KÍSÉRLET AZ IRODALOM TÁRSADALMI HATÁSÁNAK MÉRÉSÉRE

A Hamlet-élmény KÍSÉRLET

AZ

IRODALOM

TÁRSADALMI

HANKISS

elemzése HATÁSÁNAK

MÉRÉSÉRE

ELEMÉR

Az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Osztálya 1958 őszén engedélyt kapott 500 kérdőív kibocsátására, azzal a céllal, hogy Shakespeare Hamlet-tragédiájának jelenkori hatását vizsgálja. Az en­ gedély értelmében a budapesti, debreceni és szegedi egyetem bölcsész­ hallgatói között osztottuk szét az íveket, s belőlük összesen 59-et k a p ­ tunk vissza, vagyis az egész mennyiség mintegy 12%-át. Ez az arány­ szám körülbelül megfelel az ilyen méréseknél kialakult nemzetközi át­ lagnak. 59 kérdőív alapján általánosérvényű következtetések természe­ tesen nem vonhatók le a Hamlet társadalmi hatására vonatkozóan, de az efféle kutatások lehetőségeinek és módszereinek vizsgálatára — s célunk egyelőre nem is lehetett más — már e kísérleti mérés is gyümölcsözőnek bizonyult. Éz indokolja azt, hogy tapasztalatainkról az alábbiakban r ö ­ viden számot adjunk. E beszámolót azoknak a meggondolásoknak előre­ bocsátásával kezdjük, melyek egy hosszabb kutatás-sorozat egyik lánc­ szemeként e közvéleményelemző kísérlethez vezettek. 1. Formálója is a társadalomnak, nemcsak produktuma az irodalmi mű, nem tükörkép csupán, hanem embert és társadalmat alakító erő is egy­ ben. Közvélekedés tárgya, társadalomtörténeti szemléletünk alaptétele ez, a gyakorlatban mégsem érvényesítjük kellő következetességgel. Iro­ dalomtörténészeink általában megelégszenek azzal, hogy feltárják egyegy irodalmi alkotás keletkezésének körülményeit, és a társadalom t ü ­ körképeként, tipikus ábrázolásaként értelmezik. Annak tisztázására azonban, hogy mi volt társadalmi hatása, ritkán és kevesen vállalkoz­ nak. S ha ennek ellenére is számontartunk már eredményeket e téren, azt elsősorban nem az irodalomtörténetírásnak, hanem három m á ­ sik társadalomtudományi disciplinának köszönhetjük. Az esztétikának, mert a művészetek hatásának definiálása szükségszerű kiindulása vagy végeredménye minden rendszeres széptannak — a neveléslélektannak, mert kísérletek egész sorát végezte már el annak megállapítására, hogy milyen hatással vannak az olvasmányok a fejlődő szellemiségre —, és végül a könyv- és könyvtárszociológiának, mert egyre szélesebbkörű kutatásai mindinkább teljes képet adnak az olvasó ízléséről, érdeklődési köréről és igényeiről. 160

De bármennyire értékes anyag gyűlt is e kutatások során így egybe, arról még ma is csak meglehetősen homályos, és inkább vágyak mintsem tények alakította elképzeléseink vannak, hogy volt-e, s mi volt az iro­ dalom történeti szerepe a társadalom és a társadalmi tudatformák fejlő­ désében. Mert az esztétikus a konkrét művektől elvonatkoztatott álta­ lánosságok síkján mozog, a pedagógust elsősorban lélektani és nem tör­ téneti momentumok érdeklik, a közvéleménykutató pedig általában be­ fejezettnek tekinti munkáját azzal, hogy egy-egy irodalmi mű vagy műfaj népszerűségét számszerűen megállapította, anélkül, hogy e nép­ szerűség forrását vagy társadalmi következményeit, hatását kutatta volna. Megállapítható-e egyáltalában, s ha igen, hogyan mérhető e hatás mértéke és mibenléte? Meghatározható-e az irodalom történeti hatása, az a mód, ahogyan formálta korszakok érzelmi arculatát, színezte ke­ délyállapotát, edzette öntudatát, segítette az ember társadalmi rendjé­ nek kibontakozását? Az esztétika és a lélektan, az irodalom- és a mű­ velődéstörténet együttes munkája szükséges ahhoz, hogy e kérdésekre tudományos hitelű választ adhassunk. Hosszú munka áll a kutatás előtt, mert irodalmi művek sokaságának hatását kell regisztrálnia ahhoz, hogy az irodalom egészének történelemformáló szerepét mérlegelhesse. E munkában a könyvtártudomány is érdekelve van. Egyrészt az ered­ ményekben, mert ha az irodalmi hatás törvényszerűségei meghatároz­ hatók, akkor az olvasószolgálat és általában a könyvtárpolitika elméleti alapjai jelentősen megerősödnek. De szerepet kap a könyvtártudomány a munka elvégzésében is. A könyvtörténész ugyanis rendelkezik azokkal az eszközökkel, melyek segítségével nyomon követheti egy-egy olyan irodalmi mű útját, mely túlélte saját korát és nemcsak az őt létrehozó társadalomra hatott, hanem eleven fényforrás maradt későbbi korok­ ban is. Nyomába szegődve egy-egy ilyen, a századokon szinte üstö­ kösként áthúzó irodalmi alkotásnak, hatásának nem csupán egyetlen, hanem szinte minden vetületét megfigyelheti, látva, mint fogyatkozik meg vagy teljesedik ki, mint gazdagszik vagy halványul színképe, lesz erősebb vagy gyengébb hatása, aszerint, hogy milyen kor, milyen tár­ sadalom világnézetének, életélményének szférái szűrik át sugarait. Kísérletképpen mi is vállalkoztunk egy ilyen könyvtörténeti, ha­ tástörténeti kutatásra — nem elsőnek természetesen, mert a harmincas években már tekintélyes irodalma volt az úgynevezett „utóéleteknek", „Nachwelf'-eknek. De azok többsége a szellemtörténet jegyében fogant, és inkább különböző korok elvont szellemiségének visszfényét kereste egy-egy mű, egy-egy irodalmi hős metamorfózisaiban, mintsem azt a meg-megújuló, koronként változó hatást, melyet emberre és történe­ lemre kifejtett. Választásunk Shakespeare Hamlet-jére esett, azért erre a darabra, mert pályájának nyomai még évszázadok távlatából is jól fellelhetők, és joggal tételeztük fel, hogy ha vannak olyan irodalmi mű­ vek, melyek a puszta szórakozásnál többet jelentettek az emberiség­ nek, akkor a Hamlet minden bizonnyal ezek között van.

11

Évkönyv

161

2. Aki megpróbál behatolni a HamZet-irodalom világába, élmények és vélemények, kritikák és teóriák, vallomások és vitacikkek jószerrel á t ­ tekinthetetlen rengetegében találja magát, s alig hiheti, hogy egyetlen m ű ennyiféleképpen hathatott, élmények ilyen széles skálájának for­ rásává lehetett. Ha adatainak sokaságát rendszerezni kívánja, m i n d e ­ nekelőtt e hatás különös, legyezőszerű szétsugárzásának, ezerféle él­ m é n n y é való szétporlásának törvényszerűségeit kell tisztáznia. Történeti kutatásaink során arra a megállapításra jutottunk, hogy e roppant változatosság ellenére, a tragédia közvetlen, elsődleges hatása minden korban és minden embernél ugyanaz — és ez az alaphatás csak később, az érzelmi és gondolati feldolgozás során bomlik szét annyiféle Hamlet-élményre és képre. E jelenség oka valószínűleg abban k e r e ­ sendő, hogy az emberi tudat nem viselheti el a tragikumot, az emberi lét eredendően tragikus voltának gondolatát, eredeti, tömény állapotá­ ban. Alighogy a hatás érte, máris nekilát, hogy hatástalanítsa, vagy legalább átalakítsa, és az élet medréből kicsapó, romboló áradatát t e ­ remtő gondolatok és érzések forrásává szelídítse. A tragikus hatás f é ­ lelmes erői ellen folytatott küzdelem során alakul ki az emberben az a végső Hamlet-élmény, mely m á r nem pusztító, hanem alkotó erő. A HamZet-irodalom egésze így inkább elleplezése, mintsem kifejezése a darab eredeti, nyersen tragikus hatásának, A hatás elleni védekezésnek sok lehetősége van. Egyesek úgy teszik ártalmatlanná, hogy megfosztják általánosérvényűségétől. Megállapít­ ják, hogy Hamlet tragédiája nem általában az emberi sors tragédiája (—• mint ahogy az előadás során maguk is érezték — ) , hanem csak egy bizonyos, különleges embertípusé, akihez nekik, mint nézőknek, n e m sok közük van. Így születik meg a melankolikus Hamlet, és így a flegma­ tikus — az introvertált és a cezaromániás — a túlérzékeny és a túlértelmes — a destruktív és a dekadens — a szexuálfóbiában vagy más ideg­ bajban szenvedő — és így tovább. Vannak olyanok, akik nem tipológiailag, hanem térben és időben távolítják el maguktól. Szerintük — Hamlet tipikusan renaissance ember, sorsa és tragédiája is csak abban a korban, és semmiképpen sem a mi korunkban képzelhető el; — Hamlet a középkor és az újkor határán, két világ fordulópontján él, s pályáját így hatalmas történelmi erők harca roppantja össze; — Hamlet jellemét és sorsát az erzsébetkori lélektan és filozófia szemüvegén át kell vizsgálnunk és megértenünk: saját élményeink semmiképpen sem irányadóak. Vannak sokan olyanok is, akik elvont problémákba, filozófiai vagy erkölcsi teóriákba merevítik forrongó élményüket. így lesz Hamletből az — idealizmus vagy a realizmus tragédiája — az önzés vagy az önzetlenség — az önismeret hiányának vagy a túlzott lelki­ ismeretességnek tragédiája —. a rideg intellektualizmus vagy a magá­ nyosan küzdés tragédiája — a történelmi hivatás be nem töltésének tragédiája — és így tovább. S végül talán legtöbben vannak olyanok, akik Hamlet elől az erkölcs védelmi vonalai mögé menekülnek. Am ha az eredeti tragikus hatást elleplezik is a HamZet-teóriák, 162

azoknak az életszemléletét és törekvéseit, akik megalkották őket, annál világosabban elárulják. Mert mindenki ahhoz a magatartáshoz vagy vi­ lágnézethez menekül, mely már amúgy is kialakult volt benne életének és sorsának végső kérdéseivel szemben. Ha tehát végig kísérjük és szám­ bavesszük az egymást követő nemzedékek HamZet-élményének hosszú láncolatát, tulajdonképpen a társadalom változó magatartás-formáinak, meg-megújuló és mindig újabb célok felé forduló törekvéseinek törté­ netét pergetjük le szemünk előtt. Csakhogy mindez még csak annyit jelent, hogy a HamZeí-élmény történetében híven tükröződnek az emberi társadalom és az emberi szel­ lem fejlődésének különféle mozzanatai —, de hogy mennyiben hatott a tragédia e fejlődésre, arról nem esett szó. Az eddigiekből legfeljebb arra következtethetünk, hogy amennyiben hatott, károsan hatott, azzal, hogy újra és újra megingatta az emberek biztonságérzetét, megzavarta kiala­ kult életszemléletüket, és védekezésre, fölösleges küzdelemre kényszerí­ tette őket. De vajon valóban fölösleges-é e küzdelem, és valóban csak védekezésről van-e itt szó? Tisztában láthatunk e kérdésben, ha a védekezés szó helyett alkal­ masabbat keresünk. Mert ennek valami rossz mellékíze van: az em­ bernek csak gyengeségére utal, pedig ereje is éppen itt, a tragikus hatás elleni küzdelemben mutatkozik meg legnemesebb formájában. Nemcsak védekezés ez a küzdelem, hanem állásfoglalás is egyben, állásfoglalás a lét nagy kérdéseivel, sorssal és halállal, önmagunkkal és a társadalom­ mal szemben. Művészetnek és irodalomnak — s ezen belül elsősorban a tragédiának — az a legfőbb értéke és történelemformáló hatásának lényege, hogy erre az állásfoglalásra, számadásra rá tudja kényszeríteni az embert. Mert nem könnyű szembenézni saját gyengeségeinkkel és félelmeinkkel, az élet ismert és ismeretlen erőinek roppant küzdelmé­ vel. Saját erejéből ki tud kitörni megszokott fogalmainak világából, k é ­ nyelmét és pillanatnyi biztonságát ki ne féltené az ilyen számvetéstől, még akkor is, ha tudja: sorsa és jövője függ attól, hogy éber vagy eltompult öntudattal figyeli a világ dolgait? A tragédia nemcsak azzal segít, hogy e számadásra kényszeríti az embert. Akik hatása elől nem menekültek vissza túlontúl korán érzelmi és gondolati bástyáik mögé, azoknak erőt és lendületet is ad arra, hogy a megrázkódtatás után vilá­ gukat újra harmóniába, az eddiginél talán magasabb összhangba r e n ­ dezzék maguk körül. Fölkavar, de erőt is ad — rombol, de .alkotásra is ösztönöz egyben. A fíamZeí-élmény történetét tanulmányozva így hát azt a küzdel­ met követhettük nyomon, melyet az ember Hamlettel szemben és Hamlettel szövetségben folytatott az élet fel-felörvénylő zűrzavara és meg-megmerevedő rendje ellen. A félelem és a megalkuvás erői ellen. A szabadságért, ha arra volt szüksége a társadalomnak, vagy a rendért, h a ennek nosztalgiája ébredt föl a szívekben. — Történeti kutatásaink módszereit és eredményeit egy alkalommal már összefoglaltuk [*], így itt Hamlet hatás-történetének csak legfőbb mozzanataira kell utalnunk. [*] Neue 11*

Wege der Hamlet-kritik.

(Shakespeare Jahrbuch 1958.)

163

3.

Shakespeare korában, a középkori világnézet keretei közül egyre inkább kiszakadó ember a küzdelemhez szükséges érzelmi energiák egyik fontos, a sztoicizmus és a machiavellizmus mellett talán leggaz­ dagabb forrását a renaissance tragédia teremtette tragikus pátoszban találhatta meg. A Hamlet jelentőségét emellett még az is növelte, hogy minden más korabeli tragédiánál nyíltabban fedte föl a feudális rend ellentmondásait, az életnek azt a mindinkább félelmetessé és értelmet­ lenné bomló káoszát, mely egyre elviselhetetlenebb élményként lap­ pangott a kor tudatában — és végül le is győzte ezt a félelmet azzal, hogy a maximumra fokozva Hamlet energiáit megmutatta: az emberi akarat, az emberi szellem fölébe kerekedhet e zűrzavarnak (mert a hős csak a színpadon bukik el, a néző lelkében ő s nem a külvilág a győztes). Hatott a tragédia azzal is, hogy egy tisztultabb rendnek, emberibb életnek azt a nosztalgiáját lobbantotta magasabb lángra az emberekben, mely a lélek síkján az elkövetkező kor vallási mozgalmai­ nak, a társadalom síkján a nagy angol polgári forradalomnak vált egyik hajtóerejévé. A 17. és 18. század fordulóján, az 1680—1750 közötti évti­ zedekben a polgári rend konszolidálása folyik. A korabeli polgár hisz és hinni akar abban, hogy az életnek értelme és célja van, s hogy az a társadalom, melyben él, összhangban van a természet törvényeivel és az emberi érdekekkel. A lét végső kérdéseit és az életben felmerülő ellentéteket az erkölcsi jó és rossz keretein belül mindenkor felold­ hatónak érzi. E társadalom szellemi irányítói barbárnak és talán veszé­ lyesnek is érzik Shakespeare darabjait, s hogy zavaró hatásától meg­ kíméljék kortársaikat, átdolgozzák őket, s csak így, átdolgozott formá­ ban adják elő a színházakban. Nem elégszenek meg azzal, hogy a darab végén életben hagyják Hamletet, hanem minden zavaró gondolatot, ér­ zést és stiláris momentumot eltávolítanak a szövegből, könnyen meg­ oldható erkölcsi konfliktussá egyszerűsítve így az eredeti, tragikus tö­ réshez vezető ellentétet. A 18. század második felében Shakespeare neve a preromantikus mozgalmak zászlajára, kerül. Hamlet kínzó tépelődései igazolják a kor emberének növekvő kétségeit, és segítik abban, hogy szétfeszítse az ekkorra már bénítóvá merevült racionalizmus béklyóit. Űj érzelmek és új szenvedélyek energiáival tölti fel az emberek lelkét, akik sorsának titokzatos homályában saját jövőjük fényeit-árnyait kémlelik. A forradalmak és a háborúk újra válságba, bizonytalanságba sodor­ ják az európai társadalmakat, s ezen a romantika kora csak fokozatosan, meg-megújuló támadásokkal lehetett úrrá. Schlegel és nemzedéke, hogy ne kelljen szenvednie, megtagadja az életet, és e kétségbeesett tiltako­ zásában Hamletet elődjének és társának erezi. Schopenhauer, és azok, akiknek vágyait és szemléletét kifejezte, már filozófiává tudja fogal­ mazni a pesszimizmust, s így gondolatilag is "a kétségbeesés fölé tud kerekedni. De a győzelem feltétele még nála is az élet megtagadása. Rezignáció jában példa és példakép Hamlet. Victor Hugo nemzedéke az első e korban, mely képes elfogadni az életet: az ő Hamletje már nem 164

menekül előle, hanem szembefordul és küszködik vele. S hogy győz­ hessen, a költő lángésszé, titánná exaltálja a hőst és önmagát, úgy, hogy végső, egyelőre még szükségszerűnek érzett bukásuk nem értelmetlen pusztulás, hanem a romantikus hős nagyszerűen tragikus, pátosszal teli mártírhalála. Az érzelmi energiák e fellángolása után a végső diadalt Hegel aratja azzal, hogy az élet jelenségeit újra a gondolatok logikus és átfogó rendjébe képes összefogni. Nála Hamlet már nem példa, hanem kontraszt: rajta, ifjúságának nagy élményén méri le azt az utat, melyet ő és követői tettek meg a tanácstalan kétségbeeséstől a cselekvő bizo­ nyosságig. A 48-as forradalmak után olyan gazdag anyag áll rendelkezésünkre, hogy a különféle társadalmi osztályok és törekvések HaraZet-élményének alakulását külön-külön is nyomonkövethetjük. Megfigyelhetjük Hamlet szerepét a konzervatív és a liberális szemlélet küzdelmében, a társadalmi forradalom világnézetének vagy a nietzschei lázadás szen­ vedélyének térhódításában. Láthatjuk, hogyan válik idegbeteg és re­ zignált herceggé a dekadens nemzedék tudatában, s hogyan telítődik meg újra robbanó energiákkal az expresszionista extázisban; hogyan kíséri el a semmi félelmetes útjaira az exisztencialistát, és hogyan veszi át a társadalmi haladás zászlóját azok kezéből, akik a jövőben keresik életük, s mindannyiunk életének jobbrafordulását. S hogyan válik végül misztériumjátékok hősévé azok szemében, akik az emberi múlt nagy ha­ gyományaiban és az emberi sors mélységeiben kutatják az élet új és teljesebb rendjének lehetőségeit. 4.

A Hamlet jelenkori hatását kutatva abban a helyzetben vagyunk, hogy a szokásos forrásokon túl (kritikák, elméleti fejtegetések, szín­ házi beszámolók és nyilatkozatok, naplórészletek és levelezések, könyv­ forgalmi és színház-statisztikai adatok, könyvillusztrációk és díszletter­ vek stb., stb.) újabb lehetőségek is nyílnak előttünk: mindenekelőtt az, hogy magához az érdekelt félhez, a nézőhöz vagy az olvasóhoz for­ dulunk, olyan kérdéseket téve fel neki, hogy Hamlet-élményének min­ den lényeges, tudatos vagy öntudatlan mozzanatát elárulja. A kérdő­ íves kutatás természetesen nem helyettesítheti a kutatás hagyományos módszereit. Csupán egy új lehetősége ez munkánknak, és eredményeit mindenkor ellenőriznünk kell, egybevetve őket a kutatás egészének ta­ pasztalataival. Csak ha e határozott fenntartással folyamodunk a kérdő­ ívekhez, és méréseinket rendszeresen kiterjesztjük minden korosztályra és minden társadalmi rétegre, akkor számíthatunk arra, hogy a mai kor társadalmának Hamlet-élményéről minden eddigi korszakénál differen­ ciáltabb és hitelesebb képet nyerünk. Eredményeink egyelőre igen szerények. Engedélyünk, mint már említettem, összesen 500 ív kibocsátására és kizárólag bölcsészhall­ gatók közötti terjesztésre volt. A visszaérkezett 59 kérdőív így pusztán egyetlen társadalmi csoportról, és ezen belül is csak egyetlen korosz*-. 165

tályról szolgált adatokkal. Ezekből nemcsak hogy általános, az egész társadalomra vagy korra érvényes következtetések nem vonhatók le, de még e kis közösségre vonatkoztatva se igen értelmezhetők, mert e vá­ laszok és számadatok csak más társadalmi rétegek válaszaihoz viszo­ nyítva kapják majd meg jelentőségüket. Ám ha adataink végső össze­ gezésével várnunk kell is, e kísérleti mérés arra mégis alkalmat adott, hogy kérdőívünk hiányosságait megállapítsuk és a majdan befutó anyag feldolgozásának lehetőségeit es módszereit tisztázzuk.

Kérdőívünk* első, általános részében a válaszolók néhány személyi adata után érdeklődtünk, hogy a feleletek annak idején majd különböző szempontok szerint csoportosíthatók legyenek. Kérdéseink nyomán az életkor, a nem, az iskolai végzettség és a foglalkozás valóban pontosan megállapítható, de a válaszolók szellemi érdeklődése és társadalmi hovatartozósága homályban maradt. E tekintetben a kérdőív még kiegészí­ tésre szorul. Kísérleti mérésünk általános jellegű adatai: Az ívet 59-en küldték be, közülük 56-an 18—30 évesek; 30 éven felül összesen ketten, 50 éven felül mindössze egyetlen válaszoló van. Iskolai végzettsége egy kivételével mindegyiknek gimnáziumi érettségi, foglalkozásuk, 3 kivé­ telével, bölcsészhallgató. 22-en férfiak, 37-en nők. A kérdőív Hamletre vonatkozó kérdéseit és feleleteit elemezve ugyanúgy kell eljárnunk, mint ahogy történeti kutatásaink során tettük. Azt kell megfigyelnünk ez alkalommal is, hogy milyen mértékben hatott a tragédia, és milyen állásfoglalásra késztette a kor társadalmát. Elem­ zésünk négy egymást követő szempontja így a következő lesz: 1. A ha­ tás intenzitása. — 2. A hatás pozitív vagy negatív iránya. — 3. A hatás jellege és tartalma. — 4. Az élmény végső kialakulása és tartóssága. A hatás intenzitása Számszerűen nehezen mérhető, mert az emberi élmények feszült­ ségének és erősségének mérésére még nincsenek voltokkal és amperek­ kel dolgozó műszereink. Pedig az élmény-intenzitásnak széles skálája van, mely a közömbösségtől, a rokonszenven és a csodálaton át, egé­ szen az önkívületig terjed. A mérés legbiztosabb forrása nálunk a válaszok stílusa és jellege.* * Hadley Cantril-nek, a közvéleménykutatás ismert szaktekintélyének köny­ véből is kiderül [Gauging Public Opinion, Princeton 1944], hogy még a legnagyobb tudományos aparátussal dolgozó amerikai közvéleménykutató intézetek is csak, vagy elsősorban stiláris mozzanatok elemzése útján tudják az intenzitás fokát mérni. Skálájuk is igen kezdetleges; összesen három fokozatból áll, melyek a kö­ vetkezők: „erős — mérsékelt — gyenge." i * A kérdőívet tanulmányunk „Függelékében" tesszük közzé, az egyes kérdésekre be­ érkezett válaszok számszerű megoszlásának feltüntetésével.

166

Pusztán igen-nel és nem-mel, vagy kizárólag aláhúzásokkal adott vála­ szok általában sekély, jellegtelen élményre vallanak. A szöveges fele­ letek ezzel szemben általában mélyebb hatásra utalnak, s hangjuk szenvedélyessége vagy higgadtsága, megállapító vagy vitatkozó jellege, é r ­ zelmi és értelmi telítettsége az élmény erősségének mértékét az esetek többségében biztosan elárulja. Jó ellenpróbája az így kapott eredmény­ nek a válaszokban előforduló ellentmondások jellegének vizsgálata. Formális önellentmondás, tévedés, vagy logikai hibák sokasága bizto­ san jelzi, hogy az élmény nem volt mélyenszántó, s az illető minden kérdésnél azt írta, ami éppen eszébe jutott. Mint például a 40. számú kérdőív kitöltője, aki előbb azt húzza alá, hogy Hamlet önmaga dönt sorsáról [10. kérdés], majd néhány sorral alább, anélkül, hogy okát adná e véleményváltásnak, már azt, hogy Hamlet a társadalom áldozata [15. kérdés]. Azok a válaszok viszont, melyek a dolgok lényegében rejlő ellentmondásokat tárják föl, általában mély élményből fakadnak. Az előző kérdésekre például a 18. számú íven a következő feleletet olvas­ hatjuk: Hamlet saját magának is, a társadalomnak is áldozata. Más tár­ sadalmi körülmények között nem bukott volna el, de meg sem született volna. E válaszoló későbbi feleleteiben is nagy ellentétek feszülnek, s így egyre inkább meggyőződünk élménye szokatlanul nagy intenzitásá­ ról. Az ember önmagában erőtlen, ez igaz — írja —. De sorsát csak akkor bízza nagyobb hatalmakra, ha azok célja emberséges. Vagy másutt: Nem, töprengeni, hanem cselekedni kell. Ez igaz, ha a cselek­ vésre van lehetőség [28. kérdés]. Fontos adat az élmény intenzitását tekintve a tragikus hőssel való azonosulás mérve és jellege. Mert ha nem szükségszerű függvényei is egymásnak, általában összefüggenek. Teljes, fenntartás nélküli azono­ sulás nehezen képzelhető el erős élmény nélkül, és megfordítva. Az azo­ nosulás mértéke pedig 9., 16. és 19. kérdéseink segítségével már szám­ szerűen mérhető. Az e kérdésekre adott válaszokból az derül ugyanis ki, hogy közösséget vállal-e az ember Hamlettel vagy sem, hogy szeretne-e r á hasonlítani, és eszményképének tekinti-e vagy sem. Kísérleti m é r é ­ sünknél az eredmény a következő volt: Igen: 40%

Igen is, nem is: 20%

Nem: 40%

E számarány korok és társadalmi csoportok szerint valószínűleg változó, s mint ilyen, jellemző. Néhány további kérdéssel még megbízhatóbbá tehetjük eredmé­ nyeinket, pl. azzal, hogy — sajnálja-e Hamletet vagy sem? [13. kérdés] — idegbeteg embernek tartja-e, akihez az egészséges embernek nincs köze? [11. kérdés] — fontosnak tartja-e Fortinbras végső bevonulását? [25. kérdés] — és így tovább. 167

A hatás jellege. Pozitív vagy negatív

hatás

Aszerint tekintjük a hatást negatívnak vagy pozitívnak, hogy végső fokon nyomasztó volt-e vagy erőtadó, hogy csökkentette vagy növelte az ember életenergiáit, fékezte vagy ösztönözte cselekvő lendületét. Több kérdés eredményét összegezve [7., 9., 16., 22., 25—28.] meglehető­ sen pontos számokat kapunk. Mérésünknél az arány a következő volt: Pozitív hatás: 35o/o

Semleges: 30%

Negatív: 35%

Ez az arány körülbelül megegyezik az azonosulás arányszámával, s a kérdőívek egyenkénti vizsgálata is igazolja azt a feltevést, hogy a hatás pozitív vagy negatív jellege valamiféle összefüggésben lehet az é l ­ mény intenzitásával. Talán annyiban, hogy azok, akiknek elég szeren­ cséjük vagy bátorságuk volt ahhoz, hogy hagyják a tragikus élmény h u l ­ lámait átcsapni magukon, végül megújhodva kerülnek ki e megrázó él­ ményből. S így megrázónak és felzaklatónak érzik ugyan, de egyben, és végső fokon, erőtadónak és felemelőnek. S csak a legritkább esetben nyomasztónak vagy elkedvetlenítőnek, mint azok közül sokan, akik aggályoskodva eleve elzárkóztak előle, vagy csak félő óvatossággal m e r í t keztek meg benne [26. kérdés]. Azt, hogy a hatás intenzitása és jellege milyen lélektani és társa­ dalmi körülményektől függ, igen nehéz lesz, de egyik legfőbb feladatunk megállapítani. Egyelőre még csak a feltevéseknél tartunk. Valószínűnek látszik például, hogy átmeneti korokban, átalakulásban lévő társadal­ makban, egy régi rend ellen, s egy új rendért küzdő társadalmi osztá­ lyokban vet legnagyobb hullámot a Hamlet-élmény. így például a 18—19. század fordulóján, Her deréktői kezdve egészen Victor Hugo nemzedékéig. Nyugodt, statikus korok, és a mindenkori konzervatív r é ­ tegek, ezzel szemben, általában ellenségnek, veszélyes, felforgató erőnek érezték e tragédiát, a 18. század derekán éppúgy, mint a 19. század második felében. Annak érezték sokszor olyan nagy dinamikájú világné­ zeti csoportok is, melyek ellenállhatatlan lendülettel törtek egy jól is­ mert és biztos cél felé, mint például a hegeliánusok és a Junges Deutsch­ land mozgalom hívei. A bizonytalanabb, céljaikat, és egy elviselhetetlen jelenből kifelé vezető útjaikat még csak sejtő, de biztosan még nem i s ­ merő emberek és közösségek, ezzel szemben, mindenkor közel érezték magukhoz Hamlet titokzatos világát és tépelődő, nosztalgiákkal teli szel­ lemét. Ha e lélektani és társadalmi körülmények szerepét még nem ismer­ jük is pontosan, azt már határozottan megállapíthatjuk, hogy a hatás so­ hasem egyoldalú, hanem mindig kölcsönös. Az, hogy a végső élmény p o ­ zitív-e vagy negatív, mindig küzdelem eredménye, mely két erőközpont: a tragédia és az emberi tudat közt zajlik le. E küzdelem sokféleképpen alakulhat. Van úgy, hogy a tragédia alig, vagy egyáltalán nem téríti ki megszokott útjából az embert, van úgy, hogy magához vonzza és m e g ­ töri, vagy más irányba tereli lendületét. A kérdőív összes válaszainak 168

együttes értékelése teszi csak lehetővé e küzdelem felvázolását, de ha a hatás mibenlétét tisztázni akarjuk, e feladatra feltétlenül vállalkoznunk kell majd. Valamiféle rendet kell mindenekelőtt t e r e m t e n ü n k a jelensé­ gek sokaságában; a műalkotás és az ember közt folyó párviadal ezernyi lehetőségét és változatát néhány tipikus küzdelemformába kell össze­ sűrítenünk, m e r t eredményeink csak így lesznek jellemzőek és statiszti­ kailag jól értékelhetőek. Kísérletképpen már a rendelkezésünkre álló n é ­ h á n y tucatnyi kérdőív alapján próbát t e h e t ü n k n é h á n y fontosabb maga­ t a r t á s - és küzdelemtípus meghatározására. 1. Az élmény létre sem jön. Van olyan ember, akire Hamlet egyáltalában nem hat. Az élmény meg sem születik benne, s így életdinamikája nem térül ki megszokott, állandó irányából. Higgadtan tudomásul veszi Hamlet értékeit, és fő­ képpen hibáit, anélkül, hogy ezek különösebb érzelmi vagy gondolati reakciót vál­ tanának ki belőle. Leszögezi hogy Hamlet nem mai ember, s ezzel a kérdést a maga részéről már le is zárta. 2. Hangulati elzárkózás. Negatívan értékeli Hamletet ő is, de m á r nem elég erős ahhoz, hogy közömbösen tudjon elhaladni mellette: félve, iszonyodva húzó­ dik vissza előle: csupa tragédiák sorából állna az élet — írja, ha sok olyan ember élne, mint Hamlet. Az előző még annyira távol volt a tragédia világától, hogy meg­ nyugtatónak érezhette (— akiknek nagy élményt jelentett, sohasem mondják annak —); ez az ember itt már megérezte a tragédia atmoszféráját, és nyomasztónak mondja. Igyekszik is távoltartani magát tőle. 3. Gondolati elzárkózás. Félti nyugalmát és biztonságát a tragikus élménytől, s így hallani sem akar Hamleíről. Ingerülten elutasít minden olyan gondolatot, mely kapcsolatban lehet vele. Kérdések egész sorára nem felel, másokat kurta igen­ ekre és nem-ekre méltat csupán, s hogy bele ne bonyolódjék a hamleti gondolat­ világba, még fenntartásait sem fogalmazza meg, hanem válasz helyett ezt írja pl.: Kérdezzék meg Freudot. Máskor ugyanilyen szűkszavúan és bizonytalan tartalom­ mal Schopenhauerhoz utasít bennünket. 4. Erkölcsi elzárkózás. Hamlet komor világa már-már magához vonzza, ma­ gányosságát, kiábrándultságát és rezignációját sajátjának is érzi, — de aztán egy­ szerre megtorpan és visszafordul: kesernyés életszemléletétől távol van a hamleti kétségbeesés. Túl sok bonyodalmat okozna az életben, ha sok olyan ember volna mint Hamlet, — írja s hogy minden szálat eltépjen közte s önmaga közt, erkölcsi kifogások egész sorát sorakoztatja föl hirtelenében ellene. 5. Negatív élmény, de töretlen életlendület. Kísérleti mérésünk egyik leggya­ koribb típusa. A rokonszenv és a csodálat érzése Hamlet felé vonja, értékek egész sorát fedezi fel benne, Hamlet sorsa meg is rendíti, — de saját, felfelé ívelő élet­ lendületét mindez nem töri meg. Nem azonosul Hamieítel, nem bonyolódik bele sorsának szövevényébe. Határozottan leszögezi hogy Hamlet tragikuma nem álta­ lánosítható. A darab tanulságait keresve minden cselekvő, aktív, jövőbetörő gon­ dolatot aláhúz, sőt azt, hogy nem töprengeni de cselekedni kell három lelkes fel­ kiáltójellel még külön hangsúlyozza is. 6. Negatív élmény, és nehezen diadalmaskodó életlendület. Sok tekintetben azonos az előzővel, de optimizmusa, életlendülete nem olyan töretlen, s így nem szabadul meg olyan könnyen a tragédia varázsköréből. Érezve gyengeségét, eleve több fenntartással él, mint az előző, de mindig újra és újra elárulja, hogy Hamlet sorsát sajátjának is érzi. Végül sikerül valahogy leráznia magáról az élményt, az utolsó pontnál háronv cselekvő, tettre serkentő választ is aláhúz, de aláhúzásai halványak, alig láthatóak, a sorok között bizonytalanul elveszőek: nem keltik a határozott meggyőződés benyomását. 169

7. Negatív élmény kényszerű vállalása. Ez egyike az idősebb válaszolóknak. 32 éves. Válasza feltűnően szögletesebb, és nem olyan lendületesen egyértelmű, mint a fiatalabbaké. Kényszeredetten vállal közösséget Hamlettel: érzek jelle­ mével közösét — írja —, de azt is, hogy káromra van. Vagy és valóság nála sokkal élesebben széjjelvált már, mint a többieknél. Azok egy-egy nagy érzés hevében még ki tudnak szakadni a kétségbeesésből is, míg nála már minden bizakodó hang cinizmusba csuklik. A reményt már csak illúzió formájában ismeri. Nála a végső tanulság sem egy megállapítás már, hanem csak egy követelmény, melynek beteljesedésében jó lenne, de aligha lehet hinnie: A jónak győznie kell ahhoz, hogy az élet szép legyen. 8. Sikertelen küzdelem a negatív hatás ellen. E kérdőíven lépésről lépésre nyomon követhető, hogyan harcol az ember Hamlet ellen, hogy vonzódik hozzá, s hogy löki el tőle újra és újra magát, hogy ne kelljen kétségbeesésében és tragikus sorsában osztoznia, annak ellenére, hogy saját kétségbeesését és sorsát fedezi fel bennük. Mindig, újra és újra megtagadja Hamletet, bírálja, semmibe veszi, kö­ zömbösséget tettet majd keserűen nekitámad, — de mindig, újra és újra hatása alá kerül, és a kétségbeesés hullámai átcsapnak rajta. E változó sikerű küzdelem a kérdőív utolsó pontjáig tart, addig az előre megadott feleletig, hogy hiszek az életben, mert vannak Hamletek. Ezt határozottan kihúzza, és utána írja: ez a leg­ nagyobb őrültség. De e felkiáltás szenvedélyes keserűsége arra vall, hogy a küz­ delem még távolról sem zárult le közte és Hamlet között. 9. A párhuzamosság élménye. Ez itt már pozitív élmény. Hamletet fenntartás nélkül nemes és bátor léleknek tertja, akinek az igazságszeretet a legfőbb tulaj­ donsága, és célja a világ jobbátétele. De mindez semmiféle személyes élményt sem jelent neki: nincs szüksége Hamlet energiáira. Még csak eszményképnek sem te­ kinti: saját erejéből is biztosan tör előre. 10. Intellektuális élmény. Nem él át semmit, csak megfigyel. A darabot pusz­ tán megoldandó gondolati feladatnak, problémának tekinti. Nem kerül Hamlet igézete alá: higgadtan elemzi jó és rossz tulajdonságait. Finom megkülönbözteté­ sekre képes: a modern ember csak külsőleg hasonlít Hamlethez, — írja — mert határozatlanságuk rugói mások. Hamlet túl sokat lát, a modern emberből az aka­ rat hiányzik. Nem hangulatember: nem veti el teljesen, és nem is eszményíti Ham­ letet. Körültekintően felméri a társadalmi szükségletet, és kijelenti: nagyon sok olyan emberre, mint Hamlet semmiesetre sincs szükség, de néhány feltétlenül kell: a közösség lelkiismerete. 11. A rokonszenv élménye. Hamlet iránt mély rokonszenvet érez, de nem azo­ nosul vele. Élménye nagy ós személyes, vonzódása mély ós őszinte. De csupán rokonszenv ez, és nem közösségvállalás. Ahogy ő maga is írja: Hamlet nem jelkép, de a gondolkodó ember mindig rokonnak érzi magát vele. Vagy másutt: Hamlet nem típus, de a modern ember is érezheti magát hasonlónak. Hasonlónak és ro­ konnak, de nem azonosnak. 12. A csodálat élménye. A fenntartás néküli csodálaté. Erkölcsi nagyság jel­ lemzi Hamletet, és az, hogy célratörő, átlagon felüli ember, aki meg tudta tagadni önmagát egy magasabb cél érdekében. Sőt: még Ophéliáról és a szerelemről is le tudott mondani, — amit az ívet kitöltő diáklány az ív hátlapján még külön is méltat. De mindennek az a következménye, hogy Hamlet társadalmon kívül álló, magányos ember, nem típus: csak csodálni lehet, s nem azonosítani magunkat ővele. És hinni az életben, meri vannak Hamletek. 13. A totális élmény. Teljes, fenntartás nélküli azonosulás és elragadtatás. Nem rokonszenv ez, és még csak nem is csodálat már, hanem a teljes közösség érzése. Nem szeretnék, de kénytelen vagyok hasonlítani Hamletre — írja —; őt utánozni nem lehet> ő az ember végzete. A magányosság ós a kétségbeesés élmé­ nyét teljesen átéli, s ebből a kétségbeesésből csak egyfajta lázadó dacosság, és a tragikus sors vállalásának nemes pátosza emeli, lendíti fel őt és Hamletet. Hogy

170

lelki beteg-e Hamlet? Igen az, ha betegség a töprengés olyan dolgok felett, melyek inasnak magától értetődnek, a habozás, mikor más tőrt ránt, és a lemondás a nagy érzelemről, a magányosságért és a kétségbeesésért.

A hatás iránya és

tartalma

Azon belül, hogy előjele pozitív volt-e vagy negatív, vonzó volt-e, vagy taszító, pontosan meg kell, és meg lehet határoznunk azt, hogy mi volt a hatás iránya és tartalma: azt, hogy mire ösztönözte az embert, mi­ ben volt vonzó és miben taszító hatással rá. Itt elsősorban azokat a v á ­ laszokat kell összegeznünk [7., 16., 19., 24., 27., 28. kérdés], melyekből az derül ki, hogy mit tartanak értéknek, s mit értéktelennek, mit követen­ dőnek, s mit elítélendőnek benne az emberek. Kísérleti mérésünk ered­ ményei a következők: (A számok azt jelzik, hogy egy-egy tulajdonság összesen hány szavazatot kapott.) Pozitív, vonzó értékek: Igazságszeretet Humanizmus, erkölcs Intelligencia Igényesség Elvi következetesség

65 35 33 14 14

Negatív, taszító értékek: Töprengés, határozatlanság, gyenge akarat 80 Kétkedés 22 Melankólia 10 Gyávaság 3

Ez az értékskála emberenként és koronként valószínűleg jellemzően változik. Lehetséges például, hogy az igazságszeretet, az intelligencia és az igényesség csak, vagy elsősorban a fiatal korosztály szemében a leg­ főbb érték. Az mindenesetre erre vall — bár önmagában még semmit sem bizonyít —, hogy a három idősebb válaszoló közül kettő nem említi egyi­ két sem e tulajdonságoknak. A fiatal korosztály sajátossága valószínűleg az is, hogy ítéletükben erkölcsi mozzanatok csak a legritkább esetben fodulnak elő, sőt, van köztük olyan is, aki arra a kérdésre, hogy erköl­ csös ember-e Hamlet, ezt válaszolja: Mi az erkölcs? — Ez anakronizmus. Értékítéleteik leginkább vitalisztikusnak mondhatók: csaknem kizárólag tétlenségét és határozatlanságát vetik Hamlet szemére, és a gyors, len­ dületes cselekvést hiányolják nála. Két idősebb válaszoló, ezzel szem­ ben, szinte egyedül áll azzal, hogy Hamletet elsősorban erkölcsileg m a ­ rasztalja el, és bukásának okát abban keresi, hogy bosszúvágy vezette és a gyilkosságtól sem riadt vissza. Hamlet vonzónak és taszítónak érzett tulajdonságai még csupán öszszetevői annak a végső eredőnek, a tragikus hatás ama végső irányának, melyben ösztönző vagy fékező erejét kifejti. Hogy a hatásnak mi é végső iránya, azt kérdőívünk két utolsó kérdése, és kérdéseink valamennyijé­ nek összegezése van hivatva eldönteni. A 27. kérdés azt kutatja, hogy milyen szimbólummá vált Hamlet a néző képzeletében; azért ezt, mert a szimbólum a tragikus élmény végső szintézise, benne testesül meg mindaz, amit a tragédiában végső fokon vonzónak és taszítónak érez az ember. E kérdésünk úgynevezett „többválaszos" kérdés volt, vagyis a kérdőívet kitöltő hallgatók előre megfogalmazott válaszok közül választhatták ki azokat, melyekkel leginkább, illetve legkevésbé é r t e 171

nek egyet. A pozitív és negatív válaszok számszerinti megoszlását a Függelékben közöljük. — Hogy a tragikus hatás végső irányának m e g ­ határozásában biztosan ítélhessünk, a kérdőív 28. kérdésével mégegyszer megfogalmaztattuk mindenkivel a tragikus élményt, de ezúttal m á r a praktikus konklúziók síkján. Van-e, s ha van, mi a tanulsága Hamlet sorsának? — így szólt a kérdés. A válaszok megoszlását ezúttal is a F ü g ­ gelékben közöljük. A válaszok nagy többsége bizakodó, cselekvő, eszményekben és em­ berben hivő magatartásra vall. Nem naiv és zavartalan optimizmusra, mert sokan érzik nagy és gyakran teljesíthetetlen feladatok terhét, s azt, hogy Hamlet szembekerült a társadalommal és magányba kényszerült. Nem hisznek egyszerű és gyors megoldásokban sem, nem áltatják m a ­ gukat azzal, hogy ma már egyszer s mindenkorra túljutottunk a hamleti problémákon. Válaszaikba keserű és cinikus hangok is vegyülnek, és vannak akik húsz-huszonkétéves fejjel m á r - m á r a rezignáció hangulatát és magatartását próbálgatják. De kétségeik és fenntartásaik végső fokon inkább ösztönzik, mintsem gyengítik abbeli hitüket, hogy az önmagával és az élettel szemben igényes, az igazságot szenvedélyesen kereső e m ­ ber cselekvő, alkotó lendülete az élet legfőbb értéke, és biztos záloga a jövőnek, mindnyájunk jövőjének. De ne tekintsük véglegesnek ezt az összegezést. Mindezt inkább csak a kérdőíves hatás-kutatás lehetőségeinek bemutatására mondottuk eh Az ívek tartalmi elemzésére, a Hamlet-élmény társadalomtörténeti sze­ repének meghatározására csak akkor kerülhet sor, ha méréseinket a t á r ­ sadalomnak már minden rétegére és csoportjára kiterjesztettük. Az élmény végső kialakulása

és

tartóssága

Azt m á r korábban láttuk, hogy a tragédia közvetlen hatása hogyan kényszeríti védekezésre és küzdelemre az embert, s hogy e küzdelem során hogy alakulnak át a tragikus hatás nyers, romboló erői termékeny emberi élménnyé. A hatás és ellenhatás, az élménnyé és végül emlékké formálódás e mechanizmusára vonatkozó ismereteinket úgy mélyíthet­ nék el, ha kísérleti méréseinket időben is kitérj esztenők, és e folyamat különböző szakaszaiban megismételnők. Az első mérést még a közvetlen hatás perceiben, vagyis egy Hamlet-előadás szüneteiben és közvetlenül az előadás után kellene elvégeznünk. A másodikat néhány órával, vagy legfeljebb egy-két nappal később, hogy a hatás érzelmi és értelmi fel­ dolgozásának periódusát figyelhessük meg; s végül, néhány hónappal k é ­ sőbb a harmadikat, hogy az élmény tartósságát, kopását, további alaku­ lásait követhessük nyomon. A mérést véleményünk szerint minden eset­ ben azonos szövegű kérdőívekkel kell végrehajtanunk, mert az élmény alakulása így határozható meg a legnagyobb pontossággal és hitelesség­ gel, iveinket már ennek a szempontnak figyelembevételével szerkesztet­ tük meg, de alkalmunk, sajnos, mindezideig csak a végső stádium m é r é ­ sére volt. Válaszolóink az ív kitöltése előtt általában több hónappal vagy évvel látták, illetve olvasták a Hamletet, és csak egyetlen egy akadt k ö ­ zöttük, aki az ív visszaküldése előtti napon olvasta életében először e 172

darabot. Néhány érdekes mozzanat azonban már ezen az egyetlen íven is megfigyelhető. Élménye annyira kiforratlan még, hogy ő az egyetlen, aki nem tud felelni arra a kérdésre, mi Hamlet legfőbb jellemvonása. Nevének halla­ tára pedig csak egy hangulatot, a szomorúságot asszociálja (rajta kí­ vül egyetlen egy ilyen van csupán), s nem valami elvontabb érzelmi vagy gondolati élményt, mint a többiek túlnyomó többsége. A hatás annyira friss és feldolgozatlan benne, hogy olyan részletmozzanatokra emlékszik még, melyekről a többiek már rég megfeledkeztek, vagy álta­ lánosabb, elvontabb síkra emeltek. Hamlet bukásának okát például nagy­ bátyjával való ellentétében látja, míg a többiek ugyanezt mondjuk már így fogalmazzák meg: Hamlet bukásának oka a régi és az új erkölcs öszszeütközése. Nem vált még, és nem is válhatott még jelképpé sem benne a hamleti sors, mert a típussá, jelképpé válás az élmény-alakulás végső eredménye. De ne keverjük össze az általánosítás és a szimbólumalkotás mozza­ natát, mert ezek nem egyidejű jelenségek, hanem a hatás-mechanizmus egymást követő fázisai. E folyamatot a következőképpen lehetne felvá­ zolni :

HATÁS

*H I

X

p

^-^^'^

FORMÁLÓDÁS

ÉRTELMI

I I I I

I I I l

Az első szakasz a közvetlen hatás periódusa, ezt, mint mondottuk, az előadás szüneteiben végzett mérésekkel lehetne közelebbről megis­ mernünk. A második a védekezésnek, az élmény érzelmi és gondolati feldolgozásának és általánosításának ideje. Vannak — a kérdőívek tanú­ sága szerint — olyanok, akiknél e feldolgozási folyamat igen kezdetle173

ges fokon megállapodhatott, mert élményük szinte csak a szemünk előtt, az ív kitöltése közben emelkedik az elvontabb gondolatok magasságába. Egyik válaszoló például, arra a kérdésre, hogy mi Hamlet tulajdonkép­ peni célja, előbb azt a választ húzza alá, hogy a bosszúállás, majd mikor Éésőbb felfedezi az általánosabb, elvontabb feleleteket, kihúzza a bosszú­ állást és ezúttal már, a felfedezés hevében egyszeriben a két legelvontabb választ húzza alá. Azt, hogy célja a világ jobbátétele és az élet értelmének, céljának megtalálása volt. És nem ez az egyetlen eset, ahol e jelenség megfigyelhető. Az ívek többsége ilyen. Lássuk a számadatokat. Az ív elején, a 6. kérdésnél (— Miért halo­ gatja Hamlet a bosszúállást? —) a következőképpen oszlanak meg a vá­ laszok: Konkrét 19 17 8 6 2 4 1

1. Töprengő, határozatlan jellem 2. Bizonyítékokat keres 3. Lelkiismereti, erkölcsi aggályai vannak 4. Megfelelő alkalomra vár 5. Fél a felelősségtől 6. Kíméli anyját vagy Ophéliát 7. A konvenciók akadályozzák 3. Túlnagy a feladat 9. Messzebbre tekint, célja nem a bosszú

~57

Elvont.

1 1 ~ X ^

Az utolsó két válasz kivételével mind egyszerű, „dramaturgiai" okokra hivatkozik, melyek magyarázzák, de csak akkor magyarázzák meg a halogatást, ha a darab lényege és Hamlet célja nem más, mint a nagybátyja elleni küzdelem. Később azonban, annál az előbb m á r idézett kérdésnél, hogy mi Hamlet igazi célja [20. kérdés], a válaszok eloszlása a következő: Konkrét 1. 2. 3. 4. 5. 6.

Az élet értelmének megtalálása Ä bosszú A világ jobbátétele önmaga megismerése A hatalom megszervezése .. .. A reménytelenség leküzdése

•

Elvont 28

16 15 5 3 4 "Ti)

52

Itt m á r praktikus, a dráma esemény síkjában maradó válasz mind­ össze 19 van, a többi az életfilozófia magasabb szféráiba emelkedett föl. De ha Hamletnek valóban ilyen általános, mondhatnók kozmikus céljai vannak, akkor a cselekvésben nyilvánvalóan nem a korábban annyiójuk által emlegetett alkalomra várás vagy bizonyítékok keresése hátráltatta. Ellentmondásba keverednek így magukkal, de ez az ellentmondás n e m formális, mert egy folyamat ket fázisát jelzi: azt, hogy miképpen válik egyre általánosabb érvényűvé szemléletük, s hogyan bontakozik ki az ív kitöltése során egyre teljesebb és gazdagabb színekkel Hamlet-él­ ményük. , 174

A tragikus hatás harmadik és egyben utolsó szakasza az élmény jel­ képpé formálódása. Azzal, hogy nem egyszerűen típusról, hanem jelkép­ ről írunk, arra az érzelmi telítettségre utalunk, mely az élmény e végső formáját szükségszerűen jellemzi. Mindkettőben egy-egy tipikus társa­ dalmi törekvés, emberi helyzet vagy sors testesül meg, de a társadalmi és lélektani típusok nagy sokaságából csak azok válnak az emberben szimbólummá, melyeknek sorsát valamilyen formában magára vonat­ koztatta és személyes élményként élte át. Az élmény e végső kiforrása sok nézőnél elmarad. Ezek megállapodnak az általánosítás fokán, és élményük, ha az érzelmi elemek dominálnak benne, hangulattá oldó­ dik fel, s ez a hangulat él bennük tovább egyre halványabb színeivel és elmosódóbb árnyalataival. Azok pedig, akiknél a gondolati mozzanatok kerültek túlsúlyba, végül egy logikai problémába fogalmazzák élményü­ ket, és gondolati tételként, filozófiai, erkölcsi vagy történelmi igazság­ ként raktározzák el magukban. ,' A hangulatok azonban könnyen elenyésznek, a gondolatok hamar feledésbe merülnek. Az ember élménye csak akkor lesz igazán mara­ dandó, ha sikerült jelképpé sűrítenie, vagyis ha a tragédia konkrét mozzanataitól elvonatkoztatott és általánosított élményt sikerült a tra­ gikus hőshöz visszavezetnie, s benne ezt az általános emberi élményt megtestesítenie. A jelkép az emberi élmény végső koncentrációja, benne az élmény minden gondolati és érzelmi energiája összpontosul. Létrejöt­ téhez így igen nagy erők együttműködésére, és szerencsésen összejátszó mozzanatok egész sorára van szükség. Csak a legnagyobb írók képesek olyan emberi sorsok teremtésére, melyek jelképpé tisztulhatnak. De még az író is csak a lehetőséget adja, s ha nincs olyan közösség, mely e sors­ ban saját sorsát fedezze föl, akkor a hős csak irodalmi hős marad, sorsa hangulat vagy emlék, megoldandó probléma vagy érdekes, tanulságos kaland. Gyakran előfordul, hogy egy-egy képzeletteremtette hős csak ké­ sőbb, évtizedek vagy évszázadok múltán lesz szimbólummá. Lassan ak­ kumulálódnak benne az egymást követő nemzedékek érzései és benyo­ másai, lassan kristályosodik ki benne egy-egy nagy emberi élmény, <—míg jön végre egy korszak, mely felfedezi az eddig csak lehetőségként benne lappangó jelképességet. Vannak a történelemnek szimbólumok­ ban szegény és gazdag korszakai, vannak szimbólum-romboló, és szimbólum-teremtő korok. Ez utóbbiak között, újkori történelmünkben min­ den bizonnyal a romantika az első. Nemcsak a primitív és a középkori szimbólumvilágot élesztette újjá, hanem jelképpé emelt olyan nagy iro­ dalmi hősöket is, akik az előző századokban egyszerű irodalmi figurák­ ként éltek az emberek tudatában: ekkor válik jelképpé Hamlet és Faust, Don Quijote és Don Juan, Thyl Ulenspiegel és még mások annyian. És végül, új szimbólumok egész sorát teremtette meg, köztük talán több maradandót, mint később, a hivatalosan is szimbolizmusnak nevezett irodalmi korszak. De nemcsak jelképteremtő írók és korszakok, hanem jelképteremtő olvasók is vannak. Kevés azoknak a száma, akik képesek a jelképességet felfedezni egy-egy emberi sorsban, de ezek az olvasás, a befogadás láng175

elméi. Ugyanúgy szükség van rájuk, mint a nagy alkotókra, mert csak bennük van meg a lelki energiáknak az a nagy feszültsége, mely a töb­ biek számára is szimbólummá formálja az irodalmi élményt. Irodalom­ történészeink és kritikusaink legnagyobbjai voltak csak mindenkor ilye­ nek. De sokan voltak, bárcsak sokan lennének mindig, az ismeretlen olvasók és színházlátogatók közt. Sokminden gátolhatja és akadályozhatja meg véglegesen azt, hogy e § y _ e g y irodalmi hős, egy-egy emberi helyzet vagy sors jelképpé tisz­ tulhasson. Azt már láttuk, hogy az érze]mi vagy értelmi elemek túlsúlya hogy terelheti holtvágányra az élményt; de nem válik szimbólummá akkor sem, ha sekély volt, és a befogadó lélek erőtlen, sorsérzésre, saját sorsának, helyzetének átélésére képtelen. Nem válik azzá, ha az em­ bernek túlontúl sok fenntartása, erkölcsi vagy bármilyen más kifogása van a hőssel szemben. Vagy ha Hamlettől elvonatkoztatva fogad csak el és tekint eszményinek néhány jellemvonást. Mint ahogy egyik vála­ szolónk teszi, mikor ezt írja: Jó tulajdonságai — elvontan tőle — köve­ tendők, de teljes egészében nem az, akitől tanulhat a ma embere. A szim­ bólumnak épp az a lényege, hogy nem elvonatkoztat az embertől, hanem ellenkezőleg: megtestesít benne egy elvont, általános tulajdonságot vagy emberi sorsot. Kérdőívünk sajnos nem alkalmas annak meghatározására, hogy kiben, s milyen mértékben vált jelképpé Hamlet. Elkövettük azt a hibát, hogy a 27. kérdésnél előre felsoroltuk jóformán az összes létező Hamlet­ szimbólumot, lehetővé téve így, hogy ezek közül mindenki aláhúzzon egyet vagy többet, azok is, akikről a korábbi kérdések során minden kétséget kizárólag kiderült, hogy Hamlet nem él jelképként bennük. Valahol az ív elején előre megfogalmazott válaszok nélkül fel kellett volna tennünk azt a kérdést, hogy jelkép-e Hamlet, s ha igen, minek, milyen emberi sorsnak a jelképe? így kiderült volna, hogy ki fogalmazta már saját erejéből szimbólummá Hamlet sorsát, és egyúttal a 27. kér­ désre adott válaszok hitelessége is ellenőrizhető lett volna. Az viszont néhány más kérdésből határozottan megállapítható, hogy feltűnően kevesen vannak azok, akikben jelképként él Hamlet. E jelen­ ség okát nem ismerjük; de annál inkább figyelemre méltónak tartjuk, mivel a válaszok nagyrésze arra utal, hogy az ív kitöltői általában sze­ gények szimbólumokban. 3-as számú kérdésünknél például, ahol több nagy irodalmi hőssel állítottuk szembe Hamletet, azt kérdezve minden esetben, hogy melyik a rokonszenvesebb a kettő közül, a következő m e g ­ lepő eredményt kaptuk: Hamlet Hamlet Hamlet Hamlet Hamlet Hamlet Hamlet

176

Romeo: Othello: Faust: Don Juan: Don Quijote: Monte Cristo: Ádám:

36 — 11 40 — 10 36—8 49—0 43 — 5 40—7 15 — 34

A Hamletre adott szavazatoknak épp e túlnyomó többsége csökkenti e szavazatok értékét. Alig hihető hogy Hamlet ennyivel nagyobb és ál­ talánosabb élménye legyen az embereknek, mint például Don Quijote vagy Faust. Azt kell hát feltételeznünk, hogy mindezek többé-kevésbé azonos intenzitású élményként, de csak élményként élnek bennük, s tekintettel arra, hogy az ív Hamletről szól, a Hamlet-élmény elevene­ dett föl bennük legerősebben, s így billent az ő javára a mérleg. Mert h a a többi hősök valamelyike nem puszta emlékként, hanem egy tipikus emberi helyzet vagy törekvés jelképeként élne bennük, akkor nevének egyszerű említése is erős élményt váltana ki az emberben és kiragadná a Hamlet-tragédia varázsköréből. Későbbi méréseink során ezt a kérdést is gyümölcsözőbbé tehetjük majd azzal, hogy e hősök szembeállítását megelőzve, előbb mindegyikről megkérdezzük, hogy milyen emberi sors jelképének érzik.

Kutatásaink első szakasza ezzel lezárult. Kísérleti mérésünk tapasz­ talatait a következőkben összegezhetjük: Eredmények: 1. A munka során kialakult a kérdőíves hatás-kutatás metodikája. Bebizonyosodott, hogy kérdőívek segítségével több-kevesebb pontosság­ gal meghatározható egy-egy ember Hamlet-élménye. 2. Tisztázódtak azok a módszerek, melyek segítségével a Hamletélmény különböző mozzantaiból következtetni lehet az eredeti tragikus hatás intenzitására és irányára, tartalmára és tartósságára. Vagyis m á s ­ szóval: rekonstruálni tudjuk a tragédia eredeti, közvetlen hatását, melyet az emberi tudat igen rövid idő alatt felszív magába és élménnyé alakít át, úgyhogy eredeti, tiszta formájában csak közvetlenül az előadás alatt volna rögzíthető. Feladatok: 1. Kérdőívünket a korábban említett szempontok szerint néhány ponton korrigálnunk kell. 2. Méréseinket a társadalom széles rétegeire kell kiterjesztenünk. A kérdőíveket könyvtárak, színházak és mozik, iskolák és művelődési otthonok közvetítésével minél több és minél többféle emberhez el kell juttatnunk, úgy, hogy a befutó válaszokat életkor, iskolai végzettség, fog­ lalkozás és társadalmi hovatartozóság szerint csoportosítva már ne csak e g y - e g y ember, hanem egy-egy társadalmi osztály vagy csoport Hamletélménye legyen regisztrálható. Ezekből a HamZei-élményekből, Hamletképekből azután a tragédiának m á r nem csupán szubjektív, lélektani hatására, hanem objektív és általános érvényű társadalmi hatására kö­ vetkeztethetünk. 3. A kérdőíves kutatáson túl számba kell venni azt a Hamlet­ élményt is, mely korunk Hamlet-irodalmából, színházi, kritikai és iro12 Évkönyv

177

dalomtörténeti írásaiból bontakozik ki. E két terület eredményeit össze­ gezve határozhatjuk majd meg kielégítő pontossággal azt a hatást, me^ lyet a tragédia a mai emberre, a mai társadalomra gyakorol. 4. S végül, ha az elmúlt korszakokra vonatkozó kutatásainkat újból áttekintjük, akkor megvilágosodik majd előttünk, hogy a jelenkoriHamlet-élmény hogyan illeszkedik be a koronként és nemzedékenként változó Hamíeí-élmények, Hamlet-képek hosszú, történeti sorába.

FÜGGELÉK A kérdőív

szövege.

A kérdőív tulajdonképpeni szövegét mindenhol dőlt betűvel szedjük. Megjegyzéseinket és a számszerű ered­ ményeket szögletes zárójelben közöljük. Az ív kitöltőjének I. II. III. IV. V.

személyi

adatai

Kora [56 válaszoló 18—30 év között. 3 válaszoló 30 év fölött] Férfi — nő [22 férfi — 37 nő] Iskolai végzettsége: [Három kivételével gimnáziumi érettségi] fiiunkaköre: [Három kivételével bölcsészhallgató] Néhány kedves könyvének címe: [......] A Hamletre vonatkozó

kérdések

1. Hányszor látta illetve olvasta a Hamletet? [Átlagban 2—3-szor] Utoljára mikor? [Általában több hónappal vagy évvel az ív kitöltése előtt, kivéve egy diákot, aki előző este olvasta] 2. Körülbelül milyen idősnek gondolja Hamletet? [37 válasz szerint 23—28 között, és csupán egyetlen válasz szerint fiatalabb mint 20] 3. Ki rokonszenvesebb? Hamlet vagy Romeo? Hamlet vagy Othello? Hamlet vagy Faust? Hamlet vagy Don Juan? Hamlet vagy Don Quijote? Hamlet vagy Ma­ dách Ádámja? Hamlet vagy Monte Cristo? [Eredményt lásd a 176. lapon] 4. Eletunt-e Hamlet, s ha igen, miért az? [39 Igen — 16 Nem] 5. Csak tetteti-e Hamlet az őrültséget, vagy valóban megzavarodott? [39 szerint őrült — 15 szerint csak tetteti] 6. Miért halogatja Hamlet a bosszúállást? [Eredményt lásd a 174. lapon] 7. Mi Hamlet fő jellemvonása? Az intelligencia? [15 szavazat] — Az erőszakosság? [0 szavazat] — A kétkedés? [21 szavazat] — A melankólia? [10 szavazat] — Igazságszeretet? [29 szavazat] — Határozatlanság? [19 szavazat] — Igényesség? [9 szavazat] — Közöny? [0 szavazat] — Vagy? 8. Nem tartaná-e jobb megoldásnak, ha a dráma végén Hamlet életben maradna? [1 Igen, 1 alternatív, 57 Nem] 9. Ismer-e Hamlethez hasonló embert? [27 Igen — 21 Nem] Jó volna, ha sok olyan ember élne köztünk mint Hamlet? . . . . . . [15 Igen — 7 alterna­ tív — 29 Nem]

178

10. Maga dönt-e Hamlet a sorsáról, vagy csak játékszere nagyobb erőknek? . . . . . . . [Maga dönt* 19 szavazat — alternatív: 14 szavazat — játékszer: 20 szavazat] 11. Vannak, akik szerint Hamlet lelki beteg, s így az egészséges embernek nem sok köze van az ő sorsához. Egyetért-e ezzel? [8 Igen — 44 Nem] 12. Erkölcsös ember Hamlet? [55 Igen — 4 nem válaszol] önző [4 szavazat] vagy önzetlen? [36 szavazat] [Igen is nem is: 8 szavazat] 13. Sajnálja, vagy úgy érzi, hogy megérdemelte sorsát? [Sajnálja 43 — nem sajnálja 8] 14. Melyik a darab legszebb jelenete? [A nagy monológ: 9 szavazat; Hamlet és Gertrud nagy jelenete: 7 szavazat; az egérfogó jelenet: 4 szavazat; Ophélia megőrülése: 4 szavazat; Ophélia halála: 3 szavazat; a sírásó jelenet: 3 szava­ zat, stb.] 15. Vannak, akik Hamletben magában keresik bukásának okát. Mások a külső kö­ rülményeket okolják mindenért: Hamlet a társadalom áldozata — mondják. Kik járnak közelebb az igazsághoz? . . . . [ö maga: 11 szavazat — Mindkettő: 20 szavazat — a társadalom: 26 szavazat] 16. Lehet-e Hamletet eszményképnek tekinteni? Miben igen és miben nem? . . . . [24 igen — 18 „részben" — 13 Nem. Hogy miben igen ill. miben nem azt lásd a 171. lapon] 17. Lehet-e általánosítani Hamlet tragédiáját? Lehet-e általában az emberi sors jelképének tekinteni? [13 Igen — 43 Nem] 18. Vannak, akik a habozó, töprengő, reményét vesztett Hamletben az úgynevezett modern ember típusát, megtestesítőjét vélik felfedezni. Egyetért-e velük? . . . . [20 Igen — 36 Nem] 19. Szeretne-e valamiben Hamletre hasonlítani? Mit tart legértékesebbnek Hamlet jellemében? [12-en vannak, akik semmiben sem szeretnének hasonlí­ tani rá. Hogy a többiek miben, azt lásd a 171. lapon] \ 20. Mi Hamlet igazi célja? . . . . . [Eredményt lásd a 174. lapon] 21. Van valami amit nem ért a darabban? [Összesen 4 válaszolónak van egyáltalában valami problémája] 22. Ha Hamlet nevét hallja, mire gondol először, önkénytelenül? A szomorú­ ságra? [2 szavazat] — A töprengésre [29] — Ophéliára? [2] — A halálra? [2] — Egy ismerősére? [7] — Az emberi sorsra? [3] — önmagára? [0] — Az emberi lét bizonytalanságára? [12] — A küzdelem szükségességére? [9] — Vagy?.... 23. Mit kifogásol Hamletben, Hamlet cselekedeteiben? [26: semmit; — 27: határozatlanságot; — 2: bosszúállást; — 1: cinizmust; — 1: Ophéliával való bánásmódot.] 24. Mi az oka Hamlet bukásának, tragédiájának? [14: gyenge akarat, — 11: a kegyetlen társadalom; — 7: az, hogy egyedül küzd; — 3: igazságszeretet; — 2: gyilkosságot követ el; — stb.] 25. Emlékszik-e és fontosnak tartja-e a tragédia utolsó jelenetét, melyben Fortinbras bevonul a királyi udvarba és egy új. boldogabb világ eljöttét hirdeti meg?'..... [41 fontosnak tartja, 16 nem. — Néhány jellemző válasz: — Ez a legszebb rész: hit a jövőben. Bár sablonos. — Fontos. Hamlet sorsa így nem az emberi sors tragédiája. — Fontos, bár ez az új világ szerintem nem sok újat, jobbat hoz a népnek. — Fontos, de ez a jelenet nem változtatja meg a mű alaphangulatát, és igazi választ nem ad. — Nem fontos: naivság. — Ez a hallgatóság felé csepegtetett üdítőital. 12*

179

— Hamlet meghalt, mással nem törődöm. 26. Mi a végső hatása, végső hangulata egy Hamlet-előadásnak? Megnyugtató [8 szav.] — vagy — fölzaklató? [23 szavazat] vigasztaló [7 szav.] — vagy — kétségbeejtő? [1 szavazat] felemelő [27 szav.] — vagy — nyomasztó? [15 szavazat] erőt adó [12 szav.] — vagy — elkedvetlenítő? [6 szavazat] 27. Mi Hamlet tragédiájának a lényege? Milyen eszmény, milyen embertípus, mi­ lyen emberi sors tragédiájának a jelképe? (Az előre megfogalmazott válaszo­ kat, melyek közül a hallgatók választhattak, nem eredeti sorrendjükben közöl­ jük, hanem előre vesszük azokat, melyekkel a legtöbben egyetértettek, és a sor végére hagyjuk azokat, melyek ellen a legtöbben tiltakoztak, + jellel tüntetjük fel az egyetértő, és — jellel a tiltakozó szavazatok számát.) — A megalkuvást, hazugságot, tisztátalanságot nem tűrő ember tragédiája. [ + 29 — 1] — Az átlagosnál igényesebb mindenben teljességre törő ember tragédiája. [ + 25 — 0] — Egy teljesíthetetlen feladat terhe alatt összeroppanó ember tragédiája. [ + 17 — 7] — Az emberi magányosság tragédiája [+17 — Íj — A töprengő, cselekvésre képtelen ember tragédiája . . . [ + 1 6 — 9] — A túlzott érzékenység tragédiája [ + 1 2 — 3] — A kívülálló, a társadalommal szembekerült ember tragédiája. [+- 13 — 5] — Az elérhetetlen eszményekben hivő, idealista ember tragédiája. [ + 8 — 9] — Az emberekben csalódott, mindenből kiábrándult ember tragédiája. [ + 8 — 7] — A kíméletlen és kiismerhetetlen végzet egy áldozatának tragédiája. [ + 7 — 6] — A végtelen utáni váoy és a véges em.beri lét ellentétének tragédiája. [ + 7 — 7] — A lét borzalmaitól megiszonyodott ember tragédiája . . . .[+ 3 — 7] — A lángész tragédiája [ + 7 — 10] — A haladásért, az újért küzdő és mártírként elpusztuló ember tragédiája. [ + 6 — 13] — A hitetlen, mindenben kétkedő ember tragédiája [ + 2 — 14] — A közös emberi sors, minden emberi tett reménytelenségének tragédiája. [ + 3 — 15] — A bosszúálló, megbocsájtást nem ismerő ember tragédiája. [ + 6 — 20] — A gyengeakaratú, határozatlan ember tragédiája [ + 8 — 20] — A kíméletlen, önző, csak önmagával törődő ember tragédiája. [ + 0 — 40] 28. Van-e tanulsága, s ha van, mi a tanulsága Hamlet sorsának? Az hogy: — Ha el is bukik, mégis nagy, erős és szép a küzdő ember. — Nem töprengeni kell, hanem cselekedni. Le kell győzni a — — — —

Eszményekért, elvekért az életet is fel kell áldozni . . . . Végül mindig győz az igaz. az új Hiszek az életben, mert vannak Hamletek Bátrabban, szebben, igényesebben kell élnünk, mint ahogy

— Rendet, fényt, tisztaságot kell teremteni az élet zűrzavarában. — A józan ész és az akarat ereje legyőz minden akadályt . . — A hitetlenség, a pesszimizmus, a kétkedés szükségszerűen

180

. [ + 3 8 — 1] reménytelenséget. [ + 28 — 2] [ + 18 — 2] [ + 17 — 7] [ + 11 — 7] eddig tettük. [ + 9 — 4] [ + 9 — 1] . [ + 9 — 7] bukáshoz vezet. [ + 8 — 3]

— Az emberi sors kompromisszumok

sorozatából áll. Ebbe bele kell

törődnünk.

r+ s — &j — Aki átlépi az erkölcs határait, annak bűnhődnie kell . . . [-j~ 7 — 4] — Az élet mindennél többet ér, nem szabad elvont ideálokért feláldozni. [ + 6 — 7] — Nem szabad az élet ismeretlen mélységeit megbolygatni . . [ + 2 — 7J — Az ember önmagában erőtlen. Rá kell bíznia sorsát nagyobb hatalmakra. r + 2 — 9] — Nem az igazság és a számonkérés a fontos, hanem a szeretet. [ + 4 — 10] — Az élet reménytelen és fájdalmas; egyetlen megoldás a rezignáció. [ + 2 - U] — Mindig a gonosz, a rossz győz ezen a világon. Hiába minden. [-{- 2 — 19] — Régmúlt, sötét korszak áldozata Hamlet. Ma már túl vagyunk az ilyesmin. [ + 6 — 20]

The An

attempt

at

Hamlet-experience

measuring ELEMÉR

the

impact

of

the

tragedy

HANKISS

Literary works are not lifeless mirrors reflecting social or psychological con­ ditions, but are also sources of energy that are transforming and shaping man and society. There are few literary historians to disagree with this statement, but there are still fewer among them who have tried to define the exact character and content of this effect. The author's intention has been to search for some new possibilities and to elaborate some new methods of gauging literary impact. With this end in view, he chose Shakespeare's Hamlet tragedy for the object of his investigations and studying the history of the HamZet-experience, he endeav­ oured to state the effect produced by this tragedy on the subsequent ages and different societies. Having reached the 20th century, his own age, he found it useful to contact Shakespeare's audience directly, i. e. not only through the medium of Shakespeare-criticism, but also by the help of questionnaires filled in by theatre-going people. In his paper, he gives account of the first experimental poll performed among aits students of three Hungarian Universities. The number of question-forms duly filled in being only 59, he keeps away from drawing sweeping conclusions concerning the HaroZei-experience of our days and limits himself to determine the best means and methods of evaluating and systematizing the material which, as a result of further polls, will stream in — so he hopes — in considerable quantities. He states that the questionnaires may reveal the followring aspects of the tragic impact and experience: a) Intensity. He lists up psychological amd social factors that may influence the intensity of the impact and describes the procedure of gauging the intensity. b) Positive or negative nature of the impact. He calls the tragic impact po­ sitive or negative according to its being stimulating or depressing: it is positive if it enhances the vital dynamism of people and negative in the opposite case. He states that tragic experience is not a static phenomenon but is a struggle between tragic impact and human mind. He sketches out some typical cases of this struggle. c) The trend and content of the tragic impact. Here he tries to demonstrate that a thorough analysis of the question-forms will reveal the exact content of

181

the tragic influence and also the direction in which spectators have been driven by it. d) The final evolution and permanence of the tragic experience. Being a lasting and changing process, and not a momentary, flash-light phenomenon, people's tragic experience is to be checked several times in the course of its development. Only in this way may we analyze the three subsequent phases of its evolution, i. e. 1) the action of the immediate impact, 2) the emotional and intellectual working up of the experience, 3) the transformation of the experience into a symbol, which is its ultimate and permanent concentration. The author concludes by outlining further problems and perspectives of investigating tragic experience and literary impact in general.

182