Kicsinálom a szeretődet

Lucy Dawson:

Kicsinálom a szeretődet Szó Kiadó A mű HIS OTHER LOVER Fordította SILLÁR EMŐKE ISBN 978 963 9870 12 3 Copyright © © Sillár Emőke, © Magyar kiadás, Szó Kiadó, 2009

eredeti

Lucy Hungarian

címe

Dawson, translation,

2008 2009

Köszönetnyilvánítás Köszönettel Sarah Joanne Dickinsonnak és a Little, Brown Kiadói Csoportnál, a barátaimnak és Jamesnek, a támogatásukért.

a

Ballardnak, mindenkinek családomnak,

ELSŐ FEJEZET Annyira fáradt vagyok, mire ágyba kerülök, hogy nem tudom, mit kezdjek magammal. A teljes kimerültség állapotába jutottam, a szoba enyhén lebeg körülöttem, és kicsit úgy érzem, mintha hatalmas vattacsomókon járnék. Nesztelenül becsusszanok a paplan alá Pete mellé, jólesően belesüppedek a melegbe, és, végre, lehunyom a szemem. Olyan a rengeteg sírástól, mintha smirglivel lángvörösre dörzsöltem volna. Ég belülről. Egy pillanattal ezelőtt majdnem bevertem a fejem, amikor visszaosontam a hálószobánkba, és közben azon igyekeztem, nehogy felzavarjam Pete-et. Szerencsétlenségemre megbotlottam egy képkeretben, amelyet még nem volt időnk visszaakasztani a betörés után, és bevágtam a lábujjamat az ágy szélébe. Rémesen fájt, és feljajdultam, de Pete nem ébredt fel. Az ágyban feküdtünk és beszélgettünk, mielőtt elaludtunk volna... vagyis mielőtt Pete elaludt volna. Megjegyezte, mennyi kárt okoztak a betörők ilyen viszonylag rövid idő, talán mindössze percek alatt. Erre nem sokat szóltam, mire ő, félreértve a hallgatásomat, átnyúlt, és megszorította a kezemet, amit, azt hiszem, amolyan „Én itt vagyok neked” stílusú biztatásnak szánt. Aztán horkolni kezdett. Én nem tudtam ilyen könnyen álomba szenderülni. Még most sem vagyok képes kényelembe fészkelni magamat, pedig mérhetetlen fáradtságot érzek. Nem tudok kikapcsolni.

Kicsit szorosabbra gyűröm a szemem, és megpróbálok mély lélegzeteket venni, arra koncentrálni, hogy a rémes gondolatokat kiverjem a fejemből... de nem tudom. Az agyam továbbra is vakon zümmög, mint a csapdába esett méh az üvegben. Aztán megpróbálok valami kellemes és megnyugtató dologra gondolni. Egy kép bukkan fel lelki szemeim előtt: a mamám, a húgom és én egy tengerparton piknikezünk. Úristen, milyen egyszerű volt az élet gyerekkoromban! Arra gondolok, hogy ott szökdécseltünk kacagva a homokon, és a Mama boldogan figyelt bennünket - de ahogy eszembe jut a Mama, megint sírhatnékom támad. Szeretnék most rögtön felkelni, és felhívni őt, mindent bevallani; csak valakinek elmondhassam végre, mit műveltem. De a képzeletemben felmerül a sajnálata és a rémülete, amikor azt mondja: „Ó, szegény, szegény kicsikém... jövök, amilyen hamar tudok”. Ám ezzel tönkretenném a nyaralását, pedig most igazán ráfér a kikapcsolódás. Tudom, hogy nem fogom elmondani neki, sem ma este, sem holnap. Elsősorban azért, mert ettől az egész történet életre kelne. Különben is, rengeteg takarítanivalóm maradt holnapra. Egy üvegszilánk belefúródott a cipőm talpába, amikor az előbb átsétáltam az előszobán, pedig mindent alaposan felporszívóztam. Pete-nek egyszerűen elállt a szava, amikor hazaért a munkából, és meglátta a pusztítást. Nehéz valakit telefonon felkészíteni ilyesmire, bár én megpróbáltam. Elmondtam neki, hogy egyik szoba sem maradt érintetlen, és micsoda alapos munkát végeztek a betörők, mégis szemmel láthatóan megdöbbent. Különösen akkor készült ki, amikor észrevette, hogy az elefánt a szőnyegen fekszik a nappaliban, és az egyik agyara kiszakítva, nyomorúságosan ott hever mellette. - Egyszerűen nem tudom felfogni - mondta hitetlenkedve. - Még Bertet is eltörték. A szemét állatok. - Átrecsegett az elrepedt CD-s dobozokon, és menet közben virágokat taposott a szőnyegbe egy törött vázából. - Ki lehet az, aki ilyesmire képes? Soha nem jut eszükbe, hogy ezek a holmik valaki másnak az emlékeit, az életét jelentik? - Szomorúan odatartotta nekem Bertet, és azt mondta: - Emlékszel arra a mulatságos kis fickóra, aki kifaragta? Akinek nem volt foga? Egy szót sem tudtam kinyögni; csupán némán bólintottam, és próbáltam visszatartani az eleredni készülő könnyeimet. Egyébként sem bíztam magamban. Jobb, ha nem beszélek. Pete óvatosan letette Bertet, és lassan megrázta a fejét. - Hogy tud valaki ilyen gonosz lenni? Hiszen ez csak esztelen rongálás! Remélem, megkapják, amit megérdemelnek - a kibaszott disznók. Csak álltunk ott, és a nappalinkat szemléltük: összetört fényképkeretek, felszakított párnák, reménytelenül csüngő szekrényajtók, a tartalmuk szanaszét hányva a szőnyegen. Ahogy elkezdtünk szobáról szobára járni, Pete-nek mindegyikben elállt a lélegzete. A fürdőszobában nyitott üvegek gurultak szanaszét a padlócsempén sampon-tócsákat csöpögtetve a földre, napkrém-pacák kenték össze a falakat és a tükröt, vécépapír girlandok lógtak a zuhanyozón. A hálószobánkban ruhák hevertek az ágyra szórva, fiókok feküdtek felfordítva, könyvek és magazinok gyűrődtek vadul széthajigálva, képek lógtak részeg szögben a falakon. - Hogyan lehetett valaki képes egyszerűen így szétrombolni mindent? Egyáltalán nem gondolt arra, mekkora fájdalmat okozhat ezzel? - kérdezte Pete elképedve. És ekkor tényleg sírva fakadtam. Nem tudtam parancsolni magamnak. Hatalmas,

nyeldeklő zokogás vett erőt rajtam, és könnyek ömlöttek végig az arcomon. - Ó, ne! - könyörgött Pete. Odaszaladt hozzám, vadul átölelt, és szorosan a karjába zárt. - Hiszen csupán tárgyakról van szó. Nem számít semmi, csak az, hogy egyikünknek sem esett baja. Ettől aztán még jobban zokogtam. Kénytelen volt a karjában tartani, gyöngéd szavakkal csitítgatni és ringatni, mint egy kisbabát, mire végül megnyugodtam. Pete édes ölelésének az emléke most sajgó dübörgésbe kergeti a szívemet, és átpillantok a kedvesemre, nézem, ahogy ott fekszik mellettem az ágy túlsó oldalán. Hatalmas űr tátong közöttünk, és gyakorlatilag az egész takarót magára húzta. Kicsit összeborzongok, odafészkelődöm hozzá, és kinyúlok, hogy átkaroljam. Megrebben álmában, ahogy a hideg lábam az övéhez ér, de nem tiltakozik, amikor átölelem, és hozzásimulok egy kis melegért. Így fekszünk egy-két percig, aztán kényelmetlenül mocorogni kezd, és megfordul. Én is a másik oldalamra gurulok, most háttal vagyok neki, de felém nyújtja a kezét, ahogy mindig szokta, és magához húz. Egymáshoz illeszkedik a testünk, és ő boldogan felsóhajt, miközben ismét mély álomba merül. Amióta csak együtt vagyunk, mindig összebújva szeretett elaludni. Eltartott egy ideig, amíg megszoktam, de most már nem tudok elszenderedni, ha nem fon körül a teste. Az első éjjel, amikor egy ágyban aludtunk, ösztönösen elhengeredtem tőle, ahogy leoltotta a villanyt, mivel így szoktam meg a többi pasimmal. Pete visszakattintotta a lámpát, és elképedten kérdezte: - Mit csinálsz? Ettől egy kicsit zavarba jöttem. - Ööö, aludni készülök - nyökögtem. - Miért, te mit csinálsz? - Semmit. Csak azon tűnődöm, miért lőttél ki a matrac legtávolabbi sarkába. Talán büdös vagyok? Elvörösödtem, és őrült kínban azt motyogtam: - Dehogy! Pete kedvesen nevetett. - Akkor gyere ide! - mondta. Hálásan befészkeltem magam a kitárt karjába, és a szívem pacnivá olvadt. És az óta ez mindig így megy. Nemrégiben megpróbáltam a dolgot ecsetelni a húgomnak, akinek pasi-zűrjei vannak. Már vagy egy órája szipogott a zsebkendőjébe, hogy csupán a hozzá illő férfit szeretné megtalálni. Olyan nagy kérés ez? - Egyszerűen úgy érzem, hogy velem ez soha nem fog megtörténni - motyogta kétségbeesetten, miközben a haját s imogattam. Aztán újra nyüszíteni kezdett. Komolyan mondom, huszonkét éves vagyok! Nem választhatok állandóan rosszul, kifutok az időből! Nemsokára lötyögni kezd a bőröm, és senkinek sem fogok kelleni. Eleresztettem a szavait a fülem mellett, és próbáltam valami pozitív dolgot kitalá lni, amivel megvigasztalhatom. Végül is a barátai nekem mindig tökéletesen jó fejnek tűntek, és alapjában véve nem értettem, mi a problémája. - Hát, talán csak... - kezdtem gyöngéden. - Nehogy azt mondd, hogy elégedjek meg Jackkel! Ne merészeld! - Dühödten kihúzta magát, és ádázul nézett rám. - Ezt te nem érted. Egyszerűen nem tudok együtt élni valakivel, aki képtelen felfogni, miért kell azt tennem, amit teszek. - De hiszen óriási változásról beszélsz, Clare - próbáltam érvelni, és odanyújtottam neki egy tiszta papír zsebkendőt. - El kell ismerned, hogy nem sok ember akarná feladni a

jogi tanulmányait azért, hogy... salsa oktató legyen. Beleharaptam az ajkamba, nehogy elvigyorodjak. Bár a dolog, igazság szerint, egyáltalán nem volt mulatságos; Clare diákkölcsönei hatalmas összegre rúgtak. Egy kézlegyintéssel elutasította a zsebkendőt, és dühösen a Revels csokikért nyúlt, egyszerre négy szemet tömött a szájába. - Utálom ezeket - jelentette ki lázadó hangon. - Többet ne vegyél ilyet! - De hiszen annyira jó móka... hogy nem tudod, mi van benne, kávé, vagy karamell, vagy... A húgom a szemét forgatta. - Hú, de izgatott vagyok, rögtön összepisilem magam. Egyébként rólam és Jackről beszélünk. Egyszerűen nem értem, mi baj van azzal, hogy... hogy fel akarom fedezni az életet. Hogy ki akarok lépni... hogy... - De ha igazságos vagy, Clare, Jack nem mondta, hogy nem lehetsz tangótanár... - Salsa! - robbant ki teli szájjal. - Salsa, a francba! Nem tangó! Ez két teljesen különböző dolog! - Jack nem mondta, hogy nem taníthatsz salsát - folytattam csitítóan –, csak azt mondta, nem érti, miért akarod ezt, de ha fontos neked, fontos neki is. - Pontosan! - Izzott a tekintete. - Hát nem látod, mi olyan szörnyű ebben? Tétováztam; az egyszerű válasz az lett volna, hogy nem, nem látom. - Ha a férfi, akivel együtt élek, képtelen megérteni, mi az oka annak, amit éppen teszek, ha nem fogja teljesen fel, mi az, amitől beindulok, ha nem vagyunk tökéletesen ugyanazon a hullámhosszon, akkor mi értelme az egésznek? Felsóhajtottam magamban, és úgy éreztem, százig kell számolnom. A húgomnak még rengeteg tanulnivalója van. Beügetett Glória, a Pete-tel közös kutyakölykünk. Felvettem, és csiklandozni kezdtem a pocakját. - Te honnan tudtad, hogy Pete a Nagy Ő? - kérdezte Clare. Vállat vontam. - Egyszerűen tudtam. Ez olyasmi, ami csak úgy jön. Te is tudni fogod, amikor megtörténik veled. Dühös pillantást vetett felém. - Nehogy már ilyen leereszkedő legyél! - Aztán egy pillanatig hallgatott, a semmibe bámult, majd halkabban hozzátette: - De mit tudtál egyszerűen? Nem értem. Sóhajtottam, és megpróbáltam végiggondolni a kérdést. - Jól kijövünk egymással. - Én is jól kijövök a főnökömmel az étteremben, de nem akarok kefélni vele. Már nem. Rémülten pillantottam fel, és Clare a szemét forgatta. - Vicc volt. De komolyan, mi vonzott Pete-hez? Nem azt mondom, hogy nem jó fej, vagy ilyesmi, de mi az, ami egy kicsit mássá tette? - A nevetése és a mosolya - válaszoltam tétovázás nélkül. Clare felnyögött. - Egek, hogy milyen szánalmasak vagytok ti ketten. Szeretnék még egy kis bort. Ezzel felállt, és rosszkedvűen kicsörtetett a konyhába. Pedig ez így igaz: amikor először találkoztunk Pete-tel, az egyik dolog, ami azonnal elbűvölt, az a ragyogásféle volt körülötte. Vidámság égett a szemében, és élettelinek, bolondozásra éhesnek tűnt. Első alkalommal, amikor megláttam, emberek gyűrűjében állt egy zajos, zsúfolt kocsmában. Egy történetet mesélt, és azok ott mind nagy

odaadással hallgatták, várták a poént. Amikor aztán elhangzott, a társaságból, őt is beleértve, kirobbant a nevetés, és Pete elragadtatottan vigyorgott mindegyikükre. Világos volt, hogy örül, amiért megnevettette őket, és ez, nos, ez csuda aranyos volt. Aztán felnézett, és elkapta a tekintetemet, én meg elpirultam, és lesütöttem a szemem. Mindig reménytelen eset voltam az effajta flörtölésben. Na, mindegy, egy idő után odajött a bárpulthoz, ahol egy magas széken meredeztem, próbáltam csábosán festeni, holott a valóságban éppen leesni készültem, és megkérdezte, olyan lány vagyok-e, aki vevő ócska ismerkedős szövegekre, vagy sem. - Olyan fajta lány volnál - tűnődött, mintha egy rendkívül érdekes kérdést latolgatna –, aki értékel valami igazán zsibbasztó dumát, és nevet rajta, vagy inkább olyan, aki jobban szeretné, ha csak udvariasan megkérdezném, hogy meghívhatom-e egy italra? Ez teljesen attól függ, mennyire zsibbasztó dumát választana, mondtam (egy kicsit be voltam csiccsentve - megvolt a jó okom, hogy miért maradtam ülve). Halljuk, milyen szövege van! Azonnal vette a lapot, odahúzott egy széket, és megkérdezte, felkelthetné-e az érdeklődésemet egy pimasz kis számmal, amely úgy kezdődik, hogy ez az én szerencsés éjszakám. Rámutattam, hogy amikor egy férfi ezt mondja egy lánynak, ritka eset, hogy a lány szerencsés éjszakájáról lenne szó, többnyire a férfinak van szerencsés éjszakája, és hogy az illető az ilyen bávatag szöveggel akaratlanul is tudtára adja a lánynak, hogy nem akar mást, mint megdugni őt, aztán, agyő - és hogy az illető az a fajta férfi, aki egyáltalán nem jut gyakran szexhez. (Ezt soha nem mondtam volna, ha józan vagyok. Soha.) Pete mosolygott, és azt válaszolta, hogy tökéletesen érti. Akkor mit szólnék egy olyan szöveghez, amelyhez kellékek szükségeltetnek? Szerezhetne egy jégkockát, és megpróbálhatna rácsapni, hogy megtörje a jeget. Ezt, mondtam, remeknek tartanám, ha ő volna George Cloony, és az Ég bárban iszogatnánk LA-ben, ám kissé röhejes lenne itt, a György és a Sárkányban ezen az esőszitálós, hideg éjszakán. Hmm, mondta erre ő. Akkor mi volna a véleményem valami arcátlanabb dologról? Például „ne vesztegessük, az időt holmi fecsegessél, tűnjünk el innen valahová most rögtön... ”. Nem is rossz, feleltem elgondolkozva, leszámítva, hogy annak alapján, amit tudok róla, lehet ő akár baltás gyilkos is, azon kívül azt a férfit, akit nem érdekel a fecsegés, talán nem érdekli az előjáték sem - vagyis kösz, de nem. Emlékszem, hogy mosolygott, és azt mondta, nem számított rá, hogy a szex ilyen hamar bejön a képbe, és számoltam-e azzal, hogy keményen meg kell küzdenem érte? Itt majdnem elvesztett. Ha elég józan lettem volna, megsértődöm ezen, vagy elbátortalanodom, hogy szexről beszéljek egy vadidegennel, de nem voltam az, úgyhogy élveztem a helyzetet. Mit szólna valami humoros dologhoz? - ajánlottam segítőkészen. - Szerezz örömet nekem, mondd azt, hogy svéd vagy, szingli, és van egy iker lánytestvéred - javasolta. Vágtam egy grimaszt; hát ez szóba sem jöhet. Ha mulattatás címén ez a legjobb dobása, akkor próbáljon inkább csöpögősen romantikusra váltani. Egy pillanatig fontolgatta a dolgot, aztán csendesen így szólt: - Az a fajta lány vagy, akihez szeretnék hazajönni. Ezen elnevettem magamat, és azt mondtam, hogy nem akarok udvariatlan lenni, de

valahogy egy kicsit többet remélek az élettől, mint hogy otthon üljek, kössek, és várjam, amíg a hapsim hazajön a bányából, és megeszi a tésztában sült nyulat, amelyet az én két kis kacsómmal neki készítettem. Bakker, mondta, és tettetett rémülettel az ajkába harapott, jelezvén, hogy kifogyóban van a repertoárja. Aztán azzal folytatta, hogy mit szólnék egy sima, egyszerű „Szeretnélek megcsókolni” kitételhez, mert igaz, ami igaz, ezt tényleg nagyon szeretné. Lopva ránéztem, a kedvesen mosolygó arcára, a csillogó barna szemére, amelynek ráncok sűrűsödtek a sarkában, arról árulkodva, hogy sokat nevet, és éreztem, hogy kezdek elolvadni. Aztán újra elkacagtam magamat, ezúttal egy kicsit idegesen, mert elérkezett egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy minden megáll és elcsendes edik körülöttünk, amikor mindketten rájöttünk, hogy valami beindult közöttünk... és határozottan azt mondtam, hogy ez soha nem működne. Úgy nézek én ki, mint egy olyan lány, aki vaktában kiválasztott férfiakat csókolgat kocsmákban, az isten szerelmére? Természetesen nem. Különben ez igazán nyamvadt stílus, kizárt dolog, hogy működjön. Határozottan nem fog működni, soha. Mégis működött. Az este végére megadta a telefonszámát, és megkért, legyek szíves, csörgessem meg, mert ki akarja próbálni rajtam az első-randevús szövegeit. Tisztán kutatás céljából, ezt meg kell értenem. Három napig vártam, mielőtt felhívtam, majd két napra rá egy étteremben ültem vele szemben, az étlapot bámultam, és megpróbáltam kitalálni, milyen elmés és mulatságos dolgot mondhatnék. - Gyűlölöm a dolognak ezt a részét - szólalt meg Pete. - Kénytelen vagyok figyelmeztetni téged, hogy talán kibökök valamit a beszélgetés elindítása érdekében, ami azzal végződhet, hogy én komplett hülyének tűnök, te pedig itt ülsz, és azon töröd a fejed, hol lehet a klotyó, és vajon elég nagyok-e az ablakok. Ettől egy kicsit megnyugodtam. Biztosítottam, hogy nem lesz vele semmi baj. Végül is kéznél vannak az első-randevús szövegei, nem igaz? Némileg maflán nézett, és azt nyögte, hogy nem, tulajdonképpen nincsenek, a „Nagyon csinos vagy”, és a „Mesélj egy kicsit többet magadról” típusú mondatokon kívül nem sok mindennel büszkélkedhet. Mindketten egyetértettünk, hogy ezek ugyan nem döbbenetesen eredeti megjegyzések, viszont biztonságosak. Aztán húsz percen keresztül azzal szórakoztunk, hogy összeállítottunk egy listát azokról a dolgokról, amelyeket soha nem volna szabad egy első randevún mondani. Ilyenek szerepeltek köztük: „Remélem, ízlik az étel. Az exemmel mindig ide jártunk annak idején”, vagy „Ez igazán kínos, de nem emlékszem a nevedre”, és „Egy kicsit túlöltöztél a kutyákhoz”. Istenien elvoltunk, aztán Pete megszólalt, éppen, amikor a pincér megérkezett. - És ez milyen: „Még időben figyelmeztetlek. Nem túl nagy!” Csend volt, látszólag az örökkévalóságig tartott, aztán a pincér elköhintette magát, szánalmas kísérletképpen, hogy leplezze a röhögését, sajnálkozva rám nézett, felvette a rendelést, aztán visszaloholt a konyhába, hogy mindenkinek elmesélje: az a hapsi a tízes asztalnál épp most vallotta be a barátnőjének, hogy kicsi a pénisze. Egyikünknek meg kellett szólalnia, hogy megtörje ezt a rettenetesen kellemetlen társasági rémálmot, amellyé az esténk hirtelen sikeredett, úgyhogy amint összeszedtem magamat, egyetértettem, hogy igen, igaza van, talán nem volna annyira nyerő ötlet, ha valaki ezt mondaná. Nem utolsósorban azért, mert ebben benne foglaltatik, hogy az este egy bizonyos módon fog véget érni. Márpedig nem fog.

Pete elszörnyülködve nézett. - Ó, egek, nem - zavarodott meg, teljesen elrémülten magától, és lángvörösre pirult. Nem arra céloztam, mintha azt várnám tőled... bár, ha szeretnéd, hogy az legyen... na, mindegy. Nem igaz - tette hozzá gyorsan. - Úgy értem, rólam. A dolog oké... csak arra az esetre, ha azt gondolnád, hogy tényleg... szóval megfelelő. Ó, Jézus, még mindig lefetyelek... nem tudom elhinni, hogy ezt mondtam. Az ember azt várná, hogy az agyam állítsa le végre ezt... ezt a verbális karambolt, de nem... a szavak még mindig folynak belőlem... Újabb mély lélegzetet vett. - Nem tehetnénk úgy, mintha mindezt nem mondtam volna, és nem kérhetnélek meg, hogy inkább mesélj egy kicsit többet magadról? Miután lecsengett bennem a kezdeti döbbenet, és sikerült ellenállnom a kísértésnek, hogy eszeveszett sprintet vágjak ki az ajtó felé (talán csupán a kíváncsiság tartott vissza, hogy lássam, hogyan fogja egyenesbe hozni az estét a társasági idegrángások ilyen rémséges kitörése után), végül is meglepően kellemesen töltöttük el az időt. Pete megkérdezte, hogy láthat-e még, és én a legcsekélyebb tétovázás nélkül igent mondtam. Aztán elkezdődött. Egy este itt és ott, egy séta egy forró nyári délutánon, csendes réteken, csak mi ketten, ahol szégyenlősen arról kezdtünk beszélni, melyikünk mit szeretne csinálni az élete hátralévő részében. Amikor Pete idegesen kibökte, hogy mindig úgy képzeli, korán megnősül és gyerekei lesznek, én azt válaszoltam, hogy én is mindig gyerekeket akartam, a megfelelő férfitól... Csend volt, közben egymást néztük, gyöngéden mosolyogtunk, és a szívemet olyan könnyűnek és boldognak éreztem, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna. Olyan volt, mintha kimondatlan fogadalmat tettünk volna egymásnak ott és akkor. Úgy éreztem, hogy attól a pillanattól kezdve az övé vagyok, holott addig még csak meg sem csókolt. Ahogy múlt az idő, egyre közelebb kerültünk egymáshoz... naponta többször beszéltünk, és soha nem fogytunk ki a mondanivalóból. Pete újra meg újra megnevettetett, és amikor először megcsókolt, a világ legédesebb, leggyengédebb csókját éltem át. Minden időmet vele akartam tölteni. A szívem bukfencet vetett, amikor meghallottam, hogy a kocsija megáll a lakásom előtt... tökéletes volt a kapcsolatunk, és én fülig beleszerettem. Egy felhőtlenül boldog első nyarat töltöttünk együtt, vidéki utakon kocsikáztunk, vendégfogadókban ebédeltünk, és egy késő délután, amikor a nap már hanyatlani kezdett, útban hazafelé megálltunk a tengerparton, és Pete beleírta a homokba, hogy „Szeretlek”. Aztán olyan hangosan, ahogy a torkán kifért, szét is kürtölte, a fejünk fölött rikoltozó sirályok nagy rémületére. Kacagtam, mint aki megbuggyant, és olyan erővel öleltem meg, hogy mindketten végigvágódtunk a földön. Úgy éreztem, mintha egy filmben szerepelnék - lubickoltam a boldogságban. Ez az, amit Clare még nem talált meg - ez a bizonyosság. A tudás, hogy ennél jobb már nem is lehet. A meggyőződés, hogy a keresgélés véget érhet, hogy érvényben lévő szerződés vagy. Amikor Clare visszabóklászott egy újabb üveg borral, ott talált, magamban vigyorogva. - Atyaisten, rá gondolsz, igaz? Mr. Tökéletes Csodára. Nevettem. - Számtalan módon meg tud őrjíteni. Tudod, hogy képes rá. - Látod, ez az, amit nem értek. - Birkózni kezdett a dugóval. - Ha engem valaki

felbosszant, már ott sem vagyok. - Pete nem bosszant fel. Vagy mégis, de nem töltöm az egész napot azzal, hogy körbekörbe mászkálok, és közben folyton arra gondolok: tennem kéne valamit e llene. Ha valami baromságot csinál, néha nem veszek róla tudomást, mert nem éri meg a vitát, néha azonban igen, és szóváltásba keveredünk, aztán valamelyikünk megkérdezi, hogy „Nem akarsz egy csésze teát?”, és már el is felejtettük az egészet. Erről szól egy igazi kapcsolat. Clare az orrát húzta. - Ez aztán izgalmasan hangzik. Meg kell néznem a naptáramat, be tudok-e préselni egy ilyet a lázadó egyetemi évek és a halál közé... Ó, úgy tűnik, nagyon elfoglalt vagyok. Milyen kár. Ez egy kicsit bosszantott, amitől kezdtem némileg felélénkülni. Kibillentettem Glóriát az ölemből, és magam is az üveg után nyúltam. - Nézd, a valódi szerelem - az igaz szerelem - sokkal, de sokkal több, mint rózsák, gyertyafény, és az, hogy a barátod nem felejti el a Valentin-napot. Clare nagyot kortyolt a poharából, és bizonytalan kézzel visszatette az as ztalra. - Nevezetesen? Hogy századszor is fölszeded a földről a gatyáját, és még mindig szereted? A franc essen az egészbe... Nekem szenvedély, izgalom, spontaneitás kell. Talán nem túl nagy elvárás! Kezdett energikusnak és határozottnak tűnni. - Nem az. - Óvatosan áthajoltam, hogy kivegyem a kezéből az üveget, amelyet közben újra megragadott, és szorosan visszanyomtam bele a dugót. - Csupán arról van szó, hogy mindez átengedi a helyét valami sokkal mélyebb, sokkal tartósabb érzésnek. Senki sem tökéletes, minden kapcsolaton rengeteget kell dolgozni, és ha egyszer megtaláltad azt az embert, akit igazán, szívből szeretsz, nem számít, ha nem érti, miért akarsz valamit csinálni, elég, ha kész támogatni a választásodat, még ha a miértet nem is fogja fel egészen. Hallgatom, ahogy Pete szuszog mellettem, egyenletesen és háborítatlanul, és arra gondolok, amit Clare-nek mondtam, és tudom, hogy minden igaz volt. Annyira szeretem Pete-et. De nem vallhatom be neki, hogy mit tettem. Tizenkét órával ezelőtt, miután elment egy tárgyalásra, úgy törtem-zúztam szobáról szobára járva a házunkban, mint egy élő pöröly; akkora erővel markoltam Pete egyik golfütőjét, hogy az ujjaim elfehéredtek. Nem volt semmi a szétvert üveg csörömpölését és a ledőlő CD-k recsegését hallgatni a sikítozásommal együtt, ahogy a fotókeretek, dísztárgyak, Bert, minden repült a polcokról és asztalokról, és ripityára tört. A falhoz vágtam dolgokat, mindent szétszaggattam, ami csak a kezem ügyébe került, fellöktem a székeket, szétrúgtam a DVD-halmokat. Amikor befejeztem a pusztítást, teljesen összeomlottam, gyűrött rongyként a földre roskadtam, alig kaptam levegőt. Pete-nek soha nem szabad megtudnia, hogy hazudtam, amikor azt mondtam, hogy kiraboltak bennünket. Holnap mindent helyrehozok. Tudom, hogyan kell eltüntetnem ezt a szörnyű romhalmazt. Minden rendben lesz. Muszáj, hogy rendben legyen. És ezzel a gondolattal végre kezdtem elszenderedni, a testem már nem bírta tovább az álom elleni küzdelmet.

MÁSODIK FEJEZET Csupán másfél óra telik el, és ismét éber vagyok, mint a nyúl. Szó szerint kizökkentem az álomból, hallható zihálással visszazuhantam a testembe. Pete meg sem moccan mellettem. Az izmaim merevek, kapkodó, apró lélegzeteket veszek, aztán egyszer csak kezdek ellazulni - a testem úgy döntött, hogy sem megküzdésre, sem megfutamodásra nincs szüksége. Kizárólag az agyam nem tud megkönnyebbülni. Annak ellenére, hogy hajnali 2:17 van, az elmém azonnal riadókészültségre vált, és visszatér a nyugtalanító kérdéshez. Másodperceken belül a plafont bámulom, és nyomok után kutatok az emlékezetem szűrőjén át, megpróbálom visszaidézni a pillanatot, amikor a dolgok kezdtek elromlani és közben várom a reggelt. Hol volt az a pont, amikor a szél feltámadt odakint, leveleket kavart könnyedén, megjelentek azok a kis kellemetlen fuvallatok, amelyek szoknyákat libbentenek föl, és kalapokat kapnak le fejekről? Az a pont, ahol egy filmben szélcsengők kezdenek hátborzongatóan csilingelni, boltok cégtáblái nyikorognak és himbálóznak, kutyák vonítanak nyugtalanul, és az idősebb és bölcsebb városi népek gyanakodva néznek fel az égre? Mert az a mérhetetlenül bosszantó a dologban, hogy semmi szokatlant nem vettem észre. Nem voltak áruló nyomok, nem voltak figyelmeztető jelek. Igazság szerint kifejezetten emlékszem, hogy arról beszéltem Lottie-nak a munkahelyemen, milyen remekül összeszoktunk egymással, Pete meg én. És ez mindössze három héttel ezelőtt történt! Ez minden! Egy nagyon tipikus hét nagyon tipikus napja volt. Azt meséltem, mennyire bosszús voltam a hétvégén, mivel egyedül kellett elmennem egy barátunk esküvőjére, mert Pete túlórázott. - Tök szar volt - mondtam Lottie-nak. - Mindenkit elkísért a barátja vagy a férje, és akkor ott vagyok én, a pezsgőspoharam szárával játszadozom, és azt kívánom, bárcsak Pete is eljött volna. Ráadásul külön megkértem, hogy tartsa szabadon azt a hétvégét. És mintha ez még nem lett volna elég pocsék, kelta esküvő volt hagyományos körtánccal egy rohadt nyirettyű és síp hangjára. Lottie vágott egy pofát. - Mindenki beállt a jobbik felével, és akkor a barátnőm, Amanda pas ija egyszer csak dörgő hangon megszólal: „Ó, figyelem, mindenki! Nézzük csak, ki nem táncol!”. És mindenki rám bámul, aki ülök egymagamban egy asztalnál, és próbálok észrevétlen maradni, és az meg csak nyomja: „Rajta, Mia! Nehogy már petrezselymet árulj, gyere táncolni!” Lottie együtt érzőn felnyögött. - Ó, te viccelsz! - Egy frászt - torkoltam le –, dehogy viccelek. Szóval mindenki engem néz, az egész banda várja, hogy elkezdhessék, és akkor rájövök, hogy nincs mese, fel kell oda mennem. Úgyhogy felvonszolódom a tánc parkettra, tisztára hülyének érzem magamat, de arra gondolok, hagyd magad, előbb szabadulsz stb., stb. Lottie egyetértően bólintott. - De aztán, aztán a csávó csak ront a helyzeten, amikor elbődül: „Várjatok csak, hiszen nincs partnere! Rajta, srácok! Nyomás ide fel!” Lottie-nak elállt a lélegzete, és a szájához kapta a kezét.

- Hát ezt nem bírom ki. Tényleg nem bírom. Amanda miért nem állította le? - Én tudom! A feleségek oldalba bökik a férjüket, és azt sutyorogják: „Nézd már, szegény lány... teljesen egyedül van”, és bébiket adnak át barátok barátnőknek, székcsikorgatás következik, amikor a férfiak vonakodva feltápászkodnak, és aztán Tim, Louise barátném férje belapátolja a göngyölt kolbásza maradékát, megtörli a kezét a mellényében, és vidáman elrikkantja magát: „Gyerünk, öreglány! Megpörgetlek a parketten!”, az esküvői parti többi tagjának az éljenzése közepette, mintha háborús hős, vagy valami ilyesmi volna. Tisztára ciki volt. Meg akartam halni. Lottie feltartotta a kezét. - Hagyd abba, kérlek! Nem tudom tovább hallgatni. - Elmondtam Pete-nek, amikor hazaértem, és szerinte vicces volt! Ó, milyen mulatságos. És ez nem minden - Pete korábban befejezte a munkát, mint gondolta, és még arra is volt ideje, hogy elmenjen az edzőterembe. Lottie megfelelő módon elszörnyülködött, és azt suttogta: - És mi történt aztán? Ám ennél a pontnál abba kellett hagynom, mert Dádázz Meg, a főnökünk visszajött egy megbeszélésről, és úgy kellett tennünk, mintha dolgoznánk. Lottie volt, aki a Dádázz Meg gúnynevet kitalálta, miután felfedeztük, hogy a pasas néhány rendkívül gusztustalan weboldalon szörföl munkaidő után. Mi a fenének akar buzi pornón csámcsogni a munkahelyén, ahelyett, hogy a saját lakása magányában tenné, fel nem foghatom, de őszintén szólva egyikünk sem szeretne túl sokat foglalkozni ezzel. Végül is, ahogy Lottie rámutatott, néha kénytelen Dádázz Meg székében ülni, és az ő számítógépét használni, és a gyomra fölfordul, ha hagyja, hogy a gondolatai arra terelődjenek, mit művelhetett rajta a főnök előző este. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után Dádázz Meg bejelentette, hogy újabb tárgyalásra megy, és egy-két óra múlva jön vissza. Amint az aktatáskája elsöpört az ajtó sarkánál, vártunk még egy pillanatig, hogy megbizonyosodjunk, tényleg elment, aztán ismét egymáshoz fordultunk. - Nem hiszem el, hogy Pete az edzőteremben volt? - kiáltott fel Lottie. - Mostanában állandóan az edzőteremben lebzsel. Úgy látszik, segít neki a stressz oldásban, most, hogy ezerrel megy nála a munka. - Vállat vontam. - Azt hiszem, tulajdonképpen az a célja, hogy emelhesse a sörfogyasztását anélkül, hogy meghízna, mert, hogy én semmi különbséget nem látok rajta, az biztos. Ha már ivásról esett szó, úgy döntöttünk, jól esne egy csésze tea. Lottie-val elég sok időt töltünk teakészítéssel. Csak mi ketten dolgozunk az irodában. Dádázz Meg egy általa marketing-tanácsadónak nevezett vállalkozást működtet, ami azt jelenti, hogy kisstílű reklámügyeket intéz cégeknek, amit ők maguk is simán meg tudnának tenni. Én (elméletben) összegzem a tárgyalásokat, helyi hirdetéseket rendelek, és frissítem a cégek adatbázisait, és Lottie kezeli a weboldalakat. Az egyetlen pozitív dolog, amit el lehet mondani az egészről, hogy nagyjából fedezi a számláinkat, míg Lottie és én sikeresen tartjuk egymásban a lelket. Rengeteget fecsegünk. - Már azt sem mondhatom, hogy izgat, hogy Jake a hálószobában tartja az edzőcipőit. Azt hiszem, akklimatizálódtam a szaghoz - tűnődött Lottie később aznap délután. - De amikor kiráztam múltkor a kanapé párnáit, egy evőpálcika, egy húszpennys érme és egy rakás lábköröm hullott ki belőlük. Jake annyira gusztustalan. Miért nem képes egy szemetest használni, mint minden normális ember?

- Én múltkor láttam, hogy Pete megette a lábkörmét a tévé előtt - jegyeztem meg unottan. - Milyen elbűvölő - vágott Lottie egy grimaszt, és felállt. - Kérsz még egy teát? - Csinálj, lécci. Kaphatok most egy kicsit több tejet? Fura, nem igaz? - Azt hiszem. Mármint hogy miért épp tehenektől kapjuk a tejet? Egyszerűen jókor vannak jó helyen? - Nem az a fura - mondtam elgondolkozva. - Hanem, hogy Pete képes egyrészt annyira durva dolgokat művelni, hogy darabokat eszik meg saját magából a szemem láttára, és közben ugyanaz a pasi, aki valaha olyasmiket suttogott nekem, hogy szó szerint beleborzongtam, annyira kedves volt. Lottie felhorkant, és megigazította a körbefordult szoknyáját. - Ez nem fura. A kulcsszó itt a „valaha”. Mind ezt csinálják az elején. Jake valaha olyan dolgokat mondott nekem az ágyban, mint „a gyönyörűnél is gyönyörűbb vagy”. Most meg „Mit akarsz, mit csináljak? Dugjam ki a seggem az ablakon? Hát akkor ne emeld fel a paplant.” Lottie nyögött egyet, összeszedte a csészéket, és kivonult a konyhába. Erről eszembe jutott egy éjszaka Pete szobájában, abban a lakásban, amelyben akkor élt, amikor megismertem. Még nem túl régen jártunk együtt. Iszonyú fülledt és nyomasztó volt az idő odakint, az sem segített, hogy sarkig tártuk az ablakot és elhúztuk a függönyt, a levegő mozdulatlanul állt. Mivel paranoiás voltam, hogy a lakótársa és a szomszédok fele meghallhat bennünket, nagyon csendesen, visszafogottan szeretkeztünk. A Holdtól megvilágítva, a lepedőkbe gabalyodva, lassú mozdulatokkal, amelyek fokozták a vágyat és a hevességet; az egész nem volt más, csak alig hallható lihegések, szorosan összekapaszkodó kezek, egy reszkető nyögés, amelyet Pete nem tudott visszatartani, enyhén izzadó bőr... és én valóban gyönyörűnek éreztem magamat. Utána Pete magához húzott, a meztelen testem köré fonta a karját, és csak feküdtünk ott a csendben. - Tudtad, hogy a szívverések összehangolódnak, amikor ilyen közel kerülnek egymáshoz? - szólalt meg hirtelen, és megcsókolta a nyakamat. Akkor és ott rögtön meg akartam mondani neki, hogy szeretem, de nem tettem - úgy éreztem, kicsit még korai volna –, bár tudtam, egyszerűen tudtam, hogy ez az igazság. Lottie visszahozta a csurig töltött bögréinket az íróasztalhoz, közben szitkozódott, mert egy kicsit kiloccsantotta a teát. Aztán leült a székébe, de szerencsétlenségére újabb adagot löttyintett a mellére. - Basszus! - motyogta, és egy papír zsebkendő után nyúlt. - Mi a fene van velem? Megdörzsölte a topját, de a zsebkendő kezdte elhagyni magát, és fehér szöszök borították be a fekete pulóverét. Felkeltem, kimentem a konyhába, felkaptam egy nedves rongyot, és odadobtam neki. - Kösz. Na és, mit terveztek mára? Egy izgalmas estét vacsorával, tévével, és aztán, uccu az ágyba? - Nagy valószínűséggel. Pete, azt hiszem, elmegy az edzőterembe, szóval a szokásos szar. - A meghittség kéz a kézben jár a kiszámíthatósággal... - jegyezte meg Lottie, és közben elgondolkozva törölgette magát. - Ezt most találtad ki? - nevettem. Lottie felnézett, és vigyorgott. - Lehet. De azon gondolkozom, hogy valóban jobb-e az ismerős ördög... Miért ne

lehetne inkább egy filmsztár a vásznon, mint egy lusta-seggű faszkalap otthon. .. Nem bírunk velük élni, hát miért nem húznak el? Fel nem foghatom. Pete-re gondoltam, és elmosolyodtam. - Én az ördögömet választom. Különben sincs erőm, hogy betörjek egy újabbat. Beérem Pete-tel. Olyan tökéletes világossággal, amilyen csak az éjszaka közepén jelentkezik, am ikor az ember agyát nem tömítik el a mindennapi munka baromságai, a bankszámlák és a gond, hogy mit vegyen vacsorára, hirtelen rám tör a megkérdőjelezhetetlen felismerés, hogy ez volt az. Ez volt az, amikor az első szarvashibát elkövettem. A meghittség okozta teljes önelégültséggel arra a következtetésre jutottam, hogy párként már nem vár ránk semmi meglepetés. De ahogy az elmúlt huszonhét órában megtanultam, az ember soha nem tudhat mindent, amit igenis tudnia kéne. Úgyszintén, huszonhét órával ezelőtt megesküdtem volna, hogy Pete és én legyőzhetetlenek vagyunk - tökéletesen vízhatlanok –, de most már látom, hogy amíg nem tesztelnek élesben, gőzünk sincs, mi fog történni, ha beköszönt a baj. Tulajdonképpen addig vagyunk a legsebezhetőbb állapotban. Amikor a csónak enyhén himbálózni kezd, vagy csapatként belehúzunk, és együtt elevezünk a közelgő hatalmas fekete felhő elől, vagy úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, mintha csupán a képzeletünk játékáról lenne szó - a szél igazából fel sem támadt, és nincs ok aggodalomra. Vagy az egyikünk, találomra, elhatározhatja, hogy kiugrik a csónakból. Azt hiszi, sikerült kiszúrnia egy másik, nagyobb hajót a láthatáron, amely több kalandot ígér. És te annyira el vagy foglalva a vitorlák behúzásával, a fedélzeti nyílások lezárásával és a kötelek megfeszítésével, hogy nem hallod a halk csobbanást, amikor a társad számodra érthetetlen módon a mély, veszélyes, háborgó tengerbe veti magát.

HARMADIK FEJEZET Amikor a komódon az óra mutatója eléri a 2:45-öt, az ágy felém eső oldalán, aztán már 3:15-re kúszik, feladom, és újra felkelek. Nincs sok értelme, hogy lemenjek tévét nézni, úgysem tudom elengedni magamat és kikapcsolni. Pillanatnyilag egyáltalán nem vagyok képes uralkodni sem az agyamon, sem a testemen - az adrenalin szintem még mindig elég magas ahhoz, hogy a gondolatok őrült száguldozást csapjanak a fejemben. De legalább kimehetek, és készíthetek magamnak egy csésze forró tejet, és ülhetek csendben, mint egy egér, mialatt várok. Négy óra múlva meg fog szólalni Pete ébresztőórája - az ágy felé eső oldalán –, és ő felkel. Aztán majd elkezdem rendbe szedni a dolgokat. Pete soha nem fogja megtudni, hogy én vertem szét a házat. El kell múlnia ennek, biztatom magamat, ahogy halkan lépdelek mezítláb lefelé a lépcsőn, és a szívem olyan az aggodalomtól, mint egy túlfeszített dob - el kell múlnia. Nincs más lehetőség, nincs más út előre. Bármilyen más kibontakozás túl félelmetesnek tűnik ahhoz, hogy egyáltalán számba vegyem. Beosonok a konyhába, és felgyújtom a villanyt. Glória kicsit csóválja a farkát, de nem veszi a

fáradságot, hogy kimásszon a kosarából. Ma éjjel én vagyok az egyetlen nyughatatlan lélek ebben a házban. Újra boldogok leszünk. Nem fogok örökké így érezni, az élet visszatér a megszokott kerékvágásba. A születésnapom - mikor is volt? - alig két héttel ezelőtt... Akkor boldogok voltunk, és ismét azok lehetünk! Évek óta ez volt a legcsodálatosabb születésnapom! Tudom, hogy az volt. Nem csak úgy képzelem, és ez nagyrészt Pete-nek volt köszönhető. Ironikus, tényleg. Louise-zal és Amandával töltöttem az estét szerdán, mielőtt beköszöntött a huszonkilencedik születésnapom, és már előre felkészítettem magamat a vacak kis ajándékra, amelyet - esküdni mertem volna rá - Pete-tői kapni fogok. - Lehet, hogy meglep - vonta meg a vállát Amanda. - Talán ez lesz az év, amikor rájön, hogy létezik egy Tiffany & Co. Rágyújtott egy cigire, és a szelíd, hatalmas, őzikeszeme - a szem, amelybe a fiúk nagy gyakorisággal zúgtak bele reménytelenül az egyetemen - összeszűkült, és megkeményedett. Hasznos ez a tekintet a bank számára, amelyben dolgozik, de néha élessé teszi Amanda külsejét, holott a valóságban neki van talán a legnagyobb szíve az ismerőseim közül. - Kétlem - mondtam. - Valószínűleg a szokásost kapom. Egy olyan film DVD-jét, amelyet már láttam, egy csak úgy találomra kiválasztott CD-t, és valami ruhadarabot, amely se nem jó rám, se nem igazán tetszik... de hát, lányok, rosszabb is lehetne. Emlékeztek arra az évre, amikor a mamájával vetette meg az ajándékomat? - Ah - nyögött fel Louise –, a paplan szett és a tál a jácinthagymákkal. - Szánt szándékkal tette - dühöngtem. - Vén boszorkány. - Mégis, a reményeid szerint mit vesz neked Pete ebben az évben? - ásított Louise. Elnézést, pillanatnyilag rohadt fáradt vagyok. - Ben még mindig nem alszik? - kérdezte Amanda. - De igen - csakhogy nem éjszaka, amikor mindenki más szeretne. Azt hiszem, egy hörcsögnek adtam életet. Amanda értetlenül pislogott. - A hörcsög éjszakai állat - magyarázta Louise türelmesen. - Á, értem. Már éppen azt akartam mondani... kicsit durva, hogy rágcsálóként utalsz az újszülöttedre. - Ez az én telefonom? - Louise áthajolt, és aggodalmasan belekandikált a táskájába. Nem, nem az enyém. Azt hittem, talán a mamám - ő a bébi csősz –, de nem ő volt. Ezek szerint minden rendben. Ó, elnézést - ez viszont én voltam. Amanda szeme tágra nyílt. - Te fingtál? - kérdezte nevetve. - Igen - vallotta be Louise bocsánatkérően. - Jelenleg úgy működöm, mint egy kisebbfajta skótduda készlet, ráadásul ez csak a legcsekélyebb bajom. Soha ne szüljetek gyereket, egyikőtök sem... Bocs, Mia, mondtál valamit? - Amit igazán szeretnék a születésnapomra, az egy távol töltött víkend. Egy Cathy és Heathcliff-stílusú kis ház... vad, fagyos séták elhagyatott homokos tengerpartokon, aztán amikor a füled már majd leesik, és az orrod kivörösödik, visszamész a házba, hogy forró csokoládét szürcsölj a pattogó tűz mellett. Na de - rá se ránts. - Egy pajzán hétvége - jegyezte meg Amanda ábrándozva. - Istenem, hogy imádnám, ha Nick elvinne valahová, és jól megkefélne. Bár az esély arra, hogy mindketten

ugyanabban az országban legyünk ugyanakkor, és még azt is tudjuk, ki hol jár, majdnem egyenlő a nullával. - Kölcsönveheted Timet, ha tetszik. - Louise hatalmasat kortyolt a borából. - Majd meghal egy dugásért. Amandának leesett az álla. - Atyaég, Lou, négy hónap telt el azóta, hogy Ben megszületett. Csak nem akarod azt mondani, hogy még mindig fájdalmas? - Micsoda? - Louise zavartan nézett rá. - Nem, hát persze, hogy nem! Csak annyira ki vagyok ütve mostanában, hogy többnyire három Timet látok, és mind kamatyolni akar velem... kiborító, ez a legkevesebb, amit mondhatok. Abban a percben egy vonzó, nagyon fiatal pár sétált be a bárba. Nem igazán illettek a helyhez, olyanok voltak, mintha felnőttesdit játszanának. A lány vacsorához volt öltözve, idegesen szorongatta a táskáját. A fiú az egyik tenyerét a partnere derekán tartotta védelmezőn, a másikkal a tárcáját tapogatta aggodalmasan. Miközben a bárpultnál toporogtak bizonytalanul, hirtelen lopva a lányra pillantott, mintha nem egészen hinne a szerencséjének, és egy tizenkilenc éves tökéletes, gátlástalan ártatlanságával odahajolt hozzá, és mindenki szeme láttára megcsókolta. Semmi smaci, ami szexre utalt volna, vagy az ajkak röpke összeérintése, itt egy igazi ódivatú, romantikus csók csattant el. - Óhhhhh! - sóhajtottunk fel uniszónóban, mint szomorú vénasszonyok, akiket kiengedtek egy estére az öregek otthonából. Louise-nak - bébihormonok garázdálkodtak benne - gyakorlatilag elhomályosodott a szeme, és még Amanda is azt nyögte: - Milyen aranyosak! A párt néztem, és meleg, rózsás ragyogással tűnt fel előttem a kép, amikor Pete először csókolt meg. Ó, Istenem. A konyhában téblábolok, a kezemben egy bögrével, a lábos már a platnin van, a tejnek kezd gusztustalanul émelyítő-édes szaga lenni. Tegyük fel, hogy soha többé nem fogunk így csókolózni... Mi van, ha itt a vége? Tegyük fel, hogy a tervem nem működik, tegyük fel... Ó, nem akarok beleragadni ebbe a lidércnyomásba, amely mintha valaki másnak az életéről szólna, nem az enyémről! Szeretnék elaludni, és arra ébredni, hogy az egész csak rossz álom volt. Leteszem a bögrét, és mindkét kezemmel a konyhapultra támaszkodom, hogy megerősítsem magamat. Meg kell birkóznom ezzel. Roppant nyomós okaim vannak, miért nem mondom el Pete-nek, hogy én zúztam tönkre a házunkat tegnap. Azt pedig már végképp nem akarom megtárgyalni vele, hogy miért tettem. Csak lélegezz. Lélegezz. Legyenek boldog gondolataid. Lélekben visszarepítem magamat a születésnapom reggelére. Pete épp most mondta, hogy elvisz a hétvégére, és én örvendezem. Látom a mosolyt az arcomon. A mosoly azt gyanítja - tévesen, mint ahogy később kiderül –, Amandának valami köze lehet Pete javaslatához, hogy töltsünk el együtt egy jól megérdemelt éjszakát valahol. Csupán arra a tényre fogok koncentrálni, hogy mosolygok. Kifújom a levegőt, és nyugodtabbnak érzem magamat, így már jobb, határozottan jobb. Erővel lehunyom a szemem, és látom magam, ahogy a hotelban, a rendkívül elegáns lakosztályunkban mászkálok föl-le vizes hajjal, keresem a hajszárítót, készülök, hogy elmenjünk vacsorázni.

Olyan szoba volt, amelyhez kissé túl kövérnek éreztem magamat - csupa ragyogó fény, letisztult vonalak és sötét diófa bútor. Egyszerűen nem találtam a helyem egy ilyen puccos budoárban. Szerencsére túlságosan eltöltött a gondtalan boldogság, hogy sokat törődjek vele. Amikor megérkeztünk a hotelba, Pete elárulta a recepciónál, hogy befizetett egy masszázsra. Ez igazán váratlanul ért. Annyira elszálltam az örömtől, hogy akkor és ott azonnal fel akartam hívni Clare-t, hogy megmondjam neki: ne adja föl, a jó srácok még mindig itt mászkálnak körülöttünk, és valóban léteznek - sőt mi több, a saját nővére is megcsípett egyet! - Élvezd ki - mondta Pete zavartan, amikor a nyakára fontam a karomat, magamhoz húztam, és egy extatikus csókot plántáltam az ajkára, miközben a recepciósok elnézően mosolyogtak. - Te egy tündér vagy férfibőrben - suttogtam. - Meglátom, lesz-e még újabb ötletem a továbbiakra is. Pete úgy döntött, hogy megmozgatja magát a hotel edzőtermében, mialatt engem dögönyöznek, és végül megérkezett, nem valami vonzón, csurgott róla az izzadság, épp, amikor kikapcsoltam a hajszárítót. Ösztönösen elhajoltam, ha netán az volna a szándéka, hogy megcsókoljon, és tönkretegye a sminkemet. Nevetett, és a V-jelet mutatta. - Különben sem akartam! - mondta, és céltudatos léptekkel besétált a fürdőszobába. Másodpercekkel később csobogni kezdett a zuhany. Bementem, hogy megkeressem a csipeszemet, és amikor belenéztem a tükörbe, láttam, hogy vadul sikálja magát. Felpillantott, mosolygott, és aztán, fensőbbséges hangot tettetve, megszólalt. - Lennél szíves? Szeretnék úgy zuhanyozni, hogy közben nem bámulnak perverz alakok. Ezzel a levegőbe döfött az orrával, rám kacsintott, és elhúzta a függönyt. Nevettem, és visszamentem a hálószobába, hogy felöltözzek, de amikor a tükör elé álltam, hogy bekapcsoljam a melltartómat, megéreztem a hasgörcs hirtelen, ám ismerős nyilalását. Egy pillanatra becsuktam a szemem, és egy szitokszót küldtem az elcseszett időzítés istenéhez. Miért pont ezen a hétvégén? Miért ne késhetne csupán egyetlenegyszer? Elhatároztam, hogy nem szólok Pete-nek. Ezzel csak lehervasztanám a hangulatát az estéjének további részét illetően, amely a tervei szerint, nem vitás, őrjöngő hotelszexben kulminált volna. Aztán rájöttem, hogy nagyobb problémám is akad ennél. Semmi nem volt nálam... Ezért volt aztán, hogy két órával később a tangámban egy fél tekercs budipapírt egyensúlyozva óvakodtam le a lépcsőn, és azon imádkoztam, nehogy kiessen a szálloda halljában. Pete megjegyezte, teljes joggal, hogy milyen bizarrul járok, és megkérdezte, rendben van-e minden. Biztosítottam, hogy remekül vagyok, és a figyelmemet arra összpontosítottam, hogy kevésbé lépkedjek úgy, mint egy gésa, akinek túl szorosan elkötötték a lábát. Rettenetesen idétlennek éreztem magam, amikor nehézkesen bekászálódtam egy taxi hátuljába, és elsüvítettünk London esti forgalmába. A vendéglő, amelyet Pete kiválasztott, egyszerűen isteni volt: elegáns és megnyugtató, ahogy beléptünk a meleg belső térbe a fagyos, forgalmas utcáról. Sajnos azonban túlságosan előkelő volt ahhoz, hogy tampont tartsanak a vécében. Az egyetlen lehetőséget - rémségek rémsége - egy szörnyű papundekli tálcán kínált intimbetét

jelentette, arcátlan rablásnak minősíthető négy fontért cserébe. Meg voltam győződve, hogy mindenki hallja, ahogy visszasusogok az asztalhoz, és talán ez magyarázta enyhe zavarodottságomat az előétel alatt. A főétel közben azonban kezdtem megnyugodni, és igazán jól érezni magamat. Eszembe jutott, mennyire szeretek Pete-tel fecsegni - olyan mulatságos, amikor elengedi magát, és nem a munkájáról beszél –, és akkor ránézett az órájára, káromkodott egyet, és azt mondta, jegyet vett egy show-ra, és ha nem igyekszünk, lekéssük a kezdést. Késleltettem magunkat - az intimbetét elmozdult a vacsora alatt, és becsípett egy szál szőrt, amitől úgy jártam, mintha sérvem volna. Pete a szemét forgatta, amikor közöltem, hogy be kell ugranom a klotyóra, és azt mondta, siessek, majd kint megvár. Épp annyi időm volt, hogy elrendezzem a dolgot, és bepillantsak a tükörbe, amikor is felfedeztem egy nagy pattanás-kezdeményt a homlokom kellős közepén. Művészien ráhúztam egy hajtincset (az eltüntetésére nem volt idő), aztán visszarohantam, és bevetettem magam az aznap esti második taxink hátuljába. Miután csikorgó kerekekkel megérkeztünk a színházhoz, és a korábbi kellemes hangulatunknak már lőttek, a helyünkre ügettünk, épp, amikor a nézőtéren kialudtak a fények. Kiderült, hogy egy musicalt nézünk. A férfiaknak mind meglepően hosszú hajuk volt (nem egészen értettem az okát), és a ragadozó macskákként lopakodó lányok szinte semmit sem viseltek. A lányok mind istenien néztek ki, bár egészségtelenül csenevésznek tűntek. Pete látszólag hihetetlenül élvezte az előadást, ami egy kissé meglepett, bár örömmel töltött el. Megfogadtam, gyakrabban fogok ilyen programokat csinálni vele, ahogy figyeltem, milyen tüzetesen tanulmányozza a műsort a szünet alatt, és egy kicsit felizzott bennem a büszkeség, amikor az egyik táncos egy rózsát dobott neki az előadás végén. Az este utolsó taxijában, útban vissza a hotelba, odabújtam hozzá, és a vállára ha jtottam a fejem. Így ültünk meghitt csendben, míg végül megkérdezte, jól éreztem-e magamat. Őszintén azt feleltem, hogy nagyon kellemes este volt. - Akkor jó - mondta. - Örülök. Megérdemled. Újra a hotelban, elmentem, hogy leszedjem a sminkemet, és hallottam, hogy pityeg a telefonja. Nevetett, amikor visszajöttem a szobába, és azt mondta, kutyakölyök beszámoló érkezett az anyjától - aki Glóriát bébi-szittelte aznap este –, és minden rendben. Kikapcsoltuk a telefont, és egymás karjába omlottunk. Minden úgy volt, ahogyan lennie kellett. Majdnem. Amikor bebújtunk az ágyba, bocsánatkérően elmagyaráztam a helyzetet, és azt mondtam, hogy azért, ha akarja, lehet szó róla... de közben reméltem, hogy nem fogja akarni, mivel igazán pocsék hasgörcseim voltak. Szerencsére csuda édesen viszonyult a dologhoz, kijelentette, hogy egyáltalán nem számít, és örül, hogy annyira élveztem az estét. Rám nézett, és kisimított egy elszabadult hajfürtöt az arcomból. - Milyen szerencsém van, hogy vagy nekem - mondta. - Gyönyörű voltál ma este. Mosolyogtam, hálásan megcsókoltam, és azt mormoltam: - Szeretlek. - Én is téged - válaszolta, és egy gyengéd csókot nyomott az orrom hegyére. - Tudod, hogy a szívverések összehangolódnak, amikor ilyen közel kerülnek egymáshoz... - suttogtam. Résnyire kinyitotta a szemét, és aztán a homlokát ráncolta, egy kissé meglepetten.

- Micsoda? Nem hiszem, hogy ez így lenne. Ehhez tekintetbe kellene venni az emberek fittségét, nemét, súlyát és magasságát. Ez egyszerűen fizikai képtelenség. Hol olvastad ezt? Kedvesen nevettem, és azt mondtam: - Ne törődj vele. És mindketten boldogan elaludtunk. Még a következő hétfőn is fel voltam dobva a munkahelyemen. - Tökéletes hétvégém volt - dicsekedtem Lottie-nak, amikor kisétáltunk a sarki kávézóba, hogy megebédeljünk. Olyan hideg volt, hogy mindketten nyifogtunk a harapós széltől, amikor rákanyarodtunk a főútra. Ahogy berobbantunk a kávézó ajtaján, és a konyhából kiáradó hőség megcsapott bennünket, folyni kezdett az orrunk. A levegő sűrű volt a frissensültek és a kávé barátságos illatától, a zsír és a gőz elegye lecsapódott az ablakokra, kis patakok futottak le az üveg sarkainál. Bömbölt a rádió, és néhány fickó festékfoltos farmerban és Timberland bakancsban lustán lapozgatta az újságokat, miközben a megrendelésére várt. Lottie végignézte a szendvicstöltelékeket. - Trutyi. Szerintem a lazacnak nem ilyen színűnek kellene lennie. Szóval te tényleg semmin sem változtattál volna? Hűha. Ezek szerint Pete jól muzsikált... Nyilván arra gondolt, vajon ugyanazt a hotelt választottam volna-e, mint Pete, nem lett volna-e kedvem inkább egy másik helyen vacsorázni? Visszatekintve, most azt hiszem, miközben a csészébe töltöm a habos forró tejet - azon tűnődve, hogyan fogom legyűrni –, hogy több dolgot is megváltoztatnék. Szeretkezhettünk volna, emlékezhetett volna, mi jelentősége annak, amit a szívverésünkről mondtam, és nem kellett volna elmennünk arra a show -ra. Egymillió kibaszott év alatt sem.

NEGYEDIK FEJEZET Más dolgokat szintúgy megváltoztatnék. Legfőképpen szeretném újraélni a vasárnapot. Csupán harminchárom órával ezelőtt volt... és akkor még minden normálisnak tűnt. Valójában briliánsán kezdődött a nap. Reggeli közben Pete felvetette, hogy szeretne megnézni egy kiállítást a városban, amelyről a minap olvasott. Volna kedvem elmenni? De még mennyire! Az otthon ülést mindenesetre messze lekörözte. Ám mialatt ő készülődött, és én Glóriával vacakoltam a hálószobánkban, a nap igazán váratlan és szuper fordulatot vett. Glória vakkantgatni és morogni kezdett az ágyunk alatt. Ahogy kiráncigáltam, egy fényes zacskót húzott ki magával. Zavartan belenyúltam, és egy hatalmas, hihetetlenül gyönyörű, karamellszínű, finom Mulberry táska került elő a csomagolásból, egyenesen a kezembe. A vajpuha bőr átható illata betöltötte a szobát.

Elállt a lélegzetem, mivel tudtam, milyen sokba kerülhetett, és a kezem a számhoz repült az elképedéstől. Láttam, hogy egy kártya széle kandikál ki az elülső zsebéből, úgyhogy kirántottam. Mivel tudom, mennyire örülsz neki. A legjobb még hátravan, majd meglátod! P xxx Annyira izgatott voltam, hogy a táskát megragadva, odarontottam a fürdőszoba ajtajához, bekopogtam, és azt visítottam: - Pete, imádom! Kinyitotta az ajtót egy törölközőben és egy pasi szagú, csupa zuhanygél- és dezodorgőzgomolyban. Bál vizes volt, vízcseppek futottak le a mellén, a nyakába ugrottam, és csókokkal borítottam be az arcát. - Egyszerűen te vagy a világ legtökéletesebb pasija biztos egy vagyonba került! - Eh? - nevetett. - Mire ez a nagy lelkesedés? - Megtaláltam a táskát az ágy alatt. Ne haragudj! Tudom, hogy tönkretettem a meglepetésed, de odavagyok érte! - A vállamra kaptam a táskát, és egy kis piruettet vágtam ki. - Ezzel megyek ma a galériába! Ó, istenem, hogy mennyire tetszik! Hitetlenkedve simogattam a táskát, aztán felvigyorogtam Pete-re, aki a fülét vakargatta, és kissé a homlokát ráncolta. - Hát... örülök, hogy tetszik - bökte ki aztán. - Igazság szerint a születésnapodra kellett volna megérkeznie, de késett, úgyhogy... - Enyhén zavartnak tűnt. - Meg akartam tartani neked karácsonyig. - Ó. Sajnálom - nevettem el magam, persze egy cseppet sem sajnálva a dolgot. - Valami mást kell kitalálnod nekem karácsonyra, mert azt azért nem várhatod, hogy visszadugom az ágy alá, és egészen addig úgy teszek, mintha nem volna ott. Most rögtön belepakolom minden cuccomat - zártam le a beszélgetést gyorsan, aztán lesiettem a táskával, ha netán Pete erősködne, hogy visszaadjam. Néhány órával később boldogan parádéztam vele a kiállításon tettetett nemtörődömséggel, mintha minden vasárnapom szörnyen kulturáltan és kifinomultan telne. A kiállított tárgyak közül nekem legjobban egy üvegbe öntött párna tetszett. Az üveg művészien össze volt törve, hogy harmonizáljon az anyag színes, érdekes mintájával. Pete egy nagy rózsaszín pacnit csodált meg, amelyet egyszerre lehetett óriás tintahalnak és emberi fenéknek vélni. Nem ért meglepetésként, hogy tetszik neki: tisztára olyan volt, mint az anyja. Miután félig körbejártuk a kiállítást, betévedtünk egy kis szobába, amelyben nem volt más, csak egy üres vetítővászon. Leültünk, és valami bádoghangú zene csendült fel, először halkan, mint egy lassú, csikorgó gramofon, aztán kísérteties zajjal felgyorsult, elérte a kellő sebességet, és egy vidám, 1920-as évekbeli számmá alakult át. Egy táncoló nő képe villant fel a vásznon. A húszas évek jellegzetes ruháját viselte, és a film, a stílusa után ítélve, némafilmutánzatban készült. A nőt csinosnak, de szomorúnak láttam, olyan volt, mint egy kicsi, törékeny baba, akivel jobb nem játszani. A bőre nagyon halványnak tűnt, amihez hatalmas, csillogó, szinte halott szem és egy nagy tintapacára emlékeztető telt, durcás ajak társult. A ruháján lévő kristályok villództak a fényben, ahogy szomorúan tekergőzött, rémisztően meghazudtolva a vidám dallamot. Először egy kicsit ijesztőnek találtam, de aztán kifejezetten unni kezdtem. A táncán kívül nem sok minden történt, és épp, amikor kezdtem igazán türelmetlenné válni, és nem tudtam, megértettem-e a dolog lényegét, a nő hirtelen merevvé rándult,

lehúzta az álszemérmes, csillogó ruhája felső részét, és ott állt félmeztelenül. Apró melleire a jól felismerhető David Beckham-”Brooklyn” tetoválást kopírozták. A szája kellemetlen, kéjsóvár mosolyra húzódott, és nevetni kezdett - bár nem hallottam, csupán a zene dübörgött tovább. Mégis úgy éreztem, hogy határozottan rajtam nevet. Aztán a kép egy villanással eltűnt, és a zene elhallgatott. Az emberek kezdtek kiszállingózni a teremből, de Pete maradt. - Megnézem még egyszer - suttogta, és igyekezett komolynak és művészieskedőnek tűnni. A szememet forgattam és kuncogtam - mit, ezt újra látni? Mi a fenének? De a zene már elkezdődött. Lassan kisétáltam, és elolvastam a művészről szóló leírást. A filmmel nyilvánvalóan az volt a célja, hogy rámutasson, milyen banális dolog hasra esni a hírességek előtt, akik üresek, nincs bennük valódi szépség, és akikéi szintén manipulálnak... Tulajdonképpen ki használ ki kit? Hmm. Nem csupán kifogásról lenne szó, hogy levetethessék egy fiatal lánnyal a ruháját? A modell egy bizonyos E. Andersen volt. Vajon büszke-e rá Mr. és Mrs. Andersen, tűnődtem. Aztán elegem lett a képmutatásomból, és arra gondoltam, bárki is ez a lány, tud ő vigyázni magára, és ha elég ostoba ahhoz, hogy levegye a ruháját a karriere egyengetése kedvéért, akkor ez legyen az ő gondja. Amikor Pete ismét megjelent, gyorsan kiütközött rajta a galéria-fáradtság, és nemsokára újra kint voltunk az utcán. Visszakapcsoltam a telefonomat, ami azonnal egy új üzenetet zizegett. Clare volt. Elfulladt hanggal bukdácsolt keresztül a mondatokon; nyilván rohant valahová, miközben az üzenetet hagyta. „Szia! Elfelejtettem mondani, hogy a mama elment egy kéthetes hajóútra Miam iba. Engem kért meg, hogy közöljem veled. Joan nénivel ment pasikra vadászni. Megpróbáltam rávenni, hogy engem is vigyen el, de tiltakozott. Pillanatnyilag rám is rám férne egy kis szórakozás a tengeren, micsoda egy önző, vén tyúk az anyánk. Persze lehet, hogy csupa öreg férfit találnék banán függőágyban. Mennyire beteges ez? Na, mindegy, bocsi, hogy elfelejtettem szólni neked a mamáról, és azért is, hogy eredetileg ő maga felejtett elszólni neked. Azt hitte, hogy szólt, ha ez vigasztal egy picit. Szia, csibém.” Letettem a telefont. - A mamám elment Miamiba - mondtam Pete-nek. - Kissé váratlanul. - A mamád kissé váratlan - jegyezte meg Pete az órájára pillantva. - Induljunk haza? A telefonom ismét zizegni kezdett. Szöveges üzenet. Patricktól jött. „Ma van a Nemzetközi Jóképűség Napja - olvastam. - Küldd el ezt az üzenetet valakinek, aki szerinted király. Nekem ne küldd vissza, már több száz ilyet kaptam.” Nevettem. - Most meg ki az? - bólintott Pete a telefon felé. - Patrick - válaszoltam röviden, és Pete a szemét forgatta. - Mondd neki, hogy üdv. Ezt eleresztettem a fülem mellett. Pete ki nem állhatja Patrickot. Mélységesen szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy a suli óta haverok lehettünk anélkül, hogy bármi történt volna közöttünk, akár egyetlenegyszer is. Rövid ideig valóban eljátszottam a gondolattal, de vagy Patrick, vagy én, szóval az egyikünk mindig valaki mással járt. Nem annyira arról volt szó, hogy elmúlt a pillanat, mint inkább arról, hogy igazából

soha el sem érkezett, és mi boldogan megegyeztünk, hogy barátok leszünk, és az óta is azok vagyunk. - Nos, mit szeretnél most csinálni? - kérdeztem vidáman, és visszatettem a telefonomat a csodás, dizájnos táskámba. - Tulajdonképpen vissza kell mennünk a kutya miatt - mondta Pete. Az eső már korábban elkezdett szitálni, de most igazán rázendített. Az emberek körülöttünk igyekeztek menedéket találni. Egy aranyos kis kávézót pillantottam meg tőlünk jobbra, és hirtelen feltámadt bennem a vágy, hogy bevessük magunkat, forró csokoládét igyunk, figyeljük, ahogy bepárásodik az ablak, és hallgassuk a kapucsínógépek sziszegését, amíg eláll az eső. - Egy gyors forró csoki? - javasoltam reménykedve. Pete ránézett a kávézóra, és elhúzta az orrát. - Nem. Rettenetesen zsúfolt. És különben is, rablóbanda. Készíthetek neked forró csokoládét otthon. Gyere. Hazafelé a vonaton boldogan lapozgattam a vasarnapi újságokat, míg Pete a nedvességtől csíkozott ablakon bámult kifelé. - Emlékszel arra a napra, amikor lementünk a tengerpartra a kutyával? - kérdezte váratlanul. - Megpróbáltuk azt a nagy sziklát kavicsokkal eltalálni, és neked majdnem sikerült eltrafálnod annak az öreg párnak a corgiját. Amelyiknek olyan rusnyán lógott a hasa. Meglepetten néztem fel rá. - Ez meg hogy jutott eszedbe? - Semmi különös oka. Csak olyan kellemes nap volt. Ennyi az egész. Mosolyogtam, és a kezéért nyúltam. Gyorsan megszorítottam, aztán visszatértem az újságjaimhoz. - Tulajdonképpen a tengerbe próbáltuk dobni a köveket. Tök béna voltál. Az ölembe ejtettem az újságot, és pléhpofával ránéztem. - Azt hiszem, be fogod látni, hogy nem voltam béna. A dobásomban lendület volt - csak nem vitt messzire. Igazán ígéretes krikett karriert futhattam volna be, köszönöm szépen. Felhorkant, és kényelmetlenül fészkelődött az ülésén, megpróbálta másképp elhelyezni a hosszú lábát az asztal alatt. - És egyenesen felhajítottad a levegőbe - nevetett. –Tipikus lány módra, az alkarodból dobtál olyan erővel, hogy elvesztetted a lábad alól a talajt. - Könnyedén ingatta a fejét az emléktől, és elmosolyodott. - Muris nap volt... - A hangja elhalkult, de aztán egy kicsit felrázta magát. - Nos - mondta határozottan, és összefonta a karját. - Szundítok egyet. Kelts fel, amikor hazaértünk. És ezzel lehunyta a szemét, és az utazás hátralévő részére néma maradt. Később aznap este, miután jó sokáig élvezkedtem a kádban, kimentem a nappaliba, és azt láttam, hogy a telefonján lóg. Felnézett, meglátott, és azonnal azt mondta: - Itt van Mia, úgyhogy jobb, ha most megyek. Szia. - Ki volt az? - kérdeztem, és a vizes hajamat dörzsölve egy törölközővel, belesüppedtem a kanapéba. - A mamám, holnap Kenyába mennek szafarira. –E gek, az én anyám Miamiban van, a tied meg Kenyába indul. De valami nem stimmel - mosolyogtam. - Miért mondtad, hogy menned kell, amikor visszajöttem a szobába? Azt fogja hinni, valami problémám van azzal, hogy vele beszélsz. Már így sem kedvel.

Pete a homlokát ráncolta. - Kifejezettem szeret téged, ne légy már ilyen lökött. Azért mondtam, hogy mennem kell, mert... szóval, elszúrtam valamit, Mia. Abbahagytam a hajszárítást. - Mit csináltál? Tudtam, hogy gyanúsan nézel, amikor visszajöttem! - Hát igen. - Kínosan fészkelődött a helyén. - Elfelejtettem megmondani neked, hogy el kell mennünk az unokatestvérem esküvőjére a mamám és a papám helyett. Mint a család képviselői, meg minden. Ezer éve igent mondtam - sajnálom. - Ó, Pete - sóhajtottam - Mikor lesz? - Azt hiszem a jövő, vagy talán a rákövetkező héten. - Van ajándéklista? - Gőzöm sincs. - Márpedig tudnunk kell, Pete, nem jelenhetünk meg csak úgy... - Oké, oké - vágott a szavamba fáradtan. - Majd kiderítem. Bólintottam és felvettem a telefont, hogy visszategyem a tartójába. Aztán eszembe jutott, hogy természetesen nem fogja kideríteni, és ezzel az erővel elintézhetem most rögtön én magam a dolgot, mielőtt a mamája elmegy nyaralni. Felálltam, és e lindultam kifelé, hogy feltegyem a teáskannát, és közben hívtam a 1471-et, és megnyomtam a hármas gombot. Ahogy a konyha felé sétáltam, kezdett kicsengeni a telefon. - Halló? - szólt bele egy hang. - Shirley? - Kicsit összezavarodtam, mert a hang a túloldalon egyáltalán nem hasonlított Shirley-ére. - Én vagyok. - Khm, nem Shirley beszél. Azt hiszem, rossz számot hívott. - Ó, elnézést kérek! - mondtam azonnal. - Elnézést a zavarásért. Letettem. Hogy az ördögbe sikerült így mellélőnöm? Elhatároztam, hogy a gyorshívás helyett egyszerűen tárcsázni fogok, és a számokat nyomkodva, visszasétáltam a nappaliba. Pete felsóhajtott, amikor meglátott. - Most meg kit hívsz? - A mamádat. Basszus, eltévesztettem miatta az utolsó számot. Újra kezdtem. - Ne foglalkozz vele most - szólt rám Pete bosszúsan. - Fel fog tartani az idők végezetéig. Tekintve, hogy Shirley alig mondott nekem néhány mondatnál többet három év alatt, valahogy kételkedtem ebben. Rosszalló pillantást vetettem Pete-re, és a szemöldökömet ráncoltam. - Csak öt perc... - kezdtem, de ő, mint a villám, felugrott a kanapéról, és kicsavarta a kezemből a telefont. A háta mögé hajította, szenvedélyesen nekem esett, és csak ő tudja, miért, tréfás orosz akcentussal felhördült. - Azt teszed, amit mondom, asszony! Magamnak akarnyi téged! Felvisítottam az örömteli döbbenettől, és összegabalyodott karokkal és lábakkal a földre zuhantunk. Aztán újra megcsókolt. Mély, sürgető csókkal. Éreztem, hogy a kezem felkúszik hátul a nyakán. Finoman beszívta az alsó ajkamat, aztán elhúzódott, és lecsúsztatta rólam a köntöst. A keze a fürdéstől még nedves bőrömön vándorolt. A szőnyeg feldörzsölte a hátamat, de egy pillanatra sem vettem le róla a szemem.

Őrülten szexi volt nézni és tudni, hogy én keltek benne ilyen vágyat. Boldogan figyeltem a férfit, akit szeretek, ahogy csukott szemmel, hörögve kapkodta a levegőt. - Ó, istenem, ó istenem, mit művelsz velem - lihegte, miközben kezdte elveszíteni az önuralmát. Később az ágyban, álmosan és békésen figyeltem, ahogy szendereg. A szempilláit, az orra ívét, az ajkát néztem. Hányszor csókolt meg az a száj? Több százszor, talán több ezerszer? - Szeretsz? - suttogtam. Odanyúlt a kezemért, és azt mormolta: - Kell ezt egyáltalán kérdezned? Aztán áthengeredett a másik oldalára. Tetőtől talpig elragadtatottan befészkeltem magam a hátába. Gyorsan elaludt. Én azonban nem. Túl sokáig bekapcsolva hagytam a fűtést, és kiszáradt a szám. Muszáj volt egy kis vizet innom. Csendesen felkeltem, és lábujjhegyen kiosontam a folyosóra, hogy lemenjek a konyhába. Nem akartam felébreszteni Pete-et, de majdnem mégis sikerült, amikor megbotlottam valamiben, ami a földön hevert a lépcső mellett. Kigyulladt benne a fény, és rájöttem, hogy a kedvesem mobiltelefonja az, a töltőn. Rémülten, hogy összetörtem, felvettem, és aggódva a kijelzőre pillantottam. Szerencsére nem repedt el. Viszont világosan, mint a nap, ez állt rajta: Új üzenet: Liz

ÖTÖDIK FEJEZET Beviszem a csésze gőzölgő tejemet a hideg, kihalt nappaliba, és a sötétben leereszkedem a kanapé szélére. Kicsit égeti a kezem, és ahogy a számhoz emelem, és próbálom nem belélegezni a folyadék szagát, az első korty majdnem leforrázza a kiszáradt ajkam. Hirtelen elrántom magam, és gyorsan leteszem a csészét a szőnyegre, hogy kihűljön. Kezembe hajtom a fejem, és fáradtan dörzsölöm a halántékom. Érzem az ujjaim melegét és az egyik kicsit túl hosszúra nőtt körmöm éles szélét, ahogy a bőrömbe mélyed. Tényleg csak tegnap este lett volna, hogy itt lent ültem, miután rátapostam Pete telefonjára? Úgy érzem, ezer éve történt. Látom magamat, ahogy zavartan felemelem a telefont, rámeredek a kijelzőre, elolvasom: „Új üzenet: Liz”, és az információ egyszerűen nem akar értelmet nyerni. Az első ártatlan gondolatom az volt, hogy mi a fenének küld SMS-t egy ügyfél Pete-nek ilyen későn este. Nyilván valami halaszthatatlan ügy. De a barátom építész, nem üzletet közvetítő bankár vagy ügyeletes orvos. Természetesen az égvilágon semmi oka nem lehet egy ügyfélnek, hogy vasárnap, ráadásul ilyen késő éjjel kapcsolatba lépjen vele. Ennek ellenére egy pillanatig álltam ott a sötétben, és azon tűnődtem, bemenjek-e és szóljak-e neki, hogy megnézhesse az üzenetet. De fáradt volt, nem akartam háborgatni. Úgy döntöttem, hogy megnézem az SMS-t, és ha valami fontos, felkeltem a kedvesemet.

Rákattintottam, kinyílt, és ezt olvastam: Ne aggódj! Vehetsz nekem 1 más ikat, nem igaz? Uo barnát?! Azért naon naon naon aranyos tőled. Jó8 jó8 xx És abban a töredék másodpercben a szoba mintha fejtetőre állt és ugyanakkor apróvá zsugorodott volna. Ösztönös rémület kúszott fel a vállamba, mint amikor valaki egy hideg, nedves törölközőt dob az emberre. A szívem megduplázott hökkenésekkel dobolt. Mi az, amit vehet neki, ugyanolyan barnát? Jó éjt, jó éjt? És puszik? Az agyam mintha nem tudta volna utolérni a látottakat, nem tudott volna elég gyorsan működni. Bambán bámultam a betűket. Végül az ujjaim megelégelték a várakozást, és Pete bejövő üzeneteire szökkentek. Csak álltam ott, egy szál bugyiban és a barátom egyik régi pólójában, a neon kijelző megvilágította az arcomat, és kezdtem legörgetni a neveket, amelyek, az enyémet leszámítva, többnyire ismeretlenek voltak. Jeges, csontos kéz markolta meg és préselte össze a szívemet, amikor megláttam, hogy „Liz” gördül a szemem elé. Alig kaptam levegőt. Kinyitottam. Egyszerűen ennyi volt: Most nem tudok xx További neveken haladtam lefelé, és aztán újra ott volt Liz: Úton, késem, jövök xx Gyorsan továbbfutottam a listán, a szemem ismét az ő nevébe botlott: Én is xx És ekkor a lábam hirtelen üres, hajlékony csővé vált alattam, amely képtelen volt megtartani a súlyomat. Odabotorkáltam a lépcsőhöz, le nem véve a szememet a kis képernyőről, és nehézkesen lerogytam. A torkom kezdett összeszorulni. Úgy hallottam a saját szívverésemet, mintha hullámok dübörögnének a mellkasomban, és a vér a fülemben csörtetett. Kétségbeesetten más üzenetekre is ráklikkeltem. Ezek, ellentétben az előzőkkel, hihetetlenül tényszerűek voltak. Paula: Holnap ebédig remélhető. Határidő max. Seb: Semmi esély, nem hiszem, hogy megoldható Újragondolást javasolok. Aztán voltak üzenetek tőlem, ehhez hasonlók: Miki M érsz haza teára? és Hoznál tejet hazafelé, lécci! A puszik hiánya azonnal a szemembe ötlött. Újra visszamentem a listára, és megjegyeztem, mikor küldött Liz SMS-eket: hajnali 1:20-kor és éjjel 11:45-kor. Aligha szakmai kérdések megbeszélésére alkalmas időpontok. Néhány mély lélegzetet vettem, és megpróbáltam megnyugtatni magamat. Kell, hogy valami logikus magyarázat, alapos ok legyen, miért SMS-ezik egy nő a barátomnak késő éjszaka. Ugyanakkor, ahogy ott álltam Pete telefonjával a kezemben, emlékképek száguldottak át az agyamon. Az utóbbi időben állandóan a mobiljával láttam a kedvesemet - épp befejez egy hívást, becsattintja a telefont, nemtörődöm mozdulattal rádobja az ágyra, ahogy belépek a hálószobába, éppen az üzeneteit ellenőrzi, amikor kijövök a hotel fürdőszobájából... Kis félelemhullám futott át rajtam, szédülni és émelyegni kezdtem, ugyanaz a hányinger fogott el, mint amikor rájössz, hogy túlságosan berúgtál, és meg akarsz szabadulni ettől az érzéstől; a szoba forog, és bármit megadnál, hogy ne érezd olyan pocsékul magad, és visszanyerd az uralmat az akaratod fölött. Sav gurgulázott a gyomromban. Mély lélegzeteket vettem, és megpróbáltam racionálisan és nyugodtan gondolkozni. Fölös leges hülye következtetéseket levonnod,

feddtem meg magam. Ismét az SMS-ekre néztem. Végül is, ez itt szólhat arról, hogy a nő késik egy megbeszélésről, amelyen üzleti ügyeket kell megtárgyalnia Pete-tel, nem igaz? És talán egy munkamániás tyúk, aki késő éjszakáig dolgozik, ezért küldte az üzeneteket olyan későn. Mindez azonban nem magyarázza, mi volt olyan aranyos a barátomtól, sem a „jó éjszakát, jó éjszakát” kívánságot. Ez annyira bensőséges, laza, és komoly intim itást sugall. Valami nagyon nagy baj van. Visszakanyarodtam Pete kimenő üzeneteihez, az elküldött szövegeihez. Rengeteg volt, de hamar megtaláltam, amit kerestem. Liznek, délután kettőkor elküldve: Micsi? Most beszélünk, ha akarsz. Megnyugvás öntött el, amikor rájöttem, hogy nem tett puszikat a végére. Dühödten pásztáztam fel-le a listán, de semmi mást nem találtam. Ez volt az egyetlen neki küldött üzenet. Nekiveselkedtem Pete híváslistájának. Semmi az égvilágon. Se bejövő, se kimenő. A megkönnyebbülésem kezdett elapadni... egy férfinál, aki ennyi időt lóg a telefonon, miért tiszta minden? Mit kell eltitkolnia? Olyan mereven bámultam a kijelzőt, hogy Liz neve kezdett összefutni a szemem előtt. Több információra van szükségem. Telefonszámlák. Ez kell nekem. A barátom telefonszámlái. Megragadtam egy tollat, és ráfirkantottam Liz számát a tenyeremre. Aztán el kellett döntenem, mit tegyek az új üzenettel... Nem hagyhattam meg, Pete tudni fogja, hogy láttam. Törlésre kattintottam, és a szavak némán, nyom nélkül eltűntek. Visszadugtam a telefont a töltőbe, és csendben felosontam a lépcsőn. Lábujjhegyen elsurrantam a hálószobánk előtt, óvatosan befüleltem, nincs-e szünet Pete horkolásában, aztán kinyitottam a dolgozószobája ajtaját. Lassan belöktem, finoman kattant mögöttem. Aztán felgyújtottam a villanyt, mély lélegzetet vettem, és elkezdtem körbeszimatolni.

HATODIK FEJEZET A kis szoba abszolút kupleráj volt. Pete rajztábláján hegyekben álltak a lapok, a szemetesből kicsordultak, a galacsinná gyűrt papírok. Könyvek lógtak ki a polcokról, félig telt kávéscsészék ragadtak a trutyis aljukkal dossziék halmaira, és ami az íróasztalt illeti, az maga volt a tökéletes káosz. A függönyök félig ki voltak húzva, úgyhogy a sötétség bedughatta az orrát az ablakon. Nagyot ugrottam, amikor felnéztem, és megláttam, hogy a tükörképem bűntudatosan visszabámul rám az üvegről. Összehúztam a függönyöket, és hitetlenkedve körbepillantottam. A hely távol állt egy rendszerező elméjű lény szobájától, az egyszer biztos. Inkább úgy éreztem, mintha egy kamasz fiú hálószoba-barlangjába, vagy egy őrült professzor laborjába sétáltam volna be. Hogy az ördögben, gondoltam, miközben átléptem egy halom képeslapon, fogok én itt bármit is találni? Óvatosan leültem az íróasztalhoz, és elkezdtem egy halom mindenféle papírt átlapozni,

de kisiklottak az ujjaim közül, és csúszós összevisszaságban a földre zúdultak, nekem hatalmasnak tűnő zajt csapva. Megdermedtem, és visszatartottam a lélegzetemet... de nem hallatszottak lépések a folyosón, nem nyílt ki egyetlen ajtó sem, és nem állt ott Pete vádlón, hogy megkérdezze: „Mi a francot csinálsz?” És tényleg, mit is csinálok? Tudtam, hogy nem volna szabad a dolgai közt szimatolnom, de már túljutottam a legyünk-erkölcsösek állapoton: bizonyítékot akartam. Bizonyítékot, hogy tévedek, hogy ostoba hibát követtem el, tehát visszabújhatok az ágyba, és közben kissé hülyének és rohadtul boldognak érezhetem magam, hogy nem keltettem fel Pete-et. De semmi megnyugtatót nem találtam. Csupán egy árajánlatlistát és feljegyzéseket egy munkával kapcsolatban, csempemennyiségeket és elektromos vezeték igényeket. Kinyitottam egy iratrendező dobozt, de abban sem volt semmi érdekes . Könyvelők levelei, adóelismervények. Visszafordultam az íróasztalához és egy újabb papírhalmazhoz. Ráakadtam a kiruccanós hétvégénk nyugtájára, és gondos átvizsgálás után rájöttem, hogy tévesen számláztak - volt rajta egy szobaszolgálat-megrendelés, amelyet nem is vettünk igénybe. Begyűrtem a számlát a köpenyem zsebébe, és az eszembe véstem, hogy reggel fel kell hívnom a szállodát, és vissza kell kérnem a pénzt. A telefonszámlákat azonban még mindig nem találtam, és ez még annál a kilátásnál is jobban aggasztott, hogy megtalálhatom őket. A kedvesemnek van valami rejtegetnivalója. Különben miért nincsenek szem előtt, mint minden egyéb? Ültem az íróasztalnál, és azon morfondíroztam, mi legyen a következő lépésem, amikor észrevettem a szemem sarkából, hogy a laptopja még be van kapcsolva. Felemeltem a tetejét, és a gép hangosan zúgni kezdett, ahogy újra indult. A szívem ismét kihagyott, és megdermedtem; lélegzet visszafojtva ültem egy percig, és vártam, de Pete nem jelent meg az ajtóban. Óvatosan ránéztem a képernyőre. Egy csomó fájl volt a dokumentumok közt, de csupa munkaügy. Mindössze egyetlen személyes jellegű szerepelt köztük, ám ez csak az életrajzát tartalmazta. Rákattintottam az e-mail ikonjára, és végigpásztáztam több száz levelet, de semmi nem volt köztük Liztől vagy Liznek. Tehát ha ez a nő egy ügyfél, gondoltam magamban gyorsan - ha egy ügyfél –, hol van a vele folytatott levelezés? Nem voltak árajánlatok, nem volt az égvilágon semmi. Nem mindenki használ e-mailt a munkáját >.hi manapság? Belenéztem néhány iratrendezőbe Pete íróasztala körül; egyik sem tartalmazott semmi Lizre utalót. Ki ez a nő? Felálltam, és véletlenül ráléptem egy síkos magazinra, aminek az lett az eredménye, hogy majdnem lementem spárgába a szőnyegen. Amikor lenéztem, hogy lássam, mire tapostam, megláttam a show programját, amelyre Pete elvitt a hétvégén. A szívem gyorsabban kezdett verni. Milyen csodásan éreztük magunkat... Felemeltem, és végigfuttattam az ujjam a fényes fedőlap gerincén. Olyan szuper víkend volt. Szórakozottan lapozgatni kezdtem az oldalakat, a képeket nézegettem. Talán megemlíthetném neki az üzenetet. Biztosan volna rá magyarázat... Ám amikor már éppen hajlottam afelé, hogy az egész problémát ejtem, és elhatároztam, hogy reggel egyszerűen megkérdezem, ki ez a nő, most pedig visszabújok az ágyba, valami megragadta a szememet. Egy fotó mosolygott ki a lapról. Hosszú, szőke hajú lány volt, az arca ismerősnek tűnt.

Tudtam, hogy már láttam valahol. A homlokomat ráncoltam, és találgattam, aztán bekattant. A lány volt a galériából, a tetoválással a mellén, a kizsákmányolásról szóló filmből, amelyet éppen aznap délután láttam. A képet tanulmányoztam. Máshogy festett, ami természetes is volt a mai „ruhája” után ruhában volt, és kész –, de határozottan őt láttam. Ugyanaz a telt ajak, szinte macskaszerű vonások és ívelt szemöldök. A szemem a fotó alatt szereplő életrajzra tévedt: Teasel - Elizabeth Andersen. A képre és a szavakra meredtem, és eltartott egy pillanatig, amit legalább öt hosszú percnek éreztem, amíg az agyam akcióba lendült: álljunk csak meg egy szóra... ez aztán a véletlen egybeesés... Egy lány, akit felismersz egy galéria kiállításáról, ahová Pete vitt el, szerepel egy, Pete dolgozószobájában talált műsorfüzetben, és kiderül róla, hogy Elizabethnek hívják, épp amikor történetesen Pete telefonszámlái után kajtatsz, hogy megtudd, ki az a titokzatos Liz... mi a francra következtetsz ebből? Milyen francos véletlenről lehet itt szó, hm? Pete és Liz, Pete és Liz, Liz és Pete... Újra ránéztem a fotóra, és ő visszabámult rám, sokatmondó, csábos mosollyal. Lassan kezdtem rájönni, hogy ez az a lány, akit keresek. Ez Liz. Hitetlenkedve futottam végig az életrajzi adatain, a szemem káprázott, ahogy a szavakat olvastam: Teasel - Elizabeth Andersen Lizzie a dal és a tánc légkörében nőtt fel; tanulmányait a Doreen Lightfoot Akadémián végezte, Woking-ban. Diplomájának megszerzése után az első szerepét az Annié Get Your Gun musicalben kapta a Left Wdy Színházban Rhylben, aztán övé lett a címszerep az Aladdinban, Croydonban. Lizzie sokat utazott a Princely Cruisesszal, és fellépett a Night of 1000 Voices országjáró körútján a Tin Pot Productions szervezésében. Szerepelt számos kereskedelmi csatornán, és a Pop Idol tévés megasztár sorozat zenészeinek, Alnek, Samnek és Marknak a popvideóiban. Teasel szerepe Lizzie első West End-i fellépése, és a színésznő rendkívül boldog, hogy egy ilyen nagy kihívást jelentő és tekintélyes előadás részese lehet. Szeretne köszönetet mondani Istennek a dal és tánc adományáért, szüleinek a támogatásukért és végtelen szeretetükért, és csodálatos barátjának azért, hogy az, aki, örök szeretettel! xxxx Ekkor eszembe jutott, hogy egy táncosnő rózsát dobott Pete-nek az előadás végén. Ő volt az. Őrjöngve cibáltam a műsorfüzet oldalait, ide-oda lapoztam benne, de nem találtam mást, csak az önelégült, gyémántkeménységű kis arcát, ahogy visszabámul rám. Leültem, és megpróbáltam gondolkozni. Egy Liz nevű valaki SMS-eket küldözget Petenek a nap legfurcsább óráiban. Egy műsorfüzetet találtam, megmagyarázhatatlan módon a barátom irodájában egy lány képével, akiről tudom, hogy egy rózsát dobott neki - egy lányéval, akit történetesen egy galéria installációjában láttunk. Egyszerűen túl sok az egybeesés. Meg kell találnom azokat a kibaszott telefonszámlákat. Egyórás kutakodás után végre ráakadtam egyre. Egy Tartószerkezet-építés című könyvbe volt bedugva, szándékosan elrejtve. Már felbontották. Remegett a kezem, ahogy kihúztam a borítékból, és széthajtottam. A dátum elárulta, hogy az elmúlt hónap számláját tartom a kezemben. A számok listája több oldalon keresztül futott, de nem tartott sokáig, hogy kiszúrjam, amit keresek. Mint apró, mérgező bogyók fürtjei, egyetlen telefonszám kötegei villantak a szemembe. Ellenőriztem a kezemre firkantott számot - a lányé volt. Pete egyetlen délután leforgása

alatt tíz SMS-t küldött neki. Felnyögtem, és kezdett kiszáradni a szám. Ragadós lepedéket éreztem az ajkamon. Gyorsan visszalapoztam az előző hétre, és megint csak ezt láttam mindenütt: Szöveges üzenet Szöveges üzenet Szöveges üzenet Szöveges üzenet És az összes telefonszám, amelyre a barátom az üzeneteket küldte, Lizé volt. Végigpásztáztam a szememmel az oldalt; vele volt tele. Aztán megnéztem a hívásokat. Egy óra itt, fél óra ott, és egy délután két óra hosszat tartott a beszélgetés. Két óra hosszat? Hirtelen felötlött bennem, hogy az előző este, amikor beütöttem a 1471-et abban a hitben, hogy Pete anyját hívom, valaki más szólt a telefonba. Egy lány. Ő lett vo lna? Ő kellett, hogy legyen. Rádöbbentem, hogy a barátom egyáltalán nem Shirley-vel, hanem vele beszélt telefonon, mialatt én a fürdőszobában voltam. Azért tiltakozott, hogy visszahívjam Shirley-t, mert rajtakaptam. Egy szó sem volt igaz abból, hogy a mamájának telefonált. Hazudott nekem, és Liz tejesen nyilvánvalóan sokkal, de sokkal több, mint egy egyszerű ügyfél. Ahogy dermedten álltam a kis szobában, az agyam végre kezdett felgyorsulni, mint egy elszabadult vonat; kerekek füstöltek, fém csikorgott fémen, sípok visítottak figyelmezetéseket, ahogy a mozdony feltartóztathatatlanul gördült lefelé a domboldalon... vadul rámeredtem a lány képére a programban... És mi a helyzet az edzőteremben tett látogatásokkal, és azzal, hogy a fiúm egy grammal sem lett soványabb... hogy kedves, de szokatlanul f igyelmes meglepetésekkel halmoz el, azt ajánlja, menjünk el valahová egy napra... de a dolgok olyan jól mentek mostanában... alig volt köztünk összezördülés... hát nem? Húúúúú! Húúúúú! El az útból! Vonat száguld fék nélkül! Megpróbáltam felállni, de a szoba forogni kezdett, majd elpörgött az ellenkező irányba... csupán órákkal ezelőtt szeretkeztünk... úgy éreztem, mintha beszippantana egy lefolyónyílás. Nem mentek tökéletesen a dolgok, de hát mi megy? Lehet, hogy mégis csak egy ügyfél, lehet, hogy mégis csak egy ügyfél... Nem lehet? Már tudtam, tudtam, hogy semmi nem maradt, amibe kapaszkodhatnék, mégis hinni akartam, hogy tévedek. Nem létezik, hogy Pete, nem létezik, hogy az én Pete-em. A vonat vörösre mázolt rozoga fasorompókat tört át, amelyeken tábla fityegett: „Vigyázat, belépni É letveszély!”, mint egy rossz vadnyugati filmben. Aturatott a sziklán, és a levegőben vitorlázott, dugattyúi pumpáltak értelmetlenül, harangok kongtak, és füst dőlt a kéményéből az égre. Hangtalanul ívbe görbüli, él belezuhant az alant gomolygó porba. Egy pillanatra, az ütközés előtti steril nyugalom pillanatára, minden elcsendesedett... aztán egetverő csattanás hallatszott, tűzgolyó repült fel, ahogy a mozdony felrobbant, és gomolygó, gomba alakú füstfelhő csapott az égre. Egyetlen túlélő sem maradt. Nem maradhatott. Nem volt más, csupán egy összevissza görbült, szétroncsolódott vasdarab, és kísérteties csend. Néztem a titkos kis csevegéseik bizonyítékát, a csevegéseikét, amelyekről eddig mit sem tudtam, és úgy éreztem, mintha annak a sziklának a széléről bámulnék le az életem roncsára. A férfinak, aki mellett éjjelente feküdtem, aki előtt levetkőztem, akivel fogat mostam a fürdőszobában, titkos kis világa van, amelynek én nem vagyok része, és amelynek a létezéséről nem is tudtam. Hogyan lehetséges ez? Hogyan? A függöny résén át megláttam a tükörképem szilánkját. Forró, döbbent, félelemmel teli

könnyek kezdtek csorogni az arcomon, és a lány számlán szereplő telefonszáma lebegett a szemem előtt. Hirtelen egy kép jelent meg a fejemben, ahogy ül a húszas évekbeli ruhájában, keresztbe lendíti a lábát, vár a fülére szorított telefonnal, a barátomat hívja. Elképzeltem, hogy Pete válaszol a hívására, mindketten mosolyognak, és boldogan kacarásznak. Újra ránéztem a kedvesem által neki küldött üzenetek és hívások időpontjára. Mindegyik akkor történt, amikor munkában voltam nap közben, vagy késő éjjel, amikor feltehetően már lefeküdtem. Láttam Pete-et a lelki szemeimmel, ahogy beoson a fürdőszobába, leül a kád szélére, és a bezárt ajtó mögött SMS-eket küldözget, miközben én a szomszédos szobában alszom. Egy párhuzamos szobába léptem, az életem tárgyaival teli, tükröződő, eldeformálódott helyiségbe, ahol minden rossz helyen van. Kevesebb mint egy perc alatt Pete, a férfi, akivel az életem egy nem elhanyagolható részét töltöttem - a férfi, akivel lepukkant diszkókban táncoltam, aki a My Girl-t énekelte nekem egy barátunk karaoke-partiján, a férfi, akivel a mindenkori legjobb és a mindenkori legpocsékabb nyaralásaimat töltöttem, a férfi, aki a legtöbb szöveget tudja idézni a Dumb és Dumberből, a férfi, akivel kanapékat választottam, a férfi, aki nem bírja a tojást, mert rókázik tőle, az, akiről soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy ezt teszi velem - olyasvalaki lett, akit egyáltalán nem ismerek. Kényszerítettem magam, hogy lehunyjam a szemem, amely most belülről égett a csapdába ejtett könnyektől... nem láttam mást, csak a lány kibaszott arcát, a mosolygó, nevető arcát. Ahogy újra ránéztem a számlára, észrevettem, hogy még a születésnapom éjszakáján is voltak SMS-ek. A születésnapomén! Vér ízét éreztem a számban. Odanyúltam az ujjammal, megérintettem az ajkamat, és rájöttem, hogy olyan vadul rágtam, hogy felsértettem a bőrt. Nem igazán emlékszem, meddig ültem ott, könnyek peregtek le az arcomon, ostobán bámultam a levegőbe, összeroncsolva a fizikai fájdalomtól, amelyen keresztül alig kaptam levegőt, mégis úgy éreztem, hogy örökké fog tartani. Végül, amikor már végleg elapadt a könnyem, és föladtam minden reményt, hogy Pete meghall, bejön és azt mondja, az egész csak rossz álom volt, megpróbáltam felállni. A lábam elgémberedett, és a lábujjaim olyan h idegek voltak, mintha jégkockák lettek volna a helyükön. Visszadugtam a számlát úgy, ahogyan találtam, és elrendeztem a szobát, nehogy Pete megneszelje, hogy odabent jártam. Aztán hangtalanul beosontam a fürdőszobába. Felvillant a kis fénycső a tükör fölött, és egy foltos, kivörösödött arc bámult vissza rám, puffadtan, feldagadva. Lelki szemeimmel láttam a lány tökéletes arcát - az ajkát, amely szinte teljes bizonyossággal megcsókolta már a kedvesem. A gondolattól, hogy Pete megérintette azt a más ik nőt, szó szerint rosszul lettem. Némán hánytam, a félig megemésztett csirke és a vörösbor, ami a vacsoránk volt, csendben a klotyóba pottyant. Egy pillanatig lógtam ott, levegő után kapkodtam, folyt a szemem. Aztán felálltam, ismét belepillantottam a tükörbe, megmostam a fogam, kifújtam az orrom, megtöröltem az arcom. Nem volt mit tennem, visszamentem a hálószobánkba. Kinyitottam az ajtót, és megálltam a nyílásban. Láttam a teste körvonalát az ágyban, hallottam a lélegzését, éreztem az áporodott levegő és az álom szobában terjengő szagát. Kirúgom.

Hallottam a saját, néhány pohár bor meggyőződésétől átitatott hangomat a bárban, Amandával és Louise-zal. Amanda egyik kollégájának a viselked ését ejnye-bejnyéztük elítélően, aki az iroda minden munkatársának a tudtával viszonyt folytatott a bűbájos felesége háta mögött. - Azonnal megszabadulnék tőle az asszony helyében - jelentettem ki határozottan, ítéletet hirdetve –, tévedésnek nincs helye, választás kizárt. Ám amikor a dolog hirtelen élesben ment, és nem csupán ostoba, üres fecsegésről volt szó, amelynek semmi valódi gondolatot nem szenteltem, nem ráztam fel a párom, nem kiabáltam és zokogtam és kérdeztem tőle, hogyan tehette ezt velem. Le voltam sújtva. Nem csupán arról volt szó, hogy részegen megdugott valaki mást. Ez egyértelműen érzelmi kötődést jelent, valakit, aki iránt érzéseket táplál... valakit, akibe talán beleszeretett. A szabadesésben zuhanó fájdalom és zavarodottság szinte elviselhetetlen volt, és minden haragomat megbénította. Csak bámultam rá, ahogy feküdt ott, és annak ellenére, hogy tudtam, milyen régóta és mennyire szeretem, és hogyan zúzott szét és tett tönkre mindent, amit értékesnek és valóságosnak tartottam, és hogyan vette el tőlem az egészet anélkül, hogy bármi beleszólást engedett volna a dologba - ennek ellenére, és tudván, mennyire nemtörődöm módon bánt velünk és az életünkkel –, amikor fel kellett volna háborodnom, és dühösnek kellett volna lennem, nem láttam mást, mint hogy ott fekszik, és halkan lélegzik. Nem akartam mást - nem volt szükségem másra –, csak hogy együtt legyek vele az ágyban. Hogy átöleljem, és ő átöleljen. Szerettem volna eltüntetni a lányt, elérni, hogy ne legyen valóságos. Úgyhogy elindultam és befeküdtem az ágyba, és éreztem, hogy kezd szétáradni bennem a meleg, ahogy csendben Pete-hez bújtam. A bőröm hidegségétől finoman megrezzent álmában, de belesimult a hátával a testem hajlatába. Egymásba illettünk, és miközben visszacsúszott a mély és nyugodt alvásba, próbáltam nem ontani könnyeket a hátára. Igyekeztem elkergetni a képet, ahogy ágyban fekszik a lánnyal. Van valaki a v ilágban, akinek akkora a hatalma, olyan erővel vonzza a barátom szívét, hogy elfeledkezett rólam, és mindent kockára tett azért, ami ezzel a valak ivel vár rá. A kezem kinyúlt, és reményvesztetten a szerelmembe kapaszkodtam.

HETEDIK FEJEZET 4:07-re feladom, és halkan bekapcsolom a tévét, de lévén teljesen paranoiás, hogy esetleg felkeltem Pete-et, annyira leveszem a hangot, hogy alig hallom. A kitartó keresés ellenére semmi nézhetőt nem találok a több mint harminc csatornán. Végül megállapodom egy ingatlanos műsor ismétlésén, hátradőlök a kanapén, és szorosan összehúzom magamon a köntöst. A képek villódznak, és megvilágítják fáradt arcomat. Förtelmesen nézhetek ki. Különös, de nem mondhatnám, hogy sokkal rosszabbul érzem magamat két átvirrasztott éjszaka után, talán csak kábultabb vagyok. Tegnap reggel viszont szörnyű állapotban voltam, amikor kinyílt a szemem a zuhogó eső hangjára. Feszes csomót éreztem mélyen a gyomromban, úgy tűnt, valahogy már az

ébredés előtt is ott volt, és lüktető fájdalom tombolt a kiszáradt szemem mögött. Tökéletesen mozdulatlanul feküdtem az ágyunkban, az agyam azonban máris vakon vágtázott le folyosókon. Kibámultam a függönyök résén a kéményekre és tetőkre, és azon gyötrődtem, mit fogok tenni azzal, amit Pete telefonján és dolgozószobájában találtam, és hogyan fog megoldódni ez az egész. Pöccent az ébresztőóra, és én automatikusan kinyúltam és lecsaptam rá. Pete megmozdult, de c sendben maradtunk; én, mert féltem bármit is kimondani abból a százféle dologból, amit ki akartam, ő, mert még alig volt ébren. Végül kikászálódott az ágyból, és amikor láttam, hogy ott maradt a teste lenyomata a lepedőn, minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne kiáltsak utána rekedt hangon, ne könyörögjek neki, hogy jöjjön vissza, és tartson a karjában, amíg én egyre sírok és sírok. Csak feküdtem ott, nagyon csendesen, hallgattam, ahogy a barátom jár-kel a házban, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Miután elállt a zuhany, hallottam a friss inge fölött gőzölgő vasaló sziszegését, egy zabpelyhes tál csörgését, a reggeli tévét, egy csap csobogását és az elektromos fogkeféje surrogását. Képtelen voltam bármire, csak a plafont bámultam, és őrlődtem, hogyan történhet ez velem. Végül megjelent mellettem. - Jól vagy? Hogyhogy nem kelsz fel? - nézett rám aggodalmasan. Fásultan felé fordítottam a fejem. - Rosszul érzem magam - motyogtam, ami nem is volt hazugság. - Szegény kicsikém. - Leült a matrac szélére. - Kérsz egy kis vizet vagy bármit? Odanyúlt, és megsimogatta az arcomat. Szerettem volna megragadni a kezét, vadul magamhoz szorítani, és rácsapni, ellökni magamtól, mindezt egyszerre. Megráztam a fejem. - Nem, köszönöm. - Bemész ma dolgozni? Ismét a fejemet ráztam. - Betelefonálnál helyettem, és megmondanád, hogy ma nem megyek be? Az arca kissé elfelhősödött, de aztán elmosolyodott. - Hát persze. Hirtelen megéreztem, hogy a betegségem kellemetlenül érinti valamiért. Azt tervezte, hogy találkoznak? Épp, amikor felmerült bennem a rémisztő gondolat, hogy Liz már járhatott a házamban, az ágyunkban, Pete megszólalt, hogy sajnálja, de egy tárgyalásra megy, amelyet nem tud áttenni, úgyhogy egész nap nem lesz itthon. Szótlanul vállat vontam, és elfordítottam tőle a fejem, mert éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, és nem akartam, hogy sírni lásson. Odahajolt és könnyű csókot lehelt a homlokomra. - Estére itthon vagyok. Próbálj meg aludni egy kicsit, és csörgess meg, ha szüks éged volna rám. Nem néztem fel, csak hallottam, hogy csendben becsukódik a hálószoba ajtaja. Leviharzott a lépcsőn, aztán becsapódott a bejárati ajtó. Ahogy megzörrentek az ablakkeretek, pánik tört rám. Nem kérdeztem meg, hová megy, vagy kivel lesz a tárgyalása! Kiugrottam az ágyból, megragadtam a köntösöm, odarohantam a vendégszoba ablakához, és figyeltem, ahogy elhajt az utcán. Azonnal fel akartam hívni, megkérni, hogy állítsa le az autót, forduljon meg és jöjjön vissza. Maradjon velem, vigasztaljon, mondja, hogy tévedek. A nyakamat nyújtogattam, hogy még egy pillantást vethessek rá, de a kocsi jobbra fordult és elsuhant a szemem elől. Pete elment. Hová megy? Hová megy?

Zokogni kezdtem, és a szememet vadul összeszorítva, az ablak hideg üvegéhez nyomtam a homlokom. Közben azonban Liz kéretlenül betolakodott az agyamba, önelégülten mosolyogva. Hangos zihálással tört ki belőlem a fájdalom. A szemem kipattant; bármit, bármit, csak elűzhessem a képét. Odakint ömlött az eső, egyenes, elszánt sugarakban, leverte a leveleket. Életnek nyoma sem volt az utcán, kivéve egy kis madarat; bánatosan gubbasztott egy faágon, és nagyon igyekezett, hogy száraz maradjon. Még most is láttam őt, nevetve, a csillogó ruhájában. Nem akartam elhinni, hogy tényleg beszéltem vele tegnap este. Odarontottam a telefonhoz, és reszkető ujjakkal tárcsáztam. Tudnom kell, hogy minden kétséget kizáróan ő volt az. Tudnom kell. A telefon kicsengett, és én dübörgő szívvel vártam, kívántam, hogy vegye fel. - Halló? szólalt meg egy női hang. - Halló - válaszoltam, kiűzve a remegést a hangomból. - Elnézést, hogy zavarok, tudom, hogy nyilván kapkodsz egy kicsit, de szerettelek volna elérni, mielőtt elmész. - Nos, elértél, Mia - mondta Pete anyja. - Miben segíthetek? - kérdezte olyan fagyos hangon, amelyből egyértelmű volt: „Millió dolgom van még, úgyhogy igyekezz!” - Csak az esküvőről van szó - mondtam óvatosan. - Amikor Pete beszélt veled tegnap este, szerettem volna, ha megkérdi, van-e ajándéklista, de kétlem, hogy megtette, ugye? Vissza akartalak hívni, de már késő volt egy kicsit, hát gondoltam, gyorsan ellenőrzöm ma reggel, mielőtt elmész. Valami zajt hallottam a háttérből, és Shirley parancsoló hangja csattant. - Nem azt, Eric, az a kézicsomag. Ó, hagyd az egészet! Majd én megcsinálom! Aztán visszatért hozzám. - Nem beszéltem Pete-tel tegnap este - közölte bosszúsan. - Tegnap este?! - erőltettem vidám nevetést. - Figyelj ide! Reggelre gondoltam. Amikor utoljára beszéltél vele... Fájdalmas volt, igazán az volt. Nem hiszem el, hogy egy olyan éles eszű valaki, mint ő, nem vette észre, hogy valami nem stimmel. Talán rájött volna, ha nem olyan szétszórt, de más dolgokon törte a fejét, nem a fia barátnőjén, aki esküvői ajándékokról fecseg végeláthatatlanul. - Kértem Pete-et, hogy szóljon: nem kell az ajándékkal törődnöd. Már hetekkel ezelőtt megvettem valamit a listáról, és rátettem a nevünket. Nem mondott neked semmit? - Nem, nem mondott. - Igyekeztem, hogy a hangom vidámnak tűnjön. - Rémes egy alak! Köszönöm, hogy elintézted. - Nincs mit - válaszolt enyhe horkantással, hogy jelezze, tévedek, ha azt hiszem, az én kedvemért erőltette meg magát. - Mindenképpen köszönöm. Érezzétek jól magatokat a szafarin - mondtam tőlem telhetően őszintén. - Köszönöm - válaszolta mereven, és letette a kagylót. Ültem a szobánk csendjében. Furcsa mód egy cseppet sem éreztem jobban magamat a cáfolhatatlan igazságtól, hogy Pete hazudott nekem tegnap este. A mi telefonunkról hívta fel a lányt. A mi számlánk terhére. Nem tudtam, mitévő legyek. Csak ültem ott, és arra gondoltam, biztosan ilyen a sokkos állapot: dermedt, üres, fagyos űr. Ahogy visszahanyatlottam az ágyra, papírzörgést hallottam. Belenyúltam a köpenyem zsebébe, kihúztam a hotel elismervényét, és rámeredtem. Szobaszolgálat, amelyet soha

nem vettem igénybe. Nem is vagyok hajlandó fizetni érte. Hirtelen irracionális harag fogott el. Nem vettem igénybe! Hogy merészelik azt gondolni, hogy elsunnyoghatnak ilyesmivel? Dühödten tárcsáztam, és egy rendkívül kulturált hangú férfi vette fel a kagylót. Elmondtam neki, cseppet sem válogatva meg a szavaimat, hogy tévedtek a számlánkon, és azt akarom, azonnal nézzen utána. Udvariasan mentegetőzött, és megkért, tartsam a vonalat, amíg ellenőrzi az adatait. Aztán visszajött, és kedvesen közölte, nem, asszonyom, nem történt tévedés, helyesen számláztak egy üveg pezsgőt a 105-ös szobára. Mérgesen kifakadtam, hogy ez nevetséges. Mikor és ki írta alá? Mert hogy én nem, az biztos! Ismét arra kért, most már egy hangyányit kevésbé előzékenyen, hogy legyek szíves tartani a vonalat. A kagylót markoltam, erősen a fülemhez szorítottam, és közben a gondolatok egymást taposva kerestek helyet a fejemben. Viszony, Pete viszonyt folytat. Mit rontottam el? Mióta tart ez? Az esőt bámultam, és vártam. - Halló, hölgyem. Sajnálom, hogy megvárakoztattam. A kimért hang belehasított a gondolataimba, és visszarántott a szobába. A pezsgő számláját délután 4:30-kor írta alá Pete. Hevesen magyaráztam, hogy szerintem ez kizárt dolog, mert akkor a leghatározottabban masszírozáson voltam, és úgy gondolom, talán észrevettem volna, ha a barátom egy egész üveg pezsgőt benyakal. De abban a percben, éppen amikor közölni akartam, hogy az igazgatóval szeretnék beszélni, egy rémisztő, iszonyatos gondolat vágott fejbe. A balsejtelem émelyítő érzésével lassan megkérdeztem, hol volt Pete, amikor aláírta a számlát. A férfi sóhajtott, és azt mondta, ezt nem tudná megmondani, mindössze abban biztos, hogy van egy aláírásuk, és a pezsgőt a mi szobánkra számláztatták. Gyűlöltem magamat érte, mégis feltettem a kérdést, szorosan összezárt szemmel, reszkető hangon, hogy ha megadnék egy nevet, meg tudná-e nekem mondani, a hotelban lakott-e az illető ugyanakkor, amikor mi. Néma maradt, mialatt a kérésemben foglaltakat emésztette. Majd megenyhülve, finoman azt mondta, nem, asszonyom, ezt az információt nem adhatom ki. Kínos csend következett, aztán könyörgőre fogtam. - Kérem... tudnom kell. - Sajnálom, hölgyem, bárcsak segíthetnék. Talán van még valami, amiben a szolgálatára lehetek? Kifejezéstelen hangon köszönetet mondtam azzal, hogy nem, nem, nincs semmi. Szinte tapintható megkönnyebbüléssel jó napot kívánt, aztán kilépett a vonalból, és az életemből, örökre. De nem hagyhattam annyiban a dolgot. Miközben a szívem kalapálni és ugrálni kezdett, és a pulzusom jól láthatóan lüktetett a csuklómon, néhány mély lélegzetet vettem, és visszahívtam a szállodát. Ez alkalommal egy nő jelentkezett. Azt mondtam, amilyen nyugodtan csak tudtam, hogy a nevem Liz Andersen, a hotelban laktam a hétvégén, hetedikéről nyolcadikára virradóan, és azt hiszem, ott felejtettem egy nyakláncot, csak nem emlékszem, hányas szoba volt az enyém A hazugság meglepően könnyen ment. Nem tesz sem mit, asszonyom, biztosított az alkalmazott, egy pillánál az egész. Eltűnt a vonalból, és én egy örökkévalóságnak tűnő ideig visszatartottam a lélegzetem, azt kívánva és némán Istenhez fohászkodva, hogy tévedjek. A telefon kattogott, amikor a nő újra felvette, és vidáman tájékoztatott, hogy a 315-ös szobában laktam. Milyen volt a nyaklánc?

Nem szóltam semmit, csak megszakítottam a vonalat, és a kagyló kicsúszott a kezemből. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam lélegezni. Liz ott volt a víkendünkön. Ott volt a szállodában. A fejem szédülni kezdett, és mindent egyszerre könnyűnek és émelyítőnek éreztem. Ott volt. Vajon Pete kisurrant a szobából aznap éjjel, mialatt én aludtam, és felment hozzá? És Liz a 315-ös szobában várt rá az üveg pezsgőjükkel, vagy azalatt itták meg, amíg engem elpateroltak a masszázsomra? Nem csoda, hogy Pete-et nem izgatta a szeretkezésmegvonás... odafönt baszott valaki mást. Ettől öklendezni kezdtem. Nem akartam a párnámra hányni, úgyhogy áthajoltam az ágy szélén, és megpróbáltam a földön heverő magazinokra célozni... de epén kívül semmi nem jött ki belőlem. Nem ettem semmit, hát nem is volt semmi, ami feljöhetett volna. Lógtam ott, és ziháltam, a szemem könnyezett, nyál fityegett az ajkamról. Aztán eszembe jutott Pete a sötét szobában a galériában, ahogy ül, a vászonra mered, megbabonázva Lizt bámulja, miközben szól a zene. A lány szeme szinte átfúrja, a mosolya nem halványul. Azt hittem, hogy az a nap a miénk volt... csupán arról lett volna szó, hogy Pete láthassa őt a vásznon? Annak ellenére, hogy húsvér alakban is megkapja? Ismét öklendeztem, a testem még mindig megzavarva, csak tessék-lássék működött. Most sem jött ki belőlem semmi. Ráköptem a magazinokra, megtöröltem az orrom a kézfejemmel, kilöktem a hajamat az arcomból, és vártam, biztos akartam lenni, hogy túl vagyok az émelygésen. Egy címlapmodell festékszóróval készített képe csücsörített vissza rám. Tökéletes bőr és hamis szem, mint Lizé. Újra felmerült előttem, csupa smink és jelmez, ahogy leinteget a kedvesemnek a színpadról és egy rózsát dob neki. Vajon tudta, hogy én is a hotelban vagyok? Tudnia kellett. Lehet, hogy sajnált engem? Egyáltalán gondolt rám? A kibaszott szuka. A kibaszott ribanc. Úgy éreztem, hogy az elsöprő düh és féltékenység a zsigereim mélyéből, egyenesen a lényem gyökeréből tör fel. Tombolva felugrottam, és végigviharzottam a folyosón Pete dolgozószobájába. Amikor kivágtam az ajtót, az belecsapódott a falba, és leverte a vakolatot. Többet akartam tudni erről a nőről, akit most egyszerre jobban gyűlöltem, mint bárki mást a föld kerekén. Lecövekeltem a szoba küszöbén. Fogalmam sem volt, hogy mit keresek, de bármi is az, meg fogom találni. Pete íróasztalára vetettem magamat, elkezdtem a papírhalmok közt turkálni, és nagy robajjal mindent a földre szórtam. Iratrendezőkön csikorogtam át, mit sem törődve azzal, hogy kipattannak, és lapokat okádnak ki. Hallottam, hogy lemezek reccsennek eltökélt lábam alatt, és félrerugdostam a barátom DVD-it az utamból. Könyveket rántottam le az íróasztalról; papírok konfettiként lebegtek a levegőben - fütyültem a káoszra, egyszerűen mindent tudni akartam. A kutatásom nem tartott sokáig. A férfi, aki elég óvatos volt, hogy kitörölje a híváslistáját, és biztosra menjen, hogy egyetlen SMS se maradjon a telefonján, amely bármit is bizonyíthatna, szívszorítóan ügyetlenül rejtett el más, lólábnyi áruló jeleket. Nem kellett egyebet tennem, csak megkeresnem őket. Először is ott volt a műsorfüzet. Olyan sokáig és áthatóan meredtem a lány arcára, hogy

az oldal összefolyt előttem, és vissza kellett fognom magamat, nehogy kitépjem. Újabb kimerítő és eszeveszett kutatás után két hitelkártyához tartozó számlákat találtam, amelyeknek a létezéséről nem is tudtam (ez a hátránya annak, ha az ember elmegy hazulról, mielőtt a posta megérkezik, ő viszont mindig otthon van, hogy lecsapjon rá). És aztán találtam egy kártyát. Kis kutyakölyök volt az elején. Belül pedig nagy, virágos, hivalkodó írással ez állt: ANNYIRA köszönöm neked! IMÁDOM őt ÉS téged! Mostantól sétálhatunk veled és Glóriával! Liz xxxx Nehézkesen leültem. Mit csinált Pete? Vett neki egy kutyakölyköt? Halkan nyögdécseltem, előre-hátra hintáztam, a térdemet átkarolva, a mellemhez szorítva próbáltam a fájdalmat kiűzni magamból. Vagy sétálni vitte a kutyámat ezzel a kurvával? Hiszen ez beteges! Ekkor teljesen elvesztettem a józan eszemet, és szétvertem az dolgozószobáját. Feldühödve talpra ugrottam, megragadtam a tapétázókését, és himlőhelyes lyukakat és őrült vágásokat szabdaltam az íróasztalába. Miszlikekre téptem a kártyát. Vadul szétszaggattam a papírjai egy részét, az őrjöngésem hangja végigfutott rajtam, beledöftem a kést az íróasztalán álló, róla és rólam készült fényképbe. Felaprítottam a pengével a programfüzetet, és közben sikítottam és sikítottam, könyvek röpködtek körülöttem, és felrúgtam a székét. Aztán meghallottam, hogy Glória ugat odalent, és megálltam, nehezen kapkodva a levegőt, könnyű izzadság csurgott a szemöldökömről. Éreztem a kutyám hangjáról, hogy meg van rémülve; hallottam, hogy kapar és vinnyog, tudja, hogy valami baj van. Lementem, és láttam, hogy mindent összepisilt; először feltakarítottam utána, aztán kizártam a kertbe. Ahogy rendben volt minden odalent, visszamentem az emeletre, és megszemléltem a pusztítást. Pete dolgozószobája romokban hevert. Nem egyszerűen tönkre volt téve - szinte a földdel volt egyenlő. Ekkor ötlött fel bennem, hogy amikor hazajön, és meglátja a káoszt, azonnal tudni fogja, hogy rajtakaptam. Megkötöttem a kezét, sarokba szorítottam. Kénytelenek leszünk beszélni a dologról. Az egész napvilágra kerül. És ettől a gondolattól hirtelen rettegés fogott el. Megtorpantam, rájöttem, hogy tulajdonképpen soha nem gondoltam végig, milyen lenne az élet Pete nélkül, milyen lenne, ha nem volna a mindennapjaim része. Ha nem volna jogom, hogy odamenjek hozzá és körbefonjam a karommal és megcsókoljam, amikor belép a szobába. Ha nem vehetnem fel a telefont, hogy felhívjam, amikor történik valami. Pete a legelső ember, akinek telefonálok, amikor valami jó vagy rossz történik velem. Ki lenne ez az ember, ha nem ő? És mi van, ha pontosan erre a kifogásra várt? Tegyük fel, hogy megpróbálta e ldönteni, mit tegyen - maradjon vagy elhagyjon engem, és Lizhez költözzön? Előző este úgy határoztam, hogy nem keltem fel, nem kezdek üvöltözni vele, hogy takarodjon. Amennyire a dolgokat látom, a választás, hogy mi történjen legközelebb, valószínűleg egyáltalán nem rajtam fog múlni. Ha hazaér, meglátja a romhalmazt, és nekem be kell vallanom, hogy tudom az igazságot, vajon letagadja? Velem akar-e maradni, vagy azt mondja: „Tulajdonképpen jogos, van valami, amiről beszélnünk kell. Sajnálom. Soha nem akartam, hogy így történjen, de megtörtént, és vele szeretnék élni”?

Megpróbáltam elképzelni az életet Pete nélkül, ahogy álltam ott az dolgozószobája káoszában, de amióta megismertem, mindig ő volt az első gondolatom, ami kor felébredtem, és az utolsó gondolatom esténként, és nagyon gyakran a gondolatom mindeközben is. Ő az a szövet, amellyel a családom és a barátaim - az életem összefonódik. Ő az a valaki, akihez hazajövök, aki valahogy mindig jelen volt, és egyáltalán nem emlékszem, hogyan éltem előtte. Ő a legjobb barátom, az az ember, aki jobban ismer, mint én saját magamat. Pete egyszerűen nem jelentheti ugyanezt valaki más számára. Ennek semmi értelme. Hol laknék? Mit csinálnék? Azt hiszem, egyedül meg sem engedhetném magamnak a házat. Mindent újra kellene kezdenem. Valóban egyedül. A mellemben fokozatosan növekvő rémület kezdte belülről döngetni a bordáimat. Vadul körülnéztem a szobában, és akkor és ott eldöntöttem, hogy Pete egyszerűen nem láthatja meg, mit tettem. Úgy éreztem magamat, mint Alice, amikor beleesik a nyuszi üregébe: esküvők, gyerekek, párok, házak, minden elsuhant a kinyújtott ujjaim mellett. Tudtam, hogy tennem kell valamit, hogy eltüntessem a művemet, vagy a saját kezemmel ejtem magam egy olyan jövő csapdájába, amelyet nem akarok, amelynek ő nem része. És ekkor megfogant a fejemben a gondolat. Egy betörés... ez mindent elleplezne. Nem kell mást tennem, mint totálkárosra törnöm a ház többi részét is, úgy, hogy meggyőzőnek tűnjön a dolog. Az első csalárdságom.

NYOLCADIK FEJEZET - Legalább nem volt itthon, amikor a látogató megérkezett - mondta a két rendőr közül a fiatalabb, aki igyekezett segítőkésznek mutatkozni. - Látnia kéne, mi minden történhet, amikor megzavarják a betörőt fosztogatás közben... Tagbaszakadt, idősebb kollégája fáradt pillantást vetett rá. - De most már nem kell aggódnia emiatt. Már régen hűlt helye. Azt hiszem, vandál volt ez a fickó. Semmi mást nem vitt el, csak két ékszert? Szorosan a zsebemben lapuló brossok köré fontam az ujjaimat. - Így van - erősítettem meg egy kicsit akadozva. - Két brosst, amelyek a nagymamámé voltak. - Látja, ha a betörő tényleg tudta volna, hogy mit csinál, ennél sokkal többet megfújt volna. Tudom, milyen rettenetes érzés, hogy egy idegen turkál az ember holmijai közt, de az a véleményem, hogy ez alkalmi tolvaj lehetett, talán egy kölyök. - A rendőr kedvesen rám mosolygott, de látszott rajta, hogy szeretné lezárni az ügyet, hogy végre bekaphasson valamit ebédre. - Minden papírmunkát elvégzünk majd, és itt van az ön bűnügyi referenciaszáma, de ezen kívül... - Elhallgatott. - Köszönjük a segítségüket - Pete kitárta a bejárati ajtót –, és feltétlenül intézkedünk, beszereltetjük azt a riasztót. Figyeltem, ahogy a rendőrök végigsétálnak a kocsifelhajtón és beszállnak az autójukba, két kezemmel még mindig a zsebemben - ékszerek az egyikben, a lány Pete-nek küldött

kártyájának fecnijei a másikban. Nehogy elfelejtsek megszabadulni tőlük. Pete becsukta az ajtót, amikor a rendőrök elhajtottak, és hozzám fordult. - Gyere ide, te! - hívott, és magához húzott. Elhalmozott kedvességekkel. - Szegény kicsim, rettenetesen megijedhettél - vigasztalt. - Hála istennek, hogy pont akkor vitted el Glóriát sétálni. Csuda stramm vagy, hogy egyedül bemerészkedtél ide, ráadásul betegen... Felállók, és csendben az ablakhoz lépek, felemelem a függöny szélét, és k itekintek a kihalt utcára és a felhajtóra, amelyen a rendőrök lebandukoltak tegnap délben. Világosodni kezd. Már nem kell sokáig várnom. Pete hamarosan felkel. Visszaejtem a függönyt és odasétálok a kanapéhoz, óvatosan, nehogy felrúgjam a teli, de már hideg csésze tejet, amely még mindig ott vár rám a padlón. Biztos vagyok benne, hogy hiába ittam volna meg, nem segített volna elaludnom. Felemelem, és megvizsgálom. Gusztustalan bőr fedi a felszínét, amely kissé kidudorodik, ahogy finoman oldalra billentem a csésze tartalmát, óvatosan, nehogy az alatta lévő tej áttörhessen rajta. Arra gondolok, hogy tegnap elfulladt hangon azt mondtam Pete-nek: „Féltem, Pete, jobban féltem, mint az életben bármikor”, és remegő kézzel leteszem a csészét. Szerencsére nem dől fel. Miután a rendőrség távozott, Pete-nek legalább öt tejes percig szorosan a karjában kellett tartania, és közben aggodalmasan csitítgatott. Ilyesmiket suttogott: „Minden oké, drágám, itt vagyok, itt vagyok - nem hagyom, hogy bárki bántson”, ettől azonban még jobban rázendítettem a sírásra, és miközben átkarolt, belezokogtam a zakója hajtókájába, mintha a szívem akarna megszakadni. Végül elhúzódott, és bevezetett a nappaliba. Lesöpört egy halom szemetet a kanapéról, gyöngéden leültetett, és kisietett a konyhába, hogy egy forró, édes teát készítsen nekem. Hatalmas megkönnyebbülést jelentett, hogy ott volt mellettem. Kedvesen dörzsölgette a hátam, miközben én némán szürcsöltem a teát. Nem akartam semmit sem mondani, nehogy elszóljam magam, így hát rá maradt, hogy kimondja: szerinte el kellene kezdenünk a rendcsinálást. Felállt, levette a zakóját, meglazította a nyakkendőjét, és mindkettőt felakasztotta a lépcső korlátjára. Körbenézett, füttyentett egyet, és meglehetősen reménytelenül megvonta a vállát. - Egek, azt sem tudom, hol kezdjem! Mit szólnál ahhoz, hogy hol ismerkedtetek meg? Vagy mi van benne, ami belőlem hiányzik? Mennyi ideje tart? Szereted? Járt itt, a házunkban? - Elkelne egy kis segítség, nem gondolod? Felhívhatnám a mamám és a papám, de mostanra már Afrikában vannak. - Rápillantott az órájára, mintha az pontosan elárulná neki, hánykor ért földet Shirley egy másik kontinensen. - Na és a te mamád? Rátelefonáljak? Bután ráztam a fejem. - Hiszen Miamiban van. - A francba! Ezt elfelejtettem. Micsoda döbbenetes időzítés mindkettejük részéről. - Ahogy ez lenni szokott - mondtam halálosan kimerülten. Tompán azon tűnődtem, vajon Lizre gondol-e most éppen... annyira furcsa érzés volt. Ültem ott némán, a kezemet egy csésze forró teára fonva, és arra gondoltam, hogy a fejéhez vághatnám. Kinyithatnám a számat, kitálalhatnék mindent, sikítozhatnék és

üvöltözhetnék... Mire elkezdett azon lamentálni, hogy micsoda romhalmazt csináltak a rablók, és nem érti, hogyan tud bárki is ilyen szívtelen lenni, már nem is Figyeltem rá. Csak arra gondoltam, ha nem volna Liz, minden csodás volna. Áttáncolt az agyamon a kis flancos-ribancos ruhájában, gonoszul rám mosolygott, és én gyűlöltem ezért. Enyhén reszkettem, és megpróbáltam megnyugodni, erősebben szorítottam az égetően forró csészét, hogy a gondolataimat eltereljem a lányról, és inkább a kezemet sütő meleggel foglalkozzam. Ha összpontosítok valamire, talán nem hullok szét darabokra. Szemeteszsákokat kerítettünk, és elkezdtünk rendet rakni, és közben Pete egyfolytában fecsegett nekem, hogy kitöltse a csendet, és időről időre aggódó pillantás okat vetett rám. Hallgattam őt, de a szavakat nem igazán hallottam. Legegyszerűbb volt úgy tennem, mintha rettenetesen fel lennék dúlva - ami nem került nagy erőfeszítésembe. Amikor megbotlottam egy szék szélében, amelyet mindössze néhány órával azelőtt hajítottam keresztül a szobán, kinyújtotta a kezét, hogy megtartson. Belekapaszkodtam a karjába, és ő rám mosolygott. - Oké, most aztán megfogtál! Alig sikerült megállnom, hogy hisztérikusan fel ne nevessek, de, akaratom ellenére, megint könnyek kezdtek potyogni a szememből. Magához húzott. - Ó, bébi! Abba kell hagynod. Rajta! Különben ők győznek. - Éles kis tőrdöfést éreztem, amikor ezt mondta, és láttam a lány arcát, kivigyorgott a program lapjai közül, rajtam nevetett. Ahogy Pete magához szorított, megcsapott az átható, citromillatú kölnivíz és a mosópor elegyének szaga. - Hé! - folytatta. - Rendbe hozzuk, hidd el! Hosszan kapaszkodtam belé, mert nem tudtam, mi mást tegyek, míg végül kénytelen volt erővel elszakítania magát tőlem. - Gyerünk, katona! - mosolygott. - Itt vagyok, a körlet biztonságos! A nap hátralévő része lassan és fájdalmasan telt. Folytattuk a takarítást, és Pete szendvicseket készített, amelyeket az ölünkből ettünk meg a tévé előtt. A helyi hírek közt volt egy riport egy idős párról, akik az aranylakodalmukat ünnepelték. Néztem őket, hogy mennyire boldogok, mennyire elégedettek, és rám tört a féltékenység - féltékeny lettem egy idős párra! Mindössze erre vágytam: összetartozásra, bizalomra, tisztességre, nem arra, hogy mindketten itt üljünk a mocskos kis titkainkat rejtegetve. És akkor meghallottam a telefonja pityegését az ebédlőből. Egy SMS. A szívem dobolni kezdett. Ő az? Pete is meghallotta, mert finoman elhúzta a karját a vállamról. De nem kelt fel, folytatta a tévénézést. Aztán egy kis nyújtózkodás és egy ásítás után a poharáért nyúlt, és úgy tett, mintha meglepődne, hogy üresen találja. - Muszáj innom még egyet - közölte, és felállt. - Te is kérsz? Némán ráztam a fejem. Hazug disznó! Egyáltalán nem akar inni, az ebédlőbe megy, hogy megnézze a telefonját! Pete lezseren kisétált a szobából, én pedig mereven ültem a kanapén, és megpróbáltam úgy tenni, mintha a tévére koncentrálnék. De másra sem tudtam gondolni, mint hogy „ez ő, ez ő”. Visszajött egy teli pohár vízzel, mire kipréseltem egy mosolyt. - Ki volt az? - kérdeztem. - Hallottam, hogy jelez a telefonod. Nem nézett a szemembe, csak leült a kanapéra.

- Senki fontos - mondta. - Csak egy üzenet az irodából, hogy valaki keresett. - Fáradtan ásított. - El kéne kezdenünk odafönt. Biztosan elég jól érzed magadat ahhoz, hogy segíts? - Abszolút. Mi volna, ha először a dolgozószobáddal küzdenénk meg? - kérdeztem csendesen. - Ó, azt megcsinálhatom később - válaszolta nyugodtan. - Fontosabb, hogy a hálószobát rázzuk gatyába, hogy később szundíthass egyet, ha szükséged volna rá. - Hát akkor menj, és kezdd el, én is rögtön fönt leszek, csak pisilnem kell. Sikerült rámosolyognom, és ő megszorította a kezem, felcihelődött, és felbaktatott az emeletre. Jéggé dermedve ültem a kanapén, a fülemet hegyeztem, hallottam a padlódeszkák nyikorgását. Nem a hálószobánkban volt, egyenesen az irodájába ment, hogy megbizonyosodjék, semmi sem hever szanaszét, aminek nem kéne - pontosan, ahogy számítottam. Gyorsan besiettem az ebédlőbe, lekaptam a telefonját az asztalról, bevágódtam a földszinti vécébe, és szorosan magamra zártam az ajtót. Sebesen jártak az ujjaim, megtaláltam a bejövő üzeneteket, rákattintottam, és ott volt. A lista tetején - Liz. Még hogy az iroda, egy nagy büdös lófaszt. Így szólt: Minden ok? Semmi sem tört naon össze? Glória rendben? Te ok? Xx Sikítani szerettem volna, a falba bokszolni, az ajtót rugdosni, és lehúzni a telefont a klotyón, mindezt egyszerre. Mi a büdös franc köze van hozzá? Az én házam, az én kutyám és az ÉN barátom! Hogy merészeli? „Te ok?” Elmész a picsába! Nem ő gondoskodik arról, hogy Pete oké legyen, hanem én, ÉN! Undorodva egy földön heverő törölközőre löktem a telefont. A vérem őrülten száguldott, megbizsergette a fejbőrömet. Át meg át voltam drótozva a Liz iránti gyűlölettel, egy gombóccá gyűrődött energiával, amely nem tudott hol levezetődni. A csöppnyi földszinti vécében, amely még mindig csak félig volt lecsempézve, még fel-alá rohangálni sem tudtam. Dobozba voltam zárva. Ahogy a telefon kijelzőjét néztem, és mint egy fúria, bámultam a szavakat, esküszöm az élő Istenre, meg tudtam volna ölni azt a nőt. Ehelyett csak a falat vertem az öklömmel, és a kicsorbult fuga hegyes végeihez szorítottam a fejem. Hallottam, hogy Pete kiabál. - Jól vagy? Nyilván meghallotta az ütéseket. Felfelé csavartam a fejem, és figyelmesen hallgatóztam. Lefelé jön? Nem kaphat rajta a telefonjával. Lehúztam a vécét, felkaptam a mobilt, és óvatosan kinyitottam az ajtót. Újra hallottam a padló nyikorgását, ahogy a dolgozószobájából átment a hálószobánkba. Biztosan meghallotta a klotyót, és visszasietett. Úgy éreztem, mintha egy rossz kémfilmbe keveredtem volna, csakhogy ez egy cseppet sem volt mulatságos, sokkal inkább rémisztő. - Rögtön fent vagyok! - kiabáltam. A telefont képernyőkímélőre állítottam. Visszaraktam az asztalra, és felszaladtam. Aztán lassítottam, mert eszembe jutott, hogy elméletileg beteg vagyok. Pete éppen ágyazott, amikor beléptem a szobába. Átsétáltam az ágy túloldalára, és megragadtam az ellentétes sarkokat. Begyakorlott mozdulatokkal kis imítottuk együtt a paplant, aztán ő felrázta a vánkosokat, én pedig fölszedtem a díszpárnákat a padlóról. Csendben tevékenykedtünk, amíg meg nem törtem a hallgatást. - Nem kéne felhívnod a munkahelyedet?

A homlokát ráncolta, és meglepettnek látszott. - Miért? - Azt mondtad, üzenetet kaptál, hogy valaki keresett. - És? - Nem akarod megtudni, hogy ki volt? Kezdte összenyalábolni a fehérneműt, amelyet előzőleg kihúzgáltam a fiókokból. - Nem, az üzenetben benne volt, hogy ki hívott. - Ó, értem - és ki volt? - Kiegyenesedett, és rám nézett. - Egy krapek a lakása átalakításával kapcsolatban. Miért a kérdések? Egy krapek az átalakításról... talán inkább egy Liz nevű kurva. Hogy merészeli megkérdezni a barátomtól, hogy jól van-e? - Csak úgy érdekel... hogy beszélgessünk. - Miközben járt a szám, bekattant, hogy ahhoz, hogy ez a nő megkérdezhesse, jól van-e, Pete-nek már el kellett mesélnie neki a betörést. Hát ilyen közel állnak egymáshoz... Liz szemmel tartja... tudja, mi történik az életében. Itt biztosan nem csak egy kóbor dugásról van szó. - Hé, szívem! - Pete visszakövetelte a figyelmemet. - Azt mondtam, van időnk, hogy elmenjünk és vegyünk néhány új keretet a képeknek, és azt hiszem, a konyhában igazából csak néhány csészét és tányért törtek össze. Hála istennek, a tévét megkímélték... Elég jól vagy ahhoz, hogy begyere a városba, vagy menjek egyedül? Még mit nem, hogy abban a másodpercben felhívd Lizt, ahogy kilépsz az ajtón! Gyorsan járt az agyam. Nem volt választási lehetőségem. - Eljövök. Talán elmehetnénk moziba utána, megnézhetnénk valami vidám filmet. Szeretnék kikerülni a házból. Semmire sem akarok gondolni néhány óráig. Kizárt dolog, hogy a moziban üzeneteket kaphasson. Kicsit meglepetten nézett, de azt mondta, oké, ha ez a kívánságom. Elláttam Glóriát vízzel és némi eledellel, és figyeltem, ahogy izgatottan ugrál abban a tévhitben, hogy sétálni viszem. Nem akartam a közelében lenni - Lizt juttatta eszembe. Pete bebóklászott, és megtapogatta a zsebeit, mintha elfelejtett volna valamit. - Ó, tárca és telefon - mondta szórakozottan, és ismét az ajtó felé indult. - Hagyd itt őket! - vágtam közbe szélsebesen. - Vendégem vagy a mozira, telefont meg majd viszek én. Különben sincs szükséged a mobilra, úgyis ki kell kapcsolnod a moziban. Ezzel nem vitatkozhatott, túl nyilvánvaló lett volna. Csupán megeresztett egy enyhén kényszeredett mosolyt. - Hát akkor menjünk! Vegyük meg a gyógyfagylaltodat és pattogatott kukoricádat. És elindultunk, mint bármilyen más normális, boldog pár. Szomorú, de a kiruccanás nem sikerült. Megpróbáltam a kezét fogni a moziban, de elhúzta, hogy a cukorkászacskóban kotorásszon, és aztán már nem tette vissza az enyémbe. Megpróbáltam a vállára hajtani a fejem, de a karfa az utamban volt, és idétlenül éreztem magam. Tudtam, hogy mindennek sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítok, mint amit talán neki jelent, de nem tehettem róla. Egy jelet akartam bármilyen jelet –, hogy még mindig engem szeret, nem őt. Hazafelé az autóban nagyon csendes és magába zárkózott volt. Teljesen más, mint addig, mintha mélyen elgondolkozott volna. Jó, ha egy kurta választ kinyögött, és mennél jobban erőltettem, annál szórakozottabbá vált. Állandóan őt néztem, azon gyötrődtem, mire gondolhat, és hogy Liz felhívta-e, míg

távol voltunk. Néma kétségbeesés vett rajtam erőt, amikor nem fonta az ujjait automatikusan az enyéimre, és nem fogta meg a kezemet, amikor az ölébe tettem, mialatt vezetett. Hagyta reménytelenül a térdén pihenni, és én szánalmas vágyakozást éreztem, közben meg utáltam magamat, amiért annyira szeretném, hogy megszorítsa a kezem. Rá kellett szólnom magamra, hogy két kézre van szüksége a sebességváltáshoz és a kormányzáshoz, és hogy ez semmit sem jelent. Negyvennyolc órával azelőtt talán fel sem tűnik, ha ő teszi a kezét az én térdemre. Aztán megpróbáltam nem törődni a ténnyel, hogy látszólag észre sem veszi, milyen nehezen tudom tartani magamat mellette, inkább arra koncentráltam, hogy kinézzek a szélvédőn, mint annak idején gyerekkoromban, amikor sokkal fiatalabb voltam, és állandóan felkavarodott a gyomrom a kocsiban. „Nézz egyenesen előre - szólt rám mindig a mamám. - Ne nézz se jobbra, se balra, csak egyenesen magad elé, és végy mély lélegzeteket. Nem, drágám, most nem állhatunk meg. Haza kell érnünk, mielőtt besötétedik. Lélegezz csak, be és ki. Jó kislány.” Mire hazaértünk, fáradt voltam, és legszívesebben rögtön lefeküdtem volna, de tudtam, hogy Pete talán épp erre vár, hogy SMS-t küldhessen Liznek vagy felhívhassa. Jó ötletnek tűnt, hogy néhány órára megszerezzem magamnak, de ezzel nem értem el semmit, csupán elodáztam a dolgokat. Nem hagyhattam egyedül odalent. Csendben ültünk, és néztük a tévét. Még rengeteg takarítás várt ránk, de egyikünknek sem volt kedve belefogni. Amikor elszundítottam a kanapén, kicsit megbökött, hogy felébredjek, és gyöngéden azt mondta, feküdjek le. - Te is jössz? - dörzsöltem meg álmosan a szemem. Rögtön, mondta határozottan, csak még nem elég fáradt, és Glóriát is meg kell pisiltetnie. Nem volt mit tennem. Felvonszoltam magam, és bebújtam a hideg, nagy ágyunkba. Összekucorodva ültem, a mellemhez szorítottam a térdem, a nyakamat nyújtogattam, hallok-e beszélgetést, vagy sem. Alig vettem észre, amikor a saját mobilom zümmögni kezdett mellettem az éjjeliszekrényen. Clare-től jött SMS: Micsi? Nézed a Ghost-ot? Most +y a tvn. P. Swayze félmeztelenül. Huh. Hívj - ezer éve nem beszéltünk. Aztán észrevettem, hogy van még egy üzenet, Lottie-tól. Szia, szivi. Szóval pocsékul vagy. Biztos, ha Pete-tel hívattál fel, hacsak nem kamuzol? Genya vagy, ha igen. Dádázz jó vacak hangulatban. Hnapig. Xxx Az üzenetek alig hatoltak el a tudatomig. Visszatettem a telefont a szekrényre. Sikerült még öt percig kibírnom, aztán újra leosontam hangtalanul, egy pillanatig vártam a nappali csukott ajtaja mögött, és füleltem. Nem hallottam semmit, úgyhogy benyitottam. Pete megriadt, és ijedten felpillantott. De én nem őt néztem - a telefonja mellette hevert a kanapén. Amikor felmentem, nem volt ott. - Jól vagy? - kérdezte. Nem tudtam uralkodni magamon. Megráztam a fejem, és bár utáltam magamat érte, ismét eleredtek a könnyeim. Kinyitottam a számat, hogy azt mondjam: „Képtelen vagyok ezt tovább csinálni. Nem tudok úgy viselkedni, mintha nem tudnám”. Ki akartam mondani, de nem tudtam kinyögni a szavakat. Pete felugrott. - Hé! Hé! Azért nincs ekkora baj! - Nincs ekkora baj? Hogy nincs ekkora baj?! - támadtam rá. - Az egész kurva életemet

darabokra szaggatták. Nem tudom, mit tegyek, nem érzem biztonságban magamat... Nem tudom, mit kezdjek magammal... A hangom zihált, a szavaim egymásba gabalyodtak és csuklottam. Pete magához szorított. - Shh! Itt vagyok - csitított. - Biztonságban vagy. Micsoda faszfej vagyok! Hát persze, hogy nem akarsz odafönt lenni egyedül! És hozzá még beteg is vagy. Annyira sajnálom. Most rögtön jövök, és lefekszem. A telefonja után nyúlt, és kikapcsolta. Aztán a kanapéra hajította. Rámeredtem, ahogy zsibbadtan és csendben ültem ott, és a kedvesem újra ringatott, úgy éreztem, már vagy századszor - és a jókedv egy csöppnyi lángja felszikrázott bennem valahol. Baszd meg, Liz, velem fekszik le, gondoltam dühödten, ahogy az élettelen mobilt néztem, amely most nem villogtatta vidáman a fényeit, és nem pityegett izgalmas üzeneteket. Ettől a gondolattól kicsit megnyugodtam és hagytam, hogy Pete, mint egy nyomorékot, felvezessen az emeletre. Egy darabig beszélgettünk a házban szerteszét uralkodó zűrzavarról, és Pete lágyan simogatta a hajam, amitől, furcsa mód, egyáltalán nem csillapodtam le, bár azért kitört belőlem egy boldog kis sóhaj. - Jó érzés? - kérdezte Pete, és rám mosolygott. Hálásan bólintottam, és aztán elfogott az undor magam iránt, hogy annyira béna és használhatatlan vagyok, úgyhogy csak feküdtem ott, behunytam a szemem, és próbáltam egyáltalán nem gondolkozni. Igyekeztem átadni magamat az élvezetnek, hogy a barátom simogat. De nem tartott sokáig, mert elég gyorsan elnyomta őt az álom. Nem mintha igazán számított volna. Semmi másra nem tudtam gondolni, mint a telefonjára, amely odalent hevert a kanapén, és arra, mit küldött a lánynak, és ő mit küldött neki. Vártam, amíg biztos voltam benne, hogy elaludt, aztán nesztelenül kicsusszantam az ágyból.

KILENCEDIK FEJEZET Csendben kézbe vettem Pete mobilját, és bevettem vele magamat a földszinti vécébe, bezártam magam mögött az ajtót, és bekapcsoltam a telefont. Kezdtem az üzeneteit legörgetni, de mielőtt alkalmam lett volna, hogy Lizt megkeressem, ő már rám is tört. A telefon jelzett a kezemben, ahogy három új SMS érkezett. Három! Az első így szólt: Hol vagy? Minden ok? Xx Minden rendben, te kurva. Aztán a következő: Klek, SMS-ezz vissza - pocsék előadás - jólesne csetelni. A szuka. Micsoda egy ostoba, önző, önelégült szuka. Hiszen tudja, hogy Pete házát tönkretették. Ez talán fontosabb, mint az ő szaros előadása. Aztán az utolsóban ez állt: Tom, nem segít, de most rád gondolok. Xxx Ó, nincs joga, hogy a barátomra gondoljon, SMS-ezzen neki, bármit csináljon! Úgy

éreztem, megkergülök a dühtől. De aztán a telefon, rémületemre, ismét rezegni kezdett a kezemben. Újabb üzenet: Hé! Még fent vagy! Bekapcs hagytam a telcsit, felkeltett, h jött az üzenet. Aggódtam. Tom, otthon kellett maradnod, de ne felejts el! Tod, h nekem is - zol! X Ettől majdnem hangos dührohamot kaptam. Rémisztő volt, hogy a szavak milyen elemi erejű haragot szabadítottak fel bennem. Matatni kezdtem a billentyűkkel, megpróbáltam visszahívni, hogy megmondjam, takarodjon az életemből, és szálljon le a barátomról, de annyira mérges voltam, hogy az ujjaim nem találták meg a helyes gombokat. Nincs joga, hogy Pete hiányozzon neki - a barátom nem az övé, hogy hiányozhasson. A telefon újra pityegett. Ok, gondlm, alszol. Hívj reggel, ha szabad vagy. Xx Tombolva meredtem a telefonra. Öt üzenet a bejövök között. Öt! Kurvára rámenős! Aztán bevillant, hogy Pete öt üzenetről fogja tudni, hogy láttam őket. Nem tehetem, hogy csak úgy kikapcsolom a telefont, és visszabújok az ágyba... de ki sem törölhetem őket, Liznek visszajelzése lesz róluk, amelyet megmutathat Pete-nek. Öt SMS-t lehetetlenség lenne megmagyarázni. Egy még elmenne, de öt... Mély lélegzetet vettem, és megpróbáltam megnyugodni. Nem maradt más választásom, mint hogy összetörjem a telefont. Kitöröltem Pete bejövő üzeneteit - az összesét. Ellenőriztem az elküldött leveleit, ott semmit sem találtam. Kikapcsoltam a telefont, beosontam a konyhába és felgyújtottam a villanyt. Glória felült, és érdeklődéssel méregetett, örömmel nyugtázta, hogy játszani jöttem. Kivettem a félig nyitott kutyaeledel konzervét a hűtőből, és beletunkoltam Pete telefonját. Aztán odatartottam Glóriának. Ránézett, megszaglászta, majd kíváncsian hozzáérintette a nyelve hegyét. - Ne nyalogasd, te lökött, rágd! - sziszegtem rá. Húzogatnom kellett egy kicsit az orra előtt, mielőtt megértette, miről van szó, de az igyekezetem végül néhány jól látható fognyomot és egy törött kijelzőt eredményezett. Elkaptam tőle a telefont, mielőtt megvághatta volna vele magát, leöblítettem róla a trutyit, és gondosan megszárítgattam. Levettem a hátlapját, és a SIM kártyát beledobtam Glória vizestáljába. Aztán újra kivettem, mert nem tudtam, működik-e még, miután megmártóztattam a vízben, úgyhogy biztos, ami biztos, zsebre vágtam a kártyát, az akkut betettem Glória kosarába a takaró alá, magát a telefont pedig mellé dugtam. Egyszer-kétszer megszagolta, de aztán nem törődött vele. Aminek örültem, mert nem szerettem volna, ha megrágja, miután már lefeküdtem, és belepusztul, vagy bármi. Megmostam a kezem, és kimerülten visszafeküdtem Pete mellé az ágyba. Tompa fejfájás gyötört a fáradtságtól, és a szemem szúrt a korábbi sírás miatt, de hatalmas elégtételt éreztem, hogy tudtam, Pete reggel nem hívhatja fel Lizt. Elképzeltem, ahogy a csaj durcásan biggyeszti az ajkát a telefon mellett, rugdossa a székét és csavargatja a haját... öt kibaszott SMS... és „pocsék előadás - jól esne csetelni”, mintha a francos színdarabja bárkinek is fontos lenne - ki nem szarja le? Reszkettem a haragtól. Túljártam az eszén. Nem kell ezt ölbe tett kézzel tűrnöm, nem vagyok reménytelenül sarokba szorítva. Harcolhatok. De aztán láttam magamat a lelki szemeimmel, ahogy szánalmasan gubbasztok Glória kosara mellett az éjszaka közepén a sötét konyhámban, és elkeseredetten próbálom rávenni a kutyámat, hogy hagyja a fogai nyomát a telefon képernyőjén. Mi köze ennek a harchoz? Ez egyszerűen agyrém. Mit tett ez a tyúk az életemmel? Elérte, hogy a saját

házamban lopózkodom... Felnőtt nő vagyok! Jó munkám, kedves barátaim, családom van, akiket szeretek. Tényleg rákényszerít, hogy úgy viselkedjem, mint egy elmebeteg, aki nem tud uralkodni magán? Már rosszabbal is szembe kellett néznem az életemben és rosszabbat is le kellett győznöm –, mint ez a lány! És ekkor, egy émelyítő szívdobbanással, hirtelen eszembe jutott Katie. És, életemben először, eltűnődtem, hogy akkor, soksok évvel ezelőtt, vajon igazat mondott-e nekem.

TIZEDIK FEJEZET Katie-vel egy Első Úrvacsora órán találkoztam először, amikor ötévesek voltunk. Ann nővér szófáján, a keményre tömött párnák szélén kényelmetlenkedett egy nappaliban, ahol enyhe főttkáposzta-szag terjengett. Sötétkék kötényruhát viselt, alatta piros magas nyakú pulóverre], és a lába nem ért egészen a földig. Szorosan a melléhez szorította az Ezüst Könyvét, és egy kis bolyhos, neon-rózsaszín tolltartó hevert mellette. Ahogy ránéztem, rögtön tudtam, hogy abban a tolltartóban csinos, nem-megrágott filctollak teljes választékát találnám, mindegyiken a hozzávaló kupakkal. És egyik sem volna kiszáradva. Azt is észrevettem, csodálattal és irigységgel, hogy csillogó fülbevalója van. Nekem nem engedték meg, hogy kifúrassam a fülemet, mert a mamám azt mondta, hogy ez közönséges egy kislányon, és várnom kell, amíg tizenkét éves leszek. Nyilván bámultam őt, mert Katie végül megszólalt. - Ugye az én iskolámba jársz, Mrs. Piper osztályába? Én Mrs. Tundaléban vagyok. Már a tizenhetedik oldalig elolvastam az Ezüst Könyvet, azt a részt, hogy szeresd felebarátodat. Te meddig jutottál? Később évekig ugrattam emiatt. Annyira jellemző volt Katie-re; meghallotta a „rajt” szót, és már versenybe is szállt. Az első találkozás ellenére tulajdonképpen nem sok időt töltöttünk együtt az elemiben. Akkoriban a különböző osztályok különböző világokat jelentettek, csak egy-egy alkalommal mentünk át egymáshoz teára. Ám amikor középiskolába kerültünk, minden megváltozott. Idegesen kapaszkodtunk össze az első napon, mivel mi már ismertük egymást valamennyire, ő a makulátlan hosszú fehér zoknijában és papucscipőjében, én a barna förmedvényben Jonestól, a csizmakészítőtől. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy ezt viseljem, mert a lábam befelé dőlt. Úgy néztem ki, mintha egy hatalmas rakás szart hordanék mindkét lábamon. De Katie ragaszkodott hozzám, még ki is állt értem, amikor gúnyoltak a cipőm és az A vonalú szoknyám és a szűk kardigánom miatt. - Nem tehet róla - védelmezett Katie, és a ceruzaszoknyája megfeszült, a bő kardigánja lecsúszott a válláról, ahogy dacosan kinyomta az egyik csípőjét - a mamája erőlteti. Nem az ő hibája. Kegyetlenül kikészítettek amiatt a rohadt cipő miatt. Elküldtek egy üzenettel egy tanárhoz, aki éppen egy hatodik osztályban tanított, és az egész terem elnémult, amikor

szégyenlősen beléptem. - Szent ég! - kiáltott fel egy tüskés hajú lány, akinek elektromos-kékre volt festve a szemhéja. - Mi van ennek az elsősnek a lábán? Húsz szempár fordult felém, hogy megbámuljanak, és aztán az egész terem röhögésben tört ki. Éreztem, hogy az arcom lángvörösre pirul, és egy kicsit megbotlottam a nagy sietségben, ahogy kibukdácsoltam az osztályból. - Járni sem tud benne! - kiáltotta valaki más, mialatt kétségbeesve próbáltam becsukni magam mögött az ajtót. Ezután órákig sírtam a vécében, Katie pedig türelmesen adogatta a papír zsebkendőket. - Mind hülyék - mondta szolgálatkészen. - Ne törődj velük. Segíthetnék neked, hogy jobban nézz ki... ha akarod. - Tudod, hogy csinos lehetnél - mondta a hálószobájában napokkal később. Az ágyán ültünk, készen arra, hogy belefogjunk az átváltoztatásomba. - Kicsit hasonlítasz rá folytatta, és rámutatott egy lányra, aki skót kockás, gomba formájú szoknyát viselt a Jackie legutolsó számában, amelyet lapozgattunk. Remek napot töltöttünk együtt, Katie mamájának a százféle különböző színű körömlakkjával babráltunk, feltúrtuk az ékszeres dobozát, aztán egy rádióelőadást rögtönöztünk, és felvettük magunkat Katie kazettás magnójára, végül Katie úgy döntött, hogy ideje munkához látnunk. - Szép hajad van, de túl hosszú - mondta hozzáértőén. - Le kellene vágatnod, és talán be is kéne daueroltatnod. - Elgondolkozva nézte a szálegyenes, sűrű, barna hajamat. - Igazán kúl volna. - Nem engedné a mamám - tiltakoztam. - Mitől ilyen szigorú a mamád? - kérdezte Katie, majd belenyúlt a sminktáskájába, és az ágy szélére húzott. - Először a szemedet készítem ki. Barna vagy kék? - Kék, lécei. Igazából nem is szigorú. Bár annyira szerettem volna, ha elenged veled a moziba a Ghostr&l - Tényleg, jó film volt. Maradj nyugton. - Azt mondta a mamám, hogy nem nekem való. Aúúú! - Hmm, azt hiszem, ebbe a szempilla-pödörítőbe új gumi kell - megcsíptem a bőröd? - Egy kicsit. - Összerándultam, és a szemem könnyezett. - Oké, most már jól vagyok. - Gondolod, azért van, mert nincs papád? Nagyokat hallgattam. - Nem hiszem - mondtam aztán lassan. - A mamám azt mondja, hogy a papád most egy másik országban él, új gyerekekkel. Nem szóltam semmit, csak ültem ott némán, és jobban gyűlöltem Katie anyját, mint ahogy az ilyet lehetségesnek tartottam. - Bárcsak az én papám is elmenne, hogy egy másik országban éljen - sóhajtott Katie. Morgós, kövér, és soha nem nézhetjük a tévében, amit mi szeretnénk. Azt hiszem, neked szerencséd van. - Rám mosolygott, és én visszamosolyogtam, és hirtelen minden újra rendbe jött. - Szóval - kezdte, és odanyúlt a matt rózsaszín rúzsért –, ha választanod kéne Joey vagy Jordan Knight között a New Kids on the Blockból, melyiket választanád? A második évben Katie folytatta az átalakításomat szörnyszülöttből Kis Miss Népszerűvé azzal, hogy elvitt a Freeman Hardy Willishez, és segített kiválasztani egy fehér műanyag papucscipőt, amelyet minden reggel büszkén átcseréltem az utcánk végén. Szegény mamám soha nem jött rá, és egyáltalán nem értette, miért dől be továbbra is a lábam.

Katie volt az, aki megmutatta nekem, hogyan gyűrjem fel a szoknyámat. Katie volt az, aki végül is rábeszélte a mamámat, hogy levágathassam a derékig érő hajamat vállig érőre, és Katie volt az, aki a kezemet fogta, amikor végre kifúrattam a fülemet. Katie, akivel kitaláltam egy tánc-rutint Madonna Vogue-jára - amelyet talán még ma is el tudnék táncolni. Katie, aki a McDonald's előtt várt rám, hogy céltalanul lóghassunk a városban minden szombaton. Katie, akivel először mentem diszkóba. Katie, aki élénk részletességgel beszámolt nekem az első csókjáról, Katie, akit csudára megnevettettem egyszer, amikor nagyon beteg volt. Katie, aki a kezemet fogta, amikor mindent összehánytam, miután életemben először berúgtam. Katie, akivel nyaralni mentem Ibizára az emelt szintű érettségi után. Katie, aki segített kiválasztani az egyetemi kurzusomat, és Katie, aki duplán összetörte a szívemet, mert szándékosan lefeküdt az akkori barátommal, Dannel. Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna, ahogy kifulladva és izgatottan rohanok fel Dan kollégiumának a lépcsőjén, az utazótáskám pántja belevág a vállamba. Becsöngetek, az egyik barátja kinyitja a bejárati ajtót, aztán azt nyögi: - Mia? Öö... - a szeme Dan csukott ajtójára mered –, Dan most nincs itthon. Mire én zavartan: - De hiszen hallom a sztereóját. Nyilvánvaló, hogy kínban érzi magát, és én hirtelen rájövök, hogy valami van abban a szobában, amit nekem nem szabad látnom. Elcsörtetek a fiú mellett, és azt kiáltom: - Dan? Szia? Én vagyok! - és felrántom az ajtót. Dan elszörnyülködött arca, ahogy a pólójáért nyúl, és felkiált: - Mia! Nem! Nem az, aminek látszik! Csak berúgtunk, és elaludtunk! Rájövök, hogy valaki van vele az ágyban, és valahogy átvágok a szobáján, miközben Jay-Z a „Hard Knock Life”-ot bömböli, a táskám lecsúszik a vállamról, és a vonatjegyem kies ik az ujjaim közül. Dan kikászálódik az ágyból, feldönt egy doboz sört és egy hamutartót, még a farmerjában van, cigaretta és dohos fiúruhák áporodott szaga terjeng a levegőben. Kiabálok: - Mi folyik itt? Forró könnyek szöknek a szemembe, ahogy megpróbálom lehúzni a paplant a lányról, miközben ő vadul maga köré szorítja. Dan karja átfog, szeretne visszatartani, én kiszabadítom magamat, ő azt ordítja: - A francba! Ó, a francba! Kétségbeesve megrántom a takarót, és visszahúzom... hogy Katie rémült arcát lássam. A vicces az a dologban, hogy fogalmam sincs, ezek után hogy a csudában kerültem vissza az egyetemre. Csak arra emlékszem, hogy besétálok a diákkonyhába a kollégiumunkban, és Lousie felnéz a magazinból, amelyet olvas, és felkiált: - Már vissza is jöttél? Dan nem volt ott? - és én azonnal könnyekben török ki. Megállás nélkül sírtam huszonnégy órán keresztül, miközben Louise és Amanda mellettem ült, elhessegette a kíváncsiskodókat a folyosónkról, és mindenkit, aki bekopogott az ajtómon, azt kiáltva, hogy „Telefon!”. Louise végül lement, amikor Katie már századszor hívott, és megmondta neki, hogy soha többé nem akarok beszélni vele, és egy kibaszott kurva. Amanda kiordított az ablakon, hogy „Csalárd, hazug szarházi vagy!”, amikor Dan esedezve felkiabált, könyörgött, hogy engedjem be, azt mondta, azért tette meg ezt a hosszú utat Newcastle-ból, hogy engem láthasson - hogy látnia kell, meg kell magyaráznia, azt akarja, hogy fogadjam vissza. Amanda leborított rá egy adag

hideg spagettit, aztán Dan végül föladta, és hazament. Soha többé nem láttam ezután, kivéve egyszer a birminghami New Street állomáson, hol is láthattam volna, körülbelül négy évvel később. Felnéztem, és ott állt öltönyben, egy újságot szorongatva, néhány peronnal odébb, és engem bámult. Ez egyike volt azoknak a furcsa pillanatoknak, amikor az ember úgy érzi, hogy egyszerre történik minden és semmi. Néztem a fiút - akivel életemben először lefeküdtem, és aki egyszer szenvedélyesen csókolt egy egész délutánon keresztül, mindig csak annyi időre hagyta abba, hogy azt mondhassa, szeret és örökké együtt maradunk –, és ő udvariasan mosolygott. Félszívvel integetett, és én félszívvel visszaintegettem. Aztán bejött a vonatom, és ennyi volt. Ami Katie-t illeti, öt évig egyáltalán nem találkoztam vele azt a délutánt követően. Nagyon könnyű volt elkerülni. Nem jártam ki a házból, amikor hazamentem a szünetekben, és hozzászoktam, hogy hallom, amikor a mamám azt mondja: „Attól tartok, nem hajlandó a telefonhoz jönni, Katherine”. Az egyetem után kihagytam egy évet, utazgattam, és amikor végül visszaköltöztem Angliába, egy fillér nélkül, és kétségbeesetten vágyva egy tiszta és egyetlen helyen lévő ágyra, Londonban alakítottam ki a társasági életemet a régi egyetemi barátaimmal. Katie-vel az útjaink soha nem keresztezték egymást. Míg egy nap be nem sétáltam egy kávézóba, hogy megigyak egy kávét, és bizarr módon ott volt ő, egymagában ült, és egy magazint olvasott. Felnézett, amikor beléptem, és én is megláttam, és mind a ketten jéggé dermedtünk. Egyikünk sem szólalt meg egy örökkévalóságnak tűnő ideig, végül ő törte meg a csendet. - Nézd csak, milyen kicsi a világ! Vagy a sors hozta így. Az egyik a kettő közül. Miért nem ülsz ide hozzám? Azt hiszem, annyira döbbent voltam, hogy ilyen hosszú idő után látom, hogy úgy tettem, ahogy mondta. Arról beszélgettünk, hol él, hogy van a mamája és a papája, hol dolgozom, mik a terveim. Mindenről szó esett, kivéve azt, ami oly sok évvel azelőtt történt. Így folytattuk mintegy fél órán át, udvariasan kicseréltünk történeteket és jelentéktelen apróságokat, amikor hirtelen kitört belőle: - Az tudod, hogy soha nem feküdtem le vele igazán. A levegőt mintha elszívták volna előlünk. Egyenesen a szemébe néztem. - Láttalak az ágyában. Ott voltam, nem emlékszel? Könyörögve nézett rám. - Igazán nem úgy indultam neki, hogy bármi történjen. Csak felmentem hozzá, hogy meglátogassam, először az én barátom volt, ha emlékszel. Mind elmentünk szórakozni, totál kiütöttük magunkat, hullarészegen jöttünk vissza, és én az ágyában aludtam. Arra ébredtem, hogy csókolgat. - Szóval az ő hibája volt? - Katie sóhajtott. - Nem, az én hibám is volt. Szólnom kellett volna neked, hogy felmegyek. Egyikünknek sem kellett volna berúgnia. Azt kellett volna mondanom neki, hogy tűnjön el... - De nem tetted - mondtam nyugodtan. Csend volt. Katie az asztalt nézte. - Meg kellett volna tennem. Sajnálom. - Odanyúlt egy kockacukor papírjáért, és játszani kezdett vele. - Egyébként nem valószínű, hogy vele maradtál volna - mondta végül. - Honnan tudod? - kérdeztem gyorsan. - Lehet, hogy vele maradtam volna.

Ismét csend telepedett közénk. Felvettem egy ketchupos zacskót és a sarkaival babráltam, miközben az asztalt bámultam és Danre gondoltam. - Tegyük fel, hogy az egész másképpen történt. - Kihívóan néztem rá. - Ha nem jövök fel azon a hétvégén, hogy meglepjem Dant, megtudtam volna ezt valaha? Elmondtad volna nekem? Rezzenetlen tekintettel nézett vissza rám. - Talán nem. Mert nem jelentett semmit. - Még hogy nem jelentett semmit?! Mindent jelentett! Elvesztettem a pasimat... és a legjobb barátnőmet. Egy pillanatig hallgatott. - Én is elvesztettelek téged. - Vadul széttépte a cukorpapírt, és az asztalra meredt. - És őszintén hiányoztál. - Aztán felnézett. - Sajnálom - mondta egyszerűen. - Meg tudsz bocsátani?

TIZENEGYEDIK FEJEZET Visszaindulok a konyhába, hogy kiöntsem a tejet a mosogatóba, és elmossam a lábost. Glória most határozottan nem vesz rólam tudomást. A telefonról sem vesz tudomást, amely mellette hever a padlón, és ez jó. Óvatosan behúzom magam mögött a konyhaajtót, és lassan teleengedem a mosogatót. Amanda és Louise mindig azt mondta, hibát követtem el, hogy visszaengedtem Katie-t, miután először elárult. Vajon mit mondanának most? Akkor belenyugvással fogadták a döntésemet, hogy megbocsátok neki, bár mindketten világossá tették, hogy szerintük megőrültem. Lassan, de biztosan, Katie visszaszivárgott az életembe - és annak fontos részévé vált. Ironikus módon neki köszönhetem, hogy Pete-et megismertem. Katie-re vártam aznap este a bárban, amikor Pete odajött hozzám. Ha nem ültet fel, talán soha nem találkozom a kedvesemmel. - Tetszik neked? - kérdeztem szégyenlősen, miután bemutattam őket egymásnak. - Nagyon helyesnek látszik - válaszolta. - Az is - azt hiszem, ő lehet a Nagy O. Elpirultam, és széles vigyor ült ki az arcomra. Katie szeme elkerekedett. - Mi a franc! Tényleg? - Ó, istenem - nem is tudom! Remélem... Igazság szerint még nagyon korai, de... azt hiszem... hát igen. - Hűha! Ha te boldog vagy, akkor én is az vagyok? –Rám mosolygott, és én megfogtam, és gyorsan, hálásan megszorítottam a kezét. - Megérdemled - tette hozzá. Úgy tűnt, hogy Pete-nek is tetszik Katie. - Nagyon mulatságos - mondta, amikor faggattam róla. - Szerinted csinos? - kérdeztem. Pete vállat vont. - Eléggé... nagyon kislányos. Kissé... furán öltözik. Nem tehettem róla, de titokban örültem egy kicsit a megjegyzésnek.

- Szeret kilógni a tömegből. Pete rám nézett, és vigyorgott. - Nem vettem észre, hogy bárki felfigyelt volna rá, túlságosan lefoglalt, hogy téged nézzelek. Amikor Katie kapcsolata a barátjával kifújt, igazság szerint megkönnyebbültem. A srác egy idióta volt, és egyébként is azt szerettem volna, ha Katie Pete lakótársával jön össze, aki a meggyőződésem szerint tökéletesen illett volna hozzá. Boldog gondolatokat dédelgettem arról, hogy négyesben kettős randevúkra járunk, aztán majd elmegyünk nyaralni... mindent jól elterveztem. Pete-tel együtt meghívtam Katie-t vacsorára, hogy megalapozzam a dolgot. Ki akartam puhatolni a barátnőm érzéseit, és meg akartam szerezni Pete támogatását. Tudtam, hogy a tervezettnél egy kicsit később fogok hazaérni, de nem izgatott. Pete-nek kulcsa volt a lakásomhoz, úgyhogy beengedhette Katie-t. És pontosan ez történt. Egy üveg borral a kezemben, belöktem a bejárati ajtót és hallottam, hogy Pete beszél és Katie nevet. Kellemes érzés volt, hogy jól kijönnek egymással. Lerúgtam a cipőmet, és besétáltam a nappaliba. Nem tudom, mitől lettem hirtelen olyan nyugtalan. A szoba pontosan úgy festett, ahogy reggel hagytam. A kanapé két ellentétes végén ültek, és Pete azonnal felugrott. - Szia, bébi! Hát megjöttél! Bort? Kinyitottunk egy üveggel - mondta. Aztán megcsókolt, és elindult, hogy hozzon még egy poharat. Katie-re néztem. Az arca égett és a szeme csillogott - ez mindig annak a jele volt nála, hogy már túl van néhány poháron. - Szia, te drága! Felállt, és megölelt. Arra gondoltam, hogy valami rejtőzik a mosolya mögött, de nem szóltam semmit. Csupán csendben figyeltem, ahogy hátradobja a haját a válla fölött, és visszaül a kanapéra; nem nézett egyenesen a szemembe, miközben mesélni kezdett a napjáról. Vacsora után összebújtunk Pete-tel a pamlagon, és ő gyengéden cirógatta a hajamat. Katie valami szellemes történetet adott elő egy fickóról a munkahelyén, aki járni szeretne vele, én azonban csendesebb voltam a megszokottnál. A beszélgetés Pete lakótársára terelődött, és a barátnőm azt mondta, boldogan találkozna vele. Amikor végül megérkezett a taxija, szedelőzködni kezdett, és megkérdezte, találkoznak-e másnap, és megígérte, hogy reggel felhív. Szorosan magához ölelt a küszöbön, és elég hosszan nézett rám ahhoz, hogy a szívem összeszoruljon. Aztán megfordult és lecsattogott a lépcsőn. Becsuktam az ajtót és visszasétáltam a nappaliba, ahol Pete addigra már bekapcsolta a tévét. Egy pillanatig tétováztam, de aztán meghallottam saját magam, amint meglepően nyugodtan azt kérdezem: - Van valami közted és Katie közt? Egy óra múlva még mindig vitatkoztunk. - Nem hallgatsz meg! Nem akarom azt mondani, hogy amit a barátnőd tett, az oké, de azt hiszem, kicsit magányos, kicsit részeg volt. - Pete komolyan nézett rám. Rettenetesen félreértette a helyzetet. Ez minden. Ez minden? Elképedten néztem rá. - Akkor tisztázzuk a dolgot! Az egyik percben arról mesél neked, mennyire szomorú, mert a pasija dobta, és a következőben megpróbál megcsókolni? Sajnálom, de őszintén, mélyen össze vagyok zavarodva, hogy ebből melyik kibaszott részt tekinthetem

hihetőnek! - Oké, oké - csillapított Pete. - Tökéletesen meg tudom érteni, miért vagy dühös. Visszafojtott nevetés tört ki belőlem. - Meg tudod, tényleg? Milyen kedves tőled - ezer köszönet! - Hé! - Meglepetten nézett. - Nem az én hibám, hogy ez történt. Kínos csend telepedett közénk. - Ó, álljunk csak meg egy pillanatra! - Pete felkelt és egyenesen a szemembe nézett. Nem hiheted azt, amit én hiszek, hogy te hiszel? - Nem tudom, mit higgyek! - kiabáltam. - Az egyik percben minden rendben van, a következőben meg ezzel állsz elő. Képtelen vagyok felfogni... én... Nem bírtam ránézni. Egy kép tolakodott a fejembe... Katie a kanapémon, az ujjai egy borospohárra fonódnak, amiben piros folyadék kavarog finoman, ahogy előre hajol, hogy megcsókolja a barátomat. Belebetegedtem. Belebetegedtem a lelkem mélyéig. - Már mondtam neked! - Pete kezdte újra felhúzni magát. - A kanapén ültünk, szüntelenül arról a csávóról fecsegett, aki kirúgta, és hogy még egy hülye faszt sem tud megtartani magának. Azt mondtam, találkozni fog egy kedves fickóval, csak várja ki, és hogy, őszintén, léteznek rendes pasik is. Aztán megpaskoltam a lábát. Csak egy baráti gesztus volt! - Kétségbeesetten a levegőbe dobta a karját. - Mindenkivel ezt tenném - a mamáddal, Clare-rel, az én anyámmal, az isten szerelmére! Aztán furcsán nézett rám, amitől kínosan éreztem magam, és megkérdeztem, szeretne-e még egy italt. Éppen felállni készültem, amikor odahajolt és megcsókolt. - A szádon? - Igen, Mia, a számon. - És biztos vagy benne, hogy ez nem csak egy olyan baráti „kösz, hogy ilyen kedves vagy” csók volt? - Hm, nem, azt hiszem, elég öreg vagyok már ahhoz, hogy meg tudjak különböztetni egy ilyen csókot attól, amelyet megpróbált nekem adni. Lángvörös lettem a haragtól, de nem szóltam semmit. Pete is csendben maradt, csak nézett rám. - Egészen biztos vagy benne, hogy ez történt? - kérdeztem mereven. - Igen, egészen. - Merthogy csinosnak tartottad. - Ó, szentséges ég! - Pete ismét égnek emelte a karját. - Azt mondtam, hogy szerintem elég csinos! Mit vártál, mit mondjak? Ha belegondolok, nem is tartom különösebben csinosnak - tulajdonképpen nem is gondolok rá, és pont. A barátnőd, akivel megpróbáltam kedves lenni miattad. Jézusom! - Levetette magát a kanapéra és áthajított egy párnát a másik oldalra. - Szállj végre le rólam! - Hogy éreznéd magad, ha az egyik haverod megpróbálna megcsókolni? - kiáltottam fel. - Kurvára kinyírnám - válaszolta azonnal –, de rád nem lennék dühös. Egy szót sem szóltam, csak rámeredtem. Látszott, hogy iszonyúan ki van akadva. - A vicces a dologban, Mia, hogy én bízom benned. 150 százalékig bízom benned, és számomra ez mindennél fontosabb. Előfordult valaha, valaha, hogy okot adtam neked a kételkedésre? - Nem - mondtam az igazsághoz híven. - Nahát akkor. - A szeme szikrázott. - Nem hiszem el, hogy egyáltalán képes vagy azt gondolni, hogy ilyesmit tennék veled. Ráadásul a világ összes nője közül a legjobb

barátnőddel! Nagyon köszönöm. - Higgadj le - szóltam rá, hirtelen nagyon fáradtan. –Ne légy dühös rám. - Nem vagyok! Csak... megpróbálok kedves lenni hozzá... meghallgatom, bár halálosan untat. Mondom neked, hogy ő az, aki próbálkozik, és viszonzásképpen ezt kapom! Tudod, mi róla az őszinte véleményem? Hogy az, aki ennyire nem tisztel, nem érdemli meg, hogy a barátnőd legyen. Én biztosan nem tűrnék meg egy ilyen embert az életemben, és igen, most már igenis problémám van vele, mert olyat tett, ami összeugrasztott bennünket. Ezt nem tűröm. Túl fontos vagy nekem. Ezzel felpattant és kitrappolt a szobából. Csendben ültem egy pillanatig, próbáltam megállítani az elszabadult gondolat-körhintát a fejemben. Végül felálltam, és utánamentem, hogy megkeressem. A sötét konyhában állt, kezével a munkapultra támaszkodva, és kibámult az ablakon. Mögé léptem, gyöngéden a karjára tettem a kezem, és lassan magam felé fordítottam, hogy szembenézzen velem. - Becsületszavadra ez történt? - kérdeztem. Ismét nagyot sóhajtott, és egy reménytelen mozdulatot tett. - Hányadszor? Igen! Ez történt! Őszintén sajnálom, hogy a barátnőd próbálkozott velem, de nem vagyok hajlandó elvinni a balhét valamiért, ami nem az én hibám. Hazudhattam volna, tettethettem volna, hogy semmi sem történt, és ez sok tekintetben könnyebb lenne, mert megkímélt volna attól, hogy úgy érezd, Katie a lelkedbe gyalogolt, és én soha nem szeretnélek megbántva látni. De ez akkor sem lett volna rendes dolog. Ezzel szomorúan elballagott az ágyba. Fél órával később Katie ajtaja előtt álltam, megszállottként dörömböltem, és újra meg újra ráfeküdtem a csengőre. Semmi. Aztán ismét ököllel vertem az ajtót, és végül felgyulladt egy lámpa. Egy homályos alak közeledett a hallban az ajtó felé. - Ki az? - szólt ki. –Én. - Mia? - Hallottam, hogy zárak kattannak, és Katie kitárta az ajtót, álmosan a szemét dörzsölte, és szorosabbra húzta magán a köntöst. - Jól vagy? Félrelöktem és beviharzottam a hallba. Becsukta mögöttem az ajtót, és megfordult, hogy szembenézzen velem. Zavartnak látszott. - Valami baj történt? - Bizony, valami baj történt! - fakadtam ki. - Hogy tehettél ilyet? A haja kissé kócos volt, és mielőtt lefeküdt, nem vette a fáradságot, hogy leszedje a sminkjét; a szempillafestéke elkenődött, harci festésre emlékeztető fekete maszatot hagyott az arca egyik oldalán. - Figyelj, ebben a percben ébredtem fel, gyere be és ülj le. Elindult a nappali felé, de én elálltam az útját. - Nem akarok bejönni! Csak azt akarom, hogy mondd el, mégis mit képzeltél, mit művelhetsz? - Mivel kapcsolatban? - Ne mivel-kapcsolatbanozz itt nekem! Nagyon jól tudod, miről van szó! Pete-ről és rólad, ma este! Felsóhajtott. - Gondoltam, hogy ez lesz belőle. Kicsit megrázta a fejét, mintha csalódott volna az események ilyetén kiszámíthatósága

miatt. - Gondoltad, hogy ez lesz belőle... Ez meg mit akar jelenteni? - Abban a másodpercben, hogy hazaértél ma este, láttam a szemeden, hogy tudod, valami nincs rendben. Elfelejted, milyen jól ismerlek, Mia - milyen régóta vagyunk barátok. - Barátok? Ne merészelj nekem barátságról beszélni! - Nem akartam hinni a fülemnek. Nincs olyan barát, aki azt tenné velem, amit te tettél ma este. Meg sem rezdült. - Mégis, mit tettem? - kérdezte. - Ne játszd meg magad nekem! - emeltem fel a hangom. - Megcsókoltad Pete-et. - Nyugi. Nagyon dühös vagy, nem tudsz világosan gondolkozni. - Szállj le a magas lóról! - ordítottam. - Megcsókoltad a barátomat! - Fogd vissza a hangod! - utasított parancsolóan. –Éjjel fél tizenkettő van, és nem szeretném, ha a szomszédok hallanák, ahogy vinnyogsz itt, mint egy kamasz. J ézus, Mia, már nem vagyunk az iskolában. Hallgasd csak magadat! És pusztán a tájékoztatásodra közlöm, hogy nem én csókoltam meg Pete-et - ő csókolt meg engem. - Hazug! Te rohadt hazug! - Remek, legyen úgy, ahogy akarod. Fásultan elsétált mellettem a nappaliba. - Ne menj el, amikor hozzád beszélek! Követtem, megragadtam a karját, és megpendítettem, hogy a szemembe nézzen. - Lennél szíves elengedni a karomat, Mia? Tudom, hogy mérges vagy, de nem oké, hogy így rángatsz. - Ó, fogd be a szád! - üvöltöttem. - Életedben egyszer abbahagyhatnád ezt a Katiekibaszottan-mindent-tud-és-mindent-a-legjobban-tud viselkedést. Csak ismerd el! Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy elismered. - Mit ismerjek el? - Kezdte felemelni a hangját, amelyet szúróssá tettek a megjegyzéseim. - Hogy én csókoltam meg, és ő tulajdonképpen meg sem próbált megcsókolni engem? - Igen! Hogy újra megtetted! Nem volt elég egy barátom, ki kellett egyenlítened kettőre? Miért pont Pete? Annyi pasid lehet, ahányat csak akarsz. Miért kell pont ő? Katie a szemét forgatta. - Nem kell pont ő! Nekem aztán nem kell! És jobban tennéd, ha neked sem kellene. Én nem szeretnék együtt élni valakivel, aki megcsal. - Fogd be a szád! - sziszegtem. - Nem, te fogd be a szád! - mondta most már felhúzva. - Ha az igazságot akarod, a becses barátod kikezdett velem ma este, és ha hagytam volna, nem hiszem, hogy megáll egy csóknál. Lendült a kezem, ő látta, és a szeme kissé elkerekedett. - Hát rajta - mondta halkan. - Tedd meg, ha ettől jobban érzed magad. - Felém fordította az arcát, és könnyedén megpaskolta az ujjával. - Rajta, üss meg! Reszketett a kezem. - Tedd meg! - sikította. - Mi a lófaszra vársz? Ha ekkora kurva vagyok, tedd csak meg! Bár nem akartam, könnyek tolultak a szemembe. - Nem szerzem meg neked ezt az elégtételt! - nyögtem ki elkeseredetten. Csak álltunk ott, és egymásra meredtünk. Aztán sírva fakadtam. - Ó, Mia! - sóhajtott fel Katie megtört hangon. - Gyere ide!

Kinyújtotta a karját és magához húzott. Egy röpke pillanatig hagytam, hogy megöleljen, de aztán ellöktem magamtól, és elbotorkáltam tőle. - Ne nyúlj hozzám! - mondtam kétségbeesetten. –Csak azt szeretném tudni, hogy mi történt. Mondd el az igazat! - Nem akarom! Nem akarlak megbántani. - Micsoda? Jobban, mint amennyire már meg vagyok bántva? - kérdeztem rekedt hangon. - Mondd csak el! - Odaértem hozzád, Pete beengedett, és ittunk valamit. Megkérdezte, hogy érzem magam a szakítás után, jól vagyok-e. Azt mondtam, igen, de attól tartok, az a veszély fenyeget, hogy soha nem találok senki hozzám valót. Azt mondtam, remélem, hogy egyszer lesz egy olyan kapcsolatom, mint a tiétek, és erre azzal biztatott, hogy tartsak csak ki, igenis léteznek jó srácok, mindössze hinnem kell benne. Aztán azt mondtam neki, köszönöm, hogy ilyen kedves hozzám, mire azt válaszolta, hogy hozzám nagyon könnyű kedvesnek lenni. Aztán előrehajolt, és megcsókolt. Nem szóltam semmit, csak bámultam rá. - Ellöktem - folytatta –, és azt kérdeztem, hogy tehet ilyet. Egyfolytában azt ismételgette, hogy sajnálja, és hogy elmondom-e neked. - És te mit mondtál? - Hogy nem tudom - ismerte el a barátnőm. - Könyörgött, hogy ne tegyem - azt magyarázta, csupán nagyon együtt érzett velem, ahogy olyan szomorúan ültem ott, és nem tudja, mi jött rá, de soha többé nem fog előfordulni. Azt mondtam, felejtsük el, és tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna. Aztán gyorsan megittam egy pohár bort, annyira döbbent voltam, és nemsokára ezután megérkeztél. - Tegyetek úgy, mintha meg sem történt volna - ismételtem meg lassan. - Miért érzem úgy, mintha ezt egyszer már átéltem volna? - Ez nem ugyanaz, mint Dannel! Ezt el akartam mondani neked. Azt mondtam, hogy fel foglak hívni. - Miért nem mondtad el akkor és ott? - Nem akartam jelenetet. - Milyen tapintatos tőled. - Nézd - kezdte gyorsan, és közben elindult felém, kinyújtotta a kezét, és átfogta az enyémet –, tudom, mennyire szereted. Látom, lángbetűkkel az arcodra van írva, de hogy lehetne ő a megfelelő férfi a számodra, ha ilyet művel? Ha most megtette, újra meg fogja tenni, Mia - nem számít, hogy most rólam volt szó. - Ó, ebben tévedsz. Nagyon is számít. Mert egyszer már eljátszottad ezt velem, igaz? Igaz? - kiabáltam az arcába, és elrántottam a kezem. - És hányszor mondjam még, hogy mennyire sajnálom? - kérdezte, és minden szónál egyre hangosabban és lassabban beszélt, mintha egy kivételesen ostoba gyereket okítana. - Arra kényszerítesz, hogy az egész hátralévő életemben szarul érezzem emiatt magamat? - Nem kényszerítlek én semmire! - kiabáltam. - Mindig magadtól csinálod! - Van fogalmad, milyen szörnyű lelkiismeret-furdalásom van még mindig Dan miatt? Bár... bár akkor csak húszéves voltam? Az utolsó kibaszott alkalommal mondom, hogy sajnálom! - Nem kell azt mondanod, hogy sajnálod, csak abba kell hagynod! - Hisztérikusan nevettem. - Nem olyan nehéz. Van egy barátom, és nem csókolod meg! Hát nem

pofonegyszerű? - Pete miatt nem mondom, hogy sajnálom, mert nem csináltam semmit. Nem én voltam - védekezett Katie tompán. - Ő volt. - De a te szavad áll szemben az övével, és én tudom, hogy ő velem akar maradni, és tudom, hogy te hazudsz nekem! - Figyelj - mondta sürgetően. - Nem az igazat mondja neked. Tisztában vagyok vele, hogy rohadtul fájdalmas lesz - de lépj ki az egészből, amíg még tudsz, még nem késtél le semmiről, fiatal vagy. Találkozol majd valaki mással, aki őszintén szeret, aki képes hűséges maradni. Akkora buli lesz! Te és én, két szingli lány éli a világát. Gyerünk! Hát mit szólsz hozzá? - Várakozásteljesen nézett rám. Én döbbenten bámultam vissza. - Hát erről van szó? Hogy újra egyedül maradtál, és szükséged van valakire, akivel lóghatsz? - Ó, nőj már fel végre! - szólt rám undorral. - Minek tartasz engem? - Már nem is tudom - vallottam be őszintén. - Azt azonban tudom, hogy nem bízom benned. Elindultam az ajtó felé. Katie követett, és ahogy végigmasíroztam a halion, utánam kiáltott. - Nem akartam fájdalmat okozni neked, Mia - ezért nem mondtam semmit. Kinyitottam a bejárati ajtót. –Ha visszamész hozzá, akkor én... Hátrafordultam. - Akkor te? - Többé nem lehetek az életed része. Nem fogok ölbe tett kézzel ülni, és figyelni, hogyan okoz neked fájdalmat. - Szóval vagy te, vagy ő? Hát akkor ki itt az éretlen? –nevettem hitetlenül. - Tartsd távol magadat tőlem, és tartsd távol magadat Pete-tői! Csak bajt okozol, és soha többé nem szeretnélek a közelünkben látni. Felfogod? Soha többé! Bevágtam az ajtót magam mögött, és lerohantam az utcára a kocsimhoz, könnyek ömlöttek az arcomon, és elképzeltem, hogy ha megfordulnék, Katie-t látnám, ahogy rohan utánam a köntösében. Ezután egy évig nem láttam, és utána is csak az út túloldaláról. Kifejezéstelenül maga elé meredt, bár tudtam, hogy észrevett. Ahogy elmasírozott mellettem a szemben lévő járdán, megállapítottam, hogy a haja sokkal rövidebb, mint am ilyennek valaha láttam. Szinte tündérszerű - csinos. Finom és törékeny benyomást kölcsönzött neki. Azon tűnődtem, vajon hol csináltathatta, és ki beszélte rá. De én is egyenesen elsétáltam mellette, úgy tettem, mintha idegen volna. Egyikünk sem érezte késznek magát, hogy bármit is mondjon. Senki nem sejthette körülöttünk, hogy valaha a legjobb barátnők voltunk. Ha ilyen kemény tudtam lenni Katie-vel, amikor úgy hozta a sors, akkor most Lizzel is megtehetném. Egyszerűen csak meg kell találnom, hogy megmondjam neki, kotródjon az életemből. Nem félek tőle. Már túljutottam a terhelés végső határán. Az elmúlt huszonnégy órában szétvertem a saját házamat, hazudtam a rendőrségnek, rendet raktam, megnéztem egy filmet, elolvastam öt SMS-t, amelyek jobban feldühítettek, mint, azt hiszem, bármi bármikor, szándékosan összetörtem Pete telefonját, és kiűztem az agyamból Katie kérdőn rám meredő, nyugtalanító képét, egy képet, amely már órák óta a fejemben keringett.

Ha mindezt meg tudom tenni, nem lehetek annyira jámbor és félős, hogy hagyjam, hogy ez a lány kipenderítsen a saját életemből. Ha Pete egyáltalán nem szeret, miért nem ment már el? Miért nem költözött egyszerűen hozzá? Minden, amin álmatlanul gyötrődtem, amin megállás nélkül sírtam, és ami miatt nyugtalanul hánykolódtam, végül összeáll, hogy egyetlen kristálytiszta gondolatot alkosson. Gondosan beteszem a lábost a konyhaszekrénybe, megszárítom a kezem egy konyharuhában, amelyet aztán eltökélten visszaakasztok. Van valami, amiért küzdhetek, kell, hogy legyen. Kirajzolódik előttem a cselekvés egyetlen lehetséges iránya. Tudom, mit kell tennem.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Ideje, hogy visszamenjek a szobánkba, bebújjak az ágyba, és úgy tegyek, mintha egész éjjel ott szuszogtam volna. Pete ébresztőórája húsz perc múlva megcsörren. Nemsokára elkezdődik. Amikor a metsző hang élesen belehasít a levegőbe, mozdulatlanul fekszem Pete mellett, mély alvást színlelek, szinte levegőt sem veszek. Pete kiszáll az ágyból és egyenesen a fürdőszobába megy. Másodpercek múlva hallom, hogy megnyitja a zuhanyt. Aztán lehúzza a vécét, és elrántja a zuhanyfüggönyt. Egy-két perc sem telik el, amikor összerezzenek egy fémes csattanástól. A zuhanyfej adja ezt a hangot, ahogy a padlóhoz vágódik. A fogója már hónapok óta laza, ezért néha izgatottan elszabadul, amikor az ember a legkevésbé várná. Hallom, hogy Pete káromkodik, ahogy a fékezhetetlen vízsugár, amely felturbózott locsolócsőként csapkod a kis helyiségben, agyba-főbe veri. Ez azonban még semmi ahhoz a szóhasználathoz képest, amelyre számítok, ha majd egy perc múlva lemegy, és megtalálja a pocsékká tört telefonját. Olyan érzése lesz, mint a megrögzött dohányosnak, aki felfedezi, hogy valaki k ihajította a teljes doboz cigijét: nem fogja tudni az első SMS-ét elküldeni Liznek. Várakozásteljesen fekszem, erősen fülelek. Hallom, ahogy Pete lecsörtet a lépcsőn, be a konyhába. Lelassul a légzésem... most már bármelyik pillanatban megtalálhatja... Üvölteni kezd. Következik a visszaszámlálás, amíg feljön, és beront a szobába, hogy szónoklatot tartson. Idegesen várok. Végül is egyrészt meglepettnek, másrészt dühösnek kell mutatkoznom, miatta. Így is történik, az ajtó kivágódik, és vadul visszapattan a falról. - Nézd, mit művelt az a kurva kutya! - robban szét, a kezében egy-egy fél telefont tartva. - Ó, nem! - Úgy teszek, mintha elborzadnék, és felülök az ágyban. - Eltört? - Hát, ha azt vesszük, hogy a nagy részét egy pisitócsában, az akkut pedig a kos arában találtam meg, és szerintem megette a SIM kártyát, akkor azt mondanám, hogy igen,

eltört. Szerinted? Dühében a földhöz vágja a telefont. - Pfuj! - húzom az orrom. - Talán levehetnénk a szőnyegről, ha Glória tényleg rápisilt? - KIBASZOTT kutya! - ordítja, aztán összeszedi a telefont, és kimasírozik a szobából. Másodpercekkel később visszavágtat. - Képtelen vagyok rájönni, hogy került be ez a dög a nappaliba. Emlékszem, hogy becsuktuk a konyhába tegnap este. - Ó, annyira sajnálom - forgatom a szemem. - Én lehettem a bűnös, amikor felkeltem éjjel egy pohár vízért. Nyilván nyitva hagytam a konyhaajtót. Kicsit féltem ott lent egyedül a betörés után; kimehetett a fejemből, hogy becsukjam magam után. Pete tétovázik, és látom, hogy igazán berágott, de nem ordíthatja ki a mérgét, mert véletlen volt, és én, ugyebár, teljesen fel vagyok dúlva a ház tönkretétele után. Mély lélegzetet vesz, és sikerül hűvös hangon kijelentenie: - Oké. Ne aggódj emiatt. Egyszerűen kell egy újat vennem a nap folyamán. És egy új SIM kártyát is... és most kénytelen vagyok bemenni az irodába, hogy összeszedjem az összes telefonszámomat. Annyira nem volt most erre szükségem... Mondanám, hogy felhívlak, de... Bosszúsan megcsókolja a fejem búbját, és kiviharzik. Öt perccel később vadul bevágódik a bejárati ajtó, a csattanás végigzeng a házon, és hallom, ahogy a kocsija elsüvít. A győzelmem azonban kérészéletű. Nem sok időre tudtam megállítani. Azonkívül, a tönkretett telefonjára adott reakciója is irracionális és eltúlzott volt, de tudván, amit tudok, nyilván teljesen odavan, hogy nem beszélhet Lizzel, és a lány sem érheti el őt. A gondolat elviselhetetlen. És most azt sem tudhatom, éppen merre jár. Lelohad a kedvem, és belesüppedek az ágyunk áporodottságába. Ki kell cserélni az ágyneműt. Gondolom, nekem kéne megtennem. Más nem fogja. Ó, hová mehet most? Egyenesen a lányhoz indult? Annyira fáradt vagyok, ami nem csoda, miután fél éjszaka fent császkáltam, hogy bár az agyam pörög, a szemem le akar csukódni... csak egy pillanatra. Nem akarok még felkelni... Ágyban szeretnék maradni. De nem lehet. Dolgom van. El kell mennem, hogy megkeressem Lizt. Ahogy rágondolok, kezd megfeszülni a testem. Ökölbe szorul a kezem, és megkeményedik az állam. Gyűlölöm azt a lányt. Az elmúlt éjszaka után úgy érzem, pontosan tudom, miféle nő. Az, akinek mit sem számít, hogy egy barátnő is van a képben. Szinte látom, ahogy kihívóan hátralöki a haját az egyik válla fölött, a kezében egy koktéllal egy bárban, egy másik hasonlóan laza erkölcsű, túl sokat ivó, felületes, léha, haszontalan színésznőtípus társaságában. Kuncognak, mint az összeesküvők. - Mit akarsz csinálni azzal a barátnővel? - kérdezi a partnere. Ő - AZ - vállat von, és óvatosan beleszív a szívószálon keresztül a koktéljába, ravasz félmosollyal. - Pete el fogja hagyni a kedvemért... amikor csak akarom - jelenti ki határozottan. Ő és a barátnője ismét kuncognak - azt képzelik, ilyen hatalmuk van a férfiak fölött. Egyszer, amikor nem maradt elég időm munka után, hogy elérjem a vonatomat, és tényleg nagyon ki voltam akadva, hogy húsz felesleges percet kell várnom a

következőre - ráadásul az nem is a gyors volt, hanem amelyik minden görbe fánál megáll, szóval odaügettem a kijárati kapuhoz, hogy átrobbanjak rajta, ki a metróból, és felrohanhassak az állomásra, de egy béna csaj egy hatalmas hátizsákkal ott piszmogott a jegyével. KÉTSZER is bedugta a nyílásba, bár a gép már kiírta, hogy Kérjen segítséget, úgyhogy idegesen cicegtem a háta mögött, ő meg hátraperdült, és csípősen megjegyezte: „Nem szándékosan csinálom, nem tehetek róla!” Még csak nem is válaszoltam. Nem volt rá időm. Elléptem mellette, gyakorlott mozdulattal bedugtam a jegyem, aztán kikaptam, és átvonultam a kapun. Hallottam, hogy utánam kiált: „Ó, mert te aaaannyira fontos vagy! Szemét kurva!” Nem fordultam meg, hogy visszakiabáljak, továbbmasíroztam... és ő még valamit odaordított, amit nem hallottam rendesen, de nem is nagyon érdekelt. Ám ahogy lépkedtem, bájos kis jelenetet képzeltem magam elé: nyugodtan a táskámba nyúlok, kihúzok egy lefűrészelt csövű pisztolyt, hátraperdülök, és szétlövöm a fejét, aztán visszateszem a fegyvert a táskámba, és folytatom az utam. Liz ilyen érzéseket kelt bennem. Azt akarom, hogy pusztuljon. Elfogadom, hogy valami gellert kapott Pete és köztem, és ez sebezhetővé tette a barátomat valaki mással szemben, aki utána vetette magát, de nem tűrhetem, hogy ez a lány ott kavarjon az életünkben. Következésképpen mennie kell. Ilyen egyszerű. Nem akarom elveszíteni a barátomat - képtelenség, hogy elveszítsem. Ez most is épp olyan tisztán áll előttem, mint tegnap este. Megtalálom Lizt, és megszabadulok tőle. Egy órával később a vonaton ülök, alig veszem észre, mennyire különbözik ez az utazás a szokásos reggeli loholásomtól a városba. Ülőhelyek vannak, kevesebb ö ltöny. Valaki szendvicset majszol, inkább magazinokat lapozgatnak, mint újságokat. Ahogy feltűnik a Canary Wharf, futólag arra gondolok, vajon Dádázz Meg ott van-e valamelyik magas épületben, hogy rábeszéljen egy nagy céget egy kampány megrendelésére, amelyet nem akarnak és nincs is rá szükségük, és amelyet nekem kell majd végigvinnem. Talán. A Mulberrym alján kotorászom a telefonomért, SMS-t küldök Lottie-nak, hogy tudassam, még mindig beteg vagyok, és nem jövök be. Azonnal visszaérkezik az üzenete: Szegénykém. Mi bajod? Influ - pfuj! - szól a válaszom, ami kellőképpen homályos, és többféle szimptómára ráhúzható. Igyál sok vizet, és maradj ágyban, SMS-ezik vissza. Csörögj rám, ha kedved van csetelni/unatkozol. Rossz itt egyedül. Gyógyulj meg hamar! Ettől szörnyű bűntudat fog el, és küldök egy üzenetet, hogy valós zínűleg nem fogom felhívni, annyira pocsékul érzem magam. Újabb hazugságok. De ha beszélnék vele, egy másodperc alatt rájönne, hogy valami bűzlik. Kicsit szédülni kezdek, amikor begördülünk az állomásra, de ahogy meglátom a tükörképemet az üvegajtóban, céltudatosság bizsereg át rajtam. Gyorsan, idegesen kifújom a levegőt, felszegem a fejem és eltökélten kilépek az ajtón, amikor az szétnyílik. Az állomáson kívül, a hullámzó emberáradatban az utcán, elindulok a színház felé. Liz színháza felé. Pontosabban fogalmazva, talán Andrew Lloyd Webber vagy Cameron Mackintosh színháza felé. A szívem dübörögni kezd, amikor határozott léptekkel elmasírozok egy zajos útfúrás mellett, amelyet az emberek megbámulnak és nagy ívben kikerülnek. Nem érdekel, hogy néhányukba beleütközöm, és a Big Issue árusára is

fütyülök, akárcsak a csávóra, aki megpróbál rávenni, hogy jótékonykodjak. Meggyorsítom a lépteimet, és eltökélten megkerülök egy sarkot. Már nem tart s oká, kezdek gyors, rövid lélegzeteket venni. Mit fogok mondani? Vajon egymaga lesz? Istenem - még soha az életemben nem ütöttem meg senkit. Aztán magam elé képzelem a kemény, mosolygó kis arcát, és az ajkam lebiggyed. Igen, tudni fogom, mit tegyek - és ha nem, majd menet közben kitalálom. Ennek ellenére kicsit rosszul érzem magam, és enyhe izzadság üt ki a homlokomon. Érzem, hogy a gerincem tövénél is átnedvesedem az izzadságtól. Gyerünk! Meg tudod csinálni! Képzeld el, hogy Pete elhagy. Ezt akarod? Azt akarod, hogy Lizzel éljen? - Nem! - tör ki belőlem remegő hangon, amivel furcsa pillantást váltok ki egy építőmunkásból, aki kávét iszik valami állványra támaszkodva. Nem érdekel. Ma nem érdekel, bárki bármit gondol. Meg kell találnom őt. Felmasírozok egy kis, pisitől bűzlő mellékutcán, átlépek egy fé lig telt sörösüvegen, megkerülök egy újabb sarkot, a szívem dörömböl a bordáimon, ahogy meglátom a színházat magam előtt, de tovább igyekszem, odaérek az ajtóhoz, reszkető kézzel odanyúlok, hogy belökjem, és TEGYEM, amit kell. Kit izgat, ki hallja meg, amit mondani akarok? Ha mások előtt kell üvöltöznöm, akkor ott fogok... ha mások barátjával baszol, nem lehetsz finnyás, hogy hol és hogyan kapod meg az aztamitmegérdemelsz-edet. De az ajtó csak zörög a kezem alatt. Zárva van. Csalódás önt el; úgy érzem, mintha a szívem dagadt kövéren a torkomban ülne, és túl sok helyet foglalna el. Azért nem hagyom, hogy sokáig a padlóra küldjön. A fogamat csikorgatom, és az üvegen keresztül bekandikálok az előcsarnokba. Liz ott kell legyen bent... de odabent félhomály uralkodik, és nem látok mást, csak egy takarítót, aki egy porszívót tologat, és nem nagyon veszi a fáradságot, hogy felpillantson rám, amikor bekopogok. Végül, és mosolytalanul, int, hogy menjek az épület hátuljához. Hátralépek, immár egy kicsit bizonytalanabbul, és elindulok, hogy megkerüljem a színház oldalát. Nincs ott más, csak egy szűk utcácska, alig férnek el benne az autók, egy bekötött fekete zsákoktól túlcsorduló hatalmas, kerekes szemétkuka, és egy mocskos tábla a falon: Művészbejáró. Az ajtó, úgy látszik, reménytelenül zárva van. Csengő nincs, és senki nem nyitja ki, amikor tétován bekopogok. Nem tudom, mit tegyek, úgyhogy visszavonulok, és az utca túloldalán várakozom. Senki nem megy be, és senki nem jön ki. Épp, amikor elkezdek morfondírozni, hogy mi a fenét csinálok én itt, az ajtó feltárul, és egy alacsony, sötét hajú, rosszkedvűnek tűnő pasas lohol ki rajta. - Megfogná az ajtót, kérem? - szólal meg egy reszkető hang, aztán kiderül, hogy az enyém. A fickó rám néz, a szeme tetőtől talpig végigmér, aztán úgy dönt, hogy nem vagyok méltó a figyelmére, de az ajtót tartja, és én átcsattogok az utcán. Amint belül vagyok, a nehéz fémajtó meglódul, és becsukódik mögöttem, és egy hosszú, széles folyosón találom magamat: éles fény világítja meg, és a padlója mint egy kórházfolyosóé. Semmi puha bársony, mint az előcsarnokban és a színház belsejében. Hirdetőtáblát látok az egyik falon, és egy újabb ajtót a folyosó távolabbi végén. Elindulok felé, a sarkam átmegy kip-koppba, amikor megszólal egy hang. - Elnézést! Kisasszony? Be kell jelentkeznie. Kihez jött?

Megfordulok, és most először veszek észre egy kis irodát. Ahogy bekukucskálok az ablakon, egy öreg, unott férfi arcába nézek, akinek úgy lóg a tokája, mint Foxi Maxinak. Igencsak megtermett, tésztaszerű húscsík látszik az öve fölött, lévén az inge nem elég nagy, hogy begyűrje a nadrágjába. Fogalmam sincs, hogyan tudta bepréselni magát egy ilyen szűk helyre. Talán hosszú évek óta ki sem jött onnan. A mögötte lévő falakon kulcsok hosszú sora lóg. Telefon áll az íróasztalán, és egy nagy beírókönyv hever előtte. - Neve? - zihálja, és a tolláért nyúl. Ettől egy kicsit elfog a pánik. - Lottie Myer - nyögöm ki végül. Bocs, Lottie. - Kihez jött látogatóba? Marc van bent. Hozzá jött? - Nem - mondom őszintén. - Én, öö, egy magazinnak dolgozom, amely szeretne kritikát írni a műsorról. Lenézően horkant. - Van egyáltalán fogalma, mióta megy már ez a műsor? Némán állok, ő pedig felsóhajt. - Na, jól van. Várjon ott, megnézem, bent van-e a társulatigazgató. Ő meg tudja mondani, kit keressen. A telefon után nyúl, és érzem, hogy felgyorsul a szívverésem. A francba. Most mi lesz? Vajon mi az a társulatigazgató? Úgy hangzik, mint egy fontos személy. Mit csináljak? Az ajtó ismét nagyot dörren, és összerezzenek. Megfordulok, és egy kifutófiú néz át a fejem fölött, mintha ott sem volnék, és dühösen mond valamit az öreg harcosnak, hogy vigyék el a teherautót, amelyik épp most érkezett és elállja az útjukat. A portás erre leteszi a telefont, és hosszú vita következik arról, ki miért tartozik felelősséggel, közben én hátrahúzódom, és azon tűnődöm, várjak vagy fussak, amikor az ajtó újra kivágódik. Egy hórihorgas férfi jön be egy csellóval, vagy mivel a hátán, és hozzá kell lapulnom a hátam mögött lógó hirdetőtáblához, hogy ne legyek útban. Az öregember még mindig vitatkozik, és folyik az egymásra mutogatás. Senki nem veszi észre, hogy a hajam beakadt egy rajzszögbe a táblán, és meg kell fordulnom, hogy kiszabadítsam. Ahogy kicsavarom, kihúzok egy rajzszöget, és egy halom kártya zúdul a padlóra. Túlzsúfolt a hirdetőtábla. Koccintás Sharon születésnapján kedden. Tony és Tim koncertet ad Wimbledonban 19-én, vasárnap este nyolckor. Figyelmeztetés a társulatigazgatótól, hogy ennek a darabnak a koncepcióját hosszú hajú férfiakra alakították ki. Bármilyen további hajvágás, amelyet mostanában BIZONYOS társulati tagoknál tapasztaltak, szerződésszegésnek minősül és büntetést von maga után. Szórólap a Night of a 1000 Voices! hammersmith-i előadására. Egy könyvelő névjegye, aki színészek adószakértőjének ajánlkozik. Egy kártya ezzel: „Eladó! Énekbetétek kottái a Lion King, a Grease, a Full Monty, a Billy Elliot, az Anything Goes musicalekből”, és aztán... aztán... egy kártya, amelyen ez áll: „Lányt keresünk! Lakótársnak. Nagy kétágyas szoba, napos, metróközeiben. 500 font havonta, plusz rezsi. Szólj a barátaidnak! Hívd Lizzie-t vagy Debst a ... ” Ó, szentséges isten! Ez ő - ez ő. A két felsorolt szám közül az egyik határozottan az övé! Gyorsan letépem a kártyát és a zsebembe gyűröm. Az öreg fickó és a kifutófiú még mindig hadakozik. Egy percig bűntudatosan toporgok, aztán sikerül észrevétlenül kislisszolnom. Kint az utcán előhúzom a kártyát, és úgy nézek rá, mintha az örök ifjúság titkát tartanám a kezemben. Kiveszem a mobilom, letiltom a számom, és azt a számot hívom, amelyik nem Lizé.

Rögtön üzenetrögzítőre kapcsol, és megszólal egy csilingelő hang: „Debs beszél. Most nem fogadhatom a hívásodat, de tudod, mi a dolgod! Ciao!” Aztán a sípjel hallatszik, úgyhogy gyorsan leteszem. Ciao? Miféle csajok ezek? Fél óra múlva egy kávé mellett újra próbálkozom. Végül kicseng, de aztán megint üzenetrögzítőre vált. „Debs beszél. Most nem fogadhatom a hívásodat... ” Basszus, ezt már hallottam. Az isten szerelmére... Újabb tíz perc múlva ismét nekiveselkedem, és most egy álmos hang válaszol, amitől teljesen megdöbbenek. - Ó, halló - dadogom. - Debs beszél? - Igen - feleli a hang unottan. - Ki az? Nem tudom, mi késztet arra, hogy ezt mondjam, nem terveztem el előre, és mást sem, de a szám hirtelen és nagyon magabiztosan kijelenti: - A lakás miatt telefonálok. - Ó, kúl! - mondja a hang felvidulva. - Hogy hívnak? Láttad a hirdetést? - Öö, olyasmi... Marc barátja vagyok. - próbálom óvatosan. - Lottie... Csend van, miközben Debs a nyilvánvalóan üres agyában kutat. - Istenem! Marc Banners! Ó, király! És Lottie - nem találkoztunk veled a Tyler'snél? - De, lehet... - próbálkozom bizonytalanul. Ha azt hiszed, hogy találkoztunk, akkor úgy is van. Ez a lány egy főnyeremény. - Ó, hát nem kúl ez az egész? Még megcsípheted a lakást, Lotts. - Lotts? Még egy perce sem ismerjük egymást. - Szeretnél eljönni, hogy megnézd? Marié már kiköltözött, úgyhogy azonnal a tiéd lehet. - Mit szólnál hozzá, ha ma jönnék? - kérdezem vidáman. A szám megint csak önállóan cselekszik. Ha én színésznő lennék, neki külön szerződése volna. Gyerünk, mondd már meg a címet. Megint szünet következik. - Öö, ma? Azt hiszem, oké. Itthon leszek délután, de lécei, négyig érj ide, mert korán el kell mennem ma este. Megígérem, hogy már négy előtt ott leszek, aztán megadja a címet, és én mondok neki egy hamis telefonszámot, amelyen elérhet, ha bármi probléma adódna, és ahogy mondják, ennyi. Ilyen könnyen ment. Tudom, hol lakik a kurva.

TIZENHARMADIK FEJEZET Egy óra múlva egy másik kávézóban ülök az utca túloldalán, a leszállított árú edények boltjával szemben, amely fölött Lizzie és Debs lakik. Egy magas széken kornyadozom a kirakatban az üveg előtti hosszú bárpultnál, figyelek, és beteg vagyok az idegességtől és nyugtalanságtól. Igazság szerint enyhén reszketek (bár ez lehet a túl sok kávétól is). Tehát ez az. Ez az a hely, ahol a csaj él, és ahol a barátom talán lefeküdt vele. Lehet, hogy Liz most is éppen otthon van. Egy perc múlva átmegyek, és elébe állok... de mit fogok mondani? És ő mit fog tenni? Rendeltem még egy kávét, de érintetlenül ott áll előttem, és kezd kihűlni. Nem tudom

megállni, hogy ne bámuljam Liz lakását. Annyira... annyira közönségesnek látszik. Nem olyan, mint egy ragyogó nő háza, inkább lepukkant diáktanyának tűnik. Tudom, hogy ez csak egy épület, de ahogy ott ülök, és nézem a helyet, ahol a vetélytársam él, letaglóz a rettenetes valóság, és az arcom hirtelen nedves lesz a könnyektől. Hogy tehette ezt Pete? Hogy hagyhatta, hogy ez megtörténjen? A kávézó tulajdonosa gyanakodva méreget, de bölcsen úgy dönt, hogy nem avatkozik a furcsa, síró lány dolgába, aki fél órája mozdulatlanul ül és az edényboltot bámulja. Az egész annyira közönséges, annyira olcsó. Mégis, mit vártam? Valami szexit, valami pazart? Fogalmam sincs. És ami még rosszabb, oda fogok menni, bekopogok az ajtón, és talán ő jön ki, és talán meg fogom ütni. Ó, micsoda egy kibaszott ügy! Hirtelen elfog a vágy, hogy felhívjam a mamámat. Az én kedves, majdnem normális mamámat, aki otthon ül a konyhánkban. Bárcsak ott lehetnék most. Bárcsak ő ott volna. Egy könnycsepp lopakodik le az arcomon, ahogy őrjöngve kotorászok a táskámban a telefonomért; nem érdekel, hogy egy hajón van a világ más ik végén, hallanom kell a hangját, el akarok mondani neki mindent... de érzem, hogy a telefonom már rezeg. Valaki hív. Amikor megtalálom, egy ismeretlen szám villog a kijelzőn. Nem veszem fel. Kizökkent, és elfelejtem, hogy fel akartam hívni a Mamát. Ki lehet? Debs? Másodpercekkel később kapok egy SMS-t: Én vagyok. Megvan az új mobilom és számom. Mentsd el. P xx Pete. Kötelességtudóan megteszem, amire kér. A nevére meredek a telefonon, és próbálok erőt gyűjteni, mielőtt visszacsúsztatom a mobilt a táskámba. Szedd össze magad, szedd össze magad... Kilököm a hajam az arcomból, és megtorlóm a szemem a kézfejemmel, mielőtt felemelem a fejem. Attól, amit a kirakaton átpillantva meglátok, a kezem a számhoz lendül és rátapad, és az ujjaimon keresztül kitör belőlem egy elfojtott sóhaj a döbbenettől. Ő - Liz - áll az üveg túloldalán, közvetlenül a kirakat előtt, a telefonja képernyőjét bámulja, és mosolyog. Ott, az orrom előtt, kevesebb, mint egy méterre. Hosszú, postaláda-piros kabátot és lelógó, széles karimájú Biba stílusú kalapot visel. A hosszú szőke haja kikunkorodik alóla. Bárki máson talán teljesen hülyén nézne ki - rajta elegánsan, és ugyanakkor nagyon kislányosan hat. Ám a látványban a legfontosabb, hogy egy UGYANOLYAN Mulberry táska lóg a vállán, mint az enyém. Teljesen megkülönböztethetetlenek. A kettő egy és ugyanaz. Azt hiszem, részben ez akadályoz meg abban, hogy felugorjak, kirontsak az utcára és letépjem a fejét, részben pedig a hirtelen döbbenet, hogy ott látom magam előtt. Megbabonázva ülök és rámeredek, és közben azon tűnődöm, mennyire lehet véletlen, hogy ugyanolyan táskánk van, holott ő egy edénybolt fölött lakik egy nem túl vonzó környéken... Tényleg tudna, tényleg hajlandó volna több mint 700 fontot költeni egy táskára? Nem, de ismerek egy férfit, aki hajlandó volna. Az is eszembe jut, hogy Liz első SMS-e arra utalt, hogy Pete vehet neki egy másik valamit... ugyanolyan barnát, azt hiszem... Neki szánta volna a táskámat? Ha igen - ez azt jelenti, hogy tegnap Pete kénytelen volt egy másikat vásárolni helyette, és találkoznia is kellett a lánnyal tegnap délelőtt - miközben azt hitte, hogy betegen fekszem otthon az ágyban? A kurva, kurva életbe. Csodálkozom, hogy a gyűlölethullámok nem zúzzák szét az üveget és nem küldenek halálos tőröket, hogy miszlikekre aprítsák ezt a nőt, vagy legalábbis nem éreztetik meg

vele, hogy valaki ilyen szörnyű utálattal bámul rá. Túlságosan el van magával foglalva, gondolom vadul, miközben figyelem, ahogy a mobilja kijelzőjére mered. A döbbenet és a gyűlölet a székemhez szögez. Az arca felderült, és most a füléhez tartja a telefont, és vár... egyáltalán nem vesz rólam tudomást... és most beszél. Mosolyog, valamit mond a telefonba, és vidáman elindul az utcán felfelé a metró irányába. Azonnal felötlik bennem a gondolat, hogy Pete nyilván mindkettőnknek ugyanazt az SMS-t küldte az új számával... tehát Liz most vele beszél? Megragadom a telefont, és magamból kivetkőzve tárcsázom Pete-et. Hát persze, pityeg egy másodpercig, aztán hangüzenetre kapcsol. Ez új, hűvös, tárgyilagos erővel tölt el. Nem rohanok a csaj után. Nem ragadom meg az utcán, és nem lököm keményen egy falhoz, hogy a döbbenettől és fájdalomtól levegő után kapkodjon, amikor a tarkója belevágódik a téglába, és a hülye, kibaszott kalapja leesik a földre. Hirtelen jeges nyugalom és higgadtság fog el. Valami képessé tesz, hogy felálljak, kisétáljak a kávézóból, átmasírozzak az utcán, és újra meg újra megnyomjam a lakás csengőjét. Egy kutya őrült csaholását hallom, de csak csengetek és csengetek, amíg egy hang azt nem kiabálja, „Várj, jövök már”, és az ajtó ki nem tárul.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Az első dolog, amit észreveszek, a bokám körül ugráló és csaholó undorító kis patkányszerűség. Nyakörvet visel, amelyről egy csillogó medál lóg a Mama kis hercegnője felirattal. Legyűröm a kísértést, hogy belerúgjak, és megpróbálok az előttem álló lányra koncentrálni. - Szia! - vigyorog az apró fehér fogaival. - Biztosan te vagy Marc barátja, Lottie. Én pedig Debs vagyok. Apró termetű, nagyon csinos, póló van rajta, amely A jövő dívája ígéretet hirdeti. Várakozásteljesen tekint rám, és semmitmondóan mosolyog. - Bejössz? Félreáll, és egy lépcsőt látok magam előtt. - Kérlek, hagyd abba az ugatást, Pixie - szidja az állatot, amely ezek szerint kutya, és még mindig a bokáink körül szökdécsel. - Elnézést miatta. - Rám mosolyog. –A lakótársam, Lizzie rossz kisbabája. Igen, az vagy! Igen, az vagy! Búg a patkánynak, amely, kimerülten az erőfeszítéstől, hogy lejött az emeletről, szánalmasan elterül a padlón, ami talán annak a következménye, hogy genetikusan megfelelő rövid lábakat terveztek neki ahhoz, hogy egy női táskában tölthesse az életét. Liz hangosan kimondott nevének hallatán élesen a tenyerembe vájom a körmömet, de nem szólok semmit. Csak szeretnék bejutni a lakásba. Nem tudom, mit szándékozom tenni, ha már egyszer bent vagyok, de elszántam magam, hogy bejutok abba a térbe, amelyben a barátom rendszeresen megfordul - megnézem a saját szememmel, megszállóm a csaj életét, ahogyan ő is megszállta az enyémet. Felmegyünk a keskeny kis lépcsőn, amely a lakásba vezető ajtóban végződik. A nappaliba nyílik, és azon nyomban jó képet kapok arról, miféle lány ez a Debs és Lizzie.

Hélium léggömbök lebegnek a sarokban, és néhány üres borosüveg áll az élénkszínű pamlagok mellett, amelyek közül az egyik narancssárga, a másik neon rózsaszín - azt hiszem, mindkettő az Ikeából. A szőnyegnek bizony jót tenne egy kis porszívózás, és a Ma reggel megy a tévében, levett hanggal. Nagy bekeretezett fotómontázsok lógnak a falakon. Ahogy gyorsan rápillantok az egyikre, színházi öltözőben felvett képeket látok: rengeteg vastag smink, és emberek pofákat vágnak, mindegyik megpróbál a figyelem középpontjába kerülni. Van, amelyiken Lizzie rajta van, van, amelyiken nincs. Az egyik fotón egy rendkívül szép férfit ölelget és megpróbál dögösnek tűnni. Debs telefonszámlákról és önkormányzati díjakról kezd hablatyolni, de nem igazán figyelek rá. Pete itt járt. Mindezt látta. A konyha pici, de ahogy Debsre nézek, joggal hihetném, hogy 2001-ben evett rendes ételt utoljára. Egy doboz Special K zabpehely hever a pulton, és egy turmixgép áll egy gyümölcsöstálban néhány letargikusan heverő, fáradt, összeaszott gyümölcs mellett. - Dohányzói? - kérdi Debs. Automatikusan megrázom a fejem, és ő elszörnyülködve néz. - Tényleg? Istenem, hogy bírod e nélkül? Mit mondtál, melyik darabban vagy? - Öö, egyikben sem. Tulajdonképpen. Túlságosan meg vagyok semmisülve, hogy elég gyorsan tudjak hazudni, és a szavak hasznavehetetlenül botladoznak ki a számból. - Ó, milyen kár - mondja, alig figyelve rám. - Nincs sok újdonság mostanában, igaz? Mindenütt csak francos felújítások. - Forgatja a szemét. - Valami azért majdcsak sikerül, mindig így van, nem gondolod? Én a Zippity?-ben játszom szinte az örökkévalóság óta... aaaannyira unom már. Na mindegy. Ez lenne a szobád. Előttem megy, és én bizonytalanul követem a leglá-nyosabb szobába, amelyet valaha láttam. Pixie bekocog utánunk, és befészkeli magát egy kis rózsaszín, csillogó ágyba, amely sziporkázó pórázok széles választéka alatt áll. Ahogy rosszindulatúan rám bámul a túlméretezett, gonosz-manó szemével, megállapítom, hogy ez a vakarcs tényleg a létező legutálatosabb, legértelmetlenebb kedvenc-pótlék. - Igazság szerint ez Lizzie szobája pillanatnyilag - csacsog Debs –, de át fog költözni a nagyobbikba, ahonnan Marié most ment el. Egy kicsit komplikált a dolog - Marie-nak volt néhány igencsak ragadóskezű barátja, ha érted, mire gondolok –, de hát elment, és ez akár rögtön a tiéd lehet. Szép, ugye? A szoba falai mély krém- és mézszínűek, és van benne egy csillárszerűség, csavart drótokra aggatva rengeteg élénkszínű üveg lóg rajta, amelyek sziporkáznak a nagy ablakon beáradó fényben. Muszlinfüggönyök lebegnek, és az ágynemű ropogósnak és tisztának tűnik. Részegítő, súlyos parfüm illata érződik halványan, és liliomok - igazi friss virágok vannak egy vázában. - Gyönyörű szoba - sikerül kinyögnöm, az igazsághoz híven. Olyan erővel markolom a táskám pántját, hogy görcs áll az ujjaimba. Ez Liz szobája. Ó, istenem! Mit művelek? Debs körülnéz. - Igen, Lizzie-nek jó ízlése van. Tudom. A barátommal baszik. Lassan körbejárom a szobát, és kinyitom a szekrényt. Előttem lógnak Liz ruhái. Egy hosszú szőke hajszálat látok egy piros pulóver ujján. Az övét. Milyen undorító. - Ide sok minden befér - hallom a hangomat.

A ruhái nagy része olcsó, a legdivatosabb, eldobható. Sokat ad a külsőségre. Bár a cipői jók. Ezen nem spórol. Becsukom az ajtót, megfordulok, az ágyra nézek, meglátom az éjjeliszekrényt, és kis híján hangosan felkiáltok. Pete fényképe áll Liz ágya mellett. Majdnem a padlóra hányok. Esküszöm, hogy fizikailag öklendezem. Szerencsére Debs, aki a lépcső alatti tárolási lehetőségről fecseg, közben újra k iment a hallba, és nem hallja. Jéggé dermedek azon a szent helyen a sokktól. Ez ő, igaz? Igen, ez ő! A Paul Smith ing van rajta, amelyet a születésnapjára vettem! Ó, istenem, ó, istenem, ó, istenem. Lélegezz. Folyamatosan lélegezz. - Lottie? Ó, még mindig odabent vagy? - Debs visszaszökken a szobába, mint egy kis bárány, csupa frissesség és ártatlanság. - Nos, mit gondolsz? - Derűsen mosolyog. Kinyitom a szám, de hang nem jön ki rajta... Szerencsére valahonnan a nappaliból megszólal a telefon. - Egy pillanat - mondja Debs, és elrohan. Ez időt hagy nekem, hogy odalépjek az ágyhoz, és gondosabban megvizsgáljam a képet - határozottan Pete. Mosolyog, és feltartja a kezét, mintha nem szeretné, hogy lefényképezzék. Végigpásztázom a fotó hátterét, de lehetetlenség megállapítani, hol készült. Aztán észreveszek egy képeslapot a kép mögött. Egy táncoló lány van rajta. Kinyitom. Sok szerencsét, Lizzie, az első számú rajongódtól. Szerelmem örökké a tiéd, Peter xxx A szavak elúsznak a szemem előtt, vagy talán én botladozom bizonytalanul, de nem késlekedem. Mielőtt egyáltalán végiggondolnám, hogy mit teszek, begyömöszölöm a képet a táskámba. Felkapok egy pár olcsónak tűnő fülbevalót is. Aztán a lábam felmondja a szolgálatot, és nehézkesen az ágyra rogyok. Debs visszajön, és egy kicsit meglepettnek tűnik, amikor meglátja, hogy leültem. - Elnézést. Szóval mi a véleményed? - Én... - Gyerünk, nyögd már ki. - Van egy barátom - bukik ki végül belőlem. Bármikor eljöhet majd? - Ó, hát persze! - mosolyog Debs. - Ezek szerint mindnyájan járunk valak ivel, úgyhogy lehet, hogy egy kicsit zsúfoltan leszünk, mivel mindannyian napközben vagyunk itthon és este dolgozunk, de jó muri lesz. Csúcs lesz. - A barátaitok is a színházban dolgoznak? - Aligha! - nevet Debs, és furcsa pillantást vet rám. - Hiszen tudod, milyen fiúk vannak a show-bizniszben. Nem, az enyém séf, Lizzieé építész. Állítsd meg ezt, kérlek, édes istenem, kérlek... - Hát ha akarod, a tied - vonja meg a vállát Debs. –Szupernak tűnsz nekem. Azért Lizzie-vel is meg kell ismerkedned, de tuti, hogy ki fogtok jönni egymással; végül is sok közös van bennetek. Egyrészt Marc. Hogy ismerkedtél meg vele? A Chicagóban? Atyaisten - mennem kell... Muszáj... Megszólal a telefonom. Pete az. - Bocsáss meg - mondom, és Debs bólint, de csak álldogál ott. - Szia, én vagyok - hallom Pete hangját. - Próbáltalak hívni a munkahelyeden, de üzenetrögzítőre van kapcsolva. Tudtad? - Igen. Pillanatnyilag nem vagyok ott. Ez persze igaz. Nem hazudtam. Mindössze nem említem meg, hogy azon az ágyon ülök, ahol megdugott egy másik nőt - és a fényképét nézem. - Jól vagy? - kérdi. Fogadok, hogy a homlokát ráncolja. - Furcsa a hangod.

- Tényleg? - mondom, és mosolyt erőltetek az arcomra... Nehogy darabokra ess gyerünk, tarts ki. –Minden a legnagyobb rendben. - Kipréselem a szavakat, próbálom egy szinten tartani a hangomat, miközben még mindig Pete rám visszamosolygó arcát nézem. - Majd később felhívlak. Most nem tudok rendesen beszélni. A szó szoros értelmében, ami az illeti. És bekattintom a telefont. Szeretnék eltűnni innen. Valóban rosszul vagyok Liz parfümjének émelyítő szagától. Felállók és mély lélegzetet veszek. - Ezt még meg kell gondolnom, Debs - mondom könnyedén. - Valamivel kisebb, mint amire számítottam, és aggódom, hogy a dolgok egy kissé... összezsúfolódhatnak. Felhívhatlak? - Abszolút! - Debs boldogan rám mosolyog. Kétlem, hogy ezzel a lánnyal valaha is bármi rossz történt az életében. A legcsekélyebb mértékben sem érdekli, hogy kiveszem-e a lakást, vagy sem. Öt perc sem telik el, és ismét az utcán vagyok, nekidőlök a csukott ajtónak, levegő után kapkodok. Ha nem lenne a képeslap és Liz fülbevalója a táskámban, el sem hinném, hogy ez megtörtént.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET A lábam önálló életet él, megtalálja az utat vissza az állomásra, és nemsokára felbotorkálok a vonatra, és nehézkesen lerogyok egy ülésre. Kicsit szédülök, és mintha vattával volna kitömve a fejem. Mi az ördögre vetemedtem? Mi történt ott? Tényleg láttam Pete fényképét egy másik nő ágya mellett? Ez nem lehet igaz... márpedig az! A saját szememmel láttam. Láttam a lányt, a lakását, a ruháit, az ágyát. És mellette a barátomat. Amikor megszólal egy mechanikus csipogó hang, és az ajtók becsukódnak, kiveszem a képeslapot a táskámból. Ránézek, végigkísérem a kedvesem kézírásának hurkait az ujjaim hegyével, aztán bűntudatosan visszateszem; ami nevetséges, hiszen senki más nem sejti, hogy loptam, egy másik nőtől, akivel a barátom minden jel szerint lefekszik. Amint kiérünk Londonból, rám törnek pillanatok, amikor néma könnyek gördülnek le az arcomon a végső reményvesztettségtől, és egyszer csak furcsa csuklás fog el, és hozzá még szipogok is, és ettől szúrós pillantások lövellnek felém könyvek és újságok mögül. Dühödten ki kell bámulnom az ablakon, és ismerős látnivalókra koncentrálnom, nehogy teljesen elveszítsem az önuralmamat. Mindenki mindent elkövet, hogy ne vegyen rólam tudomást, beletemetik a fejüket az Evening Standard lapjaiba, nem akarnak semmibe beleavatkozni. Csupán egyetlen lány mered rám kíváncsian. Visszanézek, abban a reményben, hogy elszégyelli magát, és elfordul, de továbbra is csak bámul, nyitott szájjal rágógumizik, egyáltalán nem jön zavarba. Én kapom el először a tekintetem, és megpróbálom levegőnek nézni. Másra sincs szükségem most, mint konfrontációra. Belenyúlok a táskámba az iPodomért, bogarászom vele, véletlenszerűen választok zenét. Nem érdekel, mi az; egyszerűen szükségem van valamire, ami eltereli a figyelmemet, de természetesen az összes szám, amelyen az iPod

landol, vagy egy lassú ballada, vagy egy szerelmes dal, és persze nem bírom hallgatni őket, mert a szövegüket mintha egyenesen rám meg Pete-re írták volna. Végül elegem lesz, kikapcsolom és csendben ülök, amelyet csak mások mobilja és köhögése zavar meg. Amikor a városunk szélén álló házak teteje elkezd végre az ablak előtt villódzni, szinte letaglóz a megkönnyebbülés, hogy már majdnem otthon vagyok. Addig lézengtem a városban - nehogy Pete gyanút fogjon –, amíg rendes körülmények között haza szoktam érni a munkából, úgyhogy ki vagyok ütve, és éhes kellene legyek, de nem vagyok. Tulajdonképpen ettem én egyáltalán egész nap? Nem emlékszem. Különben sem kívánok semmit, akkor meg mit számít? Úgy érzem, kipukkadtam, üres vagyok, és harctéri sokktól szenvedek. Azért mentem oda, hogy szembeszálljak azzal a nővel, ehelyett az arcomba kaptam az igazságot. Ahogy a bejárati ajtó felé sétálok, megpróbálok mosolyt ragasztani az arcomra, hátrasimítom a hajam, mély lélegzetet veszek. Pete nyilván meghallotta, hogy a kulcsommal matatok a zárban, mert azonnal megjelenik a lépcső tetején. Felmosolygok rá, megkérdem, kellemes napja volt-e, mire azt mondja, nem rossz, de hol voltam és jól érzem-e magam? Lehet, hogy sírás nyomait látja rajtam? Rápillantok, mintha megőrült volna, nevetek, és azt válaszolom, hát persze, hogy jól érzem magam, és hogy még mindig gyengélkedem, ami talán magyarázza, miért tűnik úgy, mintha sírtam volna, és mégis mit gondol, hol voltam? A munkahelyemen, természetesen. Kételkedve néz rám. Mindig a nagy, megrögzött hazudozókat a legnehezebb átverni... de beveszi, amit mondok, és azt kérdi lefelé jövet a lépcsőn: - Miért nem tudtál beszélni velem, amikor kerestelek? És nem hívtál vissza. Egész délután vártam, hogy beszélhessek az én drága barátnőmmel. Sikerül meglepett tekintetet mímelnem, mintha próbálnék visszaemlékezni, miről is beszél, aztán elnevetem magam. - Ó, hát erről van szó. Nyakig benne voltam egy munkában. Nem hagyhatom csak úgy abba miattad! Aztán szeretettel megpaskolom a karját, és elsétálok mellette, be a konyhába. Hihetetlen, milyen nehezemre esik. Igazság szerint szeretnék ráborulni, és sírni, és sírni, és megmutatni neki a képeslapot, megmondani neki, hogy láttam ma a fényképét egy másik nő ágya mellett. Hogy tudom, tudom, hogy hazudik nekem... de nem teszem. Maradj csak nyugodt. Ne borítsd ki a bilit. Azt fogja hinni, megőrültél, ha elmondod, mit tettél ma délután. És őrület is volt. Az volt! Mégis, mit gondoltam? Csak meg akartam szabadulni tőle. Ki akartam rugdosni az életünkből. - Nem tudod véletlenül, hol van a fekete tornanadrágom, bébi? - Pete követ a konyhába, a derekamra csúsztatja a karját, és megcsókolja a nyakamat hátulról. - Már kerestem, de ilyet még nem basztam, fogalmam sincs, mit csináltam vele. - A vasalnivalók közt van a kosárban - mondom automatikusan, és sikerül megállnom, hogy megfeszüljek és ellökjem magamtól - Te kis arany csillag - mondja, elenged, és nyújtózkodik. - Mi a terved vacsorára? Vállat vonok, és közlöm, hogy nem tudom. Van valami elképzelése? Üres tekintettel néz rám. Például mi? Például, hogy felhívd Lizt a fürdőszobából? Például, hogy elvidd Glóriát sétálni, hogy telefonálhass Liznek, például, hogy elmenj az edzőterembe, hogy rácsöröghess? NEM TUDOM, A KURVA ÉLETBE!

- Fáradtnak tűnsz, szívem. - Úgy teszek, mintha aggódnék. - Mi lenne, ha csinálnék magunknak egy stirfryt - valami gyorsat –, és aztán, ha van kedved, később elmehetnénk meginni valamit. Hogy felvidulj egy kicsit. Ez olyasmi, amit soha az életben nem csinálunk. A szokásos esténk, természetesen, kaja, tévé, ágy. Talán még annyi, hogy én fecsegek Amandával vagy Louise-zal telefonon, ő pedig dolgozik egy keveset odafönt. Tehát enyhén meglepettnek tűnik a javaslatomtól, de pillanatnyi gondolkodás után azt mondja, hogy még jobb ötlete van, miért nem megyünk el vacsorázni? Ez viszont engem lep meg... és igazság szerint se testem, se lelkem nem kívánja. Olyan fáradt vagyok, hogy csak egyet szeretnék: összekuporodni egy sötét zugban, és ezer évig aludni. A kiszikkadt, feldagadt agyamnak szüksége van rá, hogy egy ideig ne gondolkozzon; de a lány, aki fáradt és rinyál, nem kapja meg a férfit. Úgyhogy mosolygok, és azt mondom, ez szuper lenne, máris megyek és átöltözöm. Felbaktatok és elrejtem Liz képeslapját és fülbevalóját a fehérneműs fiókom aljába. Ott bújnak meg Pete első nekem küldött lapja és egy kis doboz mellett, amelyben egy leszárított levelet őrzök az első közös sétánkról. Pete felvette a földről, átnyújtotta, és azt mondta: „Ez a legelső ajándékom neked. Rettentő drága volt, hát nehogy eldobd.” Nem is dobtam. Akkor, sok évvel ezelőtt, elképzeltem, hogy megtartom, és majd ráragasztom egy képeslapra, amelyet az esküvőnk napján fogok nekiajándékozni. Ennyit a hiú ábrándokról. Olyan ruhába öltözöm át, amelyről tudom, hogy Pete különösen kedveli, és épp annyi sminket teszek magamra, hogy úgy nézzen ki, mintha semennyit sem viselnék. Figyelek rá, hogy gyorsan elkészüljek, nehogy közben elveszítse a kedvét a kiruccanással kapcsolatban, és amikor lejövök, látom, hogy az utolsó pillanatban érkezem. A pamlag karfáján ül, kezében a távkapcsolóval. Amikor meglát, elmosolyodik. - Nagyon csinos vagy - jegyzi meg. Nem gyönyörű, nem szexi. Csinos. A szívem még jobban összetörik, és Liz önelégülten mosolyog, csábítóan csókot fúj Pete felé lassított felvételben. Kiűzöm őt az agyamból, és szótlanul beszállunk az autóba. Vacsora közben a betörésről kezdünk beszélgetni, és Pete ijes ztő irányba tereli a társalgást, azt csócsálja, milyen furcsa, hogy az ékszereimen kívül nem vittek el semmit, és nem érti, miért végeztek ilyen esztelen pusztítást. Érzem, hogy a bőröm bizseregni kezd az aggodalomtól, és azonnal gyanakodni kezdek. Kitalálta volna, hogy én voltam hogy találta ki? Biztosan túl sok megfázás és influenza elleni orvosság hirdetését néztem, mert „a támadás jobb, mint a védekezés” igaz szellemében olyan szavak hagyják el gördülékenyen és erőfeszítés nélkül a számat, amelyek még nála is jobban meglepnek. - Tudom - értek egyet, és kitöltök magamnak egy nagy pohár bort. - Olyan, mintha megfontoltan tették volna, amit tettek. - Hogy érted? - A homlokát ráncolja, és zavartnak tűnik. - Úgy értem, miért főleg a te dolgozószobádban okoztak annyi kárt? - kérdem, mintegy mellékesen. - Semmi erőszakos behatolás... semmi értékeset nem vittek el. És miért vették a fáradságot, hogy átdöfjenek egy képet rólunk? Ez egy kicsit... vérfagyasztó. Nem szól semmit, csak beleszúrja a villáját egy darab steakbe, aztán a borsért nyúl. Kutatok az agyamban valamiért, bármiért, ami a gondolatait valaki másra terelheti. - Nem szeretném, ha bántónak találnád - mondom könnyedén, és átnyúlok, hogy bort

öntsek neki –, de először még az is felmerült bennem, nem te tetted-e. - ÉN? - Enyhén fuldoklik, és egy szalvétáért nyúl. –Hogy a fenébe jutott ez az eszedbe? - Ne légy dühös - csitítom. - Csak azért, mert a rendőrtiszt annyira furcsállotta, hogy szinte semmit sem vittek el... és hogy jutottak be? Csak ezen kezdtem filózni, és arra gondoltam, hátha bedühödtél valamiért... Minden oké a munkáddal? - átnyúlok, és a karjára teszem a kezem. - Kicsit feldúltnak tűntél mostanában. Egyszerűen összeraktam a dolgokat. Elmondhatnád, ha bármi baj van. Úgy néz rám, mintha megőrültem volna. - Miről beszélsz? Semmi baj sincs... hogyan merülhet egyáltalán fel benned, hogy képes volnék szétverni az otthonunkat? Meggárgyultál? Elhúzza tőlem a karját. - Elnézést, elnézést. Igazad van. - A fejemet rázom. –Nem kellett volna megkérdeznem, hogy te voltál-e... csak annyira érthetetlen. Szinte mintha valakinek ku lcsa lett volna, vagy mi... és egyszerűen beengedték magukat! És beletrafáltam. Teljesen véletlenül, de ez most egyenesen egy idegbe vág. Pete egy szinte észrevehetetlen pillanatra abbahagyja a rágást. Ha nem számítok rá, elmulasztom, de így nem kerüli el a figyelmemet. Rájövök, hogy eszébe sem jut engem gyanúsítani. Azt gondolja, talán Liz volt! Az agyam száguldásba kezd. Az a fajta lány lenne, akiről feltételezhető, hogy „kölcsönvehetett” egy kulcsot? Vajon Pete most azon morfondírozik, hogy a barátnője netán beengedte magát, aztán valamiért elöntötte a vörös köd, és ripityára törte a házunkat? Elhallgatunk, feltehetően mind a ketten annak a következményein rágódunk, hogy mi van, ha Liz olyan lány, aki esetleg... aki talán... képes a szerelmi bosszúra. Ami engem illet, fütyülök rá, hogy olyan-e, vagy sem. Világosan látszik, hogy Pete olyannak tartja, és ez nekem elég. Azt hiszem, felfedeztem a rést a vértezeten, és biztos, ami biztos, óvatosan egy kicsit mélyebbre döfök. - Talán vissza kéne hívnunk a rendőrséget, hogy vegyenek ujjlenyomatokat, meg minden? Felhívhatom őket holnap. Pete először nem szól semmit, de aztán közömbösen kijelenti: - Nem hiszem, hogy érdemes volna ezzel vacakolnunk. Ez csak bonyolítaná az ügyet. Szerintem egyszerűen borítsunk fátylat az egészre, és lépjünk tovább. Különben is, kétlem, hogy a rendőrségnek lenne ilyesmire kapac itása. Ez nem az FBI, és a mi kis ügyünk aligha az évszázad bűnügye. Ácsi, Pete - locsogsz. - Hagyjuk a fenébe. Nem akarlak már több zaklatásnak kitenni, mint amennyit eddig is el kellett viselned. Túlságosan megrázott ez téged. Feltételezem, ebből a kis szónoklatból levonhatom a következtetést, hogy a ház tele van Liz ujjlenyomataival. Tehát járt a házamban. Vajon az ágyamba is befeküdt az undorító parfümjével és olcsó ruháival? Pete megkefélt valakit a közös ágyunkban. Hogy létezhet ez? - Oké! Te tudod a legjobban! - Sikerül rámosolyognom. –Azért akkor is furcsa... mintha csak úgy bejöttek volna, aztán beborultak az agyukba... Kiugróm a vécére. Egy perc, és itt vagyok. Elballagok, otthagyom az emészthetetlen kis falattal. A vécén a tükörképemet bámulom, miközben felteszek egy újabb adag szempillafestéket, és aztán beugrik, hogy talán

belebotlottam Liz kikészítésének egy sokkal hatékonyabb módszerébe, mint, hogy nekiindulok, és megkeresem. Mi lenne, ha Pete elkezdene gyanakodni, hogy a barátnőjénél valami esetleg hibádzik? Hogy a valóságban nem tökéletes - sőt, nagyon is távol áll ettől. Mit tenne? Talán egyszerűen úgy döntene, hogy nem érte meg a macerát? Talán megszabadulhatnék ettől a nőtől anélkül is, hogy egy utcán pofozkodó halaskofa szintjéig alacsonyítom le magamat? Lehet, hogy végül nem kell elveszítenem sem Peteet, sem a méltóságomat. Hirtelen öröm tölt el, hogy eddig nem találkoztam a csajjal szemtől szembe. Nem mintha nem tudtam volna megtenni - simán képes lettem volna olyan keményen felképelni, hogy az öt ujjam nyoma ott marad az arcán –, ám most már tudom, hogy sokkal, de sokkal okosabb és elegánsabb is lehetek ennél. Így tényleg fogalma sem lesz, honnan jött az ütés. - Mondok neked még valamit, más holmimat sem találom a betörés óta - közlöm, amikor visszaülök. Pete most már végleg abbahagyja a rágást. - Például mit? - Tök fura, tényleg. - Lehalkítom a hangom, mintha egy történetet mesélnék. - Nem akartam semmit mondani neked, de a táska, amit tőled kaptam... Nincs meg. Felhúzza az egyik szemöldökét, és aztán gyorsan kijelenti: - Veszek neked egy másikat. Három táskát egy hónap alatt? Talán érdemes volna számlát nyitnod a Mulberrynél, drágám. - Nem kell, hogy vegyél - mondom nagyvonalúan. - Bár imádtam azt a táskát. Igaz, hogy sikerült egy tintafoltot ejtenem a bélésén. - Elhallgatok, hagyom, hogy ezt jól megjegyezze. - Különben, beszéljünk másról. Meséld el, hogy megy a munka. Hosszú, unalmas beszélgetést folytatunk a munkájáról, aztán némán hazahajtunk. Közben bevésem az agyamba, hogy abban a másodpercben, ahogy belépünk a házba, el kell rejtenem a táskát. Megérkezünk. Azzal a kifogással, hogy pisilnem kell, felrohanok és berúgom a táskát az ágyunk alá. Pete kiereszti a kutyát, és figyelemreméltóan gyorsan visszajön. Úgy látszik, semmi SMS ma este. Már ágyban vagyok, amikor bejön, kinyúltan és dúltan. Kicsit túl sok bort ittam, és teljesen el vagyok ragadtatva a sikeremtől. Legszívesebben kuncognék, és beavatnám a titkomba, elmondanám neki, mit műveltem ma. Érzem, hogy ki vagyok pirulva, és egy kicsit túlpörögtem. Figyelem, ahogy rosszkedvűen levetkőzik - csuda csendben van, amióta eljöttünk az étteremből. Bemászik az ágyba és leoltja a villanyt. És hátat fordít nekem. Még egy másodpercbe sem telik, hogy a csitris hangulatom teljes boldogtalanságba forduljon. Mi a francért csinálta ezt? Sose szokta. Soha. Mit művelt vele ez a nő? Becsiccsentve sírni kezdek, mire ő felsóhajt. - Most meg mi a baj? A betörésről zokogok valamit (hamarosan valami új mesével kell előállnom - ez nagyon gyenge lábakon áll), és megkérhetném, hogy megöleljen? És megteszi, bár nem túl lelkesen. Nincs rajtam semmi, hozzábújok, és azt suttogom, hogy mellette biztonságban érzem magam. Töprengő hangulata ellenére a bor, a puha meztelen húsom, talán a gondolat,

hogy a szeretője ideiglenesen és ijesztően megbuggyant... talán az érzés, hogy ő a nagy, bátor férfi, az én védelmezőm... szóval mindezek kombinációja megteszi a hatását, és elkezd csókolgatni. A keze végigsiklik a reszkető bőrömön, és a szája lecsap az enyémre - sürgető, mély, baszós csókolózás ez. Semmi bevezetés - egyenesen durr bele. Beleélem magam a szerepbe, aprókat lihegek, azt mondom neki, hogy csodálatos... kezd felizgulni, egy kicsit durvább lesz, a bőrt harapdálja a vállamon, amit tulajdonképpen nem szeretek, de nem szólok semmit. Csak egy picit hangosabban lihegek, és elriszálom magam tőle, hogy utánam kelljen jönnie. Egy szót sem szól egész idő alatt, leszámítva egy rekedt „Ó, istenem, de jó vagy!”, miközben én nyalok, és szopok, és simogatok. Furcsa mód én magam semmit sem érzek. Amikor végül rajtam fekszik, és a nevemet hajtogatja, és aztán felkiált, hogy „Ó Jézus, ó Jézus, ó Jézus”, mintha testen kívüli élményben volna részem, mintha kívülről figyelném magamat. Egész lényem ernyedt, nem reagál, és a végtagjaim mintha gyurmából volnának. Az biztos, hogy nem érzem úgy, mintha senkihez sem lehetnék közelebb, mint Pete-hez, vagy hogy épp most tapasztaltam volna meg valami mély spirituális kapcsolatot. Szeretkezés után nem csókol meg gyöngéden, ahogy ott fekszünk, nem simítja ki a hajat az arcomból, nem néz mélyen a szemembe, és nem suttogja a sötétben, hogy szeret. Átgurul az ágyban a maga oldalára, és hallgat. Mire becsukom a fürdőszoba ajtaját magam mögött, már sírok. Ezek nem mi vagyunk. Ez nem az, ahogyan mi élünk. Már nem érzem szexinek és vonzónak magam, egyszerűen olyan vagyok, mint egy rakás szar... fogalmam sem volt, hogy lehet ennyire pocsék véleményem magamról. Hogy jutottak a dolgok idáig? Nézem magam a tükörben, és a hideg üveghez szorítom a fejem. De ez sem nyugtat meg. Nyomorultul elhúzódom, és olyan boldogtalan vagyok magam miatt, mintha Clare-rel állnék szemben, és figyelném, ahogy sír, mint ahogyan én sírok most. Arra gondolok, ilyen érzés lehet végignézni, ahogy a húgom szíve összetörik a szemem láttára. Olyan különös, hogy így látom magamat, és közben semmit sem tudok tenni, hogy megszűnjön ez az állapot. Reménytelenséget érzek, és csak arra vágyom, hogy átöleljen valakinek a kedves, meleg karja. Holott éppen most voltam olyan intim kapcsolatban egy másik emberi lénnyel, amilyenben ember csak lehet. Végül már csak lógatom az üresre sírt fejem - nincs több könnyem. Pete eddig finoman, gyöngéden csókolt. Ez nem csak a képzeletem játéka. Tudom, hogy nem... Miért nem tud ez a lány egyszerűen eltakarodni - egyszerűen eltűnni a föld felszínéről? Nem vagyok rossz ember. Csak azt akarom, hogy TŰNJÖN EL. Hagyja, hogy éljem az életem a barátommal. Ahogy eddig is tettük. Szarul nézek ki. Foltos, vörös bőr, skarlát-pörsenésekkel a két orcán, és egy elkékült orr. Apró, résnyi, felpuffadt szemhéjakba temetett szem. Nem nézhetek ki ilyen szarul, amikor ott van ő a muszlin hálószobájában a liliomaival, és mindent elkövet, hogy tökéletes legyen. Vizet paskolok az arcomra, és kifújom az orrom. Legalább Pete nem láthat a s ötétben. Egyébként is fölöslegesen aggódtam. Mire visszalopakodom a szobánkba, Pete már annyira álmos, hogy alig bírja kinyögni, hogy jó éjszakát. És másodperceken belül már alszik is. Vajon kiről álmodik?

TIZENHATODIK FEJEZET Amikor Pete felébred, munkába öltözve, kabátban állok fölötte. - Szia - mondom sietve. - Rohannom kell - kicsit késő van. Este találkozunk. Lebukom, hogy megcsókoljam a feje búbját, és már ott sem vagyok. Nem akarom húzni az időt, mert a bejárati ajtó előtt ott vár egy bevásárlószatyorban a Mulberry táskám és az ékszerek, amelyekről azt állítottam, hogy ellopták őket. Ötven perc múlva, ismét a városban, megállok, mielőtt lemegyek a metróba, hogy betelefonáljak az irodába, annak tudatában, hogy Lottie ilyenkor még nincs bent. Rámondom az üzenetet a rögzítőre, hogy tényleg nagyon sajnálom, de még mindig dögrováson vagyok. Azért ma elmegyek az orvoshoz, és később majd felhívom, hogy beszámoljak, hogyan halad a gyógyulásom. Megkérem, hogy amint beér, irányítsa át a telefonomat a mobilomra. Így ha Pete felhív, elérhet, és senki nem jön rá semmire. Sokkal fontosabb elintéznivalóim vannak ma, mint hogy dolgozni menjek, egyébként is teljesen hasznavehetetlen lennék. Semmi másra nem tudok gondolni, mint Pete-re és a barátnőjére. A nap minden másodpercében ez tölti ki a gondolataimat, és ez azóta így van, amióta rájöttem a viszonyukra. Annyira gyűlölöm ezt a nőt, hogy más számára egyszerűen nem marad hely a fejemben. Tegnap éjjel még á lmodtam is róla, az isten szerelmére! Mintha nem volna elég, hogy tönkreteszi az életemet, most még az álmaimba is belopja magát. Amit az elmúlt éjszaka előadtam, felületes alvásnak lehetne nevezni, de inkább úgy írnám le, hogy lehunytam a szemem húsz percre itt, másfél órára ott, ahogy az óra mutatója lassan körbejárt, és a közbeeső görcsös felriadásokban arra gondoltam, milyen sunyinak és nyugtalannak tűnt Pete a vacsora alatt, milyen komolyan elkedvetlenítette a gondolat, hogy lehet Liznek egy olyan oldala, amelyet addig nem vett észre. Ha Pete elhiszi, hogy a lány kezd féltékennyé, kisajátítóvá, rinyálóssá, követelőzővé válni, szorosabbra fogni a gyeplőt... ezek azok a dolgok, amelyeket minden férfi szívből utál... ha kiderül, hogy a ragyogó külső alatt ez a csaj egy fenyegetőzős, tökönrúgós, bosszúszomjas idegroncs, akit ő tulajdonképpen EG YÁLTALÁN nem ismer... vajon akkor is vele akar majd lenni? Biztos vagyok, hogy Pete begyullad és faképnél hagyja. Tudom, hogy szeret engem. Tudom. Nem volna még mindig itt, ha nem így lenne. Faképnél fogja hagyni, és aztán... Aztán megint csak ő és én leszünk, és esélyt kapunk, hogy mindent rendbe hozzunk, és visszatérjünk oda, ahol még minden szép volt közöttünk. Csupán halvány elképzelésem van arról, hogy mit szándékozom tenni. Nem hívnám tervnek, nem is túl kifinomult, de a lényege mindenképpen abban áll, hogy nem engedi át a barátomat egy kurvának. A lábam lecsattog a lépcsőkön a metróba, és hamarosan fel-le zötykölődöm az ülésen, ahogy a szerelvény alagutakon kattog át, a föld alatt kígyózik velem Liz lakása felé. A tükörképemet nézem az ablakban, és megállapítom, hogy fáradt vagyok. Tennem kell valamit ellene. Most éppen hogy jól kell kinéznem, erőfeszítést kell tennem, hogy vonzóbb legyek, mint Liz. Messze túl korán érek a végcélomhoz, a lakásával szemben lévő kávézóhoz, rengeteg agyoncsapnivaló időm marad. Tizenegykor, három kávé, egy tea és egy dán sajtos batyu után (nem csoda, hogy a detektívek pocak-rejtő nagykabátot és esőkabátot hordanak)

látom, hogy kinyílik a kapu, és Liz sétál ki rajta. Elfog a már ismerős érzés, az égető sav elönti a gyomromat, ahogy határozott léptekkel elindul a metró felé. Hová megy? A barátommal találkozik? Vagy Pete ma tényleg dolgozik? Már-már a telefonom után nyúlok, hogy felhívjam Pete-et, de leteszek róla, túlságosan lefoglal, hogy Lizt figyeljem. Ma puha karamellszínű csizma van rajta, és egy mikro-mini farmerszoknya, igazi retró, nem a nyolcvanas évek visszaálmodása; a nyakában vékony sálat és egy hosszú, színes gyöngyökből álló láncot visel. Ma semmi kalap, a hosszú hajába belekap a szél. Olyan, mint egy könnyedén elegáns, de kissé művészieskedő diák; csupa láb és ártatlan őzsuta szem, mint egy csikó. Vajon hogy csinálja? Igazi kaméleon. Egy férfi halad el mellette, menet közben megfordul, és csodáló pillantást vet rá a válla fölött. Ribanc. Eltöltök még egy fél órát, látni akarom, hogy biztosan nem jön vissza. Felállók, átmegyek a forgalmas utcán, a táska velem. Miután becsengetek, várom, hogy Debs ajtót nyisson, de nem történik semmi. Újra meg újra megnyomom a csengőt. Még mindig semmi. A kurva életbe, Debs, te hülye tyúk! Hol vagy? Arra számítottam, hogy otthon lesz. Hiszen színésznő, az isten szerelmére! Azt hittem, mind éjszaka élnek, ha szerepelnek egy darabban. Gyerünk, én vagyok itt, Lottie, hogy másodszor is megnézzem a lakást... Visszasétálok a ház frontjához, és felnézek az üzlet fölötti ablakra. Semmi életjel. Aztán valami mozgás ragadja meg a szemem, és látom, hogy az edényboltos integet nekem. Óvatosan kinyitom az ajtót, és besétálok. A férfi mosolyog, és felmutat egy kulcsot. - Biztosan azért jött, hogy megnézze a lakást - mondja. - Lizzie szólt, hogy valaki jönni fog ma délelőtt. Ostobán nézek rá. - Hát akkor menjen - biztat, és odanyújtja a kulcsot. - Csak hozza le, amikor végzett. Még egy lány jön hozzajuk maga után, úgyhogy ha ki akarja venni... - Oldalról megtapogatja az orrát, jelezvén, hogy érti ő a dörgést, és sokatmondóan bólint. Komolyan? Egyszerűen tálcán kínálnak nekem egy kulcsot? Ilyen könnyen megy? Ezek szerint valaki odafönt mégiscsak szeret egy kicsit. Ám még mindig túl szkeptikus vagyok, hogy a kulcsért nyúljak és elvegyem. Mindketten hallgatunk. Rövid idő után a férfi úgy érzi, ki kell töltenie a csendet. - Hiányozni fognak, őszintén. Remek lányok. Mindig üdvözölnek. Tudja, ma van az utolsó napom. - A végkiárusítást hirdető táblára mutat. - Nincs már igazi forgalom errefelé. Legalábbis a megélhetéshez nem elég. A nagy áruházláncok az ipari parkokban mindent visznek. Együtt érzőn bólintok, nem igazán fogom fel, amit mond. Rátámaszkodik a pultjára, kényelembe helyezi magát egy kis csevegéshez. - Na és maga is színésznő? Bocsánatkérően mosolygok. - Nézze, mennem kéne, és... Feltartja a kezét. - Hát persze, menjen csak. Elhajítja a kulcsot, amely ívet ír le a levegőben, megcsillan rajta a fény, ahogy megpördül, és bukfencet vet, mielőtt belecsapódik a tenyerembe. - Dobja csak be, amikor végzett. Örülök, hogy megismertem. Remélem, kiveszi a lakást, kedves. Némán bólintok, nem egészen tudom, mit kezdjek ezzel a váratlan ajándékkal. Erősen szorítom, búcsúzóul elmosolyodom, és becsukom a bolt ajtaját magam mögött, aztán

körbemegyek a lakáshoz, hogy idegesen beengedjem magam. Ahogy lassan és halkan bekattintom a bejárati ajtót, arra gondolok, mennyire, mennyire ostoba ez a Liz és Debs. Micsoda ötlet egy kulcsot csak úgy otthagyni a lenti csávónál. Ki az, aki beenged egy vadidegent a házába, amikor nincs otthon? Egyszerűen keresik a bajt. Lábujjhegyen feltipegek a lépcsőn, szinte azt várom, hogy valaki kiugrik és tetten ér. Nagyon lassan lépkedek, a lépcső nyikorog a lábam alatt, a zaj visszhangzik a némaságban. Odafentről valami zizegés és kis mocorgás hallatszik, amitől halálra váltan lecövekelek útközben. Ó, Krisztusom. Csak nincs ott valaki? - Halló! - dadogom. Mi a francot fogok mondani? Végig kellett volna gondolnom! De senki nem válaszol. Bizonytalanul felosonok a lépcső tetejére, és mit látok? Liz undorító kutyájának a vékony, borzas, szőrös pofáját és vizenyős szemét. Tökéletes csendben van, és meg sem mozdul. Közel sem olyan bátor most, hogy Debs nincs a közelében. Semmi csaholás. - Szia, Pixie - mondom halkan, és leguggolok. Nem akarom, hogy hirtelen a bokámnak ugorjon, bár kétlem, hogy egyáltalán lennének fogai - talán csak cseppfolyósított szarvasgombával és pezsgővel etetik. A kutya csak bámul rám, a biléta a nevével megfordul, és megcsillan a fényben. Kinyújtom a kezem, és búgni kezdek neki. - Gyere, Pixie, gyere ide. Jó kislány! Szándékosan egy kicsit magasabb hangon beszélek. A patkány rám néz, és kételkedve közelebb jön. Hagyom, hogy megszagolja a kezem, ő azonban beledörzsöli a pofáját a csuklómba, mintha nem tartana többre egy rongynál, és rám keni a trutyit a szeméből. Végtelenül gusztustalannak érzem, felállók, és undorral a karomra meredek, aztán kivonulok a konyhába, hogy leöblítsem a szemtaknyot a mosogatónál. Pixie utánam baktat, és csak áll ott, figyeli, ahogy s ikálom magamat, és megszárítkozom egy konyharuhával. - Ó, menj innen! - sziszegek rá. Egy másodpercig rosszindulatúan rám mered, aztán farkot fordít (bár alig van neki), felém villantja az undorító ráncos seggét, és unottan elüget. Elveszek egy poharat a szárítóról, kevés vizet töltök bele, és lass an kortyolgatom kiszáradt a szám. Aztán felötlik bennem, hogy talán olyan edényből iszom, amely Liz ajkát érintette. Gyorsan kiköpöm a vizet, és a poharat visszateszem oda, ahol találtam. Bemegyek a nappaliba. Pontosan úgy néz ki, mint előző nap, csupán a léggömbök kevésbé hetykék. Közelebbről megnézek néhány fényképet. Liz kifejezéstelen tekintettel bámul vissza rám, arcára fagyott szexis mosollyal. A szeme, mint egy kígyóé, hipnotikus. Néhány kép stúdiófelvételnek tűnik - Liz feltűnő pózokban tetszeleg, működik a szélgép, a lány füstös, elhomályosult, félig lehunyt szemmel néz, és úgy tűnik, nevet. Élesen megcsörren a telefon, szétzilálja a gondolataimat, és majd a plafonig ugrom az ijedtségtől. Jéggé dermedek, ahogy a csöngés visszhangzik a lakásban. Egy lány hangja tölti be a szobát, azt hiszem, Debs beszél, de nehéz megállapítanom. „Elizabeth Andersen és Deborah Wills üzenetrögzítőjét hallja. Most nem tudjuk a hívását fogadni, de kérjük, a sípjel után hagyjon üzenetet.” Fütyülés hallatszik, aztán valakinek a lihegő hangja, aki menet közben beszél.

„Debs? Szivi? Vedd fel, ha ott vagy... Nem? Oké, csak én vagyok. Arra gondoltam, talán hazaugrasz, mielőtt bejössz. Ha igen, elhoznád a lakkszandálom? Otthon felejtettem, és az előadások közt Peterrel találkozom. Köszi, te kis kurva. Sziaaaaaaaa!” Kattanás, majd csend. Kicsit megremegek a döbbenettől és rémülettől, Liz képe nevetve rám mered, aztán vadul összerezzenek, amikor a telefon megint csörögni kezd. „Elizabeth Andersen és Deborah Wills üzenetrögzítőjét hallja. Most nem tudjuk a hívását fogadni, de kérjük, a sípjel után hagyjon üzenetet.” „Megint én vagyok... elfelejtettem mondani, hogy ha tényleg hazamennél, otthagytam a kulcsot, ahogy mondtad, hogy az a lány megnézhesse a lakást, szóval nehogy a tiédet is otthon hagyd, különben baszhatjuk később. Ne felejtsd el, te kis édi, hogy két hét van lakbérfizetésig, úgyhogy ha ott vagy, amikor jön, add ki neki! És elő tudnád halászni Marcnak azt a béna barátnőjét, tudod, a pocsék kabátban, aki az ágyamon ugrált tegnap? Basszus... mi is a neve... ó, nem emlékszem! Na mindegy, tökre nem érdekel már, ki költözik be - csak legyen valaki! Oké, te prosti - később találkozunk a melóban. Szeretlek!” A beszélgetés végét jelző kattanás visszhangzik a lakásban, és közben úgy tűnik, mintha Liz szeme a képen összeszűkülne és a szája szélesebb nevetésre húzódna. Kicsit remegek a „pocsék kabátomban”, alig tudom visszatartani magam, hogy meg ne ragadjam a fotókat, és nagy robajjal le ne rántsam őket a földre. Kurva... KURVA. Bemasírozok a szobájába, közben próbálok nem ránézni Pete fényképére, és felrántom a szekrényajtót. Bevágom a Mulberryt és az ékszereket leghátulra, egy mély, sötét, poros sarokba úgy, hogy ne legyenek szem előtt, néhány bevásárlószatyor alá. Most tökéletesen láthatatlanok. Felegyenesedem, körülnézek a szobában, és határozott léptekkel Liz sublótja felé indulok. Kihúzom a felső fiókot, egy halom melltartó és bugyi türemkedik ki belőle. Elrejtek egy csipkés, őszibarackszínű bugyit a saját, régi táskámba. Azért választom ezt, mert egyáltalán nem hasonlít azokra, amelyeket én viselek. Később találkozik Pete-tel... később találkozik Pete-tel. Annyira dühös és felhúzott vagyok, ahogy vakon csörtetek körbe a szobájában, hogy először nem is tudom, miféle fülsiketítő csengetést hallok. Bizonytalanul megállok, óvatosan fülelek, és rájövök, hogy valaki nyomja az ajtócsengőt - ráadásul roppant erőszakosan. A szívem elkezd kalapálni... gyorsabbnak kellett volna lennem. Ott állok földbe gyökerezett lábbal, és fogalmam sincs, mit tegyek. Pixie elkezd csaholni és morogni, meglepően nagy lármát csap egy ilyen kis táska-patkányhoz képest. A francba, a francba, a francba! Hallom, hogy kinyílik a levélláda, és valaki felk iabál. - Halló! A lakást jöttem megnézni! Nincs más választásom, válaszolnom kell. Mr. Kíváncsi Csávó a boltból bármelyik pillanatban meghallhatja, és feljöhet, hogy kiderítse, mi folyik itt. Az ajkamba harapok, odasietek az ajtóhoz, és felrántom. Egy apró, de szexis lány áll előtte, rágógumizik, és olyan csöppnyi szoknya van rajta, hogy alig takarja a fenekét. A hatalmas, bolyhos kabátja viszont azt az aggasztó benyomást kelti, mintha megölte volna a Nagy Madár kishúgát, és most az eredményt viselné. Képtelenül cs inos, és lefegyverzően mosolyog rám. - Nyilván te vagy Debs? - Kinyújtja az egyik kezét. –Hallottam a hirdetésetekről? Beszéltünk telefonon?

Mindennek, amit mond, felkapja a végét. Nagyon mesterkélt, és máris úgy érzem, hogy az élénksége ellenére nem túlságosan kedvelem. Ugyanakkor roppant kedves tőle, hogy elkottyantotta, miszerint soha nem találkozott Debsszel, és egyértelműen nem a barátnője. A nyomaim így legalább eltüntethetők lesznek. Debs azt fogja hinni, hogy a csaj jött és ment anélkül, hogy a lakásra igényt tartott volna, ami pedig a reménybeli bérlőt illeti itt előttem... Hát mit tegyünk, nem talál ma új lakhelyre, ez igaz, viszont hasznosnak, bár bosszantónak bizonyult. - Ó! - Úgy teszek, mintha odavolnék. - Rettenetesen sajnálom! A lakás elment ma délelőtt! Telefonálnom kellett volna... Annyira restelem! Egy pillanatig szárnyaszegettnek tűnik, aztán kiprésel egy mosolyt, és megrántja a vállát. - Oké, szólj, ha bármi változás volna. - Megvan a számod - mondom határozottan. - Örülök, hogy megism... Végig sem mondja, máris becsukom az ajtót. Bekerült az életembe, majd két perc alatt ki is került onnan. Bárcsak Lizről is elmondhatnám ugyanezt. Azzal, hogy becsöngetett, tényleg halálra rémített - és már szeretnék eltűzni innen. Ha elkapnának... A félelem felgyorsít. Halkan becsukom magam mögött a bejárati ajtót, és kiosonok, vissza az utcára. Miután beadom a kulcsot az edényes fickónak, majd melegen búcsút veszünk egymástól, és ő biztosít, hogy átadja Debsnek az üzenetem, vagyis hogy a lakás nagyszerű, de nekem nem egészen felel meg, elsüvítek a metrón. Ahogy visszaérek a West Endbe, benyúlok a táskámba, és kiveszem a mobilom. Az otthoni vezetékes telefonunkat hívom, és csak cseng, és cseng. Pete nincs otthon. Ezek után a mobilját csörgetem meg. - Pete? Szia, bébi, én vagyok. Otthon dolgozol? Igen? Ó, hála istennek. Rémes gondolatom támadt - azt hiszem, amikor kiengedtem a kutyát ma reggel, elfelejtettem bezárni a hátsó ajtót... Tudom, tudom. De otthon vagy, leugorhatnál, és bezárhatnád most, ugye megteszed? Ó, és figyelj, korán jövök haza. Pocsékul érzem magam... Hogy mi? Nem, csak egy igazán szaggató fejfájás. Arcüreggyulladás-féle. Oké, egy óra múlva otthon vagyok. Aztán leteszem a telefont. Gyűlölöm, amiért hazudik, mint a vízfolyás, hogy otthon van, és azt is gyűlölöm, hogy ilyen könnyen sikerült túljárnom az eszén. Hülyét csináltam belőle, de ettől egyáltalán nem érzem ügyesnek vagy okosnak magam - egyszerűen csak nagyon, nagyon szomorú vagyok. Az egyetlen jó dolog, ami ebből származik, hogy ma nem fog tudni találkozni Lizzel. Az órámra nézek - nyilván már úton volt, de most elkezd komolyan aggódni, hogy a ház nincs biztonságban és sebezhető, arról már nem is beszélve, hogy előbb kell hazaérnie, mint nekem. Tehát vissza kell fordulnia. Szörnyen dühítő, de percekkel lekések egy vonatot, és háromnegyed óráig nincs másik. Az egészségtelen mennyiségű adrenalintól, amely a szervezetemben száguld, tele vagyok aggodalommal és izgalommal, és bár körbejárom a Jigsaw üzletet, hogy megpróbáljam elterelni az agyamat arról, amit tettem, az égvilágon semmit sem látok; ezzel az erővel akár kalapácsokat vagy kulcstartókat is nézhetnék. Lottie szörnyen megijeszt, amikor hív, muszáj hagynom, hogy kicsengjen, amivel lesújtó pillantásokat váltok ki a többi vásárlóból, akik nem értik, miért nem veszem fel a telefonom.

Kilépek hát a Trafalgar Square csípős levegőjére, és a forgalom duruzsolásába. Áll ott egy turistanő, aki hagyja, hogy a galambok a fejére, a kezére, a vállára telepedjenek. Az arca körül csapkodnak, miközben a barátja nagy élvezettel filmezi. A nő izgatottan, bár idegesen visong, a válla már megmerevedett, és szorosan bezárja a szemét. Összerázkódom a látványtól; a galambok annyira közel csapkodnak hozzá a szárnyukkal, hogy meglebbentik a haját. Hogy képes ezt tűrni? Mi van, ha az egyik rászarik a fejére vagy megkarmolja a kezét? Soha nem figyelte még őket, ahogy az egyik lábuk helyén egy csonkkal bicegnek, a gyöngyszerű kis szemük csillog, a fejük ugrál? Elborzadva szorosabbra húzom magamon a kabátot, és bűntudatosan összerezzenek, amikor újra megcsörren a mobilom. Ezúttal Clare az. Hagyom, hogy a telefon üzenetrögzítőre kapcsoljon, de a húgom azonnal újra hív. Ez a jelünk, hogy „vedd fel sürgős”. Nem akarok most beszélni vele, túlságosan fel vagyok dúlva... de újra meg újra visszacsörög... A francba! Mi van, ha a sürgős ügy a mamával kapcsolatos? Nem tehetek mást, fel kell vennem. - Ah. Bonjour! - mondja örömmel. - Mi van? - kérdem gyorsan. - Pfuj! Egy galamb túl közel repül hozzám, el kell hajolnom az útjából, és közben majdnem leejtem a telefont. - Hol a pokolban vagy? - kérdi Clare azonnal. - Most meg mi történt? - Egy galamb - felelem elhaló hangon. - Egyenesen az arcomba. - Ez durva. - Hallom a telefonban, ahogy összerázkódik. - És már amúgy is rosszul vagyok. Amy a nagyszüleitől egy csokoládé szerszámkészletet kapott a születésnapjára, és ma megettem a laposfogót és a csavarhúzót, plusz tegnap este annyi vodkát ittam, hogy a pofám majd leszakadt, és szerintem most rám tör a veseelégtelenség. Nevetést hallok a háttérből, és a húgom azt mondja valaki másnak: „Az vagyok, Amy! Micsoda? Nem - mondom neked - ő közvetlenül a hősugárzó mellett ült... ” Bocs, Mia, félúton voltam a történetben, a csendéletkurzusról meséltem Amynek, tudod, amelyet elvégeztem, ahol ennek a modellnek olyan hosszú volt a hónaljszőre, hogy be lehetett volna fonni, és a szag, ami belőle áradt... - Clare! - szakítom félbe. - Dolgozom. Akarsz nekem valami sürgős dolgot mondani, vagy sem? - Jól van - mondja tüskésen. - Bár mióta vannak valódi élő galambok az irodádban? Rendben, gyors leszek, mivel nyilván készülsz valahová. Meghívtak, hogy menjek el Barcelonába néhány hét múlva, de nem tudok elmenni, csak ha kölcsönadod a pénzt, mert mindenki még ma le akarja foglalni az utat. Ez a pasi, Adam is megy. Egy igazi szexuális lény, Mia - és le fogom itatni ouzóval. - Az Görögország - mondom automatikusan, és ránézek az órámra. Ha nem vigyázok, még a második vonatot is lekésem. Elindulok. - Mi? Barcelona Spanyolországban van, te süket. - Nem... - Egy pillanatra fáradtan becsukom a szemem, és rájövök, hogy az egész nem érdekel. Haza akarok menni. - Nézd... Kölcsönadom a pénzt. Bármit megtennék, hogy Clare letegye a telefont. Nem akarok beszélgetni. Egyszerűen haza kell mennem. - Azonkívül - drámai szünetet tart, mielőtt kijátssza az adu ászát –, Jack és én már nem

vagyunk együtt. Rögtön szörnyen érzem magam, amiért siettettem. - Ó, Clare - annyira sajnálom. Hülye kis fasz, hogy hagyott elmenni. Jól vagy? - Nem. Mostanáig a szobámban ültem, Daniel Beddingfieldet hallgattam, bőgtem, és a fényképét simogattam - ugrat. - Hát persze, hogy jól vagyok. Én döntöttem. Én rúgtam ki őt. - Ó. - A kis szarházinak már új barátnője van, ami kurvára tapintatlan. Hogy csinálja? Hogy tud ilyen erős lenni? Ilyen blazírt? - Szeretnéd, ha visszajönne? kérdem elhaló hangon. Ez az egész túl közel van az otthoni eseményekhez. Most nem tudok belemenni. - Nem - horkant fel a húgom. - Neki van a világ legkisebb pöcse. - Oké - mondom sietve. - Hát ez az. Sajnáld csak ezt az új lányt - nem úgy hangzik, hogy csuda nagy mulatságban lesz része. - Egyébként is hülye picsa - közli Clare. - Leszopta ezt a pasit egy klubban - és még csak nem is a toalettben - egy bokszban az asztal alatt. És vedeli a sört. Bárcsak találkoztam volna valaki mással Jack előtt, de... színre lép Adam Barcelonában. Hola! Kénytelen vagyok újabb három percig hallgatni a húgom halálosan izgatott terveit, mielőtt sikerül leráznom a telefonban anélkül, hogy újabb gyanút ébresztenék benne, miért nem vagyok a munkahelyemen. Végül visszarohanok a pályaudvar csarnokába a jegyellenőrző kapuk felé. Ám amikor már a vonaton ülök, az olyan lassúnak tűnik, mintha valami visszafelé húzna, vagy mintha álmomban ólomlábakon futnék, és perverz módon majdnem visszahívom Clare-t, hogy segítsen az időt agyonütni ezen a rettenetesen vánszorgó utazáson. Háromnegyed hatkor gyakorlatilag vágtatok felfelé a kerti ösvényünkön. Pete-et a konyhában találom, mintha egész nap ott ült volna, teavizet forral. Amikor besétálok, mosolyog, és aztán ásít. A levegőbe emeli a karját, és azt mondja: - Szia, te kis beteg. Gyere, ölelj meg! Nem kell kétszer mondania. Később csendben esszük a vacsoránkat az ölünkből, bámuljuk a tévét, Glória a lábunknál. Bár Pete végtelenül kedves, megkérdi, hogy jól vagyok-e, és teát készít, egy kicsit elvarázsolt, mintha valami foglalkoztatná. Nem erőltetem, nem kérdem meg, mi a baj. Egy ideig még nézzük a televíziót, aztán megszólal a telefon. - Drágám? Én vagyok. - Mama! Ellentétben Clare-rel, azonnal elönt a boldogság, hogy hallom a hangját, a torkom mégis elszorul a könnyektől. Az isten szerelmére - össze kell szednem magamat! - Hol vagy? - A hangom megbicsaklik. - Ma St. Lucián voltunk. Egyszerűen gyönyörű. Teknősbékákkal úsztam. És te hogy vagy? Voltál... a hétvégén... Clare... A vonal szakadozni kezd. - Mama? Hallasz? Mama? - hajtogatom kétségbeesetten. - Halló? Óóóh. Visszajöttem. Szóval, igen. Olyan szép itt minden. Meglepő, nem? Az ember egyszerűen nem veszi észre, hogy mekkora szüksége van egy kis kikapcsolódásra, amíg el nem jön hazulról. Próbáltam Clare-rel beszélni, de rögzítőre van kapcsolva. Megmondanád neki, hogy telefonáltam? És te jól vagy? Pete ott ül mellettem, a tévét nézi, és a lábát vakarja. Még ha akarnék, akkor sem

mondhatnék semmit - és különben sem mondanék, anyám betegre izgulná magát. Olyan nagy szüksége van erre a kikapcsolódásra. - Remekül vagyok. - Egy pillanatra lehunyom a szemem. - Remekül. - Biztos? Nem olyan a hangod. Furcsa, ugatásszerű nevetést hallatok, és Pete meglepetten rám pillant. - Nem vagyok a szokásos formámban - mosolygok bánatosan, és könnyek gyűlnek a szemembe. - Ne törődj velem. - Belenyúlok a pulóverem ujjába egy papír zsebkendőért, és megtorlóm a szemem. - Nem voltam túl jól mostanában. Ennyi az egész. - Szegény nyuszikám - mondja az anyám kedvesen. - Próbálj egy jó nagyot aludni, és igyál sok vizet. Kérd meg Pete-et, hogy öleljen meg helyettem. Mennem kell drágám, ez egy vagyonba fog kerülni. Nagyon szeretlek. - Én is szeretlek - mondom, és aztán megszakad a vonal. - Jól vagy? Pete kíváncsian néz rám. - Csak hiányzik a mamám. - Zajosan kifújom az orrom. - Szerettem volna elmondani neki a betörést... de nem akarom nyugtalanítani. Pete átnyúl, és megpaskolja a karomat. - Hiszen csak három hétre ment el! Itt lesz, mielőtt kettőt p islantasz, és biztos vagyok, hogy ritka jól érzi magát. Ahogy a mamádat ismerem, nem tart sokáig, hogy átvegye a hajó irányítását. Ugyan, csak fáradt és beteg vagy. Ideje, hogy ágyba bújj, azt hiszem. Szótlanul bólintok, még mindig a papír zsebkendőmet markolom, mint egy kis hülye ötéves. - Rajta. Sicc - mondja Pete gyöngéden. - Én is mindjárt fent leszek. Megmosom a fogam, bemászom az ágyba, kézbe veszem a könyvem, és várok. Tíz perc múlva Pete betopog a szobánkba, áthúzza a pulóverét a fején, és ledobja a földre. - Kiengedted a kutyát? Úgy nézek, mintha órák óta olvastam volna, holott valójában egész idő alatt el sem lapoztam a nyolcadik oldalról. Azt hiszem, egyetlen szó sem hatolt el a tudatomig. - Igen, kiengedtem, és bezártam az ajtót, amelyet egyébként nem felejtettél nyitva - kis dilis. - Áthajol, ahogy bebújik a paplan alá, és szeretettel beleborzol a hajamba. Komolyan, Mia, le kell higgadnod. Tudom, hogy szörnyű volt a betörés, de nincs miért aggódnod. Nem rád vall, hogy ilyen stresszes és sírós légy csupán azért, mert a mamád felhív. Ne foglalkozz ezzel többé, oké? Bólintok, és ő, miután barátságosan megszorítja a lábam, elégedetten a másik oldalára fordul. Fél órával később, amikor a lélegzése már lelassul, és elkezd horkolni, elgurulok tőle, kicsusszanok az ágyból, és lelopózom. A telefonja a zakója zsebében van, amely a lépcsőkorlát oszlopán lóg. Még be van kapcsolva, és új üzenetet jelez. Liz. Pete kezd slendrián lenni, vagy én már tudom, hol keressek? Megnyitom az üzenetet, és elolvasom. Ha nem akartál ma jönni, miért nem mondtad +? Lécei, sha ne hazudj nekem. A hátsó ajtó nyitva volt?... Minek nézel? Ettől tetőtől talpig izgalom fog el - mintha négy tuti lottószámom volna, és már csak egy hiányozna. És mivel tudom, Liz arra számít, hogy Pete, miután elolvasta, amit én éppen most olvastam, visszaír neki egy bocsánatkérést, kitörlöm a szöveget, hogy a barátom

ne tehesse ezt meg. Aztán rákattintok Pete bejövő üzeneteire. Egy üzenet van Liztől, amelyet délután 5.15kor küldött. Mrt verném szét a házad? Annyira ki vagyok borulva, hogy ezt GONDOLOD, hogy + se kérdeztem ... és ha azt hiszed, ÉN voltam, mrt kellett hazamenned, hogy bezárd az ajtót? Nem vagyok hülye. Tehát megvádolta vele! Tényleg megtette! A csaj ott van teljesen kiborulva, a kedvesem meg odafönt alszik az ágyunkban... Gondosan visszateszem a telefont oda, ahol találtam, aztán felmegyek lefeküdni, és meglepően gyorsan elalszom.

TIZENHETEDIK FEJEZET - Nem jöhetek el - mondom óvatosan a telefonba annak tudatában, hogy Pete meghallhat. - Az elmúlt két napban beteg voltam, nem mentem be dolgozni, és nincs is kedvem hozzá. Másodpercekkel később Pete tényleg bejön a szobába, és nehézkesen letottyan a pamlagra. Egész nap leírhatatlanul utálatos hangulatban volt. - Nem valószínű, hogy a főnököd éppen itt, a helybéli főutcánkban iszogatna egy bárban, nem gondolod? –érvel Patrick ésszerűen. - Nem - sóhajtok. - Ez nem valószínű. - Ki az? - formálja Pete a szájával a szavakat, és amikor visszatátogom, hogy „Patrick”, a szemét forgatja, és eltűnik a Best Barns című népszerű magazin mögött. - Nézd, nem vagy lesántulva, vagy ilyesmi. Péntek este van, azt már közölted, hogy nincs programotok Pete-tel, ezer éve nem láttalak, és mindössze egy pohár italról beszélek. Eljövök, felveszlek egy óra múlva. Nem - a hangja kezd rámenőssé válni, amikor megpróbálok tiltakozni –, a dolog el van döntve. Minden további duma fölösleges. És ezzel leteszi a telefont. Őszintén fáradt vagyok, az elmúlt két napban totál kikészültem. Ami Pete-et illeti, visszaestem a betegségbe - hogy otthon lehessek körülötte. Egy igazán jelentős árajánlaton dolgozik, és bár rengeteg időt töltött a dolgozószobájában, biztosan tudom, hogy nem találkozott Lizzei. Ami jó. Azt hiszem. Ugyanakkor halálra izgatom magam a következő hét miatt. Bár Pete azt hiszi, hogy kedden és szerdán dolgoztam, már egy teljes hete nem voltam bent. Lottie ma megint SMS-ezett nekem, azt kérdezte, mikor jövök vissza - tovább már egyszerűen nem húzhatom a dolgot. Úgy érzem, mintha a levegőben lógnék, és megállás nélkül pörögnék körbe-körbe. Egyik pillanatban görcsösen csak Pete telefonján jár az eszem, és semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy meg kell szabadulnom ettől a nőtől, a másikban megrémülök és elborzadok, hogy a lakásán jártam, és azon őrlődöm, kell legyen más mód is arra, hogy az események jó irányt vegyenek. Egyébként is, amikor otthon vagyok a barátommal, nem érzem valóságosnak, hogy más nője is lehet. Aztán állok a

hálószobánkban Liz fülbevalóját szorongatva a kezemben - a bizonyítékot, hogy nem csak képzelem az egészet –, és tudom, hogy nem tehetek úgy, mintha ez a csaj nem létezne. Tegnap este addig ültem a kádban, amíg a víz teljesen ki nem hűlt, és csak sírtam, nem tudtam, hová legyek vagy mihez kezdjek. Még az is eszembe jutott, hogy szándékosan abbahagyom a fogamzásgátló tabletta szedését, de már magától az ötlettől is halálra váltam. Nagyon szeretem Pete-et, és nem akarom elveszíteni, de mindennél jobban vágyom arra, hogy annak rendje és módja szerint, szerelemből és nem kétségbeesésből essek teherbe. Máskülönben hogyan tudnék bármikor is a gyerekem szemébe nézni? - Mia. Ha-hóóóó! - Felpillantok, és Pete mosolyog rám. - Egymillió mérföldre vagy. - Bocs. Mi van? - Mit akart Patrick? Azzal a halvány éllel kérdezi ezt, amely mindig ott érződik a hangjában, amikor kiejti Patrick nevét, ám ettől egy olcsó ötletem támad, ott, a kanapén ülve. Annyit ér, mint egy karton tartós tej, vagy egy aprócska fehér cipó, amelynek annyi a tápértéke, mint a papundeklinek, és senkit nem elégíthetne ki - mégis beleharapok. Végül is, nem arról van szó, hogy szándékosan elhagyom a tabletta szedését, vagy belehajtok a kocsimmal egy másik autóba, hogy rákényszerítsem Pete-et, jöjjön már végre rá, mennyire szeret, mialatt az ágyam mellett tördeli a kezét, ahol csövekre és sípoló gépekre vagyok kötve. Mert eddig is eljutottam az elmúlt néhány napban. Amikor nyugodt vagyok, és a kanapémon ülök, tudom, hogy ez totál beteges gondolat. Nem hozhatok fel semmit a mentségére, és tisztában vagyok vele, hogy távolról sem lehet rendben lévőnek vagy normálisnak nevezni, de amikor hallottam a rögzítőre mondott üzenetet Liz lakásában, ahogy a csaj önelégülten bejelentette, hogy találkozni fog a barátommal, és amikor újra hallottam, ahogy ezt mondja a fejemben, miközben beragadtam a forgalomba ma reggel a Sainsbury'sből hazafelé jövet, és az előttem lévő kocsi farát bámultam ostobán a szélvédőn keresztül, azon mélázva, mi történne, ha belehajtanék... arra gondoltam, hogy Pete odarohanna az ágyamhoz, gyötrődve a kezébe fogná a kezem, és azt mondaná: „Ugye felépül, doktor úr? A szavát adja?” És ettől valahogy az, amit tenni szándékozom, a dolgok nagy összefüggésében nem tűnik olyan elítélendőnek. Annak tükrében, ami már megfordult a fejemben, kifejezetten ésszerűnek érzem. - Elmegyek inni valamit. Ugye nem bánod? - kérdem határozottan, és felállók, nyújtózkodom. Pete meglepetten tekint fel. - De hiszen beteg vagy! Vállat vonok. - Kicsit jobban érzem magamat ma este. Sikerült már egy élelmiszerboltba is e lmennem. Kilenc körül itt leszek. Tudom, minden eshetőség fennáll arra, hogy amint kívül vagyok az ajtón, azonnal felhívja Lizt. És... mi van, ha féltékennyé teszed a barátodat? Tényleg képes vagyok egy tizenöt éves csitri taktikáihoz folyamodni? De Pete nem tűnik elragadtatottnak a kilátástól, és már ez is jobb a semminél. Még kevésbé tűnik elragadtatottnak, amikor háromnegyed óra múlva lejövök egy rövid ingruhában, amely rengeteget tesz közszemlére a lábaimból. - Nem kéne melegebben öltöznöd? - kérdi, és akaratom ellenére kicsit elnevetem

magam a prűd hanghordozásán. - Jobban szeretnél kezeslábasban látni? - ugratom. - Komolyan, Mia. Tudod, miért szeretném, ha átöltöznél. - Bosszúsan fészkelődik. Nem akarom, hogy Patrick egész este perverz módon bámuljon, aztán hazamenjen, és kiverje a farkát. A pillantása visszavándorol a magazinjára, és én kissé megdöbbenek ezen a fölöslegesen szemléletes megjegyzésen. Megszólal az ajtócsengő. - Ez ő lesz. Nincs időm átöltözni. Pete hallgat. - Majd jövök - jegyzem meg halkan. Ő, anélkül, hogy felnézne, bólint, én pedig kilépek a házból.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET - Szóval az új lakásomnak van egy különleges tulajdonsága, amely nem is szerepelt az alkuban - meséli Patrick, ahogy leülünk az italunkkal. Mindent elkövetek, hogy érdeklődést mutassak. - Egerek! - mondja szárazon, aztán elneveti magát a ráncba szaladó orromon. - Ó, ugyan, mit nem lehet rajtuk szeretni? Az egerek mindenhová odaszarnak, megrágják a kenyércsomagokat, és fogalmam sincs, hogy a lányok, akiket hazaviszek, miattam vagy az ágy végénél elfutó kis rágcsáló miatt sikítoznak meztelenül. - Nagyot húz a söréből. - Félelmetes. - Tettél le egérfogókat? - Persze. Ma reggel kettőt is elkaptam. Bár adtak néhány érdekes tanácsot más megoldásokra is. Az egyik lány a munkahelyemen azt mondta: „Figyelj, most azonnal azt kell tenned... - Patrick utánozza a külvárosi beszédstílust, bár nem utálatosan –, hogy leraksz egy tálkában vizet és egy tálkában cukorral összekevert cementet. Aztán, figyelj, a kisegér odamegy, és először megérzi a cukor szagát, úgyhogy beburkolja a port, és aztán, figyelj, tök szomjas lesz, úgyhogy odamegy a vizestálhoz, iszik egy kicsit, és aztán minden megköt a hasába, és figyelj... tégla lesz belőle!” Egy hét óta először sikerül őszintén felnevetnem. - Tudom - vigyorog a barátom. - Briliáns, nem? - De az egereket leszámítva, tetszik a lakás? - Egészen oké - rándítja meg a vállát. - Alig tíz perc alatt az állomáson lehetek, pillanatnyilag működik a tévé, és a zuhany nem csak csöpög. Sokkal többre nem is vágyom. Patrick mindig is túlságosan lazán vette a dolgokat. Az iskolában ő volt, aki mindenkit megnevettetett az osztályban. Épp elég sportosnak számított, hogy ne tartsák béna fazonnak, viszont ahhoz nem volt elég jó (a legnagyobb bosszúságára), hogy bekerüljön valamelyik iskolai csapatba; és ő volt minden társaságban a mókamester, ami miatt rengeteg lány - Katie-t is beleértve - vonzódott hozzá. Katie fáradhatatlanul üldözte több bulin keresztül, míg végül az egyiken, a Nirvána „Smells Like Teen Spirit” számára,

Patrick megadta magát, és szenvedélyesen smároltak a nappali egyik sötét sarkában. Később a fürdőszobában Katie azt vallotta nekem elfulladva, hogy ez volt a legjobb smárolás az életében, ezért lepett meg aztán engem és Patrickot egyaránt, amikor a következő héten Adam Stebbings-szel smárolt a srác partiján az anyja és apja hálószobájában. - Sajnálom - vonogattam a vállam Patricknak. –Tényleg azt mondta, hogy igazán bír téged, de... - Adamet jobban bírja - vágott közbe Patrick bánatosan. - Szerintem Adam egy fasz. Ha ez segít - mondtam. - Nem igazán, de túl fogom élni. Kérsz valamit inni... Mia, ugye? - kérdezte. És így kezdődött a barátságunk, amely kitartott Katie ezt követő duzzogásán túl is. Katie lesmárolta, és dobta Patrickot - kínos volt tehát neki, hogy még mindig ott lóg körülöttünk, és folyton útban van, ahogy a barátnőm morogva megfogalmazta. Miért nem tudok inkább egy másik fiúval barátkozni? De szerettem Patrickot. Megnevettetett. Végül az, hogy ő és Katie nem jöttek ki egymással, soha nem jelentett problémát. Hűvös udvariassággal viselkedtek, ha egyáltalán kénytelenek voltak szólni egymáshoz az iskolában, és Katie felszívódott, ha Patrick odajött, hogy beszélgessen velem; és amikor Katie és én megszakítottuk a barátságot az egyetemen, Patrick fantasztikusan viselkedett. Óriási támaszt jelentett. Az a rövid időszak, amikor tényleg éreztem valamit iránta, mindössze három hónapig tartott, közvetlenül azelőtt, hogy megismertem Pete-et, és végül nem lett semmi a Patrick-féle kísértésből. Azután történt, hogy egy péntek este elmentünk együtt szórakozni, és aztán beugrottam hozzá, mint már vagy százszor, hogy hívjak egy taxit. Mindketten eléggé be voltunk rúgva, és amíg a taxira vártunk, lerogytunk a kanapéra, és bekapcsoltunk egy késő éjszakai tévéműsort. Nem tudom, mi tette azt az éjszakát mássá, mint az összes többit, de szorosan odabújtam hozzá, és hirtelen rájöttem, hogy ez kellemes érzés. Patrick nagyon magas, de rengeteget edz, és csúcs felsőteste van - nem túl drabális, csak olyan pasis. A karja könnyedén átölelt, és éreztem a borotválkozás utáni kölnije illatát. Emlékszem, hogy fölnéztem rá, és akkor először eltűnődtem, milyen lenne megcsókolni, amit nagyon nyugtalanító gondolatnak találtam. Nyilván megérezte, hogy nézem, mert lepillantott rám, és egyszer csak beállt az az „istenem-de-rémes” szünet, amikor hirtelen belénk nyilallt, hogy csókolózni fogunk. Kicsit közelebb húzódott hozzám, és én éreztem, hogy lecsukódik a szemem, de abban a percben kopogtak az ajtón: megérkezett a taxi. Még soha nem józanodtam ki olyan gyorsan. Csak úgy valahogy egymásra néztünk, és aztán mindketten felugrottunk, és ment az „Óóóó, hol a c ipőm?” és „Egek, tisztára roncsnak érzem magam” és „A francba, el sem hiszem, hogy már ennyi az idő!” Odaléptem az ajtóhoz, és visszafordultam, hogy elbúcsúzzam, de életemben először nem tudtam, mitévő legyek. Minden, ami egy másodperccel azelőtt majdnem megtörtént, ott lebegett körülöttünk a levegőben. Normál körülmények közt búcsúzásképpen arcon csókoltam volna, vagy belebokszoltam volna a karjába, vagy ilyesmi, de hirtelen félénkség fogott el, hogy megérintsem, amit tiszta röhejnek éreztem. Csak álltunk ott egy örökkévalóságnak tűnő ideig. Végül a taxisofőr türelmetlenül kiszólt az ablakán: „Hová megy, kedves?”, és a hangja megtörte a feszültséget. Megváltozott a légkör; újra egymásra pillantottunk, és elnevettük magunkat olyan „Hű, ez aztán közel volt!” módon. Patrick azt mondta: „Gyere ide, te!”, és barátian,

mackósán megölelt, és én úgy tettem, mintha köny-nyedén a gyomrába bokszolnék. Aztán odafutottam a taxihoz, teljesen megzavarodva. Másnap reggel nem beszéltünk egymással, eltelt három nap, mire újra láttam, és azon a ponton már nem tudtam biztosan, nem voltam-e részegebb, mint gondoltam, és nem csupán a képzeletem játéka volt-e az egész. Azt végképp nem akartam megkérdezni tőle, hogy ő nem volt-e józanabb nálam, és óvakodtam, hogy a szörnyű „Öö, a múltkor este... ” beszélgetést le kelljen folytatnunk. Úgyhogy nem tárgyaltuk meg a dolgot, és minden visszatért a rendes kerékvágásba, de néhány hétig ezen az új és nagyon zavarba ejtő módon gondoltam rá. Viaskodtam magammal, és nem tudtam eldönteni, kell-e nekem, vagy sem, vagy csak összekeverem a barátságot a nem valós érzésekkel. Épp akkor, amikor végre eldöntöttem, hogy igen, kell nekem, egy fantasztikusan bombázó barátnőt gyűjtött be magának. A szívem a bokámba szállt, amikor egy péntek este besétált az egyik kocsmába a lány kezét fogva és boldogan mosolygott (épp aznap este gondoltam, hogy talán elmondom neki, hogyan érzek iránta). Visszatartottam a lélegzetem, ragyogó, örömteli mosolyt küldtem felé, és hálát adtam az istennek, hogy addig nem szóltam semmit. Elfogadhatóan átbotorkáltam azon az estén, egy kicsit sírtam aznap éjjel otthon, és lenyeltem a békát, ahogy ez történni szokott. Különben minden a legjobban alaku lt, mert nem sokkal azután megismertem Pete-et, járni kezdtem vele, és áldott boldogságban leledztem, épp akkoriban, amikor Patrick és Mel, azt hiszem, így hívták a csajt, szakítottak. - És veled mi újság? - pillant fel Patrick, ahogy egy lány, elhaladtában, hozzádörgölőzik, aztán ismét rám figyelSikerül megállnom, nehogy hisztérikusan felnevessek, és egy röpke pillanatig elképzelem, hogy ott ülök, és azt mondom: „Nem sok. Rájöttem, hogy Pete megcsal, megrendeztem egy betörést, elmentem, hogy megkeressem azt a lányt és megmondjam neki, takarodjon a picsába, a lakásában kötöttem ki, és Pete fényképét láttam az ágya mellett. Amúgy semmi új, semmi új.” - Elég pocsékul voltam egész héten, úgyhogy minden nyugisan telt. És te? - Szar az egész - mondja legyintve. - A munka dögunalom, és itt ülök veled péntek este, ami mindent elárul arról, amit a szerelmi életem jelen állapotáról tudnod kell. Bár nemrégen belefutottam a múltam egyik nagy durranásába... Próbálok érdeklődést mutatni, de közben arra gondolok, milyen régen jöttem el hazulról, és hogy Pete felhívta-e már Lizt. Nem maradhatok túl sokáig. - ... Igazán fura volt. Az állomáson vártam, ő pedig egyszerűen odasétált hozzám, és azt mondta, szia. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára. Talán azelőtt, hogy ti ketten összevesztetek, azt hiszem. - Bocs. - Visszaterelődik a figyelmem. - Kiről van szó? - Katie-ről - mondja Patrick, és átnéz a vállam fölött. - Kérsz még egy italt, amíg nincs bruszt a bárnál? - Nem, köszönöm, elég volt - mondom gyorsan. - És mi mondanivalója volt, bármi érdekes? Mivel foglalkozik manapság? Patrick kíváncsian tekint rám. - Egyszerre túl sok kérdés. Vállat vonok, próbálok közömbösséget színlelni. - Csak érdeklődöm, ennyi az egész. Hogy nézett ki? A barátom elmélázik egy pillanatra.

- Kissé túl sovány - mondja elgondolkozva. - Olyan... szögletes. De nem sokat változott. Öregebb. - Miről beszéltetek? Ismét elgondolkozik. - Tulajdonképpen nem sok mindenről... utazni készül. A homlokomat ráncolom, a pohár útban van a számhoz. - Utazni? Hová? Patrick vállat von. - Gőzöm sincs. Az egyik ilyen ments-meg-egy-hátrányos-helyzetű-jakot programra valahová. Említettem neked, hogy Reubent is láttam - emlékszel? A srácot, aki felgyújtotta a természettudományos labort. Most egy lökhajtásos divíziót irányít... - Mondta Katie, hogy mikor utazik el? - vágok közbe kitartóan. Patrick meglepettnek tűnik. - Nem kérdeztem. Nem beszéltünk sokáig. - Meg... megemlített engem? - kérdezem, és utálom magamat miatta. Patrick kínosan néz, és fészkelődik a helyén. –Becsszó, szerintem öt másodperces beszélgetés volt az egész, és... - Szóval nem? - Nem. Attól tartok, nem. - Odanyúl, és szeretettel megpaskolja a kezem. - Sajnálom. Nem szólok semmit, csak vállat vonok, és megpróbálok kipréselni egy mosolyt. - De tréfán kívül - miért tette volna, és téged miért érdekelne? Hiszen tök szemét volt veled! Tétovázom. Az volt? Vagy az igazat mondta nekem? - Elég rossz, ha az ember kockára tesz egy barátságot egy pasi miatt egyszer - no de kétszer? - A fejét rázza. –Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, Mia, de nem hiszem, hogy Katie túl sok álmatlan éjszakát töltött volna emiatt. Azt hitted, netán még mindig szeretné helyrehozni a dolgokat? - Talán. - Nem nézek a szemébe. - De elképzelhető, hogy ő nem tekinti ezt lezáratlan ügynek - próbálkozik Patrick gyöngéden. - Talán csak te tekinted annak. Egy kicsit hallgatunk. - Ne vedd a szívedre - böki ki végül. - Tudod milyen, rólam sem kérdezett semmit Katie-t kizárólag Katie érdekli. Nem mondok semmit, mivel tudom, hogy Patrick egy kicsit mindig elfogult lesz ezen a fronton. Furcsa, hogy egy tizennégy éves korodban elcsattant csók évekig veled marad. - Kizárólag saját magáról locsogott, azt mondta, találkoznunk kell, hogy mindent elmesélhessünk egymásnak, ami azóta történt, megadta a mobilszámát, és ennyi volt. Elkerekedik a szemem. - Megadta neked a mobilszámát? - Igen - mondja a barátom ingerülten –, de nem fogom felhívni, mert egy: csak magával foglalkozik, kettő: förtelmesen viselkedett veled, három: elutazik. Cs upán egyetlen unalmasabb dolgot tudok elképzelni annál, mint hogy valakinek az utazási terveit hallgassam: ha az álmait hallgatom. Valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy feleségül vettem Melt. Emlékszel rá? –Összerázkódik. - Azt mondják, bármit álmodsz, az életben épp az ellenkezője válik valóra. Patrick a szemöldökét ráncolja. - Hát ez - bár remélem, hogy a feleségül-veszem-Melt esetben igaz, amúgy totális baromságnak tűnik. Valamelyik nap azt álmodtam, hogy gyalog mentem a

munkahelyemre - de amikor utoljára ellenőriztem, még nem tudtam repülni. - Azt álmodtad, hogy gyalog mész a munkahelyedre? - Meglepetten nézek rá. - Ilyen szar álmaid vannak? És a repülés mióta ellentéte a gyaloglásnak, te buggyant buzi? Én olyasmire gondolok, hogy ha azt álmodod, hogy meghalsz, hosszú és boldog életet fogsz élni. - Gondolod, hogy összeházasodtok Pete-tel? - kérdezi Patrick váratlanul. Sikerül mosolyognom, aztán vállat vonok, és felbandzsítok rá. - Remélem. Még nem kért meg. - Meg fog. - Nagyot húz a söréből. - Bolond volna, ha nem tenné. Balra tekint, ahol egy alacsony, kövér pasas az öklével belebokszol a levegőbe, és hangosan felkiált: „Yesssss!”, amikor megüti a főnyereményt a gyümölcsgépen, és az ontani kezdi az érméket a tálcába. - A szerencsés szarházi. Rápillantok, és a szívem megmagyarázhatatlanul egy kis bumm-bummot kalapál. Kicsoda? Pete vagy a Köpcös Dagi ott, aki egyfontos érméket lapátol a zsebébe? De abban a pillanatban a telefonom, amely addig az asztalon hevert, villogni kezd, Pete nevét jelzi, és belerezgi magát egy kiloccsant Diet Coke-tócsába. - Szia, én vagyok - mondja Pete bűbájosán. - Haza tudnál jönni? - Mi, most rögtön? Az órámra nézek, miközben Patrick azt formálja a szájával, „Még egy italt?”, és vidáman rám vigyorog. A pillanat elszállt, ha egyáltalán jelen volt. - Clare van itt. - Micsoda - a házunkban? - Összezavarodom, és a fejemet rázom Patrick felé. - Mit keres ott? - Várj - átadom neki. Matatás hallatszik. - Csaó, csibi - szól Clare a telefonba. - Hol a büdös francban vagy? - A kocsmában. Mit keresel nálam? - Hát, valaki, nevezetesen az anyánk, telefonált, és azt mondta, aggódik miattad, és nem tenném-e meg, hogy eljövök, és megnézem, jól vagy-e. Azt mondta, bizarr voltál a telefonban. - Beteg voltam, nem bizarr - vágom rá gyorsan. - Nyilvánvalóan. Kellemes a kocsma, ugye? Azt mondtam a mamának, hogy jól vagy. Egyébként arra gondoltam, hogy lejövök és megleplek, ha már a betegágyat nyomod. Van nálam Lucozade meg magazinok meg minden. És feláldoztam egy péntek estét. - Jobban tetted volna, ha előbb telefonálsz. - Hm, kivéve, hogy akkor nem lett volna valami nagy meglepetés, igaz? És egyáltalán mióta jársz el péntek esténként? Melyik kocsmában vagy? Odajövök, megkereslek. - A Palack Házban, de ne strapáid magad - rögvest hazajövök... De a vonal már megszakadt. Remek, most várhatok, amíg Clare ideér, pedig haza akarok menni! - Idejön a húgom, hogy csatlakozzon hozzánk - mondom Patricknak. A homlokát ráncolja. - Tizenöt év körül van? - Igen, annyi volt hét évvel ezelőtt. Ilyen régen nem láttad? Patrick elképedtnek tűnik. - Talán. Mindenesetre jó ideje. Nem igazán emlékszem. Hozzak még valami italt? Mit

fog inni a húgod? Limonádét? Horkantok egyet. - Ha legalább négy vodkát beleraksz, igen, akkor talán azt iszik. Patrick még a bárpultnál áll, amikor Clare odaliheg az asztalhoz, csupa rózsás arc a kinti levegőtől, és a földre dobja a táskáját. - Szijjja. - Áthajol, hogy megcsókoljon. - Ó, igen, látom, mit akart a mama mondani tényleg betegnek tűnsz. Micsoda egy hülye picsa vagy - ahelyett, hogy valami trófeára vadásznék ma este, a mama azt mondja, „Ne légy már olyan önző, ugorj fel egy vonatra.” Hol a haverod, vagy őt is csak kitaláltad? - A bárpultnál - kezdem. - Nézd, Clare, nem akarok sokáig maradni... - Ó, szuper. - A húgom a szemét forgatja. - Egy faszkalap? - Nem! Patrick. Már találkoztál vele. Clare kifejezéstelenül néz. - Biztosan egy síkhülye, egyáltalán nem emlékszem rá. - Nem akarom Pete-et egész este egyedül hagyni, és... - Miért? - Clare pofát vág. - Éppen a palávert verte, amikor megérkeztem. Hallottam, hogy ordít, ahogy jöttem felfelé a kerti ösvényen. Én hagynám, hadd főjön magában. - Kivel ordított? - A szívem jéggé dermed. - Gőzöm sincs. - Clare vállat von. - A kezében volt a telefon, amikor ajtót nyitott, és azt mondta, visszahívja az illetőt. Azt hittem, te vagy az, úgyhogy tökön akartam rúgni. Ó, hello. Clare hangja hirtelen egy kicsit halkabbá és visszafogottabbá válik, amikor Patrick megjelenik az asztalnál három italba kapaszkodva. - Hello. - A barátom megköszörüli a torkát, mosolyog, és előveszi a jó modorát. - Hm, hadd tegyem le ezeket. Elnézést, a kezem csupa víz. Öö, szia, Patrick vagyok. Azt hiszem, még nem találkoztunk. De Clare úgy mered rá, mintha a világ többi része épp most fagyott volna meg, és egyedül csak ők ketten léteznének benne. Szinte zavarban vagyok, és bocsánatkérően Patrickhoz fordulok, de aztán rájövök, hogy ő is igencsak intenzíven bámulja a húgomat. Ó, ne - ne, ne, ne. - De igen, találkoztatok - vágom rá gyorsan. - Ő Clare, a kishúgom. Clare, ez Patrick. Patrick szemöldöke a haja vonaláig szalad. - Jézus! Elnézést! Azt hittem, hogy te... egek, te aztán megváltoztál. Clare egy kicsit rózsaszínebbre pirul. - Köszönöm... Patrick. - Lassan ejti ki a nevet, mintha a méretét próbálgatná. - Örülök, hogy újra látlak. Patrick leül, és odanyújtja az italunkat. –És te... és te... hát, hm, mit csináltál az elmúlt hét évben? - Érettségizett, berúgott, elcsórta a ruháimat, és egyetemre ment - vágok közbe élesen, és Clare a homlokát ráncolja. - Figyelj, Clare, biztosan nem tudod, kivel kiabált Pete? Clare könnyedén nevet, a „Nem, nem tudom, és beszélhetnénk erről később?” stílusban, és aztán határozottan kijelenti: - Fogalmam sincs. Bocs, tesó. - Visszafordul Patrickhoz, kisimítja a haját az arc ából, és vidáman megszólal. - Szóval, Patrick. Errefelé dolgozol? Fél óra múlva már remekül kijönnek egymással, és az a gyomorszorító érzésem támad, hogy valami jelentős dolog nem is annyira érlelődik, mint inkább őrülten fortyog közöttük. Tövig rágom a körmöm, kétségbeesetten szeretnék hazamenni, de nem látom,

hogyan tehetném meg ezt anélkül, hogy szemérmetlenül bunkó lennék, és elárulnám, hogy valami nincs rendben. Játszanak. - Szárny vagy kopoltyú? - kérdi Clare. - Könnyű. Kopoltyú. Talán összeházasodom a Kis Hableánnyal - mondja Patrick flörtölve. Egek, nem csoda, hogy szingli. - Mi van? - Mindketten rám néznek. - Elnézést - mondom ártatlanul. - Csak nem mondtam ki hangosan? Nézd, Clare, tényleg el kell mennünk... - Oké - mondja Clare elgondolkodva, tudomást sem véve rólam. - Mit szeretnél, ha szőr vagy pikkely borítaná a tested? - Szőr - válaszolja Patrick –, mert akkor legalább leborotválhatnám az egészet, és némileg normálisan nézhetnék ki. - Délután ötórai borosta az egész testeden, az normális? - ugratja Clare. - Jó kérdés - ismeri el Patrick. - Mit szeretnél inkább... megborotválni a nyelvedet, vagy... - ... Dot Cotton fanszőreivel megrakott pizzát enni - fejezi be Clare. Patrick majdnem megfullad egy korty italtól. - Inkább kivágnám a nyelvemet, mint ez utóbbit. - Oké, mit szeretnél inkább... nyelves puszit adni egy kutyának... - Megtörtént, megtettem - mondja Patrick. - Rajta! Tesztelj le. - Egy igazi kutyának... vagy franciázni a csoroszlya Ann Widdecombe-bal? - Clare! - Leteszem a poharam. - Kérlek! De Patrick nevet. - Határozottan a kutyát. Clare, aki már nagyon belejött, csintalan pillantást vet rám. - Ó, elnézést. Úgy látszik, kezdek közönséges lenni. Beszéljünk politikáról. Mi volna jobb, belelógatni a golyóidat John Prescott szájába, vagy feldugni az ujjaidat Tony Blair seggébe - kesztyű nélkül? - Hm, lenne erre ott hely, amikor George Bush egész keze már odafent van? - Hát - mondja Clare csodálattal. - Nem csupán csinos arc, remek szatirikus elme is. És Patrick elpirul. Az isten szerelmére. - Nos - ebből elég - mondom határozottan. –Szeretnélek emlékeztetni benneteket: már anélkül is elég beteg vagyok, hogy John Prescottra kelljen gondolnom. - Egy nagy túrót - köhög Clare, és belekortyol az italába. - Az vagyok! - csattanok fel, és rámeresztem a szemem, miközben felállók. - És most tényleg haza kell mennem. - Hát akkor menj! - szól rám Clare. - Senki nem tart vissza. - De neked is velem kell jönnöd! - Miért? - kérdi Clare egyenesen. - Hívd fel Pete-et, érted jön, és hazavisz. Nem tudom, mit mondhatnék erre, csak állok ott egy pillanatig, mint szamár a hegyen. Clare ártatlanul szopogatja az italát, és Patrick az asztalt bámulja, küzd a nyilvánvaló vággyal, hogy ott maradjon a kocsmában és fűzze a húgomat, miközben a veleszületett jó modora szerint haza illene kísérnie. A húgom a nyerő. - Oké, rendben - mondom elgyötörten. - Patrick, légy szíves gondoskodj róla, hogy Clare biztonságban hazakerüljön hozzám. Gondolom, nálunk maradsz ma é jjel, és nem

mész vissza az egyetemre... Clare bólint. Patrick feláll. - Biztos, hogy nem bánod... - Félszegen elharapja a mondat végét. - Nem, nem bánom. Pedig bizony bánom. Látom, mi folyik itt - vaknak kéne az embernek lennie, hogy ne vegye észre. De haza kell mennem. Nem tudok egyszerre Pete és az én dolgommal foglalkozni, Clare és Patrick eszeveszett flörtölésével törődni, és Katie-re gondolni. Ez rohadtul túl sok. Pete alig bök oda egy sziát, amikor beszállok a kocsiba. - Köszönöm, hogy értem jöttél - mondom fáradtan. - Szívesen. - Hátranéz a válla fölött, miközben kitolat. - Mondtam, hogy maradj otthon. - Tudom. - A zsongó fejemet fogom. - Sajnálom, hogy Clare ránk szállt. Oké, ha nálunk alszik ma éjszaka? - Még mindig itt van? Hol? - kérdi Pete meglepetten. - Bent a kocsmában, Patrickkal - válaszolom. - Ó! - mondja, és lassú mosoly önti el az arcát. Aztán kuncogni kezd. - Ó, istenem! - Kérlek, ne - fordulok hozzá, és lecsukom a szemem. Ennyit arról, hogy féltékennyé teszem. - Biztos vagy benne, hogy nálunk alszik ma éjszaka? - ugrat Pete. - Igen! Tökéletesen biztos vagyok - vágok vissza, kicsit élesebben, mint szeretnék. - Oké, nyugodj meg. - Meglepetten néz. - Csak vicceltem. - Elnézést. - Megpróbálok békülékenyebb hangot megütni. Semmi szükség rá, hogy velem veszekedjen - elméletileg én vagyok az, akivel jól kijön, és Liz az, akivel veszekednie kellene. - Hogy telt az estéd? - Csendesen. Oldalról rápillantok, és nem tudom megállni a megjegyzést. - Igen? Clare mondta, hogy hallotta, amint valakivel kiabáltál telefonon. - Takarodjatok erről a kurva útról! Jézus, még megöletik magukat! - Pete lelassít, amikor néhány srác úgy dönt, hogy átvág az úton, abban a ködös részegségük okozta tévhitben, hogy a kocsink még sokkal messzebb van, mint valójában. - Rendeltem egy indiai kaját, miután elmentél. Azt mondták, fél óra, de sokkal később hozták. Kicsit kiakadtam rajta. - Akkor nyilván erről lehetett szó - mondom kételkedve. Elkészítem a vendégszobát, aztán nézzük egy kicsit a tévét, végül Pete közli, hogy lefekszik. Azt felelem, hogy megvárom Clare-t, és a barátom futólag megcsókol, és felmegy. Aztán eszembe jut valami. Kimegyek a konyhába, és benézek a szemetesbe. Nincs benne ételdoboz. Újabb hazugság. Keresem Pete mobilját, de sehol nem találom. Csak annyi időre állok meg, amíg küldök Clare-nek egy SMS-t, hogy hol hagyom a kulcsot, aztán feladom és lefekszem.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET A földszintről felhallatszó nevetés és csevegés hangjára ébredek. Magamra húzom a köntösöm, bebotorkálok a konyhába, és ott találom Clare-t, aki egy tál zabpelyhet majszol a tegnap esti ruhájában, és Pete-et, aki az edényt rakja el a szárítóról. - Csúcs jó reggelt neked - üdvözöl Clare. - Tetszenek az új bögréid. Mikor vetted őket? - A betörés után - mondom gondolkodás nélkül. Lassabban kezd rágni. - Miféle betörés? Egy szóval sem említetted! Gyorsan legyintek. - Ne beszéljünk róla, semmiség volt az egész - nem szeretnék most belemenni. Milyen volt a tegnap este, miután elmentem? Önelégültnek tűnik; sikeresen eltereltem a gondolatait. - Attól tartok, nagyon ellentmondásos smárolásban volt részem... - ... Patrickkal! És ott maradt nála! - szól közbe Pete élvezettel. Clare megrovóan néz rá. - Nem úgy történt. Őszintén, Mia, a barátod fantáziája... Visszajöttem, de valami hülye fasz elfelejtette kitenni a kulcsot. - Félreérthetetlenül rám néz. - A büdös francot, márpedig kitettem! - mondom felháborodva. - Nem tehetek róla, ha túlságosan beseggeltél ahhoz, hogy megtaláld. - Szerencsére Patrick eljött velem a taxiban - Clare ügyet sem vet rám –, és mivel egy gentleman, várt, amíg bejutok a házba. Csakhogy nem tudtam bejutni, úgyhogy elmentem hozzá. És ő a kanapén aludt. - Naná, naná - károgja Pete. Leülök az asztalhoz. - És aztán smároltatok? - Igen, smároltunk. - Boldogan sóhajt, és önt még egy kis tejet a tálba. - Jófej srác. És nagyon mulatságos. - Újra találkozol vele? A húgom vállat von. - Nem. Nem hiszem. Talán. Nem tudom. Én az egyetemen vagyok, ő dolgozik... Tisztában vagyok vele, hogy ez mit jelent. Tettetett közömbösség arra az esetre, ha Patrick nem hívná fel. Tetszik neki a barátom. Nagyon tetszik. - Hiszen csak egyórányira vagy - jegyzi meg Pete józanul, és közben betesz néhány poharat a konyhaszekrénybe. - Ez nem távolság, és Patrick Londonban dolgozik. Rábámulok. Figyelemreméltó, milyen szélsebesen előlépett a Patrick Csapat kapitányává, amióta világos, hogy a haverom még halványan sem érdeklődhet irántam a továbbiakban. - Nem bánod, hogy smároltam vele, ugye? - kérdi Clare, és óvatosan nézeget. - Hogy bánom-e? Miért bánnám? - nevetek. - Tök kúl vagyok a dologgal kapcsolatban. Odanyúlok egy gazdátlan pirítósért, és gondosan vajazni kezdem. - Elkérte a telefonszámodat? Clare önelégülten néz. - Hát persze. És nekem is megvan az övé. McJófej néven szerepel. - Vár, de én nem reagálok. - McDonald a vezetékneve? - mondja türelmesen. - Jézus, Pete, sok szerencsét a nővéremhez a mai napon. - Mi van azzal a barcelonai úttal, amelyikre mész? Nem arról volt szó, hogy valami

Adam nevű fickóra hajtasz? - emlékeztetem reménykedve. - Kire? - kérdi értetlenül. - Ó, rá. Most már nem vagyok biztos, hogy elmegyek. Azt hiszem, talán szívesebben maradnék... egy kicsit közelebb az otthonhoz. Ha érted, mire gondolok. És pajkosan vigyorog. Mire eljön az ebédidő, Clare már a vonaton ül, és amikor visszaérek, miután letettem az állomáson, a ház üresnek és magányosnak tűnik nélküle. Pete az árajánlatán dolgozik odafönt, én pedig csak lézengek körbe, egy kicsit elveszettnek és bizonytalannak érzem magam, nem tudom, mihez kezdjek. A barátom és a húgom... Szinte végszóra, a telefonom egy üzenetet csipog Patricktól. Ok azok után, ami tegnap Ste történt? Mármint közted és köztem? Nem akarok semmit elszúrni, de naon xetném felhívni Clare-t. Ok? Mit mondhatnék erre? Visszaírok, hogy minden rendben. És bizonyos értelemben az is, Clare-t ennél jobban már nem is szerethetném, és ha egy olyan aranyos fickó, mint Patrick, részt akar venni az életében - hát nem nagyszerű? A húgomnak igaza van, a srác jófej és mulatságos; ugyanakkor kedves, lojális, figyelmes, nagyvonalú. Minden, amit Clare számára egy férfiban kívánhatnék. Az jár a fejemben, hogyan flörtöltek tegnap este, és sóvárogva nézek fel a lépcsőn. Valamikor mi is ilyenek voltunk Pete-tel. Tudom, hogy így volt. Később még mindig arra gondolok, emlékeztetnem kell Pete-et, milyen remekül megvoltunk mi együtt - én és ő –, ő meg most azzal a lánnyal vitatkozik. Úgyhogy telefonálok egyet... és a vasárnap ebédidő úgy köszönt ránk, hogy kifelé hajtunk a városból. Már több mint fél órája úton vagyunk, amikor Pete-nek bekattan. - A Barna Pisztrángba megyünk? - kérdi átpillantva rám. Félénken bólintok. Körülbelül másfél éve jártunk utoljára a Barna Pisztrángban. Az étel isteni volt, és kint ettünk a teraszon, amely messzire nyúló, lélegzetelállítóan csillámló nyári mezőkre nézett. Aztán elmentünk sétálni, egymás kezét és egy jégkockáktól csilingelő pohár Pimm's pezsgőt szorongatva. Nem hallottunk mást, mint kövér vadgalambok bugását és a szellőktől csiklandozott levelek susogását. Mivel az étterem a semmi közepén áll, talán most is szerencsénk lesz, és némi békére és nyugalomra lelünk; egy kis időre csak mi ketten. Szomorú, de úgy látszik, a dolgok kissé megváltoztak, amióta utoljára itt jártunk. A terasz le van zárva, amikor megérkezünk, nedves levelek hevernek halomban mindenütt, és a napernyők, amelyek múltkor lustán csapkodtak a nyári fuvallatban, összecsukva, félretéve állnak. Nem mintha ez igazából számítana - túl hideg van ahhoz, hogy kint üljünk, és különben is, a bárban mindig barátságos tűz lobog. De ahogy belépünk, a szívem összeszorul. Úgy látszik, új vezetés vette át a helyet, és azt, ami régen szívélyes, kényelmes és hagyományos volt - gerendák és intim kuckók és sarkok –, éles szélű asztalok, koktélmenü és egy rideg fekete-szürke bárpult váltotta fel. Ahol annak idején a tűz égett, most lángvörös tövis és szigorú liliomok szúrós csokra áll, és a lélekmelegítő, bőséges sült helyett, amelyben reménykedtem, végül Pete-nek pesztós cannellonit, nekem pedig thai lazacot rendelünk, grillezett mézes paszternák- és póréhagymaágyon. Amikor megérkezik az étel, Pete-é olyan forró - frissen a mikróból – , hogy egy tál lávát juttat az eszembe, míg az enyém langyos, löttyedt, viaszszerű zöldségekkel. Bátran küzdök, hogy ébren tartsam a társalgást, de Pete elmerengő. Bár tökéletesen kellemesen viselkedik, látszik, hogy nincs teljesen jelen. Egyszerűen nem

töri magát. Egyáltalán. Később sétát javasolok. Lecaplatunk a parkoló alján lévő kapuhoz, és Pete kétkedve szemléli a mocsarat, amely mezőnek álcázza magát. - Nem akarom összesarazni az edzőcipőmet. - O, nem lesz semmi bajod! - Próbálok meggyőző lenni. - Majd a széleken maradunk. Gyere! - Emlékszel arra a sétára, amelyet nyáron tettünk itt? - kockáztatom meg tizenöt perccel később, ahogy a karomat a karjába fűzve, óvatosan lépkedünk a kevésbé cuppogós részeken. - Arra emlékszem, hogy sokkal melegebb - és szárazabb volt. - Megborzong, elhúzódik tőlem, és nyakig felhúzza a cipzárt a kabátján. - Azt hiszem, vissza kéne mennünk. Kezd a helyzet teljesen buggyanttá válni. - Csak egy kicsit menjünk tovább - kérem magabiztosabban, mint ahogyan érzek. - Csak a fákig menjünk el. - Oké. - Pete megcsúszik egy kicsit, ahogy megpróbál átlépni egy hatalmas, sáros botot, és igyekszik elkerülni egy tócsát a túloldalán. - Hála istennek, hogy nem hoztuk el a kutyát - tiszta mocsok lenne. Ó, a KURVA ÉLETBE! Rémülten pillantok fel onnan, ahol magam is épp egy húzós résszel küzdök, és látom, hogy Pete, egyik lábával teljesen elmerülve a tócsában, dühösen néz vissza rám. - EZÉRT gondoltam, hogy ez nem jó ötlet - mondja a fogát csikorgatva. Próbálja kiszabadítani a lábát, míg végül, hatalmas fingó hanggal, kicuppan a pocsolyából. Nem tehetek róla, nevetnem kell. Annyira hülyén néz ki, ahogy ott áll egy óriási, sáros tuskólábbal. - Egyáltalán nem mulatságos, Mia! A kurva edzőcipőm teljesen tönkrement - nézd! Felemeli a lábát, hogy megmutassa a cipőt, és egy kicsit megbillen a súlyától. - A fraaaancba! - kiált fel rémülten, amikor megcsúszik, és a másik lába is elmerül a sárfürdőben. Megfagy bennünk a szó. - Legalább most összeillenek - nyögöm segítőkészen. Egymásra pillantunk, aztán a lábára, és mindketten nevetésben törünk ki. - Bocsánat! - zihálom. - Csak annyira mulatságosan nézel ki! Ok nélkül olyan nevetés fog el, hogy könnyek szöknek a szemembe. - Igen, oké - mondja Pete türelmesen. - De most már kezdek nagyon fázni. Ha befejezted a bepisilést, idejönnél és segítenél kirángatni? A kocsiban, útban hazafelé - miközben a zoknija a műszerfalon szárad –, odafordul hozzám. - Köszönöm az ebédet és a sétát - mondja. - Tulajdonképpen igazán kellemes volt. Aztán megszorítja a kezem, és a szívem megtelik szerelemmel. Később, amikor csendes a ház, és ő alszik, ismét leóvakodom, el a száradó edzőcipője mellett, amely megmosolyogtat, az immár rendes éjszakai rituálémra, hogy megkeressem a telefonját. Már teljesen hozzászoktam, hogy ezt teszem, szinte nem is számítok arra, hogy rosszabbat találok, mint amit már úgyis tudok. Ezért hatalmas, csúf, rettenetes sokként ér, eláll tőle a lélegzetem, mintha egy kád jeges vízbe mártanának, amikor a kijelző felfénylik, ahogy kinyitom a bejövő üzeneteit, és ezt olvasom: Ha ha! Biztos viccesen néztél ki. Új edzőcipőt kell vennünk neked. Különben is ideje! És kösz, hogy elnézést kértél. Xetlek! xxx

A remény kis lángja, amely délután fellobbant, hirtelen kialszik, és dermedten állok a sötétben.

HUSZADIK FEJEZET Hétfőn reggel pontosan kilenc órakor Londonban, miután betelefonáltam a munkahelyemre és újabb üzenetet hagytam, amelyben közlöm - meglepő, meglepő –, hogy még mindig beteg vagyok, bemasírozok a postára, és veszek egy borítékot bélyeggel. Kiveszem a táskámból a képeslapot, amelyet a múlt héten loptam el Liz hálószobájából, és levágom a felső felét úgy, hogy Liz neve eltűnik, de a szöveg megmarad: Szerelmem örökké a tiéd, Peter xxx Aztán, az írásomat elváltoztatva, ráákombákolom a nevem és a címem a borítékra, beledugom a fél kártyát, leragasztom és feladom. A képeslap felső fele visszamegy a táskámba, egy későbbi alkalomra. Aztán rosszkedvűen elballagok a metróállomásra. Több kalamajkát egyelőre nem akarok okozni. Négy órával később Debs egy mérőszalag végét fogja nekem, miközben úgy teszek, mintha felírnám, milyen méretű függönyre van szükségem. - Sajnálom, hogy Lizzie megint nincs itthon. - Debs a szemét forgatja. - Nincs sok szerencséd vele, igaz? - Semmi probléma. - Elengedem a mérőszalagot, az visszasüvít, és becsattan. Mondtad, amikor reggel telefonáltam, hogy biztosan nem lesz itt, és tudom, hogy hamarosan úgyis megismerem. - Hát persze - ragyog Debs. - Annyira örülök, hogy visszahívtál. Nem akartam e lhinni, hogy a szám, amelyet megadtál, nem működik - annyira szőke nő vagyok, nyilván rosszul írtam fel –, és Marc természetesen San Franban van, úgyhogy semmiképp nem tudtalak kinyomozni! Köszönet az égnek Marcért és a nagy buzi nyaralásáért. - De mindegy, a lényeg, hogy most itt vagy. - Debs bizakodón rám mosolyog. - Ezek szerint határozottan ki akarod venni a szobát? Tétovázom. Aztán halkan azt mondom: - Igen, azt hiszem. Azonnal beköltözhetek? Debs drámaian felvisít, és sietve, őszintétlenül megölel. - Természetesen. Juhé! - kiált fel. - Rengeteget fogunk szórakozni. - Aztán egy pillanatot sem vesztegetve, egyenesen a szemembe néz. - De szükségem van egy csekkre az előlegről, még ma. - Semmi probléma - mondom kedvesen. –Akkor megyek, és hozok neked egy kulcsot, lakótársam! - kuncog, és gyakorlatilag kiszökdécsel a hallba. Amikor egyedül maradok, körülnézek a szobában, amelyről azt állítottam, hogy ki akarom venni, és nem hiszem el, amit tenni szándékozom. Úgy érzem, a szívem dörömböl a bordáimon. Egy pillanatra becsukom a szemem. Tiszta őrület. Debs visszajön, és odanyújt egy kulcsot. - Tessék.

Ránézek, tétován érte nyúlok, és az ujjaim köré fonódnak. - Köszönöm - mondom, és becsúsztatom a táskámba. Debs reményteljesen néz rám, és rájövök, hogy a csekkre vár. - Ó, hát persze. Elkezdek a táskámban kotorászni, és éppen, amikor a kezem kitapintja a csekkkönyvemet, eláll a szívverésem. Rájövök, hogy a csekken a valódi nevem szerepel, és Debs azt hiszi, Lottie-nak hívnak... A francba. Időt akarok nyerni, úgy teszek, mintha nem találnám, és még egy darabig turkálok. - Hol a pokolban... - motyogok. - Esküszöm, hogy reggel még itt volt... Debs unottan bámul. - Legközelebb odaadom - nézek egyenesen a szemébe. De Debs ennyire azért mégsem zöldfülű. - Jóóóó - mondja bizonytalanul. - Nem szeretnék udvariatlan lenni, de akkor visszakaphatnám a kulcsot? Nem állítom, hogy nem bízom benned, vagy ilyesmi... Egy pillanatig várakozó állásponton vagyunk. Egyikünk sem mozdul, aztán hirtelen megszólal Debs mobilja a zsebében. - Bocsáss meg, Lotts. - Előveszi a telefont. - Haló? Igen, miért? Micsoda? BASSZA MEG! Teljesen elfelejtettem! Ó, a rohadt életbe! Mondd meg nekik, hogy máris indulok. Ó, annyira sajnálom! Igen, igen, TUDOM! Igen, most azonnal, szia! Becsattintja a telefont, és vadul rám mered. - Elfeledkeztem egy parókapróbáról. Tényleg sajnálom, de mennem kell. Kinyújtja a kezét a kulcsért. - Figyelj ide - mondom lassan. - Miért ne fejezhetném be a méricskélést, és aztán bedugom a kulcsot a levélládába, amikor kész vagyok? Teljesen világos, nem hagyhatod, hogy csak úgy elvigyem előleg nélkül. Holnap reggel beugorhatok vele... készpénzben. Debs szeme mohón megcsillan. - Ez tökéletesen hangzik. Szuper vagy, Lotts. Hé - és így Lizzel is találkozhatsz. Akkor itthon lesz. Ó, mennem kell - őrült késésben vagyok! Gyűlölni fognak! Kuncog, mintha egy cseppet sem izgatná, ha netán tényleg ez volna a helyzet, felkap egy kabátot és a táskáját, és odacincogja a válla fölött, miközben levágtat a lépcsőn: - Akkor holnap találkozunk, lakótársam! - Úgy lesz, lakótársam! - kiáltok vissza. Üveges mosoly ragad az arcomra, amíg az ajtó be nem csapódik mögötte. Egy-két percig várok, aztán mély sóhaj szakad ki belőlem. Ahogy az órámra nézek, rájövök, hogy nincs sok időm, ha magam is oda akarok érni a színházba, de várnom kell még öt percet. Nem lenne jó, ha Debsszel egyszerre érkeznék, viszont elkésni sem akarok. Újra meg fogom nézni a darabot: egy matiné előadást. Amikor megérkezem, egyáltalán nem lelkesít a felfedezés, hogy egy jegy harminc fontomba kerül. Harminc font! Szinte fáj, ahogy a tízeseket átdugom a pénztár üvegablaka alatt. Fizetek, hogy láthassam Lizt a darabban, lényegében majdhogynem bért fizetek neki. Jézus. És ráadásul hátul ülök! Ahogy kihunynak a fények, és megszólal a zenekar, idegesség fog el. Felmegy a függöny, és amikor megkezdődik a nagy nyitójelenet, a színpadot fürkészem, hogy meglássam Lizt. Végül észreveszem, csupa szempilla és fog, laza végtagok és csillogó

jelmez. Az egész testem megfeszül a stressztől. Úgy érzem, képtelen vagyok levenni róla a szemem - olyan, mint egy karambol: nem akarok odanézni, rosszul leszek tőle, mégis ellenállhatatlanul vonzza a tekintetem. Egyre növekvő féltékenységgel figyelem, ahogy táncol és mozog. Jó, még én is kénytelen vagyok elismerni. Kecsesen mozog, de szexis éllel, ha a helyzet úgy kívánja. Erőfeszítés nélkül fellendíti a lábát, átveti a férfipartnere vállán, és hátradobja a fejét, miközben a partnere keze végigsimít a mellcsontján. Szexis, intim mozdulat, lassú és epekedő. A következő pillanatban ismét a levegőben van, és a férfi a vállára emeli. Liz kimosolyog a közönségre. Ki rám. A fények csillámlanak és ragyognak a jelmezén, szinte világít tőlük. És szerelmes a barátomba. Mellette szürkének, unalmasnak, érdektelennek érzem magam. Hirtelen több minden tudatosul bennem: a biztos árnyalatok, amelyekre a hajamat mindig festetem, a tény, hogy a tövének nem ártana némi utánfestés. A ruháim hétköznapisága. Én egyhangúságot nyafogok; ő csábítást suttog. Rossz ötlet volt idejönni. Lizből csak úgy árad a szex a színpadon, tálcán kínálja. Miért nem láttam meg ezt eddig? Miért nem vettem őt észre, amikor eljöttünk, hogy megnézzük a darabot? Hogy kerülhette el a figyelmemet? Ülök ott, a körmöm belevájom az ülésbe, szerencsére egyik oldalamon sincs senki, bámulom őt, erősen tűnődöm, mi történne, ha most egyszerűen felállnék, és odakiabálnám a színpadra, hogy KURVA! Emlékszem, annak idején az iskolagyűlésen, miközben törökülésben ültem a földön az összes unatkozó gyerekkel, arra gondoltam, mit csinálnának a többiek, ha felpattannék, és elkáromkodnám magam. Belülről tajtékzom és vonaglom a gyűlölettől és féltékenységtől, mintha a gyomrom tele volna tekergőző kígyókkal. Bár nem hiszem, hogy ezt bárki, ha rám nézne, meglátná rajtam. Különben is, mindenki a színpadra figyel. Végül is nem kiabálok. Figyelem, ahogy Liz hajladozik, és hajlítgatják, a szemem követi minden mozdulatát. Debst is látom - ezek szerint időben odaért a próbára. Mindent kiad magából, amit csak tud, de igazából Liz az, akit üldözök a szememmel. Elérünk az első felvonás végéhez, és a pillanathoz, amikor mind megdermednek, várják a függönyt. Liz mozdulatlan, kimered a nézőtérre, feszes mosoly ül az arcán, és én bámulom, csak bámulom, és egy pillanatig úgy érzem, hogy a szeme megvillan felém, és kissé összeszűkül, de ez persze nevetséges. Nem láthat, itt, egészen hátul, miközben a fényszórók mind ráragyognak. Vagy mégis? Kisurranok, amikor leereszkedik a biztonsági függöny. Odakint eleredt az eső, könnyű, szitáló permet hull. Épp elég csillogást és ragyogást láttam, és vissza akarok érni tennivalóm van most, hogy ellenőriztem: mind a ketten kétségkívül dolgoznak, és a lakás közelébe sem jöhetnek. A kulcs egy kicsit akadozik a zárban, de végül feltárul a bejárati ajtó, és felm egyek. Pixie még csak nem is nyaffant, amikor belépek a nappaliba, csupán megvetően méreget, és hang nélkül visszatelepszik a padlóra. Pete fixált, vigyorgó arca, amelyet változatlanul ott látok az éjjeliszekrényen, f igyeli, ahogy Liz szekrényében turkálok percekig. A táska még ott van. Helyes. Most alaposabban szétnézek a vetélytársam holmijai közt, és az éjjeliszekrényében találok egy fél csomag óvszert, amitől felfordul a gyomrom, és egy vibrátort - amitől még jobban felfordul a gyomrom. Olyan érzésem van, mintha kiderült volna, hogy a barátom függőségbe került egy valóságshow pornócsatornától, egy járó, beszélő, baszó,

babaszerű, valódi lánytól, aki lakással, szex játékokkal rendelkezik, és az ő fényképét őrzi. Ez egyszerűen nem lehet igaz, és a teljes szétválást jelzi számomra, ami nem fér a fejembe. Semmit sem sejtettem erről. Még most sem tudom, mikor vagy hogyan találkoztak, mióta tart ez az egész. Vajon Pete ezt látja benne? A szexet? Inkább ezt lássa, mint a szerelmet. Odamegyek az ágyhoz, és felemelek egy párnát. Megszagolom, és úgy döntök, hogy nem érzem rajta a barátom borotválkozás utáni kölnijét. Visszahúzom az ágytakarót, és benézek az ágyba. Tudom, hogy ez beteges, de képtelen vagyok parancsolni magamnak. Az ágynemű ropogós és tiszta. Gondosan visszagyürködöm a paplant, lesimítom, és aztán irányt veszek Liz fenyőfa öltözőasztala felé, amelyet fényes gyöngy- és csillogó bizsufüzérek díszítenek. Elolvasok a kis fiókban tartott képeslapok közül néhányat, de unalmas a dolog. Aztán észreveszem Liz hitelkártyáját, amelyet csak úgy otthagyott. Az éjjeliszekrényen hever. Felveszem, átlépek vele a nappaliba, és amikor meglátom a kétségbeesetten lógó, kinyuvadt léggömböket, az ötlet magától értetődőnek tűnik. Olyan dühös vagyok erre a némberre, hogy nem tudom, mit kezdjek magammal. Csak fájdalmat akarok okozni neki, ahogy ő okozott nekem, és tudom, hogy ez eredményesebb lesz, mintha bármilyen fizikai támadást intéznék ellene. Ettől totál bekattantnak fog tűnni. Egy gyors telefonhívás kiderít nekem egy céget, akik dobozos léggömb-ajándékokkal foglalkoznak. Egy kellemes hangú férfival beszélek, aki egy kicsit elhallgat, amikor megmondom neki, hogy mit akarok, de megkönnyebbülten felnevet a magyarázatomra, hogy a rendelés egy partira lesz. Nem kérek kísérő szöveget. Aztán megadom a címet, ahová a ballonokat szállítaniuk kell, mához egy hétre, beolvasom a hitelkártyám számát, és bemondom a nevem, ahogyan a kártyámon szerepel: „Miss E. Andersen”. Azt kérem, ne küldjenek számlát, és a férfi szép napot kíván. Aztán visszadobom a kártyát oda, ahol találtam, hogy Liz semmit ne vegyen észre. Miután használtam a fürdőszobát, és egy rövid, nem tervezett pillanatot arra szántam, hogy mindkettejük fogkeféjével körbesikáljam a vécécsésze belsejét (egy kicsit durva, ami Debst illeti, de ilyen árat is hajlandó vagyok fizetni), ideje indu lnom. Csendben behúzom a bejárati ajtót, és visszaküldöm a kulcsot a levélszekrénybe. Csak akkor döbbenek rá, hogy mit tettem, amikor a metróállomásra érek. Visszapillantok a lakásra, és szédülni kezd a fejem. A falhoz támaszkodom, levegő után kapkodok, fölemelem a kezem, hogy kisöpörjek egy hajtincset az arcomból, és érzem, hogy enyhe izzadság ütött ki rajtam. Néhány ember kíváncsian bámul, miközben elsétál mellettem - egy öreg nő teababa kalapban, aki egy skót kockás bevásárlókocsit húz, és egy középkorú férfi vastag szemüvegben és foltos, becipzározott dzsekiben - de, mivel Londonban vagyunk, senki nem szól semmit. Megpróbálom lelassítani a lélegzésem, érzem, hogy a pulzusom dobol a csuklómon. Nyugodj meg. Végy mély levegőt. Odanézek a lakásra, ahol épp most jártam, és szorgalmasan fáradoztam azon, hogy Lizt elmebetegnek állítsam be, pedig tudom, hogy az a személy, aki valóban irracionálisán viselkedik, én vagyok. De nem bírom leállítani magamat. Szörnyen meg vagyok rémülve, és Liz szereti a barátomat, a kibaszott életbe. Vajon mondta-e Pete neki, hogy ő is szereti? Mi van, ha tényleg szereti? Nem akarom, hogy elhagyjon. Én... Én... nem tudom ezt tovább elviselni, nem tudom! Beszélnem kell

valakivel. Ez az őrületbe kerget. A telefonomért nyúlok. - Szia, én vagyok - mondom. - Tudom, hogy későn szólok, de nem tudnál eljönni egy kávéra és egy falat kajára?... Kérlek?... Ó, köszönöm. - Lehunyom a szemem. - Egy óra múlva találkozunk. Szinte beteg vagyok a megkönnyebbüléstől. Köszönöm, istenem. Ó, köszönöm, istenem. Máris egy kicsit jobban érzem magamat, megigazítom a kabátom, les imítom a hajam, és lemegyek a metróba.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Az ablakban várok, babrálok az étlappal, amikor kivágódik az ajtó. Amanda sétál be, végigpásztázza az éttermet, és szélesen elmosolyodik, amikor meglát. - Szia, te drága! - lelkesedik, és odahajol, hogy elcuppantson egy puszit. Bár csípős odakint az idő, az arca meleg és rózsás. Felegyenesedik, letekeri a sá lját, és leejti a válláról a kabátját, aztán belesüllyed a szemben lévő székbe. - Hát ez kedves meglepetés - mondja. - És tudod mit, őszintén örülök, hogy felhívtál. Szeretnék elmondani neked valamit. De először te jössz. Mi van? Kicsit fura voltál a telefonban. Mély lélegzetet veszek, ám miközben a megfelelő szavakat keresem, megérkezik a pincér egy üveg vörösborral, amelyet már előbb megrendeltem, tölt egy keveset a poharamba, és várja, hogy megízleljem. - Biztos vagyok, hogy finom, köszönöm. Felnézek rá, és ő szerényen megbiccenti a fejét, mintha ő maga préselte volna a szőlőt. Szakszerű mozdulattal mindkettőnknek teletölti a poharát. Nagyot kortyolok a boromból, hogy lecsillapítsam az idegeimet. Amanda kíváncsian méreget. - Nem rád vall, hogy ebédidőben ivásra adod a fejed. - Nem rád vall, hogy te nem! - bólintok az érintetlen pohara felé. Odanyúl, átfogja a pohár szárát az ujjaival, de aztán tétovázik. Bizonytalanul néz rám a szempillája alól, és ekkor veszem észre először, hogy a szeme szinte táncol az izgatottságtól. - El kell mondanom neked valamit - kezdi lassan. –Még igazán az elején járok, és titokban kell tartanod, mert még senkinek nem árultam el - persze Nicket és a szüleinket kivéve –, de kilenchetes terhes vagyok! Kővé dermedek, leesik az állam. - Mi vagy? De hát nem lehetsz! - tör ki belőlem. –Amikor találkoztunk, azt mondtad, hogy te és Nick már egy ideje nem... és ittál! - Tudom, tudom! - nevet a barátnőm. - Fogalmam sem volt, hogy mi a helyzet, és megkérdeztem az orvosomat, és ő azt mondta, hogy biztos nem ártott a bébinek, és most abbahagytam. És a bagót is. Ami, csak hogy tájékoztassalak, totál kikészít. - A szemét forgatja. - A legjobb úton haladok, hogy partra vetett bálna legyen belőlem - nem

dohányzom, és kettő helyett eszem. - Én... én... nem is tudom, mit mondjak. - Tökéletesen el vagyok képedve. - De... de még azt sem tudtam, hogy próbálkoztok - mondom izgatottan. - Nem próbálkoztunk! - ismeri el Amanda. - Isten tudja, hogyan történt. Nickkel madarat lehetne fogatni. Egyfolytában azt hajtogatja, milyen piszok erős ondói vannak, tekintetbe véve, ahogy te is nagyon helyesen megjegyezted, hogy alig voltunk tíz percnél tovább ugyanabban a francos szobában az elmúlt három hónap alatt. Nyilván egy nyamvadt óvszer vagy ilyesmi lehetett. - Hűha. Ez egyszerűen... egyszerűen akkora meglepetés és... szent isten. Gratulálok! Végre s ikerül egy mosolyt kipréselnem, és egy kicsit örömködnöm. Mindketten félig felemelkedünk, és megölelem Amandát. Boldog vagyok miatta, igazán az vagyok. Rajta, mosolyogj. Leülünk, és én csak bámulok rá. - Mi van? - kérdi nevetve. - En csak... én csak arra gondoltam, hogy nem akartatok még gyereket, hosszú ideig. Soha nem hittem volna... - Elharapom a végét, mintha nem volnék biztos, mit is próbálok mondani. - Tudom! - ismeri el, és hátradől. - Esküszöm, épp úgy meglepődtem, mint most te. Tudod, nem vagyunk házasok, nincs másunk, csak egy kurva harmadik emeleti lakás, az isten szerelmére. Ez teljesen el fogja cseszni a lehetőségeimet az előléptetésre, és az a kis szar Gavin, aki ezer éve az állásomra ácsingózik, elélvez a gatyájában, ha megtudja, hogy szülési szabadságra megyek. És arról már nem is beszélek, hogy mielőtt egyről a kettőre jutnánk, mi mindent kell vennünk ennek... - Vádlón a pocakjára mutat, ám aztán megpihen a keze, és védelmezőn átfogja a hasát. Ellágyul az arca. - De Mia, azt hiszem, máris szeretem. Lehetséges ez? Szerethetsz valakit, mielőtt egyáltalán láttad volna? Komolyan néz rám, és én gombócot érzek a torkomban. - Mert tudom, hogy Nick néha egy kapitális fasz, és esküszöm, ha ez a gyerek az ő orrával bújik ki, én magam fizetek a plasztikai műtétért, de tegnap este az ágyban voltunk, és a pocakomat csókolgatta, a hülye seggfej, ami röhejes - Amanda a szemét forgatja –, mert még egyáltalán semmit sem lehet látni, és arra gondoltam, hogy édes istenem, család lesz belőlünk. És egy cseppet sem találtam ijesztőnek! Csak annyira izgatott vagyok! - Hatalmas vigyor terül szét az arcán, és izzik az egész lénye. - Figyelj, nyilván tudom, hogy az ember nincs biztonságban, amíg el nem érte a tizenkettedik hetet, úgyhogy addig nem mondjuk el senkinek, de biztos voltam, hogy te tutira kitalálod! El tudod hinni? Úgy értem, kurvára el tudod hinni? De figyelj, ha valaha is átmegyek Louba, és elkezdek bébi-sztorikat mesélni, és nyilvánosan fingani, meg kell ígérned, hogy rám szólsz. Megteszed, ugye? Bágyadtan mosolygok, és bólintok. - Megígérem. - Annyira fáradt voltam az elmúlt néhány napban! Nem tudtam, hogy ilyen nehéz vállalkozás lesz, és Nick elkezdett Cirminek hívni, mert olyan vagyok, mint egy öreg macska - amikor hazaérek, csak arra vágyom, hogy összegömbölyödhessek, alhassak és simogassanak. - Kéz- és lábujjakat építesz, hát nem csoda, ha fáradt vagy. - Ami azt illeti, a lábujjak csak jóval később jönnek. Pillanatnyilag úgy néz ki, mint egy hájas, csontos-hátú ebihalszerűség. Nick megvette nekem ezt a könyvet, képek vannak

benne minden fejlődési szakaszról. Hihetetlenek... becsszó, tényleg döbbenetesek. Megmutatom, ha legközelebb átjössz. Nick annyira beleásta magát - komolyan meglepett. Tudod, azt hiszem, Pete is ilyen lesz, amikor tirátok kerül a sor. Elképesztő, Mia, egyszer csak kezded ezeket a pasikat nézni, és rájössz, a francba, örökre hozzá vagyok kötve. Ott megy a gyerekem apja. - Hitetlenül rázza a fejét. - Ez mindent megváltoztat. Azt mondtam Nicknek... Hé! Szivi? - Hirtelen rám pillant, az arca csomókba rándul az aggodalomtól. - Jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki rögtön elsírja magát. Ránézek a könnyben úszó szememmel, iszom egy kortyot, és elnevetem magam. - Annyira boldog vagyok miattad! - Felnyúlok, és vadul megtorlóm a szemem. Őszintén. Megragadom a kezét, Amanda viszonozza a szorításomat, és az ő szeme is megtelik könnyel. - Tudom, tiszta elmebaj, nem gondolod? - mondja halkan. - Felnövünk! Ki gondolta volna? Később aznap délután, lassan baktatok felfelé a South Bankén, zsebre dugott kézzel, a hajamba belekap a friss szellő, felnézek a Temzére, azon tűnődöm, mi a szart csináljak. Egy pár sétál el mellettem, kart karba öltve, és a férfi puszit nyom a lány feje búbjára. A lány a szerelem, a büszkeség és a biztonság mámorító keverékével pillant fel - mindez benne van a tekintetében. A férfi lenéz rá, és egy kicsit szorosabban magához vonja, és elsétálnak mellettem, a világ megszűnt körülöttük, csak egymást látják. Csupán erre vágyom. Nincs szükségem bébire, még esküvőre sincs szükségem. Visszagondolok az esküvői fogadásra, amelyre egyedül mentem el. Milyen lenne, ha tényleg szingli volnék, és állandóan ez történne velem? Úgy érezném, mintha egy olyan mechanikus-karom játékban élnék, amilyeneket az ember vásárokon és játéktermekben lát. Én, begyömöszölve egy üvegketrecbe egy halom emberpárral, arra várok, hogy kimentsen a fejem fölött meredő nagy karom. Nem akarok bulikon állni, ahol valamelyik barátnőm barátját elküldik, hogy hozzon nekem egy pohár italt, és aztán a kérdéses barátnő, miután megvárta, amíg egyedül maradunk, azt kérdi együtt érzően: „Mondd, igazából hogy vagy?”, amit az a magabiztos filozófia követ (miközben lustán csavargatja az eljegyzés i vagy karikagyűrűjét), hogy sokkal jobb nekem Pete nélkül, és még rengeteg hal van a tengerben. Könnyű nekik ezt mondani. Nem ismerek egyetlen szingli lányt sem, akivel elmehetnék lógni, és az egyetlen általam ismert szingli pasi most a húgommal kavar, és különben is, bármilyen aranyos, nem Pete. Most két dolog rémiszt. Az egyik, hogy elveszítem Pete-et. Annyira, olyan rettenetesen félek, hogy elveszítem. A másik, hogy nem akarok ez az ember lenni; úgy érzem, már nem is tudom, ki vagyok. Minden olyan gyorsan változik, hogy nincs egy biztonságos pont, ahol megvethetném a lábam... Kétségbeesetten próbálok a szálakba kapaszkodni, amelyek összetartják az életem, de állandóan kicsúsznak a kezemből. Érzem, hogy őrülten csüngök rajtuk, de minden szétesik körülöttem, és én nem tudom egybefogni. Egyszerűen nem ismerek magamra, és nem értem, hogy jutottam idáig. Beleugrom a táskámba, és elkeseredetten matatok a telefonom után. - Minek kell ez neked? - kérdi Patrick gyanakodva, pillanatokkal később. - És hol a pokolban vagy? Olyan a hangod, mintha egy szélcsatornában lennél.

- A városban vagyok. Kérlek, küldd át nekem SMS-ben! Egy kicsit megtántorodom, amikor egy különösen erős széllökés nekem támad. Igazán tökéletes ez a nap - az ég ragyogó, ragyogó kék, és a levegőben érződő fagytól kipirosodnak az ujjaim. - Minden rendben, Mia? - kérdi a barátom. - Abszolút - szavamra. És te jól vagy? Hogy van Clare? - Szünet következik, aztán Patrick bizonytalanul azt mondja: - Igazság szerint ma este megyek föl meglátogatni. Már felmerült bennem, hogy miért nem hallottam a húgom felől az elmúlt néhány napban. - Ez remek - mosolygok halványan. - Mondd, hogy puszilom. - Megmondom - nyögi Patrick, és úgy hallom, mintha megkönnyebbült volna. - Igazán nagyon tetszik nekem, Mia, azt hiszem, ez valaminek a kezdetét jelentheti... Figyelj, különben... - Zavartan elhallgat. –Megígérem, hogy rendes leszek vele. - Jó. Ugye átküldőd nekem azt a számot most rögtön? Millió puszi. Aztán megszakítom a vonalat. Néhány másodperc múlva pityeg a telefonom, és ott a szám. Óvatosan tárcsázom, nem hagyok magamnak időt, hogy megállják és átgondoljam a dolgot, hátha inamba száll a bátorságom. Ő meg fogja érteni. Ő az egyetlen ember, aki tényleg meg fogja érteni. Egy kis hajót bámulok, ahogy elszántan pöfög a háborgó vízen keresztül, nem hallok mást, csak a telefon csengését, és kezdem kicsit gyengének és szédülősnek érezni magam. - Hallóóóó? - mondja egy hang vidáman. Ó, istenem, egyáltalán nem változott meg a hangja. Pontosan ugyanolyan. - Én vagyok. - Megtörik a szavam. A csend szinte az örökkévalóságig tart. - Ki az az én? - kérdi végül, megváltozott tónusban. - Mia - kérlek, ne tedd le! - könyörgöm. Újabb csend következik. - Hogy szerezted meg ezt a számot? - tudakolja, a hangja hirtelen ellaposodik, és kifejezéstelenné válik. - Patrick adta meg. Hallom, utazni készülsz. Nem szól semmit. - Mikor indulsz? - próbálkozom ismét. - A hónap végén. Mit akarsz? - A hangja nyers és direkt. - Nézd, Katie, beszélnem kell veled. Azt hiszem... azt hiszem, Pete-nek viszonya van valakivel. - A szavak áradnak belőlem. - Én csak... - És aztán tétovázom. Én csak mit? Ó, istenem, elnézést! - A hangom el-elcsuklik, próbálom megszilárdítani. - Annyira sajnálom. Egyszerűen nem tudom, mit csináljak, és arra a napra gondoltam, amikor veszekedtünk, és... - És mi? - kérdezi. - Én... én nem tudom - dadogok. - Csak szeretném látni, hogy... - Hogy az igazat mondtam-e? Elölről kezdeni mindent? Sajnálom, Mia, nem érdekel a dolog. - Ó, Katie, kérlek! - Sírva fakadok. - Nem tudom, mit tegyek. - Választottál, Mia. Magad maradtál. - De neked meg kell... - kezdem.

- Nekem nem „kell” semmit - fojtja belém a szót. - Kérlek - könyörgöm neki. - Legalább csak annyit mondj, hogy te voltál, vagy... - Többet ne hívj! És leteszi a telefont.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Patrick meglátogatott tegnap este. Helyes volt. Azt hiszem, egyre jobban tetszik, valahányszor találkozom vele. Hogy vagy? Éppen Clare boldog kis SMS-ét olvasom a reggelinél, amikor bejön Pete, és a konyhaasztalnál talál. - Mit csinálsz még mindig itt? - kérdi meglepetten. - Fél tizenegykor van egy megbeszélésem - sikerül kinyögnöm zabpehellyel teli szájjal. Ami persze hazugság, mert tegnap felhívtam Dádázz Meget, és megkértem, hogy a hét hátralévő részére adjon szabadságot. A lelkére kötöttem, hogy ne árulja el Lottie-nak, mondja csak azt, hogy még mindig beteg vagyok. Nem volt boldog, de vonakodva beleegyezett, amikor közöltem, hogy nem kérném, ha nem volna életbevágóan fontos. - Nincs értelme bemennem az irodába, aztán újra vissza a Covent Gardenbe. Egyébként rögtön indulok. És veled mi a helyzet? Zsúfolt napod van? - Mondhatjuk. - Fáradtan leereszkedik egy székre, és ásítás közben beletúr a hajába. Egek, totál kivagyok. Csendben ülünk, csupán a kanalam kocog a tálon. Pete a zabpelyhes dobozért nyúl. Aztán megzörren a levélnyílás, Glória fontoskodva ugatni kezd, és kirohan a hallba. - Biztos a posta - mondom tényszerűen. - Behozom. És mielőtt Pete bármit tehetne, fürgén felállok, és kivonulok a konyhából. A levelek a lábtörlőn hevernek. Vajon köztük van? Megérkezett? Felveszem őket, és ahogy átfutok rajtuk, a szívem kihagy egy dobbanást, amikor meglátom. Ránézek az elváltoztatott írásomra a borítékon, amelyet tegnap adtam fel, és visszasétálok a konyhába. - Egy kézzel írt levél nekem. Próbálok szórakozottnak tűnni, és feltépem a borítékot. Pete nem néz fel, csak a müzlijét tologatja a táljában. Szünetet tartok a drámai hatás kedvéért. - Hm? - mondom, zavart tettetve. - Miért küldtél nekem egy fél képeslapot? És miért úgy írtad alá, hogy Peter? Pete a homlokát ráncolva pillant rám, és én odalököm neki a lapot. Az orra előtt az asztalon landol, és a vér kiszalad az arcából, amikor felismeri. Nagyon, nagyon elcsendesedik. - Nem értem - mondom. - Miről szól ez? - Én, öö... Nem talál szavakat, egyáltalán nem talál szavakat. Pete! Ennél te jobb vagy. Gondolkozz, gondolkozz! Tudom, hogy kora reggel van, de igyekezz! Mit fogsz

mondani? Hogyan magyarázod meg, hogy egy fél képeslap, amelyet egy másik nőnek küldtél, a házunkba érkezik, amikor te magad sem tudod felfogni ezt a jelenséget? - Nem értem. - Úgy teszek, mintha találgatnék. - Miért küldtél nekem egy fél lapot bizarr kézírással a borítékon? Ez vicc, vagy mi? Nehéz a fejem, és nem fogom fel? Csak a papírt bámulja. Az ég tudja, mi fut át most éppen az agyán. Nyilván felismeri, tudja, honnan van. Megállás nélkül forgatja a kezében, mintha a kérdésemre adandó válasz valahol rá lenne írva. - OOOOHH! - visítok izgatottan. - Ez egy játék része? El fogod küldeni a másik felét is, és akkor minden kiderül? Sántít a dolog, és ezt ő is tudja... de ez a legjobb kínálkozó lehetőség. Úgyhogy két kézzel kap utána. - Te aztán mindenre rájössz, igaz? - Kierőszakol egy mosolyt. - Igen, minden ki fog derülni. Ne tégy fel nekem kérdéseket, és én nem fogok neked hazudni. Ó, Pete... - Rendben - mondom lassan –, azt teszem, amit mondasz! Hát akkor megyek fogat mosni, aztán jobb lesz, ha indulok. Ismét mosolyog, és fújok neki egy csókot, miközben kisétálok a konyhából. Ahogy kész vagyok, visszalopózom. Nem lát, amikor bekukucskálok az ajtó résén; felállt a székből, és most a borítékot vizsgálgatja, amelyet az asztal sarkán hagytam. Hangosan köhögök, amikor újra belépek, és ő bűntudatosan ugrik egyet, ellép onnan, mintha rá sem nézett volna a borítékra. - Talán elmegyünk valahová, ez a meglepetés? Mire szolgál ez? - kérdem, és megyek a táskámért. Megtapogatja az orra oldalát, és azt mormolja tréfás francia akcentussal: - Ném tutom! És az a szomorú a dologban, hogy igazat mond. Halvány gőze sincs. Kötelességtudón nevetek, ő pedig közli, hogy jobb lesz, ha elvonul zuhanyozni. Megnyugtatom, hogy már amúgy is mennem kell, és majd este találkozunk. Futólag megcsókoljuk egymást, és hangosan bevágom a bejárati ajtót, amikor kilépek. Várok egy-két percet a küszöbön, aztán csendben becsúsztatom a kulcsot a zárba, és visszasurranok a házba. Beosonok a hallba, és nyitva hagyom magam mögött az ajtót. Hallom, hogy beszél. Istenem, egyszerűen nem bírt várni. - Szia, itt Peter. Azt hittem, már fent vagy, de ezek szerint még alszol... Szünetet tart, mintha nem tudná, hogyan folytassa, és én nagyon, nagyon csendben állok. - Otthon vagyok, de hamarosan elmegyek, úgyhogy ne hívj vissza. Egyszerűen nem tudom, mit mondjak, tényleg nem tudom. Először a ház, és ma reggel megérkezett a lapod. Most begyorsít, és majdnem olyan, mintha társalgást folytatna, nem pedig hangüzenetet hagyna. - Nem vicces, Liz, egyáltalán nem vicces. És mi a szarnak vágtad ketté a lapot? Talán valami kurva célzásnak szántad? Mit akarsz ezzel mondani? Hogy kivágsz az életedből? Nem akarsz osztozni rajtam? Azt hittem, tisztáztuk ezt, Lizzie. Azt hittem, tudod, mi a helyzet. Azt mondod, jó így neked, és akkor tessék, csinálsz egy ilyen elmebeteg dolgot, mint ez! Egyszerűen nem tudom, hogy mit... Ó, figyelj, majd később felhívlak.

Gyorsan, nehogy Pete bejöjjön a hallba, és észrevegye, hogy minden szót hallottam, bevágom az ajtót, és hangosan felkiáltok. - Csak én vagyok! Itt felejtettem az esernyőmet? - Várok egy másodpercet, aztán hozzáteszem: - Szia, drágám! - Szia! Kellemes napot! - kiabál vissza. Biztosan összepisilte magát, amikor meghallotta, hogy visszajövök. Kint a friss levegőn, ahogy az állomás felé masírozok, hogy felszálljak egy vonatra, amely bevisz Londonba, és aztán a metróra, amely elvisz Liz lakásához, elkeseredetten eltökéltnek érzem magam. Egyrészt nem egészen tudom felfogni, hogy épp az imént hallottam, amint a barátom üzenetet hagy egy másik nőnek, olyan közvetlenséggel, mintha a beszélgetés a legmegszokottabb dolog volna köztük. Másrészt viszont Pete tényleg dühös volt. Látom Lizt a lelki szemeimmel, ahogy tegnap láttam, csupa fény, és csillogás és ragyogás, és szélesen vigyorog a színpadról. De ki nevet utoljára?

HUSZONHARMADIK FEJEZET - Szia. Itt Lottie. - A metróállomás előtt állok, a falnak támaszkodom, és egy virágárust figyelek, aki reménykedve nézeget. - Ötpercnyire vagyok, és csak meg akartam bizonyosodni, nem érkezem-e túl korán. A mobilt a fülemre ragasztva végignézek az utcán, amelyről tudom, hogy elvezet majd Liz lakásának az ajtajához. - Nem, nyugodtan gyere. Itt várlak. Megszakítom a vonalat, visszateszem a telefont a táskámba, aztán mély lélegzetet veszek, és egy pillanatra lehunyom a szemem. Nem hiszem el, hogy végül találkozni fogok a nővel, aki a barátommal kefél, és még pénzt is adok neki. Négyszáz font vár a táskámban bankjegyekben, készen arra, hogy egy Liz házát nyitó kulc sra cseréljem. Valaki belém ütközik, amitől újra kipattan a szemem, és az illető lesújtó pillantást vet rám. Mit mondjak, jogos - kissé eszement dolog csukott szemmel a metró bejárata előtt állni. Gyerünk. Csak te tudod megtenni. A magad erejére kell támaszkodnod. Összeszedem minden lelkierőmet, megfeszítem az állam, kihúzom a vállam, és határozott léptekkel elindulok. Ez az. Megcsinálom. A táskám pántja belevág a vállamba, de szinte észre sem veszem. Vajon ő fogja kinyitni az ajtót, vagy Debs? Meg vagyok győződve, hogy Liz nem fog felismerni. Csak egyszer látott - a színházban –, és amennyire tudom, a barátom nem mondta el neki, ki vagyok, vagy hogy egyáltalán ott vagyok. Lehettem volna egy idegen, egyszerűen valaki, aki Pete mellett ül. A szívem elkezd kalapálni, és ideges, apró lélegzeteket veszek. Érzékelem a kocsik zaját magam körül, hallom egy elsivító rendőrautó szirénáját és a cipősarkam kopogását a járdán. A kurva életbe, megteszem. Meg tudom tenni. Nem kapja meg a barátomat. Tudom, hogy hatásos, amit művelek, hallottam ma reggel, amikor Pete beszé lt. Csak koncentrálnom kell. És különben is, mit veszíthetek?

A cipőm töri a lábam, ahol egy vízhólyag után sebhely maradt, de a szemem előre szegezem. Amikor befordulok a sarkon, előtűnik a lakás, és a pulzusom felgyorsul, a légzésem akadozik. A bejárati ajtó egyre közelebb kerül. Ő nyitja ki, vagy Debs? Aztán ott állok az ajtó előtt, és reszketek, szó szerint reszketek. Egy pillanatra becsukom a szemem, és mélyen kifújom a levegőt. Istenem! Mindjárt megtörténik. Úgy képzelem, ilyen lehet, amikor az ember egy repülőgépben ül, és a nyitott ablakon át lenéz a csöppnyi mezőkre: ilyen a szél és a motorok fülsiketítő zaja, a szédítő izgalom és az adrenalin zsibogása az ujjaim végében. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig visszatartom a lélegzetem, és aztán ugrom. Az ujjam nyomja a csengőt, éles hang töri meg a csendet. Lépések dübörögnek le a lépcsőn. Ez az. A zár mintha lassított felvételben fordulna el. Elszántan kihúzom magam. Az ajtó feltárul, és minden mozdulatlanná merevedik. Egy másodperc sem kell, és teljesen ura vagyok magamnak. Belenézek az előttem álló nő arcába, és a jeges nyugalmam nem árul el semmit, még egy rebbenést sem. - Szia - mondom. - Azt hiszem, már vártál.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Debs rám mosolyog. - Hát persze, hogy vártalak! Gyere fel! Már ismered a járást! Ismerem, valóban. Megfordul, előttem megy. Becsukom az ajtót, és követem fel a lépcsőn. - Hogy s ikerült a parókapróbád tegnap? - kérdezem csevegősen, miközben bemegyünk a nappaliba. Próbálok nem körülnézni. Hol van Liz? A szobájában? A fürdőszobában? Időben odaértél? Debs az orrát húzza, és felhorkan. - Igen, kösz, minden rendben volt. Kurva jelmezesek. Azt hiszik, övék a kóceráj. Tudod, hogyan működik ez. Kérsz egy teát, amíg Lizzie-re várunk? Egy barátnőjénél aludt ma éjjel, de tudja, hogy jössz, és már úton van hazafelé. - Jól esne egy tea. Kibújok a kabátomból, és gondosan a kanapé karfájára teszem. –Kúl. Debs mosolyog, és elindul a konyhába. Mélyen kifújom a levegőt, és Liz egyik fotóját bámulom. Lélegezz nagyokat. Még nincs itt. Szedd össze magad. Debs visszabóklászik két csészével, egyet odaad nekem, aztán leül a narancsszínű pamlagra, és mint egy macska, maga alá húzza a lábát. Abban a pillanatban, amikor mind a ketten kinyitjuk a szánkat, hogy valamit mondjunk, megszólal a telefon. Debs hitetlenkedve rázza a fejét. - Ez a telefon! Istenem, egyszerűen soha nem hagyja abba - ezer bocs, Lottie. Tudod

mit? Hagyom, hadd csörögjön. Mesélj valamit magadról. Mit is mondtál, hol volt az utolsó lakásod? - Hát, én... Épp, ahogy elkezdem, egy nő szólal meg bádoghangon az üzenetrögzítőben: „Szia, én vagyok! Tényleg sajnálom... Tizenöt percet késem - úgy döntöttem, hogy beülök egy rohadt taxiba, és most beragadtunk. Gondolom, Lottie már ott van. Kérj tőle elnézést a nevemben, és rögvest ott vagyok. Szeretlek!” Debs nevet, aztán felnyög. - Jellemző Lizzie-re. Bocs, Lots. Na mindegy. Mit is mondtál? - Igazság szerint együtt élek a... - kezdem, és ekkor újra megszólal a telefon. - Ezt nem hiszem el! A franc ebbe a ketyerébe? –Debs a készülékre mered. - Ne törődj vele. Együtt élsz a... Várakozásteljesen néz rám. - A barátommal - közlöm határozottan. - És... „Szia, Peter vagyok. - Végtelenül ismerős hang tölti be a szobát, és a döbbenettől majdnem leejtem a csésze teámat a szőnyegre. - Lizzie, útban vagyok hozzád - bocs, a kocsi-telefonon beszélek, és a vétel egy kicsit akadozik. Tudom, azt mondtad, hogy ma reggel otthon leszel, és tényleg azt hiszem, hogy ezt tisztáznunk kell. Egy perc múlva ott vagyok.” A szemem elkerekedik a rémülettől, és alig kapok levegőt. Hogy ő mit? Ó, a kurva életbe! A KURVA ÉLET BE! Mennem kell - milyen közel lehet? És miért jön ide, hogy találkozzon Lizzel, miért? Mi a francot csináljak most? Debs sóhajt, és azzal van elfoglalva, hogy letegye a csészéjét a szőnyegre, úgyhogy nem veszi észre, amikor egy pillanatra elfog a rettenet és a pánik a sarokban. - Bocsáss meg, Lottie, muszáj gyorsan telefonálnom. Feláll, és odalép a készülékhez. - Szia, én vagyok. Peter épp most hívott. Útban van ide... Nem tom, szivi... Igen, itt van. - Rám pillant. - Igen, én is asszem. Talán bölcs dolog volna. Csak egyre tudok gondolni: szállj már le arról a kibaszott telefonról - nincs sok időm! Debs leteszi a telefont, és hozzám fordul. - Nézd, Lottie, ez igazán kínos, és annyira hihetetlenül sajnálom, de, hát, valami olyan helyzet állt elő, amit Lizzie-nek le kell rendeznie, és azt hiszem, talán jobb volna, ha a mi ügyünket egy másik napra halasztanánk. Nem bánod? Esküszöm, nem mindig így zajlanak a dolgok! - Zavartan nevet. - Őrülten sajnálom. Fütyülök rá. Egyetlen dolgot akarok: eltűnni innen, mielőtt Pete megérkezik. - Semmi baj. - Szélsebesen összeszedem a táskám és a kabátom. - Nézd, majd kereslek. - Köszi - mondja Debs. - Igazán klasszul fogadtad ezt, díjazom. Ahogy leérünk a lépcső aljára, kitárja előttem az ajtót. - Kérlek, Debs, semmi izgalom - mosolygok vidáman, és közben a gyomrom görcsbe rándul. Mennem kell! Bármelyik pillanatban itt lehet! - Majd felhívlak. - Kösz! - ragyog a képe. - Király vagy, Lots! Hamarosan találkozunk. Becsukódik mögöttem az ajtó. Egy nyöszörgést hallatok, és végigpásztázom az utcát. Pete kocsival jön. Vágtassak a metróhoz? Ó, hol van egy taxi, amikor az embernek szüksége volna rá?! A járda széléhez botorkálok. Ha Pete meglát itt... Ó, istenem, mi jutott eszembe, hogy újra visszajöttem ide? Nem érte meg! Nem lett volna szabad a kockázatot vállalnom - kezdtem túl magabiztos lenni. Ha elveszítem Pete-et...

Aztán meglátom, hogy egy autóbusz közeledik az út túloldalán lévő megá llóhoz. Ez jó lesz. Idegesen balra, majd jobbra nézek, mielőtt átrohannék. Nem számít, hová megy; csak eltűnhessek innen. Felugróm, megmutatom a bérletem, és odatántorgok egy üléshez, miközben elindulunk. Ó, hála istennek. Visszanézek a vállam fölött, és a lakás kezd eltűnni a szemem elől. Rosszul vagyok a megkönnyebbüléstől. Ám ez nem tart sokáig. Pete odamegy - ő, ők, talán mindketten ott vannak ebben a másodpercben. Együtt. Mit fog a barátom mondani vagy tenni? Azért ment oda, hogy véget vessen a kapcsolatuknak? Vagy talán csak azt akarja mondani Liznek, hogy legyen óvatosabb a jövőben... Boldogtalanul bámulok ki az ablakon. Bárcsak tudnám, mi történik. Azon tűnődöm, vajon mit csinálhat Pete ebben a pillanatban.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Amikor Pete később hazaérkezik, egyáltalán nincs rózsás hangulatban. Összerezzenek, ahogy meghallom a bejárati ajtó csapódását, és nem sokkal ezután kivágódik rajta, éltűz az edzőterembe. Kissé nyugodtabbnak tűnik, amikor visszajön, és leroskad mellém a kanapéra. - Elnézést - mondja röviden. Rápillantok. - Miért? - Egy kicsit stresszes voltam ma este. Gyorsan lezuhanyozom, és ha van kedved, megihatnánk egy pohár bort azután. Bólintok, és úgy tűnik, hogy örül. - Jó, nem tart sokáig. Később, a kanapén, szeretetteljesen az ölébe teszem a lábam, de vigyázok, nehogy úgy érezze, hogy ráakaszkodom. Most nyugodt és laza, és lustán simogatja a lábam. - Ez finom - szólalok meg csendesen. Rám néz, és egy mosolyt villant felém. - Igen, az. Visszafordul a tévéhez. Aztán érzem, hogy a telefonja vibrál a zsebében. Nem vesz róla tudomást, de percekkel később ismét vibrálni kezd. Újabb SMS. Pete óvatosan helyet változtat. Aztán csörgés hallatszik. Liz most már hívja. Pete káromkodik az orra alatt, és becsúsztatja a kezét a zsebébe, hogy kikapcsolja a mobilt. - Talán csak a mamám. Halvány fogalma sincs az időeltolódásról ennek a nőnek. De aztán mind a ketten összerezzenünk, amikor élesen csengeni kezd a vezetékes telefon. Nem! Nem létezik, hogy itt hívja! Úristen! Pete lelöki az öléből a lábam, talpra szökken, és felkapja a kagylót. Nem szól s emmit, nincs halló, egy nyikk sem, csak hallgat egy pillanatig, és aztán, háttal nekem, világosan azt mondja: - Nem, sajnálom, senki nem rendelt erre a címre taxit.

A szemem összeszűkül. Ez vagy egy végletes, hihetetlen véletlen, vagy a barátom igazán, igazán észnél van. Leteszi a kagylót, és mosolyogva visszafordul hozzám. - Gyere, késő van - menjünk lefeküdni. Nem tiltakozom, és amikor már ágyban vagyok, és felajánlja, hogy leszalad a pohár vizemért, csak annyit mondok meglepetten, hogy nyilván olvasott a gondolataimban. Vigyáz, hogy ne maradjon túl soká távol, és egy kicsit szórakozottan jó é jszakát puszit ad. Nem vagyok meglepve, ha arra gondolok, mi minden járhat a fejében. Amikor már nem ég a lámpa, és Pete elaludt, zajtalanul kibújok az ágyból, és lesurranok. A telefonja egy párna alatt van a pamlagon. Bekapcsolom, és először a híváslistát nézem meg. Ő telefonált neki. Aztán az elküldött üzeneteire klikkelek rá. Pontosan, ahogy gondoltam, küldött egy üzenetet Liznek húsz perccel később, mialatt a vizemért ment. Rövid és lényegre törő: Mire játszol? Soha többé ne hívj a házban. Holnap beszélünk. Feküdj le. Kikapcsolom a telefont, és halkan felosonok.

HUSZONHATODIK FEJEZET Másnap egy roppant elegáns fehérneműüzlet előtt állok Londonnak abban a negyedében, ahol a legtöbb boltnak ajtónállója, vagy ha nem, hát ajtócsengője van. A színek és anyagok, amelyek körülvesznek, elvarázsolják az érzékeimet. Édesen ártatlan cukormáz rózsaszín és sárga balconette melltartók itt, pompás szilvakék és ringlólila push-upok és tangák ott. Fekete szatén és bordello-zöld selyem melltartók és francia bugyik. Régimódi halvány csipke bébi dollok. Egyszerűen nem tudok választani. Szerencsére az egyik eladó nyilván számtalanszor látott már hozzám hasonló nőket, és mielőtt tudnám, hol vagyok, mindketten egy próbafülkében állunk, és egy tökéletes dekoltázst csodálunk - eddig fogalmam sem volt erről az ékességemről –, és a kiszolgálónő azt mondja, mennyivel előnyösebb egy fölszabott fazon, és ugye hogy sokkal hosszabbnak tűnik a lábam? - Imádni fogja a párja! - csillantja rám a szemét mint egy összeesküvő, és elviszi a kiválasztott darabokat, hogy selyempapírba csomagolja őket. Istenem, remélem, a próféta beszél belőle. Csupán arra tudok gondolni, hogy a selyempapírt egészen biztosan gyémántszállal szőtték át, és azt angyalok fonták, mivel egy fehérnemű szettért (két bugyival) 370 fontról szól a számla. Ezek után összesen 30 font készpénzem marad. Szentséges ég. Ájulás környékez, és majdnem meghátrálok, de aztán eszembe jut Liz a színpadon. Nincs más választásom, ezt kell tennem. Végül is egy kicsit ehhez hasonlóan öltöztem az ismeretségünk kezdetén; csak az idő múlásával adtam lejjebb az igényeimet. Kezdtünk kevesebbet járni klubokba, így nem volt szükségem, hogy csöpp kis csillogó topokat vásároljak. Aztán, mivel nem hordtam ilyesmit, nem kellett olyan gondosan ügyelnem, hogy mit eszem. Bő pulcsik és topok nagyon megbocsátóak tudnak lenni. De most látom, hogy ez az a pont, ahol kezdtem

rossz irányba tévedni. Levettem a szemem a lábosról, és csúnyán kifutott a tej. Ezek után megyek, és megmosatom és beszáríttatom a hajam egy drága szalonban, ahol, szerencsémre, valaki az utolsó percben lemondta a bejelentését. Amikor a Bernardo nevű nagyon homokos, de nagyon szép stylist befejezi a frizurámat, és cikornyás mozdulattal előránt egy tükröt, miközben önelégülten mosolyog az örömkiáltásaimon, legszívesebben sírva fakadnék, de ezúttal a megkönnyebbüléstől. A hajam ragyog és repked, tele van élettel. Pontosan az, amit a vágyaim szerint Pete-nek velem kellene azonosítania. Megyek, és a körmömet is megcsináltatom. Kifinomult figyelem vesz körül, bár nem kérek előkelő feleség karmokat; a könnyeden pazart választom. Ellibegek egy magazinokban számtalanszor látott sminkmárka pultja mellett, és most az egyszer meg is állok. Normál körülmények közt nincs időm ilyesmire, de ma kikérem a lány tanácsát. Nagyon aranyos, és művészien kisminkel. Végül is megéri neki, mert megveszek egy halom terméket, amelyek olyan sokba kerülnek, hogy a döbbenettől szinte eláll a lélegzetem. Látja a rémült tekintetem, bátorítóan megpaskolja a karom, és azt mondja, az utolsó fillérig meg fogja érni, és káprázatosan nézek ki. Félmosollyal válaszolok neki: talán mindenkinek ezt kell mondania? Komolyan visszanéz rám, és kijelenti, hogy igen, ez így van, de az én esetemben őszintén így is gondolja. Végül taxival elmegyek egy kis butikhoz, amely mellett eddig mindig elsétáltam, mert rémisztően drágának tűnt, és az ilyen helyek elijesztenek. Hajlamos vagyok azt hinni, és talán nem alaptalanul, hogy amint belépek, a kiszolgálónők tudni fogják, hogy a vállamon lógó táska harminc fontba került a Monsoonban, és a nadrágom French Connection, nem pedig Prada. Ezért ettől szélhámosnak tűnök, aki nem az ő világukhoz tartozik. Mindig egy Pretty Wbman-jelenetet képzeltem el: hogy nem lesznek hajlandók kiszolgálni. De megint tévedek! Kiderül, amint bevetem magam az ajtón, mielőtt inamba szállna a bátorságom, hogy ők is kedvesek. Szavamra, rengeteg igazán bűbájos ember van a világon, amikor megtudják, hogy a pénzedet akarod költeni. Az eladólány megállás nélkül csacsog, miközben erre-arra forgolódom a tükör előtt. Elmondja, hogy a jövő héten új árut kapnak, és tudja, hogy van köztük néhány darab, amelyik egyszerűen lélegzetelállítóan mutatna rajtam. Ecsetelni kezdi őket, és máris elcsábít a csokoládé- és málnaszínű selymekkel, amikor hirtelen elhallgat, majd egy fülsiketítő visítást hallat, és közben vadul csépeli a fejét. Látok valamit megzavarodva repdesni, és a lány eszeveszetten csapkodja a karjával. A valami a földre esik, amikor sikerül megütnie, és pillanatnyi tétovázás nélkül rátapos egy makulátlanul megsarkallt cipővel, és őrlő mozdulatokat tesz. Aztán óvatosan lehámozza róla a lábát, és mindketten a földre kandikálunk, ahol egy összenyomott lepkét látunk a hideg, csillogó padlócsempén. A teste még vonaglik és lüktet, a szárnya péppé morzsolt kuszaságban. - Pfuj! - A lány kifejező grimaszt vág. - Micsoda undorító gusztustalanság. Bocsásson meg, asszonyom. Odakopog a pulthoz, undortól legörbült szájjal feltörli a maradványokat egy papír zsebkendővel, és a gombóccá gyűrt eredményt bedobja a szemétládába. - Nahát, még hogy az évnek ebben a szakában? –mélázik, és a padlót vizs latja, hogy biztosan nem maradt-e ott valami szárnynyom. - Hol is tartottunk? –Visszakapcsol a mosolyprogramra. - Ahh, ez az! Gyönyörű ruhák önnek!

A ruha, amelynél végül kikötök, olyan tökéletesen illik rám, és olyan remekül mutat, hogy biztosan tudom, meg kell vennem. Örökké bánnám, ha nem lenne az enyém. Legszívesebben rögtön magamon hagynám, de nem teszem. Későbbre tartogatom. Olyan eszementen drága, hogy úgy érzem, ez nem lehet való, amikor átnyújtom a kártyámat a lánynak. De ahogy az állomás felé bandukolok, drága nevekkel feliratozott fényes zacskókat lóbálva, tudom, hogy különleges darabokat vettem. Csak aztán megérjék. Új fehérnemű- és frizuravarázslat, hogy elcsábítsam a barátomat. Micsoda közhely... Miközben hazafelé tartok a vonaton, és a lényem minden idegszálával azt kívánom, bárcsak gyorsabban haladnánk, felfigyelek néhány csodáló pillantásra. Engem csodáló pillantásra! Megcsörren a telefonom, és Clare hív. Még meg sem szólal, máris zihál a nevetéstől, és ez a hang annyira ragadós, hogy minden bajom ellenére hatalmas vigyor terül szét az arcomon. - Képzeld el, mi történt! - sikerül nagy nehézségek árán kinyögnie. - Új vitakört indítottam a Facebookon „Nincs szükségem dugásra, amikor az egyetem minden nap megbaszik” címmel, és... ha ha ha... ó, bocs... - Nagyokat nyel, és megpróbálja visszanyerni az önuralmát. - És kifüggesztettünk a lányokkal egy másik témát: „Mit szeretnél jobban, egy vaginát a köldököd helyén vagy... - újra ellenállhatatlanul vihog egy faszt a válladon?” És Amy azt mondta... he he he... Amy azt mondta, hogy ő inkább a faszt választaná, mert akkor felöltöztethetné papagájnak, és így kevésbé volna bizarr! HA HA HA! Hangosan felnevetek, és egy férfi felnéz az újságjából, és elmosolyodik, mielőtt újra leszegné a tekintetét. Clare megint zihál. - Ó, istenem... annyira fáj a hasam! - lihegi. - Figyelj, ki... De ekkor belefutunk egy alagútba, és elveszítem a kapcsolatot. A férfi újra felnéz, és amikor elkapom a pillantását, szégyenlősen elfordítom a szemem. De aztán felfedezem, hogy karikagyűrű csillog az ujján, és ez elhalványítja számomra a pillanat örömét. A feleségére gondolok, aki talán elé megy az állomásra, a srácaikkal a kocsi hátsó ülésén, és fáradtan várja, hogy befusson a férje vonata... Úgyhogy nem nézek újra a szemébe, és ő veszi az adást, visszafordul az újságjához. Én nem olyan lány vagyok, aki ezt megtenné egy másik asszonnyal, köszönöm szépen. Ismét megszólal a telefonom, ezúttal SMS-t jelez. Lottie. Lécei, nehogy +halj. Naon unalmas nélküled. Láttam, h Dádázz Meg az orrát piszkálja, ÉS +ESZÍ. UTALOM őt. Úgy döntök, nem SMS-ezek neki vissza, hátha felhív, és akkor nyilván meghallja, hogy vonaton ülök. Ahogy látom, azt hiszi, hogy gyakorlatilag a halálos ágyamon fetrengek. Inkább visszaszámlálom a megállókat, és majdnem futásnak eredek, amikor leszállok az állomáson. Alig várom, hogy hazaérjek, de nem rohanok. Nem szeretném, ha kimelegednék és izzadnék, és a sminkem elkenődne. Ez lerombolná az egész tervemet. Amint becsapódik mögöttem a bejárati ajtó, és körülvesz a ház csendje, felszáguldok, letépem magamról a ruhát, és belebújok az új fehérneműmbe. Felfrissítem a sminkemet. Kiveszem az új ruhát a zacskóból, és gondosan az ágyra terítem. Leülök mellé, és várom, hogy Pete hazaérjen. Nem kell sokáig várnom. Hallom, hogy döng az ajtó, és ez adja a végszót. Elkezdek halkan járkálni odafent, és hallatszik, hogy Pete rohan fölfelé, kettesével szedi

a lépcsőket. Bejön a szobába, és ott talál, amint éppen rúzsozom az ajkam az új fehérneműmben, úgy festek, mint aki készül valahova, és ő elismerőn, halkan füttyent. - Azt a... - tör ki. - Ez új? Végignézek magamon, és vállat vonok. - Nem hiszem, miért? Összehúzza a szemöldökét a feltornyozott keblem láttán. - Gondolom, észrevettem volna, szerinted? Hát igen, igazad van. - Hogy telt a napod? - kérdezem, és a fülbevalómért nyúlok. Vág egy grimaszt. - Szarul. De most már kezd javulni. Rám mosolyog, és a szívem táncba kezd. Maradj csak kúl - ne szúrd el. Aztán észreveszem, hogy valamit tart a kezében: egy borítékot. - Mi az? - kérdezem, és elsétálok mellette, hogy felvegyem a ruhát. Kinyújtja a kezét. A boríték elején, a meghamisított írásom pocsék utánzatával, a nevem és a címünk áll. Pete bélyeget is rajzolt rá, egy smiley-arcú, koronát viselő botfejjel. Kinyitom, és látom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki bevásárolt. A boríték a tegnap kapott kártya felső felét rejti. Ez egy új, érintetlen felső fél, amelyen az én nevem áll Lizé helyett. Milyen szerencséje van Pete-nek, hogy ezek szerint emlékezett, hol vásárolta a lapot. Bár ez belém szúr... olyan különleges az a lány, hogy a barátom még arra is emlékszik, hol vett neki kártyákat? A következő szavakat olvasom: Ez a kártya feljogosít egy balettestre velem... aki nagyon szeret. Az egész ugyanolyan színű tollal. El kell ismernem, Pete figyelt a részletekre, de ami a tartalmat illeti? Tényleg ez a legtöbb, ami telik tőle? Egy olyan férfitől, aki eltakarított az útból egy trükkel, hogy megbaszhassa a szeretőjét két emelettel följebb ugyanabban a hotelban, ez azért kiábrándító egy kicsit. Azonban ahelyett, hogy ezt megmondanám, lelkesedni kezdek. - Ahhh! Milyen aranyos! - meg - Annyira figyelmes vagy! És aztán azon filózom, hogy még mindig magas nekem, miért vágta ketté a lapot, és küldte külön... na de mindegy. Mindig szerettem volna balettot látni, és milyen szellemes tőle, hogy ráadásul olyan kártyát választott, amelynek egy táncosnő van az elején. Legalább van benne annyi tisztesség, hogy a padlót nézi. Lerakom a kártyát, és úgy teszek, mintha folytatnám a készülődést. Nem csókolom, nem ölelem meg. Csak visszatérek ahhoz, amivel foglalatoskodtam. - Megyünk valahová? - kérdi, ahogy magam köré kerítem a ruhát. - Apropó, szép ruha. - Köszönöm - mosolygok. - Én megyek, te nem. Meglepetten néz. - Ó. - De nem jövök későn. Összefutottam egy régi iskolatársnőmmel - találkozunk egy italra. - Nem Katie? - néz rémülten. A szívem kellemetlenül összerándul, ahogy Katie-re gondolok. - Nem, nem Katie. Elsétálok Pete mellett, és ő elkapja a csuklómat. Magához húz, és könnyedén

megcsókolja a számat. Tétovázom, aztán visszacsókolom, épp olyan könnyedén. Újra megcsókol - egy kicsit hevesebben. Odanyom a hálószoba falához, aztán a keze vándorútra indul a ruhámban. - Mennem kell - próbálok tiltakozni. Bár ez nem igaz, senkivel sem beszéltem meg találkozót. De ő ezt nem tudja. - Még ne - mormolja. Kinyitja a ruha elejét. Könnyedén végighúzza az ujját az új melltartóm csipkéjén, majd feltolja, simogat és izgat, úgyhogy levegő után kapkodok, és az ajkamat harapdálom. Aztán kikapcsolja a melltartót, és lelöki a ruhát a vállamról. Mindkettő hangtalanul a padlóra hullik. Az ujja lecsúszik, kigombolja a nadrágját, és félrehúzza a méregdrága, csinos bugyimat. Még sohasem csináltuk a falnál, és ahogy a melle súlya rám nehezedik, inkább összetörtnek és szétlapítottnak, mint felizgultnak érzem magam. Fáj a hátam, és félek, hogy a lábam nem elég erős ehhez. De éppen, amikor ezt gondolom, felkap, és én köré fonom a lábam. Hirtelen sokkal, de sokkal jobb érzés tölt el. A válla fölött megpillantom magunkat a tükörben. Most ösztönösen együtt mozgunk, semmi esetlenség, semmi zökkenés, semmi lökdösés. Gyönyörűek vagyunk. A hátizmai mozognak, ahogy feltartja a lábam, figyelem őt, miközben szorosabbra fonom köré a combomat, és elönt a gyönyör, ahogy válaszképpen felnyög. Tökéletesen együtt mozgunk, egyre hangosabbak és hangosabbak leszünk - míg végül mindketten elnémulunk. Úgy érzem, mintha csillognék - biztos, hogy valami éteri izzás ragyog körülöttem, esküszöm az Istenre. Leteszem a lábam. Pete felhúzza a nadrágját, és csak állunk ott egy pillanatig. A homlokomra nyomja az ajkát, és mint aki nem akarja elhinni, azt suttogja: - Elképesztő vagy. És érzem is. Kifejezetten érzem. Egy pillanatra, ahogy megbillentem a fejem, és kutatón a szemébe nézek, elképesztőnek érzem magam... akit szeretnek, aki ott van, ahol lennie kell, és ahol az a másik nem létezik. Most tettethetem, hogy csak ő és én vagyunk, hogy nem árult el engem, és hogy minden, amit kettőnknek szeretnék, még megtörténhet. Lehetséges, még valóra válhat. Liz nem jelent fenyegetést nekünk. Túl erősek vagyunk, túlságosan szeretjük egymást. Ebben a pillanatban bármit kérhetne tőlem, én megtenném. Minden titkot elmondanék neki, amit tudok, elgyalogolnék a kedvévért a világ végére és vissza. Szeretem. Szívemből, szívemből szeretem. Megsimogatom az arcát, és azt suttogom: - Soha senkit nem tudnék úgy szeretni, ahogyan téged szeretlek, Pete. Esedezve pillantok rá, némán könyörgök, hogy ő is mondja ki ezt. Tétovázik, és nem szól semmit... csak kétségbeesetten néz a szemembe. Hang nélkül állunk ott. Én meztelenül, leszámítva a bugyimat, és könnyedén borzongok; a szél vadul fúj odakint, és rázza az ablakot, de félek megmozdulni, nehogy elszálljon a pillanat varázsa. Pete úgy néz rám, mintha először látna, és egyetlen másodpercig tudom, hogy az én Pete-em. Az a férfi, aki volt, amikor először találkoztunk - kétségbeesetten szeretné elmondani nekem, hogy mit tett, szeretne becsületes lenni. Biztos vagyok benne. De nem szól semmit, csupán leejti a fejét, szorosan magához húz, olyan vadsággal és erővel ölel meg, hogy alig kapok levegőt. Hallom, ahogy azt suttogja, „Annyira szeretlek”, valahol a bal vállam fölött, de az arcát nem látom. Gyengéden eltolom

magam a mellétől, és próbálom rákényszeríteni, hogy a szemembe nézzen. - Elmondhatod nekem, Pete, ha valami bántja a lelkedet... - szólalok meg lassan. - Nem létezhet olyan rossz, amit ne mondhatnál el nekem. Bár ez nem igaz; minden annyira rossz már, hogy sokkal háborodottabban viselkedem, mint ahogy valaha is elképzelhetőnek tartottam. De akkor is meg fogok bocsátani neki. Lassan felemeli a fejét. Visszatartom a lélegzetem, várok... Ám a szeme találkozik a pillantásommal, és bármi volt is, amit egy pillanattal korábban láttam benne, már nincs ott. Elillant. Üres tekintettel néz rám. - Nincs mit elmondanom. Öltözz föl. El fogsz késni. Kisétál a szobából, és én a padlóra rogyok.

HUSZONHETEDIK FEJEZET Sírni szeretnék, úgy igazán, de már semmi nem maradt bennem. Sem könnyek, sem harci kedv, sem szikra. Csak én vagyok, gyűrött halomban a földön, a bugyiban, amelyre több mint egyheti kosztpénzt költöttem, egy ruha mellett, amelyet már nem érzek különlegesnek. Nem ülök ott sokáig; hideg van, hogy mást ne mondjak. Miután felfogom, hogy Pete lement, és nem is fog visszajönni, nem marad más számomra, mint hogy talpra álljak, kimenjek a fürdőszobába, rendbe szedjem magam, és újra felöltözzek. A sminkem elkenődött, úgyhogy felfrissítem. Mély lélegzetet veszek, felszegem a fejem, és visszamegyek a szobánkba. Még nem adom fel. Benyúlok a fehérneműs fiókomba, és kihalászom Liz fülbevalóját. Vidáman csillog, és én undorral tartom magam elé, mintha fertőzött volna. Szörnyen ízléstelen; üveg és hamis drágakő. Nyilván Liz nem elég kifinomult ahhoz, hogy allergiás legyen az olcsó fémekre. - Pete! - kiabálok, ahogy a számon kifér. Hallom, amint felfelé baktat, és amikor megjelenik az ajtónyílásban, odarohanok hozzá, és a nyakába ugrom. - Gyönyörű! - kiáltok fel elragadtatottan. Mosolyog, csupa öröm és meglepetés, és visszaölel. - Mi? - kérdi. - A fülbevaló. Kicsit zavartan néz - hát nem csoda. - A komódon találtam - áradozom. - Ez igazán kedves meglepetés. Köszönöm! Aztán beakasztom Liz egyik fülbevalóját a fülembe. Undorodom attól, amit csinálok. Undorodom, hogy valami érintkezik a testemmel, ami az övé. Olyan, mintha szennyezett tűvel szúrnám meg magam. Elengedem a fülbevalót, hogy lecsüngjön, és odafordítom a fejem, hogy Pete láthassa. Olyan fehér lesz, mint a fal. Ő tudja a világon a legpocsékabbul elrejteni az érzéseit, erre már rájöttem, de hát azt hiszem, ha az ember arra gondol, hogy a balkézről való

szeretője valahogy bejutott a házába, és szándékosan otthagyta a fülbevalóját, hogy a barátnője, akivel együtt él, megtalálja... hát, ez egy cseppet aggasztó lehet. Nagyon egyedi fülbevaló, hogy finoman fogalmazzak. Nem az a fajta holmi, amit egy szolid teremtés viselne. Színpadias, hihetetlenü l feltűnő csillárcsüngő, sötétzöld üveg, amelyet úgy csiszoltak, hogy kövér smaragdnak nézzen ki. Egyértelmű: Pete számára teljesen világos, hogy kié. Megrázom a fejem, és az ékszer csillog és ragyog, árnyékot vet az arccsontomra. - Ezt veszem fel majd a balettelőadásra - mosolygok a barátomra. - Ez a rengeteg ajándék. Szerencsés lány vagyok. Mit tettem, hogy ezt mind kiérdemeltem? Színlelem, mintha újra a tükörbe néznék, de lopva egy pillantást vetek rá. Nagyon feldúltnak látszik. - Semmit - mondja halkan. - Semmit nem tettél, hogy kiérdemeld. - Az orra alatt motyog, de én hallom. Kérdőn nézek rá, és ő mosolyt ragaszt az arc ára, és odajön hozzám. - Ha jobban meggondolom - mondja, és finoman kiemeli az akasztót a fülcimpámból –, nem is tetszik igazán. Kicsit közönségesnek tűnik. Te inkább olyan gyémánt-lány vagy. Ezt visszaviszem, kicserélem valami másra. Becsúsztatja a fülbevalót a zsebébe. - Tudod mit? - kérdem könnyedén. - Felhívom a barátnőmet, megmondom neki, hogy találkozzunk egy másik este. Jobban szeretnék itthon maradni veled. Adj öt percet, és máris lent vagyok. Bólint, és lecsattog. A hálószobafüggöny résén át figyelem, ahogy kivonul a kertbe, a konyhából k iszűrődő fény megvilágítja. A telefonja a fülén lóg. Mindent megadnék, hogy halljam, amit mond. Azért látom, mi az ábra, mert bárkivel beszél is... és istenem, remélem Liz az illető... nagyon, nagyon dühös rá. Először vonogatja a vállát, mint egy melodrámában. Úgy képzelem, hogy valami ilyesmit mondhat: „Te mondd meg nekem, hogyan került oda.” Aztán kezdi a homlokát ráncolni, és indul az egymásra mutogatás. Hallgat egy darabig, a szemét forgatja, majd lecsukja, fáradt kézzel végigsimít a homlokán. Hirtelen felpattan a szeme, és odavág valami nagyon rövidet és nagyon véglegeset, aztán befejezi a beszélgetést, és éles mozdulattal elrántja a fülétől a telefont. Figyelem, ahogy áll ott, nagyon kimerültnek látszik. Most ismét vidáman felvillan a kijelző. Liz visszahívja. Pete gondolkodás nélkül kikapcsolja a mobilt, és zsebre vágja. Leengedem a függönyt, és mosolygok a sötétben.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Szombat reggel, Pete unokatestvére esküvőjének a napján, egyedül ébredek fel az ágyunkban. A szemem sarkából látom, hogy üzenet van a kedvesem párnáján, amelytől először rémület fog el, mert arra gondolok, hátha a „Nem tudom, hogyan mondjam el, de megismertem valakit... ” levél, de csak az áll benne, hogy elment az edzőterembe. Ahogy felülök, szédülni kezd a fejem. Belepillantok az ágy végénél álló tükörbe, és egy

panda-szemű, szürke-arcú öreg nő bámul vissza rám, akinek olyan a bőre, mint a fáradt kelt tészta, és a hajában mintha két mókus verekedett volna. Szarul nézek ki. Kicsoszogok a fürdőszobába, és megpróbálok nem tudomást venni az odalent vonyító Glóriáról, bár a lárma úgy szúrja át az érzékeny, boráztatta agyamat, ahogyan forró kötőtűk hatolnak át a faggyún. A második üveg bor, amelyet Pete-tel kinyitottunk a tévé előtt tegnap este, hogy aztán csendben megigyuk, miközben a képernyőt bámultuk, visszajött, hogy kísértsen. Pocsékul érzem magam. Cseppet sem javítja a hangulatomat, amikor felfedezem, hogy az idő hideg és nyirkos odakint, ellentétben a friss, ropogós nappal, amelyért a menyasszony, ebben biztos vagyok, imádkozott. Bárcsak ne kéne elmennünk. Miközben némi festéket rakok magamra a hálószobában - ami, érdekes módon, nem hogy javítaná a helyzetet, ahogy ez elvárható lenne, hanem olyan leszek tőle, mint egy transzvesztita –, megcsörren mellettem a telefonom. - Halló - szól bele Clare ünnepélyesen. - Hogy vagy? Ezen elgondolkozom egy pillanatra. - Mindent összevéve, azt hiszem, még tartom magam - válaszolom könnyedén. - És te hogy vagy? - Hát - kezdi Clare, és hallatszik, hogy hosszú beszélgetésre készül –, van egy igaz történetem, amelyet szeretnék elmesélni neked. - Oké - mondom az órámra pillantva. - Csak csipkedd magad. Esküvőre kell mennem. Durcásan sóhajt. - Rendben. Íme a rövid változat. Patrick feljött tegnap este, és azt mondta, kezd belém esni, és azt hiszem, én is szeretem. Szia. - Micsoda? Ó, baszd meg! - A döbbenettől az ölembe ejtem a szempillaspirálomat. A rohadt életbe! Tök szarok ma a reflexeim, és most egy fekete csík díszeleg a ruhámon. Miről beszélsz? - kérdem dühösen, közben vadul dörzsölöm a csíkot, és rémülten Figyelem, ahogy szétterül, mint egy olajfolt. - Még egy hete sem ismeritek egymást! Ne légy már ilyen röhejes! Szünet következik, majd a húgom szárazon azt mondja: - Nem egészen erre a reakcióra számítottam, de annál, hogy „Ő az én barátom”, még ez is jobb, azt hiszem. - Nem mondod komolyan! Clare, az egyetemen vagy, diák vagy. Neked még az a dolgod, hogy berúgj, és a teleshopban költsd el a diákhiteled. - Tényleg? És? - De Patrick dolgozik, és nem diák, és... - A francba, igazad van! - kiált fel tettetett rémülettel. - És ő nem vásárol a teleshopban. Hogy mi jutott eszembe... ez így soha nem fog működni. - Undorral ciceg. - Miért gondolja mindenki azt, hogy pusztán azért, mert diák vagy, valamiféle alfajhoz tartozol, amelyik csak csoszog körbe, hogy megpróbáljon összekaparni egy dugást, és a maradék időben a Szomszédodat nézi? Csak, hogy közöljem veled, rohadt keményen dolgozom, azt a kevés pénzt, amim van, lakbérre és kosztra költöm, és képes vagyok őszinte érzésekre. Nem te mondtad véletlenül, hogy tudni fogom, amikor talá lkozom az igazival? - Nos hát, igen - kezdem –, de Clare, az egész egy hét volt, és... - Nem számít. Egyszerűen tudom - vág közbe nyersen. - És Patrickról van szó, és...

- Még akkor is tudom - mondja egy kicsit enyhébben. - És tudom, hogy ő is ezt gondolja, Mia. Egyszerűen csodálatos érzés. Egy pillanatig csak a fülemre szorítom a telefont, és hallgatom. - És annyira, annyira örülök, hogy megfogadtam a tanácsodat, és nem értem be a második legjobbal. Azelőtt, Jackkel és a többi fiúval, mintha állandóan hátrapillantgattam volna a vállam fölött, és azt gondoltam, hogy ez jó érzés ugyan - de mi van, ha van ott kint valami jobb? Valaki, aki többet nyújthatna nekem? De tudom, hogy Patricknál jobbat nem találhatnék. Ó, egek. - Clare, még olyan fiatal vagy - esedezem. - Még annyi időd van! - Mire? - kérdi meglepetten. - így is megtehetek mindent - csak vele együtt. Hát nem lesz ez jó buli? - És Patrick azt mondta, hogy beléd szeretett? - kérdem kétkedve. A húgom nevet. - Igen, és én nem számítottam rá, és ő komolyan gondolta. Biztos vagyok benne. Nem tudom, hogyan írjam le, Mia - és nem csak testi vágyról van szó. Kérlek, mellőzzük a részleteket, gondolom magamban. Legalább ettől kímélj meg. - Képtelenség, hogy tudjátok, szeretitek-e egymást! - Miért? - erősködik Clare. - Miért ne tudhatnám, hogy szeretem? Erre nincs válaszom. - Olyan boldog vagyok, hogy el sem tudom mondani. Nem tudnál te is boldog lenni a kedvemért? Ellágyulok. - Persze, hogy tudnék. - Hát akkor, juhé! - mondja, aztán nagyot kiált. –Szerelmes vagyok! Hurrá! Néhány órával később a templomban, egy kényszerűségből választott ruhában, azon a nyugtalanító lehetőségen merengek, hogy talán még a kishúgomnak is gyorsabban sikerül az oltár elé állnia, mint nekem, és kezdem úgy érezni, hogy velem ez nem fog megtörténni soha. Soha az életben. Ám abban biztos vagyok, hogy a gyülekezetből senki nem tudja megmondani pusztán ránézésre, hogy kezdek lassan belülről kifelé kiégni, mert a barátom félrelép egy másik nővel. Ahogy ott ülünk a hideg, poros templomban, várjuk, hogy a menyasszony megérkezzen, és közben Pete bosszúsan rángatja a nyakkendőjét, és azt mondja, olyan helyen hagytuk a kocsit, hogy biztosan megbüntetnek szabálytalan parkolásért, én pedig rásziszegek, hogy hagyja már abba a fészkelődést, úgy festünk, mint bármelyik normális pár. Körülnézek a padokon, és mindenhol a variációk egy témára zajlik. A nők a nyakukat nyújtogatják, hogy lássák, ki mit visel, aztán izgatottan lebuknak, hogy rosszindulatú megjegyzéseket tegyenek az unott pofával ülő férjüknek. Néhány férfi a vidám kézszorítás és harsány nevetés műsorszámot adja elő... és ideges kis madárszerű feleségek ülnek mellettük. Természetesen nem mindenki tűnik boldogtalannak - hiszen ez egy boldog alkalom, az isten szerelmére –, de most, az elmúlt két hét jótéteményével a hátam mögött látom, hogy bizony nem minden olyan, amilyennek első pillantásra látszik. Amikor elindul a menet, mindannyian talpra kecmergünk, és megfordulunk, hogy figyeljük a menyasszonyt, ahogy végigvonul a templomhajón. Ez a karcsú, remegő,

ideges lány, akinek a ruhája bő egy kicsit a vállánál, igyekszik a zenéhez igazodni, és nagy buzgalommal próbálja visszatartani az apját, aki elszánta magát, hogy amilyen gyorsan csak lehet, túlesik a ceremóniának ezen az első, idegtépő szakaszán. Félénken tekint körbe a templomban, és idegesen harapdálja az alsó ajkát... ám amint meglátja a vőlegénye tarkóját, szemmel láthatóan felsóhajt a megkönnyebbüléstől, és nagyon bájos, finom mosoly lopózik az arcára. Egész lénye felszabadul, és ez a szorongó kis botladozó nyugodt, elegáns, hajlékony lánnyá változik, ahogy a vőlegénye felé siklik. A táskámat és a miserendet szorongatva figyelem. Pete a kezét a háta mögé dugva áll. Egy jó lábnyi hely van közöttünk. Hirtelen eszembe jut egy esküvő, amelyre együtt mentünk el a kapcsolatunk kezdetén. Mialatt a menyasszony és a vőlegény kicserélték az esküjüket, belegabalyodva a szavakba a túláradó érzéseiktől, Pete és én egymás kezét szorongattuk, egymáshoz dőltünk, és egy félénk, jelentőségteljes pillantást váltottunk, amelyből az sugárzott, hogy egy nap talán mi leszünk, akik kimondják, hogy mindig együtt akarnak maradni, míg a halál el nem választ. Hallgatom, ahogy ez a pár összeházasodik, fogadalmakat tesznek, amelyeket, remélem, meg is tudnak tartani, és megesküsznek, hogy hűek és kedvesek maradnak egymáshoz. Érzem az űrt Pete és köztem, és azon kapom magamat, hogy hirtelen szomorúan eltűnődöm, hozzá tudnék-e menni most, annak tudatában, ami történt. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és egyszer csak gondolatban látom magamat, ahogy mellette állok menyasszonyi ruhában. Háttal vagyunk a gyülekezetnek, amikor a templom ajtaja lassított felvételben kitárul, és megjelenik Liz - éteri fénnyel körülvéve –, készen arra, hogy végigvesse magát a templomhajón, vadul s ikítva, hogy „Neeeem!” - mint egy vacak filmből vett jelenetben. Kicsit megingok, és Pete, a homlokát ráncolva, kinyújtja a kezét, hogy megtartson. Furcsán néz rám, és az ajkával formálja a szavakat: - Jól vagy? Bólintok, és lehajtom a fejem. Az esküvő többi része tulajdonképpen nagyon kedvesen zajlik, bár a lelkész majdnem szívrohamot okoz a menyasszony anyjának, amikor a prédikációjában egy kerti ollót és egy közeli virágkompozíciót használ fel annak illusztrálására, hogy két fél, amely egymást vonzza, csodálatos egységet alkothat. Miközben ezt mondja, egy ártatlan és talán nagyon drága, levágott dáliafej hullik a földre. Szerencs ére, épp, amikor a menyasszony anyja már nagyon úgy néz ki, hogy rögtön kidobja a taccsot, a lelkész abbahagyja, és elteszi az ollót. Aztán megereszt egy viccet, amely nem túl mulats ágos, mégis nagy, vaskos, megkönnyebbült nevetést vált ki. Miután a ceremónia véget ér, az ifjú pár végigsétál a templomhajón; a vőlegény szélesen vigyorog, és a menyasszony, karját a párjáéba öltve, egyik elfogódott kezével máris a karikagyűrűjét forgatja. Figyelem őket, és sóvárogva arra gondolok, milyen szerencsések. Aztán Pete odahajol, és megkérdi, mehetnénk-e már a francba a fogadásra, mert nem hajlandó ott is a parkolással szarakodni. Amikor megérkezünk, a többi vendéggel együtt átcuppogunk a vidéki hotel sáros kertjén. Túl hideg van ahhoz, hogy kint ácsorogjunk, úgyhogy mindenki a szálloda előcsarnokában fecseg kötelességtudóan, amíg a fényképezés zajlik. Figyeljük, ahogy a menyasszony anyja kitartóan pöfög két csöppnyi koszorúslány után, akik szíves ebben kergetik egymást körbe a sáros füvön, visongva, mint a kismalacok, a virágból font

koszorújukat maguk után vonszolva, mint hogy a kamerának pózoljanak. Aztán következik a fogadás, és végül mindnyájan az asztalunknál ülünk, úgyhogy megkezdődhet a fájdalmas procedúra, amikor az emberek bemutatkoznak egymásnak, és arról kérdezősködnek, ki honnan ismeri a menyasszonyt és a vőlegényt. Én egy férfi szomszédja vagyok, aki megmagyarázhatatlanul Hal néven mutatkozik be nekem. Pete Hal jobbik fele, egy hatalmas bögyű szőkeség mellé kerül, akinek alig fér a ruhájába a meglehetősen kreppes, mahagónira barnult tonnányi keble. Oldalba böki Pete-et, és azt mondja: - Mondhatom magának, hogy én villámgyorsan barátkozom. Pete udvariasan mosolyog, de fájdalmas pillantást, néma könyörgést küld az asztalon keresztül felém, amitől belekuncogok a meleg pezsgővel teli poharamba. Bennem vannak még a templomból idevezető út kételyei és feszültségei, amikor rám mosolyog, de hirtelen úgy tűnik, hogy végül is kellemesen alakulhat a délután. Sajnos, ahogy kezdik felszolgálni az ételeket, kiderül, hogy egyedül a pia meleg. Mindnyájan csak turkáljuk a langyos marhasültet és a ragacsos krumplit, miközben az ideges pincérek, minden formalitást mellőzve, egyszerűen odacsapják a zöldségeket a tányérunkra. A terem túlsó végén néhány asztal már a pudingjánál tart - úgyhogy mi, az utolsók a sorban, fogócskát játszunk. Hal azonban eltökélt, hogy az eszméletlenségig berúg, és mindnyájunkat magával ránt. - Gyerünk, kislány - mondja nagy hangon, miközben csurig tölti a poharamat. Nyomjon még le ebből egy adagot a torkán. Ingyér van, vasse? Akkor meg mér ne? Az arca izzani kezd; egy kicsit fickósabb lesz, és a szükségesnél némileg közelebb ül hozzám. Mrs. Hal, hasonlóképpen, visít a nevetéstől valamin, amit Pete mondott, és a barátom kissé megrémül az enyhén szólva túlzott reakciójától. Hal kotkodácsolása és a tökéletesen oda nem illő története ellenére - arról, hogy mit tett egy pasassal, aki 250 fonttal tartozott neki egy tévéért - aránylag jól érzem magam. Az emberek kezdenek felállni, és körbesétálni a kávé és a beszédek közti szélcsendben, és Pete egyik nagynénje, akivel még soha nem találkoztam, totyogva odajön az asztalhoz és lilaselyem-ölelésbe csomagolja az unokaöccsét. Nagyon vidám és vastagon púderes, oldalba böki Pete-et, és csillogó szemmel azt kérdi, mikor tesz becsületes asszonnyá; hamarosan értünk kellene csilingelniük az esküvői harangoknak. Zavarba jövök, méghozzá nem is kicsit. Én is, Pete is, sietve megköszörüljük a torkunkat, és azt mondjuk: - Ó, rengeteg időnk van még erre! Minden vidámság kisüvít belőlem, mint amikor valaki kipukkaszt egy léggömböt, csendben visszasüppedek a székembe, és alig veszem észre, hogy a nagynéni tovább zsörtölődik arról, milyen kár, hogy Pete mamája és papája nem tudtak eljönni, és hogy mikor jönnek vissza a szafari nyaralásukból. Megkocogtatnak egy poharat, és elkezdődnek a beszédek. Kínosan hosszúak. A menyasszony apja, miután egy kicsit túl sok bort ivott, olyan anekdotákat sző a köszöntőjébe, amelyeket nem próbált el, következésképpen körülbelül annyira mulatságosak, mint amikor az ember felfedezi, hogy valaki mindkét cipőjébe beleszart. Épp, amikor már mindnyájan majd elalszunk, megszólal egy mobil, és mindenki egy döccenéssel felriad. Pete-é. Tapogatva keresi, hogy kikapcsolja, de a kapkodásban nem találja meg a gombot, úgyhogy megragadja, a füléhez nyomja, gúnyos nevetéstől kísérve kifelé indul a teremből, és bocsánatkérően feltartja az egyik kezét, amikor valaki

hirtelen szellemeskedve elordítja magát, „ESKÜVŐN VAGYOK - NEM, SZAR!”, amitől a menyasszony anyja dühösen összeszorítja az ajkát, és az olyan lesz, mint egy macska segge. A többi beszédre nem tudok odafigyelni, csak az jár a fejemben, hogy Pete kivel beszélhet. Kivel beszélhet? Lizzel? Nyilván kibékültek... Rosszul érzem magam, aggodalmasan kinézek az ablakon a kertbe, de nem látom a barátomat. Nagyot kortyolok a borból, amitől köhögnöm és prüszkölnöm kell. Hal segítőkészen hátba vereget, egy vörösboros köpés repül ki a számból, és ez jól esik. Pete visszaoldalog, amikor már mind állunk, hogy meghallgassuk az utolsó pohárköszöntőt. A vőfély közli, most elviszik az asztalokat, hogy helyet csináljanak a táncnak, és valamennyien nehézkesen leülünk, és csendben hálát adunk az égnek, hogy túléltük a beszédeket. Hal észreveszi, hogy Pete visszajött. - Nézzük csak, ki van itt! Minden oké a másik csajoddal? Pete-re kacsint, és vihog. Pete egy pillanatra jéggé dermed, kiprésel egy nevetést, és aztán tréfára veszi a dolgot. - Ó, remek, köszönöm kérdésed. Hal gyorsan visszavág. - Vigyázz, haver! Nem azt akarom tudni, milyen az ágyban - legalábbis, amíg a Hercegkisasszony itt van. Megbök a könyökével, majd odahajol hozzám, és azt mormolja: - Később mesélje el! Aztán újabb kotkodácsolást hallat. Nem bírok többet elviselni ebből, úgyhogy felállók, és bizonytalanul utat török az asztalok között. Pete nem jön utánam; talán azt gondolja, hogy túl sokat ittam, és vécére kell mennem. Odakint a hűvös levegőben a nap már alacsonyan jár, és fenséges vörösre festi az eget. A nap folyamán messze most van a legjobb idő, de a fotós már régen összecsomagolt, és hazament. A hideg levegő beárad a tüdőmbe, és fafüst illatát érzem a közeli házakból, és gombaszagú nedvesség csap meg a környező fáktól. Két sovány, fiatal pincér, csupa tüskés haj és hajlott váll, cigizik egy földig érő üvegajtónál, egyik lábukról a másikra toporognak, hogy melegen tartsák magukat a vékony fehér ingükben. A cigarettájuk illata elér hozzám, és kicsit kótyagos lesz tőle a fejem. Szédülök és forog velem a világ, és a pulzusom kezd enyhén felgyorsulni. Újra küldetést teljesítő asszony vagyok, gondolom, miközben elimbolygok a parkoló felé a magas sarkaimon. Titkos küldetést, de ropogó fegyverekkel fogok kikerülni belőle. A táskámban vannak Pete kulcsai, és még valami más is; szinte pajkosan kuncogok magamban, amikor odaérek a kocsihoz. De ahogy becsusszanok a vezetőülésbe, és bekattintom magam mögött az ajtót, kicsit kijózanodom, és eszembe jut, miért is vagyok itt, mit szándékozom tenni, és hogy ez igazából egyáltalán nem mulatságos. Hátranézek a vállam fölött, hogy ellenőrizzem, Pete nem követett-e, benyúlok a táskámba, és gondosan kiveszem az őszibarackszínű bugyit, amelyet Liz lakásából loptam el. Bedugom az utasülés alá, megbizonyosodom, hogy teljesen láthatatlan, aztán kiszállok, és bezárom a kocsit. Öt perc múlva újra a terem áporodott levegőjében vagyok. A parkettet megtisztították, a zenekar az utolsó „egy-kettő, egy-kettő” mikrofonpróbánál tart, és a szálloda egyik liftesfiúja egyre gyorsabb és gyorsabb

körökben pörög a táncparkett közepén, elszédül, és boldogan elterül. Aztán üdvrivalgások és füttyögések közepette bejelentik az első táncot, és a boldog pár a parkettra lép. Először egy kicsit tétovák a rájuk szegeződő tekintetek s úlya alatt, de amikor a zenekar elkezdi búgni a „Some-thing Stupid” számot, szorosan megragadják egymást, a lány álmodozón felpillant a férjére és valamit suttog, ő pedig büszkén lenéz rá, a karjával védelmezőn átfogja a felesége derekát. Annyira boldognak tűnnek, hogy sírhatnékom támad. Csak állok, figyelem őket, és azt hiszem, jobban egyedül vagyok, mint valaha, amikor érzem, hogy karok ölelik át az én derekamat is, és ott van Pete. A párt nézem magam előtt a táncparketten, és megpróbálom a helyükbe képzelni magunkat... de nem tudom. Olyan erősen bámulom őket, hogy elmosódnak a szemem előtt. Hirtelen nem szeretnék itt lenni... haza szeretnék menni. Szólok Pete-nek, hogy el akarok menni, és ő hálásan megragadja a lehetőséget, hozza a kabátomat, és visszakísér a kocsihoz. Hazafelé tartunk, és azt mondja, micsoda faszkalap volt az a fickó, aki mellett ültem, és milyen éhes még mindig, és van-e otthon valami ennivaló. Azon gondolkodom, mikor húzzam elő a bugyit az ülés alól. Várok, amíg hazaérünk, és kikapcsolja a motort; aztán úgy teszek, mintha a táskámért nyúlnék. Érzem, ahogy az ujjaim megragadják a csomós anyagot. Indul a buli. - Oóóóhhh! - visítok. - Valami szőrös van az ülés alatt! Mi az ördög ez? - Tettetem, hogy lenézek. - Ó, várj csak, egy papír zsebkendő, vagy mi. - Előhúzom a gondosan összehajtogatott bugyit, és aztán azt mondom: - Nem, nem az... azt hiszem, valami anyag. Mi ez?... Kapcsold fel a világítást, Pete. Fáradtan sóhajt, és bekapcsolja lámpát, valamit motyog, hogy szeretne már bemenni. A szó elhal az ajkán, amikor óvatosan és megfontoltan széthajtogatom a bugyit. Hagyom, hogy az információ eljusson a tudatáig, és aztán vészjóslóan nyugodt hangon azt kérdem: - Lennél szíves elárulni nekem, miért van egy női bugyi a kocsidban?

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Pete tátog, mint egy szárazra vetett guppi, és egy röpke pillanatra majdnem megsajnálom. De nem hagyom abba. - Kié ez, Pete? Nem az enyém... Ó, édes istenem? - Arcomra szorítom a kezem, mintha ebben a pillanatban világosodott volna meg a dolog előttem. - Te... neked... Neked egy másik nőd van? A bugyira mered, és mekeg. - Én... én... hát persze, hogy nincs! Te rohadt hazudozó. Az ajtókilincsért nyúlok, kitapogatózom a kocsiból, és felrohanok az ösvényen, megpróbálom bedugni a kulcsot a zárba, hogy bejussak a házba. Hallom, hogy káromkodik. - A francba!

Kiszáll a kocsiból, és utánam kiált: - Várj! Lerúgom a cipőm, és felszaladok, Glória ugatásától kísérve, aztán bevágódom a fürdőszobába, és magamra zárom az ajtót. És várok. Gyerünk, Pete. Most jön az a jelenet, ahol felrohansz, és mindent letagadsz. Lihegve jön föl a lépcsőn, és megzörgeti az ajtót. - Drágám, engedj be! - esedezik. - Nem tudom, hogy került oda! Még életemben nem láttam! A nevetést nem kell erőltetnem, de a hangomat szándékosan reszketővé változtatom. - Ne próbáld ezt beadni nekem! - robbanok fel visító hangon. - Bugyi egy autóban? Enyhén szólva kibaszottul ósdi klisé, nem gondolod? Mit műveltél? Elugrottál egy gyors dugásra? Az meg otthagyta a BUGYIJÁT? Ó, édes istenem! Hol a fenében vannak a könnyeim, most, amikor szükségem volna rájuk? Az utóbbi időben éppen eleget sírtam ahhoz, hogy vízre emeljem Noé bárkáját... és amikor tényleg használhatnám őket? Semmi. A kurva életbe! Még mindig az ajtót rázza. - Nézd, Mia - ez nevetséges! Hogy én! Hogy nekem viszonyom lenne? Ne légy ostoba! Ez csak még jobban feldühít. Tomboló harag fog el. Boldogan kimennék, és szétverném a pofáját. Nyilván az hiszi, hogy valami idióta vagyok. Még hogy nincs viszonya? A hazug szemétláda! A könnyek most már olyan távoliak, hogy muszáj egy kis szappant kennem az ujjamra, és gyorsan beledörzsölnöm a forró, kiszáradt szemembe. A trükk beválik, a szemem csíp, és azonnal elkezd könnyezni. Gyors ellenőrzés a tükörben - igen, most már úgy nézek ki, mint aki sírt, úgyhogy kitárom az ajtót. - Akkor hogy került oda? - kiabálok vádlón. A kérdés ott lóg a levegőben, és Pete fel-alá járkál egy darabig, aztán hozzám fordul. - Nézd. Elmondom neked az igazat. De ne őrülj meg, jó? Szép is lenne, annak tudatában, hogy én tettem a bugyit az ülés alá két órával ezelőtt. - Van ez a lány, akit megismertem... - kezdi, és ájulás környékez, ahogy a szavak elérnek hozzám. A szívem tíz emeletet zuhan két másodperc alatt, és aztán a könnyek hirtelen valóban megjelennek. Végre hallom, hogy kimondja - ettől. Nyöszörgők, és egy lépést hátrálok tőle. Komolyan folytatja. - Nem, nem, drágám - nem az, amire gondolsz. Hadd magyarázzam meg. - Mély lélegzetet vesz. - Ezzel a lánnyal, egy színésznővel, egy bárban találkoztam egyszer, amikor munka után söröztünk a kollégáimmal. Úristen, most tényleg elmondja nekem az igazságot. Megpróbálom visszanyerni a lélegzetem, egy kicsit megingok, és rémült, tágra nyílt szemmel nézek rá. - Semmi nem történt - csak fecsegtünk, ennyi volt az egész, az én munkámról, az ő munkájáról. Az enyéim közül a legtöbb részeg volt, ráadásul én vezettem is, megkönnyebbülést jelentett hát, hogy van egy józan lény, akivel beszélgetni lehet. Az éjszaka vége felé azt mondta, hogy nagyon tetszem neki, és találkozhatnánk-e újra? Mondtam, hogy ez hízelgő, de barátnőm van... aztán eljöttem. De ő nyilván maradt még, és sikerült valahogy megszereznie a mobilszámomat valamelyik sráctól, és másnap felhívott. Azt kellett volna mondanom neki, hogy ne telefonáljon többé, de úgy éreztem, hogy ez bunkóság volna - és olyan normális volt, egy kedves, közvetlen lány, aki tudta, hogy barátnőm van. Másnap megint felhívott, és újra beszélgettünk, de az egy-két

hívásból hamarosan az lett, hogy kezdett már, nos, bosszantani. - Rájöttem, hogy rengeteg problémája van - és szó szerint értem, hogy rengeteg –, de csak beszélgetni akart valakivel. Azt mondta, hogy egy barátra van szüksége, és hogy én igazi ember vagyok, nem olyan önmagától eltelt alak, mint azok, akikkel együtt dolgozik, akik valójában nem is a barátai. Sok mindent mesélt magáról... meglehetősen elcseszett dolgokat... és amikor elhárítottam, hogy szerintem én nem lehetek az a barát, akire szüksége van, sírva fakadt, és azt mondta, mindig annyira untatja az embereket, és nem tudja, képes lesz-e majd megbirkózni a problémáival, és lecsapta a telefont. Úgyhogy visszahívtam, a lelkére beszéltem... úgy értem, elég világossá tette, hogy öngyilkosságra gondolt. Pete itt szünetet tart, hogy eljusson hozzám a szavak súlya. - Túlságosan belekeveredtem a dologba. Azt hiszem, tetszett neki a figyelem, és hogy minden körülötte forgott. Aztán megkapta ezt a szerepet egy darabban Londonban, és én őszintén örültem miatta. Találkoztunk egy kávéra, küldtem neki egy képeslapot, meg ilyesmi - még azt is megígértem, hogy elmegyek megnézni. Igazság szerint el is mentünk, ez volt az az előadás, amelyre elvittelek a városban... Nem szólok semmit, csak bólintok, de kezdek egy kicsit nyugtalankodni. Ez tulajdonképpen úgy hangzik ... nos, szinte hihetően. Pete leereszkedik a padlóra, és a fejét fogja. - De az egész fordítva sült el. Azt hitte, azzal a szándékkal jöttem, hogy találkozzam vele. Megemlítettem neki, melyik szállodában foglaltam szobát. Nem hiszem, hogy rájött, hogy téged is elhoztalak, és amikor odaértünk, és te elmentél masszíroztatni, felhívott a szobájából - ő is kivett egy szobát a hotelban! Azt hiszem, arra gondolt, hogy meg akarom... tudod, mit. –Nagy zavarban néz rám. - Vagy talán arra gondolt, hogy rá tud beszélni... Na mindegy, felmentem a szobájába, hogy megmondjam neki, tűn jön el, és akkor megérkezett ez a pezsgő meg minden... úgyhogy végül iszonyú dühös lettem, és közöltem vele, hogy ebből soha nem lesz semmi, és abba kell hagynia a telefonálgatást. Őszintén bocsánatot kért, és azt mondta, kúl a dolog, és sajnálja, hogy félreértette a jeleket, és hogy nem fog zavarni többé, ha én nem akarom, de azért barátok maradhatunk, igaz? Annyira megkönnyebbültem, hogy rávágtam, persze, hogy barátok maradhatunk meg minden... - Könyörögve néz rám. - De nem gondoltam komolyan. Az ember ezt csak úgy mondja, nem? Körülbelül egy napig nem hívott fel, de aztán minden elölről kezdődött. Könnyek között telefonált, mert kirabolták... Felhúzom a szemöldököm. - Kirabolták? Pete szégyenkezve a padlót bámulja. - Istenem, akkora barom voltam. Kirabolták, és sírva felhívott, hogy nem tudja kifizetni ezt a táskát, pedig már olyan régen vágyott rá, szinte az ÖRÖKKÉVALÓSÁG óta, mert az összes kártyáját megfújták, és miért van az, hogy csak vele történnek rossz dolgok? És annyira megsajnáltam, hogy elmentem, és megvettem neki. Felhívtam, és azt mondtam, hogy nálam van a táska, és visszafizetheti majd, ha lesz rá a pénze. Úgy éreztem, hogy egy igazán szép dolgot cselekedtem, és ő annyira boldog volt, csakhogy te mentél, és megtaláltad az ágy alatt. - Bűnbánóan mosolyog rám. - Úgyhogy azt a táskát neked kellett adnom, neki pedig azt kellett mondanom, hogy kifizetek egy másikat. Rohadt drága gesztus. A lábam kezdi felmondani a szolgálatot, és nehézkesen lerogyok. Megbabonázva

bámulok Pete-re, és rekedt suttogással kérem: - Folytasd. Pedig valójában nem akarom, hogy folytassa. Ez nem lehet igaz, egyszerűen nem lehet! - Arra gondoltam, amit a betörésről mondtál, hogy nem hangzik valóságosnak, és hogy úgy tűnik, mintha csak azért csinálták volna, hogy szétverjék a házat. Úgy éreztem, minden egybeillik, és őrá mutat. A telefonhívások az egy dolog, de hogy betörjön a házunkba? Ez egyszerűen bizarr, elképesztő szarság. - A fejét rázza. - Feketén-fehéren letagadta, de én megfenyegettem, hogy kihívom a rendőrséget. Mire azt mondta, hogy megöli magát, ha megteszem, és hogy én vagyok az őrült, nem ő. Hogyan lehetek olyan kedves hozzá az egyik pillanatban, hogy aztán rátámadjak és megvádoljam olyasmivel, amit soha nem követett el, és soha nem is követne el? Sírt, és bevallotta, hogy belém szeretett - Pete vérvörösre pirul –, és óriási fájdalmat okozott neki, hogy képes voltam ilyet mondani, és hogy azt hitte, barátok vagyunk. Nem tudtam, mit mondjak erre, csak letettem a telefont, és nem csináltam semmit - talán egyszerűen abban reménykedtem, hogy eltűnik. Nem hiszem, hogy akár engem, akár téged bántani akar, csupán megszállott velem kapcsolatban. Nem mondok semmit. Nem tudok. - Aztán mintha ez nem lett volna elég hajmeresztő, megérkezett neked az a lap. Ez annak a jó szerencsét kívánó kártyának a fele volt, amelyet én küldtem neki... Csak egyre tudok gondolni: azt akarta elérni, hogy te megkérdezd, történik-e valami, amiről neked tudnod kellene, vagy azt próbálta a tudomásomra hozni, hogy az övé vagyok, nem a tiéd. Nem tom. - Fáradtan pillant rám. - Egy őrült, totális őrült. Alighogy sikerült ebből kimásznom nálad... nos, máris jött a fülbevaló. Nem én hagytam ott neked, bébi... azt hiszem, betört, és szándékosan odatette, hogy te megtaláld. Rám néz, az arcát boldogtalanság kísérti és húzza ráncba. - És most a bugyi... Egyszerűen magának akar! Eltökélte, hogy tönkreteszi a kapcsolatunkat... és csak azért sikerült ezt mostanáig eltitkolnom előled, mert te annyira ártatlan vagy, és a szíved tele van bizalommal. Esedeztem neki, könyörögtem, hogy hagyjon minket békében, és csak azt hajtogatja, hogy nem ő volt, ő nem csinált semmit, és én vagyok az őrült. De állandóan történik valami... már nem tudom, mit tegyek. Azt hiszem, mégis fel kell hívnom a rendőrséget. Ó, istenem. Ó, édes istenem, mit tettem? Mi a francot tettem? Őszintén meg vagyok rémülve, émelygek a gyomrom legmélyéig, érzem, hogy a gyomorsav kavarogni kezd bennem. Ezek szerint Pete-nek nem volt viszonya? És mindaz, amit tettem, őrültnek tüntetett fel egy kamaszos szerelembe esett ártatlan lányt... és valójában rákényszerítette Pete-et, hogy többet foglalkozzon vele, mint akkor tette volna, ha én mindent békén hagyok? Ó, Jézus! Nincs viszonya... Nem tudom, mit mondjak. Csak ülök ott, megpróbálok mindent felfogni. - Miért nem mondtad el, hogy mi történik? Kihívóan és rezzenetlenül néz rám. - Hittél volna nekem? Megtorpanok, és elgondolkozom ezen. Hittem volna? Hiszek? A képre gondolok, amelyet Liz ágya mellett láttam. Lehet, hogy Pete vonakodása ellenére készült... talán egy bárban? Liz fiatal, azt hiszem... Annak idején én is tartottam fényképeket a szobámban fiúkról, akikbe bele voltam esve, de akiket soha még csak meg sem csókoltam, viszont akkor tizenöt éves voltam, vagy ilyesmi; ő pedig a húszas

éveiben jár! Talán csak egy ártatlan lány, aki, bár megvannak a maga problémái (és melyikünknek nincsenek?), beleszeretett Pete-be, és a barátom most állandóan hívja, és alaptalanul rátámad, olyasmivel vádolja, amit nem ő tett, és amiről a leghalványabb fogalma sincs. Én persze tisztában vagyok vele, hogy nem őrült, és nem követte el azokat a dolgokat, hiszen én követtem el őket. Nem tudom, mit gondoljak... az egész olyan hihetően hangzik, és minden egybevág. Vajon Pete az igazat mondja? De mi van Debsszel, és az ő magabiztos kijelentésével, hogy „Lizzie barátja építész... ” Lehet, hogy Liz szimplán buggyant; lehet, hogy azt mondta Debsnek, hogy Pete a pasija, és Debs szó szerint vette... Bárcsak lett volna alkalmam tegnap, hogy beszélgethessek vele. Ha Pete nem telefonál, és nem mondja, hogy úton van odafelé... Várjunk csak. Odament, hogy lássa Lizt! De nem kérdezhetem ki egyenesen erről. Hogyan tudhatnám meg, mi történt? - És hányszor szólítottad fel, hogy lépjen le? - kérdezem kertelés nélkül. - Csak telefonon keresztül mondtad? - Ó, nem - válaszol zordan. - Hidd el, az arcába is mondtam. Úgy látszik, semmi nem hatol el a tudatáig. Lökött. Oké, tehát ez is igaznak tűnik, és Debs ott volt, amikor Pete odament a lakásba. Úgy látszik, azért ment, hogy tisztázza Lizzel a dolgot. Istenem. Mi fog történni, ha azok a léggömbök megérkeznek hétfőn? - Még ma is felhívott az esküvőn... - Pete a fejét rázza. - Még mindig arról mekeg, hogy nem ő tette, egyiket sem. Aztán folytatódik a dolog, és újra megtörténik. Nem tudom, hogyan csinálja mindezt... Hogy a picsába jutott be az autómba? - Az ajkát harapdálja. Kezd a dolog félelmetessé válni. Annyira, olyan nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el neked. Féltem, hogy elhagynál. De azt hiszem, talán ideje volna, hogy valami komolyabb lépésre szánjuk el magunkat. Egy dolog a telefonhívások, de ez a két hét jócskán túlment azon - a betörés, a fura dolgok, amiket küldözget... Mit gondolsz, hívjuk a rendőrséget? Neeeem! Semmit sem akarok kevésbé! Hirtelen rájövök, hogy én milyen bizarrnak látszanék, ha kiderülne az egész: „Az a helyzet, őrmester, hogy azt hittem, a barátomnak viszonya van, és annyira elvette az eszemet a bánat, hogy bekattantam és szétvertem a házunkat, aztán elmentem, hogy megkeressem a kérdéses nőt a munkahelyén. Csalárd módon bejutottam a lakásába. Amikor már bent voltam, elloptam tőle dolgokat, és többek között feladtam magamnak valamit, és léggömböket rendeltem a hitelkártyájára, hogy bolondnak tüntessem fel.” Miért, MIÉRT nem kérdeztem meg Pete-et, mi folyik itt, amikor megtaláltam az SMSeket? Mi történt volna? Úgy látszik, elmondta volna az igazat, és megspórolhattam volna magamnak két hét szörnyűséges pokoljárását. Nem forgattam volna fel fenekestül a házat, és nem keveredtem volna azokba a hazugságokba, nem rohantam volna el őrjöngve, hogy megkeressem Lizt, és nem viselkedtem volna úgy, mint egy elmebeteg. Nem törtem volna össze kis híján a szívemet... És, Istenem... nem ástam volna elő a régi dolgokat Katie-vel - nem hívtam volna fel, és nem adtam volna meg neki a lehetőséget, hogy megint csak leszarjon ilyen szédítő magasságból. Csupán meg kellett volna kérdeznem Pete-et az SMS-ekről, de annyira féltem, hogy elveszítem... és ha rájön, hogy mit tettem, biztosan elhagy. Én hagynám el magamat...

Most már nincs más választásom, folytatnom kell. Mély lélegzetet veszek. - Oké, hiszek neked - mondom. - Ha ez a lány ilyen őrült, akkor most azonnal meg kell változtatnod a számodat, és jelentened kell a szolgáltatódnak, hogy üldöz. Egy pillanatig tétovázik, aztán megszólal. - De lehet, hogy ez végleg kikészítené. Hm, azt hiszem, az én jóvoltomból már túl van ezen. - Nem a te felelősséged - mondom határozottan. –Tedd meg most azonnal. Ennek most, itt, abba kell maradnia. Es megteszi. Hallgatom, ahogy megváltoztatja a számát... Hallgatom, ahogy bejelenti Lizt... és kezdem nagyon, nagyon bűnösnek érezni magamat a lány ellen folytatott hadjáratért. Amikor Pete leteszi a telefont, hozzám fordul. - Hívjuk a rendőrséget is, mit gondolsz? Nagyon óvatosan úgy teszek, mintha megfontolnám a dolgot. - Nem, azt hiszem, nem. Nincs bizonyítékunk, hogy ő tört be... és mi van, ha küldött nekem valami ostoba apróságot a postán? Csak egy lány, aki játékokat játszik. Fogadok, hogy most, miután megváltoztattad a számod, és nem tud elérni, abbamarad az egész... és különben is, mit tudna tenni, ami tovább rontana a helyzeten? Én már tudok a dologról, úgyhogy már nem tud téged mivei fenyegetni. Legjobb, ha hagyjuk, azt hiszem... majd szépen kimúlik. Pete bólint. - Talán igazad van. - Kimerültnek látszik. - Csak azt szeretném, hogy legyen vége az egésznek. A francba, bárcsak soha ne találkoztam volna vele. Annyira sajnálom, el kellett volna mondanom neked. Felém nyújtja a kezét, és én hálásan a karjába bújok. Ülünk ott, és öleljük egymást - és egy árva szót sem szólunk. Aznap éjjel, az ágyban, nem tudok elaludni. Nem azért, mert fel kell kelnem, hogy ellenőrizzem Pete telefonját, hanem mert Lizre gondolok, ott a fehér hálószobájában... beleszeret egy férfiba, aki aztán olyan dolgokkal kezdi vádolni, amelyekről tudja, hogy nem ő követte el, de a férfinak valahogy bizonyítékai vannak, amelyeket ő nem tud megmagyarázni. Azt hiszem, ez megőrjíti, és nyilván egyfolytában azon töri a fejét, hogy a pokolban kötnek ki a dolgai a kezemben. Nem csoda, hogy kicsit őrültnek érzi magát. A Pete-nek küldött szomorú kis üzeneteire gondolok, és belém nyilall a lelkifurdalás. Emlékszem, milyen érzés annyira beleesni valakibe, hogy azt hiszed, szereted őt, olyan fellángolást érezni, amelyet összetévesztesz a szerelemmel, holott valójában nem az. Hogyan is lehetne, hiszen tulajdonképpen nem is ismered a lángolásod tárgyát. A szerelem nem azt jelenti, hogy megszállottan hívnod kell valakit a nap minden órájában; hanem azt, hogy képes vagy banális dolgokat megtenni, mint hogy újra meg újra felveszed a csészéjét a kanapé mellől, bár már meguntad az örökös megjegyzést, hogy nem fog magától a mosogatógépbe sétálni; azt jelenti, hogy megteszel ilyen dolgokat, és ennek ellenére szereted őt. Pete-re pillantok, aki mélyen elmerül a háborítatlan álomban. Nem ráncolja a szemöldökét, és a lélegzése egyenletes, nyugodt. Nem olyan, mint egy férfi, aki majdnem elvesztette a barátnőjét ma este, és akit egy bolond próbál becserkészni. Icipici kétely lopakodik az agyamba. Ha hazudik nekem, ha ez egy nagyon gondosan

összeállított történet, amelyet elmondott nekem, és amelyet épp egy ilyen a lkalomra fabrikált, akkor Pete nagyon, nagyon ördögi lélek, és egyáltalán nem ismerem. Mi van, ha mégis volt viszonya, a tervem egyszerűen működött, és azt hiszi, hogy Liz tényleg bolond? Talán nem etetne meg velem valamit, hogy eltüntesse a nyomokat maga után, és kiradírozza a lányt a képből, hogy ő továbbra is élvezhesse a kényelmes életét velem? Ó, ez megőrjít, teljesen, tökéletesen megőrjít. Már nem tudom, mit gondoljak, azt viszont tudom, hogy valahogy le kell állítanom azokat a hétfőre szánt léggömböket, mert ha Pete az igazat mondja, és megérkeznek, és meglátja az üzenetet rajtuk, azonnal hívja a rendőrséget. Erre mérget veszek.

HARMINCADIK FEJEZET A vasárnap nagyon, nagyon lassan múlik. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogyan állíthatnám le azokat a léggömböket még holnap előtt. Kész idegroncs vagyok, az ajkamat harapdálom, gondolatban átfutok az elmúlt két héten. Ha Pete meglátja őket, tuti, hogy ő maga is bekattan. Jelenleg azonban boldog nem-sejtésben leledzik. Egyfolytában aranyos hozzám, egész nap sürgölődik körülöttem, mint egy tyúkanyó, mintha beteg volnék vagy mi, azt hajtogatja, micsoda megkönnyebbülés, hogy végül minden napvilágra került, mennyire el tudja végre engedni magát, mennyire gyűlölte, hogy titkolnia kell előttem ezt, milyen gyönyörű voltam tegnap az esküvőn... Talán kezdhetnénk azon gondolkodni, mikor szeretnénk mi, ahogyan ő fogalmaz, „formálissá tenni” a dolgokat. Ettől persze boldogabbnak kellene lennem, mint valaha az életemben; gyakorlat ilag azt mondta, hogy össze fogunk házasodni. Azonban furcsa mód nem gyengültem el az örömtől, és megkönnyebbülést sem érzek, hogy az életem visszazökkent a rendes kerékvágásba, és nem a mellékutcák felé zötyög. Most megkapom, amit akartam, de képtelen vagyok bármit is tenni, csak kísértetként kóborlók a házban, és Lizre gondolok. Bár Pete megváltoztatta a telefonszámát, én még mindig Figyelek, várok, már csak megszokásból is, de a barátom mobilja egész nap nem cseng. Még most sem tudom lerázni magamról a kételyt. Az igazat mondja Pete? Ugye azt? Minden egybevág, vagy mégsem? És miért ne hinnék a sok éves barátomnak valami színésznőcskével kapcsolatban? Amikor öt percre magam maradok, felhívom a léggömbös céget, hogy lás sam, le tudom-e mondani a megrendelésemet, de csak a rögzítő hangja válaszol, felmondja az iroda nyitvatartási rendjét hétfőtől péntekig. Holnap itt kell lennem, hogy előbb kapjam meg a ballonokat, mint Pete... ez az. Rácsörgök Dádázz Meg-re, hogy megpróbáljak szabadnapot kérni holnapra. Nem lelkesedik, hogy vasárnap otthon hívom, ami érthető. Előadom neki: bár tudom, hogy már két hete nem voltam bent az irodában, és nekik tejes erőbedobással kellett dolgozniuk, még mindig nem vagyok jól, és nem érzem elég erősnek magamat az ingázásra, dolgozhatnék holnap ezért inkább itthon? Hát nem boldog. Azt mondja, méghozzá a leghatározottabban, hogy ha nem ülök az irodában

holnap reggel, amikor fél tízkor bejön, akkor elvárja, hogy vagy hiányozzon valamelyik végtagom, amikor végre felbukkanok, vagy legalább egy papírt mutassak az orvosomtól, amelyben igazolja a szenvedéseimet okozó förtelmes és végzetes betegséget. Miután rákényszerít annak megerősítésére, hogy senki sem halt meg vagy készül meghalni a rokonaim közül, és nem keveredtem bele valamelyik családtagomnak egy politikailag ingatag országból történő kiadatásához, kijelenti, hogy bár senki nem lehetne együtt érzőbb nála, mégiscsak egy céget próbál vezetni - ráadásul egy kicsit. Utolsó szánalmas kísérletet teszek, hogy eddig nem szerettem volna mondani, de „női problémáim” vannak. Élénken azt mondja, hogy neki is - mármint én –, és lennék szíves befogni a számat, leszállni a telefonról, és hagyni, hogy visszatérjen a szabadnapjához? Végül felajánlja, hogy ha szeretném, ad nekem egy hét Fizetés nélküli szabadságot, és ideiglenesen szerez valakit helyettem, amire morogva azt felelem, hogy köszönöm, de nem. Tudja, hogy nem engedhetek meg magamnak egy hét fizetés nélküli szabadságot. Így hát nem marad választásom. Nem leszek otthon, amikor a léggömbök megérkeznek. A hétfő reggel úgy talál, hogy kifelé jövök az Old Street-i metróállomásról, és miközben az iroda felé igyekszem, egy számot hívok a mobilomon. Még mindig nem veszik fel, csak egy géphang közli, hogy az iroda még nincs nyitva, és kívánok-e üzenetet hagyni? Igen, kívánok - lássatok munkához, és vegyétek fel azt a kurva telefont! Nem lenne szabad, hogy egy léggömbszállítmány leállítása ilyen nehézségekbe ütközzön. A vonatoknak hála, kicsit késében vagyok, és amikor végül fellihegek a lépcsőn, be az irodába, Dádázz Meg már az íróasztala mögött terpeszkedik, élénken, a hajszálcsíkosában. Lottie szeme felragyog, és már nyitná a száját, hogy üdvözöljön, de Dádázz Meg elé vág, és epésen megjegyzi, micsoda megkönnyebbülés a számára, hogy látja, túléltem a hősiességet követelő munkába vezető utat, és Lottie majd tájékoztat, milyen kötelességek várnak rám ezen a héten. Szentséges ég! Szerencsére folyamatosan megbeszélései vannak egész nap, és negyed tizenegykor már újra úton van kifelé, utasításokat ugat nekünk, miközben sietve összeszedi a holmiját, és nem veszi észre a távozó hátának feltartott ujjamat. Amint becsapódik az ajtó mögötte, Lottie hátralöki a székét, és felkiált. - Ó, istenem - hát újra itt vagy! Annyira aggódtam érted, te szegény kis beteg - úgy lefogytál! Rajta, készíts egy teát, és amikor visszajövök a klotyóról, mindent hallani akarok. A kekszet is vedd elő. Én azonban rögtön a telefon után nyúlok. Már egy és negyed órája várok, hogy ezt a hívást elintézhessem, és közben egyre idegesebb leszek. Sietve tárcsázok, lesem, hogy a telefon kapcsoljon... de csak a foglalt jelet hallom. - A francba! - robbanok szét. - Szálljatok már le arról a kibaszott telefonról! Lázasan újra tárcsázok, és várok... Még mindig foglalt. Dühösen megint levágom a kagylót, és csak bámulok rá. Adok nekik egy percet, aztán újra meg fogom pr óbálni. Muszáj beszélnem velük - nem hiszem el, hogy ez ennyi ideig tart. - Gyerünk, gyerünk! - motyogom az orrom alatt. Aztán támad egy ötletem. Felkapom a telefont, ismét tárcsázok, rácsapok a visszahívás-gombra, és az elfogadja az utasítást. Most már csak türelmesnek kell lennem. Felnézek, és látom, hogy Lottie nem mozdult, csak bámul rám. - Oké - mondja lassan. - Mi a franc folyik itt?

Úgy érzem, mintha órák teltek volna el, mert még mindig a visszahívásra várok, Lottie pedig a székében ül, a hitetlenségtől tágra nyitott szemmel és leesett állal. Furcsa mód nem érzem sokkal jobban magamat, miután mindent kitálaltam, és még ahhoz is túl fáradt vagyok, hogy zavarba jöjjek. - Tehát most valójában fogalmad sincs, hogy Pete az igazat mondja neked, vagy sem? - Röviden és velősen, körülbelül ez a helyzet. Sikerül egy félmosolyt kipréselnem. - És annyira kétségbeestél, hogy még Katie-t is felhívtad? - Aha. - De nem volt hajlandó elárulni, hogy az igazat mondta-e Pete-ről és magáról... és lényegében elküldött a picsába? Megvonom a vállam, és újabb mosollyal próbálkozom. - Nagyjából. - Ó, Mia. Mindketten csendben ülünk egy pillanatig. - Nagy szívás, igaz? - Furcsa kis nevetést hallatok, amely inkább ugatásnak hat. - És itt vannak még ezek a rohadt léggömbök, még el kell intéznem őket. Lehet, hogy mostanra már megérkeztek. Pete nem fogja kinyitni a csomagot, de határozottan érdekelni fogja, hogy mi lehet benne. - Nagy szar - mondja Lottie egyszerűen. - Nagy szar. - Igen - értek vele egyet fáradtan. - Körülbelül ez a lényeg. Aztán Lottie valami egészen váratlan dolgot művel. Feláll, megkerüli az íróasztalomat, kinyújtja a karját és megölel. Az a helyzet, hogy Lottie és én közel állunk egymáshoz - ezer éve együtt dolgozunk. Részese vagyunk egymás nap mint nap zajló életének, de nem nevezném őt a legjobb barátnőmnek. Nem ismerem például a mamáját, vagy ami azt illeti, Jake-et sem. Nem lógunk együtt hétvégeken, soha nem mentünk együtt nyaralni. Üdvözléskor vagy búcsúzáskor egyáltalán nem öleljük vagy csókoljuk meg egymást. Ezért bizarrnak és egy kicsit kínosnak érzem a karját magam körül. - Szegénykém - mondja csendesen. - Szegény, szegény összezavart kicsikém. És ez megteszi a hatását. Olyan őszinte, olyan kedves és olyan váratlan az ölelése, hogy könnyekben török ki. Csakhogy ezek nem azok a könnyek, amelyeket eddig sírtam, a rémült, fájdalmas, szívszakasztó könnyek, ezek mély, gátszakadás-szerű, felgyülemlettstresszt-oldó, a-lényed-legmélyéről-fakadó könnycseppek. Azt hiszem, még Lottie is meglepődik egy kicsit. - Bocsánat! - bőgök, mint a záporeső, és az íróasztalon kaparászok valamiért, amibe belefújhatnám az orrom. - Annyira szar volt... és most nem tudom, mit higgyek... és nem tudtam senkivel beszélni róla... Ó, bocsánat! - Megtorlóm a szemem, és kétségbeesve nézek rá. - Boldognak kéne lennem! Megkaptam, amit akartam, nem igaz? A csaj lényegében kint van a képből. Ma estére biztosan kint lesz. Számít, hogy milyen úton? Az a fontos, hogy eltűnt, és most lehetőséget kaptunk, hogy igazán tisztázhassunk mindent. Tudod, Pete még azt is mondta, miután elmentünk arra az esküvőre, hogy szerinte hivatalossá kéne tennünk a dolgokat. - Várakozásteljesen nézek rá. - Már ennyire tisztázódott minden. - Hivatalossá tenni a dolgokat? - Lottie a homlokát ráncolja, és visszamegy az íróasztalához, hogy egy tiszta papír zsebkendőt adjon nekem. - Nem értem.

- Úgy gondolta, hogy házasodjunk össze. Lottie felhúzza a szemöldökét, és leül. - Ó, már értem - mondja. - Milyen roppant romantikus. Ahogy ezt kiejti, mindennek hangzik, csak szó szerint értendőnek nem. Jelentőségteljes hallgattunk, mialatt mindketten próbáljuk kitalálni, milyen pozitív dolgot mondhatnánk. A csendet a visszahívás töri meg. Hála istennek. Megragadom a telefont, és végre hallom, hogy kicseng. Egy Fiatal hangú pasas veszi fel, és vidáman beleszól. - Halló, miben segíthetek? Szinte makogok a megkönnyebbüléstől, amikor azt mondja, nem hiszi, hogy bármi problémát jelentene, hogy leállítsa a kiszállítást, és ő, Max, személyesen fogja elintézni nekem. - Ó, annyira köszönöm - lehelem, és Lottie gyöngéden rám mosolyog, amikor megérti a lényeget. Leteszem a kagylót, belesüppedek a székembe, és teljes némaságban becsukom a szemem. - Hála az égnek - mondja Lottie. - Azt hiszem, ideje, hogy megigyunk egy csésze teát. Később délután végre dolgozunk. Nagyon különös ez a nap. Lottie csendes, és én annyira megkönnyebbültem, és olyan fáradt vagyok, hogy nem sok kedvem van a beszélgetéshez. A számítógépem képernyőjét bámulom, ráncolom a homlokom az adatbázisra, és haza szeretnék menni, amikor Lottie hirtelen megszólal. - Azt hiszem, még soha nem beszéltem neked a barátnőmről, Leah-ról. Próbálok visszaemlékezni, hogy beszélt-e vagy sem, de a névről nem ugrik be semmi. Lottie hátratolja a székét. - Hozzáment ehhez a sráchoz, akivel összejött hetedikben. Valahogy együtt maradtak az egyetem alatt - hol működött a dolog, hol nem –, bár mind azt mondtuk neki, hogy rúgja ki. Aztán körülbelül három éve voltak házasok, és micsoda meglepetés, a dolog kezdett elromlani. Leah is tudta, de nem volt elég mersze vagy akarata, hogy megküzdjön a helyzettel, úgyhogy nem csinált semmit. Csak várta, hátha megváltozik valami, próbálta halogatni a végzetes pillanatot. És ha tisztességes akarok lenni, nem is csak a maga kedvéért - kétségbeesetten igyekezett elkerülni, hogy a férjének fájdalmat okozzon, és mindent megadott volna, hogy jóra forduljanak a dolgok. Őszintén azt hiszem, hogy ha lett volna varázspálcája, biztosan megsuhintja, hogy összeillessze a repedéseket... De tudod, mit mondott nekem később? Hogy a holtidő, amikor semmi nem történt - se előre, se hátra, és ők sem változtak semmit –, csak vártak anélkül, hogy logikailag elképzelhető lett volna, hogyan javulhat meg a kapcsolatuk, szóval ez volt az, ami lassan kiölt belőle mindent. Rezzenéstelenül néz rám, és én visszanézek, de egy szót sem szólok. - Végül, amikor már kimondhatatlanul boldogtalan volt, és csak hervadozott egy házasságban, amely fájdalmat éppen nem okozott neki, de nem engedte kiteljesedni, a férje vette kézbe a gyeplőt. Leah teljesen el volt foglalva azzal, hogy megkímélje, nem vette észre, hogy a srác figyeli őt. A férje látta, mennyire boldogtalan lett, és mennyire fulladozik... Kevés lélekölőbb dolgot tudok elképzelni, mint ha tudod, hogy nem vagy elég annak az embernek, akit szeretsz, bár ő teljes szívéből igyekszik, hogy az légy. Szóval, amikor a férje észrevette, hogy a barátnőm nem szereti annyira, mint kéne, ezt

nem tudta elviselni, és ő hagyta el Leah-t. Egyik nap egyszerűen kisétált... Leah totál szétesett, amikor rájött, hogy a férje elment. Azt hiszem, egész végig tudta, hogy a szerelmük, több oknál fogva, nem egészen azzá vált, amiben mind a ketten reménykedtek, és azt is tudta, hogy ez elkerülhetetlenül hová fog vezetni, bár mindent megadott volna, hogy másképp legyen, mert szerette a férjét... Leah átbotorkált a fájdalmon: rémesen hiányzott neki a srác, állandóan arra gondolt, hol lehet, mit csinálhat, és kivel csinálhatja... de még ez sem volt olyan rossz, mintha még mindig bele lett volna ragadva a kapcsolatukba, mintha még mindig próbálta volna átformálni magát valamivé, ami nem ő. Az életének abban a szakaszában, mondta, úgy érezte, mintha minden nap egy kis halált halt volna... És tudod, mi az ábra? Leah most teljesen oké. Lottie még mindig rám bámul, és én még mindig nem szólok semmit. Hosszú szünet következik, aztán megköszörüli a torkát. - Azt hiszem, azt akarom mondani, hogy a barátnőmnek volt választási lehetősége. Bár nem érzékelte, egyfolytában választott - a dolgok nem csupán történtek vele; ő döntött, hogy úgy történjenek. Elhallgat, komolyan néz rám, és vár. Vár, hogy mondjak valamit, de én nem szólok. Nem tudok. - Tényleg olyan szörnyű volna, ha újra magadra maradnál? - kérdi kedvesen, és megkerülve az íróasztalt, közelebb gurítja hozzám a székét. - Nem volna jobb, mint ez? Minden reményed megvolna, hogy újra valami igazán jó és gyönyörű köszöntsön rád az életben. És rád köszöntene; igazán rád köszöntene. Csakhogy ez addig nem fog bekövetkezni, amíg te állandóan... hagyod magad így belekövesedni a körülményekbe. Olyan sok ember szeret, és mi mind... - Ó, kérlek, ne add le nekem a „nincs szükséged férfira” szöveget - szakítom félbe nevetve, amit befelhősítenek a torkom és a szemem mélyén gyülekező könnyek. Tudom, hogy nincs. Tudom, hogy oké lehetnék, ha akarnék - Pete nélkül is. De én nem vagyok olyan, mint a barátnőd, én őszintén szeretem őt. - De hiszen még azt sem tudod, hogy igazat mond-e arról a lányról? Oké - úgy hangzik, mintha minden egybevágna, de mi van, ha Pete hazudik? Valóban biztos vagy benne, hogy azt akarod választani - mert igenis vannak választási lehetőségeid itt, Mia, nem vagy belekényszerítve ebbe, mintha nem volna más kiút –, szóval biztosan azt akarod választani, hogy együtt maradsz egy olyan férfival, akiben nem tudsz megbízni? Lehet ez őszinte szerelem? - Azt hiszem, az igazat mondja. - De hát nem tudhatod! Miért hívtad fel Katie-t, ha semmi kétséged nem volt? - Ó, még azelőtt hívtam, hogy Pete mindent megmagyarázott. - Egy papír zsebkendőért nyúlok, és vadul kifújom az orrom. - Ostobaság volt, olyan állapotban voltam - azt hiszem, csak beszélni akartam valakivel, aki igazán ismer, és igen, ha őszinte akarok lenni, azt szerettem volna, hogy kimondja, az ő hibája volt az egész - hogy Pete nem környékezte meg oly sok évvel ezelőtt, hogy nincs mit aggódnom ezzel a lánnyal kapcsolatban –, de hát ez úgyis képtelenség lett volna. Mi a szart hittem, amikor felhívtam? - nézek Lottie-ra kétségbeesetten. - Mekkora hülyeségre képes az ember? Mit hittem, milyen pozitív végkicsengés jöhet ki ebből? Lottie vállat von, és a fejét rázza. - Nem tudom. - Mit vártam tőle, mit fog mondani? „Ó, Mia, olyan boldog vagyok, hogy felhívtál, és

így bevallhatom neked a sötét titkomat. Három és fél évvel ezelőtt visszatértem az életedbe, és miután egyszer már eloroztam a gyerekkori kedvesedet, elhatároztam, hogy megcsókolom a férfit, akivel sikerült azután megismerkedned, és akibe fülig szerelmes lettél. Nem tudom, miért tettem, és a dolog nagyon helytelen volt tőlem. Már rég be kellett volna vallanom az igazat, de azt akartam, hogy továbbra is a barátnőm maradj, ezért hazudtam, és azt mondtam, az egész Pete hibája volt. De hej-hó - már nem vagy a barátnőm, úgyhogy akár tisztába is tehetem a lelkiismeretem.” Szünetet tartok, egy újabb papír zsebkendőért nyúlok, kirántom a dobozból, és ismét kifújom az orrom. - „Az egész az én hibám volt - folytatom az utánzást fejhangon. - Pete egyáltalán nem próbált megcsókolni, én voltam, aki gonoszul mindent megtett, hogy elcsábítsa, mert boldogtalan voltam akkoriban, és magamnak akartam, ami a tied volt.” - Gombóccá gyűröm a zsebkendőt, és a szemetes felé dobom, de eltévesztem. –”Egyszerűen kizárt dolog, hogy most viszonya legyen ezzel a Lizzel. Te vagy számára az egyetlen nő. Annyira sajnálom. Utazni készülök, és tudom, hogy soha nem fogsz megbocsátani, de legalább most békét kötöttünk, és biztos lehetsz, hogy tisztességes férfival van dolgod. Ragaszkodj hozzá... ” Na persze, így is történhetett volna. Lottie sóhajt. - Egy hangyányit irreális talán. Te magad mondtad: milyen pozitív végkicsengése lehetett volna a dolognak. .. Csináltál egy hibát... na és akkor mi van? Nehogy már megkorbácsold magadat miatta. Ami számít, az az itt és most. Katie-nek az égvilágon semmi köze hozzád és Pete-hez. Mélyeket lélegzem, próbálok megnyugodni. - Nézd, soha nem fogod igazán megtudni, mi történt köztük abban a szobában - ki mit tett, kinek a hibája volt, ki árult el téged. Meghoztad a döntést, amelyet akkor helyesnek véltél, és ez a legtöbb, amit bármelyikünk tehet. Csak abból indulhattál ki, amit biztosan tudtál a barátnődről, és ez az volt, hogy a saját szemeddel láttad Dannel az ágyban. És mit számít, hogy csak huszonegy évesek voltatok? - Húsz - jegyzem meg tényszerűen. - Akárhány. Katie akkor is megtette. Te megtetted volna vele? - Nem. A legjobb barátnőm volt. - A hangom megtörik, és egy kicsit remeg, lehunyom a szemem, és közben megpróbálom összeszedni magam. - Tudom, hogy igazad van... csak az a kibaszott baromság... - kinyitom a szemem, és egyenesen Lottie arcába nézek –, amiért legszívesebben behúznék magamnak egyet, hogy képes voltam most, ennyi év múltán is visszamenni, hogy még többet kapjak a pofámba. Nem hagytam abba a filózást, hogy ki csinált mit, kinek és mikor. Igazán az derül ki ebből, hogy még mindig reménykedtem: elég sok megőrződött a barátságunkból, hogy átsegítsen azon, ami vitathatatlanul az egyik legszörnyűbb időszak volt az életemben. De nem őrződött meg. Nincs. És soha többé nem is lesz. Soha nem fogunk leülni, hogy rendbe hozzuk a dolgot. Soha nem fogom igazán tudni, miért nem próbált Katie újra kapcsolatba lépni velem a kérdéses éjszaka után, hogyan csúszott az egész ilyen rémesen a semmibe, holott valaha mindent jelentett. És egy nap, amikor már öreg leszek, valaki elmegy majd mellettem, és azt mondja, Katie meghalt, és tudom, tudom, hogy egész szívemmel azt fogom kívánni, bárcsak másképp történt volna. Állandóan arra a két kislányra gondolok, akik valaha voltunk, ahogy őrülten táncolunk körbe a nappalijukban, és vihogunk, mint az eszementek. - Ismét könnyek gyűlnek a szemembe, a legnagyobb bosszúságomra.

Vadul visszapislogom őket. Istenem, bárcsak abba tudnám hagyni a sírást. - Talán vannak barátságok, amelyeknek nem kell kitartaniuk a felnőttkorban, és amelyek egyszerűen nem bírják el az alapos vizsgálatot - mondja Lottie gyöngéden, és a kezemért nyúl. - Talán - egyezem bele. - Vagy talán Katie nem szeretett annyira, ahogyan képzeltem. Soha nem fogom megtudni. Ilyen az élet. Lottie mély lélegzetet vesz. - Azt hiszem, az embernek hagynia kell, hogy bizonyos dolgok elmúljanak, még akkor is, ha ez igazán, igazán fáj, és nem érti, miért nem tudta rendbe hozni őket. Vannak dolgok, amiket egyszerűen képtelenség megjavítani. - Tudom - mondom, és hálásan visszaszorítom a kezét, aztán elengedem, hogy megtöröljem a szemem. –Azt hiszem, végre kezdem ezt megtanulni. Istenem. A barátságok néha még keményebb munkát jelentenek, mint a szerelmi viszonyok! Lottie kényelmetlenül fészkelődik. –Tulajdonképpen nem Katie-ről beszéltem - közli óvatosan. Szavai megállnak a levegőben. - Szeretem Pete-et - erőltetem csendesen. És mint a finom buborékok, minden, amit Lottie épp most mondott, csendben kipukkad, és nyom nélkül eltűnik. - Akkor hiába tépem a számat, és elnézést. - Lemondóan feláll, és kezdi összeszedni a csészéinket, mielőtt elindul a konyhába. Tétovázik, amikor eléri az ajtót. - Jó tudni, hogy Pete mindezt megérdemli; már aminek kitetted magad. Végül is nem számít, hogy mások mit gondolnak. Az egyetlen ember, akinek valóban nem hazudhatsz, az saját magad, és úgy látszik, ezt nem is teszed, tehát... minden oké, igaz? Nem veszek róla tudomást. - Azt hiszem, kiugróm, és hozok egy kis tejet. - Nézd, Mia - veti közbe Lottie –, ha átléptem... - Kérsz valamit? - vágok a szavába kétségbeesetten, és némán könyörgök, hogy ne mondjon többet. - Nem - sóhajt. - Menj csak. Csupán kicsit vidulok föl, amikor Patrick öt óra körül váratlanul felbukkan az ir odában, egy zacskó édességet majszolva, mintha tízéves volna vagy mi, és azt kérdi, nincs-e kedvem elmenni vele egy italra. Épp, hogy befejezem az örömteli „Hello!” és „Hát te mit keresel itt?” műsorszámot, ő pedig elmondja a „Korán végeztem a munkahelyemen, és erre jártam, úgyhogy gondoltam, beugrom” szövegét. Aztán jön a kissé kínos „Hogy van a húgom?” és „Jól, kösz” rész, amihez még hozzá kell szoknom, és következne a „Na és, hogy megy a munka?”, amikor Lottie, nyilván belefáradva a locsogásunkba, megszólal. - Hé, Patrick. Mit szólsz ehhez? - Kilendíti a lábát az íróasztal alól, és mereven nézi a barátomat. - Pete azt mondja, hogy... - felém bólint - tegyék hivatalossá a dolgokat. Meglepett pillantást lövellek felé, Patrick pedig a homlokát ráncolja, és mérlegeli a dolgot. - Hű, a mindenségit. Nagy lépés. Hmm! Bár nem vagyok biztos, alkalmas-e most az idő a vásárlásra. –Elgondolkozva rág egy gumicukrot, és komolyan néz rám. - A piac egy kicsit bizonytalan jelenleg, de befektetésnek jó, azt hiszem. Csak vigyázzatok, hogy minden szükséges papírt aláírjatok, hogy védjétek, amit beletesztek, és...

- Nem arról van szó, hogy házat vesznek, hanem hogy összeházasodnak - szakítja félbe Lottie nyersen. –Hát nem romantikus? Kivéve, hogy újra ugyanolyan hangon mondja, mintha valaki lelkesedne: „Ó, ingyenes nyaralás Bagdadban! Hát nem isteni!” Patrick egy pillanatig lassabban rág. Elhalványodik a mosolya, és egy kicsit megmerevedik. Aztán mintha valaki újra bekapcsolná a konnektorba. A mosoly megjelenik az arcán a semmiből, vigyorog, és megszólal. - Hű, a rohadt életbe! Gratulálok! - Odajön hozzám, és megölel. - Sok boldogságot, éljetek soká! - Igazság szerint még nem kért meg - mutatok rá kibontakozva Patrickból, akinek, most hogy eszembe jut, kellemes az illata: drága szantálfa borotválkozás utáni kölni és ánizsmag. Mázlista Clare. - De majdhogynem megtette. És én nem mondtam nemet. Remek, ugye? Aggodalmasan felbandzsítok Patrickra. Ő Lottie-ra néz, aki lesüti a szemét. - Hmmm - tűnődik a barátom az orra alatt. - Hmmm. Aztán újra ott a megawattos mosoly. - Hát persze, hogy remek - kiált fel. - Ha te boldog vagy, én is az vagyok! Boldog vagy, igaz? Kutató pillantást vet rám. Egy pillanatra megállok. Az vagyok? Igen, azt his zem. De az biztos, hogy megkönnyebbültem. - Férjhez megyek! - mondom szégyenlősen. Patrick lassan bólint. - Igen, férjhez mész... - mondja. - Hát akkor ez eldőlt. Muszáj elmennünk egy ita lra, hogy megünnepeljük! - Nem mehetek - sajnálkozom, és felállók. - Tényleg haza kell mennem. De jól vagy, remélem. Kedves hozzád a húgom? - Fantasztikus - válaszolja, és beledob a szájába egy kólás cukrot, majd elindul az ajtó felé. - Azt hiszem, még életemben nem voltam ilyen boldog. Különben - csókot fúj felém - tudod, hol találsz meg, ha szükséged volna rám. Hálásan bólintok, és visszafújok egy puszit. Patrick Lottie-ra kacsint, szalutál nekem, aztán már ott sincs. Mint mindig, amikor elhagyja a szobát, hirtelen kicsit csendesebbnek és unalmasabbnak tűnik minden. Lottie felsóhajt. - Milyen jó, hogy együtt vannak Clare-rel. Fura neked? - Egy kicsit - mondom őszintén. - De Patrick olyan aranyos, örülök, hogy mind a ketten boldogok. Figyelj, ne haragudj az előbbiekért. Köszönöm a mai napot. Igazán nagyra értékelem. - Semmi probléma - biztosít Lottie, szomorú kis mosollyal. - Holnap találkozunk. Legyen kellemes estéd. Amikor egy órával később hazafelé tartok az állomásról, arra gondolok, hogyan kezdhetnénk most több időt tölteni együtt, Pete meg én. Talán egy közös hobbi segítene? Amint belépek a bejárati ajtón, lerúgom a cipőmet, és elkiáltom magam: - Itthon vagyok! Megfordulok. Hatalmas papundekli doboz trónol a padló közepén, rajta egy félreérthetetlenül nekem címzett nagy cédula. Megáll a szívverésem. Ó, ne... ó, kérlek, ne. Max azt mondta, elintézi...

Halálra rémülve odarohanok, és vadul az átvételi elismervényre meredek. Pete délután 2:30-kor írta alá. Elkéstem. Már látta. Ó, Krisztusom, gondoltam, hogy az a hülye fasz túl fiatal. Talán a cég legfiatalabb tisztviselőjét fogtam ki, aki képtelen megkülönböztetni a seggét a könyökétől. Vissza kellett volna hívnom, hogy ellenőrizzem. Pete jelenik meg a lépcső tetején, és látja, hogy rémülten bámulok fel rá. - Tudod, kitől jött? - mindössze ennyit mond. - Vártál valamit? A fejemet rázom. - Te küldted? - próbálkozom halványan. Zordan néz. - Nem, nem én, de azt hiszem, tudom, ki volt. Mindketten értjük, mire céloz. - Talán jobb, ha kinyitjuk - mondja bizonytalanul. - Hozok egy kést.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET Ahogy Pete végighúzza a kés pengéjét a ragasztószalagon, a doboz mindkét oldalán felcsapódik a papundekli, és két léggömb emelkedik ki hangtalanul a sötét mélységekből. Az egyik egy vidám csontváz, a másik egyszínű fekete, fehér RIP felirattal a büszke, fényes elején: Requiescat In Pace, azaz Nyugodjék békében. Pete elfehéredik, és azt suttogja: - A kibaszott életbe. A vidoran bukdácsoló ballonokat nézem, majd lopva a barátomra pillantok. Szemmel láthatóan megrendült. Aztán életre kel, és a dobozra veti magát, kiborítja a selyempapírt, kísérőkártyára vadászik. De természetesen, mivel nem rendeltem ilyet, nem talál semmit. Talpra ugrik. - Most aztán túl messzire ment. Ez totál elmebeteg. Ennyi. Itt a vége! Iszonyú dühös. Látom, hogy egy kis ér lüktet a nyakán, és a szeme összeszűkült, villog, mint egy kígyóé. Kimasírozik a szobából, és én kiabálva utána rohanok. - Várj! Pete! Lehet, hogy nem ő volt! Lehet, hogy más valaki akart megviccelni... Mit akarsz csinálni? Már a kezében van a telefonja, és fülel, a kapcsolásra vár. Ügyet sem vet rám, ahogy körülötte sertepertélek, és hallom, hogy a fogát csikorgatja. Életemben nem láttam még ilyennek. Dühös, ugyanakkor félelmetesen nyugodt és koncentrált. - Ne törődj a kibaszott hallóval - mondja a telefonba, a hangja mély és kissé remegő attól, ami inkább esztelen dühre, mint haragra emlékeztet. - Te küldted, vagy nem te küldted a világ legelmebetegebb léggömbjeit a barátnőmnek ma? Azt, amelyiken az áll, hogy RIP? Hallgat egy pillanatig, és becsukja a szemét. - Ne hazudj nekem, Liz! Ne ronts a helyzeten, mert ki fogom deríteni. Te voltál, vagy nem te voltál? Nem értem, mit mond a lány, de egy rémülettől egyre jobban sipító hangot hallok a vonal túlsó végén. Pete-re bámulok, és ő visszabámul, hallgatja Lizt, és nem szól semmit.

Aztán felhorkan, nevetésben tör ki, ám ez egy keserű, agresszív „Nem hiszek neked” kacaj. - Ó, kímélj meg! - mondja. - A barátnőm mindent tud rólad, úgyhogy ez nem fog működni. Igazság szerint itt áll mellettem, ha netán szeretnél szót váltani vele. Hátrahúzódom, vadul rázom a fejem. Nem akarok Lizzel beszélni! Pete rám néz, ráncolja rám a homlokát, olyan „Ne légy buta, eszemben sem volt, hogy beszélj vele” módon. - Csak mondd meg az igazat! Te küldted őket? - folytatja könyörtelenül. - Ne sírj, ez olyan szánalmas? - Most szinte beleköp a telefonba. - Hallgasd csak magadat! Annyira kiábrándító vagy. A rohadt életbe, szedd már össze magad! Még én is megdöbbenek ezen egy kicsit. Oké, nem kedvelem a csajt. Igazság szerint gyűlölöm, de nem azt mondta Pete, hogy öngyilkosságra hajlamos? Még soha nem láttam így a barátomat - ilyen nyersnek, ilyen utálatosnak. - Valld csak be! - folytatja. - Te küldted őket? Csend van, leszámítva a fejhangú visítás-áradatot a telefonban. Pete nem szól semmit, hagyja, hogy a lány szónokoljon. - Tudod, hogy ez nem fog megtörténni. Nem történhet meg. Már beszéltünk róla mondja közömbösen, a hangját most nem színezi semmiféle érzelem. Beszéltek? Miről? - Unom már - szakítja félbe durván, amit Liz mond, bármi legyen is az, és olyan pattogó hangon, amilyet szintén nem hallottam még tőle, odaböki: - Csak azt tudom, hogy valaki nagyon kellemetlen léggömböket küldött, mindazzal, amire céloznak, a barátnőmnek, akit szeretek. - A kezemért nyúl, és bátorítóan megszorítja. - És ezt nem vagyok hajlandó eltűrni. Mivel sajnos tapasztaltam, milyen buggyant vagy, hogy képes voltál mindenféle szart küldeni neki a héten, amik, bármit is mondasz, csakis tőled származhattak, mégis mit gondolsz, ki ugrik az agyamba, amikor derült égből feltűnik néhány őrült léggömb? Elég furcsa, de nem tudsz igazán meggyőzni azzal, hogy azt hajtogatod: „Nem én tettem, és hinned kell nekem.” Félek, hogy kénytelen leszek hívni a rendőrséget. Kezd a dolog elfajulni. Ennek érzékelhető hatása van; újabb fejhangú visítás következik. Pete megáll, ismét elcsendesedik, majd a fejét rázza, miközben hallgatja Liz kétségbeesését. - Hát akkor ennyi - szólal meg aztán. - Te mondtad, hogy magad sem érted. Őrült vagy Liz, elmebeteg. –Gonoszul tapogatja a halántékát. - Emlékszel, mit mondtam neked. Ne merj a közelünkbe jönni! Vége! VÉGE! Megszakítja a vonalat, és keresztülhajítja a telefont a padlón. - Sajnálom - mondja. - Sajnálom, hogy ezt végig kellett hallgatnod. Határozottan ő volt. Amikor azt mondtam, hogy hívom a rendőrséget, összeomlott, és kibökte, hogy tényleg megjelent egy összeg a hitelkártyáján, de nem tudja, miről van szó, és hogy valaki biztosan megszerezte a PIN kódját, és használta a kártyáját. El tudod ezt hinni? Hogy milyen messzire képes elmenni... szent isten! Egyszerűen nem normális - teljesen gyagya. Hitetlenkedve rázza a fejét. De nem figyelek rá. Valami abban, ahogy azt mondta, vége, nem hangzott nekem jól. Úgy mondta, mintha azt közölné: „Köztünk vége”. Mint egy kapcsolat befejezésekor. - Minek van vége, Pete? - kérdezem, ügyet sem vetve arra, amit épp most mondott. Felnéz, és rám bámul.

- Miről beszélsz? - Azt mondtad: „Emlékszel, mit mondtam neked... Vége.” Mit értettél ezen? Zavartan néz. - Ezt, a megszállottságát velem kapcsolatban. Ezt az egészet. - A doboz felé int. - A képeslapokat, a kibaszott ajándékokat. - Akkor az égvilágon semmi sincs köztetek? Semmi, ami azt jelentené, hogy hazudtál nekem, és letagadtál valamit, amiről tudnom kéne? Ugye nem hoznál döntéseket az életemről anélkül, hogy teljes tudomásom lenne a tényekről? Ugye nem? - kérdem csendesen. Egyenesen rám néz, megfogja a kezem, és lassan azt mondja: - Szeretlek, és semmit nem tettem, ami miatt aggódnod kellene. Ő a dilis. Még mindig azt hiszem, hogy hívnom kéne a rendőrséget. Mi van, ha tényleg az a szándéka, hogy bántson téged... vagy engem? Aggódva pillant a fent lebegő csontvázra. Ezzel a - legalábbis számára - nyugtalanító gondolattal ülünk ott némán, a léggömböket nézzük. Nem tudom, mit gondol, de az én fejemben csupán az jár, immár folyamatos és kimerítő körökben, hogy még ha hazudik is nekem, tekintetbe véve, amit Lizzel tettem, és ahogyan én hazudtam neki, jobb vagyok-e bármivel is nála? Vagy rosszabb?

HARMINCKETTEDIK FEJEZET Később, aznap este, próbáljuk a tévét nézni, és próbálunk nem tudomást venni a szoba sarkában sodródó léggömbökről. Szeretném kipukkasztani és kihajítani őket, de Pete úgy gondolja, maradjanak, hátha bizonyítékként szükségünk lesz rájuk. Hogyan csúszhattak ki az események ennyire az ellenőrzésem alól, hogyan romolhattak így el? Ám nem kizárólag a ballonok cincálják az idegeinket. Amióta Pete lecsapta Liznek a telefont, szinte megállás nélkül cseng a mobilja. Végül kikapcsolja, káromkodik az orra alatt, aztán üres tekintettel bámulja a tévé képernyőjét. A másik kanapéról megkérdezem, honnan van meg Liznek az új száma, hiszen fültanúja voltam, amikor megváltoztatta. Pete, akiben szemmel láthatóan még mindig fortyog a méreg a sarokban, azt mondja, annyira dühös volt, amikor a lányt felhívta, hogy elfelejtette letiltatni a számát. Hát így. - Nem arról van szó, amit gondolsz! - és egy lángoló ne-kezdj-el-vádolni! pillantást villant felém. Bocsánatot kérek, és azt mondom, nem vádoltam semmivel, és kimegyek, hozok egy pohár italt, kér ő is egyet? Némán rázza a fejét, aztán megszólal. - Ne haragudj. Nem szeretném rajtad kitölteni a mérgemet. Hálásan rámosolygok, és kisétálok a hallba. A mosolyom azonnal lehervad, amint eltűnök a szeme elől, megállok, hogy nagyot sóhajtsak, és a fejemet a falnak támasztom egy pillanatra. Ez pokoli. Mit tettem? Talán, ha mozdulatlanul ülök, és mélyen hallgatok, magától elmúlik. Most már nem jöhet más, semmi, amit elterveztem volna. Most véget érhet a lidércnyomás. Igazán. Végül is Pete tényleg azt gondolja, hogy a

barátnője őrült. Nem hiszem, hogy e pillanatban érdekelné a lány - még ha korábban érdekelte is. Azt hiszem, kezd megfájdulni a fejem. Érzem, hogy tompa lüktetés dobol a halántékomon, és a szemöldökömre is átterjed. Talán beveszek egy paracetamolt, és lefekszem. Reggelre biztosan elmúlik. Míg a nappaliban ültem, besötétedett odakint, és mivel a hallban nem ég a lámpa, az orromig sem látok. Tapogatózom, hogy megtaláljam a kapcsolót, amikor a pillantásom véletlenül a bejárati ajtóra téved, amelynek a felső fele tejüveg. Ott, az utcáról beáradó hátborzongatóan fluoreszkáló narancs fény keretében, egy alak jól kivehető körvonalát látom. Valaki áll a küszöbön odakint. Jéggé dermedek, egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni, vagy akár egyetlen hangot is kiadni. Érzem, hogy összeszorul a mellkasom, és a szívem dörömbölni kezd. Aztán, miközben rémülten figyelem, az alak lassan előrehajol, és némán az üveghez nyomja az arcát. Nem látok megkülönböztethető vonásokat, csak egy orr, egy szem és hosszú hajfürtök lenyomata rajzolódik ki. A fej egy kicsit rángatózik, míg én állok a sötétben, bénultan a félelemtől. Sikítani próbálok, de nem jön ki hang a torkomon. Csak rekedt, reszelős lihegés telik tőlem, túl halk, hogy hallani lehessen. - Pete! - lehelem eszelősen. - Pete! Olyan ijesztő az egész, mint a legrosszabb rémálmaimban, amikor próbálok elrohanni valami elől, amiről tudom, hogy bántani akar. Megpróbálok vágtatni, de érthetetlenül olyan érzésem támad, mintha sűrű zselében gázolnék, amely a lábamra tapad. A fej lassan visszafordul, aztán az alak süllyedni kezd, lekucorodik, mint egy ugrani készülő állat. Vár egy pillanatig, majd a levélláda fedőlapja hangtalanul felemelkedik, és látom, hogy ujjak vége kúszik be a széleknél. Még mindig képtelen vagyok akár egy nyögést is hallatni. Aztán, ahogy az ujjak nyitva tartják a fedőlapot, azt látom, hogy szemek jelennek meg. Tágra nyílt, őrült, vad vörös karikákkal övezett, kimeredő szemek. Gyorsan körbepásztáznak, mindent alaposan megnéznek - aztán megállapodnak rajtam. Egy pillanatig rám bámulnak, és én visszabámulok. Aztán, hála istennek, valahonnan megtalálom a hangom, és felsikítok. - Pete! Ahogy a sikítás keresztülszeli a csendet, az ujjak visszarándulnak, és a levélláda egy kattanással becsukódik. Az alak elhúzódik, és amikor Pete beront a hallba, ahol az ajtóra mutatva, reszketve és összefüggéstelenül hebegve állok, már nem lát semmit. Amint sikerül kiszednie belőlem, hogy mi történt, kivágja az ajtót és kirohan az utcára, de semmi és senki nincs ott. Halálos csend honol, amelyet csupán egy macska távoli, gyászos nyivákolása tör meg, miközben az éjszakai levegő hideg, nedves fuvallata besüvít mellettem a házba. Pete visszajön, megölel, és megnyugtat, hogy talán csak kissrácok szórakoztak, bár a hangjából ítélve ő maga sincs meggyőződve erről. Egy kicsit lecsillapodom. Azt mondja, készít nekem egy csésze teát, de én visszaküldöm a nappaliba, biztosítom, hogy jól vagyok, én is meg tudom ezt csinálni. Megcsókolja a fejem búbját, és miután egy aggódó pillantást vet rám, visszaballag a nappaliba. Mély lélegzeteket veszek a földszinti vécében. Végül is mitől kell félnem? Mindent úgy csináltam, hogy Pete azt higgye, Liz követte el. Talán tényleg csak gyerekek csintalankodtak. Ahogy egy kicsit jobban érzem magam, idegesen beóvakodom a

konyhába. Odakint eleredt az eső, és miközben kézbe veszem a teáskannát, és odalépek a mosogatóhoz, hogy megtöltsem vízzel, az ablakra pillantok. Nagy, kövér esőcseppek futnak le az üvegen. Nem látok ki a sötét kertbe, csak a tükörképem bámul vissza rám. Ocsmány idő van odakint, hideg és nyomorúságos. Talán egy nyaralás jót tenne nekem és Pete-nek. Segítene mindent magunk mögött hagyni? Valami jó forró helyre vágyom. Szükségem van rá, hogy a nap cirógatását érezzem az arcomon. Megfordulok, hogy bekapcsoljam a teli kannát, és megfogok egy csészét, hogy elmossam. Miközben elöblítem, újra felpillantok, ki az ablakon, és aztán teli torokból felsikítok, a csésze kicsúszik a kezemből, és darabokra törik a linóleumon, mert onnan, az üveg túloldaláról, a fejéhez tapadó hajjal és az arcán lecsorgó sminkkel, Liz bámul egyenesen vissza rám. A s ikítástól Glória ugatni kezd a nappaliban, és rohanvást érkezik, a karmai kaparják a padlót. Mindenhol törött porcelándarabok hevernek, és hirtelen tudatosul bennem, hogy nem szeretném, ha felsértené a mancsát. Liz továbbra is csak rám mered, meg sem rezzen Glória ugatásától és morgásától. Pete berobban a konyhába. - Mi történt? Mi... a kibaszott életbe! Meglátja Lizt, lecövekel útközben, és rábámul. A lány most nem engem néz - Pete-et fixírozza, és aztán életre kel. Elkezd dörömbölni az ablakon, táskával az egyik kezében, és kiabál. A kiabálás tompán, az ablakon k eresztül hallatszik. Odanyomja magát az üveghez, és most nagyrészt megértem, amit mond. - ... ez nem mehet így, Peter! Kérlek, ne tedd ezt! Nézd! Gyere ide, és lásd a saját szemeddel, hogy mi van nálam! - A táskára mutat. - Ez az övé! Az övé! Rám emeli az ujját, és én a táskára nézek, és rájövök, hogy tényleg az enyém - az, amelyiket a szekrényében hagytam. Az volt a tervem, hogy kihívom a rendőrséget, és a tényt, hogy ott a táska, bizonyítékként fogom felhasználni, hogy Liz volt, aki a betörést elkövette. Ó, A FRANCBA - mégiscsak van valami, amiről megfeledkeztem. - ... hinned kell nekem! - kiabálja a lány, és kétségbeesetten kaparja a körmével az üveget. - Ő tette! Biztosan ő tette! Pete odamegy az ajtóhoz, és kinyitja a zárat. - Ne, Pete! - kiabálom rémülten. - Lehet, hogy kés van nála, vagy valami! Ezen a ponton már teljesen bele vagyok gárgyulva mindenbe, tényleg elhiszem, hogy lehet nála valami. De a barátom nem vesz rólam tudomást, és kivágja az ajtót. Liz egy másodperc alatt benn van, elárasztja a konyhát, az én konyhámat, és esedezve fordul Pete-hez. - Peter, úgy sajnálom, annyira sajnálom, hogy így viselkedem, de nem tudom, mi mást tehetnék! Hinned kell nekem! Nem csináltam semmit! Szeretlek! Tudod, mennyire szeretlek! - Fogd be a szád! - szól rá Pete nyersen, és szorosan megragadja a csuklójánál fogva. Liz vonyít, és Pete keresztülrángatja a konyhán, ki a hallba. A lány most már zokog és könyörög. - Kérlek, ne csináld ezt! ... Aúúú! Peter - engedj el, ez fáj! Elrémülve követem őket. Soha nem kívántam, hogy ez történjen. Vagy mégis? Pete olyan durván és gyorsan húzza, hogy Liz megbotlik a cipőmben a hallban, és térdre esik. Pete feltartja a karját, mintha a lány egy gyerek volna, aki szándékosan esett el, és ütötte meg magát.

- Kelj fel, Liz, kelj fel! - dörren rá. Kemény dolog látnom, ahogy Liz arcán összemosódnak a könnyek az esőcseppekkel. Csuromvizesre ázott, a szempillafesték végigcsíkozza a bőrét. - Kérlek, ne, Peter! - makogja reménytelenül. - Mit kellene tennem, hogy higgy nekem? Pete kivágja a bejárati ajtót, és megpróbálja Lizt keresztülerőltetni rajta. - Ne! - sivítja a lány. - Ez tisztességtelen! Azt mondtad, szeretsz! Azt mondtad! Nem én csinálom ezt, Peter - esküszöm! - Liz, neked segítségre van szükséged! - kiabál rá Pete. - Kérlek, menj el. Hagyj minket békében! - Megígérted nekem! - folytatja a lány, és közben eszeveszetten próbál az ajtófélfába kapaszkodni. - Akarlak, Peter, nem tudok élni nélküled! Pete átfogja Liz vékony derekát, felemeli a lányt, és vadul húzza kifelé. Liz ujjai megragadják az ajtókeretet, de lecsúsznak róla, és ő nekiesik Pete-nek, a karját a barátom nyaka köré fonja, és feltartóztathatatlanul zokog. - Szeretlek, és esküszöm, hogy nem én csinálom! Pete leteszi, és megpróbálja lefejteni magáról a karját. - Ne! Kérlek, ne! - kiabál Liz. Most már függönyök húzódnak félre a szomszédban és az út túloldalán. Pete ellöki magától Lizt, aki egy kicsit megbotlik, és inog, akár a részegek. Aztán a földre rogy, és úgy kezd sírni, mintha meg akarna szakadni a szíve. - Azt mondtad, szeretsz! - Csak ennyit hüppög. - Azt mondtad, együtt leszünk, mi ketten. Átfogja a vállát a karjával, mintha szó szerint megpróbálná összetartani magát, nehogy szétessen. Pete-re pillantok, épp időben, hogy meglássam, amint végtelen fájdalom suhan át az arcán a szavak hallatán. Egy pillanatig úgy tűnik, mintha meg akarna szólalni, de aztán meggondolja magát. Lélekben visszarebbenek a hálószobánkba, a pillanathoz, amikor szeretkeztünk, és utána megkérdeztem, nincs-e valami, amit el akarna mondani nekem, és ő tétovázott. - Olyan csodálatosan megvoltunk, amíg nem kezdődtek el ezek a dolgok! - makog Liz vigasztalhatatlanul, és felnéz Pete-re. - Soha nem kértem, hogy hagyd el őt! Azt mondtam, várni fogok! Miért tenném ezt? Még most is velem volnál, ha ez nem történik. Tudod, hogy így volna! Egyáltalán nem szeretsz? - esedezik. - Nem, nem szeretlek! - Pete hitetlenül nevet, és Liz felkiált, mintha megütötte volna. A barátom hangja elbizonytalanodik egy pillanatra, mint aki fulladozik valamitől. Hogyan szerethetnék valakit, aki képes ilyesmit művelni? - mondja kétkedve. - Tiszta őrült vagy? - Mély lélegzetet vesz, megpróbál megnyugodni, felemeli a fejét, és kihívóan Lizre bámul. - Nem szeretlek. És soha nem is szerettelek - fejezi be egykedvűen. - Menj haza, Liz. A lány legyőzötten összeroskad, és kínzó, ziháló zokogásba kezd, mint egy sebzett állat. Pete összerezzen a hangra, de azért hozzám fordul. - Gyere. Bemegyünk. Hagyd őt - mondja. De földbe gyökerezett a lábam, és Lizt bámulom - a nőt, akit gyűlöltem. Nem azt látom, aki miatt megszállottá váltam, aki a csinos kis kalapjában magabiztosan hátradobja a haját, és büszkén végiglépdel az utcán. Nem azt, aki kinéz a közönségre, és felragasztott szempillákat rebegtet, nem azt, aki cicamicásan kimosolyog a műsor oldalairól, azt

pedig végképp nem, akit elképzeltem a barátom köré fonódva az ágyban. Megtörtnek, tönkretettnek látszik. Épp, amilyennek én látszottam ezen a héten. Pete gyöngéden húz vissza a ház felé, és Liz most először néz rám. - Mi van benne, ami bennem nincs? - nyüszít Pete-nek, felém intve. - Mindent megteszek, mindent? –Késként hasít belém a hangjából sütő megalázó kétségbeesés. Megtaláltam a táskáját - ő tette oda. Ó, istenem! - zokogja, és a kezébe temeti az arcát. Ekkor egy autó fékez csikorogva, egy ajtó csapódik, és cipősarkak kopognak. Eláll a szívverésem, amikor meglátom, hogy Debs közeledik rohanva a kocsifelhajtón. - A francba, Liz! Mondtam neked, hogy ezt ne csináld! Megmondtam! - Odafut a barátnőjéhez, és megpróbálja talpra rángatni. - Most boldog vagy, te szemét állat? támad Pete-re. - Nézd, mit műveltél vele! A barátod egy hazug szarházi! - Megperdül, hogy szembenézzen velem. - Bármit is mondott neked, hazudik. Te... A szavak elhalnak az ajkán, amikor felismer. - Lotts? - dadogja zavartan. - Te mit keresel itt? Elhallgat, aztán derengeni kezd neki. Nem is olyan buta, amilyennek hittem. - O, szentséges isten! Liz, ez az a lány, aki odajött a lakásba. Aki ki akarta venni a szobát! Liz kíváncsian méreget, mintha csak most vette volna észre, hogy ott vagyok. - Így kerültek ide a dolgaid. Igazad volt! Nem te voltál! - mondja Debs diadalittasan. Csend van, aztán Liz lassan megkérdi: - Odajött a lakásunkba? - Igen, oda - válaszolja Debs sietve. - Azt mondta, Marc haverja. Járt a szobádban, meg minden! Egy szót sem szólok, de a szívem kalapálni kezd. Ó, ne, ó, ne, ó, ne... Aztán Liz felfogja. - Te jó isten. Hogy voltál képes erre? - Hátralöki a haját, feltápászkodik, és látom, hogy a remény szikrája csillan a szemében. Pete-hez fordul. - Hazudott neked, Peter. Ó hazudott neked. Nem én! Nézd, ez az ő táskája! - Élénk mozdulattal feltartja a táskát. A szekrényem aljában hagyta. Szándékosan rejtette oda! Másképp hogy került volna hozzám? Nézd, ez a bizonyíték! Még mindig nem szólalok meg, csak állok ott. De Pete a fejét rázza. - Hallgassátok magatokat! Egyikőtök épp olyan őrült, mint a másik! Hát persze, hogy nálad van a barátnőm táskája! Megfújtad, amikor szétverted a házunkat! Tudom, hogy tudod, mennyit ér - mit akartál csinálni vele? Licitre akartad dobni az eBayen, vagy mi? - A két lányt nézi, és a fejét rázza. Hányszor kell még mondanom? HAGYJ MINKET BÉKÉN! - kiabálja. - Mia soha még a lakásotok közelében sem járt! Jártál? Nem néz oda, csak várja, hogy megtámogassam. Liz egyenesen rám mered. Némán könyörög, hogy mondjam meg az igazat, és közben pontosan ugyanúgy gyűlöl, ahogyan én gyűlöltem őt. Pete még mindig vár, és amikor nem mondok semmit, megpördül, és rám néz. - Nem voltál ott... ugye? Már nem olyan magabiztos, mint egy pillanattal korábban. Mély lélegzetet veszek. Mindenki várja, hogy megszólaljak. Debsre nézek, aki védelmezőén átfogja a barátnőjét, félreérthetetlen gyűlölet ül az arcán. Aztán Lizhez fordulok. Tudja az igazságot, tudja, mit tettem, és rezzenéstelenül állja a pillantásomat;

végül is ez az utolsó esélye, hogy minden rendbe jöjjön. Kőkeményen nézek vissza rá. - Nem, nem voltam - jelentem ki határozottan. - És még életemben nem láttam ezt a nőt - bólintok Debs felé. - Gyere, Pete. Menjünk be. Megfogom a barátom karját. Liz feléje nyújtja az egyik kezét, és elkeseredetten erősködik. - Hazudik, hazudik! Tudod, hogy szeretlek, tudod! Erősebben markolom Pete-et, és kezdem visszahúzni a házba. Liz megpróbálja elkapni az inge ujját, de én gyorsabb vagyok nála, éles mozdulattal elrántom a barátomat, úgyhogy ő csak a levegőt markolja. Pete kifejezéstelen tekintettel figyeli. Belököm Pete-et magam mellett a házba, aztán, beékelve magam Liz és ő közé, megállok, és visszafordulok a két lányhoz. - Ha bármelyikőtöket meglátom a ház vagy a vőlegényem közelében... - szünetet tartok, hogy jól felfogják, amit mondok; Liz szeme kitágul a döbbenettől, és az egész lány magába roskad. Debs kénytelen egy kicsit keményebben fogni, hogy megtartsa. Hívom a rendőrséget. Világossá tettem magam? Megfordulok, és elindulok az ajtón befelé. - Peter, kérlek... Szeretlek! - kiabál mögöttem Liz. Látom, hogy Pete a lány hangjából kicsendülő fájdalomtól egy kicsit erősebben markolja az ajtókeretet, én pedig kétségbeesetten visszalököm őt a hallba, hogy bemehessek, becsukhassam az ajtót, Lizbe fojthassam a szót. - Menj a nappaliba - parancsolok Pete-re. - Majd én véget vetek ennek. Halálosan kimerültnek látszik, csak bólint, és eltűnik a ház félhomályában. Behúzom az ajtót, és visszalépdelek a kocsifelhajtóra. Debs próbálja rábeszélni Lizt, hogy szálljon be a kocsijába. - Gyere, bébi, nem érdemli meg ez a szemétláda - mondja esdeklő és csitítgató hangon. Peter választott, tovább kell lépned. Tudom, hogy fáj, tudom, de ő a felelős érte. Váratlanul éri őket, hogy újra látnak, és jéggé dermednek. Lehalkítom a hangom, nehogy Pete meghallja, és fojtottan azt mondom: - Ha tényleg kihívom a rendőrséget, megtalálják a lakásodban, amit keresnek. Tökéletes bizonyítékot, hogy te követted el a betörést, érthető vagyok? Azt hiszed, az a táska minden, amit otthagytam? Hát nem. És nem fogsz rábukkanni, hiába keresed. El van rejtve, csak arra vár, hogy szükségem legyen rá. - Természetesen blöffölök; mindössze azt a két brosst dugtam el a szekrénye hátsó részében, de ezt nem tudhatja. - Nem hívod fel, nem telefonálsz neki. Többé nem létezik a számodra. Debs megvetően néz rám. - Érti - szól oda. - Nem - én értem - mondom, és küzdök, hogy szilárd maradjak. Aztán hátat fordítok nekik, és elindulok a kocsifelhajtón. - Te kurva! - kiabál Liz a visszavonuló hátamnak. –Tönkretetted az életem, és Peterét is. Velem kellene élnie. Én őszintén szeretem, és ő is őszintén szeret engem. Ezen nem változtathatsz, ha a fejed tetejére állsz, akkor sem. Soha nem lesz a tiéd. Soha nem lesztek igazi társai egymásnak. Megyek egyenesen tovább, magasra tartott fejjel, és próbálom nem meghallani a szavait. Bevágom magam mögött a bejárati ajtót, és ott találom Pete-et, aki csak áll és vár.

Fülelünk, amíg nem halljuk, hogy a kocsi elhajt. Pete egy pillanatig nem mond semmit, aztán lassan és óvatosan megszólal. - Annyira sajnálom. Őrült ez a lány. Teljesen őrült. - Vége, Pete? - kérdem fáradtan, lehunyt szemmel. Csend van, aztán azt mondja: - Igen. Remélem. - Nem akarok „remélem”-et. Ez nem elég nekem. Vége? Kinyitom a szemem, és egyenesen ránézek, rezzenéstelen arckifejezéssel. - Igen. Vége - mondja aztán, de előbb lesüti a szemét. Némán bólintok, és lehunyom a pillám. Hála istennek érte. Vége. Győztem megkaptam Pete-et. Megtartottam az életünket. Minden újra jó lehet. Szükség lesz némi erőfeszítésre, de jó lesz. El tudom érni, hogy működjön a kapcsolatunk. Tudom, hogy el tudom érni. Szeretem a barátomat. Ő is szeret engem. Minden tökéletes lehet. Aztán Pete idegesen megköszörüli a torkát. - És milyen remek, ha arra gondolok, hogy „vőlegényt” mondtál - és egyáltalán nem meggyőzően nevet. Kinyitom a szemem, és ránézek. - Miért? - Hát, mi még nem... úgy értem, én nem... hiszen tudod. Nem egészen. Nem vagyok biztos, mit feleljek erre, úgyhogy azt mondom, amit érzek. Egyszer az életben. - Szeretjük egymást - mondom egyszerűen. - Hosszú ideje élünk együtt. Nem ezt teszik a szerelmes emberek? Összeházasodnak, gyerekük lesz, együtt megöregszenek. Boldogan élnek. Tegyük hivatalossá, ezt mondtad. Hiszen szeretsz, vagy nem? De ahogy kiejtem a szavakat, nem látok mást a lelki szemeim előtt, mint Lizt, ahogy megtörten kuporog a kocsifelhajtónkon, és kétségbeesetten zokog Pete-ért. Arra gondolok, amit Patrick mondott Clare-ről: „Fantasztikus”, és ahogy Clare egyszerűen kijelentette: „Szeretem.” Eszembe jut, amikor Amanda lelkesedett: „Család lesz belőlünk!”. És ahogy Katie rám szólt: „Magad maradtál.” És végül Lottie-ra gondolok, amikor egyenesen rám nézett, és azt mondta: „Jó tudni, hogy Pete mindezt megérdemli.” Úgyhogy becsukom a szemem, igazán, igazán szorosan, és mindent erőszakkal kiűzök a fejemből. Mindent... az egész szörnyűségesen összekavart, örvénylő zűrzavart. Amikor újra kinyitom, Pete még mindig ott áll, és rájövök, hogy nem felelt a kérdésemre. - Szeretlek - mondom lágyan, és boldog volnék, ha ő is ugyanezt válaszolná, rátéve a pecsétet. - Tudom - mondja. Aztán elsétál mellettem, be a nappali szobába, nehézkesen lezökken a székébe, és felhangosítja a tévét, mintha semmi sem történt volna. Az égvilágon semmi.