KINO SZRÁ. Filmtett Workshop Nyárádszentlászló, 2013

KAPU KINO Filmtett Workshop

Nyárádszentlászló, 2013

TÁBORIDŐ: KÁVÉ

Bevallom, a lapcím első gondolata egyszerű, primitív szóviccként született meg, Ami bejön, összekötve az idei (amúgy is összekötőnek szánt) két motívumot. Ha az ki is megy – erősítette meg továbbgondoljuk, talán nem felel meg a tábori hétköznapok a Pásztortűz pincérének pólója is azt, amit valóságának, hiszen egy kapucsínó, nem sok, annyi sem már a kapuból sejtettünk, amikor először a jurta fogyott itt közös létezésünk során. Folyt viszont a kávé, felé szaladtunk, cammogtunk, sétáltunk vagy settenés csöpögött (kissé visszafogottabban) hozzá a tej, kedtünk a reflektorok éles fénycsóváit és a szedett-vemajd – legtöbb esetben – egy-két napszakkal tett lakodalmas meneteket kerülgetve, papucsot, cipőt félkésőbb a sör, bor, fröccs, és társai. Eme nedvek rerúgva, csak úgy mezítláb a szürkekavicsos, füves-gazos öshorizontális megsemmisítése a munkafolya vényeken, át a pókhálóval benőtt buxusokon, kikerülve a fűben mat temporális skálán való vertikális heverő kutyákat, fesztiválkatalógusokat és kiürült kávésbögréket, előrehaladását tette folyékonyabbá. belerúgva a kiivott sörösdobozokba és naftalinszagú jelmezládába, De ha mondjuk allegorizálnánk egyet, és végül mégis hasra esve egy túl jól álcázott locsolócsőben, kelletlenül a konkrét munka folyamatát a kávéval, köpködve a reggeli harmattól nedves földmorzsákat, majd egy hosszú a maradék táboridőt kitöltő cselekvélevessel öblítve le komótosan a kenyérrel kibélelt ebédet, hogy aztán a seket a tejjel helyettesítenénk be egy sarki kispiszkosban egy bizonytalan eredetű pálcásfagyiba kapaszkodmondat erejéig, talán megteremthetva merengjünk el végefőcím kötelező elemeinek értelmén, és mielőbb nénk a cím és tábor közötti párhuzaújra az emeleten szívjuk a füstöt, a másnapi kocsiút részleteit tervezve, mot, felmentvén ezáltal e sorok íróit és a hajnali, patak felől érkező halál közelségétől meg-megborzongva a verbális tormentátor és random újabb vetítéseken szőjük tovább az emlékezet vastag pokrócát, színes mondatgenerátor kizárólagos szerepapírból kivágott királylányokra, gyilkos szeretőkre, szerelmes papokra, pe alól – bár gyanúm azt súgja, hogy csalódott öngyilkosokra és dobozos érzelmekre borítva, Regina élea fenti sorok nem segítették elő az ezt tének talán sosemvolt hangfoszlányait szétszálazva, összeizzadva a irányzó intézkedéseket. filmmel, egymás rögeszméivel, a felforrósodott gépekkel, székekkel, Amenyiben azonban mégis tovább kilélegzésektől súlyos vagy klímahűvös termekben, lassan kienallegorizálnánk, és azt mondanánk, hogy gedve a kezünkből a ceruzát, ragasztót, kamerát, billentyűzetet, e két fenti bekezdés egy rövid feketének kormányt, hogy az elhasznált pólók és elő sem vett esőkabátok feleltethető meg (azaz: tömény, és esetenkupacait újra összekeverve switcheljük a programot, kihúzként heves testi remegést generál), akkor a zuk a konnektort, behúzzuk a cipzárt és egy utolsó kávéba továbbiakban olvasható írások garantáltan laza fogódzva hülyeségeket kívánjunk és ígérjünk egykapucsínóként fogyaszthatók majd el, sok tejjel, másnak, kifelé a hosszú snittből, az örökké nyitott kevés kávéval elkészítve, esetleg csokireszelék-vetífaragott kapun át, ahol naponta eszünkbe sem tésekkel megkoronázva. Abbéli reményemben, hogy a jutott, hogy – ami bemegy, az ki is jön, ki, fentebb helyet foglaló főcím ezzel ismét értelmet nyerne, e ki, ki - - - MB vezércikknek ezennel legyen kaput. SZRÁ

2

KAPUKINO

Így láttuk: tábori filmek, 2012

És itt vagyunk: a Filmtett Workshop kritikus-tanoncai elsőként mindig az előző tábor filmes termésén élesítgetik körmeiket. Az első írásgyakorlat keretében a hagyományos „1 film + 1 kritikus = 1 kritika” felállást kissé átvariálva a szerzők egy általuk szabadon választott tavalyi kisfilmről írtak, de háromféleképpen, különválasztva azt, ami egyébként a kritikában együtt szokott működni: morális, azaz szerzőközpontú érveléssel, vagy patetikus, azaz a közönséget, annak érzelmeit megszólító érvekkel, illetve logikai, vagyis magából a műből vett példák segítségével. Végül pedig 1-1 szerzők által szabadon kiemelt animációs filmről olvashattok rövid recenziót.

Erkel Bálint: Diminuendo Szilágyi Viktor A megkomponált film Morális érvelés

H

a rosszul döntök, és első benyomásomra hagyatkozva kimentem volna a teremből Erkel Bálint filmvetítésének első perce után akkor elég nagy hibát követtem volna el… Nem láttam volna a film elejét – és

itt most szó sincs elütésről, vagy nyelvtani hibáról. Erkel Bálintnak sikerült hatásos filmet komponálnia. A diminuendo kifejezést a folyamatosan halkuló zeneművekre szoktuk használni. Mintha csak mi magunk halkítanánk le a rádiót, úgy vannak kortárs zenéktől kezdve egészen a reneszánszig visszanyúlva olyan szimfonikus művek, amiknek a vége levezetésként kellemesen elhalkult. Ez filmben jóformán megvalósíthatatlan, hiszen tudjuk jól, hogy senki sem nézne végig egy olyan filmet – és itt most beszélhetünk rövid, illetve nagyjátékfilmről egyaránt –, ami

Filmtett 2013. Workshop

egy izgalmas nyitójelenet után egyszerűen csak hétköznapi sztorivá válik. Mintha visszafele tekintenénk meg a művet. Eddig ilyenre példát csupán a Mementó című film kapcsán láttam, de ott az első képkockától egészen az utolsóig lekötötte a figyelmet a rendező azzal, hogy az információkat fokozatosan adagolta a közönségnek. Arra, hogy a rendező végig fenn tudja tartani a közönség figyelmét, egyetlen megoldás van, amire Erkel Bálintnak sikerült is rájönnie: meg kell oldania azt, hogy a néző ne tudja a film feléig, hogy amit lát, az tulajdonképpen visszafelé történik. A cselekmény teljesen egyszerű gyilkossági eset, ahol egy lány az autójába felveszi az út szélén álldogáló stoppost, aki később molesztálni kezdi a nőt. Önvédelemből aztán megöli zaklatóját, majd elrejti a holttestét, utána pedig rémülten bekérezkedik egy autóba, hogy el meneküljön a helyszínről. A forgatóköny végtelenül egyszerű lenne, ha nem gondolt volna egyet a csapat, és forgatja le visszafelé a filmet.

A jelszó: diminuendo Patetikus érvelés

M

indannyian belegondoltunk már abba, hogy vajon bizonyos történéseknek mi lehet az oka. Mikor híreket nézünk és tragédia történik, mert például a sofőr elaludt a volán mögött, első megszólalásunk

Filmek 2012

valószínűleg bántó a baleset okozójára nézve. Másodjára talán már magyarázatot próbálunk keresni és elmélázunk azon, hogy vajon mi lehetett fáradtságának az oka. Sokáig dolgozott? Erős gyógyszereket vett be a megfázására? Valószínűleg így elmélkedünk akkor is, ha lopás történik, vagy éppen gyilkosság… Erkel Bálint Diminuendo című filmjének a cí me ne tévesszen meg senkit, nem csupán zenészeknek szól, hanem azoknak is, akik elgondolkodnak a cselekmények ok-okozati összefüggésein. A rendező nem kis feladatot vállalat magára, amikor olyan filmet csinált, amit az átlagos néző az első perc után értetlenségeinek és logikátlan cselekménysorának köszönhetően talán végig sem néz. Pedig ha az első perc kellemetlen értetlenségét átvészeljük, fontos mondanivalót szeretne nekünk

3

4

KAPUKINO

átadni a film, nem mindennapi prezentálásban. A „mit?” és a „hogyan?” kérdésére nehezen lehet választ adni úgy, hogy ne áruljak el sokat a filmből, ezért csak annyit mondok, így előzetesként, hogy egy kemény bűnügyi filmet láthatunk, a cím jelentésének utánanézve pedig sokat megtudhatunk a sajátos rendezési stílusról.

A fordítva tartott forgatókönyv története Logikai érvelés

A

dva van egy lány, aki kiszáll egy kocsi anyós üléséről, amikor pedig a kocsi továbbmegy, utána kiabál, hogy várja meg. Ezek után bemegy a közeli erdőbe, kiszed egy ruhába csavart hullát az avar alól, a tavon keresztül átviszi a másik partra, ott fejbe vágja, aminek következtében beszállnak a kocsiba, ahol zaklatni kezdi a férfi a nőt, mire az kedvesen elköszön tőle, és erre a molesztálója, kiszállva az autóból, megköszöni, hogy elvitte, és elsétál. Talán már sokaknak feltűnhet a film legelejétől, hogy itt egy olyan bűnügyi filmet látunk, ami vissza felé van leforgatva. Erkel Bálint forgatókönyve alapján saját maga rendezte meg a filmet, melynek erős mondanivalóját nem mindennapi módon adja át a közönségnek. A film az önmaga által felállított szabályait nem szegi meg és hű marad mindvégig a koncepcióhoz, amit kitalált. Mondanivalójának két rétege van: az első arról gondolkodtatja el a nézőket, hogy az előzmények ismerete nélkül ne ítéljen meg egyetlen helyzetet sem. Erkel Bálint ezen felül mintha a rendezőknek, forgatókönyvíróknak,

kritikusoknak és a filmművészet szerelmesei nek azt üzenné: olykor egy film terjedelme, kesze-kusza tartalma teljesen elszakad attól a ponttól, amikor azonosulni tudtunk a főszereplővel. A sokszor banális végkifejlet szinte teljesen elfelejteti azt, hogy a filmnek mi volt az alapkoncepciója, vagy hogy mit akart közölni a rendező a nézővel. A műben viszont komoly logikai buktatókat lehet felfedezni. A lány, aki megöli a molesztáló férfit, ahelyett, hogy mondjuk a rendőrségnek szólna – hiszen önvédelemből cselekedett –, inkább maga próbálja a holttestet eltüntetni, de azt is teljesen irracionális módon. Átviszi a tavon a közel nyolcvan kilós fiatalembert, ahelyett, hogy mondjuk szimplán beledobná a tóba. Ezek után nemhogy visszamenne a kocsijához, hanem inkább stoppol egyet. A nő egyetlen mentsége csupán a helyzet adta kétségbeesett, frusztrált lélekállapota lehet.

Pál Botond: Kitérő Lovassy Cseh Tamás Vándorúton, körbe-körbe Morális érvelés

V

. J. Propp A mese morfológiájában írja: amikor a főhős váratlanul – külső hatásoktól kényszerítve – megszakítja vándorútját, akkor valami jelentős fordulatra még számíthatunk. S bár a Pál Botond által 2012-ben rendezett Kitérő című kisjátékfilm


nem üti ki a díszfalat elementáris erejével, mindenképp gondolkodóba ejti az egyszerű halandót. Mert mi van akkor, ha az évek óta a „környéken stoppolgató” srácot váratlanul kiteszik egy tóparton, és ráadásul nincs nála semmi, leszámítva néhány – vélhetőleg tiszta – alsógatyát és egy fényképezőgépet? Minden bizonnyal fotózni kezd és megpróbálja megörökíteni a pillanatot, a valóság legapróbb részleteit. De mi a valóság? – tehetnénk fel a kérdést, mikor hősünket egy erdei házikóban szállásolja el a fiatal, mozgássérült lány. A furcsa, már-már ardenni erdőre hasonlító helyen valaki figyeli a lassacskán ös�szemelegedő fiatalokat. Megtörténhet, hogy rögzíteni akarja együttlétüket, vagy mindaz, amit látunk, már kettejük sokadjára leforgatott története, s ebből az örök körforgásból nincs kiút? Ha így igaz, ki álmodik – pontosabban ki filmez – kit? Egy újraértelmezett Dzsuang dszi álma ez...

Megfigyelve Patetikus érvelés

É

reztük már, hogy figyelnek minket, hogy valaki ott lopódzik a sötétben, a bokrok között, és lesi minden mozdulatunkat? Valahogy így lehetett Pál Botond alkotásának főhőse is, hiszen a Kitérő című kisjátékfilmben minden adott ahhoz, hogy az ember beleborzongjon a látottakba. Az erdei ház kapóra jön a kényszerkitérőt beiktató fiatal stoppos srácnak, főleg, hogy a szállás mellé egy csinos – bár enyhén mozgássérült – lány is dukál. Kettejük kapcsolata egyre szorosabbra

Filmek 2012

5

fűződik, ám mielőtt a kellemes félhomályban bármi történhetne, meglepő dologra lesznek figyelmesek: valaki filmezi őket az ablak túloldaláról. A sötétség azonban elfedi a rejtélyes idegent, így főhősünk csak a házban villogó tévé képernyőjét látja, azon pedig a fiatal lányt, táncolva és egészségesen. Ki tehát a titokzatos kukkoló, s ami ennél is fontosabb: mi is cinkosai vagyunk?

Váratlan Kitérő Logikai érvelés

K

énytelen félbeszakítani stoppos körútját az a fiatal srác, akit váratlanul egy faluvégi tóparton raknak ki. Pál Botond Kitérő című filmjének főhőse hamar feltalálja magát, így rövid időn belül szállásra lel egy mozgássérült lánynak köszönhetően, aki halott testvére faházát ajánlja fel pihenőhelyül. Az erdő mélyén lévő szállás ideális helynek bizonyul ahhoz, hogy a két fiatal közelebb kerüljön egymáshoz, ám a könnyű nyári kalandnak ígérkező este nem tarthat sokáig: valaki figyeli őket. A fiú hiába próbálja kideríteni, ki a rejtélyes voyeur, be kell érnie a házikó tévéjében futó képsorokkal, melyek mind a lányt mutatják, de ekkor már egészségesen, táncolva.

6

KAPUKINO

A közel tizenöt perces alkotás nem válaszokat ad, hanem kérdez: felhívja a figyelmet a film és a megfigyelés erejére. Mert a képernyőn (vagy vetítővásznon) még a nyomorék is táncolni tud, a néző pedig negyedóráig garantáltan a székhez tapad.

Bán József: Paris Tour Soós Petra Elmennék Párizsba Morális érvelés

N

em egyszerű a szobrok, illetve szoboralakok dolga a filmek világában, gondoljunk csak a Holnapután jéggé fagyott Szabadság-szobrára, a Nagyítás teniszező pantomimeseire vagy Bán József Paris Tour-jának főszereplőjére. Az alkotó amellett, hogy életre keltett egy szobrot, vágyakkal, álmokkal is felruházta. A szerelmesek városába készülő alak éjszaka indulna útnak, ám előtte még beugrik a kocsmába egy kis útravalóért, ami egyben az igazi kaland kezdetét is jelenti, mivel az iszogató helyiek nem nézik jó szemmel tervét. Rövid kergetőzés után stoppal folytatja útját, és nem is akármilyennel… Bár hősünk száját egyetlen szó sem hagyja el – ami mellesleg a többi szereplőre is

igaz – a szépen komponált képek és a jópofa történet elég erős ahhoz, hogy ne érezzük a dialógusok hiányát. A 2012-es Filmtett Workshopban készült rövidfilm olyan jól sikerült, hogy egy road-movie nyitójelenetének is el tudnám képzelni, de persze önállóan is megállja a helyét. Amellett, hogy már az első pillanatban felkelti érdeklődésünket a folytatás iránt, tovább erősíti a gondolatot, miszerint merjünk bátrak lenni és vegyünk 180 fokos fordulatot, ha arra van szükség, hogy közelebb kerüljünk álmainkhoz.

Kis ember nagy álmokkal Patetikus érvelés

K

i ne szeretne ellátogatni a gyönyörű Párizsba, főleg egy hosszú, monoton munkanap után? Így van ezzel a Paris Tour című rövidfilm aranyra színezett, nem túl


szószátyár főhőse is, aki egy éjszaka folyáman úgy dönt, hogy a háta mögött hagyja álldogálós munkáját, és külföldön próbál szerencsét. Tervét akadályozni próbálják a helyi kocsma törzsvendégei, ám a mindenre elszánt hősünk futóbajnokokkal versenyző teljesítményével megmenekül előlük és hasonlóan különc útitársra lel. Ketten haladnak tovább az álomváros felé, ám utazásuk folytatását a rendező, Bán József a néző képzeletére bízza. A 2012-ben készült 5 perces kisjátékfilm azt adja, amire szá mítani lehet, kellemes kikapcsolódást a pörgő mindennapokra, egy kis filozofálással utána: velünk mi történne, ha meg mernénk hozni életünk nagy döntését? Mindezt ügyes operatőri munkával, szeretnivaló szereplővel és a záróképhez tökéletesen passzoló francia nyelvű sample zenével párosítva. Ha picit különcnek érzed magad, ha valami újra vagy egyszerűen csak kellemes pár perces kikapcsolódásra vágysz, mely mosolyt csal az arcodra, akkor a Paris Tourban te sem fogsz csalódni.

Érdekütközések Logikai érvelés

S

árga községháza előtt aranyszínű emberi szobor álldogál, majd felfigyel egy arra elszáguldó okker kisbusz jeligéjére: Paris Tour. A 2012-es Filmtett Workshop keretein belül készült kisfilm szereplője nem habozik sokat, elmozdul méltó helyéről, és egy fehér

Filmek 2012

7

kendőre írott üzenetben közli, hogy elmegy Párizsba. Szerencsétlenségére, vagy a későbbieket tekintve épp a sors fintoraként a falu lakói hamarabb fedezik fel a sajátos búcsúlevelet, és úgy döntenek, nem hagyhatják hőn szeretett alkotásukat új életet kezdeni. Egy kis kocsmában futnak össze a szálak, ahonnan szobrunk hirtelen menekülni kényszerül. Másodpercek alatt sikerül stoppot fognia, ám a legmeglepőbb csak ez után következik: egy aranyszínű sofőr cinkos kacsintással fogadja új útitársát. A Bán József rendezte művet inkább figyelni, mint hallgatni kell, hiszen párbeszédet nem találunk benne, ennek hiányát azonban kitölti egy gondolat: változtassunk valamin, ha nem vagyunk elégedettek életünkkel. Az alkotónak talán pont ez a tábor jelentette a fordulatot?

8

KAPUKINO

László József: Túloldal Szabó R. Ádám Néma dráma Morális érvelés

A

bergmani szűkszavúság jegyében ké szült László József Túloldal című, erősen szimbolizált képiségű rövidfilmje, amely szerintem a tavalyi filmtettes mozgóképes felhozatal legsikerültebb alkotása. A szüzsé minimális: háromtagú család (apa, anya, ninten dós gyerek) egy szép nyári délutánon kirándul egy tóhoz, ahol a családi disszonanciát megunva, az apa különsétára indul. Ez végül igazi transzformáló élménynek bizonyul. László József nem ma kezdte a kisfilmes szakmát, több hasonló hosszúságú alkotása futott már fesztiválköröket. Korábbi filmjeire is ez az Antonionit idéző némaság, statikus, hosszú snittek a jellemzőek, mutatván, hogy rendezőként is sikeresen gondolkodik képalkotói fejjel. Igazi filmesként a történetet vizuális szinten mutatja meg, a dialógusok csak nüansznyi hatású mellékszereplők. Ez a fajta mentalitás különbözteti meg László Józsefet a többi kor-

társ alkotótól, fliegaufi stílust és (remélhetőleg) pályát jósolva neki. Ugyanakkor néhol nem ártana a filmnek egy-két jólirányzott, karakterépítő célzatú dialógus, mindenképpen emelné az alkotás érthetőségi és élvezeti értékét. Egy literáris, novellisztikus alappal megspékelve megszabadulna a film (alig zavaró, de mégis érezhető) etűdségétől. Összességében nagy jövőt jósolok a fiatal filmesnek, megfelelő csapattal és erős alapanyaggal dol gozva könnyedén léphet a fent említett elődök nyomdokába.

Instant meditáció Patetikus érvelés

M

editatívabb rövidfilmrajongók nagy örö müket fogják lelni László József Túloldal című alkotásában, amelyet leginkább hosszú snittjeiért és remek atmoszférateremtéséért kedveltünk meg a Filmtett filmes workshop 2012-es évi felhozatalából. Egy átlagos család – apa, anya, kisfiú – látogatki egy nyári délután egy tóhoz. Sokunk számára ismerősek lehetnek a szereplők közötti viszonyok: az apa tenni akar, sétálni, az anya viszont legszívesebben csak napfürdőzne, a kisfiút pedig nem lehet rávenni arra, hogy videójátékából felnézzen, és a természet szépségeit élvezze. A férfi, nem találván partnerre, egyedül indul el felfedezőtúrára a nádon keresztül a partra, ahol aztán furcsa dologra lesz figyelmes: önmagát véli látni a túlparton... Remek csavarokkal operál a


kisfilm, rövidsége ellenére is, a gyönyörűen fényképezett természeti képekben könnyen és kellemesen elmerülhetünk, ez pedig csak növeli a többértelmű lezárás hatását. László József egyébként nem először „kényeztet” minket hasonló hipnotikus hatású, elgondolkodtató mozgóképpel, korábbi, Gól c. filmje is hasonló eszközökkel operált, nem véletlen, hogy több neves díjat is bezsebelt vele különböző fesztiválokon. Univerzális, éretten használt képi gondolkodásmódja ezt a filmjét is áthatja, mai rohanó világunkban mindenkinek ajánlanám, hogy adjon esélyt ennek a rövid, instant hatást kiváltó remek etűdnek, garantáltan megéri a ráfordított pár percet.

Koherens szimbolika Logikai érvelés

Ö

nmagunkkal való szembenézés, erős szimbólumokkal dolgozó képi világ, filozofikus végkifejlet: ezekkel a jellemzőkkel lehetne röviden körbeírni László József Túloldal c. filmjét. A három névtelen szereplő alkotta család kilátogat egy nyári délutánon egy tóhoz, de a férfi sikertelenül próbálja közös sétára invitálni őket. Először egy kis rigmussal próbálja oldani az érezhető el hidegültséget, azonban sem napfürdőzni vágyó felesége, sem pedig videójátékában elmerült fia nem fogékony az apa közeledési kísérleteire. Így végül egyedül indul sétára a tó partján.

Filmek 2012

A

9

könnyen azonosítható, világokat elválasztó víztömeg-szimbólum azonban működésbe lép: a túlparton felbukkanó tükörképével találkozó apa csónakba ül, erősen idézve Káront, a mitológiai révészt, aki a Sztüx túlpartjára szállítja a holtakat. Ennek megfelelően az apa megváltozik, egyesül (kicserélődik) tükörképével, és vele (körülötte) változik meg a világ – és (benne) vele a családja is. A konkrét világtól való elemelést segítik elő a László József korábbi filmjeiben is tapasztalt stílusjegyek is: kevés dialógus, hosszú kocsizások, névtelenül hagyott, alig néhány jellemvonással felruházott szereplők. És ha életműről talán még korai is beszélni, László filmjeinek belső koherenciája és egységesen magas színvonala mindenképpen ígéretes ívet mutat.

10

KAPUKINO

ANIMÁCIÓK 2012 Válogatás Lovassy Cseh Tamás

Nagymama, a halálosztó Buzás Anna: Final Cut

I

smerjük a mesék jóságos nagyanyóját, aki bármire képes a szeretett unokákért? Érezzük a vasárnapi ebéd finom illatát, halljuk a sült hús sercegését? Bizonyára ismerős mindez, de belegondoltunk már abba, hogy a kedves nagyik kezéhez vér tapad: tyúkok vére? Buzás Anna Final Cut című animációja bájos humorral mutatja be a tyúkjait minden veszélytől megvédő nagymama hétköznapjait, aki dacol a természet elemeivel (zivatarral, rókákkal és sasokkal), csak hogy madarainak haja-, azaz tolla szála se görbüljön. Amikor azonban begördül az ebédelni érkező család piros autója, a tyúkocskák órái is meg vannak számlálva: a sütő őértük – és őellenük melegszik. A stilizált figurák a gyerekmesék világát idézik, a történet maga is ehhez igazodik, a világos színeket használó Buzás Anna pedig láthatóan arra törekedett, hogy szerethető figurákat teremtsen. Az éles váltások és különféle zörejek dinamikussá teszik az egymás után következő jeleneteket, melyek végén a csattanó meglepő erővel hat nézőkre és tyúkokra egyaránt.

Szilágyi Viktor

Az a bizonyos nagy állatkert Módy Luca: Az álarc

V

alószínű, hogy mindannyian ismerünk olyan embereket, akik erősen antiszociálisak. Gyermekkoruktól kezdve más szemmel látták a világot és az embereket, akik körbeveszi őket. Módy Luca biztosan ismeri mit jelent különcnek lenni, hiszen Az álarc című animációs filmje arról árulkodik, hogy pontosan érti ezeket az embereket. A néhány perces kisfilm alatt tulajdonképpen egy különc gyermek születését és felnevelkedését követhetjük nyomon. A fiúnak megvan a látásmódja ahhoz, hogy az emberek viselkedését bizonyos szituációkban összekapcsolja az állatokéval. Ahogy szülei vitatkoznak, olyan mintha két megvadult lovat látna egymásnak esni, de barátain is látja, hogy mikor-milyen jellemvonást öltenek magukra. Ha a szépségükkel kérkedő lányokat látja, akkor tyúkok jutnak eszébe, ha pedig körülöttük lebzselő férfiakat figyeli, a ravasz rókákat látja, akik minden trükköt bevetnek, hogy megszerezzék zsákmányukat. Visszakanyarodva az antiszociális, kicsit intro vertált emberek szokásaira, észrevehetjük, hogy igazából csak másolják azokat a jellemvonásokat, szokásokat, amiket azoktól tanultak, akik őket körbeveszik. A film szomorú dologra


Animációk 2012

hívja fel ezzel kapcsolatban a figyelmet, amikor a fiú bemenve a film végén a szórakozóhelyre, magára ölti a farkas álarcát, hogy el tudjon vegyülni ebben az állati világban. Láthatóan jól is érzi magát, de mikor kilép a helyszínről, elveszítve az identitását, soha többé nem tudja levenni magáról a maszkot. Azok az emberek, akik látják, és másmilyen kontextusban tapasztalják a világot, sokkal érzékenyebbek és emberibbek, mint társai. De az ember társas lény, és néha muszáj átvennie barátai szokásait, ha nem akar egyedül élni. Ez pedig az egyéniség önfeladásához vezethet. Luca ezen kívül rámutat emberi mivoltunkra is. Hiszen mindannyian állati tulajdonságokkal vagyunk felruházva, amiket az adott szituációtól függően nyomunk el, vagy hozunk felszínre. Kétségtelen, hogy ez a kisfilm emberi létünkről lerántva a leplet azokat sajnálja és gyászolja meg, akik különlegességüket feladva behódolnak a különféle társadalmi normáknak.

Soós Petra

Ha már nem bírjuk a hőséget… Szaniszló Kata: A tél vizsgálata

B

ár még a kellemes napsugarakat élvezzük, nem árt felkészülni a közeledő télre, így biztosan elkerülhetjük azt, hogy a számítógép előtt töltsük a karácsonyi vakációt. Ebben segít minket Szaniszló Kata A tél vizsgálata című animációja, melyben egy bájos kisfiú mókázása illusztrálja a narrátorhang által felsorolt ötleteket, pár perc alatt előhozva gyer-

11

meki énünket, aki a hideggel mit sem törődve önfeledten bolondozik a vakító fehérségben. A szánkózás különböző formái mellett olyan emlékek idéződnek fel előttünk, mint a kreativitásunk megcsillogtatását jelentő jeges ablakokra rajzolás, a jégcsapok ízlelése vagy éppen a hópelyhek utáni ugrándozás, természetesen abban a reményben, hogy összeszorított kezeink egyszer csak megtelnek velük. Mikor rájövünk, hogy utóbbi megvalósítása nehézkesnek bizonyul, egy pici csüggedés után bele is kezdhetünk újabb kísérletezésekbe, például a világ legnagyobb hóemberének megépítése vagy vicces üzenetek hagyása a friss hóban. A 2012-es Filmtett Workshopban készült film címe csalóka lehet, hiszen inkább a mitkezdjünk-magunkkal-a-szünetben? témára hajaz, és az effekthangok mellé is elfért volna egy halk karácsonyi nóta, de az irány jó, megnézzük, elmosolyodunk, sőt, talán még a hideghez is megjön a kedvünk.

12

KAPUKINO


Szabó R. Ádám

Mozgóképes ikon Láng Orsolya: Philemon és Baucis

Ó

kori görög nevekkel idézi fel az önzetlenség sziszüfoszi küzdelmét Láng Orsolya Philemon és Baucis c. rövid animációja. Okos, finom humorral és egyedi képi világával hagy ben nünk emlékezetes nyomot pár perc leforgása alatt. Két fa között lakik Philemon és Baucis, akik szó szerint mindent megtesznek egymásért: saját maguk helyett a másikat etetik, tisztítják, takargatják – röviden így lehetne elmesélni a kisanimáció történéseit, azonban ennyi, és a néhány foltból és határozott vonalból álló, szuggesztíven rajzolt figurák bőven elegendőek ahhoz, hogy poétikusan rövid és hatásos élményt nyújtson. Párbeszéd nincs, és nem is szükséges, a felbukkanó néhány gesztus remekül jellemzi a szereplőket, archetípusokra építve meséli el saját történetét. A fiatal alkotó filmjén látszik, hogy animátorsága mellett hatásos rajzokat és metszeteket készít különböző platformokra, valamint versírással sem fölöslegesen tölti idejét és merevelemezét. Ilyen ikonszerű, egyszerű és elemi alkotások ritkán születnek, pedig az igazán jó, rövid mozgóképek legjobb tulajdonságát példázza ez a kis vizuális vers: a tulajdonképpeni megtekintés alig néhány perce a befogadóban erős nyomot hagyva, sokáig megmarad.

Öt bekezdés Regináról Groó Diána: Regina

Regina

13

Rendszerint új magyar filmről írunk hosszabb, öt bekezdéses, állításokra és érvekre épülő kritikát, idén azonban, játékfilm híján, Groó Diána rendhagyó dokumentumfilmjére esett a választás: a Regina a világ első női rabbijáról, egyetlen fotó alapján készült több mint egy órás, archívumokból, privát gyűjteményekből válogatott fotókból, korabeli filmekből összeállított doku. Az idén tavasszal bemutatott és azóta több fesztiváldíjat is begyűjtött „szerzői dokfilm” témája így kapcsolódott a kritikusok délelőtti foglalkozásaihoz, amikor Strausz Lászlóval történelem és kulturális emlékezet kapcsolatát tematizáló filmeket nézett és beszélt meg a csoport. Soós Petra

Egy kép, egy film, egy sors

M

i történik, ha egyetlen fotóból, néhány visszaemlékezésből és levelezésből készült könyv kerül a kezünkbe? Néha belelapozunk, talán elolvassuk, majd a könyvespolcra visszarakva megfeledkezünk róla. Néha el sem olvassuk, de van, hogy évek múlva újra találkozunk vele, sőt, film is készülhet belőle. Így volt ezzel Groó Diana is, aki az első női rabbi, Regina Jonas küzdelmekkel

és rendíthetetlen kitartással teli történetét vitte vászonra. Vallással kapcsolatos témához gyakran nyúlnak az alkotók, aminek következtében órákig tartó viták alakulnak ki a világ különböző pontjain, társadalmi makro-, illetve mikroszinteken. A Regina ezen kívül felveti a kulturális emlékezet, annak befolyásolása, a hitelesség és megvalósítás kérdéseit, és azt is, hogy a különböző történelmi háttérrel rendelkező alkotások milyen hatással lehetnek a nézők gondolkodására.

KAPUKINO

14


Regina

15

Szabó R. Ádám

Célba ért kísérlet

A

kulturális emlékezet hitelességének problémáját azért veti fel ez a film, mert a korábban említett dokumentumokon kívül nem állt más az alkotó rendelkezésére. Mozgóképek esetében különösen nagy kihívás történelmi események ábrázolása, hiszen amellett, hogy ezek a nézői érdeklődésre számot tartó eseteket idéznek fel, és gazdagítják a fiatalabb, könyvtárat messziről elkerülő, elektronikus médiumok világában élő generáció tudását, könnyedén manipulálhatják is őket, hiszen a közönség nagyobbik fele valószínűleg fenntartás nélkül elfogadja, amit lát, még akkor is, ha abban fikció és valóság keveredik. Ha már a valósághűségnél tartunk, az egy órás dokumentumfilm fekete-fehérben készült és archív felvételekkel, magyar színészek, illetve Holokauszt-túlélők narrációjával egészült ki. A hanganyagot illusztrációul szolgáló, különböző korabeli felvételek, többek között haláltáborokban készült felvételek is kiegészítik. Ezek felhasználása kapcsán a rendezőnő maga is eljátszik a hitelesség kérdésével, hiszen nem csak valós, dokumentumértékű felvételeket használ fel, amelyeken láthatjuk a teherkocsira felpakoló férfiakat, a bőröndök súlya alatt roskadozó, vesztükre váró tömeget, az elveszett, kétségbeesett pillantásokat és a pokróccal letakart testeket. Párhuzamosan vágva jelennek meg szemünk előtt a nácik által propaganda-célzattal készített anyagok

Z is, amelyek az elhurcoltakat vidám beszélgetés közben, vagy egy táborbeli előadás nézőterén mutatják meg. A felhasznált képek önmagukban erősek ugyan, azonban a Reginát végigkísérő lassítások, gyorsítások és kimerevítések sokszor nem találják el az aláfestőzene ritmusát. Az alkotó ezzel fenntarthatja a figyelmet, hiszen megbontja a filmélményt, illetve ki is emelheti ily módon az adott jelenetet, számomra mégis inkább zavaró volt. Bár a képi hangulat is erős, a hangi atmoszféra hangsúlyosabb szerepet kapott. Bőhm Dániel hangmérnöknek köszönhetjük az érzékletes zajokat és zörejeket, aki hallhatóan kitett magáért, hiszen a zár éles kattanása a vagon oldalán, a keserű zenét játszó szél zúgása, az óceán morajlása örökre fülünkbe égett, ezzel ellensúlyozva az operatőr jelenlétének hiányát és az archív felvételek halmozását. Mi történik, ha egyetlen fotóból, néhány visszaemlékezésből és levelezésből készült könyv kerül a kezünkbe? Néha mozgókép készülhet belőle. Groó Diána nem félt feláldozni a látványosságot a hitelesség érdekében, így végeredményül a forrásanyag hiányossága és az ennek pótlásául kreált hangi- és képi világ egy olyan dokumentumfilmet eredményezett, melyet talán jobb hallgatni, mint nézni, de mentes minden, a művet bármi áron eladni akaró giccses elemtől.

sidó kislány áll a táblánál, és héber betűket vés fel nagy szorgalommal, a végén a kamerába néz. Fiatal, markáns arcú lány ül a villamoson, és elgondolkodva tekint ki az ablakon. Egy osztálynyi kisdiák hallgatja figyelemmel tanárnője szavait. Életképek a haláltáborokból. Már a film elején világossá válik, nem Regina Jonast látjuk ezeken a képeken, és mégis: lehetne akár ő is a szorgalmas kislány, a többre és tenni vágyó nő, a következő generációt motiváló tanító, az auschwitzi áldozat. Filmen kívüli Kulesov effektus, a néző fejében összeolvad a kép és a szöveg. Groó Diana filmje a világ első női rabbijáról szól, aki ráadásul a második világháború borzalmai közepette végezte munkássága talán legfontosabb részét, majd 1944-ben, Auschwitzban érte a végzet. A rendezőnőt egy filmfesztiválon találta meg a téma, a Regina életéről könyvet író Elisa Klapheck maga kereste meg a film ötletével. Márpedig Regina Jonas élete remek alap egy dokumentumfilmhez, hiszen az egyénén túl egy népcsoport életéről szóló diskurzushoz is ideális alapot biztosíthatna. Röpke egy órában azonban nem lehet érdemben tárgyalni akkora kérdésekről, mint a

nők judaizmusban betöltött szerepe, a németországi zsidóság meghurcoltatása vagy a nácik háború előtti és alatti retorikája. A rövid játékidő sajnos csak ahhoz biztosít elég teret, hogy a felszínét megkapargassuk ezen témáknak, ezek részletes kifejtése nem valósul meg. A film egyedi hatását az adja, hogy a képi világ szinte játékfilmes szintű megalkotottságáról beszélhetünk, hiszen nem „igazi”, valóban Regináról készült felvételek alkotják a filmképet, hanem korabeli, témába vágó (zsidó kiskolások, berlini városképek, lágerlakók) felvételek illusztrálják a rabbinő feljegyzéseiből és levelezéséből írott narrációt. Ez a megoldás mindenképpen felvet etikai kérdéseket a dokumentumfilm esetében, hiszen a világ első ilyen alkotásának tekintett Nanuk, az eszkimó dramatizáló eszközeiért (például filmezésre alkalmas műiglu építése és használata, kamera kedvéért rendezett jelenetek) is rengeteg kritikát kapott, és kap azóta is Robert Flaherty. Ahogy abban a vitában, itt is a legfontosabb kérdés az, hogy alátámasztják-e a dokumentumfilm célját, mondanivalóját a játékfilmes, dramatizáló megoldások, vagy sem, valamint, hogy a rendező közölte-e a „gyanútlan” nézőkkel, hogy most éppen fikciót, illusztrációt vagy valóságot látnak. Flahertynél mindez nehezen eldönthető, hiszen az ilyen jellegű technikák

16

KAPUKINO

alkalmazását elhallgatta nézői elől. A Regina esetében ez a kritika nem állja meg a helyét, hiszen rögtön az első percekben megtudjuk, hogy Regina Jonasról egyetlen fénykép maradt fenn, a többi kép pedig illusztráló szerepet tölt be. A precíz válogatásnak köszönhetően mindez célba is talál: érzünk, izgulunk a főszereplőért, végig úgy hat ránk a film, ahogy kell. Alátámaszt, illusztrál, megerősít: etikus. A film hangvilágára is ugyanez a kettősség jellemző, hiszen a narráció egy részét holokauszt-túlélők, a másik részét viszont profi színészek (pl. Fullajtár Andrea, Bíró Eszter, Hámori Gabi, Kulka János) tolmácsolják. Minden közreműködő korrekt módon tolmácsolja a mondanivalót, de a szinkronhang-kavalkád adott esetben össze is zavarhatja a szokványos, forrásmegjelelöléses dokumentumfilmekhez szokott nézőt, ugyanis bizonyos „szereplőkhöz” csak egy bizonyos tolmács van rendelve, más esetekben viszont teljesen más szerepekben találkozunk ugyanazzal a hanggal. Többszöri nézés után felismerhetünk a megoldás mögött egy rendezőelvet, egyszeri nézéskor viszont könnyen összezavarodhat a néző. A többnyire néma korabeli felvételek hangaláfestését jórészt Bőhm Dániel hangmérnök hozta létre, a felhasznált zene kellőképpen szolid, és nem esik bele az egysíkú didaktikusság hibájába. Ez az igényesség nagyban növeli a film élvezeti értékét, sokkal átérezhetőbbé, érzékletesebbé teszi Regina korát, világát. A minimális valós alap pedig a készítők hitelességre való törekvését, többévnyi munkáját dícsérik. Nem annyira homogén, egységes tehát a hangi szféra, mint a képi, ahol csaknem minden rész kreált, de még ez a több irányból építkezés sem árt a filmnek, sőt, talán még hangsúlyosabban része, sajátja az auditív szféra, mint a „talált” archív fotó- és videóanyagok.

H

a néhány szóban kellene megfogalmazni, hogy mi a film által illusztrált tematika, az talán az emberi kitartás, külső tényezők ellenében is győzedelmeskedés, az egyénen túlmutató eredmény lehetne. És éppen ez jellemző Groó Diana ezen munkájára is: a példamutató alázat, erős akarat és értékfelmutatás megtestesülése, illusztrációja. Hatalmas kutató- és alkotói munka van mögötte, minden hibája (főleg rövidsége) ellenére is sikeres, dokumentumfilm-nyelvi kísérletként és tiszteletadásként is fontos alkotás.

Szilágyi Viktor

Egy unalmas történelemóra

T

eréz anya állhatatos munkásságáról és végtelen hitéről már mindenki hallott, hiszen ikonikus alakká vált, még a hétköznapi, beszélt nyelvben is előfordul a „Ki vagy te? Teréz anya?” kifejezés formájában, a túlságosan is odaadóan, vagy önzetlenül tevékenykedő személyre vonatkozóan. Létezik viszont egy másik, hasonlóan 20. századi női vallási szereplő, akinek tettei emlékeztethetnek a nővér cselekedeteire. Érdekes az, hogy erről a személyről csupán egyetlen fotó készült, pedig


ő volt az első nő, akit rabbivá szenteltek. Regina Jonas kis híján teljesen elveszett a köznapi emberek emlékezetéből, de több évtizeddel a halála után Groó Diana megfilmesítette az életét, nem is akármilyen képi és hangi eszközökkel. A film alapjában végtelenül egyszerű: közel egy óra alatt, dokumentumfilmre emlékeztető keretben ismerteti meg velünk Regina életét és munkásságát. A mű érdekes eszközöket használ az életút bemutatására. Nézzük csak meg a két legfontosabbat: az egyik a személyességet érzékeltető narráció, a másik pedig

a kizárólag archív felvételekből álló képsorok. Felmerül a kérdés, működnek-e ezek a megoldások a vásznon is? Számomra nem... A narráció lapos és monoton, amit csak néha egy-egy levél, újságcikk felolvasása szakít meg. Olyan érzésem volt, mintha egy egyórás gyászszertartást hallgatnék, ami már az első 5--10 perc után unalmassá válik. A hosszú és részletes történetmesélés helyenként egészen személyes hangvételű: „Azt hallottam, úgy járt az utcán, mint egy misztikus, középkori alak... nem tudom, nem ismerhettem...”. Először azt hittem, hogy mindez idézet, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez mindvégig hasonló hangnemben folytatódik, ami egy ilyen terjedelmű film esetében nem képes fenntartani az érdeklődést. A hozzátartozók, visszaemlékezők

Regina

17

hátramaradt írásainak felolvasásai hiteltelenek maradnak, mivel képileg ezek a személyek nem jelennek meg, nem derül ki a pontos kilétük, így folyton ott lebeg a kérdés, hogy most éppen egy iskolatárs, egy rokon, esetleg egy régi tanítvány írását halljuk éppen? A Regina képi megjelenítése igen egyedi, nagyrészt archív felvételekből, csupa százéves, fekete-fehér képből áll. Sajnos egyszer sem jelenik meg otthonának jelenkori kinézete, hozzátartozói. A rendező bizonyára nem akart az egyetlen fennmaradt fotó hangulatából kilépni, így csak archív felvételekből dolgozott, azt szemléltetve, hogy Regináról szinte minden a múlt homályába veszett. Számomra volt egy maradandó képsor az olimpiáról, melyen az operatőr igen-igen előnytelen szögből vette fel Hitlert. Ezen a két hatalmas mikrofon éppen úgy helyezkedik el, mintha a Führer kidülledt szemekkel tartaná a beszédet. A továbbiakban pedig azt láthatjuk, hogy hogyan reagál arra, hogy a fekete futó lesprinteli a német versenyzőt. A felvételt mindenki úgy fogja fel, ahogy szeretné, de személy szerint úgy érzem, hogy éppen ennek a részletnek a kiválasztása bagatellizálja Hitler kegyetlen diktátori szerepét. A képi és hangi problémákon kívül jócskán van még necces elem a filmben, mint például a karakter bemutatása. Regina, valljuk be őszin-

18

KAPUKINO

tén, nem egy kifejezetten ismert vallástörténeti szereplő, persze éppen ezért jó, hogy készült róla egy film. Bemutatásának módja, részletessége viszont igen unalmas volt számomra. Sokkal jobban örültem volna egy felületesebb és rövidebb elbeszélésnek. Azon gondolkodtam a film után, hogy az ilyen részletes élettörténeti elbeszélés nagyobbat ütött-e volna, ha híresebb emberről van szó? Ha már szeretek egy személyt és érdekel a munkássága, biztos nagyobb szívvel hallgatom a történetét, mint annak, akit egy órája sem ismerek. Összefoglalva a lényeget, a rendező egy átlagos dokumentumfilmnél érzelemdúsabb filmet szeretett volna csinálni, amit leginkább a narrátor hanglejtésén lehet érezni. Ha számomra ez nem is volt kellően érdekes, annak mindenképpen tudom ajánlani ezt a filmet, akit érdekel ez a szokatlan bemutatási mód, ez a filmben eddig még be nem mutatott vallástörténelmi érdekesség, vagy különösen rajong az archív felvételekért, és azt sem bánja, ha ezt több mint egy órán keresztül nézheti.

Lovassy Cseh Tamás

Vetíthető múzeum

M

i történt a 20. századi Európával? – tesszük fel a kérdést minduntalan. Amint a nyugat társadalmai elkezdtek válaszokat keresni erre, s ezzel együtt szembenézni önnön múltjukkal (legelőször az irodalom berkein belül – például Thomas Bernhard Heldenplatz című drámájában), egyre világosabbá vált: többé nem emlegethetünk egységes történelmet. Adorno után szabadon azt is mondhatnánk, hogy Auschwitz után nem csak a szépség, mint esztétikai fogalom, de a történelemszemlélet koherenciája is – stí-

lusosan szólva – a múlté, az egymást követő események láncolata pedig elbeszélhetetlenné vált. Napjainkban leginkább a kommunista bűnök filmes feldolgozása kapcsán jövünk rá, hogy a történelem tulajdonképpen egyéni sorsok összessége, melyek külön-külön is vizsgálatra érdemesek. (Ezt tapasztaljuk Cserhalmi Sára nemrégiben bemutatott filmjében, a Drága besúgott barátaimban is.) S mert a múlt századnak, és különösen a második világégésnek még mindig vannak feltáratlan területei és el nem beszélt, személyes történetei, Groó Diana idén bemutatott dokumentumfilmje, a Regina, minden kétséget kizáróan hiánypótló alkotás. A kérdés csak az, hogyan lehet valakiről érdemben beszélni úgy, hogy egy korabeli fotón és néhány írott dokumentumon kívül semmi nem áll az alkotók rendelkezésére? Regina Jonas alakja nem csak azért lehet érdekes számunkra, mert az archaikus alapokon nyugvó ortodoxzsidó vallást próbálta megreformálni, amikor elhatározta, nő létére rabbi lesz, hanem azért is, mert erőteljesen szembemegy a kommerciálisabbnak számító, és a zsidóság 20. századi történetét firtató filmek nőábrázolásaival. Ebben az esetben nem egy, a történelemnek kiszolgáltatott nőt látunk, noha a zsidóüldözések és haláltáborok elől ő sem menekülhet – 1944-ben Auschwitzban meghal –, hanem a kitűzött célt tűzön-vízen át elérő, hitéhez bármi áron ragaszkodó női alak elevenedik meg. Az alkotók már az első néhány percben bejelentik: az 1902-ben született Regináról csak egyetlen beállított kép maradt fenn. Mindezek ellenére a rendezőnő, valamint Mógor Ági vágó és Bőhm Dániel hangmérnök, egy olyan komplex világot teremt korabeli felvételek és képek összevágásával, valamint az archív hangfelvételek és a narráció segítségével, mely betekintést enged főhősnőnk éle-


tébe. Egy hatalmas történelmi kirakós darabjai köszönnek vissza a vászonról, amikor az archív képekkel találkozunk. (Látjuk például – feketefehérben – a korabeli Berlin utcáit és bérházait, a járdán és úttesten játszó gyermekeket, s e korhű környezet máris hitelesebbé teszi a látottakat.) A film mellőzi a színészi játékot – s mondhatnánk egyből, hogy érthető, hiszen a holokauszt mint olyan, legyen bármilyen jó az alakítás, nem játszható el – az esetenként pedig a borzalmakat túlélő narrátorok hangjai személyesebbé teszik a viszonyunkat Reginával. Jelen és múlt különös találkozása ez, ahol az egyetlen kapocs a rabbinő munkássága. Bár a filmben nem mindig szorosan a Regina-életműhöz kapcsolható képsorok jelennek meg, ezek kitágítják a történet perspektíváját és segítik a nézőt abban, hogy szélesebb kontextusban is értelmezni tudja a második világháború előtt, majd közben zajló eseményeket. Groó Diana alkotása egyfajta vetíthető múzeumként funkcionál. Bár helyenként vontatottá válik a film (a képi világ – hiába a változatos források – vizuális egyhangúságán a jól megkomponált zörejek sem segítenek), mégis a magyar dokumentumfilm-gyártás egyik fontos állomásának tartom az elkészült művet. Amíg például a Szabó István által rendezett A napfény íze több szempontból is megvizsgálja a zsidó identitás kérdését (vallási, faji és etnikai síkokra is kivetítve azt), addig a Regina egy

Regina

19

határozott vallási tematikát követ. Így nyerünk bepillantást a zsidóság hitbéli szokásaiba, valamint látjuk a zsidó szokásjog és a női emancipációs folyamatok ütközését is. (Kiemelkedő pillanata a dokumentumfilmnek, amikor a Regina és a tanárai közt lefolyt levelezésrészleteket hallunk, vagy amikor a rabbinő tudományos munkájából láthatunk részleteket.) A kérdésre tehát, hogy lehet-e egyetlen fotóból kiindulva megrajzolni egy emberi sorsot, a válasz egyszerű: kitartó munkával és szakmai hozzáértéssel, igen. S hogy mit kezdünk ezek után közös, európai múltunkkal, az csak rajtunk múlik, de egy biztos: mi – magyarok és zsidók – tettünk valamit a tisztán látás érdekében. Köszönet ezért Groó Dianának és csapatának.

Regina – fekete-fehér, magyar dokumentumfilm, 63 perc, 2013 (12). Rendező, forgatókönyvíró: Groó Diana. Vágó: Mógor Ágnes. Hang-design: Bőhm Dániel. Közreműködnek: Fullajtár Andrea, Bíró Krisztina, Bíró Eszter, Hámori Gabriella, Búza Tímea, Varga Hoffmann Judit, Kulka János, Kézdy György. Zene: Kardos Dániel. Operatőr: Kardos Sándor. Producer: George Weisz, Angelusz Iván, Groó Diana, Gideon Wittenberg.

20

KAPUKINO

Mi forgatunk, ti forgattok

A kritikusok nem ragadtak le a vetítőterem kemény székeinél és felforrósodott laptopjaik billentyűzeténél – szinte minden forgatáson részt vettek, statisztaként, megfigyelőként, fotósként vagy egyéb komoly segítségként, bizonyítandó, hogy nem csak kekeckedni meg elemezgetni szeretnének. Élményeiket, szubjektív-objektív beszámolóikat, és a begyűjtött, életre szóló tanulságokat az alábbiakban tesszük közzé.

Filmkritikus a forgatáson

M

it keres egyáltalán egy kritikus a film jeleneteinek felvételénél, illetve hogyan zajlik mindez a számára? Először is kisgyerek módjára rácsodálkozik a technikai felszerelésekre és használatukra, majd hamarosan rájön, a mozik készítéséhez kevésbé ért, mint a kvantumfizikához. Ezután megszeppenve próbál eltűnni a nagy sürgésforgás közepette, társait maga köré gyűjtve álldogál, aminek köszönhetően a kis csoportot könnyebb átugrani, mint megkerülni – nyersen fogalmazva: útban van. Zseniális ötlete támad, amikor kitalálja, hogy werkfotókat készít, ám ez sem megy neki. Végső elkeseredésében a stáb elfoglalt tagjaival próbál barátkozni, de a kritikus ezen ötlete is kudarcba fullad; majd a „Tessék!” szó elhangzásakor lélegzetét visszatartva ámul-bámul a többiek profizmusán. Délutánra végképp világossá válik, hogy egyáltalán nem konyít a filmkészítéshez és valószínűleg soha nem is fog, így megmarad az élet értelméről való filozofálásnál, na ez már megy neki.

SP


Forgatások

21

Álomcsapat, álomfilm Köllő Ildikó: Szívdoboz

É

ppen a teánkat kortyolgattuk a teraszon, és arról beszélgettünk, hogy a jövő heti lapzártáig mennyi mindent kell még csinálni, meg hogy hány stábnak van már kész a végleges forgatókönyve, mikor nagy sürgés-forgásra lettünk figyelmesek az egyik faháznál. Érdeklődtünk, hogy mégis mi történik itt péntek este, ami miatt ekkora a zsongás. Jött a válasz: leforgattuk a Szívdoboz című filmet. A többi forgatással ellentétben, melyek alkalmával kimentünk a helyszínre, fotókat készítettünk, dokumentáltuk az eseményeket, itt, a gyors munkának köszönhetően, csak utólag tudtam elkapni a stáb néhány tagját egy-egy kérdés erejéig. Talán kezdjük az alaptörténettel. A film egy kapcsolat lezárásáról, feldolgozásáról, a továbblépésről szól, ami tulajdonképpen egy álmon keresztül, szürrealista módon jelenítődik meg. Nem kis fába vágta a fejszéjét a rendező, hiszen, ha már láttunk hasonló képi elemekkel operáló filmeket, elképzelhetjük, hogy a csapat minden technikus tagjának (a

hangosítóktól az operatőrökig) komoly munkába fog kerülni a látványos film elkészítése. Mint a beszélgetésekből kiderült, a stáb alapvetően egy összeszokott baráti társaság volt, egy-két új taggal, akik nagyon hamar beilleszkedtek a csapat életébe. Ildikó elmondása alapján kiváló volt a kommunikáció, gördülékeny volt a forgatás, a színészek pedig megbízhatóan formálták meg a szerepeiket. A gyártásvezető (Tajerling Fruzsina) eleinte tartott attól, hogy nem lesz megfelelő helyszín, ennek ellenére a környéken két olyan házat is találtak, ami alkalmas volt a jelenetek rögzítésére. A csapat profizmusáról és összeszokottságáról a rendező mondott pár szót: előző filmjeinél kevésbé tudott csak a rendezői munkájára koncentrálni, mindig oda kellett figyelnie a díszletekre, a vágásra, sőt, a gyártásvezetői fel adatokat is saját magának kellett ellátnia, de ez általában a rendezés rovására ment. Kedd este negyed tízkor, két nappal a vetítés előtt itt ülve a szerkesztőségben, végignézve a stábon és elolvasva a forgatókönyvet, sokat várok a Szívdoboztól. Remélem, hogy csak a főszereplő álomképeivel fogok találkozni a vetítés alatt, a sajátjaimra pedig nem lesz szükség.

SZV

KAPUKINO

22

Nomádok a városi prérin Bertók Andrea: Ketten

H

ogyan lehet a legjobban érzékeltetni egy (rövid)film forgatásának hangulatát? Hogyan lehet hűen összefoglalni ennek a nem mindennapi művészetnek az alkotói folyamatát? Mindenképpen érdekes kettősség jellemzi, hiszen – egyik oldalról – művészi, alkotói vízió szükséges hozzá, de a megvalósításhoz fontos gyakorlati kérdéseket kell megoldani, és egy sor váratlan akadályt leküzdeni. Egy néhány napos workshop keretében megvalósuló, rövid terjedelmű alkotás esetében ennek a folyamatnak a sűrítettebb változatával találkozhattunk Bertók Andrea Ketten c. filmjének forgatásán. Beszabadultak a nomád filmesek a civilizációba – lehetne egy külső szemlélőnek az első forgatási nap hangulatáról a benyomása. Egy marosvásárhelyi lépcsőház alsó emelete dobozokkal, ládákkal, később ételkonténerekkel lett tele; a lakásbelsőben alig lehet mozdulni a fahrtsínektől, lámpáktól és – főleg – futkorászó, kúszó-mászó emberektől; a raktárként használt

belső szobában pedig plüssállatok vigyázzák az éppen nem használt forgatási felszerelések ideiglenes pihenését. Késő délutánig tartott az első forgatási helyszín „ostroma”, a nap (és az éjjel) további részében sorra került még egy csendesnek remélt tömbháznegyed (ahol több autó húzott el szerencsétlen időpontokban, mint amennyire a stáb számított), és egy megfelelően sötétnek bizonyuló sikátor. Pörögtek az emberek, pakolódtak a lámpák, és sokszor felharsant a „Felvétel lesz!” Voltak persze leküzdeni való akadályok is, hiszen ettől forgatás a forgatás. Az idővel való versenyfutást végül a Nap nyerte, hiszen a csúszás miatt a napfény elfogyott, néhány snitt felvétele ezért a pótforgatási listán landolt. A különböző helyszíneken változatos nézőközönsége is akadt a stábnak, a délutáni, tömbháznegyedi forgatáson hangzott el a következő beszélgetés egy arra járó idősebb pár szájából: BÁCSI (előremutatva): Az ott mi? NÉNI (Bácsi karját húzogatva): Hagyjad, csak menyasszony. A sikátorban fekvő szép leányok látványa viszont egészen más nézőközönséget vonzott,


Forgatások

ezúttal két arra járó munkásember szavaiban gyönyörködhettünk: – Há’ ejsze forgatnak itten? S há’ ejsze csókolódzni fognak a lányok? Úgyhogy végül egy felvétel erejéig még maradtak, élvezték a nem mindennapi műsort, majd látván, hogy ez elég gyakran ismétlődni fog, beleuntak és továbbálltak. Megfelelő mennyiségű idő után az elsőre bonyolultnak és átláthatatlannak tűnő munkafolyamat egyre inkább rutinná alakul. Persze egy nap alatt nehezen lehet annyira bele- és egymáshoz szokni, hogy igazi rutinról beszélhessünk, de ennek nyomai mindenképpen felfedezhetőek voltak. A hosszú nap (és éjszaka) végére kialakult egy csapat, aki egy irányba húzott, egy rendező víziójának megvalósulásáért küzdött, szó szerint az éjt is nappallá téve. És igen, erről kell szólnia egy forgatásnak.

SZRÁ

Egy pap(p) drámája Papp Máté: Áldozó sekrestyés

R

endezőként első filmjét készítette az operatőrnek tanuló Papp Máté, melynek forgatására mi is kilátogattunk. Az Áldozó sekrestyés címet viselő kisjátékfilm három helyszínen játszódik, és forgatása közel 26 órát vett igénybe. A casting során felmerülő korbeli korlátok (a forgatókönyvben két idősebb szereplő is megjelenik) nem ijesztették meg a fiatal alkotót, a két csoportvezető (Arthur és Hobó) beszervezésével könnyedén vették az akadályt, ezt leszámítva pedig gond nélkül zajlott a válogatás. Bár a templom megszerzése eleinte nagy izgalmakra adott alkalmat, a helyszínelés végül

23

akadálymentes volt, a barátságos helyiek gond nélkül segítették a mű elkészülését, ami örömmel töltötte el a stáb tagjait. Az éjszakába nyúló forgatáson a hangulat kirobbanóan jó, a csapatmunka pedig olajozott volt, ami Máté számára óriási könnyebbséget jelentett; az idő nagy részét így választott színészei játékára, a maradékot pedig a vágásra, illetve a képekre fordította – ez utóbbi nem valósulhatott volna meg az operatőr iránti bizalom nélkül. Elmondása szerint nemcsak egyszerűbb, hanem eredményesebb is így dolgozni, mint egyszerre mindent magunkra vállalni és százfelé figyelni. A néhol sok előkészületet igénylő film főleg a világosítók idegeit tépázta meg, legszembetűnőbben a templomi jelenetnél, ahol a „röpke” egy órás beállást követően az erős fényeket kibocsátó lámpák egymás után többször is kiverték a biztosítékot. Az említett incidens a kívülállók figyelmét is felkeltette, és ezzel párhuzamosan rávilágított a tényre: filmet rendezni sokkal nagyobb munka, mint elsőre képzelnénk, nem beszélve a részletek folyamatos újragondolásáról. Az ehhez hasonló buktatók azonban egy igényes és tökéletességre törekvő alkotás velejárói. A végeredményt, ennek fényében, még nagyobb kíváncsisággal várjuk.

SP

KAPUKINO

Életteli halálgyár Halmen József: Szalon

G

ondoltam, beszámolómnak ezt a címet adom: Hogy éljünk túl egy forgatást minimális filmes ismeretek birtokában? Aztán rájöttem, mindez csak gyenge védekezés lenne, amolyan mentsük a menthetetlent-effektus, no meg nem is elegáns, nem illik ide, szóval vessük el és találjunk ki mást! Pedig Halmen Jozsef (alias Jozsó) Szalon című filmjének forgatásán, lányos zavaromban, többször is a kezembe nyomott fényképezőgépbe kapaszkodtam, próbáltam elvegyülni a szakmabeliek között, s áldottam az eszem, hogy nem a „kritikus”-feliratú pólómban jelentem meg. (Megjegyzem, ezt a többiek sem szívesen viselték a tábor ideje alatt. Az okokat talán sejtjük.) * ácsodálkozni a történésekre – ez volt legfőbb célom, s titkon arra számítottam, hogy majd elsajátítok egy-két trükköt, megtanulok néhány idegen kifejezést (ezekkel később, csendes – filmnézős – vasárnapokon jól lehet menőzni is), végül pedig beleshetek egy igazi forgatás kulisszái mögé, csapóstól, kamerástól, rendezőstől, színészestől. A jó hír az, hogy mindez így is történt. * ondom anyámnak reggeli telefonos beszélgetésünk alkalmával, hogy jól van, jól van, teszem le, mert indulni kell a kocsmába forgatni. A kocsmába? – kérdezi. Ja-ja,

R

M

24 a kocsmába – mondom – elvégre művészet ez, vagy mi a fene?! S tényleg szerencsésnek érzem magam ekkor, hiszen ha valahol pörög az élet, akkor az a nyárádszentlászlói szórakoztató-lakosságellátó komplexum, azaz a sarki kis lépcsős. Mire odaérek, már a falubeli statiszták a helyszínen vannak: mindent megtesznek, hogy rátaláljanak alakítandó karakterük mélységeire (Egy tévében futó reklámot kell hosszasan nézniük, s hozzá – még szép – sört inniuk. Igen, sört, kelléksört, mert van ilyen, ami csak annyiban különbözik az eredetitől, hogy számukra ingyen van.). Ugyancsak ott, egy másik bácsika intenzív lobbiba kezd, szeretné ha őt is levidejózná (sic!) valaki, közben történeteket mesél a Hargitáról (ekkor még azt hiszi, hogy mind magyarországiak vagyunk), s az idő szép lassan csordogál tovább. Az ablakok már elsötétítve, a fények is nagyjából beállítva, még egy-két próba, és ha nem fogy el végleg az oxigén a kis helységben, kezdődhet a forgatás. Figyelem, próba! – kiáltja valaki. Csendet kérünk! – mondja más, majd lassan mind elhallgatunk, hiszen bent, a kis teremben történik valami. Pontosabban: megtörténik valami, megszületik valami, létrejön valami. Elkezdődik a forgatás.


F

őhősünk – a film forgatókönyve szerint – véget akar vetni életének. Ehhez ellátogat egy öngyilkosságközpontba, ahol kér egy pohár tejet, majd türelmesen megvárja, hogy beadják neki a halált jelentő injekciót, közben pedig laza flörtbe kezd a halálosztó nővérkével. Hol csúszhatott félre az emberiség ügye, a nagy, a közös, a nagybetűs Ügy, hogy ilyen központokra (szalonokra) van szükség? Hogy juthatunk el odáig, hogy önnön apánknak is beadjunk egy méreginjekciót, és lehet-e a klasszikustól eltérő viszony gyilkos és áldozat között? A film főszereplője egyáltalán áldozat-e? A fekete-fehér képsorokból – talán – ez is kiderül. Haláli lesz a film – mondanánk –, ha nem sípolna be a zsurnaliszta-méter. * égtelenül nehéz kiszámolni, hogy forgatáskor az ember mikor és hol lesz láb alatt, mikor lóg be a képbe, mikor válik létezése – a filmtörténet szempontjából is – teljesen indokolatlanná. Ha ráadásul egy olyan csapat kötelékében találja magát, ahol mindenkinek megvan a jól meghatározott dolga, végleg kifolyik talpa alól a talaj. Amikor minden kötél szakad, ugyan ott vannak a hangmérnökök, akik mindig hajlandóak kockás plédjük egy sarkát felajánlani, s bár kritikusnak mondják az embert, nem árt tartózkodni a vérszívó életmódtól: kell találni valami elfoglaltságot! * zentháromság, délután, Kultúrotthon, vagy ez esetben talán így: Szentháromság, délután-este-hajnal, Halálgyár. A forgatás második helyszínén minden esély megvan arra, hogy egyszer csak fel-

V S

Forgatások

25

bukkanjon Lakodalom Lajos. A színes papírral feldíszített termek a falusi esküvők hangulatát idézik, s ha a Nóta Tv sztárjait nem is látjuk sehol, egy nagyobb csoport szőni-fonniénekelni vágyó falubeli próbálni szeretne a forgatás helyszínen. Rövidebb aktuálpolitikai vita után (nevezetesen, hogy pontosan melyik tanácsos is felel a terem kulcsáért) elsimulnak a félreértések, megérkezik a felszerelés és megkezdődnek a próbák. Amikor úgy tűnik, hogy minden rendben és hamarosan kezdünk, helyreáll a világbéke (vagyis megérkeznek a már megénekelt jófej hangosok) és helyet foglal a végtelenül türelmes, ebből adódóan pedig irtó szimpatikus statiszta néni is. Figyelem, felvétel lesz! – hangzik a figyelmeztetés, és valóban elindul az alkotói munka. Aztán leállás, újrakezdés, leállás, újrakezdés, visszanézés, újrakezdés, leállás és ismét újrakezdés. * urcsa megfigyelni, hogy a laikus számára alkalmatlannak tűnő terekből hogyan lesz a kamera képernyőjén tökjó helyszín, a színészek játéka mitől lesz hiteles, milyen az, ha belóg az a furcsa, hosszú nyelű mikrofon, s mi történik akkor, ha új szereplő – Mangó, a

F

26

KAPUKINO

kis(!)kutya – is bekerül a képbe. Talán nincs még egy olyan művészeti ág a filmen kívül, amely ennyire ki lenne szolgáltatva a technikának és az azt kezelő szakembereknek. Technika ördöge, irgalmazz lelkünknek! * ersze, hajnal van megint – dúdoljuk Ákos nótáját, amikor szállásunkon hallani véljük a reggel hatkor visszaérkező stábtagokat. Leforgott minden, most már nem lehet baj, csak a vágók bírják még egy kicsit az alig negyven fokos teremben. A Szalon csütörtökön (augusztus 1-jén) bemutatásra kerül, s mindenki megláthatja a profik és kezdők koprodukciójából megszületett rövidfilmet. Az biztos, hogy mindenkinek magának kell eldöntenie, mi a fontosabb: a végtermék (a kész film), vagy a munka során összegyűjtött tapasztalat, jó élmény, és félszáz szúnyogcsípés?

P


Gyorstalpaló kezdőknek Tíz érv amellett, hogy miért nem éri meg naphosszat filmeket készíteni. Gyorstalpaló kezdőknek, avagy miért NE forgassunk filmeket?

• Mert színházzal is lehet foglalkozni. • Mert ha rendező vagy, a kívülálló csak annyit lát (pontosabban hall) a munkádból, hogy „Tessék!”. Ez nem túl sok, de kevés. • Mert mindig lesz egy-két lábatlankodó kívülálló (rokonok, barátok, barátnők, funkció nélküli kritikusok, alkoholos befolyásoltság alatt álló statiszták – ez utóbbi kettő néha egybevág – stb.). • Mert vetítések közben nincs szünet, mint a színházban, így ha vállalhatatlan a filmed, nem osonhatsz ki a büfébe. • Mert a kaja forgatási helyszínre való kiérkezése és elfogyasztása között napszakok telhetnek el. • Mert életidegen szakszavakat kell használnod ahhoz, (elcsété) hogy te is a Szakmához tartozz. (Ezen szavak ideális szórása – megfigyelések alapján – tőmondatok esetében 2-3 darab, bővített mondatokban 5-24 darab között mozog. Figyelem: amit a rendező vagy az operatőr mond, az eleve szakkifejezésnek számítandó!) • Mert előfordulhat, hogy a stábtagok száma meghaladja a nézők számát. • Mert amíg a színész a nyaralásáról készült képeit posztolgatja, te még mindig ugyanezen színészről forgatáson készült képekkel bajlódsz a vágóasztalnál. • Mert a kritikusok minderre egyáltalán nincsenek tekintettel. (Figyelem: a kritikus szereti magát a Szakma szűk köréhez tartozónak érezni, így nem árt ráerősíteni ezen tévképzetére!) • Mert előbb-utóbb kiderül, hogy letöltötted egy (vagy több) kollégád munkáját. És igen, rólad is ki fog derülni!

(elcsété)

Csoportbontás

Interjúk

27

Amikor már kezdtek egybefüggni az éjszakák és a nappalok, amikor már az utómunkában oroszlánrészt vállaló csoportok szobáiban sisteregni kezdett a levegő, de amikor már látszani is kezdtek a kész filmek körvonalai, akkor, éppen akkor kaptuk el és kértük ki az illetékesek véleményét az idei munkáról. Akik kérdeznek: a kritikus csoport tagjai. Akik válaszolnak: a csoportvezető tanárok.

Igazi dráma kell Válaszol: Dömötör Tamás Mekkora volt a túljelentkezés? Ha jól emlékszem, akkor tizennyolc rendező jelentkezett, és abból kellet négyet kiválasztani. Mi alapján hoztad meg a döntéseket, hogy ki rendezheti meg a filmjét? Én azt figyeltem elsősorban, hogy a könyvekben van-e valami olyan drámai állítás és olyan lényeges történés, amihez, a film, mint hordozó illik. Tehát ha van egy olyan fontos történet, mondanivaló benne, aminek ha a csírája felfedezhető benne, akkor az már egy jó kiindulópont. Ez fontosabb volt, és inkább ezeket választottam, mintsem egy nagyon jól kidolgozott könyvet, amikben a problémát nem éreztem annyira fontosnak. És mi volt azokkal a forgatóköny-

vekkel, amiken láttad, hogy megvalósíthatatlanok lesznek a helyszíni korlátokból fakadóan? Még akkor is azt választottam, ha igaz volt benne a dráma. Úgy tudom, sokaknak már az első nap át kellet írniuk a forgatókönyvet... Azt nem most írták át, mert tulajdonképpen ez a harmadik kör volt. Amikor először írtam nekik vissza, hogy mit gondolok a könyvről, és mit változtatnék, akkor azt már tábor előtt átírták benne. Ide már az átírt verzióval jöttek. Az első nap átnéztük az átiratot, és ahhoz képest változtattak az első napokban. Hogy ment a munka? Hiszen itt azért még elég sok kezdő van, akik talán csak most forgatnak először filmet, csak most találkoznak profi felszereléssel, ilyen sok képzett tanárral. Szerintem egyrészt épp ez a nagy

KAPUKINO

szerű ebben a táborban. Úgy modellezi a profi filmkészítést, ahogy az tényleg van. Nagyon nagy dolog, hogy ezzel így lehet próbálkozni, én nem mondom, hogy ez nehézség. Ez extra nyereség, hatalmas lehetőség. Már most meg tudják érezni, hogy milyen iszonyat nagy energia van egy-egy elindított kamera mögött. Én nagyon élveztem, és szerintem a rendezők is. Nem hiszem azt, hogy valaki rossz szájízzel távozik majd innen. Lehet látni a fejlődést az utolsó felvételeknél? Abszolút. Gyorsabb a munka és rutinosabban, összeszokottabban dolgoznak együtt a stáb tagjai. Jövőre mit változtatnál? Én most voltam először a táborban és szerintem nagyon jól meg van csinálva, viszont hoznék dokumentumfilmeseket. Tehát lenne külön doksi-csoport, illetve én a kritikus csoport mellett forgatókönyvíró-csoportot is indítanék, hogy a filmkészítés minden fázisa legyen meg. Pont ez ehhez kapcsolódik a következő kérdésem, ami már a táboron túlnyúlik. Észrevehető, hogy a magyar filmgyártásnál a rendező egyben forgatókönyvíró is, ami

28 talán nem a legszerencsésebb, hiszen teljesen más a feladatuk és a végzettségük. Igen, van igazság abban, amit mondasz. Én csak magamról tudok nyilatkozni. Nekem az első leforgatott könyvemen tulajdonképpen csak dramaturg dolgozott még, a második könyvemhez, ami nemrég készült el, és amit le szeretnék forgatni, már egy profi forgatókönyvíró segített sokat. Egyetértek, hogy a forgatókönyvírás az valóban egy külön cég, és fontos, hogy legyen. Az is tény, hogy eddig nem nagyon volt oktatás Magyarországon, de most már ez is beindulni látszik, ami nagyon hasznos. Végül megkérdezném, hogy mi volt az, ami miatt elvállaltad azt, hogy ebben a táborban tanárként fogod segíteni a rendezőket? Egyrészt én ebből ugyanúgy tanulok, mint a diákok. Másrészt nekem jó haverom Anger (Anger Zsolt), aki két éve volt itt, nagyon jókat mondott a táborról. Gyurival (Durst György) is táboroztam már egyszer, csak az nem Filmtett-tábor volt, de mivel én Gyurit nagyon szeretem, ha ő hív, akkor szívesen megyek. Számomra öröm forgatni, együtt dolgozni, így, táborban is. Egyszerűen ezt szeretem csinálni.

SZV


Kisjátékfilmek és etűdök világa

Válaszol: Bálint Arthur és Bántó Csaba Mennyire jellemző a túljelentkezés az operatőri csoportba, illetve ki, milyen szempontok alapján választ a pályázók közül? Bálint Arthur: Minden évben másképp alakul a jelentkezések száma, az eltérés okát nem tudjuk. Időnként ötszörös, hatszoros a túljelentkezés, máskor meg ketten vannak egy helyre. Mióta Csabival együtt vezetjük a műhelyt, azóta ketten döntünk – ami lehet könnyű, mert néhány emberről egyértelműen látszik, hogy itt van a helye, máskor meg akár egy hétig odázzuk a kérdést, újranézzük a filmjeiket, átgondoljuk őket, amíg egyet nem értünk. Olyanok vagyunk, mint egy amerikai esküdtszék. Bántó Csaba: Idén nem beszélhettünk túljelentkezésről, igazából olyan is volt, akit beválogattunk, majd az utolsó 100 méteren visszalépett. Hogy ment a munka az idei táborban? BA: Én hét éve tanítok itt, és azt látom, hogy mindig ugyanaz a helyzet áll fenn, nincs meglepetés, ugyanarra számíthatok. A fiatalok tanulni jönnek ide, évről-évre felmerülnek problémák, ezek adódhatnak például abból, amikor egy tapasztalt filmkészítő összekerül valakivel, akit nem igazán ismer, vagy van, aki tapasztalatlan, de kreatívan áll

Interjúk

29

a forgatáshoz… Azt mondom, hogy ha négy film készül, szinte pontosan meg lehet mondani, hogy a stábokban nagyjából hasonló típusú alkotók lesznek. Úgy kell ezt elképzelni, mint ahogy az iskolában is megvan a szép lány, a bohóc fiú, meg az, aki a WC-ben cigarettázik. Eltérés, meglepetés általában nincs ehhez képest, de ezek a csoportok jól működnek. Szerintetek az idei csapat tagjai azt kapták, amire számítottak? BCS: Ezt nehéz megmondani, az ilyesmi mindig a tábor utolsó napján derül ki, de talán a lányok nem voltak felkészülve ennyi nehézségre, gondolok itt az eszközök cipelésére, a fizikai munkára. Vannak olyan tipikus hibák, melyek évről évre visszatérnek? BA: Ha hibáról van szó, akkor általában az lehet a probléma egyik oldala, hogy az operatőri csoport mindig betársul valahová, hiszen valójában a tábor a négy filmre és az animációkra épül. Az operatőri etűdök évről évre változnak, van, amikor több idő jut rájuk és jobban oda tudunk figyelni, de ezek csak bónuszként működnek. Tehát a tipikus hibák abból adódnak, hogy ha van idejük ismerkedni, akkor megtalálják a megfelelő rendezőt, illetve a rendező megtalálja az operatőrt, aki hozzátesz a filmjéhez, akivel jól tud együttműködni. Na most, ezekhez a döntésekhez kell valami alap. Ez általában egy esti sörözés alkalmával, vagy egymás munkáinak ismeretében áll össze. Baj akkor van, ha másnap kiderül, rossz döntést hoztak – persze ilyenkor is

KAPUKINO

csináljuk tovább, és próbáljuk megoldani a felmerülő problémákat. Tudtatok-e tanulságot levonni az idei táborból, van-e olyan, amit jövőre másképp csináltok majd? BA: Az idei operatőri etűd sokkal izgalmasabb lesz, mint a tavalyi. Eddig mindig hatalmas kompromisszumokat kötve készítettük őket egy vagy két nap alatt, holott ezekre a filmekre egy vagy két hét kellene, és mindig pengeélen táncoltunk. Tavaly, a tábor végén egyeztünk meg Csabival, hogy idéntől másképp lesz: fordított felállásban dolgozunk, tehát nem én próbálom összefogni az etűdöket és ő segít nekem, hanem fordítva, én segítem őt. Így megoszlik a munka, és a felelősség is. BCS: Tulajdonképpen itt is az a helyzet, hogy csak a tábor végén tudjuk ezt átgondolni,

30 megbeszélni és tanulságokat leszűrni. Kicsit úgy érzem, hogy idén aktívabban részt vettem akár a tanítási, akár a gyakorlati részében, többet próbáltam magamra vállalni, így Arthur sokkal jobban tudott figyelni a rendezői filmekre. Mit tanácsolnátok a filmes érdeklődésűeknek céljaik elérése érdekében? BA: Ne legyenek nagyképűek! Az első nap után még senkiből nem lesz rendező. BCS: Figyeljenek jobban, és gondolkodjanak többet. Kármenről sem feledkezhetünk meg, ő hogy érezte magát a táborban? BA: Azt hittem, hogy jó lesz itt neki, a sok ember miatt, de úgy néz ki túl nagy a változás, ettől kissé depressziós lett. Ha végzünk, elviszem pszichológushoz.

SP


Adni, és kapni is Válaszol: Pálffy Tibor Az első kérdésem az lenne, hogy mi alapján válogattátok ki jelentkezők közül a táborban részt vevő színészeket? Tudnod kell, hogy először nem engem kértek meg a csoport vezetésére, de az illető végül nem tudott eljönni. De ő volt az, aki kiválasztotta az embereket. Amikor engem felkértek, a résztvevők már adottak voltak. Meg voltál elégedve a döntéssel? Jól válogatta össze az „elődöd” a csapatot? Én azt gondolom, hogy ez egy nagyon-nagyon jó dinamikájú csoport lett, ugyanis nagyon homogén. Ez meglátszott azon is, hogy mennyire jól tudtak együtt dolgozni. Kialakítottak a táboron belül egy jól működő közösséget. Végig megmaradtak együtt. Én azt gondolom, hogy dinamika szempontjából az eddigi táborokban általam látott csapatok közül ez az egyik legjobb. Akkor gondolom, a munka is jól mehetett velük... Így van: jól és könnyen dolgoztunk. Amíg elkezdődtek a forgatások, addig a filmes és a színpadi beszéd különbségeit boncolgattuk, és ezekkel játszadoztunk. A fő kérdés, hogy a film adta lehetőségeket és korlátokat a felvételkor mennyire lehet eszközként fel- és kihasználni. Ha megkérnek, hogy jövőre is gyere, akkor mit csinálnál másképpen, illetve szerinted mit kéne másképpen csinálnia a Filmtettnek? A legfontosabb és legnagyobb probléma színészcsoport szempontjából, hogy nem egységesen vannak foglalkoztatva. Én nagyon

Interjúk

31

sokat lobbiztam amellett, hogy többnyire egyformán kapjanak feladatokat, hogy belekóstoljanak a kamera előtti munkába. Én, ha tehetném, azt csinálnám, hogy már a forgatókönyvek elbírálásakor figyelembe venném a színészek szempontját, karöltve persze a rendezőkkel. Így azok, akik idejönnek, már eleve tudhatják, hogy mire jönnek, és nem itt helyben derülnek ki a dolgok. Van olyan, aki mindenben játszik és van olyan is, aki nem. A következő kérdésem talán túl is mutat kissé a táboron... Színházi színészként kell filmben játszania olyan embereknek, akik talán még nem csináltak ilyet. Hogyan látod, mennyire nehéz megbirkózni egy ilyen feladattal? Tudnak-e majd hitelesen szerepet formálni, tud-e ez olyan színvonalú lenni, mint ami a magyar filmek színészeire jellemző? Én azt gondolom, hogy a legnagyobb probléma a színészképzés folyamán az, hogy nagyon kevés a lehetőség, hogy filmes szakemberekkel dolgozzanak a növendékek. Nem kapnak olyan feladatokat, hogy már a képzés, tanulás folyamán filmes eszközöket keressenek magukban. A színházi eszközök használata a filmekben tudjuk, hogy nem túl szerencsés. Finoman szólva a film ledobja magáról azt a fajta igazságot, ami egy színpadon meg tud történni. Tudjuk, hogy minden alkotásnak – legyen az színházi, legyen az filmes – meg kell találnia, létre kell hoznia a maga igazságát. Ez a legfontosabb dolog. Sok minden függ a film szerkezetétől is. Nem lehet azt mondani, hogy egy felnagyított gesztus nem működik filmen, mert működhet, ha önmagában a film ezt az igazságot keresi, ezeket az eszközöket használ-

KAPUKINO

ja. Valójában több idő kellene és nagyobb odafigyelés a rendező részéről, hogy tudjon foglalkozni a színésszel is, hogy a színész is érezze, melyek azok a határok, ahol neki léteznie kell, mi az az eszköztár, amit felhasználhat, hogy azt az igazságot feltárja, bemutassa. Tehát... ez egy nyitott kérdés. Téged mi motivált abban, hogy elfogadd a meghívást, és itt a táborban oktass? Ez a harmadik alkalom, hogy csoportot vezetek a Filmtett táborban. Az első kettőről is jó élmé-

32 nyekkel mentem haza. Tényleg kemény munka van, de van egy komoly elégtétel is, amikor az ember látja, hogy valami megszületett. Nem utolsósorban pedig én is tanulok. Nem az van, hogy az ember tudja a tutit és idejön. Én úgy vagyok, hogy ezt az időt úgy használtam, hogy amíg mi kerestünk valamit és dolgoztunk, azalatt én is próbáltam magamnak megfogalmazni igazságokat. Magyarán engem nagyon érdekel ez a dolog. Érdekel az is, hogy adjon az ember, de az is, hogy kapjon.

SZV

Több szólamban gondolkodni Válaszol: Várhegyi Rudolf, Beke Tamás és Lente Viktor Mitől hiteles a filmhang? Várhegyi Rudolf: Nagyon vékony az a határ, ami elválasztja a jó stílusjegyet az elhasznált elemektől. Mindig a filmes közegtől függ, mit visel el. Ha túl erős, paródia lesz belőle, ha túl gyenge, hatástalan marad. Nincsenek receptek, hogy mit hogyan kell használni. Ezért van az, hogy Tamással sokszor kérnek tőlünk hangokat, mi meg erre azt mondjuk, hogy kérünk képet! Például láthatod akár ugyanazt az erdei

tisztást két másik filmben, de biztosan egy teljesen más motívum indul el benned. Odates�szük azt a madarat, de soha nem kerül ugyanaz a madár két jelenetbe. Beke Tamás: Ha van egy madárhang, az el tudja helyezni a jelenetet térben és időben. Hajnal, reggel, este – mindig mást hallasz. Kapásból kiszúrod, ha nem egy dzsungel-hang. A legegyszerűbb hangok között is óriási különbségek vannak, ez az animációnál látszik talán a legjobban. Vegyük azt a példát, hogy egy medve lehuppan egy fáról, és fűbe érkezik. Ez ezerféle lehet. Jól esik-e neki, vagy fáj, gyorsan csinálja, lassan csinálja... VR: De hasonló dolog zajlik az utószinkronnál:


egy mondatot felveszünk harmincszor, de az eltérő ritmusnak más-más jelentése lehet: kapkodó, mélázó, együttérző. Tudtok a hanggal egy adott világ ellen dolgozni? VR: Vannak olyan képek, amik nem engednek közel a szereplőhöz. Ez hangban is ugyanúgy megvan. A hanggal mindent lehet szabályozni. Mint egy atomerőműben: mennyire toljuk le a szénrudakat, hogy milyen hőfokon működjön. Ha a képi világ nagyon elbillene egy irányba, amit mondjuk egy rendező nem akar, akkor azt hangban nagyon szépen vissza lehet hozni. Nem véletlen, hogy az amerikai filmek tele vannak zenével. A zenével teljesen kézben lehet tartani a hangulatokat. Itt egy óriási különbség van az amerikai és az európai iskola között. Az amerikai végigzenél mindent, és nem bízik abban, hogy egy jelenet a zörejvilágával, natúr hatásaival is tud működni. BT: Műfajfüggő, mennyire akarjuk vezetni, befolyásolni a nézőt: aláhúzunk még egyszer egy hangulatot, érzést zenével, vagy nem. Én zene felől közelítem meg a képet… VR: … mivel zenész vagy! Ez egy nagy különbség köztünk: Tamás a zene világából jött a film világába. Engem mindig jobban izgatott a film, és ezen keresztül találkoztam a zenével. Mindent picit máshogy látunk. Az hogy itt most ketten vagyunk, számomra is egy tanulási folyamat. Lente Viktor: Én ebben a csapatban tanársegédként vagyok jelen: egyrészt Ruditól és Tamástól tanulok folyama-

Interjúk

33

tosan, közben a saját, az SZFE hangmérnök szakán szerzett tapasztalataimat próbálom a résztvevőknek továbbadni. Olyan alapfogalmakra kell gondolni, hogy mi az elméleti felkészülés, azaz hogy egy adott kütyü mire jó, majd utána a gyakorlati felkészülés, tehát hogyan kommunikálunk az egész stábbal. Vagy hogy a kép teréhez milyen hangperspektíva tartozik. Az egyik filmben van egy szexjelenet, ahol a falon hallatszik át minden: ezt például hiába tompítod utómunkával, ha a színész hangszíne nem stimmel. Halkítással vagy tompítással soha nem lesz belőle jó hang. BT: A tanulás szempontjából nekem a legérde kesebb az animáció, ahol a hangra millió jó megoldás van. Egy filmnél mindig kapsz egy vonalat, ami visz egy irányba. Animációnál ez nagyon nehéz: ott aztán minden lehet, de pont az ellenkezőjét is. Sokszor az animációk készítői maguk is meglepődnek, amikor a képhez hozzátesszük a hangot. Milyen szempontok alapján válogattok a jelentkezők között? VR: Ez egy nehéz kérdés, mert mindig azt gon doljuk: milyen jó lenne, ha nem kellene nulláról szoftver-ismereteket tanítani, mert kevés idő van. Fontos hogy legyen a csoportban olyan ember, akinek már van valamilyen háttere. De közben szeretünk teljesen szűz embereket is előkotorni. Jó, ha keverednek egymással a tapasztalt és a tapasztalatlan emberek. Érdekes még a nemek és a hang kérdése. Egyrészt fizikailag meg-

KAPUKINO

terhelő dolgokról beszélünk, mert cipelni kell sok mindent, de sorra dőlnek meg a sztereotípiáim… BT: Nekem van egy külön teóriám, hogy a hangmérnöki munka teljesen női feladat. Ha hat férfi beszélget, többnyire egy beszél és mindenki őt figyeli. Viszont ha ül hat nő az asztalnál, mindenki egyszerre beszél és pontosan értik egymást. Tudnak több szólamban gondolkodni. Mit változtatnátok a következő táborban? LV: A tanulás miatt hasznos lenne, ha több ember lenne a csoportunkban, mert több idő jutna utómunka-tanításra is. Aki kint van forgatáson, nem

34 látja, mivel foglalkoznak közben az animációsok. BT: A rendezők még csak-csak végigviszik a filmeket, de általános dolog, hogy ha valaki végzett a saját feladatával, akkor elengedi a dolgot. Emiatt a gyártásvezetőnek, mint egy postproduction supervisor-nak, közelebbről végig kellene kísérnie a filmeket az utómunkán is, szorosan belevonva a rendezőt. VR: Ez nem azt jelenti, hogy van egy elszámoltató ember. Inkább segítség. Ezzel is a valós filmgyártás szerepeit hoznák be a táborba.

Strausz László


„A vágás néha csalás és hazugság” Válaszol: Czakó Judit és Mezei Áron Mennyire volt túljelentkezés? Milyen szempontok szerint válogattátok össze a vágócsoport tagjait? Czakó Judit: Négyfős a csoport, eredetileg nyolcan jelentkeztek. Általában úgy válogatunk, hogy ne legyen nagy eltérés, hogy milyen előképzettségük van a jelentkezőknek. Ne legyenek nagyon profik, vagy nagyon kezdők, mert akkor nem tudunk együtt haladni. Legtöbbször nem jön össze, hogy ideálisan összeálljon a csoport, de most olyan emberek vannak, akik voltak legalább egyszer Filmtett-táborban, vágócsoportban. Volt olyan is, aki a szoftvert ugyan nem ismerte, de vágott már máshol. Szerintem ide az jelentkezik, aki úgy érzi, szeretne valamit ezen a téren tanulni, fejlődni. Voltak hátráltató tényezők, gikszerek a tábor alatt? Mezei Áron (énekelve): Áááramszünet... A hét elején semmivel nem volt gond technikai téren, de amikor nagy hajtás van, akkor jön be az olyasmi, hogy hárman éppen vágják a filmet, egy félórás áramszünet pedig megszakítja ezt. Ez pedig egy kényszerpihenőt, félórás leállást okoz, amiről akár még az is kiderülhet, hogy nem volt teljesen értelmetlen. Van olyan dolog, amiből minden diák okult?

Interjúk

35

CZJ: Nem tudom, kérdezd meg tőlük (nevet). Én remélem, hogy van, mert úgy álltunk hozzá, hogy tanuljanak technikát is, mert ha ilyen jellegű problémákkal találkoznak majd a későbbiekben, tudjanak majd ezekkel kezdeni valamit. Ugyanakkor művészeti szempontból is szerettünk volna újat adni, és úgy építettük fel a tábor első pár napját, hogy olyan gyakorlatok legyenek, amikből szerintem sokat lehet tanulni. Persze valójában az csak utólag derül ki, mi csapódik le ebből, mit tanultak, jegyeznek meg belőle. Mi volt a munkafolyamat sorrendje? MÁ: Átbeszéltük a csapó funkcióját egy forgatáson, ami nekik az utómunkában rettentő hasznos. Ezt sikerült megtanulniuk, utána végigmentünk azon, hogy egy munkafolyamat, vagyis workflow hogy zajlik, a nyersanyag átvételétől a folyamat befejezéséig, és hogy kell a hangosoknak adott esetben a fényelésre átadni az anyagot. Utána kaptak egy egységes feladatot: megnéztük együtt a Vadászat című Vinterberg-filmet, és ebből kellett trailert vágniuk. Ez lehetett becsapós, készíthettek teljesen más műfajt sugalló trailert, vagyis ezzel lehetett gyakorolni egy nagy filmmel való munkát – ez komoly bemelegítés volt. CZJ: Az idei tábor mottója, témája a különböző apró jelek dramaturgiai szerepe volt a filmekben, vagyis hogy ezek mikor és hogyan adagolódnak, milyen dramaturgiai szerepük van. Megnéztük a Final Cut c. filmet, abban a vágási stílusokat elemeztük, hogy

36

KAPUKINO

mi viszi a néző szemét, aztán jött a trailervágás, ahol már nagyon sokat játszottak ezzel. A vágás sok esetben csalás és hazugság, a feladat az volt, hogy ezt tudatosan használjuk. A jövőre nézve le lehet vonni valami tanulságot a vágócsoporttal kapcsolatban? CZJ: Szerintem a csoportban most elég jól voltunk. Az egyetlen problémát az okozta, hogy egy nagy helyiséget kaptunk, és éppen most tartunk ott, hogy kicsit zavarják már egymást a stábok. MÁ: Valóban kényelmesebb lenne külön szobákban a munkafolyamat, de az emberek most nagyon rendben vannak. Tábori körülmények között nem hiszem, hogy valamiben kellene fejlődni. Emberileg és technikailag rendben vagyunk, a vágók vágnak, ez a lényeg. CZJ: Vágóként állnak hozzá a dolgokhoz, és belefolytak a forgatókönyvek elolvasása után a snittlista összeállításába, kinn voltak a helyszínen figyelni a kapcsolódásokat. Úgy láttam, hogy szerencsére a rendezők is receptívek voltak erre, próbálták használni az ő szemüket is, hallgattak rájuk. Megtanultak csapózni, és ez például pontosan olyan dolog, ami újdonság volt mindenkinek. Forgatáson kinn lenni, és figyelni, hogy hogyan fog összeállni, ez más gondolkodást igényel. Én örülök, hogy mind a négyen úgy álltak hozzá, hogy szerettek volna tanulni, és amit csak lehet, kihasználtak itt. Egy fontos kérdést a végére: Marci hogy érezte itt magát? CZJ: Nem tudom, hogy ezek után hogyan fogja kibírni ismét a városban, itt el volt kényeztetve. És lehet, hogy Mangó is fog neki hiányozni egy kicsit.

SZRÁ

Értük, és nem ellenük Válaszol: Durst György és Boros Melinda Milyen szempontoknak kellett megfelelni ahhoz, hogy valaki bekerülhessen a gyártás vezetői csoportba? Esetleg volt túljelentkezés? Durst György: Volt. Nagyon régóta nem tapasztaltuk, hogy négy meghirdetett helyre nyolcan jelentkezzenek, ráadásul olyanok, akik ezt a szekciót jelölték meg az első helyen. Nem tudom, mi ennek az oka, de talán az, hogy Melinek eleve jó híre van a szakmában és kíváncsiak voltak rá, vagy lehet azért, mert a jelentkezők azt gondolták, ha valaki producerként dolgozik, akkor megtanul bánni a pénzzel, megtanulja, miként kell pénzt adni. Megpróbáltunk figyelni arra is, hogy lehetőleg fele-fele arányban legyenek a fiúk és lányok: ha valamit arrébb kell pakolni, egy fiú talán könnyebben megbirkózik vele. Boros Melinda: És az pedig kifejezetten jó, hogy az idei jelentkezők már eleve egy gyártásvezetői vagy produceri személyiséggel érkeztek ide. Az milyen? DGY: Segít, kiszolgál és talán nincs akkora egója, mint egy művészembernek. Persze ez nem azt jelenti, hogy egy gyártásvezető gépiesen végzi a feladatát, mint egy szolga. Nagyon fontos, hogy a munka örömet okozzon. Csak így lehet segíteni abban, hogy elkészüljön egy film. Ha valami nem örömből fakad, nincs értelme csinálni. BM: Amikor nekifogunk egy film felvételének, a preprodukciós folyamat alatt mindig azt ér-


zem, hogy most az én filmem forog, a többiek pedig azt nézik, miként rendezem meg. Jó ránézni a munkatársakra és kitalálni a gondolataikat, észrevenni, hol van szükség a segítségünkre. Mindemellett meg kell próbálni jó hangulatot teremteni, hiszen a gyártásvezető az, akinek folyton mosolyognia kell. DGY: Egy forgatáson eleve ott van 10-15 ember egy szokatlan helyzetben. Elkerülhetetlenek a súrlódások, amiket kell tudni kezelni. Az előző évekhez képest idén hogy mentek a forgatások? BM: Általában az ember úgy érzi, hogy nem lesz meg a film és eluralkodott a káosz. Ezzel szemben az idén alig kétszer gondoltam arra, hogy baj lehet, még ha esetenként több órás csúszással is számolnunk kellett. Talán ebben az évben nem volt mindenki számára világos, hogy kinek mi a feladata. Forgatások alatt tapasztalható volt egy általános túlbeszélés, mindenki mindenhez hozzászólt, de ezt leszámítva nem volt gond. DGY: Nagy eltérések nincsenek a korábbiakhoz képest. Idén is volt négy film, és ezeket le kellett osztani forgatási napokra. Minden film más, így minden felmerülő problémát másként kell megoldani. A végleges forgatókönyv megszületése mindig elvesz négy napot, ami elég nagy veszteség, de ez elkerülhetetlen. Persze vannak olyanok, akik egy-egy forgatáskor túlbiztosítják magukat és mindenbe bele szeretnének szólni, vagy olyanok, akiknek van

Interjúk

37

valamiféle mondanivalójuk a filmről, de nehezen dolgoznak csapatban, ami azért elég nagy probléma. Hiába szép valami, ha nincs megfelelő módon továbbadva. BM: A gyártásvezetőnek a csapat pszichológusává kell válnia. Tudnia kell, hogy mondhat el valamit a rendezőnek vagy épp az operatőrnek, és ismernie kell az emberek reakcióit is. A csapat minden tagja meg kell értse, hogy a gyártásvezető nem ellenük, hanem értük dolgozik. Sokszor nehéz megtalálni azt a pontot, amikor szólni kell, hogy mostmár nincs több idő, mert ha nem halad a munka, nem lesz film. Nehéz elnyerni az emberek bizalmát, de amikor rájönnek, hogy mindez az ő érdekük, onnantól kezdve nincs probléma. DGY: Lehet, hogy jövőre meg kell próbálni bevezetni a forgatókönyv-fejlesztéssel kapcsolatos szekciómunkát. Akkor több idő jutna a művészi odafigyelésre, ami bizonyára kihatna a filmek minőségére is. Mi történik a filmekkel csütörtök után? BM: Egyelőre előkészítünk egy fesztivál-mappát, amivel majd promoválni lehet az elkészült filmeket. Reméljük, hogy minél több fesztiválra el tudjuk juttatni. DGY: Gondolom, a két támogató, a Filmalap és az MTVA is igényt tarthat az elkészült alkotásokra. De lehet, hogy megérne egy próbálkozást, hogy a producerek nyissanak az internet irányába is.

(elcsété)

KAPUKINO

A tábor újdonsága Válaszol: Vereckei Zsolt A 2013-as Filmtett Workshopban először jelentkezhettek rendezőasszisztens csoportba az érdeklődök. Te hogyan lettél a csapat irányítója? A rendezőasszisztenseket összefogó illető az utolsó pillanatban egy nagyjátékfilmes munka miatt visszamondta csoportvezetői szerepét, engem pedig Durst György keresett meg, hogy lenne-e kedvem. Azért vállaltam, mert Gyuri és Bántó Csabi is jókat mondott róla, illetve önmagában véve a koncepció is nagyon tetszett. Mi a dolga egy rendezőasszisztensnek? Szerintem a legfontosabb feladata, hogy a gyártásvezető és a rendező között csillapítsa a kedélyeket. Míg előbbi arra törekszik, hogy időben kész legyenek a munkával, utóbbi szeretné művészetének maximumát megvalósítani. Emellett figyelnie kell a snittlistára, az irányok betartására, a vágásra, valamint a rendező fejében megszülető képek megvalósítására: ezekről írnia, illetve memorizálnia kell egy jegyzetet, hogy levezényelhesse a forgatást. Olyan ez, mint egy hajón az első tiszt és a kapitány viszonya: utóbbi megmondja hova mennek, de előbbi viszi oda az óceánjárót. Úgy tudtatok haladni, dolgozni a csoporttal, ahogy tervezted? Ketten voltak, úgyhogy csoportnak azért nem nevezném, de rendben mentek a dolgok. Az elején átvettük elméletben az alapokat, majd kezdődtek a forgatások. Alapvetően ez nem egy olyasmi, amit ilyen rövidtávon meg lehet szokni, a sok kisfilm esetében

38

mindent hirtelen kellett csinálni, így talán a hatáskörök nem voltak annyira tiszták számukra. Sokat gondolkoztam azon, hogy talán többet kellett volna ott lennem velük a forgatásokon, de az sem megoldás. Sok mindent tök jól csináltak, és még több mindent jól fognak csinálni, ha később is ezzel foglalkoznak. A különböző csoportok közti együttműködésben éreztél nehézségeket? Ehhez a szakmához nagyon jól kell ismerni a munkatársakat. Mivel nekik percek alatt kellett összerázódniuk, így nehéz volt, hogy mikor kihez forduljanak. Ezt leszámítva nem vettem észre komolyabb problémákat, mindketten ügyesen dolgoztak. Szerinted a rendezőasszisztensi munka mennyire előszobája a rendezőinek? A jelenlegi helyzet elég sokszor azt mutatja, hogy a későbbi rendezői munka lehetősége vonzza az asszisztensként dolgozókat, ez egyébként összefügg azzal, hogy nincs, vagy nagyon kevés lehetőség van rendezőként dolgozni és így próbálkoznak. Azonban ez nem ideális, hiszen mindkettő önálló szakma, ami más kvalitásokat, képességeket igényel. Te miért éppen rendezést szerettél volna tanulni a Werk Akadémián? Először is érdekesnek tartom egy történet képekben való elmesélését. Emellett nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy fiatal művészeti ágról van szó, ami még gyerekcipőben jár például a festészethez képest, így sok lehetőség van részt venni az útkereséseiben, kísérletezéseiben. Mennyire látsz lehetőséget arra, hogy egy filmes érdeklődésű fiatal elhelyezkedjen a


Interjúk

39

szakmában, illetve van-e valamilyen tanácsod a számukra? A TV-ben nagyobb esélyt látok a rengeteg műsor miatt, de fontos megemlíteni, hogy sok külföldi filmet forgatnak nálunk és jelenleg a magyar alkotások is egymás után indulnak el. A létrán mindig van hova feljebb kapaszkodni…Ben Affleck nyilatkozta egyszer a saját karrierjének indulásáról, hogy még filmes tanulók voltak, amikor az oktatójuk azzal a mondattal bátorította őket: „Just do it, kid!”. Ha valaki tehetséges, az ki fog derülni.

SP

„Dolgozzon mindenki nekünk!”

Válaszol: Patrovits Tamás és Bertóti Attila

Milyen szempontok szerint kerültek beválogatásra az idei résztvevők? Patrovits Tamás: Idén két különböző csoportba lehetett jelentkezni: az egyik az animációs rendező, míg a másik az animátor csoport volt. A rendezőknek egy kidolgozott forgatókönyvet kellett leadniuk, az animátorok pedig egy önéletrajzzal és egy általuk összerakott portfólióval jelentkezhettek. A benyújtott anyagok minőségén kívül figyeltünk arra, hogy olyanok is itt lehessenek, akik eddig még nem vettek részt a táborban, majd ezt követően kerültek be azok, akikkel már korábban is dolgoztunk. Milyen arányban vannak jelen a visszatérők? PT: A nyolc résztvevőből ketten visszatérők.

A csoporttagok már a szakmán belül dolgoznak, vagy még tanulnak? BA: Legtöbben tanulnak, és továbbra is tanulni akarnak. Kíváncsiak arra, hogy mire jó az animáció, de van olyan is, aki főiskolán vagy egyetemen fogja tovább tanulni az animációkészítés mikéntjét. Megfigyelhető, hogy egyre nagyobb az átjárás az erdélyi és magyarországi diákok között, így akik itt – Erdélyben – tanulják a szakmát, idővel Magyarországon is feltűnhetnek. Már csak két nap van hátra a táborból. Milyen nehézségekkel találkoztatok a munkák során? Esetleg volt valami váratlan esemény? PT: Az áramkimaradás mindig váratlanul hat, bár lassan kezd olyan jelenséggé válni, amivel számolnunk kell. Idén először animációs gyakorlatokkal kezdtünk, és nem fogtunk neki egyből a benyújtott tervezetek kidolgozásához. Ez egy teljes napunkat elvette, de a végén egy különálló film született ebből a

KAPUKINO

közös feladatból. Dolgoznunk kellett azon is, hogy kialakuljanak a különálló munkacsoportok, hiszen ezt nem tudtuk előre leszervezni, így a helyszínen derült ki, hogy melyik rendezőhöz melyik animátor kerül, de olyan is volt, hogy valaki egymaga vállalta be filmjének elkészítését. Eredetileg négy filmben gondolkodtunk, ehhez képest viszont hatot láthatunk majd a tábor végén. Az előző évekhez képest azonban nem 3-4, hanem átlagosan 1-2 percesek lesznek. Hogy tapasztaljátok, milyen az utóélete az itt elkészült animációknak? BA: A tavalyi filmek elég jól szerepeltek a külön böző fesztiválokon. Bacsa Regina Industrial Boo gie című animációja a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál versenyprogramjában szerepelt, de Láng Orsi és Buzás Anna alkotásai is szép kört futottak. Utóbbi (Final Cut) a SZAFT-on (Szabad Animációsok Fesztiválja) különdíjat is kapott. Az ideihez képest jövőre mit kell változtatni a táboron? Milyen általános tapasztalataitok voltak? BA: Jövőre foglalkozzon az egész tábor animációkkal és dolgozzon nekünk!

40 PT: Ezt az ötletet én is támogatom, mivel viszonylag rövid az idő arra, hogy egy hosszabb film létrejöjjön. 10-11 nap kevés ahhoz, hogy minden gördülékenyen működjön. Volt olyan, aki számára az animációs program megtanulása jelentett kihívást, másnak az, hogy felfedezze, miként tud csapatban dolgozni, megint másnak az, hogy képes-e egy számára teljesen új animációs technikával is megbirkózni. BA: Az idei foglalkozások abban is különböztek a korábbiaktól, hogy Tamás kezdeményezésére nyitottunk az egyéb animációs technikák felé is. Volt olyan gyakorlat, amit papírra készítettünk, és így egy rövidebb szösszenetet kellett létrehozni, bár a hosszabb animációk között is találunk olyat, ami hagyományos rajzfilmes technikával, papírra készült. PT: Mivel többféle animációs technika is létezik, azt szerettük volna elérni, hogy ne csak a számítógépek előtt üljünk. Sokfélék az idei vállalások, és az, hogy ebből mi tud elkészülni és láthatóvá válni az utolsó estére – nos az épp ezekben a napokban dől el.

(elcsété)


Hitelesség filmen és kritikában Válaszol: Margitházi Beja és Strausz László Hogyan terveztetek dolgozni, és ez mennyiben sikerült a tíz nap alatt? Strausz László: A délelőtti foglalkozásokon történelmi eseményekkel, illetve az államszocialista múlttal foglalkozó kelet-európai játékfilmeket néztünk és elemeztünk közösen. A szeminárium központi kérdése az volt, milyen viszonyt alakítanak ki egyes filmek a néző és a múlt között. Azt remélem, hogy világossá vált a beszélgetés nyomán: a történelmi hitelességnél men�nyivel érdekesebb kérdés az, hogyan látja-láttatja a múltat egy rendező. Milyen képi stílust, műfaji elemeket használ? Nosztalgikus, vagy reflexív módon eleveníti fel az adott eseményt, vagy kort? Mert végső soron ezekhez a múltdarabkákhoz képest határozzuk meg a mindenkori önmagukat, a jelent is. Olyan filmeket hoztam magammal, amiket a résztvevők nagy százalékban láttak már, mint például a Goodbye Lenin, vagy A napfény íze. Arra bíztattam a kritikusokat a szemináriumok alatt, hogy tegyék fel maguknak a kérdést: ezek a jól ismert, népszerű filmek milyen kapcsolatokat létesítenek a múltbeli események között, milyen történelmi logika rajzolódik ki belőlük. Margitházi Beja: Az elején fölmerült a kérdés, hogy mindez hogyan fog kapcsolódni a délutáni írásgyakorlat-foglalkozáshoz, de – bár nem terveztük – úgy alakult, hogy éppen telibe találta azt: a tavalyi tábori filmek és animációk mellett a hosszabb kritikájukat a

Interjúk

41

csapattagok Groó Diána idén bemutatott Regina című dokufilmjéről írták, amely nagyon hasonló kérdéseket vet fel, és szabálytalanságával, költői-kísérleti jellegével igazi kihívás volt a srácoknak. Sok kritikát szedtünk közben darabokra, beleértve a kritikusok saját szövegeit is, olyan szintekig leásva, amelynek a szerzők esetleg nem is voltak tudatában a megíráskor – ez sokkal nagyobb önfegyelemre és igényességre szoktathat az írási folyamatban. A logikus érvelést több irányból is széttárgyaltuk, szabályos és szabálytalan változataival kísérleteztünk, ami jó esetben szempontként ott kísért majd minden jövőben gyártandó kritika megírásakor. Az idei csoportról egyébként csupa jót tudok, és akarok is elmondani: mindenki jelen volt, ugyanazt akartuk, mindenki beletette a maximumot abba, hogy létrejöjjön a lap, hiánytalanul megszülessenek a szövegek, megoldódjanak a problémák, és a lehető leggördülékenyebb legyen a munkafolyamat – miközben egymásra is jól rá tudtunk érezni, és nem csak a kiszabott időt töltöttük együtt.

Jövőre mit csinálnátok másképp? SL: A nagy kérdés mindig az, hogyan tudnak a kritikusok hozzájárulni a filmkészítéshez, vagy legalább beleilleszkedni az itt folyó munkába. Egyrészt nem értünk a filmcsináláshoz, de a kritikusnak, ugyanúgy, mint egy filmtörténésznek, nagyon hasznos, ha látja: hogyan készül egy beállítás. A másik oldalról viszont érdekelne, hogy ha a technikához nem is tud sokat tenni, de a friss szem hasznos tud-e lenni az operatőrök, a vágók vagy a hangosok számára. Valószínűleg akkor lehetne koherensebb programot csinálni a filmkritikusok szempontjából, ha valamilyen tematikát előre kitalálnánk. Mert erre a kritikus csoport előre is készülhetne, és így olyan közös beszélgetéseket lehetne betervezni, ahol a kritikusok egy tematikus, vagy formanyelvi témát történeti szempontból bemutathatnánk a filmkészítőknek. Ebből ők is sokat tanulhatnának: a különböző alkotók mennyiféle eltérő megoldást használnak egy-egy problémára. De azt is látom, hogy ez korlátozásnak tűnhet. Érdemes lenne azon is elgondolkodni, hogy

42 a tábor munkájáról werkfilmet készítsünk az első naptól kezdve. Egyrészt ez az csapat közös munkáját tudná dokumentálni, de közben marketing célokra is nagyon jól használható lenne. A másik, belátom utópisztikus ötletem az, hogy minden film készüljön el egy nappal korábban. Így a kritikusok egy egész napig foglalkozhatnának a kész munkákkal, írnának róla, de akár csinálhatnánk egy filmtörténeti példákkal illusztrált szeánszot is az egész társaságnak. MB: Igen, és továbbra is érdemes a kritikusokat elküldeni a forgatásokra, de ugyanígy a rendezők vagy operatőrök is be-benézhetnének hozzánk, Laci tematikus modullal kapcsolatos ötletén ezennel elgondolkodtam… Én most egyébként elég kiegyensúlyozottnak érzem azt, ahova ennyi év alatt eljutott a tíznapos kritikusi csoportmunka: filmtörténet, kritika- és filmelemzés, írásgyakorlatok, lapgyártás és kicsiben a filmes újságírás kérdései – ez már-már fokozhatatlan, tömény és kellően komplex. De jó látni, hogy minden évben van érdeklődés, és hogy gyakorló, publikáló szerzők is jönnek, mert kíváncsiak és fejlődnének.

A

film egy kolozsvári román munkásosztálybeli család történetét mutatja be. Geta, a családanya elhatározza, hogy kézbe veszi családja sorsát: titokban egy piramisvállalkozásba száll be, amely anyagi jólétet igér. A nő egyhangú hétköznapjai hirtelen igen kalandossá válnak, döntése azonban újabb konfliktusokat szabadít rá a családjára. De vajon meg tudja-e oldani őket?

H A AM M A O R ZI O KB SA AN N !

KAPUKINO

44

KAPUKINO

a 12. Filmtett Workshop (2013. 07.23. – 2013. 08.02., Nyárádszentlászló) lapja

Felelős szerkesztő: Margitházi Beja. Írták: a Filmkritikus csoport tagjai: Lovassy Cseh Tamás, Soós Petra, Szabó R. Ádám és Szilágyi Viktor. Lapterv, grafikai tördelés: Szabó Péter. Olvasószerkesztés: Margitházi Beja. Fotók: Boldizsár Zeyk Zsuzsa, Lovassy Cseh Tamás, Szabó R. Ádám, Várnagy Rudolf. Korrektúra: Buzogány Klára, Boldizsár Zeyk Zsuzsa, Jakab-Benke Nándor, Margitházi Beja. Külön köszönet: Strausz László (interjú), Pálffy Alíz, Pálffy Eszter, Boldizsár Zeyk Zsuzsa (gyerekfelügyelet).

KINO SZRÁ. Filmtett Workshop Nyárádszentlászló, 2013

Recommend Documents