFŰ 2004:96). Ismeretes, hogy az 1743-ban újratelepült Majsa is dorozsmai kirajzás, de „szögedi fődi”, üllési kitérővel (GÉCZI 2004:124). A környék lakossága a hódoltságot javarészt úgy élte túl a szultáni védelem alatt álló Szeged polgáraként, hogy török bátorítással tanyásan lakta és adózva használta a pusztákat is (SZEGFŰ 2004:103;106). Ezért a címadó helynévlánc esetében is logikus, hogy a vizek meghatározta ökológiaikultúrökológiai kapcsolatok mentén keressük a névadást vezérlő jegyeket és jelentéseket. A felszíni és a felszín alatti vizek mozgásirányainak ismerete ugyanis nyilvánvaló kapcsolatban áll a földfelszíni településhálózattal annak a kultúrökológiának az evidenciái szerint, amely a kultúrát a tájban élő s ahhoz a természet részeként alkalmazkodó ember közvetlenül természet vezérelte viszonyának tekinti az éltető környezethez (GYŐRI-NAGY 2001:3). A Majsa-Csólyospálos-Forráskút-Zsombó-Dorozsma településlánc és a víz útja Elég egy futó pillantás a Duna-Tisza köze vízrajzi térképére, hogy meglássuk: a szóban forgó településlánc tökéletesen párhuzamos a Duna-Tisza-közi Homokhátság északnyugat-délkeleti

5

irányú domborzati szabdaltságával. Ezzel összefüggően tökéletes párhuzamban van a DunaTisza-közi Homokhátság felszíni vizeinek északnyugat-délkeleti tájoltságával is. Ami pedig e szinte kivétel nélküli alaptájoltságon belül a kétféle (délkeletről északnyugatra, ill. északnyugatról délkeletre tartó) folyásirányt illeti, a településlánc helységei a Tiszára dőlő, északnyugatról délkeletre mozgó vizek tartományába esnek. Szándékosan nem „folyó”, hanem „mozgó” vizekről szólunk, hisz a településlánc névadásaiban egyaránt jelen van a víz mindkét mozgásformájának, a felszíni folyásnak és a felszín alatti áramlásának és szivárgásnak az ismerete. Ezért az egyes településnevek értelmezése során ezt a természetkörnyezeti támpontot fogom követni. A „semlyék” meg a „hát”a Kiskunság vízélettanában Ám mielőtt a településláncban érintett falvak áttekintésébe fognánk, meg kell tárgyalnunk két olyan kulcsfogalmat, amely nélkül a Kiskunság sajátos vízélettana – így az ehhez igazodó tájökológia és az azt leképező táji kultúrökológia – is aligha érthető. Az egyik kulcsfogalom a „semlyék”, a másik a „hát”. A semlyék szó a magyar nyelvterületen sokfelé ismert, a Kiskunságban, így nyilván az alább tárgyalandó kiskunsági településeken pedig általánosan. Azaz hogy egy-két évtizede még általánosan ismerték errefelé. Nem hallgathatom el azonban minapi kiskunmajsai élményemet egy butának még csak nem is nevezhető (jeles tanuló) hatodikos legénykével, aki őszintén rácsodálkozott. Ez a „felejtés” sajnálatos része annak a rohamos környezeti butulásnak, amely távoli vidékekre – „görögbe”, „törökbe”, „spanyolba” – csalja túrázni az embereket, miközben világra szóló érdekességek mellett mennek el (ön)tudatlanul saját szülőföldjükön. A semlyék szót a „szögedi”-vel határos „dorozsmai fődi” gyerekkoromban sokszor hallottam „sömlyék”-nek is ejteni. Egy Dunántólról a zsombói Márták dűlői nagyszülőkhöz nyaralni járó szünidei játszópajtásom gyakran „semlyé”-nek mondta a helyet, ahol együtt legeltettük a család jószágait. Ez engem is többször ejtett gondolkodóba afelől, hogy netán a „semlye” vagy „sömlye”-szerű „egyes szám” lehet a helyes, és mi „helyiek” csak azért mondjuk „semlyék”-féle „többes számban”, mert valóban sok van belőle minálunk. Azon is el-eltöprengtem, hogy mért is hasonlít egymásra oly kísértetiesen a „semlye”/”sömlye” meg a zsemlye/zsömlye?... Csak esztendők múltán világosodott meg előttem, hogy nem is kell igaz legyen a kémesi nyári pajtásom mégsem egészen bennfentes tudásról árulkodó egyesszám-elmélete ahhoz, hogy a zsömlével akár „zsemle” vagy „zsemlye” alakjában szoros atyafiságot tartson a „semlyék” szó. Hisz mindkettőnek egyaránt köze van valamiféle zömüléshez, simasághoz, amit bennük, rajtuk egy „csomó” valamilyen anyag (ahogyan akkoriban a „sok”-at mondtuk) tömörülése, meggyülemlése okoz. A mai „felfújt” zsömlék láttán persze az embernek már sem az anyag bármiféle tömörülése, sem pedig „egy csomó anyag” nem jut az eszébe. De a semlyék manapság is állandó gyűjtőhelye a tavaszi vizeknek. Összesíti a hólét, a jégből, fagyos földből kiolvadó nedvet, az esővizet. Teszi ezt olyan összegző módon, ahogy a „semmi” szavunk összegzi a hiányt, ugyanúgy ismétlődve tavaszról-tavaszra, ahogy a „sem” szavunk a tagadást ismétli meg. „Sommásan”, azaz összegezve elmondhatjuk tehát, hogy a semlyék olyan szelete az alföldi, kiskunsági tájhazáknak, amely a táji vizek jellegzetes gyűjtő- és továbbító helye. Mivel mindig mélyebben fekszik a környék más részeinél, nem csak itt gyűlnek meg a vizek, de az év

6

folyamán itt tartózkodik legtovább a felszínen, és itt marad leginkább felszínközelben a víz. Emiatt persze általában keményebb a semlyéki talaj a környék nem semlyéki talajainál, s ha nem is semmi, de bizony nem minden kultúrnövény terem meg rajta. Igaz, terem ott más, még ha nem is föltétlenül csak növényféle. De erről később. Nos hát mi is errefelé a „hát”? A hát az alföldi, kiskunsági tájakon a semlyék magaslati párja. Az a tájrészlet, amely az alföldi táj általános, finom középirányú, majd innen délre tartó lejtése mellett helyileg szerteágazó irányokban mozgásba hozza a táji nedveket. A vizek számára a hát ugyanaz, mint a rendezőpályaudvar vasúti kocsijainak a mesterséges gurítódomb. A hátak a maguk finoman szabdalt, sokirányú hajlataikkal sok-sok „átmeneti kistározóba”, semlyékekre futtatják az innen utána jobbára továbbfolydogáló vizeket. Az ember és a tájbeli állatvilág számára a hátak voltak mindig is azok a hidak, amelyek a fölgyülemlett vizek közti közlekedést lehetővé tették. A hátak adtak biztonságos helyet a vizes tájszeletek közti emberi telep(ülés)eknek, s ezeket egymással is a hátak kötötték össze hídként. Hogy milyen ősi menedék lehetett minden vizből kiemelkedő hát a mozgó életnek, mi sem bizonyítja beszédesebben, hogy még a német nyelv is a hát szóval rokon „Hut” gyökkel jelöli a menedéket. Majsa, a vízválasztó alatti település Ezután induljunk el a kiskunsági vizek útján a településláncunk legelső tagja, Kiskunmajsa város nevének értelmezésére. Ezt az elvet mindvégig kiindulási pontnak tekintem. Elsősorban ezért nem elemzem azokat az irodalmi adatokat, amelyek egy 1436. évi, Zsigmond-féle (átiratos) okmányra is eltérően hivatkozva a települést és nevét „Mayossaistván” (CSÍKKOZMA-TAKÁCS 1981:20), ill. „Mayasya István” (SZEGFŰ 2004:98) szállásával hozzák összefüggésbe. A „személynévi alapú” helynévadás majsai esete egyébként még akkor is sokkal bonyolultabb kérdés, ha netán bizonyítható lenne, hogy „az Etelközben hátramaradt magyarokat megtámadó és így őket »honfoglalásra kényszerítő« besenyők fejedelme Majsa volt” (CSÍK-KOZMA-TAKÁCS 1981:20). A fenti szerzők hivatkozta személy- ill. helynévadat ugyanis egyrészt egyszerre lehet bizonytalan olvasatú és hibás írásmódú. A „Mayasya”-nak írt alakban egyfelől könnyen lehet, hogy a helyes „Mayasay” ejtésű névalak rejlik, amely eleve egy már meglevő „Majsa” helynévalak létét feltételezi. Azét a helynévalakét, amely pár évtizeddel későbbi okirat keltezésében maradt fenn ilyenképp: „Kelt Majossán,… az Úr 1493. évében” (SZEGFŰ 2004:102). Igaz, még mindig nyitva marad a személynévi alapú névadás kérdése, ha a 13. századi kun betelepítéssel elkerülhetett ide egy hol volt, hol nem volt „Majsa besenyő fejedelem”-től származó kun utód. Másrészt egyszerre merülnek föl további súlyos irodalmi aggályok. Ezek részint azzal a közismert szakírói csapdával kapcsolatosak, hogy egy bármely óvatosan is meghivatkozott adat a hivatkozástól még nem válik ténnyé. Különösen nem, ha a hivatkozás maga is hivatkozás, mint „Majsa besenyő fejedelem” esetében. Ráadásul tudjuk, hogy a honfoglalást leíró krónika-anyagunk ugyanannak a felszabadító Ausztriának a kolostorvilágából került elő, mely számunkra nemcsak új történelmet, hanem új (finnugor) nyelvészetet is igyekezett adni, s azt minden későbbi megszálló hatalom számára példásan érvényesítette. A besenyő- és a kunkérdés ezen túl további olyan bonyodalmakat rejt, amelyekhez ennek a tanulmánynak a keretei közt nem célszerű nyúlnunk.

7

Lássuk ezért azokat a biztonságosabb táji támpontokat, amelyekben valóban megfogódzhatunk. Milyen is volt, milyen ez a Majsa nevű hely? Nem elsősorban az épített környezet, a település, amelyet ma sokszor tévesen a helységgel magával azonosítanak. Milyen volt a helység élőföldje? A jellegadó, a létkeretet természeti környezetként a tájlakó közösség számára meghatározó településhatár? Ha megnézzük az 1938-ban kiadott Kárpát-medence térképet, amely az ármentesítő és lecsapoló munkálatok megkezdése előtt vizek borította és árvízjárta területeket ábrázolja, azt látjuk, hogy Majsa egész településhatára szaggatott világoskékkel szerepel, amely vizekben gazdag területet jelöl. Ezen belül ott vannak a vizek övezte, lakható szárazulatok, akár kunhalmok, akár homokhátak, porongok és nagyobb szigetek formájában (MKFMVI 1938). Majsa határa ilyen volt. A lakosság „két víz közé” települt, egy hosszan elnyúló homokhátra. Az emberek tudták a bőséges víz védő, növényi, emberi, állati életet tápláló jelentőségét: „a vízimalmok építésénél mindig külön feltételként szerepel, hogy a vizet a legelőkről el ne zárja” (CSÍK–KOZMA–TAKÁCS 1981:29;32). Majsa neve helyben született, a helyi táj meghitt ismeretében, legfőbb jegye alapján. Benne a „nedvesség” sajátos formája a „névadó”. A kérdés, hogy melyik ez a „nedvességjegy”? A választ erre az a helyzet adja meg, amelyet a település a homokhátsági vízválasztóhoz képest a Tiszáig futó vízélettani vonalra felfűzött településláncban elfoglal. Majsa az első település. A vízválasztó az északnyugat-délkeleti tájoltságú vizekre merőleges Harkakötöny-BodoglárSzank településsávban fut. Legközelibb pontja Majsához 4-5 km-nyire, északnyugatra van. Innen indul el a települést közrefogó „két víz”. Egyikük aztán a Kömpöc-Őszeszék-Szatymaz, másikuk a Csólyospálos-Forráskút-Zsombó-Kiskundorozsma vonalon a szegedi Fehértóba, onnan a Tiszába jut. A belvízrendezések óta mindkét víz csatornákba kényszerül, amelyeket megemelt partok, mérnöki védművek zárnak el a környező tájtól, egyformává téve ezáltal a csatornázott vízfolyás minden szakaszát az eredettől a torkolatig. A természetes vízrajzú tájban azonban a majsai körzet a vízválasztó alatt gyülekező víz pangóvizes, mocsaras, ingoványos térsége volt. Ha a majszol, Majzik, máz, méz, mész szavaink gyökváltozatait a Majsáéval összevetjük, abban a „kenődő, saras állagú nedvesség” közös képzetét leljük. Ez teljes összhangban van azzal a természet-környezeti tapasztalattal, amelyre a névadó helyi népesség a majsai határban szert tehetett évezredekkel ezelőtt, és amely tapasztalatokat az utódok az 1960 körüli végső tájkiszárításig nemzedékről-nemzedékre a maguk érzékleteivel is újra meg újra megerősíthettek. Bizonnyal számos kultúra nyelvi rendszerében ismert ősgyökkel van dolgunk. A „Májszen”nek ejtett német Meissen város névadása krónikai adatok szerint ugyancsak vízzel függ össze (CZECZOT 1973:4, KISS 1988:II./117). Figyelemre méltó, hogy az osztráknémet nyelvterületen Maische-nek vagy Maisch-nak hívják (ejtésben: majse, ill. majs) a gyümölcsbor alapjául szolgáló gyümölcspépet (FUSSY 1997:429), a sárszerű cefrét. Csólyospálos: a víz, a homok meg a mészkő A Majsa térségében fölgyülemlő víz Csólyospálos felé folyik le arról a Homokhátságról, amely éppen a község területén szakadozik legyezőszerű buckafoszlányokká és simul bele az innen már Tiszának futó, folyó menti rónába. A falut a Majsáról Szegednek tartó két víz közti legmagasabb pontokon haladó majsa-szegedi út osztja Csólyosra és Pálosra. Pálos neve régi említésekből nem ismert, ám területe a kőkortól változatos, időszakonként sűrű betelepültség

8

nyomait mutatja. Egyebek közt itt lelték a környék egyik leghíresebb régészeti leletét, az üvegből készült felsőpálosi avar ivókürtöt (WICKER 1995:58). Nevét illetően Pálosnak a pálos szerzetesrenddel való gyakori összekapcsolása kézenfekvő lenne. Már csak a korábban Petőfiszállásnak, ill. Ferencszállásnak nevezett Pálos-Szentkút közelsége miatt is. Szentkúti pálos atyák újabban misézni is járnak a csólyospálosi templomba. Régi templomos helyként azonban még a török hódítás előtti időkből csak Csólyos volt ismert (SZEGFŰ 2004:101-102). Csólyos középkori templomának romjai az 1800-as évek második felében még álltak a „Kerek-szék” nevű szikes vízállás partján, de a lakosság sűrű cserélődése miatt neve csak öröklődött, ám ekkor már „eredete nem tudatik” (FODOR 1995:81;91). A két falurész nevét tájélettani alkatuk tükrében vizsgálva ismét a vízhez jutunk vissza. A Majsa felől érkező vizek útvonalán ugyanis a faluhatárnak ez a két oldala jellegzetes domborzati-vízélettani „útszakaszt” képvisel a maga szétszakadozó, ellapuló felszíni alakzataival. Pálos névadó jegye az ártéri szakirodalomból ismert palék, lapéták, sekély vizekkel időnként feltelő, hamar kiszáradó laposok világában keresendő, melyek az ellapuló, finom homokhátak között keletkeztek. Hogy ez mennyire így lehetett, mutatják a XIX. századból ránk maradt, kézirajzos határábrázolatok is (FODOR 1995:89-90). Csólyos esete hasonló. Annyiban más, hogy a süllyedékek itt mélyebbek, és a pálosi oldalnál meredekebb homokpartok kísérik. A jelenség az azt megnevező nyelvi elemmel együtt nem csak a mocsaras Séd-völgyben található Veszprém megyei Sóly községet idézi, az István és Koppány közti csata történelmi helyszínét. Figyelemre méltón emlékeztet az utolsó jégkorszak idejéből származó észak-németországi (Brandenburg tartománybeli) sólyokra is. Ezek neve németül Soll (PAPE 1995:51). Tájélettanilag itt mégis az egyedi tényezők a fontosabbak. MUCSI Mihály kőolajkutató geológus szóbeli véleménye szerint ebben a térségben nagy kiterjedésű egykori tófenék van, amelynek réti mészkő (darázskő) teknője ma egy méternyi mélyen található a földfelszín alatt. Ennek helyi építészeti célokra való paraszti bányászata igen régi keletű. Így a süllyedékek egy része nyilván emberi kőbányászat révén keletkezett. A határt és történetét ismerők számára mindez akár kissé ellentmondásosnak is tűnhet, hiszen a tájra legalább ennyire, ha látványában nem méginkább jellemző a homok. A pusztabérlők számára nyilván nem csak az állattartás elsőbbségét biztosítandó tiltották a XVIII-XIX. századi szerződések a puszta „ekével, ásóval, kapával való használatát” (FODOR 1995:87). A későbbi telepesparaszti földművelés nyomán futásnak induló homok ugyanúgy megmutatta itt a tájalkat ismeretének fontosságát a messziről jött embernek, ahogyan korábban is. Az 1659. évi csólyosi csatában a homok lett a végzete a Királyi Magyarország alkotmányos adóigényeit érvényesítő felvidéki Balassa Bálint grófnak és 900 magyar vitézének. A szultáni támogatással tanyákra települt „élelmes ráják” – vagy inkább az általuk hizlalni remélt kincstári jövedelem – védelmére felvonuló török sereg Csólyos pusztán levágja a homok fogságába került magyar csapatot (SZEGFŰ 2004:110, FODOR 1995:81) A kiskunsági meszes homoknak a tufás szerkezetéről darázskőként is emlegetett réti mészkő keletkezésében döntő szerepe van. Ennek ismeretét a népi tudásban a szivárgó vizekből élő, növekvő, erősödő darázskőrészek „pecsmeg” vagy „pacsmag” neve jól igazolja. Ennek a vízállásos semlyékek alatt keletkező táji különlegességnek az anyagát a homokhátakról,

9

buckákról összefolyó vizek oldják ki a homokból és hordják össze itt, mintegy ötezer év alatt, ám nyilvánvalóan nem csupán ötezer év óta. De a semlyéksávos-homokhátas kiskunsági táj vízélettanában magának az ilyen módon keletkezett darázskőrétegnek is különleges szerepe van. Nem csak a leszivárgó vizek mész- és egyéb ásványanyag-szűrése szempontjából. A felszíni folyások és a felszín alatti áramlások törvényszerűségeinek alakításában is. A helyi viszonyokat kiválóan ismerő darázskő-vágók híradása szerint a megbontott kőréteg alatti „fosóhomok”-ból rendszerint fölfakadt a víz. A munka folytatásához „…a vizet vagy elvezették, vagy rendszeresen merték vödörrel, vagy a kő fölül lehányt földet visszalapátolták a gödörbe, hogy a fakadó víz útját elrekesszék” (JUHÁSZ 1982:150-151). Forráskút tájnévi jelentéstana A csólyosi sólyokban, süllyedékekben és a pálosi palékban, lapétákban, laposokban megülő víznek a csatornázások előtti időben csak a vízbőség időszakaiban bekövetkező túlfolyással volt felszíni lefolyása. Egyébként a víznek két útja marad a tájból való távozásra. Két függőleges irány a vízszintes helyett: a párolgás és a leszivárgás. A csólyospálosi határ mélyedéseiben megülő homoki vizek mésztartalma a párolgás következtében is dúsult a leszivárgás előtt. Ez a magyarázata annak, hogy ilyen, földtörténeti távlatban nagyon rövid idő alatt akár 50-70 cm vastagságú, élő mészkőréteg születhetett ezekből a leszivárgó vizekből a kiskunsági tájon. Ezen a lyukacsos, errefelé félméternyi vastagságú kőzeten áthatolva a vizek abba a szivárgási övezetbe kerültek, amelynek mozgásiránya ugyanúgy északnyugat-délkeleti volt, és ugyanúgy a szegedi Tisza-szakaszra mutatott, mint a felszíni vizek folyása. Ebben az irányban a következő állomás Forráskút település. A terep finom lejtéséből következően a felszín alatt kis mélységben, esetleg darázskő réteg alatt áramló vizeknek ott kell a felszínre jutniuk, ahol a telítettségi viszonyokból, a felszínlejtés és a szivárgási vízszint akadálytalan találkozásából, pl. a darázskőréteg megszűnéséből következően ez lehetséges és szükségszerű. Ez a felszínre bukkanás Forráskút területére esik. Hogy ezúttal is konkrét „vizes” tájökológiai névadó jeggyel van dolgunk, az nyelvészetileg is aligha kétséges (PAIS 1962:33). A tájlakó ember tájtudása a tájökológiát ezúttal is kultúrökológiává „írta át”. MUCSI Mihálynak az összefüggő csólyosi darázskőtáblával kapcsolatban ennek tükrében is igaza lehet. Feltételezését terepi vizsgálatokkal készültünk igazolni vagy cáfolni. Ebben az általam kezdeményezett első darázskő-tanácskozás előkészületei közben, 2008 tavaszán bekövetkezett halála akadályozott meg bennünket. Ugyanakkor úgy vélem, hogy a darázskő saját élettanát és a tájélettanban betöltött szerepét is csak akkor tisztázhatjuk pontosan, ha szaktudományi felkészültségünk mellett odafigyelünk a darázskő és a táj élettanát helyi tudásként ismerő kultúrközösség e tárgyú, sokszor a kultúrtudás tömörségével „rejtjelzett”, kifejtetlen ismereteire is. Mire is gondolok? A darázskőtörők maguk is élő kőnek tekintették az általuk bányászott réti mészkövet. Ez kikövetkeztethető abból, hogy legvastagabb, egyben legkeményebb – nyilván legöregebb, középső – részét „hóttetem”-nek hívták. Az új mészkőlemezt sohasem itt, hanem 4-5 méterrel odébb kezdték meg, ahol vékonyabb, kevésbé „acelas” – nyilván fiatalabb – volt a kő. (JUHÁSZ 1982:148-149).

10

Az ilyen lapályfenéki mészkőlemezek tehát bizonnyal nem egyszerre, vagy nem csak egyszerre, egy nagy „tófenéknyi” területen keletkeztek, hanem úgy is, vagy inkább zömmel úgy, hogy a laposoknak a legtovább vízzel borított, legkésőbb kiszáradó, legtöbb meszes vizet elnyelő részein indult meg legelébb a mészkőképződés, ha ehhez az egyéb geológiai feltételek is együtt voltak itt. A periodikus mészoldat-utánpótlás folyamatosan hizlalta ezen a helyen a kőréteget, amely egy idő után egyben mindinkább akadályozni is kezdte a leszivárgást, mindinkább maga köré terelve a leszivárgó vizet, ami által egyben körkörösen önmagát is továbbfejlesztette. A legkorosabb középső rész egy idő után elérte a „kritikus vastagságot”, egyúttal lyukacsainak, pórusainak magas telítettségi foka következtében vízátszivárogtató képessége is gyakorlatilag megszűnt. Ekkor vált élettelen, már nem lélegző „füstös színű” mocsári kőképződménnyé, „hóttetem”-mé, ahol épp a lefojtott erjedés miatt jön ki „gáz a föld alól” (JUHÁSZ 1982:148). A többi helyen él, és tovább növekszik a mészkőlemez. Ezek a lemezfejlődési folyamatok kicsinyke lapétákban és bármekkora lapályokban megindultak és bármikor megindulhatnak, folyhattak és folyhatnak a Kiskunság jellegzetesen meszeshomokos-lapétás tájain. Ezért van az, hogy gyakorlatilag mindenünnen adatolt a rétimészkő kitermelése, ahol ilyen jellegű kiskunsági meszeshomokhát és azt kísérő vizes lapályok, vízállások vannak a településhatárban. Így nyilván volt és van kisebb lemezekben, táblákban rétimészkő Forráskúton és másutt is. Igaz, hogy olyan jeles forráskúti épület, mint a zsombói határ közelében (Gyapjas-dűlő és Ménesjárás találkozásánál) ma is álló Jerney-kúria alapozásához és lábazatához nem használtak réti mészkövet, miközben egykorú épületekhez az észak-nyugatról szomszédos Csólyospáloson és a délkeletről szomszédos Zsombóban igen. Pedig írásos nyoma van, hogy ebben a térségben is volt réti mészkő. „A Tanács 200 öl terméskövet is vágatott a Lápostó és Ménesjárás dülőben” olvashatjuk a dorozsmai templom nagyarányú építkezéséről, ahová még Tirolból (Gröden) is kerül kő, igaz, már nem az alapba és a falakba, hanem már szobrok formájában és a főoltár anyagaként (SZTRIHA 1937:129132). Helyi darázskőből készült az 1742-ben már jegyzőkönyvileg említett zsombói Rózsa Sándor csárda alapja (JUHÁSZ 1982:156), és persze sok-sok dorozsmai magánházé. Kőhasználat, kőtermés, terméskő Az 1990-es évek végén jártam Farkas Dezsőné nagyszabású dorozsmai parasztpolgár házában, aki 1955-ben jött feleségnek a Kossuth u. 22., Sztalin u. 4., majd Kossuth u. 3a, legutóbb Negyvennyolcas u. 30. számot viselő „Vadnay-kúriá”-ba. A hatalmas hosszúház téglaboltozatos pincéje 50 méternyi volt. A ház alapja és lábazata, a teljes pincefalazat pajakőből készült. Így hívták Dorozsmán a darázskövet. A pincét az 1950-60-as évek fordulóján töltötte föl homokkal idősb Farkas Dezső, mert „feljött benne a víz”. Ilyesmi azelőtt sohasem történt, pedig az épület 2000 környéki lebontásakor 1800-as évjáratú téglákat szedtek ki és árultak (darabonként 1000 forintért) a bontást végző cigányok. A régi majsai és dorozsmai darázskőpincék ekkoriban tapasztalt elvizesedésének nyilvánvaló köze lehetett a majsa-dorozsmai táj épp ez idő tájt végrehajtott „végső belvízrendezés”-éhez. A nagy „belvízlevezető csatornák” 1959-63 közti megásása a táji vízrendszer ősi mozgástörvényeit alapvetően és végérvényesen változtatta meg ezen a vidéken. Így természetesen a sokezeréves táji építészeti hagyomány tájélettani környezetét is. A csatornák által sok olyan helyről tűnt el idő előtt vagy egyáltalán a víz, ahol korábban domborzatitájélettani okokból, s ezért a helyi tájtudások szerint is a helye lett volna. S persze számos olyan helyen jelent meg, ahol a helyi tudás szerint nemcsak hogy nem volt helye, de korábban nem is lehetett, így a darázskőalapú házak falaiban vagy a pajakőpincékben.

11

A gyönyörű darázskőpincék és hosszú évtizedeket, olykor évszázadokat próbált darázskőlábazatok sorsa ezzel a korábbiaktól eltérő irányt vett nemcsak Dorozsmán, de Majsa vagy a köztük létesült tanyafalvak patinás redemptus- és parasztpolgári házaiban is. Ez viszont megváltoztatta a tanyavilág semlyékbányáinak addigi jelentőségét. Nemcsak a nád verte fel a korábbi semlyékbányákat, de még helyük is feledésbe merült. Sőt mára már az is, hogy a kiskunsági semlyékek mindig is megteremték a helyi építészet kőszükségletét. Épp ebből a szempontból kell fölfigyelnünk SZTRIHA szóhasználatára, mikor a dorozsmai templom építési munkálatai kapcsán nem mészkövet vagy darázskövet említ, hanem „terméskő”-vágatásról beszél. Sajnos, a magyar szótárirodalom a német nyelvű hegyikultúra mintáit követve a terméskő dolgában sem igazítja el megbízhatóan a magyart. A mi terméskőfogalmunk ugyanis nem föltétlenül azonos az értelmező szótárainkban német mintára adott „kibányászott, megmunkálatlan kő”-féle fogalommal. Hegyi tájainkon a kő a napi látványkörnyezet állandó, természetes része. Az ember beavatkozása nélkül is. Ha nagyobb mennyiségben van rá szükségünk, jobbára a köves felszínből „kifejtjük”. Az ilyen helyeket hívja „kőfejtő”-nek a magyar. Alföldi tájainkon azonban más a helyzet. Itt a kő nem része a napi látványkörnyezetnek, hiszen a felszínt élettermő „talajtakaró” fedi. Ha kőre van szükség, itt le kell ásni utána, bányászni kell. Ezért az Alföldön minálunk „kőbányák” vannak. Ám nem is ez a legfőbb lényeg a terméskővel. Az alföldi tájat ismerő, művelő parasztember ősi tapasztalata, hogy földjében a kő nem „van”, hanem valóban terem. A meszes, nedvességjárta homoktalajokban nem is kell mélyre ásni, elég egy kisebb fa kivetése vagy szőlő alá fordítás, verem- vagy házalap-ásás ahhoz, hogy szeszélyes alakú „mészbabákkal”, „mészgilisztákkal” találkozzunk. Ezek még nekem, az ilyen munkákkal foglalatoskodó felnőttek körül játszogató gyereknek is a „föld termései” voltak, és nem idegen, valahonnét és valamikor a földbe került anyagok, mint a cseréptörmelék vagy a csont. Ráadásul a mészkövecsfigurák egyes helyeken nemcsak megtermettek, hanem akár tapasztalható módon még „nőttek” is. A mész a nedvesebb talajokban kicsapódott az elhalt gyökerekre, mind vastagabb mészhüvelybe vonva őket. A parasztember, aki fiatal korában fát vetett ki, majd idősödő emberként szőlő alá fordított a helyén, megtapasztalta, hogy pár évtized alatt „megkövül” a gyökér: „körülnövi” a mészkő. Eltörve egy ilyen mészkőgilisztát, magam is sokszor álmélkodtam azon, hogy „gyökérszerű bele van” a köveknek. De szürke, meszes máz vonja be a cserépdarabokat, csontokat is. Hányszor láttam kiskoromban, hogy a kíváncsi felnőtt szótlanul elgondolkozva tanulmányozgatta, körömmel megkapargatta az ilyen „leleteket”, mielőtt félredobta volna őket a szerszám elől. A „régészkedő” gyerek persze azonnal rácsapott, vízzel, síkárkefével letisztogatta róla a „koszt”. Nyilván ez a testi munkában környezetével sokféleképpen érintkező tapasztalati kultúra nevezte el terméskőnek a termőföld mélyebb rétegeiben megtermő követ. Ráadásul a fenti példák is mutatják, hogy a terméskő termőideje is átfogható, érzékelhető a tájlakó emberközösség számára, ha nem is egészen úgy, mint a föld egyéb terményei, a gyümölcsé vagy kerti, szántóföldi növényeké. Egy-kétszáz év vagy egy-kétezer esztendő, amíg egy vízállásos rét alja elkövecsesedik a helyi emberközösség élő nemzedékeinek tájtapasztalata szerint az illető határrészre vonatkozó örökölt tudáshoz képest, még belül van a közösségi emlékezet időkorlátain. Nem úgy, mint az „őstengeri üledékek”, a „hegységlesüllyedések”, „hegységkiemelkedések”, a vulkáni tevékenység évmilliós geológiai

12

távlatai. Az ezek eredményezte követ csak „kő”-nek, és nem terméskőnek hívja az alföldi táj életfolyamatait észlelő és számon is tartó paraszt tapasztalati kultúrája. Ugyanakkor a terméskő a kiskunsági táj műveltsége számára zömmel kétféle lehet. Vagy réti mészkő (darázskő), vagy homokkő. Mindkét terméskőfajta megtermésének egyik alapvető földtani feltétele a meszes homok. A másik természetesen a bőséges víz, amely kioldja és a talajfelszínen a semlyéki leszivárgótérségbe továbbítja, mennyiségében és töménységében feldúsítja a tájban terített meszet. Ez a darázskő „meséje”. De ha nem ilyen réti viszonyok, hanem kisebb szivárgó vízmennyiség, esetleg csak kapilláris nedvesség és nagyobb mélységi rétegnyomás párosul a meszes homokkal, abból homokkő terem. Mésztartalma természetesen ennek is jelentős. Olyannyira, hogy szükség esetén „szalma tüzeléssel” meszet is oltottak belőle (SZTRIHA 1937:188). Az Alföld és benne a Kiskunság vastag termőtalaj takarója mellett azonban az építkezésre vagy mészoltásra alkalmas homokkőtömbök után a réti mészkőnél komolyabb mélységekbe kellett ásni. A homokvidékek számos „kunhalmának”, „part”-jának és „homokhát”-jának épp az okozta vesztét, hogy belsejük – a környezetükénél nagyobb földnyomás és a vállukról lefutó, lábukat körüláztató, alájuk szivárgó nedvesség hatására – haszonnal bányászható homokkövet termett. A vizek elcsatornázása a tájból sajnálatos módon nem „csak” a növényvilág élettermő képességét befolyásolja hátrányosan. Bizonnyal évezredekkel nyújtja meg a terméskőtermelődés életciklusát is, ha a civilizált ember ennek egyszerre több tényezőjébe avatkozik bele. A táji vizek elcsatornázása, a halmok, partok, hátak, porongok elhordása, a lapályok, laposok, palék feltöltése együtt a táj élettani folyamatainak a leállására vezethet. A táji vízélettant – és általa a táji életfolyamatok egészét a terméskőképződéstől a növény- és állatvilágon át az emberig – ősidők óta meghatározó, földtörténetileg kialakult felszín alapvető átformálása tájhalált okozhat. Ez része és további gyorsítója lehet a „klímaváltozás” néven összefoglalt környezeti katasztrófának. Zsombó: „fölül tűz, alul víz” Bár a Duna-Tisza-közi Homokhátság buckái Csólyospálosnál kisimulnak, a homokvidék Forráskút és a településláncban következő Zsombó területén is folytatódik. Az országosan erre legnagyobb óraszámú napsütéstől a homoktáblák délre olymértékben hevülnek fel, hogy gyerekkoromban 11 óra tájt még az árnyas szőlőgyümölcsösökben (SAROK 2005:61) is abbahagytuk a munkát. Délután háromig ki se merészkedtünk, mert a homok hevét nem bírta a mezítelen láb. Nem véletlenül járta odahaza a „fóró Zsombó” jelző . Ez a táj – a Forráskút-Zsombó-Bordány-Szatymaz homokvidék – mégis a magyar barack hazájaként ismert. A gyümölcsös homoktáblákat kísérő laposokban álldogáló-folydogáló semlyékvíz meg a homokfelszín alatt kis mélységben szivárgó bőséges nedvesség olyan vitalitással éltette a paraszti gyümölcsösöket, amilyennel azóta se találkoztam. A környékbeli gyümölcsösök szépségének, az itt termett gyümölcsök különleges zamatának magyarázatául a parasztok – számomra akkor még kicsit talányosan –csak annyit mondtak: „Fölül tűz, alul víz”. Kár, hogy a mindentudó mérnöki agy nem volt tisztában azzal, hogy milyen károkat okoz az 1960-as évekbeli „belvízelvezető” csatornázás. Zsombó neve azonban még a nagyüzemi tájkiszárítás előtt keletkezett. Az azóta sikeresen elnéptelenített Wesselényi Miklós Általános Iskolában, amelybe Klebelsberg kultuszminiszter

13

jóvoltából „Lápastó” dűlőiként a „Bába” és „Márták” dűlői gyereksereggel jártam, még azt tanultuk erről a Bálint Sándor barátságát élvező Kovács Álmos tanító bácsi térdeltető szigora mellett, hogy „Zsombó 1950-ben lett önálló község. Azelőtt Kiskundorozsmához tartozott, mint egyik tanya központja. Területe vizenyős, nádas, zsombékos. Innen a község elnevezése.” Noha érthető volt, hisz ezer nádast bújó kalandban éltem meg, milyen csodás, egyemberes mocsári domb a zsombék, akkoriban mérhetetlenül fölháborított a nádasok és zsombékosok e túlhangsúlyozása a százféle illatú, gyönyörűséges gyümölcsös rengeteg rovására. Nem is tanultam meg a definíciót az erre szánt „csöndes órán”. Ennek anyai dorgálással keserített ebédet okozó „bezárás” lett a vége. A szemetesláda melletti szégyenletes térdeplést rövidítendő, a hazabocsátó kikérdezéstől is tartva gyorsan bevéstem az ellenszenves leckét. Ám a nádasok, zsombékosok „túlhangsúlyozásának” jelentőségét mint a táji élet számára névadásvezérlő jegyét csak évtizedekkel később értettem meg. Ahogyan azt is, hogy mért igyekezett minden valamirevaló paraszt, így édesapám is legalább egy parcellányi földet szerezni a dorozsmai „Feketék”-en. Annak a vásáros nagyfalunak a határában, amelynek nemcsak a templomtornyát láttam déli pihenő helyetti barangolásaimon a jegenye csúcsáról, hanem tágas határában a „Hosszúhát”-at, a „Nagypartot” és a fenséges sorban elvonuló, titokzatos kunhalmokat is. Ezek zömét azóta egy másik mérnökfajta, az autópályaépítő takarította el, megvalósítva Sztriha Kálmán azon meglepő kijelentését, amely szerint „Kiskundorozsma talajának felszíne sík fekvésű, amely a tenger színe fölött 86 m. magasan fekszik.” (SZTRIHA 1937:10) Ennek a „hivatalos” adatnak a jelentőségét is csak más tájadatokkal való szembesülése adta meg később. Egyebek közt az, hogy Szeged „magassága” 84 méter. A két szomszédos magasságpontból ugyan világosan következik a Szeged felé „átlagos” lejtés meg az, hogy emiatt a vizek mind oda igyekeznek. Ugyanakkor feltűnő volt az is, hogy a mai község templomdombja, a „Dorozsmai domb” és az összes határbeli halom közvetlen közelében hatalmas morotvák és kiterjedt lapályok vannak. A 86 métert közelgető dorozsmai halomtetők és a környező lapálymélységek közt gyerekként szinte „hegyvidéki” különbségeket láttam. A dorozsmai piacra lovaskocsikázva Kesely lovunk még rakottan is magától kocogóra fogta, mikor a Zsombó-Dorozsma határra értünk. A „Tanár”-nak nevezett szikes, dankasirályos laposba („Rúzsa lapossa”) az országút olyan hosszú lejtőn ereszkedett alá, amelyhez fogható a zsombói határban sehol se volt. A zsombói és a dorozsmai határ közti lényegi különbségre mégsem a „piacos” főúton, hanem a feketéki dűlőúton parcellácskánkra lovaskocsi-derékban zötykölődve jöttem rá. Feltűnt, hogy éles talajhatár képezi a két település közigazgatási határát. A határutat keresztezvén magunk mögött hagytuk a forró zsombói homokot, és hirtelen kemény, száraz állapotában szürke, kis esőtől fekete ragaccsá dagadó földű, idegen tájra értünk, amely különleges szagú növényeket termett. A lapályok némelyikében aszálykor is félelmetes, süppedékes vizek tanyáztak. A domborzati különbségek és a talaj ezen együttállását csak később, Andrásfalvy Bertalan Duna-mentét leíró munkáit megismerve azonosítottam ártéri tájként (ANDRÁSFALVY 1975). Dorozsma, a Tisza előtti utolsó akadály Sztriha Kálmán 1937-ben megjelent könyve óta közkeletű, hogy „Dorozsma valamikor ősrégi halásztanya volt. Mint lakóhely, régi szokás szerint, az itt lakó Drusma, vagy Durusma nemzetség nevét vette föl. Ebből a névből keletkezett később a Dorozsma elnevezés. A

14

Durusma nemzetségnek itt volt az ősi fészke és itt állott ezen nemzetség által alapított bencés monostor is, amelynek apátját egy 1237. évbeli árpádkori okmány említi meg. Ez a monostor a tatárjárás idejében elpusztult. Durusmai Bernát az elpusztult helységet 1300 körül ujra felépítette és kunokkal népesítette be.” (SZTRIHA 1937:7) A fenti idézet iskolapéldája a „személynévből magyar névadással” helyneveinket értelmező módszernek, amely nyilvánvaló öncáfolatával se törődik. A feltételezett „Drusma, vagy Durusma nemzetség” említését rögtön követi egyik tagjának, Durusmai Bernátnak a neve, mely latinul nyilván „de” prepozíció + helységnév szerkezetű, tehát azt mondja meg, hogy az említett Bernát, ill. nemesi családja melyik helységből való. Azaz nem a nemesi család, hanem a birtokába került helység volt előbb. Ezt az elvet mellesleg maga Sztriha is ismeri. A Dorozsmai nemes család elágazásáról, más néven való továbbéléséről így ír: „Az egyes nemzetségek ugyanis az adományban kapott új, anyabirtok nevét szokták felvenni. Így lett a Dorozsma nemzetség fenti ága is a Gara helységről elnevezve Gara, vagy garai nemzetség.” (SZTRIHA 1937:32). Mindez nem zavarja abban, hogy pár oldallal előbb bőségesen kifejtse, hogy a „személynévből magyar névadással” keletkeztetett Dorozsma településnév „valószínűleg szláv eredetű s nincs kizárva, hogy valamelyik itt lévő, de a magyaroknak behódolt szláv nemzetségnek őse viselte” az I. Géza király idején, 1075-ben kelt garamszentbenedeki alapító levélben „Drusba” formában írt, Szegeddel kapcsolatban (hely- vagy személynévként) említett – nevet. (SZTRIHA 1937:25-26) Ennél persze árnyaltabb és körültekintőbb közelítést érdemel ez a kérdés is. Ezért folytassuk inkább a környezeti névadásvezérlő keresését a Dorozsma-könyv szerzőjének a fenti „sík fekvés”-nek ugyan ellentmondó, de empirikusan is igazolható későbbi leírásaival: „Valamikor a Tisza a mai Fehértó tájékán folyt Dorozsma felé. Akkori medre a mai Rózsalapos, Maty-ér, Bánomkertek, Putri, Ugró hídja mélyedéseiben és hajlatainál mai napig is látható. … Dorozsma a körülötte levő halastavak, folyókiöntések, áradások és mocsarak közt emelkedő dombjaival az ősember telephelye is volt.” (SZTRIHA 1937:22) Ez a leírás már jobban illik a dorozsmai tájra. Az 1879. évi szegedi nagyárvízkor a Tisza még pontosan „emlékezett” egykori medrére és hajdani árterére is. „Az árvíz Dorozsma 1170 háza közül 498-at döntött romokba. Hullámai elől az emberek a templomba, a magasabban fekvő helyekre és a tanyákra menekültek” – írja erről a szerző (SZTRIHA 1937:9). A víz ekkor elönti a dorozsmai Ős-Tisza-ág összes morotváit és a valaha ezekhez tartozott teljes feketéki árteret. Zsombó homokvidékére azonban most se lépett. 1879-ben a dorozsmai Feketék lapályaiban történelmi idők óta ekkor rakott le megint a folyó fekete folyami hordalékot. Az egyik kunhalom oldalán letette azt a napsugaras-szalamandrás szegedi házormot, amelyet a föld zsombói tulajdonosa aztán hazaszekerezett Lápastóba, ahol kamasz koromban elolvasván erről Bálint Sándor írását magam is sokszor csodájára jártam. Szeged árvízi sorsa közismerten tragikusabb volt. A város 5723 házából csak 384 maradt épségben, kevesebb, mint amennyi Dorozsmán rombadőlt. A városvezetők a Tiszaszabályzás egészének elhibázottsága mellett külön kifogásolták, hogy már az 1856. évi vasútépítéskor „a régi kis Tiszák, az ún. fokok mind eltörültettek”, pedig azok az árvizet ugyanúgy szétvezették és tározták volna, mint bármikor korábban (DÓKA 1990:190-191).

15

Emiatt a már visszavonhatatlanul kiegyenesített, gátak közé zárt Tisza partján újjáépítendő Szeged tervezésekor kulcsfogalom lett „az eszményi szint”. Az újjáépítést vezető királyi biztosság az újabb árvizektől védő körtöltés koronáját a Tisza 0 pontja fölött 10 m-re javasolta. A kiskörútnak 8,22 m-es, a nagykörútnak 7 m-es magasságot terveztek. Köztük hét, befelé emelkedő sugárút vezetett volna a városmag felé. A közbezárt városrészeket eszerint kellett volna feltölteni (BÁLINT 2003:118). Ez az új Tisza mellett is azzá tette volna Szegedet, amit neve a régi Tisza főága és mellékágai közti „sziget” helyzetére utalva jelent. Az 1879. évi árvízi tények és a végül módosítva megvalósult újjáépítési terv is elegendőképp igazolják, hogy az ártéri tájban az elöntési szint fölé emelkedő pontoknak különleges jelentősége van. Nem csak azért, mert az egyébként védő vadvízi tájban a megbízható élelemtermelés és a végső menekvés helye a szárazulat. Azért is, mert az ilyen tájban minden emberi folytonosság, a települési folytonosság is csak ezeken a pontokon volt lehetséges. Emiatt kijelenthető, hogy Zsombóval és a településlánc többi, „szelídvizes” településével szemben Dorozsma névadásvezérlő környezeti jegyét a vizuálisan is legfeltűnőbb, egyben tájés kultúrélettanilag is döntő domborzati tájjegyek között kell keresnünk. Már felnőtt fejjel hallottam egy székely népmesében „ennagy, dorozsmás út”-ról. Itt nyilvánvalóan felszíni jegyről van szó. Olyasmiről, amit édesapám „gübörcseges”-nek mondott, és kemény, rázós, görönygyös, vagy ahogyan tőle hallottam: „göröncsös”, azaz egyenetlen felületet értett rajta. Ugyancsak a székelységből ismert a „holperig, uneben” (=görönygyös) jelentésű „doroncsos” szó is (SZABÓ T. 1978:467), ami jelentésében azonos a „dorozsmás”-sal. Ugyancsak a Tisza menti ártéri tájból ismerünk egy Tiszadorogmát, amelynek Dorozsmához hasonlóan az egyenetlen felszín, az áradások alkalmával biztos menedéket és folytonosságot nyújtó magaslatok képezték névadásvezérlő jegyét. A Dorog, Döröcske és Derecske nevekkel és vízélettani-tájökológiai helyzetekkel hasonlóan állunk. E településnevekben a látványbeli, a táj- és kultúrélettani jegyek a dor- gyök(változat) + esetleges képzők nyelvi elemeivel társulnak. A „halom/halmozódás, tömb/domb, dudor, sűrűsödés” értelmű jelentéshordozó nyilván a dor- gyök és annak változatai. Mivel ősnyelvi gyökről van szó, ide sorolható a lakossághalmozódást, települést, falut jelentő német Dorf és az állóvizek fenekén évezredek alatt felhalmozódó tőzeg, a Torf megnevezése is. A magyarban ilyen jelentésű ige a dúr/túr. S hogy ez utóbbi jelentés a nagy erejű folyóvíz egyik legősibb, legjellemzőbb sajátja, abban aligha kételkedhetünk, akár az ilyen képességű vizek, akár munkájuk eredményének megnevezését tekintjük a magyarban. A Túr folyó az egyik legszorgosabb turzásépítő, vad folyóvizünk volt a szabályzások előtt. De a partjait rovó Rába mentén található az ártéri Dőr település is, ahol a folyó jellegzetes homokszemcsés agyaghordalékát híres fazekasságot „alapítva” halmozta fel. Ez esetekben is táji névadásvezérlőkkel van dolgunk, melyek mind Doro(z)smára mutatnak, de nem a Sztriha-féle pánszláv-pángermán-finnugor értelmezésben. Két víz találkozása Dorozsmánál és a „dorozsmás” felszín Dorozsmánál nem csak az a két víz találkozott össze a még természetes vízrendszerű Kárpátmedencében, amelyiknek egyik ágát e munkánkban Majsától Dorozsmáig követtük. A „dorozsmai főd” és a vele kétfelől határos „szögedi főd” vizei a Zákányszék-BordányZsombó-Szatymaz köríven egyetlen, Dorozsmára irányuló vízáramlási rendszerré egyesültek.

16

Ezek találkozásáról így ír a Dorozsma-könyv szerzője: „A község mindig sokat szenvedett a vadvizektől. A Pest megyéből lefelé húzódó vadvizek, a tavaszi hóolvadások és esőzésekből keletkezett talajvizek Dorozsma határában torlódtak össze és igen nagy károkat okoztak.” (SZTRIHA 1937:12) Csakhogy ez már a szabályzások utáni állapotokra igaz, amikor a „másik” vizet, a Tisza dorozsmai mellékágát termőföldek nyerésére „leszabályozták” az élő Tiszáról. Az így mesterségesen kiszárított Tisza-ág medrét és árterét, köztük a művelés alá vett Feketéket öntötték el újra meg újra az északnyugatról lehúzódó „vadvizek”. Mert összetorlódásról csak azután lehetett már szó, miután a tájból eltűnt az a másik víz, amely az északnyugat-délkeleti szivárgás- és folyásirányú homokhátsági vizeket természetes úton fölvette és vitte magával tovább egy akkor még természetesebb táj- és vízélettan törvényei szerint. Ennek az erősebb dinamikájú másik víznek, a hajdan Dorozsma fölött folyt Ős-Tiszaágnak az északkelet-délnyugati folyásiránya nagyjából éppen merőleges volt a vizsgált településláncon átfolyó vizekre. De az egymásra merőleges folyásirányú két víz nemcsak nem volt azonos dinamikájú, de nem volt azonos ritmusú sem. A Tisza dorozsmai ágában az évi kétszeri, menetrendszerű áradás időben pár nappal mindig „lekéshette” a homokhátsági vizek érkezését. Ennyi elég volt arra, hogy a homokvidékről érkező vizek könnyűhumuszos homokhordaléka bekerüljön a feketéki ártérbe. Leülepedni és megszilárdulni persze már nem volt ideje, mert a Tiszán érkező árvíz a már sok évszázaddal ezelőtt lefűződésnek indult dorozsmai Tisza-ágat a fokok alultöltő működési elve alapján feltöltötte, és a feketéki árteret elöntő folyóvíz ezt a homokhátsági könnyűhordalékot a feketéki ártér peremére hordta vissza. Éppen oda, ahol gyerekkoromban még az a kunhalomsor vonult méltóságteljesen Fehértó-Algyő irányába, melyekből ma már csak a Zsombó-Dorozsma műúthoz legközelibb áll. Mit üzen a kunhalom? Ez a kunhalom a Feketéknek a „Csaták” nevű határrészén található. Tetejét ma is tömérdek emberi csont, habarcsos rétimészkő-törmelék, szórványosan tégla- és edénytöredék borítja. Szülőföldemre való visszalátogatásaim alkalmával, ha tehettem, mindig ellátogattam ide. Pár évvel ezelőtt a friss szántásban hatalmas kváderkövet láttam a földből kiállni. „Templom volt rajta temetővel” – mondja HORVÁTH Ferenc, a szegedi Móra Múzeum igazgatója. Meglehet, mert a domboldal nyugatra dőlő felső harmadán 2007 Úrnapjakor páran egy keskeny, két ásónyom mély, lejtirányú kutatóárkot húztunk a felszíni nyomok alapján. Az árok felső szakasza az ekemélység alatt épületalapot ért, amely az ősi, helyben zömített, kődarabokkal szórt föld technikájával készült. S bár a múzeum évtizedek óta tud a lelőhelyről, teljes körű régészeti feltárás sohasem folyt itt. „Csata volt errefelé a törökkel,” – mondták erről a helyről gyerekkoromban az öregek – „az elesettek nyugszanak ott fönn egy tömegsírban.” Egy dorozsmai csatáról valóban tud a történetírás. 1552-ben Tóth Mihály, az évtizeddel korábban török kézre került Szeged volt főbírája tett kísérletet a város visszafoglalására. A vár felmentésére siető budai pasa Dorozsma határában győzte le az ostromló magyar sereget (SZEGFŰ 2004:107), talán éppen a feketéki kunhalmok táján. Megtudjuk-e valaha, vajon mért éppen Dorozsma határában? Az úrnapi kutatóárok alsó szakasza sem kevésbé fontos tanulságokat hozott. A szántott, és törmelékkel teli felszín alatt ugyanis a második ásónyom már bolygatatlan könnyűhumuszos,

17

sárga homokba mélyült. Ez minden tekintetben elütött a „Feketék” nevű határrész névadó, feketeföldi környezetétől. Érdemes lesz a későbbiekben megvizsgálni, hogy ez a homokfajta a szilánkos szemcséjű folyóvízi vagy inkább a tojásdad szemcsés futóhomok rokonságába tartozik-e (MUCSI 2004:45). Gyanítható azonban, hogy ez a kettő rendkívül humuszdús elegye lesz. Ez utóbbi tulajdonságára nem csak feltűnő könnyűsége utal. Az a jellegzetes szárazdoh-szag is, mely a nedvességszegény homokfelszín közelében zajló korhadásról árulkodik a paraszti orrnak. Ez lehet az a jellegzetes kiskunsági homokfajta, melyet legelsőnek sodor magával minden homokvidéki mozgó víz: a dűlőutakon megfutó nyári zápor vagy a tavaszi hólé. Ez képes a lassú vizekkel is legmesszebb jutni. Ez érhette el a homokhátsági mozgóvizekkel a feketéki Tisza-árteret. A megérkező tiszai áradások is ezt kaphatták hullámaikra legelébb, és rakhatták legmagasabbra a kunhalmok vállain, növelve, újraalakítva ezáltal a jellegzetesen dorozsmás felszíni különbségeket a szomszédos simább homokvidéki településhatárral, de a környező ártéri lapályok „újrakotort” teknőivel szemben is. Dorozsmák és dorozsmás felszínek hasonló tájélettani közegben A Majsa-Dorozsma tájélettani térség tájtudási alapú helynévláncának példáján egy olyan lehetőségre mutattunk rá, mely felé fordulva a tájnyelvészet környezeti tudományággá, a fenntarthatóság, a szervesség tudományává lehetne (GYŐRI-NAGY 1999). A szosszüriánus jeldogma előtt és ellenére is triviális tény, hogy „nomen est omen”, azaz hogy jel a név, és nem véletlenség vagy puszta „társadalmi megállapodás” kérdése. Ezért a jelöltnek a jelölővel való természetes szembesítése sok ideologikus vadhajtástól óvhatná meg a nyelvtudományt. Különösen olyan tájnyelvészeti területeken, amelyeken ez a szembesítés nemcsak lehetséges, de egyben tudományossági követelmény is kéne legyen. Hogy lehetséges és termékeny ez az eljárás, azt csupán néhány más Kárpát-medencei példával óhajtom bizonyítani. Pusztán pár kiragadott esetről van szó, de mögöttük széles változati skálája áll a magyar kultúrterület tájélettani és megnevezési változatainak, amelyek törvényszerűségeit tájtudományi, tájkommunikációs alapon tipologizálni és továbbfinomítani, egyedíteni kell. Persze az alábbi példák messze nem merítik ki a Majsa-Dorozsma tájélettani térség tájtudási alapú helynévláncának mintáján értelmezhető magyar hely(ség)nevek körét. A spekulatív eljárásokkal szemben azonban az általam felmutatott helynévértelmezési módot és eredményt mindenképp megerősítik. Tiszadorogma A tájhatásoknak a tájélettani térség hasonlóságából adódó közelsége okán legyen egy másik Tisza-melléki „Dorozsma” az első hasonlítási pontunk. Dorozsmás felszínét és ezt jelölő nevét tekintve Tiszadorogma ugyanúgy két, egymást keresztező, különböző dinamikájú vízáramlási térség szülötte, mint azt a Szeged melletti Dorozsmánál láttuk. Tiszadorogma esetében is eltüntette a vízszabályozás az egyik vizet a tájból, s a másiknak is megváltoztatta tájalakító sajátságait azokhoz a viszonyokhoz képest, mint amikor a tájélettant érzékelő helyi kultúra még „Drusba” család feltételezése nélkül is „Dorogmá”-nak látta jónak elnevezni a helyet. A Tisza egykori hatalmas kanyarulataira még a mai megyehatár egykor „vízkövető” kunkorai emlékeztetnek a térképen. A kanyarokat azok az „ártéri kunhalmok” okozták, amelyeket a Tisza és a Borsodi Mezőség északról beleáramló vizeinek (a Dorozsmánál szemléltetetthez hasonló) találkozása épített az idők folyamán.

18

Hogy a Borsodi Mezőség vizei egyenest Dorogmának tartottak, az a vizeket ma más irányba vezető Sulymos főcsatorna, illetőleg sok más civilizációs „víz- és tájszabászati” beavatkozás ellenére egyértelműen látható a vízrajzi térképről. Amint az is, hogy ezeknek az északi vizeknek a kiskunságiakénál nagyobb dinamikája komoly szerepet játszott az itteni Tiszaszakasz déli irányú eltérüléseiben. A Borsodi Mezőségről érkező vizek nagyobb dinamikáját két tényező közösen eredményezte. Ezek egyike maga a Bükk mint sajátos mészkőhegységi vízadó-háttér. A Bükk hatalmas, tagolt mészkőtömbje óriási víznyelőként, nagy mélységekbe vezeti le a vizeket. Ezek a hegységtől nagy távolságra, a Borsodi Mezőség mocsaraiban fakadtak fel. A másik tényező ezzel összefüggésben az, hogy a táj mérnöki átcsatornázása előtt a Bükkből a Borsodi Mezőségre érkező felszíni folyások a fakadóvizekkel telített, kötött talajú vidéken áthaladva vizeikből alig veszítve érhették el a dorogmai Tisza-árteret. (tiszadorogmai térképrészlet) Dorog A dorogi táj hasonlóképp egy nagy folyó ártérperemére esik, ahogy ez Dorogma és Dorozsma esetében volt. Az előző kettőhöz képesti különlegessége, hogy azok a vizek, amelyek Dorognál délkeleti irányból a Duna-ártérbe lépnek, az előbbi két táj vizeihez képest a vízválasztótól számítva rövidebb úton, nagyobb eséssel és így nagyobb intenzitással folynak. Ugyanakkor északnyugatról a Muzsla-Érsekújvár vonalon legalább ilyen erejű ellenvizek is befolynak itt a Dunába. Ezáltal ezen az Esztergom-Párkányi kapu előtt amúgy is feltorlódó, meglassúdó Duna-szakaszon a bonyolult, kavargó áramlások olyan ártéri felszínformákat eredményeztek, amelyeket a magyar kultúra nyelvi rendszere ismét csak a „halom/halmozódás, tömb/domb, dudor, sűrűsödés” értelmű dor- gyökkel és az -o/g helynévképző segítségével, „Dorog” helynévvel sorolt be a magyar tájak hasonló felszíni formákat mutató településhatárai közé. Minthogy az ilyen helynevek két vízfolyás találkozásánál keletkeztek, amelyek közül az egyik a fővíz, a másik mellékvíz, a magyar kultúra táji környezetében otthonos közösség a maga környezet-megnevező nyelvi rendszerében együtt is kódolta a két tényt. Azt, hogy az illető hely sajátos felszíni formákat mutat, és azt, hogy miért. E fontos környezeti jelentéskapcsolat miatt áll hangzásban oly közel egymáshoz a „Dorog” és a „torok”. Mivel azonban az emberi és az állati torok is egyfajta kapu, amelyen át tápláló anyagot tűr, gyűr magába az élőlény, annak megfelelő külső látványbeli következményeivel (kígyó, libanyak), a szerves nyelvészet ellenfeleire bízzuk azoknak az ősnyelvi „véletlenségek”-nek a magyarázatát, hogy bizonyítható „kölcsönzés” nélkül számos nyelvben „bejárat, ajtó, kapu” jelentésben él a „Tür/Tor” sokféle változata. A jövő dogmamentes nyelvészeti kutatására pedig azt, hogy gyűr/gyür(k)/győr/györ(k) irányokban folytassa annak a természetes tájélettani rendszernek a magyar nyelvbéli kódolásvizsgálatát, amelyet mi itt a címben jelzett körre korlátozunk. (dorogi térképrészlet) Döröcske és Derecske

19

Befejezésül két olyan „dorozsmás” tájnevet szemlézünk még, amelyek nyilvánvalóan „kicsinyítő” jellegűek Dorog, Dorogma és Dorozsma nevéhez képest. Az egyik a déldunántúli Somogydöröcske, a másik a tiszántúli Derecske. A két helynévben kicsinyítő elemnek tekintjük az -ecs/ke, -öcs/ke képző mellett a jelentéshordozó Dör-/Dergyökváltozatok magas hangrendűségét is. Természetesen nem öncélú és nem is véletlen ez a „halmozott” kicsinyítés, hisz a megnevező kultúrközösség pontosan ismerte mind a helyet mint megnevezendő természetkörnyezeti jelenséget, mind a megnevező jelkörnyezet, azaz saját anyanyelve jelhasználati törvényeit. Ha tehát nyelvi eszközeivel kicsinynek ábrázolta a megnevezendőt, akkor annak a megnevezéskori valóságban is kicsinynek kellett lennie. Döröcske a Koppány folyócska (patak?) egykor mocsaras aszóvölgyébe torkolló, alig pár kilométer hosszú, kicsiny patak mentén található. A patak nevét a mai döröcskeiek nem is tudják, ami persze még nem föltétlenül jelenti azt, hogy nem is volt neve. Nyáron legfeljebb csordogál benne a víz, ha nem éppen szárazon áll. „Régebben több víz volt benne” – mondják a helyiek, de esőkor, hóolvadáskor most is „nekidurálja” magát. Nem durván ugyan, mert a Koppány és a falu közt nincsen jelentős magasságkülönbség. Hordalékot azonban visz magával ilyenkor, és le is rakosgatja szépen a Koppány-völgy szélén. De maga a Koppány se tartozik a duhaj fajtájú hegyi vizek körébe. Azt mondhatjuk hát, hogy a kicsinyítés harmadik jelentésrétege arra is vonatkozik, hogy itt a két találkozó víz egyike sem jelentős intenzitású. Derecske esetében a kicsinyítőjeleknek ez a harmadik jelentésrétege válik fontossá, hiszen az itt kereszteződő – az egykori természetesebb állapotokhoz viszonyítva már ugyancsak felismerhetetlenül „megcsatornázott” – vizek egyike sem jelentős intenzitású. A Nyírség és a Hajdúság vizeinek egy részét hozó vízfolyások ereje csatornázatlan korukban sem lehetett nagyobb. Neveik és az útjukba eső települések megnevezései egyaránt arról tanúskodnak, hogy a Nyíradony-Nyírlugos-Nyírbéltek környéki vízválasztótól Derecskéig megtett 60-80 kilométeren bőven ráértek kullogni-kanyarogni. Az általuk létrehozott torkolatkörnyéki felszínformák méretei is ennek a tájformáló intenzitásnak a szintjét tükrözik a tájtudást kódoló legfőbb nyelvi elemben, a vizes tájon létesült kultúrközösségi élőhely megnevezésében. (térképrészletek: Somogydöröcske és Derecske) Zárszó a tudomány felelősségéről A táj- és hely(ség)nevekbe rejtett cizellált tájtudás elvesztése szükségszerűen az éltető táj iránti elfelelőtlenedéssel jár. Ez a tájfelelőtlenség egy civilizációs kárspirál végkifejleteként ma már mind az állami és önkormányzati, mind a magán tájhasználati formákban általánosan és sajnálatos „természetességgel” érvényesül. Elég, ha csak az autópályák, ipari, kereskedelmi és szolgáltatási létesítmények, lakóparkok stb. zabolátlan tájfalására, a tájélettanba a tájalkattól teljességgel függetlenített beavatkozásaira utalunk. Nem sokban különbözik ettől a paraszti mezőgazdálkodás örökébe léptetett vállalkozói mezőgazdaság tájkezelése sem. Nem csak a vegyszerezés, az energia- és vízigényes mesterséges öntözés a baj. Az is, hogy a gépi művelés alá az elmúltnak hitt nagyüzemi meliorációs eljárásokat követve készítik elő a megművelendő területeket, kiegyenlítve a táj élettanilag pótolhatatlan egyenetlenségeit: elhordva a „dombokat”, betöltve a lapályokat.

20

Aligha lehet célja a nyelvtudománynak, hogy a nyilvánvalóvá lett környezeti válság korában is a civilizációs környezeti felelősségvesztést, a kultúrközösségek és lakótájaik közötti éltető kapcsolatok további lazulását, és ne ennek ellenkezőjét, a tájtudások tudatosítását és tájőrző megőrződését szolgálja a földi élet fenntarthatósága érdekében. Irodalom: ANDRÁSFALVY Bertalan: Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig. Tolna megyei Tanács Levéltára, Szekszárd, 1975. BAGI Gábor: A Nagykunság a XIII-XVI. században. Barbaricum Könyvműhely, Kunsági Téka, Karcag, 2007. BÁLINT Sándor: Szeged városa. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2003. CSÍK Antal-KOZMA Huba-TAKÁCS András: Kiskunmajsa története. Kecskemét, 1981. CZECZOT, Ursula: Albrechtsburg Meissen. Hrsg. Albrechtsburg Meissen, 1973. DÓKA Klára: Herrich Károly élete és működése (1818-1888). 159-195. In: Tanulmányok Csongrád Megye Történetéből. XVI., Csongrád Megyei Levéltár, Szeged, 1990. FODOR Ferenc: Csólyos és Pálos puszta története. 79-120. In: FODOR Ferenc (Szerk.): Csólyospálos. Tanulmányok Csólyospálos történetéről és népéletéről. Kiadja: Csólyospálos Község Önkormányzata. 1995. FUSSY, Herbert (Red.): Österreichisches Wörterbuch. ÖBV Pädagogischer Verlag GmbH, Wien, 1997. GÉCZI Lajos: A jászkun évszázadok. 122-142. In: MARJANUCZ (Szerk.): Üllés története és népélete. Szeged, 2004. GYŐRI-NAGY Sándor: Bilinguale Sprechleistungslast und Sprachsystemfolgen. St. 42-52. In: Kétnyelvűség. Nyelv- és kultúrökológiai szaklap. Nr. 1/1993. Pszicholingva, Szada. GYŐRI-NAGY Sándor: A nyelvészet mint szervességtudomány. Két(ny)elvűség, 1999/2. 2-15. GYŐRI-NAGY Sándor: Kultúrökológia. (Cultural ecology). Tantárgyi forgatókönyv. Környezet- és Tájgazdálkodás. Szent István Egyetem. Gödöllő, 2001. GYŐRI-NAGY Sándor: Környezeti kommunikáció (I./II.) Tantárgyi forgatókönyv. Környezet- és Tájgazdálkodás. Szent István Egyetem. Gödöllő, 2002/2005. JUHÁSZ Antal: A réti mészkő kitermelése és felhasználása a Duna-Tisza köze déli részén. 145-166. In: A magyarországi ásványi nyersanyagok története I. NME, Miskolc, 1982. KISS Lajos: Földrajzi Nevek Etimológiai Szótára I-II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. LORENZ, Konrad: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. Ikva, 1988. MKFMVI (=Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézete) (Szerk.): A Kárpát medence vízborította és vízjárta területei az ármentesítő és lecsapoló munkálatok megkezdése előtt. 1938. MUCSI Mihály: A föld, a talaj, a táj… 41-59. In: MARJANUCZ (Szerk.): Üllés története és népélete. Szeged, 2004. PAIS Dezső: Szer. Egy szószervezet szétágazásai a magyarban és más finnugor nyelvekben. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962. PAPE, Klaus: Biosphärenreservat Schorfheide-Chorin. 49-55. In: Eberswalder Jahrbuch 1995/96. Verein für Heimatkunde zu Eberswalde e.V., Eberswalde, 1995. SAROK Edit: A kiserdei tanyavilág (Jánoshalma) táj- és kultúrökológiája. (Modellkísérlet). Szakdolgozat. SZIE-KTI, Tájökológiai Tanszék / Kultúrökológiai és Környezeti Kommunikációs Tanszék. Konz.: Dr. BARDÓCZYNÉ Dr. SZÉKELY Emőke egyet. doc. / Dr. GYŐRI-NAGY Sándor egyet. doc., Gödöllő, 2005. SZABÓ T. Attila: Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár II. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978. SZEGFŰ László: A középkori település. 69-121. In: MARJANUCZ (Szerk.): Üllés története és népélete. Szeged, 2004. SZTRIHA Kálmán: Kiskundorozsma története. A község újratelepítésének 200 éves fordulója alkalmából a képviselőtestület megbízásából. Kiskundorozsma község kiadása. Kiskundorozsma 1937. VERES Péter: Az Alföld parasztsága /1936/. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986. WICKER Erika: Pillanatképek évezredekről. A csólyosi és pálosi határ régészeti emlékei. 29-78. In: FODOR Ferenc (Szerk.): Csólyospálos. Tanulmányok Csólyospálos történetéről és népéletéről. Kiadja: Csólyospálos Község Önkormányzata. 1995.

21