Kintli Borbála: Megtörni a morajlást
A művészet határozott elutasítása fogalmazódik meg Emmanuel Lévinas korai írásaiban. Az 1948-as A valóság és árnyéka1 éles kritikája mellett az 1961-es lévinasi főmű, a Teljesség és Végtelen2 is tartalmaz az esztétikai szféra elítélésére vonatkozó utalásokat. Az ezekből kirajzolódó álláspont nem problémáktól mentes, ami egyszerre fakad a korai lévinasi gondolatok radikalitásából, illetve a későbbi főművel – a Másként, mint lenni, avagy túl a léten3 c. írással – fémjelezhető időszak eltérő viszonyulásából, a két főmű között húzódó feszültség művészetre vonatkozó tapasztalatából. Innen tekintve a kritika fogalmának különböző értelmezései kerülnek előtérbe tanulmányomban. Miközben a 40-es években született – itt is tárgyalt írások – és az 1961-es Teljesség és Végtelen művészetbírálata kritikai állásfogalalást jelez, a késői főműben és az akkor íródott tanulmányokaban megjelenő gondolatok mintha ezeknek a korai állításoknak az implicit kritikáját foglalnák magukban. A lévinasi életművön belüli kritika-értelmezések mellett tanulmányom álláspontja, a vizsgált szerzőkhöz (Lévinas mellett Maurice Blanchot írásaira térek ki, a téma szempontjából a blanchot-i életmű relevanciája nem hagyható figyelmen kívül) való viszonyulást tekintve, szintén kritikainak mondható. Egy állandó távolságtartást helyezek előtérbe, mely némi kételkedéssel fogadja a szövegek állításait. A lévinasi „esztétikai” gondolatok kritikai olvasata nem egyedülálló. A korai írások olyan belátásokat tartalmaznak a művészetre vonatkozólag, melyek önmagukban tekintve is nehezen tarthatók. A művészet teljes elutasítását szinte lehetetlen elfogadni. Emellett azonban az is kijelenthető: egy ilyen álláspont mellett kitartóan érvelni szintén problematikus. Így a későbbi tanulmányok elmozdulása már-már szükségszerűnek mondható. Mindazonáltal azok az értelmezések, melyek a lévinasi filozófián belül művészet és esztétika újragondolását, átértelmezését kísérlik meg4 további ösztönzést kaphatnak a tényből, hogy Lévinas minden „művészet-ellenességét” figyelmen kívül hagyva, maga is írt művészekről. Ide sorolhatók
1
Lévinas 1992 Lévinas 1999 3 Lévinas 2013a 4 Említhető Robert Eagelston Ethical Critcism. Reading After Lévinas, Jill Robbins Altered Reading. Lévinas and Literature c. művei mellett a magyar értelmezések köréből Bokody Péter disszertációja. ld. Eagelston 1997, Robins 1999, Bokody 2011 2
1
olyan tanulmányai mint például a Maurice Blanchot-ról, Paul Celanról, Proustról született írások. * „A művészet nem egy sajátos valóságtípusról alkotott tudás – a művészet eltér a tudástól. A művészet maga az elhomályosítás eseménye – a leszálló éj, az árnyak inváziója.”5 A valóság és árnyéka c. tanulmány definíciója elsőre inkább tűnik enigmatikus és burkolt megjegyzésnek, mint a művészet minden kétséget kizáró, határozott elutasításának. A kijelentés pontos értelmezéséhez Lévinas ebből az időszakból származó más írásaihoz kell fordulnunk. Az 1947-es A létezéstől a létezőhöz c. tanulmány mellett fontos kiemelni Az idő és a másik c. írást, amelynek magyar fordításban is olvasható változata jóval későbbi: az 1979-es újrakiadás. Az idő és a másik ezen változata mégis az eredetihez6 hűnek tekinthető, amit Lévinas maga is jelez az új megjelenéshez írt előszavában: A szöveg megfiatalításának gondolatát azért vetettük el, „mert továbbra is tartjuk magunkat ahhoz az alapvető célkitűzéshez, amelynek ez a legkülönfélébb gondolati mozgalmak környezetében létrejött szöveg képviseli születését és első kifejtését, és mert körvonalai egyre élesebbé válnak, ahogyan az olvasó előrehalad ezen túl elhamarkodottan teleírt oldalak sorában.”7 A valóság és árnyéka c. tanulmánynak az interpertációja esetében az ezekben a szövegekben kifejtett il y a fogalma kerül eltérbe, melyet Lévinas elsőként A létezéstől a létezőhözben bont ki részletesen. Az il y a, a puszta létezés, a van Lévinas korai filozófiájának központi gondolata. Jelentőséget azonban nemcsak a lévinasi műveken belül nyer, fontos kapcsolódási pontot jelez Blanchot írásaihoz, többek között Az irodalmi térhez, ahol Blanchot az il y a állapot saját értelmezését adja, így a lévinasi fogalom a két szerző közti párhuzamok és különbségek kirajzolásakor is kiemelkedik.8
5
Lévinas 1992, 4. Lévinas 1946–1947-ben tartott ezen a címen előadást a Jean Wahl alapította Collège Philosophique-ban. Lévinas 2007, 33. 7 Uo. A filológiai tény kiemelése nem tekinthető mellékesnek tanulmányom szempontjából, mivel rámutat a lévinasi gondolatok rendkívüli összetettségére. Miközben az eltérő időszakokban született írások éles különbségeket foglalnak magukban, ezek mégsem jelentik a korábbiak teljes elvetését, jóval inkább egymásra rezonálnak. 8 Habár Az irodalmi tér 1955-ös kiadású, mégsem állíthatjuk, hogy Blanchot egy az egyben átvette a lévinasi gondolatot, helyesebb ennek a két életművön átívelő összefonódásáról beszélnünk. Lévinas maga is gyakran a Blanchot műveiből vett példákkal teszi szemlétessé saját értelmezését. Példaként Az idő és a másik Aminadabutalása (első kiadása: 1942, Gallimard). Uo., 44. Az il y a további, filozófiatörténeti kapcsolódási pontjaként említhető a heideggeri es gibt, melynek az il y a némiképp fordításának tekinthető. Fontos azonban jelezni – bár nem venni készpénznek – Lévinas erre vonatkozó megjegyzését, melyben határozottan elkülöníti attól. Lévinas 2013b, 9. 6
2
Az il y a állapotát Lévinas több helyen az esik (il pleut) és a meleg van (il fait chaud) hétköznapi kifejezések felől közelíti meg.9 Ezek Lévinas értelmezésében éppen arra a személytelenségre mutatnak rá, amely az il y a-t, más megfogalmazásban a „létező nélküli létezés”-t jellemzik. Ez a puszta „van” a par excellence éjszaka-tapasztalat, a sötétség, a homály, a fenyegető árnyak jelenléte. Ennek leírására Lévinas gyakran az obscurité francia főnevet alkalmazza, mely egyszerre jelenti a sötétséget és a homályt. A sötétség (obscurité) mint a távollét jelenléte nem egyszerűen tartalma a jelennek. Nem beszélhetünk valamiről, ami ott marad, csak a jelenlét atmoszférájáról, ami utólag minden bizonnyal megjelenhet mint tartalom, de csak eredendően személytelen, az éjszaka és az il y a szubsztancia nélküli eseményeként. Mint a semmi sűrűsége, mint a csend morajlása. Nincs semmi, csak a lét van mint erőtér.10
Az il y a nehezen írható le, inkább csak körülírásokkal, metaforákkal közelíthető meg, melyek azonban nagyon gyakran paradoxonokként állnak előttünk – ennek szép példája a csend morajlása kifejezés. A morajlás (murmure) azonban több szemléletes, ám véletlenszerűen alkalmazott megfogalmazásnál, a 20. század második felének francia filozófusainál központi fogalomként, összekötő kapocsként jelenik meg. A Lévinas-Blanchot közti párhuzamok mellett a foucault-i filozófia nyelvről való gondolkodásában kerül még előtérbe.11 Annak ellenére, hogy A létezéstől a létezőhözben Lévinas nem kifejezetten a művészet kérdésével foglalkozik, mégis az Egzotizmus c. fejezettel kitérőt tesz ebbe az irányba. A fejezetcím magában tekintve állásfoglalással ér fel: az egzotimus mint idegenszerűség egy a művészetre vonatkozó idegenkedést, távolságtartást rögzít. A művészet Lévinas számára a világon kívülre esik, a világból való kilépést valósítja meg. Így válik értelmezhetővé a kijelentés, mely szerint a zenei hang nem zaj többé.12 Nem zaj, mert nem a világ része, az emberi cselekvéstől elkülönült. Az esztétika gyökereihez visszanyúlva (aesthesis ’érzékelés’) a művészet érzetként, érzetekként jelenik meg. Olyan érzetként azonban, amely a világról leválva elszemélytelenedik, így kijelenthető a fejezet zárlatában: a művészet anyaga az il y a ténye (le fait même de l’« il y a »).13 Itt térhetünk vissza kiinduló tanulmányunkhoz, A valóság és árnyékához. Amikor Lévinas felteszi a kérdést, hogy a művészet bár a világon kívülre esik, mindenképpen egy túli 9
Az il y a személytelenségét kiemelő metaforák, melyek Lévinas több írásában is előfordulnak, A létezéstől a létezőhöz második, 1990-es kiadásához írt lévinasi előszavában Blanchot-tól átvett gondolatként jelennek meg. Uo. 10 Lévinas 2013b, 89–90. saját fordítás – K. B. 11 A foucault-i párhuzamokkal jelenleg nem foglalkozom. Ehhez ld. Foucault 1999, különösen a Nyelv a végtelenhez c. tanulmányt. 12 Uo., 75. 13 Uo., 80.
3
(au-delà) dimenzióról kell-e beszélnünk? Lévinas álláspontja arra enged következtetni, hogy ettől elfordulva, helyesebbnek tartja egy innenső (en deçà) oldalra helyezni. Érthető a kérdés jelentősége, hiszen ennek következménye lesz a művészetre vonatkozó értékítélet. A létezéstől a létezőhöz elemzéseinek fényében a művészet mint az elhomályosítás eseménye, a leszálló éj, az árnyak inváziója (ahogy a kiinduló művészet-definíció rögzítette) pontosan az il y a leírásával egyezik meg. Lévinas korai filozófiáját egészében vizsgálva az il y a egy kezdetet jelöl, egy olyan állapotot, amelyet minden esetben követnie kell a hiposztázisnak, ahol megjelenik az én az egzisztálás módjaként.14 Majd ezt követően, a Másiknak az én szférájába való betörésével már az etikai dimenzióról beszélhetünk (amely Lévinas gondolkodásának a középpontjában áll). A Másikon keresztül azonban már a túl jelenik meg. A Másik arca a Végtelen dimenzióját mutatja fel. Innen tekintve könnyen belátható, hogy egy innenső oldalra helyezett művészet éles ellentétben áll a lévinasi filozófia erőteljes etikai irányultságával: az így felfogott művészet szükségszerűen ki kell, hogy szoruljon az etika területéről, ami a művészet elítélését, elvetését vonja maga után. Az idő és a másikban kifejetett időfelfogást bevonva még érthetőbbé válik a művészetnek az etikai szférától való éles elkülönülése. Az idő és a másik elemzése szerint a Másik képes egyedül arra, hogy a jövő dimenziójának beemelésével megtörje a hiposztázis jelenét.15 A jövő ugyanis maga a más.16 Ezzel ellentétet tartva a hiposztázis előtt, az il y a állapotban még időről sem beszélhetünk, ezt annak a kratüloszi folyónak a képe felől közelíti meg Lévinas, melybe egyszer sem léphetünk, melyben nem vagyunk képesek megteremteni a minden egzisztáló formájául szolgáló egységet, annak szilárdságát. E folyó az állandóság utolsó olyan elemét is elsodorja magával, amelyből a változás (devenir) fogalma érthetővé válna.17
Ebbe az időstruktúrába illeszkedik A valóság és árnyékában megjelenő időszemlélet, ezzel az ott kifejtett művészetfogalmat még szorosabban az il y a állapothoz kapcsolja. A tanulmány a művészet szoborszerűségét, megdermesztő jellegét állítja előtérbe. Ezáltal Lévinas számára a korai írásokban a műalkotás mint szobor jelenik meg, ami metonimikusan minden művészeti
14
Lévinas 2007, 43. A lévinasi időfelfogáson belül a jelen is sajátos értelmet kap. Ennek illusztrálásaként idézem Lévinas erre vonatkozó gondolatait Az idő és a Másik c. tanulmányból. „Bár a múlt és a jövő szempontjából szabadnak fogjuk fel [értsd. a jelent], a jelen a magához való viszony leláncoltsága. A jelen materiális karaktere nem a nyomasztó múltban vagy a nyugtalanító jövőben keresendő, hanem magában a jelenben. A jelen felhasítja a végtelen egzisztálás szövedékét, megtagadja a történelmet, és a most-ból érkezik. Ám ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, önmagába gabalyodik, és felelősségének felismerésével materialitásba fordul át.” Uo., 44. 16 Uo., 53. 17 Uo., 41. 15
4
produktumra alkalmazható. A szoborszerűséget temporálisan az időközben kategóriával írja le. Ambivalens érték ez [értsd. az időközben]: kivételes, mert lehetetlen túllépni rajta, mert – nem tudván végetérni – nem tud továbbmozdulni a jobb felé. Hiányzik belőle az eleven pillanat jellemzője, amely nyitva áll a létrejövő megváltás előtt, amelyben véget érhet s múlttá lehet. E pillanat értékét tehát saját szerencsétlenségéből nyeri.18
Ilyen értelemben az időközben értelmezését el kell határolnunk akár A létezéstől a létezőhöz, akár Az idő és a másik gondolatmenetének azon irányától, amely az etikai szféra megközelítését, elemzését túzi ki célul. Az időközben nem ér véget, olyan örökkétartó pillanat, amelyből valójában hiányzik a temporalitás, az a temporalitás, amelynek megjelenése a Másikhoz kötött. A művészet etikai dimenziótól való elkülönítésének igénye, az elkötelezetlen művészet ideája jelen van a korai Lévinasnál. Talán ennek következménye, hogy a Teljesség és Végtelen is kitér a művészetre. A Másik feltáruló arcát elemezve Lévinas felteszi a kérdést: lehetséges lenne az épületet mint homlokzatot ehhez hasonlóan írni le?19 A kérdés egyrészt meglehetősen naívnak, gyermetegnek tekinthető, másrészt jelzi Lévinas erőfeszítését, hogy céljainak megfelelően tudja megközelíteni a művészetet (a szobrászat helyett itt az építészetet választja par excellence művészetnek), majd elutasítani azt. Az épület anyaga ugyanis a sötétség, mely egy homlokzat nélküli állapot,20 hiányzik belőle a nyitottság, az a pőre megmutatkozás, melyet a Másik arca képvisel. „A transzcendens – arc. Feltárulkozása – beszéd. Csak a másikkal való viszony emeli be a transzcendencia dimenzióját (...).”21 A beszéd lehetősége a művészetre vonatkozólag ambivalens pont A valóság és árnyéka esztétikájában. A dialógus relevanciájának, illetve irrelevanciájának függvénye a művészet-kritika léte. A nyitó álláspont szerint – melyet talán Lévinashoz közelebb állónak érzünk a más korai tanulmányokban kifejtettek tekintetében – a kritikaírás gyakorlata képtelenség. Amennyiben a művészet a megragadhatatlanról beszél, olyan tapasztalatot rögzít, amely meghaladja a hétköznapi érzékelés korlátait, így a kritikus képességeit is. A világon kívül elhelyezett, az abból való kilépésre képes művészet pedig éppen ezt teszi. A művészet emiatt valósabb a valósnál: szürreális. A szürrealizmusként értelmezett művészet Lévinas tanulmányában a realizmus szuperlatívuszaként jelenik meg.22 Érezzük az írás felütésének gúnyorosságát, a benne rejlő iróniát, ami explicitté válik, amint belátjuk a 18
Lévinas 1992,11. Lévinas 1999, 160. 20 Uo. 21 Uo. 22 Lévinas 1992, 3. 19
5
művészet nem a világon túl, hanem innen helyezkedik el. Képes a világból való kilépésre, ez a kilépés azonban itt nem a túlra irányul, helyesebb lenne visszalépésként értelmezni, hiszen így jutunk el az innenső oldalára. Az azonban kérdés marad, hogy miután ezáltal az etikai szférától elkülönítette a művészetet, miért érzi mégis szükségét Lévinas, hogy a tanulmány végén rehabilitálja a kritikai gyakorlatot, és ezzel egyúttal engedményt is tegyen a művészet számára? A filozófiainak nevezett kritika szerepe, hogy a világtól külön álló műalkotást beszédével a világba integrálja. Ennek következtében a korábban elkötelezetlenséggel megvádolt művészet elkötelezetté válhat. A kritikus/kritika a mozdulatlan szobrot rá tudja bírni arra, hogy beszéljen.23 * Miközben kizárólag a korai lévinasi írásokat tekintve sem teljesen homogén a művészet értékelésére vonatkozó kép, a helyzetet a későbbi írások eltérő állásfoglalásai tovább bonyolítják. A két főmű – a Teljesség és Végtelen és a Másként, mint lenni, avagy túl a léten – mentén jól elkülöníthetők a korainak és későinek aposztrofált írások. A két mű közti „szakadás”, az eszközölt változtatások oka, okai nem egészen egyértelműek. Természetesen Derrida kritikája a Teljesség és Végtelenről, az Erőszak és metafizika24 nem hagyható figyelmen kívül, hatása mindenképpen érezhető Lévinas nyelvi fordulatán.25 Lehetséges azonban olyan értelmezés – különösen a művészeti belátásokra vonatkozólag – mely a Blanchot-Lévinas párhuzamok mentén igyekszik választ találni a változás, változtatás okaira. Példaként említhető Jill Robbins Altered Reading c. könyve,26 mely hajlik az álláspontra, hogy Lévinas Blanchot néhány írásának következtetései nyomán fogalmazta újra korábbi gondolatait, módosította saját értékelését.27 Jelenleg nem célom megválaszolni a kérdést, helyette inkább a lehetséges ambivalenciákra, problémákra összpontosítok, amelyek a lévinasi és blanchot-i életművön belül kirajzolódnak. *
23
Uo., 12. Derrida 1967 25 A Másként, mint lenni, avagy túl a léten kapcsán beszélnek nyelvi fordulatról, mivel legfontosabb újításai a nyelvhez köthetők. Egyrészt megváltozik a leírás nyelve – a nyelvvel való szakítás igénye figyelhető meg, mely a gyakori nyelvi újításokban is érzékelhető, másrészt a nyelv semlegessége is eltűnik, míg a Teljesség ésVégtelenben a Másik testi valójában – az arcon keresztül – jelent meg, addig itt mássága a nyelvről leválaszthatatlan. Olay – Ullmann 2011, 234 – 235. 26 Robbins 1999 27 Uo., 154. 24
6
A művészet a világ csendje, „mindannak csendje és semlegessé válása, ami a világban megszokott és tényleges – mint ahogy a kép a tárgy hiánya”28 Blanchot számára a morajlás egészen más tapasztalata válk hangsúlyossá. Míg Lévinas számára a művészet – melynek anyaga az il y a ténye29 – a csend fenyegető morajlásaként jelent meg, Blanchot értelmezésében a művész épp ennek a morajlásnak a megtörésére igyekszik, hogy csendre kényszerítse a világot.30 Ennek a morajlásnak és csendnek elemzését olvashatjuk az Az irodalmi tér Mallarmé tapasztalata c. fejezetében. A költészet nem veheti kezdetét, már mindig is van, így a költő mukája csak az újrakezdés lehet.31 Blanchot Mallarmé gondolatai nyomán haladó interpretációjában a világot egy nyelvfolyamként képzelhetjük el, szüntelen morajlásként, melyben a költő
sajátos
feladatot kap. A megszólaltatással ellentétben a csönd lesz a költészet terepe. Meghallani, megérteni (mely franciául a kétjelentésű entendre igével könnyen – és Blanchot-hoz hűen kellőképpen enigmatikusan – kifejezhető) a morajló folyamot, kihallani belőle a lényegit, hogy egy tisztább értelemhez juttathassa el. Ez lesz a költészet nyelve: a lényegi beszéd. A lényegi beszéd a nyers beszéd ellenéteként jelenik meg Blanchot értelmezésében. A nyers beszéd a hétköznapok beszéde, mely magában hordozza a nyelvek közti különbségeket. Pusztán ebből a tényből fakadóan azonban valójában nem tekinthető nyersnek, sem közvetlennek. Nem fejezheti ki a dolgokat azok lényegi valójában. A nyers beszéd reprezentáció, hangsúlyozottan az „újra megjelenítés” értelmében, a prezencia ellenében. A világ szüntelen beszéde mögött azonban a nyelv hallgatása húzódik – a csönd, a szavak mélyén a semmi munkál. Blanchot számára a semleges, a neutrális tevékenysége hangsúlyos. A művészet désœuvrement, munkátlanság, azonban jelen esetben fontos a szó francia alakja, mely őrzi, magában foglalja az œuvre (’mű’, ’műalkotás’) főnevet. A désœuvrement a semmi eluralkodását teszi lehetővé. Ezáltal a művészet felszámoló, önfelszámoló folyamattá alakul át. A költészet csenddé válik, hagyja visszatérni a dolgokat abba a csöndbe, mely eredeti helyük, mindeközben az alkotó is eltűnik, le kell mondania identitásáról, az énről – semleges „ő”-vé alakul át.
28
Blanchot 2005, 31. Lévinas 2013b, 80. 30 Blanchot 2005, 23. 31 Uo. 29
7
A
folyamat
azonban
nem
tekinthető
problémamentesnek.
Az
enigmatikus
megfogalmazás természetesen Blanchot sajátja,32 mégis az állandó lebegtetés, mely a semleges tevékenységének megszakíthatatlan voltából fakad azt eredményezi, hogy a morajlás valamiképpen soha ne szűnjön meg. A semleges mindig távozóban van, nem képez középpontot, a műtől megvon „minden kiváltságos kötődést, legyen az akár a helynélküliség kötődése, és azt sem teszi lehetővé számára, hogy befejezett egyszer s mindenkorra megvalósult egészként létezzen.”33 A blanchot-i mű és az írás folyamatának egybefonódása már itt is érezhető, azonban még elbizonytalanítóbb megjelenésével találkozunk A túl nem lépésben.34 A túl nem lépés miközben Az irodalmi térben kifejtett elmélet gondolati folytatása, egyszerre kísérli meg az elmélet tapasztalatát is nyújtani a szövegen keresztül, melynek következtében az olvasás folyamata még nehezebbé válik. A mű már-már követhetetlen a benne megszólaló eltérő hangoknak, a fragmentált szerkezetnek köszönhetően. (ő) nem »az«, hanem a semleges, amely »azt« megjelöli (és hívja), amely visszavezeti a hely nélküli helyváltoztatás felé, és megfosztja minden grammatikai helytől; egyfajta alakuló hiány a kettő között [...].35
Így A túl nem lépés mint a folyamatosan alakuló hiánynak a tapasztalata jelenik meg. * Lehetséges-e blanchot-i kritika? Értelmezhető-e a kritika fogalma a fenti gondolatokat belátva? Bár az itt idézett művek egyike sem foglalkozik a kritikusi gyakorlattal, a bennük kifejtetteket tovább gondolva megkaphatjuk a magunk „blanchot-i” válaszát. Visszatérve a lévinasi állásfoglalásra, mely szerint a világból kilépő, elkötelezetlen művészet esetében felesleges és hiábavaló próbálkozás a kritikus tevékenysége, a blanchot-i belátások fényében még radikálisabban foglalhatunk állást a kritika lehetetlensége mellett. Lévinas nem állítja,
32
Így említhető, hogy Blanchot a nyers és lényegi beszéd elemzésekor, valójában mindkettőt csendként határozza meg, ami enigmatikus jellege mellett a racionalitás teljes felszámolásával, már-már a megértés folyamatát is teljesen kétségessé teszi. A két csend között kirajzolódó különbség adja a két beszédmód egymástól való eltérését. Ennek az értelmezésnek mintegy párhuzamaként említhető az éjszaka két egymástól eltérő tapasztalata: az első és a másik éjszaka. „Az éjszakában minden eltűnt. Az első éjszaka ez. Ott a hiány, a csend, a pihenés, az éjszaka közeledik. A halál ott eltörli Nagy Sándor képét, s aki alszik, nem tudja, hogy alszik, aki meghal, az igazi meghalással szembesül, a beszéd véget ér és beteljesül ama csendes mélységben, mely jelentésének záloga. Ám amikor az éjszakában minden eltűnt, előtűnik a »minden eltűnt«. Ez a másik éjszaka.” Uo., 133. 33 Blanchot 2012, 190. 34 Blanchot 2014 35 Uo., 40.
8
hogy nem lehetséges kritikát írni, csupán a kritika létének szükségességét kérdőjelezi meg. Amennyiben Blanchot-nál maga a szöveg írója is eltűnik, fel kell oldódnia egy semleges „ő”ben, elvárhatjuk-e bárkitől, hogy egy szöveg rekonstrukcióját, kritikai vizsgálatát vigye véghez? Amint azt A túl nem lépés olvasója átélheti, a blanchot-i olvasót a neutrális működése épp úgy igyekszik felszámolni, és a szöveg peremére kényszeríteni, mint az írót. * Lévinas 1975-ös Paul Celan – A léttől a másikig c. tanulmánya a korai írásokhoz képest radikális elmozdulást jelez. A költészet belép az etikai szférára. „Nem látok különbséget egy kézszorítás és egy vers között”36 – idézi Lévinas Celan Hans Bendernek írt gondolatát tanulmányának elején. A léttől a másikig elemzése a költészetet a majd 1978-ban a Másként, mint lenni, avagy túl a léten c. műben részletesen kifejtett Mondott (Dit) és Mondás (Dire) megkülönböztetésének horizontján értelmezi, ezzel a késői lévinasi etika fogalmaival, az etika határain belül tudja kezelni. A második főmű én és Másik kapcsolatát a Teljesség és Végtelentől eltérően más szintre helyezi, Lévinas a Mondott elé helyezett Mondás fogalmán keresztül kísérli meg az etikai viszonyt kifejteni, ami a Másik arcán keresztül megközelített, szemtől szembeni kapcsolatot írja fölül. A Mondott nélküli Mondásban én és Másik közelsége fejeződik ki, a közelség pedig magában foglalja a Másikért vállalt végtelen felelősséget. A közelségként értelmezett Mondással Lévinas a Másiknak való felelet előli kitérés lehetetőségét küszöböli ki. A léttől a Másikig c. tanulmányában Lévinas Celan költészetét a Mondással azonosítja, ezáltal Celan műveinek etikai értelmet ad, melyet azonban mintha egyenesen a celani ars poeticából bontakoztatna ki. Ennek következtében a tanulmány a celani és lévinasi gondolatok sajátos egymásbajátszása. Abban az értelmezésben, melyet Celan költészetéről kapunk, hasonló irányokat figyelhetünk
meg,
mint
Blanchot
Mallarmé-elemzésében.
Mindketten
egy
olyan
kifejezésmódot keresnek, mely valamilyen formában jelek nélkül képes megszólalni. Lévinas ezt a Mondotthoz képest elsődlegesként leírt Mondásban ismeri fel. A Másként, mint lenni, avagy túl a létenben így fogalmaz: „[a Mondás] elsődleges a verbális jelekhez, a ragozáshoz képest, elsődleges a nyelvi rendszerekhez és a szemantikai csillogásokhoz képest, a nyelvek előszava – egyik és másik közelsége, a közelség kötelezettsége, egyik a másikért, maga a
36
Lévinas 2001, 1415.
9
kifejezés kifejezése.”37 Mind Lévinas a Mondásban és Blanchot a lényegi beszédben a jelekről mint közvetítőről, reprezentációról lemondva közvetlen viszonyt alapozhat meg. Gondolataik azonban ketté válnak, hiszen ahogyan Blanchot a semleges működésén keresztül az önfelszámoló jellegre helyezi a hangsúlyt, az inkább mutat az elkötelezetlenség irányába, ezzel szemben Lévinas a Másikkal való találkozást ismeri fel a jelek nélküli érintkezésben, sőt egyenesen azt a felelősséget, amelyre a Másik már mindig is felszólít. Lévinas Celanértelmezésében valóban ez a közelség, ez a közvetlenség válik meghatározóvá. Paul Celan számára a vers pontosan ezen a szintaxis és logika előttiszinten (amelyet ma bizonyára így fogunk fel!) helyezkedik el, és egyszersmind azon a szinten is, amely megelőzi a felfedést; vagyis a tiszta érintés, a tiszta érintkezés pillanatánál, a megragadásnál, az ölelésnél, amely talán nem más, mint az adás egy módja – az adakozó kéznél. Az olyan nyelv (langage), amely a közelség érdekében válik közelivé, sokkal régebbi annál, amely létigazságokat mond el […].38
Celan költészetét ezáltal szüntelen találkozásként és párbeszédként39 tudja meghatározni Lévinas, mely megfogalmazás éles ellentétben áll a korai művészetellenes írásokkal, amelyekben az esztétikai szféra érdeknélküli volta állt előtérben. A Celan-tanulmány azonban arra nem ad választ, hogy ez az értelmezés mennyiben terjeszthető ki a művészetre, milyen mértékben változott Lévinas álláspontja. Ellenkezőleg azt is megkérdőjelezhetjük, hogy a celani líráról adott értelmezés a költészet egészére érthető lenne. „A költemény egy lépéssel túllép a művészet egyszerű különösségén és a létező létére való nyitottságon; a különös (étrange) nem más, mint az idegen (étranger) vagy a felebarát.”40 Ez a megközelítés fölfogható A létezéstől a létezőhöz c. írásban megkezdett esztétikai gondolatok folytatásának. Az egzotikus, idegenszerű volta a művészetnek Celan lírájában átalakul, idegenné (étranger) – a Másikká válik. Így az idegensége nem az innenső oldalon helyezhető el, nem az érzetek világtól való függetlenedéseként jelenik meg, hanem a túl dimenziójába, a transzcendencia vonzáskörébe kerül. Celan költészete „az ittből az utópia felé halad.”41 Ezen a ponton azonban ismételten nehézségekbe ütközünk. A túlit tematizálni problematikus. Miként közelíthető meg a vers, ha így határozzuk meg? Lévinas kérdésekbe ütközik: A Másik felé vonzó centrifugális erő a lét mozgó tengelye lenne, vagy annak
37
Lévinas 2013a, 17. saját fordítás – K. B. Lévinas 2001., 1415. 39 Uo., 1416. 40 Uo., 1418. 41 Uo., 1416. 38
10
szétszakadása, esetleg iránya? „A másikat megszólító beszéd, mint tett – azaz a vers – megelőz minden tematizálást […].”42 * Anélkül szeretném lezárni tanulmányomat, hogy feloldanám vagy akár csak megkísérelném feloldani, akár Lévinas, akár Blanchot esetében a művészetre vonatkozólag felmerült problémákat, ahogyan az sem célom, hogy egyik vagy másik felmerült álláspontra helyezkedjem. Amire végezetül még kitérek nem megnyugtató lezárás. Ehelyett az értelmezések során felbukkant nehézségekre helyezve a hangsúlyt, azok ambivalens voltát, megszűntethetetlenségét állítom előtérbe. Az elemzések hátterében meghúzódó problematika közelíthető a blanchot-i túl nem lépés problematikájához. Az értelmezések során egy oszcilláló mozgást figyelhettünk meg, amely a morajlás megtörésére irányult. A morajlást némiképp metonimikusan felfogva jól reprezentálhatja az egyes blanchot-i és lévinasi megközelítések nehézségeit. Az állítások több helyütt enigmatikusak, ami a leírni kívánt helyzetek/irányok (az innen és a túl) jellegéből is fakadnak. A kilátásba helyezett pozíciók új viszonyulásokat igyekeznek megalapozni, amelyek radikálisan más volta problémákat vet fel. Túl akarnak menni igen és nem szembenállásán, azonban a tagadás nehézségébe ütköznek. Lehetséges a teljes tagadás, amely már nem tartalmazza a tagadni kívántat? Lehetséges a másként, mint lenni? [M]ásutt alapozni meg a beszéd súlypontját, ott, ahol a beszéd nem a lét állítását jelenti, és nem is azt, hogy az általában minden kifejezésformában kiteljesedő, létre vonatkozó mű felfüggesztéséhez tagadásra volna szükség. Az elbeszélői hang ebben az összefüggésben a lehető legkritikusabb hang, ami nem hallhatóként nagyon is sok mindent hallhatóvá tesz43
– olvassuk Blanchot-nál a Kafkától Kafkáig egyik elemzésében.
42 43
Uo., 1417. Blanchot 2012, 191.
11
Referencia: Blanchot, Maurice: Az irodalmi tér (ford. Horváth Györgyi – Kicsák Lóránt – Lőrinszky Ildikó). 2005, Budapest, Kijárat Blanchot, Maurice: Kafkától Kafkáig (ford. Szabó László – Németh Marcell). 2012, Pozsony, Kalligram Blanchot, Maurice: A túl nem lépés (ford. Szabó Marcell). 2014, Budapest, Kijárat Bokody Péter: Érdeknélküliség és felelősség. A műalkotás lehetséges helye Lévinas bölcseletében (disszertáció). 2011, ELTE BTK, Esztétika Tanszék Derrida, Jacques: Violence et métaphysique. Essai sur la pensée d’Emmanuel Lévinas in. Uő.: L’écriture et la différence. 1967, Paris, Seuil, 117–228. Eagelston, Robert: Ethical Criticism. Reading After Lévinas. 1997, Ediburgh, Edinburgh University Press Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez (ford. Angyalosi Gergely – Erős Ferenc – Kicsák Lóránt – Sutyák Tibor). 1999, Debrecen, Latin Betűk Lévinas, Emmanuel: Autrement qu’être ou au-delà de l’essence. 2013a, Paris, Kluwer Academic Lévinas, Emmanuel: A valóság és árnyéka (ford. Babarczy Eszter).Nappali Ház1992/2, 3–12. Lévinas, Emmanuel: Az idő és a másik (ford. Gulyás Péter). Világosság 2007/10, 33–62. Lévinas, Emmanuel: De l’existence à l’existant. 2013b, Paris, Librarie Philosophique J. Vrin Lévinas, Emmanuel: Paul Celan. A léttől a Másikig (ford. Varga Mátyás). Nagyvilág 2001/9, 1415–1419. Lévinas, Emmanuel: Teljesség és Végtelen (ford. Tarnay László). 1999, Pécs, Jelenkor Olay Csaba – Ullmann Tamás: Kontinentális filozófia a XX. században. 2011, Budapest, L’Harmattan Robbins, Jill: Altered Reading. Lévinas and Literature. 1999, Chicago – London, University of Chicago Press
12
