Kiadja: Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ. Felelős kiadó: Nagy Imre. Szerkesztette: Nagy Vera. Tördelés: Kéry Orsolya

Kiadja: Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ Felelős kiadó: Nagy Imre Szerkesztette: Nagy Vera Tördelés: Kéry Orsolya A tanulmányokat lektorálta: Herczeg Mihály, Kruzslicz István Gábor, Kulcsár Valéria, Lovag Zsuzsa, Miklós Péter, Nagy Vera, Tóth Katalin, Vincze Gábor, Vizi Márta

A kötet megjelenését támogatta:

Nyomda: NORMA Nyomdász Kft. ISBN: 978-963-7379-20-8 ISSN: 1588-3027

2

Tartalomjegyzék TARTALOMJEGYZÉK .....................................................................................................................3 RÉGÉSZET ....................................................................................................................................7 CSÁNYI VIKTOR: EGY ÁRPÁD-KORI FALURÉSZLET FELTÁRT EMLÉKEI SZÉKKUTAS HATÁRÁBAN .................................................................................................................................9 F. LAJKÓ ORSOLYA: 17. SZÁZADI KERÁMIAEGYÜTTES HÓDMEZŐVÁSÁRHELYRŐL ...................35 TÓTH KATALIN: A KÖZELMÚLT RÉGÉSZETI KUTATÁSAI HÓDMEZŐVÁSÁRHELY KÖRNYÉKÉN ....71 MŰVÉSZETTÖRTÉNET .................................................................................................................95 TÓTH KÁROLY: KÉPZŐMŰVÉSZEK HÓDMEZŐVÁSÁRHELYEN AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ ELŐTTI ÉVTIZEDBEN KUTATÁSTÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS .........................................................................97 NAGY VERA: A HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI MAJOLIKATELEP ÉS A KISMŰHELYEK KÖLCSÖNHATÁSA .....................................................................................................................109 NAGY IMRE: ADALÉK A PICASSO VÁSÁRHELYEN KIÁLLÍTÁS TÖRTÉNETÉHEZ.............................129 RESTAURÁLÁS ..........................................................................................................................139 NAGY NÁNDOR: NEOGÓTIKUS ZSOLNAY KERÁMIAOLTÁR RESTAURÁLÁSA .............................141 TÖRTÉNETTUDOMÁNY..............................................................................................................165 BERNÁTSKY FERENC: PLOHN MOZAIK – ÚJABB ADALÉKOK A HONVÉDPORTRÉKHOZ ...............167 DEMETER LÁSZLÓ: AZ 1902-BEN MÉG ÉLŐ HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI ’48-AS HONVÉDEK ADATTÁRA ...............................................................................................................................175 BARACS GABRIELLA: HÓDMEZŐVÁSÁRHELY KERESKEDELME 1945-1949 KÖZÖTT .................183 GÁL LÁSZLÓ: FEJEZETEK BATIDA TANYAKÖZPONT TÖRTÉNETÉBŐL .......................................199 MÉSZÁROS TAMÁS: A TÉESZESÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSE HÓDMEZŐVÁSÁRHELYEN A „KOLHOZOSÍTÁS” MEGHIRDETÉSE ÉS A MEZŐGAZDASÁGI INGATLANOK HASZONBÉRLETÉRŐL SZÓLÓ RENDELET KIADÁSA .....................................................................207 KÁDÁR PÉTER: EGY REHABILITÁCIÓS KÍSÉRLET MARGÓJÁRA ..................................................215 VINCZE GÁBOR: A RENDSZERELLENES ÉS A LOJÁLIS ...............................................................223

3

4

Tisztelt Olvasó! A Tornyai János Múzeum kiadványaként a Múzeumi Műhely sorozat 5. kötetét tartja kezében. Ez a tény arra utal, hogy periodikánk immár jelentős múlttal rendelkezik. Az új kiadvány azonban mégis más, mint a korábbiak, más körülmények alakították, határozták meg fejezeteit. A Tornyai János Múzeum 2007 januárjától Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzatának fenntartásába került. Ugyanez év májusától Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ néven összevont intézmény született, mely magába foglalja a múzeumot, a Petőfi Művelődési Központot és az Emlékpont Oktatási Központot. Az összevonás következményeként megnövekedett a tudományos kutatással foglalkozó munkatársak száma, az Emlékpont kutatóival pedig új témakör kapcsolódott az eddigi muzeológiai gyűjtő- és kutatókörökhöz (régészet, néprajz, képzőművészet, helytörténet): a legújabb kor története. Mindez szükségessé tette, hogy olyan publikációs lehetőséget teremtsünk kutatóink számára, ahol közzétehetik tudományos munkájuk eredményeit. Ezt, a Múzeumi Műhely című periodika megújításával láttuk elérhetőnek, amelynek megjelenéséhez elnyertük a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatását. Reméljük, hogy az itt olvasható tanulmányok segítségével sikerül városunk múltjának egyegy, eddig kevéssé ismert részletét megvilágítani vagy éppen a közelmúlt eseményeit dokumentálni a jövőnek. Kötetünk címével – HOMBÁR – Hódmezővásárhely, a hajdani mezőváros agrárjellegére utalunk, s arra is, hogy úgy gyűjtöttük össze ebbe a kötetbe egész évi munkánk termését, mint a régi parasztgazdák a gabonát a hombárba. Nagy Imre múzeumigazgató

5

6

RÉGÉSZET

7

8

Csányi Viktor Egy Árpád-kori falurészlet feltárt emlékei Székkutas határában Bevezetés 2006 nyarán Székkutas északnyugati határrészén, a Kakasszéki Gyógyintézettől északnyugatra, a Kakasszék-ér egyik magaspartján, a Székkutas II. számú tervezett homokbánya próbafeltárását végezték a szegedi Móra Ferenc Múzeum (Bende Lívia és Lőrinczy Gábor) és a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum (B. Nagy Katalin és Tóth Katalin) régészei.1A próbafeltárás célja az volt, hogy felmérjék a homokbánya területét érintő régészeti lelőhelyek kiterjedését. Az előzetes vizsgálatok alapján a bánya területét négy régészeti lelőhely érinti.2 A próbafeltárás során a bányaterület egy részén párhuzamos kutatóárkokat jelöltek ki. A megkutatott terület 10 000 m2 volt, melyből 4200 m2 esett a kutatóárkokra. A terület magasabban fekvő, délnyugati részén egy nagyobb összefüggő felület (5800 m2) került feltárásra. Itt egy Árpád-kori falutelepülés központi része helyezkedett el, házakkal, vermekkel, gödrökkel és árkokkal.

A lelőhely természetföldrajzi adottságai A próbafeltárással érintett terület a Kakasszéki-ér és a Kakasszéki-tó mentén terül el. A területet két oldalról is víz veszi körül. Kelet felől a 200 méter széles tóvá terebélyesedő ér medre határolja. A tó egyik kiöblösödése benyúlik egészen a tervezett bánya széléig. Dél felől az egykori folyó nagy kanyarulatában kiszélesedő medre határolja a területet. A területen északkelet–délnyugati irányú völgyelet is megfigyelhető, mely belefut a Kakasszéki-érbe. Ez a völgyelet a Kakaszéki-ér egyik lefűződött ága lehetett. A próbafeltárással érintett bányaterületet a folyómederrel párhuzamos, délnyugat–északkeleti irányú kiemelkedő dombhátak tagolják. Az ilyen, egykori folyópartokon húzódó magaspartok védelmet nyújtottak magasabb vízállás és árvíz esetén az ember és jószágai számára. Ezeken a vizekkel körülvett dombhátakon, szigetszerű kiemelkedéseken telepedtek meg a korábban említett korszakok emberei is.

A falurészlet feltárt régészeti emlékei A próbafeltárás során 186 objektumot tártak fel: szarmata és Árpád-kori települések részletét, valamint újkori objektumokat. Az összenyitott felület északnyugati részén több nagyméretű újkori beásást figyeltek meg. Ezek a közeli, már elhagyott tanyához tartozó újkori gödrök voltak. Az objektumok több mint a felének (99-nek) bizonytalan a korhatározása, mivel datálásra alkalmas leletanyag nem került elő belőlük. Jelentős részük a szelvényekben került elő, zömük egy-egy ároknak a kutatószelvénybe eső szakasza.

1

Mindannyiuknak köszönettel tartozom az ásatás anyagának rendelkezésemre bocsátásáért és a feldolgozás lehetőségéért. 2 A bánya délnyugati sarkát a Székkutas 42. (szarmata kori, avar kori, Árpád-kori), északnyugati sarkát a Székkutas 43. (szarmata kori, Árpád-kori), északkeleti részét a Székkutas 175. (szarmata kori, Árpád-kori) és délkeleti részét a Székkutas 188. (Árpád-kori) számú lelőhely érintette (Szalontai 2006).

9

A szarmata kori település objektumai a kutatószelvényekkel megkutatott felület északkeleti részében sűrűsödtek. Itt a próbafeltárás jellege miatt a település pontosabb szerkezetére vonatkozó megfigyeléseket nem lehetett végezni.3 Dolgozatomban a feltárt terület Árpád-kori emlékeit tárgyalom részletesebben, mivel a próbafeltárás által érintett terület nyugati részén egybenyitott, 5800 m2-es felületen zömében e korszak emlékei kerültek elő, és pontosabb megfigyelésekre itt nyílt lehetőség. Itt 36 Árpádkori településobjektumot tártak fel (földbe mélyített épületeket, gödröket és árkokat) (1. kép). Azonban a megkutatott terület többi részén, azon objektumok között is, melyek korszakhoz kötése bizonytalan volt, sejthetünk Árpád-kori árkokat és gödröket.

Településszerkezet, az objektumok jellemzése A feltárt területen három Árpád-kori földbe mélyített épület maradványa került elő (2-4. kép). Közülük kettőben kemence és lesározott padló nyomait is megfigyelték. Ezek lakóházként is funkcionálhattak. A harmadik földbe mélyített épület, bár erre utaló konkrét bizonyítékok nincsenek, inkább valamilyen gazdasági épület lehetett. Az ásatás során szabadban lévő kemencék nem kerültek elő. A próbafeltárás során egybenyitott felület a terület legkiemelkedőbb részén, egy északkelet–délnyugati irányú magasparton helyezkedett el. Ezt a területet a talajerózió és a szél deflációs tevékenysége erőteljesen lepusztította. A terület nagymértékű pusztultságával is magyarázható az objektumok kis mélysége, és a szabadban lévő kemencék hiánya. Az objektumok kis száma és a szuperpozíciók csekély előfordulása azonban inkább az alföldi Árpád-kori falvakban megszokott laza településszerkezetnek a következménye.4 Mindhárom földbe mélyített épület (105., 123., 154. objektum) iránya megegyezik a dombhát irányával (ÉK–DNy). Egy vonalban találhatók, egymástól 20–23 méter távolságra. A közöttük lévő területet árok nem bontja meg, leszámítva a 101. árok délkeleti lefűződését, a 113. számú árkot, melyet vág a 123. számú ház. Mindhárom földbe mélyített épületet a 101. és a 29. számú, egymást derékszögben metsző, nagyméretű árkok zárják le északon és nyugaton. A házaktól délkeletre lehetett nyitott a terület, ahol a 29. számú árok elsekélyesedve kifut a szelvényfal alá, de a szelvény délkeleti sarkában, a 29. árokra merőlegesen, attól mintegy 30 méterre, a 101. számú árokkal megegyező irányban futó 168. számú árok kezdődik, ami a nyugati szelvényfal alá fut.5 Minden valószínűség szerint a házak egy délkelet felől nyitott, négyszögletes, árkokkal körülvett területen álltak. Ez a területet egy gazdasági egység lehetett.6 Erre utalnak a kisebb bokrokban előkerült gödrök, melyek egy-egy földbe mélyített épülethez tartozhattak. A gödrök csoportos elhelyezkedésére már Kovalovszki Júlia is felhívta a figyelmet. Ezeket egy-egy házhoz tartozó gödörbokornak tartotta.7 A terület délnyugati sarkában lévő árokszakaszokkal határolt, gödrökkel szabdalt terület, s a házaktól délkeletre megfigyelhető földbe mélyített objektumoktól mentes, nagy, szabad terület talán az állattartás tere lehetett. Az árkokkal teljesen körbevett terület karámként is funkcionálhatott és az állatokat

3

A 2 méter széles kutatóárkokban rendszerint csak egy-egy rövid árokszakasz, és egyéb település-objektumok részletei kerültek elő. 4 Erre utalhat, hogy a feltárásra nem került területen, amelyen a gyökérzónát ugyancsak eltávolították, a felszínen viszonylag kevés leletanyagot lehetett gyűjteni. 5 A 168. számú árokkal megegyező irányba fut a 166. számú árok, ez azonban keskenyebb, és nem éri el a 29. számú nagy árkot és inkább a tőle északnyugatra lévő, hasonló méretű, 150. számú árokkal lehetett kapcsolatban. Ezen árkok kora azonban leletanyag hiányában nem határozható meg. 6 Ez a terület északi és nyugati irányban is kibővíthető a korábban említett árkokkal párhuzamosan futó árkok vonaláig. Amikor a természetes feltöltődésük alkalmatlanná tette az árkokat eredeti funkciójuk betöltésére, megújítás helyett újat ástak helyettük. Erre utalnak a párhuzamos, egymáshoz közeli árkok. 7 Kovalovszki 1980. 41.

10

ezen a területen belül földfelszíni építményekkel rekeszthették el (Pl.: karám, szárnyék, disznókarám, akol).8 Ezek azonban teljesen elenyésztek az idő folyamán. Mindhárom földbe mélyített épületnek azonos a szerkezete. Az Árpád-korban legáltalánosabb, ágasfás-szelemenes, nyeregtetővel fedett, földbe mélyített verem- és süllyesztett lakóháztípusokat találhatjuk meg az Alföldön.9 Ez utóbbinak felmenő fala is volt. A lelőhelyen feltárt házak esetében felmenő falra utaló nyom nem került elő. A lekerekített sarkú téglalap alakú, hosszanti oldaluk középvonalában leásott, egy esetben kettő, két esetben három ágasfán nyugvó tetőszerkezetű házak szinte minden Árpád-kori telepásatáson előkerülnek. Ezek a legegyszerűbb, egyhelyiséges lakóépületek mindössze arra voltak hivatva, hogy az embert (és kisebb állatait is) megvédjék az időjárás viszontagságaitól. Az ember nem szívesen tartózkodott e szűkös, sötét, füstös helyen és idejének nagy részét a szabadban töltötte. A 12. századig biztosan általánosan használatban maradtak a honfoglalás korából örökölt sátrak, a jurták. Magyarországi utazásai során Freisingi Ottó püspök is feljegyezte, hogy a magyarok az egész nyarat és őszt sátrak alatt töltik.10 A mi esetünkben a házak gádoros11 bejárata a hosszanti oldalon lehetett. Erre utalnak a hosszanti oldalon megfigyelt padkaszerű kiképzések, melyek a meneteles lejárat maradványai lehetnek, ahogyan ezt Kovalovszki Júlia is feltételezte a Szarvas-rózsási Árpád-kori földbe mélyített épületek kapcsán.12 A lejáratot általában a kemencével szemközti oldalon figyelhetjük meg. Eltérés csak az elhelyezkedésében adódik. TiszalökRázomon, Szarvason és Dobozon a lejárat a hosszanti oldal közepénél került elő. TiszaeszlárBashalmon pedig két háznál (1, 11. ház) is a kemencével szemben lévő sarokban sikerült megfigyelni a lejáratot.13 A házak tetőfedésének módját a múltban a földrajzi környezet határozta meg.14 A Székkutas-Kakasszék II. számú homokbánya lelőhelyen feltárt házak esetében legkézenfekvőbbnek a nádtető feltételezése látszik. A Kakasszéki-tó környezetében ma is hatalmas nádasok találhatók. Ezek kiapadhatatlan forrásai lehettek többek között a veremházak tetőfedésének. A veremházakban előforduló kemencéknek számos típusát ismerjük.15 A 123. számú ház délkeleti sarkában, egy a ház kialakítása során meghagyott agyagtömbbe vájt, a ház falán is túlnyúló kemencét tártak fel. A 154. ház délnyugati sarkánál egy lekerekített sarkú téglalap alakú, félig a ház oldalfalába vájt kemence omladékát dokumentálták. Ebben az esetben a kemence elejét agyagból megépítették. A feltárt kemencék közös jellemzője, hogy a ház valamelyik sarkában találhatók és platnijuk szintje azonos a padló szintjével. Viszonylag kis méretűek, szájnyílásukat kővel vagy téglával zárták el és az esetek többségében a szájnyílás elé sekély hamusgödröt ástak. A különböző formájú és méretű gödrök ugyanúgy az Árpád-kori falu képének részei, mint a házak, az árkok és a kemencék más és más típusai. A gödröknek méretük és formájuk alapján különböző funkciói voltak. Gödröket ástak a házakon belül (ülőgödrök,16 munkagödrök), a szabadtéri kemencék elé (előtér gödör), a házakhoz tartozó portán és esetleg a falutele8

Barabás–Gillyén 2004. 34. Méri 1970., Takács 1999. 10 Barabás–Gillyén 2004. 20. 11 A hosszanti oldalon létesített bejárat esetén a tetőt meg kellett bontani és ily módon a földfelszínre támaszkodó gádor került kialakításra (Barabás–Gillyén 2004. 18. 5. kép). 12 Kovalovszki 1960. 36. 13 Kovalovszki 1980. 41. 14 Barabás–Gillyén 2004. 74. 15 Az alább említetteken kívül az Alföldön előfordulnak teljesen agyagból épített kemencék is. Kőben gazdag vidékeken gyakoriak a kötőanyag nélküli, kőből készült kemencék. 16 Csilléry Klára szerint a házakban található változatos méretű és elhelyezkedésű gödrök a családfő „ülő” helyét őrzik, míg más kutatók (Méri István, Kovalovszki Júlia) a házban folyó gazdasági tevékenységekkel (pl.: szövés, fonás) hozzák összefüggésbe ezeket (Csilléry 1970. 60–61., Takács 2001. 15–29.). 9

11

pülés közvetlen közelében is. A ház- és kemenceépítéshez, valamint a helyi fazekasság nyersanyagigényének kiszolgálására agyagkitermelő gödröket ástak. Az ilyen gödörtípusoknak sok megjelenési formája van. Legfontosabb jellemzőjük, hogy kialakításuk során nem törekedtek szabályos formára. Erre utalnak a sok esetben megfigyelhető kisebb vájatok a gödör falában. A mi esetünkben a homokos altalaj miatt kizárható, hogy a házak közelében lévő gödrök agyagkitermelő helyek lettek volna. Gyakori gödörtípus a méhkas és a körte alakú verem, melynek pontos néprajzi analógiáit is ismerjük. Ezek a gödörtípusok alkalmasak voltak különböző magvak és húsok tárolására. A próbafeltárás során három ilyen formájú gödör került elő (140., 141., 165. objektum). A terület erős eróziója folytán a gödrök egy részének a felső, jellegzetes szájrésze eltűnt és csak az aljuk kiképzése árulkodott egykori formájukról. A gödrök mélysége 11 és 85 cm között váltakozik, a legtöbb azonban mindössze 20–40 cm mély. Szélességük átlagban 1 m. Összesen 19 biztosan az Árpád-korra keltezhető gödör került kibontásra. További 24 gödör keltezése kérdéses, mivel korhatározó leletanyag nem került elő belőlük, és szarmata telepjelenségek, valamint újkori beásások is vannak a feltárt területen. A méhkas alakú gödrök belsejét gyakran kibélelték valamilyen szerves anyaggal, például fával. A gödrök kiégetésére is van példa. A 140. és 141. számú gödrök esetében gondolhatunk erre, a betöltésükben megfigyelt koromfoltok és paticspöttyök alapján. A gödröket mindenképpen vízhatlanná kellett tenni, hogy a gabona ne romoljon meg, ezért valamilyen szerves anyaggal fedhették be őket és a kiásott földdel is megmagasíthatták a gödrök száját. A gödrök nem lehettek sokáig nyitva és ha használhatatlanná váltak, elkezdték őket feltölteni. A területen feltárt gödrök a legtöbb esetben enyhén szabálytalan alakú, ívelt, vagy közel függőleges falú vermek voltak. Fenékkiképzésük változatos: egyenletes (99. objektum), enyhén ívelt (120. objektum) és lejtős (121. objektum) aljú is akad közöttük. Árkok már a legkorábbi Árpád-kori falufeltárások során előkerültek. A korai falufeltárások meglehetősen kis területen folytak, így nem volt lehetőségük a kutatóknak, hogy nagyobb területen nyomon kövessék az árkokat és a lehetséges összefüggéseket dokumentálják. Meglehetősen későn történt meg az árkok különböző típusainak és ezek funkcióinak elkülönítése a szakirodalomban.17 Laszlovszky József az árkok által bezárt területeken végzett talajfoszfát-tartalom vizsgálatok eredményeire hivatkozva határozta meg e kisebb térségeket karámoknak.18 A szelvény északi végében a 95. számú kör alakú területet határoló, teknős aljú, ívelt oldalú, keskeny árok talán egy kisebb karám lehetett, azonban az árokból korhatározó leletanyag nem került elő. Méri István is több típusát különítette el az Árpád-kori árkoknak.19 A kardoskút-hatablaki és tiszalök-rázompusztai ásatásán is megfigyelt földbe mélyített épületet kerítő árkot.20 Az árok oldalának és aljának kiképzése, valamint az árok elhelyezkedése utalhat a település életében betöltött szerepére. Bizonyára voltak vízelvezető árkok is, melyek a földbe mélyített épületeket voltak hivatottak megvédeni. A karámok szerepe elsősorban az állatállomány védelme és elkülönítése volt. Az árkok nagy részének azonban kettős szerepe volt. A mi esetünkben a 29. és a 45., valamint a 31. és a 101. számú, egymásra merőleges árkok is kettős feladatot láthattak el. Egy-egy nagyobb gazdasági egységet ölelhettek körül. Emellett a terület vízelvezetésében is szerepük lehetett. Ezek az árkok a laposabb rész felé lejtenek és ott kissé elkeskenyednek. Szélességük, aljuk és oldaluk kiképzése sem egyforma. A 29. számú árok kettős tagolású árok a laposabb részre érve szélessé, sekélyebbé és tagolatlanná válik. Ezek az árkok nagyobb területet öleltek fel, mint egy udvar vagy gazdasági egység. Talán több egymás szomszédságában lévő egységet választottak el egymástól. Ez a falun belüli települési 17

Méri 1962., Laszlovszky 1982. Laszlovszky 1982. 19 Méri 1962. 20 Méri 1954., Méri 1964. 18

12

rend állandóságára utal. Erre utal az a jelenség is, hogy az új árkokat csaknem ugyanott létesítették, hasonló irányítással. Hasonló településrendet figyeltek meg egy Chotin (Hetény) határában feltárt Árpád-kori településen is, ahol az árkok, ugyancsak derékszögben metszették egymást.21 A földbe mélyített épületek helyzete is a településrend változatlanságára enged következtetni. A három földbe mélyített épület közötti területet nem szabdalják további árkok. Kivételt képez ez alól a 101. számú árok lefűződése, a 113. árok, melyet a 123. számú, korábban felhagyott házra ástak rá. Ennek fényében úgy tűnik, hogy a 123. számú ház inkább a 29. és 45. számú árkokkal lehet egyidős. Ugyanez vonatkozhat a 105. számú házra is. A 154. számú ház a 29. árok közvetlen közelében helyezkedik el, tehát inkább a 31. és 101. számú árkok használati idejével megegyezően volt használatban. Mivel a megkutatható terület behatárolt volt, a települést nem tudtuk teljesen feltárni. Kiterjedésére sem tudunk pontosan következtetni, hiszen azon a területen, ahol az előzetes terepbejárási adatok alapján nem számoltunk régészeti jelenségekkel, ott is telepjelenségeket bontottunk ki. Az árkok és a gödrök elhelyezkedését figyelembe véve valószínűnek tarthatjuk, hogy a település minden irányban tovább folytatódik. A településrészlet szerkezete tehát viszonylag hosszan elnyúló és laza. A gödrök és a földbe mélyített épületek kisebb-nagyobb csoportokat alkotnak, a gödrök illetve gödörcsoportok között jelentős — 20–30 méter — a távolság.

Az előkerült leletanyag értékelése22 Az előkerült leletanyag nagy részét a különböző típusú agyagedényekhez tartozó töredékek teszik ki. Elsősorban a házakból előkerült edénytöredékekből sikerült összeállítani kiegészíthető edényeket. Ezen kívül nagy mennyiségben fordultak elő állatcsontok, elsősorban az árkokban és gödrökben. Ezek azonban jelenleg még meghatározatlanok. Egyéb, csontból, kőből és fémből készült tárgyak ritkának számítanak minden Árpád-kori településen. A mi esetünkben a házakból előkerült fémanyag érdemel külön figyelmet.

Kerámia A lelőhelyen előkerült edénytöredékek nem mutatnak nagy formavariációt. Általánosan elterjedt volt a cserépüst, mely nagy mennyiségben került elő a különböző telepobjektumokból (6. kép 1–3) Bár az elmúlt időszakokban sokan foglalkoztak a cserépüstökkel, kialakult és általánosan elfogadott kronológiájuk nincs. Először Höllrigl József foglalkozott az edénytípussal.23 A kutatás a cserépüstöket szláv, magyar, kun és besenyő készítménynek is tartotta. Petre Diaconu román kutató szerint ezt az edényformát a besenyők hozták magukkal a Dunamenti tájakra.24 Chisvasi-Comşa Mária véleménye szerint a cserépüstök, a szabadban való főzésre használt edények a nomád és félnomád életmódhoz köthetők. A formát a szaltovómajaki kultúrkörben találhatjuk meg, melyhez a magyar és a kazár törzsek is tartoztak. Véleménye szerint a Kárpát-medencébe a magyarok hozták be ezt az edényformát.25 Ugyanígy vélekedik Szőke Béla Miklós26 és Fodor István is.27 Méri István a kardoskúti ásatásának ered21

Habovstiak 1961. 459. Obr. 8. Az előkerült leletanyagot a TJM és KK őrzi. A 2006-ban feltárt leletek 2008.1.1-399. leltári számon találhatók. 23 Höllrigl 1933. 24 Diaconu 1956. 435. 25 Chisvasi-Comşa 1957. 26 Szőke 1955. 90. 27 Fodor 1984. 263. 22

13

ményei kapcsán rámutatott, hogy nem csak a Don-melléki üstök formájának tekintetében lehet párhuzamot vonni hazánk területe és a Don-vidék között, hanem az ottani településstruktúra is megegyezik az itt feltárt települések szerkezetével.28 Alojz Habovstiak helyesen mutatott rá, hogy a 11–13. századokban azokon a területek fordulnak elő nagyobb számban ezek az edények, ahol magyar etnikummal számolhatunk.29 A cserépüstöket Fodor István egyértelműen a magyarsághoz és a szaltovói műveltséghez köthető tárgyi emlékeknek tartja, melyek készítésének módját a doni bolgár-törököktől tanulhatták eleink.30 A cserépüstök kronológiájával legutóbb Takács Miklós foglalkozott.31 El kell azonban azt fogadnunk, hogy általános érvényű tipokronológiai rendszer a cserépüstökre nem alakítható ki. A cserépüstök formai sajátosságai táji jellegűek. Datálásuk általában igen bizonytalan és csak tág időintervallumon belül lehetséges. A próbafeltárás során előkerült üstök között kifelé megvastagodó, legömbölyített szélű, szimmetrikusan megvastagodó peremű (6. kép 2), kifelé megvastagodó, szögletes (6. kép 1) és befelé hajló szögletes (6. kép 3) peremkiképzés egyaránt előfordul. A felfüggesztésre szolgáló lyukak zömében kerekek és lefelé egyenletesen szűkülnek. Előfordulnak egyenletes lyukkiképzések is. Ugyanígy az ovális függesztőlyukaknál is vannak egyenletes és szűkülő kiképzésűek. Az anyagból teljesen hiányoznak a felfüggesztésnél befelé megvastagodó peremű, nagyméretű lyukakkal ellátott töredékek. Az Alföldön talán ezek a típusok képviselhetik a legkorábbi cserépüstöket. Előfordul az anyagban az elnyújtott, keskeny, ovális peremkiképzés. A 31. számú árokból előkerült két darab hasonló, a perem alatt bevagdalással („körömbenyomkodással”) díszített, kifelé megvastagodó, legömbölyített peremtöredék. Hasonló töredék többek között Tiszaszigetről ismert.32 Ez a típusú díszítésmód általában 12-13. századi edényeken fordul elő. A cserépüstök nagy száma alátámasztani látszik azt a felvetést, hogy a feltárt terület lakóinak életében fontos szerepet játszhatott állattartás, hiszen ennek az életmódnak az elengedhetetlen kelléke volt a szabadtűzön történő főzés eszköze, a cserépüst. A cserépüstök a 11–14. században általánosan elterjedtek voltak. Használatuk háttérbe szorulása a gazdálkodás és a lakáskultúra terén bekövetkezett változásokra vezethető vissza. Az ásatáson előkerült cserépüstök a 12–13. századra keltezhetőek. Az Árpád-kori edényművesség másik jellegzetes edénytípusa a főzésre és tárolásra egyaránt alkalmas fazék (5. kép 1–6). A próbafeltárás során előkerült fazekak formájuk, díszítésük, anyaguk és soványításuk alapján egyértelműen az Árpád-kor 12–13. századi periódusára keltezhetőek. Kézi korongon készült, durva szemcséjű homokkal soványított,33 sárgás, szürkésbarna színűek, sok esetben másodlagos égés nyomaival. A számos kiegészíthető fazék ellenére egyetlen fenékbélyeges példány sem került elő. A fazekak fenekén található különböző formájú fenékbélyegek a 11–14. században, a kézikorongon készült edényeknél figyelhetők meg. A fenékbélyeges edényekkel első ízben Höllrigl József foglalkozott.34 A fenékbélyeget néprajzi analógiák alapján díszítésnek feltételezte és megkülönböztetett domború és homorú fenékbélyeget. Állításait később Parádi Nándor revideálta.35 A fenékbélyeg növelhette az edény stabilitását a korongon és egyfajta mesterjegyként is szolgált.36 A fazekak fenékkiképzése egyenes, jól látható rajtuk a fazekaskorongra szórt homok nyoma.

28

Méri 1964. 10–11. jegyzet Habovstiak 1961. 30 Fodor 1984. 31 Takács 1986., Takács 1993., Takács 1996. 32 Fodor 1994. 2. kép 1. 33 Hogy az edények tűzállóságát megnöveljék, durva szemcséjű, kvarcos homokot kevertek a nyers agyagba. 34 Höllrigl 1930. 142–169. 35 Parádi 1959. 36 A fenékbélyegek pontos funkcióját a kutatás még nem tisztázta megnyugtatóan. 29

14

Az előkerült fazekak gazdag formavilága a település hosszabb életére utal. A fazekak peremkiképzése zömmel enyhén kihajló és egyenesen levágott (5. kép 4). Azonos arányban találhatók meg a tagolatlan és a tagolt, fedőhornyos példányok. Mivel cserépfedő nem került elő, ezért szerves anyagból készült fedők meglétét kell feltételeznünk, amelyek azonban elenyésztek az idők folyamán. A cserépfedők a 13. századtól kezdve vannak jelen a magyar középkori kerámiaanyagban. A fazekak nagy része vállában öblösödő. Egyaránt megtalálhatók közöttük a lapos, zömök testű, széles szájú (5. kép 4), és a magasabb, karcsúbb testű, keskenyebb szájú darabok (5. kép 3). Későbbinek a vékonyabb falú, kevésbé zömök testű darabok tekinthetők. Kevés díszített töredék került elő. Ezek nagy része keskeny, sekélyen bekarcolt, egyenletes spirális vonaldíszítés, mely a 12–13. században általános díszítésmód volt (5. kép 2).37 A finom szemcséjű, csillámos homokkal soványított, körömbenyomkodással díszített aljés oldaltöredékek szintén a későbbre (13. századra) keltezhető edénytöredékek közé sorolhatók (5. kép 5–6). Egy kisméretű, korongolt, fekete, másodlagosan megégett, durva szemcséjű csillámos homokkal soványított, vállában öblösödő kisméretű fazék érdemel még figyelmet a leletanyagban, melynek vállán körben sekély, széles, ferdén bevagdalt díszítés látható (5. kép 1). Összességében elmondható, hogy a teleprészleten előkerült fazekak a 12–13. századra keltezhetőek. Az edények díszítése a 11–13. században fokozatosan háttérbe szorul. Ennek megfelelően a kevés díszített töredék az Árpád-kor késői időszakára keltezi az edényeket. A 11– 12. században változatlan formakincs a 13. század első felében indul változásnak. Ekkor új edénytípusok, bögrék, korsók, palackok és cserépfedők jelennek meg. Elterjed az edények vörös, fehér és fekete színű festése, és változik a kerámia soványítása. Finomabb szemcséjű homokot kezdenek használni soványító anyagként és megjelenik a kaolinos soványítású fehér kerámia.38 Orsókarikák és orsógombok a három földbe mélyített épületből kerültek elő. A 105. és a 123. számú épületekből egy egész és kettő töredékes, lapos orsókarika került elő. A 154. számú objektumból egy korábbi, szarmata edény aljából készített orsógombot ismerünk.

Téglák Az egybenyitott felület számos objektumából kerültek elő téglatöredékek. Az Árpádkorban elsősorban az egyházi és királyi valamint főúri építkezésekben használták a téglát, de ahogy azt Méri István kardoskúti ásatásán előkerült téglafalú, félig földbe mélyített ház jól mutatja, már a legkorábbi időkben megjelenik a falusi építkezésben a tégla, mint építőanyag.39 Ennek ellenére a tégla a népi építészetben csak a XIX. században terjedt el. Az alföldön a tüzelőanyag hiánya miatt tovább maradt háttérben és csak a vasút kiépülése után lendült fel a használata.40 A három ház betöltéséből nagyobb mennyiségű lapos, vörösre égett, szerves anyaggal soványított Árpád-kori tégla került elő. Természetesen ezekben az épületekben nem számolhatunk téglafal meglétével, így azok származása és rendeltetése is bizonytalan. A nagyobb darabok alkalmasak lehettek a kemence füstnyílásának elzárására. Összesen 14 objektumból (házakból, árkokból és gödrökből egyaránt) ismerünk zömében kisebb töredékeket. A tégladarabok vastagsága meglehetősen változatos: 3,2 és 4,5 cm között mozog. Az adatok egy értékpont körül sűrűsödnek: a téglák négyötöde 3,8 cm +/– 0,2 cm vastag. Vagyis nagy részük egy téglavetőben készülhetett: helyben, vagy valamelyik közeli településen. A téglák mérete

37

Parádi 1968. 223. Parádi 1954. 26. 39 Méri 1964a. 19–23. 40 Barabás–Gillyén 2004. 65. 38

15

megfelel az Árpád-kori téglák méreteinek, azok közül is a kora Árpád-kori laposabb téglákkal mutatnak rokonságot.41

Fémeszközök A székkutas-kakasszéki próbafeltárás leletanyaga az Árpád-kori falvainknál megszokott kis mennyiségű fémtárgyat, illetve azok töredékeit tartalmazza. Ezek anyaga kivétel nélkül vas. A kevés fémtárgy közül is teljesen hiányoznak a mezőgazdasági vaseszközök. A fémeszközök előfordulásának kis arányát a telepek anyagában azzal magyarázhatjuk, hogy a drága nyersanyagból készült termékek igen értékesek voltak és nehezen pótolhatók. Ennek megfelelően találunk elásott, elrejtett vaseszközöket az Árpád-korban is. Például Kovalovszki Júlia bashalmi ásatásán egy gödörben két gondosan egymásra fektetett sarló került elő, melyeket az ásató is elrejtett leletegyüttesként értelmez.42 A fémanyagban a következő leleteket találjuk meg: Vasszegek: A középkorban általános négyzetes átmetszetű, laposra, négyzetesre, vagy kerekre kalapált fejű vasszegek töredékei h.: 2,7–3,8 cm, átm.: 0,6 cm, a 105. számú ház és a 119. számú gödör betöltéséből (7. kép 8). Vaskampó: Ugyancsak a 105. számú ház bontása során került elő egy két részre törött, erősen korrodált állapotú vaskampó, mely valamilyen szerves anyagon, valószínűleg fán lehetett, mivel ennek rostjai a felső részének külső oldalán jól láthatóak, h.: 4,5 cm, átm.: 0,6 cm (7. kép 4). Vastű: Mindkét oldalán hegyesre kialakított, apró vaseszköz a 118. számú, ovális alakú, sekély gödörből, h.: 3,4 cm, átm.: 0,4 cm (7. kép 5). Vaskések: A 122. számú ovális alakú sekély gödör betöltéséből került elő egy széles pengéjű, középső nyélállású, erősen korrodált vaskés töredéke h.: 7,1 cm, sz.: 3 cm (7. kép 3). Egy épen maradt középső nyélállású, ferde nyéltüskés vaskés h.: 11,1 cm, a penge h.: 7,3 cm, Sz.: 1,3 cm a 154. számú ház betöltéséből származik (7. kép 2). Vaskarika szeggel: A 154. számú ház betöltéséből került elő egy négyzetes szárú vasszeg, melynek végét laposra kalapálták, majd egy kerek átmetszetű vaskarikára visszahajlították a laposra kalapált fejet, a szeg h.: 10,3 a karika átm.: 4,2 cm (7. kép 7). Ácskapocs: A 154. ház betöltéséből és a 119. számú gödörből lapos, téglalap átmetszetű vas ácskapcsok töredékeit ismerjük h.: 5,3–3,6 cm, sz.: 0,6–0,4 cm (7. kép 10). Vaslemez: A 123. ház betöltéséből került elő egy négyzetes alakú, vékony vaslemez töredéke, melynek sarkaiban kerek átütések láthatók h.: 3,8 cm, sz.: 1,7 cm (7. kép 6). Lapos, keskeny vaspánt töredékek a 141. számú gödörből (1 db) és a 154. számú ház betöltéséből (3 db). Vastárgy: A 31. számú árokból került elő egy apró, erősen korrodált vastárgy töredéke, melyen szerves anyag (fa) lenyomata látszódik h.: 4,5 cm (7. kép 9). Vasolló: A 123. számú ház közepén a padlószinten egy jó megtartású vasollót bontottak ki. Az olló két részből készült. A két penge és szár egy-egy darabból készült, végüket kerek átmetszetűre kalapálták és visszahajlították. Az olló tengelyét az egyik szárból alakították ki és a végét visszakalapálták h.: 17,6 cm, a penge sz.: 1,2 cm (7. kép 1).

41

Békés megye Árpád-kori templomainak nagy része téglából épült. Az ottani téglák is meglehetősen változatos méretűek: hosszuk 24–32 cm, szélességük 13–18,5 cm, vastagságuk 3,5–6,5 cm között változik (Szatmári 2005. 38.). 42 Kovalovszki 1980. 43.

16

Csonteszköz A próbafeltárás során egyetlen csontból készült tárgy, egy szarvasmarha hosszúcsontból faragott, 12,1 cm hosszú csontár került elő. Ezt az eszközt elsősorban bőr megmunkálásához használhatták. Szórványlelet. Az őskortól az újkorig, minden korszakban használták. Számos Árpád-kori telepről ismerünk csontárakat. Több hasonló darab került elő Szarvas-Rózsáson is.43

Kőből készült tárgyak A földművelés bizonyítékai a tároló vermeken és a magleleteken kívül a kézi őrlőkövek. A próbafeltárás során a 119. és a 141. számú gödrökből kerültek elő kisebb, lapos (ma.: 2,8 cm), lilás színű őrlőkőtöredékek. Ezen kívül a 165. számú gödör betöltéséből előkerült egy fenőkő töredéke.

Pénzek Az ásatáson előkerült tárgyak közül kétségtelenül a pénzeknek van a legpontosabb keltező értékük, hiszen ezek verésének idejét abszolút időhatárok közé tudjuk szorítani. Szerencsések vagyunk abból a szempontból, hogy két különböző veretet ismerünk ugyanabból a korszakból. Az ásatáson egy II. András (1205–1246) ezüstdenár (0,31 g) (7. kép 12)és egy II. Eberhard (1200–1246) ezüstdenár (0,76 g) (7. kép 11) került napvilágra.44 II. András magyar verete45 a 85. számú, az egybenyitott felületen Ény–DK-i irányban húzódó, keskeny árok É-i szelvényfalnál lévő metszetéből került elő. II. Eberhard friesachi denárját a 154. számú ház és a 153. számú árok között találták, a nyesési szinten. Minden bizonnyal egy állatjáratban lehetett, zárt leletegyütteshez kötése nem lehetséges. A két veretet közel egy időben készíthették, méghozzá a 13. század első felében, első harmadában. II. András verete nagyon jó állapotban került elő, az éremkép mindkét oldalon jól kivehető. Földbe kerülése előtt nem lehetett hosszú ideig használatban. A friesachi denár felülete azonban erőteljesen kopott, mindkét oldalán az éremképnek csak a fele látható. Ezek az értékálló veretek igen kedveltek voltak és nagy távolságokra eljutottak. Éppen ezért számunkra most ez a veret kínál értékesebb információkat. A karintiai Friesach városában I. Konrád (1106–1147), Salzburg érseke kezdett értékálló pénz verésébe, a környék gazdag ezüstbányáinak jövedelmére alapozva, kölni mesteremberek segítségével. Később világi uralkodók is verni kezdték, rendszerint kisebb változtatásokkal (pl. pásztorbot helyett kard szerepel az éremképen). Az általunk talált veret azért is érdekes, mert abba az L6-os típusba tartozik (CNA, Ca 12, 30. t), melyet előszeretettel hamisítottak, utánoztak, ezért ezek verését II. Eberhard salzburgi érsek leállíttatta. Tiszaörs környékén három friesachi denárokból álló elrejtett kincslelet került elő, melyben ugyancsak előfordul az általunk talált veret.46 Nagy mennyiségben jutottak Magyarországra ezek a nagy értéket képviselő veretek. A 13. század második feléig a hazánkba került külföldi érmek jelentős hányadát teszik ki a friesachi veretek. Mennyiségük ezt követően nagymértékben csökken. Dominanciájuk és lassú háttérbe szorulásuk a magyar uralkodó pénzpolitikájával is összefüggött. Míg II. András (1205–1235) alatt jellemző volt az évente többszöri kötelező pénzváltás és a 43

Jankovich 1994. 4. kép/4. Az érmek meghatározásáért Nagy Ádámnak tartozom köszönettel. 45 A magyar pénzverés ezer éves múltra tekint vissza. Az első pénzt I. István verette koronázása után, csatlakozva így a nyugat-európai denárrendszerhez. A XIV. század elejéig Magyarországon kizárólag egyetlen címletet, a kisméretű ezüstpénzt, a denárt, és ennek felesúlyban készült változatát, az obulust verték (Bővebben Gedai 1986). 46 Szabó 1992. 44

17

körülnyírás, addig IV. Béla (1235–1270) stabil pénzpolitikája hozzájárult a hazai veretek iránti bizalom, és a pénzforgalom növekedéséhez.47 A 11–13. században a nyugat-európai nagyállat hiány miatt hazánk a nyugat marhaexportőrévé lépett elő. E kereskedelmi kapcsolatok révén is eljuthattak friesachi veretek az Alföldre. Jelentős számuk jelentős kivitelre utal, annak ellenére, hogy többek között már Szent László is királyi engedélyhez köti a lovak és ökrök külföldre vitelét. Ha feltételezzük, hogy többek között a marhakereskedelem révén jutottak el nagyobb számban az Alföldre ezen veretek, az előkerült érmét összefüggésbe hozhatjuk a feltárt gazdasági egység jellegével, ami utal a nagyállattartás fontosságára. Ezt támaszthatja alá az is, hogy a falutól nem messze haladt a középkorban igen fontos ősi marhakereskedelmi út, mely megélhetési lehetőséget biztosíthatott a lakók számára. A pesti révtől a csongrádi réven át, Arad és Nagyvárad felé vezető úton pedig elsősorban sót szállítottak.48 Ezek a kiemelkedő fontosságú kereskedelmi utak nagy szerepet játszhattak a falu életében, ahogyan arról az itt előkerült friesachi denár is tanúskodik.

A kutya49 szerepe és „kultusza” a középkorban – a 123. objektum áldozati állata A 123. számú ház délkeleti sarkában, egy 95 x 85 cm-es agyagtömbbe vájt kemence alig kiégett sötőfelületén egy nagyjából ép tégladarabon egy kutya koponyája került elő, mely a fejtetőn feküdt (8. kép 1–2). Ugyanennek a háznak az északkeleti felében, egy ovális alakban lemélyedő részben, a ház aljától 33 cm-re egy lókoponya került elő.50 Számos kutyákkal foglalkozó kinológiai művet tart számon a magyar szakirodalom. Az utóbbi időkben több régész is érdeklődéssel fordult a középkori kutyaleletek felé. A temetőkben és a telepeken előkerült kutyacsontok kapcsán egyaránt felmerültek már hitvilági kérdések. Többek között Bálint Csanád51, Fehér Géza52 régészek, Györffy György53 történész, Bökönyi Sándor,54 Matolcsi Gyula55 és Vörös István56 archeozoológus foglalkozott behatóbban a középkori kutyák szerepével, fajtáival és a hozzájuk kapcsolódó írásos és régészeti forrásokkal. A honfoglaló magyarság által a Kárpát-medencébe hozott és a középkor folyamán tartott kutyafajták tekintetében sincs egységes álláspont a kutatók között. Az előkerült kutyacsontok alapján egyértelműen látszik, hogy több kutyafajtával számolhatunk a középkori Magyarország területén.57 A koponyák metrikus adatai alapján rövid koponyájú, közepesen rövid koponyájú és középnagy koponyájú egyedekkel kell számolnunk.58 Természetesen valamennyi koponya nem szorítható ezekbe a kategóriákba. Az eddig közölt legnagyobb testű egyed — Bökönyi Sándor meghatározása alapján — a Méri István által feltárt kardoskút-hatablaki lelőhelyen talált 72 cm-es marmagasságú nagytestű kuvasz maradványa.59 A középkori magyar47

Kristó–Barta–Gergely 2002. 90. Csapó 2006. 185. 49 A kutya szavunk csak a 15. században jelenik meg először a forrásokban. Korábban az eb szó volt általános (Ebes településnév). Az első lejegyzett szinoníma, az agár (1193) pedig nyugati eredetű. 50 A lókoponyák előfordulási formáiról és értelmezéseiről lásd: Méri 1964a., Méri 1964b., Bálint 1970. 51 Bálint 1971. 52 Fehér 1953. 53 Györffy 1975. 54 Bökönyi 1974. 55 Matolcsi 1982. 56 (Vörös 1990., Vörös 1991., Vörös 2000. 57 Matolcsi 1982., Vörös 1990. 58 Matolcsi János a felgyői kutyákat vizsgálva jutott erre az eredményre (Matolcsi 1982. 283.). 59 Méri 1964. 43. 48

18

ság egyaránt tartott vadászatra alkalmasabb agár jellegű, és pásztor (puli, kuvasz, komondor) kutyákat is.60 A kutyakoponya leírása: Egy középnagy termetű, erős testfelépítésű, kifejlett, de nem öreg őrző/terelő juhász- és vadászkutya koponyája és állkapcsai voltak a kemencében. A feje (járomcsontnál) közepes szélességű, az orra viszonylag hosszú és keskeny. Az eb marmagassága 55–60 cm közé esett. Erőteljes koponyája alapján kan kutya lehetett.61 A kutyakoponya a fancsikai, korban közel azonos (12–13. század), 2. áldozati állat koponyájával mutat rokonságot.62 Kutyacsontok a középkorban részben olyan gödrökben, melyeket utólag hulladékkal töltöttek fel, részben feltehetően kimondottan az ebek elföldelése céljából ásott gödrökben fordulnak elő. Ezekben az esetekben arra kell gondolnunk, hogy az elhullott háziállatot ily módon földelték el. Külön ki kell emelni a 10–11. századi temetőkben, a sírok között előkerült, külön elásott kutyatetemeket.63 A temető rendjébe illeszkedő, külön gödörben nyugvó kutyacsontvázak a kutya hitvilágbeli szerepére világítanak rá (Eperjes, Hódmezővásárhely, Zalavár).64 Ugyancsak elgondolkodtatóak az áldozati jegyeket magukon viselő leletek. Ilyen esetekben csak a kutyaváz egy része, rendszerint a fej kerül elő. Letkés-Vízfogónál 10–11. századi köznépi temetőben három kutyakoponyát találtak a sírok között. Itt valamennyi koponya közelében kövek feküdtek. A kutyakoponyákat a temető szélénél ásták el, ami összefügghet a kutya őrző funkciójával, vagyis ezekben az esetekben a testüktől – mozgási képességüktől megfosztott kutyák a szakrális tér túlvilági védelmét láthatták el. Talán azért ásták oda őket, hogy az ártó lelkek ne járjanak vissza. Mindez persze csak felvetés. Ugyancsak kutyakoponyákat találtak az Árpád-kori Fancsika falu területén végzett leletmentés alkalmával. Itt a temetőtől távolabb, 50–60 cm mélyre ásott edényekből65 kerültek elő a kutyakoponyák és a külön-külön ásott gödrök között tűznyomokat vélt felfedezni Mesterházy Károly.66 A leletegyütteseket kultikus kutyatemetkezéseknek határozta meg. Vörös István szerint inkább közvetítő szerepet betöltő áldozatok voltak.67 A jelenséget párhuzamba állítja egy Kolozsváron 1574-ben lejegyzett történettel. Itt is edényből került elő kutyakoponya és három darab tégla. Ez a feljegyzés azért érdekes a számunkra, mivel itt a kutyakoponya mellett tégladarabok is voltak. A mi esetünkben a kutyakoponya ugyancsak téglán feküdt. A székkutasi, a fancsikai és a kolozsvári kutyaáldozatok közötti kapcsolatot, túl azon, hogy mindhárom esetben kutyakoponyáról van szó, mindenféleképpen közös hitvilági képzetben kell keresnünk. A székkutasi kutyakoponya a tégladarab előkerülése miatt hasonlít a kolozsvárihoz. Egy külső kemencében előkerült kutya álkapocsról Csátalja-Vágotthegyről van tudomásunk.68 Bóly környékéről pedig egy kemencébe helyezett teljes kutyacsontvázat ismerünk.69 Valamennyi lelet kora a 10–12. század közé tehető. A számos különböző helyről (gödrökből, árkokból, kemencékből, házakból) napvilágot látott kutyamaradványok közül azokat, melyek kemencékből és házakból kerülnek elő, tekinthetjük építési áldozatoknak is. Kiváltképpen azokat, melyek csak a kutya egy részét (koponyáját) tartalmazzák. Az építési áldozat célja a gonosz távoltartása, a termékenység biztosítása.70 Bár a népi hagyományban építési áldozatként a tyúk és a macska élt a legtovább, nem 60

Matolcsi 1982. 281. A csontok meghatározásáért Tugya Beátának tartozom köszönettel. 62 Vörös 1990. 4. ábra 63 Bálint 1971. 64 Vörös 1990. 128–136. 65 Öt edény került elő, ebből háromban volt kutyakoponya (Mesterházy 1970. 62.). 66 Mesterházy 1970. 62. 67 Vörös 1990. 126 68 Vörös 1990. 136. 69 Bökönyi 1974. 349; Vörös 1990. 136. 70 Az építési áldozatokról bővebben Balassa–Ortutay 1979, 148; Pócs 1977 697–698; Luby 1927, 261. 61

19

zárható ki egy régen elfeledett szokás, melyben a gonosz szellemek elűzését, távoltartását a kutya volt hivatott biztosítani. Ugyancsak a falu „védelmét” szolgálták a kiaggatott lókoponyák, melyekről Méri István írt dolgozatot.71 A kutyaeskü és a kutya szakrális leölésének egymásba fonódó, bonyolult kérdéskörében a rendelkezésre álló írásos adatok és a régészeti leletek ellentmondanak egymásnak. A színes leírások ellenére egyetlen hitelesnek mondható régészeti bizonyítékunk sincs a kutya kettévágására, eskü alkalmával történő leölésére. A jánosszállási 23. gödörben feltárt derékban „félbevágott” kutyacsontvázat sem tarthatjuk a kutyára való esküvés régészeti emlékének, mert ahogyan az a leközölt rajzon is látszik, a kutyavázat egy későbbi árok bolygatta meg.72 A kutyára történő eskütétel írásos adatait Vörös István gyűjtötte rendszerbe.73 Ugyancsak ő rendszerezte a telepeken és temetőkben előkerült kutya- és farkasmaradványokat.74 Az általa közölt térképen jól látszik, hogy a kutyacsont-leletek a Tiszántúlon, elsősorban a Felső-Tiszavidéken és a Körös–Maros közén sűrűsödnek. A Dunántúlon jóval kisebb számban fordulnak elő.75 Ez összefügghet a két tájegység eltérő gazdálkodásával. A sík alföldi területek jobban megfeleltek a nagyállattartó pásztorkodás számára, ahol a kutyák hasznos és fontos részei voltak az alföldi ember életének.

Összegzés A Székkutas-Kakasszék II. számú homokbányában végzett próbafeltárás során kiderült, hogy a felszíni leletek alapján körvonalazott négy lelőhely tulajdonképpen ugyannak a nagy kiterjedésű szarmata kori és Árpád-kori településnek a felszínen megtalált különböző része. Az előkerült középkori objektumok és a leletanyag jellege alapján a Kakasszék-ér északi magaspartján északkelet–délnyugati irányban húzódó Árpád-kori falu a 12–13. századra keltezhető. A falu templomának nyoma sem a próbafeltárás, sem pedig a 2008 tavaszán tartott terepszemle során nem került elő. A megkutatott magaspart legkiemelkedőbb pontját a próbafeltárás érintette. Ezen a területen biztosan nem állt templom, hiszen akkor a próbafeltárás során ennek nyomára akadtunk volna. Azonban a település objektumaiban előkerült szokatlanul nagy mennyiségű téglatöredék valamilyen téglából épült felszíni épületre enged következtetni. Ez lehetett a falu temploma is, melynek nyomát eddig még nem találtuk meg. A településen állandó településrendet feltételezhetünk. A település nagy árokrendszerét majdnem ugyanazon a helyen, a korábbival azonos irányban újították meg. A telepen belül elkülönülő nagyobb gazdasági egységhez tartozó három földbe mélyített épületet is egymás közelében, azonos irányításban, egy vonalban, a dombtetőn építették. A házaktól délkeletre elterült nagy üres tér feltehetően a gazdasági egység nagyállattartó jellegére utal. A kézi malomkövek és a csoportokban előkerült gabonatároló vermek ugyanakkor a földművelés bizonyítékainak tekinthetők. Eddig ez az egyetlen, a Kakasszéki-tó partján részben feltárt településrészlet. A terepbejárási adatok alapján a tó partja sűrűn lakott volt az Árpád-korban. A próbafeltárás által érintett területtől északnyugatra lévő Alsó-Lebuki-dűlőben egymást érik az Árpád-kori lelőhelyek. A Kakasszéki-tó északnyugati partján húzódó magaslaton, lakossági bejelentés alapján 2008 áprilisában Rózsa Zoltánnal, az orosházi Szántó Kovács János Múzeum igazgatójával tartottunk terepszemlét. Az ásatás területétől északkeletre, alig 2 km-re Árpád-kori település, templom és templom körüli temető maradványát találtuk meg. A Kakasszéki-ér és tó nyújtotta kedvező természetföldrajzi feltételek a 10–13. században sűrű településhálózatot eredményez71

Méri 1964 b Bálint 1971. 5. kép 73 Vörös 1991. 74 Vörös 1990. 75 Vörös 1990. 9. ábra 72

20

tek a területen. A most részben feltárt falu közelében több templomos hely is található. A Veres-Kutas-dűlőben lévő templomhely az Árpád-kori Kutas (ma Székkutas) falu temploma lehetett.76 A Kakasszéki-tótól keletre két templomos hely is található. Az egyik az orosházi régi lőtér területén fekvő, Gellértegyházával azonosított Árpád-kori település (a tervezett homokbányától északkeletre 2,5 km-re),77 a másik pedig a 47-es számú főút Orosházát elkerülő szakaszának építése során részben feltárt és korábban, homokbányászat közben részben megsemmisített, azonosítatlan nevű falu (a tervezett homokbányától északkeletre 4 km-re).78 A feltárt településrészlet egykori lakói a földművelés mellett elsősorban az állattartás révén kapcsolódhattak be a környék gazdasági vérkeringésébe. Bár minden bizonnyal minden vasárnap templomba jártak, a 123. számú ház két áldozati állatában bizonyos pogány hitvilági képzetek továbbélésének bizonyítékait láthatjuk.

76

Blazovich 1996. 236–237. Blazovich 1996. 113–114. 78 Kovalovszki 1965.178.22. lh. 77

21

IRODALOM Balassa M. Iván 1985 A parasztház évszázadai. Békéscsaba Balassa Iván – Ortutay Gyula 1979 Magyar néprajz. Budapest Bálint Csanád 1970 A ló a pogány magyar hitvilágban. MFMÉ (Szeged) 31–43. Bálint Csanád 1971 A kutya a X – XII. századi magyar hitvilágban. MFMÉ (Szeged) 295–315. Barabás Jenő – Gillyén Nándor 2004 Magyar népi építészet. Budapest Blazovich László 1985 A Körös–Tisza–Maros köz települései a középkorban. Dél Alföldi Évszázadok 9. Szeged Chisvasi-Comşa Mária 1957 Unele concluzii istorice pe baza ceramicii din secole VI-XII. Studii şi cercetặri de istorie veche VIII. Csapó Tamás 2006 Orosháza történeti földrajza és településmorfológiája. SZKMÉ 8 185–218. Csilléry Klára 1970 Az Árpád-kori veremház ülőgödre. NÉ 52 59–87. Dám László 1993 Földbe mélyített lakóépítmények az Alföld népi építészetében. JAMÉ 33–35 133–153. Diaconu Petre 1956 Cu privire la problema caldarilor de lut in epoca feudala timpurie. Sec. X-XIII. Studii şi cercetặri de istorie veche VII. Dienes István 1970 A honfoglalás kora. Magyar Művészettörténet 1. Budapest Fehér Géza 1953 A zalavári ásatások 1951–1952. ArchÉrt 80 46–47. Fodor István 1975 Cserépüstjeink származása ArchÉrt 102 250–265.

22

Fodor István 1985 Középkori építőáldozat Jászágón. ComArchHung 139–145. Fodor István 1989 Megjegyzések a középkori magyar lakóház történetéhez. In.: Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében. Szerk.: Cseri M. – Balassa M. I. – Viga Gy. Miskolc–Szentendre 21–46. Fodor István 1994 Árpád-kori boronaház nyomai tiszaszigeten. In.: A kőkortól a középkorig. Szerk.: Lőrinczy G. Szeged 421–438. Fodor István 2006 A magyar gazdálkodás változásai a 10. században. In.: A fénylő középkor. Szerk.: Fodor I. – Szatmári I. Budapest–Békéscsaba 133–33. Gazdapusztai Gyula 1960 Dák-szarmatakori temető és telep Hódmezővásárhely-Kakasszéken. ArchÉrt 87 47–51. Gedai István 1986 A magyar pénzverés kezdete. Budapest Habovstiak, Ajojz 1961 Príspevok k poznaniu našej nižĩnnej dediny v XI.-XIII. storočĩ. SlovArch 9 1–2. 451–481. Holl Imre 1956 Adatok a középkori magyar fazekasság munkamódszereihez. Budapest Régiségei 17 177–196. Höllrigl József 1930 Árpádkori kerámikánk. ArchÉrt 44 142-169. Höllrigl József 1933 Árpádkori keramikánk II. ArchÉrt 46 85–100. Kovalovszki Júlia 1960 Ásatások Szarvas környéki Árpád-kori falvak helyén. ArchÉrt 87 32–43. Kovalovszki Júlia 1965 Orosháza és környéke a középkorban. In.: Orosháza története. Szerk.: Nagy Gy. Orosháza 175–204. Kovalovszki Júlia 1975 Előzetes jelentés a dobozi Árpád-kori faluásatásról. 1962-1974. ArchÉrt 102 204–223.

23

Kovalovszki Júlia 1980 Településásatások Tiszaeszlár-Bashalmon (Bronzkor, III–IV. és XI–XIII. század). Fontes ArchHung Kristó Gyula – Barta J. – Gergely J. 2002 Magyarország története előidőktől 2000-ig. Szekszárd Laszlovszky József 1982 Karámok Árpád-kori falvainkban. ArchÉrt 109 281–285. Luby Margit 1927 Az építőáldozatról. Ethn 38 61. Matolcsi János 1982 Állattartás őseink korában. Budapest 279–285. Mesterházy Károly 1970 Debrecen-Fancsika. RégFüz Ser. I. No. 23. 62. Méri István 1952 Beszámoló a tiszalök-rázompusztai és a túrkeve-mórici ásatások eredményeiről. ArchÉrt 79 49–67. Méri István 1954 Beszámoló a tiszalök-rázompusztai és a túrkeve-mórici ásatások eredményeiről II. ArchÉrt 81138-154. Méri István 1962 Az árkok szerepe Árpád-kori falvainkban. ArchÉrt 89 211-219. Méri István 1964 Árpád-kori népi építészetünk feltárt emlékei Orosháza határában RégFüz Ser. II. No. 12 Budapest Méri István 1964 Kiaggatott lókoponyák Árpád-kori falvainkban. ArchÉrt 91 111–115. Méri István 1969 Árpád-kori falusi gabonaőrlő és kenyérsütű berendezések (Rekonstrukciós kísérlet kiállítási makett készítéséhez). MMMK. 69–82. Parádi Nándor 1958 Középkori cserépfedők. FolArch 10 155–160. Parádi Nándor 1963 Magyarországi pénzleletes cserépedények. ArchÉrt 90 205–251. Pócs Éva 1977 Építőáldozat. In.: Néprajzi Lexikon I. Budapest 697–698.

24

Szabó Géza 1992 Tiszaörs: Tanulmányok a falu múltjából. Tiszaörs régészeti emlékei. Szerk.: Szabó István Debrecen Szalontai Csaba 2006 Örökségvédelmi hatástanulmány a Székkutas II. nevű tervezett homokbánya tervéhez. Szeged Szatmári Imre 2005 Békés megye középkori templomai. Békéscsaba Szőke Béla Miklós 1962 A honfoglaló és a kora Árpád-kori magyarság régészeti emlékei. Régészeti Tanulmányok I. Budapest Szőke Béla Miklós 1955 Cserépbográcsaink kérdéséhez. ArchÉrt 82 86–90. Takács Miklós 1986 Die Árpádenzeitlichen Tonkessel im Karpatenbecken. Varia ArchHung, Budapest Takács Miklós 1993 A kisalföldi Árpád-kori cserépbográcsok pontosabb időrendje. HOMÉ 30–31/2 447–485. Takács Miklós 1996 Formschatz und Chronologie der Tongefässe des 10.-14. Jahrhunderts der kleinen Tiefebene. ActaArchHung 135–195. Takács Miklós 1999 Lakóház rekonstrukciók az Árpád-kori telepkutatásban (Tudománytörténeti áttekintés). In.: Bencze Z. – Gyulai F. – Sabján T. – Takács M.: Egy Árpád-kori veremház feltárása és rekonstrukciója. Szerk.: Schwarcz E. – Hanny E. Monumenta Historica Budapestiensia 10, Budapest 93–129. Unger Emil 1997 Magyar Éremhatározó I. kötet. Budapest Vörös István 1990 Kutyaáldozatok és kutyatemetkezések a középkori Magyarországon I. FolArch 41 117–145. Vörös István 1991 Kutyaáldozatok és kutyatemetkezések a középkori Magyarországon II. FolArch 42 179–193. Vörös István 2000 Adataok az Árpád-kori állattartás történetéhez. In.: A középkori magyar agrárium. Szerk.: Bende L. – Lőrinczy G. Ópusztaszer 71–119.

25

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE Acta ArchHung

Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae (Budapest)

ArchÉrt

Archaeologiai Értesítő (Budapest)

ArchHung

Archaeologica Hungarica (Budapest)

CNA

Corpus Numorum Austriacorum. Zusammengestellt: Koch, B. (Wien)

ComArchHung

Communicationes Archaeologicae Hungariae (Budapest)

Ethn

Ethnographia (Budapest)

FolArch

Folia Archaeologia (Budapest)

Fontes ArchHung

Fontes Archaeologici Hungariae (Budapest)

HOMÉ

Hermann Ottó Múzeum Évkönyve (Miskolc)

JAMÉ

A Jósa András Múzeum Évkönyve (Nyíregyháza)

MFMÉ

A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve (Szeged)

MMMK

A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei (Budapest)

NÉ

Néprajzi Értesítő (Budapest)

RégFüz

Régészeti Füzetek (Budapest)

SlovArch

Slovenská Archeológia (Bratislva)

SZKMÉ

Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza)

26

Baud

I.

Mittelalter.

1. kép: A tervezett homokbánya délnyugati részén nyitott szelvény felszínrajza (M 1:1 000)

27

2. kép: A 105. számú földbe mélyített épület.

28

3. kép: A 123. számú földbe mélyített épület

29

4. kép: A 154. számú földbe mélyített épület

30

5. kép: 1, 6: 154. objektum; 2: 160. olbjektum; 3: 105. objektum; 4: 122. objektum; 5: 143. objektum

31

6. kép: 1–2: 123. objektum; 3: 154. objektum

32

7. kép: 1, 6: 123. objektum; 2, 4, 7, 10: 154. objektum; 3: 122. objektum; 5: 118. objektum; 8–9: 105. objektum; 11:Szórvány a 153. és 154. objektumok közötti nyesésből; 12: Szórvány a 85. objektum környéki nyesésből

33

8. kép: 1. A 123. számú földbe mélyített épület kemencéjében talált kutyakoponya 2. A kutyakoponya feltárás közben

34

F. Lajkó Orsolya 17. századi kerámiaegyüttes Hódmezővásárhelyről 1977 októberében bejelentés érkezett a Tornyai János Múzeumba, hogy a távolsági autóbusz pályaudvar építésekor az ott dolgozók, a Bocskai utca 13. számú ház telkén épületmaradványokra bukkantak.1 A helyszíni szemlét, majd a leletmentést B. Nagy Katalin régész végezte.2

A régészeti lelőhely kutatása A régészeti lelőhely Csongrád megyében, Hódmezővásárhely belterületén, a jelenlegi városközpontban helyezkedik el (1. térkép). Az egykori épület a 18. századi Vásárhely földrajzi adottságait és vízrajzát figyelembe véve, közvetlenül a Hód-tó északi partján, az ún. Cingöllér soron (2. térkép) feküdt.3 A Hód-tó - lecsapolásáig - a Tiszán keresztül közvetlen összeköttetésben állt a Marossal és a Körössel, így nem véletlen, hogy jelentős vízi forgalmat bonyolított. A 19. század közepéig rendszeresen jártak hajók a tavon.4 A régészeti munka eredményeként közel 55 m2 nagyságú terület került feltárására (3. térkép). A sürgető építkezés által szűkre szabott határidő miatt az ásatási terület, bár fokozatosan bővült, végül mégsem nem fedte le a régészetileg érintett részek egészét, és az objektumok egy része a földben maradt (4. térkép). Mindez részben nehezíti az előkerült régészeti jelenségek értelmezését és a pontos következtetések levonását. A feltárás eredményeként a mai járószinttől mért – 180 cm mélységben egy épület – ház – és hozzá tartozó tüzelőberendezés maradványai kerültek elő.5 A ház legalább két helyiségből állhatott - a déli „A”, és az északi „B” jelű helyiségek (1. és 2. kép). Mindkét helyiségben kemence maradványaira bukkantak, azonban az adatok kiértékelését nagyban nehezítette, hogy az ingatlanon épített emésztőakna ásásakor az objektumok egy részét elpusztították. Az északi helyiségnél sikerült megfigyelni egy 30 cm széles téglaalapozású falmaradványt, valamit – nagyjából az épületrész középtengelyébe eső – lejtős irányú, téglából rakott, cca. 120130 cm széles lépcsőlejáratót. A kiszedett alapozási árok, a megfogott keleti falmaradvány, az északi határon húzódód vastag paticsos omladék, a feltételezett bejárat, a kemence és az előkerült Ny-i cölöplyuk helyzete alapján az északi helyiség nagyjából 4,5 – 5 m hosszú és hasonló szélességű, megközelítőleg négyzetes alaprajzú lehetett (1. kép). A D-i helyiség hosszúságára vonatkozóan nem rendelkezünk biztos adatokkal, míg K-Ny-i szélessége a két végét lezáró cölöplyukak, valamint a megmaradt cca. 30-40 cm széles keleti irányú paticsfala és az északi 8-10 cm vastag szintén paticsból rakott fala alapján 2 m hosszú lehetett. A helyiség ÉNy-i sarkában állt – az előbbi kemencétől méretében különböző – ovális alaprajzú, tapasztott

1

A leletmentés dokumentációja a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum Régészeti Adattárában található (TJM RégAd: 143-2001), illetve a leletegyüttes TJM ltsz. 2002.52.1-362. szám alatt ugyanezen múzeum régészeti gyűjteményében kutatható. 2 Ezúton is köszönöm B. Nagy Katalinnak, hogy a leletanyag közlési jogát átengedte, és értékes tanácsaival segítette munkámat. 3 Bodnár Béla 1928. 35; Andó Mihály 1984. 74, 3. térkép; Pölös Andrea 1994. 547-548. 4 Andó Mihály 1984. 78. 5 A lelőhely régészeti jelenségeinek értelmezésével kapcsolatosan ezt megelőzően már több tanulmány is napvilágot látott (Gál Éva 1985. 79-97; Pölös Andrea 1994. 545-552). A kora újkori kerámia részletező feldolgozását az azóta eltelt időszak kutatási eredményei indokolták, és korábban közzétetteket részben módosították. Az említett tanulmányok értékelésére ezúttal csak annyiban térek ki, amennyiben azt az újrafeldolgozás indokolta.

35

agyag platnijú cca. 150 cm külső és 110 cm belső átmérőjű, rostély nélküli tüzelőberendezés (2. kép).6 Az „A’ jelű helyiséget fazekasműhelyként, kemencéjét edényégető kemenceként, míg a „B” jelű helyiség funkcióját lakószobaként határozta meg az ásató.7 A lelőkörülmények alapján megállapítható volt, hogy a ház pusztulását égés okozta, melynek idejét - figyelembe véve a lelőhely stratigráfiáját és a várostörténeti adatokat-, az ásató, a Vásárhelyet pusztító 1693. évi tűzvésszel hozott összefüggésbe.8

A feltárás során előkerült kerámiaegyüttes A területről előkerült legkorábbi leletek objektumhoz nem köthető bolygatott rétegekből származó közelebbről meg nem határozható népvándorlás kori9 és Árpád-kori edénytöredékek (1. diagram).10 Árpád-kori 0,5%

Újkori 9,8%

Népvándorlás kori 0,1%

Kora újkori 89,6%

1. diagram – A leletegyüttes korszak szerinti bontásban Az ásatási anyag túlnyomó része a feltárt kora újkori régészeti objektumokhoz kapcsolható, vegyes összetételű lelet. Az ásatási terület egészét tekintve a 17. századi leletek eloszlása nem egyenletes. Az emlékanyag kiemelkedő együttese döntően a Déli („A” jelű helyiség) és az Északi blokkból („B” jelű helyiség) származik (2. diagram).

6

Keleti végét az emésztőakna építése során elpusztították. TJM RégAd: 143-2001. A lelőhely jelenségeinek újraértékelése kapcsán hasonló eredményre jutott Pölös Andrea is (Pölös Andrea 1994. 549), míg Gál Éva korábbi közlésben a fazekaskemence és fazekasműhely funkciót elvetette (Gál Éva 1985. 81-83). Az előkerült régészeti jelenségek és leletek alapján az utóbbi álláspontot osztom. 8 TJM RégAd: 143-2001. 9 TJM Ltsz. 2002.52.334-336. 10 TJM Ltsz. 2002.52.337-340. 7

36

900

800

55%

700

600

500 29% 400

300

200 7%

6%

100

3% 0 Déli blokk

Kemence (déli blokk)

Északi blokk

Válaszfal

Kutatóárok

2. diagram - Az ásatási anyag objektumok szerinti megoszlása A legnagyobb mennyiségben a különböző formájú és funkciójú fazekastermékek képviseletek, főként edénytöredékek és kályhástermékek. Mellettük viszonylag jelentős számban kerültek elő egyéb, a háztartásban használt fémből készült eszközök – úgy, mint vaskés, vasüllő, vasszekerce, ekevas, illetve patkók és szegek. A feltárás során találtak még vésett díszű csonttárgyakat,11 textilmaradványokat és elszenesedett gabonamagvakat. Szintén ehhez az időszakhoz tartozóak a lelőhelyről előkerült egy csomóba összeoxidálódott pénzérmék.12 Kisebb számban ugyan, de tartalmaz a leletgyüttes - díszítésük és tipológiájuk alapján – már a 18. század edényművességéről tájékoztató kerámiatöredékeket. Ezek a darabok a lelőhely egészén megtalálhatók, döntően a felső rétegből szórványként került felszínre.13 Az anyag erősen töredékes, egész vagy kiegészíthető edényt 27 darabot tartalmaz a leletegyüttes. A vizsgálatba vont kerámiatermékek döntően a helyi magyar fazekasipar termékeként értékelhetőek, jellemzőek a gyorskorongon formázott, finom iszapolású, belül mázas engobe-festéses asztali edények és az írókás díszű mázazott tálasedények darabjai (3. diagram).

tál,tányér 8%

egyéb 2,5%

fedő 0,5%

lábos 1%

korsó, kanta 24% fazék 64% fedő

lábos

fazék

korsó, kanta

tál,tányér

egyéb

3. diagram – A 17. századi kerámiaanyag edénytípusok szerinti megoszlása

A régészeti lelőhely kronológiája 11

A formájuk és kiképzésük alapján részben kések csontnyelének borításai. A pénzek meghatározását Nagy Ádám, a Móra Ferenc Múzeum numizmatikusa végezte, segítségét ezúton is köszönjük. 13 Ami az ásató meghatározás szerinti 1-2. ásónyom mélységet jelenti. 12

37

A régészeti lelőhely kronológiája szempontjából meghatározó az előkerült pénzek időrendje. A pénzek két csomóban összetapadva kerültek elő, rajtuk textillenyomat található. Ez alapján az ásató feltételezte, hogy egy erszénybe téve vagy textilbe kötve lehettek eredetileg. Leletünkben nyolc darab meghatározható érme volt, melyek közül a legkorábbi 1622, a legkésőbbi 1686. évjáratú. Négy esetben a pontos adatok is meghatározhatóak: 1. Lengyelország, III. Zsigmond (1578-1632) 1622. Gum. 1776. 2. Lengyelország, János Kázmér (1649-1668) S – CH 1657. GUM. 1750. 3. Lengyelország, János Kázmér (1649-1668) AT. vagy AcpT 1663. hatgarasos, Gum. 1707. vagy 1708. 4. Poroszország, Frigyes Vilmos nagyherceg (1640-1688) 1686. hatgarasos14 A lengyel pénzek forgalma Magyarországon a 16. század első felében, az első nagy idegen pénzbeáramlási hullám idején kezdődött.15 Elterjedésüknek magyarázata egyrészt, hogy a lengyel kispénzek – bár a hazaiakénál rosszabb finomságúak voltak - piaci értéke nagyobb volt azok áruértékénél hazánkban. Másrészt közrejátszottak egyéb spekulációs tényezők is, amelyek az arany ezüst változó értékkülönbségén, illetve a különböző pénzek árfolyam különbségén alapultak.16 Szerepük a mindennapi forgalom bonyolításában ragadható meg. A lengyel pénzbeáramlás következő nagyobb hulláma a 16. század közepétől adatolható. Ekkora a magyar pénzek minősége is visszaesett már. A korábbi apró pénzeket felváltják a nagyobb értékű váltópénzek, úgy mint az ort, hatos-, hármas- kettősgaras.17 A lelőhelyről előkerült éremlelet önmagában még nem adja meg a ház pusztulási idejét, bár mindenképpen a 17. század végi záródást erősíti. Ezt a keltezést támasztja alá a lelőhelyről előkerült, részleteiben ezúttal nem tárgyalt, de kronológiai összefüggésében mégis fontos egyéb lelet, úgy, mint az ekevas, a szekerce, a kések, a patkók és a faragott csonttárgyak. Hódmezővásárhely a 17. században szultáni hász birtok lett, a városban azonban nem állomásozott helyőrség, és kádi sem tartózkodott.18 Eszerint nem beszélhetünk közvetlen török fennhatóságról, az adófizetési kötelezettségen túl, a polgárok viszonylagos nyugalomban élhettek.19 Az ország visszafoglalását követően azonban ennek a viszonylagos békének vége szakadt. 1688-ban előbb Thököly seregei sarcolták meg a várost, majd 1693 októberében a tatárok dúlták végig a Tisza mellékét, többek között Vásárhelyet is.20 A lakosság jelentős része elmenekült, és Szegedre, Tápéra, Soltra, Halasra és Szabadszállásra költözött.21 Szeremlei Sámuel interpretálása szerint a pusztulás olyan nagy mértékű volt, hogy a város évekre elnéptelenedett és csak 1698-ban települt újra.22 Ez a történeti háttér részben magyarázatul szolgálhat a Bocskai utcában feltárt lakóház leégésére. Bár a ház felépülésének pontos idejében továbbra sem lehetünk biztosak, a történeti adatok és a leletegyüttes időrendi egysége okán leginkább az, valószínűsíthető, hogy valamikor a 17. század második felében, esetleg annak derekán emelték az épületet. Pusztulásának időpontja pedig feltehetően az 1693. évi, a várost sújtó általános katonai támadással hozható összefüggésbe. Aminek nem mond ellent az sem, hogy a lelőhelyről származó legkésőbbi évszámmal keltezett veret 1686-ból való. A kronológiát a leletegyüttes időrendje is erősíti. Amennyiben a kronológiai következtetések helyesek, 14

Gál Éva 1985. 79. Huszár Lajos 1969-70. 58. 16 Búza József 1977. 82. 17 Huszár Lajos 1969-70. 62; Huszár Lajos 1975. 43. 18 Kovács István 1984. 323-325. 19 Vass Előd 1980. 8. 20 Kovács István 1984. 322. 21 Kovács István 1984. 721. 22 Szeremlei Sámuel 1907. 185. 15

38

akkor egy viszonylag szűk időhatárok közé keltezett, jórészt objektumhoz köthető régészeti leletanyag áll rendelkezésünkre.

A kora újkori kerámiaegyüttes tipológiai leírása A régészeti kerámiakutatásban - függetlenül a vizsgált korszak edényanyagától - mindenkor az egyik legnagyobb kihívást és egyben a legtöbb akadályt a különböző edénytípusok meghatározása, a tipológiai sorok felállítása és a típustáblák összeállítása jelenti. Különösen nehézkes a kora újkori fazekasság edénytípus szerinti értékelése, mivel a leletegyüttesek töredékességén és esetlegességén túl, az általános érvényű tipokronológia és egységes terminológiai rendszer is kidolgozatlan. I.

A feldolgozás eredményeként a tárgyalt edényanyag rendszere a következő: Laposedények a. Tálasedények – tálak és tányérok b. Lábasok, lábas serpenyők c. Fedők

II.

Fennálló öblös edények a. Nyaknélküli öblösedények – fazékfélék b. Nyakkal rendelkező öblösedények – korsó-, kantafélék

III.

Egyéb kerámiatermékek23

Az értékelésbe vont kora újkori kerámiaegyüttes tipológiai csoportjait egyrészt a népi kerámia terminológiai rendszere és a régészeti szakanyag alapján, másrészt a korabeli írott források edénymegnevezései szerint határoztam meg. A tárgycsoportok elhatárolása a formai, és a díszítőtechnikai jegyek azonosságán vagy eltérésén alapul, míg a csoporthoz tartozó variánsok meghatározásában többnyire – a néprajzi terminológiához hasonlóan - az edényméretekre és –arányokra voltam figyelemmel.

Tálasedények24 A népi terminológia szerint a tálasedény oldalfala enyhe szögben ferdén, laposan áll. Két fő része: a feneke, illetve öble és a pereme. Közös jellemzőjük a belső oldali, esetenként a perem külső szegélyére is kiterjedő díszítő célzatú mázazás, ritkábban festés vagy felület átalakító technikájú karcolás és bepecsételés. A tálasedények csoportjához a különböző méretű tálak és tányérok tartoznak. Figyelembe véve a régészeti kerámiaegyüttes egészét, a néprajzi edény-nevezéktan szerinti felismerés és osztályozás viszonylag evidens volt.25 Így nem véletlen az sem, hogy a népi kerámiával való összehasonlító vizsgálatokra is éppen ez az edénytípus-csoport a legalkalmasabb.

23

Ez utóbbi csoportba soroltam azokat a kerámiatermékeket, melyek egyediségük, formájuk és funkciójuk alapján a fenti kategóriák egyikébe sem illeszthetők úgy, mint a gyertyatartók, a pipák, a kályhástermékek és az agyagból készült hálónehezékek. Ezek vizsgálata a már említett okok miatt ezúttal elmarad. 24 A tanulmányban ezúttal a Laposedények alapkategóriához kapcsolódóan a tálasanyag részletező bemutatására vállalkozom. 25 Nem véletlen, hogy a népi kerámiával való összehasonlító vizsgálatokra is éppen ez az edénytípus bizonyult a legalkalmasabbnak.

39

Leletanyagban összesen 396 darab tálasedényként meghatározható töredék, illetve 7 darab részben kiegészített edény található. A kategória edényeinek összleletanyaghoz viszonyított előfordulási aránya nem haladja meg a 10%-ot (4. diagram). 70

65%

60

50

40 % 30

23% 20

8%

10

1%

2,5%

0,5%

0

fazék

lábas

fedő

tál

korsó

egyéb

edénytípusok

4. diagram - A lelőhely edénytípusainak százalékos megoszlása A kerámiaanyagot a gyorskorongon készített, finom szemcséjű homokkal soványított, anyagukban vörösre – tégla-, halvány vörös, fehérre – sárgásfehér, szürkésfehér – és világosbarnára égetett tál- és tányértöredékek jellemzik (5. diagram). Elvétve találunk csak példát a redukált égetésű, szürkésfekete, világosszürke színű edények jelenlétére.26 A tálasedények technikai kidolgozása jó, általában finoman iszapoltak, falvastagságuk 0,3-0,5 cm közötti. Legmeghatározóbb jellemzőjük a belső oldali mázdísz. Valamennyi darab ólommázas.

1

szürke redukált

szürkés barna

52

vörös

19

fehér

28

világos barna

0

10

20

30

40

50

60

%

5. diagram – A tálasedények anyag szerinti megoszlása

26

TJM 2002.52.39.

40

A tálasanyagot a néprajz, funkció és edényátmérő szerint differenciálja.27 A funkció alapján szétválasztva a tálak főként tálaláskor vagy ételkészítéskor használtak, míg a tányérok, - az egyedi teríték megjelenését követően - jórészt étkezéskor, a belőlük való evésre szolgáltak. A régészeti anyagban az altípusok meghatározása formai alapon, részben a peremátmérők nagyságbeli különbsége, részben egyéb kritériumok úgy, mint az átmérők és az edénymagasság viszonya és az egyes edényformák tipológiai jegyeinek eltérése szerint történt. A tálasedények peremátmérője tág határok között változik. A két szélső érték 12 cm és 40 cm. A kategórián belül a 27-30 cm és a 16-25 cm szájátmérők átlagosnak tekinthetők. Ez a peremméret minden bizonnyal megfelel a mindennapokban is leggyakrabban használt edények méretének. Az áttekintett megyei limitációk tanúsága szerint a 18-19. századi tálak három –’legnagyobb’/’középszerű’/’kisebb’ - méretben készültek. Ezzel szemben a tányéroknál méretbeli elkülönítéssel nem, mindössze a ’közönséges tányér’ meghatározással találkoztam, ami utal ugyan az edény nagyságára, de még valószínűbb annak díszítésbeli összefüggése.28 A régészeti együttesek tálasanyagának kategorizálása, a néprajzban használt és a korabeli limitációkkal egyeztetett típuselhatárolásoknak megfelelően, illetve az edényrészek és az edényarányok figyelembevételével történt. Eszerint nagytálként határozhatók meg a 30 cm-nél nagyobb peremmérettel rendelkező edények, tálként a 24-30 cm közötti, míg formájától függően, kistál-, illetve tányérként a 16-24 cm közötti darabok. A 15 cm-nél kisebb peremméretűek a kistányér kategóriába sorolhatók. A tálak mélyebbek, míg a tányérok inkább laposabbak.29 A tányéroknál az edénymagasság átmérőhöz viszonyított aránya rendszerint nagyobb, eszerint nemcsak a peremük, de a fenékátmérőjük is szélesebb. Formai szempontból jellemző, hogy a tálak pereme rendszerint hangsúlyozott, miközben a tányéroké inkább egyenletesen sima és elvékonyított,30 a peremsávval többnyire egybeolvad, annak folytatásként vízszintesen, szélesen törés nélkül vagy sincbe törve hajlik ki. A peremszél általában legömbölyített,31 esetleg függőlegesen felhúzott. A néprajzi mérettábla szerint az átlagos méretű tálasedények száma a meghatározó,32 míg az ettől pozitív és negatív irányba való eltérés kivételesnek mondható: ritka a nagytál és a kistányér típusvariáns. A Bocskai utcai anyagban mindössze két nagytálként33 és három kistányérként34 meghatározható darab képviselt (1. táblázat): Tányér/kistál 9 db

Kistányér 3 db

Tál 9 db

Nagytál 2 db

1 táblázat – A Bocskai utcai anyag tálasedényeinek típusmegoszlása

A talpas tálak Formai alapon a tálak két csoportba sorolhatók. A lapos, fordított csonka kúp alakú típusok egyértelmű túlsúlya mellett, megtalálható a talpas tálforma (9. kép 2).35 A kiegészített edények mellett még további - a készítési technikájukban és díszítésükben hasonló - töredékek árulkodnak e tálforma jelenlétéről. A leletegyüttes talpas táljainak tipológiai jellemzését csak a töredékek alapján adhatjuk meg. E szerint a tálak téglavörös színűek, finom szemcséjű 27

Igaz Mária - Kresz Mária, 1965. 95; Csupor István - Csuporné Angyal Zsuzsanna 1998. 59-60. CSML IV.A. 1003.v. 1.d. 1781, 1791, 1803, 1811. és 1819. évi fazekas - céhlimitációk. 29 TJM 2002.52.81. 30 TJM 2002.52.121.2. 31 TJM 2002.52.121.3. 32 TJM 2002.52.80.1-3; TJM 2002.52.80. 5-6; TJM 2002.52.80. 8-13; TJM 2002.52.81; TJM 2002.52.84; TJM 2002.52. 85; TJM 2002.52.91; TJM 2002.52.117; TJM 2002.52.120; TJM 2002.52.121.2. 33 TJM 2002.52.80.4., TJM 2002.52.133. 34 TJM 2002.52.121.1; TJM 2002.52.121.3; TJM 2002.52.80.7. 35 TJM 2002.52.135. 28

41

homokkal soványítottak, jól kiégetettek. A talpak félgömb alakúak, kiképzésük és magasságuk különbözik. A sgraffito díszes darab alacsony gyűrűs típusú (9. kép 2).36 Nemcsak a talpak alakja, de peremkiképzésük is eltéréseket mutat: lehet egyenesen levágott, külső oldalán, a peremszél alatt, enyhe plasztikus bordával tagolt, míg egy másik egyszerű kiképzésű, enyhén behúzott, lekerekített szegélyű. Díszítésükben jellemző a belső oldali egyszínű zöld mázazás, de ismert egy sgraffito – díszes darab is.37 A tál öblébe négy részre osztott palmetta motívumot karcoltak, a levélerezetet egymással párhuzamosan vésett hullámvonalakkal és elnyújtott spirálokkal stilizálták. A karcolt mintát zöld kontúrozó és barna pöttyözött festéssel hangsúlyozták (9. kép. 2). A török talpas tálak a magyarországi kora újkori kerámialeletek meghatározó alkotóelemei, a magyar anyagtól stílusukban és a használók körét illetően különböznek, így mindenképpen önálló csoportot alkotnak. Sem előzményük, sem folytatásuk, sem hatásuk nincs a későbbi magyar népi fazekasművességre, és bizonyosan nem is helyben készültek. A sgraffito díszes darabról még az sem biztos, hogy Magyarországon gyártották. Nagy a valószínűsége, hogy importként került hazánk területére. A táltöredék díszítőstílusában a magyarországi sgraffito - kerámia kései szakaszához köthető.38 Más 17. századi leletegyütteshez hasonlóan,39 a dél-alföldi előfordulása is igazolni látszik, hogy - bár az ilyen típusú áru használatának és forgalmának csúcspontja bizonyíthatóan a 16. századra esett,40 - jelenlétével még a 17. század második felében is számolnunk kell. A vásárhelyi sgraffito -díszes darabbal teljesen megegyező típusú tálakat ismerünk a szegedi vár 17. századi anyagából,41 valamint a budavári palota 74/47. lelőhelyéről, ahol 17. század második felére keltezett anyaggal együtt szerepel.42 A talpas tálak használata a 16. századot követően fokozatosan szorult vissza. Amíg ez a típusú fazekas áru a hódoltság kori oszmán-török emlékanyag egyik leggyakoribb tárgytípusának tekinthető, addig a helyi magyar fazekastermékek köréből szinte teljesen hiányznak, a népi kerámiaanyagban pedig egyáltalán nem váltak meghatározóvá ezek az edények.

A lapos tálak A vásárhelyi anyagban döntően a lapos, fordított csonka kúp alakú, egyenes, ritkábban sinces oldalfalú, esetenként függesztőfüllel ellátott ólommázzal díszített tálak és tányérok képviseltek (6. kép 1-4, 8. kép 1-3). Az ólommázas tányérok, tálak a 16. század végétől válnak a helyi magyar fazekasság jellemző termékeivé; ezek függesztőfüles formája a 17. század elejétől jelenik meg, és használatuk a század végére már széles körben elterjed.43 A leletegyüttes függeszthető táljainak és tányérjainak fülkiképzése alapvetően kétféle: a tányérok esetében gyakoribb a függőlegesen ragasztott agyaggombóc (5. kép 3, 6. kép 3),44 melyet vízszintes irányba fúrtak át, míg a nagyobb méretű edényeknél inkább a téglalapformára vágott, két végén az edénytesthez vízszintesen applikált függőleges lyukirányú (8. kép 2),45 vagy a függőlegesen ragasztott és vízszintes irányba lyukasztott agyagszalag alkalmazása a jellemző. Valamennyi függeszthető tál és tányér kivétel nélkül akasztófüles, hiányoznak a lyukasztott fenékszegű darabok. Míg a néprajzi kerámiaegyüttesekben gyakoribb, addig az adott kor36

TJM 2002.52.135. TJM 2002.52.135. 38 Kovács Gyöngyi 1984. 27. 39 Radić, Mladen - Bojĉić, Zvonko 2004. 203, 404; Fodor László – Kozák Károly 1970-71. 154-155; Kovács Gyöngyi 1984,.I. t., 2.t. 4., 3.t.3, 7-9, 6.t. 4-5, 7.t. 7. 40 Bikić, Vesna 1994. 82, 31.cl; Gerelyes Ibolya 1986. 70-81; Kovács Gyöngyi 1998. 169, 12. kép 2. 41 MFM ltsz. 2004.7.2201-2203. 42 Gerelyes Ibolya 1991. 45, 2. tábla 2. 43 Holl Imre 1963. 76-77; Gerelyes Ibolya 1991. 31, 46. 44 TJM 2002.52.84, TJM 2002.52.90, TJM 2002.52.95. 45 TJM 2002.52.86. 37

42

szakban még viszonylag ritka az ilyen típusú akasztókialakítás. A visegrádi és a mórágyi 1718. századfordulójáról származó tálak és tányérok többsége is akasztófüles, és csak kivételként fordul elő a lyukasztott fenékszegű tálas áru.46 Az egri vár, 17. század végi – 18. század eleji anyagában a kidomborodó, vízszintesen lyukasztott akasztófülek, valamint a függőlegesen átfúrt típusok egyaránt meghatározóak, míg lyukasztott aljú innen sem ismert.47

A lapos tálak tipológiája A tálak oldalfala részben sima (4. kép 1-4, 5. kép 1, 6. kép 2-3), de képviseltek a sinces kiképzésűek is (5. kép 2, 8. kép 3).48 A törésvonal, az átmérőhöz és a magassághoz viszonyított aránya alapján lehet alacsonyan49 és magasan,50 de hiányoznak a népi kerámiaanyagból kétsincű formaként ismert edények. A vizsgálatba vont oldaltöredékek alapján elmondható, hogy a tálak öble általában mélyebb, a külső oldal kevésbé, míg a belső erősebben öblösödik ki. Általában a felsinces darabok jellemzője az öblösödő edényfal, míg a sima oldalúak inkább laposabban, egyenletesebb ívben emelkednek. Egy esetben fordult elő, hogy az edényfal külső oldalán, közvetlenül a törésvonal magasságában, egy plasztikus borda osztotta a felületet.51 Hasonló kiképzésű tálakat ismerünk a bécsi metróépítkezés alkalmával előkerült kora újkori anyagból is.52 A vásárhelyi tálak és tányérok fenékrészének kiképzése egységes, túl nagy változatosságot nem mutat. Jellemzőek az egyenesen levágott, időként enyhe homorulattal kialakított fenéktükrök (8. kép3). A fenékperem néhány esetben enyhén hangsúlyozott (6. kép 4),53 míg talpgyűrűvel egyetlen lapos táltípusnál sem találkoztam. A fenék átmérők nagysága 5 – 12 cm között változott, és inkább a nagyobb méretek előfordulása a meghatározó. Az aljak túlnyomó többsége 10-12 cm átmérőjű.54 Az áttekintett töredékek alapján a tálak és tányérok legnagyobb változatosságot peremkiképzésükben és díszítésükben mutatták. Csoportosításuk is ennek megfelelően történt.55 A leletegyüttesekben gyakoriak a felmagasodó szélű, külső oldalukon a peremsávtól határozottan elkülönülő, a felső részen függőleges állású peremtípusok (3. kép 3. és 5).56 A peremszél egyenes, ívesen lekerekített, esetleg az edény belseje felé ferdén levágott, néha bevagdalással díszített, egy esetben csipkézett (3. kép 1).57 Ez utóbbi tál sárgásfehér anyagú, homokkal soványított, belső oldalán egyszínű zöld mázzal fedett. A töredékesség miatt a tál formája nem rekonstruálható. Anyagunkban, a hullámosra nyomott peremforma - inkább a fazéktípusú edények sajátja -, de előfordulása összességében nem meghatározó. Más korabeli leletegyüttes alapján is úgy tűnik, hogy a csipkézés szokása a 17. század végére – 18. század elejére már visszaszorulóban van.58 A felmagasodó peremtípuson belül jellemzőnek tűnik a peremvégek megvastagítása, melyek a belső és külső oldalon azonos magasságú íves töréssel mennek át az alsó, vékonyabb szakaszba (3. kép 5). A peremforma megtalálható mind az 46

Mészáros Gyula 1968. 89. Lázár Sarolta 1986. 6. kép3, 4. rajz, 13. kép 2. rajz és 7. kép 1. rajz, 13. kép 3. rajz. 48 A néprajzi terminológiába sincnek nevezett vonal az edények oldalfalának szögben való megtörését és osztását jelenti (Igaz Mária – Kresz Mária 1965. 96). 49 TJM 2002.52.79, TJM 2002.52.81, TJM 2002.52.87, TJM 2002.52.116. 50 TJM 2002.52.120, TJM 2002.52.133-134. 51 TJM 2002.52.78. 52 Kohlprath, Günther 1987. 145, Ft. 5. 53 TJM 2002.52.116-117. 54 TJM 2002.52.135, TJM 2002.52.133, TJM 2002.52.39, TJM 2002.52.78. 55 A permek megformálása a tányérok és tálak esetében nem mutatott jelentős eltérést, így tárgyalásukat együtt végezzük. Ahol az edényformához kötötten meghatározottság figyelhető meg, ott erre külön utalunk. 56 TJM 2002.52.82, TJM 2002.52.83, TJM 2002.52.117. 57 TJM 2002.52.80.1. 58 Lázár Sarolta 1986. 54, 7. kép 1. 47

43

egyszínmázas, mind az írókás díszítésű tálakon és tányérokon, de ez utóbbi díszítőcsoportnál jellemzőbb. A típus másik változatát képviselik azok a permek, melyeknél a peremvég enyhén kihajlik, külső oldalán nem függőleges állású, hanem íves kiképzésű.59 Előfordul, hogy a perem nem különül el határozottan a peremsávtól, sokkal inkább annak folytatásaként értékelhető.60 Ilyenkor a felső rész alig megvastagodó, a szél rendszerint legömbölyített (3. kép 6, 6. kép 1).61 A függőleges állású peremű tálak és tányérok számos korabeli letegyüttesből ismertek, előfordulásuk igen gyakori.62 Külön csoportot alkotnak a széles, vízszintesen kihajló peremű tálak és tányérok. A peremszegély általában lekerekített. A peremforma előfordul a belső oldalon egyszínű sötétzöld vagy sárgásbarna mázzal is. A szakirodalomban közzé tett leleteegyüttesek alapján ez a peremtípus a hódoltság kori oszmán-török anyagban meghatározó, formailag főként a talpas tálakhoz köthető.63 Szintén jelentős a számuk a behúzott peremű tálaknak és tányéroknak. A peremek csoporton belüli kiképzése változatos, a peremforma valamennyi díszítőeljárásnál alkalmazott. A peremek lehetnek tagolatlanok,64 esetleg külső oldalukon simák (3. kép 9)65, több esetben bordázottak, rámás kiképzésűek (3. kép 7).66 Szélük lehet az edény belseje felé ferdén csapott (III. tábla 2),67 ritkábban enyhén megvastagodó gyűrűszerűen befelé hajló, sarkantyús kiképzésű (3. kép 8).68 A behúzott megvastagodó, kívül legömbölyített peremforma általánosnak tekinthető a 17. század második felében, a 18. század elején, amit számos korabeli leletegyüttes anyaga bizonyít.69 Mészáros Gyula, a Szekszárd környéki törökös díszítésű, 17. század végi – 18. század eleji tálakat vizsgálva a peremforma négy változatát különített el, és azok mindegyikét a behajló peremtípus különböző variánsaként értékelte. Első csoportot alkotják a külső oldalukon nem profilált peremek. A második változatot a kis tompaszöggel behajlók, míg a harmadikat az úgynevezett sarkantyús kiképzésűek képviselik. A negyedik csoportba sorolta a szerző az egyenesen felálló, sima, bordázatlan vagy kívül bordázott kivitelben is előforduló peremeket.70

A lapos tálak díszítése A tárgyalt leletegyüttes táljai és tányérjai egy-két darabtól eltekintve mázas díszítésűek, valamennyi ólommázzal borított. Az ólommázas tálak és tányérok a budai anyagban már a 15. 59

TJM 2002.52.84. A peremsáv alatt értjük a sinc feletti, azaz a perem alsó részét, míg a néprajzi terminológia együttesen peremként nevezi meg az általunk külön fogalommal illetett szakaszokat. 61 TJM 2002.52.121.2. 62 Horváth László – H. Simon Katalin 1996. 11. kép 6, 54. kép 4, 30. kép 7; Bálint Alajos 1939. XXV. tábla 1; Hatházi Gábor - Kovács Gyöngyi 1996. 32. kép 5, 33. kép 3-4; Fodor László - Kozák Károly 1970-71. 148. 7. kép 1, 2, 8. kép; Lázár Sarolta 1986. 45. 13. kép 3. rajz; Kovács Gyöngyi 1990-91. 179. Pl. I. 10. 63 Kovács Gyöngyi 1984. 13. tábla 3, 16. tábla 5, 17. tábla 3; Kovács Gyöngyi 1998. 11. kép 1, 5, 10. kép 2, 3; csipkés kialakítású: Kovács Gyöngyi 1984. 16. tábla 5. 64 TJM 2002.52.121.3. 65 TJM 2002.52.80.9. 66 TJM 2002.52.80.3, TJM 2002.52.120. A néprajzi terminológia alapján az ilyen kialakítású peremek az abroncsos peremek. 67 TJM 2002.52.134. 68 TJM 2002.52.81. 69 Hatházi Gábor - Kovács Gyöngyi 1996. 25. kép 2; 28. kép 2; Lázár Sarolta 1986. 13. kép 2. rajz 70 Mészáros Gyula 1968. 29, XLIV. tábla 60

44

században feltűnnek, széles körű elterjedésük azonban valamikor a 16. század folyamán következik be.71 Túlnyomórészt az edények belső oldalát mázazták, a Bocskai utcából egyetlen ettől eltérően mázazott tál sem került elő (2. táblázat). Fényezett 1% Sásleveles 1%

Sgafit tó 1%

Folyatott 2%

Belül mázas 99% Zöld-barna Fésűs foltos 2% 8%

Írókás 67% Sötét Világos 5% 95%

Egyszínű 19% Zöld Sárgásbarna 48% 52%

1. táblázat - Bocskai utcai tálasedények díszítőtechnikai megoszlása

70

60

50

40

% 30

20

10

0

mázatlan

egyszínű mázas

írókás

folyatott

fésűs

foltos

sásleveles

sgraffto

6. diagram – A tálasedényeken alkalmazott díszítőeljárások százalékos megoszlása A legegyszerűbb díszítési technika az egyszínű mázazás (6. diagram). A máz színe legygyakrabban zöld és annak árnyalata,72 ritkábban sárgásbarna.73 Néhány töredéken megjelenik - a 19. század eleji vásárhelyi népi cserépedényeket jellemző díszítés74 - a sárgásbarna-zöld kétszínű máz.75 Az egyszínmázas díszítőtechnika rendszerint téglavörös anyagszínnel párosul, és viszonylag nagyobb számban alkalmazott még a világosra, főként sárgásfehérre égetett, ritkábban szürkésfehér és világosbarna anyagú darabokon. Azok a tálak, melyek nem mázazottak, kivételesnek tekinthetőek. A leletegyüttesben alig néhány ilyen található. Ezek szinte kivétel nélkül kevés, finom szemcséjű homokkal soványítottak, a leletegyüttes korsóihoz és kantáihoz hasonló anyagú, redukált égetésű, szürkésfekete és világosabb szürke színűek.76 A redukált égetésű darabok nagy része díszítetlen, két esetben a belső oldalon feketére fényezett. Az öböl és a fenékszakasz találkozása fésűszerű eszközzel karcolt, egymással párhuzamosan futó, koncentrikus vonalkötegekkel hangsúlyozott.77 Nem túl jelentős számarányban, de képviseltek a leletegyüttesben a folyatott mázdíszű tálasedények is (9. kép 3-4). A tálak kivétel nélkül téglavörös anyagúak, finom homokkal soványítottak, jól kiégetettek, fordított csonka kúp alakúak, oldalfaluk öblös kialakítású. Az alaptechnika valamennyi darabnál azonos, a színezés és a felületkezelés viszont különböző, de 71

MELIS 1984, 220. TJM 2002.52.81, TJM 2002.52.138. 73 TJM 2002.52.1211-3. 74 Kresz Mária 1990. 330. 75 TJM 2002.52.133. 76 TJM 2002.52.39. 77 TJM 2002.52.39. 72

45

a hódoltság utáni időszak hasonló díszű töredékeihez képest lényegi eltérést nem mutat.78 A fehér híg engobe felvitelétől függően változik a díszítőmotívum. Találkozunk a kusza csíkszerűen csorgatott, a tálak öblébe részben szabályosan összefolyó, vagy kizárólag az oldalfalra koncentráló, az öbölig részben szabálytalanul lefutó díszítéssel. A fedőmázak színe a zöld és a sárga árnyalataiban változik (5. kép 4). Egyes töredékeken megfigyelhető, hogy a csíkok helyett az engobot fröcskölték, melynek köszönhetően a felület foltszerű mintát kapott (6. kép 2).79 A foltszerű folyatással díszített tálakra 17. század második feléből származó leletegyüttesekből számos példát találunk.80 Hasonló díszű edénytöredékek találhatók a szegedi vár 17. század végi anyagában is.81 Előfordul, hogy a folyatást festéssel tovább hangsúlyozták. Ilyenkor a felületre nem az engobot, hanem a színes festéket csorgatták. Az engobos folyatással ellentétben, ebben az esetben a felület egésze világosabb, míg a felvitt minta sötétebb színben tűnik elő.82 A Bocskai utcai anyagban képviselt egy kontúr nélküli szabályos sávokban, sugarasan festett, a peremszélen pöttyözött tál, melynek párhuzamát több 17. század végére keltezett anyagokból ismerjük (5. kép 3).83 A vásárhelyi peremtöredékhez nagyon hasonló darabot közölnek az óbudai anyagból,84 valamint a szekszárdi leletegyüttesből.85 Fehér alapon ugyan, de mintakincsében mégis e tálra emlékeztet a 17. század végi mezőcsáti darab,86 valamint a szegedi vár 17. század második feléből származó tálja.87 A folyatott máztechnika alkalmazása a török hódoltság időszakában terjed el Magyarországon. Így érthető, hogy a hódoltsági területeken viszonylag nagy mennyiségben kerülnek felszínre a folyatott engob csíkokkal és foltokkal díszített táltöredékek.88 A díszítési mód továbbélése a néprajzi anyagban is kimutatható.89 Elkülöníthető azonban a csorgatott mázas tálaknak egy csoportja, amely jellegében a hódoltság korára keltezett leletanyaggal mutat rokonságot, de készítési ideje már a hódoltság utáni időszakra tehető.90 A vásárhelyi tálak tipológiai jellegük, illetve a sajátos felületkezelési technika alapján a 17. század végi edénykörhöz kapcsolhatók. Az anyag tartalmaz néhány fésűs díszű táltöredéket is, melyeknél, mindkét – az ország más területeiről ismert - technika alkalmazott (6. diagram).91 A mintakincs eredetét és egységességét bizonyítja a Dél - Bácskából92 és számos az ország határán kívül eső, balkáni terület78

Gerelyes Ibolya 1985. 233-234; 6-7, 9. ábra, Bertalan Vilmosné 2004. 67, 56. kép; Kovács Gyöngyi 1984. 3233, 16.t.3-5, 17.t.3, 14.t.3, 15.t.1-4; Radić, Mladen - Bojĉić, Zvonko 2004. 203, 404. 79 TJM 2002.52.88, TJM 2002.52.120. Radić, Mladen - Bojĉić, Zvonko 2004, 201, 398; Gerelyes Ibolya 1991. 60, 5; Bertalan Vilmosné 2004. 59, 18. kép). 80 Radić, Mladen - Bojĉić, Zvonko 2004. 201, 398; Gerelyes Ibolya 1991. 60, 5; Bertalan Vilmosné 2004. 59, 18. kép. 81 MFM ltsz: 2002.2.6032. 82 TJM 2002.52.85. 83 Soproni Olivér 1960. 46, 8-9. kép 84 Bertalan Vilmosné 2004. 60, 23. kép 85 Mészáros Gyula 1968. 42; Nagy Janka Teodóra 1995. 491, 3- ábra 9. 86 Vida Gabriella 1999. 33, kép 87 MFM ltsz. 2002.2.2269. 88 Eger: Fodor László – Kozák Károly 1970-71. 149. 9. és 10. képek; Fehér Géza 1972. 192-193. II. tábla 3, III. tábla 1, IV. tábla 4-6, V. tábla 3; Buda: Soproni Olivér 1981. 65. 1. tábla 5; Szolnok: Kovács Gyöngyi 1984. 3134. 12. tábla 3-7, 13. tábla 1-2, 4-6, 14. tábla 1, 3, 15. tábla 1-6, 16. tábla 1-6, 17. tábla 1-3. 89

J. István Erzsébet 1964. 96-97; Nagy Janka Teodóra 1995. 491, 3. ábra 9. Gerelyes Ibolya 1985. 233-234. 6-7. és 9. ábra 91 Kovács Gyöngyi 1984. 14. t. 2, 19. t. 1–8, 33. t. 1–4; Fodor László – Kozák Károly 1970-71. 149, 11. ábra; Fehér Géza 1972. 192, 2. t. 2; Mészáros Gyula 1968. 20–21. t.; Gerelyes Ibolya 1985. 233–234, 6–7., 9. ábra; Gerelyes Ibolya 1991. 25–27, 37, 45; Kovács Gyöngyi 1990-91. Pl. 4. 5, Pl. 8. 1, 4; Soproni Olivér 1981. 107– 108, Garády Sándor 1944. 392, 88. t. 2. 92 Radić, Mladen - Bojĉić, Zvonko 2004. 201, 399. 90

46

ről származó hasonló díszítésű töredék jelenléte.93 A vásárhelyi anyag egyik darabján az agyagba bekarcolt fésűs ívminta sárgásbarnárafestett engob alapba karcolt, a hullámminta felett pedig színtelen a fedőmáz.94 Ez utóbbi felület kialakításban hasonlatos a valódi sgraffitotechnikához, melynek lényege, hogy a vésett díszítés egyben színhatást is eredményez (9. kép 2). Nem ritka, hogy a vastag engobba húzott vonalkötegek mellett a felületet színes foltokkal tovább tarkították.95 A technikára számos kronológiai párhuzamot említhetünk,96 sőt továbbélése a 18-19. században is kimutatható.97 A két korszak tálasedényeinek szétválasztása a stíluskritikai vizsgálatok mellett, a leletegyüttes egészének kora, és a lelőkörülmények pontos ismertében lehetséges. A leletegyüttesben található több kétszínmázas táltöredék,98 melyek tipológiájuk és az alkalmazott díszítőtechnikájuk szerint a kora újkori metéltmázas kerámiakörhöz kapcsolhatók. A tálak jól kiégetettek, sárgásfehér anyagúak, apró kvarcszemcsés kaviccsal és homokkal soványítottak. Formailag lehetnek sincesek vagy sima oldalúak.99 Faluk kevésbé meredek, inkább laposan emelkedő, nem túl öblös. Peremük lehet erősen behúzott, ilyenkor a profil háromszögletű, de előfordul a rámás kiképzés is (8. kép 3). Míg a Hódmezővásárhely – Ótemplom lelőhelyről származó kora újkori anyagban találtam példát függeszthető típusra (8. kép 2),100 addig a Bocskai utcai töredékek egyike sem akasztható. A tálak díszítése részben eltérő. Közös jellemzőjük a kétszínű máz egy edényen történő alkalmazása. Az edényfalra felvitt máz, ólommáz, színe zöld és sárgásbarna, egy esetben kiegészítő színként feltűnik még a kékesfehér (9. kép 1). A díszítést nemcsak a mázszínek váltakozásával, hanem karcolással és bepecsételéssel is hangsúlyozták. A bőr kemény agyagba éles szerszámmal karcolt vonalak a felületet mezőszerűen osztják. Gyakori, hogy a mázak színének kombinálása mellett a karcolt geometrikus onamenseket díszítőformákban töltik meg. A Bocskai utcai töredéken a függőleges és átlós irányú bevésések mellett, bepecsételt pontköröket találunk (9. kép 1). Ezzel szemben a többi táltöredéken a díszítés jóval egyszerűbb, a mázszínek hagyományos váltakozás mellett, mindössze a sincvonal magasságában, a peremsávot és az öblöt elválasztó, koncentrikus vonalköteg díszt karcoltak (8. kép 2-3). Hasonló tálakat találunk a 16. századi óbudai anyagban.101 A metéltmázas kerámia korhatározása a lelőhely stratigráfiája alapján bizonytalan. Az Ótemplom területén talált tálak a 17. század második felére keltezett gödör anyagához tartozóan kerültek felszínre, azonban a gödör betöltésének pontosabb rétegviszonyaira vonatkozó megfigyelések nem állnak rendelkezésünkre. A Bocskai utcai anyag a feltárt ház É-i blokkjából származik, azonban pontos rétegtani adatokra ezúttal sem hagyatkozhatunk. A tárgyalt anyag töredékessége és kis esetszáma nem teszi lehetővé, hogy a díszítések és a formák szerint az esetleges műhelykapcsolatokra következtethessünk. A szakirodalomban közé tett adatok szerint a korabeli díszedények egyik csoportját képviselő metéltmázas fazekastermékek döntően a 15-16. századból származók,102 nem igen találtam adatot, amely a későbbi használatra mutatna. Pásztóról együtt került elő egy metélt 93

Kovács Gyöngyi 1984. 35. TJM 2002.52.228. 95 TJM 2002.52.120. 96 Kovács Gyöngyi 1984. 14. tábla 2, 19. tábla 1-8, 33. tábla 1-4; Fodor László - Kozák Károly 1970-71. 149. 11. ábra; Fehér Géza 1972. 192. II. tábla 2; a szegedi vár közöletlen 17. századi anyagából: MFM ltsz. 2002.2.6038, MFM ltsz. 2002.2.2805, MFM ltsz. 2002.2.4341, MFM ltsz. 2002.2.4696, MFM ltsz. 2002.2.4339, MFM ltsz. 2002.2.4335. 97 Mészáros Gyula 1968. XX-XXI. tábla; Gerelyes Ibolya 1991. 25-27, 37, 45; Kresz Mária 1991. 69. kép, Kresz Mária 1977. 247. 98 TJM 2002.52.133, TJM 2002.52.136. 99 TJM 2002.52.133. 100 TJM 99.2.448. 101 Bertalan Vilmosné 1998. 212, 221, XI-XII. tábla 102 Holl Imre 1992. 3; Kalmár János 1959. LXX. tábla 94

47

mázú korsó töredéke és egy írókás díszítésű tál.103 A füleki váranyag metélt díszű kerámiáit a szerző 1600 körülről származtatja, bár időrendi következtetésére magyarázatot nem ad.104 Általában is jellemző, hogy a szakanyagban közzé tett kerámiánál legtöbb esetben meghatározzák a szerzők a tárgyak korát, de a datálást nem indokolják. Úgy tűnik, hogy kevéssé alátámasztott, de mégis széles körben elterjedt nézet a metélt mázas áru használatának megszűnését a 16. század végére tenni. Többek között a budai anyag felső kronológiai határát is eszerint adatolják.105 Kétségtelen tény, hogy a közzé tett jelentős mennyiségű 17-18. századi leletegyütesben nem igen találtam ezt a típusú kerámiát, ami még önmagában nem bizonyítja a kerámiafajta 17. századi használatának hiányát. Utalhat egyrészt annak visszaszorulására, másrészt összefüggésbe hozható az ásatási anyagok feldolgozatlanságával, esetleg a régi ásatási leletek rétegtani megfigyeléseinek pontatlanságával is magyarázható. A szendrői és az ónodi leletek alapján is úgy tűnik, hogy egyes metéltmázas cserépedények, leginkább a barna zöld ólommázzal készítettek, megélik a 17. század utolsó negyedét, bár használatuk egyértelműen visszaszorulóban volt.106 Bár a vásárhelyi kerámiatöredékek stratigráfiája némileg bizonytalan, leginkább a 17. század végi használat lehetősége valószínűsíthető. A mennyiségi adatok azonban mindenképpen jelzik már a használat visszaszorulását. Ez a folyamat talán éppen az írókás díszedények széles körű elterjedésével hozható összefüggésbe. A Vásárhelyről előkerült metéltmázas áru közül hiányoznak a bonyolultabb szerkesztési elvet követő karcolt motívumok, szalagos és domborított applikációk, illetve a budai műhelyekre jellemző ólom- és ónmázzal fedett mezők egy tárgyon való alkalmazása is.107 E kevés töredék alapján egyelőre hipotézisnek tekinthető a metéltmázas kerámia 17. század végi dél-alföldi használatának felvetése, az állítás igazolására további adatok szükségesek. Ugyanakkori nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt sem, hogy a vásárhelyi népi kerámia egyik meghatározó és a központot jellemző díszítőtechnikája éppen a sárgásbarna – zöld színű mázfoltozás és a karcolt motívumok egyidejű felvitele. Habár az eredet kérdéses, a mintakincs és a technika kora újkori öröksége nyilvánvaló, még ha ez, önmagában még nem is igazolja a helyi fazekashagyományok kontinuus fejlődését. A leletegyüttes díszedényeinek másik meghatározó csoportját a máz alá írókával festett mintájú tálak és tányérok képviselik (6. diagram). Az ilyen típusú tálak és tányérok a leletegyüttes tálasanyagának a 67%-át (2. táblázat) teszik ki. Anyagukban általában halvány vörösre, fehérre vagy világosbarnára égetettek. Az edényeket a színre festést követően ’zsengélték’, majd ezt követően mázazták, és másodszor - immár magasabb hőfokon – égették ki ismét: ’mázra égették’. A felületkezelési technika valamennyi darabon azonos. A tálak öblét és peremét a fehérre vagy sötétre színezett híg engobe alapra írókával felvitt színes motívumok díszítik. A fehér alapon színessel írt motívumok sötétbarna keretelésűek, a minták vörös és zöld színnel kitöltöttek (7. kép 1-4). A sötét alapúakén a minta fehérrel kontúrozott, míg az ornamensek zöldre, esetleg fehérre színezettek (5. kép 1). A fedőmázak rendszerint színtelenek, a világos alapúakénál elvétve előfordul az enyhén zöldbe játszó mázszín, amit a máz felvitelekor a minta zöldjének festéke színezett el. A fedőmáz alatt a világos alapszínű edények sárgásfehér színben, míg a sötét alapúak vörösbarna, ritkán sötétbarna színben tűnnek elő (6. kép 3). A vizsgált leletegyüttesben a sötét alapú csoport számaránya - a világos alapúakéhoz képest – elenyészőnek mondható.108 A sötét alapszínű írókás díszű tálak és tányérok számos korabeli leletegyüttesből ismertek, előfordulási arányuk azonban valamennyi magyarországi lelőhelyen elmarad a világos 103

Valter Ilona 1985. 15; Valter Ilona 1996. 64. Kalmár János 1959. 33. 105 Bertalan Vilmosné 1998. 212. 106 Tomka Gábor 2005. 35-36. 107 Voit Pál – Holl Imre 1956. 73-150; Holl Imre 2001., 2002; Bertalan Vilmosné 1998., Kalmár János 1959. 108 TJM 2002.52.109.1-2, TJM 2002.52.86; Lajkó Orsolya 2003. 426, 1. kép 4. 104

48

alapúaké mögött.109 Ezzel szemben a nyugat – európai leletegyüttesek Malhornware – típusa széles körben elterjedt, és szemben a világos engob alapú áruval, ezek használata jellemzőbb.110 A sötét alapú írókás kerámia datálása a 17. századon belül egyelőre megoldatlan. A közzé tett nyugat – európai leletanyag tanúsága szerint a sötétbarna, vörösbarna alapú tálak és tányérok a 17. században épp úgy képviseltek, mint a 18. századi együttesekben, ez alapján használatuk lényeges eltérést nem mutat. Azonban a geometrikus díszítőelemeket alkalmazó stílus a világos alapú edényekhez hasonlóan feltehetően ezúttal is egy korábbi időrendet képvisel.111 Az eddig közzé tett magyarországi anyag, és így a vásárhelyi edények sem elegendőek az általános területi vagy időrendi tendenciák megállapítására. További vizsgálat tárgyát kell, hogy képezze, annak megállapítása, hogy az eltérések kronológiai okokkal, vagy éppen területi különbségekkel magyarázhatóak-e, esetleg mindkét magyarázat egyidejűleg felvethető. Kérdéses továbbá az írókás díszítésű tálak funkciójának meghatározása is.112 A függesztő fülek okán egyértelműsíthető, hogy az edények díszítő célzattal készülhettek, ugyanakkor a tárgyalt leletegyüttesből előkerült néhány kormos oldaltöredék alapján,113 azok főzéskor, ételmelegítéskor játszott használati szerepe is felvethetőnek tűnik.114 A vásárhelyi írókás tálasedények mintakincse egységesnek tekinthető és a korabeli magyarországi anyaghoz képest jelentős eltéréseket nem mutat,115 bár anyagunkban igen kevés a nagy méretű, így a mintakincs rekonstruálására is alkalmat nyújtó darab. A leletegyüttes döntően töredékes, így a tipológiai és a szerkesztési elvek vizsgálatára kevéssé alkalmas. Soproni Olivér, a sárgásfehér alapon, zöld-vörös-sötétbarna színű írókás díszítést a 1618. századi helyi magyar kerámiaanyag legfontosabb jellemzőjének tartotta. Az írókás tálasedények két horizontját különítette el, a formai összetevők, az anyag és a díszítőmotívumok alapján: a korai, ún. régies, hódoltság kori (16 – 17. századi), valamint a kései, hódoltság kor utáni (17–18. század fordulója) írókázott tálak és tányérok csoportját. A 16-17. századi darabok legfőbb jellemzőjének tartotta a vastag vonalú, sötétbarna keretezést, a rossz, fénytelen, gyakran rücskös mázborítást116, míg a 17-18. századi anyag legfőbb meghatározója szerinte, a fényes, vékony mázréteg, a finomabb vonalvezetési technika és a vékonyvonalas, sötétbarna kontúrozás.117 Vida Gabriella is két stílust különített el a világos alapszínű írókázott kerámia díszítésében, melyek között időrendi kapcsolatot feltételez.118 Véleménye szerint a geometrikus szerkesztési elveket követő kerámia megjelenése kronológiailag megelőzi a növényi kompozíciójú tálak feltűnését. A korszakváltáshoz köt még - a díszítésbeli sajátosságokon túlmenően – néhány tipológiai változást, úgy, mint a sinc megjelenését, valamint az akasztófülek függőle109

Kalmár János 1959. LXXII.t.; Fehér Géza 1972. VIII. t; Soproni Olivér 1981. 17.t. 5. kép; Vida Gabriella 1999. 24-26. kép, Valter Ilona 1985. 13. 110 Kohlprath, Günther 1987. 180. Nr. 315-316; Stephan, Hans 1987. 68-69; Kühlborn, Mare 1996. 225-226. A..15; Thoma, Von Winfried 2001. 235, Abb 19., Brandorff, Helmut 1990. 120, Abb.34; Schäfer, Cathrin 1996. 150; Tischer, Thomas 1999. 75, 215, Taf. 43. 304. 111 Hasonló következtetésre jutott Vida Gabriella és Tomka Gábor a Felső – magyarországi anyag érékelése során (Tomka Gábor 2005. 63; Vida Gabriella 1999. 28-29. 112 Kovács Gyöngyi 2002. 65; Vida Gabriella 2003. 86. 113 TJM 2002.52.83. 114 Hasonló jelenséget figyelt meg Tomka Gábor is az északkelet-magyarországi leletegyüttesek feldolgozása kapcsán (Tomka Gábor 2005. 128). 115 Gerelyes Ibolya 1991. 46, 15. kép 1, 3, 16. kép 3, 17. kép 1, 3; Lázár Sarolta 1986. 45. 13. kép 3; Mithay Attila 1988. 75–76, 22. ábra 1–2, 24. ábra; Lükő Gábor 1939-40. 3. kép; Soproni Olivér 1961. 29. 116 Kovács Gyöngyi 1990-91. 170. Pl. I. 10, Pl. III. 7, 9-10, Kalmár János 1959. LXVIII. tábla, Soproni Olivér 1961. 29-30. Tab. XIII. b, Kozák Károly 1981. 44. kép, Lükő Gábor 1939-40. 161-162. 2. kép, Fodor László – Kozák Károly 1970-71. 148, 153, 8. és 33. képek 117 Soproni Olivér 1981. 193. 118 Vida Gabriella 1999. 20.

49

ges irányba való fordulását. Ezt az általa korhatározónak tartott tipológiai jegyet a tárgyalt vásárhelyi kerámiaegyüttes azonban nem támasztja alá, mivel itt a geometrikus ornamentikájú töredékek mellett egyidejűleg képviseltek az egyszerűbb szerkesztési elveket követő növényi mintás kompozíciójú darabok is. A sinc léte sem kizárólagos a növényi ornamensekkel díszített írókás tálak körében, illetve a függesztőfülek sem feltétlenül fordulnak meg a szerves szerkesztésű darabokon. Irányuk inkább vízszintes. A közzétett magyarországi leletegyütteseket áttanulmányozva kétségtelenül megfigyelhető egyfajta tendencia, ami a növényi ornamensek túlsúlyba kerülésének irányba mutat, azonban a stílusváltás időpontja, esetleg területi jellege még további vizsgálat tárgyát kell, hogy képezze.119 A 17. századi vásárhelyi anyag geometrikus motívumainak létét bizonyítják többek között az ótemplomi és a Bocskai utcai lelőhelyekről származó, váltakozó, fehéren hagyott és vörössel kitöltött, sötétbarnával keretelt rombusz alakú átlós irányban felvitt (7. kép 2), és spirálisan, csigavonalban vörössel festett fenéktöredékek (7. kép 1),120 pöttyökkel121 és rácsozással díszített peremtöredékek (3. kép 2, 4, 8. kép 1).122 A fenéktöredéken megjelenő rácsozat feltehetően egy rozetta középső részéhez tartozhatott, egy 17. századi diósgyőri párhuzam alapján.123 A spirális aljú tál pontos hasonmása szintén a diósgyőri vár 17. századi anyagából közölt,124 míg vegyes mázas párhuzamát Fülekről ismerjük.125 Az edények szerkesztési elvére jellemző, hogy a minta rendszerint követi a formát. Általánosak a perem és az alj találkozásán húzott koncentrikus vonaldíszek, amivel a tál belső díszítésbeli megosztását hangsúlyozták (4. kép 1).126 A sinces darabokon gyakori, hogy az elválasztó jellegű dísztő festés éppen a sinc vonalára esik. A peremek díszítőmotívumai között emelhetőek ki az egyszerű vonaldíszes festések, a sötétbarna színű, egyenes, vagy hullámvonalas keretezések, a perem alatti szalagdíszek és az ívsorok. Az íveknél, esetleg ezek derivátumaként megjelenő háromszögmintáknál gyakran megfigyelhető, hogy a motívumot a kitöltő színek váltogatásával tovább hangsúlyozták. Az ország más területeiről közzé tett 17. századi anyagokban jellemzőnek tűnő növényi díszítőelemek egy része hiányzik, főként az összetett, szabadabb szerkesztési elvű, gyakran aszimmetrikus kompozíciójú túlburjánzó növényi elemek, a forgórózsa motívumok, a szőlőfürt-, a gránátalma- és a boglárszerű napraforgóminták.127 Anyagunkban jellemzőnek tűnnek a centrifugális elvet követő motívumszerkesztések (4. kép 1), de kerültek elő centripetális állású mintával díszített darabok is (4. kép 4). Nem találtam példát viszont Vida Gabriella által korhatározónak tartott ún. szemes-, szőlőfürt- és tojásmotívumokra.128 Ennek magyarázata nem feltétlenül időrendi síkon keresendő, lehetséges, hogy területi okokra vezethető. Ugyanakkor feltűnik a háromszirmú és a spirális kacsban végződő virág (4. kép 1),129 a zöld színű, három vagy több tagú levélcsokor (4. kép 4, 5. kép 2),130 az egy száron ülő, meg-

119

Példaként említhető a Felső – Tisza vidék – többek között Vámfalu, Nagybánya - 18-19. századi kerámiája, ahol a növényi és a figurális díszítések mellett mindvégig meghatározó jelentőségű maradt a geometrikus mintakincs is (Csupor István – Csuporné Angyal Zsuzsanna, 1998. 160-164). 120 TJM 99.2.411, 99.2.410, TJM 99.2.543. 121 TJM 99.2.404, TJM 99.2.412, TJM 2002.52.78. 122 TJM 2002.52.80. 123 Vida Gabriella 1999. 8. kép 124 Vida Gabriella 1999. 6. kép 125 Kalmár János 1959. LXX. tábla 126

TJM 2002.52.91. Vida Gabriella 1999. 22, Tomka Gábor 2005. 43. 128 Vida Gabriella 1999. 22; Tomka Gábor 2005. 42, 139. ábra, 141. ábra 129 TJM 2002.52.78. 130 TJM 2002.52.94, TJM 2002.52.95. 127

50

tört ívű húsos borsólevél (4. kép 1)131 és a tulipán, mint növényi díszítőelem. Jellemzőek a peremeken végig futó, hol szétnyíló, hol bimbószerűen félkörívre hajlított vörös színű akantuszlevelek, oválokra bontott ívek (7. kép 3),132 és a tálak öblét díszítő zöld leveles szárakra fűzött kötetlen kompozíció szerinti, többnyire három sziromból formált spirálisan vezetett virágmotívumok.133 Több darabon is találkozunk a karéjos, gömbös végű kacsmintákkal,134 az egymásba kapcsolódó piros, vagy zöld és piros váltakozó színű kettős levélmotívumokkal (7. kép 4), amely motívumot Soproni Olivér hivatkozott tanulmányában palmettának nevez.135 Előfordul továbbá a növényi szárak vízszintes irányú, egymással párhuzamosan festett vonalas áthúzkodása, a motívumok pöttyözéses keretelése (4. kép 4),136 mely elemeket Vida Gabriella kései motívumaiként értékeli.137 A térkitöltő elemek sorában leggyakoribb a lépcsőzetes piramis alakban rovátkolt díszítmény, az íveket lezáró kettős pálca (4. kép 4, 5. kép 2)138 és a spirálrugós díszítés (4. kép 2).139 Ez a motívum Soproni Olivérnél „Szt. Bernát – lángja”ként nevezett, magyarországi feltűnését itáliai hatásként értékeli.140 A Bocskai utcai lelőhely anyagából egyetlen írókás, figurális díszű állat-, vagy ember alakos tál töredéke sem került elő, míg más, korabeli leletegyüttesből mégha nem is túl nagy számban, de ismertek ilyen típusú darabok.141 A Dél-Alfödről is említhetünk példákat: többek között éppen Hódmezővásárhely – Ótemplom lelőhely tálasanyagából,142 vagy a szegedi vár feltárása során napvilágra került 17-18. századi együtteshez kötötten.143 A sötét alapon írókázott vásárhelyi tálasanyag mintakincse lényegesen nem különbözik a világos alapúakétól. Jellemzőek az egyszerű megfogalmazású növényi illetve geometrikus ornamensek, egymásba kapcsolódó levélkék, térkitöltő spirálok, sugarasan szétbomló szirommotívumok (5. kép 1),144 koncentrikus vonaldíszek (6. kép 3)145 és a gömbös végű kaccsminták. A színvilág is egységes. Meghatározóak a zölddel és fehérrel kitöltött motívumok,146 melyek, ha zöldek, mindig fehérrel kereteltek. Ritkábban lehetnek pirosak is, mely esetben szintén fehérrel körülírtak a motívumok. A vörösbarna alapon, a fehér és a zöld szín mellett, jóval kisebb számban, de előfordulnak még a sötétbarna ornamensek. Ugyanakkor a sárga szín alkalmazására – ellentétben az észak – magyarországi anyaggal147 – nem találtam példát. A kutatás, a sötétbarna alapon sárga színnel írókázott tálak közép-európai jelenlétét egyértelműen a nagyobb számban betelepült német ajkú lakosságához köti.148 További feladat az írókás edénykörön belül elkülöníthető területi jellegzetességek feltárása, annak megállapítása, hogy léteznek-e sajátosan dél - alföldi jegyek a díszítmények sorá131

TJM 2002.52.91. Fehér Géza 1972. X. t. 2-4; Lükő Gábor 1939-40. 2. kép; P. Szalay Emőke 1991. 3. kép; Vida Gabriella 1999. 16-17. kép 132 TJM 2002.52.78. 133 TJM 2002.52.91. 134 TJM 2002.52.78. 135 Soproni Olivér 1981. 19. tábla 3. 136 TJM 2002.52.94. 137 Vida Gabriella 1999. 21. 138 TJM 2002.52.95, TJM 2002.52.94. 139 TJM 2002.52.92. 140 Soproni Olivér 1981. 138. 141 Soproni Olivér 1981. 179. 52. kép; Lükő Gábor 1939-40. 160. 2. kép; Kovács Gyöngyi 1991. III. tábla 10; Vida Gabriella 1999. 25, 19. kép, 26, 20. kép, 27, 21. kép; Cox, Warren 1959. 355, Pl. 118; Stephan, Hans 1987. 232, Pl. 225, 233, Pl. 226, 234, Pl.227, 199, Pl. 187. A szegedi vár 17-18. századi anyagában is találhatóak madaras díszítésű tálak (MFM 16/6/1, MFM 16/7/1.). 142 TJM 99.2.107. 143 MFM 16/6/1, MFM 16/7/1. 144 TJM 2002.52.80, TJM 2002.52.90. 145 TJM 2002.52.86. 146 TJM 2002.52.86, TJM 2002.52.90. 147 Vida Gabreilla 1999. 28; Tomka Gábor 2005. 61, 249-250. ábra 148 Stephan, Hans 1987. 237, Vida Gabriella 1999. 29.

51

ban. Az eddigi ismereteink birtokában egyelőre csak annyi jelenthető ki, hogy a sötét alapon írókázott anyag, színezésében és mintakincsében eltérést mutat a közzé tett felső – magyarországi, többek között a diósgyőri vár anyagából ismert tálasedényektől,149 de ugyanígy a világos alapon megírt kerámia is részben különbözik, bár a megfogalmazási mód és az alkalmazott ornamensek alapvető mégis hasonlóak. Mindez alátámasztja a kerámiastílus egységességét, mégha részletekbe menően fel is fedezhetők stílusbeli különbségek. Az északi és a déli anyagot összekötő díszítőelemként említhető ki többek között a háromszirmú, vörös színű virágminta (4. kép 1),150 a sötétbarna kontúrral megírt, vörös pöttyökkel kitöltött félkörívek közé festett zöld szirommotívumok váltakozó formájú előfordulása (4. kép 4),151 továbbá az ívekre bomló vörös akantuszok, közepükben három osztatú sziklevelekkel (palmetta).152 Egyelőre úgy tűnik, hogy a vásárhelyi írókázott kerámia legnagyobb hasonlóságot a KözépTiszavidék korabeli és a kora újkori hagyományokon alapuló népi kerámiatermékeivel mutat.153 Az írókával gazdagon díszített ólommázas kerámia magyarországi elterjedése és a török katonai megszállás között a korábbi kutatás még közvetlen kapcsolatot tételezett fel. Mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy nem vonható ilyen direkt párhuzam a hódítás ténye és az új típusú fazekasáru megjelenése között.154 Kétségtelen tény, hogy az előző évszázadok fazekaskultúrájától idegen stílusú kerámia hazai felbukkanása a török megszállás időszakával esik egybe, és használata is az ország középső, hódoltatott területeire, illetve annak peremére koncentrált, az egyidejűség mégsem hozható közvetlen kapcsolatba a katonai hódítással. Az új kerámiaművészet a 17. századi Európa korstílusa, számos országban szinte közel azonos időben, hasonló stílusban és megfogalmazásban jelenik meg. Ráadásul a díszítőelemek jelentős része a korabeli festett asztalosmunkákon, textíliákon és a különféle iparművészeti alkotásokon is felbukkan.155 Az egységesség nem jelent ugyanakkor egyformaságot! Területileg és időrendileg is jelentkeznek eltérések. Például Magyarországon mindvégig nagyobb számban képviseltek a világos alapon írókázott edények, míg Nyugat – Európában a sötét alapú, Malhornware –kerámia használata jellemző.156 Különbségként említhető továbbá a figurális ornamensek alkalmazásának aránybeli eltérése is. A közzé tett anyag alapján úgy tűnik, hogy Európában a figurális ábrázolások jelentősége meghatározóbb, míg a kora újkori magyar anyag ilyen típusú díszítménykincsében ez a fajta ornamentika jóval kisebb jelentőségű, és legtöbbször csak egy-egy állatalak, madár vagy szarvas motívum felvitelére korlátozódik.157 A magyarországi világos alapú írókás díszű kerámia legnagyobb hasonlóságot a lengyelországi, thüringiai és bajorországi anyag azonos színvilágú edényeivel mutat.158

149

Vida Gabriella 1999. 30, 25-26. kép, 29. 24. kép. TJM 2002.52.91. 151 TJM 2002.52.94. 152 Tomka Gábor 2005. 142. ábra, 143-146. ábra 153 A korabeli edényanyagból: Kovács Gyöngyi 1990-91. 354, 7. és 9., 352, 10.; Kovács Gyöngyi 2001. 212, 22. kép, 209,19. kép, 202, 7-8, 10. kép, 201, 11. kép, a későbbi népi kerámia motívumkincsében felfedezhető párhuzamokra: P. Szalay Emőke 1987. 203-221. 154 Vida Gabriella 1999. 35; Gerelyes Ibolya 1991. 31, 46 155 Vida Gabriella 1999. 35; Tombor Ilona 1967. 15; Varjú-Ember Mária 1980., Tárkány Szűcs Ernő 1961. XXX-XXXI. tábla. 156 Kolhprath, Günter 1987. 180. Nr. 315-316; Stephan, Hans 1987. 68-69; Kühlborn, Mare 1996. 225-226. A. 15; Thoma,Von Wilfried 2001. 235, Abb 19., Brandorff,Helmut 1990. 120, Abb.34; Schäfer, Cahtrin 1996. 150; Stephan, Hans 1987. 215, Abb.208, 195, Abb. 182, 147, Abb. 141, 125, Abb. 115. 157 Soproni Olivér 1981. 179. 52. kép; Lükő Gábor 1940. 160. 2. kép; Vida Gabriella 1999. 27. 11. kép; Kovács Gyöngyi 1991. III. tábla 10; Birtasević, M. 1970 96. 158 Stephan, Hans 1987. 232, Abb. 225, 233, Abb. 226, Stephan,Hans 1987. 146. Abb. 140, 161, Abb.157.b, 171, Abb. 164. 150

52

Összegzés A Bocskai utcából előkerült kora újkori kerámia megformálásában egységes jellegű. Az edénykészlet összetétele és az alkalmazott díszítőtechnikák nem mutatnak lényeges eltérést az ország más területeiről ismert korabeli edényanyagoktól.159 A leletegyütteseket - a néprajzi díszkerámiával szemben - a gyorskorongon készült, mindennapi használatra szánt fazekastermékek jellemzik. A hétköznapi gyakorlatnak megfelelően az átlagos méretű edények előfordulása a meghatározó. A tálasedények csoportjához a különböző méretű tálak és tányérok tartoznak, melyek értékelés kapcsán megfigyeltük, hogy funkciójuknak megfelelően a tálak mélyebbek, míg a tányérok inkább laposabb formátumúak, és nemcsak peremük, de a fenékátmérőjük is szélesebb. Csoportosításuk formailag, a peremek tipológiai eltérésén és a díszítőtechnikák különbözőségén alapult. A régészeti együttesek tálasanyagát a gyorskorongon készített, finom szemcséjű homokkal soványított, anyagukban vörösre – téglavörösre és halvány vörösre, fehérre – sárgásfehérre és szürkésfehérre, illetve világosbarnára égetett tálak és tányérok jellemzik. Kivételként említhető az a néhány redukált égetésű, szürkésfekete, világosszürke színű darab, mely anyaga és égetési technikája alapján egyik fent említett csoporthoz sem sorolható. A tálasedények technikai kidolgozása jó, általában finoman iszapoltak, falvastagságuk 0,3-0,5 cm közötti. A tálak és tányérok legnagyobb változatosságot peremkiképzésükben, illetve alkalmazott díszítőtechnikájukban mutatták. A díszített mázas kerámiát legnagyobb számban az írókás, színtelen fedőmáz alatt sárgásfehér alapon, sötétbarna kontúros, vörös és zöld színnel kitöltött geometrikus és növényi motívumot használó díszítmény jellemezi. A továbbiakban területileg kiterjesztett régészeti vizsgálatok elvégzésével, műhelyleletek és selejttermékek feltárásával és regionális szintű összehasonlító elemzések lefolytatása révén tisztázható a dél-alföldi régió kora újkori edénykultúrájának és a népi kerámiaművesség kapcsolatának kronológiai és tipológiai kérdései, a magyar népi kerámia regionális elkülönülésének történeti előzményei, illetve a 17. századi országrésznyi területet átfogó egységes kerámiastílus felbomlásának és területi leszűkülésének okai. A 17-19. századi kerámia összefüggéseinek feltárása kizárólag a néprajzi, régészeti és történeti forrásanyag együttes feldolgozása révén valósulhat meg.

159

Kronológiai párhuzamokat számos lelőhelyről említhetünk (Kovács Gyöngyi 2001. 169- 238; Kovács Gyöngyi 1990-91. 169-179. és 352-361; Hatházi Gábor – Kovács Gyöngyi 1996. 32. kép 5, 33. kép 3-4; Fodor László – Kozák Károly 1971. 148. 7. kép1, 2, 8. kép; Lázár Sarolta 1986. 45. 13. kép 3. rajz)

53

IRODALOM Andó Mihály 1984 Hódmezővásárhely természeti földrajza. – In: Nagy István (szerk.) Hódmezővásárhely története I. A legrégebbi időktől a polgári forradalomig. Hódmezővásárhely, 55-111. Bálint Alajos 1939 A mezőkovácsházi középkori település emlékei. Dolgozatok XV. (1939) 146–164. Bertalan Vilmosné 1998 XV–XVII. századi díszedények Óbudáról. BudRég XXXII. (1998) 211–242. 2004 Török, illetve törökkori kerámia Óbudáról. BudRég XXXVIII. (2004) 51-67. Bikiċ, Vesna 1994 Cpeдњobekobнa kepamиka Ьeoгraдa. - Medieval Pottery from Belgrad. Belgrade Bodnár Béla 1928 Hódmezővásárhely régi vízrajza. Föld és Ember VIII.évf. 4.sz. Szeged Brandorff, Helmut 1990 Essen und Trinken im 16/17. Jahrhundert. – In: Kruse, Karl Bernhard (herausg.): Küche, keller, kemenate. Alltagsleben auf dem Domhof um 1600. Hildesheim, 82-96. Buza József 1977 A tallér és az aranyforint árfolyama, valamint szerepe a pénzforgalomban Magyarország török uralom alatti területén a 18. században. TörtSzeml (1977) Cox, Warren E. 1959 The bokk of Pottery and Porcelain. I. New York Csupor István – Csuporné Angyal Zsuzsanna 1998 Fazekaskönyv. Budapest Fehér Géza 1972 Adatok Eger török agyagművességéhez. EMÉ 10. (1972) 191-214. Fodor László - Kozák Károly 1970-71 Leletegyüttesek a románkori székesegyház környékéről. EMÉ 8-9. (1970-1971) 147200. Garády Sándor 1944 Agyagművesség. Budapest története 3. kötet, Budapest, 382–401. Gál Éva 1985 XVII-XVIII. századi kerámialelet Hódmezővásárhelyről. ActAntArchSuppl 5. (1985) 79-105. Gerelyes Ibolya 1985 Adatok a tabáni török díszkerámia keltezéséhez és etnikai hátteréhez. FolArch 36. (1985) 223-247. 1986 Adatok a sgraffito-díszes török kerámia keltezéséhez. Keletkutatás (1986) 69-84. 1991 Török leletegyüttesek a budavári palotából (1972-1981). TBM XXIII. (1991) 21-75. Hatházi Gábor – Kovács Gyöngyi 1996 A váli gótikus templomtorony. Adatok Vál 14-17. századi történetéhez. Szent István Király Múzeum Közleményei 45. Székesfehérvár Holl Imre 1963 A magyar középkori kerámia kutatásának problémái. Műveltség és Hagyomány 5. (1963) 65-86. 1992 Kőszeg vára a középkorban. FontArchHung Budapest, 1992. 2001 Spätgotische Öfen aus Österreich. Mittelalterliche Ofenkacheln in Ungarn IX. In: ActArchHung LII (2001) 353-414. 2002 Középkori kályhacsempék Magyarországon X. A budai műhely vegyesmázas kályháinak kérdéséhez. BudRég XXXV. (2002) 381-401.

54

Horváth László – Simon Katalin 1996 Történeti és régészeti adatok egy közép-alföldi falu feudális kori történetéhez. MFMÉStudArch II. (1996) 403-544. Huszár Lajos 1969-70 A lengyel pénz forgalma Magyarországon a 16-17. században. Numizmatikai Közlöny. Budapest 1975 Habsburg-házi királyok pénzei. Budapest Igaz Mária – Kresz Mária 1965 A népi cserépedények szakterminológiája. NéprÉrt XLVII. (1965) 87-132. J. István Erzsébet 1964 Sárközi népi cserépedények. NéprÉrt XLVI. (1964) 91-137. Kalmár János 1959 A füleki vár XV-XVII. századi emlékei. RégFüz Ser II. 4. Budapest Kohlprath, Günther 1982 Neuzeitliche Keramikfunde in Wien. Katalog. – In: Keramische Bodenfunde aus Wien. Mittelalter – Neuzeit. Wien, 140-145. Kovács Gyöngyi 1984 Török kerámia Szolnokon. Szolnok Megyei Múzeumi Adattár 30-31. Szolnok 1990-91 16-18th Century Hungarian Pottery Types. Antaeus 19-20. (1991) 169-180. és 351361. 1998 A barcsi török palánkvár kerámialeletei. CommArchHung (1998) 155-178. 2001 The ceramics finds from the Bajcsa fort. ActaArchHung 52. 195-221. 2002 Bajcsa – Vár. Egy stájer erődítmény Magyarországon a 16. század második felében. Kiállítás a zalaegereszegi Göcseji Múzeumban. Zalaegerszeg, 2002, 63-221. 63-221. Kovács István 1984 A török Hódoltág kora. – In: Nagy István (szerk.) Hódmezővásárhely története I. A legrégebbi időktől a polgári forradalomig. Hódmezővásárhely, 319-346. Kresz Mária 1991 Magyar fazekasművészet. Budapest Kühlborn, Mare 1996 Eine Grube mit Töpfereiabfall das späten 18. Jahrhunderts aus Mirow, Lkr. Mecklenburg – Strelitz. Jahrbuch Band 43. (1995) Lübstorf, 199-249. Lajkó Orsolya 2003 Kora újkori mázas kerámia a hódmezővásárhelyi Ótemplom területéről. — Frühneuzeitliche glasierte Keramik im Gebiet der alten Kirche von Hódmezővásárhely. MFMÉ-StudArch IX. (2003) 419-427. Lázár Sarolta 1986 Az egri vár törökkori magyar cserépedényei. Agria - EMÉ 22. (1986) 35-63. Lükő Gábor 1939-40 A debreceni fazeakasipar emlékei a XVI-XVII. századból. DMÉ 1939–1940. 159164. Mészáros Gyula 1968 Szekszárd és környéke törökös díszítésű kerámiai emlékei. Szekszárd Mithay Sándor 1988 Az ugodi vár feltárásának eredményei. Pápai Múzeumi Értesítő 1. (1988) 53-97. Nagy Janka Teodóra 1995 A mórágyi kerámia és korai néprajzi kerámia történeti kérdései. Ethn 106. (1995) 481518. Pölös Andrea

55

1994 17. századi fazekasműhely Hódmezővásárhelyen. - Eine töpferwerkstatt aus dem 17. Jahrhundert in Hódmezővásárhely. – In: Lőrinczy Gábor (szerk.): Kőkortól a középkorig. Tanulmányok Trogmayer Ottó 60. születésnapjára. Szeged, 545-552. P. Szalay Emőke 1987 A főbb közép-tiszai fazekasközpontok díszítménykincse. DMÉ 1987 (1988) 203-221. 1991 Mezőtúri kerámia a Déri Múzeumban. DMÉ (1991) 225-264. RADIĆ, Mladen – BOJČIĆ, Zvonko 2004 Srednjovjekovni Grad Ružica. Osijek Schäfer, Cathrin und Heiko 1996 Ein Kardenfragment de 15/16. Jahrhunderts aus dem Rostocker Stadtkern. Jahrbuch Band 43. (1995) Lübstorf, 127-197. SOPRONI 1960 Soproni Olivér: Visegrádi folyatott mázas török kerámia. Művészettörténeti Tanulmányok 1957-1958 (1960) 35-60. Soproni Olivér 1961 Leadglazed Turkish and Hungarian pottery from the Time of the Turkish Occupation of Hungary. Faenza 47 (1961) 26-31. 1981 A magyar művészi kerámia születése. A török hódoltság kerámiája. Budapest Stephan, Hans – Georg: 1987 Die bemalte Irdenware der Renaissance in Mitteleuropa. München Szeremlei Sámuel 1907 Hód-mező-vásárhely története III. 1526-1848. A leigázás kora. Hódmezővásrhely Tárkány Szűcs Ernő 1961 Vásárhelyi testamentumok. Budapest Thoma, Von Winfried 2001 Die archäeologischenAusgrabungen im Umfeld des Rathauses von Penig. Arbeits- und Forgschungsberichte zur Schsischen Bodndenkmalpflege. Band 43. Dresden, 213-267. Tischer, Thomas 1999 Ausgrabungen vor der Innensbrucher Hofburg. Studien zur Keramik des 16. bis 18. Jahrhunderts in Tirol. Nearcos 7. Innsbruck Tombor Ilona 1967 Régi festett asztalosmunkák a 15-19. században. Budapest Tomka Gábor 2005 Északkelet – Magyarország kora újkori kerámiája. Doktori disszertáció. Kézirat. Budapest Valter Ilona 1985 Pásztó, Oskolamester-ház. TKM 219. Budapest 1996 Falusi és mezővárosi iskolák a középkorban. In: G. Szende Katalin − Szabó Péter (szerk.): A magyar iskola első évszázadai (996−1526). Győr, 61−68 Varjú-Ember Mária 1980 Régi textíliák. Budapest Vass Előd 1980 A vásárhelyi náhije 1560. és 1570. évi török adóösszeírása. Tanulmányok Csongrád megye történetéből IV. (1980) 5-59. Vida Gabriella 1999 A miskolci fazekasság a 16–19. században. Officina Musei 8. Miskolc 2003 Használati és díszedények a 17-18. században Északkelet – Magyarországon, különös tekintettel Borsod megyére az árszabások, ásatási leletek és inventáriumok alapján. NéprÉrt LXXXV. (2003) 61-92. VOIT – HOLL 1956 Voit Pál - Holl Imre: Hunyadi Mátyás budavári majolikagyártó műhelye. Bud Rég XVII. (1956) 73-150.

56

1. térkép A régészeti lelőhelyek városon belüli helyzete (M=1:10000)

2. térkép Hódmezővásárhely belterülete a 18. században

57

3. térkép – Ásatási helyszínrajz, Hódmezővásárhely - Bocskai utca (M = 1:500)

58

4. térkép – Ásatási alaprajz, Hódmezővásárhely – Bocskai utca (M=1:50)

59

1. kép – Északi helyiség, K-i objektum válaszfal, Hódmezővásárhely – Bocskai utca

60

2. kép - Déli helyiség, NY-i objektum válaszfal, Hódmezővásárhely – Bocskai utca

61

3. kép

62

4. kép

63

5. kép

64

6. kép

65

7. kép

66

8. kép

67

9. kép

68

A TÁBLÁKON SZEREPLŐ TÉRKÉPEK ÉS ÁBRÁK JEGYZÉKE 1. 2. 3. 4.

térkép – A régészeti lelőhelyek városon belüli helyzete (M=1:10000) térkép - Hódmezővásárhely belterülete a 18. században térkép - Ásatási helyszínrajz (M=1:500) térkép – Összesítő ásatási térkép (M=1:50)

1. kép – Északi helyiség, keleti objektum válaszfal 2. kép – Déli helyiség, nyugati objektum 3. kép – 17. századi tálperem-töredékek 4. kép – Írókás díszű tálak peremtöredékei 5. kép – 17. századi tálak peremtöredékei 6. kép – 17. századi tálas edények 7. kép – Írókás táltöredékek Hódmezővásárhelyről 8. kép – 17. századi tálak Hódmezővásárhelyről 9. kép – Táltöredékek Hódmezővásárhelyről

69

70

Tóth Katalin: A közelmúlt régészeti kutatásai Hódmezővásárhely környékén Bevezetés A következőkben a Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ gyűjtőterületén az elmúlt 10 évben (1999 és 2008 között) végzett fontosabb régészeti munkálatokról szeretnék egy rövid összegzést felvázolni. Egy — esetenként a szokásosnál személyesebb hangvételű — beszámolót a régészeti gyűjtemény gyarapodásáról, a jelentősebb új eredményekről, valamint az előttünk álló feladatokról.

A 47. számú főút négynyomúsításához, valamint a Hódmezővásárhelyt tehermentesítő út egy szakaszához kapcsolódóan végzett megelőző feltárások A közelmúlt kiemelt régészeti kutatásai Hódmezővásárhely környékén a 47. számú főút Hódmezővásárhely és az algyői Tisza-híd közötti szakaszának négysávosra bővítéséhez, valamint a Hódmezővásárhelyt tehermentesítő útnak a laktanya és a Kaszap utca között húzódó szakaszának építéséhez kapcsolódtak. Az érintett területeken 2000 áprilisában végeztünk terepbejárást, melynek eredményeként megállapítottuk, hogy a tervezett nyomvonal 4 régészeti lelőhelyet érint.1 Közülük 3 már régóta ismert. A hódmezővásárhelyi laktanyánál Zalotay Elemér 1951-ben szarmata kori gödröket és sírokat,2 Gazdapusztai Gyula 1963-ban korai rézkori temetkezéseket (BOGNÁR-KUTZIÁN 1972, 202) tárt fel. Az Ipoly utcában B. Nagy Katalin 1965-ben 4 középső rézkori temetkezést mentett meg.3 Ezek feltehetően ugyanahhoz a temetőhöz tartoznak, melynek használata a korai rézkorban elkezdődött és a középső rézkorban is folytatódott (KOREK 1984, 156). Megelőző feltárásunk során 2001. július 31. és december 3., valamint 2002. március 11. és május 6. között 17.740 m2-es felületen 179 objektum került elő.4 Feltártuk a rézkori temető egy újabb, zsugorított csontvázas férfisírját 3 edénymelléklettel és egy kőkéssel.5 Előkerültek a szarmata kori település és temető további objektumai, valamint egy korai újkőkori (Köröskultúra), egy korai rézkori (tiszapolgári kultúra), egy a protobolerázi horizonthoz tartozó és egy Árpád-kori település részlete.6 A Körös-kultúra leletanyagát Paluch Tibor közölte új állandó régészeti kiállításunk tanulmánykötetében (PALUCH 2005). Hasonlóan gazdag korai újkőkori emlékanyag Banner Jánosnak az 1930-as években végzett ásatásai óta nem került elő a múzeum gyűjtőterületén. A lelőhelyről származó korai újkőkori edények egy része a kiállításon megtekinthető (HORVÁTH–PALUCH 2005, 251, 253). 1

TJM RégAd.: 201-2005. TJM RégAd.: 11-1990. 3 TJM RégAd.: 142-2001. 4 TJM RégAd.: 174-2002, 175-2002. 5 A temető kiterjedésére vonatkozóan egy „negatív” ásatási eredménnyel is rendelkezünk. Az Ipoly utcában épült kislakótelep területén 2003. május 8. és 17. között 660 m2-es felületen végzett próbafeltárás során csak újkori telepjelenségeket és leleteket találtunk. Tehát erre a területre a temető már nem terjed ki (TJM RégAd.: 195-2003). Közbevetőleg jegyzem meg, hogy nagyon kevés próbafeltárásunk zárult „negatív” eredménnyel. Emellett ezek közé tartozik a TESCO áruház építési területén 2002. március 12. és 20. között 1.600 m2-es felületen végzett kutatás is (TJM RégAd.: 172-2002). 6 A rézkori leletanyag feldolgozását Patay Róbert végezte el. Tanulmánya az Ősrégészeti Levelek következő kötetében jelenik meg. 2

71

Hódmezővásárhely-Nagysziget, Misán tanyán Gazdapusztai Gyula 1957–58-ban X–XI. századi temetkezéseket tárt fel.7 B. Nagy Katalin és Révész László 1982 és 1985 között folytatta a temető feltárását (RÉVÉSZ 1996, 308–311). A lelőhelyen 2001. november 8. és 30., valamint 2002. február 25. és március 8. között 2.850 m2-es felületet kutattunk meg, 28 őskori és újkori településobjektumot találtunk. A honfoglalás kori temető a megkutatott területre nem terjedt ki.8 Hódmezővásárhely-Kishomok, Mérai portán 1982-ben és 1986-ban B. Nagy Katalin leletmentései során egy-egy avar kori temetkezés került elő (LŐRINCZY– SZALONTAI 1996, 275, 10. kép 15–21). A lelőhelyen 2002. augusztus 7. és szeptember 4. között 1.725 m2-es felületen gyér őskori és szarmata kori településnyomokat találtunk. Az avar kori temető a feltárt nyomvonalszakaszba nem húzódott át.9 A 4. lelőhelyet a kopáncsi határrészben, Olasz Sándorné tanyájánál a terepbejárás során fedeztük fel. Ezt az eddigieknél részletesebben mutatom be, mert az itt feltárt, jelenleg ritkaság számba menő középső rézkori kút feldolgozását magam végeztem el.10 A lelőhely Hódmezővásárhelytől DNy-ra kb. 4 km-re található, közvetlenül a 47. számú főúttól DK-re, egy környezetéből jelentősen kiemelkedő széles, lapos, K–Ny-i irányú dombháton. A feltárt terület a főúttól DK-re 5 méterre, azzal párhuzamosan helyezkedett el. A lelőhelynek az ÉNy-i, alacsonyabb fekvésű szélét érintette. 2002. május 7. és szeptember 27., valamint 2003. május 19. és július 10. között 5.840 m2-es felületen 143 településobjektumot tártunk fel.11 Egy késő újkőkori, egy középső rézkori (bodrogkeresztúri kultúra) és egy késő bronzkori (Halomsíroskultúra) település részlete, továbbá 2 avar kori kút került elő. Az objektumok közül körülbelül 30 keltezhető a középső rézkorra. Döntő többségük élelemtároló-, illetve hulladékgödör volt.12 A leggazdagabb leletanyag a 31. számú kútból került elő. A közel 4 méter mély kút betöltésének felső, kb. 120 cm-es rétegéből nagyobb mennyiségű edénytöredék, állatcsont és kagyló került elő. Ez alatt, kb. 140 cm mélységtől lefelé 10 edényt találtunk. Nyolc tejesköcsög alakú edényt (I. tábla 1–2; VIII. tábla 1–2, 4), egy csőtalpas korsót (VIII. tábla 3) és egy félkör alakban felívelődő peremű merítőedény töredékét. Az objektum bontását jelentősen megnehezítette, hogy 233 cm mélyen jelentkezett a talajvíz. A talajvízszint alatti részt a szűk hely és az omlásveszély miatt speciális körülmények között bontottuk ki. A kút körül egy 10 x 10 méteres, 1,5–1,8 m mély munkagödröt mélyítettünk az altalajban markológéppel. Vastag pallókból összeállítottunk egy zsaluszerkezetet és a betöltés fölé helyeztük. Részben kézi erővel, részben a markológép segítségével fokozatosan süllyesztettük lefelé az altalajban, hogy megakadályozzuk a kút falának beomlását (II. tábla 1). Eközben a talajvíz folyamatos szivattyúzása mellett folytattuk a bontást. Azt, hogy erőfeszítéseink nem hiábavalóak voltak, jól jelzi, hogy az edények többsége (8 db) a talajvízszint alatti rétegből, a betöltés alsó harmadából került elő (II. tábla 2). A feltárt objektumból faszerkezetre utaló maradványok nem kerültek elő, a béleletlen ún. földkutak közé tartozik. A középső rézkori telep szélén, alacsony fekvésű területen ásták, ahol a talajvíz könnyebben elérhető volt. A fala lassan, fokozatosan mosódott be, alja egyre inkább eliszapolódott. Az edények ― melyek közül 9 fülei vagy átfúrásai révén alkalmas volt a felfüggesztésre ― feltehetően vízmerés közben estek bele, esetenként talán felfüggesztésük elszakadása miatt (III. tábla 2). A beesett edényeket a folyamatos beiszapolódás betemette, miközben a kutat még használták. Miután eredeti funkciójának betöltésére alkalmatlanná vált, feltöltődött a település hulladékával. Az őskori kutak egy része egyértelműen áldozati, rituális jellegű volt. Ezek (feltehetően másodlagosan) szertartások helyévé váltak (HORVÁTH– 7

TJM RégAd.: 14-1990. TJM RégAd.: 173-2002. 9 TJM RégAd.: 176-2002. 10 A kézirat megjelenés előtt áll. 11 TJM RégAd.: 177-2002, 196-2002. 12 A középső rézkori településrészlet teljes feldolgozását szakdolgozati téma keretében Tompa György régészhallgató (Szegedi Tudományegyetem, Régészeti Tanszék) végzi. 8

72

JUHÁSZ–KÖHLER 2003, 271–278). Másik részük egyszerű víznyerőhely volt. Ezekből több esetben a vízmeréshez használt, füleik vagy átfúrásaik révén felfüggeszthető edények is előkerültek, általában 1–4 darab (HORVÁTH–SZILAS–ENDRŐDI–HORVÁTH 2004, 211, 6. kép; SZILAS 2002, 292; NÉMETH–TAKÁCS 2003, 99, Abb. 1; SZABÓ 2007, 148–149, 4. kép 1, 7. kép 3–6; HORVÁTH–JUHÁSZ–KÖHLER 2003, 274–275, Abb. 5). Utóbbiak közé tartozik a kopáncsi kút is, annak ellenére, hogy az eddigi adatok többségéhez képest nagyobb számban kerültek elő belőle a vízmerő edények. A középső rézkori településrészlet jelentőségét elsősorban az adja, hogy a bodrogkeresztúri kultúra emlékanyagát napjainkig főként temetőkből és kincsleletekből ismerjük.13 Hódmezővásárhely mai határában mindössze egyetlen településen folyt kisebb ásatás. Hódmezővásárhely-Szakálhát, Bakay tanyán 1935-ben Banner János és Bálint Alajos egy néhány gödörből álló településrészletet tárt fel (BANNER–BÁLINT 1935, 88; PATAY 1961, 32).14 A telepeken általában vastag (40–80 cm-es) kultúrréteg található de más, falvakra jellemző építmények, gödrök mindeddig kis számban kerültek elő (GOLDMAN–SZÉNÁSZKY 1994, 174). A kopáncsi telepen nem csak az egykori kultúrréteget, hanem viszonylag nagyobb számú településobjektumot is feltártunk, köztük az említett kutat. Ezen kívül a kultúra telepeiről egyetlen lelőhelyről, Polgár-Kengyel-közről van tudomásom kút előkerüléséről (MÁTHÉ– CSÁNYI–TÁRNOKI–DANI–HAJDÚ–RACZKY 1997, 59).15 A lelőhely nyomvonalba eső további részének feltárását 4.500 m2-es felületen 2008. április 21. és május 26. között végeztük el,16 53 rézkori és újkori objektumot találtunk. Közülük a leginkább említésre méltó a tiszapolgári kultúra 14 zsugorított csontvázas temetkezése.17 A sírok a szelvény középső részén ÉNy–DK-i irányban keresztülhúzódó homokdombon és annak lejtőin kerültek elő.18 A temetőrészlet szabályos elrendezést mutat. Északkelet-délnyugati irányú sorokban, egymástól 2–4 méterre temették el az elhunytakat. Melléjük 2–13 db edényt, ételmellékletet és kőeszközöket helyeztek. Kiemelkedő az 53. számú sírba eltemetett felnőtt férfi 13 edénymelléklettel, 3 kőkéssel és ételmelléklettel (III. tábla 1), továbbá az 52. számú sírban nyugvó felnőtt nő, akinek réz karikákból álló fülbevalópárja és csont gyöngyökből készített karkötője volt.19

13

A népességnek az 1950-es évekig egyetlen hitelesen feltárt telepe sem volt (KALICZ 1966, 3), ugyanakkor temetőinek száma már 1961-ben kb. 70 volt (PATAY 1961). 14 A másik közeli településfeltárás a nagytatársánci Török tanyánál volt (BANNER 1940; KOREK 1984, 157). Ez a terület csak 1949-ig tartozott a vásárhelyi múzeum gyűjtőterületéhez, ma az orosházi múzeum gyűjtőterületéhez tartozik. 15 Feldolgozását Hajdú Zsigmond végezte el közöletlen doktori disszertációjában. 16 A lelőhelyen végzett munka megkezdése és befejezése között eltelt fél évtized alatt nagyot változott a világ. 2002–2003-ban a munkát még a megyei múzeumi szervezet részeként, 2008-ban pedig már önálló, Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzata által fenntartott intézményként végeztük. Immáron nem a megyei múzeumi szervezet, hanem egy időközben (2007-ben) a nagyberuházásokhoz kapcsolódó régészeti munkálatok elvégzése, illetve lebonyolítása céljából létrehozott új szervezet, a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat megbízásából. 17 A rézkori temető feldolgozását Mészáros Patrícia végzi. 18 A területet borító erdősáv kivágása után a fatuskók eltávolítása megbolygatta a magasabban fekvő sírokat. A homokos altalajban az objektumok foltjai nagyon bizonytalanul rajzolódtak ki, ezért a sekélyebben feltárt sírok dokumentálása és felszedése után a homokdomb felületét kézi erővel tovább mélyítettük, mintegy 40 cm-rel. Ekkor találtuk meg a mélyebben fekvő, bolygatatlan sírokat. 19

2008. április 15. és 22. között a 47. számú főút 4 sávossá alakítása III. üteméhez, a Gyúlói csatorna áthelyezéséhez kapcsolódóan a kopáncsi csárdától DNy-ra körülbelül 120 méterre található Hódmezővásárhely-Kopáncsi csárda, Nagysziget lelőhelyen is végeztünk egy kisebb próbafeltárást. Célja annak megállapítása volt, hogy a csatorna-áthelyezés nyomvonalát érinti-e a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal nyilvántartásában 520-as azonosító számon szereplő lelőhely (rézkori és szarmata kori település). A megkutatott 504 m2-es felületen mindössze 3 újkori, valószínűleg a közelben elbontott tanyához tartozó objektum került elő.

73

Az orosházi elkerülő út nyomvonalán végzett megelőző feltárás Az elmúlt években még egy nagyobb volumenű útépítésre került sor térségünkben, azonban ennek csak egy kis szakasza érintette Csongrád megyét, Székkutas határát. A 47. számú főút Orosházát elkerülő szakasza III–IV. ütemének nyomvonalára eső Székkutas-Refle tanyán 2005. május 31. és július 29. között végeztünk megelőző feltárást 14.440 m2-es felületen. A lelőhely a Kakasszéki Gyógyintézettől K-re kb. 1 km-re található, a Refle tanya, valamint a Székkutast és Orosházát összekötő vasútvonal között. Egy szarmata kori településrészlet 50 objektumát tártuk fel: egy földbe mélyített épületet, gödröket, árkokat és cölöplyukakat.20

A Hódmezővásárhely-barattyosi kerékpárút nyomvonalán végzett próba- és megelőző feltárások Az elkerülő utakhoz, valamint a 47. út szélesítéséhez kapcsolódóan végzett feltárásokhoz képest jóval kisebb volumenű, de Hódmezővásárhely északi határának szarmata kori és Árpád-kori története szempontjából fontos adatokat szolgáltató ásatásokat végeztünk a Hódmezővásárhely-barattyosi kerékpárút nyomvonalán.21 A kerékpárút közvetlenül a 45. számú főúttól Ny-ra épült. A nyomvonalát érintő lelőhelyeket a főút építésekor megbolygatták, feltehetően közvetlenül mellőle is emeltek ki földet az alapozásához. A bolygatás ellenére mindhárom lelőhelyen előkerültek régészeti korú emlékek. 2007. december 10. és 14. között végeztünk próba- és megelőző feltárást az 504. számú lelőhelyen, mely a volt Rákóczi Tsz. központjától DK-re kb. 1 km-re található. A 473 m2-es lehumuszolt felületen egy Árpád-kori településrészlet 15 objektumát tártuk fel, köztük egy félig földbe mélyített épületet a hozzá tartozó kemencével. A 137. számú lelőhely a Lázár-tanyától DNy-ra található kb. 200 m-re. A 2007. december 13. és 21. között végzett feltáráson 343 m2-es felületen egy intenzív szarmata kori település objektumai jelentkeztek: 30 élelemtároló-, illetve hulladékgödör, cölöplyuk és árokrészlet. A 45. számú főút és a Kenyere-ér által közrezárt területen, az ér magaspartján elhelyezkedő 616. számú lelőhelyen 2008. február 11. és 21. között 1.144 m2-es felületen egy szarmata kori település 28 objektuma került elő. Többek között egy előtérgödrös külső kemence, melynek sütőfelület alatti részét a jobb hőmegtartás érdekében edénytöredékekkel rakták ki (V. tábla 1). Két szarmata kori temetkezést is találtunk. Az egyik (egy gyereksír) melléklet nélküli volt, a másikban egy edénymelléklet és egy vascsat került elő.22

A homokbányákban végzett próbafeltárások Az országos tapasztalatokhoz hasonlóan Hódmezővásárhely határában is a „legproblémásabb” régészeti munkálatok közé tartoztak a tervezett homokbányák területén végzett feltárások. Ennek főbb okai a következők. A homokbányákat rendszerint környezetükből jelentősen kiemelkedő dombhátakon, tehát a megtelepülés szempontjából rendkívül kedvező természetföldrajzi adottságokkal rendelkező területeken jelölik ki. Ezek a legtöbb esetben régészeti lelőhelyek, gyakran több korszakban is lakottak voltak és/vagy temetkezési helyként szolgáltak. Általában maguk a bányatelkek, valamint gyakran a rajtuk lévő lelőhelyek is igen nagy 20

TJM RégAd.: 229-2007. A telepanyag feldolgozását Rózsa Zoltán és Sóskúti Kornél végzi. Ezen a feltáráson vett részt először 2. éves szegedi régészhallgatóként Csányi Viktor. Ezt követően a legtöbb feltárás munkálataiban közreműködött, 2008. január 1-től már a Tornyai János Múzeum és K. K. munkatársaként. Munkáját ezúton is köszönöm. 21 Munkánkat jelentősen nehezítette, hogy a sürgősségre való tekintettel a feltárásokat télen végeztük (IV. tábla 2). 22 TJM RégAd.: 278-2008., 279-2008., 277-2008. Mindhárom lelőhely leletanyagának feldolgozását Csányi Viktor végzi.

74

(több százezer m2-es) kiterjedésűek. Az ilyen nagy felületek feltárása pedig egyrészt időigényes, másrészt költséges. Mindemellett a homokbányák rendszerint magántulajdonban vagy kisebb-nagyobb cégek tulajdonában vannak, melyek anyagi forrásai a feltárások finanszírozására korlátozottak. Gyakran csak az útépítéseket közvetlenül megelőzően dől el, hogy a kivitelezők melyik bányából szeretnék szállítani a homokot. Azonban ekkor sok esetben már nem áll rendelkezésre elegendő idő a feltárások megfelelő szakmai színvonalú elvégzésére. Részben ezen okok miatt a bányákban végzett kutatásaink próbafeltárások voltak. Arra szorítkoztak, hogy a bányák területét érintő lelőhelyek kiterjedését behatárolják, esetleg intenzitásukat felmérjék. Ezt általában egymástól 15 méter távolságra nyitott, 2 méter széles kutatószelvények, illetve a bennük előkerült objektumok feltárása révén végeztük el.23 Ezeknek a feltárásoknak a legfontosabb szakmai hozadéka, hogy több-kevesebb pontossággal sikerült körülhatárolni az adott lelőhelyeket. Így lehetőség nyílt a kiterjedésükre vonatkozó felszíni (terepbejárásból származó), valamint az ásatásokból nyert adatok összehasonlítására.24 Ugyanakkor ezen lelőhelyek egészéről csak összefüggéseikből kiragadott információkkal rendelkezünk, hiszen általában nem egybefüggő felületeket, hanem egymástól távol eső objektumokat, illetve objektum-részleteket tártunk fel. A Hódmezővásárhely-Kútvölgyön tervezett VIII. számú homokbányában 2007. május 14. és 17. között végeztünk próbafeltárást. A bánya Hódmezővásárhelytől ÉK-re, a Hódmezővásárhelyről Orosházára vezető vasútvonal és a Kútvölgy-Kakasszéki-csatorna által közrezárt területen található. A mai Kútvölgy-Kakasszéki-csatorna egykor a környék egyik legjelentősebb élővize volt, a bányatelek a D-i magaspartján terül el.25 A megkutatandó területet azon a részen jelöltük ki, ahol a felszínen a legkisebb intenzitással jelentkeztek a leletek. Már az első napon egyértelművé vált, hogy ezen a területen egy szarmata kori temető található, így mindössze 315 m2-es felületet humuszoltunk le és az ott előkerült objektumokat tártuk fel. Két szögletes árokkal kerített szarmata kori temetkezést (V. tábla 2), valamint egy feltehetően szintén sírt kerítő árok részletét. A sírokban gyöngyöket, orsógombot, edénymellékletet, vaskést és vascsatot találtunk.26 A Hódmezővásárhely-Kopáncson tervezett homokbánya területének egy részén (egy kb. 81.600 m2-es felületen) 2008. április 28. és május 20. között végeztünk próbafeltárást. A vizsgált terület a 47. számú főúttól DK-re helyezkedik el, a volt Lenin TSz. központja felé vezető betonúttól ÉK-re.27 Összesen körülbelül 7.440 m2-es felületet humuszoltunk le. Egyértelművé vált, hogy a bánya területének a 47. úthoz közelebb eső, keskenyebb része szinte teljes egészében lelőhely. Egy korai újkőkori (Körös-kultúra) és egy népvándorlás kori (valószínűleg avar kori) település található rajta, melyek körülbelül 35.000 m2-es felületre terjednek ki. Az itt nyitott 4 db ÉNy─DK-i irányú kutatószelvényben 17 településobjektumot tártunk fel (1 árkot, 1 külső kemencét, 2 félig földbe mélyített épületet, 1 kutat és gödröket). A 47-es úttól távolabb eső, szélesebb bányaterület közepe táján egy késő avar kori temető található. Kiterje-

23

Rendszerint olyan módon, hogy a kutatószelvényeket csak az első vagy első néhány biztosan régészeti korú objektumig nyitottuk meg. Tehát kifejezetten a lelőhelyek szélét próbáltuk megkeresni, hogy felesleges „felszabdalásukat” elkerüljük. 24 A lelőhelyek tényleges kiterjedése területünkön is gyakran eltért a felszíni leletek alapján körvonalazottól. 25 Bende Lívia és Lőrinczy Gábor 2004. március 4-én végzett helyszíni szemléjük során a felszíni leletek alapján valószínűsítették (TJM RégAd.: 212-2006.), hogy a bánya teljes területe régészeti lelőhely. Ugyanezt állapítottuk meg Vályi Katalinnal a 2006. december 12-én végzett helyszíni szemlénk során (TJM RégAd.: 236-2007.). A bányatelek teljes területén különböző intenzitással jelentkeztek a felszíni leletek, melyek szarmata kori és gepida településre utaltak. Néhány embercsont-töredék és egy üvegpohár töredéke jelezte, hogy a területen feltehetően temetővel is számolnunk kell. A Délút Építő és Bányászati Kft. ennek ellenére kérte a próbafeltárás elvégzését. 26 TJM RégAd.: 231-2007. 27 A Balogh Csilla által 2006-ban készített örökségvédelmi hatástanulmány adatai szerint a területen 2 régészeti lelőhely található. Az egyik egy kb. 50 x 50 m-es felületen elhelyezkedő őskori telep (Hódmezővásárhely 592. lelőhely). A másikon (Hódmezővásárhely 593. lelőhely) szórványosan jellegtelen, bronzkorinak meghatározott edénytöredékek kerültek elő (TJM RégAd.: 209-2006.).

75

dése megközelítőleg 6.900 m2. A 12 db ÉK─DNy-i irányú kutatószelvényben 13 késő avar kori temetkezést, egy árokrészletet és egy gödröt tártunk fel, alján tüzelésnyommal. A temető egy É─D-i irányú dombvonulaton helyezkedik el. A kutatószelvényekben megtalált sírok közül az ÉK-i és a DK-i szélső sírok feltehetően valóban a temető ÉK-i és DK-i szélső sírjai lehetnek. A bányának ezt a részét újkori homokkitermeléssel csak kis mértékben bolygatták meg. Azonban elképzelhető, hogy ÉNy, Ny és DNy felé a temető kiterjedése eredetileg nagyobb volt. A bányának ezen a részén ugyanis (valószínűleg az 1960-as és 1970-es években) helyenként 1,5─2,5 méter mélyen kitermelték a homokot. Ha a temető egykor ki is terjedt erre a területre, az újkori beásásokkal a sírokat tönkretették. A háton fekve, nyújtott testhelyzetben, esetenként halotti lepelbe csavarva, deszkával fedve, koporsóban vagy „Szent Mihály lován” eltemetett halottak sírjaiban állatcsontmelléklet, tojás, orsógomb, korongolt sárga bögre, vaskések, gyöngyök és jellegzetes késő avar kori, öntött bronz övgarnitúrák (övveretek, nagyszíjvég, kisszíjvégek, csüngős veretek) kerültek elő. A sírok közül mellékletei és viseleti tárgyai gazdagságával kiemelkedik a 28. számú temetkezés (VI. tábla 1). Az eltemetett férfi kiemelt társadalmi helyzetét sírgödrének szokatlanul nagy szélessége és mélysége, a sír kirablásának volta, valamint a minden bizonnyal hozzá tartozó 29. számú felszerszámozott lótemetkezés (VI. tábla 2) is jelzi.28 2008. május 28. és június 11. között végeztünk próbafeltárást HódmezővásárhelyBatidán, a IX. számú homokbánya területének ÉK-i részén, egy közel 6 hektáros területen. A bánya a Hódmezővásárhelyről Maroslelére vezető betonúttól közvetlenül nyugatra található.29 Összesen 5.879 m2-es felületet humuszoltunk le 14 db ÉNy–DK-i irányú kutatószelvény formájában. A feltárt gödrök, illetve települési rétegek alapján a bánya területének ÉNy-i részén egy korai rézkori, a tiszapolgári kultúrához tartozó település található, mely a megvizsgált területből megközelítőleg 11.700 m2-es felületre terjed ki.30 Úgy tűnik, hogy a telep a bánya É-i felében ÉNy–DK-i irányban keresztülhúzódó, egykori kisebb patakmeder ÉK-i magaspartján helyezkedik el. Feltehetően a meder D-i, DNy-i magaspartján is folytatódik, ezt a területet azonban már nem kutattuk meg.31 A korai rézkorban viszonylag tartós megtelepedéssel kell számolnunk a lelőhelyen. A humusz alatt 40–70 cm-re jelentkező rézkori települési réteg vastagsága helyenként a 20–30 cm-t is elérte.32

Hódmezővásárhely-Szegfű utca, sportcsarnok és mélygarázs 28

TJM RégAd.: 294-2009. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal a területen 3 régészeti lelőhelyet tart nyilván: Hódmezővásárhely 191., 192. és 197. lelőhely. Mindhármon korai rézkori (tiszapolgári kultúra), szarmata kori és Árpád-kori település felszíni nyomai kerültek elő. A terület egy részére vonatkozóan 2005-ben Lőrinczy Gábor készített örökségvédelmi hatástanulmányt (TJM RégAd.: 233-2007). Terepbejárása során a bánya É-i felében Árpád-kori telepre utaló kerámiaanyagot gyűjtött egy körülbelül 200 x 300 m-es felületen. 30 TJM RégAd.: 284-2008. 31 A Délút Építő és Bányászati Kft. 2008. augusztus 11-én a Móra Ferenc Múzeummal a teljes bányaterület próbafeltárására megkötött szerződést felmondta. 32 A 2006. július 3. és augusztus 12. között Bende Líviával és Lőrinczy Gáborral Székkutas-Kakasszéken, a II. számú homokbányában végzett próbafeltárásunk Árpád-kori leletanyagát Csányi Viktor dolgozta fel szakdolgozati téma keretében (Szegedi Tudományegyetem, Régészeti Tanszék). Szakdolgozatának összefoglalása ugyanebben a kötetben jelenik meg, így ennek az ásatásnak az eredményeit nem mutatom be. Zárójelben jegyzem meg, hogy a Móra Ferenc Múzeum a mai napig perben áll a múzeumot a próbafeltárás elvégzésével megbízó TESZT Kft.-vel, mert az a szerződésben foglalt végszámla összegét nem fizette ki. A felsoroltakon kívül még egy alkalommal végeztünk kisebb leletmentést homokbányában. 2003. őszén a Hódmezővásárhely-Kishomok I. és IV. számú homokbányában késő bronzkori (Gáva-kultúra) és avar kori településobjektumokat mentettünk meg. Azonban ez a munka már csak a „lecsengése” volt a területen Szalontai Csaba, Bende Lívia és Lőrinczy Gábor által végzett jóval nagyobb volumenű munkálatoknak. Sajnos ez a feltárás is perrel végződött a Móra Ferenc Múzeum és a Délút Építő és Bányászati Kft. között, és ami méginkább sajnálatra méltó, hogy a lelőhely is jelentős mértékben sérült a bányászati tevékenység miatt. 29

76

Az elmúlt évtizedben Hódmezővásárhely belterületén a legfontosabb régészeti munka a Szegfű utcában a K-Art Építő Zrt. által felépített sportcsarnok és mélygarázs építési területén 2007. július 3. és augusztus 18. között végzett próba- és megelőző feltárás volt. A feltárt 181 objektum többsége egy intenzív, kimagaslóan gazdag leletanyagot tartalmazó török kori (Kr. u. XVI–XVII. századi) település maradványa (VII. tábla 1). A telephez tartozott 3 földbe mélyített, agyagfalú, cölöpszerkezetes épület (VII. tábla 2), melyek feltehetően egy gazdasági egységet alkottak a terület legmagasabb fekvésű középső részén, egy árokkal elkerített területen belül. Környezetükben nagy számban kerültek elő méhkas alakú gabonatároló vermek. Néhány nagyméretű (5–7 méter átmérőjű), 2–3 méter mély, szabálytalan alakú agyagkitermelő gödörből nyerték az agyagot az épületek emeléséhez, melyek az agyagkitermelést követően feltöltődtek a telep „hulladékával”. A török kori telep egy részét keríthette a terület D-i szélén Ny–K-i irányban 33,6 méter hosszan végighúzódó széles (3–4 m), mély (1–1,5 m) árok.33 A török kori objektumokból rendkívül gazdag leletanyag került elő: kerámiatárgyak (különböző asztali, főző és tárolóedények, kályhaszemek, változatos formájú és díszítésű cseréppipák, orsókarikák stb.), állatcsontok, paticsok, téglák, üvegtárgyak, vas lószerszámok (kengyel, zabla, patkók) és egyéb használati tárgyak, eszközök (béklyók, szögek, vasalások stb.), bronztárgyak (kis bronz edényke, hajtűk) és 3 pénz.34 Külön ki kell emelnünk a nagyszámú faragott csontnyelű, illetve bronz lemezekkel díszített nyelű (I. tábla 4) vaskést, továbbá egy gyöngyházborítású markolatú vaskést, melyek a török kori kézművesipar míves készítményei. A terület középső és déli részén a török kori réteg alatt egy szarmata kori telep kisszámú objektuma (néhány árok és cölöplyuk) jelentkezett.35 A feltárt lelőhely kiemelkedő jelentősége, hogy Hódmezővásárhely területéről eddig a török korról nagyon kevés régészeti információ állt rendelkezésünkre. Mindössze két lelőhelyen folyt kisebb ásatás. A Bocskai utcában az autóbuszpályaudvar építésekor, 1977-ben B. Nagy Katalin végzett leletmentést (GÁL 1985).36 A Kossuth tér sarkán álló református Ótemplomnál 1989–90-ben szintén B. Nagy Katalin, 1991-ben Pávai Éva végzett kutatásokat. A feltárások leletanyagát Lajkó Orsolya dolgozta fel (LAJKÓ 2007) szakdolgozati téma keretében.37 A Szegfű utcai jelenleg a legnagyobb (2.576 m2-es felületű) megkutatott török kori településrészlet Hódmezővásárhelyen. A feltárt kerámialeletek között jellegzetes török fazekasáru és a vásárhelyi török kori magyar fazekasok termékei is előfordulnak. Az előkerült kerámiaanyag segítségével jobban nyomon követhető lesz a vásárhelyi fazekasság változása, fejlődése. Lehetőség nyílik a török kori és a későbbi, újkori (a néprajz tárgykörébe tartozó) fazekasság összehasonlítására.38 33

A területen újkori objektumok is előkerültek: az iskola egykori gondnoki lakásának és a hozzá tartozó épületeknek a maradványa, téglákkal kirakott ciszternák, téglatörmelékkel és újkori szeméttel teli gödrök. Ezeket nem bontottuk ki, de foltjukat dokumentáltuk, elhelyezkedésüket jelöltük az összesítő térképen. Néhány objektumról csak metszetének bontása során derült ki, hogy újkori, ezeket félig bontottuk ki. Néhány olyan újkori gödröt, mely török kori objektumot metszett, teljesen kibontottunk. Anyaguk jó lehetőséget fog nyújtani a két időszak kerámiájának összehasonlításához. 34 Az egyik egy ezüstözött bronz 15 krajcáros, amelyet I. Lipót (1657–1705) veretett 1677 és 1686 között. A két másik III. Zsigmond (1587–1632) Lengyelországban vert bronz garasa 1622-ből. Meghatározásukat a helyszínen Nádor Károly vásárhelyi éremgyűjtő, tisztítás után pedig Nagy Ádám (MFM, Szeged) végezte el. Közreműködésüket ezúton is köszönöm. 35 A török kori objektumok anyagába belekeveredett szarmata kori leletek arra utalnak, hogy a nagyszámú török kori beásás a szarmata kori objektumok egy részét tönkretette. 36 B. Nagy Katalin, a Tornyai János Múzeum ma már nyugdíjas régésze ennek a feltárásnak is társrégésze volt, sőt rövidebb-hosszabb ideig szinte valamennyi feltárás munkálataiban közreműködött. Segítségét, azt, hogy több évtizedes szakmai tapasztalatait megosztotta velem, ezúton is köszönöm. „Kati néni” mellett az ásatások állandó résztvevője volt a múzeumból Csordás László, akinek szintén szeretném köszönetemet kifejezni. 37 Lajkó Orsolya: A Hódmezővásárhely-Ótemplom lelőhelyről származó kerámiaegyüttes elemzése. Szakdolgozat. Szeged 2000. TJM RégAd.: 136-2001. 38 TJM RégAd.: 283-2008. A leletanyag feldolgozását Lajkó Orsolya végzi.

77

Kisebb leletmentések és megelőző feltárások Az elmúlt 10 évben a múzeum gyűjtőterületén számos (több száz) alkalommal végeztünk rövidebb-hosszabb ideig tartó régészeti felügyeletet különböző típusú kisebb-nagyobb földmunkákhoz (például víz-, gáz- és elektromos vezetékek, telefonkábelek fektetéséhez, villanyoszlopok kiásásához, stb.) kapcsolódóan. A felügyeletek egy része során régészeti leletek is előkerültek, ezekben az esetekben kisebb feltárásokat végeztünk. Ezek közül ebben a tanulmányban kettőt szeretnék kiemelni. Az egyiket azért, mert a lelőhelyen egy a szűkebb kutatási korszakomhoz, a kora bronzkorhoz sorolható temetkezés is előkerült. A Mártélytól DNy-ra kb. 800 m-re, közvetlenül a mártélyi Holt-Tisza-ág partján elhelyezkedő Üdülőtelepen 1999. szeptember 13. és 20. között a vízparti üdülők távközlő hálózatának kiépítéséhez kapcsolódóan végeztünk leletmentést.39 Egy kora bronzkori hamvasztásos temetkezést, egy szarmata kori kemencét, egy Árpád-kori csontvázas temetkezést és egy késő középkori fazekaskemencét tártunk fel.40 A kora bronzkori temetkezés egy urnaként használt nagyméretű fazekat (IX. tábla 6), valamint 5 edénymellékletet (IX. tábla 1–5) tartalmazott. A sírt mind urnás hamvasztásos rítusa, mind edénymellékletei alapján a Nagyrév-kultúra idősebb fázisához sorolhatjuk, a kora bronzkor II. időszakára datálhatjuk. A temetkezés tovább gyarapította Csongrád megye –– sajnos igen kis számú – – hitelesen feltárt nagyrévi leletegyütteseinek számát (TÓTH 2003). A másik kisebb léptékű munkára azért szeretném felhívni a figyelmet, mert Hódmezővásárhely határának egyik legismertebb lelőhelyén, Kotacpart-Vata tanyán végeztük, a jelenleg Dr. Vörös Béla tulajdonában lévő tanya villamosenergia ellátásához kapcsolódóan.41 A lelőhelyet az 1930-as években Párducz Mihály és Banner János által végzett ásatások tették ismertté, melyek során gazdag korai újkőkori telepanyag és egy rézkori temető került elő (BANNER 1932; BANNER 1935). A területen két villanyoszlop helyének megelőző feltárását végeztük el 2008. május 5. és 9. között. Két korai újkőkori (Körös-kultúra) gödör részletét tártuk fel, gazdag leletanyaggal. A legfigyelemre méltóbb lelet egy hombár nagyméretű oldaltöredéke volt egy kecske plasztikus ábrázolásával. A lelőhelyen korábban végzett ásatásokon is előkerült egy olyan ép hombár, melyet 3 kecske és egy ember plasztikus ábrázolása díszít (BANNER 1935, Taf. 16. 1–2; HORVÁTH–PALUCH 2005, 249).42

Együttműködés a Móra Ferenc Múzeum, a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke és a Tornyai János Múzeum között A tárgyalt időszakban a vásárhelyi múzeum gyűjtőterületén a szegedi kollégák is végeztek ásatásokat. A már említett kishomoki bányában végzett feltárás mellett ezek közé tartoznak a 2006-ban Balogh Csilla, Bende Lívia és Lőrinczy Gábor által a TXM vezeték nyomvonalán 6 lelőhelyen végzett munkálatok. 2006 nyarán Balogh Csilla HódmezővásárhelyBatidán egy mezőgazdasági feltáró út nyomvonalán szórványos korai újkőkori (Köröskultúra) telepnyomokat talált, Hódmezővásárhely-Erzsébeten egy másik mezőgazdasági feltá39

A területről avar kori (LŐRINCZY–SZALONTAI 1996, 279–280, 17. kép 1–20) és Árpád-kori temetőrészlet, valamint szarmata kori és késő középkori településrészlet ismert. Mártély-Druzsba telepen B. Nagy Katalin 1970-ben Árpád-kori sírokat (TJM RégAd.: 87-2000.), az Alföldi Porcelángyár Üdülője mellett avar kori sírokat, valamint szarmata kori és késő középkori településleleteket tárt fel (TJM RégAd.: 86-2000., 119-2000.). A terület beépítettsége miatt a különböző korszakokból származó települések és temetők kiterjedése nem állapítható meg. 40 TJM RégAd.: 134-2000. 41 Köszönöm Dr. Vörös Bélának, hogy munkánkat mindenben támogatta. 42 TJM RégAd.: 281-2008. A leletanyag feldolgozását Paluch Tibor végezte el. Tanulmánya az Ősrégészeti Levelek következő kötetében jelenik meg.

78

ró út nyomvonalán egy késő bronzkori (Gáva-kultúra), egy szarmata kori és egy népvándorlás kori település részletét tárta fel.43 A Mártély-Darvasszéken, a TXM Makó-8 kutatófúrás számára kijelölt területen Balogh Csilla által 2007 nyarán végzett feltáráson egy hunkori (Kr. u. 4–5. századi) szarmata településrészlet került elő.44 A Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékének hallgatói szakdolgozati témák keretében elkezdték Székkutas határának terepbejárását, valamint Hódmezővásárhely határának újbóli bejárását.45 Bende Lívia és Lőrinczy Gábor 2008-ban a város készülő településrendezési tervéhez elkészített egy örökségvédelmi hatástanulmányt Hódmezővásárhely határának nyilvántartott régészeti lelőhelyeiről (725 lelőhely adataival).46 Természetesen magam is részt vettem olyan, gyűjtőterületünkön kívüli munkálatokban, melyek kiemelt megyei feladatok voltak. Ezek közül a legfontosabbak az M5 autópálya Csongrád megyei nyomvonalának feltárásai. Szalontai Csabával a kiskundorozsmai határrészben 1998 és 2000 között 3 lelőhelyet kutattunk meg. Szeged-Kiskundorozsma-Nagyszék I. lelőhelyen 26.770 m2-es felületen 68 kora bronzkori, késő népvándorlás kori és Árpád-kori településobjektumot tártunk fel (SZALONTAI–TÓTH 2003). Szeged-KiskundorozsmaNagyszék II. lelőhelyen 55.099 m2-es felületen 1708 objektum került elő (SZALONTAI– TÓTH 2003a): 3 kora bronzkori hamvasztásos temetkezés (TÓTH 2002), 21 késő középkori településobjektum, valamint egy szarmata kori település és temető részlete (SZALONTAI– TÓTH 2000; SZALONTAI–TÓTH 2001). Szeged-Kiskundorozsma-Subasán 20.900 m2-es felületen 416 objektumot tártunk fel (SZALONTAI–TÓTH 2003b): egy kora bronzkori, egy Árpád-kori és egy késő középkori település részletét, valamint egy kora bronzkori hamvasztásos temetkezést (TÓTH 2002). Kisebb volumenű ― de szakmai szempontból kiemelten fontos ― ásatást végeztem 1998. május 4. és 10. között Csongrád határában, a Héjja István tulajdonában lévő sertéstelepen. Egy kora bronzkori (Makó-kultúra) (TÓTH 2001; TÓTH 2001a; TÓTH 2004), egy késő bronzkori (pre-Gáva időszak) és egy Árpád-kori település részletét tártuk fel.47

Összegzés Láthatjuk tehát, hogy noha az „igazi nagyberuházások”, például autópálya-építések eddig elkerülték Vásárhely határát, a korábbi néhány száz, esetleg hosszú évek alatt egy-két ezer m2-es felületeket megkutató feltárásokhoz képest jóval nagyobb volumenű munkálatokat kellett elvégeznünk, meglehetősen szűk időhatárok között.48 Ennek következményeként a régészeti gyűjtemény jelentős mértékben gyarapodott. Elsősorban az újkőkori, a rézkori, a szarmata kori és a török kori leletanyag mennyisége nőtt számottevően. Az 1990-es évektől megszaporodó nagyberuházásokhoz kapcsolódó, nagy felületű feltárásokon előkerült, nagyságrendileg megnövekedett leletanyag-mennyiségek miatt a legnagyobb problémát a régészet számára 43

TJM RégAd.: 230-2007. TJM RégAd.: 286-2009. 45 A szakdolgozatok egy része már elkészült, ezek a következők. Gulyás Gyöngyi: Székkutas északnyugati határrészének régészeti topográfiája és településtörténete. Szakdolgozat. Szeged 2002. TJM RégAd.: 166-2002. Korom Anita: Székkutas déli határrészének régészeti topográfiája és településtörténete. Szakdolgozat. Szeged 2002. TJM RégAd.: 165-2002. Sóskúti Kornél: Székkutas északi és északkeleti határrészének régészeti topográfiája és településtörténeti vázlata. Szakdolgozat „A” téma. Szeged 2004. TJM RégAd.: 200-2004. 46 Bende Lívia – Lőrinczy Gábor: Örökségvédelmi hatástanulmány Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város területéről. Szeged 2008. TJM RégAd.: 280-2008. 47 Valamennyi ásatás leletanyaga leltározott (MFM, illetve csongrádi Tari László Múzeum). 48 Összesen közel 80.000 m2-es felületet tártunk fel. Ez ugyan nem hasonlítható össze a nagyobb útépítéseken feltárt felületek nagyságával, melyek során egy-egy beruházáshoz kapcsolódóan több százezer m2-es felületek feltárására is sor került (SZALONTAI 2003; SOMOGYVÁRI 2005; KURUCZ 2008) (az M5 autópálya nyomvonalának 3 lelőhelyén mi is több mint 100.000 m2-t tártunk fel Szalontai Csabával), de mindenképpen nagyságrendi növekedést jelent a megelőző időszakokban a vásárhelyi múzeum gyűjtőterületén végzett munkákhoz képest. 44

79

a feltárt leletek feldolgozási munkálatai (restaurálás, leltározás, tudományos feldolgozás, publikáció), valamint a raktározás jelentik. A Hódmezővásárhely-Kopáncs, Olasz tanyán 2008-ban végzett feltárás anyagának kivételével, melynek restaurálása folyamatban van (I. tábla 3; IV. tábla 1), valamennyi, az elmúlt 10 év során általunk végzett ásatás leletanyaga restaurált49 és leltározott.50 Jelenleg a legégetőbb problémát a rendelkezésünkre álló raktárkapacitás növelése, illetve modernizálása jelenti, hiszen a nagyarányú gyűjtemény-gyarapodással a jelenlegi raktárkapacitás betelt. Reményeink szerint a Tornyai János kulturális városrehabilitációs program keretében (DAOP) a közeljövőben (2009–2010-ben) sor kerül korszerű, nagyobb alapterületű raktárak, valamint egy a jelenleginél tágasabb és modernebb restaurátor műhely kialakítására. A másik kiemelten fontos feladat a feltárt leletanyagok tudományos feldolgozásának, publikálásának folytatása. Ezen a téren sajnos vannak lemaradásaink, bár a publikáció, sőt saját kiadványok megjelentetése terén is komoly előrelépések történtek.51 Noha az új ásatások leletanyagának publikálása a szinte folyamatos kisebb-nagyobb terepmunkák miatt lassabban halad a kívánatosnál, az előzetes jelentések mellett részpublikációk és teljes feldolgozások is történtek, több tanulmány megjelenés előtt áll, továbbá a leletek többségének feldolgozása folyamatban van. A régészet és a múzeumok számára valóban komoly kihívást jelent a nagyságrendileg megnövekedett feladatok ellátása. Ennek a kihívásnak (nyilván több-kevesebb sikerrel, lehetőségeikhez mérten) a múzeumok többsége igyekszik megfelelni. Remélem, ezzel a rövid áttekintéssel sikerült néhány adatot szolgáltatnom arra vonatkozóan, hogy a múzeumi raktárak nem csak „porosodó, több évtizede leltározatlanul álló…feldolgozatlan… és kezelhetetlen (BELÉNYESY–VIRÁGOS 2008, 275)” leletanyagokat őriznek.

49

Köszönhetően restaurátorainknak, Molnárné Balázs Zsuzsannának és Nagy Nándornak. A Régészeti Gyűjtemény beleltározott tárgyainak száma egy évtized alatt több mint a duplájára növekedett. Míg 1998-ban a beleltározott tárgyak száma 42.120 darab volt, addig 2008 végén 91.128 darab. 51 2003-ban még a szegedi múzeum kiadványaként jelent meg B. Nagy Katalin monográfiája a SzékkutasKápolnadűlőben feltárt avar kori temetőről (NAGY 2003). 2005-ben már a Tornyai János Múzeum Múzeumi Műhely sorozatának 4. köteteként adtuk ki „Az újkőkor és a rézkor művészete” című lebontott állandó régészeti kiállítás (1970–2003) tárgyainak katalógusát (TROGMAYER–KONCZ–PALUCH 2005). A 2005-ben az Alfaprogram keretében megvalósított (PALUCZ–TÓTH 2005; PALUCH–TÓTH 2008) új állandó régészeti kiállításhoz kapcsolódóan egy tanulmánykötetet és katalógust (HÉTKÖZNAPOK… 2005), egy magyar (HORVÁTH– PALUCH–TÓTH 2005a) és egy angol nyelvű kiállításvezetőt (HORVÁTH–PALUCH–TÓTH 2005b), egy leporellót (HORVÁTH–PALUCH–TÓTH 2005) és egy gyerekeknek szóló kiállításvezetőt (DANI 2005) is megjelentettünk. A munkában oroszlánrészt vállaltak a kiadványok szerkesztői: Bende Lívia (MFM) és Lőrinczy Gábor (MFM). Együttműködésüket ezúton is köszönöm. 50

80

IRODALOM Banner János 1932 A kopáncsi és kotacparti neolithikus telepek és a tiszai kultúra III. periódusa. –– Die neolithische Ansiedelungen von Hódmezővásárhely-Kopáncs und Kotacpart und die III. Periode der Theiss-Kultur. Dolg VIII (1932) 1–48. 1935 Ásatás a hódmezővásárhelyi Kotacparton. –– Ausgrabungen zu Kotacpart bei Hódmezővásárhely. Dolg XI (1935) 97–125. 1940 Újabb adatok a bodrogkeresztúri kultúra elterjedéséhez. –– Neuere Angaben zur Verbreitung der bodrogkereszturer Kultur. ArchÉrt I (1940) 13–18. Banner János – Bálint Alajos 1935 A szakálháti őskori telep. –– Die prähistorische Ansiedlung in Szakálhát. Dolg XI (1935) 76–96. Belényesy Károly – Virágos Gábor 2008 Régészet az ezredforduló után: a régészet helye és szerepe a 21. századi fejlett piacgazdaságban és a tudásalapú társadalomban. Alternatív lehetőségek a régészeti feladatellátásban: egy európai körút tapasztalatai. — Archaeology after the millenium: the position of archaeology in the market economy and knowledge-based society of the 21th century. Alternative possibilities in archaeology: The observations of a European round trip. ArchÉrt 133 (2008) 273–289. Bognár-Kutzián Ida 1972 The Early Copper Age Tiszapolgár Culture in the Carpathian Basin. ArchHung XLVIII, Budapest 1972. Dani Imre 2005 Hétköznapok Vénuszai. Az újkőkor az Alföldön. Múzeumi füzetek gyerekeknek 4. Szerk.: Bende L. – Lőrinczy G. Hódmezővásárhely 2005. Gál Éva 1985 XVII-XVIII. századi kerámialelet Hódmezővásárhelyről. Acta Ant et Arch V (1985) 79–105. Goldman György – Szénászky Júlia 1994 A bodrogkeresztúri kultúra időrendjének néhány kérdéséről. — Bemerkungen zur Entwicklungsfragen der Bodrogkeresztúr-Kultur. In: A kőkortól a középkorig. Tanulmányok Trogmayer Ottó 60. születésnapjára. Szerk.: Lőrinczy G. Szeged 1994, 173–179. HÉTKÖZNAPOK… 2005 Hétköznapok Vénuszai. Tanulmánykötet a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum állandó régészeti kiállításának megnyitása alkalmából. Szerk.: Bende L. – Lőrinczy G. Hódmezővásárhely 2005. Horváth Ferenc – Paluch Tibor 2005 Hétköznapok Vénuszai. Állandó régészeti kiállítás a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban. A kiállított tárgyak katalógusa. In: Hétköznapok Vénuszai. Tanulmánykötet a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum állandó régészeti kiállításának megnyitása alkalmából. Szerk.: Bende L. – Lőrinczy G. Hódmezővásárhely 2005, 245–291. Horváth Ferenc – Paluch Tibor – Tóth Katalin 2005 Hétköznapok Vénuszai. Kr. e. 7. évezred vége – Kr. e. 5. évezred közepe. A Tornyai János Múzeum állandó régészeti kiállítása. Leporelló. Szerk.: Bende L. – Lőrinczy G. Hódmezővásárhely 2005. 2005a Hétköznapok Vénuszai. Kr. e. 7. évezred vége – Kr. e. 5. évezred közepe. A Tornyai János Múzeum állandó kiállításának vezetője. Szerk.: Bende L. – Lőrinczy G. Hódmezővásárhely 2005. 81

2005b Everyday Venuses. Late 7th millenium mid – 5th millenium BC. Guide to the permanent archaeological exhibition of the Tornyai János Múzeum. Ed.: Bende, L. – Lőrinczy, G. Hódmezővásárhely 2005. Horváth Tünde – Juhász Imola – Köhler Kitti 2003 Zwei Brunnen der Balaton-Lasinja Kultur von Balatonőszöd. Antaeus 26 (2003) 265–300. Horváth László András – Szilas Gábor – Endrődi Anna – Horváth M. Attila 2004 Megelőző feltárás Dunakeszi-Székesdűlőn. –– Preliminary Excavation at Dunakeszi-Székesdűlő. In: ΜΩΜΟΣ II. Őskoros Kutatók II. Összejövetelének konferenciakötete. Debrecen 2000. november 6–8. Szerk.: Nagy E. Gy. – Dani J. – Hajdú Zs. Debrecen 2004, 209–218. Kalicz Nándor 1966 Rézkori telep Tarnabodon. — A Copper Age settlement at Tarnabod. ArchÉrt 93 (1966) 3–19. Korek József 1984 Az újkőkortól időszámításunk kezdetéig. In: Hódmezővásárhely története a legrégibb időktől a polgári forradalomig I. Szerk.: Szigeti J. Hódmezővásárhely 1984, 112–188. Kurucz Katalin 2008 Nagyberuházásokat megelőző régészeti feltárások Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 1993–2008 között. –– Large scale excavations preceding construction projects in Szabolcs-Szatmár-Bereg County, 1993–2008. JAMÉ L (2008) 55–66. F. Lajkó Orsolya 2007 Egy 17. századi kerámiaegyüttes Hódmezővásárhelyről. MKCsM (2006) 2007, 87–102. Lőrinczy Gábor – Szalontai Csaba 1996 Újabb régészeti adatok Csongrád megye területének 6–11. századi településtörténetéhez II. — Neure archäologische Angaben zur Siedlungsgeschichte des Komitates Csongrád vom 6. bis 11. Jahrhundert II. MFMÉ–StudArch II (1996) 269– 298. Sz. Máthé Márta – Csányi Marietta – Tárnoki Judit – Dani János – Hajdú Zsigmond –Raczky Pál 1997 Polgár–Kengyel-köz. Kora bronzkori település a Kr. e. III. évezredből. — Early Bronze Age settlement from the 3rd Millenium BC. In: Utak a múltba. Az M3-as autópálya régészeti leletmentései. — Paths into the past. Rescue excavations on the M3 motorway. Szerk.: Raczky P. – Kovács T. – Anders A. Budapest 1997, 59–61. B. Nagy Katalin 2003 A Székkutas-kápolnadűlői avar temető. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, Monographia Archaeologica I. Szerk. Bende L. – Lőrinczy G. Szeged 2003. T. Németh Gabriella – Takács Miklós 2003 Urzeitliche und mittelalterliche Brunnen bei Lébény. Antaeus 26 (2003) 97–139. Paluch Tibor 2005 Kora neolit településrészlet Hódmezővásárhely határában. –– An Early Neolithic settlement on the outskirts of Hódmezővásárhely. In: Hétköznapok Vénuszai. Tanulmánykötet a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum állandó régészeti kiállításának megnyitása alkalmából. Szerk.: Bende L. – Lőrinczy G. Hódmezővásárhely 2005, 9–43. Paluch Tibor – Tóth Katalin 2005 Hétköznapok Vénuszai. Új állandó régészeti kiállítás előkészületei a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban. — Everyday Venuses. The preparations of the

82

New Permanent Archaeological Exhibition at the János Tornyai Museum. Magyar Múzeumok 2005/1. 19–21. 2008 Az Alfa-program keretében megvalósított új állandó régészeti kiállítás a Tornyai János Múzeumban. Hétköznapok Vénuszai. Magyar Múzeumok 2008/2. 15–16. Patay Pál 1961 A bodrogkeresztúri kultúra temetői. –– Die Gräberfelder der Bodrogkereszturer Kultur. RégFüz Ser. II. 10. Budapest 1961. Révész László 1996 Hódmezővásárhely-Nagysziget (Csongrád m.). In: A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Magyar Nemzeti Múzeum 1996. március 16 – december 31. Szerk.: Fodor I. Budapest 1996, 308–311. Somogyvári Ágnes 2005 Kihívások, eredmények, tapasztalatok. Az elmúlt tíz év nagyberuházásaihoz kapcsolódó régészeti feltárásokról. Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében az ezredfordulón 10 (1999–2005) 2005, 5–12. V. Szabó Gábor 2007 Polgár határában előkerült késő bronzkori kút feltárása és rekonstrukciója. –– Freilegung und Rekonstruktion eines Brunnens in der Gemarkung von Polgár. ŐL 7 (2005) 2007, 146–165. Szalontai Csaba 2003 Múzeumi kutatások az M5 autópálya nyomvonalán. –– Museological research along the alignment of the M5 motorway. In: Úton útfélen. Múzeumi kutatások az M5 autópálya nyomvonalán. — On the road. Museum research along the intended route of the M5 motorway. Szerk.: Szalontai Cs. Szeged 2003, 11–28. Szalontai Csaba – Tóth Katalin 2000 Előzetes jelentés a Szeged-Kiskundorozsma határában végzett szarmata kori település- és temetőfeltárásról. — Vorbericht über die sarmatenzeitlichen Siedlungsund Gräberfeldsfreilegungen in der Gemarkung von Szeged-Kiskundorozsma. In: Hadak útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája. Szerk.: Bende L. – Lőrinczy G. – Szalontai Cs. Szeged 2000, 59–78. 2001 Látogatás egy szarmata faluban. — Visiting a village of the Sarmatian Age. In: Kíváncsi túrák az Alföldön. Barangolások az M5-ös mentén. Budapest 2001, 12–17, 88–93. 2003 Szeged-Kiskundorozsma-Nagyszék I. (26/68. M5 Nr. 33. lelőhely). — SzegedKiskundorozsma-Nagyszék I. (Site 26/68. M5 No. 33). In: Úton útfélen. Múzeumi kutatások az M5 autópálya nyomvonalán. — On the road. Museum research along the intended route of the M5 motorway. Szerk.: Szalontai Cs. Szeged 2003, 63–67. 2003a Szeged-Kiskundorozsma-Nagyszék II. (26/72. M5 Nr. 34. lelőhely). — SzegedKiskundorozsma-Nagyszék I. (Site 26/72. No. 34, M5 motorway). In: Úton útfélen. Múzeumi kutatások az M5 autópálya nyomvonalán. — On the road. Museum research along the intended route of the M5 motorway. Szerk.: Szalontai Cs. Szeged 2003, 69– 81. 2003b Szeged-Kiskundorozsma-Subasa (26/73. M5 Nr. 35. lelőhely). — SzegedKiskundorozsma-Subasa (Site 26/73. M5 No. 35). In: Úton útfélen. Múzeumi kutatások az M5 autópálya nyomvonalán. — On the road. Museum research along the intended route of the M5 motorway. Szerk.: Szalontai Cs. Szeged 2003, 83–96. Szilas Gábor 2002 Die Freilegung eines bronzezeitlichen Brunnens Typs in Dunakeszi. –– Egy egyedi típusú bronzkori kút feltárása Dunakeszin. BudRég XXXVII (2002) 291–303. Trogmayer Ottó – Koncz Margit – Paluch Tibor

83

2005 Hétezer éves kerámiaművészet. „Az újkőkor és a rézkor művészete” című hódmezővásárhelyi állandó régészeti kiállítás (1970–2003) tárgyainak katalógusa. –– Seven thousand years old ceramic art. Catalogue of the permanent archaeological exhibition „Art of the Neolithic and the Copper Age” in Hódmezővásárhely (1970– 2003). Tornyai János Múzeum Múzeumi Műhely 4, Szerk.: Bende L. – Lőrinczy G. Hódmezővásárhely, 2005. Tóth Katalin 2001 Előzetes jelentés a Csongrád-Sertéstelepen feltárt kora bronzkori településrészletről. — Preliminary report on the Bronze Age settlement fragment unearthed at Csongrád-Sertéstelep. Régészeti kutatások Magyarországon 1998. — Archaeological Investigations in Hungary 1998, Budapest 2001, 25–36. 2001a Kora bronzkori településrészlet Csongrád határában. — Ein frühbronzezeitliches Siedlungsdetail in der Gemarkung von Csongrád. MFMÉ – StudArch 7 (2001) 115–160. 2002 Kora bronzkori temetkezések Szeged-Kiskundorozsma határában. — Frühbronzezeitliche Bestattungen in der Gemarkung von Szeged-Kiskundorozsma. MFMÉ – StudArch 8 (2002) 31–75. 2003 Kora bronzkori temetkezés Mártély-Üdülőtelepen. — Eine frühbronzezeitliche Bestattung in Mártély-Üdülőtelep. MFMÉ–StudArch 9 (2003) 101–109. 2004 A Makó–Kosihy–Čaka-kultúra településeiről. — On the Settlements of the Makó–Kosihy–Čaka Culture. In: MΩMOΣ Őskoros Kutatók II. Összejövetelének konferenciakötete. Szerk.: Dani J. – Hajdú Zs. – Nagy E. Gy. Debrecen 2004, 79–92.

84

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE Acta Ant et Arch Antaeus ArchÉrt ArchHung BudRég Dolg JAMÉ MFMÉ–StudArch MKCsM ŐL RégFüz

Acta Antiqua et Archaeologica (Szeged) Antaeus. Communicationes ex Instituto Archaeologico Academiae Scientiarum Hungaricae (Budapest) Archaeológiai Értesítő (Budapest) Archaeologia Hungarica (Budapest) Budapest Régiségei (Budapest) Dolgozatok a Szegedi Tudományegyetem Régiségtudományi Intézetéből (Szeged) A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve (Nyíregyháza) A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Studia Archaeologica (Szeged) Múzeumi kutatások Csongrád megyében (Szeged) Ősrégészeti Levelek (Budapest) Régészeti Füzetek (Budapest)

KÉPALÁÍRÁSOK I. tábla: 1–2: Tejesköcsög alakú edények a kopáncsi középső rézkori kút betöltéséből. 3: A Hódmezővásárhely-Kopáncs, Olasz tanyán feltárt korai rézkori temetkezések edénymellékleteinek restaurálása. 4: Késnyél bronz borítása a Szegfű utcai török kori telepről. II. tábla 1: A Hódmezővásárhely-Kopáncs, Olasz tanyán feltárt középső rézkori kút talajvízszint alatti részének bontását lehetővé tévő zsaluszerkezet süllyesztése. 2: A talajvízszint alatt előkerült, darabjaikra hullott edények. III. tábla 1: Korai rézkori zsugorított csontvázas férfisír Hódmezővásárhely-Kopáncs, Olasz tanyáról. 2: A kopáncsi középső rézkori kútból előkerült vízmerő edények. IV. tábla 1: A Hódmezővásárhely-Kopáncs, Olasz tanyán feltárt korai rézkori temetkezések edénymellékleteinek restaurálása. 2: Téli ásatás látképe a Hódmezővásárhely-barattyosi kerékpárúton (137. lelőhely). V. tábla 1: Szarmata kori kemence sütőfelülete alatti cserepek a Hódmezővásárhely-barattyosi kerékpárúton (616. lelőhely). 2: Árokkeretes szarmata sírok Hódmezővásárhely-Kútvölgyről. VI. tábla 1: Kirabolt késő avar kori temetkezés a Hódmezővásárhely-kopáncsi homokbányából. 2: Késő avar kori felszerszámozott lótemetkezés a Hódmezővásárhely-kopáncsi homokbányából. VII. tábla 1: A Szegfű utcai sportcsarnok és mélygarázs építési területén feltárt török kori település. 2: Földbe mélyített török kori épület maradványa a Szegfű utcai feltárásról. VIII. tábla 1–4: Vízmerő edények a kopáncsi középső rézkori kútból. IX. tábla 1–6: Kora bronzkori hamvasztásos temetkezés urnája és edénymellékletei MártélyÜdülőtelepről.

85

1.

2.

3.

4. I. tábla

86

1.

2.

II. tábla 87

1.

2.

III. tábla

88

1.

2. IV. tábla 89

1.

2. V. tábla 90

1.

2. VI. tábla 91

1.

2. VII. tábla 92

VIII. tábla 93

IX. tábla

94

MŰVÉSZETTÖRTÉNET

95

96

Tóth Károly Képzőművészek Hódmezővásárhelyen az első világháború előtti évtizedben Kutatástörténeti áttekintés A Hódmezővásárhelyen működött művészek és művésztelepek történetének tudományos igényű feldolgozása nem történt meg, az alapos kutatásra épülő szakirodalmi munkák száma is igen kevés. Emiatt az első világháború előtti, vásárhelyi mesterekről kialakult képet sok esetben publicisztikai és népszerűsítő jellegű írások is erősen befolyásolták, ezek állításai – a kritika nélküli átvételek miatt – sajnos több esetben hibás „szöveghagyomány” kialakulásához is vezettek. Az 1914 előtti évtized vásárhelyi képzőművészeti életére és az akkori művészekre vonatkozó kutatások vegyültek és egybemosódtak a második világháború után, 1953-ban felállított művésztelep iránti érdeklődéssel, melynek azonban nincs kontinuitása a tanulmányban tárgyalt periódus vásárhelyi művészkörével, kizárólag annyi, hogy Rubletzky Géza az egyetlen személy aki mindkettőben megfordult, több esetben is, 1970-ben bekövetkezett haláláig. E tanulmány első változatával, mely 2007-ben megvédett szakdolgozatom1 kutatástörténeti fejezetét jelentette, az volt a célom, hogy minél alaposabb tisztázzam azt, hogy eddig milyen feldolgozások születtek az általam is kutatott téma kapcsán. A kutatástörténet egységes összefoglalásának nehézsége, hogy a tárgyalt munkák egy része specifikusan egy személyt mutat be és nem, vagy csak kevéssé foglalkozik annak vásárhelyi korszakával, akkor betöltött szerepével, más részük pedig, olyan írás, melynek szerzője nem végzett előtte a kérdéskörre kiterjedő alapos kutatást. A „vásárhelyi művészélet” korai történetére vonatkozó első jelentős adatgyűjtést az akkori eseményeket a vásárhelyi művészekkel együtt átélő Kiss Lajos készítette el.2 Munkájához a tájékozódást már a két világháború között elkezdte, Rudnay Gyula leveleiből kiderül, hogy Kiss Lajos többször is tett fel neki kérdéseket, bíztatta, hogy elevenítse fel emlékeit.3 Pásztor Jánossal4 és Rubletzky Gézával5 is levelezett a második világháború alatt és az azt követő években. A korszakról írott összefoglalása azonban csak 1957-ben jelent meg, Pogány Ö. Gábor előszavával. Gyűjtését és emlékeit Bodnár Évával is megosztotta, aki már ezeknek ismeretében írta meg első Tornyai monográfiáját,6 melynek első változata 1947-ben a pesti bölcsészkaron megvédett szakdolgozata volt.7 Kiss Lajos igyekezett pontosan feldolgozni az eseményeket, ám sok esetben a tudományos módszertan kritériumait nélkülöző írása megmarad az igényesebb, helyenként ellenőrzött adatokon alapuló visszaemlékezés szintjén. Történetmesélése 1912 végén hirtelen megszakad, őt ugyanis azon év novemberében Nyíregyházára nevezték ki múzeumőrnek, ahonnan 1948-ban igazgatóként vonult nyugalomba. A könyv hirtelen lezárása különös, de azt érzékelteti az olvasóval, hogy onnan a szerző már nem ismerte eléggé a vásárhelyi eseményeket, 1

Tóth Károly: Hódmezővásárhelyi művészek 1900-1914. (Szakdolgozat) Témavezető: dr. Tímár Árpád. ELTE BTK 2007. (ELTE BTK Művészettörténeti Intézet Könyvtára Ltsz.: 1152.) 2 Kiss Lajos: Vásárhelyi művészélet. Budapest, Képzőművészeti Alap kiadóvállalata, 1957. 3 OSzK Kt. F 78/305/27 és OSzK Kt. F 78/305/54 4 OSzK Kt. F 78/271/18-19; 21 5 OSzK Kt. F 78/304/6 6 Bodnár Éva: Tornyai János 1869-1936. Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat, 1956. Magyar mesterek 7 Bodnár Éva: Tornyai János. (Szakdolgozat) 1947.

97

ezért nem is kívánt a továbbiak elbeszélésére vállalkozni. Kiss Lajos írása elmeséli saját etnográfussá válásának időszakát is, amikor a Tornyaival és Endre Bélával közös néprajzi gyűjtések során hatalmas tapasztalatra tett szert, s amit vásárhelyi múzeumőrként szeretett volna kamatoztatni. Ám 1912-ig nem kapott olyan városi, múzeumi állást, amelyben ezt megtehette volna, pedig előtte 1905-től gyakorlatilag ő kezelte, gyűjtötte, rendezte és egyik helyről a másikra költöztette az anyagot. A vásárhelyi múzeum történetéről is publikált 1958-ban visszaemlékezést,8 részletesebben bemutatva fiatalságának itteni megpróbáltatásait, gyűjteménykezelési nehézségeit. Világos, hogy bár Nyíregyházán is megtalálta helyét, örök sebet okozott neki az, hogy szülővárosában, Vásárhelyen nem lehetett múzeumőr, a városvezetés pénzügyi támogatásának hiányában. Tornyai személyét igyekezett hitelesen és pontosan bemutatni, annak ellenére, hogy közel tíz éven át, egy magánéleti félreértés miatt nem tartották a kapcsolatot. Pásztor Jánossal is levelezett Kiss, még nem sokkal a szobrász 1945-ös halála előtt is, de az ő személyét – korabeli országos sikerei ellenére – talán túlságosan is háttérbe szorította. Mindez feltehetően annak tudható be, hogy Pásztor szobrászi pályájának alakulását már a húszas évektől nem tudta elfogadni, erőteljes klasszicizáló megoldásait elvetette; korai, magyaros témájú népi életképeket bemutató szobraihoz képest gyenge munkáknak tartotta. Ugyanakkor nem kétséges, hogy az egykori barátokban ellenérzést, visszatetszést keltett Pásztor két világháború közötti, reprezentatív, állami megrendeléseket elnyerő, hivatalos művészi szerepe. Ugyanígy hiánynak tartom, hogy Kiss Lajos mindössze néhány sorban szólt Hegedűs Lászlóról, aki ugyanabban az időben nőtt fel és volt gimnazista Hódmezővásárhelyen, mint Tornyai és Endre, s akikkel ellentétben sikeres műcsarnoki festő, képzőművészeti főiskolai rendes tanár lett.9 Tornyai kapcsolatban állt vele, budapesti lakásán legalább egy alkalommal fel is kereste. Szinte kizárt dolog, hogy Kiss Lajos nem ismerte jobban Hegedűs Lászlót. Az etnográfus Kiss munkáját természetesen egy igen erős néprajzi érdeklődés is vezeti, számtalan érdekes, tanulságos történetet megtudunk az egykori szereplőkről. Több részletet azonban ő is átemelt az 1934-ben Faragó Sándor vásárhelyi újságíró írt és a Tornyai Társaság által kiadott, Tornyai életéről rövidebb történeteket összegyűjtő füzetből.10 E munka mindemellett számos elemével hozzájárult a Tornyai személyét körülölelő legendák elmélyítéséhez. A második világháborút követő fordulat utáni években a teljesen állami irányítás alá vont képzőművészeti szcénában Tornyai „népi realizmusa”, a „szegény dolgozó nép szenvedéseit bemutató életképei” szinte emblematikussá és tudatosan felvállalható, sőt követendő művészi attitűddé váltak. A történeti tények, a valós képzőművészeti programok és célok eltakarásával és marxista szempontú átértelmezésével, a Vásárhelyen működött művészek az egyre gyakrabban használt „alföldi festők” gyűjtőfogalmába való besorolásával, megfelelően párhuzamba lehetett őket állítani az 1890-es években az Alföld délkeleti részén kibontakozott ún. agrárszocialista mozgalmakkal. Tornyai János munkásságára és egyes műveire vonatkozó értelmezések tehát ezután ennek az ideológiai szempontnak rendelődtek alá. A többi vásárhelyi művésszel kapcsolatban az ideológiai szelekció más irányban hatott: a már említett Pásztor Jánost és Hegedűs Lászlót is a feledés homályába burkolta. Tornyai személyét viszont annál több helyen igyekeztek népszerűsíteni, jellemző, hogy a közel fél évszázada alapított vásárhelyi múzeum ebben az időszakban vette fel nevét, igaz a múzeum akkori néprajzi és képzőművészeti gyűjteményének nagy 8

Kiss Lajos: Emlékezések a hódmezővásárhelyi múzeum alapításáról. Budapest, k.n. é.n. [1958.] Szőke Annamária: A Mintarajztanodától a Képzőművészeti Főiskoláig. Az iskola története 1871 és 1921 között. In: A Mintarajztanodától a Képzőművészeti Főiskoláig. Szerk.: Blaskóné Majkó Katalin – Szőke Annamária. Budapest, Magyar Képzőművészeti Egyetem, 2002. 324-325. Érdekesség, hogy Hegedűs László művészetéről a két világháború között készült értekezés Gerevich Tibor budapesti művészettörténeti tanszékén. Nem meglepő módon a feldolgozás Hegedűs itáliai és főleg római tartózkodásáról szól részletesebben Heinz Katalin: Hegedüs László 1870-1911. Budapest, Franklin Társulat nyomdája, 1940. /A budapesti Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Művészettörténeti és Keresztényrégészeti Intézetének dolgozatai 63./ 10 Faragó Sándor: Tornyai. Hódmezővásárhely, Tornyai Társaság, 1934. 9

98

része tőle származott. Jól mutatja a korszak szemléletmódját az az 1959-ben Az alföldi festészet kérdései címmel11 tartott előadássorozat, mely a „nagysikerű” Alföld a művészetben MNG – Műcsarnok közös kiállítás után volt Hódmezővásárhelyen.12 Pogány Ö. Gábor, Erdei Ferenc, Bényi László és Almási Gyula Béla voltak az előadók. Az előadások az alföldi festőket, mint Derkovits mellett a „szocialista képzőművészet közvetlen elődeit” mutatták be, forradalmiságuk irodalmi párhuzamát pedig Ady Endrében látták. Erősen bírálták a két világháború közötti rendszer művelődéspolitikáját, amiért „nem adta meg a művészi rangot és közvéleményt a néppel együtt élő, a nép küzdelmes életét ábrázoló nagy alföldi mestereknek.”13 Mindeközben a tudományos feltárás terén a Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve első kiadványaiban egy cikk14 és egy forrásközlés15 is megjelent Tornyairól Bodnár Éva tollából, melyek előtanulmányok voltak a készülő monográfiához. Mint már említettem Kiss Lajos adatgyűjtésével párhuzamosan Bodnár Éva művészettörténet szakos bölcsészhallgatóként kezdett el foglalkozni Tornyai János életművével. Még hallgató korában, 1946. szeptember 26-án a Tornyai Társaság által a festő halálának tizedik évfordulójára rendezett emlékülésén tartott előadást festészetéről.16 Tornyairól végül a Magyar mesterek sorozatban, 1956-ban jelent meg könyve.17 A munka legnagyobb érdeme, hogy alapos bibliográfiai gyűjtést tartalmaz, illetve közli Tornyai műveinek jegyzékét, mely mind a mai napig az egyetlen. E mellett közzé tette Tornyai tizennégy darab levelét is. Bodnár könyvének jellegzetessége, hogy Tornyai pályafutását egységként kezeli, az egyetlen komoly fordulópontnak 1904-et látja, amikor elkészült a Juss első változata, melyet a Műcsarnok tavaszi kiállításán a zsűri Ráth Györgydíjjal jutalmazott. Bodnár Éva munkáját nehezítette, hogy könyve megírásakor még csak részlegesen ismerhette Kiss Lajos adatgyűjtését és visszaemlékezést. Ennek és több, később napvilágra került forrás elérhetetlenségének tudható be, hogy Tornyai vásárhelyi és mártélyi éveiről szinte alig találunk adatokat, ez a rész inkább a „Munkácsy-tanítvány” festő népi életkép műfajába sorolható munkáinak leírásával és bemutatásával telik. Bodnár meglehetősen keveset írt az egykori művésztársakhoz fűződő kapcsolatairól is. A szolnoki és szegedi művészektől igyekezett elhatárolni Tornyait, s alföldi tájképeiben inkább Mednyánszky monumentalitását láttatta. Bodnár könyvének egyik, de talán legnagyobb szemléletbeli problémája az, hogy az egész életművet alapvetően „a hosszú 19. század” utolsó fázisába sorolta, onnan tekintett rá, mely véleményem szerint már az 1956-ban elérhető források mellett sem kielégítő. Néhány évvel a monográfia megjelenése után, 1962-ben a Művészettörténeti Dokumentációs Központ egy önálló Tornyai kötetet adott ki, melyben Székely Zoltán, F. Mihály Ida,18 D. Szemző Piroska19 és Galyasi Miklós írásai és forrásközlései jelentek meg Tornyai életének

11

Az alföldi festészet kérdései. Felelős szerkesztő: Végh János. Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Csongrád megyei szervezete, [1960.] Az előadókon kívül hozzászóltak még: Csalog József, László Gyula, Redő Ferenc, Szabó Iván és Szelesi Zoltán. 12 Alföld a festészetben. A kiáll. rend. és a kat. szerk.: Bényi László. Kiáll. kat. Magyar Nemzeti Galéria – Műcsarnok, 1959. 13 Pogány Ö. Gábor: Az alföldi festők öröksége. In: i. m. 13-28. Ugyanez megjelent franciául is: Gábor Pogány Ö.: L’étritage des peintres de la Grande Plaine hongroise. In: Acta Historiae Artium, 1962. 1-2, 141-158. 14 Bodnár Éva: Tornyai János 1869-1936.. In: A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve 1952. Budapest, Művelt Nép Könyvkiadó, 1953. 199-208. 15 Bodnár Éva: Adatok Tornyai János művészetéhez. In: A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve 1951. Budapest, Művelt Nép Könyvkiadó, 1952. 194-196. 16 Az előadás egy gépelt változata a szerző tulajdonában. 17 Bodnár Éva: Tornyai János 1869-1936. Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1956. /Magyar mesterek/ 18 F. Mihály Ida: Tornyai levelek. In: Tornyai János művészete. Szerk.: Kampis Antal. Budapest, Múzeumok Központi Propaganda Irodája, 1962. /Művészettörténeti Dokumentációs Központ Közleménye I. / 27-55. 19 D. Szemző Piroska: Tornyai és Lippich Elek. In: Kampis 1962. 56-63.

99

különböző szakaszairól.20 Különösen értékesnek tartom a fiatalon elhunyt Székely Zoltán Tornyai Szentendrén című írását,21 mely nemcsak a festő szentendrei, hanem vásárhelyi korszakára vonatkozóan is közöl a későbbiek során a szakirodalom által nem idézett, de – véleményem szerint – helyénvaló megállapításokat. Székely már akkor kiemelte és hangsúlyozta, hogy Tornyai festészetének értelmezésekor nem hagyható figyelmen kívül a modern francia festészet és Cézanne hatása sem, amint arra világosan utalnak a korabeli források. Tornyai munkásságának igazi fordulópontját az 1907-es évben határozta meg, ellentétben Bodnár Évával. A kötet megjelenésekor Székély Zoltán neve már gyászkeretben jelent meg, kutatásait nem folytathatta tovább. Ebben a kötetben közölte Galyasi Miklós, a vásárhelyi múzeum akkori igazgatója, az egykori Tornyai Társaság alapító tagja, az idős mester Vásárhelyen tartott, 1934 novemberi jubileumi kiállításának képjegyzékét.22 Galyasi két évvel később foglalkozott a Juss értelmezésének kérdésével is a Művészettörténeti Értesítő hasábjain.23 Ezekben az években Bényi László festő egykori mesterének, Rudnaynak életművét dolgozta fel; több tudományos és ismeretterjesztő írás és kiállítás-rendezés fűződik az ő nevéhez.24 Bényi munkái viszonylag egyszerűen és néhány gondolattal átlépnek Rudnay vásárhelyi korszaka fölött, ennek egyik nyilvánvaló oka, hogy a korszakból igen kevés munkáját ismerjük. Sajnálattal vehetjük csak tudomásul, hogy az 1957-ben elhunyt mester Kiss Lajosnak írott levelein kívül valószínűleg önmaga sem látta különösebben kiemelendőnek, megörökítendőnek életének vásárhelyi éveit. Ezt erősíti, hogy Lázár Béla igen korai, 1921-es Rudnay könyvében is már csak említés szintjén szerepelteti hódmezővásárhelyi tartózkodását.25 Itt kell megjegyeznünk, hogy ugyancsak Bényi László volt az, aki Endre Béla első fővárosi kiállítását rendezte, 1951-ben a Fényes Adolf teremben.26 Endre Béla munkásságának feldolgozására először László Emőke vállalkozott, aki 1964ben adta be a festő munkásságát bemutató szakdolgozatát az ELTE Művészettörténeti Tanszékére.27 A szakdolgozathoz alapos bibliográfiát és képjegyzéket csatolt, melyek ma is használhatók a tájékozódásban. Bár mélységeiben nem aknázta ki, de mint forrást felhasználta az Endre Béla leszármazottak tulajdonában fennmaradt dokumentumokat is, melyek 1978-ban az Magyar Nemzeti Galéria Adattárába kerültek. A későbbiek során több publikációja is napvilágot látott a témában.28 Az 1970-ben elhunyt Rubletzky Géza életművének feldolgozása ebben az időszakban nem történt meg, igaz 1966-ban nagy kiállítása nyílt a Magyar Nemzeti Galériában N. Pénzes Éva rendezésében.29 Iratai, hagyatékának megfelelő része, Szabó Júlia 20

Tornyai János művészete. Szerk.: Kampis Antal. Budapest, Múzeumok Központi Propaganda Irodája, 1962. /Művészettörténeti Dokumentációs Központ Közleménye I. / 21 Székely Zoltán: Tornyai Szentendrén. In: Kampis 1962. 7-25. 22 Galyasi Miklós: Tornyai János festőművész működésének félévszázados jubileumi tárlata. In: Kampis 1962. 65-68. 23 Galyasi Miklós: Adatok és reflexiók Tornyai János „Juss” című festményének eszmeköréhez. In: Művészettörténeti Értesítő. XII. évf., 1964, 1. sz. 31-35. 24 Például: Bényi László: Rudnay Gyula (1878- ) In: Művészettörténeti tanulmányok. A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve 1953. Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1954. 457-486. és Bényi László: Rudnay 1878-1957. Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1961. /A művészet kiskönyvtára XXXI./ és Rudnay Gyula emlékkiállítása. A kiáll. rend. és a kat. írta és összeáll.: Bényi László. Kiáll. kat. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1969. december. 25 Lázár Béla: Rudnay Gyula. Budapest, Légrády Testvérek, 1921. /Az Ernst Múzeum könyvei V./ 26 Bényi László: Endre Béla emlékkiállítás. 1951. február 10-től – február 28-ig. Kiáll. kat. Budapest, Fényes Adolf Terem, 1951. 27 László Emőke: Endre Béla élete és művészete. (Szakdolgozat). ELTE BTK Művészettörténeti Intézet Könyvtára, 1964. Egy példánya megtalálható a Csongrád Megyei Levéltár Hódmezővásárhelyi Levéltár XI.21. sz. fondjában is. 28 László Emőke: Endre Béla festészete. In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 1968. 219-235. és László Emőke: Endre Béla. Budapest, Corvina, 1973. /A művészet kiskönyvtára 85./ 29 Rubletzky Géza szobrászművész kiállítása. 1967. február 24. – április 16. A kat. írta: N. Pénzes Éva. Kiáll. kat. Budapest, Ernst Múzeum, 1967.

100

és Nagy Leventéné közbenjárásra a Magyar Tudomány Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoport Adattárába került.30 A vásárhelyi művészek közös vállalkozásának induló Művészek Majolika- és Agyagipari Telepének története a gyáralapítás hatvanadik évfordulója felé közeledve került az érdeklődés középpontjába. A két világháború között újra megszervezett, majd később államosított Majolikagyár történetét a hatvanadik évfordulóra rendezett kiállítás katalógusában Kajári Gyula grafikusművész foglalta össze.31 Tanulmányának hiányossága, hogy nincsenek benne hivatkozások és forrásmegjelölések. Ellenben még ismert és beszélgetett olyan személyekkel, akik 1912-14 között és később is az intézmény alkalmazottai voltak, személyesen részt vettek a kivitelezésben is. A kiállítás és az ekkor kiadott katalógus, az alapos gyűjtőmunka ellenére kis számú 1914 előtt készült majolikatárgyat tudott csak felmutatni. Három évvel később, 1975-ben, Grezsa Ferenc irodalomtörténész tette közzé a Művészettörténeti Értesítőben a legfontosabb, a vásárhelyi levéltárban őrzött szöveges dokumentumokat a Művészek Majolikaés Agyagipar Telepéről (alapítólevél, levelezések).32 Legújabb fejleménynek tekinthető, hogy a 2007 őszén a VAM Design Centerben rendezett, a hódmezővásárhelyi kerámia és majolika történetét feldolgozó kiállítás kapcsán kerültek elő az 1912-as alapításra vonatkozó eddig ismeretlen dokumentumok és korai kerámia tárgyak, Lyka Károly leszármazottainak tulajdonából. Az 1960-es években kezdett a vásárhelyi művészekkel kapcsolatos adatgyűjtésébe Almási Gyula Béla festőművész, az 1953-ban alapított művésztelep gondnoka, ennek alapján írta meg a hetvenes évek elején A második évtized. Művészélet Vásárhelyen 1912-1921. Emlékezés a múltra című mindmáig kéziratban maradt feldolgozását.33 Az alcím kissé megtévesztően hat, hiszen ő nem vett részt személyesen a kijelölt időszak vásárhelyi eseményeiben, hiszen 1908-ban született Makón. Művének különlegessége, hogy a „vásárhelyi művészélet” történetét ott akarta folytatni, ahol Kiss Lajos abbahagyta; 1912 novemberében, Nyíregyházára költözésének időpontjában. Célja az volt, hogy kontinuitásérzést keltsen az olvasóban, mintha az első világháború éveiben és az azt követő időszakban, a háború utáni konszolidációig a hódmezővásárhelyi kulturális és képzőművészeti élet eseményei szoros kapcsolatban lettek volna a század első másfél évtizedében történetekkel. Endre Béla és Tornyai János személyének jelenléte még nem elégséges kohéziós erő, hogy a háború nyomorúságait, az alkotás nélkül eltelt éveket, a Majolikagyár leállását vagy a román megszállás időszakának megpróbáltatásait egy lapon tárgyalhassuk a „boldog békeidőkkel” aktív, kezdeményező, tervekkel teli időszakával. Almási Gyula Béla munkájához hatalmas sajtóanyagot tekintett át, külön füzetekben a főszöveghez csatolt lábjegyzeteiben a cikkeket kimásolta, de nem írta fel, hogy honnan, így sok hivatkozása nem kereshető vissza.34

30

Nagy Leventéné közlése a szerzővel, 2007. A hagyaték képzőművészeti részét Rubletzky a Tornyai János Múzeumra hagyta, ma ott található. A Művészettörténeti Intézet Adattárban az MKCS-C-I-98 fondszám jelzi a hagyatékot. Erről: Bánóczi Zsuzsa: Rubletzky Géza szobrász hagyatéka. In: A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Intézetének Adattára. A fondok jegyzéke és leírása. Szerk.: András Edit és Pataki Gábor. Budapest, MTA Művészettörténeti Kutató Intézete, 2000. 63. 31 A hódmezővásárhelyi Majolikagyár (1912-1972). A kat. szerk. és a kiáll. rend.: Kajári Gyula. Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum, 1972. 32 Grezsa Ferenc: A hódmezővásárhelyi Művészek Majolika és Agyagipari Telepe – dokumentumok és levelek tükrében. In: Művészettörténeti Értesítő, XXIV. évf., 1975, 2. sz. 122-132. 33 Almási Gyula Béla: A második évtized. Művészélet Vásárhelyen 1912-1921. (Emlékezés a múltra). /Kézirat, Magyar Nemzeti Galéria Adattára Ltsz.: 20068/1978./ A szöveg egy részlete nyomtatásban is megjelent: Almási Gyula Béla: A második évtized (Művészélet Vásárhelyen 1912-1921.) In: Vásárhelyi tanulmányok IV. 19441974. Szerk.: Bíró József – László József. Hódmezővásárhely, Hódmezővásárhelyi Városi Tanács V. B. Művelődési Osztálya, 1974. 51-69. 34 Az eredeti kézirat ma a Magyar Nemzeti Galéria Adattárában. A főszöveg egy másolata megtalálható a hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtár Helytörténeti Gyűjteményében.

101

A hatvanas-hetvenes években több Tornyaival és társaival kapcsolatos kérdést dolgozott fel a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum igazgatója, Dömötör János is, így a Tornyaihagyaték bírósági perekbe torkolló történetét és Tornyai bajai bemutatkozásait.35 Dömötör János múzeumigazgatói tevékenysége alatt számtalan ismeretterjesztő cikket írt a vásárhelyi művészekről, főleg az addig megjelent kiadványok, tanulmányok és Kiss Lajos munkájának felhasználásával. Dömötör dolgozta fel és publikálta Hódmezővásárhely köztéri szobrait és ezek történetét is, így Kallós, Pásztor, Rubletzky mind a mai napig a vásárhelyi Kossuth téren található alkotásait is.36 Nem függetlenül a „vásárhelyi iskola” hatvanas évekbeli teljesítményétől, országos ismertségétől, az ELTE Művészettörténeti tanszékén Bánszki Pál választotta évfolyam-, quasi szakdolgozata témájául a vásárhelyi művésztelep történetének feldolgozását.37 A viszonylag kevés forrás felhasználásával készült dolgozat alapvetően egy korrekt és átfogó képet vázolt a korai kezdetekből a hatvanas évekig tartó időszakról, ám Bánszki is túlságosan támaszkodott Kiss Lajos gondolatmenetére és az etnográfushoz hasonlóan kerülte a mélyebb elemzéseket, a magukról a képzőművészeti alkotásokról viszonylag kevés szót ejtett. Ugyanebben az évben, 1968-ban Ambrus Tibor is nyilvánosságra hozott egy rövidebb összefoglalót Vásárhely ötvenéves művészeti hagyományáról Kortárs című folyóirat hasábjain.38 Nála kevesebb szó esett az első világháború előtti eseményekről, személyekről s érdekesség, hogy 1904-t (Tornyai Ráth György-díját) tette meg a vásárhelyi „szépművészetek kezdetének”. Cikkének – úgy tűnik – később nem lett folytatása, jelen sorok írója legalábbis nem ismer semmilyen egyéb közleményt Ambrus Tibortól. Mindeközben a megélénkülő és elmélyedtebbé váló helytörténeti kutatások kiegészítették, tovább bővítették a „vásárhelyi művészéletre” vonatkozó tudásunkat és a környékbeli városokban élő művészek, értelmiségeik egymással való kapcsolattartásáról alkotott képet. Különösen értékesek e tekintetben Kőszegfalvi Ferenc vásárhelyi, Szelesi Zoltán, Péter László és Apró Ferenc szegedi kutatásai. Németh László városi könyvtár helytörténésze Kőszegfalvi Ferenc Tóthpál József 1969-es Tornyai bibliográfiáját39 bővítette saját kutatásaival és adta ki 1986-ban.40 Emellett számtalan tanulmányt írt Hódmezővásárhely dualizmuskori kulturális életéről, foglalkozott irodalmi, művelődéstörténeti kérdésekkel is.41 Az ő tollából származik az 1993-ban újra megjelent Hódmezővásárhely történetét feldolgozó monográfiában a kulturális élettel foglalkozó fejezet.42 Ugyanebben a kötetben a képzőművészeti anyagot Dömötör János foglalta össze,43 s mint az intézmény leghosszabb ideig működő igazgatója 2004-ben, a Tornyai János Múzeum fennállásának századik évfordulóján, vállalkozott a

35

Ide vonatkozó tanulmányait összegyűjtve: Dömötör János: Városról, művészetről. (Válogatott tanulmányok, cikkek, beszédek), Hódmezővásárhely, k.n. é.n.. [1976] 36 Dömötör János: Vásárhely szobrai. 2. jav. bőv. kiad. Hódmezővásárhely, Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzata, 2002. 37 Bánszki Pál: Hódmezővásárhely és a művészetek. Évfolyamdolgozat. 1968. (Kézirat) ELTE Művészettörténeti Intézet Könyvtára 38 Ambrus Tibor: A vásárhelyi művészet múltja 1904-1954. In: Kortárs, XII. évf. 1968. 1. sz. 304-314. 39 Tóthpál József: Tornyai János 1896-1936. Bibliográfia. Hódmezővásárhely, Csongrád Megyei Könyvtár, 1969. 40 Tornyai János. Válogatott bibliográfia. Összeáll.: Kőszegfalvi Ferenc. Hódmezővásárhely, k. n., 1986. 41 Ezen tanulmányok egy része összegyűjtve megjelent: Kőszegfalvi Ferenc: Csomorkánytól Csomorkányig. Helytörténeti írások Hódmezővásárhelyről. Szeged, Bába és Társai Kiadó, 2001. 42 Kőszegfalvi Ferenc: Kulturális élet. In: Hódmezővásárhely története. A polgári forradalomtól az őszirózsás forradalomig 1848-1918. Főszerk.: Szabó Ferenc. Hódmezővásárhely, Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzata, 1993. 771-819. 43 Dömötör János: Képzőművészet. In: Hódmezővásárhely története. A polgári forradalomtól az őszirózsás forradalomig 1848-1918. Főszerk.: Szabó Ferenc. Hódmezővásárhely, Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzata, 1993. 820-852.

102

Tornyai János Múzeum fennállásának századik évfordulóján, vállalkozott a múzeum történetének megírására.44 Szeged város képzőművészetének történetét a Móra Ferenc Múzeum muzeológusa, Szelesi Zoltán foglalta össze a kezdetektől a második világháborúig. Kutatásai sok adatot szolgáltattak a Szegeden élt képzőművészekről és az ottani kiállításokról.45 A vásárhelyi művészek barátját és támogatóját, Espersit Jánost, mint irodalmárt (más szemszögből Juhász Gyula barátját, József Attila felfedezőjét) Péter László szegedi irodalom- és helytörténész mutatta be biográfiájában.46 Péter László ezen kívül számtalan vásárhelyi személyről és irodalmi kapcsolataikról írt tényszerű, időtálló tanulmányokat.47 Apró Ferenc 1978-ban, Szöri József születésének századik évfordulóján, az akkor megrendezett emlékkiállításhoz kapcsolódva jelentette meg alapos, nagy forrásbázisra alapuló tanulmányát, mely mind máig az egyetlen feldolgozás a fiatalon, már 1914 októberében a háború áldozatául szegedi festőről. A mindössze száz példányban, a szerző költségén füzet formában is megjelent dolgozat részletesen tárgyalja Tornyai és Szöri József barátságát is.48 A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek első felében a korai vásárhelyiek iránti érdeklődés mintha kevésbé lett volna élénk országos szinten. Mindeközben igaz azonban, hogy ekkor jelenhetett meg először feldolgozás Pásztor János életéről, Heitler László munkája nyomán.49 1984-ben szenzációként hatott, hogy a nem éppen legmegfelelőbb körülmények ellenére egyben és viszonylag sértetlenül előkerült Tornyai János utolsó, Horánszky utcai műterméből a halála után az özvegye által elrejtett hatalmas festmény- és irat-együttes. Ezt kiállításon mutatták be a Magyar Nemzeti Galériában és helyezték el ott a Festészeti Osztályon és az Adattárban, illetve a festészeti lelet egy részét a Tornyai János Múzeumban. A Tornyai-naplók, a levelezés, a fotóanyag előkerülése hatalmas feldolgozandó anyagot jelentett, melyhez Bodnár Éva kezdett hozzá. Kutatásának eredményeit Az újra felfedezett Tornyai című könyvében publikálta 1986-ban.50 A második monografikus feldolgozás már sokkal árnyaltabban, sokszínűbben mutatja be Tornyai vásárhelyi éveit. Bodnár több teret szentelt Endre Béla és Rudnay személyének is, felhasználta Kiss Lajos könyvének tanulságait. Ezzel szemben hiányként kell megemlíteni, hogy a kiadvány jegyzeteletlen, a szerző Tornyai festészetének fordulópontjaként még mindig a Juss 1904-es elkészültét tekinti. A fotóhagyatékból előkerült ismeretlen fényképek közlése és az előkerült dokumentumok ismerete előnyére vált az új feldolgozásnak. A hetvenes években kezdte meg kutatásait Kovács Márival kapcsolatban Fülöp Erzsébet hódmezővásárhelyi festőművész és rajztanár, aki már akkor tervbe vette Mári életművének monografikus feldolgozását. Bodnár Évához és Apró Ferenchez hasonlóan interjúkat is készített Márival, nem sokkal a két világháború között „őstehetségként” ismertté vált festőnő 1977ben bekövetkezett halála előtt. Fülöp Erzsébet munkája precíz forrásfeldolgozáson alapul, s kutatásait Tornyai János naplóinak komplex feldolgozásává fejlesztette. Miközben Máriról 44

Dömötör János: A Tornyai János Múzeum 100 éve. Hódmezővásárhely, Móra Ferenc Múzeum, 2004. /Múzeumi Műhely 3./ 45 Szelesi Zoltán: Szeged képzőművészete. In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1972/73. Szeged, 1975. 46 Péter László: Espersit János (1879-1931) Ismeretlen adalékok Juhász Gyula és József Attila életéhez, költészetéhez. Budapest, Akadémiai, 1955. /Irodalomtörténeti füzetek 1./ 47 Például: Péter László: Vásárhely dicsérete (Móricz Zsigmond verses ajánlása Endre Bélának) In: U.ő.: Kívül a körtöltésen. Irodalmi tanulmányok. Szeged, k.n., 2001. /Tiszatáj könyvek/ és Péter László: Endre Bélának sírjára. Juhász Gyula versének keletkezéstörténete. In: U.ő.: Szegedi tudósítások. Válogatott írások. Szeged, Bába Kiadó, 2003. 202-212. 48 Apró Ferenc: Szöri József 1878-1914. Szeged, k.n. 1978. /Különlenyomat a Somogyi-könyvtári Műhely 1978/1-4. számából/. Apró Ferenc egy másik vásárhelyi vonatkozású publikációja: Apró Ferenc: Tornyai János két tréfás verse. In: Dömötör János Emlékkönyv. Tanulmányok a 80 éves Dömötör János tiszteletére. Szerk.: Nagy Vera. Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum, 2002. /Múzeumi Műhely I./ 205-210. 49 Heitler László: Pásztor János. Budapest, Corvina, 1981. /A művészet kiskönyvtára/ 50 Bodnár Éva: Az újra felfedezett Tornyai. Budapest, Gondolat, 1986.

103

szóló könyve 2003-ban napvilágot látott a vásárhelyi múzeum kiadásában.51 Tornyai naplóinak feldolgozását azóta is töretlenül folytatja. Fülöp Erzsébet Mári könyvének nagy értéke az ismert művek jegyzékének összeállítása és a Tornyai-naplókból az egykori cselédjére és festészetére vonatkozó szemelvények közlése.52 Fülöp Erzsébet ösztönzésére és Kőszegfalvi Ferenc helytörténész felügyeletével kezdődött el a hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtár és Tornyai János Múzeum közös kezdeményezésére Tornyai János teljes levelezésének összegyűjtése, kritikai feldolgozása és publikálásra való előkészítése. A kutatás alapját a közgyűjteményekben található dokumentumok alkotják, melyek feldolgozása jelen sorok írása idején is aktuális. Reméljük, hogy e feldolgozás és a Tornyai levelek digitalizálása (minden egyes darabról való fénykép-készítés és a szövegek feldolgozása és átírása) a közeljövőben meghozza eredményét és a jövőben kiterjedhet még a többi vásárhelyi művészre is, hiszen ők is értékes, komoly művészettörténeti értékkel bíró levelezést folytattak. Az első világháború előtti vásárhelyi művészeket feldolgozó monográfia és forráskiadványok hiányában a 19-20. századi magyar művészetről szintézist alkotó művészettörténészeknek nem tudtak mihez fordulni a kérdésben. A monografikus feldolgozás hiányában kevés összefoglalás szólt vagy utalt az alföldi város képzőművészeti életére, azok is inkább Tornyai és Rudnay személye miatt tartották érdemesnek az említésre. A két világháború közötti időszakban történtek meg az első próbálkozások a magyar művészettörténet összefoglalására, amikor a Vásárhelyen megfordult képzőművészek jó része még életben volt. Endre Béla unokatestvére, Ybl Ervin egy rövidebb, vázlatos írásában épp csak említi az utolsó félévszázad jelentős művészei között Tornyai, Rudnay, Pásztor nevét.53 Péter András 1932-ben megjelent A magyar művészet története című munkájában Rudnayt és Pásztort említi,54 nyílván ebben erősen közrejátszott, hogy a két világháború között mindkettő elismert, foglalkoztatott művész volt. Pásztor Búcsúzkodását „korai, irodalmi ízű genre-jelenetnek” tartja, mely kapcsolatot tart a naturalizmussal „századvégi novellisztikus realizmusa” és finom felület-megmunkálása folytán.55 Tornyairól és Endre Béláról s általában Hódmezővásárhelyről nem írt Péter András. A magyar festészet történetét monografikusan feldolgozó Genthon István 1935-ben megjelent munkájában, nyilvánvalóan szűkölködve Tornyai életművének átfogó és részletes ismeretében, művészetét „Munkácsyhoz visszanyúló” „eleven anakronizmusként” jellemezte. 56 A könyvben nem szólt a vásárhelyi festők többségéről. Az első olyan összefoglaló magyar művészettörténet, melyben az alföldi iskola kiemelt helyet kapott Vitéz Nagy Zoltán könyve.57 Bár Nagy Zoltán sem végzett mélyebb kutatásokat a témában, Tornyairól, Rudnayról és Endre Béláról részletesen írt, Koszta Józsefet, Szüle Pétert és Nagy Istvánt sorolta még ebbe a csoportba elkülönítve a szolnokiaktól. Bár a könyv szemlélete nagymértékben igazodik a Horthy-korszak kultúrpolitikájának elvárásaihoz, Nagy Zoltán „alföldi festészet” fogalma jó ideig mérvadó maradt. A második világháború utáni időszakban bekövetkező szemléletváltás ellenére megjelenhettek olyan munkák is, melyek kívül tudták tartani a pusztán ideológiai szempontú megközelítéseket, de sok esetben nem ez volt a jellemző. Lyka Károly összefoglalásai a 19. és 20. századi magyar művészetről az ötvenes években jelentek meg. Lyka helyzetképe azért is kivé51

Fülöp Erzsébet: Mári. Kovács Mária (1883-1977) születésének 120. évfordulójára. Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum, 2003. /Múzeumi Műhely 2./ 52 Fülöp 2003. 45-61. 53 Ybl Ervin: Az utolsó félévszázad művészete. Budapest, Pallas, 1926. 51-52.; 69. 54 Péter András: A magyar művészet története. II. köt. Budapest, Lampel R. Könyvkereskedése, 1930. /Művészeti Könyvtár/ 166-167.; 170. 55 Péter 1930. 170. 56 Genthon István: Az új magyar festőművészet története 1800-tól napjainkig. Budapest, Magyar Szemle, 1935. 157. 57 Vitéz Nagy Zoltán: Új magyar művészet. Száz év szobrászata és festészete. Budapest, Atheneum, 1941. 66-74.

104

teles, mert Tornyaival való barátsága folytán két alkalommal is személyesen kereste fel Hódmezővásárhelyt, 1905 áprilisában és 1906 februárjában. A Csongrád vármegyei városban való tartózkodásáról visszaemlékezésében számolt be.58 A századforduló művészetét feldolgozó, 1953-ban napvilágot látott művében59 írt a majolikatelepről és itt dolgozó művészekről, Tornyai Alföld-képeiről és parasztfestészetéről, ám feltűnő, hogy Vásárhelyen és Mártélyon készült tájképeivel nem foglakozott. Tornyai ezen munkáit minden bizonnyal már nem preferálta, amit jelez az is, hogy 1911-es kiállításáról sem akkor, sem későbbi feldolgozásaiban – úgy tűnik – soha nem nyilvánult meg az olvasóközönség számára. A „Művész-közösségek” fejezetben nem tárgyalta Hódmezővásárhelyt, csak a négy „nagy” művésztelepet: Nagybányát, Szolnokot, Kecskemétet és Gödöllőt. Rudnayt nem emelte ki, az első világháború előtti munkásságát valószínűleg nem tartotta annyira fontosnak, hogy nagyobb fejezetet szenteljen neki. A korszak szobrászatát feldolgozó, egy évvel később, 1954-ben megjelent munkájában60 Lyka tematikus tárgyalásában az életkép-szobrászok közé sorolja Pásztort és Rubletzkyt, de utal Pásztor a tárgyalt korszakban kapott köztéri megbízásaira is. Pásztor Hódmezővásárhelyen készült és a Műcsarnokban sikeresen szerepelt munkáiról írt többet. Megfontolandó konklúziója, hogy a korszak magyar szobrászata, így Pásztor János sem a múltba visszatekintve, főleg nem a magyar szobrászat korábbi eredményeit (Izsó Miklóst) feldolgozva, hanem inkább külföldi tapasztalatainak birtokában jutott el életműve kiemelkedő alkotásaihoz. Rubletzky Gézától sokat emlegetett Anyaság-ciklusát emelte ki Lyka.61 Néhány évvel Lyka, Bodnár és Kiss Lajos munkáinak megjelenése után látott napvilágot a korszak nagy művészettörténeti összefoglalása Zádor Anna szerkesztésében, mely jobban tükrözi a korszak előre meghatározott elvárásait a vásárhelyi művészek jellemzése terén.62 Az ide vonatkozó részeket ketten: Végvári Lajos és az alig harminc éves Németh Lajos írták. Végvári fejezetében a „Munkácsy-iskola”, a Munkácsy örökség folytatóiként jellemzi az alföldi festőket, Tornyait, Rudnayt, Kosztát. Németh Lajos a két világháború közötti időszak feldolgozásánál írt hosszasabban Tornyairól, akit „mindvégig a magyar paraszti sors profetikus festőjének” tekintett.63 A Jusst Németh a „XIX. századi zsáner festészet Munkácsy kritikai realizmusának szellemében fogant festői koncepciónak” tartotta. Az előző kiadványhoz képest egy évvel később, 1959-ben jelent meg Pogány Ö. Gábor összefoglalója a 20. század magyar művészetéről.64 A hódmezővásárhelyieket nem tárgyalta külön fejezetben, mint ahogyan nem írt róluk (Rudnay kivételével) a Magyar festészet forradalmárai című 1947-es könyvében sem.65 Tornyait a fent említetett 1959-es katalógusban, mint közeli Munkácsy-tanítványt tárgyalta, s festészetét a másik Munkácsy-tanítvány, RipplRónai Józseffel állította szembe. Tornyai szerinte mindig kifejtette „radikális különvéleményét a kizsákmányolókkal és a konzervatívokkal szemben”. Műveiben és Rudnaynál is, kizárólag a „szegényparaszt és a proletártípusok” megjelenítését látta. Majd a két világháború közötti időszakra vonatkozóan is, mint „Munkácsy fáklyájának tovább vivőit” ünnepelte az „alföldieket”.66

58

Lyka Károly: Vándorlásaim a művészet körül. Budapest, Corvina, 1970. 307-312. Lyka Károly: Festészeti életünk a Millenniumtól az első világháborúig 1896-1914. Budapest, Képzőművészeti Alap, 1953. Tornyairól a Parasztok közt c. fejezetben: 67-68. 60 Lyka Károly: Szobrászatunk a századfordulón. Magyar művészet 1896-1914. Budapest, Corvina, 1954, 19832. 61 Lyka 1954, 19832 57., 64. 62 Magyar művészet 1800-1945. Szerk.: Zádor Anna. Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1958. /A magyarországi művészet története II./ 414. 63 Németh Lajos: Alföldi festők. Tornyai János. In: Magyar művészet 1800-1945. 520-522. 64 Pogány Ö. Gábor: A magyar festészet a XX. században. Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1959. 65 Pogány Ö. Gábor: A magyar festészet forradalmárai. Budapest, Officina, [1947] /Ars Mundi X./ 66 Pogány 1959. 51. 59

105

Németh Lajos 1968-as, immár önálló szintézisében a Modern magyar művészetben67 sokkal árnyaltabban, nagyobb alapossággal és körültekintéssel foglalta össze Vásárhellyel kapcsolatos mondanivalóját. Németh itt a három magyar várost: Nagybányát, Szentendrét és Hódmezővásárhelyt vetette össze, melyeknek önálló, sajátos, városi karaktere megfelelő volt ahhoz, hogy a képzőművészek felfedezzék a maguk számára, s ott megtelepedve a környezetet is beépítsék saját vizuális kultúrájukba. A Munkácsy-örökség és a népi zsáner itt fontos leíró fogalom maradt a művészettörténész eszköztárában, ám immár talán a témával kapcsolatos nagyobb tapasztalata mondatta ki vele, hogy Tornyainál a kezdeti romantikus realizmus átvezetett egy expresszívebb realizmusba. Rudnay Gyulát Rugendashoz hasonlította, s kiemelte, hogy a magyar nemzeti eszme legromantikusabb értelmezőjeként tűnt fel. Véleménye szerint a vásárhelyi művészek nem alkottak művésztelepet, de feltétel nélkül elismeri a helyi társadalom érdekében kifejtett közéleti tevékenységüket. Németh Lajos véleményének árnyaltabbá válásához nyilvánvalóan hozzájárult, hogy erre az időszakra már több kiállításon, a fővárosban és vidéken megismerhette a vásárhelyi művészek életművét. A második világháború óta 1968-ig eltelt több mint két évtizedben több nagy kiállításon kerültek bemutatásra a vásárhelyi művészek.68 Németh Lajos igényes szintézise mellett azonban még ebben az időszakban is kerültek sajtó alá olyan munkák, például Aradi Nóra tollából, melyek Tornyait és Rudnayt (és persze a második világháború után alkotó vásárhelyi művészeket), mint a szocialista művészet előfutárait (és kiteljesedéseit) határozták meg.69 Az 1970-es években a Vásárhellyel kapcsolatos országos érdeklődés kevésbé volt intenzív, mindeközben például a Szolnokról 1977-ben, majd tíz évvel később a gödöllői művésztelepről színvonalas monográfia készült.70 A kecskeméti művésztelepnek a kilencvenes évekig 67

Németh Lajos: Modern magyar művészet. Budapest, Corvina, 1968. 27. Lényegében megegyezik koncepciója az 1983-as összefoglalásában is: Németh Lajos: Mednyánszky László és az alföldi festők. In: A művészet története Magyarországon a honfoglalástól napjainkig. Szerk.: Aradi Nóra. Budapest, Gondolat, 1983. 394-396. 68 A már említett Bényi László: Endre Béla emlékkiállítás. 1951. február 10-től – február 28-ig. Kiáll. kat. Budapest, Fényes Adolf Terem, 1951.; Rudnay Gyula Kossuth-díja festőművész gyűjteményes kiállítása. A kiáll. rend.: Bényi László. Kiáll. kat. Országos Szépművészeti Múzeum, Budapest, 1953.; Endre Béla (1870-1928) emlékkiállítás. Kiáll. kat. Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum, 1958.; Tornyai János emlékkiállítás. A kiáll. rend. és a katalógust szerk.: Bodnár Éva. Kiáll. kat. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria – Hódmezővásárhely Tornyai János Múzeum, 1962-63.; Majd nem sokkal a Németh-könyv megjelenése után: Rudnay Gyula emlékkiállítása. A kiáll. rend. és a kat. írta és összeáll.: Bényi László. Kiáll. kat. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1969. december.; Endre Béla 1870-1928 emlékkiállítás. Összeáll.: Dömötör János. Kiáll. kat. Szeged, Magyar Nemzeti Galéria – Móra Ferenc Múzeum - Tornyai János Múzeum, 1970. 69 Aradi Nóra: A szocialista képzőművészet története. 2. átdolg. kiadás. Budapest, Corvina, 1970. vagy Aradi Nóra: A szocialista képzőművészet jelképei. Budapest, Kossuth, 1974. 70 Még az említett korszak előtt: Végvári Lajos: Szolnoki művészet 1852-1952. Budapest, Művelt Nép Könyvkiadó, 1952. Majd azt követően: Egri Mária: Szolnoki művésztelep. Budapest, Corvina, 1977. és Gellér katalin – Keserü Katalin: A gödöllői művésztelep. Budapest, Corvina, 1987. A magyarországi művésztelepek közül jelentőségében kiemelkedő Nagybánya történeti feldolgozását, értékelését már maga az egykori szervező és résztvevő Réti István és a művészettörténész, kritikus Lyka Károly elkezdte, azaz sok esetben még maguk a résztvevők is erősen befolyásolták, konstruálták a róluk kialakított képet, főként hogy teoretikus megalapozást is kívántak adni egykori munkájuknak, ellentétben a mindvégig külső szemlélőnek megmaradó, vásárhelyi Kiss Lajossal. A Nagybánya iránti művészettörténeti érdeklődés természetesen azóta is folyamatos és töretlen. Az alapítás százéves évfordulójára rendezett kiállítás katalógusa: Nagybánya művészete. Kiállítása a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából. Szerk.: Csorba Géza – Szücs György. Kiáll. kat. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1996. és Murádin Jenő – Szücs György: Nagybánya 100 éve. Miskolc – Nagybánya, 1996. Nagybánya kiemelkedő helyét és jelentőségét jól jellemzi, hogy a helyi és az országos sajtóban a nagybányaikról megjelent cikkek már összegyűjtve két kötetben láttak napvilágot: A nagybányai művészet és művésztelep a magyar sajtóban 1896-1909. Szerk.: Tímár Árpád. Miskolc, Mission Art Galéria, 1996. /Nagybánya könyvek 7. Dokumentumok a nagybányai művésztelep történetéből I./ és A nagybányai művészet és művésztelep a magyar sajtóban 1910-1918. Szerk.: Tímár Árpád. Miskolc, Mission Art Galéria, 2000. /Nagybánya könyvek 8. Dokumentumok a nagybányai művésztelep történetéből II./. Külön kötetben jelent meg a művészek levelezés is: Válogatás a nagybányai művészek leveleiből 1893-1944. Szerk.: András Edit – Bernáth Mária. Miskolc, Mission Art Galéria, 1996. /Nagybánya könyvek 8. Dokumentumok a

106

kellett várnia a szakirodalmi igényű feldolgozásra, Sümegi György kutatásainak eredményeként.71 Az első két művésztelepről az ezredforduló után is jelentek meg színvonalas, kiadványok, tanulmánykötetek.72 A magyar művészet történetének újabb szintézise 1981-ben látott napvilágot Németh Lajos szerkesztésében.73 Itt Hódmezővásárhelyről a Realizmus ösvényei részben az Alföldi művészet centrumai egységen belül A hódmezővásárhelyi művészet fejezetben olvashatunk Tornyai, Endre, Rudnay74 és A hódmezővásárhelyi művészeti élet című alfejezetekre bontva. A Rudnayra vonatkozó részt Aradi Nóra, a többit a szolnoki művésztelep monográfusa, Egri Mária írta. A kötetben külön fejezetet kaptak a debreceni és a szegedi festők is. A magyar kutatás tanulságai figyelemre méltó módon csapódtak el az európai és amerikai művésztelepeket (művészkolóniákat) bemutatni kívánó Michael Jacobs könyvében, akit magyarországi látogatása során, az Magyar Nemzeti Galéria munkatársaként Bodnár Éva kalauzolt. Művében érintőlegesen, de ír Vásárhelyről is, ahol „a művészek egy csoportja gyűlt össze, Tornyai János vezetésével, ami az Alföldi Iskolaként vált ismertté.” (!) 75 Az 1989-es rendszerváltás után is születtek olyan átfogó igényű feldolgozások, melyekben helyet kaptak a korai vásárhelyi művészekkel kapcsolatos gondolatok. 1994-ben a magyar tájfestészetről szóló munkájában Szinyei-Merse Anna, egy osnabrücki kiállítás kapcsán pedig Bakó Zsuzsával közösen ugyancsak ő szerepeltette Tornyait megfelelő helyen a plein air festészet magyarországi jelenségeinek bemutatásakor.76 Az utóbbi másfél évtizedben sajnos kevés olyan hazai kiállítás volt, melynek kapcsán Hódmezővásárhely és az ott dolgozó művészek előkerültek volna. Kevés, de példamutató kivétel azonban akad. Így a Szathmári Gizella által rendezett 2003-as Rudnay Gyula életmű-kiállítása az Ernst Múzeumban, mely sajnos az egykori főiskolai tanár vásárhelyi korszakáról szinte semmit sem mutatott be.77 Azt azonban örömtelinek tekinthetjük, hogy a rendszerváltás után újra felélénkülő nyilvános műkereskedelem számos eddig lappangó és még az első világháború előtt Vásárhelyen készült festészeti és szobrászati alkotást is előhívott az ismeretlenségből.78 A magángyűjtemények iránti érdeklőnagybányai művésztelep történetéből II./. A legújabb Nagybányához is kapcsolódó kutatások pedig erőteljesebben körvonalazták a művésztelep szerepét a párizsi modernizmus magyarországi recepciójában. Erről: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig. Szerk.: Passuth Krisztina – Szücs György. Kiáll. kat. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2006. /A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1./ 71 Sümegi György: A Kecskeméti Művésztelep (1909/12-1944) és Alkotóház (1957-) Budapest, Új Művészet, [1996] 72 A gödölllői művésztelep 1901-1920. Szerk.: Gellér Katalin – G. Merva Mária – Őriné Nagy Cecília. Gödöllő, 2003. és Szolnoki Művésztelep 1902-2002. Szerk.: Kertész Róbert – V. Szász József – Zsolnay László. Szolnok, k.n., 2002. 73 Magyar művészet 1890-1919. I-II. köt. Szerk.: Németh Lajos. Budapest, Akadémiai, 1981. 74 Magyar művészet 1890-1919. 1981. 242-249. 75 Jacobs, Michael: The Good and Simple Life. Artist Colonies in Europe and America. Oxford, Phaidon, 1985. 132., 142. 76 Szinyei Merse Anna: A magyar tájfestészet aranykora 1820-1920. Budapest, Dunakönyv, 1994. és SzinyeiMerse Anna – Bakó Zsuzsanna: Pleinair-Malerei in Ungarn. Impressionistische Tendenzen 1870-1910: Redaktion: Rainer Schmitz. Ausstellungskatalog. Verlag des Museums – und Kunstvereins, Osnabrück, 1994. 77 Rudnay Gyula (1878 – 1957). A kat. írta és szerk.: Szathmári Gizella. Kiáll. kat. Budapest, Ernst Múzeum, 2003. 78 Számos magángyűjteményről beszámol például: Ébli Gábor: Magyar műgyűjtemények 1945-2005. Budapest, Enciklopédia, 2006. De itt kell megemlítenünk például az eddig publikálatlan Antal-Lusztig gyűjteményből a Debreceni MODEM-be és a Pécsi Városi Képtárba került műveket is, melyek – ha még nem is feldolgozva – legalább megtekinthetők a közönség számára. Az elmúlt évtizedben egyre több vidéki közgyűjtemény is be tudta mutatni önálló kiadványban képzőművészeti gyűjteményének legértékesebb darabjait, ahol több vásárhelyi vonatkozású munka található. Például: A RipplRónai Ödön gyűjtemény. Szerk.: Horváth János. Kaposvár, Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2002.; A Türr István Múzeum kincsei. A bajai múzeum 20. századi képzőművészeti gyűjteménye. Összeáll. és az előszót írta: Kovács Zita. h.n., Türr István Múzeum, 2002.; és A Herman Ottó Múzeum Képtára. Szerk.: Pirint Andrea. Herman Ottó Múzeum, 2004.

107

dés és a nyilvánosság előtti bemutatkozások remélhetőleg a jövőben számos eddig lappangó, korábbi reprodukciókról ismert alkotás felbukkanását hozzák majd magukkal. A két legújabb, a XX. század magyar művészetéről napvilágot látott összefoglalás is megemlíti az alföldi művészeket. Beke László79 és Szücs György80 közel hasonló terjedelemben írt összefoglalókban elfogadják a Németh Lajos és Bodnár Éva által közvetített képet, s immár elfogultságoktól mentesen közelítenek, mind az „alföldi művészet” mind a korabeli művésztelepek alkotói tevékenysége és világképe felé. Az itt tapasztalt rövidségnél fájóbb, hogy az 1999-ben Nürnbergben rendezett nagyszabású Künstlerkolonien in Europa (Művésztelepek Európában) című kiállítás katalógusában – s annak Zwickl András által írt magyar vonatkozású fejezetében – már utalást sem találunk Hódmezővásárhelyre.81 A kötet jelentősége azonban sokkal nagyobb, annál mintsem, hogy a Künstlerkolonien in Ungarn című, mindöszsze néhány oldalas fejezet elegendő érezhessük a magyarországi művésztelepek hiteles bemutatására, hiszen valószínűleg a jövőben még sokáig hiánypótló forrásmunkaként fogják számon tartani. Új helyzetet teremtett a 2007-es év, amikor a szentendrei Művészetmalomban a Magyarországi művésztelepek című, Urbán Ágnes kurátori felügyelet alatt létrejött kiállítás keretében a hat, klasszikus magyar művésztelep bemutatkozhatott. (Nagybánya, Szolnok, Gödöllő, Vásárhely, Kecskemét, Szentendre)82 A kiállításra összegyűjtött és együtt kiállított anyag szakmai szempontból értékesnek bizonyult, sokak figyelmét felhívta Tornyai, Endre, Rudnay egyéni, karakteres tájkép-festészetére. A kiállítás szervezői némiképp engedve azonban az évtizedek óta rögzült „alföldi festészet” fogalom csábításának, így Koszta József négy és Nagy István egy képpel helyet kapott a vásárhelyiek között, kétségtelenül emelve annak színvonalát és rangját.83 Remélni lehet, hogy a közeljövőben az ilyen újbóli bemutatkozási lehetőségek ténylegesen elmozdítják az elhalványult érdeklődést a vásárhelyi művészkör iránt. A kiállításhoz katalógus is készült, mely reprodukciókat közöl a vásárhelyi múzeum raktárában őrzött, de Szentendrén kiállított munkáról. A katalógusban mindegyik művésztelepről található egy rövid történeti áttekintés és összefoglalás, a Vásárhelyre vonatkozót Nagy Imre, a vásárhelyi Tornyai János Múzeum újonnan kinevezett igazgatója írta.84 Összegezve tehát megállapíthatjuk, hogy bár közel száz év elteltével sem rendelkezünk megfelelően elvégzett, alapos forrásfeltáráson alapuló, monografikus feldolgozással az első világháború előtt Hódmezővásárhelyen dolgozott művészekről. Az eddig lezajlott kutatásokról megállapítható, hogy vagy csak egy-egy művész, vagy a velük kapcsolatos részkérdések és részproblémák feldolgozására tettek kísérletet, így nem tarthattak igényt arra, hogy alapjául szolgáljanak egy magyar művészettörténeti-képzőművészeti (azon belül inkább festészeti) szintézis a „paraszt Párizs” képzőművészeti életét tárgyaló fejezetéhez. Az országos közgyűjteményeket bemutató kiadványokra természetesen már előtte is volt példa: 20. századi magyar festészet és szobrászat. A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításának katalógusa. Főszerk.: Csorba Géza. Szerk.: Szinyei-Merse Anna – Egry Margit. Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1986. 79 Beke László: A 20. század képzőművészete. In: Beke László – Gábor Eszter – Prakfalvi Endre – Sisa József – Szabó Júlia: Magyar művészet 1800-tól napjainkig. Budapest, Corvina, 2002. /Egyetemi könyvtár/ 306. 80 Szücs György: A nemzeti hagyomány ösvényein – Az Alföld vonzásában. In: Andrási Gábor – Pataki Gábor – Szücs György – Zwickl András: A magyar képzőművészet a 20. században. Budapest, Corvina, 1999. /Egyetemi könyvtár/ 21-26. 81 András Zwickl: Künstlerkolonien in Ungarn. Die ersten Zentren des modernen ungarischen Kunst. In: Künstlerkolonien in Europa. „Im Zeichen der Ebene und des Himmels.”. Herausg.: Claus Pese. Ausstellungskatalog. Nürnberg, Germanisches Nationalmuseum, 2001. 187-191. Ugyanezen cikk másik közlése: András Zwickl: Künstlerkolonien in Ungarn. In: Jahrbuch für finnisch-deutsche Literaturbeziehungen. Nr. 32. 2000. 47-52. 82 Magyarországi művésztelepek. Történeti művek. Kiáll. kat. Kurátor: Urbán Ágnes. Szentendre, Szentendre Művészetéért Alapítvány, 2007. 83 A katalógusban: Urbán 2007. 178-181.; 183. 84 Nagy Imre: Vásárhelyi művészet, vásárhelyi művészek. In: Urbán 2007. 142-145. Reprodukciók: 152-186.

108

Nagy Vera: A hódmezővásárhelyi Majolikatelep és a kisműhelyek kölcsönhatása Az elmúlt években a hódmezővásárhelyi kerámia szimpóziumok nyomán megnőtt az érdeklődés a város kerámiahagyománya, elsősorban a helyi művészek által 1912-ben alapított Majolikatelep tevékenysége iránt. Különböző kerámia kiállításokon bukkantak föl az alapítóatyák – Endre Béla, Tornyai János, Rubletzky Géza, Kallós Ede Smurák József, Pásztor János és Weisz Mihály – munkái, megnyitókon, előadásokon hallhattunk részleteket a Majolika történetéből. Éppen ezért nem célom a Telep korai történetének ismertetése, ebből csupán annyit kívánok megemlíteni, amennyi témámhoz nélkülözhetetlen. Elsősorban azt próbálom megvizsgálni, hogyan hatott egymásra a Majolikatelep és a korabeli kisműhelyek forma- és motívumkincse, színvilága. Mindezt a fennmaradt tárgyi anyagon keresztül követem nyomon az alapítástól az 50-es évekig. A Majolikateleppel kapcsolatban mindössze egyetlen szakirodalmat említhetünk meg, Kajári Gyula történeti összefoglalását a Majolika 60 éves évfordulója alkalmából rendezett kiállítás katalógusában. Ezt a munkát méltán tekinthetjük alapműnek, s egy-egy témakör kibontásához magam is ennek megállapításaiból indulok ki.85 Ezt a kapcsolatrendszert három témán keresztül kívánom megvizsgálni: először azokat a személyi vonatkozásokat vázolom föl, melyeken keresztül a Majolika és a kisműhelyek kapcsolata realizálódott, második témakörként a kisműhelyek hatását vizsgálom a Majolikatelepen született munkákon. Itt kell megjegyeznem, hogy erről István Erzsébet szólt előadásában Hódmezővásárhelyen, a 2007. június 4-i kerámiakonferencián, az ottani kiállításhoz kapcsolva ezt a témát. Nem célom az ő megállapításait újrafogalmazni, de a teljesség kedvéért szólnom kell erről is, továbbgondolva és más, kiállításon eddig még nem szerepelt alkotásokon keresztül bemutatni ezt a hatást. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, amiről akkor nem esett szó - s ez a harmadik témakör - hogy a Majolika hogyan hatott a kisműhelyekre. Elsősorban ez utóbbi témakör fontosságát kell kiemelni, egyrészt azért, mert meggyőződésem, hogy a Majolika hatása mind a mai napig felfedezhető a kisműhelyek termékein, másrészt azért, mert a kisműhelyekben született díszedényekkel – néhány gyűjtőt kivéve – mindeddig senki nem foglalkozott. Ezek már nem népi kerámiák, így a néprajzkutatók érdeklődési körén kívül estek, de nem kaptak helyet az iparművészet-történeti kutatásokban sem. Elhanyagolásukat az a tény is magyarázza, hogy az 1950-es évektől, ezeket a giccs kategóriájába sorolták. Hasonló ítélet hangzott el ekkoriban a korábbi majolikatelepi termékekre vonatkozóan is; „polgári ízlést kiszolgáló, gyökértelen díszítésmód”-ban határozva meg azok fő jellemzőjét. Így nem csoda, ha ezekkel sem foglalkozott méltó helyén sem a művészeti, sem a néprajzi, sem a manufaktúra-történeti kutatás. Meg kell jegyezni azt is, hogy a népi fazekas hagyományok felbomlása a kisműhelyekben nem csupán a Majolika hatásának tudható be. Az 1898-ban megalakult Agyagipari Tanműhelyben a fazekasok új technikákat sajátítottak el, új, polgári edényformákat ismertek meg, a díszítésben pedig az írókázást felváltotta az ecsettel való festés. Zsolnay Vilmos és

85

Kajári Gyula, 1972.

109

Farkasházy Fischer Vilmos látogatása a tanműhelyben, arra utal, hogy a korabeli porcelánüzemek termékei is mintául szolgáltak fazekasainknak.86

A kisműhelyek és a Majolikatelep kapcsolatának személyi vonatkozásai A Majolikatelep és a kisműhelyek egymásra hatását részben konkrét személyeken, részben pedig tárgyakon keresztül lehet bemutatni. Személyekről szólva, elsősorban az ott dolgozó korongos mesterekre valamint az írókázó lányokra, asszonyokra gondolok. Munkásságuk, életútjuk rávilágít erre a kapcsolatra, ezért igyekeztem több forrásból összegyűjteni a rájuk vonatkozó adatokat. A Majolikatelep megalakulásakor elsősorban helybeli mestereket, segédeket alkalmazhattak, feltehetően olyanokat, akik nem rendelkeztek jól felszerelt saját műhellyel. Bár a Tanműhely hatására már megkezdődött az áttérés a díszedények készítésére, de még egyes használati edények iránt is volt kereslet, így elmondható, az itt munkát kapott fazekasokról, hogy ekkor még „kezükben van” a hagyományos fazekasság formakincse. A 20 század elején a műhellyel nem rendelkező fazekasokra a városon belüli mobilitás volt jellemző. Nagyobb munkák idején elszegődtek kisműhelyekbe dolgozni, néhányan a Majolikában is eltöltöttek hosszabb-rövidebb időt, így alkalmuk nyílt arra, hogy az ott elsajátított formákat a kisműhelyekben is megkorongozzák. Hasonló mobilitás jellemezte az edényeket díszítő lányokat, asszonyokat is, akik többnyire fazekasok hozzátartozói voltak. A Telepen eltanult díszítményeket a kisműhelyekben alkalmanként besegítve, felhasználták. Az 1950-es évek környékéről már pontosabb adataink vannak a Majolikában dolgozó mesterekről és írókázókról. A telepet 1950 végén államosították, s ettől kezdve Majolikagyár Állami Vállalat néven működött. Három, kisműhellyel rendelkező mesternek – Baán Imrének, Csenki Istvánnak és Jakab Sándornak – az államosítás táján szűnt meg az iparengedélye, s 1951 nyarán már a Majolikában dolgoztak. Csenki, Czvalinga néven tótkomlósi származású, s 1940-ben változtatta meg nevét. Jakab Sándor szentesi, míg Baán vásárhelyi. Családneve a fazekascéh irataiban 1848-tól, a céh alapításától nyomon követhető. 1952-ben a jeles vásárhelyi fazekas családból származó Lázi János is belépett a gyárba. Ők azok, akik korábban önálló műhellyel rendelkező mesterként kerültek be a Majolikába, a többiek helybeli vagy délvidéki segédek voltak. Az idősebb mesterek belépése nem volt teljesen önkéntes. Kajári Gyula egy, a ’80-as évek közepén írott levelében Baán Imrére emlékezve szól erről. A részlet egyben szemléletes korrajz, melyből kiderül az is, hogyan értékelték az ’50-es évektől az említett mesterek korábbi munkáit: „ A nagy adókkal és az iparengedélyek bevonásával tudatosan tették tönkre Vásárhelyen az önálló cserepes mestereket. Akkor ez volt az általános gazdaságpolitikai koncepció. Menjenek a Majolikába korongosnak, ott kell a szakember, az állami iparnak a kitűzött tervet teljesíteni kell – ez volt a hivatalos fölfogás […] A Majolika legjobb korongos gárdája mind ezekből a régi szakemberekből került ki. Bán Imre, Csenki bácsi, Lázi J. Mónus Imre és stb. Baán Imre 86

Nagy Vera, 1987. 17-19.

110

Én 1955. jan.2-án kerültem a Majolikába. Akkor ez még eleven valóság volt, a saját szemeimmel láttam, tapasztaltam. Hányszor közrefogtak ott, a nagy korongos műhelyben; káromkodtak, szidták a rendszert, hogy tönkretette őket. Szerencsétlen emberek tajtékzottak a dühtől, de a menetből nem tudtak kilépni. Beszorították őket a Majolikába! Sokszor olyanok voltak, mint a láncra vert rabok. Nem tudtam rajtuk semmit segíteni, csak újra és újra végighallgattam a panaszaikat. Tudatos, nagyon tudatos volt ez a leépítés! Ezek abban az időben mind az ötven meg a hatvan év között mozogtak. Más pályára nem tudtak már átváltani, mindig az önálló, szabad élethez voltak szokva. És ami a legfontosabb, volt szakmai tudásuk, önérzetük, emberi tartásuk; ezt mind-mind föl kellett adni és beállni ebbe a taposómalomba, ahol az előbb említett erények semmit nem számítottak! Ez volt ám a keserves élet. Így kellet neki távozni a porondról és aztán az életből is. Mindezt talán a Bán Imre bácsi viselte el a legnehezebben. Keserű, nagyon keserű ember volt! Ha jól emlékszem, talán 63 évet élt meg, tüdőrákban pusztult el. Halála előtt egy jó hónappal jártam nála utoljára. Ült az ágyban (pirulákkal volt körülrakva, tudta, hogy mi vár rá) és nekem egyfolytában a múltról, a szakmájáról beszélt, azt bizonygatta, hogy ő valaki volt abban a városban és abban a mesterségben. Igazat mondott. A szekrény tetején állt néhány régi váza, újra és újra azokat hozta föl nekem példának, mert mindig azokra mutogatott, velük érvelt. Szegény Bán Imre bácsi! A sors az élete végén kegyetlenül elbánt vele, mert nemcsak egzisztenciálisan tette tönkre, hanem még azt is meg kellett neki érni, hogy amit egy életen keresztül annyi szakmai szeretettel csinált, arra végül azt mondták, hogy az, semmi. Szemét, vacak munka! Giccs! Ez a keserűség tört föl ott belőle és ezért ismételte nekem annyiszor, hogy bizony azokban az edényekben mekkora szakmai tudás van. Kevesen tudnák ezt ma így megkorongozni. –Akkor ez volt a divat, ilyet kértek, ilyet csináltunk. Én itt csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy annak a kornak a díszítő művészete igaz, nem kapcsolódott a népi hagyományokhoz, de a tökéletes szakmai tudást azért könyörtelenül megkövetelte a mesterektől és ebben a Bán bácsi bizony az élen járt. Ilyen vonatkozásban ez a mai kor csak árnyéka annak az időnek, hiszen egy 50 cm tálat már alig tud valaki megkorongozni, egy padlóvázáról már nem is beszélek. Ezek az előbb említett mesterek nagyon otthon voltak ám a szakmában. Ezt, mint elvitathatatlan tényt a javukra kell írni! Ezt az érdemet a Bán Imre bácsitól nem lehet elvitatni, enynyi elismeréssel tartozom az emlékének. Éppen ezért csak a tisztelet hangján idézhetem föl az alakját. Nem tudok róla másként beszélni! Amikor elköszöntem tőle, nagyon szorongatta a kezemet, érezte (mondta is!), hogy ez az utolsó találkozásunk. Azt a sovány, bajuszos fejét még ma is magam előtt látom (szép megjelenésű ember volt) pedig örökre elmerült az időben. Ui. A vásárhelyi cserepesek a két világháború között mind a Majolika vonzáskörében éltek, az volt a nagy megigéző példa.”87 A Lázi család több szállal kötődött a Majolikához. Ősük a fazekascéh alapítói között szerepel. Lázi János nagy műhelyt vezetett 1931 és 52 között, ahol sok segédet foglalkozta87

Részlet Kajári Gyulának, a szerzőhöz írott leveléből.

111

tott. Öt lánytestvére mind megtanult írókázni, ecsettel festeni. Közülük négyen dolgoztak a Majolikában, Lázi János azonban csupán 1959-ig, ezt követően újra önálló lett. Csenki István felesége Lázi Etelka, 1926-tól díszített edényeket, legtöbbet férje műhelyében, de fél évet a Majolikában is, így alkalma volt az ott tanultakat saját műhelyükben hasznosítani. Albert Imréné Lázi Eszter a Majolika előtt, sógoránál, Baán Imrénél dolgozott. Minden bizonnyal a tehetségesebb írókázók közé tartozott, mert munkáit az 1956-os és 57-es Vásárhelyi Őszi Tárlat anyagába is beválogatták. Albert Lajosné Lázi Jusztina 1919 óta írókázott, amit otthon és a Majolikában tanult. 1951 előtt kilenc évig járt a Majolikába. Lázi Viktória az engóbosoknál dolgozott, de tudott írókázni és festeni is. Lázi Rozália, Baán Imre első felesége volt.88 Nincs adat arra vonatkozóan, hogy dolgozott a Majolikában, de minden bizonnyal megtanult írókázni még az apja műhelyében. Miután a Lázi lányok egyaránt dolgoztak Lázi Jánosnak, Csenki Istvánnak és Baán Imrének. A három mester munkáit a díszítőstílus hasonlósága miatt nem minden esetben lehet megkülönböztetni. Itt kell megemlíteni azt is, hogy a hagyományos formáktól és díszítéstől való eltérés az újvárosi fazekasok munkáiban hamarabb mutatkozott meg, mint más városrészek mesterei esetében. Ennek a Majolikatelep közelsége az oka, hiszen az ott dolgozó asszonyok munka után gyakran eljártak az újvárosi műhelyekbe fizetésüket kiegészíteni, ahol az üzemben tanult motívumokat tették az edényekre. A csúcsiak tovább megőrizték a hagyományos edényformákat és az írókás díszítést, mert műhelyeik messzebb estek az újítások forrásától.89

A kisműhelyek hatása a Majolika termékeire Kajári Gyula tanulmányában megjegyzi, hogy a Majolika korai termékein háromféle hatás figyelhető meg: a helyi népi kerámia, az erdélyi népművészet és a szecesszió hatása.90 E fejezet témája tehát az, hogy mit vett át a Telep a 19. századi fazekashagyományokból és miért. A Majolikában fazekas folyóedényt az 1920-as évek közepéig gyártottak, de a fazekas hagyományok a későbbi díszedényeken is nyomot hagytak. Kajári Gyula így írt erről: ”A Majolika Telep a régi vásárhelyi cserepesek egész forma és dekoranyagát fölhasználta. A kulacs, kanta, mihók, butella, butykos, rácsos tál, kosár, stb. stb. mind megtalálhatók a Majolika formái között. Itt azonban már nem használati edények készültek, hanem ugyanolyan értékű dísztárgyak, mint a vázák.”91 Alaposabban megvizsgálva mind a 19. századi fazekasok edényformáit, mind pedig a 20. század első felében, a Majolikában született formákat, Kajári Gyula megfogalmazását árnyaltabbá tehetjük, választ keresve arra a kérdésre, hogy melyek azok a formák, amelyeket a fazekasok készletéből felhasználtak az üzemben és milyen szempontok alapján válogatták ezeket. Egyik legfontosabb szempontnak látszik az, hogy olyan formákat válasszanak ki, melyek díszedényként jól beilleszthetők a korabeli lakáskultúrába. Míg az előző században a fazekasok számára a használhatóság, a funkció a fő szempont, addig ekkorra a dekoratív megjelenés került előtérbe. Erre nagyon jó példával szolgálnak a tálak, tányérok. A Majolikában kevés készült azokból a tálformákból, melyeket a paraszti konyhán nap mint nap használtak, mint például a porcióstál, elsőtál, paraszttál stb. Ezek funkciójuknak 88

Kresz Mária 1951-es gyűjtéséből. Tornyai János Múzeum. Néprajzi Adattár.1. Nagy Vera, 1987. 27. 90 Kajári Gyula, 1972. 13. 91 U.o. 89

112

megfelelően mély tálak voltak, kevés díszítéssel. Díszedényeknek jobban megfeleltek a lapos tálak, ahol nagyobb felületet lehetett írókázni, így ezek kerültek előtérbe a Majolika készletében. Mellettük átvették az áttört szélű csörögéstálakat és a formástálakat, amelyek már megformálásukban is viselnek díszítőelemeket, sőt eredetileg is nagyobb hangsúlyt kapott díszítő szerepük. A tálak készítése egyszerűségüknél fogva a termelékenység szempontjából is praktikus volt. Fennálló edények esetében szintén elsődleges szempont a díszíthetőség. Díszedényként népszerű volt a butykosforma, a kancsók és a kanták. Némelyik kevésbé díszített kancsó és kanta esetében még a funkció is érvényesült: a kancsó alkalmas italok felszolgálására, a kanták pedig virágvázaként váltottak funkciót. A fönnálló edények esetében még inkább nagy jelentősége volt a termelékenységnek, hiszen a túlzottan munkaigényes darabok előállítása nem lett volna gazdaságos sem az üzem, sem a teljesítménybérben dolgozók számára. A Majolika kezdetben gyártott edényeinek színvilága hasonló volt a 19. századi fazekasok edényeinek színvilágához. Ennek okát Kajári Gyula így fogalmazta meg: „1930-ig az edénygyártás technikája lényegében a régi fazekas hagyományokra épült. A fölhasznált mázak és engobok színei ezzel megegyeztek.”92 A fazekasok körében legáltalánosabban elterjedt zöld mázat a Majolika korai termékei között is megtaláljuk, bár korántsem olyan arányban, mint a fazekasok munkáin. Különbséget jelent az is, hogy itt másféle tárgyakon fordul elő. A 19. századi népi kerámiaanyagban a csörögéstálak kivételével a tálak, tányérok között nem találunk egyszínű zöld mázast, míg a Majolikában a tányérok és formástálak között is előfordulnak. A barna-sárga színösszeállítás az 1820-as évektől jelenik meg a fazekastermékeken, s megtaláljuk a Majolika korai darabjain is. A hajdani csúcsi mesterek fehér alapon kobaltkék színvilága alkalmanként megjelent az üzem termékein, de gyakrabban használták fel külön-külön mind a fehér alapot, mind a kobaltkéket. A korai időszak jellegzetes díszítési módjáról Kajári Gyula megjegyezte, hogy az edényeket – ahogyan a hajdani fazekasok is – elsősorban írókával díszítették, kisebb mértékben használták az ecsetet. A 19. századi népi kerámiák díszítési technikái közül az áttört, a rátétes, a karcolt díszítés – munkaigényesebb, illetve kevésbé látványos voltuk miatt – alig jelenik meg a Majolika termékein. Az 1886-ban született Dóda Bálint elbeszélése rávilágít arra, hogyan használták föl a helyi fazekasság motívumkincsét a Majolikában: ”Először hagyták, hogy az asszonyok díszítsék, aztán Endre Béla odaült közéjük és ő összerakta, ő mint festőművész tudta összerakni, módosítani (a motívumokat).”93 Ez a megjegyzés arra utal - a növényi ornamentikát felhasználó Majolika dekorokon sok esetben megfigyelhetjük ezt - hogy részleteiben fölismerhető a 19. századi fazekasság motívumkincsének egy-egy darabja, mégis más elrendezésben, másképpen töltve ki a teret, más színvilággal, és sok esetben olyan darabokon, melyeket eredetileg nem, vagy alig díszítettek. A növényi ornamentika mellett a fazekasmunkák kedvelt motívuma, a madár is megjelenik a Telep termékein, a korai vázáktól az 50-es évek tányérjain keresztül a későbbi, egyedi iparművészeti munkákig. A népi fazekasság elemeinek hitelesebb és esztétikailag is magas szintű felhasználása az 1950-es évek második felében Kajári Gyula és Mónus Ilona tevékenységéhez köthető.

92 93

U.o. Kresz Mária gyűjtése, 1954.

113

A Majolikatelep hatása a kisműhelyek termékeire Baán Imre, Csenki István és Lázi János munkáinak tükrében. A személyi kapcsolatokról elmondottak magyarázatul szolgálnak arra, hogy miért ennek a három mesternek a munkáit választottam ki elemzésem alapjául. A két világháború között mindhárman saját műhelyben dolgoztak. A Majolika államosítása után mindhárman arra kényszerültek, hogy korongosként a gyárba menjenek dolgozni. Testvéreik, feleségeik már korábban is írókáztak mind a Telepen, mind pedig a családi műhelyekben, így a formák és minták áramlása folyamatos volt. Itt most az önálló tevékenységük során született munkáikat vesszük alapul, tehát azokat, amelyek kisműhelyeikben születtek, 1951 előtt. Iparengedélyük megszerzése alapján Baán Imre a legöregebb, aki ezüstkoszorús mester, de csak koszorús mesterként tünteti föl magát díszedényein. Iparengedélyének kelte 1920. (Megrendelői közé tartozott Móricz Zsigmond is.) Csenki István iparengedélyét 1926-ban kapta, Lázi János pedig 1931-ben.94 Fennmaradt díszedényeik közül elsősorban a vázák azok, amelyek sok formai hasonlóságot mutatnak a Majolika korai vázáival. Példaként megemlíthetjük az alapítóművészek által az 1910-es években kedvelt, háromöblösnek nevezhető vázaformát, amely megtalálható Baán edényei között is. A hasonlóságot fokozza, hogy az öblöket bemélyedések díszítik. Ez utóbbi megoldás Csenki és Lázi kisebb vázáin is látható, ami arra utal, hogy a Majolika vázaformáit legtöbb esetben nem másolták, hanem az edény egy-egy részletének érdekesebb megoldását vették át. Ennek jegyében előszeretettel használták például azokat a lapos, cakkos, áttört fülformákat, amelyek a Majolika egyes korai vázáin föllelhetők. Ilyen átvételnek tekinthetjük a váza kiszélesedő peremének hullámos megoldását is. A Majolika honosította meg a vásárhelyi fazekasok között a bokályt. A helyi fazekasok 19. századi formakincsében ez az edény nem szerepel. Megjelenését a Majolikában, az erdélyi népművészet hatásaként könyvelhetjük el. Valószínűsíthető az is, hogy Endre Bélának szerepe lehetett a forma bevezetésében. Népszerűségét növelte, hogy a bokályok a két világháború között divatos, magyaros, festett előszobabútorok fontos kiegészítői, dekorációi voltak. A Majolikában az 50-es évekig, de a kisműhelyekben még a 70-es években is készültek. A Majolika mintául szolgált az olyan apróbb tárgyak készítésében is, mint a hamutartók, bonbonierek, melyek aztán a kisműhelyekben is szép számmal születtek. Lázi János különösen kedvelte az ilyen jellegű, kisebb tárgyakat. A színvilágot tekintve legszembeötlőbb változás az edények kiszínesedésében jelentkezik. A kismesterek némely esetben még megőrizték a 19. századi fazekasok színvilágát díszedényeiken – barna-sárga, fehér-kék – többségében azonban a Majolika edényeinek színöszszeállításait alkalmazták. Gyakori a fehér alapon tarka díszítés, a 40-es, 50-es években a fekete alapon tarka, de előfordul a színes alapon tarka is. Ugyancsak a Majolikától átvett színeket idéznek a fekete alapon zöld és a fekete alapon kék edények. Díszítésben két jellegzetességet kell kiemelni, mely a Majolika hatására terjedt el a kisműhelyekben. Az egyik, a díszítmények jóval nagyobb felületen való alkalmazása, némely esetben az edény teljes felületét tapétaszerűen fedve. A másik jellegzetesség a kontúrozás, amely a 19. században nem volt jellemző a vásárhelyi népi kerámiára. A Majolikában ez már a korai edényeken is fellelhető. Leggyakoribb itt a barna kontúr. Erről feltételezhetjük, hogy az erdélyi fazekasság hatásaként jelent meg, ugyanakkor azt sem felejthetjük el, hogy a kontúrozás a szecesszió általános stílusjegyei közé sorolható. A 30-as, 40-es években tömegtermelésre szánt fehér edényeken a fekete kontúr, a fekete edényeken a fehér kontúr jelenik meg. Mindezeket átvették a kisműhelyek is. A Majolikában az 50-es évek közepéig kontúroztak.

94

Iparengedélyek forrása: Mónus Ferenc: A hódmezővásárhelyi népi kerámia. Kézirat. TJM. Néprajzi Adattár.4.

114

A kontúrozás alkalmazása is oka volt annak, hogy a kisműhelyek díszedényein ritkán tapasztalható az a fajta könnyedség, amely a 19. századi fazekasmunkákon megfigyelhető, s amely az íróka nagyvonalú, lendületes kezelésének, a lazúros festésnek, a helyenként elfolyt mázaknak köszönhető. Hiányzik a művészek értő felügyelete is, amely ugyanazokból az anyagokból, ugyanazokkal a technikákkal magasabb szintű művészi alkotást teremt. Természetesen a sort lehetne folytatni olyan mesterek munkáival, akiknek ilyen erős kötődésük nem volt a Majolikához, edényeiken mégis felismerhető a Telep hatása. A Majolika történetének kutatása számos kérdést vethet még föl. Jelen tanulmányban egy szempont szerinti elemzéssel próbálkoztam, de természetesen ez a téma is bővíthető. Fontosnak tartom megvizsgálni azt a bonyolult kölcsönhatás-rendszert, amely behálózza a helyi kerámia különböző szintjeit, és amely mind személyi kapcsolatokban, mind pedig a tárgyakat vizsgálva tetten érhető. Ezt a témát fontosnak tartom azért is, mert tapasztalatom szerint kiállításokon és kiadványokban is gyakran keverednek a kisműhelyek és a Majolika korai munkái. Tudomásul kell vennünk azt is, hogy a kisműhelyek mestereinek díszedényei éppúgy részét képezik a vásárhelyi kerámiahagyománynak, mint a 19. századi fazekasok munkái vagy a Majolika művészeinek alkotásai. A 20. század első felében itt élt és dolgozott, nem csekély számú kismester, bár esztétikailag nagyon különböző színvonalú munkát hagyott hátra, ezek mégis tükrözik a befogadó közönség, a kor ízlését. Polgári és paraszti lakásbelsőket egyaránt szívesen díszítettek velük. A szakembereknek nem kizárólag esztétikai szempontból kell tehát megítélni ezeket. Kisműhelyeink díszedényei fontos dokumentumai koruknak, ugyanakkor egyedi, hódmezővásárhelyi kézműves munkák.

IRODALOM Kajári Gyula: Hódmezővásárhelyi Majolikagyár (1912-1972) Nagy Vera: Vékony Sándor. Hódmezővásárhely, 1987.

FORRÁSOK Kresz Mária 1951-es gyűjtése. Tornyai János Múzeum, Néprajzi Adattár 1. Mónus Ferenc: A hódmezővásárhelyi népi kerámia. Kézirat. Tornyai János Múzeum Néprajzi Adattár 4.

115

A népi fazekasság formakincsének megjelenése a Majolikatelep korai termékein

1.

2.

3.

4.

I. tábla

116

A népi fazekasság színvilágának megjelenése a Majolikatelep korai termékein

1.

3.

2.

4.

II. tábla 117

A Majolikatelep hatása a kisműhelyek formakincsére

1.

3.

2.

4.

III. tábla

118

A Majolikatelep hatása a kisműhelyek formakincsére

1.

2.

3.

4.

IV. tábla 119

A Majolikatelep hatása a kisműhelyek formakincsére

1.

2. V. tábla 120

A Majolikatelep hatása a kisműhelyek munkáinak színvilágára

1.

3.

2.

4.

VI. tábla 121

A Majolikatelep hatása a kisműhelyek munkáinak színvilágára

1.

2.

3.

4.

VII. tábla 122

A Majolikatelep hatása a kisműhelyek munkáinak díszítményeire

1.

2.

3.

4. VIII. tábla 123

Kontúrozás

1.

2. IX. tábla 124

KÉPEK JEGYZÉKE

I.tábla 1.Tányér. Majolikatelep, Tornyai János Magántulajdon Á: 23 cm

3. Bordástál Majolikatelep TJM. 53.952.1. Á: 23,5 cm

2. Áttört szélű tál. Majolikatelep. Magántulajdon Á: 30 cm

4. Kiskorsó Majolikatelep Magántulajdon M: 18 cm II. tábla

1. Váza Majolikatelep TJM. 53.615.1. M: 12,5 cm

3. Kisbutykos Majolikatelep Magántulajdon M: 19 cm

2. Bordástál Majolikatelep TJM. 2005.25.229. Á: 23,5 cm

4. Váza Majolikatelep Magántulajdon M: 35 cm III. tábla

1.Vázák Majolikatelep Magántulajdon M: 11,5 és 12 cm

3. Váza Majolikatelep TJM. 53.147.1. M: 17 cm

2.Váza Baán Imre Magántulajdon M: 17 cm

4. Váza Csenki István Magántulajdon M: 10,5 cm

125

IV. tábla 1.Váza Majolikatelep Magántulajdon M: 11,5 cm 2. Vázák Lázi János TJM. 97.1.107. M:10,5 cm Csenki István TJM. 97.1.85. M: 15,8 cm

3. Váza Majolikatelep Magántulajdon M: 25,5 cm 4. Váza Baán Imre TJM. 97.1.84. M: 16,5 cm

V. tábla 1.Bokály Majolikatelep Magántulajdon M: 19,5 cm

2. Bokály Csenki István Magántulajdon M: 19 cm VI. tábla

1.Váza Majolikatelep Magántulajdon M: 14 cm

3. Kancsó Majolikatelep Magántulajdon M: 22 cm

2. Kancsó Baán Imre Magántulajdon M: 14 cm

4. Tál Lázi János Magántulajdon Á: 23 cm VII. tábla

1. Bokályok Majolikatelep Magántulajdon M: 20,5 cm és 22 cm 2. Kaspó Baán Imre TJM. 53.149.1. M: 17,5 cm

126

3. Váza Majolikatelep Magántulajdon M: 26,5 cm 4. Váza Csenki István Magántulajdon M: 15 cm

VIII. tábla 1.Váza Majolikatelep Magántulajdon M: 25 cm

3. Váza Majolikatelep Magántulajdon M: 24 cm

2. Váza Lázi János Magántulajdon M: 15 cm

4. Váza Baán Imre TJM. 73.23.1. M: 25 cm IX. tábla

1.Váza Majolikatelep Magántulajdon M: 20,5 cm 2. Váza Baán Imre TJM. 2007. 4.1. M: 25,5 c

Rövidítések: TJM: Tornyai János Múzeum M: magasság Á: átmérő

127

128

Nagy Imre Adalék a Picasso Vásárhelyen kiállítás történetéhez Talán nem túlzás, ha kijelentjük, hogy a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum eddigi legsikeresebb vállalkozása a Picasso Vásárhelyen című kiállítás volt. A közel két hónapig nyitva tartó kiállításnak összesen 11.849 látogató tekintett meg, ami egy Vásárhely nagyságrendű város esetében igen tiszteletreméltó szám. A vendégkönyv bejegyzései szerint érkeztek látogatók Szegedről éppúgy, mint a szomszédos megyék – Békés és Bács-Kiskun – településeiről is. Ami az igazán érdekes, hogy a Dunántúlról – Veszprém, Tata, Győr, Zirc – és Budapestről is érdemesnek tartották, hogy a kiállítás miatt Vásárhelyre utazzanak. Találunk azonban a vendégkönyvben a határ menti országokból (Románia, Szerbia) érkezőktől is bejegyzéseket, van egy arab betűs beírás, és néhány amerikai vendég (Denver, San Francisco, Houston) is látta a kiállítást. A Picasso Vásárhelyen kiállítás Hódmezővásárhely és a dél-franciaországi Vallauris hivatalos testvérvárosi kapcsolatainak negyvenedik évfordulója alkalmából születhetett meg1. Annak érdekében, hogy az előzmények se maradjanak említés nélkül, el kell mondani, hogy 2008. június 11 és 14 között Vallaurisban egy rendkívül gazdag kulturális program keretében mutatkozott be Hódmezővásárhely, s ennek állomásaként egy képzőművészeti, illetve egy iparművészeti kiállítás illusztrálta Vásárhely szépművészeti hagyományait és azok jelen állapotát. Az un. Jean Marais teremben a Hódmezővásárhely képzőművészete Tornyaitól napjainkig című kiállítás, míg a Vallauris-i Városháza előcsarnokában a Hódmezővásárhelyi Kerámia Szimpóziumok tíz évének magyar résztvevői munkáiból válogatott kerámia kiállítást láthattak az érdeklődők.2 A kiállításokat a Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzata által kiadott impozáns katalógus dokumentálta (Nagy 2008). A Vallauris-i magyar napok keretében 2008. június 13-án, pénteken került sor Alain Gumiel Vallauris Golfe-Juan polgármestere és Dr. Lázár János hódmezővásárhelyi polgármester, országgyűlési képviselő között annak az együttműködési megállapodásnak az aláírására, melyben a Vallauris-i önkormányzat vállalta, hogy a fenntartásában működő Musée de la Magnelli – Musée de la Ceramic gyűjteményéből Picasso grafikákat és kerámiákat fog a Vásárhelyi Őszi Hetek programja keretében az Alföldi Galériában kiállítani3. Ebben a megállapodásban rögzítették azt is, hogy a múzeumi kollekcióból huszonkét kerámiát, tizenkét színes linómetszetet és tizenhét André Villers fotográfiát biztosítanak a kiállítás anyagaként. Az együttműködési megállapodás aláírása és a kiállítási anyag 2009. szeptember 30-i Vásárhelyre érkezése között azonban további szervezési, egyeztetési munkák eredményeképpen 1

Dr. Dömötör János ny. múzeumigazgató mindig is hangsúlyozza, hogy a két város közötti első kapcsolatfelvételre 1963-ban került sor, de a kapcsolatok hivatalossá válását a Testvérvárosok Világszövetségébe történő hivatalos belépés jelentette, amely 1968-ban történt meg (Dömötör 2004: 105-106). 2 A Hódmezővásárhely képzőművészete Tornyaitól napjainkig című kiállítás anyagát a Tornyai János Múzeum, illetve a Városháza képzőművészeti gyűjteményéből Hegedűsné Dékány Magdolna, az Önkormányzat kulturális referense válogatta dr. Nagy Imrével, a Tornyai János Múzeum művészettörténész-múzeumigazgatójával, míg a kerámia szimpóziumok anyagából Pannonhalmi Zsuzsa keramikus-iparművész állította össze a Vallaurisban bemutatott kollekciót. Mindkét kiállítást jelen sorok szerzője rendezte meg. 3 Az együttműködési megállapodást megelőzően 2008. június 12-én, csütörtökön délután előzetes megbeszélésre került sor a Vallauris-i múzeumban. Ezen francia részről jelen volt Sandra Benadretti - Pellard, a múzeum igazgatónője, Annie Cavaciutti, az önkormányzat külügyi előadója és Danielle Layet, a város kulturális tanácsnoka, míg magyar részről Almási István alpolgármester, dr. Nagy Imre múzeumigazgató, dr. Mikecz Péter a vásárhelyi önkormányzat kabinetiroda vezetője és Fejes Zsolt, az önkormányzat nemzetközi referense vett részt az egyeztetésen. Tolmácsként dr. Radicsné dr. Ruzsa Ilona segédkezett.

129

a francia fél – Vallauris-i magángyűjteményekben őrzött – Picasso kerámiákkal gazdagította a kiállítás anyagát. Így mutattunk be Dominique Sassi – Picasso egykori munkatársa – gyűjteményéből kilenc kerámia, valamint egy tizenhárom egyedi mintázású kisméretű kerámia plakettet tartalmazó kisebb tabló. A Vallauris-i múzeumban letétben elhelyezett Alain Ramié kollekcióból további kilenc kerámia került a kiállítási anyagba, és igazi szenzációt jelentett Pierre Sibilla és nővére gyűjteményéből az a két mázas kerámiatál – a Kecskefej profilból és a Bikaviadal – amely még soha, sehol nem volt kiállítva. Azonban nem csak francia, hanem magyar részről is történtek lépések a kiállítási anyag gazdagabbá tételére. A Szépművészeti Múzeum két grafikát kölcsönzött a Tornyai János Múzeum számára: az egyik a Plakát táncoló alakokkal című Picasso által szignált litográfia, a másik egy szintén litográfiai technikával készült könyvcímlap terv volt. Sikerült a Tornyai János Múzeumnak kölcsön kapni azt a nyolc darabos Picasso kerámiatál sorozatot is, amely a németországi Ludwig Alapítvány tulajdonában van ugyan, de tartós letétben a budapesti Ludwig Múzeum őrzi. Ennek a bikaviadal témáját nyolc tálon feldolgozó sorozatnak az érdekessége az, hogy az égetett kerámia vöröses alapjára csak fekete mázzal dolgozott Picasso, s így adott hangsúlyt a tál felületéből enyhén kiemelkedő figuráknak, speciális grafikai hatást érve el így. Ínyenceket is kielégítő specialitása lett a kiállításnak, hogy ennek a grafikai értékeket mutató sorozatnak egy színes mázakkal megoldott változata érkezett a Vallauris-i múzeumból, lehetőséget teremteve így az alkotói folyamatban tetten érhető műkoncipiálási szándékok összehasonlítására. A Picasso kiállításról felröppenő első hírek hallatára jelentkezett a Tornyai János Múzeumban Lukács Csaba szolnoki magángyűjtő, aki felajánlotta a gyűjteményében őrzött Picasso grafikát a kiállítás céljaira. A táncoló embergyűrűtől körbevett békegalambot ábrázoló nyomatot a kiállítás első termében helyeztük el. Ugyanitt kapott helyt a vásárhelyi Miklós Péterné birtokában lévő, bravúros vonalvezetéssel megrajzolt békegalamb ábrázolása is, melyet 1977ben, egy Vallaurisba látogató vásárhelyi delegáció tagjaként kapott ajándékba Pierre Donnettől, az akkori polgármestertől. A második teremben jutott fal annak a szintén galambot ábrázoló litográfiának, amelyet Dömötör János, nyugalmazott múzeumigazgató kapott első Vallauris-i látogatásakor Paul Derigon-tól, a város akkori polgármesterétől 1964-ben. Ezekkel a kiegészítésekkel a vásárhelyi Picasso kiállításon – amennyiben a tizenhárom darabos tabló alkotásait is egyenként számoljuk – összesen hatvanhárom kerámia, tizenhét grafika és tizenhét André Villers fotográfia került bemutatásra. A kiállítási anyag összeállításnak további érdekessége, hogy ebben csupán egyetlen egy olyan alkotás volt, amelyet már láthattak a vásárhelyiek, hiszen az 1969-es, első, Picasso grafikákat és kerámiákat bemutató kiállításban is szerepelt már a Bikamotívumos váza4. Mielőtt azonban ennyire előreszaladnánk az időben, meg kell említeni, hogy Hódmezővásárhely Önkormányzata a kiállításnak helyt adó Alföldi Galériát rendbe hozatta, hogy méltó környezet fogadhassa Picasso műveit. Ezzel párhuzamosan zajlott az Alföldi Galéria két földszinti termében a korszerű múzeumi műtárgyvédelmi elvárásokat teljesítő feltételrendszer megteremtése. A külső napfény kizárása érdekében az ablakok üvegeit befedtük, s mindkét terembe légkondicionálót építtettünk be. Korszerű, számítógépre kapcsolható hőmérséklet- és páratartalom mérő műszerrel tudtuk mérni a kiállítási körülmények paramétereit. Mivel a külső, természetes fény nem juthatott be a kiállításba, helyi világítással kellett megoldani az egyes üvegvitrinekben elhelyezett kerámiatárgyak és a falra akasztott grafikák megadott határérték alatti megvilágítását. Hosszas, a múzeum képzőművészeti gyűjteményé4

Az 1969-es Picasso grafikák és kerámiák című kiállítás 1969. október 5-én nyílt a Tornyai János Múzeum szervezésében, de a Petőfi Művelődési Központ második emeleti kiállító termében. Akkor az anyagot végigfényképezte Szenti Tibor néprajzkutató. Az akkor készített diáinak az átnézésekor derült ki, hogy csak egyetlen olyan alkotás van az anyagban, amely kétszer is járt Hódmezővásárhelyen. Önzetlen segítségét ezúton is köszönöm.

130

ben lévő kortárs kerámiák felhasználásával folytatott kísérletezés után sikerült megtalálni a vitrinek hátfalára a legalkalmasabb színű és tónusú textilborítást, illetve kialakítani a Ledtípusú izzókkal szerelt vitrinvilágításokat5. A francia fél, illetve a biztosító által megkövetelt feltételek teljesítéseként huszonnégy órás kamerás figyelő rendszert telepíttettünk, és a Civil Biztonsági Szolgálattal kötött szerződést a fenntartó önkormányzat a huszonnégy órás élőerős őrzésre. Mint korábban említettük, a franciaországi kiállítási anyag 2008. szeptember 30-án, kedden este röviddel 20 óra előtt érkezett az André Chenue S.A. franciaországi műtárgyszállító cég közreműködésével. 2008. október elsején került sor a kiállítási anyag tételes átvételére, amelyen francia részről Annie Cavaciutti, a Vallauris Golfe-Juan-i önkormányzat külkapcsolati referense és Dominque Sassi, volt kulturális alpolgármester vett részt, míg a múzeum részéről jelen sorok szerzője, illetve Nagy Nándor kerámiarestaurátor és Molnárné Balázs Zsuzsa általános restaurátor ellenőriztek minden egyes darabot a franciák által elkészített műtárgyátvételi jegyzőkönyv alapján. A kiállítás megrendezésében is hathatós segítséget jelentett a múzeum két restaurátorának munkája, de a múzeum installátorai, Hegedűs Imre, Csordás László és Szőnyi Péter időt és megvalósítási ötleteket nem sajnáló, áldozatos munkája nélkül nem jött volna létre ennyire szűkre szabott időn belül a kiállítás. Munkájukat annak fényében is elismerés illeti, hogy az 55. Vásárhelyi Őszi Tárlat anyagát az Alföldi Galéria nyolc földszinti termében és az 54. Vásárhelyi Őszi Tárlat fődíjasának, Nagy Gábor festőművésznek a múzeum földszinti termeiben nyíló egyéni kiállítását egyszerre kellett rendezni és megépíteni. 2008. október 4-én, szombaton 16 órától a Városháza Dísztermében szakmai konferenciával indult a Vásárhelyi Őszi Hetek rendezvénysorozata. A konferencia címe Az évfordulók jegyében: Picasso és az 55. Őszi Tárlat volt. Az első előadó Dominique Sassi, Vallauris volt kulturális alpolgármestere volt, aki Emlékeim Picassoról címen tartotta meg előadását. Másodikként Dömötör János nyugalmazott múzeumigazgató beszélt Az Őszi Tárlatok 55 évéről. Harmadikként Pogány Gábor művészettörténész előadása hangzott el A Vásárhelyi Őszi Tárlatokról a kurátor szemével címen, míg negyedikként P. Szabó Ernő művészettörténész Az Őszi Tárlat a kortárs tárlatok mezőnyében témában ismertette a kortárs képzőművészeti körképet, végül Sturcz János művészettörténész A kortárs törekvések jelenléte az Őszi Tárlatokon címen tartotta meg expozéját. A konferencia levezető elnöke Nagy Imre múzeumigazgató volt. A rendezvény után a résztvevők a nap záróakkordjaként szakmai megnyitó keretében megtekinthették az 55. Vásárhelyi Őszi Tárlatot és a Picasso Vásárhelyen című kiállítást. Másnap, október 5-én, vasárnap 15 órakor, soha nem látott érdeklődés mellett került sor az 55. Vásárhelyi Őszi Tárlat és a Picasso kiállítás ünnepélyes megnyitására. Horgas Eszter fuvolaművész improvizációja után Dr. Lázár János polgármester, országgyűlési képviselő, majd Alain Gumiel, Vallauris Golfe-Juan polgármestere mondott köszöntőt, végül Szili Katalin, az országgyűlés elnöke beszédével nyílt meg a két kiállítás. A megnyitótól az esti zárásig eltelt három órában közel nyolcszázan tekintették meg a kiállítást. A kiállítás marketing és sajtótevékenységének hála a látogatottság folyamatosan nagy volt, s ennek eredményeképpen 2008. október 22-én köszönthettük az ötezredik látogatót, míg 2008. november 20-án a tízezrediket. E kiemelt látogatókat dr. Lázár János polgármester úr köszöntötte a kiállításban és a múzeum által összeállított ajándékcsomagot (Picasso katalógus, 55. Őszi Tárlat katalógus, 100 éves a Tornyai János Múzeum című kötet, illetve a Vásárhely művészete Tornyaitól napjainkig című kötet, valamint 5 db tiszteletjegy) adta nekik át.

5

A Farkas Kálmán vezette Hódvill Kft. alvállakozójaként végezte az Eco-Phone Bt. égisze alatt Fejes Ernő azt az áldozatos munkát, amelynek eredményeképpen a kiállítás világítási rendszere maximálisan teljesítette az elvárásokat és korszerű kiállítási milliőt teremtett Picasso műveinek.

131

A kiállítás 2008. november 30-án, vasárnap tartott utoljára nyitva, s a látogatók száma öszszesen 11.849 volt, az Őszi Tárlat és a Picasso kiállítás együttes látogatóinak a száma pedig meghaladta a tizenöt ezret (15.352 fő). A kiállításból előbb a Ludwig Múzeum kerámiáit szállították el 2008. december 2-án, kedden a Hungart műtárgyszállító cég képviselői, a franciaországi anyagot pedig december 3-án, szerdán délután 14 óra 30 perc körül vitte el az André Chenau S. A. francia szállítmányozási cég. Ugyanezen a napon 17 órakor levonult a Civil Biztonsági Szolgálat is az Alföldi Galériából. A kiállítás kísérő kiadványaként 123 oldalas, színes reprodukciókkal illusztrált katalógust jelentetett meg a vásárhelyi önkormányzat, amelyet a Prestige Media Kft. tervezett. Az előzetes koncepció szerint a három – francia, magyar és angol – nyelvű katalógus szöveges része úgy épült volna fel, hogy a két város polgármesterének köszöntői után a két város múzeumának igazgatói írnak egy-egy rövidebb tanulmányt a kiállítási anyagról, vagy a kiállítás létrejöttéről. A francia féltől megkapott katalógus-forgatókönyv is ennek a szellemében készült, és megkaptuk tőlük Alain Gumiel polgármester szövegét, illetve Sandra Benadretti-Pellard rövidebb tanulmányát. Dr. Radicsné dr. Ruzsa Ilona elkészítette a szövegek nyers fordítását és augusztus 18-án eljuttatta a katalógus szerkesztőjének, jelen sorok szerzőjének. Az igazgatónő tanulmányának stilizálása és magyar nyelven is koherens szakszöveggé gyúrása nem kis kihívást jelentett a szerkesztőnek. Benadretti-Pellard olyan művészettörténeti adalékokkal szolgált Picasso Vallauris-i periódusáról, amelyeket a katalógus Ariadné fonala helyett… című tanulmánya igyekezett nem elismételni. A két írás mintegy egymás kiegészítéseként született. A derült égből villámcsapásként ható meglepetés akkor következett, midőn 2008. augusztus 27én, dr. Radicsné dr. Ruzsa Ilona továbbította a szerkesztőnek Marlise Migliore, a Vallauris Golfe-Juan Városa Polgármesteri Hivatala kabinetfőnökének elektronikus levelét, amelyben a kabinetfőnök azt kéri, hogy a múzeumigazgatónő tanulmányát ne közöljük a készülő katalógusban, hanem helyette Dominique Sassi szövegét helyezzük el benne. Azon túl, hogy a két szöveg között jelentős terjedelmi különbségek voltak, a másik – bár apróbb – probléma az volt, hogy a két múzeumigazgatói textus egymás kiegészítéseiként születtek. Ezért, hogy Sandra Benadretti-Pellard írása se vesszen el, jelen dolgozat végén, a Picasso Vásárhelyen kiállítás művészettörténeti adalékaként az eredeti francia szöveg, illetve az abból készült magyar fordítást itt közöljük.

La céramique chez Madoura À l’été 1946, Picasso en vacances à Golfe-Juan avec Françoise Gilot, «monte» à Vallauris visiter l’exposition annuelle Poteries, Fleurs et Parfums, relancée après la guerre par André Baud, Roger Capron, Robert Picault et les Ramié. Au Nérolium, la coopérative agricole où se tient la manifestation, il rencontre Georges et Suzanne Ramié, propriétaires de l’atelier de céramique Madoura. Ces derniers lui font visiter cette fabrique que Suzanne Ramié loue en 1938, à la famille Foucard - Jourdan. Picasso modèle trois petites pièces en terre cuite et s’en va. L’été suivant, curieux du devenir de ces pièces, Picasso revient chez Madoura avec une cinquantaine de dessins prêts à être traduits en terre cuite. Il dit aux Ramié «J’ai travaillé toute l’année pour vous». Les pièces de l’été 1946, deux petits taureaux et une tête de faune ont été cuits et précieusement mis de côté. Ce sera le début d’une aventure partagée exceptionnelle, riche de milliers de créations et de rencontres, de témoignages artistiques et humains qui sont encore très présents, plus de soixante ans après.

132

Très attentif au travail réalisé dans l’atelier. Picasso comprend très vite les différentes techniques de la céramique et tout de suite veut aller plus loin en exploitant toutes les possibilités plastiques du matériau, comme support de sa création. L’artiste, au début, n’est pas pris au sérieux. Par la suite, adopté par la communauté des potiers et demeurant à Vallauris de 1948 à 1955, il devient «l’enfant du pays» entretenant des relations amicales avec nombre de vallauriens. Quand il vient travailler à l’atelier Madoura, patrons et praticiens sont à son écoute. Picasso n’a jamais tourné lui-même ses céramiques et faisait confiance à Jules Agard, un ancien tourneur de chez Massier, que Suzanne Ramié avait engagé pour Madoura en 1938. Les modifications formelles, quand il y en avait, car Picasso a beaucoup utilisé de formes traditionnelles, étaient effectuées par le maître après tournage, par association de différents éléments, par déformation de pièces crues, avec parfois ajouts d’éléments rapportés comme des anses ou des pieds. Il est aussi arrivé que Picasso modèle des petites pièces à partir d’une boule de terre crue, par exemple de petits taureaux ou des sujets érotiques. Picasso décorait souvent ses pièces sur la terre crue, ce qui normalement après cuisson aurait pu entraîner des rétractions et provoquer l’éclatement. Cela n’a pas été le cas et les pièces ainsi décorées à froid acquéraient une matité et une profondeur exceptionnelles. Picasso a aussi créé des reliefs inhabituels en posant l’engobe ou la couverte sur l’émail cru ou sur du biscuit. Tout au long de son expérience céramique, Pablo a suivi une démarche presque expérimentale voulant toujours pousser plus loin les limites du matériau en transgressant les règles du métier. Même après sa séparation d’avec Françoise Gilot, et son départ de Vallauris pour Cannes et Mougins, Picasso continuera à faire de la céramique jusqu’à sa disparition, en 1973. L’apport de Picasso à l’art contemporain est considérable. Il a libéré la céramique du statut d’«art mineur» dans lequel elle était cantonnée auparavant en en faisant un mode d’expression plastique à part entière. Avant lui, la production céramique était faite le plus souvent de pièces en série, impersonnelles; avec Picasso, l’artisan a approché l’état d’artiste, le maître a fait naître le désir de s’exprimer pleinement, à travers la conception et la fabrication de pièces uniques et personnelles entraînant à faire de la céramique à Vallauris de nombreux artistes comme Chagall, Brauner ou Pignon. Le secret de Picasso était son insatiable appétit de création. On peut dire qu’il s’est nourri de ses œuvres, comme d’autres s’en nourrissent encore aujourd’hui. De fait, il a donné une formidable leçon de liberté aux artistes et fait bénéficier ses collaborateurs d’expériences personnelles et professionnelles qui les ont marqué pour toujours. La découverte de la linogravure Au cours du vernissage de l’exposition Poterie, fleurs et parfums de 1948 au Nérolium, Suzanne Ramié avait présenté Hidalgo Arnéra, imprimeur, à Picasso. Cette année – là, l’affiche de l’exposition avait été réalisée par Fernand Mourlot à Paris; l’année suivante, elle sera réalisée à Vallauris, par Picasso en collaboration avec l’imprimeur vallaurien. En 1957 Roger Capron fonde l’Association Vallaurienne d’Expansion Céramique (A.V.E.C.) avec Marcel Giraud et Robert Picault, trois collègues artistes qui deviendront réputés par la suite. Picasso, pour soutenir cette association de jeunes céramistes, dessine et signe chaque année, une ou plusieurs affiches, tirées par l’imprimerie Arnéra, destinées à être vendues. En 1958, il réalise Le buste de jeune fille d’après Cranach le Jeune en six couleurs: jaune, ocre, rouge, vert, bleu et noir. Mécontent du temps nécessité par chaque passage et d’un repérage inégal, Picasso décide de retravailler successivement la même plaque après chaque

133

passage de couleur ce qui poussa Hidalgo Arnéra à modifier la composition chimique des encres et l’ordre des passages de couleur pour éviter qu’elles ne se mélangent entre elles. Picasso disait souvent: «Sans toi, je ne peux rien faire, et sans moi, tu ne peux rien faire». Picasso a réalisé environ deux cent linogravures avec Hidalgo Arnéra. Comme pour la céramique, Picasso innove en utilisant le savoir-faire des artisans locaux et bouleverse la technique une fois de plus, portant à un point d’excellence la gravure à partir de linoléum incisé. Les photographies d’André Villers C’est en mars 1953 qu’ André Villers arrive à Vallauris. Il achète alors un appareil photo et très tôt commence à photographier la nature et les visages environnants. Picasso habite la villa La Galloise à Vallauris avec Françoise Gilot depuis 1948. Tous les jours, il va travailler dans son atelier du Fournas et remarque très tôt le jeune photographe qui multiplie les prises de vues. Un jour, Villers est entré dans la vie de Picasso autant que Picasso est entré dans la sienne. Entre ces deux artistes, l’amitié restera absolue, la confiance totale. Les photographies de Villers en témoignent… Jusqu’à la mort de Picasso, André Villers va prendre des milliers de clichés dont il effectue les tirages en noir et blanc. Il restitue ainsi l’atmosphère des années 50, celle d’un petit village de potiers où Picasso vit simplement, dans les moments de fête ou au travail, dans l’intimité de l’atelier. Ces enfants de Picasso, céramiques et linogravures sont des témoins précieux de l’œuvre qu’il réalise à Vallauris, en plein épanouissement personnel et artistique, immortalisé par les photographies d’André Villers. Elles évoquent avec bonheur cette période faste que nous appelons l’Age d’or de Vallauris, encore si présent dans les mémoires d’aujourd’hui et à jamais. Sandra Benadretti - Pellard Conservateur du Musée Magnelli, musée de la céramique

A Madoura műhely kerámiái 1946 nyarán Picasso, Françoise Gilot-val vakációzik Golfe-Juanban. Átruccan Vallaurisba megnézni a Kerámiák, virágok, parfümök címmel évenként megrendezett kiállítást, amelyet a háború után André Baud, Roger Capron, Robert Picault és a Ramié házaspár indított újra. A Nérolium nevű mezőgazdasági szövetkezetben, ahol a kiállítást rendezték, találkozik Georges és Suzanne Ramiéval, akik a Madoura kerámiaműhely tulajdonosai. A Ramié házaspár megmutatja Picassonak az üzemet, melyet Suzanne Ramié 1938 óta bérel a FoucardJourdan családtól. Picasso megmintáz három kis agyagfigurát és elmegy. A következő nyáron, az után érdeklődve, hogy mi lett a három munkájával, Picasso viszszamegy a Madoura műhelybe. Közel ötven rajz van nála, tele megvalósításra váró kerámiák vázlataival. Így szól a Ramié házaspárhoz: „Egész évben nektek dolgoztam”. Az 1946 nyarán készített agyagfiguráit, a két kis bikát és a faunfejet időközben a Ramié házaspár kiégettette és megőrizte. Egy olyan kivételes kaland kezdete lesz ez, mely ezernyi alkotást eredményez és bővelkedik művészi találkozásokban, melyek még hatvan év távlatából is jelenlévő és mind emberi, mind művészi vallomásokkal gazdagítottak.

134

Picasso gondosan figyel a műhelyben végzett munkára. Nagyon gyorsan megérti a kerámia különféle technikáit, és rögtön tovább is lép, kimerítve az alkotásai alapját képező anyag öszszes plasztikai lehetőségeit. A művészt kezdetben nem veszik komolyan. Később, a fazekasok közösségébe befogadott és 1948-tól 1955-ig Vallaurisban lakó Picasso „a vidék gyermeke” lesz, aki baráti kapcsolatokat tart fent számos vallaurisi emberrel. Amikor a Madoura műhelybe jön dolgozni, a vezetők és a patríciusok adnak a szavára. Picasso sohasem korongozta maga a kerámiáit, hanem rábízta azt Jules Agard–ra, aki korábban Massier-nál volt keramikusmester és akit Suzanne Ramié 1938-ban vett fel Madoura műhelybe. Picasso leginkább a hagyományos, korongozással készült kerámiákból dolgozott, s így a formai változásokat a korongozás után végezte, a nyers kerámia átalakításával, különféle elemek – például fülek, karok vagy lábak – hozzáadásával. Megtörtént az is, hogy kisebb nyers agyaggolyóból mintázott apró bikákat vagy erotikus figurákat. Picasso leggyakrabban nyers kerámiaként dekorálta darabjait, ami a kerámiakészítés normál menete esetében az égetés során összehúzódásokat és repedést eredményezhetett volna. Ez az ő munkáinál nem következett be és a hidegen dekorált darabok kivételes tompaságú és mélyfényű mázat kaptak az égetés eredményeképpen. Picasso szokatlan reliefeket is hozott létre oly módon, hogy az engóbot vagy a mázat több rétegben a máztalan anyagra hordta fel. A kerámiával való kísérletezéseinek egész ideje alatt Pablo Picasso majdnem mindig olyan, a kerámia megújítására törekvő belső programot követett, amellyel az anyag adta határokat feszegetve egyre jobban tágította a keramikusi szakma lehetőségeit. Françoise Gilot–val való szakítása és Vallaurisból előbb Cannes-ba és majd Mougins-be való elköltözése után is tovább kerámiázott, egészen 1973-ban bekövetkezett haláláig. A kortárs művészet nagyon sok mindent köszönhet Picassonak. Felszabadította a kerámiát a „kiskorú művészet” állapotából, amelybe előtte besorolták. Teljes jogú plasztikai kifejezési módot teremtett belőle. Őelőtte a kerámiagyártást a személytelen sorozatdarabok tették ki. Picassonak köszönhetően a kézműves szakmai rangban a művészhez hasonló pozícióba került. A mesterrel megszületett annak vágya, hogy a művész teljesen kifejezhesse önmagát. Az egyedi és személyes darabok megtervezésével és gyártásával ösztönzést adott számos művésznek – köztük Chagallnak, Braunernek és Pignonnak – hogy Vallaurisban kísérletezzenek ők is a kerámiával. Picasso titka kielégíthetetlen alkotásvágya volt. Nyugodtan állíthatjuk, hogy művei éltették alkotói energiáit, ahogyan más művészeket is éltetnek munkái mind a mai napig. A művészeknek valóban csodálatos leckét adott szabadságból, s munkatársait olyan személyes és szakmai tapasztalatokkal ajándékozta meg, melyek örökre nyomot hagytak bennük. A linómetszet felfedezése Hidalgo Arnéra nyomdászt a Kerámiák, virágok, parfümök 1948-as Nérolium-beli megnyitója során mutatta be Suzanne Ramié Picassonak. Ebben az évben a kiállítás plakátját még Fernand Mourlot készítette Párizsban, a következő évben azonban már Vallaurisban készíti Picasso a vallaurisi nyomdásszal együttműködve. 1957-ben Roger Capron létrehozza később híressé lett művészkollégáival, Marcel Giraudval és Robert Picault-val a Kerámia Fejlődésének Vallaurisi Egyesületét (A.V.E.C.). Picasso, hogy támogassa a fiatal keramikusok egyesületét, minden évben megrajzol és aláír jó néhány plakátot, melyeket az Arnéra Nyomda nyomtat és ad el, hogy a bevételt az A.V.E.C. céljaira fordítsa.

135

Picasso 1958-ban elkészíti a Fiatal lány mellképe Cranach nyomán című linómetszetét hat színben. A nyomaton a következő színeket alkalmazza: sárgát, okkersárgát, vöröset, zöldet, kéket és a feketét. Mivel nincs megelégedve az egyes színek nyomásához készítendő nyomólemezek elkészítésének hosszú átfutási idejével és elégedetlen az egyenlőtlen illesztések miatt is, elhatározza, hogy egyetlen nyomólemezt készít csak az eddigi – színenkénti – hat lemez helyett. Döntésének eredményeképpen minden egyes szín nyomtatása után újra kell metszenie ugyanazt a lemezt. Ez arra ösztönzi Hidalgo Arnérát is, hogy módosítsa a festékek vegyi öszszetételét és a színnyomások sorrendjét is annak érdekében, hogy elkerülje a színek elkenődését. Picasso gyakran mondta Arnérának: „Nélküled semmit sem csinálhatok, és nélkülem semmit sem csinálhatsz”. Picasso körülbelül kétszáz linómetszetet készített Hidalgo Arnérával közösen. Miként a kerámia műfajában, úgy a linómetszetek esetében is a helyi kézművesek szakmai ismereteit felhasználva újítja meg a technikát, hogy a grafikai metszetek lenézett műfaját – a linómetszetet – a nyomtatott grafika legmagasabb szintű műfajává emelje. André Villers fotói André Villers 1953 márciusában érkezik Vallaurisba. Vásárol egy fényképezőgépet és elkezdi fényképezni a környezetében levő arcokat és motívumokat. Picasso 1948 óta Françoise Gilot-val a La Galloise villában lakik Vallaurisban. Minden nap onnan jár dolgozni Fournasbeli műhelyébe és nagyon hamar felfigyel a fiatal fotográfusra. Egy nap, Villers belépett Picasso életébe miként Picasso is az övébe. A két művész barátsága töretlen marad, a bizalom kettejük között pedig a legteljesebb. Villers fotói hitelesen tanúsítják ezt... Picasso haláláig André Villers több ezer negatívot készít, amelyekből fekete-fehér nagyítások is készülnek. Ezek a felvételek hitelesen adják vissza az 1950-es évek hangulatát, a kis, fazekasok lakta városkáét, ahol Picasso műhelye intimitásában egyszerűen élt, legyen akár ünnep, akár munkanap. Ha a kerámiákat és linómetszeteket Picasso-gyermekeknek tekintjük, elmondhatjuk, hogy értékes tanúi annak az életműnek, annak a művészi munkásságnak, amit a mester Vallaurisban hozott létre személyiségének és művészi képességeinek teljes kibontakoztatásával, s amit André Villers fotói tesznek halhatatlanná. Boldogsággal idézik fel azt a gazdag korszakot, amit mi Vallauris aranykorának nevezünk, és amely annyira jelen van még mindig a ma emberének az emlékezetében és lesz jelen mindörökre az emberiség kulturális emlékezetében. Sandra Benadretti-Pellard a Magnelli Múzeum – Kerámia Múzeum igazgatója

136

IRODALOM Dömötör János 2004 A Tornyai János Múzeum 100 éve. Hódmezővásárhely. 148p. Nagy Imre (szerk.) 2008 Hódmezővásárhely képzőművészete Tornyaitól napjainkig. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala. 196p. Nagy Imre 2008

A hódmezővásárhelyi képzőművészet száz éve. In = Hódmezővásárhely képzőművészete Tornyaitól napjainkig. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala. Pp. 9-119.

Nagy Imre (szerk.) 2008 Picasso Vásárhelyen: Picasso kiállítás Vásárhelyen. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzata. 125p. Nagy Imre 2008

Ariadné fonala helyett… In = Picasso Vásárhelyen: Picasso kiállítás Vásárhelyen. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzata. pp. 19-21.

137

138

RESTAURÁLÁS

139

140

Nagy Nándor Neogótikus Zsolnay kerámiaoltár restaurálása A Zsolnay kerámia művészi kvalitása mindenki számára egyértelmű. Napjainkra azonban jelentősen megnőtt azok száma, akik a kerámia szélesebb körű felhasználásának lehetőségeit, a kerámiagyártás ipari és művészeti jellegének ötvözését a Zsolnay gyár munkáin keresztül érzik megközelíthetőnek. Mondhatnám úgy is, hogy ismét aktualitása van. De feltehetően ennél többről van szó. A Zsolnay kerámia magában hordoz valami örökérvényűséget. „Hogy a kerámia Közép-Európában egy új építészeti formanyelv létrejöttét egyszerre inspirálni és szolgálni tudta az elsősorban Zsolnay Vilmos pécsi kerámiagyárának köszönhető.”6 „Az architektúra magaslataitól kezdve a leglényegesebb piperecikkig egy egységes törekvés húzódik végig: la soif du vrai- az igazság utáni vágy! Minden alkotásban érvényre juttatni az anyagot, annak mutatni ami.”7 2007-ben a neogótikus Zsolnay kerámia oltárt a Magyar Képzőművészeti Egyetem tárgyrestaurátor karának szilikát restaurátor szakának diplomamunkájaként restauráltam. A restaurálási feladathoz hozzátartozott a tárgy történeti hátterének feltérképezése. Az oltár a Zsolnay gyárban készült 1882-ben, Steindl Imre (1839-1902.) tervei alapján, a máriafalvi templom főoltárának központi témájaként, neogótikus stílusban. A gyár, a megrendelés pontos teljesítése érdekében minden elemből dupla sorozatott gyártott le. A jobban sikerült példány mindig a megrendelőhöz került, míg a másodpéldány maradt a család tulajdonában. Az 1950-es évek államosítása során a pécsi Múzeumba került a tárgy, melyet Kovács Orsolya művészettörténész 2007-ben restaurálás céljából a rendelkezésemre bocsátott. A kutatás során több hasznos információhoz jutottam az alkalmazott technológiákkal kapcsolatban. Számos anyaghasználatot azonban a gyár szakmai titkaként kezeltek. Ezek némelyikére csak a röntgenes- és a mikroszondás analitikai vizsgálatok derítettek fényt. A megfelelő mennyiségű háttérinformáció birtokában végeztem el a tárgy állapotfelmérését és elkészítettem a restaurálási tervezetet, melyben rögzítettem a felhasználásra kerülő anyagokat és technikákat. Mindezek birtokában kezdhettem hozzá a tárgy restaurálásához. A restaurálással azt a célt tűztem ki, hogy a tárgy visszanyerje eredeti esztétikai megjelenését. A tárgy történeti adalékaként kezeltem a másodpéldány sajátosságait. A restaurálás folyamán szintén ez okból figyelembe vettem a majolika könnyed anyagkezelését, melyet mind a plasztikai megoldásokban, mind a könnyen olvadó ólommáz rekonstruálására használt laza, lazúros retusálásban is követtem. Fontos feladat volt a tárgy statikai megerősítése is. Az erősebb összetartó erővel rendelkező modern anyagok használatát a nagy tömegek teherhordása indokolta. A töredékek megerősítésével, ragasztásukkal a tárgy egybetartása volt a célom, mert köztudott, hogy a töredékek raktározása a múzeumok számára nehézséget okoz. A tárgy összeállításával, így nemcsak az esztétikai helyreállítás volt a cél, hanem az eddig külön raktározott elemek, töredékek preventív védelme is. Külön öröm volt a munkavégzés annak tudatában, hogy a pécsi Janus Pannonius Múzeum új, állandó Zsolnay kiállításának tervei közt szerepel a tárgy elhelyezése, mellyel e nagyméretű közös munkánk végleges helyet kaphat. Visszaállíthatjuk a műtárgy és a befogadó közönség eredeti kapcsolatát. 6 7

Moravánszky Ákos: A modern építészeti formanyelv megszületése és a Zsolnay épületkerámia. 1989. Fittler Kamill, MI, 1889. 129-133.

141

Tárgy adatai            

Tárgy megnevezése: Neogótikus Zsolnay kerámiaoltár Tárgy tulajdonosa: Janus Pannonius Múzeum, Pécs Gyűjtemény megnevezése: Kerámia osztály Kora: 1882-83. Származási helye: Zsolnay gyár, Pécs Leltári száma: 51. 6594. 1 Gyűjteménybe kerülésének éve és annak körülményei: Az 1950-es évek államosítása során került a pécsi Múzeum gyűjteményébe. Tárgy stílusjegyei: historizáló neogótikus Tárgy anyaga: Samottal soványított, színes mázas terrakotta Formázási eljárása: Segédformába történő bedöngölés, préselés, szabadkézi mintázás Tárgy méretei: 83x83x375cm Tárgy funkciója: Oltár

Tárgyleírás A tárgyat tervezte Stendl Imre, kivitelezte Zsolnay Vilmos, a szobrokat mintázta Petridesz János, architektonikus díszek modelljeit Rottermund nürnbergi szobrász készítette. A tárgy, az 1882-ben készült máriafalvi templomba szánt főoltár fő alakjainak másodpéldánya. A Zsolnay-gyár a megrendelések pontos teljesítése miatt, több esetben másodpéldányokat is készített az eredetivel egy időben. Mivel a kerámia gyártás technológiája nem engedi meg, hogy nagyméretű tárgyakat egyben készítsenek el, a különböző elemekből dupla példányszámot gyártanak le, majd a végleges összeállításnál a technológiailag jobban kivitelezett darabok kerültek beépítésre. A másodpéldányok, pedig-melyek kvalitásukban sokszor nem maradtak el a megrendelőnek átadott művektől- sok esetben összeállítva egy teljesen hasonló kvalitású tárgyat hoztak létre. Jelen esetben csak a szemből nézett jobb hátsó oszlop, és a bal hátsó oszlop lábazatának hiányában kellett azokat gipszből rekonstruálnia a Zsolnay gyárnak a teljes összeépíthetőségig. Valamint néhány elemen látható gyártási hibák (égetési repedések, vetemedés, kisebb plasztikai hiányok) árulkodnak arról, hogy miért nem kerülhetett a megrendelt helyen beépítésre. „Gótikus baldachin alatt Mária gyermekkel. Színes kivitel. Fajansz majolizálva.”bejegyzés került a tárgy leírókartonjára, valamint egy későbbi írott bejegyzéssel lett kiegészítve, miszerint „Novotny Lajos műve”. Rögtön érdemes helyére tenni, hogy csak a bejegyzésen szerepel Novotny Lajos, mint szobrász neve, aki a Mária és a gyermek Jézus alakjait mintázta volna. Igaz, hogy a gyár 2. sz. terrakotta fazonkönyvében a 644. sz. alatt található Szent Erzsébet-szobor mellett „Novotny Lajos mintája" megjegyzés áll, s a következő, Szt. Ferenc-szobor is tőle való, valamint az oltár ezen mellékalakjai ilyen néven vannak szignálva, a főalakokat azonban minden más forrás Petridesz János ungvári szobrásznak tulajdonítja. A tárgy négy fő elemből áll, a trónusból, melyen Mária és Jézus ül, valamint a fölöttük elhelyezkedő baldachinból, ami három különálló részre bontható. Az összeállításukat fa csapokkal oldották meg. Ugyanezzel a megoldással állították össze a baldachin külön álló kisebb-nagyobb fiatornyait is.

142

Alapanyaga vörösre égő terrakotta, melyet a tulajdonságai javítása érdekében samottal soványítottak. A zsengélő égetés után a tárgy egészét majolika mázzal vonták be, melyek ólomtartalmuk miatt fényesen csillogóak. A sárgás-barna alapszín az egész tárgyat befedi, melyet piros, kék, barna színekkel lazúrosan festettek, követve a plasztikát és az anyagszerűséget. Stílustanilag neogótikus a tárgy, erre utalnak a historizmus érett szakaszában gyakran kölcsönzött gót építészeti elemek jelenléte. A kecses, magasba törő befoglaló forma, az össztömeghez képest légies megjelenést biztosít a műnek, melyet a sűrű áttörések, fokoznak. A tömeg a gót építészethez hasonlóan oszlopokra vezették, melyeknek csúcsain megjelennek a fiatornyok is. De a gótikus ablakok ívei, és gazdag levélmintákkal díszített csipkézete is megtalálható a tárgyon. Steindl oltárai inkább architektúrájukban, egészükben hatásosak: a fiatornyok, áttört toronysisakok, karcsú oszlopok, baldachinok tömeghatása művészibb, mint az elszegényedő ikonográfiái programok naturalista vagy akadémikus szobrászi megvalósítása a historizmusban. Mindehhez párosul Zsolnay Vilmos óriási szaktudása, mely magába foglalja a historizáló kerámia minden vívmányát és vitathatatlan művészi értékét.

A Zsolnay család és a gyár története A Zsolnay gyár története 1852-re vezethető vissza. Ekkor Zsolnay Miklós (18001880), pécsi kereskedő megvásárolta a közeli Lukafán az éppen felszámolás előtt álló Spitzerféle kőedény-manufaktúrát, és ezzel megalapította a Zsolnay Keménycserép Manufaktúrát. A gyárat legidősebb fiának Zsolnay Ignácnak (1826-1900) szánta, aki korábban Magyaróváron mezőgazdasági akadémiát végzett, de ezen a pályán nem boldogult. Ezért apja egy kőedénygyárral akarta elindítani az önállóság útján. A Széchenyi eszméiért lelkesedő, művelt és tehetséges Zsolnay Ignác azonban részben különböző külső körülmények hatására, részben talán álmodozó természete miatt nem tudta sikerre vinni gyárat. Tíz évig vezette a kezdetleges felszereltségű, többnyire kézi erőre támaszkodó üzemet, mígnem a 8-10 fős kis vállalkozás csaknem a csőd szélére került a kellő fejlesztések és kereskedelmi kapcsolatok hiánya végett. 1863 augusztusában Zsolnay Vilmos megvásárolta Ignáctól a Tachtler-féle telket, melyből Ignác kifizette adósságait. Ettől az évtől számítja Vilmos saját részvételét a gyárban, tulajdonossá azonban csak 1864-ben vált. „A legnagyobb magyar fazekas” Zsolnay Vilmos (1828-1900) kereskedő, majd autodidakta keramikus és végül nagytehetségű művész volt, akit a kortársai a „legnagyobb magyar fazekas”-ként emlegettek. A gyár felvirágoztatója Zsolnay Vilmos, 1828. április 19.-én született Zsolnay Miklós kereskedő második gyermekeként. Festőművész szeretett volna lenni, de édesapja kereskedőnek szánta, ezért a bécsi Polytechnische Institut kereskedelmi tagozatára íratta be. Tanulmányai után a kor szokásai szerint vándorolt, megfordult Bécsben, Münchenben, Frankfurtban, Drezdában. 1. kép: Zsolnay Vilmos 1894. Alapanyagait maga állította elő, bányák sorát bérelte, vásárolta meg. 1868-tól gyárrá fejlesztette a manufaktúrát. Zsolnay Vilmos a porcelánfajansz dísztárgyak és étkészletek, valamint az építészeti kerámia fejlesztése mellett a piac lehetőségeinek, követelményeinek megfele-

143

lően fejlesztette a gyárat: burkoló- és padlólapot, kályhát, kőagyag csövet, építészeti kerámiát, samottot, ipari célú porcelánt is gyártott. Zsolnay Vilmos nevéhez fűződik három alapanyag kifejlesztése, amely híressé tette a gyárat. A porcelánfajansznak nevezett termék (1878), a lágyporcelán mázzal bevont keménykőedény (Hartsteingut). Ebből készültek a díszmű jellegű tárgyak és étkészletek. Az eozinnak nevezett fémfényű lüsztermáz (1896). Az épületkerámiákhoz kidolgozott fokozottan időjárásálló Steindl-massza(1885.) plutonit- (1888) és pirogránit massza (1895). A külföldi bemutatkozásokon, világkiállításokon (Bécs, 1873; Párizs, 1878; Sydney, 1879; Chicago, 1893; Brüsszel, 1897) számos jelentős díjat nyertek el. Bécsből, Londonból, New Yorkból érkező megrendeléseket teljesítettek. Zsolnay Vilmos periódusában a gyár az ismeretlenségből előretörve versengett a leghíresebbekkel, a kor kerámiaművészetét meghatározó, nemzetközinek tekinthető stiláris és technikai tendenciákat követte, ugyanakkor egyéni és jellegzetes módon, rendkívüli formagazdagsággal, színességgel, fantáziával. Zsolnay Vilmos 1900. március 23.-án tüdőgyulladásban halt meg Pécsett.

A historizmus építészete Magyarországon – A Zsolnay épületkerámia térhódítása A XIX. század elejére megteremtődtek a historizmus tárgyi előfeltételei. Ekkorra a tudomány segítségével olyan ismeretanyaghoz lehetett jutni, amelynek segítségével biztosabban kezelhették a régi művészeti stílusok formatárát. A historizmus 1830-1890 közötti időre esik általában Európában, természetesen némi eltolódások voltak a különböző területeken. A művészetek között az építészetben játszik a legnagyobb szerepet. Három szakaszra bontható: a korai, vagy romantikus (1830-1860)-, az érett (1850-1880)-, és a kései historizmusra (18801914). A Zsolnay oltár a kései historizmus egyik remekműve. A historizmus ars poétikája az eklektika, vagyis nem akar önálló stílust teremteni, csak a korábbi stílusokat kívánja felhasználni. Az érett historizmus korszakában, a Monarchiában az uralkodó stílusirányzat a neoreneszánsz volt. A neogótikus stílust a templom- és kastélyépítészeten kívül viszonylag ritkán választották, kevés lakóépületet vagy középületet díszítenek csipkés, csúcsíves díszítőelemek, ebben a szakaszban. A gótikus stílus visszaszorulásának, az ízlésváltozásnak több oka lehetett, a kortársak például gyakran hivatkoztak a kőfaragó munka költségességére a pályázati elbírálásoknál. A költségek csökkentésére kezdett mindinkább előtérbe kerülni az épületkerámia alkalmazása, melyet épületkülsőkön a homlokzatok architektonikus tagolására, díszítésre és burkolásra használták. A kerámiagyárak igyekeztek művészeket megnyerni a tervező és kivitelező munkára, vagy régi minták átvételével biztosítani termékeik minőségét. Ma úgy tűnik, e korszak egyik érdeme, hogy az épülethomlokzati kerámiák ipari előállításával a tömeges építkezés számára megadta a lehetőséget, hogy az a művészettel találkozzon. E korszakban szerzett hegemóniát kerámiaiparunkban, s nőtt fel a világszínvonalhoz Zsolnay Vilmos pécsi gyára, az építési kerámia minden műfaját felölelő gazdag termékskálájával, azok művészi kvalitásával. Az első termékskála fotógyűjteménye az 1871-1874 közötti időből 153 terrakottamodellt tartalmaz. A fogrovatos párkányok, az egyszerű, kis geometrikus motívumok felsorakoztatásából alakuló szalagdíszek, négykaréjos álló négyzetek rácsozata mellett a stilizált gótikus indadíszek is gyakoriak. A naturalista módon mintázott növényi díszítés a Mecsek flórájának ösztönzésére keletkezhetett: ilyen motívum a Zsolnay terrakotta áru mintakönyvben a szőlőfürt szőlőlevéllel és a tölgylevél makkal. A romantikus historizmusban az épület tömegének zártságát tiszteletben tartó, a fal síkját geometrikusán osztó tagolás eszköztárát képezték ezek a díszítmények. Az egyszerű, jól tagolt egységek (palmetták, akantuszok) ismét-

144

léséből keletkező szalagok, díszítménysávok emeletnyi magasságban is élvezhetők voltak. A konzolos szemöldökpárkányok, az álló vagy fekvő konzolos főpárkányok, az áttört kerámiarács padlásszellőzők a képszék helyén, a szegélydíszítések és párkányok a külvárosok és vidéki városok házainak szolid, hangulatos, városias külsőt adtak a korai historizmus idején. Zsolnay épületkerámiáinak népszerűvé válását elősegítette, más korábbi épületdíszítésre használt alapanyagokkal szemben az, hogy könnyen formálható, sokszorosítható, jellege alkalmazkodik a nyerstégla homlokzathoz, időjárásálló, több színben gyártható (sárgás, piros, barna stb.), alapanyaga, az agyag általában helyben megtalálható, olcsóbb a kőből készült elemnél. Zsolnay Vilmos egész munkássága alatt folyamatosan végzett massza- és mázkísérleteket az építészeti kerámiagyártmányok minőségének javítására és fejlesztésére. Az évek során végzett kísérletek eredménye lett a kis vízfelvevő képességű, nem kagylós törésfelületű, az időjárásnak fokozottan ellenálló, a közönséges agyagnál nagyobb tűzállóságú samottos terrakotta. A termékeket a gyár különböző fantázianevekkel hozta forgalomba, mint például a Steindl-

massza8, plutonit és a pirogránit.

Historizáló Zsolnay épületkerámia alkalmazása a magyar templomépítészetben A gótikából a reneszánszba átívelő időszak magas, meredek tetőinek utánzásával, illetve azok díszítésével a historizmusban ismét divatba jött a színes zománcú cserép, amelyet többnyire geometrikus minták szerint helyeztek el, egyedibbé, változatosabbá téve ezzel a városképet. Az idomcserepek, csúcsdíszek alkalmazása, a koronázópárkány hangsúlyos kialakítása, a kémények díszként való kezelése, vagy elrejtése, belekomponálása az attikába a kerámiaiparnak újabb plasztikai feladatot adott. Lechner Ödön és Pártos Gyula a kőbányai római katolikus plébániatemplom (1892-1906) tetőzetén, Schulek Frigyes a budavári Nagyboldogasszony templom (Mátyás-templom, 1888-1890) restaurálásakor egyedi, művészi kompozícióban használta a mázas pirogránit tetőcserepeket. Lechner Ödön később is csaknem minden épületén élt vele. A Zsolnay-gyár bekarcolt vonalrajzot és reliefzománcos díszítést együttesen alkalmazó padlóburkoló lapokat is szállított a Mátyástemplom restaurálásához, valamint a bejáratok orommezőibe figurális reliefeket. Steindl tervei szerint 1893-ra készült el a budapesti Beluárosi templom 13 m magas neogótikus főoltára (1944-ben elpusztult), melynek szobrait Szécsi Antal és Lantay Lajos szob8

,,Kedves Zsolnay bácsi! Bizony, bizony mondom, zavarban vagyok, hogyan is köszönjem meg a kedves meglepetést, amikor ehhez véletlenül még a megköszönés ideje is ugyancsak lejárt! Hittem és tudtam, hogy keresztfiamból lehet valami, de gondolni sem mertem, hogy ennyire viszi! Örültem neki, mint egy gyerek, nem azért, mert szép, hanem mert olyan szép, amilyennek ez idő szerint nem is álmodtam volna. Valóban nagyon szép, nagyon kedves meglepetés volt, nagyon köszönöm” Budapest, 1886. január hó 5-én. Steindl Imre" „Ezekkel a sorokkal mondott köszönetet Steindl a róla elnevezett massza, a későbbi pirogránit próbáért, amelyet karácsonyra küldött neki nagyatyátok. Atyánk teljes energiával dolgozott tovább ennek a nemes, érckeménységű és fagyálló anyagnak a tökéletesítésén, éppúgy, mint a perzsa modorú csempék díszítéséhez szükséges zománcok színárnyalatainak gazdagításán. Mint mindig, most is bízott a sikerben, és nem csalódott. A Steindlmassza'' nélkülözhetetlen lett a kor legnagyobb hazai építőművészei számára, és remek perzsa csempéi is nagy jelentőségűeknek bizonyultak. Amikor Steindl Imre valóban „keresztfiából" akarta elkészíttetni az új Országház ornamenseit, a miniszter kívánságára Wartha professzorral kellett megvizsgáltatni ezt az ismeretlen anyagot, megfelele a kívánalmaknak. Ez volt nagyatyátok első személyes érintkezése Warthával. A kapcsolatból az évek folyamán eredményes együttműködés és őszinte barátság fejlődött ki.”

145

rászok modelljei után készítette a Zsolnay-gyár. A korabeli sajtó csodálattal adózott a Zsolnay-gyár ez újabb művészi teljesítményének: a részletképzés finomságát, a nagyméretű idomok egyben történő megformálásának technikai bravúrját emelték ki. Az oltáron a mázas és aranyozott felületek festői hatása mellett a plasztikus betétdíszeknél matt technikát alkalmaztak, a fülkéket pedig függönymotívummal vagy tapétaszerű mintával töltötték ki. A korszak emberének színesség igénye örömét lelte a kerámiatárgyak széles színskálájában, ünnepélyes csillogásában. Nagy hasonlóságot mutat a máriafalvi oltárral, mely előképe lehetett ennek a munkának. Ilyen jellegű itthoni alkalmazásával a kerámiának Zsolnay e termékeivel új területet hódított meg hazánkban. A Szent László-plébániatemplom 1894-98 között épült neogót stílusban, némi szecessziós elemekkel. A külső homlokzatot igen sok növényi ornamentika-, a hit, remény, szeretet szimbólumait tartó angyalok-, áttört korlátok díszítik, melyeknek alapanyaga már pirogránit. A belső térben Tandor Ottó tervezte mázas pirogránitból készült öt oltár, keresztelőmedence, szenteltvíztartó, és szószék található, melyet szintén a négy evangélista díszít, melyek modelljeit Marchenek Vilmos mintázta és a Zsolnay gyár készítette. Az Árpád-házi Szent Erzsébet templom bejárata felette timpanon színes terrakottái-, a főbejárat feletti egész homlokzaton található rózsaablak-, a négy evangelista szimbólumai-, a nagy timpanon szentjei mind a Zsolnay gyár kültéri kerámiái. Ezen kívül itt is alkalmazták a Zsolnay kerámia oltárt és a stációkat. A Kistétényi-templomon több téglából kialakított fülkében zöld mázas Zsolnay kerámia girland látható. Eredetileg a tornyot is zöld, kerek kerámialapok díszítették. Gerster Kálmán tervezte, 1905-12. kivitelezték.

Máriafalvi templom helyreállítása Máriafalva a mai Ausztriában, Burgenland tartományban található kis falu, Felsőőrtől, mintegy 9 km-re fekszik. A falut a legkorábbi írásos források (1388-ból és 1392-ből) Menhárd, ill. Menhárt néven említik, ami az évszázadok során többször is változott. Magyarul Máriafalvaként első ízben, 1697-ben Kazó István feljegyzéseiben bukkan fel. A község lakossága a középkor óta változatlanul német anyanyelvű. A templom története A templom építésének idejéből nem maradtak fenn írásos dokumentumok, így csak feltételezhetjük, hogy Kanizsai János, miután a borostyánkői uradalom birtokosa lett, elrendelte egy nagyobb plébániatemplom építését. A templomépítés kezdetének dátumára utalhatnak a karzaton talált évszámok, melyek ha nem is pontos forrásértékűek, megközelítőleg utalnak arra és az azt követő felújításokra. Az első, az építkezés kezdetére utaló („inchoat ante 1400”) évszám megegyezik a régi hagyománnyal. A második, a templom bővítésére utaló felirat („Ampliat 1409”) csak nehezen kivehető évszáma, amit az idők során többféleképpen is értelmeztek, de minden valószínűség szerint téves az 1409-es dátum. Rómer Flóris, az ismert magyar művészettörténész szerint, aki az 1860-as években járt itt, a felirat az 1490-es évszámot jelenti. A harmadik évszám az 1666ban történt barokkosítást jelzi. A barokk korból már több leírás is maradt a templomról. 1697es Kazó István-féle vizitációs feljegyzés szerint a szentélyt kazettás faburkolat fedi, mivel az építtető Kanizsai János hirtelen halála miatt félbemaradt a templom építése. A késő gótikus szentségházat, a karzatot, az ablakok és a portálék terrakottáit úgy írták le, ahogy a XIX. század végéig fennmaradtak. Az 1759-es Battyhány-féle vizitáció már a barokk átépítések (1724 és 1741) nyomán kialakult állapotot rögzíti. A szentély boltozatos, szintúgy a sekrestye. A templom berendezése

146

a leírások szerint ekkor már teljesen barokk, a szentély északi oldalán álló régi szentségházat már nem használják. Az 1812-es vizitáció szerint a fából készült harangtorony romos állapotban van, az 1832-es jegyzőkönyv már a helyreállításról számol be. Az 1849. január 28-án kitört tűzvész elpusztította a harangtornyot, és a tetőzet nagy része is megsemmisült. 1850-ben, 1860-ban és 1861-ben különböző átalakítási és renoválási munkálatokat végeztek. Baumgartner Alajos plébános érdeme, hogy 1882-ben Steindl Imrének, a magyar parlament építőmesterének irányítása alatt megkezdődött a templom neogót stílusban való helyreállítása. A XIX. század második felében történt mag a templom neogótikus stílusú átalakítása. Több művészettörténész felfigyelt a rossz állapota ellenére is különleges szépségű Máriafalvi templomra. Így került sor 1882-től a templom felújítására. A magyar kultuszminisztérium a helyreállítási munkálatok vezetésével Steindl Imrét, a magyarországi historizáló építészet egyik legjelentősebb képviselőjét bízta meg. A költségek nagy részét a magyar vallási alapítványból és különböző adományokból fedezték. Steindl mindenekelőtt a középkor óta befejezetlen templomot neogót ízlés szerint szándékozta a barokk hozzáépítésektől „megtisztítani” és az épület torzóját új építészeti elemekkel kiegészíteni. Mindez az épület jellegének alapvető megváltozásához vezetett. A templombelső neogót berendezést kapott. A főoltár, a szószék mellvédje, valamint a keresztelő medence és a stációsorozat 1882-83-ban Pécsett készült színes majolikából a Zsolnay gyárban, és ilyen együttesben csak Máriafalván láthatók. A szószék domborművei Péter és Pál apostolokat és a négy evangélistát ábrázolják. Az ereklyetartóra emlékeztető főoltáron a középső toronyban trónuson ölű Szűzanya látható a gyermek Jézussal, a két kisebb toronyban jobboldalon Árpád házi Szent Erzsébet, a haloldalon pedig Assisi Szent Ferenc. Mindhárom szobor Zsolnay kerámiából készült. A Máriafalvi főoltár korabeli sajtóvisszhangja, sikere népszerűsítette e stílust, s a kerámia ilyen irányú használatát.

2. kép: Steindl Imre a Máriafalvi templom főoltárának terve

147

3-5. kép Az oltár restaurálás előtti állapota

148

A tárgy állapotfelmérése A baldachinos kerámiaoltár az első szemrevételezés után nem tűnt rossz állapotúnak, de a részletes állapotfelmérést követően kiderült, hogy szinte minden jellegű károsodás megtalálható volt rajta, melyeket többnyire szennyeződések, és a korábbi restaurálásból származó anyagok fedtek el. Ezek feltárása után a károsodások egy része komoly előrehaladott állapotot mutatott. Megtalálhatóak voltak a tárgyon különböző összetételű környezeti szennyezők, készítéstechnikai károsodások, mechanikai károsodások, repedések, törések, valamint a korábbi restaurálásból származó elöregedett anyagok. Környezeti szennyezők A tárgy egész felületét nagy mennyiségű légköri szennyeződés borította. Légköri szenynyeződésnek nevezzük a levegőben lévő szilárd részecskéket, és mindazon gázokat melyek nem tartoznak a levegő alkotórészeihez.9 Ebben megtalálható volt por, korom, szilicium és szén szemcsék, kálcium tartalmú építési anyagok, zsír-, és olaj származékok, humán szennyeződés. A gáz és szilárd halmazállapotú környezeti szennyezők ideális környezetben nem támadják meg a kerámiatárgyak alapanyagát, de hosszabb távon áttételesen mégis veszélyt jelentenek a szerkezetre nézve is. A szerkezetet érintő kémiai károsodásokról tudjuk, hogy viszsza nem fordítható folyamatokról lévén szó rendkívüli veszélyt jelentenek. A levegő nedvességtartalmából a felszínre lecsapódó párát a légköri szennyeződések megkötik. A nagyobb mennyiségű víz a felszínen feldúsulva kémiai szerkezetváltozást okozhat főleg a kerámia mázak üveges szerkezetében. Jelentősebb problémának mutatkoztak, a tárgy felületén nagyobb mennyiségben lévő meszes, cementes rárakódások. Ezek lúgos kémhatású szennyeződések, és a levegő nedvességtartalmával érintkezve rendkívül káros hatással lehetnek a máz szerkezetére. Ezért eltávolításuk kiemelt fontosságú volt. Készítéstechnikai károsodások Megkülönböztethetjük az oltár készítése során keletkezett fizikai-, és kémiai károsodásokat. Fizikai károsodás látható a legnagyobb baldachin áttört motívumai közt, ahol a száradási zsugorodással járó méretváltozást nem bírta követni a tárgy, ezért az két helyen megrepedt. Készítéstechnikából adódó fizikai károsodás a mázhiány ill. a máz repedezettség is. A mázrepedezettség a tárgy nagy részén látható volt. Ez az égetés alatt bekövetkező alaptest és a máz tágulási együtthatójának különbségéből származik Jelen esetben sem volt zavaró a tárgy esztétikai megjelenésében. Több helyen tapasztaltam, hogy vékonyra sikerült az alaptestet elfedő mázréteg. Ilyen volt a bal első oszlop alsó felén lévő okker sávok, a trónszéket díszítőelemek egy része, valamint Mária öve is. A kerámia szerkezetét károsító hatásokat kémiai károsodásnak nevezzük. Ilyen jellegű probléma kerámia tárgyak sókivirágzása10. Abban az esetben jelentkezhet a kerámia tárgyakon, ha az alapanyagban maradtak oldható sók magas páratartalom mellet kioldódnak. Ezek a vízoldható sók a szerkezetből kiválnak, és a felszínre vándorolnak. Így gyengítik a szerkezetet és esztétikai károsodást is okoznak. Különös veszélyt jelent a mázakra nézve ez a folyamat, mert a kikristályosodás térfogat-növekedésével lebonthatja a felületről a mázréteget. Szerencsére a károsodást csak kisebb töredékeken tapasztaltam, de a restaurálás után mindenképpen intő jel lehet a tárolási körülmények optimális értékének betartása. 9

Járó Márta: Klimatizáció, világítás és raktározás a Múzeumokban. MNM. Bp. 1991. 57-60. p. Janey M. Cronyn: Régészeti leletek konzerválásának alapjai. MNM. Bp. 1996. 141. p

10

149

Mechanikai sérülések A mechanikai sérülések különböző fizikai behatások miatt keletkeznek a kerámiákon. Ezek a behatások mértékétől függően lehetnek felületi sérülések, máz lepattogzások, de lehetnek komolyabb a kerámia alaptestét is érintő repedések, törések. A máz lepattogzása volt látható az oszlopokon, posztamensen, Mária jobb térdén, Jézus jobb lábán lévő lábujjakon, baldachin több díszítő elemén. Nagyobb mechanikai sérülés érte a Mária koronáját, jogarát, Jézus jobb kézfejét, a trónszék jobb hátsó lábát, valamint a baldachin, és a fiatornyok számos kiálló virágát A legnagyobb problémát, a gyermek jobb kézfeje jelentette, amely letört. A töredéket a nyomokból ítélve feltehetően megpróbálták visszaragasztani, de az később ismét letörhetett és el is veszett. Külön csomagolva érkeztek restaurálásra a tárgy beépítetlen elemei, melyek közül több sérült volt, több esetben pedig hiányoztak a töredékek. Ezek között a fiatornyokon látszott a legtöbb mechanikai sérülés. Akadt olyan fiatorony, amelyen különböző ragasztási feladat elé állított. Két esetben az egész csúcsdísz hiányzott. Több torony is jó állapotúnak látszott, csak a csapolás mentén vették le a baldachinról. Korábbi restaurálások A legösszetettebb feladat, a korábbi restaurálások állapotának felmérése, megtartásának ill. eltávolításának megítélése volt. Ezek sok esetben olyan nagy kiterjedésűek és durván kivitelezettek voltak, hogy elfedték az eredeti tárgyat és sérüléseiket. A tárgy másodpéldány jellegéből fakad, hogy egészen nagy szerkezeti elemek hiányoztak róla, melyeket feltehetően a megrendelt példányba építettek be. Ezeket a hiányokat gipszszel pótolták. Ilyen volt a jobb hátsó oszlop teljes egészében, a bal hátsó oszlop alsó harmada és fejezete. Ezek plasztikailag jó állapotúak voltak, de retusálásuk nem megfelelően történt. Az oszlopok több helyen megsérültek, és színeiben is igen nagy eltéréseket mutattak. A további retusálások is egyértelműen a kötőanyag és lakkréteg elöregedését mutatták. Az elöregedett lakkokra jellemző a zsugorodás, (repedezettség) színelváltozás, (sárgulás, sötétedés), a felület ragacsossá válása (légköri szennyeződések megkötése). A kiegészítések plasztikai állapota eltérő képet mutatott. Míg a gipszből pótolt hiányzó elemek egész jó állapotúak voltak, a kisebb motívumok pótlásai durvák, pontatlanok és sok esetben túlzott mértékűeknek látszottak. Jó példa erre Mária koronájának kiegészítése, amely szinte teljes egészében elfedte az eredeti tárgyat. Anyagvizsgálatok A kerámiák vizsgálatára különböző módszertani lehetőségek állnak rendelkezésünkre. A megfelelő vizsgálat kiválasztásához meg kell fogalmaznunk, hogy milyen információra van szükségünk, és milyen tulajdonságokkal rendelkezik a kerámia tárgyunk. Jelen esetben a kerámia alaptestét, és az azt beborító máz alkotóit szerettük volna megvizsgálni és kvantitatív módon kiértékelni abból a célból, hogy reprodukálható legyen az eredeti anyagösszetétel. A két alapanyag teljesen eltérő szerkezetű, hiszen a kerámia alapteste (mátrix) kristályos, míg a máz,- nem kristályos (amorf) szerkezetű. Ezért két különböző vizsgálati módszerrel lehetett az elemzést is elvégezni. A mátrixra Röntgen pordiffrakciós vizsgálatot-, míg a máz meghatározására Elektronmikroszondás vizsgálatot választottam. Mindkét vizsgálatot az a MTA Geokémiai Kutatóintézetében végeztem el Tóth Mária és Dobosi Gábor szakszerű útmutatása mellett.

150

Az oltár mázainak és alaptestének elektromikroszondás vizsgálata Az elektron mikroszondás vizsgálattal az volt a célom, hogy az oltáron használt mázakról pontos elemösszetételt kapjak. Az elektron mikroszonda minimálisan 1-2 mikrométer nagyságrendű szilárd fázisú anyagok felületén történő lokális minőségi és mennyiségi kémiai pontelemzés végzésére használatos műszer, mely lehetővé tette az anyagösszetételre irányuló kérdések megválaszolását. A nagy felbontás miatt igen apró szemcsés anyagok felületének vizsgálatára is alkalmas, amelyeket optikai mikroszkóppal már nem tudunk vizsgálni. Ez a technika lehetővé teszi a szilárd fázisú anyagok, egy kristályában vagy szemcséjében az öszszetétel változásának mérhrtőségét. Ezt a minta átlagos kémiai elemzésekor nem lehet kimutatni. Csak olyan anyagok vizsgálhatók, melyek az elektronsugárzás hatására nem bomlanak el.11 A pontos kvantitatív vizsgálatokhoz jól polírozott síkfelületre van szükség, melyet vezetőréteggel látnak el. A mennyiségi elemzések végzéséhez megfelelő összehasonlító mintára, ún. standardokra van szükség. A modern mikroszondák általában a Be-tól az U-ig képesek elemeket detektálni. Hátránya, hogy elemek kimutatására kiválóan alkalmas, de kémiai szerkezetet nem ismer fel, ahogyan a diffrakciós vizsgálat. Az oltár mintáiból megtörtént a vékony csiszolatok megfelelő előkészítése, majd a máz felületéről 320- szoros nagyításban készültek felvételek. Ezeken a fotókon a mázban lévő szemcsék eloszlását, méreteit, homogenitását lehetett megfigyelni. A képek alapján megállapítható hogy, hogy a máz, jól előkészített, homogén szerkezetű. A felvételeken sűrű, vékony, fehér sávok látszottak. Megnövelve a nagyítást 480szorosra ráközelítettünk ezekre, melyekről kiderült, hogy a máz felületi sérüléseiről, karcolásokról lehet szó. Ezt a területet a későbbiekben meg is szondáztuk, de a máz átlagos elem öszszetételétől eltérést ill. dúsulást nem mutatott, feltehetően felületi sérülésekről lehetett szó. Az oltárból vett mintából keresztmetszeti csiszolatot készítettünk. A minta tartalmazta a kerámia alaptestét és mázát is. A mátrix összetételét pontosabban meg lehetett határozni a röntgennel, mert az szerkezetében vizsgálta az anyagokat, míg a szonda csak elemeiben. Azonban érdekes információkhoz juthatunk az alaptest és a máz viszonyáról ill. kiegészítő információkat kaphatunk az alaptestről A keresztmetszeti mintán, a máz szondás vizsgálata egyértelműen az ólom (Pb) jelenlétét mutatta ki. Meglepő volt, hogy más elem nem is igazán mutatatott karakterisztikus képet, csak a vas (Fe) egy kis mennyiségben. Külön-külön is megvizsgáltuk az okker és a vöröses barna mázat is, de ugyanezt a szondás képet mutatták. Így minden bizonnyal kijelenthető, hogy egy színtelen átlátszó ólommáz a kerámia legfelső mázrétege. Az a kérdés maradt fenn, hogy mi adja a máz színeit. Ezen az ólommázon nem lehetett átlőni az elektron sugarakkal, ezért a szondás vizsgálat eredményeképp abból az információból kellett kiindulni, hogy az ólom mellet nagyon csekély mennyiségben a vas volt jelen, amely kölcsönözhette ezeket a színeket a máznak. 6. kép: Az oltár mázainak 320- szoros ill.480-szoros szondás felvétele

11

Kriston László: Műtárgyak fontosabb röntgen- és gamma-sugaras vizsgálatai. MKE. Bp. 2001. 62-63. p.

151

Ezt a feltételezést látszott igazolni a mátrix szondázása is. Kerámiák esetében nem elegendő információ, hogy alumínium és szilícium van az alaptestben, hiszen minden kerámia valamilyen alumínium szilikát módosulat. De annál több információhoz jutottunk azzal, hogy a vizsgálat az alaptestnél is kimutatta a vas jelenlétét. Mivel a színt adó vas nem az ólommázban van jelen, hanem az alaptest része, feltételezhető, hogy a két réteg közé esetleg engób formájában vihették fel. További információt a pontosabb röntgen vizsgálattól vártunk. 1-2. táblázat: Az oltár mázainak és alaptestének elemösszetétele

Az oltár alaptestének pordiffrakciós (XRD) vzsgálata A vizsgálat célja volt, hogy megtudjuk az 1882-ben készült oltár alaptestéhez milyen minőségű, és mennyiségű alapanyagokat használtak fel a Zsolnay gyárban, sőt bizonyos mértékben a gyártástechnológiai sajátosságokra is válaszokat kaphattunk. A Röntgen pordiffrakció kristályos anyagok kristályszerkezeti jellemzésére, az átkristályosodás körülményeinek elemzésére, fázisainak azonosítására, és az alkotók kvantitatív öszszetevőinek meghatározásár alkalmas vizsgálati módszer.12 A kristályszerkezet állhat elsődleges fázisból, amely az eredeti alkotókból ered, ill. másodlagos fázisból, ezek az elemek utólagosan kerülhetnek a szerkezetbe (pl. föld, gipsz). Ezeket a szöveti képből lehet elkülöníteni, ahol jól láthatók az elsődleges fázisból származó szögletes krisztallitok és a természetből származó gömbölyű krisztallitok. De ugyanilyen morfológiai sajátosságokból a formázási eljárásokra is lehet következtetni. Az átkristályosodási folyamat alatt az égetés körülményeit értjük, amelyből pontos adatokat kaphatunk a kiindulási alapanyagról, az égetés körülményeiről (égetési hőfok, hőntartás), valamint a végtermékről. A kiindulási anyag és a végtermék összetevőit nem elemi állapotban, hanem kémiai szerkezetben vizsgálhatjuk. Ez nagy előnye a módszernek, hiszen az agyagásványok nagyon hasonló elemekből állnak, tulajdonságaikat azonban döntően a kémiai szerkezet határozza meg. A módszer alkalmas még a fő elemként szilícium-dioxid és mellékelemekként a nyomelemek analízisére és kvantitatív meghatározására is.

Kiértékelés 12

Kriston László: Műtárgyak fontosabb röntgen- és gamma-sugaras vizsgálatai. MKE. Bp. 2001. 41-50. p

152

Az oltár diffraktogramján 39 csúcs látható, melyeknek pozíciójából és intenzitásaiból, táblázat segítségével meg lehet határozni, hogy milyen alapanyag alkotó kristályokról van szó A csúcsokat kiértékelve a következő kristályok szerepeltek a kerámia alapanyagában; csillám, gipsz, plagioklász földpát, mullit, kvarc, krisztobalit, hematit, káliföldpát. 3.táblázat Az oltár alapanyagának diffraktogramja A csillám, plagioklász földpát, mullit, kvarc, krisztobalit, káliföldpát keverékéből megkaphatjuk az oltár alapanyagát. Természetesen nagymértékben befolyásolja az anyag minőségét ezek kvantitatív meghatározása és keverési arányai. Két kristályos anyag maradt a gipsz és a hematit, amelyekről még nem esett szó. A gipsz feltételezhetően utólag került az anyagba, amely korábbi restaurálásból származott. A hematit a vas kristályos formája a röntgennél szintén megjelent, csakúgy, mint a szondánál. A két vizsgálat eredményeként biztosabban állítható, hogy a hematit eredményezi a mázban a színt. Restaurálás-konzerválás menete Tisztítás A tisztítás elsősorban nem esztétikai indíttatású beavatkozás, hanem a műtárgy állapotvédelmét szolgálja. A levegőben található por a felületre rárakódva megköti a légnedvességet, amely beindíthat különféle kémiai reakciókat, vagy katalizálhatja a tárgyra nézve káros folyamatokat. A kémiai reakciók, mint tudjuk az anyag minőségi változását okozzák. A felületen lerakódott légköri szennyeződések roncsolhatják a máz felületét, fényüket veszthetik, sőt üvegről lévén szó, szerkezetet érintő, visszafordíthatatlan korróziós folyamat is elindulhat. Különösen veszélyes, ha a lerakódó szennyeződések semlegestől eltérő Ph értékűek, mert a kerámiák tartalmazhatnak oldható sókat, melyek nedvesség hatására oldatba mennek és a felületen kikristályosodnak. Az oltár történetét ismerve, az elmúlt ötven évben kvalitásához méltatlan raktári körülmények közt volt elhelyezve. Erős szennyezettsége részben ennek volt köszönhető, ami miatt felületén mindenhol vastagon állt a légkörből származó szennyeződés. Másrészről pedig a különböző raktári költöztetések és felújítások nyomai maradtak meg a tárgy felületén. Ezenkívül a máz fényét több helyen humán eredetű zsíros foltok fedték, valamint a korábbi restaurálás elöregedett anyagai is rontották az összképet. Utóbbiak állapotát és helyzetét a tisztítás előtt szinte egyáltalán nem tudtam pontosan felmérni a vastag szennyeződéstől. Ezen információk birtokában, kezdtem meg a tárgy portalanítását, mechanikai,- valamint kétféle vegyi tisztítását. A tisztítás sorrendje a gyengébbtől az erősebb felé haladt. A tárgy portalanításához egy cserélhető fejű ipari porszívót használtam, majd különböző méretű-, és formájú spatulák segítségével megkezdtem a trónus-, és a baldachin hátoldalán

153

nagyobb mennyiségben található meszes rácsapódások tisztítását, ill. az összeállításból származó felesleges gipszes rétegek sorvasztását. Ezt követően felületaktív anyaggal történő vizes tisztítás végeztem el. A szennyeződéseket polaritásuktól függően anionos, vagy nemionos felületaktív anyagokkal lehet eltávolítani, melyeket oldószerben kell oldani. A tárgy felületén lévő szennyeződések tisztítására zsíralkohol-szulfát 2g/l-es 35-40 C0-os vizes oldatát használtam. A felületaktív anyagok vizes oldatban a hidrofób részt tartalmazó anionná és általában fém kationná disszociálnak. A víz, felületi feszültségéből adódóan rossz behatoló képességű, de hosszú visszamaradású oldószer, ami felgyorsíthatja a máz üveg szerkezetének romlását. Annak érdekében, hogy minél kevesebb víz legyen az oldatban, a felületaktív anyag vizes oldatából habot készítettem melyet ecsettel vittem fel a tárgy felületére. A mosószer, a felület és a szennyeződés közzé furakodott, mégpedig úgy, hogy a poláris felületaktív anyag hidrofób része a szennyeződés részecskéi közé behatolt, a hidrofil része, pedig a víz felé fordult. Így a tárgy és a szennyeződés között azonos pólusok kerültek egymás felé. Az elektromos taszítás következtében a felületaktív anyag leszakította a szennyeződést. A szennyezett mosófolyadékot mielőtt rászáradt volna a felületre leöblítettem, és vattapamaccsal visszatöröltem Annak érdekében, hogy minél kevesebb víz maradjon a felületen az öblítés után, rögtön elvégeztem az alkoholos tisztítást is, melyhez 96%-os töménységű etanolt használtam. Illékony anyagról lévén szó ez segítette a víz gyors elpárolgását, valamint poláris oldószerként megfelelően tisztította a zsíros, olajos, kátrányos eredetű szennyeződéseket. Kis vattapamacsba itatva, kis felületen helyileg végeztem ezt a tisztítást. Ennek eredményeként több helyen jól körülhatárolva megjelentek a régi restaurálások. A régi restaurálások feltárása, vizsgálata, esetleges eltávolítása Korábban különböző restaurálási beavatkozások történtek a tárgyon. Voltak helyek, ahol a máz vékonysága miatt utólagos retussal igazították hozzá az egyes elemek színét a többihez, ráfestve az eredeti felületre. A tárgy történetéhez pedig a gyártástechnológiai problémák inkább hozzáadnak, mint sem el kellene fedni őket. Ilyenek voltak a bal első oszlop alsó felének okker sávjai, Mária öve, valamint a trónus több plasztikus díszítő eleme. A festékek kötőanyagai és a lakkrétegek elöregedettek, besötétedtek, így a felületükön a szennyeződés is jobban megtapadt ezen megfontolásból az eltávolításuk mellett döntöttem, melyet acetonnal átitatott vattával, lokálisan végeztem el. A másodpéldány sajátossága az is, hogy számos nagyobb méretű eleme nem eredeti része a tárgynak. A kiegészítések feltárásánál hamar megmutatkozott, hogy a jobb hátsó oszlop teljes egészében, a bal hátsó oszlop alsó harmadában és a fejezet gipsz kiegészítés. Továbbá kisebb kiegészítések voltak a trónus hátsó támlájában, melyeket esztétikai és statikai szempontok miatt eltávolítottam. Ezek esetében úgy döntöttem, hogy a korábbi gipsz kiegészítést egy korszerűbb kiegészítő anyagra cserélem, amely kevésbé lesz érzékeny a környezeti hatásokra és nagyobb stabilitást fog jelenteni a tárgy számára. Az egész nagyméretű gipsz elemeket, - például az oszlopokat- nem kellett eltávolítani, mert a tárgy megbontása az eredeti elemekre nézve is kockázatot jelentett volna. Megtartásukat indokolta az is, hogy kisebb helyreállítható sérülései ellenére plasztikailag jó állapotúnak bizonyultak. Azonban sem a plasztikai hiányokat, sem a retusfestés hibáit nem tudtam volna a régi retus megtartásával megoldani. Ezért a festék teljes eltávolítása mellett döntöttem. Az oldást etil-acetáttal átitatott vattával végeztem. A folyamatot több lépésben meg kellett ismételni a festékréteg vastagsága miatt. Komoly beavatkozást igényelt Mária koronája és jogara is, melyek szintén korábbi restaurálások nyomait őrizték. Ezek egyike sem felelt meg a mai restaurálás etikai szabályainak

154

ill. esztétikai elvárásainak, ezért mindkét tárgyat szét kellett bontani, és újra kellett restaurálni Különösen indokolt volt ez a korona esetében, ahol a beavatkozás mértéke is túlzott volt, valamint a tárgy állapota is igényelte a korábbi restaurálás eltávolítását. A korona helyreállítását a korábban leírt tisztítási folyamattal kezdtem. A töredékek törésfelületein jól látszott, hogy több helyen gipsszel egészítették ki, amely nehezen volt körülhatárolható, teljes egészében elfedte az eredeti részeket. A gipszréteg eltávolítását mechanikai úton kezdtem meg. Enyhe nedvesítés után spatula segítségével lebontottam a hátoldalt teljes egészében elfedő réteget, valamint a kiegészítéseket. A lebontást követően kiderült, hogy egyetlen ép virágmotívum sincs a korona felső részén, valamint a körív egy része teljes egészében hiányos, ami miatt a tárgy töredékei nem értek össze. A gipsz kiegészítéseken kívül több helyen szürke cementes kiegészítéseket is használtak, melyeket Nátriumhexametafoszfát 8-10%-os oldatával próbáltam fellazítani, majd mechanikusan lesorvasztani. A lebontás után a ragasztások feloldásához acetonos pakolást használtam, melyet úgy készítettem el, hogy vattába felitatott acetont helyeztem a törésfelületekre, majd polietilén fóliával légmentesen lezártam megakadályozva az oldószer gyors párolgását, valamint elősegítve a hatékonyabb behatolást. A pakolást 2-3 óránként szükségszerűen lecseréltem. A díszítések elöregedett retusfestését acetonos vattával oldottam vissza. A jogar szintén restaurált volt, melyet etikai, esztétikai és statikai okokból kellett lebontani és újrarestaurálni. Etikai problémát jelentett a tárgy ép részeinek retusálása, amely elfedte az eredeti megjelenését a tárgynak. Esztétikai problémát a retushoz használt anyagok elöregedése okozta, ami egy teljesen más külsőt kölcsönzött a tárgynak. Ez nehezen érthető okból csaknem a tárgy egész felületét fedte. A rossz statikai állapotot a ragasztás elöregedése okozta, amely a tárgy felső harmadán volt látható. A ragasztó öregedése során elveszítette kötőerejét, fellazult, a töredékek, a törésfelület mentén elmozdultak. A jogart portalanítottam, felületaktív anyaggal tisztítottam, majd 96%-os etanollal oldottam a rajta lévő lakkréteget. Az ily módon feltárt felület már jobban értelmezhetővé vált Az átfestést acetonnal duzzasztottam, majd mechanikusan, szike és spatula segítségével szedtem vissza a felületről. A csúcsdísz alatti perem kb. fele gipszkiegészítés volt, melyet nedvesítés után mechanikus úton távolítottam el. A fellazult ragasztást acetonos pakolással bontottam meg. Ugyanezt a módszert használtam a markolat és a szár közti ragasztás duzzasztására is. A tárgy szétbontása után a már különálló elemeket le lehetett húzni a merevítő vas pálcáról és meg lehetett kezdeni az újrarestaurálást. Ragasztás A tárgy tisztítása-, valamint a régi restaurálások eltávolítása után, megkezdhettem a tárgy töredékeinek ragasztását. A megfelelő ragasztó kiválasztásának legfőbb szempontjai a következők voltak; a reverzibilitás, a kellő viszkozitás, színtelenség, a kötés módja és erősségének szempontjai, az öregedés folyamata és sebességének optimális értékei, a felhordás módja és az azt befolyásoló környezeti körülményekre való érzékenység. A kerámiarestaurálásban többféle ragasztó használata is elfogadott. A választást mindig a feladat határozza meg. Az oltár esetében indokolt volt erős kötést kialakító epoxigyanta alkalmazása, melyhez BISON EPOXY márkanevű kétkomponensű ragasztót választottam. A gyantát és a térhálósítót egy-egy arányban kellett összekeverni, melyben nagy segítséget nyújtott az összeépített kétfecskendős rendszer, ami mindig egyformán adagolta a két komponenst. A tárgyon különböző ragasztási feladatok voltak. Ezek között előfordult, hogy a két töredék összeillesztésével elvégezhető volt, de akadt olyan is, amelynél ragasztási tervet kellett készíteni a nagyobb mennyiségű töredék miatt, nehogy kizárásra kerüljön valamelyik a ragasztás sorrendjéből.

155

Minden ragasztást a törésfelületek tisztításával kezdtem. A töredékeket attól függően tisztítottam, hogy azok korábban voltak e restaurálva. Ha igen, akkor a korábbi ragasztások duzzasztását és mechanikai eltávolítását kellett elvégezni. A duzzasztáshoz acetont használtam, ill. etil-acetátot. Ha nem voltak a töredékek korábban ragasztva, akkor csak a törésfelületeket zsírtalanítottam etanollal. A nagyobb számú mechanikai sérülések elsősorban a neogótikus stílusú sűrű csipkeszerű virágokat érték. Több virág töredékét kellett visszaragasztani a baldachinokra, és a fiatornyokra. A virágok ragasztásánál a törésfelületek kellő előkészítése után a töredékeket össze próbáltam, majd plasztilin ágyat készítetem nekik, mellyel alátámaszthattam a töredékeket a ragasztó térhálósodásáig. A bekevert ragasztót vékony csíkban az egyik töredék közepére helyeztem. A két felületet összenyomva eloszlattam a ragasztót, a felesleget papírvattával letöröltem, majd az előkészített plasztilin alátámasztással pontosan beállítottam a töredékeket. Öt perc beállítási lehetőség után huszonnégy óráig mozdulatlanul hagytam a ragasztott tárgyat. Összetettebb ragasztási feladat volt a korona összeállítása. A korábban ragasztott és kiegészített tárgy törésfelületei igen rossz állapotúak voltak. A pontos illeszkedés miatt teljesen le kellett tisztítania felületet a ragasztótól, a kiegészítéshez vegyesen használt gipsztől és cementes rétegtől. Nátrium-hexametafoszfát 8-10%-os oldatát használtam a cementes réteg eltávolítására. Az oldatban kb. 1 órát áztattam a töredéket, majd mechanikusan távolítottam el a meglazult réteget. Végül etil- acetáttal tisztítottam a felületről a makacsabb ragasztó foltokat. Ezt követően kezdtem meg a korona 11 töredékének ragasztását. Mivel a korona kb. 1/12-ed része hiányzott a körívből, a pontosság miatt úgy ragasztottam össze a két felet, hogy a hiányzó rész gipszkiegészítésének külső oldaláról viasz negatívot vettem, és a beállítás ideje alatt a két töredéket azzal fogtam össze. Ez biztosította, hogy a körív torzulásmentes ragasztását, valamint a teljes térhálósodás után a kiegészítést rögtön meg is lehetett ezen a részen kezdeni, ami biztosította a ragasztás stabilitását. Megerősítő ragasztást kellett végeznem a baldachin legnagyobb elemén, amely áttört mintázatánál megrepedt. A gyártásból adódó repedés feltehetőleg száradási zsugorodásból következett. A fugában található eredeti anyag azt mutatta, hogy először már nyersen megpróbálták javítani, a máz sötétebb foltjai pedig a mázas javítás nyomairól árulkodott. A repedés olyan helyen volt, hogy a tárgy mozgatásánál könnyen megfeszülhetett volna, figyelembe véve, hogy ez az elem kb.70-80 kg, és a trónus fölött helyezkedik majd el. Ezért úgy döntöttem, hogy a kiegészítés előtt a törésfelület közzé erős epoxi ragasztót folyatok, ami statikailag jobban megerősíti a tárgyat. A bekevert ragasztót vékony hegyes spatulával a lehető legmélyebbre jutattam bízva abban, hogy a kerámia pólusai mélyen felszívják azt, és a törés melletti néhány milliméterben is megerősítik a tárgyat. Kiegészítés Az oltár kiegészítésének technológiai megoldásait a kiegészítéshez választott alapanyag határozza meg. A restaurálás tervezeténél kétféle kiegészítő anyagot kívántam alkalmazni. Egyrészről kisebb csorbulásokat, töréseket hidegen akartam kiegészíteni. A nagyobb elemeknél -amelyek eredetileg külön készültek és csapolással rögzítették őket- lehetőség nyílt volna az eredetinek megfelelő anyagból történő elkészítésére. Ilyen volt egy fiatorony csúcsa és a kis Jézus bal kézfeje. A kerámia kiegészítést eresetileg úgy szerettem volna kivitelezni, hogy Ausztriában, a Máriafalvi templomban lévő ép példányról hiteles másolatot készítek, és azt helyezem fel. Az elképzelés sajnos technikai okokból meghiúsult. A templom illetékesei készségesen álltak rendelkezésünkre, de a főoltár méretei megakadályoztak a munka kivitelezésében. Mária, ölé-

156

ben a gyermek Jézussal kb. 9-10 méter magasságban volt, ahová nem csak fel kellett volna jutni, de egy formalevételhez alkalmas, biztonságos mukaterületet kellett volna kialakítani. Ehhez egy nagyméretű mobilállvány lett volna a legalkalmasabb, melyet természetesen a templom nem tudott rendelkezésünkre bocsátani. Így be kellett látni, hogy sem az Egyetem költségvetése, sem a diplomamunkára szánt időbe nem fért bele egy ilyen méretű munka. Témavezetőm javaslatára maradt az a megoldás, hogy az ép tárgyat analógiának használjuk fel oly módon, hogy a kézfejet több nézetből lefotózzuk, és a képeket felhasználva történik meg a szabadkézi mintázás. Ebben az esetben is megoldható lett volna a kerámia használata kiegészítésre, de így már a kiegészítés hitelességét csak az anyag hordozta volna. Ezen okok miatt, több konzultációt lefolytatva azt a döntést hoztuk, hogy a tárgy hiányait nézve teljes egészében a hidegen kiegészítést alkalmazom. A kiegészítésekhez ARDURIT S16W választottam. A próbák után kiderült, hogy túl nagy szemcseméretű volt az anyag, melynek felületét nem lehet úgy megmunkálni, hogy egy csiszolás és megmunkálás után egy feszes mázréteghez legyen hasonló. Ezért az anyagot meg kellett szitálni. Az eredmény így sem lett a legoptimálisabb. Mivel az Ardurit igazán csak 4872 óra elteltével volt teljesen kemény, csiszolható állapotban, így a nagymennyiségű kiegészítés miatt a túl hosszú kötési idő akadályozta volna a munka határidőben történő befejezését. Témavezetőimmel egyetértve úgy döntöttem, hogy egy finomabb és gyorsabban kikeményedő anyagot választunk. Erre a célra látszott alkalmasnak egy BODY FINE márkanevű kétkomponensű poliészter kitt. Az iniciátort 3 %-ban kellett a poliészter gyantába keverni. A polimerizáció gyorsan zajlott le, ami hőfejlődéssel járt. A bedolgozásra kb. 10- 15 perc állt a rendelkezésre, 20-25 perc után pedig a felület formázható és csiszolható volt. A nagyon finom öszszetétel, pedig a mázzal azonos üvegszerű felületet adott polírozás után. Első lépésben a trónus posztamensén szemből látható kb. 4cm széles sáv kiegészítését kezdtem meg. Ez a hiány abból eredt, hogy a posztamensen lévő trónus nem fért be a négy oszlop közé, így az egész plasztikát ezzel a néhány centivel hátrébb kellett ültetni. Így a takarásra szánt rész láthatóvá vált a posztamensből. Vékony gipszréteggel megpróbálták eltakarni a hiányt, ami már lemezesen több helyen levált a felületről. Ezért ezt nedvesítés után mechanikusan eltávolítottam, helyére pedig poliészter réteget tettem. Ennek felületét marokcsiszolóval, majd különböző szemcseméretű polírszivaccsal tettem egyenletessé, előkészítve a felületet a retusálásra. Ezután a tárgy elemeinek összeillesztésére használt gipsz fugák cseréjét kezdtem meg. Azért döntöttem a csere mellet, mert a korábbi hézagok kitöltése elnagyolt volt. Valamint statikailag is megbízhatóbbnak tartottam a nagy teherbírású poliészter alkalmazását, hiszen több esetben is egészen nagy elemeket tartottak össze. Ilyenek voltak az oszlop közök, a posztamens fugái és a gyermek Jézus elálló karjának fugája is. Utóbbi esetében az egészen mélyre juttatott kitt minden bizonnyal jobb megtartást adott a karnak. Összetettebb kiegészítési feladat volt a gyermek Jézus feltartott karján lévő kézfejének kiegészítése. Ahogyan erről már korábban írtam, a plasztikát analógia alapján szabadkézi mintázással készítettem el, mert az ép példány formalevétel céljából nem volt megközelíthető. Így az ép tárgy fényképeit tudtam felhasználni a másolat elkészítéséhez.13 A kézfejet agyagból mintáztam a hiányzó rész helyére. Az agyag felhelyezéséhez a szobrászatban is használatos drót vázat készítettem, melyet a karhoz rögzítettem. A váz segített fenntartani az agyagot a mintázás idejéig, így jobban követhetők voltak a kar és a kézfej arányai. Amikor a megmintázott kéz tömegében és arányaiban megfelelő volt, levettem a törésfelületről és egy állványt készítettem neki. Így könnyebben tudtam finomítani a kézfejet, míg az elnyerte a végleges formáját. 13

A fényképeket Czifrák László készítette, a máriafalvi, Mária Mennybemenetele templomban a helyi plébánia engedélyével. Köszönet illeti Őket a szíves segítségükért.

157

Ezután következett a negatívvétel. Több lehetőség is kínálkozott anyagválasztás és technikai megoldások közül. Úgy döntöttem, hogy a negatív formalevételt gipszből készítem el. Ezt izolálom, majd poliészterből készítem el a pozitív öntvényt. A térhálósodás után a negatívot lekopogom így megsemmisül a forma. Egyszerűen elkészíthető, de csak akkor alkalmazhatjuk, ha az öntvényből csak egy darabra van szükség. A megmintázott kézfejen megkerestem az osztósíkot és röntgen film segítségével két félre osztottam a formát. Gipszet kevertem és 3-4 cm vastagságban leformáztam az egyik, majd a másik felet. Gipsz kötése után az osztósík mentén szétnyitottam a formát. Kisebb tisztítás-, és javítás után a negatív alkalmas volt a pozitív öntvény elkészítésére. Nem volt korábbi tapasztalatom, hogy a gipszet mivel izolálhatom, hogy a poliészter gyanta ne kössön hozzá, ezért próbát végeztem. Egy gipszmintát szilikon sprayvel fújtam be, egyet pedig 6-8 %-os trisós víz oldatába beáztattam kb. 30 percig, majd leöblítettem. Mindkét felületre poliészter gyantát tettem. A szilikonhoz hozzákötött, míg a trisóba áztatott gipszhez nem. Mint tudjuk a trisó lúgos kémhatású és elszappanosítja a felületet. A szappan, pedig filmet képez a gipsz és a kitt között. Így a trisó alkalmasnak bizonyult a formaleválasztásra. A próbák alapján elszappanosítottam a negatívom felületét, majd a két félformát poliészterrel feltöltöttem. A formákat jelölés mentén összeillesztettem, majd összenyomtam. 24 óra elteltével véső és kalapács segítségével lekopogtam a gipszet az öntvényről. Az öntési varratok és kisebb légzárványok kijavítása után a felületet polírszivaccsal felpolíroztam. Megpróbáltam a felhelyezés előtt olyan minőségű munkát végezni, hogy a tárgyon már különösebb mechanikai igénybevételnek ne tegyem ki a tárgyat és a kiegészítést. A kiegészítés ragasztását is kittel végeztem. Megpróbáltam a kiegészítés törésfelületét plasztikailag leginkább a törés formájához igazítani, hogy a kéz, anatómiailag helyére kerüljön. Alátámasztást készítettem és felragasztottam a kiegészítést. 24 óra elteltével, a kitt kötése után vettem le az alátámasztást, majd kittel összedolgoztam az alkar és a kézfej átmenetét. A korábban restaurált elemek közé tartozott a jogar, melynek tisztítása során előkerült több hiányzó rész gipsz kiegészítése. Ezeket rossz állapotuk miatt mechanikusan eltávolítottam és újbóli kiegészítésük mellett döntöttem. A jogar három részből állt, fentről lefelé a csúcsdíszből, szárból és markolatból. A hiányok a csúcson és a száron voltak. Hiányos volt a csúcsdíszen a négykaréjos virág két elemének egy-egy darabja, a csúcsán a gomb, és az alján lévő perem egy része. Kiegészítésre szorult a jogar szárának felső részén lévő tagozat kb. fele. A kiegészítésekhez ezekben az esetekben is a poliészter választottam. A csúcsdíszen lévő gombot tömegében felhelyeztem, majd proxon kézi csiszológéppel és finom csiszoló szivacs segítségével alakítottam ki a formáját. A polírozáshoz polírszivacsot használtam. A formához és mérethez az előző kiegészítést vettem alapul. Hasonlóan készítettem el a csúcson lévő virágok kiegészítését is. A szár felső tagozatának hiányát nem lehetett átforgatással elkészíteni, mert a szár nem volt szimmetrikus két negyede téglatest formájú volt, míg a többi egy félkörív. A hiányzó téglatest részeket a szár meglévő formája alapján szerkesztettem ki. A jogar közepén végigfutó merevítő pálcának a helyet meghagyva középen plasztilinnel töltöttem fel a szárat. Köré több lépésben vittem fel a poliészter gyantát. A megmunkálás az előbbiekhez hasonlóan proxonnal és csiszoló szivaccsal történt. A felületet pedig polírszivaccsal alakítottam simára és üvegszerűen feszessé. Végül a csúcsdísz alsó peremének kiegészítését végeztem el. A közepén lévő lyukba hurkapálcát dugtam, köré tömegében felraktam a poliészter gyantát. A teljes kötés előtt néhány perccel ez az anyag jól alakítható, már nem ragad, könnyen megadható a kiegészítés durva formája. Ezt proxonnal lecsiszoltam, majd egy újabb réteg felvitelével kialakítottam a végleges formát. A szárral való találkozás síkját a két elem összeillesztésének próbájával alakítottam ki. A test közepében lévő hurkapálcát eltörtem úgy, hogy egy centiméteres csonk maradjon. Ezt csapnak használva összeillesztettem a szárral, majd a csúcsdíszt körberajzoltam a száron. Így a csap eltávolítása után - melyet vékony technikai fúróval végeztem - pontosan tudtam összeil-

158

leszteni a két elemet, a merevítő pálca pedig biztosan utat talált magának a jogar belsejében. Ezután a felület teljes összeállítása következett. A jelölés segítségével az elemeket összeillesztettem és egy vékony poliészter gyantával összeragasztottam. Jelentős mennyiségű hiányt mutatott a korona, a korábbi gipsz és cementes kiegészítések eltávolításai után. Gyakorlatilag a körbefutó 12 virágból egyetlen ép sem volt. A felületek kellő előkészítése után megkezdtem a kiegészítést. A kétféle virágmotívum felváltva van jelen a koronán. A két a legjobb állapotúból egyet-egyet kiegészítettem. Ezekről plasztilin negatívot vettem, majd a formába poliészter gyantát töltve felhelyeztem a kiegészítendő virágra. Ez formailag-, és tömegében körvonalakban megadta a kiegészítést. A formát proxonnal, csiszoló szivacsokkal korrigáltam, majd több lépésben fejlesztettem a formákat. Végül a felületet a már ismertetett módon és eszközzel alakítottam ki. A korona teljes körívéből hiányzott egy töredék. Ez a teljes körív 1/12 része volt. Ennek a töredéknek a virága részben megvolt, de csak egy milliméteres felületen illeszkedett az alaptesthez. A hiány miatt nehéz lett volna a kör ívét tartanom, ha a kiegészítés előtt összeállítom a tárgyat. Különösen azért, mert nem is körívről hanem egy szabálytalan ovális formáról volt szó. Így egy-egy körcikk átforgatása számításba sem jöhetett volna. A még három részből álló korona kiegészítését és ragasztását tehát összhangba kellett hoznom a pontosság érdekében. Ezt úgy oldottam meg, hogy az eredeti gipsz kiegészítést behelyeztem a formába, amely által mind a három töredék pontosan a helyére került. Ideiglenesen ragasztópisztoly segítségével rögzítettem a tárgyat, majd a hiányzó rész külső nézetéről, mindkét oldalon egy-egy motívumról viasznegatívot vettem. A formát szétbontva eltávolítottam a régi kiegészítést. A viasz negatív segítségével összeállítottam a tárgyat miközben elvégeztem a tárgy ragasztását. Így, ezt a sorrendet követve a kiegészítés körívét a viasznegatív pontosan biztosította. Feltöltöttem a hátoldalról a hiányzó részt a bekatalizált poliészter gyantával. Majd a polimerizáció után a hátoldalt proxon segítségével a kör ívéhez igazítottam, és ezután polírszivaccsal felpolíroztam. A viaszlap eltávolítása megadta a részletgazdag plasztikát, mellyel különösebb utómunkám nem volt. Kisebb elcsúszást kellett csiszolószivaccsal korrigálnom, melyet elvégezve immár egyöntetű képet mutatott a tárgy. Nagyobb hiányok voltak még a baldachin különböző virágmotívumain. Ezek szám szerint is elég jelentős mennyiségűek voltak, ezért az egyenkénti mintázás időben elhúzódó munkát jelentett volna. Szerencsére mindegyik hiány esetében volt ismétlődő ép elem a tárgyon. Így ezekről egyszerű kétoldalas plasztilin negatívot készítettem. A két fél részt több helyen összejelöltem, hogy a levétel után pontosan össze tudjam illeszteni azokat. A plasztilin formákat levettem az ép virágról és áthelyeztem a töredékes virág köré. Az összeillesztésnél figyelni kellett a pontosságra, melyben segítségemre voltak a jelölések. A negatívot alátámasztással rögzítettem és előkészítettem az öntésre melyet a korábban leírt módszerrel elvégeztem. A fiatorony esetében is kétoldalas plasztilin negatívot készítettem. Ezekbe beletöltve a poliésztert, a két fél negatív formát összenyomtam. A kötés után a negatívot lebontva, megkaptam az öntvényt. A felület-megmunkálást elvégezve poliészter kittel ragasztottam fel a kiegészítést a tárgyra. Ezzel az anyaggal a tárgy törésfelülete, és a kiegészítés közti különbséget is ki tudtam egyenlíteni. A helyileg történő kiegészítés ebben az esetben a zárt forma miatt nem volt lehetséges.

159

Retusfestés A retusfestés etikai elvárásai a restaurálás történetében viszonylag sokat változtak. Korábban a kiegészítés színbeli elkülönítése volt az elvárás, mely szerint megkülönböztethetővé kellett tenni az eredendően nem a tárgyhoz tartozó részeket. Ez a szemlélet mára megváltozott. Napjainkban a retusálással egységes megjelenést kölcsönzünk a tárgynak, hogy az esztétikailag teljes élményt nyújtson számunkra. Ezt a szempontot követtem a tárgy retusálása során annál is inkább, mert a Janus Pannonius Múzeum jelezte a restaurált tárgy kiállítási szándékát. A feladat megkezdése előtt el kellett döntenem, hogy milyen anyaggal-, és milyen technikával akarom elvégezni a retusálást. Természetesen az alapanyag választásnál figyelembe vettem a tervezetben leírt műtárgyvédelmi szempontokat. Majd össze kellett hangolnom a felhasználásra kerülő anyag tulajdonságait, a felhordás lehetőségeivel. Alapvetően két lehetőség között kellett döntenem. Az egyik, hogy a festéket és a lakkot retuspisztollyal egyszerre fújom fel, vagy külön–külön. Végül az utóbbi mellett döntöttem abból a megfontolásból, hogy nem állt rendelkezésemre egy nagyobb szórófejjel rendelkező retuspisztoly, amivel a lakkot ki tudtam volna fújni. Másrészről, valószínűleg egy lépésben is megoldhattam, volna a retust és a lakkot, de nagyon pontosan be kellett volna állítanom a színt, mert ebben az esetben nem sok korrigálási lehetőségem maradt volna. Minden színkeverést színpróbák előztek meg. Ezek során vizsgáltam a felhasznált színek keverési arányait, a száradás után történő tónusváltozásokat, és a lakkréteg törésmutatójának hatását a különböző színekre. A próbákat a kiegészítő anyagból készített mintalapokon végeztem el. A retusfestéshez PANNONCOLOR AKRYL festéket használtam, világos okker, fehér és természetes sziéna felhasználásával. Kétféle árnyalatot kevertem egy világosabb első réteget és egy sötétebb árnyalatot, mellyel a felület szemcsézetét próbáltam finom szórással felvinni. Megvártam a festék száradását és a kétkomponensű autólakkal lefedtem a mintákat. A lakk száradása után lehetett a különböző árnyalatokat összehasonlítani az eredeti máz színével és struktúrájával. Az alapszín rekonstruálása után a tárgyon lévő többi szín próbáit végeztem el. Az oszlopon és a baldachinon lévő kéket természetes sziénából és mangán kékből kevertem ki, a vöröses barnát angol vörösből, természetes sziénából és világos okkerből. A trónszéken lévő két szín lazúros játékát, pedig úgy értem el, hogy egy világos okker és titánfehér keveréket használtam alapnak, melyre Van Dyck-barnát tettem. Az oltár esetében egy szemcsés okker engób és egy színtelen transzparens máz fedi a tárgy egész felületét. Az alapot akryl festékből fújtam fel követve az eredeti struktúrát. A retuspisztoly különböző méretű, cserélhető tűivel, és változatos fújási technikával, az eredetihez hasonló felületet lehetett létrehozni, mint a máz textúrája. A tárgy különböző elemeinek színeit eredetileg is ecsettel hordták fel, ezeket a retusnál is követni kellett, hogy hiteles, az eredetihez hasonló megjelenést kapjanak. Ezeket a színeket szintén akryl festékből festettem fel, a lazúros hatást különböző méretű-, és sűrűségű ecsetekkel értem el. A transzparens máz hatásának elérésére a retusfestést védőréteggel láttam el. Ehhez egy kétkomponensű akril alapú autólakkot használtam, melynek márkaneve TETROSYL 2 K -s. A két komponenst, a lakkot és a hozzá tartozó edzőt 2:1 arányban kevertem és ecsettel vittem fel a retusált felületre. Minden kiegészített felületen el kellett végeznem a retusálást: a külön gyártott elemek közötti fugák, a posztamens kiegészítései, a trónszék kiegészítései, a kis Jézus kézfeje, Mária koronája és jogara, a baldachin virágainak felületén. Első lépésben a tárgy gipszkiegészítéseinek retusálásához kezdtem. Mivel az oszlopokat nem lehetett elkülönítve retusálni a tárgytól, így meg kellett védenem az ép felületeket a festék rászóródásától. Erre a célra vékony csomagoló papírt használtam.

160

Az oszlopok alapszínét a teljes felületre fel kellett hordani. Ehhez nagy mennyiségű festéket kevertem be, melyből szintén vettem egy kis mintát és megnéztem a viselkedését száradás után és lakkozva. Nagy jelentősége volt a mintakészítésnek, mert ezen folyamatokkal nagymértékben módosult a színük. Általában az egy-két árnyalatnyi sötétedés volt a jellemző, de a kevert kék színnél ez még nagyobb eltérést mutatott. A felületvédelem és a mintakészítés után szórópisztollyal felfújtam a világos alapszínt az oszlopok gipszkiegészítéseire, majd a máz struktúráját próbáltam rekonstruálni két sötétebb árnyalat foltszerű felhordásával. Ezt követően ecsettel festettem meg az oszlopfők plasztikája alatti vöröses-barna lazúros alapszínt. Ebben az esetben is több réteget kellett felhordani annak érdekében, hogy a máz egyenetlenségét vissza tudjam adni. Arra kellett figyelni, hogy két vékony rétegnél nem lehetett többet a felületre felvinni, mert akkor a felület elvesztette a lazúrosságát. Majd az oszlopon lévő spirális kék és vöröses barna sávokat retusáltam ki, melyet szintén, az eredeti technológiához hasonlóan ecsettel végeztem. Az eredeti oszlopok és egy oszlopon belül is igen nagyok voltak a színbeli eltérések. Az alapszínnél, a vöröses barna és kék színek kikeverésénél ezt a problémát kellett megoldani úgy, hogy a kiegészítések által ezek az eltérések inkább szűküljenek le, és összhatásában egységes színbeli megjelenést kapjon a tárgy. A retusálás végén, ecsettel vittem fel a lakkot a felületre. A gyermek Jézus kézfejének törtfehér lazúros alapszínét szintén ecsettel vittem fel. Majd világos okker, testszín és titánfehér színek keverékéből egy második vékony lazúros réteget festettem rá. Foltszerűen kihagyva a fehér alapszínt kiemeltem a plasztika fény-árnyék hatását. Ebben az esetben is ügyelni kellett a lendületes ecsetkezelésre és a legfeljebb két réteg alkalmazására a lazúros felület elérése érdekében. Természetesen a rétegek közt miden esetben be kellett tartani a száradási időket, különben a különböző rétegek színei keveredve, összemosódva kioltják egymást. Végül a felületet lakkréteggel impregnáltam. A korona és a jogar retusálása valamivel összetettebb feladat volt, mivel több színt és több technikát kellett alkalmazni. Mindkettőnél az alapszín felfújása után aranyozni kellett a felületet, majd az aranyozott felületeket tovább kellett dekorálni. Természetesen ezekhez a feladatokhoz újabb színmintákat kellet készíteni. Az aranyozáshoz DECOR FINE ANTIQUE COLOUR 812 és 814 színárnyalatának 1:1.-es keverékét használtam. Acetonos oldószerű aranyról lévén szó az oldószer illékonysága miatt a gyors száradás jellemezte az anyagot. Ezért az acetonos hígításra gyakran szükség volt a megfelelő sűrűség beállításánál. A fekete drágakövekhez elefántcsont fekete akrylt-, míg a piros kőhöz sötét cinóbert használtam. A mintákat ebben az esetben is megszárítottam és lakkozás után hasonlítottam hozzá az eredeti felületekhez. A retusálást az alapszín felfújásával kezdtem. Az alapszín száradása után az aranyat, a kontúrokat, és a berakásokat ecsettel vittem fel, majd ezeket is akryl lakkal védtem le.

161

7. kép: A restaurált oltár

162

A neogótikus Zsolnay kerámia oltárt a Magyar Képzőművészeti Egyetem tárgyrestaurátor karának szilikát restaurátor szak diplomamunkájaként restauráltam. A munka felmérésekor és a restaurálási tervezet készítése közben nem lehetett igazán felmérni a tárgy állapotát és a biztosan alkalmazható megoldásokat. A restaurálás, több döntési helyzetet teremtett, átgondolt és alaposan felépített munkát igényelt. Az oltár alapanyag vizsgálatait 2006. októberében kezdtük meg. Ezek eredményeit figyelembe véve a gyakorlati munkát 2007. januárjában kezdtem meg. A restaurálás júniusig tartott, amikor az elkészült oltárt a Nemzeti Múzeumban rendezett diploma kiállításra szállítottam. Diplomamunkámat a Nemzeti Múzeum Széchenyi-termében nyilvános előadáson védtem meg. Az oltár restaurálását a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete a 2007-es év diplomadíjával jutalmazta. A tárgy, a Nemzeti Múzeum Megmentett Műkincsek című kiállításán volt látható, majd a pécsi visszaszállítást követően a megújult állandó Zsolnay kiállításban kapott kvalitásának megfelelő helyet. Munkámban támogatást kaptam Vígh László és Czifrák László szilikátrestaurátoroktól, Kovács Orsolya művészettörténésztől, Tóth Mária és Dobosi Gábor MTA Geokémiai Kutatóintézetének munkatársaitól, Tornyai János Múzeumtól és családomtól. Segítségüket ezúton is köszönöm.

163

IRODALOM Mattyasovszky Zsolnay Tamás - Dr. Vécsey Esther-Vízy László: Zsolnay épületkerámiák Budapesten. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2005. Zádor Anna: A historizmus művészete Magyarországon. Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 1993. Zeit Des Aufbruchs: Budapest und Wien Zvischen Historizmus und Avantgarde, Wien 2003. Sisa József: Magyarország építészetének története. Budapest, Vince kiadó 1998. Sármány Ilona: Historizáló építészet az Osztrák- Magyar Monarchiában. Budapest, Corvina kiadó1990. Hárs Éva: Zsolnay, Pécs. Budapest, Helikon kiadó, 1996. Kovács Orsolya: Historizmus a Zsolnay kerámiában. Pécs, Janus Pannonius Múzeum. 2003. Török Klára: Szerves és műanyag kémiai ismeretek. Nemzeti Múzeum, Bp. 1991. Járó Márta: Klimatizáció, világítás és raktározás a Múzeumokban. Bp. 1991. Kriston László: Műtárgyak fontosabb röntgen- és gamma-sugaras vizsgálatai. MKE. Bp. 2001. Janey M. Cronyn: Rérgészeti leletek konzerválásának alapjai. Budapest, MNM. 1996. Brestyánszky Ilona: A kerámia és a porcelán története. Budapest, Gondolat kiadó. 1966. Luca Melegati: A porcelán. Budapest, Officina ’96 kiadó, 1996. Lyka Károly és Csányi Károly: Steindl Imre. Budapest, Művészet, 1902. <www.bucsujaras.hu/mariafalva/index.html> 2009. 02. 23. <www.zsolnay.lap.hu> 2009. 02. 23.

164

TÖRTÉNETTUDOMÁNY

165

166

Bernátsky Ferenc Plohn mozaik – újabb adalékok a honvédportrékhoz 2008. március 14-én „Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag…” címmel kiállítás nyílt a Tornyai János Múzeumban az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kitörésének 160. évfordulója tiszteletére Plohn József honvédportréiból. A kiállítás egyrészt tisztelgés volt a forradalom és szabadságharc emléke előtt, másrészt bemutatta azokat az eredményeket, amelyeket a kutatás elért a Dömötör János által gondozott Plohn József: Negyvennyolcas honvédportrék című kötetének megjelenése óta.1 A legismertebb hódmezővásárhelyi fényképész, Plohn József 1869. július 7-én született Makón. A család 1870-ben költözött Hódmezővásárhelyre. Plohn József édesapja, Plohn Illés, műtermében sajátította el a fotózás alapjait, majd egy-egy évig tanult a Képzőművészeti Főiskolán és Koller Károly császári és királyi udvari fényképész fővárosi műtermében. Tanulmányúton járt Münchenben, Párizsban, Firenzében, Rómában. Az 1896-os Országos Millenniumi Kiállításon fotóival I. díjat és a millenniumi nagyérmet nyert. 1911-ben, édesapja halálát követően, átvette a műterem irányítását. Vásárhelyi művészbarátai hatására érdeklődésének középpontjában a néprajzi fényképezés került. A 19. és 20. század fordulóján közel háromezer felvételt készített Hódmezővásárhelyen és környékén a tanyákról, a gazdasági épületekről, a lakóépületek berendezéséről, a fazekas termékek előállításának teljes munkafolyamatáról, különféle mesterségekről, mint például a méhészekről, halászokról, mézeskalács készítőkről. Megörökítette az állattartók és földművelők munkáját, a subák és textilek hímzését, esküvői szertartásokat, gyermekjátékokat, de még a temetői fejfákat is. A képek publikálásához támogatókat keresett, de nem talált. Így a képeknek csak egy kisebb része látott napvilágot, különféle kiadványokban, 1911-ben Szeremley Sámuel Vásárhely című munkájában, 1913-ban a helyi Tanyai Újságban. 1944 nyarán deportálták, az idős fényképész útban a koncentrációs tábor felé, a marhavagonban életét vesztette.2 Plohn József 1635 db üvegnegatívból álló hagyatékát 1952-ben vásárolta meg a múzeum az özvegyétől.3 A gyűjteményben 154 db üvegnegatív a szabadságharcban szolgált idős honvédeket ábrázolja, melyek közül Plohn saját kezűleg 89 üveglemez szélére ráírta az illető honvéd nevét. Plohn a honvédportrékat a Kolozsvári Országos Történelmi Ereklyemúzeum felhívására készítette. A múzeum 1902-ben Kossuth Lajos születésének 100. évfordulója, illetve Mátyás király lovas szobrának avatása alkalmából, a még élő 1848-49-es honvédek fotóiból egy nagyszabású kiállítást kívánt rendezni. A Vásárhelyi Híradó szeptember 14-i számában a következő felhívás jelent meg: „A múzeum lapunk utján az itteni kerületbeni öreg honvédeket arra kéri, hogy haladéktalanul jelentkezzenek a [Plohn-féle] fényképészeti műteremben a maguk levétele végett. Akinek egyenruhája van, azt vegye fel, akinek nincs az sötét polgári ruhában jelentkezzék. A képeket a honvédek Pantheonában helyezik el. A képekhez életrajzi adatokat is kell beadni. Erre kérdő-ivek vannak letéve a fényképésznél és a honvéd-egyleteknél: csak a feleletet kell leírni vagy lediktálni.”4 Szeptember 28-án már arról értesülhettek a vásárhelyiek, hogy „a mi 48-as honvédeink fényképei már nagyban készülnek. Felhívatnak tehát 48-as honvédeink, hogy akik még nem fényképeztették le magukat, legkésőbb október 5-ikéig jelentkezzenek Plohn József fényképész műtermében hol teljesen díjtalanul fényképezik le 1

Plohn József, 1992. – továbbiakban: Plohn-album – A kötetben életrajzi adatok nem szerepeltek. Győri Lajos: Plohn József <www.mafosz.hu/Fototortenet/Plon%20Jzsef.doc> 2009. 02. 16. 3 Dömötör János, 1968. 166-189. 4 Vásárhelyi Híradó – továbbiakban: V. H: - 1902. 14. 2. 2

167

őket.”5 A múzeum felhívása értelmében „beküldhetők családok által [az] elhunyt jelesek képei is.”6 Valószínűleg ezért került több, már 1902 előtt elhunyt honvéd - mint például Borsodi János (†1898), Szamecz András (†1899), Trungel János (†1901) - fényképe is a gyűjteménybe. A Plohn-album megjelenése után dr. Elek András vásárhelyi orvos foglalkozott először az albumban lévő honvédek életrajzának kérdésével.7 Családtörténeti kutatásai közben felfedezte, a Plohn-albumban lévő Elek Imre honvéd a rokona, majd miután az őse személyi adatait összegyűjtötte, az albumban szereplő többi honvéd életrajzi adatait is igyekezett feltárni. A 89 honvéd közül hét honvédról - Huszár Pál I., Kristó János, Marinkovics József, Molnár Bálint, Muntyán János, Papp Ferenc, Szám Lőrinc – nem talált adatot. Borus Gábor, a Németh László Városi Könyvtár könyvtárosa, dr. Elek kutatási eredményeit is felhasználva, hódmezővásárhelyi és szentesi levéltári dokumentumok, születési és halotti anyakönyvek, a helyi sajtóban megjelent gyászközlemények felhasználásával összeállította a Hódmezővásárhely város által kiállított honvédek majdnem 900 nevet tartalmazó névsorát.8 Borus Gábor megállapította, hogy a Plohn-albumban szereplő Ágoston János, Bartha István, Beck Ignác, Félix József, Gilice Ferenc, Kapeller Antal, Marinkovics József, Péchy Albert, Szamecz András, Szám Lőrinc, Szathmári József, Szilaj Lajos vagy nem Hódmezővásárhelyen toborzott honvéd, vagy nemzetőr volt, és ezért a saját listáján nem szerepeltette őket. Borus Gábor kutatása során felvette a kapcsolatot Demeter László baróti helytörténészszel, aki 1999-ben kijegyzetelte a Kolozsvári Állami Levéltár Colectia de relicve 1848-1849 nevű fond Vásárhelyre vonatkozó anyagát. 56 vásárhelyi honvéd adatlapját találta meg, és ezek alapján összeállította rövid életrajzukat.9 Az életrajzok tartalmazzák a honvéd születési idejét, helyét, vallását, az 1848 előtti foglalkozását, azt, hogy milyen rangban mely alakulatnál és mennyi ideig szolgált, melyik csatákban vett részt. Az 1902-re vonatkozó adatokból kiderül a honvéd foglalkozása, családi állapota, gyermekeinek száma, lakhelye és az, hogy tagja-e a Hódmezővásárhelyi Honvédegyletnek. Demeter László megfigyelése szerint az 56 honvéd adatlapja egységes nyomtatványra van feljegyezve, illetve minden egyes adatlaphoz fénykép is tartozik. A fényképek is egységesen, láthatóan erre az alkalomra készültek. A kutatásaink során megállapítottuk, hogy a Demeter László által kigyűjtött 56 honvéd közül 45 honvéd nevét a Plohn-album is tartalmazza, 11 honvédról azt feltételezzük, hogy az ismeretlenek között szerepelnek a Dömötör János által szerkesztett kötetben. A születési adatokból megállapítható, hogy a honvédek döntő többsége, 43 fő, a 17-23 éves korosztályból került ki (1826-1832 között született). Ötvenegyen hódmezővásárhelyi születésűek voltak. Harmincnégyen reformátusok, tizenhárman római katolikusok, öten zsidók, 1-1 fő lutheránus, evangélikus, unitárius, valamint nem jelölt felekezetű volt. Az öt nem vásárhelyi születésű honvéd közül a két kecskeméti, református és római katolikus, a szabadkai és a tétényi, zsidó, a szarvasi, evangélikus vallású volt. A szabadságharc előtt harmincöten a mezőgazdaságban (földműves, szolga, béres, juhász, cseléd (szolga), kanász, béres (szolga), béres, pásztor), tizenöten a céhes iparban (csizmadia(segéd), lakatos, munkás, ács(mester), tímár(segéd), takácsmester, kőműves, vasmunkás, szabó), hárman a kereskedelemben és a szolgáltatásban (utász, postaszolga, kereskedősegéd) dolgoztak, hárman diákok voltak. A magyar szabadságért negyvennégyen közvitézként, öten tizedesként, négyen őrmesterként, Kovács László szakaszvezetőként, Tóth Sándor (sz. 1830. március 15.) tűzmester5

V. H. 1902. szeptember 28. 2. V. H. 1902. augusztus 10. 2. 7 Dr. Elek András, é. n. 8 Borus Gábor, é. n. 9 Demeter László, 2007. Köszönet Demeter Lászlónak, amiért rendelkezésre bocsátotta az általa összegyűjtött adatokat, illetve Borus Gábornak, hogy felhívta a figyelmemet Demeter László munkájára. 6

168

ként, Teodos Tamás az 1. vadász század fővadászaként küzdött. 1902-ben 55 honvéd Hódmezővásárhelyen, Sörös József Mártélyon élt. Házasságot életük során ötvennégyen kötöttek, ketten nőtlenek voltak, negyvenöten a fényképek elkészületekor is házasságban éltek, kilencen özvegyek. Az 54 házasságból 9 gyermektelen maradt, a 45 házasságból 1902-ben 67 fiú és 73 leány volt életben. Az idős honvédek közül 1902-ben, bár már mindannyian elmúltak 70 évesek, harmincketten még mindig dolgoztak, tizenhatan a mezőgazdaságban (földműves, mezőőr, dinnyecsősz, napszámos, gazdálkodó), heten magánzóként, négyen iparosként (munkás, lakatos, vasmunkás), ketten-ketten városi alkalmazottak (kórházi gondnok, járványkórházi felügyelő) és egyéb foglalkozásúak (bormérő, udvaros) voltak. Huszonnégyen már nem dolgoztak, mert munkaképtelenek, nem jelölt foglalkozásúak (11-11 fő), 1-1 fő nyugdíjas városi alkalmazott, foglalkozás nélkül volt. Ötvenen tagjai voltak a Hódmezővásárhelyi Honvédegyletnek. Nagy Vera Hemző Borus honvéd feljegyzéseit közölte.10 Hemző önmagát és a családját érintő fontosabb eseményeket örökítette meg írásában. A Kolozsvári Ereklyemúzeum anyagában Hemző Borus fényképes adatlapja is megtalálható, illetve ismerjük az anyakönyvek adatait is, így Hemző életrajzát összeállítottuk. Hemző Borus 1829. december 9-én született Hódmezővásárhelyen, református családban, Hemző János juhász és Csorba Katalin fiaként.11 1848 előtt juhász. 1849. januárjától augusztus 13-ig közvitézként szolgát a 62. honvédzászlóaljban, a Thurszky ezredben. Részt vett a zentai, verbászi, kisbéri, titeli, újvidéki, becsei, kamanyicai, gácsi erdői, feketicsi, szikicsi, és a temesvári ütközetekben. A szabadságharc bukása után sokáig bujdosott. 1853. január 10-én házasságot kötött Tolnai Zsuzsannával. 1854. szeptember 13-án megszületett első gyermeke, Zsuzsanna. A feljegyzéseiből tudjuk, hogy még 4 lánya, Júlia, Katalin, Lídia, Erzsébet, és 2 fia, János és Borus született. Gyermekei közül 1876-ban Erzsébet és Borus cselédként dolgozott. Hemző ekkoriban tanyásbéres volt. Az 1902. szeptember 18-án kelt adatlapja szerint magánzó, nős, 3 férjezett lány apja. A Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. 1903. december 18-án hunyt el Gellért u. 18. szám alatti otthonában. A halotti anyakönyv szerint napszámos, halálának oka „elaggulás”. December 20án temette Győrffy József lelkész a Dilinka temetőben.12 A 2008-ban a Tornyai János Múzeumban megrendezett kiállítás ideje alatt egy külön albumba közszemlére tettük az általunk még ismeretlennek tartott 65 honvéd portréját, és megkértük a látogatókat, hogy ha felismerik valamelyik képen rokonukat, adják meg a nevét és az életrajzi adatait a múzeumnak. A felhívásunk eredményes volt, hiszen két honvéd leszármazottja is jelentkezett. A 119. sorszámú fotóról P. Tóth Mihály a következőket írta a kiállítás emlékkönyvébe: „Pinkó Tóth Mihály született 1830. [szeptember 27-én, T. Mihály és Szűts Katalin fiaként,]13 meghalt 1923-ban. 1848-ban önkéntes Kossuth katona volt. Gorzsán gazdálkodott. Felesége Meszlényi Sára. 4 gyermek édesapja: P. Tóth Mihály, P. Tóth Sándor, P. Tóth Zsófia, P. Tóth Julianna. A vásárhelyi Tóth Malom egyik alapítója. Előbb református, majd nazarénus vallású lett. Sírja a nazarénus temetőben található. Háza a Klauzál u. 24. szám alatt volt.” Farkas Miklósné Lőkös Magdolna a 158. sorszámú fotóról a következőket mondta el a Délvilág újságírójának: „a család kezdettől fogva tudta, hogy az a fotó dédnagyapámat, Ferenczi Pétert ábrázolja. A birtokunkban lévő fényképet Lőkös Sándor [az adatközlő édesapja] készítette 1936/37-ben az eredeti, már akkor is sérült üveglemezről. Azért tehette meg, 10

Nagy Vera, 1990, 39-41. A feljegyzés kijegyzetelését és leközlését Farkas József, Hemző Borus leszármazottja tette lehetővé. 11 Hódmezővásárhelyi Református Egyház – továbbiakban: HMVH Ref. Egyház – Keresztelési anyakönyv 18281835. VI. kötet. 12 HMVH Ref. Egyház – Halotti anyakönyve XI. kötet138. lap 788. folyószám. 13 HMVH Ref. Egyház – Keresztelési anyakönyv 1828-1835. VI. kötet.

169

mert a legendás Plohn Józsefnél dolgozott.”14 Farkas Miklósné szerint Ferenczi Péter 1829. február 13-án született Békéssámsonon, február 15-én a helyi római katolikus plébánián keresztelték meg. A szabadságharc után csizmadiaként dolgozott. Felesége Kruzslicz Márta 1848. szeptember 10-én született, 1867. októberében kötöttek házasságot. Legutolsó gyermekük, Lajos [az adatközlő nagyapja] 1888-ban született. Ferenczi Péter a katolikus temetőben nyugszik. A kiállításon bemutattuk Kádár Sándor 4 db olasz nyelvű katonai okiratát.15 Az iratokat Sennyei József 1966-ban ajándékozta a múzeumnak, Az iratok tanulmányozása során kiderült, hogy a vásárhelyi születésű Kádár 1859-1867 között Itáliában harcolt különböző hadseregekben az olasz egység megteremtéséért. Borus Gábor az 1848/49-es vásárhelyi honvédek listájának összeállítása közben megtalálta a gyászközleményét a Vásárhelyi Reggeli Újságban. Demeter László adatiból az is kiderült, hogy a magyar szabadságharc idején melyik alakulatnál szolgált, és mely csatákban vett részt. A Hódmezővásárhelyi Református Egyház anyakönyveiből megismerhettük szülei és felesége nevét, házasságkötésének idejét. A katonai iratok, a gyászközlemény, az adatlap és az anyakönyvek egy kerek egész életrajzot adnak ki. Kádár Sándor 1829. február 29-én született Hódmezővásárhelyen református családban. Édesapja Kádár Sámuel, édesanyja Barta Éva.16 1848 előtt diák, 1848 májusától 1849. augusztus 13-ig a Hunyadi honvéd huszárezredben szolgált őrmesterként. Részt vett a schwehati, a pandorfi, a holicsi, a kápolnai, a mezőkövesdi, a hatvani, a gyöngyösi, a váci, az isaszegi, a nagymegyeri és a nagysallói csatákban. A 2. fokozatú ezüstérem birtokosa. A szabadságharc bukása után sokáig bujdosott, 1851-ben elfogták és besorozták az osztrák hadseregbe, 1859-ben megszökött. 1859 júniusától szeptemberéig a piemonti magyar légió, majd 1859 szeptemberétől 1860 augusztusáig a piacenzai huszárezred őrmestere.17 Az augusztus 13-án kelt leszerelő parancs tartalmazza a személyleírását is, mely szerint Kádár 167 cm magas, haja és szemöldöke szőke, szeme világoskék. Homloka magas, orra és szája szabályos, arcszíne természetes. Különös ismertetőjegye nincs. 1860. október 29-től az olaszországi magyar légió hadnagya,18 1866. július 21-től főhadnagya, 1865 májusában kitüntették az 186061-es olasz függetlenségi és szabadságharcban való részvételéért.19 1867. január 8-ig az olaszországi magyar légió tagja.20 A légió feloszlatása után hazatért Vásárhelyre, ahol kezdetben magánzóként dolgozott. 1868. december 2-án kötött házasságot a 19 éves Karsai Erzsébettel,21 4 fiúk és 2 leányuk született. Az 1870-es években városi ellenőr, majd 1884-től kórházi gondnok. A Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. 1910. április 25-én hunyt el Simonyi utcai otthonában.22 Az életrajzhoz azonban még mindig nem tudjuk hozzátenni a fényképet, a Plohnalbumban esetleg az ismeretlenek között szerepelhet a fotója, az Ereklyemúzeum reá vonatkozó anyagából pedig „csak” az adatlapon szereplő információkat ismerjük. A Plohn-album megjelenése után az ismeretlenek között lévő 106. sorszámú fotóról kiderült, hogy Szamecz Andrást ábrázolja. A jelenlegi ismereteink szerint tehát a Plohnalbumban szereplő 154 honvédportré közül kilencvenkettőről tudjuk, hogy kit ábrázol, további 11 honvédról azt feltételezzük, hogy a kötetben az ismeretlenek között szerepelnek, remél14

www.delmagyar.hu/hodmezovasarhely_hirek/ujabb_plohn-kepekrol_derult_ki_kit_abrazolnak/2153183/ 2009. 02. 17. 15 Tornyai János Múzeum Helytörténeti Gyűjtemény. – továbbiakban: TJM HGY - leltári szám: 66.83-86. Az iratokat Pál László a Móra Ferenc Múzeum restaurátora restaurálta. 16 HMVH Ref. Egyház – Keresztelési anyakönyv 1828-1835. VI. kötet. 17 TJM HGY 66.86. A Piacenzai Huszárezred leszerelő levele. 18 TJM HGY 66.85. Az olasz hadügyminisztérium Kádár Sándor számára kiállított hadnagyi kinevezése. 19 TJM HGY 66.84. A kitüntetés adományozó levele az olaszországi magyar légió parancsnokainak aláírásával. 20 TJM HGY 66.83. Az olasz hadügyminisztérium Kádár Sándor számára kiállított leszerelő levele. 21 HMVH Ref. Egyház esketési anyakönyv 1863-1873. 261. oldal 423. folyószám. 22 Vásárhelyi Reggeli Újság 1910. április 27. 2.

170

jük hamarosan módunk lesz megtekinteni az Ereklyemúzeum számára készült fotókat, és akkor végre a 11 honvéd személyazonosságát sikerül tisztázni. Ha ez sikerül, akkor összesen 103 portréról fogjuk tudni, hogy kit ábrázol. Sajnos 51 felvételről nem tudjuk, kit ábrázol, és nagy a valószínűsége, hogy szabadságharc e hősei már örökre névtelenek maradnak számunkra. S végül úgy érzem, szólni kell még egy munkáról, mely az 1848-49-es hagyományok vásárhelyi fennmaradását szolgálja. Szenti Tibor, Varsányi Péter István közreműködésével, 1994-ban készítette el az Ükunokák című kétrészes dokumentumfilmjét,23 melyben a szabadságharc résztvevőinek ükunokái mesélnek az őseikről, arról, hogy számukra mit jelent 1848 öröksége, milyen történetek hagyományozódtak generációról generációra a családjukban. A honvédportrék a múzeum egyik legismertebb gyűjteménye, a nyolcvanas évek elejétől közel 40 belföldi kiállításon mutatták be őket. Külföldön is több ízben rendeztek kiállítást az anyagból, 1988-ban Rómában, 2000-ben Párizsban. 2009. márciusában Darmstadtban lesz kiállítás. Őseink emlékét méltóan megőriztük, és hála a modern technikának, minden reményünk megvan arra, hogy emléküket tovább tudjuk adni utódainknak is. A Tornyai János Múzeum és a Németh László Városi Könyvtár együttműködésének köszönhetően 2007. év folyamán digitalizálásra került a teljes Plohn-hagyaték.24 A digitalizált fényképek közül 300 db felkerült a Hódmezővásárhelyi Elektronikus Könyvtár adatbázisába.25

23

Vásárhelyi almanach, 1998. 277-279. Digitalizált Plohn-képek www.delmagyar.hu/hodmezovasarhely_hirek/digitalizalt-plohn-kepek/141355/ 2009. 02. 17. 25 Plohn József üvegnegatív gyűjteménye www.nlvk.hu/jadox/documents.jsp?documentId=80 2009. 02. 17. 24

171

IRODALOM Borus Gábor: Hódmezővásárhelyi honvédek. Németh László Városi Könyvtár Helytörténeti Gyűjtemény. Kézirat. Demeter László: Az 1902-ben még élő hódmezővásárhelyi ’48-as honvédek adattára. Barót, 2007. Kézirat. Dömötör János: Plohn gyűjtemény. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Szeged, 1968. 166-189. dr. Elek András: Kiegészítés Plohn József: Negyvennyolcas honvédportrék című kötetéhez. Hódmezővásárhelyi Levéltár, 163. sz. kézirat. Győri Lajos: Plohn József. <www.mafosz.hu/Fototortenet/Plohn%20Jzsef.doc> 2009. 02. 16. Imre Péter: Újabb Plohn-képekről derült ki, kit ábrázolnak. <www.delmagyar.hu/hodmezovasarhely_hirek/ujabb_plohnkepekrol_derult_ki_kit_abrazolnak/2053183/> 2009. 02. 17 Plohn József: Negyvennyolcas honvédportrék. Hódmezővásárhely, 1992. Nagy Vera: Egy volt 48-as honvéd feljegyzései. Délsziget. 1990/18. Szűcs Csaba: Digitalizált Plohn-képek. <www.delmagyar.hu/hodmezovasarhely_hirek/digitalizalt_plohn-kepek/141355/> Vásárhelyi almanach. (szerk.: Majtényiné Túri Katalin – Borus Gábor) Hódmezővásárhely, 1998.

FORRÁSOK Hódmezővásárhelyi Református Egyház Esketési anyakönyv 1863-1873. Hódmezővásárhelyi Református Egyház Keresztelési anyakönyv 1828-1835. VI. kötet. Hódmezővásárhelyi Református Egyház Halotti anyakönyve XI. kötet Tornyai János Múzeum Helytörténeti Gyűjtemény

172

1. Hemző Borus

2. Pinkó Tóth Mihály

3. Ferenczi Péter I. tábla 173

II. tábla

174

Demeter László Az 1902-ben még élő hódmezővásárhelyi ’48-as honvédek adattára Az 1918 előtti időszakban Magyarországon két nagy 1848-as gyűjtemény jött létre: az aradi és a kolozsvári. Az aradi óriási gyűjteménnyel rendelkezik, mely gyűjtemény ma nagyrészt raktárban van. A kolozsvári gyűjtemény még szomorúbb sorsra jutott. Az anyagot szétosztották különböző múzeumok és más intézmények között, így ma már elég nehéz rekonstruálni a korábbi gyűjtemény tartalmát. A kolozsvári 1848-49-i Országos Ereklyemúzeum levéltára jelenleg a Kolozsvári Állami Levéltárban tanulmányozható. Az anyag a levéltárban még jórészt leltározatlan, 1998-1999-ben a szabadságharc évfordulójára való tekintettel engedélyezték a kutatását. A fond neve Colectia de relicve 1848-1849 (így ismerik a levéltár alkalmazottai). Az Ereklyemúzeum levéltári része hosszabb ideig padláson lehetett elhelyezve, mert számos lapot galambürülék tarkít. E levéltári anyag általam áttanulmányozott egyik része egész Magyarország területéről tartalmaz az egykori honvédekre vonatkozó adatokat. Az adatlapok, honvéd bizonyítványok, gyászjelentők, fényképek, más jószerint személyes életpályára vonatkozó, de számos közérdekű, ’48-as vonatkozású adatot is tartalmaznak. Ezen iratcsomók jórészt az 1880-as évek végén az 1890-es években keletkeztek a honvédnyugdíj igénylések okán, de vannak régebbi és későbbi iratok is. Ebben az adatbázisban a háromszéki adatok a legteljesebbek, de Magyarország minden megyéjéből, több száz településéről kerültek be adatok. Ez a honvédnyugdíj igénylés mellett a Kolozsvárott kiadott, Kuszkó István által szerkesztett 1848-49. Történelmi Lapok című folyóirat felhívásának is köszönhető. Az anyag átvizsgálása során felismertem, hogy a háromszéki anyag mellett még több település (nem kistérség, vagy vármegye) anyaga is a teljesség igényével jelen van a gyűjteményben, mint például néhány hétfalusi csángó település, vagy éppen Hódmezővásárhely. A hódmezővásárhelyi anyagot is kijegyzeteltem 1999-ben, bízva abban, hogy egyszer majd előveszem és közkinccsé teszem. Ennek talán most jött el az ideje, mikor szándékom találkozott Borus Gábor hódmezővásárhelyi levéltáros törekvésével. A hódmezővásárhelyi ötvenhat ’48-as honvéd adatlapja egységes nyomtatványra van felvezetve. Ennek alapján sikerült az alábbiakban látható módon összeállítani rövid életrajzukat. Minden egyes adatlaphoz fénykép is volt mellékelve, melyek lemásolására akkor anyagi és technikai lehetőségem nem volt. E fényképek is egységesen, látható módon e célra készítettek voltak. A képek az egyes életrajzok megadott jelzete alapján bármikor kikérhetők a Kolozsvári Állami Levéltárból és másolhatók. Úgy vélem, a téma avatottabb kutatói sokkal több mindent tudnak e témáról, ezért rendelkezésükre bocsátom az általam összegyűjtött adatokat. Ábrahám János – közvitéz. Sz. 1829. júl. 16., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt utász. 1848 okt. 8–1849. aug. 13. között szolgált közvitézként a 30. honvédzászlóaljban. Részt vett az aradi és a temesvári ütközetekben. 1902. szept. 18-án kelt adatlapja szerint magánzó, nős, 1 fiú (kőműves) és 2 lány (férjnél vannak) apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum A 7/2. Banga Mihály – közvitéz. Sz. 1827. okt. 6., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt földműves. 1848 márc. 19–től az aradi (világosi?) fegyverletételig szolgált közvitézként Drim (?) táborában. Részt vett a szöregi, aradi és a gácsi erdőbeli csatákban. 1902. szept. 17-én kelt 175

adatlapja szerint munkás, nős, 1 fiú és 1 lány apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum B 84/2. Bartha István – tizedes. Sz. 1820. dec. 16., Hódmezővásárhely. Lutheránus. 1848 előtt béres. 1849 elejétől–1849. okt. elejéig szolgált. Utóbb tizedes a 4. hadtest 5. huszárezredében. Részt vett Perczel Mór táborában a Szegedtől Pancsováig vívott csatákban. 1902. szept. 16-án kelt adatlapja szerint magánzó, nős, 3 fiú (munkások) és 1 lány (férjnél van) apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum B 151/2. Beck Ignác – közvitéz. Sz. 1828. dec. 28., Szabadka. Zsidó. 1848 előtt tímár. 1848 márciustól–1849. aug. végéig szolgált közvitézként a 9. honvédzászlóaljban. Részt vett a cibakházi, szolnoki, isaszegi, kápolnai, váci, nagysallói, komáromi csatákban, valamint Budavár bevételénél. A fején kardvágást és a nyakán szúrást kapott. 1902. szept. 17-én kelt adatlapja szerint magánzó, 5 lány apja. Hódmezővásárhelyen lakik. Ereklyemúzeum B 180/2. Becsei János – közvitéz. Sz. 1826. nov., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt földműves. 1848 ápr. elejétől az 1849-es fegyverletételig szolgált közvitézként Görgei táborában. Részt vett a szöregi, szolnoki csatákban, Budavár bevételénél és még több helyen amit már nem tudott megnevezni. Megsebesült a fülén a Gácsi erdőnél, Szolnokon meg a job lábába lőttek 1902. szept. 17-én kelt adatlapja szerint dinnyecsősz, nős, gyermektelen. Hódmezővásárhelyen lakik. Ereklyemúzeum B 181/2. Csada Károly – közvitéz. Sz. 1832. jan. 20., Hódmezővásárhely. Római katolikus. 1848 előtt csizmadia. 1848 nyarától 1849. aug. 17-ig szolgált közvitézként a 41. honvédzászlóaljban. Részt vett a törökbecsei, uzdini, tomasovici, titeli, perlaci és temesvári ütközetekben. 1902. szept. 19-én kelt adatlapja szerint bormérő, gyermektelen. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum C 8/2. Csotó Nagy József – közvitéz. Sz. 1832. dec. 12., Hódmezővásárhely. Római katolikus. 1848 előtt cseléd (szolga). 1848 márc. 20–1849. aug. 16. között szolgált közvitézként a 2. honvédzászlóaljban. Részt vett a nagykanizsai, verbászi, perlaki, gácsi erdei ütközetekben Perczel Mór táborában. 1902. szept. 15-én kelt adatlapja szerint napszámos, nős, 1 fiú apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum C 15/2. Csáki Ferenc – közvitéz. Sz. 1831. márc. 15., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt földműves. 1849 márciusától jún. 21-ig szolgált közvitézként a 41. honvédzászlóaljban. Részt vett 1849. márc. 22: a szöregi, márc. 26: a gyálai, márc. 31: a verbászi, ápr. 3: a szenttamási, jún. 21: a perlaszi csatában. 1902. szept. 18-án kelt adatlapja szerint földműves, özvegy, gyermektelen. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum C 17/2. Csende Lajos – tizedes. Sz. 1830. szept. 25., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt lakatos. 1848 tavaszától 1849. szept. 30-ig szolgált a Kossuth huszároknál (15. Mátyás huszárezred – D. L.) utóbb tizedesként. Részt vett a nagyszebeni, piski, segesvári, vizaknai stb ütközetekben. Nagyszebennél a bal térde alatt lősebet kapott. 1902. szept. 19-én kelt adatlapja szerint lakatos, nős, 2 fiú és 2 lány apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum C 48/2. Csonka Mihály – közvitéz. Sz. 1831. dec. 6., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt takácsmester. 1848 okt. 22–1849. aug. 17. között szolgált közvitézként a 3. önkéntes zászlóaljban (a vörös sipkásoknál). Részt vett 1848. nov. 9: a lagersdorfi, dec. 12: az alibunári, dec. 15: a jankováci, dec. 31: a pancsovai, 1849. febr. 8: az aradi várostromnál, marc. 5: a szolnoki, ápr. 4: a tápióbicskei, ápr. 6: az isaszegi, ápr. 16: a nagysallói, ápr. 21: a komáromi, máj. 21 Budavár bevételénél, később a váci és komáromi ütközetekben. 1902. szept. 14-én kelt adatlapja szerint nyugalmazott városi közigazgatási őrmester, nős, 1 lány (férjnél van) apja. Hódmezővásárhelyen lakik, 21 hold fold és 1 ház tulajdonosa, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum C 69/2.

176

Fajfrik Pál – közvitéz. Sz. 1829. jan. 16., Szarvas. Evangélikus. 1848 előtt csizmadia. 1848 nyarán bevonult a gyalogsághoz, hol decemberig szolgált, majd áthelyezték a 2. huszárezredhez hol a fegyverletételig szolgált közvitézként Csuha ezredes szakaszában. Részt vett a törökbecsei és a temesvári ütközetekben. 1902. szept. 17-én kelt adatlapja szerint öregsége miatt munkaképtelen, özvegy, 3 fiú és 1 lány apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum E-Pa szám nélkül. Farkas József – tizedes. Sz. 1829. júl. 5., Hódmezővásárhely. 1848 előtt csizmadiasegéd. 1849. jan. 1–aug. 16. között szolgált utóbb közvitézként a 41. honvédzászlóaljban. Részt vett a szegedi, szöregi, tomaseváci, uzelini, pancsovai, perlaszi, csurogi, szenttamási, katalinfalvi, lugosi, karánsebesi ütközetekben, Dévánál orosz fogságba került. A karján egy vágástól megsebesült. 1902. szept. 16-án kelt adatlapja szerint munkaképtelen, nős, 2 fiú és 2 lány apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum E-Pa szám nélkül. Földesi Imre – közvitéz. Sz. 1832. júl. 6., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt földműves. 1849 május közepétől aug. 16-ig szolgált közvitézként a 9. honvéd huszár ezredben. Részt vett a szöregi és a temesvári ütközetekben. 1902. szept. 17-én kelt adatlapja szerint gazdálkodó, nős, 1 fiú és 5 lány apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum E-Pa szám nélkül Fulai István – közvitéz. Sz. 1831. máj. 20., Hódmezővásárhely. Római katolikus. 1848 előtt juhász. 1848 tavaszától az 1849-es fegyverletételig szolgált közvitézként a 9. (Miklós) huszárezredben. Részt vett az aradi, temesvári és dévei ütközetekben. 1902. szept. 17-én kelt adatlapja szerint mezőőr, nős, 2 fiú és 2 lány apja. Hódmezővásárhelyen lakik. Ereklyemúzeum E-Pa szám nélkül Gonda Ferenc – közvitéz. Sz. 1828. jan. 13., Hódmezővásárhely. Római katolikus. 1848 előtt pásztor. 1849 jan. 25–aug. 17. között szolgált a 41. honvédzászlóaljban. Részt vett az szeged-szöregi, pancsovai, oroszlánosi, title alatti, karlócai, kamanyicai, verbászi és szegedi ütközetekben. 1902. szept. 16-án kelt adatlapja szerint munkaképtelen, nős, 2 fiú és 3 lány apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum G 87/2. Gyaraki Mihály – közvitéz. Sz. 1828. szept. 1., Hódmezővásárhely. Római katolikus. 1848 előtt cseléd. 1849 jan. 7–szept. 8. között szolgált közvitézként a 32. honvédzászlóaljban. Részt vett a gácsi erdei, római sáncoki, komornyicai és futaki ütközetekben. 1902. szept. 15én kelt adatlapja szerint földműves munkás, nős, 1 lány (férjnél vannak) apja. Hódmezővásárhelyen lakik. Ereklyemúzeum G 129/2. Hegedűs Mihály – közvitéz. Sz. 1828. dec. vége, Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt kőműves. 1848 júniustól–1849. aug. végéig szolgált vadászként az 1. honvédzászlóaljban. Részt vett az aradi (két ízben), Kanizsától Titelig sorrakerülő, a temesvári és több erdélyi ütközetekben. A bal lábán lősebet kapott Temesvárnál. 1902. szept. 16-án kelt adatlapja szerint munkaképtelen, nős, 2 fiú (kőműves) és 1 lány (férjnél vannak) apja, vagyontalanok. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum A 7/2. Hemző Borus – közvitéz. Sz. 1829. dec. 7., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt juhász. 1849 januártól aug. 13-ig szolgált közvitézként a 62. honvédzászlóaljban (Thurszky ezredben). Részt vett a zentai, verbászi, kisbéri, titeli, újvidéki, becsei, kamanyicai, gácsi erdői, feketicsi, szikicsi, és a temesvári ütközetekben. 1902. szept. 18-án kelt adatlapja szerint magánzó, nős, 3 lány (férjnél vannak) apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum H 66/2. Hős Nagy János – közvitéz. Sz. 1826. jún., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt cseléd. 1849 januártól aug. 13-ig szolgált közvitézként a 8. honvédzászlóaljban (Perczel Mór táborában). Részt vett a titeli, szenttamási, verbászi és törökbecsei ütközetekben. 1902. okt. 5-

177

án kelt adatlapja szerint földműves, nős, 1 lány (férjnél van) apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum H 134/2. Huszár Pál – közvitéz. Sz. 1828. dec. 25., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt szolga. 1848 okt. 3–1849. aug. 13. között szolgált közvitézként a 30. honvédzászlóaljban (Perczel Mór táborában). Részt vett a szenttamási, szegedi, gácsi erdei és verbászi ütközetekben. 1902. szept. 19-én kelt adatlapja szerint földműves, nős, 2 lány (férjnél vannak) apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum H 147/2. Kala István – közvitéz. Sz. 1832. aug. 19., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt béres. 1848 márc. 15–1849. aug. 17. között szolgált közvitézként az 1. honvéd vadász zászlóaljban. Részt vett a piski, abrudbányai, szenttamási és budai ütközetekben. Megsebesült Budán (a golyó keresztülment a bal első lábán). 1902. szept. 14-én kelt adatlapja szerint földműves, özvegy, 2 lány (férjnél vannak) apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum K 12/2. Kapás Mihály – közvitéz. Sz. 1831. aug. 7., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt kanász. 1848 ápr. 15–1849. aug. 17. között szolgált közvitézként a 2. honvédzászlóaljban. Részt vett a szenttamási a temesvári ütközetekben. Temesvárnál a bal lábának két lábujját lelőtték. 1902. szept. 14-én kelt adatlapja szerint földműves, nős, gyermektelen. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum A 7/2. Kardos József – közvitéz. Sz. 1829. nov. 17., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt földműves. 1849 januárjától 1849. aug. 16-ig szolgált közvitézként a 3. vadászzászlóalj 2. századában. Részt vett a Kisszebentől Szegedig és Dembinsky táborában szolgálva Szegedtől Temesvárig vívott csatákban. 1902. szept. 28-án kelt adatlapja szerint földműves, nős, 1 fiú (szolga) és 2 lány (férjnél vannak) apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum K 39/2. Kasza Péter – közvitéz. Sz. 1828. márc. 19., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt földműves. 1848 márciusától 1849. aug. 13-ig szolgált közvitézként a 41. honvédzászlóaljban Perczel Mór táborában, “hol az összes ütközetekben részt vett”. 1902. szept. 18-án kelt adatlapja szerint földműves, nős, 1 fiú (földműves) apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum K 49/2. Katona István – közvitéz. Sz. 1831. nov. 10., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt béres. 1848 novemberétől 1849. aug. 13-ig szolgált közvitézként a 41. honvédzászlóaljban. Részt vett a perleczi, gácsi erdeji, szenttamási, urdini és titeli csatákban. Titelnél a jobb combján lősebet kapott. 1902. szept. 19-én kelt adatlapja szerint mezőőr, nős, 1 fiú apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum K 53/2. Kádár Sándor – őrmester. Sz. 1829. febr. 24., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt diák. 1848 májusától 1849. aug. 13-ig szolgált őrmesterként a Hunyadi honvéd hussar ezrednél Görgey táborában, Gáspár András dandárparancsnoksága alatt és Talján Béla kapitány alárendeltségében. Részt vett a schwecháti, pandorfi, holicsi, kápolnai, mezőkövesdi, hatvani, gyöngyösi, váci, isaszegi, nagymegyeri és nagysalló csatákban. A 2. fokozatú ezüstérem birokosa. 1902. szept. 17-én kelt adatlapja szerint kórházi gondnok, nős, 4 fiú és 2 lány apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum K 71/2. Kiss István – közvitéz. Sz. 1818. Szent Mihály előtt két héttel, Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt földműves. 1848 március végétől 1849. végéig szolgált közvitézként. Részt vett a bánsági harcokban egészen a pancsovai ütközetig. Perlecznél a job lábán lősebet kapott. 1902. szept. 17-én kelt adatlapja szerint munkaképtelen, nős, 2 fiú (földműves) apja. Szegények. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum K 178/2.

178

Kis István – közvitéz. Sz. 1829. aug. 20., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt kanász. 1848 húshagyó keddtől 1849. aug. 3-ig szolgált közvitézként a 41. honvédzászlóaljban. Részt vett a tomasovicsi (tomasevác?), uzdini és perleczi ütközetekben. 1902. okt. 13-án kelt adatlapja szerint munkaképtelen, özvegy, 2 fiú (földműves) apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum K 179/2. Kiss Márton – közvitéz. Sz. 1830. febr. 22., Hódmezővásárhely. Római katolikus. 1848 előtt postaszolga. 1849 februártól aug. 16-ig szolgált közvitézként a 3. (Ferdinánd) honvédhuszár zászlóaljban „a deponál“. 1902. szept. 16-án kelt adatlapja szerint nős, 2 fiú és 2 lány apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum K 188/2. Kolompár János – közvitéz. Sz. 1831., Hódmezővásárhely. Római katolikus. 1848 előtt vasmunkás (cigány). 1849 elejétől a fegyverletételig szolgált közvitézként az 1. honvédzászlóaljban. Részt vett Perczel Mór táborában az összes ütközetben. 1902. szept. 17-én kelt adatlapja szerint vasmunkás, nőtlen. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum K 2307/2. Kosztolányi József – közvitéz. Sz. 1832. júl. 15., Hódmezővásárhely. Római katolikus. 1848 előtt földműves. 1849 március – aug. 13. között szolgált közvitézként a 9. Miklós huszárezredben. Részt vett augusztusban a temesvári ütközetekben. 1902. szept. 19-én kelt adatlapja szerint nős, 5 fiú és 3 lány apja, földműves. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum K 279/2. Kovács László – szakaszvezető. Sz. 1826. nov. 28., Kecskeméten. Református. 1848 előtt ács. 1848 jún. 15. – 1849. aug. 17. között szolgált szakaszvezetőként a 44. honvédzászlóaljban. Részt vett a törökbecsei, borjasi, perlaci, oroszlámosi, beodrai, kisszentmiklósi stb. ütközetekben. Bal lábán a térde alatt golyó érte. 1902. szept. 15-én kelt adatlapja szerint nős, 1 lány (férjnél van) apja, munkaképtelen, szegény. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum K 323/2. Kovács Péter Pál – őrmester. Sz. 1829. jún. 29., Kecskemét. Római katolikus. 1848 előtt ácsmester. 1848 szept. 28. – 1849. aug. 10. között szolgált őrmesterként a kecskeméti szabadcsapatnál. Részt vett két alkalommal a cibakházi, a szolnoki, szőregi és temesvár alatti ütközetekben. 1902. szept. 14-én kelt adatlapja szerint özvegy, 3 fiú (2 ács, 1 kőműves) apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum K 333/2. Kristó János – közvitéz. Sz. 1827. szept. 27., Hódmezővásárhely. Unitárius. 1848 előtt szolga. 1848 tavaszától 1849. őszéig szolgált közvitézként mint lovas tüzér Klapka György táborában. Részt vett a szolnoki, isaszegi, szenttamási, komárom-csallóközi ütközetekben és Budavár ostromában. 1902. szept. 18-án kelt adatlapja szerint nős, gyermektelen, munkás. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum K 393/2. Láda Pál – közvitéz. Sz. 1829. jan. 15., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt béres (szolga). 1849 februártól aug. 17-ig szolgált közvitézként a 41. honvédzászlóaljban. Részt vett a szegedi, verbászi, szenttamási, gácsi erdei, majd a szeged-szöregi ütközetekben. 1902. szept. 16-án kelt adatlapja szerint özvegy, 2 lánya férjnél van, szegény. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum Em L 1//2. Lovas Mihály – közvitéz. Sz. 1829., Lőrinc napján, Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt munkás. 1848 márciusától 1849. augusztusig szolgált közvitézként Gion (Guyon Richárd ?) táborában a vadász zászlóaljban. Részt vett a szöregi, a temesvári ütközetekben és Budavár ostromában. 1902. szept. 18-án kelt adatlapja szerint munkaképtelen, nős, gyermektelen. Hódmezővásárhelyen lakik. Ereklyemúzeum L 77/2. Lugosi József – közvitéz. Sz. 1823., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt munkás. 1848 március – 1849. aug. 14. között szolgált közvitézként a Hunyadi huszároknál. Részt

179

vett a palánki, aradi, nagybecskereki, verseci és más ütközetekben. Jobb könyökénél szúrt sebet kapott. 1902. szept. 18-án kelt adatlapja szerint nős, 1 fiú (katona) és 3 lány apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum L 87/2. Németh János – közvitéz. Sz. 1826. május 17., Hódmezővásárhely. Római katolikus. 1848 előtt földműves. 1848 márc. 16 – 1849. aug. vége között szolgált közvitézként a 29. honvédzászlóaljban Vécsey táborában. Részt vett az aradi, világosi, temesvári, stb. ütközetekben. 1902. szept. 16-án kelt adatlapja szerint nős, 1 fiú és 2 lány apja, járványkórházi felügyelő. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum N 106/2. Olasz Ferenc – közvitéz. Sz. 1830. ápr. 8., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt földműves. 1849 május 2. – aug. 12. között szolgált közvitézként a 9. Miklós huszárezrednél. Részt vett a temesvári csatában. 1902. okt. 17-én kelt adatlapja szerint özvegy, 1 fiú (földműves) és 1 lány (férjnél) apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum O 11/2. Olasz János – közvitéz. Sz. 1829. okt. 24., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt juhász. 1849 tavaszától 1849 aug. 13-ig szolgált közvitézként Dembinsky. Részt vett az aradi, világosi és verbászi ütközetekben. 1902. szept. 24-én kelt adatlapja szerint nős, gyermektelen, „udvaros”. Hódmezővásárhelyen lakik. Ereklyemúzeum O 13/2. Oláh Mihály – közvitéz. Sz. 1825., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt földműves. 1848 tavaszától az 1849-es fegyverletételig szolgált közvitézként Perczel Mór táborában. Részt vett a kikindai, szöregi, perleci, titeli, stb. csatákban. 1902. szept. 17-én kelt adatlapja szerint nős, gyermektelen. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum O 14/2. Paku János – közvitéz. Sz. 1831., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt szolga. 1849 március végétől a fegyverletételig szolgált közvitézként a 30. honvédzászlóalj 6. századában. Részt vett a szőregi, szenttamási, feketicsi, nagybecskereki, titeli, temesvári, gácsi erdei, péterváradi és újvidéki ütközetekben. 1902. szept. 16-án kelt adatlapja szerint nős, 1 fiú és 2 lány apja, munkás. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum P 4/2. Papp János – közvitéz. Sz. 1832., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt béres. 1849 jan. – aug. 13. között szolgált közvitézként a 8. honvédzászlóaljban. Részt vett a szöregi, gyálai, verbászi, pancsovai ütközetekben. Jobb kezét meglőtték. 1902. szept. 18-án kelt adatlapja szerint nős, 1 fiú és 4 lány apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum P 34/2. Papp József – tizedes. Sz. 1824. Úrnapján, Hódmezővásárhelyen. Református. 1848 előtt szolga. 1848 márciustól a fegyverletételig szolgált tizedesként a 41. honvédzászlóaljnál. Részt vett a szegedi, törökbecsei, nagybecskereki, temesvári, szenttamási, stb. csatákban. 1902. szept. 17-én kelt adatlapja szerint nőtlen, mezőőr. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum P 35/2. Pádi Ferenc – közvitéz. Sz. 1828. dec. 3., Hódmezővásárhely. Római katolikus. 1848 előtt béres (szolga). 1849 febr. 3. – aug. 16. között szolgált közvitézként a 41 honvédzászlóaljban. Részt vett a tamasicsi, uzdini, titeli csatákban. 1902. szept. 16-án kelt adatlapja szerint özvegy, 3 fiú apja, munkaképtelen. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum P 53/2. Schweiger Mór – őrmester. Sz. 1824. júl. 6., Tétény (Pest megye). Zsidó. 1848 előtt tanuló (1845-ben cs. kir. katona volt). 1848. nov. 25-ig szolgált őrmesterként a 8. Koburg huszárezredben, majd 1848. nov. 25-től 1849-ben „német fogoly volt“. Részt vett a kápolnai, tápióbicskei, isaszegi, nagysallói, komáromi, budai, váci, losonci, debreceni és aradi ütközetekben. A bal lábát keresztüllőtték, ugyanott felhasították és jobb szeménél megszúrták az

180

ulánusok. 1902. szept. 15-én kelt adatlapja szerint nős, 4 fiú és 1 lány apja, magánzó. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum S 71/1. Singer Károly – tizedes. Sz. 1827. május 18., Hódmezővásárhely. Zsidó. 1848 előtt tímársegéd. 1848 szept. – 1849. aug. vége között szolgált tizedesként az 58. honvédzászlóalj 6. századában. Részt vett az aradi vár ostromában, az aradi utcai harcokban (1849. febr. 8.) Temesvár-Gyárváros ostromában és az utolsó temesvári ütközetben. 1902. szept. 17-án kelt adatlapja szerint nős, 1 fiú (kaszinó vendéglős) apja, magánzó. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum S-Sz szám nélkül. Somogyi János – közvitéz. Sz. 1825., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt béres. 1848 tavaszától a fegyverletételig szolgált közvitézként a 30. honvédzászlóaljban Perczel Mór táborában, hol az összes ütközetekben részt vett. 1902. szept. 17-én kelt adatlapja szerint nős, 1 fiú és 1 lány apja, munkaképtelen. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum S-Sz szám nélkül. Sörös József – közvitéz. Sz. 1829 tavaszán, Hódmezővásárhelyen. Római katolikus. 1848 előtt szolga. 1848 ősze – 1849. aug. 13. között szolgált közvitézként az 58. honvédzászlóalj 4. századában Vécsey táborában. Részt vett az aradi és temesvári ütközetben. 1902. okt. 3-án kelt adatlapja szerint nős, 3 fiú és 2 lány apja. Mártélyon (Csongrád vármegye) lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum S-Sz szám nélkül. Spitzer Lipót – közvitéz. Sz. 1827. aug. 26., Hódmezővásárhely. Zsidó. 1848 előtt szolga. 1848 márc 15. – 1849. okt. eleje között szolgált tüzér közvitézként a 8. ütegben. Részt vett a szegedi, bácskai, szenttamási stb. ütközetekben. 1902. szept. 16-án kelt adatlapja szerint nős, 2 fiú és 2 lány apja, magánzó. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum S-Sz szám nélkül. Steiner Vilmos – őrmester. Sz. 1824. dec. 20., Hódmezővásárhely. Zsidó. 1848 előtt kereskedő segéd. 1848 május 16. – 1849. aug. 13. között szolgált őrmesterként az 58. honvédzászlóaljnál. Részt vett a piski hídi, szolnoki, temesvári, aradi és szenttamási ütközetekben. „Bal lábán a vastag húst átlőtték“. A szabadságharc idején elért legmagasabb rangja: őrmester zászlótartó. 1902. szept. 18-án kelt adatlapja szerint nős, 5 lány apja, magánzó. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum S-Sz szám nélkül. Teodos Tamás – fővadász. Sz. 1828. nov. 7., Hódmezővásárhely. Római katolikus. 1848 előtt lakatos. 1848 ápr. 15. – 1849. aug. 13. között szolgált fővadászként az 1. vadász század 2. osztályánál. Részt vett a miskolci, eperjesi, bártfai, kassai, szegedi, temesvári, világosi (Dembinsky táborában) ütközetekben. Bal keze mutatóujját elvágták. 1902. szept. 18-án kelt adatlapja szerint nős, gyermektelen. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum T 48/2. Tóbiás Mihály – közvitéz. Sz. 1825. júl. 28., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt béres. 1848 dec. – 1849. aug. 16. között szolgált közvitézként előbb a 8., később a 41. honvédzászlóaljnál. Részt vett Perczel Mór táborában az összes ütközetben. 1902. szept. 16án kelt adatlapja szerint nős, 2 fiú (földműves) apja, szegény, munkaképtelen. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum T 72/2. Tóth Sándor – tűzmester. Sz. 1830. márc. 15., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt tanuló. 1848 őszétől 1849. okt. 2-ig szolgált tűzmesterként a 16. tüzér ütegben, Perczel Mór táborában. Részt vett a magyarbecsei, adai, petrovanellai (?), perleczi, gácsi erdei, uzdini, basahidi, pancsovai, titeli, péterváradi, szenttamási, kamanyicai, karlovicai, szikicsi, feketicsi, verbászi, tiszaföldvári és temesvári ütközetekben. Jobb és bal karján szúrás, bal lábán kartácsgolyó érte. 1902. okt. 5-én kelt adatlapja szerint magánzó, nős, 2 fiú és 1 lány apja. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum T 120/2. Tóth Sándor – tizedes. Sz. 1832. márc. 11., Hódmezővásárhely. Református. 1848 előtt béres. 1848 májustól a fegyverletételig szolgált közvitézként, majd tizedesként a 102. honvédzászlóalj 1. századában. Részt vett a gácsi erdői, jankováci, baranyovai, temesvári ütköze-

181

tekben. 1902. szept. 17-én kelt adatlapja szerint nős, 1 lány (férjnél van) apja, földműves. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum T 122/2. Tunyogi Pál – közvitéz. Sz. 1828. Gergő napján, Hódmezővásárhelyen. Református. 1848 előtt szabó. 1848 őszétől 1849. szept. 7-ig szolgált közvitézként a 39. gyalogezrednél Perczel Mór táborában. Részt vett a gácsi erdői, zsabjai, titeli ütközetekben. A Római Sáncoknál megsebesült, “a bal lálba vastag húsát keresztül lőtték, a job lába térdét meg az uhlanusok megszúrták”. 1902. szept. 28-én kelt adatlapja szerint 3 fiú és 1 lány apja, foglalkozás nélkül van. Hódmezővásárhelyen lakik, a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet tagja. Ereklyemúzeum T 143/2. Barót, 2007. április 29.

182

Baracs Gabriella Hódmezővásárhely kereskedelme 1945-1949 között Általános jellemzők 1944-1949 között „…közvetlenül a háború után még a magántulajdonon és a piaci automatizmusokon alapuló gazdaság működött az országban…”. „A későbbiekben azonban egyre nagyobb mértékben kezdtek érvényesülni azok a kommunista törekvések, amelyek célja …. a gazdaságban a magántulajdon megszüntetése és a tervgazdálkodás bevezetése …volt. E folyamat 1947-1948-ban gyorsult fel, és 1949-ben, az új alkotmány elfogadásával fejeződött be.”1 Az 1944. december 2-án Szegeden megalakult Magyar Nemzeti Függetlenségi Front „a teljes körű államosítást (azonban) elvetette, sőt egyik általános gazdaságpolitikai irányelvként „a magánkezdeményezés és a magánvállalkozás” előmozdítását hangsúlyozta.”2 A 230 fős Ideiglenes Nemzetgyűlés 10 %-a kisiparos és kiskereskedő volt. 1945 tavaszán a kiegészült nemzetgyűlésben 65-öt tettek ki.3 Az 1945. március 17-én megjelent 600/1945. sz. miniszterelnöki rendelet előírta, hogy „… az 1000 holdon felüli kereskedelmi tőke földbirtokait is maradéktalanul ki kell sajátítani.”4 „A földműves-szövetkezetek mellett tovább tevékenykedtek a régi múltra visszatekintő fogyasztási és értékesítési szövetkezetek, mint például a Hangya, amelyhez 1945-1946-ban 1529 fiók tartozott, a 970 csarnokkal, illetve begyűjtő állomással rendelkező Tejszövetkezet, s az ugyancsak közel ezer helyi kirendeltséget irányító Országos Központi Hitelszövetkezet.”5 A (kisiparos kereskedő képviselők arányainak változása az 1945-1947-es nemzetgyűlésben, (országgyűlésben):6 Foglalkozás

Ideiglenes Ideiglenes Nem- Nemzetgyűlés Nemzetgyűlés zetgyűlés BudaBudapest Debrecen pest 1945. november (230 fő) (498 fő) (409 fő)

kisiparos, kereskedő

10,4%

6,2%

7,6%

Országgyűlés Budapest 1947. augusztus (410 fő) 3,4%

A csökkenés 1945 novemberétől kezdődően erőteljesen megmutatkozott, hiszen több mint felére csökkent az adott réteget képviselők aránya, miközben az országgyűlés létszáma 409-ről 410-re emelkedett, tehát számottevő változás nem történt, és különösen nem csökkenés következett be. 1945 után kezdetben a kiskereskedelmet támogatták államilag. Ez a tendencia 1948 elején megváltozott. 1948. február 12-én az MKP megjelentette a népgazdaság szocialista irány1

Romsics Ignác. 1999. 271.. Romsics Ignác 1999. 277. 3 Romsics Ignác 1999. 278. 4 Romsics Ignác 1999. 281-282. 5 Romsics Ignác.1999. 283. 6 Romsics Ignác.1999. 284. 2

183

ba való továbbfejlesztésének elveit. A nagykereskedelem felszámolásával párhuzamosan az állam létrehozta az állami kereskedelem alapjait: a belkereskedelmi nemzeti vállalatokat, a kiskereskedelem átszervezése céljából létrehozták az állami áruházakat, szaküzleteket, népboltokat és a bizományi boltokat.

Hódmezővásárhely kereskedelme A szegényparasztok terményeiknek nagyon kis hányadát tudták a piacon értékesíteni. A városban megvolt a teljes bolthálózat, de még fennállottak a nyílt piaci felvásárlási formák. Évente hét országos vásárt tartottak, ez állat- és kirakodóvásárt jelentett. (Az állatvásár az igás-, a tenyésznövendék és a vágóállatok egymásközti paraszti forgalma.) Itt árulták még a kapcsolatos iparcikkeket (bőr, szíj, kötél, vödör) is. A kirakodóvásáron tömegcikkeket értékesítettek: bőrárukat, ruhákat, edényeket, bútorokat. A városban: 637 önálló kereskedő, 247 kereskedelmi tisztviselő és 635 kereskedősegéd dolgozott.7 1944. október 9-én jelent meg a városparancsnok első számú felhívása, mely vonatkozott többek között az üzletek megnyitására is. 1945. február 15-én. a második számú parancsa engedélyezte az italmérést.8 A városi tanács összeíratta az elhagyott üzleteket (házakat), műhelyeket is. ezeket leltárba vette és átadta a vállalkozó kereskedőknek, iparosoknak.9 Ellenőröket rendeltek ki az üzletekbe. Azoknak a kereskedőknek, akik még nem nyitottak ki, a városi ellenőrök közreműködésével azonnal el kellett kezdeni az árusítást. A befolyt pénzt az ellenőrök kötelesek voltak a városi pénztárba befizetni. Ezekből az összegekből fizették ki az alkalmazottakat. Kevés volt az élelem, rossz volt az ellátás. Az olyan anyáknak, akiknek 10 éven aluli gyermekül volt, és így nem vállalhattak munkát távol, ingyenes fa és zsírutalványt adtak. A kereskedőknek a város megfizette az árut. A városi tanács állapította meg a fa eladási árát. Az 1945-1949 közötti években folyamatosan gondok nehezedtek a város kereskedőire, a Kereskedelmi Testületre, a kereskedelem minden szereplőjére. Ezek az alábbiakat jelentették: kevés áru, rendszertelen elosztás, a feketézés, a nagyon magas árak és az árdrágítás. Gondot jelentett még a jegyre adott élelmiszerek és más áruk beváltása is. A kereskedők nem kaphattak iparengedélyt. A piac működésének zavaraiban a cserekereskedelem, az árukapcsolás, a magas helypénzek játszottak szerepet. A piac egyes szektorainak nem volt állandó helye és az állatvásár is évekig szünetelt. A vevők és eladók egyaránt nehezen kezelték a súlyosan inflálódott pengőt. Változást a forint 1946-os bevezetése hozott. Az államosítások is fenyegették a kiskereskedőket, s vezetőik igyekeztek meggyőzni őket a szövetkezés előnyeiről. A helyzet rendeződését mutatták a helyi újságok hirdetési rovataiban a reklámok egyre szaporodó megjelenése, új üzletek nyitása, a tejpiac és a zöldségpiac helyének kijelölése. Többféle árut kínáltak, divatcikkeket hirdettek és garantáltan jó minőséget ígértek volt és leendő vásárlóiknak az üzletek. A kereskedők 1945. április 22-én nagygyűlést tartottak, ahol annak a reményüknek adtak hangot, hogy a békekötés után valószínűleg lesz áru bőségesen.10 A feketézés, a kevés áru folyamatosan gondot okozott. A Kereskedelmi testület próbálta kézben tartani az áruelosztást és tájékoztatni annak rendjéről a kereskedőket. Felhívást is közzé tettek, hogy a kereskedők adakozzanak a Kereskedelmi Testület női szaktanfolyama számára.11 A trafikos szakosztály megválasztotta az elnökét. 1945 novemberében sok gondot 7

Magyar Statisztikai Közlemények 83. kötet I rész. 1930 évi népszámlálási adatok. 3. VN (a továbbiakban VN). 1945. február 17-i szám. 9 CSML-HF Hódmezővásárhely Város Tanácsának iratai. 1944. október 23. Jegyzőkönyv 10 VN 1945. április 25. 2. p. 11 VN 1945. május 31. 1. p. 8

184

okozott az, hogy sok feketén kereskedő („bótos”) tevékenysége rontotta a kereskedők helyzetét és renoméját. Ebben az időben a segédek nem tudtak elhelyezkedni vagy boltot nyitni. Iparigazolvány ugyanis kereskedelemre nem volt kiadható. Közben folyt a kereskedők igazoltatása. 1945. augusztus 20-án tartották meg a dél-magyarországi kereskedők nagygyűlését, majd négy nap múlva egy gazdasági nagygyűlésen felmerült gondként, hogy sok volt a városban a képzetlen kereskedelmi ügynök és a feketéző. Ez utóbbiakra statáriumot kértek.12 Az árak folyton és ugrásszerűen emelkedtek. Október elején Karácsonyi Ferenc főispán kihirdette a kenyérárak újabb emelését.13A tisztességes kereskedelem védelmet kért a város vezetésétől. Az év folyamán a piaci árak gyakran ingadoztak, néha sok gyümölcs, zöldség volt és csökkent az ár, máskor meg „méregdrága” volt a vásárhelyi piac, sőt olyan panasz is felmerült, hogy árukapcsolást alkalmazott néhány kofa… „Csak úgy ad burgonyát, ha rohadt almát is veszek tőle.”14 Időnként razziát tartottak a baromfi piacon, hogy rend legyen. A béremelések hírére ugrásszerűen emelkedtek az élelmiszerárak. 1945 decemberében a város közellátási hivatala közzétette az alábbi árakat: Termék

megnevezése

Ár (pengő/kg)

Búzadara Kukoricadara Kenyérliszt Rozsliszt Árpaliszt Kukoricaliszt

150 150 76 76 76 76

További árszabályozások is történtek: Termék

megnevezése Nyúl, őz, szarvas, vaddisznó egészben Fácán

Ár 12500 pengő/kg 25000 pengő/db

1946. január elején a rossz közellátás miatt Kiss Pál polgármester leszállította a zsírnak és a húsnak az árát, így a sertéshús kilója 32000 pengőről 18000 pengőre csökkent.15 Az árucsere működését tették hivatalossá azzal, hogy pl. sóért kukoricát kellett beadni a Wlassich utcai közraktárba (1 kg sóért 4,36 kg kukoricát).16 „A közellátási jegyekre a kijelölt kereskedők és mészáros iparosok zsírt, sót, petróleumot, lisztet, gyufát osztanak, de a jegyeket előre be kell szedni, és listát készíteni és leadni a

12

VN 1945. október 26. 2. p. VN 1945. október 2. 1. p. 14 AU 1945 augusztus 11. 2. p., u.o július 14. 1. p. VN 1945 július 25 2. p. 15 u.o. 1946. január 5. 16 u.o. 1946 január 8. Albert Imre polgármester-helyettes közleménye 13

185

közellátási hivatalnak. A hivatal ennek a fejében adja ki a személyek szerint járó mennyiséget.” – olvashatjuk Kiss Pál polgármester közleményében. Nagyon szigorúan vették az országos rendelet betartatását a hivatali árak vonatkozásában: „Azt a kereskedőt, aki nem tesz eleget a rendelkezésnek, internálják.”17

Piac, árak A város kereskedelmi életéhez régóta hozzátartozott a piac. itt lehetett hozzájutni mezőgazdasági termékekhez, szezononként friss zöldséghez, gyümölcshöz, tojáshoz, húshoz többek között, de itt árultak különböző iparcikkeket is (iskolatáskát Erdeinél a zöldségpiacon). A vizsgált időszakban sok problémát okozott a drágaság, az idegen kereskedők megjelenése, az árdrágítás, a „feketézés” és a szabályozatlan helye a piacnak. A jószágpiacot a háború miatt megszüntették és csak 1946 szeptemberében nyitották meg újra, hiszen malacokat ezrével akartak eladni. A nyílt jószágpiac engedélyezése pozitív hatással volt az állatkereskedelemre. A drágaságnak egyik oka az volt, hogy pl. a krumplit, amit a Kossuth téren a zöldségpiacon árult a zöldségárus Orosháza környékéről hozta, és nem lehetett vasúton szállítani. Így az autóval történő szállítás megemelte az árakat. A piacon délelőtt 11 óráig csak helybeliek vásárolhattak. Rendszeresen ellenőrizni kellett a piacot, a rendzavarókra internálás várt. 1946 tavaszán a piaci kereskedők a nagyon drága helypénz miatt sztrájkra készültek. A helypénz ebben az időben 2-10 millió pengőbe került egy-egy piaci napon és naponta változott az adópengő emelkedésével. A megoldást azt jelentette, hogy májustól kezdve helypénzközösségben lehetett fizetni minden hónap 15-ig.18 Minden méregdrága volt a piacon, mégis minden elkelt, hisz áruhiány volt. 1946. május 22-én asszonylázadás tört ki, az elkeseredett asszonyok felborították a piaci árusok áruit. A városvezetés ingyen kenyeret biztosított a rászorulóknak, hogy enyhítse a feszültséget.19 Nézzük meg, hogy alakultak az élelmiszerek árai: Megnevezés 1 pár tyúk 1 kg krumpli 11 g cseresznye 1 kg meggy 1 fej káposzta 1 db karalábé

Ár (milliárd pengő) 1600 80 60 90 milliárd pengő vagy 6 tojás 60 10 milliárd

Hirdetésekben jelent meg, hogy tojással és terménnyel is lehetett fizetni. 20 A változást a forint bevezetése jelentette, amihez hozzá kellett szokni mind a kereskedőknek, mind az eladóknak és a vevőknek is. „A piacon végre stabil árakat hirdetnek a kis árjelző táblák. az inflációtól megrontott szem számára üdének tűnnek fel a végtelen kicsiny és egyszerű árak. Szinte hihetetlen: 5-60 fillérig terjedő árak vannak.”21 17

u.o. 1945. január 13. VN 1946 május 7. AU 1946 május 7. 19 AU 1946. május 22. 20 AU 1946. június 15. 21 AU 1946 augusztus 2. 18

186

Az újságokban tették közzé több alkalommal a fontosabb ipari cikkek és szolgáltatások javítások árait. A lábbeli hiánycikk volt, itt a cipőjavítást is megállapították forintban. Ugyancsak fontos volt a mezőgazdaságból élőknek, hogy a mezőgazdasági gépek, zsákszövetek, zsákok esetében is stabilizálódtak az árak.22 A lábbeli árát így állapították meg bőrtalpú cipőkre: Megnevezés férfibakancs magasszárú cipő férfi félcipő női magasszárú cipő női félcipő fiú és lánycipő gyermekcipő

Ár (Ft) 68,30-82,50 98,30-108,10 89,70-100 80,70-90 69,90-73,90 75,30-88,10 43,50-53,70

Ezeket az árakat a kereskedők igyekeztek pontosan betartani, s hirdetéseikben is közzé tenni: 10 dkg pipereszappant 2,14 Ft-ért, háziszappant 7,80 Ft-ért, lúgszappant 2 Ft-ért kínált Kamocsay a Holló u. 12 sz. alatti üzletében. A kirakati árakat a Belvárosban állandóan ellenőrizték. Ez a Kereskedelmi Testület feladata volt, s az árak közzététele is, így a fűszeráruk fogyasztói árát már augusztus 8-án közzétették a helyi újságokban. Így működött az ellenőrzés a piacon is, ahol a fillérárakat szigorúan be kellett tartani, valamint a hivatalos árakat jól látható és „olvasható tiszta írással” ki kellett függeszteni. Az árak itt mint irányárak voltak megadva, ezeket Hódmezővásárhely thj város népjóléti ügyosztálya állapította meg.23 Megnevezés

Káposzta Burgonya Vöröshagyma Bab Borsó Kukoricacső 2 zöldpaprika Paradicsom kg Dinnye

Termelői irányárak (Ft)

0,20 0,18 0,13 0,66 0,32 0,08 0,03 0,30 0,16

Fogyasztói irányárak (Ft) 0,25 0,23 0,20 0,68 0,40 0,10 0,04 0,38 0,20

1946. augusztus közepén a földművelésügyi miniszter megállapította a fűszerpaprika legmagasabb fogyasztói árát kilogrammonként, illetve 10 dkg vagy annál kisebb mennyiségre. A vásárhelyi piac jellegzetessége volt a tejpiac és a baromfipiac. A tejpiacon a tej, tejfel, túró, vaj, juhsajt, juhtúró, tehénsajt, soványtej volt kapható. Gyümölcsök közül almát, körtét, szilvát, kajszibarackot, őszibarackot, valamint szőlőt árultak a piacon. A baromfipiac a városháza oldalán működött. Sovány liba, sovány kacsa, kövér liba, kövér kacsa, pulyka, tyúk, csirke, gyöngyös volt a kínálatban.

22 23

u.o. 1946. augusztus 6. Hódmezővásárhely thj város népjóléti ügyosztály 431-1946 VI. AU 1946. augusztus 17.

187

Az ár-összehasonlításban itt drágábbak voltak a termékek, mint pl. Szentesen, Szegeden vagy Budapesten. Pesti és más kereskedők felverték a piacon az árakat. A helyi árusokat is felelősségre vonták a magas árak miatt. Vásárhelyi piaci árusokat forintrontás címén átvittek a szegedi ügyészségre. A vád szerint az egyik piaci árus a 84 filléres szőlőért 120-at kért. Tettét így indokolta: „ez még újdonság, korai szőlő, ami drágább szokott lenni.” A város vezetőinek sok gondot okozott, hogy betartassa az árakat és letörje a drágaságot, valamint a feketekereskedelmet. Igyekeztek mérsékelni a piaci árakat. Karácsonyi Ferenc főispán mint közellátási kormánybiztos összehívta a piaci árusokat, kereskedőket, szakszervezeti tagokat, érdekelt termelőket. A szentesi árakat fogadták el, és azt, hogy „a haszonkulcs még a romlandó áruknál is 20 %, a kiskereskedői haszon pedig, ha nyílt üzletből történik az árusítás, 25 %. az így megállapított árak a keddi hetipiacon érvénybe léptek.”24 A város népjóléti ügyosztálya közölte a piaci árakat zöldségfélék, gyümölcsárak, tejtermékeke, baromfiárak csoportosításában. 1946. augusztus 21-én léptek életbe az új piaci árak: a csirke kilója 3 Ft, a hal kilogrammonként 2-3,20 Ft volt, 1 kg káposzta 21 fillérbe, az alma kilónként 40 fillérbe került, de lehetett kapni 18 és 30 fillérért is gyengébb minőségű almát. Még működött a feketepiac a hús, gyufa és cigarettapapír vonatkozásában. Így ezeket olcsóbban lehetett beszerezni a hatósági árnál. Ez azonban nem tartott sokáig, mert 1946. november vége felé „megérkeztek Vásárhelyre a különlegességi cigaretták”.25 A trafikok korlátlan mennyiségben szolgálták ki a Béke, Virginia és Luxus cigarettát. Pajtást az utcán titokban árultak. Munkás és Magyar bőven volt. „Szabadforgalmi baromfi és tojás felvásárlásával kizárólag csak az iparengedéllyel rendelkező baromfikereskedők, vagy azok jogosult megbízottai foglalkozhatnak. Felvásárlást külterületen, utakon, utcákon, telephelyeken eszközölni szigorúan tilos, tehát a baromfi és tojásforgalom lebonyolítása kizárólag csak a város iparhatósága által erre kijelölt piacon történhet. A kötelezően előírt beszolgáltatás alapján eladásra kínált, illetőleg beszolgáltatott baromfit a felvásárlásra kijelölt kereskedők kijelölt telephelyükön továbbra is átvehetik. Szabadforgalmi árut ezek a kereskedők is kizárólag csak a piacon vásárolhatnak.” (a főispán hirdetménye) A város polgármestere árellenőrző hivatal és egy árellenőr működését rendelte el a VIII. ügyosztály keretében 1946. november 15-től. Erre az intézkedésre azért volt szükség, mert a kereskedők nem szívesen vették meg a beszolgáltatási pontba elszámolásra a baromfit, inkább a szabadáru vételét részesítették előnyben. Kénytelenek voltak mégis megvenni, mert a kijelöléssel ezt vállalták. A pontvásárláshoz a Hús és Zsiradékhivatal adta a pénzt, de csak utólag. Így ez nehezítette a kereskedők pénzügyi helyzetét. Ugyanakkor 1946 szeptemberétől Tóth Albert baromfi, tojás, tollkereskedőnél vásárolt baromfi beszámított a húsbeszolgáltatásba. A piacokat kedden és pénteken tartották változó forgalommal. Gyakran tartottak razziát az árdrágítás ellen. Az árak gyakran nagyon magasra szöktek, különösen az élelmiszerárak, még akkor is, ha óriási volt a felhozatal. Így 1947 decemberében a 7 Ft-os sertésből a zsírt már 22Ft-ért adták el. Így a következő évben a hús és zsiradék árának letörését határozta el a kereskedő és iparos értekezlet.26

24

AU 1946. augusztus 14. VFU 1946. november 23. 26 FU 1948. augusztus 19. 25

188

A lakosok közül sokan foglalkoztak baromfitartással, de olyanok is árultak, akik csak egy-egy alkalommal hozták el portékájukat. Sok volt a baromfi, nem mindig volt könnyű eladni, ezért sokan örömmel fogadták, hogy: „A Fortuna Árukereskedelmi Rt budapesti cég baromfi és tojás bevásárlási üzletet nyitott az Andrássy u. 16 sz. alatt, ahol a legmagasabb áron baromfit és tojást vásárol.” (Klein Jenő üzletvezető)27 A sertés-beszolgáltatáshoz azoknak szabadon lehetett venni sertést, akiknek nem volt földjük. Ez a rendelkezés 1946. márciusában lépett életbe. A város is folytatott állatkereskedelmet, 35-40 darab ökröt árultak és az eltartó gazdákat előny illette meg a vásárlásnál. A külső piacon nyomott árak mellett alig volt üzletkötés. A háborús összeomlás óta az első országos állat és kirakodóvásárt 1946. október 12-13án tartották meg Hódmezővásárhelyen. Ezt a korabeli értékelés szerint „silány áru és pénztelenség jellemezte”. A felhozatalon látszott a hírneves lóállomány pusztulása. Süldő, malac volt elég. Borjú is. Vasárnap kirakodóvásár: suba, 10-20 pár bakancs, kötéláru, textiláruk és készruhák csak az ócskásnál voltak. Bútor, könyv is volt. Kevés pénze volt az embereknek. Az edényesek jól árultak: vödör, mosófazék. Cukros sátrak „ajvé-t” árultak, 2 Ft-ért 10 dekát lehetett venni. A lányok nem kaptak fésűt, csak vödröt, mert az előbbi 17, az utóbbi csak 15 Ft-ba került. 1948-ban az őszi vásáron már jó áron tudtak marhát eladni, de a ló iránt nem volt keres28 let. Ez év márciusától kezdték visszaszorítani a szabad, a háztól való közvetlenül történő árusítást. Tejet és tejterméket csak a piacon volt szabad eladni. A piac helye rendeződött, 1948 novemberében az egész piac átköltözött a Hal-térre. Előtte a nyáron két új piac nyílt, egy Újvárosban, egy pedig Tabánban. Ebben az időben javult a borpiac. 1949-ben a polgármester rendelettel tiltotta be a piacon kívüli tojás és baromfikereskedést. Az új vásártér helyét a vágóhídnál jelölték ki. Az áruellátás javulásával színesedett a választék, már igazi ajándékokra is volt kereslet és kínálták is a kereskedők a portékáikat. 1948. december végén ilyen összegzést lehetett olvasni a karácsonyi vásárról: Kevés lett a szaloncukor, könyv, flanel áru és a gumicsizma a vásárhelyi kereskedők karácsonyi vásárán, de nem fogyott a karácsonyfa-dísz. A játékárunál 10-15 %-kal olcsóbbodás állt be, kisebb lett a haszonkulcs. babák, autók, bádogedények, gyermekpisztolyok keltek és a gumilabdák. A kalaposnál jobb nyúlszőr és velúrkalapokat vettek sokan. Ajándéknak könyveket is sokan kerestek, Cronon: a beteg láztalan c. könyve volt a sláger a könyvkereskedőnél. Kevés cipőt adtak el. Borban és pálinkában nagy volt a kereslet. Ahogy az ország, úgy a város kereskedelmi szervezete is összetett képet mutatott. Működött a nagykereskedő, a kiskereskedő, vendéglős, piaci árus egymás mellett. Ez nem sokáig maradt így, az új társadalmi rend alakuló gazdasága más utat képzelt el a kereskedelem jövőjeként. 1946. februárjában felvetődött a kérdés, hogy szövetkezeti vagy magánkereskedelem működjön-e a továbbiakban. 1946. február 13-án a kereskedőknek taggyűlést hirdettek, ahol első helyen szerepelt a tárgysorozatban a szövetkezeti kérdés, a tagdíj megállapítást és az adóügyeket megelőzve. A kereskedelmi életet a Kereskedelmi Testület irányította és szervezte. Közvetítette és magyarázta azokat az országos elképzeléseket, melyek a vásárhelyi kereskedőket, családapákat, jövőjüket alapvetően érintette. A testületi elnök tisztségét Vásárhelyi István töltötte be. 1946. január elején zajlott le a tisztújítás a Kereskedelmi Testületben. A kereskedelmi szakma, vagy az üzletek öröklődtek. Így kereskedő dinasztiák alakultak ki, most ezeket veszély fenyegette. Az újjáalakult Kereskedelmi Testület március 13-i nagy27 28

VFU 1946. március 5. FU 1948. október 16.

189

gyűlésén azt az igényt fogalmazták meg, hogy a „kihalási rendszer útján kössék a kereskedelmet képesítéshez, vagy magasabb iskolai végzettséghez, ne revízióval”, ahogy a kormány tervezte.29 Ugyanakkor a közterhek progresszív elosztását követelték a vásárhelyi kereskedők. Ekkor változott meg az üzletek nyitvatartási ideje is, március 15 után. Megkezdődött a kereskedők ellenőrzése adófizetési szempontból egyelőre Budapesten, így várható volt, hogy ez fog történni vidéken is. A Testület óvta a kereskedőket a „fekete üzletekbe” történő bekapcsolódástól. A piaci és a vásári kereskedők progresszív adózást kértek, bíztak a kisgazdapárt győzelmében. Kereskedőellenes hangulat volt szerte az országban, a helyi kereskedők ezt jogtalannak érezték. Állást foglaltak a kettős árrendszer tervezet ellen. Szerintük a kereskedő nem oka, hanem ő is áldozata a drágaságnak.30 Ugyanakkor a nagykereskedők ellen segítséget kértek. A Kereskedelmi Testület önállóan tervezte folytatni ügyeiket, de az iparrevízió a Kereskedők Országos Központi Szervezetébe (KOKSZ) akarta kényszeríteni. Ők nem akartak se a KOKSZ sem a KISOSZ tagjai lenni, de 1947. október 13-án beléptek a KOKSZ-ba.31 1948. február elején életbe lépett a textilellátás új rendje. A szövetkezés állandóan napirenden volt, a KISOSZ főtitkár véleménye szerint be kell lépni a beszerzési szövetkezetbe. a kiskereskedőre mint szakemberre szükség lesz, de a tőkéjük kevés volt. A kereskedők nem kerülhették el az államosítást. Több és olcsóbb árut, igazságosabb anyagelosztást, a kisemberek életnívójának emelkedését várták a kereskedők az államosítástól. Nem adtak ki új kereskedői jogosítványokat. Azt tervezték, hogy a szövetkezeteknél alkalmazzák a szakképzett kereskedőket.32 1948. június 18-án a vásárhelyi kereskedők 1 napi forgalmuk 20%-át ajánlották fel a helyi iskolák újjáépítésére. A vásárhelyi kiskereskedelmi szabadszervezetek októberben egyesültek.331949-ben még eltűrték a magánszemélyek nagykereskedelmi tevékenységét. A kiskereskedők egységes ellátását a Fűszerértékesítő Nemzeti Vállalat biztosította. A kiskereskedők 80%-a népbolt fióknak kívánta nyilvánítani üzletét 1949 őszén. Megindult a népboltok létesítése a városban 1949. december 31-ig az alábbi népbolt fiókokat szervezték: – Ifjúsági – Kálmán utcai (Szentandrási) – Kálvin téri (Marton) – Királyszék utcai (Varga Ida) – Klauzál utcai (Halász) – Központi (Fekete Sas) – Nádor utcai (Mannheim) – Rárósi utcai (Danyikó) – Síp utcai – Szántó Kovács János utcai – Újvárosi Így a kereskedelem az új rendszer szerint működött a továbbiakban és „az állami szektorban dolgozó kereskedelmi alkalmazottak csatlakoztak a sztálini munkafelajánlási mozgalomhoz.”34A karácsonyfa ellátást már ezek a Népbolt-fiókok biztosították az ünnepekre.

29

VN 1946. március 15. AU 1947. november 2. 31 FU 1947. október 10, október 13. 32 FU 1948. június 27. 33 u.o. 1948. október 19. 34 Viharsarok (továbbiakban VS) 1949. november 11. 16. szám. 5 p. 30

190

1949. március 18-án az országos Állami Áruház-lánc ötödik üzleteként megnyílik a helyi Állami Áruház a Kokron textilgyár volt üzlete („Kokron-lerakat”, „Keleti –ház”) helyén.35 A helypénzszedők intézték a kereskedelmi élet többféle ügyét,melye az alábbiak voltak: – Italmérési engedély illetékek – Fogyasztási adók beszedése – Szeszesital forgalmi adó beszedése – Vágóhídi illeték beszedése Feladatkörükbe tartozott még a piaci és vásári helypénz kezelése. 1946 tavaszától egy ideiglenes helypénzszedőt alkalmaztak, a polgármester 1946. augusztus 3-án egy piacbiztost is beosztott a hivatalhoz.36 Az árellenőrzés a hetipiacokon túl kiterjedt valamennyi kereskedelmi és ipari tevékenységre, a kereskedők és az iparosok ellenőrzésére. Ezt az ellenőrzést az árelőadó végezte 1946. november 7-től önálló munkakörben. Esetenként egy járásbírósági kézbesítő működött közre. az érellenőrzések során észlelt szabálytalanságoknál (árdrágítás) a rendőrség segítségét vették igénybe, azon keresztül tette meg a feljelentéseket. A rendeletileg megszabott hatósági árakra vonatkozó felhívásokat a helyi újságokban tették közzé. A közszükségleti cikkek vonatkozásában végrehajtott hatósági árszabályozást hajtottak végre. 1944-1949 közötti kereskedések: 1945-ben177 kereskedést tartottak nyilván. 1946-ban összesen 24 db iparengedélyt adtak ki. 1947-ben 62 kereskedés nyílt. 1948-ban a kiadott engedélyek száma 90 db. volt. 1949-ben a kiadott engedélyek száma 69 db.

Reklámok, hirdetések A háború az üzlet bezárását, a kereskedések szünetelését és áruhiányt jelentett, így érthető, hogy a kereskedők kezdetben nagyon keveset hirdettek. Ez azt is jelentette, hogy magánszemélyek kezdtek egymás között „cserekereskedelmet” folytatni az alábbiak szerint: 45-ös férficsizma fáért eladó. Férfibakancsot adok malacért vagy süldőért. Bakancsot, női cipőt adnék élelemért, vagy pénzért. Tűzifáért ágyhuzatot, sezlontakarót vagy élelmet adok. Középtermetre való fekete télikabátot cserélek kerékpárért. Sót adok mézért, cukorrépáért.37 Üzletek is adtak árut más áruért, így a Lehel utcai tollüzlet a Gazdasági Egyesület Székházában tollért sót adott cserébe.38 Textilüzlet is hirdetett csereárut (vagy eladást); Novák József és társainál az alábbi új árukat lehetett megvenni vagy elcserélni: öltönyvászon, viaszos abrosz, kiváló lótakaró. Szappanos textilkereskedő textiláruit készpénzért és malacért is kínálta. A cserekereskedelem sok esetben zsarolásnak tűnt, amikor 1 ív hólyagpapírért és 2 dkg szalicilért 1 pár csir35

Dr Szabó Gábor-Borus Gábor-Kőszegfalvy Ferenc 2003 163-164. Hódmezővásárhely város árellenőrzési hivatalának iratai. XXI. 523/1947-1949. (222.o.) 37 AU 1946. 7. sz. 38 VFU 1946. február 5. 36

191

két, vagy 15 dkg sóért 1 l tejet kértek. A piacon 1 kg kukacos cseresznyéért 1946 nyarán 4-6 tojást is elkértek, még az elhervadt rózsát is 1 db tojásért adták.39 A mezővárosi jelleget tükrözi, hogy először és a korszakban mindvégig a mezőgazdasági árukat, termékeket reklámozták a hirdetésekben. így lucerna és lóheremagot, édesköményt, borsót, babot, mákot, valamint mindenféle konyhakerti és takarmánymagokat a legmagasabb napi áron vett Hegedűs József magkereskedő, s ezeket árulta. A nyúlbőr darabját 25 ezer pengőért vette át a kereskedő. Ifj. Szíver János kereskedő hirdetésében kötélárut (istráng, kötőfék, tehén-, borjú- és csikónyűg, kelevéz, kocsikötő, ruhaszárítókötelek) kínált.40 Gyümölcsfa csemetéket kínáltak a közönségnek a Gregus faiskolában. A forint bevezetése után változott a hirdetések szövege: „Textiláruk békebeli minőségben FORINTÉRT” Szappanos J. textilkereskedőnél. „És végre itt a forint, textiláru békebeli minőségben” Novák József hirdetése.41 Ekkor 1 kg kenyér ára 96 „forintfillér” volt, a nagykereskedői ár pedig 88 forintfillér. A forintos világ nehezen alakult ki, a kereskedők (pl. Gábor György cipőnagykereskedő, Hovanyecz József textilkereskedő, a Vadász drogéria, a Köztisztviselők Szövetkezete, a bőröndösök, vaskereskedők) a hivatalos értesítést várták. Ahogy az ország gazdasági helyzete normalizálódni látszott, megszaporodtak azok a hirdetések, melyek több, színesebb kínálatot ígértek. Így már kínáltak Martonnál: „lakodalom- és névnapi ajándékot… gránit, porcelán és üvegárukat nagy választékban, viszonteladóknak is” a Kálvin tér 1 szám alatti üzletben.42 A vászontáskákat 25 forintért kínáltak egy másik kereskedés, ahol 3 forinttól lehetett táskát vásárolni, és tankönyvet előjegyeztetni.43 A Gábor cipőüzlet férfi gumicsizmára előjegyzést kínált 98 Ft 40 fillérért. Könyv és papírkereskedés működött az Andrássy út 12 szám alatt, a Belvárosi római katolikus templommal szemben, Dura Béla volt a tulajdonos. Füzeteket, író- és rajzfelszereléseket, iskolatáskákat árult. A közelben, az Andrássy út 4 sz. alatt is lehetett vásárolni papírt, írószert, tanszert, füzeteket, „jó árut, jó pénzért, olcsón Weisz Lászlónál”.44 Minőségi változást hozott a város kereskedelmi kínálatában, hogy 1946. augusztusában megnyitották üzletüket a Konstantin testvérek. (Az üzlet 1744 óta működött).45 1946. augusztus 8-án több újságban gyászjelentésben tudatták, hogy életének 83. évében elhunyt Konstantin Gyula nagykereskedő Az üzlet 1949. februárjában földig égett. Az emeleti falakat lebontották, a földszinten az üzlet újra kinyitott, majd az új Konstantin Üzletház megnyitására 1949 július 21-én került sor. Ekkor Telek Andor volt a cég tulajdonosa.

39

u.o. 1946. március 9. VFU 1946 július 30. 41 AU 1946. augusztus 29. 42 VFU 1946 szeptember 8. 43 u.o. 44 AU 1946. auguasztus 1. 45 AU 1946 augusztus 1. 40

192

1. Konstantin üzletház

2-3. kép: Az üzlet belseje A tanyán gazdálkodással foglalkozóktól több kereskedő is felvásárolta a tollat, bőrt, gyapjút, baromfit, tojást a legmagasabb napi áron. Így Varga Tóth László a Lehel utcában és Hochhauser Lajosné a Dr. Csáky Lajos utcában. A Wollner cég kínálatában deszka, eternitpala, cementáru és cement szerepelt. 1946 őszén a hirdetésekben megjelent a szövetek, zoknik, kesztyűk, márkás olajok, könyvek, játékok, ajándékok, dísztárgyak kínálata. A Négyesi (János-téri) vaskereskedés is folyamatosan hirdette többek között, hogy kerítéslapokat, kályhacső, csavaráru és konyhafelszerelési cikkek kaphatók. Közeledett a tél, Mihály szűcs Oldalkosár utcai műhelyében és üzletében modern irhabundákat, szőrméket vehet-

193

tek az érdeklődők. A trafikosok engedélyt kaptak postai bélyegek árusítására. A termékeknek már csak a fogyasztói árát állapították meg. Nagy volt az eltérés az ipari és a mezőgazdasági termékek árai között. A cipők nagyon drágák voltak. Az árakat az újságok közölték. Az árdrágítókra országos rendelettel statáriumot vezettek be. Az élelmiszerjegy-rendszer még működött, a cukor nagy- és kiskereskedőknek Kristóffy Pál nagykereskedőnél kellett elszámolni a jegyes árukkal. Az újságok folyamatosan közölték a felhívásokat, a szigorú időbeosztásokat: Hirdetmény „A kereskedőknek ABC sorrendben kellett májusban a beváltott liszt, kenyérjegyeket és utalványokat bemutatni.” május 6. A-Cs

május 7. D-G

május 8. H-K

május 9. L-M

május 10. N-R

május 11. S-Sz

május 12. T-Zs

(Ad. 2105-1946. közell. sz.) Dr. Ábrahám Imre S. K. tb. tanácsnok46 Mikulásra Tatárné Dóda Panni Szent Antal utcai üzlete kínált játékot és karácsony előtt itt lehetett „gyermek mackó-öltönyöket, férfi és női bundanadrágokat” kapni 1948-ban.47 1946 decemberében a kormány és a Gazdasági Főtanács intézkedése nyomán flanel és kartonáru került az üzletekbe hivatalos áron, így olcsóbb lett a ruhanemű. A kereskedelmi miniszter a december 27-i Magyar Közlönyben engedélyezte az „Aranyvasárnapon” az üzletek nyitvatartását 9 órától délután 2 óráig. Tűzhelyet karácsonyra 280 Ft-tól lehetett vásárolni ifj. Négyesi vaskereskedésében. A Baróth vasüzlet nagy választékban hirdette korcsolyáit, a Varga illatszertár pedig karácsonyra kozmetikai kazettát, exotic „4711”-et kínált. Az Alföldi Újságban novemberben egy oldalon 17 hirdetés jelent meg, a december 23-i számban már 24 hirdetés jelent meg egy teljes oldalt megtöltve reklámmal és apróhirdetéssel.

4-5. kép: Hirdetések 46 47

VFU 1946. május 1. FU 1948. december 21.

194

1947. január elsején a Vásárhelyi Független Újságban 51 újévi jókívánság jelent meg az alábbi kereskedőktől, üzletektől: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 31. 32. 33. 34. 35. 36. 37. 38. 39. 40. 41. 42. 43. 44. 45. 46. 47.

Kun János hentesmester Földesi Lajos baromfikereskedő Szappanos János textilkereskedő Katona Sándorné textilkereskedő Nagy Ferenc vegyeskereskedő Hochhauser József tollkereskedő Varsandár Sándor liszt- és terménykereskedő Mannheim Miksa kereskedő Siági Imre fűszerkereskedő és italmérő Tóth Pál kereskedő R. Balogh Miklós gabonakereskedő Kálmán Jenő zsák-zsineg, kötéláru és ponyvaüzlet Négyesi Lajos és ifj. Négyesi Lajos Karasz Sándor gabonakereskedő Gábor György cipőkereskedő Hovanyecz József textilkereskedő Bíró Imre baromfikereskedő Nagy Sándor fűszerkereskedő és vendéglős Móricz Lajos cukrászmester Kovács Gyula bor- és sörnagykereskedő Faragó kerékpár és textilkereskedés Hegedűs Ferenc bőröndös Dezső József vas- és műszaki üzlet tulajdonos Özv. B. Szabó Lajosné divatáru-kereskedő Hatsek József toll- és nyersbőrkereskedő Vincze Sándor mész- és festékkereskedő Baráth János vaskereskedő Dura Béla könyvkereskedő Zsarkó Lajosné Cyklámen Virágüzlet Hegedűs József magkereskedő Berényi Károly bőrkereskedő Rácz Ernő fűszerkereskedő Fakitermelő Szövetkezet Novák és fiai Konstantin testvérek Kun Domokos kaptafagyáros Bernáth és Sibán baromfi nagykereskedés Bábiczky István textilnagyker Bandula Sándor kereskedő Győri és Szűcs gabonakereskedők Turán szövött és kötöttáru üzem Zsemberi Pál hentesmester Grün László rőföskereskedő Kristóffy Pál fűszernagykereskedő Czirok Sándor italmérő Suller János cipészmester Weisz László papírnagykereskedő

195

48. 49. 50. 51.

Tatárné Dóda Panni úri és női divatáru üzlet Kántor Antal textilkereskedő Pető testvérek Kovács B. Imre – Gazdasszonyok utóda48

Ebben az évben már reklámozta áruit a Cikta cipőüzlet is. 1948 évi jókívánságait 40 kereskedő tette közzé az Alföldi Újság január 2-i számában, többek között a Divat Ruhaház az Andrássy út 2. sz. alól, valamint a Földművesszövetkezet is.49

Összefoglalás Hódmezővásárhely kereskedelmi élete a második világháború utáni években zavaros képet mutatott. Bezárt üzletek, áruhiány, cserekereskedelem, drágaság és infláció jellemezte a kereskedelmet. Lassan rendeződött az élet, a boltok nyitva tartását, valamint a lakosság ellátását a város vezetése rendeletekkel szabályozta. 1946 augusztusában a forint bevezetése stabilizálta az árakat. Ismét megjelentek a helyi újságokban a hirdetések, reklámok és bővült a választék. Népboltfiókokat hoztak létre. A magánkereskedelmet veszély fenyegette, a kereskedőket meg akarták győzni a szövetkezés előnyeiről. Újból tartottak kirakodó és állatvásárokat. A piac helyzetét is igyekeztek rendezni. A vizsgált időszakban (1946-1949) összesen 245 kereskedés nyílt főleg a mezővárosra jellemző árukínálattal..

FOTÓK JEGYZÉKE 1. Konstantin üzletház (1944-ben készült felvétel a cég fennállásának 200. éves jubileuma alkalmából) Forrás: CSML-HL-Fotógyűjtemény. 2. Konstantin üzletház belseje (1944) Forrás: u.a. 3. Konstantin üzletház belseje (1944) Forrás: u.a. 4. Hirdetés Forrás: Hódmezővásárhely thj. város ipartestületének története. Kiadja: Hódmezővásárhelyi Ipartestület. 5. Hirdetés

IRODALOMJEGYZÉK 1. Alföldi Újság 2. Csongrád megyei Levéltár Hódmezővásárhely 21. 782. 21738/1947. sz.. II. 660/47. 20. 372/1947.sz. 3. Csongrád megyei Levéltár Hódmezővásárhely II. 660/47. 12538/1947. t.ü.sz. 4. Csongrád megyei Levéltár Hódmezővásárhely, Nemzeti Bizottság jkv. 1945. aug.4. 5. Csongrád megyei Levéltár Hódmezővásárhely II. 660/1947. 6866. sz. (pl: 1844/1947. t.ü.sz. 100 Ft-ot, illetve az 55.71/1947. t.ü.sz. 6. Csongrád megye Iparügyi Miniszteri Biztos iratai. Üzemi nyilvántartások könyve. Hódmezővásárhely, 8. sz. 48 49

VFU 1947. január 1. AU 1948. január 2.

196

7. Csongrád megyei Levéltár Hódmezővásárhelyi Fiók – Hódmezővásárhely Városi Tanács iratai. 8. Független Újság 9. Hódmezővásárhely Város Fogyasztási Adóhivatalának iratai. 7. kötet. (1940) 1945-1949 CSML-HF XXI. 528. 10.Magyar Statisztikai Közlemények 83.kötet I rész .1930 évi népszámlálási adatok Stephaneum Nyomda Részvénytársaság,Budapest 11. SZOT Levéltár Csongrád megyei SZMT iratok. Csongrád megye 1947. 1.sz. dok. 12. Romsics Ignác: 1999 Magyarország története a XX. században. Budapest. . 13. Dr. Szabó Gábor – Borus Gábor – Kőszegfalvy Ferenc: 2003 Hódmezővásárhely történeti kronológiája. Szeged. 14. Vásárhelyi Független Újság 15. Vásárhely Népe

197

198

Gál László Fejezetek Batida tanyaközpont történetéből Ebben a rövid írásban kísérletet teszek arra, hogy Batida tanyaközpont történetéből néhány fejezetet ismertessek, elsősorban levéltári források alapján. Az elején szeretnék egy rövidebb általános bevezetőt írni a tanyközpontokról, a második részben pedig ismertetnék egy záró jegyzőkönyvet, amelyet a Tanyai Tanács készíttetett Batidán 1949. augusztus 30-án. A külterületi népesség és azon belül a tanyai lakosság első részletes összeírása az 1930. évi népszámlálás keretében történt meg. Ekkor a már legalább 10 lakosú külterületi helyeket külön-külön feltüntető népszámlálás összesen 1.897.000 külterületi lakost mutatott1. Sokat elárul, hogy a két világháború közötti időszakban 19 új tanyaközséget szerveztek2. Majd 194548 között pedig már 46 új tanyaközséget hoztak létre! Az általános közigazgatási reform keretei között akarta a Belügyminisztérium rendezni a külterületek, a tanyák problémáit is. A BM széleskörű adatgyűjtést tartott szükségesnek a felvetődő problémák megoldására. A Gazdasági Főtanács 1948 májusában 20.000 forintot szavazott meg erre a célra. Az adatok feldolgozását, elemzését, értékelését az Előkészítő Tanyabizottság hatáskörébe utalták. A tanyabizottság tagja lett a BM, a PM, az FM a Közlekedésügyi, az Építés és Közmunkaügyi minisztériumok egy-egy képviselője és Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye küldötte. A tanyabizottság elnökévé Beér Jánost, a székesfőváros tiszti főügyészét, a Magyar Kommunista Párt egyik vezető közigazgatási szakemberét nevezték ki3. Ebben már nyilván szerepet játszott a kommunista agrár és tanyapolitika is. Ekkor a különböző becslések 25.000 és 75.000 közé tették a külterületen felépített új tanyák számát. Mindenekelőtt azzal összefüggésben, hogy az 1945. évi földosztáskor az ország tanyás megyéiben mintegy 284.000 fő részesült földjuttatásban és ennek mintegy a fele olyan mezőgazdasági munkás vagy cseléd volt, aki korábban nem rendelkezett saját lakóházzal4. A Tanyabizottság az Államtudományi Intézet Közigazgatási Osztályát bízta meg a szükséges kutatások elvégzésével és a tanyaközpontok kijelölésével. Az Intézet elsődleges feladata az 1945 utáni változások feltárása és elemzése volt. Különleges figyelmet kellett fordítani a helyszíni vizsgálatok során a föld-és házhelyelosztás hatásainak vizsgálatára. 1948. június 2.július 4. között az Intézet munkatársai 59 várost és községet kerestek fel személyesen, és ennek eredményeként 185! tanyaközpontot jelöltek ki( ezzel nyilván sikerült teljesíteni vagy esetleg túlteljesíteni a saját ötéves tervüket). Úgy ítélték meg, hogy ezzel a mintegy 360 tanyás település 1/6-át, területileg pedig 1/3-át mérték fel. Az intézet 3 megoldást javasolt a külterületi népesség közigazgatási ellátásának megoldására: - a községi, városi közigazgatási tisztviselők alkalmi (havi, kétheti) kiszállása és helyszíni munkavégzése - állandó, rendszeres kiszállások (hetente kétszer) - önálló közigazgatási (jegyzői) kirendeltségek létesítése a külterületeken 1

Magyar Statisztikai Közlemények. Új Sorozat. 86.sz. Az 1930. évi népszámlálás. II. rész. Budapest, 1934. 42.o. Beér János: A helyi tanácsok kialakulása és fejlődése Magyarországon (1945-1960). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1962. 148. o. 3 Dr. Hajdú Zoltán: A Tanyai Tanács története (A „szocialista tanyapolitika” alapvetése és a tanyakérdés megoldásának radikális voluntarisztikus kísérlete, 1949-1954). Alföldi Tanulmányok 1990-91, XIV. kötet Békéscsaba 1992. 106.o. 4 Orbán Sándor: Az MKP és az MDP kísérletei a tanyakérdés megoldására In: Párttörténeti Közlemények (Ptk) 1987/4. 85.o. 2

199

A javaslatok megfogalmazásakor tekintettel voltak a külterületi népesség számára, települési jellegére, gazdasági tevékenységére és a belterülettől való távolságára is. Az Intézet 28 pontban összegezte vizsgálatának eredményeit. Ezek közül a legfontosabbak: - a külterületi iskolák önmagukban nem alkalmasak arra, hogy körülöttük tanyaközpontok kialakuljanak. - a gazdasági szempontok alapján kijelölt közigazgatási kirendeltségek elsőrendűen alkalmasak arra, hogy megindítsák a tanyák területi tömörülését - a tanyakérdés megoldásának legalapvetőbb előfeltétele a tanyaközpontok kijelölése. Ha van központ, akkor a lakosság majd oda építi házait, akkor lehet a községi intézményeket kialakítani. - a tanyakérdés rendezése során nemcsak tanyaközpontokat kell létesíteni, hanem egyes külterületi településeket fel is kell számolni A megoldást abban látták (a kommunisták útmutatása nyomán), hogy egyrészt a belterületi házhelyosztást kell forszírozni, másrészt a termelés rendjében szükségképpen bekövetkező változás nyomán a mezőgazdasági dolgozókat emeletes lakóházakban kellene költöztetni…! A már meglévő tanyák esetében az egyedüli megoldás a tanyaközpontok kijelölése, a tanyavilág gondjainak megoldását csak rendkívül tudatos, tervszerű állami beavatkozással tartották lehetségesnek, mindenekelőtt a tanyavilág községesítésével. A Tanyai Tanácsot a Gazdasági Főtanács 3815-122/3/1949. sz. határozata és a 630/1949. számú miniszteri rendelet hozta létre és határozta meg feladatkörét5. A Tanács elnöke Erdei Ferenc lett (akit személyesen Rákosi Mátyás „kért” fel erre a posztra). Ugyanakkor már a Tanyai Tanács megalakulásának előkészítő értekezletén megfogalmazták az MDP elvi szempontjait, nevezetesen, hogy megakadályozzák további tanyák építését „a rendszertelen tanyai települések további elburjánzását és az engedély nélküli építkezést” 6. De 1949. január 22-én ugyanitt elhangzott egy olyan kijelentés is, hogy a tanyaközpontok kijelölése „tulajdonképpen csak karóleszúrás dolga”!7 Az MDP a tanyákkal kapcsolatban egy, a településpolitikától különválasztott, önálló „részpolitikát” alakított ki, aminek elsődleges oka az volt, hogy a tanyakérdés, mint politikai probléma ekkor már több évtizedes múltra tekintett vissza. 1945 után pedig a földreform kapcsán a jelentősége nőtt, hiszen további 50 ezer új tanya épült ekkor, ami számos közigazgatási, urbanisztikai és szociális problémát vetett fel.8 Ebben az időszakban elsősorban a tanyai közigazgatás korszerűsítése foglalkoztatta az igazgatási szakembereket, a politikai pártokat és nem utolsósorban az érintett tanyai lakosokat is. A külterületi közigazgatás helyzetéről 1946-47-ben még viszonylag demokratikus keretek között és nyilvánosan folytattak vitákat, ahol több elképzelés és terv is felmerült. A mérsékeltebbek megelégedtek volna annyival, hogy a belterületi igazgatási apparátus dolgozóinak kiszállásait rendszeressé tegyék, mások állandó jelleggel működő közigazgatási kirendeltségek felállítását javasolták a legradikálisabb megoldásként már ekkor felmerült a tanyás települések egyes határrészeinek önálló községként való megszervezése. 1948-tól kezdődően a témával kapcsolatos vitákat megszüntették. Ezt követően a problémát a kommunista párt (neve 1948 júniusától: Magyar Dolgozók Pártja, MDP) egy igazi huszárvágással úgy „oldotta meg”, (természetesen a józan észt és az érintettek érdekeit teljességgel figyelmen kívül hagyva) hogy a tanyát, mint településtípust megszünteti. Az MDP ideológusai bevallottan azt tartották ideális társadalom5

Dr. Hajdú Zoltán: A Tanyai Tanács története (A „szocialista tanyapolitika” alapvetése és a tanyakérdés megoldásának radikális voluntarisztikus kísérlete, 1949-1954) Alföldi Tanulmányok 1990-91, XIV. kötet Békéscsaba 1992. 105.o. továbbiakban: Hajdú, 1992 6 Orbán Sándor: Az MKP és az MDP kísérletei a tanyakérdés megoldására. In: Párttörténeti Közlemények (PtK) 1987.4. sz. 96.o. 7 Orbán Sándor: Tanyaközpontosítási, községesítési kísérletek a felszabadulás után 362.o. A Magyar Tanyarendszer Múltja. Szerk: Pölöskei Ferenc- Szabad György Akadémiai K. Budapest 1980. 8 Belényi Gyula: Az Alföldi városok és a településpolitika (1945-63) In: Dél-Alföldi Évszázadok 7. Szeged 1996. 97.o. Továbbiakban: Belényi, 1996

200

nak, amely „egyetlen központból, egyetlen nagy terv” alapján irányítható. Már a tanyák puszta létezése is ellentmondott ennek a logikának. A központi hatalom ellentmondást nem tűrő módon a tanyák községesítését emelte a hivatalos politika rangjára, ez magyarán azt jelentette, hogy a tanyákat el kell törölni, a lakóikat pedig újonnan kialakítandó falvakba (tanyaközpontokba) kell telepíteni. Ez elsősorban a „kollektív gazdálkodás” érdekeit szolgálta. De ide kívánkozik Rákosi érvelése is, nevezetesen, hogy „a kulák a tanyán érzi magát a legnagyobb biztonságban, ott szövi a legvéresebb ellenforradalmi terveket”9. Ezen politika központi irányítását az MKP majd az MDP Közigazgatási bizottsága végezte. A gyakorlati végrehajtás irányítása pedig a fent említett Tanyai Tanácshoz került, amelynek fő feladata a tanyakérdés „végleges megoldása” lett. Ami, az akkori szóhasználatban ennek a „tervgazdálkodást akadályozó” településtípusnak a felszámolását jelentette. Most pedig egy gondolat Erdei Ferenc, Tanyai Tanácsi elnöksége kapcsán. Azzal, hogy elvállalta ezt a posztot, Erdei a korábbi elveivel teljesen szakított és feladta azt az alapelvét, amely a településhálózat és a paraszttársadalom együttes modernizálására vonatkozott. A helyzet ellentmondásosságára utal, hogy az MKP, illetve az MDP tanyapolitikájának a kidolgozásában, meghatározó módon, részt vett Erdei egykori eszmei ellenfele, a második világháború előtti időszak egyik vezető közigazgatási szakembere, Némethy (Benisch) Artur is.10Ezen községesítési politika egyik fő fogyatékossága a teljes egyoldalúsága és kizárólagosságra való törekvése volt. Egyrészt vitathatatlan, hogy sok olyan tanyás határrész volt az országban, amely nem volt szoros kapcsolatban a belterülettel, és az ott élők helyzetén az önálló község megszervezése csak javított volna. Ugyanakkor az is megkérdőjelezhetetlen, hogy olyan tanyák is voltak, mégpedig szép számmal, amelyek szorosan kötődtek a belterülethez (Vásárhelyre inkább ez utóbbi volt jellemző, mindjárt kiderül, hogy ez egyfajta történeti szükségszerűségből is eredeztethető). Ezen két tanyatípus lakói társadalomtörténeti szempontból különböző rétegekhez tartoztak. Előbbiek lakói inkább szegényebb sorból és a városban (községben) viszonylag nem régen megtelepültek közül kerültek ki. Míg az utóbbiak lakói ellenben a módosabb (de nem csak gazdagparaszti) és többségében már nemzedékeken át a városban élők közé tartoztak. Itt tulajdonképpen azt a történeti problémát figyelhetjük meg a XX. század közepén, amely a tanyaképződés kezdeti szakaszából ered: amikor a tanya csak a városi ház függelékeként létezhetett, mert csak annak volt joga a határban épületet emelni, akinek városi háza volt. 1949 augusztusára már világosan látszott, hogy a tanyakérdés megoldása sokkal bonyolultabb és nagyságrendekkel nagyobb anyagi erőforrásokat igényel, mint azt korábban feltételezték. Az akkori számítások szerint a tanyakérdés végleges megoldásához 896.093 embernek kellett volna lakóhelyet változtatni, 152.199 tanyát felszámolni és valahol nagyjából ennyi lakást felépíteni.11 (Már akkor látszott, hogy ez a terv megoldhatatlan, elsősorban a gazdasági alapjai hiányoztak, építőanyagokból és szállítási kapacitásból például folyamatosan hiány volt!) Az első ötéves tervről szóló 1949. évi XXV. törvény, összesen 250 új tanyaközpont felépítését vette tervbe. Ezen tanyaközpontoknak, csak a töredéke bizonyult életképesnek, elsősorban azok, amelyeknek a természetes településfejlődési folyamatok eredményeképpen már korábban kialakult a belterületük. A tanyaiak belterületre vagy az új tanyaközpontba költözését a kommunista hatalom szinte kizárólag adminisztratív eszközökkel akarta kikényszeríteni. Ezek között a legbrutálisabb és a tanyaiak életét legjobban megnehezítő és megkeserítő, az 1949-ben elrendelt külterületi építési tilalom volt. Ezt a hírhedt rendelkezést Kádár János belügyminiszter hozta 1949 októberében. Ebben utasította „valamennyi törvényhatóság első tisztviselőjét”, hogy „építési engedélyt kizárólag csak a község, vagy a város központjával összefüggő belterület határain belül lehet adni, továbbá a község vagy város központjával ösz9

Hajdú 1992. 120.o. Belényi, 1996. 98.o. 11 Hajdú 1992. 113.o. 10

201

sze nem függő területen csak olyan esetben, ha a Tanyai Tanács, mint melléktelepülést megállapította”.12 A rendelet ekkor még megengedte kis méretű mezőgazdasági épület emelését, de a későbbiekben ezt is megtiltották. A tanyákkal a kommunista hatalomnak a legnagyobb „gondja” az volt, hogy útjában álltak a „szocialista nagyüzemi táblák” kialakításának. A tanyákkal kapcsolatos további politikában 1950 volt a „fordulat éve”, amikor is a tanyák megszüntetésének a terve vált politikai programmá.13 A Tanyai Tanács megkezdte a tanyaközpontok, illetve önálló tanyai községek kialakítását. Akkor a tanyák összevonására három alternatíva merült fel: - nagyobb tanyaközpontok szervezése, közigazgatási önállóság nélkül - nagyobb tanyaközpontok kijelölése községi önállósítással, kisebb tanyaközpontok (melléktelepülések) nélkül - a központi belterület és a szükséges nagyobb tanyaközpontok mellett kisebb tanyaközpontok, külterületi lakótelepek (melléktelepülések) kijelölése.14 Tulajdonképpen két elképzelés ütközött ekkor. Az egyik szerint sok kisebb tanyaközpontot kell kijelölni, mert várhatóan kisebb termelőszövetkezetek jönnek majd létre, valamint a tanyai lakosság is szívesebben települne ilyen közelebbi tanyaközpontba. Ezt támogatták a városok és az anyaközségek, de ezt szerették volna az érintett emberek is. A másik elképzelés szerint csak nagyobb tanyaközpontokat kell kijelölni, mert a kisebbek a jövőben nehézségeket fognak okozni a lakók kommunális ellátásában vagy a termelőszövetkezetek kellő méretű megszervezésében. A kommunista párt a második verziót támogatta, ezzel a kérdés eldőlt. Az alföldi városok szempontjából ennek a tanyapolitikának a legfontosabb következménye az volt, hogy jelentős részük (közte Hódmezővásárhely is) elveszítette a több évszázada a tulajdonukban lévő határ nagy részét. Ez teljesen megfelelt a Rákosi féle mezőgazdasági politikának, az MDP ugyanis (kimondva-kimondatlanul) az alföldi agrárvárosokat „kulákvárosoknak” tekintette és a velük szemben kialakított politikáját a „kulák elleni osztályharc” szempontjával kapcsolta össze. Elsősorban ennek a politikának a következtében, részben azonban természetes településfejlődési folyamatok eredményeként 1945-1955 között 38, tízezer lakosnál népesebb alföldi település határában létesítettek egy vagy több új községet, öszszesen 74-et, amelyek együttes lakossága meghaladta a 200 ezret, földterülete pedig megközelítette a 800 ezer katasztrális holdat.15 Ilyen mértékű területi és népességi változások évszázadok óta nem történtek a nagyobb alföldi települések életében és a következmények rendkívül ellentmondásosak voltak. Az MDP merev, a sajátos viszonyokra nem figyelő politikája nem tette lehetővé, hogy az új községek felettes szervei a városok legyenek. Pedig ezt a megoldást még a Tanyai Tanács is támogatta volna, az úgynevezett városkörnyéki községek kialakítására vonatkozó javaslatával, és nem vitás, hogy ez lett volna a legjobb megoldás. A területi igazgatás 1950-ben történt átszervezése során (Nagy-Budapest kivételével), minden települést vagy megyei, vagy járási alárendeltségbe helyeztek. Itt pedig bemutatnám azt a záró jegyzéket, ami 1949. augusztus 30-án készült, „a Tanyai Tanács által tanyaközponttá kijelölt Batida külterületének és belterületének kialakításával kapcsolatos helyszíni bizottsági tárgyaláson”.16 A bizottság közölte, hogy a tárgyalás szigorúan bizalmas jellegű! 12

Belényi, 1996. 100.o. Erdei Ferenc: Város és vidéke. Budapest 1971.192.o. 14 Uo.193.o. 15 Belényi, 1996. 101.o. 16 A Csongrád Megyei Levéltár Hódmezővásárhelyi Levéltára (a továbbiakban: CSML HL), A Hódmezővásárhelyi tanyaközségek kialakítására vonatkozó iratok XV/73. fond, Batida tanyaközpont iratai. A további adatok ebből az iratból valók. 13

202

Batida (új község) tanyaközpont összlakossága: 2199 fő. Házak száma: 619 db. A tanyaközpont területén található iparosok, kereskedők, közintézmények: 5 iskola, 1 bába, 1 cipész, 6 kovács, 1 bognár, 2 szatócs, 1 korcsma. Részletes adatok, megállapítások: 1) A lakosság lélekszáma: A tanyaközpont területén az 1949. évi népszámlálás adatai szerint 2199 lakos élt (Batida: 656 fő, 188 ház, Répáshát: 343 fő, 89 ház, Nagysziget déli része: 250 fő, 82 ház, Kopáncs délnyugati része: 950 fő, 260 ház). A tanyaközpontnak kialakult belterülete nincs. 2) Foglalkozás szerinti megoszlás: A tanyaközpontban a keresőképesek száma 700 fő, ebből: 8 iparos, 3 kereskedő és 7 értelmiségi. A lakosság többsége földműves. 3) Tanyaközpont helye: A Hódmezővásárhelyt Püspöklellével összekötő kövesút mellett a vágotthalmi útkanyar déli részén van. A kijelölt belterület a kopáncsi tanyaközponttól légvonalban 7,5 km, Algyőtől 10 km, Püspöklellétől 9 km, Óföldeák pusztától 9,5 km, Földeáktól 12 km, Szikáncstól 9,5 km és Hódmezővásárhelytől 8 km. 4) A tanyaközpont területe 11294 kh. 5) Elnevezése: A Batida elnevezés a tanyaközpont nevéül nem alkalmas, ugyanis egy aránylag kis területű dűlőrészt hívnak így , mely a terület déli részén fekszik. Ezt a területet előreláthatólag (a földrajzi és gazdasági szempontok figyelembevételével) Püspöklelléhez kell átcsatolni. 6) Ivóvíz, kutak: Az ivóvizet általában artézi kutak szolgáltatják. A tanyaközpont területén összesen 31 pozitív artézi kút van. A kutak vízhozama átlag 20 liter percenként. A kijelölt belterület artézi kút fúrására kiválóan alkalmas. A meglévő kutak 280-290m mélyek. Ásott kút van mindegyik tanyában, vizük emberi fogyasztásra nem alkalmas. 7) Belvíz: A beépítésre kerülő területen belvíz nem fordul elő. Áradási veszély nincs. A mélyebben fekvő területeken csapadékdús években belvíz előfordulhat, ez azonban a meglévő csatornarendszerrel könnyen levezethető. 8) Talajvíz mélysége: A magasabban fekvő részeken (így a kijelölt belterületen is) 7 m körül van, a mélyebb részeken 4 m. 9) Talajnem építkezési, mezőgazdasági szempontból: A talaj építkezési szempontból általában megfelelő. Mezőgazdasági szempontból középkötött vályog. 10) Domborzati viszonyok: A tanyaközpont határain belül lévő terület általában sík. Tengerszint feletti magassága 81-86 m. 11) Létesítmények a tanyaközpont területén: A tanyaközpont területe (kül- és belterülete) mintegy 11300 kh. Kialakult belterülete nincs. A kialakítandó belterület nagysága előreláthatólag körülbelül 100 kh. Lakóházak száma 619. Ebből a kialakítandó belterület közvetlen közelében 5 lakóház áll, mintegy 20 lakossal. A szétszórtan élő lakosság betelepítéséhez családonként átlagban 4 főt számítva, körülbelül 550 darab házhelyet kell kialakítani. A bizottság azonban 220 család részére tud biztosítani házhelyet. A házhelyeken kívül az alábbi közérdekű telkekre van szükség: - községháza, jegyzői lakás, tűzoltó szertár, jégverem: 1000 n.öl (négyszögöl) - rendőrség (hivatali helység és lakás): 1000 n.öl - iskola és tanítói lakás: 1200 n.öl - óvoda, napközi és csecsemőotthon, játszótér, óvónői lakás: 1200 n.öl - kultúrház, könyvtár, mozi, előadóterem, párthelyiség: 800 n.öl - posta (hivatali helyiség és lakás): 400 n.öl - egészségház (orvosi rendelő, váró, orvos lakás, védőnői lakás: 1200 n.öl - gyógyszertár és lakás: 400 n.öl - templom és paplak: 1200 n.öl - fürdő (a strand vízzel való ellátása artézi kút fúrásával megoldható)

203

- Temető ravatalozóval: 4800 n.öl - 220 darab házhely (átlagban 400 n.öl) - szántóterület apaállatok számára: 32.000 n.öl 12) Leendő létesítmények elhelyezése 13) Útviszonyok a tanyaközpont területén 14) Áruforgalom: Iránya legnagyobbrészt Hódmezővásárhely 15) Tájjellemzés: A tanyaközpont területe a Tisza szabályozása előtti ősi hullámtérbe esett. A területen átvonul a Hódtó csatorna, amely valamikor Tisza meder volt. 16) Fásítás 17) Háziipar 18) Iskola 19) Közigazgatási beosztás: A tanyaközpont nagyközséggé alakulásáig Hódmezővásárhely város törvényhatósága alá tartozna. Nagyközséggé alakítása esetén egyik járásba sem lehet úgy beosztani, hogy azzal az itt élő lakosságot ne érné hátrány. A legcélszerűbb megoldás az lenne, ha Hódmezővásárhely polgármestere a batidai és a többi környező tanyaközpont felett másodfokú (járási főjegyzői) jogkört gyakorolna. 20) Házhelyosztás és kitelepülés: Batida tanyaközpont északi részén már a 11. századtól állott egy Gorzsa nevű falu, amely a török idők alatt elpusztult. A Gorzsa név állítólag ószláv eredetű és körtefát jelent. A török idők után a falu területe nem népesült be és egészen a Tisza szabályozásig vizenyős terület volt. A Tisza szabályozása után legelőként használták és lucernát termeltek rajta. 21) Közigazgatás: A tanyaközpont lakossága közigazgatással nincs ellátva. Kiszállási napokat nem tartottak. A lakosság lélekszámára, földrajzi, közlekedési és községhálózati szempontokra való figyelemmel a tanyaközpont nagyközséggé alakítható. Egyelőre azonban a belterületnek a kialakításáig az látszana célszerűnek, ha a város széles hatáskörű közigazgatási kirendeltséget szervezni. A kirendeltség hatáskörét úgy kell megállapítani, hogy az itt élő lakosság helyben elintézhesse a közigazgatással kapcsolatos ügyeit. Ugyancsak szükség lenne párhuzamos anyakönyvezésre is. Célszerűnek látszana azonban a kijelölt területnek nagyközséggé alakítását mielőbb elvégezni. A nagyközséggé alakításnak előfeltétele, hogy megfelelő helyen községháza és jegyzői lakás létesüljön. 22) A 600/1945. M. E. sz. rendelet végrehajtása során a tanyaközpont területén mintegy 800 kat.hold földet osztottak ki az igényjogosultak között. 23) Szövetkezeti helyzet: A tanyaközpont területén önálló földműves szövetkezet nem működik. 24) Egészségügyi helyzet: A legközelebbi orvos Hódmezővásárhelyen van, 12 km-re, hetente egyszer jár ki. A lakosság túlnyomó többségének a fogazata rossz. 25) Cigánykérdés: A tanyaközpont területén cigányok nem laknak. 26) A kijelölt terület művelési megoszlása: szántó: 9545 kh, rét: 294 kh, kert: 61 kh, legelő: 946 kh, erdő: 17 kh 27) A kijelölt területen az 1948-49. gazdasági évben a következő növényeket termelték: búza: 3683 kh, rozs: 98 kh, őszi árpa: 106 kh, tavaszi árpa: 1014 kh, zab: 238 kh, köles: 6 kh, tengeri: 2610 kh, burgonya: 82 kh, takarmányrépa: 131 kh, borsó: 76 kh, kender: 36 kh, len: 54 kh, napraforgó: 819 kh, lucerna: 450 kh, zabos bükköny: 42 kh. 28) Állatlétszám: A tanyaközpont területén az állatorvos adatai szerint kb. 650 db ló, 550 db szarvasmarha, 1100 db sertés, 20-22.000 db baromfi, 1500 db juh és mintegy 800 db eb található.

204

Megjegyzés: A tanyaközpont területén élő lakosság nagy része régi kisbirtokos, újgazda 104 van. 1945 előtt néhány 3-400 holdas nagybirtok volt, amelyeket a földreform során felosztottak. A juttatottak egy része még ma is Hódmezővásárhelyen lakik, így a tanyaközpont lélekszáma jelentősebben nem emelkedett. A lakosság szorgalmas. A gyenge földeken virágzó belterjes mezőgazdaságot honosítottak meg. Értelmi színvonaluk az átlagnál fejlettebb. Átlagban 6 elemit végeztek. A gazdák házaikat tisztán tartják, elég sok a fapadlózatú ház, ruházatuk rendes. Az elméleti tanfolyamok iránt kellő érdeklődés mutatkozik, és különösen helyesnek tartanák, ha gyapottermeléssel foglalkozó tanfolyamot indítanának. A föld minősége és összetétele ugyanis gyapottermelésre alkalmas. Az erkölcsi színvonal jó, a házasságok tartósak, a gyermekek száma átlagban családonként 2-3. A tanyaközpont területén önálló MDP, Kisgazda, Parasztpárt, DÉFOSZ, EPOSZ, MNDSZ, szervezetek és úttörőcsapatok működnek. A pártok és a tömegszervezetek által tartott gyűléseken sokan vesznek részt. A Délvidéki Hírlap, a Szabad Föld és a Vásárhely Népe a legolvasottabb újság. Szemináriumokat és kisgyűléseket rendszeresen tartanak. Zárógondolatként csak annyit, hogy reményeim szerint ma sem tanulság nélkül való Batida múltjával foglalkozni. Mert jól látható, hogy a kommunista agrárpolitika számára minden eszköz elfogadható volt, hogy a magyar parasztembert megtörje és elszakítsa a földjétől, több évszázados tradíciókat semmisítve meg ezzel. Batida tanyaközpont példáján az látszik, hogy egy-két évtized alatt hogyan lehetett felszámolni az egykor virágzó Vásárhely környéki tanyavilágot, ahol Szenti Tibor adatai alapján 1949-ben még közel 7000 tanya volt, napjainkban kevesebb mint a tizede…

205

206

Mészáros Tamás A téeszesítés előkészítése Hódmezővásárhelyen A „kolhozosítás” meghirdetése és a mezőgazdasági ingatlanok haszonbérletéről szóló rendelet kiadása A Kominform 1948. júniusi határozatában többek közt „liberális” parasztpolitikájuk miatt ítélte el a jugoszláv kommunistákat. Ennek hatására az MDP moszkovita vezetői nyomban megindították a támadást a közép- és nagygazdák (a leendő „kulákok”) gazdasági pozícióinak felszámolása, majd egyre gyorsuló mértékben teljes anyagi és erkölcsi megsemmisítésük, likvidálásuk érdekében. Ennek első lépéseként a kormány június 27-én elrendelte a mezőgazdaság-fejlesztési járulék fizetését. A 15 holdat meghaladó és legalább 150 aranykorona értékű birtokok után komoly adót vetettek ki.1 A június 29-i Szabad Nép az új adónem bevezetését „új korszak nyitányaként” értékelte, melyben „fizessenek a gazdagok” elvének érvényesítésével „hatalmas összegeket” biztosíthatnak a mezőgazdaság fejlesztésére. A „kulákellenes politika” folytatását az MDP Politikai Bizottsága július 13-i ülésén hozott határozat mutatta: „…döntő szempont a kulák elszigetelésének, gazdasági és politikai befolyása szűkítésének előmozdítása. Minden egyéb szempontot, így a termelés megszervezésének szempontjait is alá kell rendelni ennek a célnak.”2 Erre utalt Rákosi Mátyás is, az augusztus 20-án – az „új kenyér ünnepén” – Kecskeméten elmondott beszédében3 is, de ez nem emiatt vált korszakos jelentőségűvé, hanem azért, mert meghirdette a „kollektivizálás” programját: „Két út áll a magyar dolgozó parasztság előtt. Az egyik a régi, a megszokott, a túlzásba vitt egyéni gazdálkodás, ahol mindenki csak magával törődik, ahol az az elv uralkodik, aki bírja, marja. Ennek elkerülhetetlen, törvényszerű következménye az, hogy [...] a nagy kulákgazdák tovább erősödnek és tönkreteszik a szegényebb dolgozó parasztságot. [...] Ezen az úton a népi demokrácia nem mehet tovább. [...] A mi célunk, az hogy a falun dolgozó ember is részesülhessen a kultúra minden áldásában: a háza legyen egészséges, emberhez méltó, legyen benne villany, vízvezeték. [...] Álljon a rendelkezésére mindaz a gép, ami megkönnyíti a munkát és növeli az eredményt. Egyszóval tűnjön el lassanként a város és a falu közötti különbség. Ilyen falut és dolgozó parasztságot akar a népi demokrácia. De mindenki tudja, hogy a mai termelési módszerekkel, az öt-, tíz-, tizenöt holdas parcellákon ezt a kultúrát, ezt az életszínvonalat megvalósítani nem lehet: ezt csak közös összefogással, szövetkezéssel lehet.” Rákosi persze elhúzta a mézesmadzagot is a leendő „szövetkezeti dolgozók” előtt, amikor azt ígérte, hogy „a magyar demokrácia természetesen minden erejével azon van, hogy támogassa a dolgozó parasztságot a szövetkezésben. [...] Ezért építjük gyors ütemben az állami mezőgazdasági gépüzemeket, melyek a dolgozó parasztság számára biztosítják a modern gépek minden vívmányát, kezükre adják a legjobb traktorokat, a legjobb mezőgazdasági gépeket. Ezért támogatja a demokrácia anyagilag a szövetkezeteket.” Ebből az ígéretből azonban – miként később az kiderült – szinte semmi sem lett. (A „kolhozosítás” felgyorsításáról az MDP Központi Vezetőségének november 27-i ülésén beszélt Rákosi: „Nekünk ezt a kérdést 3–4 éven belül oda kell 1

A mértékét aranykoronánként közli: Erdmann Gyula: Begyűjtés, beszolgáltatás Magyarországon 1945– 1956. Gyula, 1992. Tevan Kiadó, 94. (A továbbiakban: Erdmann, 1992.) 2 Idézi: Závada Pál: Teljes erővel. (Agrárpolitika 1949–1953). In: Medvetánc, 1984. 2–3. sz., 138. (A továbbiakban: Závada, 1984.) 3 „A dolgozó parasztság a szövetkezés útján” címet viselő beszédet közli: Rákosi Mátyás: Építjük a nép országát. Budapest, 1955. Szikra, 194–196.

207

vinni, hogy a magyar parasztság 90 százaléka rendes szocialista közös társasművelésben művelje földjét.”4) A Rákosi-beszéd után újabb „kulák-korlátozó” intézkedések születtek. Közéjük tartozott az augusztus 29-én kihirdetett 9000/1948. számú kormányrendelet a mezőgazdasági ingatlanok haszonbérletéről.5 Ennek a leglényegesebb pontjai az alábbiak voltak. 1) előhaszonbérleti joggal lehetett élni abban esetben, ha „a mezőgazdasági termeléssel élethivatásszerűen foglalkozó személy” által haszonbérelt ingatlan területe a 25 kat. holdat meghaladja, illetve ha a haszonbérlő saját tulajdonában/használatában levő ingatlanával együtt a 40 holdat meghaladja; a nem a mezőgazdaságból élő személy által haszonbérelt ingatlan területe – a saját tulajdonában levő ingatlannal együtt – az 5 holdat meghaladja; végül a haszonbérlő jogi személy. 2) Ha a haszonbérbeadó 25 holdat meghaladó ingatlan tulajdonosa, akkor a bérbe adott ingatlan nagyságára való tekintet nélkül helye van az előhaszonbérleti jog gyakorlásának. (Ráadásul ez a jog kiterjed a haszonbérletbe adott ingatlan élő és holt felszereléseinek arra a részére is, amelyet a haszonbérbeadó az eredeti haszonbérlőnek a szerződés értelmében átengedett.) A törvényhozók valódi szándékára világít rá az is, hogy a tanyáját a körülötte lévő néhány holdas földel ingyenesen, rászoruló ismerőse részére használatra átengedő nagygazda jó szándékát is haszonbérletnek tekintették. Az előhaszonbérleti jog gyakorlása tárgyában a községi földbérlő bizottság6 határozott. Amennyiben ez megállapította, hogy az előhaszonbérleti jog gyakorlásának helye van, a haszonbérlet átvételét igényjogosultakból megalakult, vagy a haszonbérlet átvételére alakuló bérlőszövetkezeteknek kellett felajánlania. Ha a haszonbérletet földbérlő szövetkezet nem kívánta igénybe venni, azt a helyi földműves szövetkezetnek kellett felajánlani, ha ez sem tartott rá igényt, akkor a FÉKOSZ javaslata alapján jelölte ki az új haszonbérlőket a földbérlő bizottság. Ha nem volt megfelelő igényjogosult személy, a földbérlő bizottság a régi haszonbérleti jogügyletet legfeljebb 3 évre jóváhagyhatta. Tehát a rendelet földbérlő szövetkezeteknek a létrehozását volt hivatott előidézni, hiszen legelőször a földbérlő szövetkezetek igényeit kellett kielégíteni. Előrelátható volt, hogy a jobb fekvésű, jobb minőségű, gazdasági épülettel, munkaeszközökkel felszerelt haszonbérleteket ezek kapják majd meg. Ami haszonbérletre jogosultak körét illeti, a jogszabály az „élethivatásszerűen földmíveléssel foglalkozó családos mezőgazdasági munkásokra”; ezen a kategórián belül azokra terjedt ki, akiknek a bérelt és saját tulajdonukban lévő ingatlanuk területe legfeljebb 10 hold. Ugyancsak figyelemre méltó, hogy a jogszabály előírása szerint a rendelet hatálya alá eső személyek minimum öt évig kellett az ingatlanukat haszonbérbe adniuk – központilag megállapított bérleti díjért. A jogszabály megszegőit 1 évig terjedő büntetéssel sújthatták. Végeredményben elmondható, hogy ennek a rendeletnek a hatására a magyar mezőgazdaság a szovjet típusú mezőgazdasági termelési mód „előszobájába” érkezett. A földbérlő szövetkezetek a tervek szerint – fejlődésük „bizonyos fokán” – meg kell kapniuk a később meghatározandó birtokmaximumot meghaladó összes mezőgazdasági ingatlant. (Gerő Ernő a szövetkezeti kongresszuson a földbérlő-szövetkezeteket a termelőszövetkezetek „különleges típusaként” jelölte meg!)7 4

Závada, 1984., 138. Megjelent: 1948. év hatályos jogszabályai. (Szerk.: Dr. Bacsó Ferenc.) Budapest, 1949, Grill KKV, 854. 6 A bizottság tagjai a volt a községi jegyző, illetve a városi polgármester – vagy az általuk kijelölt tisztviselő, továbbá az Újbirtokosok és Földhözjutottak Országos Szövetsége (UFOSZ) a Földmunkások és Kisbirtokosok Országos Szövetsége (FÉKOSZ) helyi szervezetének, valamint a megalakuló földbérlőszövetkezetnek, végül a földműves szövetkezet egy-egy küldötte. 7 Lásd: Benkő Péter: A változó agrárpolitika. In: Fordulat a világban és Magyarországon 1947–1949. (Szerk.: Feitl István – Izsák Lajos – Székely Gábor). Budapest, 2000. Napvilág Kiadó, 193. 5

208

A haszonbérletéről szóló rendelet végrehajtása Hódmezővásárhelyen A rendeletet 1948. augusztus 29-én, vasárnap hirdették ki,8 de már ezen a napon megjelent a jól informált Vásárhely Népe című kommunista napilap címlapján kivonatos formában.9 A Községi Földbérlő Bizottság szeptember 1-i vásárhelyi megalakulásáról a másnapi Független Ujság, a helyi kisgazda hátterű napilap számolt be. A bizottságnak az elöljáróság részéről Duránszky László volt a tagjai, a Földbérlő Szövetkezettől Sápi Mihály, a FÉKOSZ-tól (Földmunkások és Kisbirtokosok Országos Szövetsége) Lévai Sándor, az UFOSZ-tól (Újbirtokosok és Földhözjutottak Országos Szövetsége) Földházi Pál, a Földműves Szövetkezettől Süle György. A bizottság felhívta az igényjogosultak figyelmét, hogy jelentkezzenek összeírás végett, és ismertette az eljárás menetét. Ezzel egyidejűleg nyilatkozatra hívták fel a Földbérlő Szövetkezetet és a Földműves Szövetkezetet, hogy kívánnak-e élni az előhaszonbérleti jog gyakorlásával. Szeptember 4-én a Fekete Sas Szállodában az UFOSZ és a FÉKOSZ rendezésében gyűlést tartottak a mezőgazdasági bérmunkások és törpebirtokosok részére. Ezen Borbás Lajos, az MDP megyei titkára beszélt a haszonbérleti rendelet jelentőségéről, és felhívta a figyelmet arra, hogy a megyében mintegy 70.000 a paraszti földtulajdon száma, amiből 65.000 a 15 kat. holdon aluli, és csupán 5.000 a nagyobb birtokok. „A kormány rendeletével ezt a nagy többséget akarja életlehetőségeiben megizmosítani” – mondta. „Erre különösen azért volt szükség, mert a három eltelt év alatt a kormány minden akciójának ellenére a falu kapitalista elemei a nagygazdák, gazdaságilag egyre izmosodtak a bérmunkás, a törpe- és a középparasztság rovására.”10 Borbás gyakorlatilag Rákosi kecskeméti beszédének „vonalát” követte: kifejezte, hogy az MDP a szegényparasztok pártján áll, valamint azt, hogy ennek a rétegnek a nehéz életkörülményeiért a nagygazdákat tartja felelősnek. Kijelentette, hogy „a harc folyik falun és tanyákon, amely egyre élesedik és a haszonbérleti szerződés fegyver a szegényparasztság kezében e harc megvívására.”11 Végül úgy próbálta kívánatossá tenni a szövetkezeti földművelést, hogy közölte: a nagyobb méretű földek őszi gépesített bemunkálásánál véleménye szerint jelentős költségeket lehet megtakarítani. Ez egy nagyon szimpatikus érv, kétségkívül igaz is, arról azonban nem lehet elfeledkezni, hogy ennek a „ragyogó” költségmegtakarítási módszernek a gazdaságosan működő, bérelt földeken is mezőgazdasági termelést végző középbirtokosok tönkretételével, a birtokstruktúra tovább aprózásával adtak értelmet. Szeptember 6-án – a rendelet kihirdetését követő nyolcadik napon – a közgyűlési teremben lezárták a nagyhaszonbérletek összeírását. A nyolc nap – amelyből hat volt munkanap – nyilvánvalóan nem volt elégséges, figyelembe véve a kor információ áramlásának sebességét, hiszen az érintetteknek jelentkezni kellett, nem értesítés által érték el őket.12 Jogosan merül fel a kérdés: esetleg az volt a cél, hogy minél több nagyhaszonbérlőt lehessen büntetőeljárás alá vonni? Persze a szűk határidőt indokolhatta az is, hogy az őszi munkák elvégzését biztosítani akarták az eljárás alá vont földeken, ehhez valóban fontos volt az ügyek mielőbbi rendezése. Az összeírási idő alatt összesen 915 haszonbérlő és haszonbérbeadó, valamint 1601 igénylő jelentkezett a gazdasági ügyosztályon. Az összeírás lezárásakor az illetékesek úgy látták, hogy a haszonbérleti rendelet alapján igénybe vett földterületek fedezni fogják az igénylők szükségleteit, ekkor 5–6.000 katasztrális holddal számoltak. A Földbérlő Bizottság az összeírás befejezése

8

1948. év hatályos jogszabályai. Szerkesztette: Dr. Bacsó Ferenc. Budapest, 1949, Grill KKV, 854. A kevésbé jól informált Független Ujság csak augusztus 31-én ismertette a rendeletet. 10 Vásárhely Népe, 1948. szeptember 7. 11 Uo. 12 Ez kiviláglik a szeptember 9-i Vásárhely Népe címlapján megjelenő cikkből is: „Lehet, hogy lett volna még jelentkező, de a miniszteri rendelet értelmében a hivatalnak nem áll módjában tovább folytatni az összeírást. [...] Azokat, akik mégsem jelentkeztek és kimaradtak az összeírásból, az idevonatkozó büntetőeljárás alá vonják”. 9

209

után rögtön hozzáfogott a nagyhaszonbérletek elbírálásához, tervei szerint október 15-ig minden új haszonbérlőt új bérleményébe kívántak helyezni. Munkája tényleges megkezdésének negyedik napján a Földbérlő Bizottság már 383 haszonbérleti ügyet tárgyalt le, és 2774 hold nagyságú földterületet vettek igénybe. A 383 ügyből 32 esetben azt állapították meg, hogy nem esik a rendelet hatálya alá, ezek értesítést kaptak, hogy a bérlet maradhat a régi bérlő kezelésében, az igénybe vett területekre, pedig megkezdődött az új bérlők kijelölése.13 Úgy tűnik, a bizottság rendkívüli hatékonysággal volt képes dolgozni, ugyanis amennyiben nyolc órás munkaidővel számolunk, akkor azt találjuk, hogy ötpercenként zártak le egy ügyet! A Földbérlő Bizottság véghatározatai egyébként sok esetben nem jelölték meg az új haszonbérlőt, sokszor pontatlanok voltak a gyors munkavégzés következtében. Ez azonban talán nem volt véletlen! Az elsődleges kedvezményezett ugyanis mindig a Földbérlő Szövetkezet volt, általában ezt jelölték meg új haszonbérlőként. A szövetkezetnek nem volt a rendelet végrehajtása kezdetén jelentős tömegbázisa, gyakorlatilag a hatalom a földbérlő szövetkezetek túlnyomó részét a rendelettel hívta életre, mivel a 4. § szerint: „Ha a bizottság megállapítja, hogy az előhaszonbérleti jog gyakorlásának helye van, a haszonbérlet átvételét a jelen rendelet alapján igényjogosultakból már megalakult, vagy a haszonbérlet átvételére alakuló földbérlőszövetkezetnek felajánlja.” A Földbérlő Bizottság véghatározati űrlapja, már egyértelműen arra utal, hogy a földbérlő szövetkezeteknek jelentős szerepet (jelentősebbet, mint ami a rendeletben rögzítve van) szántak a hatalom birtokosai. A rendelet szerint, ugyanis – a gazdaságban még nem bizonyító – földbérlő szövetkezeteket előjog illette meg a haszonbérlet igénybevételére. Természetesen a rendelet hatálya alá eső földbirtokosok nem örültek, hogy kényszerhaszonbérletbe veszik földjeiket, központilag megállapított alacsony bérleti díj fejében, minimum öt évre. Sokan hangot is adtak neheztelésüknek. Oláh Mihály Hódmezővásárhely polgármestere (eredetileg vöröskatona, kőműves, 1952-ben még a 8. osztály elvégzése is sikerült neki)14 is észlelte ezt. Ezért szeptember 23-án hirdetményt adott ki a mezőgazdasági ingatlanok hasznosítása ügyében: „Tudomásomra jutott, hogy Hódmezővásárhely egész területén, különösen a külterületen, a közelmúltban megjelent haszonbérleti rendelettel kapcsolatosan nyugtalanságot és zavart előidéző ellenségek és reakciós agitátorok működnek, akik mindenáron a parasztság körében a folyamatos mezőgazdasági munkálatok, szántás, vetés menetét megzavarni igyekeznek. Oly híreket terjesztenek, hogy a haszonbérlőktől az ingatlant teljes egészében elveszik, kilakoltatják és az összes haszonbérlet a szövetkezet kezébe jut és ez nem más, mint kolhosz. [...] Nyomatékosan felhívom a város lakosságát, hogy ha bárki ilyen reakciós elemről tud, vagy vele beszél, azonnal jelentse az államvédelmi szerveknél, akár a város polgármesterénél.”15 A „reakciós agitátorok”, mint később kiderült nem is jártak messze a valóságtól. A földbérlő szövetkezetek ugyan valóban nem „kolhozok” voltak, de – mint az előző fejezetben említettem – ezeket a termelőszövetkezetek „korai formájának” tekintették. Az első négy földbérlő szövetkezet október 1-én alakult meg Hódmezővásárhely határában. Szövetkezeti munkára 391-en jelentkeztek, magánbehelyezést, pedig 130-an kértek szeptember utolsó napjáig. A négy megalakuló bérlő szövetkezet munkájába 77 igénylő kapcsolódott be. A helyszínen – a kényszerbérletbe vett földeken – megállapították, hogy ki melyik földet kapja, a fő szempont az volt, hogy földjéhez lehetőleg minél közelebb lakjon az új bérlő. A földhöz jutó új bérlők elsősorban a szegényparasztság, a földnélküli mezőgazdasági munkások köreiből kerültek ki, többségének nem volt megfelelő felszerelése, az ősz folyamán 13

Vásárhely Népe, 1948. szeptember 16. 1948 májusában lett polgármester, a korábban e tisztséget az SZDP színeiben betöltő Tamás Béla megbuktatása után. Oláht az MKP KB jelölte ki, belügyminiszteri rendelettel foglalhatta el a polgármesteri széket. Lásd: Hódmezővásárhelyi életrajzi lexikon. (Szerk.: Kőszegfalvi Ferenc – Borus Gábor.) Szeged, 2002, 162. (A továbbiakban: Életrajzi lexikon, 2002.) 15 CSML HF, XXI. 504. a, 6255. 14

210

felállított állami mezőgazdasági gépállomásnak komoly szerepet szántak a bérlőszövetkezetek munkájában. A bérlőszövetkezetek tagjainak központilag támogatást ígértek, hitelbe adott vetőmagot és szántási hitelt. Az első bérletbe helyezések ünnepélyes keretek között zajlottak, Karácsonyi Ferenc főispán16 és Oláh Mihály polgármester jelenlétében. Az első bérlő szövetkezet – nevét „népünk nagy vezéréről”, Rákosi Mátyásról vette fel, bukása után Somogyi tszcs néven működött – központja a csárpateleki út melletti Franki-tanya volt. Huszonhat igénylőt helyeztek itt bérletbe, a szövetkezet 310 kataszteri hold földön kezdhette meg munkáját. A másodikat – melyet Gerő Ernőről kereszteltek el, később Alkotmány tszcs néven működött – a katraszéli Beretzki-tanya központtal szervezték meg, a környéken lévő 200 kataszteri hold földön 18 igénylő bevonásával. A harmadikat – mely a hódmezővásárhelyi kötődésű agrárszocialista mozgalom kiemelkedő alakjának, Szántó Kovács Jánosnak a nevét vette fel – a vereskutasi Deák-tanya köré szervezték, 140 kataszteri holdon, 10 új bérlővel. A negyediket a Ficsér-dűlő mentén alakították ki, a Hegedűs-tanya köré szervezve. Itt 298 kataszteri hold föld került 23 tag bérleményébe.17 Hamarosan további szövetkezetek alakultak, az év végén már 8 működött a vásárhelyi határban, melyek Dózsa, Táncsics, Rákóczi és Ady nevét vették fel.18 A vásárhelyi gazdák nagy részének az volt a véleménye, hogy a bérlő szövetkezetek a „kolhoz” felé vezető út első lépcsőjét jelentik, ezzel szemben az első szövetkezetek tagjai megalakulásukkor másként látták: „Nem az önállóság elvesztése lesz ez. Hiszen éppen eddig voltunk lekötelezve valamelyik kuláknál” – mondták a Vásárhely Népe újságírója szerint.19 A pártlap újságírója természetesen nem mehetett el szó nélkül a régi bérlők „ármánykodásai” mellett sem: „Érdemes vele foglalkozni, hogy a Deák-féle föld bérlője, Hosszú Molnár Sándor, miként akarta kijátszani a rendeletet. Mikor tudomására jutott a nagyhaszonbérletek felosztása, elkezdett hurcolkodni a tanyából. Először csak a takarmányt, aztán még a galambdúcokat is elvitte. Most is itt lábatlankodik az ünnepélyes átadásnál. Kedveskedik ››elvtársazza‹‹ az új bérlőket, meg panaszkodik. (pedig 14 hold földet vett a felszabadulás után). Annál inkább elhanyagolta a tanyaépületet. Olyan itt minden, mint egy temető. Dolgozhatnak rajta a szövetkezeti tagok, mire rendbe szedik.”20 A Földbérlő Bizottság október 6-án közzétett kimutatása szerint összesen 8 szövetkezeti csoport alakult 118 taggal, 1336 katasztrális hold területen. Egyéni juttatásban 306 személy 1629 katasztrális holdon. A kimutatás szerint három kisebb szövetkezet is alakult, idénymunkákra, 215 személlyel 3225 katasztrális holdon.21 Végeredményként 639 személy 5990 katasztrális hold területen lett bérletbe helyezve. Ha ennek átlagát nézzük, azt tapasztaljuk, hogy a rendelet által előírt 10 kataszteri holdnál kisebb az átlagosan juttatott földterület: 9, 37kh/fő. Ez kiváló a törvényesség látszatának keltésére.22 A „három kisebb szövetkezet” megnevezés végképp nem érthető, hiszen ezek kezelésébe került a kimutatás szerint a juttatott területeknek több mint fele, ezeknél átlagosan 15 kataszteri hold föld esett átlagosan minden tagra. A legrosszabbul az egyéni juttatásban részesülők jártak, ők átlagosan 5,3 kataszteri holdhoz jutottak átlagosan. Számukra is nyilvánvalóvá válhatott, hogy a szövetkezetbe tömörülés nagyobb haszonnal jár. 16

Az MKP tagjaként került az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, 1945. január 1.-én az Ideiglenes Kormány 23/1945. M. E. számú rendeletével kinevezte Hódmezővásárhely törvényhatósági jogú város, Szeged szabad királyi város és Csongrád vármegye főispánjává. Bár magas közigazgatási tisztséget töltött be (1950. tavaszáig), de nem tartozott a megyei pártszervezet legfontosabb emberei közé. 17 Független Ujság, 1948. október 1. 18 : Dr. Baracs Gabriella: Gazdasági, társadalmi változások Hódmezővásárhelyen 1945–1962 között. Doktori (Ph.D.) disszertáció, Debrecen, 2000. 54. (A továbbiakban: Baracs, 2000.) 19 Vásárhely Népe, 1948. október 3. 20 Uo. 21 Független Ujság, 1948. október 6. 22 1336 kh/118 fő= 11,3 kh/fő

211

A rendelet megalkotói és helyi végrehajtói számára is az volt a cél, hogy a szövetkezést népszerűsítsék. Ezt a legkönnyebben a propaganda mellett azzal érték el a végrehajtók, hogy látványos pozitív diszkriminációban részesítették a bérlő szövetkezetek tagjait. A nagyobb fölhöz való juttatás ennek csupán az egyik eleme volt. Fontos szerepet szántak a föld megmunkálására: szántásra, vetőmagra, műtrágyára nyújtott hiteleknek. A vetőmag hitelek megadásáról is a Földbérlő Bizottság döntött, utalványaira a Földműves Szövetkezet adta ki a kataszteri holdanként adható 120 kg búzát, vagy 90 kg rozst, vagy őszi árpából 100 kg-ot. Itt is tíz százalékos kamatot állapítottak meg, tehát minden igénybe vett 100 kg gabona után 110 kg-ot kellett visszavinni a Földműves Szövetkezethez a betakarítás után. Műtrágyát is lehetett igényelni: egy kiló szuperfoszfát ára 50 fillér, a pétisó kilógrammja, pedig 80 fillérbe került. Ezeknek az árát is csak a következő év október 31-ig kellett kifizetni, szintén tíz százalékos kamattal. A hitelekhez legkönnyebben a bérlőszövetkezetek tagjai juthattak, de eredetileg olyanok is kérhették, akik nem voltak tagok bár nekik hosszabb procedúrán kellett átesni a kérelem elbírálásakor.23 Október 19-től viszont már csak a szövetkezeteknek ítélt meg hitelt a Földbérlő Bizottság, arra hivatkozva, hogy „felsőbb helyről azt az utasítást kapták [...], hogy az egyéni juttatottak nem vehetik igénybe azokat. Csupán abban az esetben részesülhetnek vetőmagkiutalásban és szántási hitelben, ha szövetkeznek egymással”.24 Lévai Sándor, a FÉKOSZ titkára, a Földbérlő Bizottság tagja a szövetkezés további népszerűsítése érdekében az egyéni juttatottaktól megvont hitellehetőség közzétételekor bejelentette: „Azoknak a bérlőknek, akik többen társultak szántásra, illetve a föld bemunkálására a földterület nagyságára való tekintet nélkül 30 százalékos szántási díjkedvezményt ad az állami gépállomás.” Egyértelmű ezeknek az intézkedéseknek a célja. A harminc százalékos szántási díjkedvezmény túl nagy ahhoz, hogy azt azzal indokolják, hogy nagyobb terület megművelése költséghatékonyabb főleg azért is, mert a fentiek alapján nem a terület nagysága után járt a erőteljesebben érezhette hogy, elsődleges prioritása van a bérlőszövetkezeteknek, a szövetkezéses gazdálkodásnak. Hamarosan megkezdődtek az eljárások a 9000/1948. és 10000/1948. rendeletek alapján a mulasztókkal, vétséget elkövetőkkel szemben. Az első eljárás a Csáki-fivérek ellen indult. A FÉKOSZ hódmezővásárhelyi titkára, Lévai Sándor tett bejelentést a Földbérlő Bizottságnál – aminek mellesleg ő is tagja volt! Azt állította, hogy Csákiék nem úgy hajtották végre a rendeletet, mint ahogy az elő van írva. Duránszky László szerint azért kell megindítani az eljárást Csákiék ellen, mert azok 187 hold bérelt földjük elvételét nem vették tudomásul. Hiába értesítették őket, tovább szántottak-vetettek. A kijelölt új mezsgyék karóit is eltávolították. A Földbérlő Bizottság vezetője szerint a visszahagyandó takarmányféléket a saját tulajdonukat képező tanyájukba hordták össze, továbbá nem adták át 6 lovukat az új bérlőknek. A tanyákat lezárták, a gabonabeszolgáltatásnak csak részben tettek eleget, valamint szemetes gabonát vetettek és egy 24 holdas bérletet be sem jelentettek.25 Duránszky szinte az összes lehetséges vétséggel megvádolta Csákiékat, amit csak el lehetett követni. Ők valószínűleg tényleg elkövették azokat a „vétségeket”, amiket Duránszky felsorolt. A Független Ujságban Csákiékról megjelenő cikk után két nappal a Vásárhely Népének is célkeresztjébe került a kulák családot. A „Nagybérlők kulákzsoldban - nem ismerik el a népi demokrácia törvényeit – Szabotálnak a zsírosparasztokká lett Csáki testvérek” – című cikk tipikus „kulák-cikk”, ezért érdemes bővebben idézni belőle: „Csáki Pál, Csáki János, Csáki Dániel és Csáki Lajos Vörösmarty utca 25. szám alatti lakosok összesen közel 300 hold földet művelnek bérletben a vásárhelyi határban. [...] A Csáki testvérek egy 27 holdas kisbirtokból egy nagy gazdaságot hoztak létre a bérletekkel, és kulákparasztokká nőtték ki magukat. Béreseket és tanyásokat tartottak, akikkel ugyanúgy bántak, mint a környékükben élő zsírospa23

Vásárhely Népe, 1948. október 3. Független Ujság, 1948. október 20. 25 Független Ujság, 1948. október 24. 24

212

rasztok. [...] Csákiék szabotálnak. [...] A kezelésükben levő Berecz-féle 79 holdas birtokot 18 tagból álló bérlőszövetkezet vette át. Mikor Csákiék által megkezdett vetést folytatni akarták a szövetkezet tagjai felháborodva tapasztalták, hogy az elvetésre váró 8–10 mázsa búzavetőmag tisztítatlan, csupa kefefüves és ördögbocskoros. [...] A gazdasági rendőrség pénteken délelőtt vizsgálta ki Csákiék szabotázs cselekményét és megállapította, hogy a szövetkezeti tagok valót állítanak.”26 Egy következő fejezetben még szó lesz arról, hogy milyen következményekkel járt ez a feljelentés-szerű cikk a Csáki-testvérekre. Visszatérve a hivatkozott rendeletek végrehajtására, a Földbérlő Bizottság, miután a megszabott feladatait elvégezte, feloszlatta magát. Az utolsó bizottsági ülésen összesítették a vásárhelyi határban elért eredményeiket. E szerint összesen 8034 katasztrális hold földet vett kényszerbérletbe. Az összegzés szerint: „a bérletbejuttatott családok száma 1034, ami átlagosan 3-4 fővel számolva, 3102-4136 személyt jelent. A földbérlő szövetkezet 109 családdal, taggal alakult meg, széjjelosztva a központi szövetkezet 7 külterületi csoportjára, 1238 katasztrális hold területen. Táblás gazdálkodásra szövetkezett 264 új bérlő 3481 katasztrális holdon, a többi egyéni bérlőként végzi a mezőgazdasági munkálatokat.”27 Érdemes összevetni ezeket az adatokat az október 6-án a Független Ujságban közzétett részadatokkal. Addig a Földbérlő Bizottság szerint 8 szövetkezeti csoport alakult 118 taggal, 1336 kataszteri hold földterületen. Elképzelhető, hogy az október 6-ig a megalakuló bérlő szövetkezeteknek juttatott területekből elvettek volna a következő négy hétben 100 kataszteri hold földet? Mi lehetett az oka annak, hogy a Földbérlő Bizottság végösszegzésében „a bérlőszövetkezet”-ről beszél, amikor a 9000/1948. rendelet alapján elméletileg spontán alakuló, független bérlő szövetkezeteknek kellett volna szerveződni? Ehelyett ezekre a „szövetkezeti csoport” megnevezést alkalmazza, ami már csak egy lépésre van a magyar mezőgazdaságot négy évtizeden át meghatározó gazdálkodási forma elnevezésétől: a termelőszövetkezeti csoporttól (tszcs). Vajon miért adja meg határozatlan formában a bérlő szövetkezet taglétszámát, „109 családdal, taggal”? A bérlő szövetkezet[ek], tagságának létszámát azért nem közölték valószínűleg egyértelműen, valamint a bérlő szövetkezetek számára juttatott terület nagyságát mutató számadat is amiatt „csökkenhetett” le, hogy ne derülhessen ki egyértelműen az a tény, hogy a bérlő szövetkezetek tagjaira átlagosan 12 kataszteri hold föld jutott, szemben a rendelet által egy tagra 10 kataszteri holdban maximált területtel. Ahhoz képest, hogy a 9000/1948. rendelet alapján a szeptember első napjaiban, a polgármesteri hivatalban tartott nagyhaszonbérletek összeírása után 5-6000 kataszteri hold kényszerhaszonbérletbe vehető földdel számoltak a rendelet végrehajtói, végül november 6-ig sikerült a Földbérlő Bizottságnak 8034 katasztrális holdat kényszerbérletbe venni28. A szeptember elején közétett adatokat 34-60%-al sikerült túlteljesíteni igazi sztahanovista élharcoshoz méltó módon a Földbérlő Bizottság tagjainak. Ezt az előzetes felméréshez képest jelentős növekedést részben a 10000/1948. rendelet szeptember végi hatályba lépésével lehet magyarázni, miután ez alapján újabb haszonbérletek kerültek a Földbérlő Bizottság döntéskörébe. A másik ok az, hogy a bizottság tagjai, olyan szervezetekből származtak, ahol jelentős kommunista befolyás volt jelen. A FÉKOSZ és az UFOSZ (1945-ben a földosztás nyomán földhöz jutó újgazdák alkották tagságát) szegény parasztok szervezetei voltak A helyi Földműves Szövetkezet is a földreform miatt alakult meg (mindenhol meg kellett alakulnia, ahol 300 kataszteri holdnál nagyobb területű földet osztottak szét 1945-ben), tehát elsősorban a kommunistáknak köszönhette létét. Ezen információk birtokában nem tételezhetjük fel, hogy a bizottság megértő jóakaratúság jegyében járt volna el a nem egyértelmű esetekben. Valószínűleg igyekeztek a lehető leg26

Vásárhely Népe, 1948. október 26. Független Ujság, 1948. november 5. 28 Herczeg Mihály: A mezőgazdaság helyzete 1920 és 1950 között Hódmezővásárhelyen. Hódmezővásárhely, 2008. Sokszorosított kézirat 35. 27

213

nagyobb földterületet kényszerbérletbe venni, bizonyítandó jó elvtársiasságukat. Ezt a lehetőséget nagyon nehéz lenne figyelmen kívül hagyni, az előzetes számítások 50%-os túlteljesítésének magyarázatakor. Végösszegzés alapján a kényszerbérletbe vett 8034 kataszteri hold földnek közel 60%-a került (a táblás művelésre szövetkezettekkel együtt) összesen szövetkezeti kezelésbe 373 új bérlővel, 4515 katasztrális holdon. Ez alapján ismét a 12 katasztrális hold/ fő eredményhez jutunk. A maradék 3519 katasztrális holdon, pedig a többi, egyénileg bérlethez juttatott 661 szegényparaszt osztozhatott, ők átlagosan 5,3 kataszteri holdas bérelt földeket művelhettek. A megalakult bérlő szövetkezetek megalakulásukkor – már-már tragikomikusan – gyenge gazdasági felszereléssel és állatállománnyal rendelkeztek,29 melyek nagy része a kényszerbérletbe vett gazdaságokból, a korábbi nagyhaszonbérlőktől származtak. Persze a szántási-, vetőmag- és műtrágya hiteleknek köszönhetően be tudták művelni a földeiket a tagok, de az alacsony felszereltség, és a tagonként eső nagynak számító átlag 12 kataszteri holdnyi föld mindenesetre sok nehézséget okozott az újbérlőknek. Még ebben az évben, tehát 1948-ban a vásárhelyi bérlőszövetkezetek a Földművelésügyi Minisztériumtól 60 db szarvasmarhát kaptak Az ehhez hasonló támogatások elősegítették ezeknek a gyenge bérlő szövetkezeteknek a megerősödését, amelyeket az év vége felé már termelőszövetkezeti csoportként kezdtek nevezni…

29

214

A Rákosi és a Szántó Kovács szövetkezetek eszközállományát felsorolja: Baracs, 2000, 55–56.

Kádár Péter Egy rehabilitációs kísérlet margójára Vásárhelyi (Zsarkó) Lajos másik arca Vincze Gábor Vásárhelyi (Zsarkó) Lajos egykori hódmezővásárhely-ótemplomi lelkész egyházi pályáját áttekintő tanulmányt közöl a Móra Ferenc Évkönyv Füzeteiben.1 Az egyháztörténeti közelmúlt ismeretlen fejezeteinek föltárása nemcsak időszerű, hanem üdvözlendő kutatói irány. E tekintetben dicséretes Vincze igyekezete, amellyel a máig feldolgozatlan területen, a XX. század második felének református egyházi históriájában búvárkodik. Egyébként, a történész szerző elkötelezett tevékenységét, amellyel a legutóbbi diktatúra titkait igyekszik előtárni, általánosan is nagyra becsülöm. Adatközléseire ugyanakkor helyenként a konstrukció árnya vetül, amely az egyébként értékesnek ígérkező tanulmány hitelességét gyengíti, és több ponton kiegészítést, pontosítást tesz szükségessé. Emellett, – az egyháztörténet-írástól némileg idegen megközelítéssel – átsiklik afölött a döntő kérdés fölött, hogy Vásárhelyi „kálváriája” elkötelezett missziói tevékenységéből, vagy inkább a lelkipásztori, sőt a keresztyén habitustól is elütő személyiségvonásaiból és szellemiségéből adódott. Ez a szempont ugyanis az egyháztörténet-írásban az ókori mártírakták óta releváns atekintetben, mennyiben igazolhatók egy adott személy viszontagságai a keresztyén tanúságtétel üldözéseként, vagy mennyiben vezethetők vissza a szóban forgó egyházi szereplő attól eltérő, vagy azzal éppenséggel ütköző felfogására, viselkedésére, életútjára. Ennek a szempontnak a szem előtt tartását a tárgyszerűség kívánja meg az egyház és a diktatúrák kapcsolatának feltárásakor, függetlenül attól, hogy valaki történészként vagy egyháztörténészként, egyházi indíttatásból vagy világiként közelíti meg témáját.

Vásárhelyi (Zsarkó) 1944 előtti egyházi konfliktusai A tanulmány középpontjában álló egyházi személy pályarajza világosan tükrözi jellemvonásait, személyiségképét. Itt az orbis pictusnak mindössze azokra a tényeire hivatkozunk, amelyek a későbbiekre nézve perdöntő jelentőségűek. Szándékosan nem taglaljuk Vásárhelyi (Zsarkó) Lajosnak a kommunizmus alatt bekövetkezett összetűzéseit, mivel azokkal Vincze kimerítően foglalkozik, valamint, azért sem, mert azok az elnyomó rendszer által kialakított konfliktushelyzetekből is származhattak. Inkább azokra, az 1944 előtti időszakban bekövetkezett eseményekre szorítkozunk, amelyeket a szerző ugyan szűkszavúan közöl, ám nagyvonalúan átsiklik jelentőségük fölött. A kutatott egyházi életpálya 1944 előtti szakasza ugyanis perdöntő lehet Vásárhelyi (Zsarkó) alakjának hitelesebb megismerésében, amely pályaszakaszt még nem árnyékolják be az egymást váltó diktatúrák zavaros viszonyai és ezek egyházi lecsapódásai. Vásárhelyinek első, általunk ismert konfliktusa 1938 májusára datálódik. Ekkor távozik Orosházáról. Vincze közli az okot is, miszerint azért bocsátották el, mert „nyilas szellemű” volt.2 Az okadatolás Horváth Kálmán helyi lelkipásztortól származik. Az orosházi lelkész adatközléséhez Vincze hozzáfűzi a kételyt ébresztő „állítólag” kifejezést, majd megállapítja, 1

Egy hódmezővásárhelyi református lelkipásztor, aki „nem tudott olyan engedelmességet tanúsítani, mint kellett”. Vásárhelyi Lajos esete 1946–1958. In: Történeti tanulmányok, Studia Historica 10. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, Szeged, 2007. 2 Vincze, i.m. 257.

215

hogy Vásárhelyi „törzslapján nincs nyoma annak, hogy valami »probléma« lett volna vele Orosházán”. Ez az „állítólag” azonban nem valami kósza híresztelést takar, hanem a Horváth lelkész által közölt, a népbíróság által jegyzőkönyvbe vett vallomást.3 A szerző érdeklődése a tények iránt itt meg is reked. Egyúttal megfeledkezik arról a körülményről is, hogy egy hitoktató lelkész májusi, iskolai szorgalmi időben, nem sokkal az évzáró vizsgák előtt (!) végrehajtott eltávolítása bizonyosan nem ok nélkül történt. A törzslapról hiányzó adat mindössze arra utal, hogy az eltávolítás nem egyházi bíróság útján, hanem az egyházi főhatóság saját hatáskörében mondatott ki. Az egyházkerület püspöki hivatalában nyilvántartott törzslap ugyanis csak akkor tartalmazhatott volna Vásárhelyire nézve terhelő adatot, ha eltávolítását magasabb szintű egyházi bírósági fegyelmi határozat mondja ki.4 Amennyiben Vincze utánajárt volna a hiányzó adatnak, miszerint volt-e „probléma” a hitoktató lelkésszel, azt az Orosházi Református Egyházközség Presbitériumának jegyzőkönyveiben megtalálhatta volna. A szerző által kétségbe vont hitelességű adatra, miként Vásárhelyi (Zsarkó) orosházi ténykedésére még később visszatérünk. A következő konfliktus, amely Vásárhelyi pályáját alakította, 1940 októberében csúcsosodik ki, amikor a lelkésznek újabb állomáshelyéről, Büdszentmihályról is távoznia kell. A Tiszabüd és Szentmihály egyesülésével létrejött Büdszentmihály egyébként a mai Tiszavasvárival azonos.5 Mindenesetre, egy egyértelmű ok miatt gyűlt meg a baja a szentmihályiakkal, amit – fel nem tüntetett forrás alapján – közöl a szerző: az egyházközségből azért kellett távoznia, mert nézeteltérésbe keveredett a parókus lelkésszel. Tehát, Vásárhelyi (Zsarkó) Lajos lelkészi működésének első hét éve alatt kétszer is el kellett hagynia állomáshelyét amiatt, hogy konfliktusba keveredett a helyi gyülekezet vezetőivel vagy presbitériumával. Ezek a konfliktusok olyan mértéket ütöttek meg, amely a lelkész ténykedését az adott helyszíneken ellehetetlenítette. Itt most rögzítsük azt a plauzibilis tényt, hogy 1938 májusában és 1940 októberében még híre sem volt a kommunista egyházüldözésnek. Vásárhelyi (Zsarkó) tehát olyan időszakban is több ízben összetűzésbe került a saját egyházával, amelyben az egyházi élet diktatórikus korlátozása – mint az eseményeket átszínező körülmény – nem állt fenn. Konfliktuózus alkata viszont egyenesen predesztinálta őt arra, hogy az őt körülvevő közösséggel – politikai rendszerektől függetlenül is – összeütközésekbe keveredjék. A lelkipásztori habitustól idegen, eme jellemvonására azonban az a legkézenfekvőbb bizonyíték, amit a szerző sem tud elhallgatni, hogy az általa részletesen vizsgált időszakban Vásárhelyi (Zsarkó) hódmezővásárhelyi ténykedése nyomán, egy istentisztelet után (!) „nemhivatalos presbiteri gyűlésen viharos jelenetek” bontakoznak ki, amikor is „hirtelen felindulásában szinte tettleg bántalmazza” lelkésztársát, akit erőszakos fellépésével lemondásra kényszerít.6 1956. november 1-jén pedig a Kossuth téren fölszólaló Gyáni Imre gimnáziumigazgatót (akit forradalmi helytállásáért Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város 2006-ban díszpolgári címmel tüntetett ki) az általa összeverbuvált kis csapatával kifütyülteti, leárulóztatja. Vinczével szemben nincs okunk kétségbe vonni az abban az évben érettségiző, a gimnázium ügyeit testközelből ismerő gimnazista öregdiák, dr. Csoma Lajos adatközlését, aki arról tud, hogy Vásárhelyi (Zsarkó) fiának a gimnáziumból történt kirúgása miatt bosszút esküdött Gyáni igazgató ellen, és azt ilyen módon érvényesítette.7

3

Uo. Vincze, i.m. 261. a Békés-Bánáti Református Egyházmegye bírósága 1947-ben feddésre ítélő határozata szerepel a törzslapon. 5 A településföldrajzi adat forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Budszentmihaly. 6 Vincze, i.m. 274. 7 Uo. 4

216

„Nyilas szellemű” volt-e Vásárhelyi Lajos? A Vásárhelyi (Zsarkó) személyiségjegyeire utaló, fenti adalékok után tegyük föl a megkerülhetetlen kérdést, valóban „nyilas szellemű” volt-e, vagy csupán a háború utáni politikai kurzusok sütötték rá ezt a bélyeget. Már a megállapítás forrása is jelentős, hiszen a „nyilas szellemű” minősítéssel expressis verbis nem a népbíróság bélyegezte meg, hanem egyik lelkésztársa illette őt ezzel a jelzővel. Horváth Kálmán orosházi lelkipásztor három éven át feletteseként ismerte Vásárhelyi (Zsarkó) Lajost. Egy 1951-ben keltezett följegyzés szerint Vásárhelyi (Zsarkó) „állítólag Szálasi papja volt”, ezért „mindenki csodálkozik…, hogy ez az ember még szabadlábon jár”.8 A jegyzet készítőjének kiléte ismeretlen, de helyt adunk Vincze azon feltételezésének, hogy bizonyára egy „éber apparatcsik” vetette papírra ezeket a kitételeket. Azt azonban már nem tudjuk – a szerzővel ellentétben – fenntartás nélkül elfogadni, hogy ez „teljesen alaptalan vád” volna.9 Ennek cáfolatát ugyanis kizárólag arra alapozza, amit Vásárhelyi (Zsarkó) a népbíróságon önmaga védelmében mond, miszerint „politikával sosem foglalkozott,” mindig is csak hivatásának és családjának élt. Sőt, kénytelenek vagyunk kétségbe vonni Vásárhelyi (Zsarkó) állítását, mivel a tanulmánynak köszönhetően tudjuk, hogy 1945 őszén belépett a Független Kisgazdapártba, és annak helyi lapját szerkesztette. Emberileg ugyan érthető, hogy a népbíróság keresztkérdései közepette Vásárhelyi (Zsarkó) mentené a bőrét. Kijelentése viszont kétségessé teszi mindazt, amit vallomásában önmagára nézve állít. Vásárhelyi (Zsarkó) 1945-ben kelt kisgazda párttagsága nem a beállítottságáról és korábbi politikai vonzalmairól ad felvilágosítást, pusztán azt a kijelentését cáfolja, amit eskü alatt vallott a népbíróságon. Másrészt, a „nyilas szellemű” minősítés nem érinti a párttagságot vagy a párthovatartozást, inkább általánosan a nézetekre és a politikai identitásra utal. Az igazolóbizottság igazolása is mindössze azt tisztázza, hogy Vásárhelyi (Zsarkó) nem vállalt vezető tisztséget olyan szervezetekben, amelyeknek az új hatalom „demokrácia- és népellenes” tevékenységet tulajdonított. Vásárhelyi (Zsarkó) tisztázása érdekében Vincze azt domborítja ki, hogy lelkészi pályája későbbi állomásán, a gömöri Özörényen, ahol „sok volt a kommunista szimpatizáns, emiatt a környék csak »kis-Moszkvának« csúfolta a falut”, a községlakók, nagyrészt papírgyári munkások „hamar befogadták és kedvelték, tisztelték, amit az is bizonyít, hogy felekezetre való tekintet nélkül az egész falu részt vett a református templom megjavításában”.10 Nincs okunk kétségbe vonni Vásárhelyi (Zsarkó) magabiztos fellépését, megnyerő szónoki adottságait. Viszont, nem tekinthetünk el attól a történeti kontextustól, hogy ekkor Vásárhelyi (Zsarkó) a visszacsatolt Felvidéken tevékenykedik. Ebben a rövid néhány évben az elcsatolt területek lakossága természetszerűleg eufórikus hangulatban fogadott mindent és mindenkit, ami, és aki az anyaországból jött. Ez a körülmény nyilvánvalóan közrejátszott mind Vásárhelyi (Zsarkó) elfogadottságában, mind a zömében református lakosú község lelkes templomépítésében. Elfogultság nélkül azt szögezhetjük le, hogy Vásárhelyi népszerűsége a felvidéki községben sem nem cáfolja, sem nem erősíti a lelkész esetlegesen nyilas beállítottságát. Sokkal fontosabb e tekintetben politikai baráti köre. Vincze elmulasztja megjegyezni, hogy az őt civil álláshoz juttató „régi ismerőse” dr. Pünkösti Mihály, – egyébként, Pünkösti Árpád író, publicista apja11 – 1943-tól a miskolci nyilaskeresztes párt elnöke, aki csak Szálasi hata-

8

Vincze, i.m. 265. Lásd Horváth Kálmán orosházi lelkész népbírósági vallomását. Hiv.: Vincze, 257. 10 Vincze, i.m. 257. 11 A neves publicista „nyilalásként” aposztrofálja apja vezető szélsőjobboldali tevékenységét egyik életrajzi írásában. In: http://www.inaplo.hu/na/naput_2005/2005_10/064.htm 9

217

lomra jutása után foglalhatja el a Borsod megyei főispáni széket.12 Azt ugyanakkor megemlíti, hogy Pünköstivel helyezteti el feleségét tanítói állásban.13 Amikor pedig az általa felügyelt vállalat anyagi csőd előtt áll, „egy másik ismerősét”, Budinszky László igazságügy-minisztert keresi föl segítségért, akitől százezer pengős segélyt kap a cég céljaira. Budinszky 1939-től nyilas programmal lett képviselő, majd 1944. október 16-án Szálasi igazságügy-minisztere lett. A népbíróság a háborús bűnösök sorában az elsők között, a „nemzetvezető” likvidálása előtt három nappal végeztette ki. Vincze nem hivatkozza meg a forrást, honnan tudja, hogy Vásárhelyi (Zsarkó) azért fogadta el a nyilas főispán hatósági felügyelői kinevezését, mert „katonaszökevényként bármikor kivégezhetik”, és mert „a munkások fölkeresték és kérték, hogy vállalja el a gyár vezetését”. Ezek a hivatkozások nyilvánvalóan nem származhatnak máshonnan, mint Vásárhelyi (Zsarkó) népbírósági vallomásából, amelyekkel igyekezett tisztára mosni magát a vádak alól. A lelkész és a nyilas hatalom kapcsolatára nézve megvilágító erejű az a körülmény, hogy a főispán, egyszersmind hadműveleti és országmozgósítási kormánybiztos – mai fogalmazással – fülest ad Vásárhelyinek, hogy mivel 1944 novemberében elhagyta „szétvert” katonai alakulatát (tulajdonképpen dezertált), igyekezzék elkerülni a hadbíróságot. Ezt pedig a gyárvezetői, felügyelői tisztség elvállalásával teheti meg.14 Az a főispán, aki korábban elhelyezte Vásárhelyi (Zsarkó) felségét, nyilvánvalóan nem fenyegető hatóságként egyengette az útját. Ráadásul, a hazaszökött Vásárhelyi (Zsarkó) Lajost a hadigazdaság egyik üzemének vezetésével bízzák meg. Ez a tény – a népbíróságon elhangzottaktól függetlenül – minden rendszerben csakis politikai bizalom alapján lehetséges. A nyilas hatalom tehát bizalmasának tekintette Vásárhelyi (Zsarkó) személyét. A Vincze által „régi ismerősének”, illetve „másik ismerősének” titulált nyilas politikai vezetők nagymértékű és előzékeny segítségnyújtása, illetőleg az a tény, hogy Vásárhelyi (Zsarkó) ha bajban volt, hozzájuk fordult segítségért, önmagáért beszél politikai barátságait illetően. Ha nem is fogadjuk el tételesen a népbírósági ítéletet, mely szerint „háborús bűntettekben bűnös”, azt megállapíthatjuk, hogy a nyilaskeresztes párt országos és területi szintű vezetőivel gyümölcsöző kapcsolatokat ápolt. Arra a kérdésre pedig, hogy minderre pusztán a fennálló rendszerrel való kényszerű együttműködés, a túlélés ösztöne, vagy a politikai rokonszenv motiválta, az orosházi lelkész – Vincze által megkérdőjelezett hitelességű – vallomása és a jegyzőkönyvi bejegyzés fényében egyértelmű választ kapunk.

Miért kellett Orosházáról távoznia? Vásárhelyi (Zsarkó) rövid és kevéssé dicsőséges orosházi szereplése hirtelenül ér véget. A végkifejlet pontosabb megismerése, és az okok tisztázása érdekében áttekintettük ott töltött három évének nyomait a presbiteri jegyzőkönyvekben, nehogy elsikkadjon valami olyan körülmény, esemény-szál, amely az 1938. áprilisi eltávolítására nézve fontos lehet. Először az 1935. június 7-i protokollumban találunk említést nevéről. Horváth Kálmán lelkész előterjesztésére a presbitérium 11:2 arányban elfogadja, hogy a gyülekezet vezetője „püspök úrtól Vásárhelyi Lajos fehértóparti segédlelkész kirendelését” kérje a hitoktató lelkészi állásra,15 amelyet ő szeptember 1-jén el is foglal.16 Később a költözés költségeire Vásárhe-

12

Uo. Vincze, i.m. 258. 14 Uo. 15 Az Orosházai Református Egyházközség Presbitériumának jegyzőkönyve (továbbiakban OREP) 1935. IV. jkv. 18. sz. (1935. június 7.) 16 OREP 1935. VIII. jkv. 23. sz. (1935. november 30.) 13

218

lyi (Zsarkó) támogatást kér a presbitériumtól, amelyet a presbitérium, 35 pengő erejéig, ki is utal neki. A határozat rögzíti, hogy emellett a szokásos évi fizetés-kiegészítését biztosítja.17 A következő év februárjában Horváth Kálmán lelkész arról tájékoztatja a presbitériumot, hogy Vásárhelyi egyesületet alakított a fiatalok körében, és cserkészcsapatot is szervezne. Ugyanakkor a gyopárhalmi és Rákóczi-telepre járó gyermekek hitoktatásának ellátásához a hitoktató azt igényli a presbitériumtól, hogy vásároljon számára kerékpárt vagy pedig „gondoskodjék a fuvarról”18 (Gyopárhalma, a mai Gyopáros településrész egyébként 1906 óta bekapcsolódott a vasúti közlekedésbe az Orosháza - Szentes vonalon).19 Vásárhelyi (Zsarkó) végülis nem látja el a Rákóczi-telepi elemi iskolában a hitoktatást, mivel a presbitérium utóbb református vallású tanító felvételét szorgalmazza, hogy megoldódjék a „vallástani órák” problémája.20 A következő évben arról olvasunk, hogy a betegszabadságra távozó parókus lelkészt „lehetőség szerint Vásárhelyi Lajos hitoktató lelkész” helyettesíti a gyülekezeti szolgálatokban.21 Talán épp ezen felbuzdulva, Vásárhelyi (Zsarkó) ’37 áprilisában a hitoktató díjlevél kiállítását kéri a presbitériumtól.22 A díjlevél a gyülekezeti lelkipásztorokat és a kinevezett tanárokat megillető okmány, amelyben rögzítésre kerül a havi járandóságuk. A hitoktató lelkész enélkül is kap fizetéskiegészítést (az állami bértáblában rögzített tanári fizetésén felül), ám ennek öszszegét évente határozza meg a presbitérium az egyházközség költségvetésében. A kérésre a presbitérium által kiküldött ad hoc bizottság az egyetemes konvent vonatkozó határozatára hivatkozik a tárgyhoz meghívott, ezúttal jelen levő vallásoktatónak: a díjlevél csak a tanári oklevéllel rendelkező hitoktatókat illeti meg, ezzel pedig ő nem rendelkezik.23 Vásárhelyi (Zsarkó) – bár nem kezd pedagógiai tanulmányokba –, fél évvel később ismét a már egyszer megtárgyalt kérdéssel ostromolja a presbitériumot, mire az elnöklő lelkész megismétli a korábbi határozatban elmondottakat. Egyúttal Horváth Kálmán lelkész azt is fölajánlja, hogy saját költségén kifizeti a vizsgadíjat és segít a könyvek beszerzésében, ha a hitoktató hajlandó megszerezni a díjlevélhez szükséges képesítést. A presbitérium ismét ad hoc bizottságot küld ki az ügyben.24 A díjlevél-kérdés végülis elvarratlan marad, mivel 1938 áprilisában arról értesül a gyülekezeti vezetőség, hogy az esperes hivatalból fegyelmi eljárást indított Vásárhelyi (Zsarkó) ellen. Horváth Kálmán lelkész viszont közli, hogy az esetben kérni fogja az eljárás hatálytalanítását, ha a hitoktató eltávozik az egyházközségtől. Vásárhelyi (Zsarkó) ezt olyan formában teszi meg, hogy Balla Árpád büdszentmihályi segédlelkésszel álláscserét kér a felettes egyházi hatóságtól. Kérésére a presbitérium egyhangúlag tudomásul veszi az álláscserét, azaz Vásárhelyi (Zsarkó) távozását.25 A tranzakciót egy hét leforgása alatt nyélbe is ütik, – így Balla Árpád már május 3-án el is foglalja álláshelyét Orosházán.26 Az ügy hátterében egyértelműen olyan úriemberi megállapodás rejlik, amelynek értelmében Vásárhelyi (Zsarkó) akkor ússza meg az esperes ellen „hivatalból elrendelt” fegyelmit, ha kéri áthelyezését, azaz önként távozik Orosházáról és az egyházmegyéből.

17

Uo. 17. sz. OREP 1936. II. jkv. 10. sz. (1936. február 23.) 19 2009. 02. 23. 20 OREP 1936. VII. jkv. 36. sz. (1936. december 6.) 21 OREP1937. III. jkv. 50 sz. (1937. január 29.) 22 OREP1937. III. jkv. 50. sz. (1937. április 4.) 23 OREP 1937. V. jkv. 53. sz. (1937. július 9.) Az Egyetemes Konvent 279 / 937. sz. határozatának 4. pontja b. bekezdése szerint csak a tanári képesítéssel rendelkező hitoktatók kaphatnak díjlevelet e minőségükben. 24 OREP 1937. VI. jkv. 69. sz. (1937. december 5.) 25 OREP 1938. II. jkv. 8. sz. (1938. április 24.) 26 OREP 1938. III. jkv. 13. sz. (1938. július 31.) 18

219

Az ügy konkrétumairól a jegyzőkönyv nem tesz említést. Az esperesi fegyelmi gyors, tanév közbeni végrehajtása és az, hogy a presbitérium egyhangúlag tudomásul vette a hitoktató kiakolbólítását, arra enged következtetni, hogy minősített esetről van szó. Az iskolaügy évszázados hagyományai szerint ugyanis az oktatásban résztvevők elmozdítását – még fegyelmi eljárás keretében is – csupán a tanév végével szokták lebonyolítani. Az azonnali eltávolítás csak a legsúlyosabb esetekben követett gyakorlat. A történtek súlyára utaló körülmény az is, hogy az eltávolított hitoktató lelkész nem az illetékes, vagy a közeli egyházmegyék kebelében folytathatja egyházi karrierjét, hanem az egyházkerület egyik legtávolabbi pontján, Büdszentmihályon. Vásárhelyi Lajosnak azért kellett elhagynia a Dél-Alföldet, mert tevékenykedése miatt egyházi főhatósági eljárás kezdődött ellene, amelyet csak távozása fejében vontak vissza. Az esperes és a delikvens között közvetítő szerepet vállaló Horváth Kálmán lelkész az eltávolítás okáról egyértelműen vall 1947-ben a népbírósági tárgyaláson, miszerint Vásárhelyi Lajos „nyilas szellemű”. Horváth Kálmán, a külföldet járt, tudós lelkipásztor személyét Orosházán a mai napig a legnagyobb tisztelettel emlegetik az idősebb egyháztagok, úgy, mint igazságos, szavahihető és nagy tekintélyű egyházi férfiúét, amit az – a református szokások szerint – példátlan megbecsülés is mutat, hogy halálakor az egyházközség a templomban alakította ki sírhelyét.27 Nincs okunk rá, hogy kétségbe vonjuk egy törvényes grémium előtt, eskü alatt elmondott vallomásának hitelességét. Horváth Kálmán ellen nem emeltek vádat. Így még azt a lehetőséget is el kell vetnünk, hogy (1947 tavaszán!) a saját pozícióit akarta volna javítani a „demokratikus államrend” előtt. Amennyiben kijelentését kényszer hatására tette volna, az eljárás folyamán – más tanúkhoz hasonlóan – alkalma lett volna visszavonni azt.28 Ám, ő nem élt ezzel a lehetőséggel. Mindent egybe véve, Horváth Kálmánnak semmi oka nem lett volna rá, hogy azt mondja a népbíróságon, „nyilas szellemű” volta miatt távolíttatta el egykori beosztottját, ha egykor, 1938-ban nem ugyanezen meggyőződése alapján működött közre Vásárhelyi (Zsarkó) azonnali kizsuppolásában. Vincze kommentárja, miszerint „Vásárhelyi Lajos lelkészi törzslapján nincs nyoma annak, hogy valami »probléma« lett volna vele Orosházán”, tehát pusztán argumentum e silentio, irreleváns, sőt megtévesztő állítás. A Vásárhelyi (Zsarkó) ellen indított fegyelmi eljárásnak, mint láttuk, ugyanis azért nem lett nyoma az egyházkerületnél vezetett törzslapon, mert – a hitoktató Orosházáról történt kiebrudalásának feltétele alatt – Horváth Kálmán lelkész kérésére maga az illetékes egyházmegye esperese hatálytalanította az eljárást. Egy szabályszerűen lefolytatott, hosszadalmasabb egyházhatósági procedúra ugyanis nem érte volna el a kívánt célt, Vásárhelyi (Zsarkó) azonnali kirúgását. A gyors eltávolításnak csak az úriemberi megállapodás szabhatott keretet. Márpedig az úriemberi megállapodásokat nem szokták sem törzslapokon, sem jegyzőkönyvekben rögzíteni.

Miért kellett Büdszentmihályról is mennie? A Büdszentmihályi Református Egyházközség presbitériumának 1941. szeptember 21-i gyűlésén felvett jegyzőkönyv bejegyzése olyan püspöki eljárásra utal, amelyről Vincze tanulmánya nem tesz említést. A Tiszántúli Egyházkerület Levéltárában a püspöki hivatal iktatókönyvének vonatkozó bejegyzéséből a következőket tudhatjuk Vásárhelyi (Zsarkó) büdszentmihályi eltávolításáról:29 27

Nagytiszteletű Kovács Árpád lelkipásztor szíves adatközlése nyomán. A vád két tanúja később vissza is vonta vallomást, amint ezt Vincze közli, i. m. 260. 29 Nagytiszteletű Fekete Csaba könyvtáros-lelkipásztor szíves utánjárása és adatközlése nyomán. 28

220

„Nincs meg a keresett számú püspöki irat, amelyben a felmentett Vásárhelyi Lajos helyett kirendelte Nagy Dezsőt Büdszentmihályra. Szintén hiányzik az év elejéről valamilyen alispáni átirat »Vásárhelyi Lajos nyilaskeresztes ügyében«. Családi pótléka miatt levelezett a Konvent, Révész és a tiszalöki esperes 1940-ben, ebből sem derül ki, hogy a felmentésnek mi volt a közvetlen oka. Révész Imre annyit írt, hogy felmentette 1940. július 1-i hatállyal.30 Ezután Vásárhelyi 1940. augusztus 17-én kelt beadványában kérte családi pótlékát Hódmezővásárhely Pacsirta u. 11. sz. alá. A konventi iratok szerint újra kell folyamodnia. Később kiderítik, hogy nem illeti meg családi pótlék július-augusztus hóra (nyilvántartásban volt, nem szolgálatban), Bartha László tiszalöki esperesnek átírt Révész ez ügyben. 1940. július havában híveinek utólag jutott tudomására menesztése, megdöbbenve aláírásokat gyűjtöttek. »Jól tudjuk és ennek bizonyságai vagyunk, hogy ezzel a személyeskedő eljárásával egy olyan embert akar tönkretenni a nagytiszteletű úr, aki egyházi szolgálatát kifogástalan tökéletességgel elvégezte, aki az egyházépítés terén két év alatt elévülhetetlen érdemeket szerzett és aki minden szegényen és bajbajutotton igazi lelkészi lélekkel és nagy szociális érzékkel mindig segített« – írják. Július 13-án visszahelyezését kérik. »Községünkben a református egyháznak 7.000-nél is több tagja van, s a 7.000-ből pont csak Ajtay nagytiszteletű úr akarja hogy a tiszteletes úr, aki összeterelte a már már szétszéledő nyájat, itt hagyja azokat, akik Őt nagyon szerették.« Ajtay Jenő helyi lelkész július 13-án felrója az aláírásgyűjtőknek a »korzózást«, és a több száz aláírást tartalmazó íveken az aláírások nagyobb részét hamisítványnak vagy illetéktelenektől származóknak tekinti (gyermekek). Levelének befejező része: »De hogy valaki csalárd módon legfőbb papjának megtévesztésével a lakást aug. 1-ig megszerezte és onnan mutatja a legszemérmetlenebb tiszteletlenséget és engedetlenséget legfőbb urával szemben: ez még olyan embertől is vakmerően sok, a milyen V. L.« Vásárhelyit meghívták Özörény (Gömör megye) lelkészének, hivatalát el is foglalta november 3-án. Erről Bartha esperes értesíti Révészt 1941. január 20-án, azzal, hogy a kéthavi családi pótlék visszatérítése az özörényi kongruából megtörtént. Segédlelkész és főnök személyes ellentéte, meg talán valamilyen lakásügy is lehet a háttérben, illetve az a nem ritka jelenség, hogy az ifjú lelkészt szívesebben fogadta és tekintette pásztorának a gyülekezet, mint a bebetonozott nagypapot. Erre csak gyanakszom, ennél többet nem sikerült földerítenem” – eddig Fekete Csaba adatközlése Vásárhelyiről. Bár a helyi lelkésszel támadt személyes konfliktusa kitapintható, a Vásárhelyi távozását megpecsételő okot másutt találjuk meg. Vizsgálódásunk szempontjából perdöntő jelentőségű a debreceni püspöki irattárból eltűnt alispáni levél iktatókönyvi bejegyzése („Vásárhelyi Lajos nyilaskeresztes ügyében”).31 A tartalom ilyetén megjelölése eléggé egyértelmű. Ugyancsak elgondolkodtató, hogy miközben a Vásárhelyi személyével kapcsolatos többi ügyirat megtalálható, ez az egy hiányzik az iktatott levelek közül. Valaki egy adott történelmi pillanatban kiemelhette az iratot, arra viszont nem gondolt, hogy az iktatókönyv bejegyzése árulkodó lehet a tartalmára nézve.

A lelkészi kar jól ismerte Vásárhelyi Lajost Vásárhelyi (Zsarkó) hódmezővásárhelyi születésű volt, itt kezdte egyházi karrierjét a fehértóparti segédlelkészi éveivel. Orosháza pedig mindössze 34 kilométerre fekszik Hódmezővásárhelytől. Ezen kívül, az egyházban, mint minden más hivatásszervezetben természetszerűleg működik az informális belső kommunikáció. A lelkészek különböző gyűléseken, konferenciákon, továbbképzéseken rendszeresen találkoznak egymással és kicserélik információikat. Ennél fogva, évek alatt egymást is megismerik. 30

A 31/1940-es határozat szerint a 2701/1940 számú püspöki intézkedésre („püspöki rendelés”) hivatkozással helyezték hatályon kívül V. L. lelkészi szolgálatát. – Köszönet nagytiszteletű Katona Béla tiszavasvári lelkipásztornak szíves adatközléséért. 31 Nagytiszteletű Fekete Csaba könyvtáros-lelkipásztor szíves utánjárása és adatközlése nyomán.

221

Joggal tételezhetjük, hogy a lelkészi kar tagjai jól ismerték Vásárhelyi (Zsarkó) pályafutásának háború előtti mozzanatait is. Annál inkább beszédes, hogy lelkésztársai a legcsekélyebb mértékben sem álltak ki személye mellett az Ótemplomból való elmozdításakor. Ennek az okát aligha, legfeljebb csak részben írhatjuk a diktatúra megfélemlítő mechanizmusainak a számlájára. Azt senki nem állíthatja komolyan, hogy mindaz, aki akkoriban aktív lelkipásztori szolgálatot végzett, egytől-egyig a rendszer elvtelen kiszolgálója lett volna. Voltak természetesen készségesebbek, és voltak, akik a beszűkített mozgásterükön igyekeztek megőrizni integritásukat. Sőt, aki például 1948-ban végezte el a teológiát, nyilvánvalóan számolhatott azzal, hogy a kiépülő egyházüldöző diktatúra alatt nem veszélytelen vállalkozásba fog, amikor elindul az egyházi pályán. Vállalkozásában tehát eleve benne volt a rendszerrel szembeni önmeghatározás. A névtelen „apparatcsik” feljegyzése, miszerint mindenki csodálkozik azon, hogy járkálhat még szabadlábon „Szálasi papja”, bár dicstelen célból született, ugyancsak nem tűnik légből kapott megjegyzésnek, mivel arra utal, hogy a városban és az egyházi körökben ismerték Vásárhelyi (Zsarkó) 1945 előtti dolgait. A rendszer nem attól volt hazug, hogy minden pontján mindenki mindig valótlant állított, hanem – a strukturális bűn logikája szerint – hazug viszonyokat teremtve, az emberek nagy tömegeit eszközökké lealacsonyítva valósította meg erőszakolt céljait. Vásárhelyi (Zsarkó) szülővárosában, különösen lelkészi körben ismert politikai nézetei, előélete, konfliktuskereső személyisége és a konfliktushelyzetekben tanúsított, agresszív fellépése együttesen világos magyarázatot adnak arra, miért igyekezett őt távol tartani édesapánk, Kádár Ferenc, – az 1956-os forradalom napjai alatt is illetékes ótemplomi helyettes lelkész – a szószéktől és az egyházi ügyek intézésétől. Egyúttal arról is le kell mondanunk, hogy Vásárhelyi Lajos személyét egyházi kortársai közül kiragadva a kommunizmus áldozatai közé emeljük, mivel 1945 előtti életszakaszán több olyan pontot találtunk, amely ezt nem teszi lehetővé. Politikai vagy személyes célzatú hierográfiák pedig nem segítik a történelmi tisztánlátást. Az elfogulatlan, kitartó és alapos kutatómunka bizonyára föltár még olyan életpályákat, amelyek kétségbe vonhatatlanul méltók az emlékállításra. A tiszta és teljes igazságot pedig az örökkévalóság tartogatja az azt keresőknek.

222

Vincze Gábor A rendszerellenes és a lojális Két hódmezővásárhelyi református lelkész: dr. Vásárhelyi Lajos és Kádár Ferenc ismeretlen arca 2008 legelején a szegedi Móra Ferenc Múzeum Évkönyvében megjelent egy kisebb dolgozatom1, melyben – az addig megismert források alapján – egy hódmezővásárhelyi református lelkipásztor, Vásárhelyi (Zsarkó)2 Lajos 1945 utáni hányattatásával foglalkoztam. Ez elkerült Kádár Péterhez, a Cseresnyés Kollégium igazgatójához, volt református lelkipásztorhoz is, aki Egy rehabilitációs kísérlet margójára. Vásárhelyi (Zsarkó) Lajos másik arca című vitairatában egyebek mellett azt állította, hogy egyoldalúan mutattam be az ötvenes években „hátratételt” szenvedett lelkipásztort. Tanulmányomban nem kívánom pontról-pontra tételesen cáfolni a felhozott kifogásait. Úgy gondolom célravezetőbb, ha az elmúlt egy évben folytatott kutatásaim során megismert, bár olykor hiányos források alapján inkább fölvázolom Vásárhelyi Lajos és – összehasonlításképpen – egyik lelkésztársa, Kádár Ferenc ismeretlen arcát.

Vásárhelyi Lajos, „a XX. század győzelmes koreszméjét” fölismerő lelkész A vitairat szerzője – annak ellenére, hogy dolgozatom címében jeleztem: én az 1945 utáni bő egy évtized fejleményeit helyeztem kutatásom középpontjába –, érthetetlen módon szememre hányta, hogy Vásárhelyi Lajos életpályájának 1945 előtti szakaszát nem ismertettem kellő részletességgel, illetve szerinte tudatosan elhallgattam bizonyos kényes momentumokat. Bár a későbbi sorsát figyelembe véve nem hinném, hogy döntő tényezőnek tekinthető az, hogy 1944 előtt több konfliktusa volt egyházi elöljáróival, ennek ellenére a rendelkezésemre álló források alapján – ha már ezt kérte tőlem számon Kádár Péter – bemutatom a 2. világháború előtti pályafutását is, egyben megpróbálom tisztázni azt, hogy miért keletkeztek az egyházi konfliktusai, valamint azt, hogy mi köze volt a nyilaskeresztes párthoz, és tényleg nyilas érzelmű volt-e. A fiatal Vásárhelyit, aki 1933. november 1-étől Hódmezővásárhely-Fehértópart segédlelkésze volt, az orosházi presbitérium 1935. június 7-én hívta meg a megüresedett önálló vallásoktatói-segédlelkészi állásra. Ezt elöljárói (Harsányi Pál esperes és Baltazár Dezső püspök) is támogatták, ezért szeptember 1-ével elfoglalhatta új állását. A hitoktató segédlelkész – amint Kádár Péter fogalmaz vitairatában – ,,rövid és kevéssé dicsőséges orosházi szereplése” hamar véget ért, mert a parókus lelkésszel, Horváth Kálmánnal konfliktusba keveredett. Az egyelőre nem világos, hogy ennek hátterében valójában mi állt. Kádár úgy véli, hogy „azért kellett elhagynia a Dél-Alföldet, mert tevékenykedése miatt egyházi főhatósági eljárás kezdődött

1 Egy hódmezővásárhelyi református lelkipásztor, aki „nem tudott olyan engedelmességet tanúsítani, mint kellett”. Vásárhelyi Lajos esete 1946–1958. In: Történeti tanulmányok. Studia Historica 10. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, Szeged, 2007. 257–278. o. 2 Dr. Vásárhelyi Lajos eredeti családneve Zsarkó volt. Mint dolgozatomban is említettem, neve a harmincas évek elejétől a Vásárhelyi (Zsarkó) formában olvasható, de az évtized vége felé mind a hivatalos iratokban, mind magánlevelezésében csak a Vásárhelyi családnevet használta. Utoljára a szegedi népbírósági perében fordul elő a Vásárhelyi (Zsarkó) formula, ezért indokolatlannak tartom, hogy tanulmányomban – Kádár Péterhez hasonlóan – mindvégig ez utóbbit használjam. Államtudományi doktorátusát 1947-ben – szabadulása után – szerezte meg.

223

ellene”, méghozzá – Horváth szerint3 – amiatt, mert „nyilas érzelmű” volt. Ennél többet az esetről nem tud mondani, mert az általa idézett presbiteri jegyzőkönyvek ez ügyben nem igazítanak el. Ráadásul a Békés-Bánáti Református Egyházmegye iratanyagában lévő, az esperes által külön kezelt iratok között – melyeket a debreceni egyházkerületi levéltárban őriznek – nem található olyan irat, amelyből föl lehetne tárni az ügy mögöttes mozgatórugóit. Az ellene indított fegyelmi eljárást Vásárhelyi megúszta, mert valamikor április elején fölajánlotta a büdszentmihályi segédlelkésznek, Balla Árpádnak, hogy cseréljenek állást.4 (Jó lenne tudni, orosházi kollégája honnan ismerte őt. Az bizonyos, hogy nem a teológiáról, mert Balla Budapesten, ő pedig, Debrecenben végzett.) A cserét mind az esperes, mind a püspök elfogadta, illetve jóváhagyta. Az 1937/38-as tanév lezárása előtt, még májusban a lelkész Büdszentmihályra távozott. Itt azonban egy év múlva összeveszett a parókus lelkésszel, Ajtay Jenővel. Vásárhelyi büdszentmihályi ügyét – „Fekete Csaba könyvtáros-lelkipásztor szíves utánjárása és adatközlése nyomán” – külön fejezetben ismerteti Kádár. Kár, hogy nem személyesen kutatott a debreceni egyházkerületi levéltárban, ez esetben talán rábukkant volna azokra az iratokra, melyekből kiderül, hogy milyen „nyilaskeresztes ügye” volt, és tulajdonképpen miért indult ellene egyházbírósági eljárás, amely fegyelmivel végződött – ellentétben az orosházival, azt ugyanis fölfüggesztették az álláscsere miatt. Egy ideig nem volt vele semmi probléma. Az 1939-es országgyűlési választások előtt egy jó héttel azonban Bartha László tiszalöki esperes arról tájékoztatta az új püspököt, Révész Imrét, hogy a járási főszolgabírói hivatal5 jelentette neki: Vásárhelyi Lajos és Németh Géza kántortanító „az ún. nyilaskeresztes párt érdekében utcán, gyűléseken és házról házra járva törvénybe ütköző politikai ténykedést fejtenek ki”. Emiatt mindkettejüket a hivatalába rendelte, ahol a kántortanító elismerte, hogy nyilas csoportvezető volt, de erről a tisztségéről Révész egyik körlevele után lemondott, azóta pedig „semmiféle kortesszolgálatot nem teljesített”. A segédlelkész ezzel szemben határozottan tagadta, hogy a szélsőjobboldali pártnak bármikor is tagja lett volna, valamint azt is állította, hogy semmiféle gyűlésen nem vett részt6, és „háziagitációt” sem folytatott. Csupán annyit ismert el, hogy régebbi barátai, Görömbey Ferenc tiszaberceli presbiter és „vitéz Gaál Csaba mérnök, egyetemi tanár”7, nyilas képviselő jelöltek 3

Kádár Péter azt állítja, hogy a lelkipásztor a népbíróság előtt vallotta azt, miszerint Vásárhelyi „nyilas szellemű” volt. Lehet, hogy nem elég pontosan fogalmaztam, de a lelkész szegedi népbírósági dossziéjának áttekintése után maga is rájöhetett volna arra, hogy „csak” egy orosházi politikai nyomozó, Szűcs Pál alhadnagy előtt állította, hogy „Vásárhelyi Lajos […] nyilas érzelmű volt, ami miatt azonnali hatállyal elbocsátotta.” (Ez a kijelentése eleve nem felel meg a tényeknek!) Horváth még ehhez hozzá tette: „Nyilas meggyőződésének több beszéd alkalmával adott kifejezést, ami miatt mindenkor figyelmeztette…”. Egyébként lehet, hogy csupán részletkérdés (bár szerintem nem az), de annál figyelemreméltóbb az a tény, hogy az alhadnagy előtt Kadocsa Oszkár iskolaigazgató (aki két tanéven keresztül főnöke volt a hittant oktató helyettes lelkésznek) nem tett említést arról, hogy ő „nyilas érzelmű” lett volna. (Csongrád Megyei Levéltár [a továbbiakban: CsML], dr. Vásárhelyi (Zsarkó) Lajos népbírósági iratai, VII. 2. fond, 50. doboz, Nb. 131/1947./6. sz., 9. o.) Ez alapján én úgy gondolom, további bizonyításra szorul, hogy Vásárhelyi már 1938 előtt is szimpatizált-e hungarista mozgalommal. 4 Erről Ajtay Jenő április 13-án értesítette Makláry Károly püspököt, közölve egyben azt is, hogy Vásárhelyi Lajos bemutatkozó látogatást tett nála, illetve a gyülekezet vezetőinél, és püspöki jóváhagyás esetén „ezen bemutatkozás alapján” hajlandó őt munkatársául elfogadni. A Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltára (a továbbiakban: TtREL), a Püspöki Hivatal igazgatási iratai, I. 1. c fond, 357. doboz, 1794/1938. 5 A dadai alsójárás főszolgabíróságának anyaga nem került be a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltárába, ezért a főszolgabírónak a Vásárhelyi-ügyre vonatkozó iratai nem ismeretesek. 6 A megvádolt lelkész a Magyar Államrendőrség Hódmezővásárhelyi Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályán 1946. április 26-án elismerte, hogy „a nemzeti szocialista pártgyűléseken négy alkalommal négy különböző helyen, éspedig a gömöri Rozsnyón, Tornalján, Putnokon és Hubón mint csendes szemlélő megjelent”. (Mindez nyilvánvalóan már özörényi lelkipásztor korában történt.) CsML, Nb. 131/1947./6. sz., 8. o. 7 Helyesen: Gál Csaba. (Budapest, 1892–1946.) Sohasem volt egyetemi tanár. A ’30-as években gépészmérnökként a BSzKRT műszaki tanácsosa volt, kezdettől fogva részt vett a hungarista mozgalomban, annak egyik fő tag-toborzója. 1939-ben Szabolcs vármegyéből került a nyilaspárt képviselőjeként az Országgyűlésbe.

224

korábban egyszer a faluban járván a lakásán megebédeltek, de a választási kampány alatt egyikükkel sem találkozott.8 Az esperes egyelőre elfogadta ezt a magyarázatot, ám a választások után két nappal, május 31-én azt jelentette püspökének, hogy „több oldalról nyert tájékoztatás szerint” (erről közelebbit nem árul el) a segédlelkész magatartása „olyan mederbe vágódott, hogy az ottani szolgálata az egyház közbékessége érdekéből nem kívánatos. Ilyen körülmények között méltóztassék [...] csere útján elhelyezni.”9 (A kiemelés tőlem – V. G.) Révész azonban nem „méltóztatott” a kérést teljesíteni: egyelőre még kiállt a segédlelkész mellett, aki egy november 6-i – önmentegető – levelében10 azzal védekezett a korábbi vádakra, hogy „a tavaszi választással kapcsolatban egyes politikai ambícióktól túlfűtött személyek” részéről érte „érthetetlen és indokolatlan” támadás. Erre pedig az adhatott alkalmat, hogy a választási kampány idején a nyilasok az alsó-szabolcsi választókerület minden községében bejelentettek egy helyi szónokot, Büdszentmihályon őt és a kántorát – anélkül, hogy megkérdezték volna őket. (Az azért nyilván nem véletlen, hogy épp ők jutottak a nyilas aktivisták eszébe. Talán a két képviselőjelölt hívta föl a figyelmet a nézeteikkel szimpatizáló lelkészre és a kántorra.) Vásárhelyi azt a püspöknek is elismerte, hogy a föntebb említett Görömbeyt és Gált vendégül látta. Azt is közölte, hogy az esperes a választások előtt nyolc–tíz nappal magához hívatta, és megmutatta neki a főszolgabíró ellene tett följelentését. Az abban foglaltakat azonban valótlanoknak tartotta, ezért megüzente, hogy csak nyugodtan jelentsék föl, áll elébe. (Korabeli lapinformáció szerint a segédlelkészt a főszolgabíróság – azzal a váddal, hogy nyilas plakátokat ragasztgatott, és titokban nyilas gyűlést tartott – kétszer jelentette föl, de mindkét alkalommal fölmentették, mert bebizonyosodott, hogy nem ő volt a bűnös, hanem a kántor.) A püspök erre a levélre november 10-én igen békés hangnemben válaszolt. Többékevésbé hitelt adott a segédlelkész azon ígéretének, miszerint ő még a látszatát is messze kerülni fogja annak, mintha valamelyik pártnak „a szervezése érdekében munkálkodni kívánna”. Azt is közölte, a dadai alsójárás főszolgabírója arról tájékoztatta, hogy ő „jelenleg is erélyes agitációt fejt ki titokban a nyilaskeresztes mozgalom érdekében”. Mivel pedig értesülései olyan jellegű forrásból származnak, mely „minden felületes információt kizár” (gyanúm szerint a csendőrség politikai nyomozó osztályára célozhatott), arra utasította, hogy ezt az ügyet tisztázza a főszolgabíróval. Ezenkívül még azt is megjegyezte: azt sem nézi jó szemmel, ha egy önálló parókus lelkész (aki pedig „a felelősség sokkal nagyobb mértékével teheti”), beleveti magát a pártpolitikába, amennyiben azonban ezt egy segédlelkész teszi, azt mélyen elítéli. Ebből következően az ő esetében sem azt kifogásolta elsősorban, hogy a Nyilaskeresztes Párt „érdekében látszik állást foglalni és legjobb esetben is erős rokonszenvet tanúsítani”, hanem azt, hogy „önálló hatáskörrel még nem bíró [segéd-]lelkészember”-ként politizál, és ezzel a „reábízott lelkekben felelőtlen módon félreértéseket és zavarokat visz be.” Ezt követően figyelmeztette arra, hogy kénytelen lesz állásából elbocsátani, ha tevékenységéről továbbra is „nyugtalanító információkat” fog kapni.11 A figyelmeztetés ellenére azonban ezt követően is érkeztek ilyen jellegű értesülések. Például 1940. január 19-én egy „olyan magas helyről eredő, föltétlen hivatalos hitelű dokumentum”,12 mely azt állította, hogy Vásárhelyi a Nyilaskeresztes Pártban továbbra is „vezetői tisztet” tölt be a járás területén. 1944. október 15. után a Szálasi-kormány személyügyi kormánybiztosa, a személyügyi nemzetpolitikai iroda vezetője lett. Háborús bűnösség vádjával a fővárosi népbíróság 1946. március 6-án halálra ítélte, kivégezték. Budapest Főváros Levéltárában csupán a népbíróság végzése található meg (XXV. 1/b fond, Nb. 4570/1945.), ebben természetesen nincs utalás a Vásárhelyivel való kapcsolatára. 8 TtREL, I. 1. c fond, 369. doboz, 1936/1939. sz. 9 TtREL, I. 1. c fond, 369. doboz, 2095/1939. sz. 10 TtREL, I. 1. c fond, 394. doboz, 924/1941., 4770. sz. 11 TtREL, I. 1. c fond, 394. doboz, 924/1941. sz. 12 Azt nem tudni, hogy mire utal Révész Imre a „magas hely” említésekor, mindenesetre pár héttel később, 1940. január 31-én a Püspöki Hivatalba érkezett egy átirat Jékey Ferenc Szabolcs vármegyei főispántól Vásárhelyi „nyilaskeresztes ügyéről”, ám ez eltűnt, csak az iktatókönyvből szereztem tudomást a létezéséről. (Erre utalhat Fe-

225

Ennek ellenére január 30-án a segédlelkész a Püspöki Hivatalban – tanúk jelenlétében – határozottan cáfolta a fenti információt, kijelentvén, hogy „bárhonnan is származzék, a valóságnak nem felel meg”. Hozzátette, hogy ha előkerülne olyan bizonyíték, mely szerint ő „nyilaskeresztes pártszervezéssel foglalkozott”, kész magát alávetni „a legszigorúbb eljárásnak is.” Ez a határozott kijelentés ideig-óráig bizonnyal megnyugtatta Révészt, aki azért arra igen komolyan figyelmeztette őt, hogy ha a neki tett – és jegyzőkönyvben rögzített – ígéretétől a legkisebb mértékben is eltér, „állásától azonnali hatállyal el fogja mozdítani”.13 Vásárhelyi fogadkozásai, határozott cáfolatai ellenére azok a bizonyos „nyugtalanító információk” továbbra is befutottak a püspökhöz, egyebek mellett „a világi politika és közigazgatás több előkelő tényezőjétől”, így báró Vay László, az egyházkerület világi főgondnoka testvéröccsétől, Miklóstól. Eszerint Vásárhelyi továbbra is „széleskörű nyilaskeresztes propagandát” folytat.14 Ezek az információk, illetve a segédlelkész bűnösségét alátámasztó esetleges bizonyítékok Révész Imre számára nem voltak eléggé meggyőzőek, ezért a beígért elmozdítása érdekében nem tett lépéseket. 1939 májusától – akármennyi gyanú élt is a lelkében – egy éven keresztül megvédte őt, mert bízott a lelkészi szavahihetőségében. Végül az vezetett az állásvesztéshez, hogy ellene Ajtay Jenő 1940. június elején – mint Révész Imre fogalmazott: „mindenféle politikától teljesen függetlenül” – panaszt emelt, illetve fegyelmi feljelentést juttatott el az alsószabolcs-hajdúvidéki egyházmegyei bíróság elnökéhez. A lelkipásztor szerint Vásárhelyi „személyileg tűrhetetlen viselkedése” miatt a kettejük között való „együttmunkálkodás” lehetetlenné vált, mégpedig azért, mert „beteges állapotát és ideges félénkségét kihasználva, őt az utóbbi hónapokban már valósággal terror alatt tartotta, a híveiket ellene lázította”.15 Ebben az esetben ismét nem lehet tudni, hogy valójában mi okozta a parókus lelkész és segédje között a konfliktust. A Kádár Pétert informáló Fekete Csaba könyvtároslelkipásztor feltételezése szerint „segédlelkész és főnök személyes ellentéte, meg talán valamilyen lakásügy is lehet a háttérben, illetve az a nem ritka jelenség, hogy az ifjú lelkészt szívesebben fogadta és tekintette pásztorának a gyülekezet, mint a bebetonozott nagypapot.” A püspök ezt követően a június 13-án kelt 2701/1940. sz. rendeletével július 1-i időponttal hatályon kívül helyezte Vásárhelyi Lajos büdszentmihályi segédlelkészi kirendelését, vagyis menesztette állásából. Ezután következtek a segédlelkésznek azok a lépései, melyeket utólag fölróttak neki (és amelyeket Fekete Csaba közlése nyomán részben Kádár Péter is említ): húzta-halasztotta szolgálati lakásának átadását, illetve hívei – állítólag az ő kezdeményezésére – aláírásokat gyűjtöttek a megtartása érdekében.16 (Lakása kiürítésének halogatását illetően figyelembe kell venni azt is, hogy ekkor már biztos volt abban, miszerint hamarosan Özörényben folytathatja a lelkészi pályáját, emiatt nem akart kétszer költözködni: egyszer Hódmezővásárhelyre, majd onnan a gömöri faluba. Az más kérdés, hogy pár héten belül kiderült, az új állás elfoglalásának ideje bizonytalan időre kitolódik…) 1940. augusztus 1-én értesítette Révész Imrét, hogy (egy hónap késéssel) kiürítette a büdszentmihályi lakást, de azt is közölte, hogy aznap megjelent nála dr. Fehér István, a buda-

kete Csaba is a Kádár Péternek írott levelében, csak ott téved, hogy nem az alispántól, hanem a főispántól származik az irat.) 13 TtREL, I. 1. c fond, 394. doboz, 924/1941. sz., az 1940. január 30-i jegyzőkönyv. 14 TtREL, I. 1. c fond, 394. doboz, 924/1941. sz., Révész Imre 1940. augusztus 11-i levele br. Vay Lászlónak. 15 TtREL, I. 1. c fond, 394. doboz, 924/1941. sz., Révész Imre 1940. augusztus 13-i levele az Egyetemes Konvent Elnökségéhez. (Ajtay beadványát nem sikerült megtalálnom.) 16 Itt hívom fel a figyelmet arra, hogy ugyan Ajtay tiszteletes szerint „a 479 aláírás közül 269 számításba nem jöhet”, mert vagy nem gyülekezeti tagok írták alá az ívet, vagy ugyanazon kéztől származik több aláírás, figyelmes vizsgálódás után nyilvánvalóvá válik: a „hamisítások” esetében arról van szó, hogy egy-egy személy sokszor a családtagjai nevében is aláírta az ívet, tehát nem feltétlenül tudatos csalásról van szó.

226

pesti Magyarság című napilap17 munkatársa, aki a fölmentésével kapcsolatos dolgok iránt kérdezősködött.18 (Fehér aznap levélben megkereste a püspököt is, és aziránt érdeklődött, hogy mi volt az oka a segédlelkész eltávolításának. Másnap ő azzal utasította vissza, hogy „kívülálló tényezőknek” nem köteles információkat adni az egyház belső dolgairól.) Vásárhelyi valószínűleg a nyilas barátain keresztül került kapcsolatba a lappal. Föltételezésem szerint ő jelentkezett a szerkesztőségnél levélben vagy személyesen, elpanaszolván, hogy püspöke a nyilasokkal való szimpatizálása miatt rúgta ki az állásából, (ami nem egészen igaz!), és állítása alátámasztására átadta a január 30-án fölvett jegyzőkönyv egy példányát, amelyben Révész Imre igen kritikusan nyilatkozott a pártról. (Ebben ugyanis nyomatékosan hangoztatta, hogy „a Nyilaskeresztes Párt eszméire és törekvéseire vonatkozólag még sokkal aggasztóbb jelenségek és bizonyságok merültek föl, aminek következtében bármely keresztyén egyház lelkészének még sokkal fokozottabb mértékben távol kell tartania magát ettől a mozgalomtól”.19) Ezek után az augusztus 11én megjelent nyílt levélben20 leközölték a jegyzőkönyv szövegének nagy részét, majd Fehér István azzal próbálta megvédeni a velük szimpatizáló segédlelkészt, hogy kijelentette róla: ő csak fölismerte azt, miszerint „a XX. század győzelmes koreszméje a nemzetiszocializmus”. Végül antiszociális magatartással (mert felmondási idő nélkül szolgálati lakásából – úgymond – szívtelenül az utcára dobatta Vásárhelyit a két beteg kisgyermekével és feleségével együtt), valamint pártpolitikai egyoldalúsággal vádolta meg a nagy tekintélyű püspököt. Ezzel betelt a pohár: Révész Imre augusztus 11-én – az egyházkerület főgondnokával, br. Vay Lászlóval együtt – elrendelte a fegyelmi eljárás megindítását. Amikor azonban az ítélethirdetésre sor került, Vásárhelyi már a Tiszáninneni Református Egyházkerületben lévő, a Gömöri Református Egyházmegyéhez tartozó Özörényben volt lelkipásztor. Arra a kérdésre, hogy mi módon került kapcsolatba a büdszentmihályi segédlelkész az özörényi gyülekezettel, egyelőre nem lehet választ adni. Annyi bizonyos, hogy még 1938 áprilisában ürült meg a lelkészi állás, de a presbitérium kezdetben nem akart új lelkészt választani, mert anyagi téren gondjai voltak. Ezért feltehetően csupán 1938 végén vagy a következő év elején kerülhettek kapcsolatba Vásárhelyivel. 1939 júniusában tartottak presbiteri gyűlést a kérdésben – az esperes elnökletével –, s ezen a gyűlésen három szavazattöbbséggel meghívták papnak Vásárhelyi Lajost. Erről Ajtay Jenő egy június 22-i levelében tájékoztatta egyik kollégáját. Mint írta, az özörényi presbitérium meghívta segédlelkészét, és már csak a gyülekezet van hátra. „Azt hiszem ott is nagy többsége van; bár tudomásom szerint az illető esperes úr mást szeretne” – közölte a lelkipásztor. Ebből annyi igaz, hogy Lenkey Lajos a kérdést az egyházmegyei közgyűlés elé vitte, mivel tudomására jutott, hogy Vásárhelyi több özörényi egyháztaggal is tartotta levélben a kapcsolatot – nyilván saját maga mellett agitált. Ez az egyházi törvények szerint tilos volt. Ráadásul – állítólag – a segédlelkészt megfenyegette.21 Emiatt a lelkész abban az évben nem tudta elfoglalni az új szolgálati helyét. Egy évvel később, 1940. június 4-én arról tájékoztatta a büdszentmihályi lelkipásztor a püspököt, hogy abban a hónapban eldől, elfoglal-

17

A Magyarságot még Milotay István és Pethő Sándor alapították 1920-ban. 1938 májusában a részvények többségét megszerző Rupprecht Olivér átvette a lapot, és a hungarista mozgalom szolgálatába állította. Ő maradt az elnök-vezérigazgató, és felelős kiadó, a főszerkesztő pedig Hubay Kálmán nyilas parlamenti képviselő lett. 18 A lap 1940. július 6-i számában már foglalkoztak a lelkész ügyével. Egy közleményben arról számoltak be, hogy egy „7 évi kifogástalan lelkészi szolgálat” után „nemzeti szocialista magatartás miatt” állását vesztett, és kilakoltatás előtt álló lelkész azonnali állást keres. Az illető neve nincs megadva, de egyértelműen Vásárhelyiről van szó. 19 A püspök már a november 10-i levelében kifejtette: „a nyilaskeresztes mozgalom eszmei kiforratlansága és szélsőséges forradalmi tendenciái szerintem egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy velük református lelkészember kapcsolatokat tartson fenn.” 20 Magyarság, 1940. augusztus 11., 5. o. („Nyílt levél Révész Imre debreceni református püspök úrhoz.”) 21 A Sárospataki Református Kollégium Levéltára, az egyházmegyei közgyűlési jegyzőkönyve, HKF. I. 4/3. fond. Ezúton köszönöm meg Szentimrei Márk levéltárosnak a kérdésben nyújtott segítséget.

227

hatja-e Vásárhelyi az özörényi állást. Ez valami oknál fogva még sem történt meg, csupán november 1-től lett a gömöri falu parókus lelkésze. Az Alsószabolcs-Hajdúvidéki Református Egyházmegye bírósága 1941. február 11-én hozta meg az ítéletet az – akkor már özörényi – lelkipásztor fölött. A bíróság szerint Vásárhelyi Lajos volt büdszentmihályi segédlelkész bűnösnek bizonyult az Egyházi Törvénykönyv (E. T.) VI. törvénycikk 46. paragrafus A/4 pontjában22 meghatározott fegyelmi vétségben, mert azt a bizonyos január 30-i „bizalmas, tehát hivatali titkot képező” jegyzőkönyvet „illetéktelen egyén kezére” adta, és ezzel – „azon célból, hogy püspökének törvényes hatáskörben kiadott rendelete ellen izgasson” – szándékosan közreműködött abban, hogy az iratot a Révész elleni hírlapi támadásra használhassák fel. Ezért az E. T. VI. törvénycikk 47. paragrafus B) pontja értelmében 200 pengőre büntették (ez akoriban egy jó havi fizetésnek számított), mellékbüntetésként pedig három évig eltiltották a jobb javadalmazású állásra való, vagy magasabb egyházi tisztségre történő választhatóságtól.23 Az indoklásban az első vádpont alatt megemlítették, hogy Ajtay visszavonta ugyan a följelentését, de az egyházkerületi elnökség „a felhozott állítások súlyosságára tekintettel nem hajlandó napirendre térni az ügy felett és az egyházi igazságszolgáltatásnak közérdekből szabad folyást enged.” A második vádpont alatt megismételték a föntebb említett vádat a jegyzőkönyv kiszolgáltatásáról. Mivel pedig az első vádpont megítéléséhez fegyelmi eljárás lefolytatása szükséges (erre azonban később nem került sor!), a vád alapját csak a második vádpont képezte. A vádlott védekezését (hogy például az ominózus jegyzőkönyvre nem volt rávezetve a „bizalmas” minősítés) a bíróság nem fogadta el, szerinte tudatosan azért adta át a szerkesztőnek a dokumentumot, hogy püspökét a nagy nyilvánosság előtt megtámadják és annak révén „intézkedése megváltoztatására próbálják kényszeríteni” (ez azonban nem logikus, hiszen akkorra a vádlott már megpályázta az új állást), „vagy legalábbis bosszút álljanak rajta”. Végeredményben tehát – a Kádár Péter kifejezésével élve – „konfliktuózus alkatú” Vásárhelyi Lajost nem azért ítélte el az egyházmegye bíróság, mert – Révész Imrét idézve – „erős rokonszenvet tanúsított” a nyilasok iránt, hanem azért, mert az egyik „baráti” (szélsőjobboldali) lapon keresztül megtámadta püspökét. Az, hogy mennyire volt szoros kapcsolata a nyilaskeresztes párttal, valóban tagja volt-e a pártnak, a rendelkezésre álló forrásokból nem derül ki. Meggyőződésem szerint arról van szó, hogy Vásárhelyi Lajos a harmincas évek második felében „bedőlt” a nyilasok szociális demagógiájának.24 (Ezen nincs mit csodálkozni, közismert személyiségeket – például tudósokat, művészeket – lehetni említeni, akik ugyanígy jártak.) Egyébként a népbírósági perében több tanú kiemelte a szociális érzékenységét. Arra viszont egy forrásom sem utal, hogy a lelkész nyíltan zsidóellenes lett volna, de – Ungváry Krisztián megállapítása szerint – „nem volt szükségszerű, hogy a nyilas vonzalmak minden esetben egyúttal vad antiszemitizmust is jelentsenek”.25 22

Az 1933. évi VI. egyházi törvénycikknek a fegyelmi vétségeket felsoroló 46. paragrafusa A) pontja szerint „Egyházi tisztviselőnek vagy alkalmazottnak a következő pontokban felsorolt cselekményei vagy mulasztása: […] 4. pont: ellenszegülés és engedetlenség az egyházi felsőbbségek törvényes rendeleteivel és határozataival szemben vagy az ezek ellen való izgatás.” A Magyarországi Református Egyház törvényei. (Az 1928. évi május hó 8. napján megnyílt negyedik és az 1939. évi március hó 1. napján megnyílt ötödik budapesti országos zsinat által alkotott törvénycikkek.) Budapest, 1942. 182–183. o. (A továbbiakban: Egyházi törvénykönyv, 1942.) 23 TtREL, I. 1. c fond, 382. doboz, 2701/1940., az 1941. február 11-i tárgyalási jegyzőkönyv és ítélete. 24 A megvádolt lelkész a vásárhelyi politikai rendőrségen 1946 áprilisában fölvett jegyzőkönyvben elismerte, hogy „lelkészi tevékenysége alatt a nemzeti szocialista mozgalomnak a földreformra vonatkozó, valamint a kisemberek és általában a kizsákmányoltak életlehetőségeinek javítására irányuló törekvéseit magáévá tette”. (CsML, Nb. 131/1947./6. sz., 8. o.) A nyilasok agrárprogramjának radikalitása egyébként „a kommunista párt javaslataival vetekedett” – de „természetesen” volt egy antiszemita éle: „a földkérdés rendezésénél a program nyíltan ki is mondta, hogy a zsidó nagy- és középbirtok azonnal kiosztandó”. Emellett az egyházi és a világi nagybirtok felosztása is célként szerepelt. Lásd Ungváry Krisztián: A politikai erjedés – az 1939-es választások Magyarországon. In: Hadi Krónika, 2002. 11. sz. 217–220. o. 25 Ungváry Krisztián: Kik azok a nyilasok? In: Beszélő, 2003. 6. sz. 58–68. o.

228

Ami a két nyilas politikussal, dr. Pünkösti Mihály főispánnal és dr. Budinszky László igazságügy-miniszterrel való kapcsolatát illeti, röviden a következőket lehet elmondani. Pünköstit még a debreceni egyetemről ismerte. Hogy mennyire volt baráti a kapcsolatuk, az a föllelhető iratokból nem derült ki, mindenesetre Vásárhelyi 1943-ban elintézte, hogy a miskolci ügyvédtől akkortájt elvált felesége, mint kántortanító elhelyezkedhessen az özörényi református elemi iskolánál.26 Emiatt a nyilas főispán a lekötelezettje lett, és jórészt ennek köszönhető, hogy – mintegy mentőövként – 1944 novemberében fölajánlotta a dezertőr lelkipásztornak, fogadja el a pár hónapja nem működő özörényi hadiüzem vállalati felügyelői tisztjét és indítsa be a gyárat. A bőrét menteni kívánó Vásárhelyi még pár napig habozott, majd a munkások kérésére november 16-án átvette a gyár adminisztratív vezetését.27 A dr. Budinszky Lászlóval28 kapcsolatos viszonyát megvilágító iratokat Budapest Főváros Levéltárában29 nem találtam, így nem derült ki, hogy honnan ismerték egymást. A szélsőjobboldali ügyvéd Budapesten praktizált, majd 1939ben a rétsági kerületben választották meg (nyilas programmal) parlamenti képviselőnek, tehát nem abban a közegben mozgott, ahol Vásárhelyi. Emiatt csupán azt tudom elképzelni, hogy talán Gál Csabán keresztül kerültek egymással kapcsolatba. (Ő ugyanis – egy levél tanúsága szerint – jó viszonyban volt az elv- illetve párt-társával.) A lelkész népbírósági peréhez csatolt irataiból azonban nyilvánvaló, hogy csupán azért „levelezett” Budinszkyvel – vagyis küldött két (!) levelet –, hogy a reábízott vállalat munkásait jövedelemhez juttassa. Emiatt olyasmit állítani, mint amit Kádár vitairatában lehet olvasni, miszerint „a nyilaskeresztes párt országos és területi szintű vezetőivel gyümölcsöző kapcsolatokat ápolt” (ami a források tükrében egyszerűen valótlan), csupán nagyfokú elfogultsággal lehet. Vásárhelyi Lajos egy „megtévedt”, nyilas szimpatizáns értelmiségi volt (lásd például az ideig-óráig a nyilasokhoz közeledő Matolcsy Mátyás vagy Féja Géza esetét). A kommunista rezsim előbb-utóbb megbocsátott volna neki (akárcsak a „kisnyilasok” nagy többségének), ha 1945-től lelkes kommunista-szimpatizáns vált volna belőle, vagy szorgos besúgó, de mert egyik sem lett, a kommunista rendszer „megrögzött reakciósnak”, „rendszerellenesnek” minősítette. Ezen a ponton hadd hívjam föl Kádár Péter figyelmet arra, hogy ha már a szélsőjobboldal szociális programjával egyetértő Vásárhelyi nyilas múltját fölemlegeti, érdemes lenne elgondolkodnia annak a – sokak által ma is nagyra tartott – Erdei Ferencnek a megítéléséről is, aki a harmincas években még a népi mozgalomhoz tartozott, de egy idő után a szélsőbaloldalnak, a kommunistáknak „dőlt be”, majd gátlástalanul kiszolgálta a Rákosi-rezsimet, sőt, mint tiszántúli világi főgondnok az ötvenes években közvetve egyháza tönkretételéért is felelőssé tehető. 26

A népbíróság előtt tett vallomását alátámasztja a nyilas főispán fia, az ismert baloldali publicista, Pünkösti Árpád is. Lásd a könyvét: Az alsó fiók. Családtörténet. Budapest, 2007. 74. o. (Ő a könyvében többször szóba hozza Vásárhelyit, ám olyannyira elfogult vele szemben, hogy művének forrásértéke emiatt minimálisnak tekinthető. Elfogultságát egyértelműen elismerte a nekem írott levelében.) 27 Kádár Péter szerint Vásárhelyi azért vallotta a bíróság előtt azt, hogy csak a munkások kérését teljesítette, mert „igyekezett tisztára mosni magát a vádak alól”. Hát akkor hadd idézzem szó szerint Faragó Klárának (ő az Özörénnyel már akkor is szinte összenőtt Pelsőc gyógyszerésznőjeként szemtanúja volt az eseményeknek) a népbíróságon eskü alatt tett vallomását: „Tudomásom van róla, hogy a vádlott a munkások kérésére elvállalta a leállt cellulóze gyár vezetését. Ezt maguk a munkások mondták el nekem azzal, hogy így akartak megszabadulni a katonai szolgálat alól. A munkások a legnagyobb szeretettel beszéltek a vádlottról. Azt is tudom, hogy a vádlott leventéket is felvett a munkások közé, hogy azoknak se kelljen elmenni.” CsML, Nb. 131/1947./6. sz., 22. o. (A kiemelés tőlem – V. G.) 28 Dr. Budinszky László (Budapest, 1895–1946) 1919-ben a szibériai hadifogságából hazatérve a Vörös Őrség zászlóaljparancsnoka lett. 1926-tól folytatott ügyvédi gyakorlatot, 1935-ben belépett a Rassay-féle Polgári Demokrata Pártba, majd 1938-ban a Salló-féle Nemzeti Frontba. 1939-ben – képviselővé választása után – tagja lett a Nyilaspártnak. 1940-től Szálasi protokollfőnöke, a nyilas kormányban igazságügyminiszter lett. 1945. október 19től előzetes letartóztatásban volt. A népbíróság 1945. december 12-én halálra ítélte, amit a NOT 1946. február 25én jóváhagyott és március elején kivégezték. 29 Budapest Főváros Levéltára, dr. Budinszky László ügyvéd és képviselő iratai (1937–1944), XIV. 29. fond, sz. n. és Budinszky László népbírósági perének iratai, XXV. 41. fond, 1/a állag, Nb. 4349/1945. sz.

229

Dr. Vásárhelyi Lajos, „a rendszer megrögzött ellensége” Vásárhelyi – mint a 2008-as dolgozatomban írtam – 1945 nyarán tért vissza szülővárosába, ahol simán leigazolta a világi igazolóbizottság, hisz otthon semmi terhelő momentumot nem tudtak ellene fölhozni.30 Hamarosan a helyi politikai rendőrség látókörébe került, ugyanis valószínűleg dr. Budinszky László népbírósági perét megelőző nyomozás során fölmerült az ő neve is. 1946. március 8-án a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Politikai Rendészeti Osztálya egy feljegyzésében azt jelentette a vásárhelyi PRO-nak, hogy „egy ügy nyomozása kapcsán a következők jutottak tudomásomra: Vásárhelyi Lajos ref. lelkész az özörényi cellulózegyár volt gyári felügyelője nyilas párttag volt, ezenkívül összeköttetésben állt Szálasival, Budinszkyval…”.31 Ezt követően először csak állítólagos „antikommunista”, „népi demokrácia-ellenes” kijelentései okán nyomoztak utána, majd az 1944 őszi özörényi szerepvállalása miatt. Tulajdonképpen ez utóbbi miatt vádolták meg, és nem a már említett nyilas kapcsolatai, vagy nyilas-szimpatizáns mivolta okán. Mindazonáltal a Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt és a Polgári Demokrata Párt által delegált népbírók nem tartották bűnösnek. Velük szemben a baloldali népbírók, valamint a tanácsvezető bíró a bűnössége mellett szavaztak, de nyilvánvalóan nem azért, mert valóban „háborús bűntettet” követett el azáltal, hogy az özörényi hadiüzem egy bő hónapig még működhetett, hanem a miatt, mert valahogy „le kellett papírozni” a vádlott internálótáborban eltöltött tíz hónapját. (A népbírósági perekben számtalan esetben tetten érhető ez a gyakorlat.) A megpróbáltatások azonban ezzel nem értek véget, mert szabadulása után jó három hónappal, 1947. augusztus elején internálták. Az internáló táborból csak 1948. január 28-án szabadult ki, de még 1949. február 5-ig rendőrhatósági felügyelet alatt állt. A politikai rendőrség ezt követően sem hagyta békén: augusztus 8-án az ÁVH szegedi osztálya „kompromittáló adatok”32 alapján beszervezte az ún. „B” (bizalmi) hálózatába. Az ÁVH iratanyagának jelentős része 1956-ban megsemmisült, emiatt nem lehet tudni, hogy ténylegesen végzett-e besúgói tevékenységet, de egy 1968-as jelentésben33 (melyben röviden összefoglalták korábbi kapcsolatát a politikai rendőrséggel) az olvasható, hogy „a kapcsolat rövid időn belül megszűnt”.34 Sokáig nem örülhetett a „szabadságnak”: 1951. szeptember 10-én a beszervezést felújították, amely ellen két hét múlva írásban tiltakozott. Ennek ellenére – állítólag – 1954. július 12-ig „foglalkoztatták”, majd, mint alkalmatlant kizárták. Azt, hogy ez mit jelent, iratok hiányában csak találgatni lehet. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának egyik munkatársa szerint az „alkalmatlanság” azt jelentette, hogy az illető rendszeresen megtagadta a „munkát”35 és nem je30

Kádár Péter téved, amikor azt írja: „az igazolása is mindössze azt tisztázza, hogy Vásárhelyi (Zsarkó) nem vállalt vezető tisztséget olyan szervezetekben, amelyeknek az új hatalom »demokrácia- és népellenes« tevékenységet tulajdonított”. Az igazolóbizottságok nem csak azt vizsgálták, hogy az illető vezető tisztséget töltött-e be egy „népellenesnek” minősített szervezetben, hanem azt is, hogy milyen politikai nézetei voltak. Számos esetet hozhatnék fel arra, hogy az illető nem volt jobboldali párt vagy szervezet tagja, de 1945 előtt szovjetellenes, antikommunista cikket írt vagy beszédet tartott, és „csak” emiatt nem igazolták. 31 Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (a továbbiakban: ÁbSzTL), Vásárhelyi Lajos vizsgálati dossziéja, 3.1.9. V-16881, 6. o. (A fővárosi PRO információi szerintem alaptalanok voltak: semmi sem támasztja alá, hogy a lelkész nyilas párttag lett volna, mint ahogy a Szálasival – aki 1938 nyarától 1940 őszéig börtönben ült – való kapcsolatára sincs semmi bizonyíték.) 32 Ez bármi lehetett: politikai múlt, bűnügy, „nőügy” stb. Lehet, hogy nyilas-szimpatizáns múltjával zsarolták meg. 33 ÁbSzTL, O-13.586/5. sz. objektumdosszié („Református egyházi reakció területén lévő ellenséges személyek elhárítása”), Geréb Sándor alezredes, a BM III/III-1-c alosztály vezetője és Kiss Ervin alezredes 1968. december 23-i jelentése. 34 Kincses Imre ÁVH-s hadnagy egy 1950. május 19-i jelentésében még mint „B egyénünk”-et említette, de más információt nem adott róla. ÁbSzTL, 3. 1. 9., V-1090. (Tárkány Szűcs József vizsgálati dossziéja), 33. o. 35 A munka megtagadását nem egyszer kísérte súlyos retorzió. Például dr. Albrecht Ferenc volt bánffyhunyadi ügyvédet és politikust emiatt tartóztatták le, majd két évre internálótáborba került. Lásd Tabajdi Gábor – Ungváry

230

lentett, vagy jelentései operatív szempontból használhatatlanok voltak. Ugyancsak figyelemre méltó, hogy (a kemény Rákosi-diktatúrában!) tiltakozni merészelt a beszervezés ellen, amiből arra lehet következtetni, hogy még sem sikerült megfélemlíteni, megtörni. Miközben a „szomszéd Cég” (ahogy az Állami Egyházügyi Hivatal/ÁEH Csongrád megyei főelőadója előszeretettel „becézte” az ávót) azt kellett tapasztalja, hogy dr. Vásárhelyi Lajos nem akar együttműködni velük, Óvári László a menesztését szorgalmazta az esperesnél. Az ÁEH és az ÁVH szoros együttműködését számos forrás bizonyítja, ezért joggal föltételezhető, hogy az egyházügyi főelőadó az eltávolítását részben a hírhedett politikai rendőrséggel szembeni magatartása miatt vetette fel. Az sem lehet véletlen, hogy abban az időben, amikor vonakodott információkat adni az ávónak, ráadásul a korábbi dolgozatomban is említett „vetítőgépes akciója” miatt Óvári haragját is kiváltotta, a szegedi pártlapban megtámadták. Azzal vádolták, hogy nem csupán bibliai képeket vetített hanem „a magát papnak álcázó feneketlen romlott lelkű mélységesen aljas ember […] pornográf képekkel, burzsoá szennyirodalommal akarta megfertőzni a fiatal munkás és parasztlányokat”. Az ismeretlen nevű sajtómunkás szerint Vásárhelyi „nyilas gyárigazgató volt Kárpát-Ukrajnában” és „háborús gaztetteiért” kapott tíz hónap börtönbüntetést. A „papnak álcázott nyilas gyárigazgató, és a háborús uszító, háborús bűnös […] fiatal tanulólányokat bolondított el”, ezért „ügyészért és bíróért kiáltunk a nép nevében!” – üvöltött az „éber” újságíró.36 (Nem csoda, ha ezek után – hogy tisztázza magát az abszurd vádakkal szemben – a lelkész két nappal később önmaga ellen egyházi bírósági eljárást kért. Ennek kimenetele – az iratok hiányában – nem ismeretes, csupán annyi bizonyos, hogy az eljárást nem fejezték be, valamiért fölfüggesztették.37) Az „antiklerikális” kirohanás valóságtartalmával kapcsolatban arra hívom föl a figyelmet, hogy Vásárhelyi „áldozatát” ugyanúgy hívták („Juci”), mint a Hajdú-Bihar Megyei Néplap 1952. március 16-i számában hasonló vádakkal megtámadott Kecskés Balázs akkori szentpéterszegi (későbbi Hódmezővásárhely-ótemplomi) lelkipásztor „áldozatát”, sőt, a két „narratíva” is bizonyos helyeken szinte szó szerint megegyezik – ami azt sejteti, hogy ezek a cikkek akkoriban egy kaptafára készültek, tehát nem lehet őket komolyan venni. Arról, hogy a lelkipásztort egy koncepciós jellegű eljárás nyomán mozdította el az egyházi bíróság az állásából, már korábban részletesen írtam. Amiatt, hogy érthető legyen: nem nyilas múltja miatt, vagy – miként Kádár Péter gondolja – a „keresztyén habitustól is elütő személyiségvonásaiból és szellemiségéből” adódóan érte az egyházi retorzió (melyet – ezt úgy látszik nem lehet eléggé hangsúlyozni! – az ÁEH megyei főelőadója kezdeményezett38), még egyszer ismertetem azokat a vádpontokat, melyek alapján elmarasztalták. Az egyik az volt, hogy 1954 decemberében (valójában októberben!) „a missziói szabályrendelet kötelező rendelkezéseit” megszegte – vagyis engedély nélkül meghívta Ungár Aladárt,39 a Keresztyén Testvérgyülekezet prédikátorát, aki egy összejövetelen „hozzászólásképpen” Biblia-magyarázatot tartott. Ezen kívül azt is fölrótták neki, hogy olyan, „az egyházi tekintélyt lealacsonyító, az állásához szükséges Krisztián: Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy. A politikai rendőrség működése Magyarországon 1956–1990. Budapest, 2008. 250. o. 36 Délmagyarország, 1952. február 21. („Ügyészért, bíróért kiáltunk!”) 37 Munkácsy esperes 1956. január 11-i levele Péter Jánosnak. A Csongrádi Református Egyházmegye Levéltára (a továbbiakban: CsREL), az egyházmegye 1956–1957-es iratai, Püspöki Hivatal-csomó, 1956. E 83-56. sz. 38 Ebben a korszakban mindenhol az egyházügyi (fő)előadók kezdeményezték a „reakciós” lelkészek eltávolítását. Nem történt ez másként Hajdú-Bihar Megyében sem. Röszler János egyházügyi előadó 1953. június 6-i, „Megyénk területén a klerikális reakció munkájának kiértékelése és új munkamódszere” című jelentésében írja, hogy „ezen a területen különböző eljárásokkal 14 parochust menesztettünk, pl. Balla Árpádot Hajdúnánás[ról], Hegyaljai Kiss [Gézát] Debrecen[ből], vagy Szász Imre esperes[t] Monostorpályi[ról].” (A kiemelés tőlem – V. G.) HajdúBihar Megyei Levéltár, a megyei tanács egyházügyi előadójának iratai, XXIII. 24/a fond, 1. doboz, sz. n. 39 Ungár Aladár (Budapest, 1905–1970) zsidó származású, a húszas években keresztény hitre tért prédikátor. A harmincas évektől a Krisztus-hívő zsidók mozgalmát vezette, évtizedeken át aktív munkatársa volt a Magyar Evangéliumi Alliance-nak, majd ügyvezető titkára a Magyarországi Szabadegyházak Szövetségének. 1959-ben „disszidált” Magyarországról.

231

bizalmat megingató magatartást tanúsított, minek következtében a nyilvánosság előtt is súlyos megítélésnek tette ki magát”. (Ennek mibenlétére nem tértek ki.) A harmadik vádpont szerint 1955. december 5-én a püspöki hivatalban „egyházi és közéleti szempontból többek jelenlétében […], demoralizáló és destruktív kijelentéseket tett”. Végül pedig „az Egyház és az Állam közötti Egyezmény szellemével ellentétben álló magatartást tanúsított”.40 Tehát (leszámítva a harmadik vádpontot) jórészt politikai okok miatt veszítette el az állását. Az állásvesztés kapcsán Kádár Péter azt írja, hogy „lelkésztársai a legcsekélyebb mértékben sem álltak ki személye mellett az Ótemplomból való elmozdításakor”, mert „a lelkészi kar tagjai jól ismerték Vásárhelyi (Zsarkó) pályafutásának háború előtti mozzanatait is” – vagyis szerinte számon tartották az „összeférhetetlen” lelkész korábbi nyilas-szimpátiáját. Ebből én arra következtetek, hogy kritikusom nem ismeri a hódmezővásárhelyi református egyház ötvenes évekbeli történetét.41 Mielőtt ugyanis egyházfegyelmivel állásából eltávolították dr. Vásárhelyi Lajost, Péter János püspök több lelkészt (köztük azt a Seres Bélát, akinek csupán az volt a „bűne”, hogy templomot szeretett volna építeni) elhelyeztetett a városból – anélkül, hogy a hívek vagy valamelyik lelkész tiltakozni merészelt volna az önkényes eljárás ellen. (Amikor 1952-ben Bakó László tekintélyes és népszerű szegedi lelkipásztort, esperest mondatta le az egyházügyi főelőadó, illetve a püspök, és száműzte a Dunántúlra, senki nem mert megszólalni.42 Akkor épp’ Vásárhelyi menesztése miatt tiltakoztak volna…?) Mindazonáltal ismét leszögezem: 1955 végén nem „konfliktuskereső személyisége” miatt kellett távoznia az ótemplomi lelkészi állásából – mint ahogy Kádár vélelmezi tévesen –, hanem azért, mert az egyházügyi főelőadó őt tartotta a „reakciós lelkészek” vezéralakjának – aki ráadásul még az ávóval sem volt hajlandó együttműködni. Az ’56-os forradalom alatti tevékenységét illetően arra hívom föl a figyelmet, hogy az egyházközségben mondhatni általános volt az a vélemény, miszerint őt a rákosista hatalom üldözte el. Ezért annak október 23-i bukása után logikusnak tűnt, hogy visszatérjen gyülekezetéhez. „Kádár Ferenc, – az 1956-os forradalom napjai alatt is illetékes ótemplomi helyettes lelkész” – írja édesapjáról Kádár Péter. Ez olyan, mint ha azt állítaná: a városi nemzeti bizottság helyett a városi tanács volt illetékes a forradalom napjaiban Hódmezővásárhelyen. Miért tekintették volna a presbitérium vagy a gyülekezet tagjai legitimnek („illetékesnek”) Kádár Ferencet, hiszen az a Munkácsy György rakta a nyakukra, aki maga is (az október 31-én lemondó) Péter János püspök támogatásával, durva hatalmi erőszak eredményeképpen lehetett előbb szentesi lelkész, majd esperes? Szerintem az 1956 tavaszán megválaszttatott Munkácsyt sem lehetett legitimnek tekinteni, ugyanis szó sem volt arról, hogy az egész gyülekezet szabad akaratnyilvánítása eredményeképpen lett volna – papíron – ótemplomi lelkipásztor! Ezt így gondolhatta a tizenkét hódmezővásárhelyi egyházközség által 1948-ban létrehozott Központi Intéző Bizottság is, mert a november 3-i rendes közgyűlésén – melyen Vásárhelyi hangsúlyozta az egyházi rehabilitáció sürgős kimondását – minden különösebb megjegyzés nélkül tudomásul vette az ótemplomi egyházközségben történt „személyi változásokat”, és a jelenlevők bizalmukat fejezték ki a visszatért lelkipásztor iránt.43 (Egyébként ezen a közgyűlésen határozatilag mondták ki, hogy „a közigazgatási úton áthelyezett lelkipásztorok visszahelyezésének ügye sürgősen felülvizsgáltassék az érdekelt egyházközségek és lelkipásztorok kérése esetén.” Ugyanekkor csatlakoztak a november 1-én megalakított, Ravasz László nevével fémjelzett Országos Intéző-

40

TtREL, I. 1. c fond, 586. doboz, 1175/1963. sz. Kádár Péter szíves figyelmében ajánlom az alábbi munkámat: A „kulák”, a „reakciós”, és a „kommunistázó”. Három vásárhelyi református lelkipásztor meghurcolása az ötvenes évek elején. In: Szeremlei Társaság Évkönyve, 2007. Hódmezővásárhely, 2008. 147–172. o. 42 Bővebben lásd tőlem: A Bakó László-ügy. Egy szegedi református esperes üldöztetése az ötvenes években. In: Tiszatáj, 2008. 2. sz., 68–79. o. 43 TtREL, I. 1. c fond, 544. doboz, 95/1957. sz., 206/1956. 41

232

bizottsághoz, mely hamarosan fölvette a Református Megújulási Mozgalom nevet. November 4. után ez lett a „református egyházi reakció” egyik szinonimája.44) A vitairatban is hivatkozott, Csoma Lajos által említett „botrányát” illetően pedig, én óvatosabban bánnék azzal az állítással, miszerint egyéni bosszúból „árulózta le” Vásárhelyi a barátaival Gyáni Imrét, aki emiatt mondott le.45 Nem zárom ki, hogy ez is történhetett – ám azt sem szabad figyelmen kívül hagyni (mint ahogy Kádár Péter „nagyvonalúan” megteszi), hogy Gyánit – mint korábban említettem – többen köpönyegforgató magatartással vádolták, ezért követelték lemondását a városi nemzeti bizottság elnöki posztjáról. Kötve hiszem, hogy csupán egy maroknyi, Vásárhelyi által „föltüzelt” hangoskodó miatt hagyta ott a fenti megbízatását november 1-én. A Csongrád megyei Rendőrfőkapitányság Politikai Nyomozó Osztály Vizsgálati Alosztálya 1957 tavaszán tüzetesen kivizsgálta, hogy miként alakultak meg a megyei és a városi nemzeti bizottságok, kik vettek ezekben részt és mit tettek. Sem ebben az anyagban, sem az Erdei István és társai vizsgálati dossziéjában46 nem találni nyomát, hogy Gyáni a lelkész miatt – akinek a neve elő sem fordul az iratokban – mondott volna le. (A „Kútvölgyi” fedőnevű vásárhelyi ügynök egy 1961. decemberi jelentésében tér ki a Bethlen Gimnázium volt igazgatójának lemondására, ám egy szóval sem említi, hogy az általa is ismert Vásárhelyinek ehhez köze lett volna.47) A 2008. elején megjelent dolgozatom készítésekor még nem tudtam azt, hogy a lelkipásztor pontosan mikor, és milyen események következtében volt kénytelen szögre akasztani palástját. Az elmúlt egy évben folytatott kutatásaim alapján azonban több minden kiderült. Mint korábban megírtam, egy köztörvényes ügy (vesztegetés) miatt 1957 februárja és májusa között jogerős börtönbüntetését töltötte. Ezalatt az ÁVH utódja, a BM Politikai Nyomozó Főosztálya részéről ismét „felújították” a kapcsolatot vele, vagyis újra beszervezték, (vagy legalábbis megkísérelték), ezúttal „ellenforradalmi terhelő adatok” alapján. Csakhogy 1958. december 29-én „mint megbízhatatlant, aki nem akar együttműködni”, kizárták.48 Azt, hogy mivel zsarolhatták meg, források hiányában nem lehet megmondani, mert sem az ún. 6-os kartonja (melyet minden beszervezett személyre ki kellett tölteni, és azokról is, akiknek a beszervezése meghiúsult), sem az ún. „B” (beszervezési)-dossziéja49 nincs meg és – már feltéve, hogy egyáltalán volt – az „M” (munka)-dossziéja sem került be az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába, emiatt pedig azt sem lehet tudni, hogy adott-e – írásban vagy szóban – jelentést a tartó tisztjének. Az idézett iratban az olvasható, hogy nem akart „együttműködni”, tehát minden bizonnyal jelentést sem adott.50 44

Bővebben lásd Kiss Réka: Kelt mint fent. Iratok a református Megújulási Mozgalom történetéből. (1956– 1957). Budapest, 2007. 45 Csoma Lajos szerint Vásárhelyit személyes bosszú fűtötte vele szemben, ugyanis az egyik fiát még az év elején kicsapták a Bethlen Gimnáziumból, az apa ezért „bosszút esküdött”. Csoma Lajos: Az elfelejtett forradalom. Hódmezővásárhely, 2006. 97. o. 46 ÁbSzTL, V-145.869. sz. dosszié. Gyáni Imre az Erdei István és társai per harmadrendű vádlottjaként hat év börtönbüntetést kapott. 47 ÁbSzTL, M-35.891/1. sz. dosszié, 171. o. 48 ÁbSzTL, 3.19. O-13586/5, Geréb Sándor és Kiss Ervin alezredesek 1968. december 23-i jelentése. 49 1956 után a hálózati személyre vonatkozó anyagok (fényképes kérdőív, adatlap, önéletrajz, környezettanulmány, beszervezési nyilatkozat, jelentés a beszervezés lefolyásáról, kiképzési terv, jelentés a kapcsolattartási módszerekről stb.) összegyűjtésére szolgáló dosszié. 50 Zeőke Pál esetében hasonló következtetésre jut egy esettanulmány szerzője is. Zeőkét „terhelő adatok alapján” 1948-ban szervezték be, de egy év múlva „önkényesen, betegségére való hivatkozással megszakította a kapcsolatot” – mint Vásárhelyi, tehetném hozzá. 1951-ben újra beszervezték, de hamarosan kizárták a hálózatból. „Ez a forrás nem azt bizonyítja, hogy Zeőke Pálból ügynök lett – írja Bögre Zsuzsanna – hanem azt, hogy az ávh-sok újra próbálkoztak vele. Minden jel arra mutat, hogy a politikai rendőrség kudarcot vallhatott az ő esetében [is – V. G. megj.], nincsenek ügynökjelentései, nincs ügynökdossziéja. Valószínűsíthető, hogy megkísérelték beszervezni, de nem lett belőle ügynök, mert nem kezdett el jelentéseket írni.” Lásd Bögre Zsuzsanna: „Zeőke nem adja fel!...” Egy esztergomi főispán politikai életútja. In Az 1945 utáni magyar katolikus egyháztörténet új megközelítései. (Szerk.: Varga Szabolcs – Vértesi Lázár), Pécs, 2007. 162. o.

233

A BM által „megbízhatatlannak” minősített dr. Vásárhelyi Lajos háromnegyed évvel szabadulása után ismét álláshoz51 jutott: az esperesnek, illetve a püspöknek köszönhetően az ótemplomi gyülekezettel megválasztatott Kecskés Balázs korábbi szolgálati helyét foglalhatta el, vagyis Mindszent–Szegvár–Derekegyháza társegyházközségek lelkipásztora lett. Csakhogy ez a sajátos csere nem vált be, mert utódának a „rendteremtésbe” ugyanúgy beletörött a bicskája, mint az 1956. október 23. előtti háromnegyed évben Kádár Ferencnek. Vásárhelyi ugyan az új helyén igyekezett lojális lelkésznek mutatkozni, a politikai rendőrség és Turai István egyházügyi főelőadó, miniszteri biztos – a róla szóló jelentések szerint – még sem nem bíztak meg benne. Csupán a megfelelő ürügy kellett ahhoz, hogy elöljárói újabb egyházfegyelmit akaszthassanak a nyakába – ráadásul Kecskéssel együtt. A vádakról csak egy 1963-as összefoglaló jelentésből52 szerezhetünk tudomást. Eszerint Vásárhelyi Kecskés ellen „aknamunkát folytatott”, a presbitériumot tudatosan utóda ellen „izgatta”, mindezt pedig „csupán egyéni érdekből, és személyi okokból tette. Magatartása a gyülekezet rombolásával járt.” Valójában Vásárhelyi lett a bűnbak azért, mert Kecskés Balázs egy év alatt nem volt képes elfogadtatni magát az ótemplomi presbitérium és a gyülekezet többségével. Az egyházkerület elnöksége által augusztus 18-án kiküldött fegyelmi bíróság, a Hajdúvidéki Református Egyházmegye Bíróságának Elnöksége 1958. november 27-i ítéletében kimondta: Vásárhelyit (és Kecskést) az E. T. VI. törvénycikk 46. paragrafus A) bekezdés 3. és 11. pontjai53 alapján a lelkipásztori állásától fölfüggesztette. A mindszenti lelkész december 22-én megfellebbezte a határozatot. (Kecskés is, de ő később visszavonta a fellebbezést.) Vásárhelyi ítéletét az egyházkerület bírósága majd’ egy évvel később, 1959. november 27-én helybenhagyta. A lelkipásztor számíthatott erre, mert még a másodfokú ítélet meghozatala előtt, júniusban beadta a nyugdíjkérelmét. Valószínűleg nehéz szívvel döntött így, szívesebben maradt volna még a lelkészi pályán. Ezt abból lehet gondolni, hogy 1959 novemberében közölte Papp László segédlelkésszel, mindszenti utódjával: „szolgálni szeretne, ahol lehet; nem akar lelkészjellegéről lemondani”.54 (A kiemelés tőlem – V. G.) Még 1962-ben is azt jelentette róla a „Hódtói” fedőnevű hálózati személy, hogy „egyházi körökben azt beszélik, hogy ismét lelkészi szolgálatot akar vállalni. Nyugdíjazás folytán üresedőben van a csanádalberti állás, oda szeretne elmenni”.55 Erről persze szó sem lehetett. Az egyházmegye elnöksége a nyugdíjkérelméhez természetesen hozzájárult, bár még jó időbe került, míg minden egyházi és világi hatóság jóváhagyta azt. De még ezt követően is problémát okozott az egyház vezetőinek. Szombati András debreceni egyházügyi előadó egy 1962. október 12-i negyedévi jelentésében56 említi, hogy akadnak olyan lelkészek, akik „félreértelmezik a párt politikáját. Többen azok közül, akik az ellenforradalom előtt, vagy után állami vagy egyházi fegyelmezésben részesültek, rehabilitációt kérnek, követelőzéssel lépnek fel”. 51

Addig felesége virágboltjában dolgozott, de egy idő után a helyi hatóságok – városrendezési okokra hivatkozva – a boltjukat elvették, azt pedig nem engedélyezték, hogy a házuknál áruljanak. Ezzel kapcsolatban írta 1957. augusztus 26-án Pinkóczy Gusztáv Munkácsynak, hogy „tagadhatatlan […], a gyülekezet részvéte velük van. A gyülekezet abba már belenyugodott és megérti, hogy lelkészi szolgálatot nem végez, és többé nem végezhet az ótemplomban, de most már azzal izgatják ők maguk az amúgy is érzékeny kedélyeket, hogy számukra megélhetési lehetőség immár nincsen, még levegő sem jár nekik Vásárhelyen.” CsREL, az egyházmegye 1958–1959-es iratai, Ótemplomi csomó, 1957. E 754-57. sz. 52 TtREL, I. 1. c fond, 587. doboz, 1175/1963. sz. 53 Az 1933. évi VI. egyházi törvénycikknek a fegyelmi vétségeket felsoroló 46. paragrafusa A/3 pontja szerint az „egyházi tisztviselőnek vagy alkalmazottnak […] olyan cselekményei vagy mulasztása, amely a vallásos érzületbe, a hithűségbe vagy a jóerkölcsbe ütközik , az egyházi tekintélyt lealacsonyítja, a viselt egyházi hivatali állás méltóságát sérti. […] 11. lelkészeknek, tanároknak, tanítóknak és általában minden egyházi tisztviselőnek olyan írása, tanítása, a nyilvánosság előtt tett nyilatkozata, amely hivatalos esküjökkel ellentétben áll.” Egyházi törvénykönyv, 1942. 182. o. 54 CsREL, az egyházmegye 1958–1959-es iratai, mindszenti csomó, 1959, E. 1488-59. sz. 55 ÁbSzTL, 3.1.2. M-25.151, 89. o. 56 Magyar Országos Levéltár, az ÁEH visszaminősített TÜK-iratai, XIX-A-21-d, 15. doboz, 00331/1962.TÜK.

234

Közöttük volt Vásárhelyi Lajos is. Persze a rehabilitáció esetében (sem) jöhetett szóba, már csak azért sem, mert nem volt hajlandó megváltozni, a rendszer iránt lojálissá válni. Az egyik hálózati személy 1966 márciusában a következőt jelentette róla: „Adja a nagy mártírt, hogy állásából elbocsájtották. Igyekszik segítséget adni, különösen »az üldözötteknek, akiket senki sem részesít támogatásban.« Ő is az örökös ellenzékhez tartozik, aki a jelenlegi rendszer egyetlen határozatával, cselekedetével nem ért egyet, de hallgatni tud, csak erősen megválogatott személyek jelenlétében hajlandó hivatalos véleményt mondani!” (Azok után amin keresztül ment, ez nem meglepő – tehetnénk hozzá…) „Igen óvatos, de minden vonatkozásban felvértezett, aki tudja, hogy mikor és mit lehet mondani. Úgy tesz, mint aki megelégedett sorsával, mert ő már többet elérni nem tud – de azért mások útján próbálkozik!”57 Szabó Károly rendőr ezredes, az „ellenséges személyeket elhárító, rendkívüli eseményeket felderítő” BM III/III-3 osztály vezetője egy 1968 végi átiratában úgy fogalmazott vele kapcsolatban, hogy, „jelenleg is ellenséges tevékenységet fejt ki, izgat a rendszer ellen […], megrögzött ellensége rendszerünknek.”58 Nem csoda, hogy a feleségével együtt beadott kivándorló útlevél-kérelmüket a Csongrád Megyei Rendőrfőkapitányság Politikai Osztálya elutasító határozata után – a protestáns és más egyházakkal szembeni „elhárítással” foglalkozó III/III-1-c alosztály részéről – Geréb Sándor és Kiss Ervin alezredesek is elutasították.59 Itt jegyzem meg, hogy a Vásárhelyivel együtt első fokon elítélt Kecskés Balázst – bár másodfokon 1959. április 2-án jogerőre emelkedett az egyházi bíróság ítélete –, rehabilitálták, majd elnyerte Munkácsy György korábbi állását Szentesen (aki pedig a Szeged-Kálvin téri gyülekezet lelkipásztora lett). Hogy miért úszhatta meg ilyen könnyen, arra – egyelőre – csak hipotetikus válasz adható. Gyanúm szerint azt követően, hogy kiszabadult az internálótáborból, 1957. augusztus 20-án „Felhő” fedőnév alatt „terhelő adatok alapján” beszervezték. Egyértelmű bizonyítékok híján60 ez egyelőre csak kutatói föltételezés részemről, ám ezt alátámasztja Kádár Ferenc közlése is, miszerint hallomásból úgy tudta, hogy Kecskés igyekezett „az államhatalomnak kedvezni, embereket jelent[ett] föl, […] volt amikor az állam elfogadta őt, mint besúgót…”!61 Ezzel magyarázható az a különös tény, miszerint Kecskést – annak ellenére, hogy „ellenforradalmi tevékenysége” előtt már korábban több összeütközése volt a világi és egyházi hatóságokkal62 – Munkácsy mintegy „megajándékozta” a tekintélyes ótemplomi állással,63 majd a

57

ÁbSzTL, „Kútvölgyi” fn. ügynök munkadossziéja, 3.1.2. M-35.892/2, 89. o. (A kiemelés tőlem – V. G.) ÁbSzTL, 3.1.9. O-13.586/5. sz. dosszié, 316. o. Szabó Károly 1968. december 14-i átirata Baranyai György ezredesnek, a III/III. főcsoport főnök-helyettesének Vásárhelyi Lajos kivándorló útlevél-kérelme ügyében. 59 „Dr. Vásárhelyi kivándorlása esetén ártana az egyházvezetésnek. Zavarná az állami-egyházpolitikai elképzeléseket, és erősíteni a nyugati egyházi ellenséges emigrációt.” – olvasható a Geréb Sándor és Kiss Ervin által jegyzett 1968. december 23-i feljegyzésben. ÁbSzTL, 3.1.9. O-13.586/5. sz. dosszié, 319. o. 60 Kecskés Balázsnak sem az ún. 6-os kartonja, sem a „B”-dossziéja nem található meg a levéltárban, ám Lovász Imre őrnagy a BM III/III/1-b alosztályról a Csongrád megyei operatív helyzetről készített 1966. július 16-i jelentésében azt írja, hogy a „Felhő” fn. szentesi lelkészt egyebek mellett a „Hitvallók” fedőnevű ügyben „dolgoztatták”, ezért a másik (Szentes-felsőpárti) parókus lelkész, dr. Gilicze László nem jöhet szóba, hiszen megfigyelt személy volt az említett operatív ügyben. ÁbSzTL, O-13.586/1. sz. dosszié, 169. o. 61 Interjú Kádár Ferenccel. Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ – Emlékpont, I-35-36. sz. (2007. május 29.) 62 Kecskést a debreceni népbíróság különtanácsa 1950. január 23-án „izgatás” bűntette miatt öt hónap börtönbüntetésre ítélte, de ezt még megúszta, mert közkegyelemben részesült. Ezt követően a debreceni egyházmegye bírósága 1951. október 5-én feddésre ítélte, mert „országos törvénybe ütköző bűncselekményt követett el”. Két köztörvényes bűnügye is volt: 1950. szeptember 1-én becsületsértés miatt száz forintra büntette a berettyóújfalui járásbíróság, a debreceni megyei bíróságon pedig „tartozási kötelezettség elmulasztása” és becsületsértés bűntette miatt 1952. március 20-án két hónap börtönre és hatszáz forint perköltségre ítélték. Végül egy ’56-os beszéde miatt 1957. február 21-én letartóztatták, majd a tököli internálótáborba hurcolták, onnan csak augusztus 7-én szabadult. 63 Kecskés a megválaszttatása után őszintén bevallotta a presbitériumnak, hogy úgy tudta, az esperes szentesi állását fogja megkapni és tulajdonképpen „szinte akarata ellenére” (!) került az ótemplomi gyülekezet élére. A 58

235

fegyelmije ellenére a szentesivel. Miközben Vásárhelyit ki kellett zárni a hálózatból, mert nem akart együttműködni, addig lelkésztársa, készségesen jelentgetett.64 (Jelentéseit az „M” dosszié hiányában az utókor sajnos egyelőre nem ismerheti meg.) A két lelkész példája is mutatja, hogy volt választási lehetőség. A „kiszemelt” lelkész eldönthette: szorgosan informálja a politikai rendőrséget, jelentéseket ad szolgatársairól, gyülekezetének tagjairól, a környezetéről – és akkor cserében békén hagyják, folytathatja egyházi munkáját, vagy pedig megtagadja az együttműködést, mint Vásárhelyi. Természetesen nem lehetett könnyű ez a döntés, hiszen meg lett a következménye annak, hogy nem akart spicli lenni: a két – nyugatra „disszidált” – fiához nem engedték ki, (amikor 1960-ban hívták az Egyesült Államokba – ahol az egyik fia élt – lelkésznek, nem kapott útlevelet). Hosszú évekig magán érezhette a politikai rendőrség figyelő tekintetét. 1963. március 11-én úgynevezett „F” (figyelő) dossziét nyitottak rá (először csak „Hódtói”, majd „Tornyai” és „Némó” fedőnevű ügynökökön65 keresztül ellenőrizték), melyet csupán az évtized végén zártak le.

A „teljesen bethanista beállítottságú” Kádár Ferenc – és „Hódtói”, az ügynök A „megrögzötten” rendszerellenes Vásárhelyivel ellentétben Kádár Ferenc igyekezett a kommunista rezsim iránt lojálisan viselkedni, a „jó” oldalon állt, és nem volt – Kádár Péter kifejezésével élve – „konfliktuskereső személyiség” sem. 1952-ben a debreceni teológián végzett, majd szeptemberben Péter János püspök kihelyezte a felső-szabolcsi egyházmegyében lévő Demecserbe, ahol 1953 januárjáig szolgált mint segédlelkész. Onnan esperesi segítséggel került haza Hódmezővásárhelyre. Február 1-vel a város külterületi egyházközségében, GorzsaKopáncson lett segédlelkész, ahonnan két hónappal később a város újtemplomi egyházközségéhez került, ugyanebben a beosztásban. (Első vásárhelyi főnöke Tárkány Szűcs József „kuláklelkész” lett, akit a nyár végén szintén elhelyeztetett a városból Péter János.) Amikor 1955 végén Munkácsy György eltávolíttatta dr. Vásárhelyi Lajost az állásából, valami oknál fogva a fiatal (mindössze 29 éves) Kádár Ferencet bízta meg Hódmezővásárhely központi egyházközsége lelkészi teendőinek ideiglenes ellátásával. Mivel Kádár Péter vitairatában nem tér ki külön arra az álláspontomra, miszerint az egyházfegyelmi eljárás koncepciós jellegű volt, azt feltételezem, hogy ezzel egyetért. Ha pedig ez így van, mégis csak föl kellene magában tennie a kérdést: ki képviselte az egyházközségben a Rákos-rezsimet 1955 végétől? Nem Kádár Ferenc állt akkor a rossz oldalon? Arra a kérdésre sajnos nem tudok választ adni, hogy miért vállalta el ezt a szerepet. Egzisztenciális okokból? Félelemből? Megalkuvásból? Esetleg tényleg hitte azt, hogy Vásárhelyi olyan komoly bűnöket követett el egyháza ellen, amelyek miatt nem maradhat meg az állásában? A 2007 tavaszán vele készített interjúban azt mondta, hogy „a viselkedésével nem voltam kibékülve, mert […] igyekezett az egyház ellenére dolgozni. […] Az volt az ő hibája, hogy valóban méltatlanul beszélt sokszor… […] Sok minden olyan dolgot csinált, ami méltatlan egy lelkészhez.”66 (Konkrétumokat azonban nem árult el…) Miután az Ótemplomhoz került, ott nem nyugodtak le a kedélyek, épp ellenkezőleg: forrongani kezdett a presbitérium és a gyülekezet. Az eddig megismert források alapján úgy látom, ennek alapvető oka az volt, hogy a többség ragaszkodott dr. Vásárhelyi Lajoshoz. Erre utal az is, hogy miközben az esperes ótemplomi lelkésszé választásán a gyülekezet nyolcvan tagja vett részt, addig az elűzött lelkipásztor rehabilitálását kérő beadványt több százan írták alá. Hódmezővásárhely-Ótemplomi Református Lelkészi Hivatal irattára, az 1958. január 10-i presbiteri gyűlés jegyzőkönyve. 64 „Megbízható, ellenőrzött ügynök, kissé szenilis.” – írta Lovász az 1966. július 16-i jelentésében. 65 „Tornyai” és „Némó” fn. ügynökök „M”-dossziéi nem kerültek be az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába, emiatt nem tudhatjuk, hogy mit jelentettek a lelkipásztorról. 66 Interjú Kádár Ferenccel. I. h.

236

Az 1956. október 28-án rajta esett sérelmet (Vásárhelyi ugyanis tényleg agresszíven lépett föl vele szemben) úgy tűnik nem volt képes megbocsátani. Erre, egy, az egyházkerület „legilletékesebb őrállójához”, Gaál István püspök-helyetteshez67 küldött november 23-i keltezésű68 leveléből lehet következtetni, melyben szinte följelentette Vásárhelyit azzal, hogy „alapos vizsgálatot” kért ellene, ráadásul azt állította, miatta került korábban Bakó László és Seres Béla „súlyosan hátrányos helyzetbe” – vagyis ő tehet arról, hogy el kellett hagyniuk Szegedet, illetve Vásárhelyt. Az eddigi kutatásaim69 alapján nyugodtan kijelenthetem: ez a vád nem csupán nevetséges, de egyben durva valótlanság is. (Egyébként ezeket az interjúban is megismételte…70) Három hét múlva, december 15-én újabb levelet71 küldött Gaálnak, melyben ismét sürgette az „ellenforradalmár” lelkész „nem mindennapos ügyének” kivizsgálását és súlyos (jórészt légből kapott) vádakkal illette őt, ez pedig – enyhén szólva – nem mondható keresztyéni magatartásnak. Ugyanakkor miközben Kádár Ferenc ilyen vehemenciával kérte dr. Vásárhelyi Lajos véglegesen eltávolítását, a presbiterek többsége – amint azt korábban részletesen bemutattam – még mindig ragaszkodott hozzá. Ennek akkor is hangot adtak, midőn 1957 tavaszán már egyértelmű volt a „visszarendeződés” az egyházban, az országban pedig javában folyt a megtorlás. Mindez arra utal, hogy – miként már hangsúlyoztam –, Kádár Ferenc nem tudta magát elfogadtatni a presbitérium nagyobb részével (és szerintem a gyülekezet többségével sem). Föltehetően emiatt nem ő került vissza 1957. legelején megbízott lelkészként az ótemplomi egyházközséghez, hanem dr. Pinkóczy Gusztáv nyugalmazott lelkipásztor.72 Ezt követően a vásárhelyi református egyházközségek közös hitoktatója lett, de az 1956/57es tanév végével az ilyen jellegű megbízatása megszűnt, majd egy püspöki végzéssel február 7-i hatállyal az újszegedi missziói egyházközséghez tartozó Kistelekre rendeltetett. Kádár Ferenc azt nyilatkozta egy vele készült interjúban,73 hogy „egy ökumenikus imahét megszervezése” miatt, büntetésből került Kistelekre. Turai István egyházügyi főelőadó 1958. február 6-i jelentéséből74 szintén arra lehet gondolni, hogy valamiféle retorzió állhatott a háttérben: „a megyében – mint írja – pillanatnyilag Kádár Ferenccel van a legtöbb probléma”, mert nevezett „a megújulási mozgalom legaktívabb embere a megyében, teljesen bethanista beállítottságú. Kádár F. elszigetelését az esperes a jelek szerint sikeresen végzi.” Egyéb forrásokból azonban úgy tűnik, volt még egy másik oka is az elhelyezésének: a többi lelkész részéről vele szemben kialakult bizalmatlanság. Erre 67

Gaál István az 1957-es egyházi „visszarendeződés” egyik kulcsfigurája volt a Tiszántúlon, tulajdonképpen előkészítette a terepet Bartha Tibor számára (bár ő is aspirált a püspöki székre). 68 TtREL, I. 1. c fond, 544. doboz, 2164/1955. sz. (Itt jegyzem meg, hogy már október 30-án arról tájékoztatta a rákosista esperest, miszerint Vásárhelyi „önhatalmúlag átvette a szolgálatot – kihasználva a társadalmi és politikai helyzet forradalmi állapotát”. CsREL, az egyházmegye 1955–1957-es iratai, ótemplomi csomó, 1958, E. 1201-56. sz.) 69 Lásd: A Bakó László-ügy. (Tiszatáj, 2008. 2. sz., 68–79. o.) és Miért nem épülhetett református templom Hódmezővásárhely-Tarjánban? Seres Béla, a „reakciós”, templomépítő lelkész kálváriája. „A magyarországi történelmi egyházak a kommunista diktatúra évtizedei alatt (1948–1988)” című hódmezővásárhelyi konferencián, 2008. április 23-án elhangzott előadás szerkesztett változata. Megjelenés előtt. 70 Azt állította, hallomásból értesült arról, hogy Bakó eltávolításához Vásárhelyinek valami köze volt… 71 TtREL, I. 1. c fond, 544. doboz, 2231/1955. sz. 72 Dr. Pinkóczy Gusztáv (Hódmezővásárhely, 1891–1980.) 1914 és 1917 között hajdúnánási, majd debreceni segédlelkész, azt követően 1920-ig hódmezővásárhelyi hitoktató segédlelkész volt. 1920 és 1941 között szolgált Orosházán, Botpaládon, Szamossályin és Tarpán, majd Alsódabason lett parókus lelkész. Innen került vissza szülővárosába 1956 tavaszán, már nyugdíjba vonulása után. Egy 1948-as „hangulatjelentésben” azt írták róla, hogy „erőszakos konjunktúralovag. A kulákok nagy barátja. Minden rendszer kiszolgálója.” ÁbSzTL, 3.1.9. O-14378. Politikai hangulatjelentések 1948. augusztus hóról. 73 Délmagyarország, 2006. november 13. („Hét lelkész – egy családban”) Az Emlékpont megnyitása előtt vele készített interjúban ugyancsak azt mondja, hogy büntetésből került Kistelekre: „a püspökök meg egyéb vezetők […] a lelkészeik közül azokat, akik nem egyeztek az államhatalommal, valami módon igyekeztek eltávolítani, én is így kerültem […] Kistelekre.” 74 CsML, az MSZMP Csongrád Megyei Bizottságának Archívuma, XXXIII. 3., 1. fond, 12. csoport, 42. őrzési egység, 005/3/958. sz.

237

utóda, dr. Pinkóczy Gusztáv 1957 őszi egyik bizalmas leveléből lehet következtetni, melyben arról informálta az esperest75, hogy „az ótemplom nem vállalja, az újtemplomban hallgatólagosan mellőzik, Újvárosban, Tabánban és Tarjánban nem szolgálhat bizonyos kollegiátlan [sic!] tettei miatt, maradna a Csúcs, ahol még szolgálgat, mert Susán is mellőzni kívánja.”76 Lehet, hogy Pinkóczy valami oknál fogva tudatosan félrevezette Munkácsyt (bár ez nem valószínű), ám igencsak figyelemre méltó, hogy fél évvel később az esperes jelentésében ugyancsak arról tájékoztatta Bartha Tibor püspököt, hogy néhány vásárhelyi szolgatársa – Rapcsák Péter ótemplomi, Csák József újtemplomi és Hermán Tibor újvárosi lelkipásztorok – „nem találják kívánatosnak” Kádár visszahelyezését.77 (Az is elgondolkodtató, hogy az az esperes sem támogatta a városba történő visszatérését, aki 1955 végén még bízott benne…) Végül – az egyházügyi főelőadó közbenjárásának köszönhetően – csak hazamehetett: Bartha Tibor „utolsó próbatételként” [!] 1958. július 10-i hatállyal kirendelte Hódmezővásárhely egyik külterületi egyházközsége, az erzsébeti segédlelkészévé.78 Ilyen előzmények után természetesnek mondható, ha a korábban „lebethánistázott”79 lelkész ekkor már igyekezett – Turai kifejezésével élve – „megemberelni” magát: Kelemen Miklós rendőr őrnagynak egy 1958. június 3-i, Németh Károly megyei első titkárnak írott jelentésében az olvasható, hogy „Dr. Bartha Tibor ref. püspök intézkedései hatására a volt bethánista ref. lelkészek: Pongó Gyula, Veresegyházi László, Haluska János, Kádár Ferenc visszavonultak és ma már teljesen leszakadtak az általuk képviselt »megújhodási mozgalom« éléről.”80 A külterületi gyülekezet gondozása bizonyára megerőltető volt a korábban fél évig családjától távol szolgáló lelkésznek. Nyilván nagyon szeretett volna már végre egy városi eklézsia élére kerülni. A korszakot ismerve azonban nyilvánvaló: egy lelkész csak úgy lehetett egy jobb egyházközség lelkipásztora, ha elöljárói, vagy az egyházügyi megbízott, esetleg a politikai rendőrség támogatja. Ez történhetett Kádár Ferenc állásváltoztatása esetében is. Föltűnő ugyanis, hogy azt követően került a város susáni gyülekezetéhez, hogy 1959. március 25-én „hazafias alapon”81 beszervezték. A beszervezési dossziéja ugyan nincs meg, de a 6-os kartonja megta75

A kommunista hatalmat egyházi pályája alatt mindvégig szervilis módon kiszolgáló esperest ugyancsak „hazafias alapon”, 1958. október 14-én szervezték be (fedőneve „Kincses” volt), 1960. november 28-án átminősítették informátorrá. „Megbízható, a munkához jól viszonylik.” – írta róla Lovász Imre őrnagy a korábban idézett jelentésében. ÁbSzTL, O-13.586/1. sz. dosszié, 169. o. 76 Pinkóczy 1957. október 9-én Munkácsynak írott bizalmas („Guszti bácsi”-ként aláírt!) magánlevele. Ebben azt is kéri, hogy mivel a harmadik gyermekét várja a lelkész, valamiképpen gondoskodjon róla az esperes. CsREL, az egyházmegye 1956–1957-es iratai, E.951-57. X. 17. sz. 77 TtREL, I. 1. c fond, 549. doboz, 757/1958. sz. 78 „Úgy beszéltem meg Barta T. püspökkel, hogy amennyiben ezek után sem embereli meg magát Kádár F., akkor igen szigorú intézkedéseket foganatosít a ref. egyház vele kapcsolatban.” – tette hozzá jelentésében Turai István egyházügyi főelőadó. CsML, 1. fond, 12. csoport, 42. őrzési egység, 0020/4/958. sz. 79 A Bethánia, vagy másképpen CE-mozgalom az USA-ból elterjedt lelki ébredési mozgalom volt a református egyház keretein belül. Magát a Bethánia Egyletet Magyarországon 1903-ban alapították. A mozgalomra intenzív hitélet volt jellemző, imaheteket rendeztek, csendesnapokat, rendszeres bibliaórákat tartottak. Ébredési „gócok” főleg az ország szegényebb keleti és déli részében (Zemplénben, Szabolcsban, Békésben, Csongrád megyében) voltak. 1945 és 1948 között igen nagy tömegeket tudtak megmozgatni, a Bethánia Egylet a legnagyobb létszámú református egyesületté nőtte ki magát. 1950-ben „önfeloszlattatták”, ám az ébredők ezt követően is összejártak, tartották a kapcsolatot egymással. Hamarosan azon vették észre magukat, hogy a feloszlatott Bethánia lett az „egyházi reakció” szinonimája, a „bethánista” pedig egyfajta politikai szitokszóvá is vált. 1956 novemberében a bethánisták a református megújulási mozgalomhoz csatlakoztak, ezért is tartották a Kádár-rendszerben igen veszélyes „belső ellenségnek” őket. 1958-tól a Tiszántúlon Bartha Tibor püspök volt a legfőbb ellenségük, ott „nyírta” őket, ahol csak tudta. Ha valakit „lebethánistáztak”, az sohasem jelentett jót az illetőre nézve. A bethánisták még a hetvenes években is „problémát” jelentettek a politikai rendőrség számára. Lásd a „Soma” fedőnevű tmb. 1975. november 28-i jelentését. ÁbSzTL, O-13.586/6. sz. dosszié , 424–425. o. (Az interjúban Kádár Ferenc azt állítja, ő nem lépett be az egyesületbe, csupán szimpatizáns volt.) 80 CsML, 1. fond, 12. csoport, 42. őrzési egység, 198/1958. sz. 81 Dr. Gyarmati Györgynek, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára főigazgatójának közlése szerint a „hazafias alapon” történő beszervezés mögött vagy a politikai meggyőződés vagy a BM részéről valamilyen elő-

238

lálható az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. Eszerint 1959. március 24-én szervezte be Molnár István százados, az V. alosztályról „hazafias elv alapján”. Az „M”dossziéjában található jelentések alapján ugyancsak teljesen nyilvánvaló, hogy ő az, akit „Hódtói” fedőnéven szerveztek be. (Ha a kézírásos jelentéseit összehasonlítjuk más, ugyancsak kézzel írott leveleivel, teljesen egyértelmű az egyezés.) Ráadásul a már többször hivatkozott 1966. július 16-i Lovász-féle jelentésében82 az olvasható: a „Hódtói” fedőnéven korábban beszervezett hálózati személy akkor 40 éves volt; abban az évben a városban szolgáló lelkipásztorok közül egyedül ő volt 1926-os születésű. Minden beszervezést úgynevezett környezettanulmányozás előzött meg, a beszervezendő személyről javaslatot kellett készíteni, amelynek tartalmaznia kellett a jelölt közvetlen és perspektivikus feladatainak ismertetését, hírszerző lehetőségeit, alkalmasságának és megbízhatóságának indoklását, a beszervezés alapját és végrehajtásának tervét, a nyilatkozatvétel szükségességének vagy mellőzhetőségének indoklását, valamint a beszervezésen résztvevők megjelölését. Azt, hogy milyen előzetes „tanulmányozásokat” folytattak a lelkésszel kapcsolatban, mikor keresték meg először és hogyan „puhították”, végül pedig mivel győzték meg, hogy legyen a politikai rendőrség „munkatársa”, cserébe pedig mit ígértek, a beszervezési dossziéból tudhatnánk meg, ez azonban, mint említettem, nem áll a kutatók rendelkezésére. Csak reménykedni tudok abban, hogy a nyugalmazott szentesi lelkipásztor egyszer végre őszintén elmondja beszervezésének körülményeit, motívumait – végre feltárja az eddigi titkát.83 A „Hódtói” fedőnevű lelkipásztor első (kézzel írott) jelentése84 1959. április 7-i keltezésű. Ebben – akárcsak a következőben – egy egyházi sérelemről számolt be, ami természetszerűleg kiváltotta a tartótiszt elégedetlenségét. Molnár István85 rendőr százados a jelentéshez fűzött megjegyzésében megígérte felettesének, hogy fokozatosan „nevelni” fogja. Ennek köszönhetően később több olyan jelentést is adott „Hódtói”, melynek végére azt írta Molnár, hogy operatív szempontból értékes adatokat tartalmaz. Kiről és miről jelentett „Hódtói”? A teljesség igénye nélkül csupán néhány esetet ismertetek. Például 1959. szeptember 20-án kézzel írt jelentést (jellemzést) készített Csák József újtemplomi lelkipásztorról (akinél segédlelkészként szolgált 1955 végéig, tehát jól kellett ismernie). „Tudomásom szerint ő maga egyszerű származású, […, de] amikor a városi nagy gyülekezet élére került […] körülvették a középosztályból valók, a jórészt »levitézlett nagyságok«, […] nem határozott jellemű ember, hanem konjunktura-lovag” – szólt a szigorú vélemény a lelkésztársról. Azt is elárulta róla, hogy közelebbi kapcsolatban áll dr. Vásárhelyi Lajossal és dr. Pinkóczy Gusztávval. 1956. október 31-én, a reformáció ünnepén, az istentisztelet végén Csák kihirdette a gyülekezetnek, hogy rövidesen újra indul az „elfojtott ifjúsági munka” az állam által

nyök nyújtása állt, ami lehetett akár a munkahelyi előmenetel segítése vagy jobb munkahelyhez juttatás. Lásd még Ungváry Krisztián: Áruló vagy áldozat: ügynökök Magyarországon a Kádár-rendszerben. http://www.tte.hu/_public/ugynokok.doc 82 ÁbSzTL, O-13.586/1. sz. dosszié, 170. o. 83 A 2007-es interjúban azt mondta, hogy „volt olyan lelkész, aki nem meggyőződésből tette ezt [mármint a besúgást – V. G. megj.], hanem […], megmondották neki, hogy ilyen vagy olyan állásba kerülsz, ha most segítesz nekünk…” Úgy gondolom, hogy itt saját magáról beszélt – persze akkor még ezt nem sejtettem. A kolléganőmnek arra a direkt kérdésére, hogy őt nem akarták-e valamikor beszervezni, kitérő választ adott… 84 ÁbSzTL, 3.1.2. M-25.151, a „Hódtói” fedőnevű ügynök munkadossziéja. (Ez összesen 34 jelentést tartalmaz.) 85 Molnár István (Hódmezővásárhely, 1928–2000?) 1947-ben lépett be az MKP-ba, kereskedelmi érettségivel rendelkezett. 1950-ben „a párt javaslatára” került az ÁVH-hoz, a „belső reakció elleni elhárító vonalon” dolgozott. 1956ban a forradalmárok bebörtönözték, amikor november 4-én kiszabadították az elvtársai, karhatalmista lett. 1957 tavaszán a BM Csongrád Megyei Rendőrfőkapitányság Politikai Nyomozó Osztályán a „belső elhárítás” területén az „értelmiségi vonal” csoportvezetője lett. 1963-ban a szegedi III/III-1. alosztály vezetője lett, eljárt a „Loyolások” fedőnevű, római katolikus papok ellehetetlenítését célzó ügyben. 1973-tól a megyei rendőrfőkapitány állambiztonsági helyettese, 1978-tól ezredes és a megyei pártbizottság tagja. 1979-ben a Csongrád megyei főkapitány állambiztonsági helyettese.

239

elvett KIE-házban86. Ennek érdekében összefogott Vásárhelyivel („aki akkor került vissza törvénytelenül az ótemplomi állásába” – jegyezte meg) és együtt követelték vissza az egyház számára a székházat. A „konszolidáció” idején egyre több evangelizációt hirdetett – de „nem anynyira a lelki élet fejlesztése érdekében, mint inkább anyagi érdekből és a »népszerűségért«” – vélte volt főnökéről az ügynök. Természetesen ezzel a jelentéssel már meg volt elégedve a tartótiszt: úgy látta, hogy a jelentés „operatív szempontból értékes adatokat tartalmaz”. Beszervezése óta „ez az első konkrét és felhasználható jelentése, amelyet papi személyre vonatkozóan adott. Magatartása sokat változott az eltelt hónapok alatt. A jelentésírástól tartózkodó magatartása felengedett, nem csak szóban mondja el tapasztalatait egyes személyekkel kapcsolatban, hanem hajlandó ezeket részünkre leírni. Fokozatosan térünk rá ügynökünknél az egyes ellenséges papok irányában a konkrét feldolgozásra irányuló feladatok adására.” – írta Molnár István százados jelentése végén.87 (A kiemelés tőlem – V. G.) Ennek megfelelően az elkövetkező időben „Hódtói” jelentései döntő részében a megyében működő „egyes ellenséges papokról” szóltak. November 7-én újabb jellemzést készített, ezúttal a tavasszal a Békés megyei Dobozról a városba került dr. Bálint István tabáni lelkészről.88 Figyelmét olyan fontos kérdések sem kerülték el, mint hogy „mennyire loyális a szocialista renddel”. Ezzel kapcsolatban azt írta, hogy „nehéz kiismerni” a célszemélyt – nem lehet azt állítani, hogy a rendszer híve volna. Gyülekezetében „agilisnak tűnik, népszerűsége növekszik”, baráti köréhez főleg dr. Böszörményi Ede református és Jakab Jenő unitárius lelkészek tartoznak.89 Sejtése szerint Bálint azért barátkozik az unitárius lelkésztársával, mert mindketten erdélyi származásúak. Ez a momentum fölkeltette a tartótiszt érdeklődését, mert úgy gondolta, hogy az erdélyiek csak azért járnak össze, mert „nacionalista érzelműek” – illetve amikor együtt vannak, biztos Erdélyről folyik a szó és a románokat szidják. (Ez a gondolkodásmód igen jellemző a kádári Magyarország belügyeseire csakúgy, mint a pártapparátus tagjaira...) Ezért azt a feladatot adta „Hódtói”-nak, hogy Bálinttal mélyítse el a barátságot, állapítsa meg, hogy baráti körével milyen „érdek esetleg cél fűzi öszsze”. „Informátorunk a feladatot örömmel vette és ígéretet tett, hogy azt végrehajtja” – írta elégedetten a jelentés végén Molnár.90 (A kiemelés tőlem V. G.) Valójában azonban később semmi érdemleges információ nem derült ki a két – valamikor a kolozsvári teológián tanult – unitárius illetve református lelkészről. 1960. február 28-án dr. Vásárhelyi Lajosról készített jelentést. Ebből többek között kiderült, hogy a nyugdíjba kényszerített lelkész az előző év novemberében „házszentelőt” tartott, melyen jelen volt Rapcsák Péter (aki Kecskés Balázst követte az ótemplomi gyülekezet élén) és dr. Pinkóczy Gusztáv is. „Rapcsák lelkész az én érzésem szerint inkább pacifizmusból és a Vásárhelyi bosszúálló természete miatti félelemből fogadta el a meghívást” – vélte az ügynök. (Azt, hogy Vásárhelyi bosszúálló alkat, korábban is emlegette – ez azonban nem jelenti azt, 86

A KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesület) a legjelentősebb protestáns ifjúsági egyesület volt. 1883-ban alapították, de 1950-ben ezt is „önfeloszlattatták”. A legnagyobb visszhangot kiváltó református koncepciós pert a KIE főtitkára, Pógyor István és társai ellen folytatták le 1951-ben. A Klauzál utca 3. sz. alatti KIE-székházat ugyancsak 1950-ben államosították. 87 ÁbSzTL, 3.1.2. M-25.151 sz., 15–16. o. 88 Dr. Bálint Rezső Istvánról (Kiskapus, 1915–Hódmezővásárhely, 198?) egy, a hatvanas évek végén készített összeállításban („Kimutatás külön alap-, kutató- és bűnügyi nyt.-ban szereplő ref. egyházi személyekről”) az olvasható, hogy Dobozon az „ellenforradalom alatt a szószéken elmondott beszédeiben támogatta az újjáéledő betánista mozgalom célkitűzéseit.” ÁbSzTL, O-13.586/6. sz., 13. o. 89 Jakab Jenő (Székelykeresztúr, 1914–Budapest, 1996) csak két évet hallgatott a kolozsvári teológián (tanulmányait valószínűleg utólag, levelezőn fejezte be), majd államtudományi doktorátust szerzett a kolozsvári Ferdinánd Király Tudományegyetemen. Ezt követően Kolozsvárott papír- és írószerüzletet vezetett. A 2. világháború után Budapesten telepedett le. Előbb Kocsordon, majd 1953-tól Hódmezővásárhelyen volt lelkész. Többször kilépett a lelkészi szolgálatból, nyugdíjazása előtt TSZ-jogtanácsos volt, majd a nyugdíjba vonulása után a fővárosban ismét lelkészi szolgálatot vállalt. 90 ÁbSzTL, 3.1.2. M-25.151 sz., 20–24. o.

240

hogy tényleg ilyen természetű volt, legfeljebb Kádár látta ilyennek…) Azt is közölte, hogy a „reakciós” lelkész Rapcsák előtt kijelentette: „nekem a ti püspökötök91 nem püspököm, és addig nem teszem be a ref. templomba a lábam, amíg »elégtételt« nem kapok.”92 A püspök-ellenes kiszólás természetesen fölkeltette az állambiztonság figyelmét. „A jelentés op.[eratív] szempontból felhasználható. A jelentésből megállapítható, hogy Vásárhelyi Lajos jelenlegi politikai magatartása ellenséges. Baráti köre deklasszált és kulák elemekből tevődik össze.”93 Ezért utasították „Hódtói”-t: állapítsa meg Vásárhelyi szoros baráti körét, és tisztázza, hogy közte és Rapcsák között milyen a kapcsolat. Ezen kívül készítsen elemzést arról, hogy milyen visszhangja volt a református egyházban az (erőszakos) téeszesítésnek. Ez utóbbi feladatot nem teljesítette, de a „felforgatásra hajló” Vásárhelyiről később is jelentett. 1960–1961-ben Jakab Jenő unitárius lelkészről (akiről „Schwarcz” és „Kútvölgyi”94 fedőnevű ügynökök is jelentettek) informálta a tartótisztjét, ám ez esetben elszabotálta a kapott feladatát: a lelkész bizalmába kellett volna férkőznie, de ezt – ellentétben „Kútvölgyi”-vel – különféle ürügyekre hivatkozva nem tette meg. Molnár százados ezért az 1961. április 28-i jelentése végén megjegyezte: „Ismételten felhívtam az ügynök figyelmét, hogy amit mi kérünk az nem sok, de erőfeszítéseket kell tenni annak érdekében, hogy a megbeszéltek szerint legyenek végrehajtva.”95 (Jakab 1961 nyarán kilépett az egyházi szolgálatból, és elköltözött a városból, emiatt érdektelenné vált a politikai rendőrség számára.) A „Fordítói Munkaközösség” (röviden „fordítók”) fedőnevű operatív üggyel kapcsolatba hozható jelentései annál használhatóbbnak bizonyultak a politikai rendőrség számára. Az ügyről röviden a következőt érdemes tudni.96 Egy dátum nélküli (valószínűleg 1963 elején készített) belügyminisztériumi összefoglalóban97 az olvasható, hogy „A protestáns egyházakon belül ellenséges tevékenységet kifejtő csoportok ügyszerű feldolgozására 1960 júliusában »Hitvallók« fedőnéven előzetes ellenőrző csoportdossziét nyitottunk. Megállapítottuk, hogy dr. Ravasz László, dr. Ordass Lajos nyug. püspökök, dr. Gyökössy Endre, dr. Joó Sándor, dr. Farkas József lelkészek és Kutasi Kálmán nyug. ev. lelkész […] elvi irányításával az ország különböző területein létrehozták az ún. »Fordítói Munkaközösség«-et, akik ellenséges tartalmú propaganda anyagok sokszorosítását és terjesztését végzik.” Valójában arról van szó, hogy az ötvenes évektől nem lehetett hozzájutni modern protestáns teológiai szak- vagy vallásos szépirodalomhoz (sem), ezért egyes lelkészek, akik beszéltek nyugati nyelveken, illetve fordítóképesek voltak, nyugatról illegálisan becsempészett könyveket fordítottak. Ezeket azután írógéppel sokszorosították, majd a megbízható lelkészek között terjesztették. Erre felfigyelve a belügy nagy apparátussal igyekezett felderíteni az „összeesküvés” szálait, vidéki kiterjedtségét – többek között 91

Vásárhelyi dr. Bartha Tiborra utalt. Ő püspökként kétségkívül az egyházellenes rendszer egyházpolitikájának egyik leggerinctelenebb kiszolgálója volt („Debreceni” fedőnéven 1957-től hálózati személy). Bővebben lásd Kiss Réka: Néhány megfontolás az egyházi közelmúlt vizsgálatának kérdéseihez. In: Kommentár, 2006. 3. sz. 76–85. o. (Különös módon Kádár Ferenc az interjúban igen jó véleménnyel volt a püspökről…) 92 Nem tudom, milyen „elégtételre” gondolt Vásárhelyi, de ekkor már évek óta igyekezett elérni, hogy az egyházi hatóság fizesse ki a – szerinte neki járó, de elmaradt – kongruát. Ezzel először még 1956 tavaszán, majd 1958ban próbálkozott, persze mindhiába. 93 ÁbSzTL, M-25.151. sz. dosszié, 25–28. o. (Baráti köréhez tartozott az a Dura Lajos is, aki 1944 előtt nyomdatulajdonos és a Vásárhelyi Reggeli Újság felelős szerkesztője volt. Presbiterként mindvégig Vásárhelyi pártján állt. 1956-ban részt vett a helyi FKGP újjászervezésében, tagja volt a városi nemzeti bizottság szűkebb elnökségének. 1966-ban „izgatás” és „rémhírterjesztés” vádjával elítélték.) 94 ÁbSzTL, M-35.891 és M-35.891/1. sz. dossziék, „Kútvölgyi” fn. ügynök munkadossziéi. Az ügynök elsősorban volt horthysta tisztekre volt „ráállítva” (ő maga is az volt), de beférkőzve Jakab Jenő bizalmába, elég sok jelentést írt róla és baráti köréről. 95 ÁbSzTL, 3.1.2. M-25.151, 73. o. 96 Bővebben lásd: Kiss Réka: „Hitvallók”. Adalékok egy protestáns ügyhöz 1961-ből. In: ATF Szemle, 2006. 1. sz. 49–63. o. és Vincze Gábor: A „Hitvallók” fedőnevű operatív ügy. A Szegedi Akadémiai Bizottság Modernkori Egyháztörténeti Munkabizottsága 2008. november 4-i konferenciáján („A hazai egyházak háttérbe szorítása 1945-től”) elhangzott előadás szerkesztett változata. Megjelenés előtt. 97 ÁbSzTL, O-31.586/1. sz. dosszié, 145. o.

241

Csongrád megyében is. Ehhez kaptak segítséget egyebek mellett „Hódtói”-tól. 1961. április 28án a „Rózsa” fedőnevű „T” („találkozási”98) lakásban az ügynök elárulta, hogy a városban több református lelkész foglalkozik „külföldről származó vallásos könyvek, folyóiratok fordításával”.99 Erre az információra rögtön lecsapott a tartótiszt és kifaggatta ügynökét, aki közölte, hogy idegen nyelveken tudomása szerint dr. Böszörményi Ede, Seres Béla, és Karasszon Dezső lelkészek beszélnek, akikhez többször érkeznek külföldi könyvek. „Hódtói”-nak köszönhetően hamarosan a szentesi Gilicze László lelkipásztorra (akit a BM III/III-1-b alosztályon bethánistaként tartottak számon) terelődött a figyelem. Az ügynök a barátjáról [!] elárulta, hogy holland nyelvből fordít, sőt kapott is tőle három fordítást – amit átadott a tartótisztjének. 1962. február 10-én azt is jelentette, hogy Giliczénél nyolc-tíz gépelt anyag található. A szentesi lelkészen kívül Bereczki Sándor Makó-újvárosi segédlelkész és a kiszombori Pongó Gyula parókus lelkész (aki jó ismerőse volt az ügynöknek) neve is fölmerült a „Hitvallók” fedőnevű ügyben. A politikai rendőrök mindkettejüket úgy tartották számon, mint „megrögzött bethánistát”. „Hódtói” Pongóról szóló 1962. november 22-i jelentése (melyben kiemelte: a mélyen vallásos lelkészről sohasem hallotta, hogy „törvényellenes vagy államellenes dolgokat csinált vagy hirdetett volna”), operatív szempontból felhasználható adatokat tartalmazott. „Nevezett célszemély a »Hitvallók« fn. ügyben az egyik makói illegális csoportosulás tagjaként merült fel.” – olvasható Molnár István őrnagytól (időközben előléptették – nyilván a jó munkája miatt).100 A Bereczkiről leadott első jelentésében is csupa jókat írt, emiatt a tartótiszt értékelése elmarasztaló volt. Később azonban közölte új tartótisztjével, Magyar József101 főhadnaggyal, hogy olyan (az 1956–57-es „ébredési mozgalom”-ban részt vett) lelkipásztorokkal tartja a kapcsolatot, mint Szászfalvi Imre, Szalai Gyula és Pongó, valamint a célszemély rendszeres összejöveteleket tart egy makói ismerőse lakásán. Bár azt is elmondta, hogy legtöbbször csak ketten tartanak áhítatot, Magyar már ezt is gyanúsnak találta. Végül a „Hitvallók”, illetve „Fordítók” fedőnevű ügyek kapcsán 1963 nyarán a rendőrség több házkutatást tartott a megyében, egyebek mellett Gilicze Lászlónál, Bereczki Sándornál és Nagy Imre nyugalmazott vásárhelyi lelkésznél (róla is több alkalommal jelentett az ügynök), a föllelt gépelt kéziratokat pedig összeszedték. Ezek a házkutatások nagy nyugtalanságot keltettek a lelkészi körökben, a szokásos lelkészi értekezleteken két alkalommal is szóba került a téma. Böszörményi Edében az is fölmerült, hogy „vajjon nem valamelyik megyei lelkész feljelentése nyomán pattant ki az ügy”?102 A lelkipásztor gyanúja természetesen nem volt alaptalan. A rendelkezésre álló források alapján az nem állítható, hogy kizárólag „Hódtói” jelentéseinek következtében folytattak házkutatásokat egyes Csongrád megyei református lelkészeknél, de az bizonyos, hogy a politikai rendőrség döntően az ő jelentéseire támaszkodhatott, ugyanis akkor Bereczkire ő volt az egyetlen informátor103, Giliczéről pedig rajta kívül legfeljebb a „Felhő” fe-

98

Természetes és jogi személyek tulajdonát, bérleményét képező olyan helyiség, amelyet a bérlő/tulajdonos írásbeli megállapodás alapján az állambiztonság rendelkezésére bocsátott. Sajnos eddig azt nem sikerült megállapítanom, hogy Vásárhelyen hol lehetett az a bizonyos „Rózsa” fedőnevű „T”-lakás. Egyébként 1977-ben az egész megyében 30 „T”-lakást tartott fenn az állambiztonság. Bővebben lásd Petrikné Vámos Ida: Az állambiztonsági szervek konspirált és találkozási lakásai. In. Szívvel és tettel. Tanulmányok Á. Varga László tiszteletére. (Szerk: Horváth J. András) Budapest–Salgótarján, 2008. 313–324. o. 99 ÁbSzTL, M-25.151, 71–77. o. 100 ÁbSzTL, M-25.151, 144. o. 101 Volt ÁVH-tiszt, 1952-től a szegedi III/I. (kémelhárító), később a III/III. kirendeltség tisztje, majd vezetője, részt vett a Katona Nándor, Kovács Imre, a „Loyolások” és „Fekete hollók” fn. operatív ügyek vizsgálatában, amelynek során nemtelen eszközöket is alkalmazott, számos ügynök tartótisztje volt. 2003-ban Lamperth Mónika belügyminiszter ezredessé léptette elő. 102 ÁbSzTL, M-25.151, 168. o. 103 „Bereczky [sic!] mellett ezideig hálózattal nem rendelkeztünk” – írta Magyar József 1963. március 25-én. A már többször hivatkozott 1966-os Lovas-féle jelentésben azonban az áll, hogy még 1962. augusztus 11-én „hazafias alapon” beszerveztek egy „Cserhalmi József” fedőnevű informátort is Bereczki Sándor „operatív feldolgozására”.

242

dőnevű ügynök (valamint Gilicze segédlelkésze, Habara Mária „társadalmi kapcsolat”104) adhatott jelentést. Végeredményben a lelkészek viszonylag könnyen megúszták: csak rendőrhatósági figyelmeztetésben105 részesítették őket. 1963-tól „Hódtói” jelentései megritkultak (ettől kezdve már csak szóban adott információkat, amit a tartótiszt gépelt le utólag), majd 1964-ben mintegy féléves szünet következett. Ennek oka az volt, hogy a lelkipásztor felesége súlyos beteg lett, és emiatt Magyar József – talán valami emberbaráti megfontolásból106 – hónapokig „pihentette” őt, legközelebb csak augusztus 29-én találkoztak. A százados erről a kutyafuttában történt (belügyes szakzsargonban csak „tali”-ként emlegetett) találkozásukról azt jelentette, hogy – miután részvétét fejezte ki felesége elhunyta miatt – fölajánlotta, továbbra is készek „minden további nélkül a segítségére lenni”, ám ezt az özvegy lelkész – köszönettel ugyan – visszautasította. „Az ügynök lelkileg megtörtnek látszik […], az együttműködés megszakítását nem kérte, sőt kifejezte, hogy erre nem törekszik, s ilyen szándéka nincs, de a jövőt illetően kapcsolatunkat másként szeretné fenntartani” (a kiemelés tőlem – V. G.) – jegyezte meg jelentése végén a tartótiszt,107 de furcsa módon ekkor egy lényeges dologról hallgatott. Csak a november 19-i jelentésében írta meg, hogy a lelkész még a nyáron közölte vele: a feleségének „nem mondta el a velünk való kapcsolatát, ami nagy lelki depresszió alatt tartja. Kifejezte azt a nézetét, hogy a felesége elhalálozását az Úr haragjának tartja, amiért nem volt őszinte hozzá.” (A kiemelés tőlem – V. G.) Azt is kijelentette, hogy hamarosan újra nősül, de jövendőbeli felségével szemben „nem követi el azt a hibát, hogy nem lesz hozzá őszinte.”108 Vagyis az ügynök már ekkor nyílta utalt arra, hogy – belügyes szakzsargonnal élve – dekonspirálni109 fogja magát! (Ami minden esetben szinte automatikusan a hálózatból történő kizárást vonta maga után.) Az augusztus végi találkozó után a tartótiszt – föltehetően lelki állapotára tekintettel – egy ideig még „pihentette” az ügynököt. Molnár István őrnagy és Magyar József százados legközelebb november 18-án kereste föl „Hódtói”-t, a saját lakásán. Ekkor már érzékelhető volt a korábbi tartótiszt és utóda számára, hogy ügynökük megpróbál kibújni a kötelezettsége alól. Miután megismételte a korábban elhangzott kijelentéseit (vagyis hogy Isten büntetése volt a felesége korai halála azért, mert hazudott neki, illetve elhallgatta előtte ügynöki tevékenységét), közölte velük: „neki elviselhetetlen az a tudat, hogy előre megbeszélt időpontra találkozóra jöjjön, mert ezzel egy titkot rejt magába, ami eleve összeegyeztethetetlen papi mivoltával.” Ismét kihangsúlyozta, hogy sajnos „többször kényszerült felesége előtt hazugságba, amikor találkozóra jött, s ezt ő rendkívül súlyos problémaként fogja fel…”, ezért ezt a kapcsolatot „a jövőt illetően így nem tudja vállalni.”110 (Tehát a jelenlegi felesége előtt nem akar titkolózni.) Természetesen ez a fordulat a politikai rendőrség tisztjeinek nagyon nem tetszett, és igyekeztek az ügynököt megnyugtatni. Közölték, hogy nem kell többé a „T”-lakásba járnia, majd ők fölkeresik a hivatalában. Végezetül „megkérték”, hogy „a hódmezővásárhelyi ref. egyház életét, a ref. lelkészek helyzetét kísérje figyelemmel.” A tisztek a november 19-i, Dán István századosnak, a megyei rendőrfőkapitányság III/III alosztály vezetőjének írott jelentésük végén megjegyezték: „az ügyAz informátori munkát vállaló szigorló makói orvosnak ugyancsak hiányzik az „M”-dossziéja, így nem tudható, adott-e érdemi jelentést a segédlelkészről. 104 ÁbSzTL, O-31586/1. dosszié, 171. o. 105 Alakszerűségekhez nem kötött, büntetőeljáráson kívüli intézkedés. Alkalmazható, ha az elkövetett cselekmény nem bűncselekmény, mert annak megvalósulásához a törvényi tényállás valamelyik eleme hiányzik. 106 A tartótiszt amikor az 1964. januári „tali”-jukon hallott felesége súlyos betegségről, fölajánlotta ügynökének, elintézik, hogy befeküdhessen a szegedi klinikára, de ő ezt visszautasította. 107 ÁbSzTL, M-25.151, 189–190. o. 108 Uo., 191. o. 109 „Dekonspiráció: árulás, fecsegés vagy egyéb titoksértő magatartás következtében operatív értékű adat lelepleződése az ellenség előtt. Emiatt az adott területen lépéshátrányba kerülünk; dekonspirál.” Lásd: Állambiztonsági Értelmező Szótár (http://hvg.hu/itthon/20050225allambiztonsag/page3.aspx) 110 ÁbSzTL, M-25.151, 192. o.

243

nök további felhasználásánál arra törekszünk, hogy fokozatosan megváltoztassuk benne azt a szubjektív elhatározást, mely gátolja az együttműködésnek az eddig kialakult formáját.”111 Ezt az elhatározását azonban nem sikerült megváltoztatni. Legközelebb szinte csak egy év múlva, 1965. október 19-én találkozott „Hódtói” Magyar József századossal és Nagy Béla hadnaggyal. Őket ekkor az érdekelte, hogy Bereczki Sándor Makó-újvárosi segédlelkész nem bethánista-e (erre nemleges választ kaptak).112 Ezt követően „Hódtói” megemlítette jó barátja, Dányi József lelkipásztor (akit Rátkai János egyházügyi előadó egy év eleji jelentésében „bethánista irányzatú”-ként említett) egyik apró-cseprő ügyét. Végezetül ismét közölte, hogy „ilyen körülmények között nem tudja vállalni” a velük való együttműködést. „Nagyon fáj neki az is, hogy első felesége úgy halt meg, hogy egy titkot tartogatott és nem közölhette vele. Jelenlegi feleségével viszont nem szeretne örökös hazugságban élni, mert úgy érzi, még egyszer nem eshet olyan bűnbe, mint első feleségével.” – jelentette Magyar. Ez azt jelenti, ismételten kénytelen volt tudomásul venni, hogy az ügynök dekonspirálni fogja magát. Emiatt a százados aggódva írta jelentése végén: világosan látható, ha történetesen megkérdezik „Hódtói”-t, hogy kik látogatták meg, „nem vagyunk biztosítva afelől, hogy velünk való kapcsolatát nem mondja el. Mivel a [de]konspiráció veszélye fennáll, javasolni fogjuk a hálózatból való kizárását.”113 (A kiemelés tőlem – V. G.) Ez azért nem ment olyan gyorsan. A lelkipásztort irodájában december 14-én még egyszer – immáron utoljára – fölkereste Nagy Béla hadnagy (az utolsó tartótisztje) és csupán arról érdeklődött, hogy kinek van kapcsolata a HEKS-szel.114 Az ügynök a svájci protestáns egyházak segélyszervezetének magyarországi szerepével kapcsolatban semmi érdemleges információt nem adott, ehelyett – talán figyelemelterelés céljából115 – Dányi Józsefre tért rá, akit a két nappal korábbi helyi pártlapban megtámadtak.116 Bár többé nem keresték meg „Hódtói”-t, csak egy jó fél évvel később, 1966. július 19-én zárta le a H-21872/1 számú „Munka”-dossziéját Nagy Béla (akiből ekkorra már százados lett). (A 6-os kartonja szerint szeptember 9-én került a doszszié irattárba.) Formálisan ezen a napon zárták ki a hálózatból. Kizárása – csakúgy, mint a Vásárhelyi Lajosé – nem tekinthető rendkívüli esetnek. Egy 1969-ben kelt jelentés szerint 1957 óta éves átlagban az ügynökök egyhatodát kellett kizárni. Ha az írásban vagy szóban adott jelentéseit figyelmesen elemezzük117, és ez alapján megpróbálunk egyfajta mérleget vonni, azt lehet mondani „Hódtói” „munkásságáról”, hogy az összkép ellentmondásos. Sajnos a „foglalkoztatási terve” – már feltéve, hogy egyáltalán készült –, amelyből utólag meg lehetne tudni, hogy egy idő után „munkásságát” milyennek értékelték118, nem került be az „M”-dossziéjába. Mindenesetre a tartótisztjei több esetben elégedetle111

Uo., 193. o. Bereczki Sándor eredetileg valójában bethánista volt, a politikai rendőrségen még 1963-ban is úgy tartották számon, de a hatvanas években fokozatosan radikalizálódott, és a pünkösdisták felé közeledett. „Hódtói” egy alkalommal érdekes jelenséget tapasztalt részéről: a „nyelvekenszólást”. A BM III/III-1-c alosztályának egyik 1975. november 19-i átiratában az olvasható, hogy Bereczki „korábban a bethánia mozgalom aktív vezető egyénisége. Igehirdetéseiben szembe került az egyház hivatalos állásfoglalásával. […] Jelenleg információink szerint a református egyházon belüli szektás pünkösdista irányzat híve.” ÁbSzTL, O-13.586/6. dosszié, 411. o. 113 ÁbSzTL, M-25.151, 195. o. Utóbbi mondatot Bóka István őrnagy, csoportvezető aláhúzta és a lap szélére kézzel ráírta: „Helyes, újabb ügynököt kell beszervezni!” Tudomásom szerint ez nem sikerült – legalábbis az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában ennek eddig még nem találtam nyomát. 114 HEKS = Hilfswerk der evangelischen Kirchen Schweitz (Svájci Evangéliumi Egyházak Segélyszervezete). 115 Lovász Imre őrnagy az 1966. július 16-i jelentésében azt írta, hogy Kádár Ferenc gyermekei „rendszeresen kapnak csomagot a HEKS-től”. 116 Csongrád Megyei Hírlap, 1965. december 12. („Bográcsos istentisztelet, avagy egy papi áldás, amely áldás nélkül maradt.”) 117 Az ügynökjelentésekről, mint a társadalomtörténet egyik forrásáról lásd Farkas Gyöngyi: Ügynökjelentések, kihallgatási jegyzőkönyvek, kérvények. In: Aetas, 2006. 4. sz. 146–170. o. 118 Például a „Kovács György” fedőnevű tmb.-ről (titkos megbízottról) tartótisztje a következőket írta 1978-ban: „Szerveinktől kapott feladatot pontosan és lelkiismeretesen hajtotta végre. Jelentései mindég a feladatnak megfele112

244

nek voltak vele, ami arra utal, hogy – ellentétben például az ugyancsak vásárhelyi „Kútvölgyi”vel vagy „Szabó Gáspár”-ral – nem tartozott a túlbuzgó119 ügynökök közé. Jelentéseinek többsége nem tekinthető rosszindulatúnak.120 (A Vásárhelyiről szóló jelentései alapján viszont megkockáztatható az a feltételezés, hogy még mindig nem bocsátott meg neki az ’56-os konfliktusuk miatt…) Emellett azonban számos esetben – akarva-akaratlanul – olyan információkat osztott meg a politikai rendőrséggel, amelyeket azok az egyháza ellen tudtak fölhasználni. Különösen jelentősnek tűnhettek a „Hitvallók” és „Fordítók” ügyben adott információi. Ennek kapcsán azonban megjegyzem, hogy amikor elárulta azt, miszerint Gilicze Lászlónál vannak gépelt fordítások, vagy Bereczki Sándor egy kis csoporttal közös áhítatot tart, valószínűleg föl sem merült benne, hogy ezzel komoly bajba sodorja őket. Csak akkor jött rá arra, hogy túlságosan sokat „fecsegett”, amikor arról értesült, hogy akikről korábban információt adott, azoknál házkutatásokat tartottak. (A tartótisztjének el is árulta, hogy emiatt lelkiismeret furdalást érzett…) „Munkásságának” köszönhetően kétségkívül sok olyan információhoz jutott hozzá az „egyházi reakciót” üldöző politikai rendőrség, melyről más hálózati személytől nem feltétlenül értesülhettek. A hatvanas évek első felében a megyében csupán három lelkész-ügynökkel rendelkezett a megyei politikai rendőrség: „Hódtói”-val, „Felhő”-vel és „Pogány Lóránt”-tal.121 (A negyedik az esperes, Munkácsy György volt, de őt elsősorban a többiek ellenőrzésére használtak, illetve a külföldi kapcsolatairól kellett jelentenie.) Bár utóbbi két hálózati személy munkadossziéjának hiányában nem tudom, hogy mit jelenthettek, ám azt nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem: „Hódtói” jelentései nélkül jelentősen kevesebb információval rendelkezett volna a megyei politikai rendőrség a református lelkészekről. Az összképet tovább árnyalja az a tény, miszerint azt ugyan elutasította, hogy a tartótisztje elintézze, a súlyosan beteg felesége protekciósan a szegedi klinikára kerülhessen, ám ügynöki szolgálataiért mégiscsak fogadott el pénzt. (Igaz, a 400 forint az akkori mércével mérve nem volt jelentős.) Egyébiránt Kádár Ferencet a hatvanas évek második felétől békén hagyta a politikai rendőrség. Bár továbbra is a bethánista lelkészek között tartották számon,122 úgy tűnik, hogy vele ezek után – ellentétben Vásárhelyi Lajossal – „nem volt baj”, amit az is jelez, hogy Rátkai János egyházügyi előadó a hatvanas-hetvenes években sohasem emlegette őt a „problémás” lelkészek között. A BM III/III-1-b alosztályán 1966. október 12-én készült egyik jelentésben („A protestáns egyházon belül elhelyezkedő illegális erők harca, iránya, hatása és további feladataink”) azt állították, hogy a református egyház mintegy ezernégyszázötven főnyi papságának fele tekinthető lojálisnak (emellett a „passzív és ingadozó” az összlétszám egyharmada, míg az „ellenzéki erők” száma csupán kétszáz főre tehető).123 A már többször idézett Lovász-féle jelentésben pe-

lően, pontosan lettek végrehajtva, többségükben operatív értékkel bírtak. Az állambiztonsági szervekhez való viszonya őszinte, ellenőrzött, megbízható.” ÁbSzTL, M-42.184/1. sz. munkadosszié, 88. o. 119 ÁbSzTL, M-29.097. sz. „Szabó Gáspár” munkadossziéja. Az ügynök – aki tegezte a tartótisztjét (minden jelentését „Kedves Barátom!”-megszólítással kezdte) – tipikus esete az „önszorgalmú kutyának”: nem egyszerűen a tartótiszt utasítását igyekezett végrehajtani, hanem sokszor önszorgalomból jelentett, a szövegekből nyilvánvaló, hogy meggyőződésből, lelkesedéssel végezte a „munkáját”… 120 „Kútvölgyi” ebből a szempontból másként ítélhető meg: az 1957 és 1966 között keletkezett, három vaskos dossziényi anyagában igen sok olyan jelentés található, mely határozottan rosszindulatúnak tűnik. 121 A sokat emlegetett Lovász-féle jelentés szerint „Pogány Lóránt”-ot 1955. január 27-én „kompromittáló adatok alapján” szervezték be, Hajdú-Bihar megyéből vették át. Az 1966-ban Szeged-Petőfi-telepen szolgáló, 35 éves lelkipásztorról azt írták, hogy „jelenleg az »Evangélista« fn. előzetes ellenőrző ügyben van foglalkoztatva, amely illegális ifjúsági csoportosulás, vezetői Török István volt ref. teológus, [és] Bors Júlia. Az egyházon belül a volt KIE, és Bethánista szövetség volt tagjaival tud kapcsolatot tartani.” ÁbSzTL, O-13.586/1. sz. dosszié, 169. o. 122 „Hódmezővásárhelyen nevesebb bethánista lelkészek Pinkóczi Gusztáv ny. ref. lelkész, Kádár Ferenc ref. lelkész” – írta Lovász őrnagy az előbbi jelentésében. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy itt inkább arról van szó, hogy a rendőrtiszt egy korábbi állapotot rögzített. A hatvanas évek második felében és a hetvenes években Kádárt már nem említették a belügyes iratok a bethánista (vagyis „reakciós”) lelkészek között. 123 ÁbSzTL, O-13.586/1. sz. dosszié, 195. o.

245

dig az áll, hogy Csongrád megyében „a lelkészek zöme lojális magatartást tanúsít”124. Úgy vélem, a lelkipásztort az „illetékesek” a lojális papok közé sorolták be – aminek meg is lett a következménye: (viszonylag125) békés, nyugodt lelkészi pálya. Tanulmányomban két hódmezővásárhelyi református lelkipásztor pályafutásának hoszszabb-rövidebb szakaszát mutattam be. Az egyikük, dr. Vásárhelyi Lajos mondhatni megrögzött rendszerellenes volt. A különböző írásos források alapján és az őt korábban ismerő adatközlőim elmondása nyomán úgy látszik, hogy egy konfliktusvállaló, megosztó személyiséggel van dolgunk. (Sajnos vele már nem készíthettem interjút az Emlékpont számára. Ellenkező esetben talán sok fontos részletet sikerült volna tisztáznunk…) A harmincas évek vége felé – magáévá téve a nyilasok radikális társadalom-átalakító elképzeléseit126 – a Horthy-rendszer ellenzékévé vált – vállalva az ezzel járók zaklatásokat is. Nem csak politikai nézetei miatt keletkeztek konfliktusai, hanem azért is, mert 1944 előtt összeveszett két parókus lelkész főnökével, végül – kétségkívül önhibájából – összerúgta a port magával a püspökkel is. 1945 után mondhatni természetszerűen szembekerült a kiépülő egyházellenes kommunista diktatúrával, aminek ugyancsak meglettek a súlyos következményei. Az ötvenes években magára haragította az egyházügyi főelőadót, valamint a rákosista egyházkormányzatot. 1945 után – politikai okokból – a népbíróság ítélte el, majd – köztörvényes ügyben – a megyei bíróság. Ezen kívül ugyancsak politikai okokból két egyházbírósági fegyelmit is a nyakába akasztottak, ami mindkétszer állásvesztéssel járt. Ezek után a felületes vagy az elfogult olvasónak úgy tűnhet, igaza van Kádár Péternek: Vásárhelyi Lajost „konfliktuózus alkata […] egyenesen predesztinálta […] arra, hogy az őt körülvevő közösséggel – politikai rendszerektől függetlenül is – összeütközésekbe keveredjék”. Pedig szó sincs erről. Ha Vásárhelyi Lajos 1948 után lojális lelkész („békepap”) – és az ÁVH „hasznos” besúgója lesz, semmi problémája sem keletkezik, és hatvanöt éves korában vonulhat nyugdíjba. Ezzel szemben „akciózott” (lásd a vetítőgépes dolgát vagy Ungár Aladár engedély nélküli meghívását), besúgóként nem vált be (sőt, ehelyett szabotálta a „munkát”127), a forradalom napjaiban „aktivizálta magát”, és ’56 után sem hunyászkodott meg. Nem csoda, ha ezek után nem maradhatott meg a lelkészi pályán. Ha valaki csak egy kicsit is ismeri a Rákosi- és Kádár-rendszer egyházpolitikáját, nem állíthat olyasmit, mint Kádár Péter, aki szerint le kell mondanunk arról, hogy „Vásárhelyi Lajos személyét […] a kommunizmus áldozatai közé emeljük”. A másik lelkész, Kádár Ferenc a konfliktuskerülő, lojális lelkészek közé tartozott. A vele készült két interjúból kiderül, hogy mindenkor igyekezett a világi „hatalmasságokkal” jó viszonyt ápolni. 1955-ben nem véletlen, hogy a rákosista Munkácsy György épp őt bízta meg az ótemplomi lelkészi feladatok ellátásával. (Megtehette volna, hogy már akkor valamelyik nyugdíjas lelkészre bízza az egyházi szolgálatok végzését – hisz’ 1957 elején így tett!) Az más kérdés, hogy az esperes 1956 októberére rájött: a hozzá fűzött reményeket Kádár Ferenc nem váltotta be. Emiatt nehéz helyzetbe került 1956 után: főnöke, az esperes bizalmát elveszítette, és – az idézett források szerint – környezetével, a többi lelkésszel sem volt jó a viszonya. Az egyházügyi főelőadó által „lebethánistázott”, de a világi hatalommal szemben lojális lelkész vélhetően egzisztenciális okokból128 vállalta az ügynöki tevékenységet. (Az a későbbi állítása, miszerint jelentésbeli kötelezettségeit egyházi felettesei terhelték rá, és azt nem önként vállalta, egyenesen nevetséges. Egy lelkész beszervezésébe a politikai rendőrség nem vonta be annak felette124

I. h., 172. o. A még 2006-ban az Emlékpont számára készített első interjúban azt mondja, hogy „többször behívtak, elbeszélgettek velem” – ám az nem derül ki, hogy ez 1959 előtt vagy 1965 után történt-e? 126 Bővebben lásd Ungváry, 2003. 127 A besúgói munka „szabotálására” példákat hoz fel Ungváry Krisztián: A kizárások és sikertelen toborzások alapesetei. In: Élet és Irodalom, 2008. május 12. 128 Erre utal egy, a THÉMA Egyesületnek elküldött 2008. november 29-i nyilatkozatában: a „csak ímmelámmal végzett, majd idővel visszautasított feladatnak a teljesítését annak áraként fizettem, hogy szolgálatomat tovább végezhessem, és hogy családomat eltarthassam.” A kiemelés tőlem – V. G. 125

246

seit.) Ügynökként – akarva-akaratlanul, de – ártott egyházának, lelkésztársainak, bár ő ezt utólag tagadja.129 Kádár Ferencnek az egyházellenes pártállam politikai rendőrségével folytatott jó fél évtizedes kapcsolatáért óriási árat kellett fizetnie: hite szerint Isten büntetéséből halt meg az első felesége, azért, mert hazudott neki (illetve elhallgatta előtte az ügynök mivoltát). Emiatt – de csakis emiatt! – az ügynöki tevékenysége, majd későbbi „rendszer-konform” viselkedése, lojális magatartása ellenére Kádár Ferencet részben a rendszer áldozatai közé lehet sorolni. Összefoglalóan az a véleményem, hogy függetlenül politikai nézeteiktől, gyökeresen eltérő lelki habitusuktól, emberi tulajdonságaiktól a két lelkész: a rendszerellenes dr. Vásárhelyi Lajos, valamint a lojális Kádár Ferenc, – még ha más-más okokból, és eltérő mértékben is – egyaránt a kommunista hatalom áldozatainak tekinthető.

129

Ugyanitt azt is állítja, hogy „az általam leírottak soha nem tartalmaztak senkire nézve ártó, terhelő tényt vagy megállapítást, hiszen a szolgatársaimról volt szó! Tehát, meggyőződésem, hogy se közvetve, se közvetlenül senkinek nem ártottam”. A kutatható levéltári források fényében ez a kijelentése tarthatatlan.

247

A Múzeumi Műhely megjelent kötetei: 1. Dömötör János emlékkönyv. Tanulmányok a 80 éves Dömötör János tiszteletére. Hódmezővásárhely, 2002. 2. Fülöp Erzsébet: Mári. Hódmezővásárhely, 2003. 3. Dömötör János: A Tornyai János Múzeum 100 éve. Hódmezővásárhely, 2004. 4. Trogmayer Ottó – Koncz Margit – Paluch Tibor: Hétezer éves kerámiaművészet. Hódmezővásárhely, 2005.

248