Khaled Hosseini EZEREGY TÜNDÖKLŐ NAP. Khaled Hosseini: A Thousand Splendid Suns Riverhead Books Copyright 2007 by ATSS Publications, LLC

Khaled Hosseini EZEREGY TÜNDÖKLŐ NAP Khaled Hosseini: A Thousand Splendid Suns

Riverhead Books Copyright © 2007 by ATSS Publications, LLC Fordította: Bobory Dóra A dári (kabuli perzsa) neveket és kifejezéseket lektorálta, valamint a kisszótárt összeállította: Sárközy Miklós

Meg nem számolhatni Kabul háztetőin a csillámló holdakat, Sem az ezernyi tündöklő napot, Melyek falai mögött megbújnak. Khaled Hosseini Afganisztánban született 1965-ben. A 80-as évektől az Egyesült Államokban él, és belgyógyászként praktizál. Első regényéből, a világsikert aratott Papírsárkányokból nagyszerű filmet forgattak.

Ezt a könyvet szemem núrjainak, Harisnek és Farahnak, és Afganisztán asszonyainak ajánlom.

ELSŐ RÉSZ

ELSŐ FEJEZET Marjam ötéves volt, amikor először hallotta a harami szót. Egy csütörtöki napon történt. Biztosan tudta, mert egész nap nyugtalan és feszült volt, amilyen csak csütörtökönként szokott lenni, amikor Dzsalil meglátogatta a kolbában. Hogy elüsse az időt, amíg végre megpillantja apját, amint a térdig érő fűben átvág a tisztáson és integet, Marjam felmászott egy székre és levette anyja kínai teáskészletét. A teáskészlet volt az egyetlen emlék, ami megmaradt Marjam nagyanyjától, aki meghalt, amikor Marjam anyja, Náná kétéves volt. Náná nagy becsben tartotta mindegyik kék-fehér csészét, szerette a kanna csőrének kecses ívét, a kézzel festett pintyőkéket és krizantémokat, a cukortartón a sárkányt, mely a gonoszt volt hivatott távol tartani. Épp a cukortartó csúszott ki Marjam ujjai közül és esett a kolba fapadlójára, széttörve apró darabokra. Amikor Náná meglátta a cukortartót, elvörösödött, felső ajka megremegett, szeme pedig, a gyengébb és a jó is, laposan, rebbenés nélkül meredt Marjamra. Náná annyira dühösnek látszott, hogy Marjam attól félt, a dzsinn újra beköltözik anyja testébe. A dzsinn azonban nem jött, akkor nem. Ehelyett Náná megragadta Marjam csuklóját, közel húzta magához, és fogcsikorgatva sziszegte: – Ügyetlen kis harami vagy. Ez a jutalmam mindazért, amin keresztülmentem. Egy örökségpusztító, ügyetlen kis harami. Marjam akkor még nem értette. Nem tudta, hogy a harami szó azt jelenti, fattyú. Ahhoz sem volt elég idős, hogy felismerje az igazságtalanságot, hogy megértse, a bűnösök valójában a harami létrehozói, nem pedig a harami, akinek csak annyi a bűne, hogy megszületett. Abból, ahogyan Náná kiejtette a szót, Marjam sejtette, hogy csúnya, utálatos dolog haraminak lenni. A harami olyan, mint egy féreg, mint a futkosó csótányok, amiket Náná szüntelenül átkozott és söpört ki a kolbából. Csak később, amikor nagyobb lett, értette meg Marjam a szó maróan bántó voltát, abból, ahogyan Náná kiejtette, szinte az arcába köpte. Akkor megértette, mire gondolt Náná: hogy a harami nemkívánatos dolog, hogy ő, Marjam, törvénytelen valaki, akinek soha nem lesz joga arra, ami másoknak megadatik: szeretetre, családra, otthonra, elfogadásra. Dzsalil sosem szólította Marjamot a nevén. Dzsalil kicsi virágának nevezte. Szerette az ölébe ültetni és mesélni neki. Egyszer arról mesélt, hogy Herát városa, ahol Marjam született 1959-ben, egykoron a perzsa kultúra bölcsője volt, írók, festők és szúfik otthona. – A lábadat se nyújthatod ki anélkül, hogy fenéken ne billents egy költőt – nevetett. Dzsalil elmondta neki Gouhar Sád királynő történetét, aki a híres minareteket emelte a tizenötödik században Herát iránti odaadása jeléül. És mesélt Herát zöld gabonamezőiről, a gyümölcsöskertekről, a gömbölyded szőlőszemektől roskadozó tőkékről, a város zsúfolt, boltíves bazárjairól. – Van ott egy pisztáciafa – mondta Dzsalil egy nap – és az alatt, Marjam szívem, nem más, mint a nagy költő, Dzsámi van eltemetve. – Közelhajolt Marjamhoz: – Dzsámi több mint ötszáz évvel ezelőtt élt – suttogta. – Bizony ám. Egyszer elvittelek oda, a fához. Kicsi voltál. Nem emlékezhetsz rá. Igaza volt, Marjam nem emlékezett. És hiába élte élete első tizenöt évét egy kőhajításnyira Heráttól, a mesés fát sosem láthatta. Sosem láthatta közelről a híres minareteket, sosem szedhetett gyümölcsöt Herát kertjeiben, vagy sétálhatott búzamezőin. Mégis, valahányszor Dzsalil így beszélt, Marjam megbabonázva hallgatta. Csodálta Dzsalilt hatalmas és egyetemes bölcsességéért. Beleremegett, annyira büszke volt apjára, aki ennyi mindent tud. – Micsoda cifra hazugságok! – mondta Náná, miután Dzsalil elment. – Cifra ember cifra hazugságokkal. Semmiféle fához sem vitt el. És ne hagyd, hogy megbabonázzon. Becsapott minket, a te szeretett apád! Kidobott minket. Kidobott a nagy, cicomás házából, mintha semmi se lennénk neki! És még örömét is lelte benne. Marjam kötelességtudóan hallgatta. Sosem merte megmondani Nánának, mennyire nem szerette, ha így beszél Dzsalilról. Igazság szerint, ha Dzsalillal volt, Marjam egyáltalán nem érezte haraminak magát. Csütörtökönként, amikor Dzsalil meglátogatta, és elárasztotta mosolyával,

ajándékokkal és becéző szavakkal, Marjam egy-két óráig úgy érezte, megérdemli mindazt a szépséget és bőséget, amivel az élet tartozik neki. És Marjam szerette Dzsalilt ezért.

Még ha osztozkodnia is kellett rajta. Dzsalilnak három felesége volt és kilenc gyermeke, kilenc törvényes gyermeke, akik mind idegenek voltak Marjam számára. Dzsalil Herát egyik leggazdagabb emberének számított. Volt egy mozija, amit Marjam ugyan sosem látott, de kérlelésére Dzsalil végül leírta neki. Így aztán tudta, hogy homlokzatát kék és rozsdabarna terrakotta csempék borították, hogy magánpáholyai voltak és rácsos mennyezete. Két forgóajtó nyílt mozaikpadlós előterébe, ahol hindi filmplakátok lógtak beüvegezve. Keddenként – mesélte Dzsalil egy nap – a gyerekek ingyen fagylaltot kaptak a büfépultnál. Náná negédesen mosolygott, amikor Dzsalil ezt mesélte. Megvárta, amíg a férfi kimegy a kolbából, aztán röhögve mondta: – Mások gyerekei fagylaltot kapnak. Te mit kapsz, Marjam? Fagylaltról szóló meséket. A mozin kívül Dzsalilnak földje is volt Karokhban és Farahban, három szőnyegboltja, egy ruhaüzlete, és egy 1956-os fekete Buick Roadmastere. Ő volt Herát egyik legjobb összeköttetésekkel rendelkező embere, a polgármester és a tartományi kormányzó barátja. Szakácsa, sofőrje és három házvezetőnője volt. Náná volt az egyik házvezetőnő. Amíg a hasa növekedni nem kezdett. Amikor ez történt, mesélte Náná, Dzsalil családjának minden tagja egyszerre szisszent fel Herátban. Sógorai megesküdtek, hogy vér fog folyni. A feleségek követelték, hogy dobja ki. Nánát édesapja, egy egyszerű kőfaragó a szomszédos Gol Dáman faluban, kitagadta, majd szégyenében összecsomagolt, és felült egy Iránba tartó buszra, hogy örökre eltűnjön arról a vidékről. – Néha – mondta egyszer Náná, miközben kora reggel a csirkéket etette a kolba előtt – azt kívánom, bárcsak lett volna az apámban annyi kurázsi, hogy megfeni az egyik kését, és megteszi, amit a becsület megkíván. Talán jobb lett volna nekem. – Szórt még egy maroknyi magot az ólba, egy darabig hallgatott, aztán Marjamra nézett. – És neked is. Talán. Megkímélt volna a szomorúságtól, hogy tudod: az vagy, aki. De gyáva volt az én apám. Nem volt hozzá delje, bátorsága. Dzsalilnak sem volt bátorsága hozzá, mondta Náná, hogy megtegye, amit megkíván a becsület. Hogy odaálljon a családja, a sógorai és a feleségei elé, és vállalja a felelősséget tettéért. Ehelyett zárt ajtók mögött gyorsan úgy döntött, menti az irháját. Másnap összeszedette Nánával kevéske holmiját a szolgálók lakrészéből, ahol addig élt, és elküldte. – Tudod, hogy mivel védekezett a feleségei előtt? Hogy ráerőszakoltam magam. Hogy az én hibám volt. Didi? Érted? Ez a sors jut egy nőnek ebben a világban. Náná letette az eledeles tálat. Ujjával felemelte Marjam állát. – Nézz rám, Marjam. Marjam vonakodva engedelmeskedett. – Jegyezd meg, amit most mondok, jól jegyezd meg: mint az iránytű, ami mindig észak felé mutat, úgy találja meg a férfi vádló ujja is a nőt. Mindig. Ezt sose feledd, Marjam.

MÁSODIK FEJEZET – Dzsalil és feleségei szemében fehér zászpa voltam. Fekete üröm. Akárcsak te. Pedig még meg sem születtél. – Mi az a zászpa? – kérdezte Marjam. – Egy gyom – felelte Náná. – Az ember kitépi és eldobja. Marjam magában elfintorodott. Dzsalil nem úgy bánt vele, mint egy gyommal. Sohasem. Marjam mégis jobbnak látta, ha nem ellenkezik. – Tudod, engem, a gyomokkal ellentétben, újra el kellett ültetni, és etetni meg itatni. Miattad. Ezt a megállapodást kötötte Dzsalil a családjával. Náná azt mondta, nem volt hajlandó Herátban maradni. – Ugyan minek? Hogy nézzem, ahogy egész nap a kincsini feleségeit furikázza a városban? Azt mondta, nem akart az apja üres házában sem lakni Gol Dáman faluban, amely egy meredek domboldalon terült el, Heráttól két kilométerre északra. Valami félreeső helyen akart lenni, egyedül, ahol a szomszédok nem bámulják meg a hasát, nem mutogatnak rá, nem röhögik ki, vagy ami még rosszabb, ostromolják tettetett kedvességükkel. – Hidd csak el nekem – mondta Náná –, apád megkönnyebbült, hogy nem vagyok a szeme előtt. Ennél jobbat nem is tehettem volna. Mohszen, Dzsalil első feleségétől, Khadidzsától született legidősebb fia javasolta a tisztást Gol Dáman határában. Kitaposott földút vezetett fel oda, amely a Herátot a faluval összekötő főútról ágazott el. Az ösvényt mindkét oldalon térdig érő fű és fehér-sárga vadvirágok szegélyezték. A dombra felfelé kígyózó út egy lapos mezőre vezetett, melyen nyírfák, amerikai nyárfák és vad bokorcsoportok álltak. A dombtetőről bal kéz felé Gol Dáman szélmalmának rozsdás lapátjai látszottak, jobbra pedig Herát városa terült el. Az ösvény egy pisztrángos patakra merőlegesen végződött, mely a Gol Dámant körülvevő Szefidkuh hegységből zúdult alá. Kétszáz méterre felfelé a patak mentén, a hegyek irányában volt egy kerek szomorúfűzliget. Közepén, a fűzek árnyékában terült el a tisztás. Dzsalil odament szétnézni. Amikor visszajött, mesélte Náná, olyan volt, mint egy börtönőr, aki börtönének tiszta falaival és fényes padlójával henceg. – Így aztán apád megépítette nekünk ezt a patkánylyukat.

Náná egyszer majdnem férjhez ment, tizenöt éves korában. Egy fiatal sindandi törpepapagájkereskedő kérte meg a kezét. Marjamnak Náná mesélte el a történetet, és bár lekicsinylően legyintett, elvágyódó tekintetéből Marjam rájött, hogy a lánykérés boldoggá tette. Náná életében talán akkor egyszer, az esküvőt megelőző napokban igazán boldog volt. Miközben Náná mesélt, Marjam az ölébe ült és elképzelte, ahogyan anyját esküvői ruhába öltöztetik. Maga elé képzelte Nánát lóháton, amint zöld ruhája fátyla mögött szégyenlősen mosolyog, tenyerén vörös hennadíszítés, hajának választékán ezüstpor, fonatait gyanta tartja össze. Szinte látta a sahnán játszó, doholon doboló zenészeket, a lármázó, kergetőző utcagyerekeket. Egy héttel az esküvő előtt azonban egy dzsinn szállta meg Náná testét. Marjam pontosan tudta, milyen az, épp elégszer látta saját szemével: Náná hirtelen összeesik, teste megfeszül, megmerevedik, szeme fennakad, karja és lába úgy ráng, mintha valami belülről fojtogatná, szája szélén fehér hab buggyan ki, amit néha rózsaszínűre fest a vér. Azután jön az álmosság, az ijesztő zavarodottság, az összefüggéstelen motyogás. Amikor ennek híre eljutott Sindandba, a törpepapagáj-kereskedő családja lefújta az esküvőt. – Berezeltek – fogalmazott Náná. A menyasszonyi ruhát elcsomagolták. Több kérő nem akadt.

Dzsalil és két fia, Farhád és Mohszen a tisztáson felépítette a kis kolbát, ahol Marjam élete első tizenöt évét töltötte. Falait levegőn szárított téglából húzták fel, aztán sárral és egy-egy marék szalmával tapasztották meg. Volt benne két priccs, egy faasztal, két egyenes támlájú szék, volt egy ablaka és polcok a falon, ahová Náná agyagedényeit és imádott kínai teáskészletét tette. Dzsalil hozott bele egy új öntöttvas kályhát is télire, a kolba mögött pedig tűzifát halmozott fel. Kintre egy tándurt is épített kenyérsütéshez, és egy csirkeólat, amit kerítéssel vett körül. Vett egy pár birkát és birkaetetőt is. Farháddal és Mohszennel ásatott egy mély gödröt a fűzfákon túl, és árnyékszéket csinált fölé. Dzsalil felvehetett volna munkásokat, hogy a kolbát megépíttesse, mondta Náná, de nem tette. – Így képzeli a vezeklést. Náná úgy mesélte, hogy senki sem segített neki, amikor Marjamot a világra hozta. Egy nyirkos, borús nap volt 1959 tavaszán, mondta Náná, Záhir Sáh király jobbára eseménytelen uralkodásának huszonhatodik évében. Anyja szerint Dzsalil nem vette a fáradságot, hogy orvost hívjon, vagy legalább egy bábát, pedig tudta, hogy a dzsinn bármikor belészállhat és szülés közben is előidézhet nála egy rohamot. Egy szál magában feküdt a kolba padlóján egy késsel a keze ügyében, izzadságtól csuromvizesen. – Amikor a fájdalom erősödött, egy párna csücskébe haraptam és addig üvöltöttem, amíg be nem rekedtem. Mégsem jött senki, hogy megtörölje az arcomat vagy adjon egy korty vizet. Te pedig, Marjam drágám, nem sietted el a dolgot. Majdnem két napig kellett a hideg, kemény földön feküdnöm miattad. Nem ettem, nem aludtam, csak imádkoztam, hogy végre kibújj belőlem. – Sajnálom, Náná. – Én magam vágtam el a köldökzsinórt. Ezért volt mellettem a kés. – Sajnálom. Ilyenkor Náná lassan, gondterhelten elmosolyodott. Mosolyában szemrehányás bujkált vagy vonakodó megbocsátás, Marjam sosem tudta biztosan. A fiatal Marjamban nem merült fel, mennyire igazságtalan, hogy saját születésének módja miatt kénytelen szabadkozni. Mire ez a gondolat megfogalmazódott benne, tízéves kora körül, Marjam már nem hitte el anyja beszámolóját a születéséről. Dzsalil verziójában hitt, aki távolléte ellenére megszervezte, hogy Nánát Herátban kórházba vigyék, ahol orvos látta el. Tiszta, igazi ágyon feküdt egy világos szobában. Dzsalil szomorúan ingatta a fejét, amikor Marjam megemlítette a kést. Marjam abban is kételkedni kezdett, hogy anyjának két teljes napig kellett szenvednie miatta. – Azt mondták, kevesebb, mint egy óra alatt lezajlott az egész – mondta Dzsalil. – Jó kislány voltál, Marjain szívem. Már születésedkor is jó gyermek voltál. – Ott sem volt! – csattant fel Náná. – Takht-e Szafarban volt lovagolni a drágalátos barátaival. Amikor tájékoztatták róla, hogy kislánya született, folytatta Náná, Dzsalil vállat vont, tovább fésülgette lovának sörényét, és még két hétig Takht-e Szafarban maradt. – Az igazság az, hogy egy hónapos korodban tartott először a kezében. Akkor is csak lepillantott rád, megjegyzést tett hosszúkás arcodra, és visszaadott nekem. Marjam a történetnek lassacskán ebben a részében is kételkedni kezdett. Igen, ismerte el Dzsalil, valóban lovagolni volt Takht-e Szafarban, de amikor meghallotta a hírt, nem vonta meg a vállát. Nyeregbe pattant, és visszalovagolt Herátba. A karjába kapta az újszülöttet, ujjával végigsimította pihés szemöldökét, és altatót dúdolt neki. Marjam nem tudta elképzelni, hogy Dzsalil valaha is megjegyzést tenne az arcára, még ha valóban hosszúkás is volt. Náná azt mondta, ő választotta a Marjam nevet, mert édesanyját is úgy hívták. Dzsalil pedig azt, hogy azért ezt a nevet választotta, mert Marjam, a tubarózsa pompás virág. – A kedvenc virágod? – kérdezte Marjam. – Az egyik kedvencem – felelte Dzsalil és elmosolyodott.

HARMADIK FEJEZET Marjam egyik legkorábbi emléke a köveken pattogó talicska vaskerekének csikorgó hangja volt. A talicska havonta egyszer jött rizzsel, liszttel, teával, cukorral, sütőolajjal, szappannal, fogkrémmel megpakolva. A talicskát Marjam féltestvérei tolták, általában Mohszen és Ramin, néha Ramin és Farhád. A fiúk felváltva tolták felfelé a földúton, köveken és kavicsokon, gödröket és bokrokat kerülgetve, amíg a patakhoz nem értek. Ott ki kellett üríteniük a talicskát és kézben átvinni a holmit a túlpartra. Azután a fiúk átemelték a talicskát is, és a túloldalon újra megpakolták. Még kétszáz méteren át tolták, ezúttal a magas, sűrű fűben és bozótosban. Békák ugráltak el az útjukból, miközben szúnyogokat hessegettek el verejtékező arcukról. – Vannak szolgái – mondta Marjam. – Küldhetné szolgákat is. – Így képzeli a vezeklést – felelte Náná. A talicska hangjára Marjam és Náná kiment a ház elé. Marjam emlékezetében Náná örökre úgy maradt meg, ahogyan az Élelmiszerosztó Napon kinézett: ajtófélfának támaszkodó magas, szikár, mezítlábas nő, beteg szeme résnyire szűkül, karjait kihívón és gúnyosan összefonja a mellén. Rövidre nyírt, napszítta haja fedetlen és fésületlen. Nyakig begombolt slampos szürke inget visel. Zsebe dió nagyságú kövekkel van tömve. A fiúk leültek a patak partján, és megvárták, amíg Marjam és Náná behordja az élelmiszert a kolbába. Több eszük volt annál, semmint hogy harminc méternél közelebb merészkedjenek, bár Náná rosszul célzott, és a legtöbb kő jóval a cél előtt landolt. Miközben becipelte a rizses zsákokat, Náná kiabált a fiúkkal és mindennek elmondta őket, amiből Marjam egy szót sem értett. A fiúk sosem viszonozták a sértéseket. Marjam sajnálta a fiúkat. Mennyire elfáradhatott a karjuk és lábuk, gondolta szánakozva, hogy azt a nehéz súlyt tolták. Bárcsak megkínálhatta volna őket vízzel. De nem szólt semmit, és ha integettek neki, nem integetett vissza. Hogy Náná kedvében járjon, Marjam egyszer még rá is kiáltott Mohszenra, azt mondta, olyan a szája, mint a gyík segge. Később gyötörte emiatt a szégyen, a bűntudat, és a félelem, hogy elmondják Dzsalilnak. Náná viszont úgy nevetett, hogy kilátszottak rothadó elülső fogai, és Marjam attól félt, rohamot kap. Amikor abbahagyta, Marjamra nézett és így szólt: – Jó gyerek vagy. Amikor a talicska kiürült, a fiúk visszacsoszogtak és eltolták. Marjam várt és figyelte, ahogy eltűnnek a magas fű és a virágzó gyomok között. – Jössz? – Igen, Náná. – Nevetnek rajtad. Bizony. Hallom őket. – Jövök már. – Nem hiszel nekem? – Már itt is vagyok. – Tudod, hogy szeretlek, Marjam szívem.

Reggelente juhok távoli bégetésére és furulyák magas hangjaira ébredtek, amikor a Gol Dáman-i pásztorok nyájukat a füves domboldalra hajtották legelni. Marjam és Náná megfejte a kecskéket, megetette a tyúkokat, és összeszedte a tojásokat. Aztán együtt kenyeret sütöttek. Náná megmutatta neki, hogyan kell tésztát gyúrni, felfűteni a tándurt és a kemence belső falának csapni a kinyújtott tésztát. Náná varrni is megtanította, valamint rizst és mindenféle feltéteket főzni: salkamragut paszternákkal, spenótos szabzit, gyömbéres karfiolt. Náná nem palástolta ellenszenvét a látogatókkal és általában az emberekkel szemben, néhány kiválasztottal mégis kivételt tett. Közéjük tartozott Gol Dáman vezetője, a falu arbábja, Habíb Khán, egy kisfejű, szakállas, nagy pocakos ember, aki úgy havonta egyszer látogatta meg őket egy

szolga kíséretében, aki csirkét, néha egy-egy tál kicsiri rizst vagy egy kosár festett tojást hozott Marjamnak. Aztán ott volt az a kerekded, idős asszony, akit Náná a drága Bibinek hívott, és akinek megboldogult férje kőfaragó volt, Náná apjának barátja. A drága Bibit minden alkalommal hat menyének valamelyike és egy-két unokája kísérte el. Zihálva-bicegve vágott át a tisztáson, aztán színpadiasan a derekát lapogatta és fájdalmas sóhajtással huppant le a székre, amit Náná tolt alá. A drága Bibi is mindig hozott valamit Marjamnak, egy doboz disleme-cukorkát vagy egy kosár birsalmát. Nánának először is hanyatló egészségéről panaszkodott, majd hosszasan, élvezettel tálalta a heráti és Gol Dáman-i pletykákat, miközben menye csendben, kötelességtudón ült a háta mögött és hallgatta. Marjam kedvence, persze Dzsalil után, mégis Faizollah molla volt, a korosodó falusi akhond, vagyis Korán-tanító. Hetente egyszer-kétszer eljött Gol Dámanból, hogy Marjamot a namázra, a napi ötszöri imádságra és a Korán recitálására tanítsa, ahogy Nánával is tette kislány korában. Faizollah molla tanította meg Marjamot olvasni. Miközben Marjam hangtalanul kiolvasta a szavakat, türelmesen a kislány háta mögé szegezte a tekintetét. Marjam mutatóujja elidőzött minden egyes szó alatt, és kifehéredett a körömágya, mert olyan erővel nyomta ujját a papírra, mintha kipréselhetné a jelentést a jelekből. Faizollah molla volt az, aki megfogta a kezét és ceruzáját végigvezette minden alef felfelé ívelő vonalán, minden beh hajlatán, minden sze három pontján. Ösztövér, hajlott hátú öregember volt, fogatlan mosollyal és köldökéig lelógó ősz szakállal. Általában egyedül jött a kolbába, néha azonban elkísérte rőt hajú fia, Hamza is, aki egy pár évvel volt idősebb Marjamnál. Amikor Faizollah molla megjelent a kolbánál, Marjam kezet csókolt neki – ami olyan volt, mintha egy nyaláb vékony bőrbe csavart száraz gallyat érintene az ajkával –, a tanító pedig homlokon csókolta, azután elhelyezkedtek odabent a napi tanórára. Az óra után kiültek a kolba elé, fenyőmagot ettek és hozzá zöld teát kortyolgattak, és nézték az ágról ágra szökkenő bülbül madarakat. Néha felkerekedtek, és a patak mentén a vöröses avarban gázolva az égerbokrok között sétáltak felfelé, a hegyek irányába. Kóborolásaik alatt Faizollah molla taszbíh rózsafüzére szemeit morzsolgatva reszkető hangján arról mesélt Marjamnak, amit ifjú korában látott: a kétfejű kígyóról, amire Iránban, Iszfahán város harminchárom lyukú hídján bukkant, vagy a görögdinnyéről, melyet egykor a mazári Kék Mecset előtt hasított ketté, és aminek bal felén a dinnyemagok az Allah, jobb felén az Ákbár szavakat formázták. Faizollah molla beismerte Marjamnak, hogy nem mindig értette a Korán szavainak jelentését, de szerette a nyelvén végiggördülő arab szavak keltette varázslatos hangokat. Azt mondta, megvigasztalták, megnyugtatták a szívét. – Téged is vigasztalni fognak, Marjam szívem – mondta. – Megidézheted őket a bajban, és nem hagynak cserben. Isten szavai sosem hagynak el, leányom. Faizollah molla nem csak mesélni szeretett, mások történeteit is szívesen hallgatta. Ha Marjam megszólalt, rendületlen figyelemmel követte minden szavát. Lassan bólintott és hálás mosollyal nézett rá, mintha áhított kiváltságot szerzett volna. Marjam könnyen elmondott Faizollah mollának olyasmit is, amit Nánának nem mert elmesélni. Egyszer séta közben Marjam elárulta a tanítónak, hogy szeretné, ha anyja engedné iskolába járni. – Igazi iskolára gondolok, akhond szaheb. Osztályteremmel. Mint amilyenbe apám többi gyereke jár. Faizollah molla megtorpant. Előző héten a drága Bibi újságolta el, hogy Dzsalil a lányait, Szaidét és Nahidot beíratta a heráti Mehri Lányiskolába. Azóta kavarogtak Marjam fejében osztálytermekről és tanárokról szóló gondolatok, vonalas füzetek, oszlopok és számok képei, és tollaké, melyek sötét, vastag nyomot hagynak a papíron. Elképzelte magát egy tanteremben más, vele egyidős lányokkal. Sóvárogva vágyott rá, hogy vonalzót tehessen egy papírlapra, és fontosnak látszó vonalakat húzhasson rajta. – Tényleg ezt akarod? – nézett rá Faizollah molla szelíd, nedves szemével, miközben kezét összekulcsolta hajlott háta mögött, és turbánja árnyékot vetett egy csomó szúrós boglárkára. – Igen. – És szeretnéd, ha anyád beleegyezését kérném.

Marjam elmosolyodott. Úgy gondolta, Dzsalilon kívül nincs más a világon, aki jobban megértené, mint öreg tanítója. – Akkor hát nincs mit tenni. Isten bölcsen gyengeségeket is adott nekünk, az enyém pedig sok egyéb mellett az, hogy képtelen vagyok nemet mondani neked, drága Marjam – mondta, és reumás ujjaival megpaskolta a lány arcát. Ám amikor később megpendítette előtte a dolgot, Náná kezéből kiesett a kés, amivel éppen a hagymát szeletelte. – Mégis minek? – Ha a lány tanulni akar, hadd tanuljon, kedvesem. Hadd kapjon nevelést. – Tanulni? Ugyan mit, Molla szaheb? – csattant fel Náná. – Ugyan mi tanulnivalója lehet? – és ezzel Marjamra villant a szeme. Marjam lehorgasztotta a fejét. – Mi értelme lenne iskolába járatni egy olyan lányt, mint te? Mintha köpőcsészét fényesítene az ember. Egyébként sem lehet semmi használhatót tanulni az iskolákban. Egyetlenegy, csupán egyetlen készség van, amire egy magunkfajta nőnek szüksége van, azt pedig iskolában nem tanítják. Nézz csak rám. – Nem kellene így beszélned vele, gyermekem – szólt Faizollah molla. – Nézz csak rám. Marjam ránézett. – Egyetlen készség. Az pedig a tahammol. A kitartás. – Kitartás mihez, Náná? – Amiatt ne fájjon a fejed – felelte Náná. – Mindig adódik majd valami. Aztán csak mondta tovább a magáét, hogyan nevezték Dzsalil feleségei a kőfaragó rusnya, hitvány lányának. Hogyan mosattak vele odakint a hidegben, míg meg nem dermedt az arca és égni nem kezdtek az ujjhegyei. – A mi fajtánknak ez jut, Marjam. Az olyan nőknek, mint mi. Kitartunk. Csak ennyink van. Érted már? Különben is kinevetnének az iskolában. Biztos lehetsz benne. Haraminak fognak csúfolni. Mindenféle ocsmányságot mondanak majd rólad. Ezt nem engedhetem. Marjam bólintott. – És többet egy szót se halljak iskoláról. Nekem csak te vagy. Nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem. Nézz rám. Egy szót se többet iskoláról! – Ugyan már. Legyen eszed. Ha a lány szeretne… – kezdte Faizollah molla. – Magának pedig – minden tiszteletem ellenére, akhond szaheb – több esze is lehetne, mint hogy ezeket a képtelen ötleteket támogatja. Ha tényleg szívén viseli a sorsát, akkor megérteti vele, hogy itt a helye, otthon, az anyjával. Odakint semmi sem vár rá. Semmi, csak elutasítás és fájdalom. Én már csak tudom, akhond szaheb, én már csak tudom.

NEGYEDIK FEJEZET Marjam nagyon szerette, ha vendég jött a kolbába: a falu arbábja ajándékaival, a drága Bibi sajgó derekával és vég nélküli pletykálkodásával, és persze Faizollah molla. De senki, senki sem volt, akinek látogatására Marjam jobban vágyott volna, mint Dzsaliléra. Az izgatottság kedd esténként kezdődött. Marjam alig bírt aludni, mert attól rettegett, hogy Dzsalil valami üzleti elfoglaltság miatt nem tud elszabadulni csütörtökön, és egy teljes hétig kell várnia, hogy újra láthassa. Szerdánként már a kolba körül járkált, és szórakozottan dobálta a tyúkeledelt az ólba. Céltalanul kószált, letépkedte a virágszirmokat, és elhessegette a karját csipkedő szúnyogokat. Mire eljött a csütörtök, képtelen volt bármi másra, csak ült háttal a falnak, tekintetét a patakra szegezte, és várt. Ha Dzsalil késett, fokozatosan eluralkodott rajta a jeges félelem. Lábából kiment az erő, és kénytelen volt leheveredni valahová. Aztán Náná kiáltott oda neki: – Na, itt az apád, teljes dicsfényében. Amikor Marjam megpillantotta vidáman mosolygó, szívélyesen integető apját, amint a patak kövein ugrál át, talpra szökkent. Marjam tudta, hogy Náná figyeli, méricskéli a reakcióit, és komoly erőfeszítésébe került, hogy az ajtóban maradjon és ott várjon, onnan nézze, ahogy apja lassan felé tart, és ne szaladjon elé. Visszafogta magát és türelmesen figyelte, ahogy utat vág a magas fűben, zakója a vállára vetve, a szellő belekap piros nyakkendőjébe. A tisztásra érve Dzsalil zakóját a tándurra dobta, és kitárta a karját. Marjam akkor elindult felé, majd futásnak eredt, apja pedig a hóna alatt megfogta, és jó magasra emelte. Marjam visítva nevetett. A levegőben lógva Marjam látta Dzsalil felfelé fordított arcát, széles mosolyát, összevissza fogsorát, a homloktetőre nyúló hajszigetet, állgödrét, mely tökéletes zseb volt a kisujjának, fogait, a zápfogak városában a legfehérebbeket. Szerette szépen nyesett bajszát, és szerette, hogy akármilyen volt is az idő, mindig viselt zakót – sötétbarnát, a kedvenc színét, melynek szivarzsebében fehérlett zsebkendője háromszöge – valamint mandzsettát, és nyakkendőt is, általában pirosat, lazára kötve. Dzsalil szemének barnaságában Marjam saját tükörképét is látta: hullámzó haj, izgatottan ragyogó arc, háta mögött az égbolt kékje. Náná azt mondta, egy nap Dzsalil majd mellényúl, Marjam pedig kicsúszik az ujjai közül, a földre zuhan, és csontját töri. Marjam azonban nem hitte el, hogy Dzsalil elejtheti. Meggyőződése volt, hogy mindig biztonsággal fog landolni apja tiszta, ápolt kezében. A kolba előtt ültek le az árnyékban, Náná feltett egy teát. Ő és Dzsalil feszélyezett mosollyal és biccentéssel üdvözölték egymást. Dzsalil sosem emlegette fel Náná kődobálását és szitkozódását. Annak ellenére, hogy távollétében szidalmazta, Náná mindig szelíden, tisztelettudóan viselkedett Dzsalillal a látogatásai alatt. Előtte mindig megmosta a haját. Fogat is mosott, és a legjobb hedzsábját tette fel a tiszteletére. Ölbe tett kézzel ült egy széken vele szemben. Nem nézett közvetlenül rá, és sosem beszélt csúnyán előtte. Amikor nevetett, kézfejével takarta el a száját, hogy ne látszódjanak romlott fogai. Náná érdeklődött üzletei felől. És a feleségeiről. Amikor megemlítette, hogy a drága Bibitől úgy hallotta, hogy legfiatalabb felesége, Nargisz a harmadik gyermekét várta, Dzsalil udvariasan mosolygott és bólintott. – Úgy. Biztosan boldog vagy – mondta Náná. – Mennyi is van így? Tíz, ugye, masallah? Tíz? Igen, tíz, felelte Dzsalil. – Tizenegy, persze, ha Marjamot is beleszámolod. Később, miután Dzsalil hazament, Marjam és Náná egy kicsit összezördült emiatt. Marjam azt mondta, Náná csapdába csalta az apját. A Nánával elköltött tea után Marjam és Dzsalil mindig horgászni ment a patakhoz. Apja megmutatta neki, hogyan vesse ki a horgászzsineget, hogyan fogjon pisztrángot. Arra is megtanította, hogyan kell a halat megfelelően kibelezni, megtisztítani, egy mozdulattal kicsontozni. Amíg kapásra vártak, apja rajzolt neki. Megmutatta, hogyan kell elefántot rajzolni egy vonallal,

anélkül, hogy az ember felemelné ceruzáját a papírról. Mondókákat is tanított neki. Együtt énekelték: Titi tati itató Üldögélt az úton, Csetri ült a peremén, a vízből nagyot kortyolt, Megcsúszott az uszonya, s a hideg vízben landolt. Dzsalil újságkivágásokat hozott magával a heráti Ettefak-e Eszlamból, és felolvasta őket. Marjam számára ő volt az összekötő kapocs, a bizonyíték, hogy létezik egy nagyobb világ a kolbán, Gol Dámanon és még Heráton túl is, egy világ kiejthetetlen nevű lakókkal, vonatokkal, múzeumokkal, futballal, és rakétákkal, melyek a föld körül keringtek és leszálltak a Holdra. Csütörtökönként Dzsalil abból a világból hozott magával egy darabot a kolbába. Ő mondta el neki azt is, hogy 1973 nyarán, amikor Marjam tizennégy éves volt, Záhir Sáh királyt, aki negyven évig uralkodott Kabulból, véres puccsban megfosztották a trónjától. – Unokafivére, Dáud Khán tette, mialatt a király Olaszországban volt gyógykezelésen. Ugye, emlékszel Dáud Khánra? Meséltem róla. Ő volt a miniszterelnök Kabulban, amikor megszülettél. Akárhogy is, Afganisztán nem monarchia többé, Marjam. Tudod, most már köztársaság, aminek Dáud Khán az elnöke. Állítólag a kabuli szocialisták is segítettek neki a hatalomátvételben. Legalábbis ez a szóbeszéd járja. Marjam megkérdezte, mi az, hogy szocialista, mire Dzsalil magyarázni kezdte, de a lány csak fél füllel hallgatta. – Figyelsz? – Igen. Észrevette, hogy Marjam zakója belső zsebének kitüremkedését nézi. – Óh, hát persze. Tessék. Mindenféle felhajtás nélkül… Előhúzott egy kis dobozt a zsebéből és átadta Marjamnak. Időnként kisebb ajándékokat hozott neki: egyszer egy karneolagát karkötőt, máskor egy lápisz lazuli szemekkel díszített nyakláncot. Amikor Marjam kinyitotta a dobozt, egy falevél formájú medált talált benne; a medálról apró érmék lógtak, amelyekre holdat és csillagokat véstek. – Próbáld fel, Marjam szívem. Marjam feltette. – Mit gondolsz? Dzsalil ragyogott. – Szerintem úgy festesz, mint egy királynő. Miután elment, Náná meglátta Marjam nyakában a medált. – Nomád ékszer – jegyezte meg. – Láttam, hogyan csinálják. Megolvasztják a pénzérméket, amiket az emberek vetnek oda nekik, és azokból csinálnak ékszert. Azt szeretném én látni, amikor aranyat hoz neked a te drágalátos apád. Azt szeretném én látni. Amikor eljött az idő, és Dzsalil hazaindult, Marjam az ajtóban állva nézte, ahogy elhagyja a tisztást. Elcsüggedt a rá váró héttől, mely hatalmas, mozdíthatatlan tárgyként állt apja következő látogatása és közé. Marjam lélegzetvisszafojtva nézte, ahogy távolodik. Visszatartotta a lélegzetét, és fejben számolta a másodperceket. Úgy tett, mintha minden egyes másodpercért, amit visszafojtott lélegzettel kibírt, Istentől cserébe egy nappal többet kapna Dzsalillal. Este a fekhelyén Marjam azon merengett, milyen lehet Dzsalil háza Herátban. Eltöprengett, milyen lenne vele lakni, mindennap látni őt. Elképzelte, amint éppen egy törölközőt nyújt át borotválkozó apjának, és elmondja, hol vágta meg magát. Teát főzne neki. Felvarrná leszakadt gombjait. Együtt sétálgatnának a heráti boltíves bazárban, ahol Dzsalil szerint mindent kapható. Autózgatnának Dzsalil kocsiján, az emberek pedig mutogatnának rájuk és megjegyeznék: – Ott megy Dzsalil Khán a lányával. Megmutatná neki a híres fát, ami alatt egy költő van eltemetve. Egy nap, nem soká, határozott Marjam, elmondja mindezt Dzsalilnak. És amikor apja meghallja és megérti, mennyire hiányzik

neki, amikor nincs vele, biztosan elviszi magával. Elviszi magával Herátba, hogy vele lakjon a házában, mint a többi gyereke.

ÖTÖDIK FEJEZET – Tudom, mit szeretnék – mondta Marjam Dzsalilnak. 1974 nyarán történt, amikor Marjam tizenöt éves lett. Mindhárman a kolba előtt ültek a füzek árnyékában, háromszög alakban elhelyezett összecsukható székeiken. – A születésnapomra… tudom, hogy mit szeretnék. – Valóban? – kérdezte Dzsalil és bátorítón rámosolygott. Két héttel korábban Marjam unszolására Dzsalil kikotyogta, hogy a mozijában egy amerikai filmet játszottak. Különleges fajta film volt, amit rajzfilmnek neveznek. Az egész film rajzok, több ezer rajz sorozatából áll: ezeket filmmé rakják össze, és a vászonra vetítve a rajzok olyan benyomást keltenek, mintha mozognának. Dzsalil azt mondta, hogy a film egy öreg, gyermektelen játékkészítő történetét meséli el, aki magányos és hiába vágyik egy fiúgyermekre. Így hát kifarag egy bábut, egy kisfiút, aki varázslatos módon életre kel. Marjam kérte, hogy meséljen még róla, mire Dzsalil elmondta, hogy az öregember és a bábu még sok kalandot élt át, hogy volt egy hely, amit Játékországnak hívtak, ahol a rossz kisfiúk szamárrá változtak. A végén még egy bálna is lenyelte a bábut és az apját. Marjam mindent elmesélt a filmről Faizollah mohának. – Azt szeretném, ha elvinnél a mozidba – mondta most Marjam. – Látni akarom azt a rajzfilmet. Látni akarom a bábufiút. Marjam érezte, hogy valami megváltozik a levegőben. Szülei fészkelődni kezdtek a székükön. Marjam észrevette, hogy összenéznek. – Ez nem jó ötlet – mondta Náná. Nyugodt, visszafogott, udvarias hangon beszélt, amilyet Dzsalil jelenlétében használt, de Marjam érezte magán szigorú, rosszalló tekintetét. Dzsalil helyezkedett a székén. Köhintett, megköszörülte a torkát. – Tudod, a képminőség nem túl jó – mondta. – És a hang sem. Az utóbbi időben a vetítőgép is vacakol. Anyádnak igaza lehet. Esetleg kitalálhatnál valami más ajándékot, Marjam szívem. – Aneh – szólt Náná. – Látod? Apád egyetért. Később azonban, a pataknál Marjam így szólt: – Vigyél el. – Tudod mit? – kezdte Dzsalil. – Érted küldök valakit, aki elvisz. Gondoskodom róla, hogy jó helyed legyen, és annyi cukorkát kapj, amennyit csak akarsz. – Nej. Azt akarom, hogy te vigyél el. – Marjam szívem… – És azt akarom, hívd meg a fivéreimet és a nővéreimet is. Találkozni akarok velük. Azt akarom, hogy mindnyájan együtt menjünk. Ezt akarom. Dzsalil sóhajtott. Elfordította a fejét, elnézett a hegyek felé. Marjamnak a fülébe csengett, ahogy Dzsalil azt mondja, a filmvásznon az ember arca akkorának látszik, mint egy ház, hogy amikor a filmben karamboloznak, az ember úgy érzi, mintha a fém a csontjába hasítana. Elképzelte magát, ahogy Dzsalil és a testvérei oldalán a magánpáholyban ül és fagylaltot nyalogat. – Ezt akarom. Dzsalil kétségbeesett arccal nézett rá. – Holnap. Délben. Pontosan itt találkozunk. Rendben? Holnap. – Gyere ide – szólalt meg Dzsalil. Leguggolt, magához húzta, és hosszú-hosszú ideig a karjaiban tartotta. Náná először csak a kolba körül járkált ökölbe szorított kézzel. – Miért pont egy ilyen hálátlan lányt adott nekem az Isten? Pedig mennyi mindent kellett kiállnom érted! Hogy merészeled? Hogy merészelsz így elhagyni engem, te hűtlen kis harami! Aztán gúnyolódni kezdett.

– Milyen ostoba lány vagy te! Azt hiszed, számítasz neki, hogy szívesen látnak a házában? Hogy magához fog venni? Hadd áruljak el neked valamit. A férfi szíve hitvány, hitvány dolog, Marjam. Nem olyan, mint az anya méhe. Nem fog vérezni, nem fog tágulni, hogy helyet csináljon neked. Én vagyok az egyetlen, aki szeret téged. Csak én vagyok neked ezen a világon, Marjam, és ha egyszer már nem leszek, semmid sem marad. Semmid sem. Te is semmi vagy! Aztán bűntudatot próbált kelteni Marjamban. – Belehalok, ha elmész. A dzsinn meg fog szállni és rohamom lesz. Majd meglátod, lenyelem a nyelvemet és meghalok. Ne hagyj itt, Marjam szívem. Kérlek, maradj velem. Belehalok, ha elmész. Marjam egy szót sem szólt. – Tudod, hogy szeretlek, Marjam szívem. Marjam azt mondta, sétálni megy. Attól félt, valami bántót mond, ha nem megy el azonnal. Kikotyogja, hogy Dzsalil elmondta neki: a dzsinn hazugság, hogy Náná valójában beteg, egy ismert betegségben szenved, amire létezik gyógyszer, amitől jobban érezhetné magát. Ha ott marad, még meg találja kérdezni Nánát, hogy Dzsalil nógatása ellenére miért nem volt hajlandó elmenni az orvoshoz, miért nem vette be a gyógyszereket, amiket neki vett. Ha meg tudta volna fogalmazni, azt találta volna mondani Nánának, hogy belefáradt, hogy eszköz legyen, hogy hazudik neki, kisajátítja, felhasználja. Hogy rosszul van attól, ahogyan Náná elferdíti életük igazságait és úgy tesz, mintha Marjam egy lenne a világgal szembeni sérelmei sorában. Félsz, Náná, mondhatta volna neki. Félsz, hogy megtalálom a boldogságot, ami neked nem adatott meg. És nem akarod, hogy boldog legyek. Nem akarod, hogy jó életem legyen. Te vagy az, akinek hitvány a szíve. Marjam a tisztás szélére szeretett menni, onnan szép volt a kilátás. Leült a meleg, száraz fűre. Onnét látszott Herát is, mely úgy terült szét előtte, mint egy társasjáték: a város északi részén feküdt a Nők Kertje, délen pedig a Csarszuk Bazár és Nagy Sándor fellegvárának romjai. Marjam ki tudta venni az óriások poros ujjaira emlékeztető minareteket a távolban, és úgy képzelte, hogy az utcákon emberek, kocsik, öszvérek hömpölyögnek. Látta a feje felett köröző és hirtelen alászálló fecskéket. Irigyelte a madarakat. Ők már jártak Herátban. Elrepültek mecsetjei, bazárjai felett. Talán Dzsalil házának falára, mozijának lépcsőjére is leszálltak. Felvett tíz kavicsot, és három függőleges oszlopba rendezte őket. Ezt a játékot játszotta néha, amikor Náná nem figyelt. Az első oszlopba négy kavicsot tett Khadidzsa gyerekeinek, a másodikba hármat Afszunéinak, és hármat a harmadikba Nargiszéinak. Aztán hozzátett egy negyedik oszlopot. Egy magányos, tizenegyedik kavicsot. Másnap reggel Marjam egy krémszínű, térdig érő ruhát és pamutnadrágot vett fel, és zöld hedzsábot tett a hajára. A hedzsáb ugyan okozott neki egy kis fejtörést, mivel zöld volt és nem ment a ruhájához, de nem volt más választása, mivel a fehéret megrágták a molyok. Az órára pillantott. Régi, felhúzós falióra volt, pasztellzöld számlapján fekete számokkal, Faizollah mohától kapták ajándékba. Kilenc óra volt. Nem tudta, merre lehet Náná. Felmerült benne, hogy kimegy és megkeresi, de rettegett a szembesüléstől, a sértett pillantásoktól. Náná árulással vádolná. Kigúnyolná elhibázott nagyravágyását. Marjam leült. Úgy igyekezett múlatni az időt, hogy egy vonallal újra meg újra elefántot rajzolt, ahogyan Dzsalil mutatta neki. A hosszú üléstől elgémberedett, de nem mert lefeküdni, nehogy összegyűrődjön a ruhája. Amikor az óramutató végre tizenegy harmincat mutatott, Marjam zsebre tette a tizenegy kavicsot és kiment. Útban a patakhoz megpillantotta Nánát: a szomorúfűz lombkoronája alatt ült egy széken az árnyékban. Marjam nem tudta, meglátta-e vagy sem. Marjam a pataknál, az előző nap megbeszélt helyen várt. Az égen néhány szürke, karfiol formájú felhő úszott át. Dzsalil egyszer elmagyarázta neki, hogy a szürke felhők azért szürkék, mert annyira tömörek, hogy a felső részük elnyeli a napfényt és saját árnyékukat vetik az alsó részükre. Azt látni a hasukon, Marjam szívem, mondta, azt az árnyékot. Eltelt egy kis idő.

Marjam visszament a kolbába. Ezúttal a tisztás nyugatra néző pereme mentén haladt, hogy ne kelljen Náná mellett elmennie. Megnézte az órát. Majdnem egy óra volt. Üzletember, gondolta Marjam. Valami közbejött. Visszament a patakhoz, és várt még egy darabig. Feje felett feketerigók köröztek, majd alászálltak valahol a fűben. Figyelte, ahogy egy hernyó egy növendék bogáncs tövében araszol. Addig várt, amíg a lába el nem gémberedett. Ezúttal nem ment vissza a kolbába. Térdig feltűrte a nadrágszárát, átvágott a patakon, és életében először a dombon lefelé elindult Herátba.

Náná Heráttal kapcsolatban is tévedett. Senki sem mutogatott. Senki sem nevetett. Marjam zajos, zsúfolt, ciprusfákkal szegélyezett sugárutakon sétált, járókelők, kerékpárosok és öszvér vontatta garik lankadatlan áradatában, de egyikük sem dobta meg kővel. Senki nem nevezte haraminak. Szinte rá se hederítettek. Csodálatos és váratlan módon itt egyszerre átlagember lett belőle. Marjam egy darabig egy ovális tavacska mellett állt egy nagy park közepén, amit murvás ösvények szeltek keresztül-kasul. Ámulva húzta végig ujjait a medence szélén álló gyönyörű márványlovakon, és üveges szemmel bámulta a vizet. Szeme sarkából lopva egy csoport fiút figyelt, akik papírhajókat úsztattak a vízen. Marjam mindenütt virágokat látott, tulipánokat, liliomokat, petúniákat, melyek szirma fürdőzött a napfényben. Az emberek sétálgattak az ösvényeken, üldögéltek a padokon és teát szürcsölgettek. Marjam alig akarta elhitte, hogy ott van. A szíve izgatottan zakatolt. Bárcsak Faizollah molla láthatná. Milyen merésznek tartaná. Milyen bátornak! Marjam átadta magát az új életnek, ami ebben a városban várta: élet apával, nővérekkel és fivérekkel, élet, amiben szeret és viszontszeretik, fenntartások, hátsó szándék és szégyen nélkül. Fürgén visszasétált a park melletti széles főúthoz. Öreg, kérges bőrű árusok mellett haladt el, akik a platánfák árnyékában cseresznyék piramisai és szőlők halmai mögött ülve szenvtelenül bámultak rá. Mezítlábas fiúk autók és buszok után eredtek, és birsalmával teli zacskókat lóbáltak feléjük. Marjam megállt egy utcasarkon, és a járókelőket nézte, képtelen volt megérteni, hogyan maradhatnak ennyire közönyösek az őket körülvevő csodák iránt. Egy idő után összeszedte a bátorságát, és egy ló vontatta gari idős gazdájától megkérdezte, tudja-e, hol lakik Dzsalil, akié a mozi. A pufók arcú öreg szivárványcsíkos csápánt viselt. – Nem heráti vagy, ugye? – kérdezte barátságosan. – Mindenki tudja, hol lakik Dzsalil Khán. – Meg tudja mutatni? Kinyitott egy fóliába csomagolt karamellát, és így szólt: – Egyedül vagy? – Igen. – Mássz fel. Elviszlek. – Nem tudom megfizetni. Nincs pénzem. A férfi odanyújtotta neki a karamellát. Azt felelte, már két órája nem kapott fuvart, úgyhogy egyébként is hazafelé indult volna. Dzsalil háza éppen útba esett. Marjam felkapaszkodott a garira. Csendben hajtottak egymás mellett ülve. Odafelé úton Marjam gyógynövényboltokat látott és nyitott elejű kamrácskákat, ahonnan narancsot és körtét, könyvet, kendőt, sőt, még sólymot is árultak. Gyerekek játszottak üveggolyókkal a porba rajzolt körökben. Teaházak előtt, szőnyeggel borított dobogókon férfiak teáztak és vízipipát szívtak. Az öreg egy széles, tűlevelű fákkal szegélyezett útra kanyarodott. Félúton megállította a lovát. – Megjöttünk. Úgy látszik, szerencséd van, dokhtárdzsu. Ez az ő autója. Marjam leugrott a kocsiról. A férfi rámosolygott és továbbhajtott.

Marjam még életében nem érintett autót. Végighúzta ujját Dzsalil fényes fekete autójának motorháztetőjén. Csillogó dísztárcsájában megpillantotta saját lapos, széles mását. Az ülések fehér bőrből készültek. A kormánykerék mögött Marjam kerek üveglapokat látott, alattuk mindenféle tűk voltak.

Marjam fejében egy pillanatra felharsant Náná hangja, ahogy csúfolja, és vizet locsol reményeinek konok parázsára. Reszkető lábakon a ház főbejáratához ment. Tenyerét a falra helyezte. Dzsalil falai olyan magasak és sejtelmesek voltak, hogy Marjamnak gebeszkednie kellett, hogy a túloldalon emelkedő ciprusfák csúcsát megpillantsa. A facsúcsok hajladoztak a szélben, de Marjam úgy képzelte, hogy az ő üdvözlésére biccentenek. Hajóját szembefordította a kétségbeesés újra meg újra felcsapó hullámaival. Egy mezítlábas fiatal nő nyitott ajtót. Alsó ajka alatt tetoválást viselt. – Dzsalil Khánhoz jöttem. Marjam vagyok. A lánya. A lány arcán értetlenség suhant át. Aztán felismerés gyúlt rajta. Végül enyhe mosoly jelent meg a szája szélén, izgatott és kíváncsi várakozás lengte körül. – Itt várj – mondta gyorsan. Azzal becsukta az ajtót. Eltelt pár perc. Aztán egy férfi nyitott ajtót. Magas és szögletes vállú, álmos tekintetű és nyugodt arcú ember volt. – Dzsalil Khán sofőrje vagyok – mondta elég barátságosan. – Az ő mije? – A sofőrje. Dzsalil Khán most nincs itt. – Látom az autóját – mondta Marjam. – Sürgős üzleti ügyben van távol. – Mikor jön vissza? – Nem mondta. Marjam azt mondta, megvárja. A férfi becsukta a kaput. Marjam leült, és felhúzta a térdét. Majdnem este volt már, és lassan megéhezett. Megette a garikocsistól kapott karamellát. Valamivel később a sofőr újra kijött. – Most haza kell menned – mondta. – Egy órán belül besötétedik. – Nem félek a sötéttől. – És hideg is lesz. Engedd meg, hogy hazavigyelek. Megmondom neki, hogy itt jártál. Marjam csak nézett rá. – Akkor elviszlek egy hotelbe. Ott kényelmesen elalhatsz. Reggel meglátjuk, mit tehetünk. – Engedjen be a házba. – Azt az utasítást kaptam, hogy ne engedjelek be. Nézd, senki sem tudja, mikor jön vissza. Napokba telhet. Marjam összefonta a karját. A sofőr sóhajtott, és gyengéd szemrehányással nézett rá. Az évek során Marjamnak végtelen sok alkalma lesz, hogy eltöprengjen, hogyan alakultak volna a dolgok, ha hagyja, hogy a sofőr visszavigye a kolbába. De nem hagyta. Az éjszakát Dzsalil háza előtt töltötte. Nézte az elsötétülő égboltot, a szomszédos házak homlokzatát beburkoló árnyakat. A tetovált lány hozott neki egy kis kenyeret és egy tál rizst, amit Marjam elutasított. A lány letette mellé. Időről időre Marjam lépéseket hallott az utcán, kitáruló ajtókat, elfojtott köszönéseket. Elektromos fények gyúltak, és ablakok világítottak halványan. Kutyák ugattak. Amikor már nem bírt ellenállni az éhségnek, Marjam megette a tál rizst és a kenyeret. Aztán a kertekből kiszűrődő tücsökciripelést hallgatta. Feje felett felhők takarták el a sápadt holdat. Reggel felrázták álmából. Marjam észrevette, hogy éjszaka valaki betakarta. A sofőr volt az, aki rázogatta. – Elég legyen. Megvolt a jelenet. Bász. Ideje menni. Marjam felült, és megdörzsölte a szemét. A háta és nyaka elgémberedett. – Megvárom Dzsalilt. – Nézz rám – szólt a sofőr –, Dzsalil Khán azt mondta, hogy vissza kell vinnem téged. Most azonnal. Megértetted? Dzsalil Khán mondta. Kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. – Bia. Gyerünk – mondta halkan. – Látni akarom – felelte Marjam. A szeme könnybe lábadt.

A sofőr sóhajtott. – Hadd vigyelek haza. Gyere, dokhtárdzsu. Marjam felállt és elindult felé. Ám az utolsó pillanatban sarkon fordult és a kapuhoz szaladt. Érezte, ahogy a sofőr ujjai fogást keresnek a vállán. Ellökte magától, és átrohant a nyitott kapun. A szempillantásnyi idő alatt, amit Dzsalil kertjében töltött, Marjam egy fényes üvegépítményt látott növényekkel, farácsra felfutó szőlőt, egy szürke kődarabokkal kirakott halastavat, gyümölcsfákat, és élénk színű virágágyásokat mindenütt. Tekintete minderről továbbsiklott, amíg egy arcot nem talált a kert túloldalán, egy emeleti ablakban. Az arc épphogy csak felvillant, de az elég volt. Elég ahhoz, hogy Marjam lássa a tágra nyíló szemeket és kinyíló szájat. Aztán eltűnt a szeme elől. Egy kéz jelent meg, és vadul megrántott egy madzagot. Összezárult a függöny. Aztán kezek nyúltak a hóna alá és felemelték a földről. Marjam rúgkapált. A kavicsok kipotyogtak a zsebéből. Marjam egyre csak rugdalózott és sírt, miközben az autóhoz vitték és a hideg bőr hátsó ülésre tették. A sofőr halk, vigasztaló hangon beszélt hozzá vezetés közben. Marjam nem hallotta. A hátsó ülésen zötyögve egész úton csak sírt. A bánat, a harag, a csalódottság könnyei törtek fel belőle. De kiváltképp a végtelenül mély szégyené, amiért ilyen ostobán bedőlt Dzsalilnak, hogy izgult azon, milyen ruhát vegyen fel, hogy nem passzolt a hedzsábja, hogy idáig elsétált, hogy nem volt hajlandó elmenni, hogy az utcán aludt, mint egy kivert kutya. És szégyellte magát, amiért ügyet sem vetett anyja megtört külsejére, bedagadt szemeire. Nánára, aki figyelmeztette, akinek mindvégig igaza volt. Marjam folyton az emeleti ablakban felbukkanó arcra gondolt. Hagyta, hogy az utcán aludjon. Az utcán. Marjam az ülésen fekve zokogott. Nem ült fel, nem akarta, hogy meglássák. Úgy képzelte, reggelre egész Herát tudta, hogyan tette magát nevetségessé. Azt kívánta, bárcsak ott lenne Faizollah molla, hogy az ölébe hajthassa a fejét és megvigasztalja. Egy idő után az út göröngyösebb lett és az autó orra megemelkedett. A dombra felvezető, Herátot Gol Dámannal összekötő úton jártak. Mit mond majd Nánának? tépelődött Marjam. Hogyan kérjen elnézést? Hogy nézzen egyáltalán Náná szemébe? A kocsi megállt, és a sofőr kisegítette. – Felsétálok veled. A férfi átvezette az úton és fel az ösvényen. Az ösvényt lonc és kutyatej szegélyezte. Méhek zümmögtek a hunyorgó vadvirágok felett. A sofőr megfogta a kezét és átsegítette a patakon. Aztán elengedte, és Herát híres, százhúsz napig tartó szeléről kezdett mesélni, mely rövidesen délelőttől alkonyatig fújni fog, és hogy a bársonylegyek olyankor táplálkozási hisztériába kezdenek. Aztán hirtelen ott termett előtte, és megpróbálta eltakarni a szemét, visszafelé kezdte lökdösni az úton: – Fordulj vissza! Ne nézz oda! Fordulj el! Menj! De nem volt elég gyors. Marjam meglátta. Egy széllökés szétfújta a szomorúfűz lelógó ágait, mint egy függönyt, és Marjam megpillantotta, ami a fa alatt volt: az egyenes hátú szék, felborulva. A magas ágról lelógó kötél. A kötél végén himbálózó Náná.

HATODIK FEJEZET Nánát a Gol Dáman-i temető egyik szegletében temették el. Marjam a drága Bibi mellett állt az asszonyok között, Faizollah molla pedig imádságokat recitált a sírnál, mialatt a férfiak leeresztették Náná lepelbe burkolt testét a földbe. Dzsalil aztán a kolbához kísérte Marjamot, ahol a jelen levő falusiak előtt nagy felhajtást csinált abból, hogy mennyire gondoskodik a lányáról. Összeszedte néhány holmiját, és egy bőröndbe tette. Leült Marjam fekhelye mellé, és legyezte az arcát. Megsimogatta a homlokát, és vigasztalan arccal kérdezte, hogy szüksége van-e valamire, bármire? – éppen így mondta, kétszer is. – Faizollah mohát akarom – felelte Marjam. – Hát persze. Odakint van. Mindjárt idehívom. Amikor Faizollah molla vékony, görnyedt alakja megjelent a kolba ajtajában, akkor sírt Marjam aznap először. – Jaj, Marjam szívem. – Leült mellé, és a tenyerébe fogta az arcát. – Sírj csak, Marjam szívem. Sírj csak. Az nem szégyen. De emlékezz, mit mond a Korán: „Áldott legyen az, akinek kezében van az országlás. Ő mindenek fölött hatalmas, aki megteremtette a halált és az életet, hogy próbára tegyen benneteket.” A Korán igazat beszél, leányom. Istennek célja van minden megpróbáltatással és bánattal, amit kiró ránk. Marjam azonban nem hallotta ki a vigaszt Isten szavaiból. Aznap nem. Akkor nem. Folyton csak Náná szavai visszhangoztak a fejében: Belehalok, ha elmész. Egyszerűen belehalok. Tehetetlenségében egyre csak zokogott, könnyei Faizollah molla kezének pergamenszerű bőrére hullottak.

Útban a háza felé Dzsalil a kocsi hátsó ülésén ült Marjammal, és átkarolta a vállát. – Velem maradhatsz, Marjam szívem – mondta. – Már szóltam, hogy takarítsanak ki neked egy szobát. Az emeleten van. Azt hiszem, tetszeni fog. A kertre néz az ablaka. Marjam most először Náná fülével hallotta apját. Most kristálytisztán kicsengett hangjából a kétszínűség, mely mindig is ott lapult az üres, hamis ígéretek mögött. Képtelen volt apjára nézni. Amikor az autó megállt Dzsalil háza előtt, a sofőr kinyitotta nekik az ajtót, és elindult Marjam bőröndjével. Dzsalil vállánál fogva vezette be Marjamot a kapun, amely előtt két nappal korábban a járdán aludt őrá várva. Két nappal korábban – amikor Marjam semmit sem akart jobban, mint ebben a kertben sétálni Dzsalillal – mintha egy másik élet lett volna. Hogyan állhatott az élete ilyen gyorsan a feje tetejére? töprengett Marjam. Tekintetét a földre szegezte, a lábfejére, mely a kövezett ösvényen lépdelt. Tudta, hogy a kertben emberek vannak, sustorognak, félreállnak, amikor ő és Dzsalil elhalad mellettük. Magán érezte az emeleti ablakokból lenéző tekintetek súlyát. Marjam a házban is a földre szegezte a tekintetét. Gesztenyebarna, sárga és kék nyolcszögletű mintákkal díszített szőnyegen haladt át, a szeme sarkából szobrok márványtalapzatait látta, vázák alsó felét, a falon lógó színpompás falikárpitok rojtos alját. A lépcső, amin Dzsalillal felment, széles volt, és hasonló, fokonként rögzített szőnyeg borította. A lépcső tetejére érve Dzsalil befordult vele balra, egy újabb hosszú, szőnyeggel borított folyosóra. Megállt az egyik ajtó előtt, kinyitotta, és bekísérte. – Testvéreid, Nilufar és Atie játszanak itt néha – mondta Dzsalil –, de leggyakrabban vendégszobának használjuk. Szerintem jó helyed lesz itt. Szép, nem? A szobában volt egy ágy, azon egy zöld virágos, sűrű szövésű, lépsejtmintás takaró. Az ablak két szélén, ahonnan kilátás nyílt a kertre, hozzáillő függönyök lógtak. Az ágy mellett egy háromfiókos szekrény állt, rajta virágos váza. A polcokon olyan emberek bekeretezett fotói voltak, akiket Marjam nem ismert. Az egyik polcon Marjam egyforma fababák gyűjteményét látta, melyek csökkenő sorrendben álltak egymás mellett. Dzsalil észrevette, hogy a babákat nézi.

– Matrioska babák. Moszkvában vettem őket. Játszhatsz velük, ha akarsz. Senki nem bánja. Marjam leült az ágyra. – Szükséged van valamire? – kérdezte Dzsalil. Marjam lefeküdt. Behunyta a szemét. Kicsivel később hallotta, ahogy apja halkan becsukja maga mögött az ajtót.

Marjam csak akkor hagyta el a szobát, amikor a mosdót kellett használnia a folyosó végén. A tetovált lány, aki akkor ajtót nyitott, tálcán ételt hozott neki: báránykebabot, szabzit, aus levest. A legtöbb ételhez hozzá sem nyúlt. Dzsalil naponta többször is benézett hozzá, leült mellé az ágyra, megkérdezte, jól van-e. – Ehetnél velünk odalent – mondta különösebb meggyőződés nélkül. Túl gyorsan elfogadta, hogy Marjam inkább egyedül akar enni. Marjam az ablakból egykedvűen szemlélte, amit azelőtt a legeslegjobban vágyott látni, és amit olyan sokszor próbált elképzelni: Dzsalil hétköznapjainak sürgés-forgását. Szolgálók szaladgáltak ki és be a kapun. Egy kertész folyton a bokrokat nyírta, és öntözte a növényeket az üvegházban. Hosszú, fényes tetejű autók parkoltak le a ház előtt. Azokból öltönyös férfiak szálltak ki csápánban és karakül kalapban, nők hedzsábban és jól fésült gyerekek. Miközben figyelte, ahogy Dzsalil kezet ráz ezekkel az idegenekkel, ahogy tenyerét a mellkasán keresztezve üdvözli feleségeiket, megértette, hogy Náná igazat mondott. Marjam nem tartozik ide. De akkor hová tartozom? Mihez kezdjek most? Csak én vagyok neked ezen a világon, Marjam, és ha egyszer már nem leszek, semmid sem marad. Semmid sem. Te is semmi vagy! Mint a kolba körüli füzesben a szél, úgy dúltak mérhetetlen sötétségű szélviharok Marjam lelkében. A második teljes napon, amit Marjam Dzsalil házában töltött, egy kislány jött be a szobába. – Kell nekem innen valami – mondta. Marjam felült az ágyon, törökülésbe ült és az ölébe húzta a takarót. A kislány átsietett a szobán, és kinyitotta a faliszekrény ajtaját. Egy szögletes, szürke dobozt húzott elő. – Tudod, mi ez? – kérdezte. Kinyitotta a dobozt. – Gramofonnak hívják. Gramo. Fon. Lemezeket lehet lejátszani vele. Tudod, zenét. Egy gramofon. – Te vagy Nilufar. Nyolcéves vagy. A kislány elmosolyodott. Mosolyát és grüberlis állát Dzsaliltól örökölte. – Honnan tudtad? Marjam vállat vont. Nem árulta el ennek a lánynak, hogy egyszer egy kavicsot nevezett el róla. – Akarsz egy dalt hallani? Marjam megint megvonta a vállát. Nilufar bedugta a gramofont. A doboz belsejéből előhúzott egy kis lemezt. Feltette a lejátszóra, és ráhelyezte a tűt. Megszólalt a zene. Virágszirmot használok papírnak És a legédesebb levelet írom neked, Te vagy szívem szultánja, Szívem szultánja. – Ismered? – Nem. – Egy iráni filmből való, amit apám mozijában láttam. Hé, akarsz látni valamit? Mielőtt Marjam felelhetett volna, Nilufar tenyerét és homlokát a földre támasztotta. Aztán felrúgta magát a földről, és hárompontos tartásban állt a feje tetején. – Meg tudod csinálni? – kérdezte nehézkesen. – Nem.

Nilufar visszaejtette a lábát, és megigazította fekete blúzát. – Megtaníthatlak – mondta, és elhúzta a kipirult homlokába hullott hajat. – Meddig maradsz itt? – Nem tudom. – Anyám azt mondja, igazából nem is vagy a testvérem, ahogy állítod. – Sosem állítottam, hogy az vagyok – hazudta Marjam. – Szerinte azt mondtad. Nekem mindegy. Úgy értem, nekem mindegy, hogy mondtad vagy nem, vagy hogy tényleg a testvérem vagy-e. Engem nem zavar. Marjam lefeküdt. – Most fáradt vagyok. – Anyám azt mondja, egy dzsinn rávette az anyádat, hogy felakassza magát. – Most már abbahagyhatod – mondta Marjam az oldalára fordulva. – A zenét, úgy értem. Aznap a drága Bibi is eljött hozzá látogatóba. Esett az eső, amikor megérkezett. Nagy testét leeresztette az ágy melletti székre és fintorgott. – Ez az eső, Marjam szívem, kikészíti a derekamat. Egyszerűen kikészíti. Remélem… Jaj, gyermekem, gyere ide. Gyere a drága Bibihez. Ne sírj. Jól van, na. Te szegény pára. Jaj, istenem. Te szegény, szegény pára. Marjam aznap este sokáig nem bírt elaludni. Az ágyban fekve az eget nézte, hallgatta a lentről felszűrődő lépések zaját, a falak által tompított hangokat és az ablakot ostromló esőfüggönyt. Lentről éles, mérges hangok szűrődtek fel, de Marjam nem tudta kivenni a szavakat. Valaki becsapott egy ajtót. Másnap reggel Faizollah molla jött el hozzá. Amikor megpillantotta barátját az ajtóban, fehér szakállát és barátságos, fogatlan mosolyát, Marjam érezte, hogy könnyek marják a szeme sarkát. Leugrott az ágyról, és odaszaladt hozzá. Megcsókolta a kezét, mint mindig, ő pedig a homlokát. Széket tett elé. Az öreg megmutatta a Koránt, amit magával hozott, és kinyitotta. – Miért is térnénk el bevett szokásunktól, nemde? – Tudja, hogy nincs szükségem több órára, Molla szaheb. Évekkel ezelőtt megtanította nekem a Korán minden szúráját és ájatját. A tanító elmosolyodott, és megadón emelte fel a karját. – Nos, mindent bevallok. Lelepleződtem. De nem tudtam jobb kifogást, hogy meglátogathassalak. – Magának nincs szüksége kifogásokra. Magának nem. – Kedves tőled, Marjam szívem. Átadta Marjamnak a Koránt. Ahogy tanulta, Marjam háromszor megcsókolta – minden csók között homlokával érintette – és visszanyújtotta a tanítónak. – Hogy vagy, leányom? – Egyre csak – kezdte Marjam, de meg kellett állnia, mert úgy érezte, mintha egy szikla szorult volna a torkába. – Egyre csak az jár a fejemben, amit azelőtt mondott, hogy eljöttem. Náná… – Nej, nej, nej – Faizollah molla Marjam térdére tette a kezét. – Anyád, Allah bocsássa meg neki, gondterhelt, boldogtalan asszony volt, Marjam szívem. Szörnyű dolgot tett magával. És veled is, és Allahhal is. Allah megbocsát neki, hiszen Ő mindent megbocsát, de Allahot elszomorítja, amit tett. Allah nem helyesli az élet elvételét, legyen az más élete vagy a sajátunk. Azt mondja, az élet szent. Tudod – közelebb húzta a székét, és a tenyerébe fogta Marjam kezét. – Tudod, anyádat ismertem már azelőtt, hogy te megszülettél, amikor még kislány volt, és annyit mondhatok, hogy már akkor is boldogtalan volt. Attól tartok, mostani tettének magját már régen elvetette. Ezzel azt akarom mondani, hogy ami történt, nem a te hibád. Nem a te hibád, leányom. – Nem szabadott volna otthagynom. Ott kellett volna… – Hagyd ezt abba. Ezek nem jó gondolatok, Marjam szívem. Hallod, amit mondok, gyermekem? Nem jók. Tönkretesznek. Nem a te hibád. Nem a te hibád. Nem. Marjam bólintott, de akármilyen elkeseredetten szerette volna, nem tudott hinni neki. Egy magas nő lépett be. Halvány bőrű, vöröses hajú nő volt hosszú ujjakkal.

– Afszun vagyok – mondta. – Nilufar anyja. Miért nem tisztálkodsz meg és jössz le közénk, Marjam? Marjam azt felelte, inkább a szobájában maradna. – Nem, ná fahmidi, nem érted. Le kell jönnöd. Beszédünk van veled. Fontos.

HETEDIK FEJEZET Dzsalil és feleségei egy hosszú, sötétbarna asztal túloldalán ültek, szemben vele. Az asztal közepén kristályváza állt körömvirággal és egy verejtékező kancsó víz. A vörös hajú nő, Afszun, aki Nilufar anyjaként mutatkozott be, Dzsalil jobbján foglalt helyet. A másik kettő, Khadidzsa és Nargisz a bal oldalán. Mindegyik feleségen vékony fekete sál volt, amit nem a fejükön viseltek, hanem lazán a nyakukra kötve, mintha utólag jutott volna eszükbe feltenni. Marjam, aki nem feltételezte, hogy Náná miatt egyébként feketét viselnének, úgy vélte, valamelyik feleség, vagy talán Dzsalil állt elő az ötlettel, mielőtt Marjam lement. Afszun vizet töltött a kancsóból, és a poharat Marjam elé tette egy kockás textil poháralátétre. – Még csak tavasz van, de máris milyen meleg – mondta. Kezével legyező mozdulatot tett. – Jól érzed magad odafent? – kérdezte Nargisz, akinek apró álla és göndör fekete haja volt. – Reméljük, hogy jól érzed magad. Ez a megpróbáltatás… nagyon nehéz lehetett neked. Borzasztóan nehéz. A másik kettő bólintott. Marjam szemügyre vette szépen szedett szemöldöküket, felé irányuló, megértő tekintetüket. Marjam fejét kellemetlen zümmögés töltötte meg. A torka kiszáradt. Ivott egy kis vizet. A Dzsalil háta mögötti széles ablakon keresztül Marjam egy sor virágzó almafát látott. Az ablak melletti falon sötét faszekrény állt. Volt rajta egy óra és egy fénykép, amin Dzsalil három fiúval egy halat tart a kezében. A nap megcsillant a hal pikkelyein. Dzsalil és a fiúk nevettek. – Nos – kezdte Afszun – én, vagyis mi, azért hívtunk ide, mert nagyon jó híreink vannak a számodra. Marjam felpillantott. Észrevette, hogy a nők gyorsan összenéznek Dzsalil feje felett, aki görnyedten ült a székében és üres tekintettel a kancsót bámulta. Végül Khadidzsa – a három feleség közül ő tűnt a legidősebbnek – fordult Marjamhoz, akinek az volt az érzése, hogy már azelőtt kirótták rá ezt a feladatot, hogy őt lehívták volna. – Van egy kérőd – mondta Khadidzsa. Marjam gyomra görcsbe rándult. – Egy micsodám? – kérdezett vissza hirtelen zsibbadt ajkakkal. – Egy khásztegar. Kérő. A neve Rasid – folytatta Khadidzsa. – Apád egyik üzletfelének barátja. Pastu származású, eredetileg Kandahárból való, de Kabulban él, a Deh Mazang városrészben, saját kétszintes házában. Afszun bólogatott. – És beszél fárszi nyelven is, akárcsak mi és te. Úgyhogy nem kell megtanulnod a pastut. Marjamnak összeszorult a szíve. A szoba forogni kezdett vele, a talaj kicsúszott a lába alól. – Cipőkészítő – folytatta Khadidzsa. – De nem ám olyan útszéli mucsi, nem bizony. Saját boltja van, ő az egyik legkeresettebb cipész Kabulban. Diplomatáknak, az elnöki család tagjainak készít cipőket, olyan előkelő embereknek. Nem esik majd nehezére, hogy gondoskodjon rólad. Marjam Dzsalilra szegezte a tekintetét, szíve vadul dörömbölt a mellkasában. – Igaz ez? Igaz, amit mond? Dzsalil azonban nem nézett rá. Egyre csak az alsó ajkát rágcsálta, és a korsóra meredt. – Tény, hogy egy kicsit idősebb nálad – szólt közbe Afszun. – De nem lehet több mint… negyven. Legfeljebb negyvenöt. Nem így van, Nargisz? – De igen. Én viszont már olyat is láttam, hogy kilencéves lányt adtak a te kérődnél húsz évvel idősebb férfihoz, Marjam. Mind hallottunk már ilyenről. Te mennyi vagy, tizenöt? Az jó, megfelelő életkor egy lánynak a férjhezmenetelhez. Erre mind lelkesen bólogattak. Marjam figyelmét nem kerülte el, hogy féltestvéreiről, Szaidéról vagy Nahidról egy szó sem esett, pedig mindketten egyidősek voltak vele, mindketten a heráti Mehri Lányiskolában tanultak, mindketten azt tervezték, hogy majd a Kabuli Egyetemen folytatják

a tanulmányaikat. Nyilvánvalóan számukra a tizenöt év nem volt jó, megfelelő életkor a férjhezmenetelhez. – Ráadásul – folytatta Nargisz – őt is nagy veszteség érte az életben. Úgy hallottuk, hogy a felesége tíz évvel ezelőtt szülés közben meghalt. Három évvel ezelőtt pedig a fia egy tóba fulladt. – Igen, nagyon szomorú. Az elmúlt néhány évben menyasszonyt keresett, de nem talált megfelelő lányt. – Nem akarom – szólalt meg Marjam. Dzsalilra nézett. – Én ezt nem akarom. Ne tedd ezt velem. Utálta a szipogó, könyörgő tónust a hangjában, de nem tehetett róla. – Legyen eszed, Marjam – szólalt meg az egyik feleség. Marjam többé nem tudta követni, éppen ki beszél. Egyre csak Dzsalilt bámulta, várta, hogy megszólaljon, hogy azt mondja, egy szó sem igaz az egészből. – Nem maradhatsz itt örökre. – Nem akarsz saját családot? – Igen. Saját otthont, gyerekeket? – Tovább kell lépned. – Igaz, hogy jobb lenne, ha egy helybélihez, egy tádzsikhoz mennél, de Rasid egészséges és érdeklődik irántad. Van háza és munkája. Ez az, ami igazán számít, nem? Kabul pedig gyönyörű és izgalmas város. Lehet, hogy nem adódik több ilyen jó alkalom. Marjam a feleségek felé fordult. – Faizollah mohához költözöm – mondta. – Ő majd befogad. Tudom. – Az nem lesz jó – felelte Khadidzsa. – Ő már öreg és… – A megfelelő szót kereste, de Marjam tudta, hogy valójában azt akarta mondani: túl közel van. Rájött, hogy mit akartak tenni vele. Lehet, hogy nem adódik több ilyen jó alkalom. És számukra sem. Születése szégyenbe hozta őket, és itt volt az alkalom, hogy egyszer és mindenkorra eltakarítsák férjük botrányos ballépésének utolsó nyomát is. Elküldték, mert ő volt szégyenük két lábon járó, lélegző megtestesülése. – Olyan öreg és gyenge – szólalt meg végül Khadidzsa. – És mihez kezdesz, ha már nincs többé? Teher leszel a családjának. Ahogy most nekünk. Marjam szinte látta, ahogy a ki nem ejtett szavak úgy hagyják el Khadidzsa száját, mint párás lehelet egy hideg napon. Marjam elképzelte magát Kabulban, egy nagy, különös, zsúfolt városban, ami – Dzsalil említette egyszer – úgy hatszázötven kilométerre volt Heráttól keletre. Hatszázötven kilométer. A legnagyobb távolság, amire a kolbától valaha is ment, az a két kilométeres séta volt, amit Dzsalil házáig tett. Elképzelte magát, ahogy Kabulban él, az elképzelhetetlen távolság másik végén, egy idegen házában, akinek hangulataihoz és elvárásaihoz alkalmazkodnia kell. Takarítania kell majd ezután a Rasid akárki után, főzni rá és mosni a ruháit. És más teendői is lesznek – Náná mesélt arról, miket művelnek a férjek feleségeikkel. Különösen ezeknek az intimitásoknak a gondolata volt – amiket a fajtalankodás fájdalmas megnyilvánulásainak képzelt –, ami rettegéssel töltötte el, és amitől kiverte a víz. Ismét Dzsalilhoz fordult. – Mondd meg nekik. Mondd meg nekik, hogy nem hagyod, hogy ezt tegyék velem. – Ami azt illeti, az apád már választ adott Rasidnak – mondta Afszun. – Rasid itt van Herátban; eljött Kabulból egészen idáig. A nikka holnap reggel lesz, aztán a déli busszal mentek Kabulba. – Mondd meg nekik! – kiáltotta Marjam. A nők elhallgattak. Marjam érezte, hogy a férfit is figyelik. Várnak. A szobára csend borult. Dzsalil egyre csak a jegygyűrűjét forgatta, elkínzott, tehetetlen arckifejezéssel. A szekrényből kihallatszott az óra ütemes tiktakolása. – Dzsalil drágám? – szólalt meg végül az egyik nő. Dzsalil egy kissé felemelte a tekintetét, találkozott Marjaméval, egy pillanatra elidőzött rajta, aztán lesütötte az asztalra. Kinyitotta a száját, de csupán egyetlen fájdalmas nyögés jött ki rajta. – Mondj valamit – kérte Marjam. Akkor Dzsalil vékony cérnahangon megszólalt: – A fene vigye el, Marjam, ne tedd ezt velem – mondta, mintha ő lenne, akivel valami rosszat tesznek.

Marjam pedig érezte, hogy ezzel a feszültség elhagyta a szobát. Dzsalil feleségei egyszerre kezdtek újabb és élénkebb nyugtatgató tirádába. Marjam az asztalra meredt. Végigpásztázta karcsú lábait, sarkainak tekergő vonalait, sötétbarna felületének tükörszerű fényességét. Észrevette, hogy ahányszor csak kifújja a levegőt, az asztallap bepárásodik, és ő eltűnik apja asztalától. Afszun visszakísérte emeleti szobájába. Amikor becsukta mögötte az ajtót, Marjam hallotta a zárban elforduló kulcs zörgését.

NYOLCADIK FEJEZET Reggel Marjamot hosszú ujjú sötétzöld ruhába és fehér gyapjúnadrágba öltöztették. Afszun egy zöld hedzsábot adott neki és egy pár hozzáillő szandált. Abba a szobába vitték, amiben a hosszú, barna asztal állt, aminek közepére egy tál cukorbevonatú mandulát helyeztek, valamint egy Koránt, egy zöld fátylat és egy tükröt. Két férfi, akiket Marjam sosem látott azelőtt – valószínűleg a tanúk, gondolta – és egy ismeretlen molla már az asztalnál ült. Dzsalil a székéhez vezette. Világosbarna öltönyt és piros nyakkendőt viselt. Haja frissen mosva. Amikor kihúzta a széket Marjamnak, megpróbált bátorítón rámosolyogni. Khadidzsa és Afszun ezúttal Marjam oldalán foglaltak helyet. A molla a fátyol felé intett, mire Nargisz Marjam fejére helyezte, aztán ő is leült. Marjam lesütötte a szemét. – Most már behívhatod – szólt oda Dzsalil valakinek. Marjam megérezte a szagát, még mielőtt megpillantotta volna. Cigarettafüst és tömény, édes kölni lengte körül, nem olyan enyhe, mint amilyet Dzsalil használt. A szag megtöltötte Marjam orrlyukait. A fátylon keresztül, a szeme sarkából látta, hogy egy magas, nagy hasú, széles vállú férfi áll előregörnyedve az ajtóban. Mérete láttán szinte felszisszent, és le kellett sütnie a szemét, a szíve a torkában dobogott. Érezte, hogy az ajtóban álldogál. Aztán érezte lassú, nehéz léptű mozgását a szobán keresztül. A cukorkatartó együtt csilingelt a lépteivel. Mély dörmögéssel egy széket dobott le mellé. Zajosan vette a levegőt. A molla köszöntötte őket. Azt mondta, nem hagyományos nikka lesz. – Ha jól értem, Rasid agha már megvette a jegyeket a kabuli buszra, ami hamarosan indul. Úgyhogy az idő rövidsége miatt átugrunk néhány hagyományos lépésen, hogy gyorsítsuk a ceremóniát. A molla elmondott néhány áldást, és szólt pár szót a házasság fontosságáról. Megkérdezte Dzsalilt, hogy van-e kifogása a friggyel szemben, mire Dzsalil megrázta a fejét. A molla megkérdezte Rasidot, hogy valóban házasságra kíván-e lépni Marjammal. Rasid azt felelte: – Igen. Durva, reszelős hangja Marjamot a talpak alatt ropogó száraz őszi levelek hangjára emlékeztette. – És te, Marjam dzsan, elfogadod ezt a férfit férjedül? Marjam nem szólalt meg. Többen a torkukat köszörülték. – Igen, elfogadja – mondta egy női hang az asztal végéről. – Nos – szólt a molla –, ő magának kell felelnie. És várnia kell, amíg háromszor meg nem kérdezem. A lényeg az, hogy a férfi kéri meg a nőt és nem fordítva. Még kétszer feltette a kérdést. Amikor Marjam nem felelt, feltette még egyszer, ezúttal nyomatékosabban. Marjam érezte, hogy Dzsalil fészkelődik mellette a széken, érezte, hogy keresztbe teszi, majd ismét kinyújtja a lábát az asztal alatt. További torokköszörülés következett. Egy kicsi, fehér kéz nyúlt előre és letörölt egy porszemet az asztalról. – Marjam – súgta Dzsalil. – Igen – felelte remegő hangon. Egy tükröt csúsztattak be a fátyol alá. A tükörben Marjam először saját arcát pillantotta meg, lapos ívű, formátlan szemöldökét, lelapuló haját, örömtelen zöld szemeit, melyek olyan közel ültek egymáshoz, hogy kancsalnak is vélhették. Bőre érdes volt és fakónak, pattanásosnak látszott. Véleménye szerint homloka túl széles volt, álla túl keskeny, az ajkai túl vékonyak. Összbenyomása az volt, hogy az arca hosszú, szív alakú, egy kicsit agárszerű. Marjam furcsa mód mégis úgy látta, hogy ezeknek a felejthető részeknek az együtteséből, ha nem is éppen szép, de nem is kellemetlen arc jött ki. Marjam a tükörben pillantotta meg Rasidot először: a nagy, szögletes, vörhenyes ábrázatot; a kampós orrot; a kipirult arcot, amely sunyi vidámság benyomását keltette; a vizenyős, véreres szemeket; az összetorlódott fogakat, melyek közül a két első úgy állt, mint egy nyeregtető; a

lehetetlenül alacsony homlokot, mely alig kétujjnyi széles volt a bozontos szemöldök fölött; a kenderfehér hajat. Pillantásuk összetalálkozott a tükörben, majd szétvált. Ez tehát a férjem arca, gondolta Marjam. Kicserélték egymással a vékony arany jegygyűrűket, amiket Rasid a kabátzsebéből halászott elő. Körme sárgásbarna volt, mint a rothadó alma húsa, néhány töredezett, szétvált. Marjam keze megremegett, amikor megpróbálta felcsúsztatni a gyűrűt a férfi ujjára, Rasidnak kellett segítenie. Marjam gyűrűje egy kissé szűk volt, de Rasidnak nem okozott gondot áterőltetni az ujjpercein. – Tessék – mondta. – Szemrevaló gyűrű – szólalt meg valamelyik feleség. – Bájos, Marjam. – Most már csak a szerződést kell aláírni – mondta a molla. Marjam aláírta a nevét – a mim, a reh, a ja és megint a mim –, miközben érezte kezén a többiek tekintetét. Amikor Marjam legközelebb, huszonhét évvel később újra aláírta a nevét, akkor is egy molla előtt tette. – Most már férj és feleség vagytok – mondta a molla. – Tabrik. Gratulálok. Rasid a tarka buszban várta. A hátsó lökhárító mellől, ahol Dzsalillal állt, a férfit nem, csak cigarettájának az ablakon kifelé kígyózó füstjét látta. Körülöttük az emberek kezet ráztak, búcsúzkodtak. A Koránt csókolgatták, és átmentek alatta. Mezítlábas fiúk tülekedtek az utazók között, arcukat eltakarták rágógumival, cigarettával megpakolt tálcáik. Dzsalil azzal foglalatoskodott, hogy Kabul szépségeit ecsetelte neki: azt mondta, a város olyan gyönyörű, hogy Bábur, a mogul császár azt kívánta, hogy ott temessék el. Most az következik, gondolta Marjam, hogy Kabul kertjeiről, boltjairól, fáiról, levegőjéről kezd beszélni, Marjam nemsokára felszáll a buszra, Dzsalil pedig mellette sétál és vidáman integet, amiért ilyen könnyen megúszta. Marjam nem hagyhatta, hogy így legyen. – Valaha rajongva szerettelek – szólalt meg. Dzsalil a mondat közepén elhallgatott. Összefonta, majd kinyújtotta a karját. Egy fiatal hindi házaspár – a nő egy fiúgyermeket dajkált, a férj egy bőröndöt vonszolt – vágott át közöttük. Dzsalil mintha hálás lett volna a félbeszakításért. A pár elnézést kért, Dzsalil udvariasan visszamosolygott. – Minden csütörtökön órákig vártam rád. Betegre izgultam magam, hátha nem jössz el – szólalt meg Marjam. – Hosszú lesz az út. Enned kellene valamit – felelte Dzsalil. Azt mondta, szívesen vesz neki egy kis kecskesajtot és kenyeret. – Mindig rád gondoltam. Imádkoztam, hogy száz évig élj. Nem tudtam… nem tudtam, hogy szégyellsz engem. Dzsalil lesütötte a szemét, és mint egy nagyra nőtt gyerek, cipője orrával a földet piszkálta. – Szégyelltél engem. – Majd meglátogatlak – motyogta. – Elmegyek Kabulba és meglátogatlak. Mi majd… – Nem – felelte Marjam. – Nem. Ne gyere. Nem akarlak látni. Ne merj eljönni. Hallani sem akarok rólad. Soha többé. Apja sértett pillantást vetett rá. – A mi közös történetünk itt véget ér. Búcsúzz el. – Ne menj így el – kérlelte Dzsalil vékony hangon. – Annyi becsület sem volt benned, hogy lehetőséget adj Faizollah mollától elbúcsúznom. Ezzel megfordult és átment a busz túloldalára. Hallotta, hogy Dzsalil követi. Amikor a hidraulikus ajtóhoz ért, hallotta a hangját a háta mögött. – Marjam szívem. Felmászott a lépcsőn, és hiába látta a szeme sarkából, hogy Dzsalil a busz mellett követi, nem nézett ki az ablakon. Végigment a sorok között a busz végébe, ahol Rasid ült bőröndjével a lába

között. Nem nézett oda, amikor Dzsalil tenyere az ablaküvegnek nyomódott, amikor csak kopogott és kopogott az ablakon. Amikor a busz megrázkódott, nem fordult felé, hogy lássa, ahogy mellette kocog. És amikor elindult, nem nézett vissza, hogy lássa, ahogy hátramarad, majd elnyeli a kipufogófüst és a porfelhő. Rasid, aki egyedül az ablak melletti és a középső ülést is elfoglalta, vaskos kezét Marjam vállára tette. – Jól van, kislány. Jól van – mondta. Eközben kifelé sandított az ablakon, mintha valami érdekesebb dolog keltette volna fel a figyelmét.

KILENCEDIK FEJEZET Másnap kora este érkeztek meg Rasid házához. – Deh Mazangban vagyunk – szólalt meg Rasid. A ház előtti járdán álltak. Egyik kezében a bőröndjét tartotta, a másik a fakapu zárjával babrált. – A város délnyugati részében. Közel van az állatkert és az egyetem is. Marjam bólintott. Már megtanulta, hogy erősen kell figyelnie, hogy megértse a férfi beszédét. Szokatlan volt számára a fárszi kabuli dialektusa és a benne meghúzódó pastu akcentus, Rasid szülőföldjének, Kandahárnak a nyelvjárása. A férfinak viszont mintha egyáltalán nem jelentett volna gondot Marjam heráti fársziját megérteni. Marjam gyorsan felmérte a szűk, kövezetlen utat, amelyen Rasid háza is állt. Az utcában sűrűn álltak a házak, a falaik összeértek, és mindegyiket kicsi, fallal körülvett udvar választotta el az utcától. A legtöbb lapos tetős, égetett téglaház volt, néhány viszont sárból épült, porszínű, mint a várost körülvevő hegyek. A járdát az utca mindkét oldalán csatorna vágta el az úttól, melyben sáros víz hömpölygött. Marjam itt-ott kis légypiszkos szeméthalmokat látott. Rasid kétemeletes háza valaha kék lehetett. Amikor Rasid kinyitotta a kaput, Marjam egy kicsi, elhanyagolt udvarban találta magát, ahol kis csomókban sárga fű törekedett az ég felé. Jobbra, egy mellékudvarban árnyékszéket látott, balra pedig egy kéziszivattyús kutat, és egy sor haldokló facsemetét. A kút mellett szerszámoskamra állt és egy bicikli a falnak támasztva. – Apád azt mondta, szeretsz horgászni – szólt Rasid, miközben átvágtak az udvaron a ház felé. Hátsó udvar nincs, jegyezte meg Marjam. – Észak felé vannak völgyek. És folyók tele hallal. Lehet, hogy egyszer elviszlek oda. Kinyitotta a bejárati ajtót, és betessékelte Marjamot a házba. Rasid háza jóval kisebb volt, mint Dzsalilé, de Marjam és Náná kolbájához képest palotának számított. Volt benne egy előszoba, a földszinten egy nappali és egy konyha, amiben Rasid megmutatta neki az edényeket, egy kuktát és egy olajoskannát. A nappaliban egy pisztáciazöld bőrkanapé állt. Az oldalán egy szakadás volt, amit valaki ügyetlenül varrt össze. A falak csupaszok voltak. Volt még benne egy asztal, két nádszék, két összecsukható szék, és a sarokban egy fekete öntöttvas kályha. Marjam megállt a nappali közepén és körbenézett. A kolba mennyezetét ujjhegyével meg tudta érinteni. Fekhelyéről meg tudta állapítani a napszakot az ablakon beömlő napfény szögéből. Tudta, meddig tárhatja ki az ajtót anélkül, hogy nyikorogni kezdene. Ismert minden szálkát és repedést a fapadló mind a harminc deszkájában. Azok az ismerős dolgok nem voltak többé. Náná meghalt, ő pedig itt volt egy idegen városban, megszokott életétől völgyekkel, hófödte hegycsúcsokkal és egész sivatagokkal elválasztva. Egy idegen házában volt, annak különféle szobáival és dohányfüstszagával, ismeretlen holmival teli ismeretlen szekrényeivel, vastag sötétzöld függönyeivel, és mennyezetével, amit nem érhetett el. A tér fojtogatta Marjamot. Vágyakozás fogta el Náná után, Faizollah molla után, régi élete után. Sírva fakadt. – Most meg mit sírsz? – kérdezte Rasid mérgesen. Benyúlt a nadrágja zsebébe, kifeszítette Marjam összezárt ujjait és egy zsebkendőt gyömöszölt a tenyerébe. Rágyújtott és a falnak dőlt. Figyelte, ahogy Marjam megtörli a szemét a kendővel. – Befejezted? Marjam bólintott. – Biztos? – Igen. Könyökénél fogva a nappali ablakához vezette. – Ez az ablak észak felé néz – mondta, és mutatóujja töredezett körmével megkocogtatta az ablaküveget. – Az ott az Aszmai-hegy, éppen előttünk, látod? Ott balra pedig az Aliabad-hegy. Az

egyetem a hegy lábánál található. Mögöttünk keletre, innen nem látni, van a Sírdárváza-hegy. Mindennap délben elsütnek rajta egy ágyút. Hagyd abba a sírást. Komolyan mondom. Marjam megtörölgette a szemét. – Ezt az egyet ki nem állhatom – mondta mogorván –, egy nő sírásának a hangját. Sajnálom. Nincs hozzá türelmem. – Haza akarok menni – mondta Marjam. Rasid ingerülten sóhajtott. Füstös lehelete megcsapta Marjam arcát. – Nem veszem magamra. Ezúttal még nem. Újra megfogta a könyökénél, és felvezette a lépcsőn. Keskeny, félhomályos folyosó és két hálószoba volt fent. A nagyobbik szoba ajtaja nyitva állt. A nyitott ajtón át Marjam látta, hogy a ház többi helyiségéhez hasonlóan ebben sem volt sok bútor: a sarokban volt egy ágy, azon barna takaró és egy párna, valamint egy faliszekrény és egy ruhásszekrény. Rasid becsukta az ajtót. – Ez az én szobám. Azt mondta, Marjamé lehet a vendégszoba. – Remélem, nem bánod. Egyedül szoktam aludni. Marjam nem árulta el, mennyire megkönnyebbült, legalábbis ezzel kapcsolatban. A Marjamnak szánt szoba sokkal kisebb volt, mint az, amiben Dzsalilnál lakott. Volt benne egy ágy, egy régi szürkésbarna ruhásszekrény és egy kis faliszekrény. Ablaka az udvarra nézett, és azon túl az utcára. Rasid letette a bőröndjét az egyik sarokban. Marjam leült az ágyra. – Nem vetted észre – mondta. Az ajtóban állt és előrehajolt egy kicsit, hogy elférjen. – Nézz az ablakpárkányra. Tudod, mik azok? Azelőtt tettem oda, hogy elindultam Herátba. Marjam csak most látta meg a párkányon álló kosarat. Fehér tubarózsák folytak le a két szélén. – Tetszenek? A kedvedre valók? – Igen. – Akkor megköszönheted. – Köszönöm. Elnézést. Tasakkor… – Reszketsz. Lehet, hogy rád ijesztettem. Ijesztőnek találsz? Félsz tőlem? Marjam nem nézett rá, de kiérzett valami sunyi játékosságot, piszkálódást a kérdéseiből. Gyorsan megrázta a fejét, és ez volt, állapította meg, az első hazugság a házasságában. – Nem? Akkor jó. Jó neked. Hát, mostantól ez az otthonod. Szeretni fogod itt. Majd meglátod. Mondtam már, hogy elektromos áramunk is van? Majdnem mindennap és minden éjszaka. Úgy tett, mintha indulni készülne. Az ajtóban megállt, szívott egy mély slukkot a cigarettájából és hunyorgott a füsttől. Marjam azt hitte, mondani akar még valamit. De nem tette. Becsukta az ajtót, és magára hagyta a bőröndjével és a virágaival.

TIZEDIK FEJEZET Az első néhány napban Marjam szinte el sem hagyta a szobáját. Minden hajnalban az ázán távoli hangja ébresztette imádságra, azután visszamászott az ágyába. Még mindig ágyban fekve hallotta, hogy Rasid a fürdőszobába megy és megmosakszik. Mielőtt dolgozni indult a boltjába, mindig benézett hozzá. Marjam az ablakából figyelte, ahogy Rasid a ház előtt kerékpárja hátsó csomagtartójára erősíti ebédjét, aztán a biciklit az udvaron keresztül kitolja az utcára. Nézte, ahogy elkerekezik, és széles vállú, vaskos alakja eltűnik az utca végén a kanyarban. Marjam legtöbbször ágyban maradt, elveszettnek, elhagyatottnak érezte magát. Néha lement a konyhába, végighúzta a kezét a ragacsos, zsírfoltos pulton, az odakozmált ételszagú virágmintás műanyag függönyökön. Benézett az akadozó fiókokba, megnézte az össze nem illő kanalakat és késeket, a szűrőt és a töredezett falapátokat, új hétköznapi életének leendő használati tárgyait. Mindez eszébe juttatta az életét ért pusztítást, amitől gyökértelennek, hontalannak érezte magát, mintha betolakodó lenne valaki más életében. A kolbában étvágya kiszámítható volt. Itt a gyomra ritkán követelte az ételt. Néha egy tányér maradék rizst és egy darabka kenyeret vitt a nappaliba, az ablak mellé. Onnan rálátott az utcában álló egyszintes házak tetejére. Belátott az udvarokba is, ahol asszonyok teregettek és gyermekeiket hajtották odébb, látta a porban csipegető tyúkokat, a lapátokat és ásókat, a fákhoz pányvázott teheneket. Vágyakozva gondolt a nyáréjszakákra, amikor Nánával a kolba lapos tetején aludtak és a Gol Dáman felett ragyogó holdat nézték; amikor az éjszakák olyan forrók voltak, hogy ingük a testükhöz tapadt, mint nedves falevél az ablaküveghez. Hiányoztak neki a téli délutánok, amikor Faizollah mohával olvastak a kolbában, a fákról a tetőre zuhanó jégcsapok koccanása, a varjak károgása a hó súlya alatt roskadozó ágakon. Amikor a házban egyedül maradt, Marjam nyughatatlanul járkált fel-alá a konyhától a nappaliig, fel a lépcsőn a szobájába, ahol imádkozott vagy csak ült az ágyon, hiányzott neki az anyja, émelygett és honvágya volt. Marjam nyugtalansága a nap nyugat felé haladtával egyre fokozódott. Vacogtak a fogai, ha csak arra az éjszakára gondolt, amikor Rasid végül úgy dönt, megteszi vele, amit a férjek szoktak a feleségeikkel. Feszült idegekkel feküdt ágyában, miközben a férfi odalent egyedül megvacsorázott. Rasid mindig megállt Marjam ajtaja előtt és bedugta a fejét. – Nem lehet, hogy már alszol. Csak hét óra. Ébren vagy? Válaszolj. Rajta. Addig erősködött, míg Marjam végre megszólalt a sötétben. – Itt vagyok. A férfi a falnak dőlve lecsúszott és leült az ajtóban. Ágyából Marjam látta mackós termetét, hosszú lábait, a sasorrú arcél körül tekergőző cigarettafüstöt, cigarettája borostyán végét, amint felizzik és elhalványul. Olyankor elmesélte, milyen napja volt. Volt egy pár papucscipő, amit méretre készített a megbízott külügyminiszternek, aki, mondta Rasid, csakis nála vásárolja a cipőit. Volt egy szandálrendelés egy lengyel diplomatától és a feleségétől. Elmesélte, milyen cipővel kapcsolatos babonáik voltak az embereknek: hogy például ha valaki felteszi cipős lábát az ágyra, a halált invitálja meg a családba; vagy hogy veszekedés várható, ha valaki először a bal cipőjét veszi fel. – Hacsak nem véletlenül teszi egy pénteki napon – mondta. – És tudtad, hogy rossz előjel egy cipőt az összekötött cipőfűzőknél fogva szögre akasztani? Rasid egyáltalán nem hitt ezekben a babonákban. Véleménye szerint a babonásság jobbára női elfoglaltság volt. Azt is elmondta Marjamnak, amit az utcán hallott, például hogy Richard Nixon amerikai elnök egy botrány miatt lemondott. Marjam, aki sosem hallott még Nixonról vagy a botrányról, ami lemondásra kényszerítette, nem szólt semmit. Feszülten várta, hogy Rasid befejezze a mondókáját, elnyomja a cigarettáját és

elmenjen. Csak amikor hallotta átmenni a folyosón, hallotta ajtaját kinyílni és becsukódni, csak akkor engedett gyomrában a vasmarkú szorítás. Aztán egy este, miután elnyomta a cigarettáját, ahelyett, hogy jó éjszakát kívánt volna, az ajtófélfának támaszkodott. – Kicsomagolsz valaha? – kérdezte és a bőrönd felé intett a fejével. Összefonta karját a mellén. – Gondoltam, hogy kelleni fog egy kis idő. De ez már abszurdum. Egy hét telt el és… Hát jó, holnap reggeltől elvárom, hogy feleségként viselkedj. Fahmidi? Megértetted? Marjam fogai vacogni kezdtek. – Választ várok. – Igen. – Jó – mondta. – Mégis mit gondoltál? Hogy ez valami szálloda? És én valamiféle szállodatulajdonos vagyok? Na ne… Hohó. Láillahilla. Mit mondtam a sírásról? Marjam. Mit mondtam neked a sírásról? Másnap reggel, miután Rasid elment dolgozni, Marjam kicsomagolta a ruháit és bepakolta őket a szekrénybe. Vett egy vödör vizet a kútból, és egy ronggyal lemosta saját szobája és a nappali ablakait. Felmosta a padlót, és leszedte a mennyezet sarkaiban himbálózó pókhálókat. Kinyitotta az ablakokat, és kiszellőztetett. Három bögre lencsét beáztatott, előkeresett egy kést, felaprított néhány répát és pár szem krumplit, és azokat is vízbe tette. Lisztet keresett, és az egyik szekrényben, egy sor koszos fűszertartó mögött meg is találta; tésztát gyúrt és kinyújtotta, ahogyan Nánától tanulta, csuklóhajlatával kilapogatta a tésztát, a széleit visszahajtotta, aztán újra laposra nyomkodta. Miután belisztezte a tésztát, nedves kendőbe bugyolálta, felvett egy hedzsábot, és a közösségi tándurhoz indult. Rasid elmagyarázta, hol találja: végig az utcán, aztán balra, majd röviden jobbra – Marjamnak azonban elég volt követnie a nők és gyerekek áradatát, akik ugyanoda tartottak. A gyerekek, akiket Marjam látott, anyjuk körül szaladgáltak, és toldozott-foltozott inget viseltek. Vagy túl nagy, vagy túl kicsi nadrág volt rajtuk, szandáljaik rongyos pántja előre-hátra csapkodott lábukon. Botjaikkal régi biciklikerekeket hajtottak. Az anyák két-háromfős csoportokban mentek, néhányan burkában, mások anélkül. Marjam hallotta éles csacsogásukat, erősödő nevetésüket. Ahogy leszegett fejjel ment előre, elkapott egyegy részletet évődésükből, mely látszólag mindig beteg gyerekekről vagy lusta, hálátlan férjekről szólt. Mintha az étel megfőne magától. Vallah o billah, az embernek egy perc nyugta sincs! Erre azt mondja, esküszöm, így volt, erre azt mondja nekem… Ez a parttalan csevegés, a panaszos, ám furcsa mód mégis vidám hangú beszélgetés körülölelte őket. Végiglebegett az utcán, túl az utcasarkon, egy vonalban egészen a tándurig. Férjek, akik szerencsejátékoztak. Férjek, akik bálványozták az anyjukat és egy rúpiát sem költöttek a feleségükre. Marjam azon morfondírozott, hogy lehet, hogy ennyi nő ugyanazt a szerencsétlen sorsot szenvedi el, hogy mindegyikük olyan borzasztó férfihoz ment feleségül. Vagy ez a feleségeknek valamiféle szórakozása volt, amiről Marjamnak nem volt tudomása, egy napi rituálé, mint a rizs beáztatása vagy a tésztagyúrás? Tőle is hamarosan elvárják, hogy beszálljon? A tándur előtti sorban Marjam észrevette, hogy a szemük sarkából lesnek rá és összesúgnak. Tenyere izzadni kezdett. Úgy hitte, biztosan mind tudják, hogy haraminak született, hogy apja és családja szégyenének forrása. Mind tudják, hogy elárulta az anyját és bolondot csinált magából. Hedzsábjának csücskével megtörölte az orra alatti részt, és megpróbálta összeszedni magát. Néhány percig minden rendben ment. Aztán valaki megkocogtatta a vállát. Marjam hátrafordult, és egy világos bőrű, pufók nőt pillantott meg, aki szintén hedzsábot viselt. Rövid, drótszerű fekete haja és derűs, szinte tökéletesen kerek arca volt. Ajkai jóval teltebbek voltak Marjaménál, az alsó enyhén lecsüngő, mintha a szája

alatt található nagy fekete anyajegy lehúzta volna. Nagy, zöldes színű, csillogó szeme barátságosan villant Marjamra. – Maga Rasid dzsan új felesége, igaz? – mondta a nő széles mosollyal. – Herátból. Milyen fiatal! Marjam dzsan, jól mondom? Az én nevem Fariba. Egy utcában lakunk, a mi házunk a magáétól ötháznyira balra van, az, amelyiknek zöld az ajtaja. Ez itt a fiam, Núr. A mellette álló fiúnak sima, élénk arca és az anyjáéhoz hasonló drótszerű fekete haja volt. Bal fülcimpáján egy fekete szőrpamacs nőtt. Szeme izgága, nyugtalan fénnyel ragyogott. Felemelte a kezét. – Szálam, kálá dzsan. – Núr tízéves. Van egy nagyobb fiam is, Ahmad. – Ő tizenhárom – mondta Núr. – Tizenhárom éves, aki úgy viselkedik, mint egy negyvenéves – nevetett a Fariba nevű nő. – A férjemet Hakimnak hívják – mondta. – Tanár itt Deh Mazangban. Látogasson meg minket egyszer, iszunk majd egy… Akkor hirtelen a többi nő, mintha felbátorodott volna, előrenyomakodott Fariba mellett és riasztó sebességgel körbekerítette Marjamot. – Szóval maga Rasid fiatal arája… – Hogy tetszik Kabul? – Én már jártam Herátban. Van ott egy unokatestvérem. – Kisfiút vagy kislányt akar elsőnek? – A minaretek! Jaj, milyen gyönyörűek! Micsoda pompás város! – A fiú jobb, Marjam dzsan, ők tovább viszik a családi nevet… – Ugyan! A fiúk megnősülnek és kirepülnek. A lányok otthon maradnak és gondoskodnak rólad, ha megöregszel. – Hallottunk róla, hogy jön. – Legyenek ikrei. Egy fiú-egy lány. És akkor mindenki boldog. Marjam hátrálni kezdett. Szaporán kapkodta a levegőt. A füle zúgott, szívverése felgyorsult, pillantását kapkodta egyik arcról a másikra. Ismét hátrált volna, de nem volt hová – egy kör közepén találta magát. Észrevette Faribát, aki Marjam szorult helyzetét látva rosszallón húzta el a száját. – Hagyjátok! – kiáltotta Fariba. – Húzódjatok odébb, hagyjátok már! Megijesztitek! Marjam a melléhez szorította a tésztát, és nekirontott az őt körülvevő tömegnek. – Hova megy, hamsire? Addig tolakodott, míg végre kiszabadult, és az utcán futásnak eredt. Csak amikor a kereszteződéshez ért, vette észre, hogy rossz irányba ment. Megfordult és futni kezdett visszafelé, leszegett fejjel, úgyhogy egyszer fel is bukott és csúnyán felhorzsolta a térdét, aztán újra felállt és tovább futott, elinalt a nők csoportja mellett. – Mi a baja? – De hiszen vérzik, hamsire! Marjam befordult a sarkon, aztán még egy sarkon. Megtalálta az utcát, de hirtelen nem emlékezett, melyik volt Rasid háza. Fel-le futkosott az utcán, zihált, potyogtak a könnyei, és találomra próbálgatta az ajtókat. Néhány zárva volt, mások kinyíltak, de ismeretlen udvarok, ugató kutyák és szétrebbenő csirkék fogadták. Elképzelte, hogy Rasid hazajön, és ő még mindig a saját utcájukban eltévedve keresi az utat, vérző térddel. Erre feltört belőle a sírás. Benyitott egy-egy ajtón, hevenyészett imádságokat motyogott, arcát könnyek áztatták, mire végre az egyik ajtó kinyílt és megkönnyebbülten látta meg az árnyékszéket, a kutat és a szerszámoskamrát. Becsapta maga mögött az ajtót és rátolta a reteszt. Négykézláb öklendezni kezdett a fal mellett. Amikor befejezte, elvonszolta onnét magát, háttal a falnak dőlve leült és kinyújtotta a lábát. Soha életében nem érezte még ennyire egyedül magát. Amikor este Rasid hazajött, egy barna papírzacskót hozott magával. Marjam csalódottan konstatálta, hogy Rasid nem vette észre a tiszta ablakokat, a felmosott padlót, a hiányzó pókhálókat. De úgy tűnt, örül neki, hogy Marjam megterített egy tiszta szofrén a nappali padlóján.

– Dalt készítettem – mondta Marjam. – Jó. Éhen halok. Az áftavából vizet töltött neki, hogy kezet moshasson. Miközben megtörölközött, Marjam egy tál gőzölgő dalt és egy tál pihés fehér rizst tett le elé. Ez volt az első étel, amit a férjének főzött, és Marjam azt kívánta, bárcsak jobb állapotban lett volna, amikor készítette. Még főzés közben is reszketett a tándurnál történt incidens miatt, és egész nap a dal állaga és színe miatt aggodalmaskodott. Azon izgult, nehogy a férfi túl soknak találja benne a gyömbért vagy túl kevésnek a kurkumát. Rasid megmerítette kanalát az aranyszínű dalban. Marjam egy kissé megingott. Mi lesz, ha csalódik vagy mérges lesz? Mi lesz, ha elégedetlenül félretolja a tányért? – Óvatosan – bírta végre mondani –, forró. Rasid összeszorította ajkait és fújt egyet, aztán a szájába tette a kanalat. – Finom – mondta. – Egy kicsit sótlan, de jó. Sőt, talán több mint jó. Marjam megkönnyebbülten nézte, ahogy eszik. Váratlanul büszkeséget érzett. Jól csinálta – talán több is, mint jó –, és ez meglepte, ez az izgalom, amit a bók hallatán érzett. A nap folyamán elszenvedett kellemetlenségek emléke elhalványult egy kicsit. – Holnap péntek – mondta Rasid. – Mit szólsz, ha megmutatom neked a várost? – Kabult? – Nem. Kalkuttát. Marjam pislogott. – Csak vicceltem. Persze, hogy Kabult. Mi mást? – Benyúlt a barna papírzacskóba. – Előbb viszont mondanom kell valamit. Egy égszínkék burkát húzott elő a zacskóból. Amikor felemelte, a méternyi redőzött anyag az ölébe omlott. Felgöngyölítette a burkát, és Marjamra nézett. – Vannak ügyfeleim, Marjam, férfiak, akik feleségükkel együtt térnek be a boltba. A nők kendőzetlenül jönnek, egyenesen hozzám beszélnek, szégyentelenül néznek a szemembe. Arcfestéket és olyan szoknyát viselnek, amiből kilátszik a térdük. Azok a nők néha még oda is tolják nekem a lábukat, bizony, hogy mértéket vegyek, a férjeik pedig csak ülnek és néznek. Megengedik. Nem látnak benne kivetnivalót, hogy egy vadidegen hozzáér feleségük csupasz lábához! Azt hiszik, hogy modern férfiak, értelmiségiek, gondolom a neveltetésük miatt. Nem veszik észre, hogy saját nángjukat és namuszukat pusztítják el, becsületüket és büszkeségüket. – Megrázta a fejét. – A legtöbbjük Kabul gazdagabb részeiben lakik. Elviszlek majd oda. Majd meglátod. De itt is van belőlük, Marjam, ezekből az elpuhult férfiakból, ezen a környéken. Van egy tanár az utca végében, Hakimnak hívják, akinek a felesége, Fariba folyton egyedül mászkál az utcán, egy szál sállal a fején. Őszintén szólva engem kényelmetlenül érint, ha olyan férfit látok, aki elvesztette az uralmat a felesége felett. Szúrós tekintettel nézett Marjamra. – Engem más fából faragtak, Marjam. Ahonnan én jövök, ott egy rossz pillantás, egy helytelen szó, és vér folyik. Ahonnan én jövök, ott az asszony arca csak a férjét illeti meg. Azt akarom, hogy ezt vésd az eszedbe. Érted? Marjam bólintott. Amikor Rasid odanyújtotta neki a zacskót, elvette. A főztjét ért dicséret felett érzett öröme elpárolgott. Helyette kezdte úgy érezni magát, mintha összemenne. Marjam úgy látta, ennek a férfinak az akarata éppen olyan tiszteletet parancsoló és hajthatatlan, mint a Gol Dáman fölé tornyosuló Szefidkuh-hegység. Rasid odaadta neki a zacskót. – Akkor értjük egymást. Kérek még abból a dalból.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Marjam sosem viselt burkát azelőtt. Rasidnak kellett segítenie feladni rá. A párnázott fejrész szorította és nyomta a fejét, és furcsa érzés volt a világot egy hálószövésű függönyön keresztül nézni. Gyakorlásképpen a szobájában sétált fel-alá, de folyton rálépett a ruha szegélyére és megbotlott. A periferikus látás elvesztését kiborítónak találta, a redőzött anyag pedig fojtogatón tapadt a szájára. – Majd hozzászoksz – mondta Rasid. – Fogadok, idővel még meg is szereted. Busszal egy Shahr-e nou nevű parkba mentek, ahol gyerekek lökték egymást a hintán, és fatörzsekhez rögzített rongyos hálók felett röplabdáztak. Sétálgattak és nézték a sárkányt eregető fiúkat. Marjam időnként rátaposott a burka szegélyére. Rasid egy Hadzsi Jakub nevű mecset melletti kis kebabházba vitte ebédelni. A padló ragacsos volt, a levegő pedig füstös. A falaknak enyhe nyershússzaga volt, és a zene, amit Rasid logarinak nevezett, túl hangosan szólt. A sovány, fiatal szakácsok egy kézzel nyársakat legyezgettek, a másikkal szúnyogokat csapdostak. Marjam, aki sosem járt étteremben azelőtt, eleinte szokatlannak találta, hogy annyi idegennel együtt kénytelen egy zsúfolt helyre beülni és hurkáját felemelve tenni falatokat a szájába. Gyomrát ugyanaz az izgatottság szorongatta, ami a tándurnál fogta el, Rasid jelenléte azonban valamelyest megnyugtatta, és egy idő után már nem zavarta annyira a zene, a füst vagy az emberek. A burka pedig, konstatálta meglepetten, szintén megnyugtatta. Egyoldalú ablakként működött: odabent megfigyelő volt, és rejtve maradt az idegenek fürkésző pillantásaitól. Nem szorongott többet, hogy az emberek egy pillantással felfedezhetik múltja szégyenteljes titkait. Az utcán Rasid megnevezte a különböző jelentős épületeket; ez az Amerikai Nagykövetség, mondta, az pedig a Külügyminisztérium. Autókra mutatott, mondta a nevüket és azt, hol gyártották őket: szovjet Volgák, amerikai Chevroletek, német Opelek. – Melyik a kedvenced? – kérdezte. Marjam egy kis habozás után a Volgára mutatott, mire Rasid nevetni kezdett. Kabul sokkal zsúfoltabb volt, mint az a kevéske, amit Marjam Herátból látott. Kevesebb fát és ló vontatta garit látott, viszont több autót, magasabb épületeket, több közlekedési lámpát és betonozott utat. És mindenhol a város különös dialektusát hallotta: a „drága” dzsan volt dzsu helyett, a „húg”ból hamsira lett hamsire helyett, és így tovább. Rasid fagylaltot vett neki egy utcai árustól. Marjam életében először evett fagylaltot, és nem hitte volna, hogy az ember szájpadlásával efféle fondorlatokat lehet játszani. Befalta az egészet: a darált pisztácia-díszítést is, és az apró rizstésztákat az alján. Ámult boszorkányos állagán, átható édességén. Azután átsétáltak egy Kucse-Morghha nevű helyre, a Csirke utcába. Szűk, zsúfolt bazár volt azon a környéken, amire Rasid azt mondta, Kabul egyik legelegánsabb városrésze. – Errefelé diplomaták, gazdag üzletemberek, a királyi család tagjai élnek – efféle emberek. Nem olyanok, mint te vagy én. – Egy csirkét sem látok – jegyezte meg Marjam. – Na, azt biztosan nem találsz a Csirke utcában – nevetett Rasid. Az utcán egymás mellett végig boltok sorakoztak és kis standok, ahol báránybőr kalapokat és szivárványszín csápánokat árultak. Rasid megállt az egyik boltnál, hogy szemügyre vegyen egy metszett ezüsttőrt, a másikban pedig egy régi karabélyt, melyről a bolt tulajdonosa azt állította, hogy az első britek elleni háborúból származó ereklye. – Én meg Móse Dajan vagyok – morogta Rasid. Félig mosolygott, és Marjam úgy érezte, ezt a mosolyt csak neki szánta. Egy privát, házastársi mosoly volt. Szőnyegboltok, kézművesboltok, cukrászüzletek és virágüzletek és olyan boltok mellett bandukoltak el, ahol férfiaknak öltönyöket, nőknek pedig ruhákat árultak, és Marjam az egyik csipkefüggöny mögött gombokat varró, ingnyakakat vasaló fiatal lányokat pillantott meg. Rasid időnként odaköszönt egy-egy ismerős boltosnak, néha fárszi, máskor pastu nyelven. Mialatt kezet

ráztak és arcon csókolták egymást, Marjam tartotta az egy lépés távolságot. Rasid nem intette magához, nem mutatta be. Megkérte, hogy várja meg egy hímzésbolt előtt. – Ismerem a tulajdonost – mondta. – Csak beugrom egy percre, szálamot mondok neki. Marjam a zsúfolt járdán várakozott a bolt előtt. Figyelte a Csirke utcán az árusok és járókelők seregében araszoló autókat, akik rádudáltak az útjukból nem mozduló gyerekekre és szamarakra. Nézte az unott képű boltosokat az apró standok mögött, ahogy cigarettáztak és köpködtek réz köpőcsészéikbe, arcuk elő-előbukkant az árnyékból, hogy textileket és prémgalléros pusztin kabátokat kínáljanak az arra járóknak. Marjam figyelmét mégis a nők ragadták meg a legjobban. A nők Kabulnak ebben a részében mások voltak, mint az övékhez hasonló szegényebb környékeken élő asszonyok, akik közül nagyon sokan viseltek burkát. Ezek a nők – milyen szót is használt Rasid? – „modernek” voltak. Igen, modern afgán nők, akik modern afgán férfiakhoz mentek feleségül, akik nem bánták, ha feleségük kisminkelve, fedetlen fővel sétál vadidegenek között. Marjam elnézte, ahogy könnyedén, fesztelenül lépkednek az utcán, néha férfi mellett, néha egyedül, néha kipirult arcú gyermekekkel, akik fényes cipőt és bőrszíjas órát viseltek, akik aranyszín küllős, magas kormányú bicikliket toltak – szemben a Deh Mazang-i gyerekekkel, akiknek arcát bársonylégy-csípések borították, és régi biciklikerekeket hajtottak. Ezek a nők suhogó szoknyában kézitáskát lóbáltak. Marjam még egy olyat is látott, aki éppen egy autó kormánykereke mögött szívta a cigarettát. Hosszú, ciklámenre vagy narancssárgára lakkozott körmük és tűzvörösre festett ajkuk volt. Lendületesen vonultak magas sarkú cipőikben, mintha mindegyiknek sürgős dolga lenne. Sötét napszemüveget viseltek, és amikor elsuhantak mellette, Marjam orrát parfümillat csapta meg. Úgy képzelte, hogy mindnek egyetemi diplomája van, hogy irodaépületekben dolgoznak saját asztaluknál, ahol gépelnek, és fontos emberekhez intéznek fontos telefonokat. Ezek a nők összezavarták Marjamot. Saját hitványságát juttatták eszébe, egyszerű külsejét, nem létező törekvéseit, széles körű járatlanságát. Abban a pillanatban Rasid kopogtatta meg a vállát és átnyújtott neki valamit. – Nesze. Egy sötét gesztenyebarna színű, gyöngyözött szélű és aranyszállal hímzett szegélyű kendő volt. – Tetszik? Marjam felnézett. Rasid akkor megható dolgot tett. Pislogott és kerülte a tekintetét. Eszébe jutott Dzsalil, az a határozott kedélyesség, amivel sürgetően elé tolta az ékszert, az az ellenállhatatlan vidámság, amire csak szelíd hálával válaszolhatott. Nánának igaza volt Dzsalil ajándékaival kapcsolatban: vezeklése tessék-lássék jelképei voltak, álságos, romlott gesztusok, melyek sokkal inkább szolgáltak saját megnyugtatására, mint Marjam örömére. Ez a kendő azonban, állapította meg Marjam, valódi ajándék volt. – Gyönyörű – mondta.

Aznap este Rasid újra meglátogatta a szobájában. De ahelyett, hogy megállt volna az ajtóban cigarettázni, ezúttal átment a szobán és leült az ágy szélére, ahol Marjam feküdt. Megnyikordultak a rugók, ahogy az ágy besüppedt alatta. Egy pillanatnyi habozás után Rasid Marjam nyakára tette a kezét, vastag ujjai lassan a húsába nyomódtak. Hüvelykujja lejjebb csúszott a kulcscsont fölötti mélyedésbe, onnan még tovább, majd simogatni kezdte a bőrét. Marjam reszketett. A férfi keze egyre lejjebb vándorolt, körmei beleakadtak a pamutblúzába. – Nem megy – nyöszörögte Marjam, mialatt a férfi holdsütötte arcélét, masszív vállait, széles mellkasát és a nyitott ingnyaka alól előbukkanó őszes szőrpamacsokat fürkészte. Rasid keze már a jobb mellén járt, és a blúzon keresztül erősen megszorította; Marjam hallotta, hogy az orrán keresztül mély levegőt vesz.

Becsusszant mellé a takaró alá. Marjam érezte, hogy a férfi keze nadrágszíjával és az ő nadrágjának húzózsinórjával babrál. Görcsösen markolta a takarót. Rasid felgördült rá, ide-oda mocorgott rajta, Marjam vinnyogott. Behunyta a szemét és összeszorította a fogait. A fájdalom váratlan és megdöbbentő volt. Marjamnak felpattant a szeme. Összeszorított fogai között szívta be a levegőt, és hüvelykujja bütykébe harapott. Szabad kezét Rasid hátára csapta és megmarkolta az ingét. Rasid arcát Marjam párnájába fúrta; a lány reszketve, összeszorított ajkakkal, tágra nyílt szemmel a férfi háta fölött a plafonra meredt, miközben a vállán érezte szapora lélegzetének forróságát. A testük közé szorult levegőt áthatotta a dohányfüst és az ebédre elfogyasztott hagyma és bárány szaga. Rasid füle egyszer-kétszer az arcához dörzsölődött; Marjam érezte, hogy frissen borotválkozott. Amikor befejezte, zihálva legördült róla. Alkarját a homlokára fektette. A sötétben Marjam meglátta órájának kék mutatóit. Egy darabig így feküdtek a hátukon, nem néztek egymásra. – Ebben semmi szégyellnivaló nincs, Marjam – szólalt meg Rasid egy kissé hadarva. – A házasemberek mind ezt teszik. Maga a Próféta is ezt tette a feleségeivel. Ez nem szégyen. Egy pár pillanattal később ledobta magáról a takarót, és kiment a szobából, feje lenyomatát hagyva hátra a lány párnáján. Marjam várta, hogy enyhüljön odalent a fájdalom, elnézte az égboltra fagyott csillagokat és a felhőt, mely esküvői fátyolként borult a holdra.

TIZENKETTEDIK FEJEZET 1974-ben a ramadán őszre esett. Marjam életében először látta, hogyan változtat meg a növekvő újhold látványa egy egész várost, alakítja át a ritmusát, a hangulatát. Észrevette, hogy Kabult álomittas nyugalom járta át. A forgalom lanyhult, gyér lett, sőt elcsendesült. A boltok kiürültek. Az éttermek lekapcsolták a világítást, bezárták ajtaikat. Marjam senkit sem látott dohányozni az utcán, teáscsészék sem gőzölögtek az ablakpárkányokon. Eftárkor pedig, amikor a nap lebukott nyugaton és a Sírdárváza-hegyen elsütötték az ágyút, a város befejezte a böjtölést. Marjam is kenyeret vett magához, és életének tizenöt éve során először ízlelhette meg egy közösségi élményben való osztozás édességét. Néhány naptól eltekintve Rasid nem tartotta a böjtöt. Amikor egy-két nap mégis böjtölt, morózus hangulatban jött haza. Az éhségtől rideg, ingerlékeny, türelmetlen lett. Egy este Marjam néhány percet késett a vacsorával, mire Rasid kenyeret kezdett rágcsálni retekkel. Amikor végre elé tette a rizst és a ghormét báránnyal és okrával, Rasid akkor sem nyúlt hozzá. Nem szólt egy szót se, csak csócsálta tovább a kenyeret, a halántéka ütemesen mozgott, homlokán a haragtól kidülledt az ér. Csak rágott és bámult maga elé, és amikor Marjam megszólította, üres tekintettel nézett fel rá, és újabb darab kenyeret vett a szájába. Marjam megkönnyebbült, amikor vége lett a ramadánnak. A kolbában töltött évek alatt Dzsalil a ramadánt követő háromnapos Eid al-Fetr-ünnepségek első napján mindig meglátogatta Marjamot és Nánát. Öltönyben és nyakkendőben érkezett, és hozott Eid-ajándékot is. Az egyik évben gyapjúsálat adott Marjamnak. Hármasban leültek teázni, majd Dzsalil szabadkozott, hogy indulnia kell. – Megy, hogy az igazi családjával ünnepelje az Eidet – mondta Náná, amikor Dzsalil átkelt a patakon és integetett. Olyankor Faizollah molla is eljött. Csokoládét és fóliába csomagolt cukorkát hozott Marjamnak, egy kosárnyi festett főtt tojást és süteményeket. Miután elment, Marjam a szerzeményeivel felmászott az egyik fűzfára. Egy magas ágon gubbasztva eszegette a Faizollah mohától kapott csokoládét és dobálta le a csomagolófóliákat, míg végül úgy borították be a fatörzs környékét, mint ezüstvirágok. Amikor elfogyott a csokoládé, hozzáfogott a süteményekhez, és ceruzával arcokat rajzolt a tojásokra. De ebben nem sok kedvét lelte. Marjam rettegett az Eidtől, a vendégeskedés és szertartások idejétől, amikor a családok legszebb ruhájukat öltötték magukra és meglátogatták egymást. Úgy képzelte, hogy Herát levegője sistereg a vidámságtól, és jókedvű, csillogó szemű emberek becéző szavakkal és jóindulattal halmozzák el egymást. Az elhagyatottság érzése úgy telepedett rá, mint egy lepel, amely csak az Eid befejeztével hullt re róla. Marjam életében most először látta saját szemével az Eidet, amiről olyan sokat fantáziált gyermekkorában. Rasid és Marjam kimentek az utcára. Marjam még sosem sétált ilyen felfokozott hangulatú közegben. A hideg idő sem tántoríthatta el a családokat, akik lassan elözönlötték a várost, hogy megkezdjék eszelős rokonlátogatásaikat. Marjam az utcában megpillantotta Faribát és fiát, Núrt is, aki ezúttal öltönyt viselt. Fariba, akin fehér sál volt, egy vékonydongájú, félénk külsejű, szemüveges férfi oldalán sétált. Az idősebb fia is ott volt, Marjam valamiért emlékezett, hogy Ahmadnak hívták, Fariba az első napon, a tándurnál mondta meg a nevét. Mélyen ülő, tűnődő szemei voltak, az arca pedig töprengőbb, ünnepélyesebb volt, mint öccséé: egyszerre volt koraérett és viselte magán a fiatalabb fiú tétova kisfiússágát. Ahmad nyakában egy fényes Allah-medál lógott. Fariba bizonyára felismerte, ahogy Rasid oldalán burkában sétál. Integetett neki és odakiáltott: „Eid mobárak!” A burka mélyéről Marjam alig észrevehetően biccentett. – Szóval ismered azt a nőt, a tanár feleségét? – kérdezte Rasid. Marjam azt felelte, nem ismeri.

– Jobb, ha távol tartod magad tőle. Kotnyeles pletykafészek az a nő. A férje meg valamiféle művelt értelmiséginek hiszi magát. Pedig csak egy kisegér. Nézz rá. Nem úgy néz ki, mint egy egér? Shahr-e nouba mentek, ahol új ingbe és gyönggyel díszített élénk színű mellénybe öltöztetett gyerekek hancúroztak és Eid-ajándékaikat hasonlítgatták össze. Nők édességgel teli tálakat lóbáltak. A boltok kirakatában ünnepi lámpások lógtak, és a hangszórókból zene harsogott. Idegenek „Eid mobárak’”-ot kiáltottak neki elhaladtukban. Aznap este a Csamanba mentek, és Marjam Rasid háta mögül nézte az égboltot zöld, rózsaszín és sárga villanásokkal megvilágító tűzijátékot. Hiányzott neki, hogy Faizollah mollával a kolba előtt üldögélve nézhesse a távolban, Herát felett felrobbanó tűzijátékokat, a tanítója szelíd, hályogos szemében tükröződő hirtelen színkitöréseket. Leginkább azonban Náná hiányzott neki. Marjam azt kívánta, bárcsak anyja megérhette volna, hogy ezt lássa. Hogy őt lássa, mindezek között. Hogy végre belássa: az elégedettség és szépség nem elérhetetlen dolgok. Még az olyanoknak sem, mint ők.

Hozzájuk is érkeztek Eid-látogatók. Mindannyian férfiak voltak, Rasid barátai. Amikor kopogtak az ajtón, Marjam tudta, hogy fel kell mennie az emeletre és magára csuknia szobája ajtaját. Míg a férfiak teát kortyolgattak, cigarettáztak és beszélgettek odalent Rasiddal, Marjam az emeleten maradt. Rasid azt mondta Marjamnak, hogy nem jöhet le, amíg a látogatók el nem mennek. Marjam nem bánta. Valójában még hízelgett is neki a dolog. Rasid szentnek tartotta, ami köztük volt. A lány becsülete, namusza olyasmi volt, amit Rasid megőrzésre méltónak talált. Úgy érezte, férje védőőrizete az ő megbecsülésének a jele. Megbecsült és fontos kincsnek érezte magát. Az Eid harmadik, utolsó napján Rasid elment meglátogatni néhány barátját. Marjam, akinek egész éjjel kavargott a gyomra, vizet forralt és készített magának egy csésze zöld teát, amit őrölt kardamommal szórt meg. A nappaliban az előző esti Eid-látogatás maradványaival találta szemben magát: felborított csészék, félig rágott tökmag a matracok közé ragadva, a tányérok peremén az előző este elfogyasztott vacsora nyomai. Marjam hozzálátott, hogy eltakarítsa a felfordulást, és közben azon álmélkodott, milyen aktívan lusták bírnak lenni a férfiak. Nem tervezte, hogy bemegy Rasid szobájába. A takarítás azonban a nappaliból a lépcsőkre vitte, onnan az emeleti folyosóra, majd férje szobájának ajtajához, és mire észbe kapott, most először belépett a szobájába, és leült az ágyára. Úgy érezte magát, mint egy betolakodó. Szemügyre vette a súlyos zöld függönyt, a pedánsan a fal mellé állított fényes cipőt, a szekrény ajtaját, amin a lepattogzott szürke festék alól kilátszott a fa. Meglátta a doboz cigarettát az éjjeliszekrény tetején. Egy szálat a szájába tett, és beállt a kis ovális falitükör elé. Levegőt pöfékelt a tükörre, és úgy tett, mintha leütné a hamut. Aztán visszatette. Sosem tudna olyan keresetlen eleganciával dohányozni, mint a kabuli nők. Az ő kezében a cigaretta közönséges volt, nevetséges. Háborgó lelkiismerettel kihúzta a szekrény felső fiókját. Először a pisztolyt vette észre. Fekete famarkolatú, rövid csőszájú darab volt. Marjam gondosan ügyelt, hogy megjegyezze, merrefelé nézett a pisztolycső a fiókban, aztán felvette. Megforgatta a kezében. Sokkal nehezebb volt, mint gondolta. A markolat a tenyerébe simult, a pisztolycső hideg volt. Nyugtalanítónak találta, hogy Rasidnak olyasmi van a birtokában, melynek egyetlen célja egy másik ember életének kioltása. Biztosan csak önvédelemből tartotta. Marjam biztonsága érdekében. A pisztoly alatt jó néhány szamárfüles újság hevert. Marjam kinyitotta az egyiket. A belsejéből kiesett valami. Tátva maradt a szája. Minden oldalon nők voltak, gyönyörű nők, akiken nem volt ing, nadrág, zokni vagy fehérnemű. Egyáltalán semmi sem volt rajtuk. Összegyűrődött lepedők között, széttárt combokkal feküdtek, és Marjamnak tökéletes rálátása nyílt a lábuk közötti sötét helyre. Néhány képen a nők úgy borultak előre – Isten bocsa’ – mintha szujdában imádkoznának. Unott megvetéssel néztek hátra a válluk fölött. Marjam gyorsan visszatette az újságot oda, ahol találta. Zúgott a feje. Kik ezek a nők? Hogy engedhették, hogy így fényképezzék le őket? Gyomra felkavarodott az undortól. Tehát a férje ezzel

töltötte az idejét azokon az estéken, amikor nem ment be hozzá? Talán efféle dolgokban nem volt megelégedve vele? És mit jelentsen az a sok tiráda a becsületről és illemről, és Rasid lesújtó véleménye a női vevőkről, akik pedig csak a lábukat mutatták meg neki, hogy rápróbálhassa a cipőt? Egy nő arca, mondta egyszer, csak a férjére tartozik. Biztosan a képeken látható nőknek is volt férjük, legalábbis néhányuknak. Vagy fiútestvérük. Ha így van, miért erősködött Rasid, hogy Marjam takarja el magát, amikor fenntartások nélkül nézegette más férfiak feleségeinek és lánytestvéreinek intim testrészeit? Marjam feszélyezetten, zavartan ült az ágy szélén. A tenyerébe temette az arcát és behunyta a szemét. Nagyokat lélegzett, amíg meg nem nyugodott egy kicsit. Lassanként magyarázat kínálkozott minderre. Hiszen férfi volt, aki Marjam beköltözése előtt sok évig egyedül élt. Szükségletei eltértek az övétől. Marjam számára együttléteik még hónapok elteltével is arról szóltak, hogyan tűrje el a fájdalmat. A férfi állatias étvágya viszont néha az erőszak határát súrolta. Ahogy leszorította, amilyen erővel megszorította a mellét, amilyen dühvel mozgott a csípője. Férfi volt. Annyi év asszony nélkül. Hibáztathatja talán azért, hogy olyan, amilyennek Isten teremtette? Marjam tudta, hogy Rasiddal sosem beszélhet erről. Nem említheti. De vajon megbocsáthatatlan dolog ez? Elég volt egy másik férfira gondolni. Dzsalil három asszony férje és kilenc gyermek édesapja volt, mégis házasságon kívüli viszonyt folytatott Nánával. Mi a rosszabb, Rasid újságja vagy az, amit Dzsalil tett? És egyébként is, mi hatalmazza fel őt, egy falusi lányt, egy haramit, hogy ítélkezzen? Marjam meghúzta a szekrény alsó fiókjának fogantyúját is. Ott találta meg a fényképet a fiúról, Junuszról. Fekete-fehér kép volt. A fiú csíkos inget és csokornyakkendőt viselt. Helyes kisfiú volt, keskeny orra, barna haja és sötét, egy kissé mélyen ülő szemei voltak. Úgy látszott, mintha valami elvonta volna a figyelmét, amikor a fényképezőgép vakuja elvillant. Marjam egy másik, szintén fekete-fehér, valamivel szemcsésebb fényképet is talált alatta. A képen egy nő ült, mögötte egy vékonyabb, fiatalabb, fekete hajú Rasid állt. A nő gyönyörű volt. Talán nem annyira, mint a nők az újságban, de gyönyörű. Nála jóval szebb, az már biztos, gondolta Marjam. Finom, hosszúkás álla, középen elválasztott fekete haja, széles arccsontjai és előkelő homloka volt. Marjam felidézte saját arcát, keskeny ajkait és hosszú állát, és elfogta a féltékenység. Hosszasan nézte a képet. Volt abban valami enyhén nyugtalanító, ahogy Rasid a nő fölé magasodott. Ahogyan a kezét a vállán tartotta. Rasidnak élveteg, keskeny mosolya, a nőnek zord, mosolytalan arca volt, és teste enyhén előre dőlt, mintha megpróbálna kibújni a férfi keze alól. Marjam mindent ugyanoda tett vissza, ahol találta. Később, mialatt mosott, már bánta, hogy besettenkedett a szobájába. Ugyan mire volt jó? Mi lényegeset tudott meg róla? Hogy van egy pisztolya, és hogy olyan férfi, akinek férfiúi szükségletei vannak? És nem szabadott volna olyan sokáig bámulnia a róla és a feleségéről készült fotót sem. Csupán kiolvasott valamit egy pillanatba zárt véletlenszerű testmozdulatból. Miközben a megrakott ruhaszárító kötél nehézkesen himbálózott előtte, Marjam megsajnálta Rasidot. Neki is nehéz élete volt, egy élet, amin nyomot hagyott a veszteség és a szomorú sorsfordulók. Gondolatai visszakanyarodtak a fiúhoz, Junuszhoz, aki egyszer régen hóembert épített ebben az udvarban, akinek léptei ugyanezeken a lépcsőfokokon zendültek. A tó elorozta őt Rasidtól, felszippantotta, épp úgy, ahogy egy bálna tette a fiú névrokonával a Koránban. Fájt Marjamnak, igencsak fájt, elképzelni a kétségbeesett és tehetetlen Rasidot, ahogy a tóparton járkál fel-alá és esdekel a tóhoz, hogy köpje ki a fiát a szárazföldre. Most először rokonságot érzett a férjével. Marjam azt mondta magának, hogy végül jó társai lesznek egymásnak.

TIZENHARMADIK FEJEZET Az orvostól útban hazafelé a buszon a legkülönösebb dolog történt Marjammal. Akármerre nézett, ragyogó színeket látott: a drapp-szürke betonházakon, a bádogtetős, nyitott frontú boltokon, a csatornában hömpölygő sáros vízben. Rasid kesztyűs ujjaival dobolt és egy dalt dúdolt. Ahányszor csak megdobta a buszt egy kátyú és nekilódult, keze óvón Marjam hasára ugrott. – Mit szólsz a Zalmaihoz? – kérdezte. – Szép pastu név. – És mi van, ha lány lesz? – felelt Marjam. – Szerintem fiú lesz. Igen. Fiú. A buszon morajlás futott végig. Néhány utas mutogatni kezdett, mások áthajoltak ülésükön, hogy jobban lássanak. – Oda nézz – szólt Rasid, és megütögette az ablakot. Mosolygott. – Ott. Látod? Marjam látta, hogy az emberek az utcán megállnak. A közlekedési lámpáknál az autók ablakából arcok hajolnak ki és néznek felfelé a lehulló puhaságra. Mi olyan megigéző az évszak első havazásában? merengett Marjam. Talán a lehetőség, hogy ennyire tiszta, érintetlen dolgot láthatnak? Megragadhatják az új évszak, egy új kezdet tünékeny báját, mielőtt megtiporják és elrontják? – Ha lány lesz – ami nem lesz – mondta Rasid –, szóval, ha mégis lány lesz, akkor olyan nevet választhatsz neki, amilyet csak akarsz. Másnap reggel Marjam fűrészelés és kopácsolás zajára ébredt. Kendőt kötött magára, és kiment a hófödte udvarra. Az előző esti erős havazás már elállt. Most csak az elszórtan kavargó könnyű hópelyhek csiklandozták az arcát. Szél nem fújt, a levegőben égett szén szaga terjengett. A fehérbe szőtt Kabul kísértetiesen csendes volt, itt-ott füstindák kígyóztak fel belőle. Marjam a szerszámoskamrában bukkant Rasidra. Éppen szögeket vert egy deszkába. Amikor Marjamot észrevette, kivett egy szöget a szája sarkából. – Meglepetésnek szántam. A fiúnak szüksége lesz gyerekágyra. Nem akartam megmutatni, amíg el nem készül. Marjam azt kívánta, bárcsak ne tenné, ne táplálná a reményt, hogy fiú lesz. Amennyire boldog volt a terhességétől, Marjamot annyira nyomasztotta Rasid elvárása. Előző nap Rasid elment otthonról és egy velúr, puha báránybőrrel bélelt, finom sárga és piros selyemcérnával hímzett ujjú fiúdzsekivel jött haza. Rasid felemelt egy hosszú, keskeny deszkát, és hozzálátott, hogy félbefűrészelje. Azt mondta, aggasztják a lépcsők. – Később csinálnunk kell vele valamit, ha a fiam már elég nagy lesz, hogy másszon. – Azt mondta, a kályha is nyugtalanítja. A késeket és villákat úgy kell eltenni, hogy ne kerülhessenek a keze ügyébe. – Az ember nem lehet eléggé óvatos. A fiúk nyughatatlan teremtmények. Marjam szorosabbra húzta magán a sálat a hideg ellen. Másnap reggel Rasid azt mondta, meg akarja hívni a barátait vacsorára, hogy megünnepeljék a nagy eseményt. Marjam egész délelőtt lencsét pucolt és rizst áztatott. Boranihoz padlizsánt szeletelt, aztán póréhagymát és darált marhahúst tett fel ousaknak. Felmosta a padlót, kirázta a függönyöket, és az újrakezdődött havazás ellenére kiszellőztetett. A nappaliban matracokat és párnákat tett a fal mellé, az asztalra cukorkát és pörkölt mandulát rakott. Kora este, mielőtt az első vendégek megérkeztek, visszavonult a szobájába. Ágyában fekve hallgatta, ahogy hurrogásuk, nevetésük, incselkedő hangjuk szétárad odalent. A keze öntudatlanul is folyton a hasára vándorolt. Arra gondolt, ami odabent nő, és a boldogság úgy csapott le rá, mint az ajtót kivágó szélvihar. A szeme könnybe lábadt. Marjamnak eszébe jutott a hatszázötven kilométeres buszos utazása Rasiddal, az iráni határ mellett fekvő nyugati Herátból a keleti Kabulba. Kisvárosok és nagyvárosok, és egymás után előbukkanó kis falvak csomói mellett haladtak el, hegyeken és kiégett sivatagokon át egyik

tartományból a másikba. Most pedig itt volt, a sziklák és szikkadt dombok között, saját otthonában, saját férjével, úton egy végső, örömteli állomás, az anyaság felé. Milyen kellemes is volt erre a babára gondolni, az ő kisbabájára, kettejük gyermekére. Milyen nagyszerű is volt a tudat, hogy az iránta érzett szeretet máris minden mást eltörpített, amit emberi lényként érzett; a tudat, hogy soha többé nem lesz szüksége kavicsjátékokra. A földszinten valaki egy harmóniumot hangolt. Aztán egy táblát hangoló kalapács kopogott. Valaki megköszörülte a torkát. Aztán jött a fütyülés, tapsolás, csujogatás és éneklés. Marjam megsimogatta puha hasát. Nem nagyobb, mint egy kézujj körme, mondta az orvos. Anya leszek, gondolta. – Anya leszek – mondta. Aztán nevetett magában, és újra meg újra kimondta-ízlelgette e szavakat. Amikor Marjam erre a kisbabára gondolt, szíve majd szétfeszítette a mellét. Csak nőtt és nőtt, míg végül minden veszteség, minden gyász, minden magány és szégyenkezés tovatűnt az életéből. Ezért hozta őt ide Isten, át az egész országon. Most már tudta. Eszébe jutott egy strófa a Koránból, melyet Faizollah molla tanított neki: Allahé Napkelet és Napnyugat és ahová csak fordultok, Allah orcája ott van… Kiterítette imaszőnyegét, és megcsinálta a namázt. Amikor befejezte, arcát a tenyerébe temette és kérte Istent, hogy ne engedje, hogy mindez a szerencse elhagyja őt. Rasid javasolta, hogy menjenek el a hamámba. Marjam még nem járt fürdőben azelőtt, de férje szerint semmi sem volt fogható ahhoz, amikor az ember kilép és mélyet lélegez a hideg levegőből, és érzi, ahogy a meleg felszáll a bőréből. A női hamámban mindenfelé alakok mozogtak a gőzben Marjam körül, emitt egy csípő, amott egy váll körvonala villant fel. A falak között fiatal lányok sivítása, idősebbek morgása és a fürdővíz csörgedezése visszhangzott, mialatt hátakat súroltak és hajakat szappanoztak. Marjam egy félreeső sarokban ült egyedül, és habkővel a sarkát puhította; az arra járó alakoktól gőzfal választotta el. Aztán egyszer csak vért látott és sikoltani kezdett. Nedves kockaköveknek csapódó rohanó léptek hangja. Arcok fürkészik a gőzön keresztül. Nyelvek csattannak. Aznap este Fariba az ágyban elmesélte a férjének, hogy amikor meghallotta a sikolyt és odasietett, Rasid feleségét felhúzott térdekkel egy sarokban kuporogva találta, a lábánál vértócsa volt. – Hallani lehetett a szegény lány vacogó fogait, Hakim, annyira reszketett. Amikor Marjam meglátta, mondta Fariba, vékony, könyörgő hangon kérdezte: Ez normális, ugye? Ugye? Vagy nem normális? Még egy buszos út Rasiddal. Ismét havazott. Ezúttal sűrű pelyhekben hullt a hó. A járdaszéleken, háztetőkön kis halmokat képezett, és foltokban gyűlt össze a girbegurba fák kérgén. Marjam elnézte a boltjuk előtt havat lapátoló kereskedőket. Egy csapat fiú egy fekete kutyát kergetett. Pajkosan integettek a busznak. Marjam Rasidra nézett. A férfi csukott szemmel ült. Marjam félrehajtotta a fejét, és ő is behunyta a szemét. Meg akart szabadulni hideg zoknijától, a bőrét szúró, nedves gyapjúpulóvertől. Nem akart ezen a buszon lenni. Otthon Rasid egy szőttessel takarta be, amikor a kanapéra lefeküdt, de volt valami merev gépiesség a mozdulataiban. – Miféle válasz az? – kérdezte ismét. – Olyasmit a mollától vár az ember. Az orvosnak fizetek, úgyhogy jobb választ várok, mint hogy „Isten akarata volt”. Marjam maga alá húzta térdeit a takaró alatt, és azt mondta, Rasidnak pihennie kellene. – Isten akarata – forrongott a férfi. Egész nap a szobájában ült és cigarettázott. Marjam feküdt a kanapén, kezét két térde közé szorította, és nézte, ahogy az ablakon túl kavarog és örvénylik a hó. Eszébe jutott, hogy Náná egyszer azt mondta, minden egyes hópihe egy megbántott nőt jelent valahol a világban. Hogy minden sóhaj felszáll az égbe, ott felhőkbe gyűlik, ami aztán apró darabokra törik, és a darabok csendesen lehullnak az emberekre.

Emlékeztetőül, hogyan szenvednek a magunkfajta nők, mondta. Milyen csendesen tűrjük mindazt, ami kijut nekünk.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET A gyász újra meg újra meglepte Marjamot. Elég volt a befejezetlen bölcsőre gondolni a szerszámoskamrában vagy a velúrdzsekire Rasid szekrényében, hogy a kétségbeesés rászabaduljon. Akkor a baba életre kelt és szinte hallotta, hallotta éhes morgását, gurgulázását és halandzsázását. Érezte, hogy a mellén csüng. Elöntötte a gyász, elsöpörte, hanyatt döntötte. Marjamot megdermesztette, hogy ilyen bénítóan hiányozhat neki egy lény, akit soha nem is látott. Aztán voltak napok, amikor a bánat nem tűnt annyira kérlelhetetlennek. Napok, amikor régi élete fonalának felvétele nem tűnt olyan kimerítőnek, amikor nem kellett embertelen erőfeszítés ahhoz, hogy kikeljen az ágyból, elvégezze az imádságokat, mosson és főzzön Rasidnak. Marjam rettegett elhagyni a házat. Hirtelen féltékeny lett a környékbeli nőkre és fészekalja gyerekükre. Volt, akinek hat-hét is volt, és nem értették, milyen szerencsések, milyen áldottak, hogy gyermekeik kifejlődtek a méhükben, megérték, hogy a karjukban ficánkoljanak és tejet szophassanak a mellükből. Gyerekek, akik nem szappanos vízben és idegenek testmocskában véreztek ki és folytak le egy fürdő csatornarendszerén. Marjam rosszul viselte, amikor panaszkodni hallotta őket rosszcsont fiaikra és lusta lányaikra. Egy belső hang jó szándékú, de hiábavaló vigasszal próbálta lecsillapítani. Lesz majd másik, Insallah. Fiatal vagy. Még biztosan sok más lehetőséged lesz. Marjam gyásza azonban nem volt céltalan vagy megfoghatatlan. Marjam ezt a babát gyászolta, csakis ezt, aki egy időre olyan boldoggá tette. Egyes napokon úgy vélte, hogy a kisbaba meg nem érdemelt áldás volt, hogy azért kapott büntetést, amit Nánával tett. Vagy talán nem igaz, hogy akár ő maga is anyja nyakába akaszthatta volna azt a kötelet? Áruló lányok nem érdemlik meg, hogy anyává legyenek, és ez jogos büntetés volt. Görcsös álmai voltak Náná dzsinnéről, mely éjjel beosont a szobájába, a méhébe mélyesztette a karmait és ellopta a kisbabáját. Ezekben az álmokban Náná élvezettel és elégtétellel vihogott. Más napokon Marjamot elfogta a harag. Rasid hibája volt, amiért idejekorán ünnepelt. Eszetlen hitéért, hogy fiút vár. Nevet adni a babának, ahogyan tette. Biztosra venni Isten akaratát. Az ő hibája, amiért a fürdőbe vitte. Ott volt valami, a gőz, a koszos víz, a szappan, ami ezt okozta. Nem. Nem Rasid a hibás. Ő maga az. Iszonyúan dühös lett magára, amiért a nem megfelelő testhelyzetben aludt, túl fűszeres ételeket evett, hogy nem evett elég gyümölcsöt, hogy túl sok teát ivott. Isten hibája volt, amiért így kicsúfolta. Amiért nem adta meg neki, amit más nőknek megadott. Amiért a szívét fájdítva a legnagyobb boldogság ígéretével kecsegtette, hogy aztán megfossza tőle. De ez a bűnbakkeresés, a fejében kavargó vádbeszédek mit sem segítettek. Kofr volt, szentségtörés, ilyen gondolatokat dédelgetni. Allah nem bosszúálló. Nem kicsinyes Isten. Faizollah molla szavai visszhangoztak a fejében: Áldott legyen az, akinek a kezében van az országlás. Ő mindenek fölött hatalmas, aki megteremtette a halált és az életet, hogy próbára tegyen benneteket. Miután keresztül-kasul járta a bűntudat, Marjam letérdelt imádkozni, és könyörgött, hogy bocsánatot nyerjen efféle gondolataiért. A fürdőbeli nap óta eltelt időben Rasid megváltozott. Amikor este hazajött, legtöbbször alig szólt hozzá. Evett, dohányzott, lefeküdt aludni; néha bement Marjamhoz az éjszaka közepén egy rövid és meglehetősen durva közösülésre. Az utóbbi napokban hajlamosabb volt duzzogni, kritizálni a főztjét, panaszkodni az udvar rendetlenségére, vagy szóvá tenni a legcsekélyebb takarítási hiányosságot is. Néha pénteken bevitte a városba, ahogy azelőtt is, de a járdán mindig néhány lépéssel előtte, sietve lépkedett, egy szót sem szólt és egyáltalán nem figyelt Marjamra, akinek szinte futnia kellett, hogy lépést tarthasson vele. Már nem volt olyan jó kedélyű a kiruccanások alkalmával. Nem vett neki édességet vagy ajándékot, nem állt meg, hogy megmondja egy-egy hely nevét, ahogyan korábban tette. Marjam kérdései mintha idegesítették volna.

Egy este a nappaliban ültek és rádiót hallgattak. Lassan véget ért a tél. A durva szelek, melyek az ember arcát hóval vakolták be és könnyet csaltak a szemébe, elcsendesültek. A magas szilfák ágairól leolvadt ezüstös hópihéket néhány héttel később zömök zöld rügyek váltották fel. Rasid szórakozottan rázta a lábát egy Hamáhang-dal tablahangjára, és hunyorított a cigarettafüst miatt. – Haragszol rám? – kérdezte Marjam. Rasid nem szólt semmit. A dalnak vége lett, és híreket olvastak. Egy női hang jelentette, hogy Dáud Khán elnök újabb csapat szovjet konzultánst küldött vissza Moszkvába, a Kreml előrelátható nemtetszésére. – Attól félek, hogy mérges vagy rám. Rasid sóhajtott. – Az vagy? Tekintetét rá emelte. – Miért lennék mérges? – Nem tudom, de mióta a baba… – Ilyen férfinak tartasz engem, mindazok után, amit érted tettem? – Nem. Persze, hogy nem. – Akkor ne nyaggass tovább! – Sajnálom. Bebakhs, Rasid. Sajnálom. Elnyomta a cigarettáját és rágyújtott egy másikra. Feljebb tekerte a hangerőt a rádión. – Én viszont gondolkoztam – mondta Marjam emelt hangon, hogy túlharsogja a zenét. Rasid megint sóhajtott, ezúttal ingerültebben, és még egyszer lejjebb tekerte a hangot. Fáradtan dörzsölte meg a homlokát. – Mi van már megint? – Gondolkoztam, hogy talán kellene egy rendes temetést tartanunk. Úgy értem, a babának. Csak mi ketten, néhány imádság, semmi több. Marjam egy ideje már gondolkozott ezen. Nem akarta elfelejteni ezt a babát. Nem tűnt helyesnek, hogy veszteségüket nem jelölik meg valami maradandó módon. – Ugyan minek? Baromság. – Jobban érezném magam tőle, azt hiszem. – Akkor te csináld egyedül – felelte élesen. – Én már eltemettem egy fiút. Nem temetek el még egyet. Most, ha megengeded, szeretném a rádiót hallgatni. Megint felcsavarta a hangerőt, hátrahajtotta a fejét és behunyta a szemét. Egy héttel később egy napos reggelen Marjam kiválasztott egy helyet az udvaron, és ásott egy gödröt. – Allah nevében és Allahhal, és Allah hírvivőjének nevében, akire hulljon Allah áldása és békéje – mondta maga elé, miközben az ásó a földbe vájt. A velúrdzsekit, amit Rasid vett a babának, a gödörbe tette és földet lapátolt rá. – A te parancsodra váltja föl az éjszakát a nappal, s az éjszaka a nappalt. Te hozod világra az élőt a halottból, s a halottat az élőből. És te látod el, akit akarsz, számadás nélkül. A lapát visszájával ellapogatta a földet. Lekuporodott a halom mellé, és behunyta a szemét. Végy a gondjaidba, Allah. Végy a gondjaidba engem.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET 1978. április 1978. április 17-én, abban az évben, amikor Marjam betöltötte a tizenkilencedik életévét, egy Mir Akhbar Khaiber nevű férfit holtan találtak. Két nappal később tüntetés volt Kabulban. A környékről mindenki az utcán vitatta meg az eseményeket. Az ablakból Marjam látta nyüzsgő szomszédjait, ahogy izgatottan beszélgetnek, és tranzisztoros rádiót tapasztanak a fülükhöz. Látta Faribát, amint háza falának dől, és egy nővel beszélget, aki új volt Deh Mazangban. Fariba mosolygott, tenyerét várandósan kigömbölyödött hasára fektette. A másik nő, akinek Marjam nem emlékezett a nevére, idősebbnek látszott, mint Fariba, és a hajának furcsa lilás árnyalata volt. Egy kisfiú kezét fogta. Marjam tudta, hogy a fiút Táriknak hívják, mert hallotta, amikor a nő az utcán a nevén szólította. Marjam és Rasid nem csatlakozott a szomszédokhoz. A rádión hallgatták, ahogy vagy tízezer ember özönlött ki az utcákra és Kabul kormányzati negyedében masírozott fel-alá. Rasid azt mondta, hogy Mir Akhbar Khaiber jelentős kommunista volt, és hogy követői Dáud Khán elnök kormányát vádolták a meggyilkolásával. Rasid nem nézett rá, miközben ezt mondta. Az utóbbi napokban már sosem tette, és Marjam már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán hozzá beszél. – Mi az, hogy kommunista? – kérdezte. Rasid felhorkant és felvonta a szemöldökét. – Nem tudod, hogy mi az a kommunista? Pedig olyan egyszerű. Mindenki tudja. Köztudott dolog. Te viszont… Mindegy. Nem tudom, miért lepődök meg egyáltalán. Aztán keresztbe tette a lábát az asztalon, és azt mormogta, hogy kommunista az, aki Karl Marxistában hisz. – Ki az a Karl Marxista? Rasid sóhajtott. A rádióban egy női hang közölte, hogy Taraki, az Afgán Kommunista Párt, a PDPA Khalktagozatának a vezetője az utcán a tüntetők előtt felbujtó beszédeket mondott. – Úgy értem, mit akarnak? – kérdezte Marjam. – Ezek a kommunisták miben hisznek? Rasid felhorkant és megrázta a fejét, de Marjam úgy látta, mintha bizonytalanság lenne abban, ahogyan keresztbe fonta a karját és oldalra néz. – Te nem tudsz semmit, ugye? Olyan vagy, mint egy gyerek. Az agyad üres. Semmiféle információ nincs benne. – Azért kérdezem, mert… – Csup ku. Fogd be! Marjam engedelmeskedett. Nem volt könnyű elviselni, amikor így beszélt vele, kigúnyolta, sértegette, ahogy elsétált mellette, mintha nem lenne több mint egy háziállat. De négy év házasság után Marjam jól tudta, mennyit képes elviselni egy nő, ha fél. Marjam pedig félt. Félelemben élt férje változékony hangulata, szeszélyes temperamentuma miatt: Rasid igyekezett a mindennapi szóváltásokat is konfliktussá dagasztani, amiket gyakran ökölcsapásokkal, pofonokkal, rúgásokkal oldott meg. Ezeket néha hamis bocsánatkéréssel próbálta jóvátenni, máskor sehogyan sem. A fürdőházban történtek óta eltelt négy évben Marjam az ébredő, majd szertefoszlott remény hat ciklusát élte át; minden veszteség, minden összeomlás, minden út az orvoshoz egyre megsemmisítőbb volt számára. Rasid minden egyes csalódással távolabb került tőle és egyre jobban neheztelt rá. Mostanra semmivel sem tudott a kedvére tenni. Kitakarította a házat, gondoskodott róla, hogy férjének mindig legyen tiszta inge, kedvenc ételeit főzte neki. Egyszer még arcfestéket is vett és kifestette magát a kedvéért, de a hatás szörnyű lett. Amikor Rasid hazaért, egyetlen pillantást vetett rá, aztán olyan undorral hőkölt vissza, hogy Marjam a fürdőszobába szaladt és azonnal lemosta az egészet; szégyenkönnyei a szappanos vízzel, a rúzzsal, a szempillafestékkel vegyültek.

Marjam esténként már rettegett a Rasid hazaérkezését kísérő hangoktól. Torkában dobogott a szíve, amikor megzörrent a kulcs a zárban és megnyikordult az ajtó. Ágyából hallgatta a férfi cipősarkainak kopogását, lába tompa surrogását, miután levette a cipőjét. Fülével leltárba vette mozdulatait: a földön végighúzott széklábak hangja, a nádszék panaszos nyikordulása, amikor leül, a tányérnak verődő kanál csörgése, az újságlapok zizegése, a szürcsölő hang, amikor iszik. És mialatt zakatolt a szíve, azon tűnődött, vajon milyen kifogással támad neki aznap este. Valami mindig akadt, valami apróság, ami feldühítette, mert akármit tett is, hogy a kedvében járjon, akármilyen igyekezettel próbált is megfelelni kívánságainak és követeléseinek, nem volt elég. Nem adhatta vissza neki a fiát. Ebben a leglényegesebb dologban csalódást okozott neki – hét alkalommal okozott neki csalódást –, és mostanra már csak teher volt a számára. Érezte abból, ahogyan ránézett, amikor ránézett. Teher volt a számára. – És most mi lesz? – kérdezte Rasidtól. Rasid lapos oldalpillantást vetett rá. Nyögve felsóhajtott, lekapta a lábát az asztalról, és kikapcsolta a rádiót. Felvitte magával a szobájába. Becsukta az ajtót. Április 27-én Marjam kérdését dörrenő hangok és erőteljes, hirtelen üvöltések válaszolták meg. Mezítláb lerohant a nappaliba, ahol Rasid már az ablaknál állt atlétában, kócos hajjal, tenyerét az üveghez nyomva. Marjam odament a mellette levő ablakhoz. A fejük felett katonai repülőgépek húztak el észak és kelet felé. Fülsüketítő visításuk bántotta Marjam fülét. A távolban hangos robbanások hallatszottak, és hirtelen füstcsóvák szálltak az ég felé. – Mi történik, Rasid? – kérdezte. – Mi ez az egész? – Isten tudja – morogta. Megpróbált behangolni egy adót, de a rádió csak sistergett. – Mihez kezdjünk? – Várunk – felelte Rasid ingerülten. Később a nap folyamán, miközben Rasid továbbra is a rádió gombját tekergette, Marjam a konyhában rizst főzött spenótmártással. Marjam még emlékezett, hogy valaha szívesen főzött Rasidnak, sőt, alig várta. A főzés mostanra fokozott izgalommal járó tevékenységgé vált. A ghormék mindig túl sósak vagy túl ízetlenek voltak Rasidnak. A rizst vagy túl zsírosnak vagy túl száraznak találta, a kenyeret túl tömörnek vagy túl ropogósnak ítélte. Kötekedése teljesen elvette Marjam önbizalmát a konyhában. Amikor odavitte hozzá a tányérját, éppen a himnusz szólt a rádióban. – Szabzit készítettem – mondta. – Tedd le és maradj csendben. Amikor elhalkult a zene, egy férfihang szólalt meg a rádióban. Úgy mutatkozott be, mint Abdul Kádir, a légierők ezredese. Közölte, hogy a lázadó negyedik páncélos hadtest a nap folyamán elfoglalta a repülőteret és más kulcsfontosságú gócpontokat a városban. A Kabul Rádiót, a Hírközlési és Belügyminisztériumot és a Külügyminisztérium épületét is elfoglalták. Kabul most már az emberek kezében van, jelentette büszkén. Lázadó MIG-ek az Elnöki Palotát támadták. Az épület környékére tankok törtek be, és a helyszínen heves csata alakult ki. Dáud lojalista erői felett nem tudtak győzelmet aratni, mondta Abdul Kádir megnyugtató hangon. Napokkal később, amikor a kommunisták megkezdték a Dáud Khán rezsimjével kapcsolatban állók csoportos kivégzését, amikor Kabulban elterjedtek a Pol-e csarkhi börtönben kivájt szemekről, elektromossággal kezelt nemi szervekről szóló hírek, Marjam hallott a mészárlásról, mely az Elnöki Palotánál ment végbe. Dáud Khánt megölték, de a kommunista lázadók előtte még vagy húsz családtagját, nőket és unokákat beleértve, kivégezték. Egyes híresztelések szerint öngyilkos lett, mások szerint a csatában lőtték le; azt is beszélték, hogy őt hagyták utoljára, kényszerítették, hogy végignézze családtagjainak lemészárlását, és csak azután lőtték le. Rasid felcsavarta a hangerőt, és közelebb hajolt a rádióhoz. – Megalakult a fegyveres erők forradalmi tanácsa, és mostantól vatanunk neve Afganisztán Demokratikus Köztársasága – mondta Abdul Kádir. – Az arisztokrácia, nepotizmus és

egyenlőtlenség korának vége, hamvatanjaim. Évtizedekig tartó önkényuralmat döntöttünk meg. A hatalom most már a tömegek és a szabadságszerető emberek kezében van. Történelmünkben dicsőséges új korszak kezdődik. Egy új Afganisztán van születőben. Biztosítunk benneteket, afgán társaim, hogy nincs mitől félnetek. Az új rezsim teljes elvhűséggel marad, mind az iszlám, mind a demokrácia felé. Ez az örvendezés és ünneplés ideje. Rasid kikapcsolta a rádiót. – Ez most jó vagy rossz? – kérdezte Marjam. – Rossz a gazdagoknak, úgy veszem ki – mondta Rasid. – Nekünk talán nem annyira rossz. Marjam gondolatai Dzsalilra terelődtek. Azon tűnődött, a kommunisták vajon üldözni fogják-e. Lehet, hogy börtönbe zárják? Börtönbe zárják a fiait? Elkobozzák az üzleteit és a vagyonát? – Meleg ez még? – szólt Rasid, és a rizst nézte. – Most szedtem ki a lábasból. Rasid horkantott egyet és azt mondta, adja oda neki a tányért.

Az utca végében, mialatt hirtelen vörös és sárga fények villantak fel, a kimerült Fariba a könyökére támaszkodott. Haja összetapadt az izzadságtól, felső ajka peremén verejtékcseppek billegtek. Az ágy mellett egy idős bába, Vadzsma nézte, ahogy Fariba férje és gyerekei körbeadják az újszülöttet. Csodálattal nézték a baba világos haját, pirospozsgás arcát, lefittyedő, rózsabimbó ajkát, és a pufók szemhéjak alatt mozgó jádezöld szemeket. Összemosolyogtak, amikor először hallották a hangját, a sírást, mely úgy indult, mint egy macskanyivákolás, majd egészséges, teli torokkal zengő üvöltésben robbant ki. Núr azt mondta, a szeme olyan, akár a drágakő. Ahmad, aki a család legvallásosabb tagja volt, az ázánt énekelte kishúga fülébe, és háromszor az arcába fújt. – Akkor tehát Leila? – kérdezte Hakim, és rázogatta a lányát. – Legyen Leila – mondta Fariba fáradt mosollyal. – Éjjeli Szépség. Tökéletes. Rasid rizsgombócot formált a kezével. A szájába tette, egyet rágott rajta, aztán még kettőt, mielőtt kiköpte volna a szofréra. – Mi a baj? – kérdezte Marjam, és utálta a bocsánatkérő tónust a hangjában. Érezte, hogy a pulzusa szaporábban lüktet és kiveri a verejték. – Mi a baj? – nyafogta Rasid Marjamot utánozva. – A baj az, hogy újra keményre csináltad. – Pedig öt perccel tovább főztem, mint szoktam. – Ez vaskos hazugság. – Esküszöm… Mérgesen lerázta a rizst az ujjairól, és eltolta maga elől a tányért, amiből mártás és rizs löttyent a szofréra. Marjam csak állt, miközben Rasid kiviharzott a nappaliból, ki a házból, és becsapta maga mögött az ajtót. Marjam letérdelt a földre, megpróbálta felszedegetni a rizsszemeket és visszatenni őket a tányérra, de a keze erősen remegett, meg kellett várnia, hogy elmúljon a reszketés. Rettegés szorította össze a mellkasát. Megpróbált néhány mély lélegzetet venni. Megpillantotta sápadt tükörképét a sötétített nappaliablakban, és elfordította a fejét. Aztán hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, és Rasid visszajön a nappaliba. – Állj fel – mondta. – Gyere ide, állj fel. Megragadta a kezét, kinyitotta és egy maroknyi kavicsot szórt bele. – Tedd a szádba. – Mi? – Tedd be. Ezeket. A szádba. – Fejezd be, Rasid, én… Erős markával megragadta Marjam állkapcsát. Két ujját a szájába dugta és szétfeszítette, aztán beleerőltette a hideg, kemény kavicsokat. Marjam ellenállt, motyogott, de Rasid csak nyomta be a kavicsokat, miközben felső ajka gúnyos vigyorra húzódott.

– Most pedig rágj – mondta. Piszokkal és kaviccsal teli szájjal Marjam könyörgést motyogott. Könnyek gördültek le a szeme sarkából. – RÁGJ! – süvöltötte Rasid. Dohányfüstös lehelete megcsapta az arcát. Marjam rágott. Hátul valami reccsent a szájában. – Jól van – mondta Rasid. Arca megrángott. – Most már tudod, milyen íze van a rizsednek. Most már tudod, mit adtál nekem ebben a házasságban. Rossz ételt, semmi mást. Aztán elment, Marjam pedig kavicsokat, vért és két őrlőfog töredékeit köpködte maga elé.

MÁSODIK RÉSZ

TIZENHATODIK FEJEZET Kabul, 1987 tavasza A kilencéves Leila, akárcsak a legtöbb reggelen, barátja, Tárik után vágyakozva kelt ki az ágyból. Aznap reggel azonban már tudta, hogy nem láthatja majd egy ideig. – Meddig maradsz távol? – kérdezte Leila, amikor Tárik elmondta, hogy a szüleivel délre utazik, Ghazni városába, hogy apai nagybátyját meglátogassa. – Tizenhárom napig. – Tizenhárom napig? – Nem olyan sok. Fancsali képet vágsz, Leila. – Nem is. – Ugye nem fogsz sírni nekem? – Nem fogok sírni! Miattad nem. Majd ha piros hó esik. A sípcsontjába rúgott, nem a műlábába, hanem az igaziba, mire a fiú játékosan meglegyintette a tarkóját. Tizenhárom nap. Majdnem két hét. Alig öt nappal később Leila megértett egy alapvető igazságot: mint a harmonika, amin Tárik apja játszott néha régi pastu dalokat, úgy nyúlt ki és húzódott össze az idő Tárik jelenlététől vagy távollététől függően. Odalent a szülei veszekedtek. Már megint. Leila jól ismerte a forgatókönyvet: Mami bőszen, fékezhetetlenül járkál fel-alá és szónokol; Bábi birkaszelíden, kábultan ül és engedelmesen bólogat, várva, hogy elvonuljon a vihar. Leila becsukta szobája ajtaját és átöltözött. De még így is hallotta őket. Még így is hallotta az anyját. Végül ajtócsapódás. Dübörgő léptek. Mami ágya hangosan megnyikordul. Bábi, úgy látszik, megéri a holnapot. – Leila! – szólította Bábi a lányát. – Elkésem a munkából! – Egy perc! Leila felhúzta a cipőjét, és sietve megfésülte vállig érő szőke göndör fürtjeit a tükör előtt. Mami mindig azt mondta Leilának, hogy hajszínét – akárcsak sűrű szempillákkal körülvett türkizkék szemét, gödröcskés arcát, széles arccsontját és lebiggyedő alsó ajkát, amilyen a Mamié is volt – dédanyjától, Mami nagymamájától örökölte. A dédi peri volt, igéző, mondta Mami. Szépségéről beszélt az egész völgy. Ez a szépség kihagyott két generációt a családunkban, de az már biztos, hogy téged nem került el, Leila. A völgy, amire Mami utalt, a Kabultól kétszáz kilométerre északkeletre fekvő fárszi ajkú tádzsik vidék volt: Pándzsir. Mami és Bábi is, akik elsőfokú unokatestvérek voltak, Pándzsirban születtek és nőttek fel; 1960-ban csillogó szemű friss házasokként költöztek Kabulba, amikor Bábit felvették a Kabuli Egyetemre. Leila leosont a lépcsőn, reménykedve, hogy Mami nem jön ki a szobából, hogy folytassa a vitát. Bábit a szúnyoghálóajtó előtt térdelve találta. – Láttad ezt, Leila? A repedés már két hete ott volt a falban. Leila lekuporodott apja mellé. – Nem. Biztosan új. – Ezt mondtam Faribának is. – Összetörtnek tűnt, kicsinynek, mint mindig a Mamival folytatott veszekedések végén. – Azt mondja, hogy bejöttek rajta a méhek. Leila szívét melegség járta át. Bábi alacsony, keskeny vállú férfi volt, a keze finom, vékony, szinte nőies. Esténként, amikor Leila bement a szobájába, Bábit mindig valamilyen könyv fölé görnyedve találta, szemüvege az orra hegyén csücsült. Néha észre sem vette, hogy Leila ott van. Ha mégis, akkor könyvjelzővel megjelölte, hol tart, és zárt ajkakkal, barátságosan rámosolygott. Bábi kívülről tudta Rumi és Háfiz minden ghazalját. Vég nélkül tudott mesélni Britannia és a cári Oroszország Afganisztánért folytatott harcáról. Tudta, mi a különbség sztalaktit és sztalagmit között, és tudta, hogy a Föld és a Nap ugyanolyan távolságra van egymástól, mintha az ember másfél millió alkalommal tenné meg az utat Kabulból Ghazniba. Ha viszont nem bírta lecsavarni egy cukrosüveg tetejét, Leilának Mamihoz kellett fordulnia, amit minden alkalommal apjával szembeni árulásként élt meg. A hétköznapi szerszámok összezavarták Bábit. Ha rajta múlott, a

nyikorgó ajtópántok nem lettek megolajozva. Miután betömte a rést, a mennyezeten befolyt a víz. A konyhaszekrényben kihívóan tenyészett a penész. Mami azt mondta, hogy mielőtt Núrral együtt csatlakozott a szovjetek elleni dzsihádhoz a nyolcvanas években, Ahmad volt, aki kötelességtudón és rátermetten gondot viselt mindezekre. – De ha egy könyvet gyorsan el kell olvasni – mondogatta Fariba –, akkor Hakim a te embered. Leila mégsem tudott szabadulni az érzéstől, hogy egyszer, mielőtt Ahmad és Núr háborúba ment a szovjetek ellen – mielőtt Bábi hagyta, hogy elmenjenek –, Mamiban is megvolt ez a könyves vonzódás, és egyszer, valaha, ő is bájosnak találta apja feledékenységét és kétbalkezességét. – Szóval, hányadik nap van ma? – kérdezte Bábi tartózkodóan. – Az ötödik? Vagy már a hatodik? – Mit érdekel engem! Nem is számolom – hazudott Leila, és megvonta a vállát, de magában hálás volt, amiért Bábinak eszébe jutott. Maminak fogalma sem volt, hogy Tárik elment. – Nos, a jelzőfénye hamarabb felvillan újra, mint gondolnád – mondta Bábi Leila és Tárik esti jelzőfényes játékára utalva. Olyan régóta játszották már, hogy ugyanolyan rituálévá vált az esti lefekvéshez, mint a fogmosás. Bábi végighúzta ujját a repedésen. – Kijavítom, amint lesz rá érkezésem. Most mennünk kell. – Felemelte a hangját és a válla fölött hátrakiáltott: – Indulunk, Fariba! Elviszem Leilát az iskolába. Ne felejts el érte menni! Odakint, miközben Leila felmászott Bábi kerékpárjának a csomagtartójára, észrevette, hogy egy autó parkol a ház előtt, ahol a cipész Rasid lakott visszahúzódó feleségével. Egy kék színű Mercedes volt, amilyet ritkán lehetett látni a környéken; széles fehér csík húzódott végig rajta a motorháztetőtől egészen a csomagtartóig. Leila két alakot látott benne, az egyik a kormánynál, a másik a hátsó ülésen ült. – Kik azok? – Nem a mi dolgunk – mondta Bábi. – Szállj fel, elkésel az óráról. Leilának eszébe jutott egy másik veszekedés, amikor Mami Bábi fölé magasodott és negédesen beszélt hozzá, Az a te dolgod, igaz, kuzin, hogy semmi sem a te dolgod. Még az sem, hogy a fiaid háborúba mentek. Pedig hogy könyörögtem. De te az átkozott könyveidbe dugtad a fejed és hagytad, hogy a fiaid úgy menjenek háborúba, mintha egy pár harami lennének. Bábi tekert végig az utcán, Leila hátul ült, karját összefűzte apja hasán. Amikor elhaladtak a Mercedes mellett, Leila megpillantotta a hátsó ülésen ülő vékony, ősz hajú férfit, aki sötétbarna öltönyt viselt, szivarzsebében háromszögbe hajtogatott zsebkendő fehérlett. Ezen kívül csak egyetlen dolgot tudott megfigyelni: azt, hogy az autónak heráti rendszámtáblája volt. Az út hátralevő részét csendben tették meg, a kanyarokat kivéve, ahol Bábi mindig óvatosan lefékezett és hátraszólt: – Kapaszkodj, Leila. Lassítunk. Lassítunk. Így ni.

Aznap az osztályban Leilának nehezére esett odafigyelni, gondolatai Tárik távolléte és szülei veszekedése között csapongtak. Úgyhogy váratlanul érte, amikor a tanár felszólította, hogy nevezze meg Románia és Kuba fővárosát. A tanárt Sanzainak hívták, de a háta mögött a diákok csak kálá Rangmálnak, Festő néninek nevezték, mert olyan kézmozdulatokkal pofozta a diákokat – egy csapás tenyérrel, egy a kézhátával, ide-oda –, mint egy ecsetet forgató festő. Kálá Rangmál egy fiatal nő volt kemény arcvonásokkal és vastag szemöldökkel. Az első iskolanapon büszkén mesélte az osztálynak, hogy egy khosztbeli szegény paraszt lánya. Kálá Rangmál peckesen járt, és szénfekete haját kontyba fogta, úgyhogy amikor elfordult, Leila látta nyakán a sötét sörtéket. Kálá Rangmál nem viselt sminket vagy ékszereket. Nem hordott fejkendőt, és a lányoknak sem engedte. Azt mondta, hogy nők és férfiak mindenben egyenlők, és ha a férfiak nem takarják el magukat, a nőknek sincs okuk rá, hogy ezt tegyék. Azt mondta, hogy a Szovjetunió a legjobb nemzet a világon, Afganisztánnal együtt. Jól bánik a dolgozóival, és a lakosai mind egyenlők. A Szovjetunióban mindenki boldog és barátságos, nem úgy, mint Amerikában, ahol a bűnözés miatt az emberek félnek elhagyni az otthonukat.

Afganisztánban is mindenki boldog lesz, mondta, amint végre legyőzik a fejlődésellenességet és a visszamaradott banditákat. – Ezért jöttek ide szovjet elvtársaink 1979-ben. Hogy segítő kezet nyújtsanak a szomszédjuknak. Segítsenek legyőzni azokat a vadembereket, akik hazánkat visszamaradott, primitív nemzetté akarják tenni. És nektek is segítenetek kell, gyerekek. Jelentést kell tennetek mindenkiről, aki tudhat ezekről a lázadókról. Ez kötelességetek. Figyelnetek kell, aztán jelenteni. Akkor is, ha szüleitekről, nagybátyátokról vagy nagynénétekről van szó. Mert egyikük sem szeret benneteket annyira, mint a hazátok. Ne felejtsétek el, a hazátok az első! Büszke leszek rátok, és a hazátok is. Kálá Rangmál háta mögött a falon egy Szovjetunió-térkép, egy Afganisztán-térkép és a legutóbbi elnök, Nadzsibullah bekeretezett fotója volt kitéve, aki Bábi elmondása szerint azelőtt a rettegett KHAD, az afgán titkosrendőrség vezetője volt. Más fényképek is voltak a falon, főleg parasztokkal kezet rázó, almafacsemetét ültető, házat építő, mindig nyájasan mosolygó fiatal szovjet katonákról. – Nos – szólalt meg kálá Rangmál –, megzavartalak az álmodozásban, Enkelábi Lány? Ezt, a Forradalmárlány becenevet ragasztotta Leilára, mivel az 1978. áprilisi puccs éjszakáján született – bár kálá Rangmál dühös lett, ha az osztályból bárki a puccs szót használta. Valójában enkiláb volt, erősködött, forradalom, a munkások felkelése az egyenlőtlenség ellen. A másik tiltott szó a dzsihád volt. Szerinte semmiféle háború sem folyt vidéken, csupán összetűzések néhány bajkeverővel, akiket az általa csak külföldi provokátoroknak nevezett emberek felpiszkáltak. És egész biztosan senki, de senki nem merte kálá Rangmál jelenlétében visszamondani a szóbeszédet, miszerint nyolcévnyi háborúskodás után a szovjetek vesztésre álltak. Különösen most, hogy az amerikai elnök, Reagan elkezdett Stinger rakétákat küldeni a mudzsáhideknek, hogy azokkal szedjék le a szovjet helikoptereket; most, hogy muszlimok a világ minden tájáról csatlakoztak az ügyhöz: egyiptomiak, pakisztániak, még tehetős szaúdiak is, akik otthagyták millióikat, hogy Afganisztánban részt vegyenek a dzsihádban. – Bukarest. Havanna – bökte ki végül Leila. – És azok baráti országok vagy sem? – Baráti országok, moállem szaheb. Baráti országok. Kálá Rangmál kurtán biccentett.

Tanítás után Mami megint nem jött érte. Leila végül két osztálytársával, Gitivel és Haszinéval indult haza. Giti egy csupa ideg, csontos kislány volt, aki két hajgumival lófarokba fogva hordta a haját. Mindig savanyú arcot vágott, és könyveit szorosan, pajzsként szorította a melléhez. Haszine tizenkét éves volt, három évvel idősebb Léhánál és Gitinél, mert egyszer megbukott harmadikban és kétszer negyedikben. Észbeli hiányosságait Haszine kétszeresen is pótolta csínytevésekkel és motollaként pörgő nyelvével. Haszine találta ki a kálá Rangmál gúnynevet is. Haszine ma éppen tanácsokat osztogatott, hogyan kell csúnya kérőket lerázni. – Egyszerű, mint a pofon, és tuti, hogy működik. Szavamat rá. – Ez butaság. Még túl fiatal vagyok, hogy kérőm legyen! – mondta Giti. – Nem vagy túl fiatal. – Hát, az én kezemet még senki sem kérte meg. – Azért, mert szakállad van, kedvesem. Giti keze az állára repült, és riadtan nézett Leilára, aki szánakozón mosolygott vissza rá – Giti volt a legsavanyúbb ember, akivel valaha is találkozott –, és megnyugtatón megrázta a fejét. – Na most akarják tudni, hölgyeim, hogy mit kell tenni vagy sem? – Folytasd – mondta Leila. – Bab. Legalább négy babkonzerv. Aznap este, hogy a fogatlan kecske eljön, hogy megkérje a kezedet. Minden az időzítésen múlik, hölgyeim, az időzítésen. Vissza kell tartani a tűzijátékokat, amíg el nem jön a tea ideje. – Ezt megjegyzem – mondta Leila. – Hát a kérő is, arra mérget vehetsz.

Leila tudta, hogy neki nincs szüksége erre a tanácsra, mert Bábi nem szándékozott a közeljövőben férjhez adni. Bábi egyetemet végzett ember volt, noha Kabul gigantikus kenyérgyárában, a Sziluban dolgozott: egész nap hőségben, zümmögő gépek között fűtötte a hatalmas kemencéket és őrölte a gabonát. Gimnáziumban tanított, amíg a kommunisták röviddel az 1978-as puccsot követően, úgy másfél évvel a szovjet megszállás előtt ki nem rúgták. Bábi korán megtanította Leilának, hogy az életben a biztonsága után iskoláztatása a legfontosabb. Tudom, hogy még fiatal vagy, de szeretném, ha már most megértenéd és megtanulnád: a házasság várhat, a tanulás nem. Nagyon, nagyon értelmes kislány vagy. Tényleg. Az lehet belőled, amit csak akarsz, Leila. Tudom, hogy így van. És azt is tudom, hogy ha egyszer véget ér ez a háború, Afganisztánnak szüksége lesz rád éppúgy, mint a férfiakra, sőt, még jobban. Mert egy társadalomnak nincs esélye a sikerre, ha asszonyai iskolázatlanok, Leila. Semmi esélye. Leila azonban nem említette Haszinénak, amit Bábi mondott, vagy hogy mennyire örül, hogy ilyen apja lehet. Büszke volt rá, hogy apja tiszteli azért, amiért épp olyan elszánt tanulmányai végigvitelében, akárcsak ő volt egykor. Az elmúlt két évben Leila kapta az évfolyam legkiemelkedőbb diákját illető avval nomre oklevelet. Minderről egy szót sem szólt Haszinénak, akinek az apja egy mogorva taxisofőr, és két-három éven belül biztosan férjhez adja a lányát. Egy ritka őszinte pillanatában Haszine elárulta Leilának, hogy már odaígérték az egyik unokatestvérének, aki húsz évvel volt idősebb nála, és akinek Lahórban autósboltja volt. Eddig kétszer láttam, mondta Haszine. Mindkétszer nyitott szájjal evett. – Bab, lányok – mondta Haszine. – Véssétek jól az eszetekbe. Hacsak nem – pajzán vigyorral Leilára nézett és oldalba bökte – egy fiatal, jóképű, féllábú herceg kopogtat az ajtótokon. Mert akkor… Leila ellökte a könyökét. Megsértődött volna, ha valaki más mondja ezt Tárikra. De tudta, hogy Haszine nem gonosz. Csúfolódott – ez volt a szokása –, és csúfolódása senkit sem kímélt, legkevésbé saját magát. – Nem szabadna így beszélned másokról! – mondta Giti. – Milyen másokról? – Olyanokról, akik a háború miatt sérültek meg – felelte Giti komolyan, nyilvánvalóan nem értette Haszine tréfáját. – Azt hiszem, Giti molla bizony szemet vetett Tárikra. Mindig is tudtam! Ha! De ő már foglalt, nem tudtad? Nem így van, Leila? – Nem vetettem szemet rá. Senkire sem vetettem szemet! Leszakadtak Leiláról, és még mindig évődve befordultak az utcájukba. Leila egyedül tette meg a maradék három háztömbnyi utat. Amikor az utcájukba ért, észrevette, hogy a kék Mercedes még mindig ott parkol Rasid és Marjam háza előtt. A barna öltönyös idős férfi most a motorháztető mellett állt a botjára támaszkodva, és felfelé nézett a házra. Leila akkor hallotta meg a hangot a háta mögül. – Hé. Sárga Haj. Idenézz. Leila hátrafordult, és egy pisztoly csöve nézett farkasszemet vele.

TIZENHETEDIK FEJEZET A pisztoly piros volt, a ravaszvédő kengyel világoszöld. A pisztoly mögött Khádem vigyorgó arca tűnt fel. Khádem tizenegy éves volt, mint Tárik. Tagbaszakadt fiú volt súlyos keresztharapással. Apja hentes volt Deh Mazangban, és mindenki tudta, hogy Khádem időnként borjúbéldarabokat hajigál a járókelőkre. Néha, amikor Tárik nem volt a közelben, Khádem messziről követte Leilát az iskolaudvaron, bámulta, és kis nyöszörgő hangokat hallatott. Egyszer megkocogtatta a vállát és így szólt: Nagyon csinos vagy, Sárga Haj. Feleségül akarlak venni. Most meglóbálta a pisztolyt. – Ne aggódj – mondta. – Nem fog látszani. A te hajadon biztos nem. – Ne csináld! Meg ne próbáld. – Mert mit lesz? – kérdezte. – Rám uszítod a kriplidet? „Jaj, Tárik dzsan. Gyere haza és ments meg a badmastól!” Leila hátrálni kezdett, de Khádem már a ravaszt nyomkodta. Egymás után vékony melegvízsugarak lövelltek Leila hajába, aztán – amikor kezét az arca elé emelte védekezésképpen – a tenyerébe. Most a többi fiú is nevetve, lármázva bújt elő a rejtekhelyéről. Egy sértés jött Leila nyelve hegyére, amit az utcán hallott. Nem igazán értette – nemigen tudta maga elé képzelni a dolog logikáját –, de a szavakban erőteljes potenciál lakozott, és ezt most szabadon engedte. – Anyád egy faszszopó! – Legalább nem egy olyan holdkóros, mint a tiéd – vágott vissza Khádem higgadtan. – Az én apám legalább nem egy pipogya! Mondd csak, miért nem szagolod meg a kezedet? A többi fiú kórusban rákezdte. – Szagold meg a kezedet! Szagold meg a kezedet! Mielőtt megszagolta a kezét, Leila már tudta, mit akart azzal mondani Khádem, hogy az ő haján nem fog látszani. Élesen felsikoltott. Erre a fiuk még hangosabb lármázásba kezdtek. Leila megfordult és vinnyogva hazaszaladt. Húzott fel vizet a kútból, a fürdőszobában megtöltötte vele a kádat, és ledobálta magáról a ruháit. Beszappanozta a haját, megszállottan vájta ujjhegyeit a fejbőrébe, és viszolyogva pityergett. Leöblítette egy tál vízzel, aztán újra beszappanozta. Jó párszor úgy érezte, mindjárt elhányja magát. Közben egyre csak nyöszörgött és reszketett, és addig dörzsölte megállás nélkül arcát és nyakát a szappanos mosdókendővel, hogy bőre egészen kivörösödött. Ez sosem történik meg, ha Tárik vele van, gondolta, miközben tiszta inget és nadrágot húzott magára. Khádem nem merte volna megtenni. És persze akkor sem, ha Mami elmegy érte az iskolába, ahogy megbeszélték. Leila néha azon gondolkodott, vajon miért is szülte meg őt Mami egyáltalán. Úgy vélte, az embereknek nem szabadna új gyerekeket vállalni, ha már az összes szeretetüket odaadták a régebbieknek. Ez nem tisztességes. Elöntötte a düh. A szobájába ment, és az ágyra vetette magát. Amikor túl volt a nehezén, átment a folyosó túloldalára, és bekopogott Mamihoz. Kisebb korában Leila néha órákig ült az ajtaja előtt. Bekopogott és Mami nevét suttogta, újra meg újra, mintha valamiféle mágikus ráolvasás lenne, amivel meg lehet törni egy átkot: Mami, Mami, Mami, Mami… Mami azonban sosem nyitott ajtót. Most sem nyitotta ki. Leila elfordította az ajtógombot és besétált.

Maminak voltak jó napjai is. Olyankor ragyogó szemmel, játékosan ugrott ki az ágyból. Lecsüngő alsó ajka mosolyra húzódott. Megfürdött. Tiszta ruhát vett fel, és kifestette a szempilláit.

Megengedte, hogy Leila megfésülje a haját, amit Leila nagyon imádott, és fülbevalót tett a fülébe. Vásárolni mentek a Mandaii Bazárba. Kígyós-létrásat játszottak, és nagy fekete tömbökből lenyesett csokoládészeleteket ettek, mert ez azon ritka dolgok közé tartozott, amit mindketten szerettek. Mami jó napjaiból Leilának az volt a kedvenc része, amikor Bábi hazajött, ők ketten pedig felnéztek a csokoládéból és barna fogakkal vigyorogtak rá. Olyankor elégedettség szele fújt át a szobán, és Leila egy pillanatra megtapasztalhatta a gyengédséget és romantikát, ami egyszer régen, amikor ezt a házat még egy nagycsalád zajos vidámsága töltötte meg, szüleit összekötötte. Jó napjain Mami néha sütött valamit, és áthívta a szomszédasszonyokat teára és süteményre. Leila dolga volt az edényeket tisztára nyalni, miközben Mami poharakkal, szalvétákkal és a szép tányérokkal megterített. Leila azután elfoglalta a helyét a nappali asztalánál, és megpróbált nem beleszólni a beszélgetésbe, mialatt a nők hangosan cseverésztek, itták a teát, és dicsérték Mami sütőtudományát. Bár túl sok mondanivalója nem akadt, Leila szeretett ott ülni és figyelni, mert ezeken az összejöveteleken ritka adományban volt része: hallhatta Mamit szeretettel beszélni Bábiról. – Micsoda elsőrangú tanár volt – mondta Mami. – A diákjai imádták. És nem csak azért, mert nem verte őket vonalzóval, ahogyan a többiek. Tudjátok, tisztelték, mert ő is tisztelte a diákjait. Csodálatos volt. Mami szerette elmesélni, hogyan kérte meg Bábi a kezét. – Én tizenhat voltam, ő tizenkilenc. Családjaink szomszédok voltak Pándzsirban. Ó, egészen odáig voltam érte, hamsiréim! Gyakran átmásztam a házainkat elválasztó falon, és játszottunk apja gyümölcsösében. Hakim mindig félt, hogy rajtakapnak minket, és hogy apám felpofozza. „Apád fel fog pofozni”, mondta mindig. Olyan óvatos volt, olyan komoly, már akkor is. Aztán egy nap azt mondom neki: „Kuzin, mi lesz? Megkéred a kezemet, vagy én legyek a khásztegari? Így, egyenesen kimondtam. Látnotok kellett volna az arcát! Mami ilyenkor összecsapta a tenyerét, az asszonyok és Leila pedig nevettek. Amikor Mami történeteit hallgatta, Leila tudta, hogy volt idő, amikor mindig így beszélt Bábiról. Amikor a szülei nem külön szobában aludtak. Leila azt kívánta, bárcsak ne maradt volna le azokról az időkről. Mami lánykérési története elkerülhetetlenül a házasságszerző spekulációkhoz vezetett. Amikor Afganisztán felszabadul a szovjetek alól, és a fiúk hazajönnek, menyasszonyra lesz szükségük, így aztán az asszonyok sorra vették a szomszédságbeli lányokat, ki jöhetne szóba közülük Ahmad vagy Núr számára. Leila mindig kirekesztettnek érezte magát, amikor a beszélgetés fivéreire terelődött. Mintha a nők egy olyan hímről beszéltek volna, amit egyedül ő nem látott. Még csak kétéves volt, amikor Ahmad és Núr elhagyta Kabult és északra ment, Pándzsirba, hogy csatlakozzanak Ahmad Sah Maszúd parancsnok seregeihez és részt vegyenek a dzsihádban. Leila alig emlékezett valamire belőlük. Egy fényes Allah medál Ahmad nyakában. Egy fekete szőrcsomó Núr egyik fülcimpáján. Ez volt minden. – Mit gondolsz Azitáról? – A szőnyegkészítő lányáról? – kérdezett vissza Mami, és tettetett felháborodással paskolta az arcát. – Vastagabb bajsza van, mint Hakimnak! – És ott van Anáhita. Úgy hallottuk, hogy osztályelső a zargunei iskolában. – Láttad annak a lánynak a fogait? Sírkövek. Egy egész temetőt rejteget a fogsora mögött. – És mit szólsz a Vahidi lányokhoz? – Az a két törpe? Nem, nem, nem. Nem az én fiaimnak valók. Nem az én szultánjaimnak. Ők jobbat érdemelnek. Mialatt tovább folyt a csevegés, Leila gondolatai messzire szárnyaltak, és mint mindig, Tárikra találtak. Mami sárgás függönyeit behúzta. A sötétbe borult szoba szaga több rétegből állt: volt benne alvás, mosatlan ágynemű, izzadság, koszos zokni, parfüm szaga és az előző estéről megmaradt

ghorméé. Leila várt, hogy szeme hozzászokjon a sötéthez, mielőtt átvágott a szobán. Lába így is beleakadt a padlót borító ruhadarabokba. Elhúzta a függönyöket. Az ágy lábánál egy régi, összecsukható fémszék volt. Leila leült rá, és figyelte a mozdulatlan, takaróba bugyolált kupacot, ami az anyja volt. Mami szobájának falait Ahmad és Núr fényképei borították. Akármerre fordította a fejét, Leilára idegenek mosolyogtak vissza. Itt Núr éppen triciklire ül. Emitt Ahmad imádkozik, amott egy napóra mellett pózol, amit Bábival együtt épített tizenkét éves korában. És egy másik képen fivérei egymás hátának dőlve ülnek az udvaron az öreg körtefa alatt. Mami ágya alól kikandikált Ahmad cipődobozának csücske. Mami időnként megmutatta neki a benne levő régi, szakadozott újságpapír-kivágásokat és pamfleteket, amiket Ahmad gyűjtött össze nagy nehezen a pakisztáni központú felkelő csoportoktól és ellenállási szervezetektől. Leila emlékezett, hogy az egyik képen egy hosszú fehér kabátos férfi volt látható, amint nyalókát nyújt egy amputált lábú fiúnak. A fénykép felirata így szólt: A szovjet taposóakna-kampánynak a gyerekek a kiszemelt áldozatai. A cikk azzal folytatta, hogy a szovjetek előszeretettel rejtenek robbanószerkezeteket színes játékokba. Ha egy gyerek felveszi, a játék felrobban, és leszakítja az ujjait, vagy az egész kezét. Így az édesapa nem csatlakozhat a dzsihádhoz; otthon kell maradnia és gondoskodnia a gyermekéről. Egy másik cikkben egy fiatal mudzsáhid azt mondta, a szovjetek gázt dobtak a falujára, ami megégette az emberek bőrét és megvakította őket. Azt mondta, látta anyját és nővérét, ahogy a patakhoz futnak és vért köhögnek fel. – Mami. A kupac megmoccant. Felnyögött. – Kelj fel, Mami. Három óra van. Újabb nyögés. Egy kéz emelkedett fel, mint egy tengeralattjáró periszkópja, mely áttöri a felszínt, aztán visszahullott. A kupac ezúttal érzékelhetőbben megmozdult. Ezt egymáshoz súrlódó takarók zizegése követte. Mami lassan, fokozatosan anyagi testet öltött: elsőként a lompos haj jelent meg, aztán a fehér, fintorgó arc, szorosan behunyt szemek, egy kéz, amely az ágytámla felé tapogatózik, majd lepedő suhog, ahogy morogva feltámaszkodik. Mami kísérletet tett, hogy felnézzen, hunyorgott a fény miatt, aztán a feje a mellkasára bukott. – Milyen volt az iskola? – motyogta. Mindig így kezdődött. A kötelező kérdésekkel, a nemtörődöm válaszokkal. Mindketten megjátszották magukat. Lelkesedés nélküli partnerek, ők ketten, ebben a fáradt, régi táncban. – Az iskola jó volt – mondta Leila. – Tanultál valamit? – A szokásosat. – Ettél valamit? – Igen. – Jó. Mami megint az ablak felé emelte a fejét. Megvonaglott és sűrűn pislogott. Arca jobb oldala piros volt, és azon az oldalon a haja is lelapult. – Fáj a fejem. – Hozzak neked aszpirint? Mami megdörzsölte a halántékát. – Talán később. Apád itthon van? – Még csak három óra. – Vagy úgy. Igen. Már mondtad. – Mami ásított. – Éppen álmodtam – mondta, a hangja alig erősebb, mint a lepedőhöz súrlódó hálóinge hangja. – Éppen mielőtt bejöttél. De már nem emlékszem rá. Veled is előfordul? – Mindenkivel előfordul, Mami. – Nagyon különös dolog. – El kell mondanom, hogy amíg te aludtál, egy fiú vízipisztolyból pisit spriccelt a hajamba. – Mit spriccelt? Mit mondtál? Sajnálom. – Pisit. Vizeletet.

– Hát ez… ez szörnyű. Istenem. Sajnálom. Te szegény. Reggel első dolgom lesz beszélni vele. Vagy az anyjával. Igen, az jobb lenne, azt hiszem. – Nem is mondtam meg, hogy ki volt az. – Vagy úgy. Hát akkor ki volt? – Nem érdekes. – Mérges vagy. – El kellett volna hoznod az iskolából. – Igen – nyekeregte Mami. Leila nem tudta, ez kérdés volt-e. Mami a haját kezdte húzgálni. Leila számára örök rejtély maradt, hogy nem lett ettől az állandó húzgálástól kopasz, mint egy tojás. – És mi van… Mi is a neve a barátodnak? Tárik? Igen, mi van vele? – Egy hétre elutazott. – Vagy úgy – Mami sóhajtva fújta ki a levegőt az orrán. – Megmosakodtál? – Igen. – Akkor hát tiszta vagy. – Mami fáradt tekintetét az ablakra fordította. – Tiszta vagy, és minden rendben. Leila felállt. – Meg kell írnom a házi feladatomat. – Hát persze. Húzd be drágám a függönyt, mielőtt kimész – mondta Mami elhaló hangon. Már kezdett is visszabújni a takaró alá. Mialatt Leila a függönyökért nyúlt, meglátta, hogy az utcán egy autó hajt el porfelhőt hagyva maga után. Az a heráti rendszámtáblás kék Mercedes ment el végre. Követte a szemével, amíg el nem tűnt a kanyarban; hátsó ablaka megcsillant a napfényben. – Holnap nem felejtem el – mondta Mami a háta mögül. – Ígérem. – Tegnap is ezt mondtad. – Te ezt nem érted, Leila. – Mit nem értek? – pördült hátra Leila, hogy szembenézzen anyjával. – Mit nem értek? Mami keze fellebegett a mellkasához, és megkopogtatta. – Itt bent. Hogy mi van itt bent. – Aztán keze ernyedten lehullott. – Ezt nem értheted.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Eltelt egy hét, de Táriknak még mindig nyoma sem volt. Aztán még egy hét jött és múlt el. Hogy elüsse az időt, Leila megszerelte a szúnyogháló-ajtót, amihez Bábi még mindig nem jutott hozzá. Levette Bábi könyveit, leporolta, majd ábécé-sorrendbe tette őket. A Csirkebazárba ment Haszinéval, Gitivel és Giti anyjával, Nilával, aki varrónő volt és időnként együtt varrt Mamival. Azon a héten Leila kezdte azt hinni, hogy minden nehézség közül, amivel egy ember szembenézni kényszerül, egyik sem akkora büntetés, mint az egyszerű várakozás. Még egy hét telt el. Leila szörnyű gondolatok hálójába gabalyodott. Sosem tér vissza. A szülei végleg elköltöztek; a ghaznibeli utazás csel volt. Egy felnőtt forgatókönyv, hogy kettejüket megkíméljék egy felkavaró búcsúzkodástól. Megint taposóaknára lépett. Ahogyan 1981-ben, amikor ötéves volt, amikor szülei legutóbb Ghazniba vitték. Nem sokkal Leila harmadik születésnapja után történt. Szerencséje volt, hogy csak egy lábát veszítette el; szerencsés, hogy egyáltalán túlélte. Zsongott a feje ezektől a gondolatoktól. Aztán egy este Leila megpillantott egy apró villanó fényt az utca végében. Valami nyikkanás és zihálásszerű hang szakadt fel belőle. Gyorsan előhalászta saját zseblámpáját az ágy alól, de nem működött. Leila a tenyerének ütögette, és szidta a lemerült elemeket. Nem számít. A megkönnyebbüléstől szédülten ült az ágya szélén, és elnézte, ahogy a gyönyörű sárga fényt, felvillan, majd kialszik.

Másnap, útban Tárik háza felé Leila megpillantotta Khádemot és haverjait az utca túloldalán. Khádem guggolt és bottal valamit a földre rajzolt. Amikor észrevette, ledobta a botot, és egyenként meghúzta az ujjait. Mondott valamit, mire nevetés tört fel. Leila leszegett fejjel továbbsietett. – Mit csináltál? – kiáltott fel, amikor Tárik ajtót nyitott. Csak akkor jutott eszébe, hogy Tárik nagybátyja borbély. Tárik végighúzta a kezét frissen borotvált fejbőrén és elmosolyodott, láttatva fehér, kissé összevissza fogait. – Tetszik? – Úgy nézel ki, mint aki a hadseregbe készül. – Akarod megfogni? – Lehajtotta a fejét. Az apró sörték kellemesen csiklandozták Leila tenyerét. Tárik nem olyan volt, mint a többi fiú, akiknek haja csúcsos formájú koponyát és csúnya dudorokat takart. Tárik feje tökéletes ívű és dudormentes volt. Amikor a fiú fölnézett, Leila észrevette, hogy arcát és homlokát megégette a nap. – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte. – A nagybátyám megbetegedett. Gyere. Bújj be. Végigvezette a folyosón a nappali szobáig. Leila mindent szeretett ebben a házban. Az elnyűtt régi szőnyeget a nappaliban, a foltvarrott steppelt takarót a kanapén, Tárik életének megszokott összevisszaságát: anyja vég textiljeit, gombolyagba szúrt varrótűit, a régi magazinokat, a sarokban álló harmonikadobozt, mely arra várt, hogy felnyissák. – Ki az? Tárik anyja szólt ki a konyhából. – Leila az – felelte a fiú. Egy széket fiúzott ki neki. A nappali fényárban úszott, dupla ablaka az udvarra nézett. A párkányon üres befőttesüvegek álltak, amikben Tárik anyja padlizsánt és répadzsemet tett el. – Az aruszunkra gondolsz, ugye? A menyünkre – jelentette ki apja, aki éppen akkor lépett be a szobába. Ács volt, szikár, ősz hajú férfi hatvanas évei elején. Első fogai között rés volt, hunyorgó

szemei arról árulkodtak, hogy élete nagy részét a szabadban töltötte. Kitárta a karját, és amikor Leila átölelte, az ismerős kellemes fűrészporillat fogadta. Háromszor csókolták arcon egymást. – Csak nevezd így, és eléred, hogy ne jöjjön ide többé – mondta Tárik anyja elhaladtában. Egy tálcát vitt a kezében, amin egy tál, egy tálalókanál és négy kisebb edény volt. Letette az asztalra. – Ne is törődj a vénemberrel – mondta, és tenyerébe fogta Leila arcát. – Jó látni téged, kedvesem. Gyere, ülj le. Hoztam magammal egy kis vízben áztatott gyümölcsöt. A vaskos asztal világos, kezeletlen fából készült – Tárik apja készítette, akárcsak a székeket. A mohazöld műanyag abroszt apró fukszin félholdak és csillagok díszítették. A nappali nagy részét Tárik képei töltötték ki, melyeken különböző életkorokban volt látható. Az egyik korai képen még mindkét lába megvolt. – Hallottam, hogy a bátyja beteg volt – mondta Leila Tárik apjának, miközben kanalát egy tál áztatott mazsolába, pisztáciába és sárgabarackba merítette. A férfi rágyújtott. – Igen, de már jól van, Sokr-e Khoda, Istennek hála. – Szívroham. Már a második – szólt közbe Tárik anyja, és figyelmeztető pillantást lövellt a férjére. Tárik apja kifújta a füstöt, és Leilára kacsintott. Leilát megint mellbe vágta, hogy Tárik szülei könnyen a nagyszülei lehettek volna. Az anyja jócskán a negyvenes éveiben járt már, amikor a fia megszületett. – Hogy van az édesapád, kedvesem? – kérdezte Tárik anyja, edénye felett pillantva rá. Mióta csak ismerte, Tárik anyja parókát viselt, amit az évek kopott lilává tettek. Ma mélyen a homlokába húzta, és kilátszottak barkója őszes hajszálai. Voltak napok, amikor a paróka egészen magasan ült a fején. Leila mégsem találta szánalomra méltónak benne. Leila nyugodt, magabiztos arcot látott a paróka alatt, értelmes szemeket, amihez kellemes, kiegyensúlyozott modor társult. – Jól van – mondta Leila. – Még mindig Sziluban, természetesen. De jól van. – És édesanyád? – Vannak jó napok. És rossz napok. Ugyanaz. – Igen – felelte Tárik anyja elgondolkodva, és kanalát a tálba merítette. – Milyen nehéz lehet, milyen szörnyen nehéz egy anyának távol lenni a fiaitól. – Itt maradsz ebédre? – kérdezte Tárik. – Muszáj – szólt közbe az anyja. – Sorvát készítek. – Nem akarok mozahem lenni. – A terhünkre lenni? – kérdezett vissza Tárik anyukája. – Elmegyünk egy hétre, és te mindjárt udvariaskodni kezdesz velünk? – Jól van, maradok – Leila elpirult és mosolyogott. – Akkor megbeszéltük. Az igazság az volt, hogy Leila legalább annyira imádott Tárikéknál enni, mint amennyire utált saját otthonában. Táriknál nem kellett egyedül ennie; mindig együtt evett az egész család. Leila szerette a lila műanyag poharakat, amikből ittak, és hogy mindig úszkált egy negyed citrom a vizes kancsóban. Szerette, hogy minden étkezést egy tál friss joghurttal kezdtek, hogy friss, savanyú narancsot facsartak mindenre, még a joghurtra is, és hogy ártalmatlanul viccelődtek egymással. Az étkezések közben mindig élénk társalgás folyt. Bár Tárik és szülei pastu nemzetiségűek voltak, Leila jelenlétében és a kedvéért fársziul beszéltek egymással, még ha Leila elég jól értette is pastu anyanyelvüket, mivel tanulta az iskolában. Bábi azt mondta, feszültségek voltak népeik, a kisebbségben levő tadzsikok, és Tárik népe, a pastuk között, akik Afganisztán legnépesebb etnikai csoportja voltak. A tádzsikok mindig mellőzöttnek érezték magukat, mondta Bábi. Ezt a vidéket majdnem kétszázötven évig pastu királyok uralták, Leila, tádzsikok pedig mindössze kilenc hónapig, még 1929-ben. És te, kérdezte Leila, te is mellőzöttnek érzed magad, Bábi? Bábi megtörölgette szemüvegét az ingujjával. Az én szememben mindez ostobaság – és a tetejébe még veszélyes ostobaság is – a szöveg, hogy én tádzsik vagyok, te pedig pastu, emez hazára, amaz meg üzbég. Mindannyian afgánok vagyunk, és csak ez kellene, hogy számítson. De

amikor egy csoport olyan sokáig uralkodik egy másik fölött… Ott megvetés van. Versengés. Bizony. Mindig is így volt. Talán igen. De Tárikéknál, ahol ilyesmi sosem került szóba, Leila ezt nem érezte. A Tárik családjával töltött idő mindig olyan természetesen telt, erőfeszítés és törzsi vagy nyelvi különbségek okozta bonyodalmak, személyes neheztelés és harag nélkül, mely saját otthonának levegőjét úgy megmérgezte. – Mit szólnátok egy kis kártyához? – kérdezte Tárik. – Igen, menjetek csak fel – mondta az édesanyja, és rosszallóan legyezgette férje dohányfüstfelhőjét. – Én felteszem a sorvát. Hasra feküdtek Tárik szobája közepén, és felváltva osztottak pandzsparhoz. Lábával a levegőben kalimpálva Tárik mesélt neki az utazásról. A barackcsemetékről, amiket segített nagybátyjának elültetni. Egy kerti kígyóról, amit elfogott. Ebben a szobában csinálta Leila és Tárik a házi feladatát, itt építettek kártyavárat, és rajzoltak vicces portrékat egymásról. Ha odakint esett, az ablakpárkányra könyököltek, meleg, habzó Fantát ittak, és nézték, ahogy a duzzadt esőcseppek leszivárognak az ablaküvegen. – Jól van, ezt találd ki – mondta Leila a kártyát keverve. – Mi az, ami bejárja a világot, mégis a sarokban marad? – Várj – Tárik feltornázta magát, és előrelendítette a műlábát. Kínlódva a könyökére támaszkodott, és az oldalára feküdt. – Add ide azt a párnát. – A lába alá tette. – Na, így már mindjárt jobb. Leilának eszébe jutott, amikor a fiú először mutatta meg neki a csonkját. Akkor hatéves volt. Egy ujjával megérintette a fényes, feszes bőrt épp a bal térde alatt. Ujja kis kemény dudorokat tapintott, Tárik pedig elmondta, hogy azok csontnyúlványok voltak, amelyek néha amputáció után nőnek ki. Leila megkérdezte, hogy fáj-e a csonkja, a fiú pedig elmondta, hogy a nap végére időnként elgémberedett, megdagadt és nem fért be a protézisbe, pedig úgy kellett volna belecsusszannia, mint ujjnak a gyűszűbe. Néha kidörzsölődik. Különösen meleg időben. Olyankor kiütéseim lesznek és vízhólyagjaim, de anyámnak van krémje rá, ami segít. Nem olyan vészes. Leila sírva fakadt. Miért sírsz? Visszacsatolta a lábát. Te akartad látni, te girjának, sírós baba! Ha tudtam volna, hogy bömbölni fogsz, nem mutattam volna meg. – Bélyeg – felelte Tárik. – Micsoda? – A találós kérdés. A válaszbélyeg. Ebéd után elmehetnénk az állatkertbe. – Ismerted, nem? Ugye? – Egyáltalán nem. – Csaltál. – Te pedig irigy vagy. – Mégis mire? – Férfias eszemre. – Férfias eszedre? Igazán? Mondd csak, ki szokott nyerni sakkban? – Hagyom, hogy nyerj – nevetett. Mindketten tudták, hogy ez nem igaz. – És ki bukott meg matekból? Kihez jössz mindig, hogy segítsen megcsinálni a matek házidat, még ha egy osztállyal feljebb jársz is? – Már két osztállyal járnék előrébb, ha a matek nem untatna halálra. – Szóval a földrajz is untat. – Honnan tudtad? Na, most fogd be. Szóval elmegyünk az állatkertbe vagy sem? Leila elmosolyodott. – Megyünk. – Jó. – Hiányoztál. Csend lett. Aztán Tárik félig vigyorgó, félig grimaszoló fintorral fordult felé. – Mi van veled?

Milyen sokszor mondta Haszine, Giti és ő azt a három szót egymásnak, tűnődött Leila, habozás nélkül, holott csupán két-három napig nem találkoztak. Hiányoztál, Haszine. Jaj, te is úgy hiányoztál. Tárik fintorából Leila megértette, hogy a fiúk e tekintetben különböznek a lányoktól. Nem csináltak nagy ügyet a barátságukból. Nem érezték a szükségét vagy késztetést, hogy efféle beszélgetést folytassanak. Leila úgy képzelte, valahogy így lehetett a bátyjaival is. A fiúk, értette meg Leila, úgy bántak a barátsággal, mint a nappal: létezését magától értetődőnek vették; sugárzását úgy élvezhették a legjobban, ha nem közvetlenül érte őket. – Csak bosszantani akartalak – mondta. A fiú a szeme sarkából pillantott rá. – Hát sikerült. Ám Leila úgy látta, enyhült a fintora. És mintha egy pillanatra a napégés is sötétebbé vált volna arcán. Leila nem akarta elmondani neki. Sőt, úgy vélte, kimondottan rossz ötlet lenne elmondani neki. Valakinek baja esne, mert Tárik biztosan nem hagyja annyiban. Később viszont, amikor az utcán a buszmegálló felé tartottak, újra meglátta Khádemot. A falat támasztotta, körbevették a barátai, hüvelykujját az övbújtatójába akasztotta. Kihívóan vigyorgott Leilára. És akkor elmesélte Táriknak. A történet kibuggyant a száján, mielőtt még megállíthatta volna. – Mit csinált? Újra elmondta neki. Tárik Khádemra mutatott. – Ő? Ő volt az? Biztos vagy benne? – Biztos. Tárik összeszorította a fogát, és pastu nyelven mormogott valamit maga elé, amit Leila nem értett. – Te várj meg itt – mondta, ezúttal fársziul. – Tárik, ne… De a fiú addigra már elindult az utca túloldalára. Khádem vette észre elsőként. Vigyora lelohadt, és ellökte magát a faltól. Kivette hüvelyujját az övbújtatóból, kihúzta magát, és fenyegető magabiztosságot öltött magára. A többiek követték a tekintetét. Leila azt kívánta, bár ne szólt volna egy szót sem. Mi van, ha összefognak ellene? Hányan is voltak, tízen? Tizenegyen? Tizenketten? Mi lesz, ha bántják? Tárik egy pár lépésre Khádemtól és bandájától megállt. Pillanatnyi helyzetfelmérés következett, vélte Leila, talán meggondolta magát; és amikor a fiú lehajolt, Leila azt hitte, talán úgy tesz, mintha kikötődött volna a cipőfűzője, és visszasétál hozzá. Akkor azonban mozgásba lendült Tárik keze, és Leilának hirtelen leesett a tantusz. A többieknek is leesett, amikor Tárik fél lábon állva felegyenesedett. Amikor elkezdett Khádem felé szökdelni, és lecsatolt lábát kardként magasan a válla fölé emelve rárontott. A fiúk sietve félreléptek. Szabad utat engedtek neki Khádemhoz. Aztán minden a por, öklök, rúgások és kiáltások forgatagává vált. Khádem attól fogva soha többé nem piszkálta Leilát.

Aznap este, ahogy legtöbb este, Leila csak két személyre terítette meg a vacsoraasztalt. Mami azt mondta, nem éhes. Az olyan estéken, amikor éhes volt, nagy nyomatékkal vitte fel tányérját a szobájába, még mielőtt Bábi hazaért volna. Általában már aludt vagy ébren feküdt az ágyában, mire Leila és Bábi vacsorához ültek. Bábi kijött a fürdőszobából, megmosta és hátrafésülte a haját, amit munka után általában liszt pettyezett fehérre. – Mi lesz ma vacsorára, Leila?

– Maradék aus leves. – Jól hangzik – felelte, miközben összehajtotta a törölközőt, amivel a haját szárította meg. – Min dolgozunk ma este? Tört számok összeadásán? – Egész pontosan tört számok vegyes törtté alakításán. – Vagy úgy. Rendben. Minden este, vacsora után Bábi segített Leilának a házi feladatával, és ő is feladott neki egyetkettőt. Ezt azért tette, hogy Leila továbbra is néhány lépéssel az osztálytársai előtt járjon, nem pedig azért, mintha a propagandisztikus tanítási módszerek ellenére nem értett volna egyet az iskolában kiosztott feladatokkal. Bábinak valójában az volt a véleménye, hogy a kommunisták paradox módon egyetlen dolgot csináltak vagy akartak jól csinálni: a közoktatást, amelynek gyakorlásától őt eltiltották. Egész pontosan a nők nevelését. A kormány támogatta az írás-olvasás órákat minden nő számára. Mostanra a Kabuli Egyetem diákjainak kétharmada nő volt, mondta Bábi, nők, akik jogot, orvostudományt és gépészetet tanultak. A nők sorsa mindig is nehéz volt ebben az országban, Leila, de most, a kommunisták alatt talán valamivel szabadabbak, és több joguk van, mint azelőtt bármikor, mondta Bábi, és ilyenkor mindig lehalkította a hangját, mert tudta, hogy Mami még azt sem viselte el, ha csak egy kicsit is elismerően beszélt a kommunistákról. Pedig igaz, mondta Bábi, most jó nőnek lenni Afganisztánban. Te pedig előnyödre fordíthatod a helyzetet, Leila. Persze, a nők szabadsága – és itt bánatosan ingatta a fejét – az egyik elsődleges oka, amiért odakint a férfiak fegyvert ragadtak. Azon, hogy „odakint”, nem a mindig is meglehetősen szabadelvű és progresszív Kabult értette. Itt, Kabulban az egyetemen nők is tanítottak, iskolát igazgattak, kormányhivatalt viseltek. Nem, Bábi a törzsi területekre gondolt, különösképpen a pastu vidékekre a pakisztáni határ közelében délen és keleten, ahol nőket ritkán lehetett az utcán látni, és akkor is csak burkában és férfi kíséretében. Azokra a vidékekre gondolt, ahol az ősi törzsi törvények szerint élő férfiak fellázadtak a kommunisták és a nők felszabadítását célzó rendeleteik ellen, amivel el akarták törölni az erővel kötött házasságokat, és felemelni a lányok férjhezmenetelének alsó korhatárát tizenhat évre. Ott a férfiak évszázados hagyományaikkal szembeni sértésnek vették, mondta Bábi, hogy a kormány – ráadásul egy ilyen istentelen fajta – előírta nekik, hogy lányaik hagyják el otthonaikat, járjanak iskolába, és a férfiakkal együtt dolgozzanak. Isten ments, hogy ez megtörténjen! szerette Bábi szarkasztikusan mondani. Ilyenkor aztán sóhajtott és azt mondta, Leila, drágám, az egyetlen ellenfél, akit egy afgán nem tud legyőzni, az önmaga. Bábi elfoglalta helyét az asztalnál, és kenyeret tunkolt az ausába. Leila úgy határozott, evés közben, mielőtt a tört számokhoz kezdenek, elmeséli neki, mit tett Tárik Khádemmal. De nem lett rá alkalma. Mert éppen akkor valaki kopogott az ajtón. Az ajtóban egy idegen állt, aki híreket hozott.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET – Beszélnem kell a szüleiddel, dokhtárdzsu – mondta, amikor Leila ajtót nyitott. Zömök férfi volt éles, cserzett arccal. Krumpliszínű kabátot viselt, és barna gyapjú pakol volt a fején. – Mit mondjak, ki keresi őket? Akkor Bábi Leila vállára tette a kezét, és finoman elhúzta az ajtóból. – Menj fel szépen a szobádba, Leila. Menj. Ahogy a lépcső felé haladt, Leila hallotta, hogy a látogató azt mondja Bábinak, hogy híreket hozott Pándzsirból. Most már Mami is a szobában volt. Egyik kezét a szájára szorította, szeme Bábiról a pakolos férfira siklott. Leila a lépcső tetejéről kukucskált lefelé. Nézte, hogy az idegen leül a szüleivel. Közelebb hajolt hozzájuk. Néhány kivehetetlen szót mondott. Aztán Bábi arca fehér lett, és egyre fehérebb, és a kezét nézte, és Mami csak sikoltott, és sikoltott, és a haját tépte. Másnap reggel, a fátiha napján, egy sereg szomszédasszony lepte el a házat, és vette kezébe a temetés után zajló khatm vacsora előkészületeinek irányítását. Mami egész délelőtt a kanapén ült, egy zsebkendőt morzsolgatott, arca felpuffadt. Egy pár szipogó nő viselte gondját, akik felváltva, óvatosan Mami kezét paskolták, mintha ő lenne a világ legritkább és legtörékenyebb babája. Mami tudomást sem vett róluk. Leila letérdelt anyja előtt, és megfogta a kezét. – Mami. Mami tekintete lefelé fordult. Pislogott egyet. – Majd mi figyelünk rá, Leila dzsan – mondta az egyik nő fontoskodva. Leila járt már azelőtt is temetésen, ahol látott hasonló nőket, olyanokat, akik élvezettel foglalkoztak minden halállal kapcsolatos dologgal, akik hivatalos vigasztalók voltak, és nem engedték, hogy bárki is elvegye tőlük önmagukra kiosztott kötelességüket. – Minden rendben. Most menj innen, kislány, foglalkozz valami mással. Hagyd az anyádat. Miután elhessegették, Leila haszontalannak érezte magát. Egyik szobából a másikba ment. Egy darabig a konyhában piszmogott. Egy szokatlanul levert Haszine jött meg az édesanyjával. Akárcsak Giti és az ő anyukája. Amikor Giti meglátta Leilát, hozzásietett, és nagyon hosszan, meglepően erősen csontos karjaiba szorította. Amikor végre elengedte, könnyek voltak a szemében. – Úgy sajnálom, Leila – mondta. Leila megköszönte neki. A három lány leült az udvarban, amíg az egyik nő ki nem osztotta rájuk a feladatot, hogy mosogassák el a poharakat és tegyenek tányérokat az asztalra. Bábi is céltalanul járkált ki-be a házból, mintha valami elfoglaltságot keresne magának. – Tartsátok távol tőlem – ez volt Mami egyetlen mondata egész reggel. Bábi végül egyedül ült le egy összecsukható széken az előszobában; elhagyatottnak és kicsinek látszott. Akkor az egyik nő azt mondta, ott útban van. Bábi elnézést kért, és eltűnt a dolgozószobában. Délután a férfiak Karte Szébe mentek, ahol Bábi kibérelt egy termet a fátiha szertartásra. A nők a házhoz jöttek. Leila elfoglalta helyét Mami mellett, a nappali szoba bejáratánál, ahol a szokás szerint az elhunyt családtagjai ültek. A gyászolók levették cipőjüket az ajtóban, biccentettek ismerőseiknek, amint áthaladtak a szobán, és helyet foglaltak a fal mellett elhelyezett összecsukható székeken. Leila látta Vadzsmát, az idős bábát, aki őt is világra segítette. Tárik anyját is látta, aki fekete sálat viselt parókája fölött. Biccentett Leilának, és lassan, zárj ajkakkal elmosolyodott. A kazettás magnóból egy férfi orrhangon verseket adott elő a Koránból. A versek között a nők sóhajtoztak, mocorogtak székeiken és szipogtak. Elfojtott köhögés, suttogás hallatszott, és időnként valaki színpadiasan, vigasztalanul felzokogott.

Rasid felesége, Marjam jött be. Fekete hedzsab volt rajta. Alóla fekete hajtincsek hulltak a homlokába. Leilával átellenben ült le egy székre. A Leila melletti széken Mami előre-hátra hintázott. Leila az ölébe húzta Mami kezét és mindkét kezében ringatta, de Mami mintha észre sem vette volna. – Kérsz egy kis vizet, Mami? – kérdezte Leila a füléhez hajolva. – Nem vagy szomjas? De Mami egy szót sem szólt. Nem tett semmit, csak hintázott előre és hátra, és a szőnyeget bámulta távoli, lélektelen tekintettel. Amikor Mami mellett ülve néha körbepillantott a szobában és meglátta a lesütött, levert tekinteteket, Leila megérezte a családját ért csapás hatalmasságát. A megtagadott lehetőségeket. A szertefoszlott reményeket. Az érzés azonban nem tartott sokáig. Nehéz volt érezni, átérezni Mami veszteségét. Nehéz megidézni a bánatot és olyan emberek halálát gyászolni, akikre Leila egyébként sem gondolt igazán élőként. Ahmad és Núr mindig is olyanok voltak számára, mint egy régi történet szereplői. Mesefigurák. Királyok egy történelemkönyvben. Tárik valódi, hús-vér ember volt. Tárik, aki szitokszavakat tanított neki pastu nyelven, aki szerette a sózott lóherelevelet, aki fintorgott és mély, nyöszörgő hangot hallatott rágás közben, akinek világos rózsaszín, feje tetejére állított mandolint formázó anyajegy volt a bal kulcscsontja alatt. Úgyhogy csak ült Mami mellett és kötelességtudón gyászolta Ahmadot és Núrt, de szíve mélyén Leila úgy érezte, igazi fivére életben van és egészséges.

HUSZADIK FEJEZET Kezdetét vették a betegségek, melyek Mamit ettől fogva élete végéig elkísérték. Mellkasi fájdalmak és fejfájás, ízületi fájdalmak és éjszakai izzadás, bénító fájdalom a fülében, dudorok, amiket senki más nem érzett. Bábi orvoshoz vitte, aki vért és vizeletet vett tőle, röntgenfelvételeket készített, de nem talált fizikai bajt. Mami legtöbbször az ágyban feküdt. Feketét hordott. A haját tépkedte és az ajka alatti anyajegyet harapdálta. Amikor ébren volt, a házban kószált. Mindig Leila szobájában kötött ki, mintha előbb vagy utóbb, ha kitartóan bebotorkál a szobába, ahol egykor aludtak és szellentettek és párnacsatát vívtak, a fiúkba ütközhetne. De csak a hiányukba ütközött. És Leilába. Ami, vélte Leila, egy és ugyanaz volt Mami szemében. Az egyetlen feladat, amit Mami nem hanyagolt el, a napi öt namáz imádság volt. Minden namázt úgy fejezett be, hogy fejét leszegte, tenyérrel felfelé az arca elé tartotta a kezét, és imát mormolt Istenhez, hogy segítse meg a mudzsáhideket. Leilának egyre többet kellett magára vállalnia a házimunkából. Ha nem viselte volna gondját a háznak, könnyen ruhákat, cipőket, nyitott rizses zacskókat és piszkos edényeket találhatott széthányva mindenhol. Leila kimosta Mami ruháit, és tiszta lepedőt húzott fel nála. Kiédesgette az ágyból, hogy megfürödjön és egyen valamit. Ő volt, aki kivasalta Bábi ingeit és összehajtogatta a nadrágjait. És egyre inkább ő volt az is, aki főzött. A házimunka végeztével Leila néha bemászott Mami mellé az ágyba. Átfonta karjával, ujjait anyja ujjai közé fűzte, arcát a hajába fúrta. Mami olyankor megmozdult, motyogott valamit. Elkerülhetetlenül mindig egy fiúkról szóló történetbe kezdett. Egy nap, amint így feküdtek, Mami megszólalt: – Ahmadból vezető lett volna. Megvolt hozzá a karizmája. A nála háromszor idősebbek is tisztelettel hallgatták, Leila. Az volt aztán a látvány. És Núr. Jaj, az én Núrom. Mindig vázlatokat rajzolt épületekről és hidakról. Tudod, építésznek készült. Átalakította volna Kabult a terveivel. És most mindketten sahidok lettek, az én fiaim, mindketten mártírok. Leila feküdt anyja mellett és hallgatta, és azt kívánta, bárcsak Mami észrevenné, hogy ő, Leila, nem lett sahid, hogy ő életben van, ott van az ágyban ővele, hogy neki még voltak reményei és jövője. De Leila tudta, hogy az ő jövője nem versenyezhet a fiúk múltjával. Életükben háttérbe szorították. Halálukban feledésbe borítják. Mami volt életük múzeumának kurátora, Leila csupán látogató. Mítoszuk gyűjtőedénye. A papiros, amire Mami legendáikat fel kívánta jegyezni. – A hírnök, aki a híreket hozta, azt mondta, hogy amikor a fiúkat visszavitték a táborba, Ahmad Sah Maszúd személyesen gondoskodott a temetésről. A sír mellett imádkozott értük. Olyan bátor fiatalemberek voltak a fivéreid, Leila, hogy Maszúd parancsnok maga, Pándzsir Oroszlánja, Isten áldja meg, felügyelt a temetésükre. Mami a hátára gördült. Leila megmozdult, és fejét Mami mellére hajtotta. – Néha – mondta Mami rekedtes hangon – hallgatom, ahogyan az óra ketyeg a folyosón. És olyankor az összes ketyegésre, az összes percre, az összes órára, napra, hétre, hónapra és évre gondolok, ami még vár rám. Nélkülük. És olyankor levegőt sem kapok, mintha valaki a szívemre taposna, Leila. Annyira elgyengülök. Olyan gyenge leszek, hogy csak szeretnék összeesni valahol. – Bárcsak tehetnék valamit – mondta Leila komolyan. De kiejtve a szavak hivatalosnak, közömbösnek hangzottak, mint egy kedves idegen színleges vigasztalása. – Jó kislány vagy – mondta Mami mélyet sóhajtva. – Én viszont nem voltam valami jó édesanyád. – Ne mondd ezt. – Ó, pedig igaz. Tudom, és nagyon sajnálom, drágám. – Mami? – Hm?

Leila felült és lenézett Mamira. Szürke sávok húzódtak a hajában. Felkavarta Leilát, hogy Mami, aki mindig is pufók volt, mennyi súlyt vesztett. Arca beesett, elnyúzott volt. Blúza lógott a válláról, nyaka és a blúz gallérja között hatalmas rés tátongott. Leila nemegyszer látta, ahogy a jegygyűrű lecsúszik Mami ujjáról. – Szerettem volna kérdezni tőled valamit. – Mit? – Ugye nem… – kezdte Leila. Haszinéval beszélt erről. Haszine javaslatára a csatornába ürítették az aszpirines üveg tartalmát, eldugták a konyhakéseket, és a hegyes húsnyársokat a kanapé alatti szőnyeg alá rejtették. Haszine talált egy kötelet az udvarban. Amikor Bábi hiába kereste a borotváit, Leila kénytelen volt elárulni a félelmeit. Apja a kanapé szélére roskadt, kezét a térde közé tette. Leila valamiféle megnyugtatásra számított tőle. De csupán rémült, beesett szemeket látott. – Ugye nem… Mami, félek, hogy… – Aznap este, amikor a híreket kaptuk, megfordult a fejemben – mondta Mami. – Nem fogok hazudni, azóta is gondoltam rá. De nem. Ne aggódj, Leila. Látni akarom, hogy a fiaim álma valóra válik. Meg akarom érni a napot, amikor a szovjetek megszégyenülve hazakullognak, a napot, amikor a mudzsáhidek győztesen jönnek Kabulba. Ott akarok lenni, amikor ez megtörténik, amikor Afganisztán szabad lesz, hogy a fiúk is láthassák. Az én szememmel fogják látni. Mami hamar elaludt, magára hagyta Leilát vívódó érzelmeivel: miközben megnyugodott, hogy Mami tovább akar élni, sajgott a szíve, amiért nem őmiatta döntött így. Tudta, hogy sosem lesz képes nyomot hagyni Mami szívén, ahogyan a fivérei tették, mert Mami szíve olyan volt, akár egy fakó tengerpart, ahol Leila lépteit mindig elmossák a szomorúság hullámai, melyek feltornyosulnak és összecsapnak, feltornyosulnak és összecsapnak.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET A taxisofőr lefiúzódott, hogy elengedjen egy újabb hosszú, szovjet terepjárókból és páncélozott járművekből álló konvojt. Tárik áthajolt az első ülésen a sofőr fölött és kikiabált: – Pazsaluszta! Pazsaluszta! Egy terepjáró rádudált, mire Tárik vigyorogva és vidáman integetve visszafütyült. – Klassz fegyverek! – kiáltotta. – Csodás terepjárók! Csodás hadsereg! Milyen kár, hogy egy tucat csúzlis paraszttal szemben veszítettetek! A konvoj elhaladt. A sofőr visszakanyarodott az úttestre. – Messze van még? – kérdezte Leila. – Legfeljebb egy óra – felelte a sofőr. – A konvojoktól és ellenőrzőpontoktól függ. Leila, Bábi és Tárik kirándulni mentek. Haszine is jönni akart, de hiába kérlelte az apját, az nem engedte el. Bár a fizetéséből épphogy futotta, Bábi egész napra kibérelt egy taxit. Semmit sem volt hajlandó elárulni Leilának úti céljukról, csupán annyit, hogy ezzel hozzájárul a neveléséhez. Reggel öt óta úton voltak. Leila az ablakából figyelte, hogyan változik a táj: a hófödte hegycsúcsokat sivatag, majd kanyonok és napégette sziklaperemek váltották fel. Az út során zsúptetős sárkunyhók és gabonakévékkel pettyezett mezők mellett haladtak el. A poros réteken Leila itt-ott a kucsi nomádok sátrait ismerte fel. És sok kiégett szovjet tank tetemét és összetört helikoptereket. Ez volt Ahmad és Núr Afganisztánja, gondolta magában. Végső soron itt, vidéken volt, ahol a háborút megvívták. Nem Kabulban. Kabulban jobbára béke volt. Odahaza Kabulban az alkalmankénti fegyverropogástól, a járdaszélen cigarettázó szovjetektől és az utcákon végigdöcögő szovjet dzsipektől eltekintve a háború akár szóbeszéd is lehetett volna. Két ellenőrzőponttal később, tizenegy óra tájban egy völgybe értek. Bábi mondta Leilának, hogy hajoljon át az ülésen, és egy sor nagyon réginek látszó, napszítta vörös falra mutatott a távolban. – Az ott Sahr-e Zohák. A Vörös Város. Valaha erőd volt. Nagyjából kilencszáz éve építették, hogy a völgyet megvédjék a betolakodóktól. Dzsingisz kán unokája támadt a városra a tizenharmadik században, de megölték. Végül maga Dzsingisz kán rombolta le. – Országunk egész történelme ebből áll, fiatal barátaim: egyik megszálló a másik után – mondta a taxisofőr, és kihamuzott az ablakon. – Makedónok. Szaszanidák. Arabok. Mongolok. És most a szovjetek. De mi olyanok vagyunk, mint azok a falak ott. Viharvertek, nem nyújtanak szép látványt, de még mindig állnak. Nem így van, badar? – De bizony így – felelte Bábi. Fél órával később a sofőr megállt az út szélén. – Gyertek csak, ti ketten – mondta Bábi. – Szálljatok ki és nézzetek szét. Kiszálltak a taxiból. Bábi a távolba mutatott. – Ott vannak. Oda nézzetek. Táriknak elállt a lélegzete. Akárcsak Leilának. És abban a pillanatban megértette, hogy élhet akár száz évig is, mégsem fog soha ahhoz foghatót látni életében. A két Buddha hatalmas volt, sokkal magasabbra nyúltak, mint ahogy a képek alapján képzelte. Napszítta sziklába vésve néztek le rájuk, ahogyan közel kétezer évvel azelőtt is tették, képzelte Leila, a völgyet átszelő Selyemúton vonuló karavánokra. A szobrok túloldalán, a kiugró oromzat mentén a sziklát több tízezer barlang lyuggatta ki. – Olyan kicsinek érzem magam – mondta Tárik. – Akartok felmászni? – kérdezte Bábi. – Fel a szobrokhoz? – kérdezett vissza Leila. – Szabad? Bábi elmosolyodott és kinyújtotta a kezét. – Menjünk.

Táriknak nehéz volt a mászás, Leilába és Bábiba is kapaszkodnia kellett, mialatt felfelé araszoltak egy kanyargós, keskeny, gyéren megvilágított lépcsősoron. Útközben árnyas barlangokat és a sziklát keresztbe-kasul lépsejtszerűen átlyuggató alagutakat láttak. – Vigyázzatok, hova léptek – mondta Bábi. Hangja erős visszhangot keltett. – A talaj csalóka. A lépcsősorról helyenként ki lehetett jutni a Buddha üregéhez. – Gyerekek, ne nézzetek le. Nézzetek egyenesen előre. Miközben másztak, Bábi elmesélte nekik, hogy Bámiján egykor virágzó buddhista központ volt, amíg a kilencedik században iszlamista arab uralom alá nem került. A homokkő sziklák buddhista szerzetesek otthonául szolgáltak, akik barlangokat vájtak beléjük, hogy lakóhelyet alakítsanak ki maguknak és menedéket a megfáradt zarándokoknak. A szerzetesek, mondta Bábi, gyönyörű freskókat festettek barlangjaik falára és mennyezetére. – Volt olyan idő – mondta –, amikor egyszerre ötezer remete szerzetes élt ezekben a barlangokban. Tárik nagyon kifulladt, mire elérték a csúcsot. Bábi is kapkodta a levegőt. Szeme azonban izgatottan ragyogott. – Épp a feje tetején állunk – mondta, és megtörölgette a homlokát. – Van itt egy párkány, ahol kinézhetünk. Közelebb araszoltak az érdes kiszögelléshez, Leila és Tárik közrefogta Bábit, és lenéztek a völgybe. – Ezt nézzétek! – mondta Leila. Bábi mosolygott. Odalent a Bámiján-völgyet burjánzó szántóföldek szőnyegtakarója borította. Bábi azt mondta, zöld téli gabonát, lucernát és burgonyát termesztettek a földeken. A nyárfáktól körülvett mezőket patakok és öntözőcsatornák szelték keresztül-kasul, melyek partján apró nőalakok guggoltak és ruhát mostak. Bábi a lankákat borító rizs- és árpaföldekre mutatott. Ősz volt, és Leila felismerte a vályogházak tetején élénk színű tunikába öltözött emberalakokat, akik éppen a termést terítették szét száradni. A városba vezető főutat is nyárfák szegélyezték. Kis boltok, teaházak és borbélyüzletek álltak mindkét oldalán. A falun, a folyón és a patakokon túl Leila csupasz és poros barna dombokat látott, és azokon, mint Afganisztánban mindenen túl, a Hindukus hófödte csúcsai emelkedtek. Mindezek felett az ég hibátlan, felhőtlen kék volt. – Olyan csendes itt – fújtatott Leila. Látta a piciny birkákat és lovakat, de nem hallotta bégetésüket vagy nyerítésüket. – Nekem is mindig ez az emlék jut eszembe az itt fent töltött időről – mondta Bábi. – A csend. A békesség. Azt akartam, hogy ti is megtapasztaljátok. De azt is akartam, hogy lássátok hazátok örökségét, gyerekek, hogy megismerjétek gazdag múltunk egy szeletét. Látjátok, van, amit még taníthatok nektek. Van, amit könyvekből tanultok meg. De vannak olyan dolgok, amit… nos, egyszerűen látnotok és éreznetek kell. – Odanézz! – mondta Tárik. Egy sólyom körözött a falu fölött. – Mamit is elhoztad ide? – kérdezte Leila. – Ó, nagyon sokszor. Mielőtt a fiúk megszülettek. És azután is. Anyád akkor még szerette a kalandokat… olyan életrevaló volt. Ő volt a legélénkebb, legboldogabb ember, akivel valaha találkoztam. – Az emlék hatására elmosolyodott. – Micsoda nevetése volt! Esküszöm, Leila, azért vettem el feleségül: a nevetéséért. Lehengerlő volt. Az embernek esélye sem volt a nevetésével szemben. Leilát elöntötte a szeretet. Ezt a képet őrizte meg Bábiról örökre: ahogyan Mamira emlékszik, könyöke a sziklán, állát a tenyerébe támasztja, haját borzolja a szél, és hunyorít a napsütés miatt. – Megnézek pár barlangot – szólalt meg Tárik. – Légy óvatos – mondta Bábi. – Úgy lesz, Káká dzsan – visszhangzott Tárik hangja. Leila egy három férfiből álló kis társaságot nézett odalent, akik egy kerítéshez pányvázott tehén mellett ácsorogva beszélgettek. A környező fák lombja okkersárgába, narancsszínbe és skarlátvörösbe hajlott.

– Tudod, nekem is hiányoznak a fiúk – mondta Bábi. Könnyek szöktek a szemébe. Álla remegett. – Lehet, hogy nem tudok… Anyáddal az öröm és a bánat is szélsőséges. Egyiket sem tudja elleplezni. Sosem tudta. Azt hiszem, én más vagyok. Hajlamos vagyok… Pedig engem is megtört a fiúk halála. Nekem is hiányoznak. Nem telik el nap, hogy… Olyan nehéz ez, Leila. Annyira nehéz. – Hüvelyk- és mutatóujjával megnyomta a szeme sarkát. Amikor beszélni próbált, elcsuklott a hangja. Beharapta az ajkait és várt. Vett egy mély levegőt, és Leilára nézett. – De örülök, hogy vagy nekem. Mindennap köszönetet mondok Istennek érted. Minden egyes nap. Néha, amikor anyádnak igazán sötét napja van, úgy érzem, csak te vagy nekem, Leila. Leila közelebb húzódott hozzá, arcát apja mellére fektette. Apja mintha megszeppent volna egy kicsit – Mamival ellentétben ő ritkán fejezte ki szeretetét testi érintkezéssel. Egy gyors puszit nyomott Leila feje búbjára és ügyetlenül megölelte. Egy ideig csak álltak így, és néztek le a Bámiján-völgybe. – Akármennyire is szeretem ezt a földet, néha megfordul a fejemben, hogy elhagyjam – mondta Bábi. – És hová mennél? – Akárhová, ahol könnyű felejteni. Először Pakisztánba, azt hiszem. Egy évre, talán kettőre. Megvárnám, hogy a papírjainkat elintézzék. – És aztán? – Aztán pedig… Hát, a világ hatalmas. Talán Amerikába mennék. A tenger mellé. Például Kaliforniába. Bábi azt mondta, az amerikaiak nagylelkű emberek. Segítenének nekik pénzzel és élelemmel, amíg a saját lábukra nem állnak. – Találnék munkát, és néhány év múlva, ha már elég spórolt pénzünk van, nyitnánk egy kis afgán éttermet. Semmi puccosat, tudod, csak egy kis szerény helyet néhány asztallal és pár szőnyeggel. Talán kiakasztanánk néhány képet Kabulról, ízelítőt adnánk az amerikaiaknak az afgán ételekből. Anyád főztjéért az utcán kígyózna a sor. – Te pedig természetesen folytatnád az iskolát. Tudod, mi erről a véleményem. Az lenne a legfontosabb, hogy neked jó iskolát szerezzünk, gimnáziumot, aztán főiskolát. De a szabadidődben, persze ha akarnád, segíthetnél az étteremben, felvehetnéd a rendeléseket, feltölthetnéd a vizeskancsókat, és hasonlók. Bábi azt mondta, születésnapokat, eljegyzési ünnepségeket és szilveszteri összejöveteleket is tarthatnának az étteremben. Gyülekezőhellyé válhatna az olyan afgánok számára, mint ők, akik a háború elől menekültek. Késő este pedig, miután mindenki elment, és kitakarítottak, leülnének az üres asztaloknál egy teára, ők hárman, fáradtan, de hálával telve jó szerencséjük iránt. Amikor Bábi befejezte, elhallgatott. Mindketten csendben maradtak. Tudták, hogy Mami sehova sem megy. Amíg Ahmad és Núr még élt, el sem tudta képzelni, hogy elhagyja Afganisztánt. Most, hogy sahiddá lettek, a csomagolás és menekülés még nagyobb sértés volt, árulás, a fiúk áldozatának semmibevevése. Hogy juthat ilyen az eszedbe? Leila szinte hallotta anyja szavait. Hát semmit sem jelent neked a haláluk, kuzin? Az egyetlen vigaszom, hogy azon a földön járok, mely felitta a vérüket. Nem. Soha. Leila pedig jól tudta, hogy bár az utóbbi években Mami annyira volt felesége Bábinak, mint anyja Leilának, apja mégsem menne sehová nélküle. Mami kedvéért Bábi úgy söpörte félre ezt az álmot, mint ahogy a lisztszemeket söpörte le a kabátjáról este a munka után. Így hát maradnak. Maradnak, amíg véget nem ér a háború. És maradnak, akármi jöjjön is a háború után. Leilának eszébe jutott, hogy Mami egyszer azt mondta Bábinak, hogy olyan férfihoz ment feleségül, akinek nem voltak meggyőződései. Mami nem értette. Nem értette, hogy ha a tükörbe néz, férje életének egyetlen töretlen meggyőződése néz vissza rá. Később, miután főtt tojásból, burgonyából és kenyérből megebédeltek, Tárik elszunnyadt az egyik gurgulázó patak partján álló fa alatt. Kabátját gondosan párnává hajtogatta, kezét összefonta a mellkasán. A sofőr bement a faluba mandulát venni. Bábi egy vastag törzsű akácfa tövében ült és olvasott. Leila ismerte a könyvet; apja felolvasta neki egyszer. Egy öreg, Santiago nevű halász

történetét meséli el, aki egy hatalmas halat fog. Mire azonban révbe ér a csónakkal, a nagy fogásból semmi sem marad; a cápák darabokra szaggatják. Leila a patakpart peremén ült, és lábát a hűvös vízbe lógatta. Feje felett szúnyogok döngicséltek és gyapjúmagok táncoltak a szélben. Egy szitakötő zümmögött tova. Leila elnézte a szárnyain megcsillanó napfényt, miközben egyik fűszálról a másikra szállt. Szárnyai először lilán, majd zölden és narancsosán csillogtak. A patak túlpartján egy csapat helyi hazara fiú a hátukra kötözött vászonzsákokba száraz tehéntrágya-darabokat gyűjtött. Valahol egy szamár bőgött. Egy generátor prüszkölve bekapcsolt. Leila megint Bábi álmára gondolt. A tenger mellé. Volt valami, amit nem mondott el Bábinak odafent, a Buddha tetején: hogy egy nagyon fontos szempontból örült, hogy nem mehetnek el. Hiányozna neki Giti és komoly, szigorú arca, igen, és Haszine is, gonoszkodó nevetésével és nyughatatlan bohóckodásával. De mindenek tetejébe Leilának túlzottan is élénken élt az emlékezetében az négy hét kilátástalan, lélekölő várakozás, amikor Tárik Ghazniban volt. Túl tisztán emlékezett, milyen csigalassúsággal vánszorgott az idő nélküle, hogyan tengette napjait kizökkent egyensúllyal. Hogyan tudna valaha is állandó hiányával megbirkózni? Talán nem volt helyes ilyen veszettül ragaszkodni valakihez egy országban, ahol saját fivéreit puskagolyók szakították szét. De elég volt, hogy Leila felidézze, ahogy Tárik a lábával nekiront Khádemnak, és a világon semmi sem tűnt ennél nagyobbnak. Hat hónappal később, 1988 áprilisában Bábi nagy hírekkel tért haza. – Megállapodást írtak alá! – mondta. – Genfben. Hivatalos! Elmennek. Kilenc hónapon belül nem lesz több szovjet Afganisztánban! Mami felült az ágyban. Vállat vont. – De a kommunista rezsim marad – mondta. – Nadzsibullah elnök a szovjetek bábja. Ő nem megy sehova. Nem, a háború folytatódik. Ez még nem a vége. – Nadzsibullahnak nem sok van hátra – mondta Bábi. – Elmennek, Mami! Tényleg elmennek! – Ti ketten ünnepeljetek csak, ha akartok. De nekem nem lesz nyugtom, amíg a mudzsáhidek diadalmenetet nem tartanak itt, Kabulban. És ezzel visszafeküdt és magára fiúzta a takarót.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET 1989. január 1989 januárjában, egy hideg, borús napon, három hónappal a tizenegyedik születésnapja előtt Leila, a szülei és Haszine elmentek megnézni, ahogy az utolsó szovjet konvojok egyike elhagyja a várost. Bámészkodók gyűltek a főútvonal mindkét oldalára a Vazir Akbar Khán melletti Katonai Klub előtt. Álltak a latyakos hóban, és nézték a tankok, páncélozott teherautók és terepjárók sorát, miközben gyenge hó szállingózott az elhaladó fényszórók csóvájában. Bekiabálások és gúnyos hurrogások hangzottak. Afgán katonák tartották az embereket távol az utcától. Időnként figyelmeztető lövést kellett leadniuk. Mami Ahmad és Núr fényképét emelte magasan a feje fölé. Az volt, amin egymásnak háttal ülnek a körtefa alatt. Voltak más, hozzá hasonló nők is, akik sahiddá lett férjeik, fiaik, fivéreik fényképét emelték a magasba. Valaki megkopogtatta Leila és Haszine vállát. Tárik volt az. – Azt honnan szerezted? – kiáltott fel Haszine. – Úgy gondoltam, az alkalomhoz illően öltözöm fel – felelt Tárik. Hatalmas orosz szőrmesapka volt a fején lehajtott fülvédővel. – Hogy festek? – Röhejesen – kacagott Leila. – Épp az a cél. – A szüleid ebben a ruhában jöttek ide veled? – Hát, ők otthon maradtak – mondta. Előző ősszel Tárik nagybátyja Ghazniban meghalt szívrohamban, néhány héttel később pedig Tárik apja kapott szívrohamot, aminek következtében törékeny és fáradékony lett, izgatottságra és depressziórohamokra hajlamos, amelyek alkalmanként hetekre úrrá lettek rajta. Leila örült, hogy Tárikot most ilyennek láthatja, a régi önmagának. Az apja betegségét követő hetekben Leila elnézte, ahogy Tárik búslakodva, gondterhelt arccal, kedvetlenül jár-kel. Ők hárman elosontak, mialatt Mami és Bábi a szovjeteket nézte. Egy utcai árustól Tárik mindnyájuknak vett egy tál főtt babot sűrű koriandercsatnival a tetején. Egy bezárt szőnyegbolt ponyvája alatt ettek, aztán Haszine elindult megkeresni a családját. Hazafelé a buszon Tárik és Leila a szülei mögött ültek. Mami ült az ablak mellett, a fényképet a melléhez szorítva kifelé meredt az ablakon. A másik ülésen Bábi szenvtelenül hallgatott egy férfit, aki azt bizonygatta, hogy lehet, hogy elmennek a szovjetek, de fegyvert fognak küldeni Nadzsibullahnak Kabulba. – Az csak egy báb. Rajta keresztül folytatják majd a háborút, arra mérget vehet. Valaki egyetértőn visszhangozta véleményét a másik sorból. Mami hosszú lélegzetű imákat mormolt magában, melyek csak hömpölyögtek tovább, míg ki nem fogyott belőle a szusz, hogy végül az utolsó szavakat keskeny, magas hangon préselje ki magából. Később Leila és Tárik elment a Cinema Parkba. Be kellett érniük egy szovjet filmmel, melyet akaratlanul is komikus hatást keltve fárszi nyelven szinkronizáltak. Volt benne egy kereskedőhajó és egy első tiszt, aki szerelmes lett a kapitány lányába. A lányt Aljonának hívták. Aztán heves vihar támadt, villámlott, szakadt az eső, a felbolydult tenger dobálta a hajót. Az egyik tengerész magán kívül üvöltött valamit, amit egy elképzelhetetlenül nyugodt afgán hang így szinkronizált: „Tisztelt uram, volna kedves idenyújtani a kötelet?” Erre Tárikból kitört a röhögés. És hamarosan mindkettejüket leküzdhetetlen nevetésrohamok fogták el. Épp mikor az egyikük belefáradt, a másik csak horkantott egyet, és már kezdődött is az újabb menet. Egy férfi, aki két sorral előttük ült, hátrafordult és lepisszegte őket.

A film vége felé volt egy esküvői jelenet. A kapitány beadta a derekát és megengedte, hogy az első tiszt feleségül vegye Aljonát. A friss házasok egymásra mosolyogtak. Mindenki vodkát ivott. – Sosem házasodok meg – súgta Tárik a fülébe. – Én sem – felelte Leila egy pillanatnyi ideges habozás után. Aggódott, hogy hangja leleplezi afelett érzett csalódottságát, amit Tárik mondott. A szíve hevesen vert, amikor hozzátette, ezúttal határozottabban: – Soha. – Az esküvők olyan ostobák. – Az a nagy felhajtás. – És a rengeteg pénz. – És ugyan mire? – Ruhákra, amit az ember nem vesz fel többet. – Ja! – Ha valaha mégis megnősülök – mondta Tárik –, három embernek kell majd helyet csinálni a pódiumon. Nekem, a menyasszonynak és egy fickónak, aki fegyvert fog a fejemhez. Az első sorban ülő férfi újabb figyelmeztető pillantást vetett rájuk. A filmvásznon Aljona és újdonsült férje csókban forrtak össze. A csókot elnézve Leila egyszerre furcsán feltűnőnek érezte magát. Hirtelen szokatlanul felfigyelt szívdobogására, a fülében lüktető vérre, Tárik alakjára a szomszédos ülésen, ahogyan megfeszül, és mozdulatlanná dermed. A csók folyt tovább. Leila úgy érezte, rendkívül fontos, hogy ne moccanjon és ne keltsen zajt. Érezte, hogy Tárik szemügyre veszi – egyik szeme a csókon, a másik őrajta – miközben ő a fiút figyelte. Vajon az orrlyukain ki- és beáramló levegő szuszogását hallgatta, töprengett, egy egészen finom megingásra, egy árulkodó szabálytalanságra várt, ami elárulja gondolatait? És vajon milyen lehet megcsókolni őt, érezni, hogy az ajka feletti pelyhes szőr az ő ajkát csiklandozza? Akkor Tárik fészkelődött a székében. Erőltetett hangon megszólalt: – Tudtad, hogy ha Szibériában taknyot fújsz a földre, zöld jégcsappá fagy, mielőtt földet ér? Mindketten nevettek, de ezúttal röviden, idegesen. És amikor a film véget ért és kimentek a moziból, Leila megkönnyebbülten nyugtázta, hogy időközben besötétedett, és így nem kell nappali fényben néznie Tárik szemébe.

HUSZONHARMADIK FEJEZET 1992. április Három év telt el. Ezalatt Tárik apjának több agyvérzése is volt. Egy ügyetlen bal kéz és kissé nehezen érthető beszéd maradt utánuk. Amikor ingerült lett, ami gyakran megtörtént, még jobban akadozott a beszéde. Tárik megint kinőtte a műlábát, és a Vöröskereszt új lábat utalt ki neki, bár hat hónapig kellett várnia rá. Amitől Haszine tartott, bekövetkezett; családja Lahórba vitte, ahol hozzáadták az autósboltos unokatestvéréhez. Indulása napjának reggelén Leila és Giti elmentek hozzá, hogy elbúcsúzzanak. Haszine elmondta, hogy az unokatestvére, a leendő férje már megkezdte az ügyintézést, hogy Németországba költözhessenek, ahol a fivérei is éltek. Egy éven belül, vélte Haszine, Frankfurtban lesznek. Aztán mindhárman összeölelkeztek és sírtak. Giti vigasztalhatatlan volt. Leila utolsó képe Haszinéról, hogy apja éppen besegíti egy taxi zsúfolt hátsó ülésére. A Szovjetunió megdöbbentő sebességgel omlott össze. Leilának az volt a benyomása, hogy Bábi szinte minden héten egy újabb tagköztársaság függetlenedéséről számolt be. Litvánia. Észtország. Ukrajna. A szovjet zászlót leeresztették a Kreml felett. Megszületett az Orosz Köztársaság. Kabulban Nadzsibullah taktikát változtatott, és a mélyen hívő muszlim szerepében pózolt. – Túl kevés és túl későn – mondta Bábi. – Az nem megy, hogy egyik nap még a KHAD főnöke vagy, másnap meg olyanokkal imádkozol a mecsetben, akiknek megkínoztad és megölted a családtagjait. Amikor érezte, hogy szorul a hurok Kabul körül, Nadzsibullah megpróbált egyezségre jutni a mudzsáhidekkel, de a mudzsáhidek nem álltak kötélnek. Mami csak annyit szólt ki az ágyából: – Jól tették. – Tovább folytatta virrasztását a mudzsáhidekért, és várt a diadalmenetére. Várta, hogy ha ellenségei elbukjanak.

És végül úgy lett. 1992 áprilisában, amikor Leila betöltötte a tizennegyedik életévét. Nadzsibullah végre megadta magát, és menedéket kapott a város déli részében, a Dár ul-Aman Palota mellett álló ENSZ-komplexumban. A dzsihád véget ért. A különféle kommunista rezsimek, melyek Leila születése óta váltották egymást a hatalomban, mind legyőzettek. Mami hősei, Ahmad és Núr fegyvertársai kerekedtek felül. És most, több mint egy évtizednyi teljes önfeláldozás után, azután, hogy családjukat hátrahagyva a hegyekben harcoltak Afganisztán függetlenségéért, a mudzsáhidek, hús-vér, harcviselt emberek Kabulba jöttek. Mami mindnek tudta a nevét. Ott volt Dosztum, a köpönyegforgató hírében álló, hivalkodó üzbég parancsnok, a Jonbes-e melli csoport vezetője. A heves, mogorva Golboddin Hekmatjár, a Hezb-e eszlami csoport feje, egy pastu, aki mérnöknek tanult és egyszer megölt egy maoista diákot. Aztán Rabbáni, a Dzsamiat-e eszlami frakció vezetője, aki a monarchia idejében iszlámot tanított a Kabuli Egyetemen. Szajjáf, egy paghmani pastu, arab kapcsolatokkal, keménykötésű muszlim, az Ettehad-e eszlami csoport feje, és Abdul Ali Mazári, a Hezb-e vahdat frakció vezetője, aki Bábá Mazáriként volt ismert hazára társai között, és akit erős síita szálak fűztek Iránhoz. És természetesen ott volt Mami hőse, Rabbáni szövetségese, a borongós, karizmatikus tádzsik parancsnok, Ahmad Sah Maszúd, Pándzsir Oroszlánja. Mami kitűzte plakátját a szobájában. Maszúd jóképű, töprengő arca, ívelt szemöldöke és márkajelzésszerűen félretolt pakolja mindenütt jelen volt Kabulban. Kifejező fekete szeme óriási hirdetőtáblákról, falakról, kirakatokból és taxik antennájára kötözött apró zászlókról nézett vissza.

Mami számára ez volt a nap, amire vágyott. Ez hozta meg a gyümölcsét a sokéves várakozásnak. Végre véget vethetett a virrasztásnak, és fiai békében nyugodhattak. Egy nappal azután, hogy Nadzsibullah megadta magát, Mami új nőként kelt ki az ágyából. Azóta, hogy öt évvel korábban Ahmadból és Núrból sahid lett, most először nem feketét vett fel, hanem egy kobaltkék, fehér pöttyös lenruhát öltött magára. Megtisztította az ablakokat, felmosta a padlót, kiszellőztette a házat, hosszú fürdőt vett. Hangja csilingelt a vidámságtól. – Ideje egy ünnepségnek – jelentette ki. Elküldte Leilát, hogy hívja meg a szomszédokat. – Mondd meg nekik, hogy holnap nagy ünnepi ebédet rendezünk. Mami csípőre tett kézzel körbenézett a konyhában, és barátságosan-dorgálón mondta: – Mit műveltél a konyhámmal, Leila? Voj. Minden máshol van. Színpadiasan elkezdte átrakosgatni az edényeket és lábasokat, mintha újra igényt formálna rájuk, visszafoglalná a területét, most, hogy visszatért. Leila igyekezett félreállni az útjából. Úgy volt a legjobb. Mami legalább annyira fékezhetetlen tudott lenni eufória-kitöréseiben, mint dührohamaiban. Nyugtalanító energiával főzni kezdett: aus levest vesebabbal és szárított kaporral, koftét, gőzölgő, forró joghurtba áztatott mantót mentával. – Szeded a szemöldöködet – mondta Mami, miközben egy nagy zsák rizst nyitott ki a konyhapult mellett. – Csak egy kicsit. Mami a zsákból rizst öntött egy nagy fekete, vízzel teli edénybe. Felhajtotta ruhaujját, és kavarni kezdte. – Hogy van Tárik? – Az apja beteg volt – mondta Leila. – Mennyi idős is? – Nem tudom. Hatvan körül, azt hiszem. – Úgy értem, Tárik. – Vagy úgy. Tizenhat. – Kedves fiú. Nem gondolod? Leila vállat vont. – Már nem is igazán fiú, nem gondolod? Tizenhat éves. Szinte férfi. Nem gondolod? – Hová akarsz kilyukadni, Mami? – Sehova – felelte Mami ártatlan mosollyal. – Semmi. Csak te… Á, mindegy. Jobb, ha nem is mondom. – Látom, hogy mondani akarsz valamit – mondta Leila, akit idegesített ez a körülményes, játékos vádaskodás. – Nos – Mami összefonta kezét az edény peremén. Leilának feltűnt az a természetellenes modorosság, ahogy azt mondta, „nos”, majd összefonta a kezét. Attól tartott, hogy hegyi beszéd következik. – Az egy dolog, hogy amikor kicsik voltatok, együtt szaladgáltatok. Bájos volt. Most viszont. Hát. Észrevettem, hogy melltartó van rajtad, Leila. Leilát ez meglepetésként érte. – Egyébként is szólhattál volna a melltartóról. Nem tudtam. Csalódott vagyok, hogy nem említetted. – Érezve előnyét, Mami tovább nyomult. – Különben is, ez nem a melltartóról szól vagy rólam. Hanem rólad és Tárikról. Tudod, ő egy fiú, és mint olyan, mit sem törődik a jó híreddel. De te? Egy lány jó híre, különösen egy olyan csinos lányé, mint te, kényes dolog, Leila. Olyan, mintha egy mainá madarat tartanál a kezedben. Elég egy kicsit lazítanod a fogáson, és máris tovaröppen. – És az, hogy te falra másztál, és a gyümölcsösben bujkáltál Bábival? – kérdezte Leila gyors riposztjával elégedetten. – De mi unokatestvérek vagyunk. És házasok. Megkérte ez a fiú a kezedet? – Ő a barátom. Rafik. Köztünk ez nem úgy van – mondta Leila kissé mentegetőzve és nem túl meggyőzően. – Olyan, mintha a fiútestvérem lenne – füllentette.

– Na, az biztosan nem – mondta Mami laposan. – Ne hasonlítsd azt a féllábú asztalosgyereket a bátyáidhoz. – Nem azt mondtam, hogy… Nem úgy értettem. Mami az orrán át sóhajtva fújta ki a levegőt, és összeszorította a fogát. – Mindegy – Mami rendezte a sorait, de hiányzott belőle a néhány perccel korábbi óvatos vidámság –, csak azt akarom mondani, hogy ha nem vigyázol, az emberek a szájukra vesznek. Leila felelni akart. Nem mintha Maminak nem lett volna részben igaza. Leila tudta, hogy az utcán folytatott ártatlan, szertelen incselkedésnek Tárikkal egyszer és mindenkorra vége. Egy ideje valami szokatlant tapasztalt, amikor Tárikkal nyilvánosan mutatkozott. Észrevette, hogy megnézik, vizslatják, suttognak róla, és ezt Leila azelőtt sosem érezte. És most sem tűnt volna fel neki, ha nincs egy lényeges változás: beleszeretett Tárikba. Reménytelenül és elkeseredetten. Amikor a közelében volt, akarata ellenére a legbotrányosabb gondolatok lettek úrrá rajta, elképzelte a fiú vékony, meztelen testét, ahogy a testével összefonódik. Éjszaka az ágyában fekve álmodozott róla, hogy Tárik megcsókolja a hasát, elmerengett ajkai puhaságán, hogy milyen lehet keze érintése a nyakán, mellén, hátán és még lejjebb. Amikor ilyen gondolatai támadtak, bűntudat fogta el, de ugyanakkor egy furcsa, meleg érzés terjedt szét benne a hasától felfelé, míg végül úgy érezte, hogy arca lángvörössé vált. Nem. Mami rátapintott valamire. Többre is, mint gondolta. Leila gyanította, hogy néhány, ha nem a legtöbb szomszéd már pletykálkodik is róla és Tárikról. Leila észrevette a sunyi vigyorokat, tudott a környéken terjedő szóbeszédről, miszerint ők ketten egy párt alkotnak. Előző nap például Tárikkal sétált az utcán, amikor elhaladtak Rasid, a cipőkészítő és a nyomában lépkedő, burkát viselő felesége, Marjam mellett. Rasid tréfásan odaszólt nekik: – Csak nem Leila és Madzsnun – ezzel Nizámi népszerű tizenkettedik századi romantikus költeményének szerencsétlen csillagzatú szerelmeseire utalt, a Rómeó és Júlia fárszi változatára, mondta Bábi, bár hozzátette, hogy Nizámi a mostoha sorsú szerelmesek történetét négy évszázaddal Shakespeare előtt írta meg. Mami rátapintott a lényegre. Leilát csak az bántotta, hogy Mami nem tett semmit azért, hogy joga legyen véleményt nyilvánítani. Az még hagyján, ha Bábi hozza szóba a dolgot. De Mami? Az a sokévnyi nemtörődömség, begubódzódás és közöny Leila dolgai iránt, hogy nem érdekelte, kivel találkozott, mi járt a fejében… Nem volt tisztességes. Leila úgy érezte, semmivel nem különb az edényeknél és lábasoknál: ha Mami olyan hangulatba kerül, elhanyagolja, aztán egyszer csak megint igényt támaszt rá. De ez nagy nap volt, mindnyájuknak fontos. Kicsinyes dolog lenne emiatt elrontani. Ilyen körülmények között Leila inkább nem tette szóvá. – Értem, mire gondolsz – mondta. – Akkor jó! – mondta Mami. – Akkor ezt megoldottuk. Na, hol van Hakim? Hol, hol van az én édes kis férjem? Ragyogó, felhőtlen nap volt, tökéletes az ünnepséghez. A férfiak roskatag kempingszékeken helyezkedtek el az udvaron. Teáztak, cigarettáztak és hangosan évődve tárgyalták a mudzsáhidek terveit. Leila Bábitól hallott a terv körvonalairól: Afganisztánt most már Afganisztán Iszlamista Államának nevezték. Egy Pesavarban néhány mudzsáhid csoport által alapított, Szebghatollah Modzsaddedi vezetése alatt álló, úgynevezett Iszlamista Dzsihád Tanács fogja felügyelni a dolgokat két hónapig. Azt egy vezetői tanács váltja majd fel, amit Rabbáni vezet négy hónapig. Ez alatt a hat hónap alatt összehívják a Loja dzsirgát, a vezetők és rangidősök nagy tanácsát, akik ideiglenes kormányt hoznak létre, mely két évig lesz hatalmon, és előkészíti a demokratikus választásokat. Az egyik férfi bárányhúsos nyársakat legyezgetett egy összetákolt grillsütőn. Bábi és Tárik apja az öreg körtefa árnyékában sakkoztak. Arcuk megfeszült az összpontosítástól. Tárik is a sakktábla mellett ült, felváltva nézte a mérkőzést és hallgatott bele a mellettük álló asztalnál folyó politikai beszélgetésbe.

A nők a nappaliban, az előszobában és a konyhában gyűltek össze. Kisbabáikkal a karjukon beszélgettek, és gyakorlott kis csípőmozdulattal álltak félre a házban egymást hajkurászó gyerekek elől. Egy Osztád Száráhang-ghazal harsogott a kazettás magnóból. Leila Gitivel egy kancsó dughot készített a konyhában. Giti már nem volt olyan félénk vagy komoly, mint azelőtt. Néhány hónapja már, hogy arcáról eltűnt az állandó szigorú homlokráncolás. Mostanában felszabadultan és gyakrabban, és – Leila nem kis megdöbbenésére – egy kissé kacéran nevetett. Megszabadult a fakó copfoktól, megnövesztette a haját és vörös csíkokat festett bele. Leila végül rájött, hogy az átalakulás motorja egy tizennyolc éves fiú volt, aki felfigyelt Gitire. Szabernek hívták, és kapus volt Giti bátyjának futballcsapatában. – Jaj, neki van a leghelyesebb mosolya, és sűrű-sűrű fekete haja! – mondta Giti Leilának. Természetesen senki sem tudott a vonzalmukról. Giti titokban kétszer is találkozott Szaberral egy kis teaházban a város másik végében, Taimániban, mindkétszer tizenöt percre. – Meg fogja kérni a kezemet, Leila! Talán már most nyáron. Hát nem hihetetlen? Esküszöm, állandóan rá gondolok. – És mi lesz az iskolával? – kérdezte Leila. Giti félrehajtotta a fejét és azzal a „több eszünk van annál” kifejezéssel nézett rá. Húszéves korunkra, mondogatta Haszine, Giti és én már egyenként négy-öt gyereket fogunk kinyomni magunkból. Te viszont, Leila, büszkévé fogsz tenni minket, a két fajankót. Belőled lesz valaki. Tudom, hogy egy nap majd kinyitom az újságot, és a te képedet találom a címlapon. Giti most Leila mellett állt, és uborkát darabolt álmodozó, távolba révedő tekintettel. Mami is a közelben volt, világos nyári ruhájában főtt tojást pucolt Vadzsmával, a bábával, és Tárik anyjával. – Ajándékozni fogok Maszúd parancsnoknak egy fényképet Ahmadról és Núrról – mondta Mami Vadzsmának, mire a bába bólintott és megpróbált őszintén érdeklődő arcot vágni. – Személyesen felügyelt a temetésre. Imádkozott a sírjuknál. Ezzel fogom kifejezni köszönetemet a tartásáért. – Mami még egy tojást feltört. – Úgy hallottam, hogy megfontolt, tiszteletre méltó ember. Szerintem értékelni fogja. A nők ki-be jártak köröttük a konyhában, ghorméval, masztávával teli tálakat, szeletelt kenyeret vittek a nappali padlójára leterített szofréra. Időről időre Tárik is felbukkant. Belekóstolt ebbe, belecsippentett abba. – Férfiaknak tilos – mondta Giti. – Kifelé! – kiabálta Vadzsma. Tárik mosolygott az asszonyok kedélyes méltatlankodásán. Úgy tűnt, kedvét leli abban, hogy nem szívesen látják a konyhában, hogy megfertőzi ezt a női légkört félig vigyorgó, férfias tiszteletlenségével. Leila nagyon igyekezett, hogy ne nézzen rá, hogy ne adjon táptalajt még több pletykához, mint ami már egyébként is keringett róluk. Így hát lesütötte a szemét és nem szólt a fiúhoz, de eszébe jutott, amit néhány nappal korábban álmodott, a fiú arcáról és a sajátjáról, ahogy együtt voltak a tükörben, egy puha, zöld fátyol alatt. És rizsszemekről, melyek a hajából potyogtak ki, és finom koppanással verődtek le az üvegről. Tárik kinyújtotta a kezét, hogy lecsippentsen egy darab krumplival főtt borjúfiúst. – Hu baccse! – csapott rá Giti a kezére. Tárik mégis elvette a darabot és nevetett. Most már majdnem harminc centivel magasabb volt, mint Leila. Borotválkozott. Arca keskenyebb, szögletesebb lett. Vállai kiszélesedtek. Tárik szeretett redőzött nadrágot, fényes fekete papucscipőt és fehér, rövid ujjú inget hordani, ami látni engedte újonnan szerzett izmait, melyek egy régi, rozsdás kézi súlyzót dicsértek, amit Tárik az udvarukban emelgetett mindennap. Az utóbbi időben incselkedő arckifejezést öltött magára. Szokása lett, hogy beszéd közben öntudatosan félrehajtja a fejét, és felfiúzza az egyik szemöldökét, amikor nevet. Megnövesztette a haját, és szokásává vált, hogy a lelógó hajtincseket gyakran, és nem ritkán feleslegesen, hátradobja az arcából. A csibészes félvigyor szintén újdonság volt.

Amikor legutóbb kihessegették Tárikot a konyhából, a fiú anyja észrevette, hogy Leila lopva rásandít. Leila szíve hevesen dobogott, és vétkesen rebbent meg a szeme. Gyorsan azzal kezdett foglalatoskodni, hogy a sózott, felvizezett joghurtba öntötte a feldarabolt uborkát. De érezte magán Tárik anyjának tekintetét, mindentudó, elfogadó félmosolyát. A férfiak megtöltötték tányérjaikat és poharaikat, és kivonultak az udvarra. Miután a férfiak kivették a részüket, a nők és gyerekek a földön a szofre köré telepedtek, és ők is enni kezdtek. Csak miután a szofrét leszedték, feltornyozták a tányérokat a konyhában, és teafőzésbe kezdtek – amikor fejvesztetten próbálták felidézni, ki szerette a zöldet és ki a feketét –, intett Tárik a fejével, aztán kisurrant az ajtón. Leila várt öt percet, aztán utánament. Három házzal lejjebb akadt rá az utcán, két szomszédos ház között egy keskeny sikátorban támasztotta a falat. Egy régi pastu dalt dünnyögött Osztád Avval Mírtől: Da ze ma ziba vatan, da ze ma dada vatan. Ez a mi gyönyörű földünk, ez a mi szeretett földünk. És cigarettázott: ez is új szokás volt, ami azoktól a fiúktól vett át, akikkel Leila mostanában látta lógni. Leila ki nem állhatta Tárik új barátait. Mind ugyanúgy öltöztek, redőzött nadrágban és feszes ingben, ami kihangsúlyozta karjukat és mellkasukat. Mind túl sok kölnit tettek magukra, és mind dohányoztak. A környéken lófráltak csapatostul, ugratták egymást, hangosan röhögtek, néha a lányok után kiabáltak, ugyanolyan buta, önelégült mosollyal az arcukon. Tárik egyik barátja, a Sylvester Stallonéhoz a lehető legcsekélyebbnek nevezhető hasonlóság alapján ragaszkodott hozzá, hogy Rambónak nevezzék. – Anyád megölne, ha tudná, hogy cigizel – mondta Leila, aztán szétnézett és belépett a sikátorba. – De nem tudja meg – mondta. Odébb húzódott, hogy Leila elférjen. – Az még változhat. – Ki mondaná el neki? Te? Leila dobogott a lábával. – Bízd a titkodat a szélre, de ne hibáztasd, ha elmondja a fáknak. Tárik egyik szemöldökét felvonva elmosolyodott. – Ezt ki mondta? – Khalil Gibran. – Felvágsz. – Adj egy cigarettát. Tárik nemet intett a fejével, és keresztbe tette a karját. Ez új jövevény volt pózainak repertóriumában: háttal a falnak dől, karját összefonja a mellén, cigaretta lóg a szája sarkából, jó lábát lazán behajlítja. – Miért nem? – Árt neked – mondta. – És neked nem árt? – A lányok miatt csinálom. – Milyen lányok miatt? Vigyorgott. – Szexinek tartják. – Pedig nem az. – Nem? – Biztosíthatlak, hogy nem. – Nem szexi? – Khilének nézel ki, félkegyelműnek.

– Ez fájt – felelte. – Egyébként is miféle lányokról beszélsz? – Féltékeny vagy. – Közömbösen kíváncsi. – Mindkettő nem lehetsz egyszerre. – Szívott még egy slukkot, és a füstön keresztül sandított Leilára. – Fogadok, most rólunk beszélnek. Leila fejében felcsendült Mami hangja. Olyan, mintha egy mainá madarat tartanál a kezedben. Elég egy kicsit lazítanod a fogáson, és máris tovaröppen. Mardosni kezdte a bűntudat. Aztán Leila kizárta Mami hangját. Helyette inkább ízlelgette, ahogyan Tárik azt mondta: rólunk. Milyen izgalmasan, milyen összeesküvőn hangzott a szájából. És milyen megnyugtató volt, hogy úgy mondta, olyan fesztelenül, természetesen. Rólunk. Ezzel elismerte a köztük levő kapcsot, egyértelművé tette. – És mit mondanak? – Hogy lefelé evezünk a Bűn Folyóján – felelte Tárik. – Eszünk egy szelet Erkölcstelenség Süteményt. – És a Feslettség Riksáján utazunk? – csilingelte Leila. – Szentségtörés Ghormét főzünk. Mindketten nevettek. Aztán Tárik megjegyezte, hogy Leila haja egyre hosszabb. – Szép – mondta. Leila reménykedett, hogy nem vörösödött el. – Témát váltottál. – Miről? – Az üresfejű lányokról, akik szerint szexi vagy. – Tudod. – Mit tudok? – Hogy rá se nézek másra. Leila titokban majdnem elalélt. Próbált olvasni belőle, de a fiú arckifejezése kibogozhatatlan volt: a vidám, hülye vigyor ellentmondott az összehúzott, félig kétségbeesett szemeknek. Okos megjelenés, amit úgy számított ki, hogy pontosan félúton legyen csúfolódás és őszinteség között. Jó lába sarkával Tárik elnyomta a cigarettáját. – Szóval mit gondolsz minderről? – Az ünnepségről? – Na, most ki a félkegyelmű? A mudzsáhidekre gondolok, Leila. Arra, hogy Kabulba jönnek. – Vagy úgy. Belekezdett valamibe, amit Bábi mondott neki a fegyverek és önfejűség veszélyes házasságáról, amikor a ház irányából felfordulás hangjaira lett figyelmes. Kiabálás. Sikoltozás. Leila rohanni kezdett. Tárik a nyomában szökdelt. A kertben nagy volt a zűrzavar. A zűrzavar közepén két férfi fogvicsorgatva birkózott a földön, egy kés villant közöttük. Leila felismerte az egyiküket, az a férfi volt, aki korábban az egyik asztalnál politikáról beszélt. A másik az volt, aki a kebabnyársokat legyezgette. Többen próbálták szétszedni őket. Bábi nem volt köztük. A fal mellett állt, biztonságos távolságban a verekedéstől Tárik apjával együtt, aki sírt. Leila egy-egy mondatfoszlányt kapott el a mindenfelé izgatottan sustorgó hangokból, és abból összerakta a történteket: a politizáló férfi, egy pastu, Ahmad Sah Maszúdot árulónak nevezte, amiért a nyolcvanas években „lepaktált” a szovjetekkel. A kebabos férfi, egy tádzsik, sértésnek vette és követelte, hogy vonja vissza. A pastu nem állt kötélnek. A tádzsik azt mondta, hogy ha Maszúd nem lett volna, a másik férfi húga még mindig a szovjet katonák igényeit „szolgálná ki”. Erre verekedni kezdtek. Akkor az egyikük meglóbált egy kést; hogy melyikük volt az, arról eltértek a vélemények. Leila elborzadva vette észre, hogy Tárik belevetette magát a verekedés közepébe. Azt is látta, hogy néhány békekötő most maga is verekedni kezdett. Mintha egy második kés is előkerült volna.

Később Leila felidézte, hogyan fajultak el a dolgok: üvöltések és kiáltások, öklözés és kiabálás közepette férfiak zuhantak egymásra, és mindezek közepéből egy fintorgó, kócos hajú, lecsatolódott lábú Tárik próbált kikúszni. Szédítő sebességgel bomlott szét minden. A vezetői tanács idejekorán megalakult, és Rabbánit választotta meg elnökének. A másik két frakció nepotizmust kiáltott. Maszúd békére és türelemre szólított fel. Hekmatjár, akik kizártak, felbőszült. A hazarák, akiket olyan régóta elnyomtak és mellőztek, forrongtak. Sértések hangzottak el. Egymásra mutogattak. Vádaskodtak. Találkozókat mondtak le mérgesen, és ajtókat csapkodtak. A város lélegzetvisszafojtva várt. A hegyekben a feltöltött fegyverraktárak Kalasnyikovokat ontottak magukból. A fejük búbjáig felfegyverzett mudzsáhidek közös ellenség híján egymásban találtak ellenségre. Eljött Kabul végítéletének napja. És amikor rakéták kezdtek záporozni Kabulra, az emberek menedékért futottak. Mami is, szó szerint. Újra feketébe öltözött, a szobájába vonult, befiúzta a függönyt, és a fejére fiúzta a takarót.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET – A sípolást – mondta Leila Táriknak – azt az átkozott sípolást mindennél jobban utálom. Tárik mindentudón bólintott. Nem annyira maga a sípolás volt utálatos, helyesbített később Leila, hanem a kezdete és becsapódása közti másodpercek. A rövid, véget nem érő idő, amikor az ember úgy érezte, lóg a levegőben. A nemtudás. A várakozás. Mint egy vádlott, aki ítélethirdetés előtt áll. Gyakran vacsora közben történt, amikor ő és Bábi az asztalnál ültek. Amikor elkezdődött, felkapták a fejüket. Hallgatták a sípolást, villájuk megállt a levegőben, az étel rágatlanul megállt a szájukban. Leila látta félig megvilágított tükörképüket a koromfekete ablakon, árnyékuk mozdulatlan volt a falon. A sípolás. Aztán a becsapódás, szerencsére másutt, amit kiszakadó lélegzet követett és a tudat, hogy ezúttal megúszták egy időre, miközben valahol máshol kiáltások és fojtogató füstfelhő közepette valaki megszállottan, négykézláb kotor a romok között, és kihúzza a törmelékből, ami egy lánytestvérből, fivérből vagy unokából megmaradt. De annak a hátulütője, hogy ők megúszták, a gyötrelem volt, hogy vajon ki nem. Leila minden rakétabecsapódás után imát mormolva rohant az utcára, biztos volt benne, hogy ezúttal Tárik lesz, akit majd a törmelék és füst alá temetve találnak. Éjszaka az ágyában fekve nézte az ablakában visszatükröződő, hirtelen fellobbanó fehér fényeket. Hallgatta a géppisztolyok ropogását, és számolta a feje felett elsüvítő rakétákat, miközben a ház megremegett és vakolatdarabkák záporoztak le rá a mennyezetről. Voltak éjszakák, amikor az ember olvashatott volna a rakétatűz fényénél, olyankor egy szemhunyásnyit sem aludt. Ha mégis sikerült elaludnia, Leila álmait elborította a tűz, a leszakadt végtagok, és a sebesültek hörgése. A reggel sem hozott enyhülést. A müezzin namázra szólító hangja felcsendült, a mudzsáhidek letették fegyvereiket, nyugatnak fordultak, és imádkoztak. Aztán felcsavarták szőnyegeiket, csőre töltötték fegyvereiket, és a hegyek elkezdték Kabult lőni, és Kabul visszalőtt a hegyekre, mialatt Leila és a város többi lakója tehetetlenül nézte őket, akárcsak az öreg Santiago a nagy fogását darabokra szaggató cápákat.

Akármerre ment is, Leila mindenütt Maszúd embereit látta. Látta, ahogy az utcákat járják, néhány száz méterenként megállítják az autósokat és kikérdezik őket. Gyakorlóruhájukban és összetéveszthetetlen pakoljukban ültek a tankok tetején és dohányoztak. A kereszteződésekben feltornyozott homokzsákok mögül lestek a járókelőket. Nem mintha Leila sokat eljárt volna hazulról. Ha nagy ritkán mégis kiment, mindig Tárikkal együtt tette, aki mintha élvezettel tett volna eleget e lovagias kötelezettségnek. – Vettem egy pisztolyt – mondta Tárik egy nap. Odakint ültek Leiláék udvarán, a körtefa alatt. Megmutatta neki a fegyvert. Azt mondta, félautomata, egy Beretta. Leila szemében csak fekete volt és halálos. – Nem tetszik – mondta. – Félek a fegyverektől. Tárik megforgatta a tölténytárat a kezében. – A múlt héten három holttestet találtak egy házban Karte szében – mondta. – Hallottad? Lánytestvérek voltak. Mindet megerőszakolták. A torkukat átvágták. Valaki leharapta a gyűrűt az ujjúkról. Látni lehetett a harapásnyomokat a… – Nem akarom hallani. – Nem akarlak kiborítani – mondta Tárik. – Csak jobban érzem magam, ha ez nálam van. Most a fiú volt Leila biztosítókötele, mely az utcával összekötötte. Hallotta a szóbeszédet, és továbbadta neki. Tárik volt az is, aki elmesélte, hogy a hegyekben állomásozó milicisták úgy fejlesztették céllövő tudásukat, hogy tetszőlegesen kiválasztott civilekre, férfiakra, nőkre, gyerekekre lőttek odalent. Azt is mondta, hogy néha kocsikra lőnek ki rakétákat, bár valami oknál

fogva a taxikat kímélték, amiből Leila megértette, miért kezdték az emberek hirtelen sárgára festeni az autóikat. Tárik elmagyarázta, miféle csalóka, változó határok alakultak ki Kabulon belül. Leila megtudta tőle, hogy például az ő utcájuk, egészen a második akácfáig a baloldalon, egy bizonyos hadúrhoz tartozott; hogy a következő négy tömb, a lerombolt patika mellett álló pékséggel bezárólag egy másik hadúr felségterülete volt; és hogy ha Leila átmegy az utca túloldalára és fél mérföldet sétál nyugatra, egy harmadik hadúr területén találja magát, és ezáltal orvlövészek szabad prédájává válik. Így hívták most Mami hőseit. Haduraknak. Leila tofangdárnak is hallotta nevezni őket. Lövészeknek. Voltak, akik továbbra is mudzsáhideknek hívták őket, de olyankor fintorogtak hozzá – gúnyos, undorodó arcot vágtak –, a szó mély ellenszenvben és megvetésben gyökerezett. Mint egy sértés. Tárik visszapattintotta a tölténytárat a pisztolyba. – Megvan benned? – kérdezte Leila. – Micsoda? – Hogy használd is azt az izét. Hogy ölj vele. Tárik bedugta a fegyvert farmerjának derekába. És aztán egyszerre kedves és borzalmas dolgot mondott. – Érted – mondta. – Érted ölnék, Leila. Közelebb csúszott hozzá, és a kezük összeért egyszer, aztán még egyszer. Amikor Tárik ujja tétován Leila ujjai közé csúszott, Leila nem ellenkezett. És amikor hirtelen hozzá hajolt és ajkát az ajkára szorította, nem húzódott el tőle. Abban a pillanatban mindaz, amit Mami mondott a jó hírről és a mainá madárról, jelentéktelenné vált. Sőt, abszurddá. Mindennek az öldöklésnek és fosztogatásnak, mindennek a mocsoknak a kellős közepén ártalmatlan dolog volt a fa alatt ülni és Tárikkal csókolózni. Apróság. Egy könnyen megbocsátható élvezet. Úgyhogy hagyta, hogy megcsókolja, és amikor a fiú elfiúzódott, ő hajolt hozzá és csókolta meg, szíve a torkában dobogott, arca bizsergett, és tűz lángolt a hasa aljában. 1992 júniusában Nyugat-Kabulban heves harcok dúltak Szajjáf hadúr pastu erői és a Vahdatfrakció hazarái között. A bombázás villanyvezetékeket szakított le, egész boltkomplexumokat és lakótömböket tett a földdel egyenlővé. Leila hallotta, hogy a pastu milícia hazara otthonokat támadott, betörtek a házaikba és kivégzésszerűen egész családokat mészároltak le, és hogy a hazarák ezt úgy torolták meg, hogy pastu civileket raboltak el, pastu lányokat erőszakoltak meg, pastu negyedeket bombáztak le, és válogatás nélkül gyilkoltak. Nap mint nap találtak fákhoz kötözött, néha a felismerhetetlenségig összeégett holttesteket. Gyakran fejlövés végzett velük, a szemüket kivájták, a nyelvüket kitépték. Bábi megint megpróbálta Mamit rábeszélni, hogy hagyják el Kabult. – Majd lerendezik – mondta Mami. – A harc csak átmeneti. Majd leülnek és kitalálnak valamit. – Fariba, ezek az emberek csak a háborút ismerik – mondta Bábi. – Úgy tanultak meg járni, hogy egyik kezükben egy tejesüveg, a másikban fegyver volt. – Milyen jogon beszélsz te? – vágott vissza Mami. – Te talán részt vettél a dzsihádban? Otthagytál mindent, amid volt, hogy kockára tedd az életedet? Ha a mudzsáhidek nincsenek, még mindig a szovjetek szolgái lennénk, ne felejtsd el. Most meg azt akarnád, hogy áruljuk el őket! – Nem mi vagyunk az árulók, Fariba. – Akkor te menj. Fogd a lányod és menekülj el. Majd küldj képeslapot. De közeledik a béke, és én biztosan meg fogom várni. Az utcák annyira veszélyesek lettek, hogy Bábi elképzelhetetlen dolgot tett: Leilát kivette az iskolából. Saját maga vállalta fel tanítása kötelezettségeit. Leila minden napnyugta után Bábi dolgozószobájába ment, és mialatt a város déli pereméről Hekmatjár Maszúdra lőtte rakétáit, Bábi és ő Háfiz ghazaljait és az imádott afgán költő, Osztád Khalillah Khalili műveit olvasták. Bábi megtanította a másodfokú egyenletek megoldóképletének levezetésére, megmutatta neki, hogyan kell törzstényezőkre bontani polinomokat, és hogyan kell parametrikus görbéket szerkeszteni.

Amikor tanított, Bábi átalakult. Lényének elemében, könyvei között megnőtt Leila szemében. Hangja mintha egy nyugodtabb, mélyebb helyről szólt volna, és messze nem pislogott annyit, mint egyébként. Leila elképzelte, milyen lehetett egykor, ahogy elegáns mozdulatokkal törli a táblát, vagy atyaian és figyelmesen lepillant egy diák válla fölött. De nem volt könnyű figyelni rá. Leila figyelme folyton elkalandozott. – Mi a piramis területe? – kérdezte Bábi, ám Leila csak Tárik ajkainak teltségére, leheletének melegére tudott gondolni az ajkán, saját tükörképére mogyoróbarna szemében. A fa alatti alkalom óta még kétszer, hosszabban és szenvedélyesebben csókolta meg, és, vélte Leila, kevésbé ügyetlenül. Mindkét alkalommal titokban találkoztak a sikátorban, ahol Mami ebédünnepségén cigarettázott. Második alkalommal megengedte neki, hogy megfogja a mellét. – Leila? – Igen, Bábi? – Piramis. Terület. Hol jársz? – Ne haragudj, Bábi. Én, ö… Lássuk csak. Piramis. Piramis. Az alap területének egyharmada szorozva a magassággal. Bábi bizonytalanul bólintott, tekintete elidőzött rajta, Leila pedig Tárik kezére gondolt, ahogyan megszorítja a mellét, végigsimítja a hátát, miközben csak csókolóznak és csókolóznak.

Ugyanabban a júniusban egy nap Giti két osztálytársával ment hazafelé az iskolából. Mindössze három háztömbnyire Gitiék házától egy eltévedt rakéta csapott le a lányokra. Azon a szörnyű napon Leila később megtudta, hogy Nila, Giti anyukája fel-le szaladgált az utcán, ahol Giti meghalt, és hisztérikusan visítozva a kötényébe szedegette össze lánya testének maradványait. Giti oszladozó jobb lábát, mely még mindig nejlonzokniban és rózsaszín tornacipőben volt, két héttel később egy háztetőn találták meg. Giti fátiháján, a mészárlás másnapján, Leila döbbenten ült egy szobányi zokogó asszony között. Ez volt az első alkalom, hogy valaki, akit Leila ismert, aki közel állt hozzá, és akit szeretett, meghalt. Nem tudott mit kezdeni azzal a megfejthetetlen valósággal, hogy Giti nincs többé. Giti, akivel Leila levelezett órán, akinek kifestette a körmeit, akinek állán a szőrt ő szedte ki csipesszel. Giti, aki Szaberhez, a kapushoz készült feleségül menni. Giti meghalt. Halott. Darabokra tépték. Leilából végül feltört a sírás. És a könnyek, amiket képtelen volt fivérei temetésén ejteni, ömleni kezdtek a szeméből.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Leila moccanni sem bírt, mintha betont öntöttek volna a tagjaiba. Beszélgetés zajlott, és Leila tudta, hogy ő az egyik részvevője, mégis kívülállónak érezte magát, mintha egyszerűen csak hallgatózna. Mialatt Tárik beszélt, Leila úgy érezte, élete egy korhadt kötél, mely megfeszül, szertefoszlik, a szálak kibogozódnak, szétszakadnak. Forró, fülledt délután volt 1992 augusztusában, amikor Leiláék házának nappalijában ültek. Maminak egész nap fájt a gyomra, és a rakéták ellenére, amiket Hekmatjár lőtt ki dél felől, Bábi pár perccel korábban elindult vele az orvoshoz. És Tárik most Leila mellett ült a kanapén, kezét a térde közé szorította, és a földet nézte. Elmondta, hogy elmegy. Nem csak a környékről. Nem Kabulból. Hanem egész Afganisztánból. Elmegy. Leilát megbénította a hír. – Hová? Hová mész? – Először Pakisztánba. Pesavarba. Aztán nem tudom. Talán Hindusztánba. Iránba. – Mennyi idő…? – Nem tudom. – Úgy értem, mióta tudod? – Néhány napja. El akartam mondani, Leila, esküszöm, de képtelen voltam rá. Tudtam, hogy mennyire ki fog borítani. – És mikor? – Holnap. – Holnap? – Leila, nézz rám. – Holnap. – Az apám miatt. A szíve nem bírja tovább ezt az öldöklést és háborút. Leila a tenyerébe temette az arcát, és a rettegés buborékja kezdte kitölteni a mellkasát. Tudnia kellett volna, hogy ez lesz, gondolta. Szinte minden ismerőse összecsomagolt már és elment. A környékről teljesen eltűntek az ismerős arcok, és most, mindössze négy hónappal azután, hogy a viszály kitört a mudzsáhid frakciók között, Leila alig látott ismerőst az utcán. Haszine családja májusban menekült el Teheránba. Vadzsma és családja ugyanabban a hónapban Iszlámábádba mentek. Giti szülei és testvérei júniusban mentek el, nem sokkal azután, hogy Giti meghalt. Leila nem tudta, hová mentek – úgy hallotta, hogy Mashad, aztán Irán felé vették az útjukat. Miután az emberek elmentek, a házaik egy darabig üresen álltak, aztán vagy milicisták, vagy idegenek költöztek beléjük. Mindenki elment. És most Tárik is. – És az anyám sem fiatal már – mondta. – Állandóan rettegnek. Leila, nézz rám. – El kellett volna mondanod. – Kérlek, nézz rám. Nyögés szakadt ki Leilából. Aztán egy sikoly. És aztán sírt, és amikor Tárik meg akarta törölni az arcát a hüvelyujjával, eltaszította a kezét. Önző és irracionális dolog volt, de annyira haragudott rá, amiért elhagyja. Tárik, aki olyan volt neki, mint önmaga kiterjesztése, akinek alakja ott volt mellette minden emlékében. Hogy hagyhatja el? Megpofozta. Aztán újra megpofozta és megtépte a haját, és Táriknak meg kellett ragadnia a csuklóját, és aztán mondott valamit, amit Leila nem értett, halkan, ésszerűen mondta, és aztán valahogy a homlokuk összeért, és az orruk, és a lány újra érezte forró leheletét az ajkán. És amikor a fiú hirtelen közel hajolt, ő is azt tette.

Az elkövetkező napokban és hetekben Leila eszeveszetten igyekezett, hogy mindazt, ami azután történt, megőrizze az emlékezetében. Mint egy művészetrajongó, aki kirohan egy lángoló múzeumból, úgy próbálta megragadni, amit csak tudott – egy pillantást, egy suttogást, egy sóhajt –, hogy megőrizze, megmentse az enyészettől. De az idő a tüzek legkönyörtelenebbike, és végül nem sikerült mindent elraktároznia. Mégis megmaradtak neki a következők: az az első, hihetetlen fájdalom odalent. A rézsútos napfény a szőnyegen. Sarka, mely a fiú kapkodva lecsatolt lábának hűvös keménységéhez dörzsölődik. Kezei, ahogyan a könyökét fogják. A fejjel lefelé álló mandolint formázó lángvörös anyajegy a kulcscsontja alatt. Arca az arca felett. Himbálóznak fekete fürtjei, ahogy a száját és az állát csiklandozzák. A rettegés, hogy rajtakapják őket. A hitetlenkedés saját merészségük és bátorságuk felett. A furcsa és leírhatatlan, fájdalommal vegyes gyönyörűség. És a tekintetek, az a több százezer tekintet Tárik arcán: az aggódásé, a gyengédségé, a bocsánatkérésé, a zavaré, de főleg, főleg az éhségé.

Utána kapkodás következett. Sietve begombolt ingek, csattanó öv, ujjal fésült haj. Aztán csak ültek egymás mellett, szagolták egymást kipirult arccal, mindketten kábultan, mindketten némultan annak hatalmasságától, ami velük történt. Amit tettek. Leila észrevett három vércseppet a szőnyegen, a saját vérét, és elképzelte, ahogy a szülei később leülnek a kanapéra, és fogalmuk sem lesz, miféle bűnt követtek el itt. És elfogta a szégyen és a bűntudat, mialatt az emeleti falióra egyre tiktakolt, és hihetetlen hangos volt Leila fülének. Mint egy bíró kalapácsa, mely újra meg újra lecsap, és elítéli őt. Tárik szólalt meg: – Gyere velem. Egy pillanatra Leila szinte elhitte, hogy lehetséges. Ő, Tárik és a fiú szülei együtt indulnak útnak. Összecsomagolják a holmijukat, felkapaszkodnak egy buszra, maguk mögött hagyják a vérontást, és áldásra lelnek vagy nehézségekre, de akármelyik jön is, együtt néznek szembe vele. A sivár elszigeteltség, a gyilkos magány, ami rá vár – nem kell, hogy így legyen. Elmehetne. Együtt lehetnének. Több ilyen délutánjuk lehetne. – Feleségül akarlak venni, Leila. Mióta a földön ültek, Leila most először emelte a tekintetét a fiúra. Az arcát fürkészte. Ezúttal nem volt rajta játékosság. A tekintetében meggyőződés volt, őszinte és mégis sziklaszilárd komolyság. – Tárik… – Hadd vegyelek feleségül, Leila. Még ma. Még ma összeházasodhatnánk. Többet is mondott még, hogy elmennek a mecsetbe, keresnek egy mollát, két tanút, aztán egy gyors nikka… De Leila Mamira gondolt, aki olyan makacs és meg nem alkuvó volt, mint a mudzsáhidek, körülötte a levegő nehezteléstől és kétségbeeséstől volt terhes, és Bábira gondolt, aki olyan régen megadta magát, aki olyan szomorú, szánalmas ellenfele volt Maminak. Néha… úgy érzem, csak te vagy nekem, Leila. Ezek voltak életének körülményei, elkerülhetetlen igazságai. – Megkérem Hakim bácsitól a kezed. Áldását fogja adni ránk, Leila, tudom. Igaza volt. Bábi megadná. De összeomlana tőle. Tárik még mindig beszélt, fojtott hangon, aztán magas, esdeklő hangon, aztán ésszerűen érvelve; arca reménykedő, aztán kétségbeesett. – Nem lehet – mondta Leila. – Ne mondd ezt. Szeretlek. – Sajnálom… – Szeretlek. Milyen régóta vágyott hallani e szavakat, milyen sokszor álmodozott róla, hogy a fiú ezt mondja neki. És most tessék, végre kimondta, és a sors iróniájának súlya alatt Leila összeomlott. – Az apámat nem hagyhatom itt – mondta Leila. – Csak én maradtam neki. Az ő szíve sem bírná ki.

Tárik tudta. Tudta, hogy Leila nem képes semmibe venni kötelezettségeit, hiszen ő sem volt képes rá, mégis folytatódott tovább a fiú esdeklése, a lány elutasítása, a fiú ajánlatai és a lány bocsánatkérései, a fiú könnyei és a lány könnyei. Végül Leila kénytelen volt elküldeni. Az ajtóban megígértette vele, hogy búcsú nélkül megy el. Becsukta mögötte az ajtót. Aztán nekidőlt és rázkódott dörömbölő öklei alatt, egyik kezével a hasát markolta, a másikat a szájára szorította, miközben a fiú beszélt hozzá az ajtó túloldaláról, megígérte, hogy visszajön, hogy vissza fog jönni érte. Addig állt ott, amíg a fiú el nem fáradt, amíg fel nem adta, aztán hallgatta felemás lépteit, amíg el nem csendesültek, amíg el nem némult minden, kivéve a dombokon zúgó puskaropogást, és saját szívét, mely a hasában, a szemében, a csontjaiban kalapált.

HUSZONHATODIK FEJEZET Messze az év legmelegebb napja volt. A hegyek felfogták a csontot perzselő hőséget, mely füstként fojtogatta a várost. Napokig nem volt áram. Egész Kabulban tétlenül, szinte gúnyolódva álltak a ventilátorok. Leila mozdulatlanul feküdt a nappali kanapéján, és átizzadta a blúzát. Minden kifújt lélegzet égette az orra hegyét. Hallotta, hogy szülei beszélgetnek Mami szobájában. Két éjszakával korábban, és múlt éjszaka, amikor felriadt, úgy vélte, hallja hangjukat a földszintről. Most már minden este beszéltek. A lövedék, a kapuban keletkezett új lyuk óta. Odakint a távolban ágyú dörrent, majd közelebbről, hosszú puskasorozat makogása hallatszott, amit egy újabb sorozat követett. Léhában is dúlt a háború: egyik oldalon a bűntudat állt, ami mellé társult a szégyen is, a másikon pedig a meggyőződés, hogy amit ő és Tárik tettek, az nem volt bűn; hogy természetes volt, jó, gyönyörű, sőt, elkerülhetetlen, amit ösztönzött a tudat, hogy talán soha többé nem találkoznak. Leila a kanapé szélére gördült, és próbált felidézni valamit: az egyik pillanatban, amikor a padlón voltak, Tárik homlokát a homlokára támasztotta. Aztán lihegve mondott valamit, vagy azt, hogy Fájdalmat okozok? vagy hogy Ez fáj neked? Leila nem tudta eldönteni, melyiket is mondta a kettő közül. Fájdalmat okozok? Ez fáj neked? Még csak két hete, hogy elutazott, és máris ez történik. Az idő elhomályosítja azoknak az éles emlékeknek a szélét. Leila fejben győzetett le. Mit mondott? Hirtelen életbevágóan fontosnak tűnt, hogy megtudja. Leila behunyta a szemét. Koncentrált. Az idő múlásával Leila lassan majd belefárad ebbe a gyakorlatba. Egyre kimerítőbbnek fogja találni, hogy felidézze, leporolja, feltámassza, ami már régen meghalt. Bizony eljön majd a nap, amikor nem gyászolja többé a veszteségét. Vagy legalábbis nem olyan engesztelhetetlenül; egyáltalán nem. Eljön majd a nap, amikor Tárik arcának részletei kisiklanak emlékezete szorításából, amikor már nem dönti kétségbeesésbe, ha egy anya Tárik nevű gyermeke után kiált az utcán. Nem fog úgy hiányozni neki, mint most, amikor a hiánya okozta fájdalom Leila lankadatlan társa – mint egy amputált végtag fantomfájdalma. De lesz egy-egy ritka alkalom a felnőtt Leila életében, mialatt inget vasal, vagy a gyerekeit hintáztatja, amikor valami jelentéktelen apróság, talán a szőnyeg melegsége a lába alatt egy forró napon, vagy egy idegen homlokának íve felidézi majd annak az együtt töltött délutánnak az emlékét. És akkor egyszerre minden visszajön. A dolog spontaneitása. Megdöbbentő elővigyázatlanságuk. Esetlenségük. Az együttlét fájdalma, a gyönyörűsége, a szomorúsága. Összegabalyodott testük melege. Elárasztja, elakasztja a lélegzetét. De aztán elmúlik. Elmúlik a pillanat. És ő ott marad kiürültén, és a ködös nyugtalanságon kívül semmit sem fog érezni. Úgy döntött, hogy azt mondta: Fájdalmat okozok? Igen. Az volt az. Leila boldog volt, hogy emlékezett. Aztán Bábi jelent meg az előszobában, szólította a lépcső tetejéről, és kérte, hogy gyorsan menjen fel. – Beleegyezett! – mondta, és hangja remegett az elfojtott izgalomtól. – Elmegyünk, Leila. Mindhárman. Elmegyünk Kabulból. Mami szobájában mindhárman leültek az ágyra. Odakint rakéták hasították a levegőt, ahogy Hekmatjár és Maszúd erői folyamatosan harcoltak egymással. Leila tudta, hogy valahol a városban

valaki éppen meghalt, és hogy fekete füstfátyol lebeg valamelyik porkupacként összeomlott épület fölött. Reggel majd holttesteken kell átlépni. Néhányat összeszednek. Másokat nem. Aztán Kabul kutyái, amelyek rákaptak az emberhúsra, lakomázni fognak. Mindezek ellenére Leilát elfogta a vágy, hogy végigszaladjon az utcán. Alig tudta kordában tartani boldogságát. Nehezére esett ülve maradni, hogy fel ne sikoltson örömében. Bábi azt mondta, először Pakisztánba mennek, ahol Tárik is volt! Tárik még csak tizenhét napja ment el, számolt utána Leila izgatottan. Ha Mami tizenhét nappal korábban meggondolta volna magát, együtt mehettek volna. Akkor most Tárikkal lehetne! De már nem számít. Elmennek Pesavarba – ő, Mami és Bábi – és ott meg fogják találni Tárikot és a szüleit. Biztosan úgy lesz. Együtt fogják elintézni az irataikat. Aztán ki tudja? Ki tudja? Európa? Amerika? Talán, ahogy Bábi mindig mondta, valahol a tenger mellett… Mami félig fekve, félig ülve támaszkodott az ágytámlának. A szeme bedagadt. A haját húzkodta. Három nappal azelőtt Leila kiment levegőzni. A bejárati kapunak dőlve állt, amikor hangos reccsenést hallott és valami elsüvített a jobb füle mellett, aztán faszilánkok repültek el a szeme előtt. Giti halála és a több ezer leadott sorozat és több tízezer Kabulra ledobott rakéta után annak az egyetlen, Leila fejétől háromujjnyira keletkezett kerek lyuknak a látványa a kapuban kellett ahhoz, hogy Mamit felrázza fásultságából. Megértesse vele, hogy egy háború már két gyermeke életét elvette; erre a mostanira rámehet az egyetlen megmaradt gyereke is. A szoba faláról Ahmad és Núr mosolygott le rájuk. Leila elnézte, ahogy Mami szeme bűntudatosan egyik fényképről a másikra cikázik. Mintha a beleegyezésüket keresné. Az áldásukat. Mintha a bocsánatukért könyörögne. – Semmi sincs már itt a számunkra – mondta Bábi. – A fiaink elmentek, de Leila megvan még nekünk. És még megvagyunk egymásnak, Fariba. Új életet kezdhetünk. Bábi átnyúlt az ágy fölött. Amikor a kezébe akarta venni a kezét, Mami hagyta. Arckifejezése megengedő volt. Beletörődő. Fogták egymás kezét, könnyedén, aztán csendben összeölelkeztek. Mami arcát Bábi vállába fúrta. Megmarkolta az ingét. Aznap éjszaka Leila órákig nem bírt elaludni az izgalomtól. Feküdt az ágyban, és nézte a narancssárga és sárga rikító árnyalataiban fénylő látóhatárt. Végül a belső örömujjongás és a kinti ágyúdurrogás ellenére is elszenderült. És álmodott. Egy tengerpartszakaszon vannak, egy szőttesen ülnek. Hűvös, borús a nap, de Tárik mellett jó meleg van a vállára borított takaró alatt. Egy sor szélfútta pálmafa és a fehérre festett, lepattogzott alacsony kerítés mögött látja a parkoló autókat. A széltől, amely száraz fűcsomókat görget egyik dűnéről a másikra, könnybe lábad a szeme, és cipőiket ellepi a homok. Nézik a távolban billegő vitorlásokat. Köröttük sirályok vijjognak és csapkodnak a szélben. A fuvallat újabb homokfelhőt kavar fel a sekély, széloldali lankákon. Kántáláshoz hasonlító hangot hallani, és Leila elmondja Táriknak, amit évekkel azelőtt Bábi tanított neki az éneklő homokról. Tárik megdörzsöli Leila szemöldökét, letörli róla a homokszemeket. Elkapja a gyűrű villanását az ujján. Az övé ugyanolyan – arany, amire körbe amolyan labirintusmintát metszettek. Ez igaz, mondja Leila. A súrlódástól van, ahogy a homokszemek egymáshoz dörzsölődnek. Hallgasd. Hallgatja. Elhúzza a száját. Várnak. Újra hallják. Zúgó hang, amikor gyenge a szél, és magas, panaszos kórus, amikor erősen fúj.

Bábi azt mondta, csak a legszükségesebbeket viszik magukkal. A többi holmit eladják. – Abból megélünk Pesavarban, amíg munkát nem találok. A következő két napban eladni való holmikat kerestek. Nagy kupacokba rakták őket. Szobájában Leila régi blúzokat, régi cipőket, könyveket, játékokat tett egy halomba. Amikor benézett az ágy alá, megtalálta a kis sárga üvegtehenet, amit Haszinétól kapott ötödikben, iskolaszünetben; egy miniatűr focilabda-kulcstartót, Giti ajándékát; egy kis kerekes fazebrát; egy kerámia űrhajóst, amit Tárikkal találtak egyszer a csatornában. Leila hatéves volt akkor, Tárik nyolc. Egy kicsit összevesztek, emlékezett Leila, hogy melyikük is találta.

Mami is összeszedte a holmiját. Mozdulataiban vonakodás volt, szeme letargikusan a távolba révedt. Megszabadult az összes jó tányérjától, szalvétájától, jegygyűrűje kivételével az összes ékszerétől, és legtöbb régi ruhájától. – Ezt nem akarod eladni, ugye? – kérdezte Leila Mami esküvői ruhája láttán. Amikor az ölébe vette, kibomlott. Megérintette a csipkét és a szalagot a nyakkivágás körül, a kézzel varrott, apró szemű gyöngyöket a ruha ujján. Mami vállat vont, és kivette a ruhát a kezéből. Durván a ruhakupac tetejére hajította. Mintha egyetlen mozdulattal tépte volna le a sebtapaszt, gondolta Leila. Bábinak jutott a legfájdalmasabb feladat. Leila a dolgozószobában találta, gyászos arccal a polcokat vette szemügyre. Egy használt póló volt rajta, amin San Francisco piros hídja volt látható. Sűrű köd szállt fel a tajtékos vízről, és körülölelte a híd tornyait. – Ismered a régi mondást – mondta. – Lakatlan szigetre mész. Öt könyvet vihetsz magaddal. Melyik ötöt választod? Sosem gondoltam, hogy egyszer tényleg választanom kell. – Új gyűjteményt kell majd kezdenünk, Bábi. – Hm – szomorúan mosolygott. – El sem hiszem, hogy elhagyom Kabult. Itt jártam iskolába, itt kaptam az első munkámat, ebben a városban váltam édesapává. Furcsa elgondolni, hogy hamarosan egy másik város égboltja alatt alszom majd. – Nekem is furcsa. – Egész nap az a Kabulról szóló költemény járt a fejemben. Szaeb-e Tabrizi írta még a tizenhetedik században, azt hiszem. Valaha az egész verset tudtam, de most csak erre a két sorra emlékszem: Meg nem számolhatni Kabul háztetőin a csillámló holdakat, Sem az ezernyi tündöklő napot, melyek falai mögött megbújnak. – Jaj, Bábi. Visszajövünk. Ha vége lesz a háborúnak. Visszajövünk Kabulba, insallah. Meglátod.

A harmadik reggelen Leila elkezdte lehordani a kupacokat az udvarra, és a bejárati ajtó mellett tette le őket. Fognak majd egy taxit, és mindent a zálogházba visznek. Leila ki-be járkált a ház és az udvar között, ide-oda, rakás ruhákat, edényeket és Bábi rengeteg könyves dobozát cipelve. Délre, mire ingóságaik halma a bejárati ajtó mellett derékmagasságig ért, kimerültnek kellett volna lennie. De tudta, hogy minden fordulóval közelebb jut ahhoz, hogy Tárikot újra láthassa, és lábai minden fordulóval egyre fürgébbek lettek, karjai egyre fáradhatatlanabbak. – Nagy taxira lesz szükségünk. Leila felnézett. Mami volt az, aki emeleti hálószobája ablakából szólt hozzá. A párkányra könyökölve kihajolt az ablakon. A ragyogó, meleg nap ősz hajára sütött, megvilágította elkínzott, keskeny arcát. Mami azt a kobaltkék ruhát viselte, amit az ünnepi ebéden is négy hónappal azelőtt, egy fiatalos ruhát, ami fiatalos nőre illett, Leila viszont egy pillanatra öregnek látta. Egy idős asszonynak, akinek, inas karjai, beesett halántéka volt, és lassú szemeit a kimerültség sötét karikái övezték; egészen más teremtménynek ahhoz a pufók, cipóképű nőhöz képest, aki ragyogó mosollyal nézett le az esküvői fényképekről. – Két nagy taxira – felelte Leila. Bábit is látta, aki a nappaliban könyves dobozokat pakolt egymásra. – Gyere fel, ha azokkal végeztél – mondta Mami. – Megebédelünk. Van főtt tojás és maradék bab. – A kedvencem – mondta Leila. Hirtelen eszébe jutott az álma. Ő és Tárik egy szőttesen. Az óceán. A szél. A dűnék. Milyen is volt a hangja, tűnődött most, az éneklő homoknak?

Leila megállt. Meglátott egy szürke gyíkot, amint előmászott a föld repedéséből. A fejét jobbrabalra fordította. Pislogott. Aztán besprintelt egy szikla alá. Leila megint felidézte a tengerpartot. Csakhogy ezúttal körülvette őket az éneklés. És egyre erősödött. Minden pillanattal egyre erősebb lett, élesebb és élesebb. Megtöltötte a fülét. Minden mást elfojtott. A sirályok most tollas pantomimjátékosok voltak, melyek hangtalanul tátogatták csőrüket, a hullámok pedig habot vetettek és fröcsköltek, de nem zúgtak. A homok egyre csak énekelt. Már sivított. Olyan volt ez a hang, akár… egy csengés? Nem csengés. Nem. Sípolás. Leila a lába elé ejtette a könyveket. Felnézett az égre. Egyik kezével árnyékolta a szemét. Aztán óriási robajt hallott. A háta mögött fehér fény villant. A föld megingott a lába alatt. Valami forró és erős csapta meg hátulról. Kiütötte a szandáljából. Felemelte. És már repült is pörögve-forogva a levegőben, látta az eget, aztán a földet, aztán az eget, aztán a földet. Egy nagy lángoló farönk süvített el mellette. És több ezer üvegszilánk. Leila úgy vélte, lát minden egyes darabot külön repülni, ahogy lassan körbe-körbe fordulnak, és megcsillan rajtuk a napfény. Csodálatos, apró szivárványok. Aztán Leila a falnak csapódott. A földre zuhant. Arcán és karjain föld és kavicsok és üveg. Utoljára azt látta, hogy valaki a földbe csapódik mellette. Valaminek a véres csonkja. Rajta egy piros híd tör elő a sűrű ködből. Alakok mozognak körülötte. Fluoreszkáló fény világít feje felett a mennyezetről. Egy nő arca jelenik meg és az övé fölé hajol.

Leila visszazuhan a sötétségbe. Újabb arc. Ezúttal egy férfié. Vonásai szélesnek és petyhüdtnek látszanak. Mozognak az ajkai, de nem jön ki hang közülük. Leila csak csengést hall. A férfi kezével integet neki. Elhúzza a száját. Újra mozognak az ajkai. Fáj. Fáj levegőt venni. Mindenhol fáj. Egy pohár víz. Egy rózsaszín pirula. Vissza a sötétségbe. Ismét a nő. Hosszú arc, közel ülő szemek. Mond valamit. Leila semmit sem hall a csengésen kívül. De látja a szavakat, sűrű fekete szirupként ömlenek ki a nő szájából. Fáj a mellkasa. Fájnak a karjai és lábai. Körülötte alakok mozognak. Hol van Tárik? Miért nincs itt? Sötétség. Egy csomó csillag. Bábi és ő valahol a magasban ülnek. Bábi egy árpamezőre mutat. Beindul egy generátor. A hosszú arcú nő áll fölötte és néz le rá. Fáj, ha levegőt vesz. Valahol harmonika szól. Istennek hála, ismét a rózsaszín pirula. Aztán mély csend. Mély csend borít be mindent.

HARMADIK RÉSZ

HUSZONHETEDIK FEJEZET Marjam – Tudod, ki vagyok? A lány szeme megrebbent. – Tudod, mi történt? A lány szája megremegett. Behunyta a szemét. Nyelt egyet. Kezével megérintette a bal arcfelét. Valamit mondani próbált. Marjam közelebb hajolt. – Erre a fülemre – nyögte a lány – nem hallok. Az első héten szinte csak aludt a rózsaszín pirulák segítségével, amikért Rasid fizetett a kórházban. Álmában motyogott. Néha összevissza beszélt, felsikoltott, neveket kiáltott, amiket Marjam nem ismert fel. Álmában sírt, izgatott lett, lerúgta magáról a takarót, és olyankor Marjamnak kellett leszorítania. Néha megállás nélkül öklendezett, és mindent kihányt, amit Marjam megetetett vele. Amikor nem volt izgatott, a lány egy pár mogorva szempár volt, mely a takaró alól lesett kifelé, és rövid kis válaszokat lehelt ki magából Marjam és Rasid kérdéseire. Bizonyos napokon úgy viselkedett, mint egy gyerek, jobbra-balra csapkodta a fejét, amikor Marjam, aztán Rasid megpróbálta megetetni. Megfeszítette magát, amikor Marjam kanállal közeledett hozzá. De hamar elfáradt, és végül megadta magát kitartó tukmálásuknak. A megadást hosszú zokogásrohamok követték. Rasid és Marjam antibiotikus kenőcsöt dörzsölt a lány arcán és nyakán levő vágásokba, az összevarrott sebhelyekbe a vállán, alkarján és lábszárán. Marjam gyolccsal bekötözte a sebeket, a gyolcsokat kimosta és újra felhasználta. Amikor a lány öklendezni kezdett, hátrafogta a haját, hogy ne hulljon az arcába. – Meddig marad? – kérdezte Rasidtól. – Amíg jobban nem lesz. Nézz csak rá. Nincs olyan állapotban, hogy elmenjen. Szegény pára. Rasid talált rá a lányra, ő ásta ki a törmelék alól. – Még szerencse, hogy itthon voltam – mesélte a lánynak. Egy kempingszéken ült Marjam ágya mellett, ahol a lány feküdt. – Úgy értem, neked szerencse. Saját kezemmel kotortalak ki. Egy ekkora fémdarab volt… – Itt szétnyitotta hüvelykés mutatóujját, Marjam becslése szerint legalább duplájára a fémdarab eredeti méretének. – Ekkora volt. A válladból állt ki. Jó mélyen volt, éppen itt. Azt hittem, fogóval kell kiszednem. De jól vagy. Nem sok idő kell hozzá, és nau szócsa leszel. Jobb, mint új korodban. Rasid volt az is, aki megmentett egy tucatnyit Hakim könyveiből. – A legtöbb hamuvá lett. Attól tartok, a többit elhordták. Az első héten segített Marjamnak gondoskodni a lányról. Egy nap munkából egy új takaróval és párnával jött haza. Másnap egy üveg orvossággal. – Vitamin – mondta. Rasid volt, aki közölte Leilával, hogy barátja, Tárik házát elfoglalták. – Ajándék – mondta. – Szajjáf egyik parancsnokától három emberének. Ajándék. Na persze! A három ember valójában három napbarnított arcú, fiatalos külsejű fiú volt. Marjam gyakran látta őket, amikor arra járt, mindig gyakorlóba öltözve guggoltak Tárikék háza előtt, kártyáztak és dohányoztak, Kalasnyikovjaikat a falnak támasztották. Vezetőjük egy testes, önelégült, gúnyos modorú fickó volt. A legfiatalabb volt egyben a legcsendesebb is, aki barátaival ellentétben vonakodott úgy tenni, mintha büntethetetlen volna. Szokásává vált, hogy mosolyogva szálamot biccent az elhaladó Marjamnak. Olyankor elszállt felszínes elbizakodottsága, és Marjam észrevett benne egy csipetnyi romlatlan alázatot.

Aztán egy reggel rakéták csapódtak a házba. Később azt beszélték, hogy Vahdat hazarái lőtték ki őket. A szomszédok egy ideig még mindenütt a fiúk darabjaira bukkantak. – Azt kapták, amit megérdemeltek – jegyezte meg Rasid.

A lány hihetetlenül szerencsés volt, gondolta Marjam, hogy viszonylag csekély sérülésekkel megúszta, főleg, hogy a rakéta füstölgő romhalmazzá változtatta a házát. És lassan jobban lett. Kezdett többet enni, saját maga fésülködni. Egyedül fürdött. Kezdett Marjammal és Rasiddal együtt étkezni a földszinten. De aztán felrémlett egy kéretlen emlék, és a jeges hallgatás vagy zsémbesség időszaka következett. Visszahúzódások és összeomlások. Sápadt külső. Rémálmok és agyász hirtelen kitörései. Öklendezés. És néha bűntudat. – Nem is kellene itt lennem – mondta a lány egy nap. Marjam éppen a lepedőt cserélte le. A lány a földről figyelte, lehorzsolt térét felfiúzta a mellkasához. – Az apám akarta kivinni a dobozokat. A könyveket. Azt mondta, túl nehezek nekem. De nem hagytam. Annyira lelkes voltam. Nekem kellett volna odabent lennem, amikor megtörtént. Marjam megrázta a tiszta lepedőt és hagyta, hogy kiterüljön az ágyon. A lányra nézett, szőke fürtjeire, karcsú nyakára és zöld szemére, széles arccsontjaira és duzzadt ajkaira. Marjam emlékezett, hogy látta az utcán, amikor még kislány volt, és az anyja után totyogott a tándurhoz, vagy bátyja vállán lovagolt, a kisebbikén, akinek szőrpamacs volt a fülén. Vagy üveggolyózott az ács fiával. A lány úgy nézett Marjamra, mintha azt várná, hogy juttat neki egy morzsányi bölcsességet, hogy mondd valami bátorítót. De miféle bölcsességgel szolgálhatott Marjam? Miféle bátorítással? Felidézte a napot, amikor Nánát temették, és hogy mily csekély vigaszt lelt, amikor Faizollah molla a Koránt idézte neki. Áldott legyen az, akinek kezében van az országlás. Ő mindenek fölött hatalmas, aki megteremtette a halált és az életet, hogy próbára tegyen benneteket. Vagy, amikor bűntudatáról azt mondta neki: Ezek nem jó gondolatok, Marjam szívem. Hallod, amit mondok, gyermekem? Tönkretesznek. Nem a te hibád. Nem a te hibád. Mit is mondhatott volna ennek a lánynak, amivel könnyíthetne terhén? Kiderült, hogy Marjamnak nem is kellett mondania semmit. Mert a lány arca eltorzult, négykézlábra állt, és azt mondta, hányni fog. – Várj! Tartsd vissza. Hozok egy lábast. Ne a padlóra. Most tisztítottam… Jaj, jaj. Khodaja. Istenem.

Aztán egy nap, nagyjából egy hónappal azután, hogy a becsapódás megölte Leila szüleit, egy férfi kopogtatott be hozzájuk. Marjam ajtót nyitott. A férfi elmondta, milyen ügyben jár. – Van itt valaki, aki hozzád jött – mondta Marjam. A lány felemelte fejét a párnáról. – Azt mondja, Abdul Sarif a neve. – Nem ismerek semmiféle Abdul Sarifot. – Hát, pedig veled akar beszélni. Le kell jönnöd hozzá.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Leila Leila leült Abdul Sariffal szemben. Vékony, kis fejű ember volt hagymaszerű orral, amit ugyanolyan kráteres sebhelyek borítottak, mint az arca többi részét. Rövid barna haja úgy állt a fején, mint tűk a tűpárnában. – Meg kell bocsátania, hamsire – mondta, miközben megigazította kigombolt ingnyakát és megtörölgette a homlokát egy zsebkendővel. – Attól tartok, még mindig nem gyógyultam meg egészen. Még öt nap ezekből a… minek is hívják… szulfatablettákból. Leila úgy helyezkedett el a széken, hogy az ép jobb füle legyen a férfihoz közelebb. – A szüleim barátja volt? – Nem, nem – mondta Abdul Sarif sietve. – Bocsásson meg. – Felemelte egy ujját, és ivott egy nagy kortyot a vízből, amit Marjam tett elé. – Az elején kéne kezdenem, azt hiszem – a kendővel megnyomkodta a száját, majd ismét a homlokát. – Üzletember vagyok. Ruhaboltjaim vannak, főleg férfiruhát árulok. Csápánokat, kalapokat, tumbánokat, öltönyöket, nyakkendőket – amit csak akar. Két boltom van itt, Kabulban, Taimániban és Shahr-e nouban, bár kettőt éppen most adtam el. És kettő Pakisztánban, Pesavarban. Ott van a raktáram is. Úgyhogy sokat ingázom. Ami ezekben a napokban – megrázta a fejét és fáradtan kuncogott – nos, elég legyen annyi, hogy kalandos dolog. Nemrég Pesavarban voltam üzleti ügyben, rendeléseket vettem fel, átnéztem a leltárt, effélék. És hogy meglátogassam a családomat. Három lányunk van, alhamdolellah. A feleségemmel együtt Pesavarba költöztettem őket, amikor a mudzsáhidek kezdtek egymás torkának esni. Nem hagyom, hogy a nevük felkerüljön a sahidek listájára. Vagy az enyém, hogy őszinte legyek. Nemsokára csatlakozom hozzájuk, insallah. Szóval, már a múlt szerdán vissza kellett volna jönnöm Kabulba. De amilyen a formám, a betegség ledöntött a lábamról. Nem fárasztom a részletekkel, hamsire, elég legyen annyi, hogy amikor a dolgomat végezni mentem, a nem hivatalosat, olyan érzés volt, mintha üvegszilánkok jönnének ki belőlem. Hekmatjárnak sem kívánom azt az érzést. Feleségem, Nadia dzsan, Allah áldja meg, könyörgött, hogy menjek orvoshoz. De azt hittem, képes leszek a kórt legyűrni aszpirinnel és sok vízzel. Nadia dzsan erősködött, én meg nemet mondtam, és ez így ment egy darabig. Ismeri a mondást, Makacs öszvérnek makacs hajcsár kell. Ezúttal az öszvér nyert, attól tartok. Az volnék én. Felhörpintette a maradék vizet, és Marjamnak nyújtotta a poharat. – Ha nem túl nagy zahmat. Marjam elvette a poharat és elment, hogy megtöltse. – Felesleges is mondanom, hallgatnom kellett volna rá. Mindig is ő volt a józanabb, Isten adjon neki hosszú életet. Mire eljutottam a kórházba, égtem a láztól és reszkettem, mint egy beid fa a szélben. Alig álltam a lábamon. A doktornő azt mondta, vérmérgezésem van. Azt is mondta, hogy még két-három nap, és özveggyé tettem volna a feleségemet. Egy különleges részlegben helyeztek el, amit igazán beteg embereknek tartanak fenn, azt hiszem. Ó, tasakkor – Elvette a poharat Marjamtól, és kabátzsebéből egy nagy fehér pirulát fiúzott elő. – Hogy ezek mekkorák. Leila nézte, ahogyan lenyeli a gyógyszert. Érezte, hogy a lélegzetvétele szaporább lett. Lába elnehezült, mintha ólomsúlyt kötöztek volna rá. Győzködte magát, hogy a férfi még nem fejezte be, hogy még nem mondott semmit. De egy másodperc és folytatni fogja, és ellen kellett állnia a késztetésnek, hogy felpattanjon és kimenjen, elmenjen, mielőtt olyasmit közöl vele, amit nem akar hallani. Abdul Sarif letette a poharat az asztalra. – Ott találkoztam a barátjával, Mohammad Tárik Valizaival. Leila szíve zakatolni kezdett. Tárik kórházban? Egy különleges részlegen? Amit igazán beteg embereknek tartanak fenn?

Kiszáradt torokkal nyelt egyet. Mocorgott a székén. Erőt kellett vennie magán. Attól félt, hogy ha nem teszi, megháborodik. Gondolatait elterelte a kórházakról és különleges részlegekről, és inkább arra az érdekes tényre gondolt, hogy azóta nem hallotta Tárikot a teljes nevén szólítani, hogy ők ketten beiratkoztak egy téli fárszi nyelvtanfolyamra évekkel azelőtt. Csengetés után a tanár felolvasta a névsort, és úgy mondta a nevét: Mohammad Tárik Valizai. Akkor viccesen hivatalosnak találta, hogy a fiú teljes nevét mondják. – Az egyik nővér mesélte el, hogy mi történt vele – folytatta Abdul Sarif, és egyik öklével megütögette a mellkasát, mintha könnyebbé akarná tenni a pirula útját a gyomra felé. – Annyi időt töltöttem Pesavarban, hogy elég folyékonyan megtanultam urdu nyelven. Mindenesetre sikerült összeraknom, hogy a barátja huszonkét másik menekülttel együtt egy teherautón tartott Pesavarba. A határ közelében kereszttűzbe kerültek. Egy rakéta csapódott a teherautóba. Valószínűleg célt tévesztett, de ezeknél sosem tudni biztosan, nem tudni. Csak hat túlélő volt, mindet ugyanabban a részlegben ápolták. Közülük hárman huszonnégy órán belül meghaltak. Ketten túlélték – két lánytestvér, úgy hallottam – és őket el is engedték. Barátja, Valizai úr volt az utolsó. Már majdnem három hete ott volt, amikor én megérkeztem. Tehát élt. De mennyire volt súlyos a sérülése? cikáztak Leila gondolatai. Mennyire súlyos? Ahhoz nyilván eléggé, hogy különleges részlegben helyezzék el. Leila észrevette, hogy kiveri a verejték és az arcát elönti a forróság. Próbált valami másra gondolni, valami kellemesre, mint amilyen a bámijáni kirándulás volt, amikor Tárikkal és Bábival megnézték a Buddhákat. Ehelyett azonban Tárik szüleinek a képe tolakodott a fejébe: Tárik anyja fejjel lefelé a teherautóban ragadt, a füstben Tárik nevét sikoltja, karjai és melle lángol, parókája ráolvad a fejére… Leila zihálni kezdett. – A mellettem levő ágyon feküdt. Nem voltak falak, csak egy függöny választott el minket. Úgyhogy elég jól láttam. Abdul Sarif hirtelen a jegygyűrűjével kezdett játszadozni. A beszéde lelassult. – A barátja csúnyán – nagyon csúnyán – megsérült, tudja. Mindenhonnan gumicsövek lógtak ki belőle. Először – megköszörülte a torkát – Először azt hittem, a támadásban mindkét lábát elveszítette, de a nővér azt mondta, hogy csak a jobbat, a másik egy korábbi sérülés eredménye volt. Belső sérülései is voltak. Már háromszor megoperálták. A beléből vettek ki szakaszokat, és már nem emlékszem, még mit. És meg is égett. Elég csúnyán. Erről csak ennyit. Biztos vagyok benne, hogy már így is bőven kijut magának a rémálmokból, hamsire. Semmi értelme, hogy még én is hozzátegyek. Táriknak tehát nem volt lába. Egy torzó volt két csonkkal. Láb nélküli. Leila azt hitte, mindjárt összeesik. Tudatos, elkeseredett erőfeszítéssel elméjének indáit kifelé irányította a szobából, el ettől az embertől, végig az utcán, át a város felett, lapos tetejű házai és bazárjai, keskeny utcáinak homokvárakká változott sikátorai felett. – Általában be volt nyugtatózva. Tudja, a fájdalom miatt. De voltak pillanatok, amikor a gyógyszerek hatása múlóban volt, és kitisztult a feje. Fájdalmai voltak, de az elméje tiszta volt. Beszéltem hozzá az ágyamból. Elmondtam neki, ki vagyok, és honnan származom. Azt hiszem, örült, hogy egy hamvatan mellett fekszik. – Többnyire én beszéltem. Neki nehezére esett. Rekedt volt, és azt hiszem, fájt neki, ha mozgatta a száját. Úgyhogy meséltem neki a lányaimról, és a pesavari házunkról, és a verandáról, amit a sógorommal építünk a ház hátsó részében. Elmeséltem neki, hogy eladtam a kabuli üzleteimet és visszamegyek, hogy a papírmunkát elvégezzem. Nem volt nagy szám. De talán lefoglalta egy kicsit. Legalábbis azt hiszem. Néha ő is beszélt. Legtöbbször nem értettem, mit mond, de éppen eleget megértettem. Elmesélte, hol lakott. Beszélt a nagybátyjáról Ghazniban. És az anyja főztjéről és az apja asztalosmunkáiról, és hogy harmonikázott. De a legtöbbet magáról beszélt, hamsire. Azt mondta – hogy is fogalmazott –, hogy maga volt a legkorábbi emléke. Igen, azt hiszem, így volt. Világosan látszott, hogy nagyon fontos neki. Balaj, az egyértelmű volt. De azt mondta, örül, hogy nincs ott. Azt mondta, nem akarná, hogy így lássa. Leila lábai megint elnehezültek, a földbe gyökereztek, mintha hirtelen az összes vére a padlóra folyt volna. De a gondolatai messze jártak, szabadon és sebesen szálltak, robogtak, mint egy

gyorsuló lövedék, túl Kabulon, göröngyös barna dombok és zsályacsomóktól bojtos sivatagok, csipkés piros sziklák és hófödte hegycsúcsok felett… – Amikor elmondtam neki, hogy visszajövök Kabulba, megkért, hogy keressem meg. Hogy elmondjam, gondol magára. Hogy hiányzik neki. Megígértem, hogy megteszem. Eléggé megkedveltem, tudja. Remek fiú, az látszott rajta. Abdul Sarif megtörölte a homlokát a zsebkendőjével. – Egy éjjel felébredtem – folytatta megújult érdeklődéssel a jegygyűrűje iránt – legalábbis azt hiszem, éjszaka volt, az efféle helyeken nehéz megállapítani. Nem voltak ablakok. Napkelte, napnyugta, nem tudni. De felébredtem, és valami felbolydulás volt a szomszédos ágy körül. Meg kell értenie, én magam is tele voltam gyógyszerekkel, hol elbóbiskoltam, hol felébredtem, olyannyira, hogy már nehéz volt eldönteni, mi a valóság, és mi az, amit csak álmodok. Csak arra emlékszem, hogy orvosok zsúfolódtak az ágy köré, mindenfélét kértek, vészjelző sípolt, és fecskendők hevertek szanaszét a földön. Reggelre az ágy üres volt. Megkérdeztem az egyik nővért. Azt mondta, a fiú hősiesen küzdött. Leila halványan konstatálta, hogy bólogat. Tudta. Persze, hogy tudta. Abban a pillanatban, hogy leült ezzel a férfival szemben, tudta, miért van itt, miféle híreket hozott. – Tudja, először nem is hittem, hogy maga létezik – mondta. – Azt hittem, a morfin beszél belőle. Talán még reméltem is, hogy nem létezik; rettegtem tőle, hogy rossz hírt kell majd hoznom. De megígértem neki. És ahogy mondtam, eléggé meg is kedveltem. Úgyhogy néhány nappal ezelőtt idejöttem. Kérdezősködtem maga után, beszéltem néhány szomszéddal. Ők irányítottak ehhez a házhoz. Azt is elmondták, mi történt a szüleivel. Amikor meghallottam, hát, sarkon fordultam és elmentem. Nem akartam elmondani. Úgy döntöttem, túl sok lenne magának. Bárkinek. Abdul Sarif átnyúlt az asztal felett, és egyik kezét a lány könyökére tette. – De visszajöttem. Mert mindenek ellenére azt hiszem, azt akarta volna, hogy megtudja. Hiszem. Annyira sajnálom. Bárcsak… Leila már nem figyelt rá. Eszébe jutott a nap, amikor egy férfi jött Pándzsirból, hogy elhozza Ahmad és Núr halálának hírét. Emlékezett Bábira, ahogy sápadt arccal lezöttyen a kanapéra, és Mamira, ahogy a hír hallatán a szája elé kapja a kezét. Leila aznap látta, ahogy Mami megsemmisül, és megijedt tőle, de igazi bánatot nem érzett. Nem értette meg anyja veszteségének borzalmát. Most egy másik idegen hozza hírét egy másik halálnak. Most ő volt, aki a széken ült. Ez volt tehát a büntetése, a megtorlás, amiért közömbös maradt anyja szenvedése iránt? Leila emlékezett, hogyan csuklott Mami a földre, hogy sikoltott, tépte a haját. De Leila még arra sem volt képes. Szinte moccanni sem bírt. Egy izmát sem bírta mozdítani. Inkább leült a székre, keze élettelenül feküdt az ölében, a szeme a semmibe révedt, és hagyta, hogy gondolatai szárnyaljanak tovább. Addig hagyta szárnyalni őket, amíg egy jó és biztonságos helyre nem értek, ahol az árpaföldek zöldelltek, ahol tiszta víz folyt a patakban és a nyárfamagok ezrével táncoltak a levegőben; ahol Bábi könyvet olvasott egy akácfa alatt, és Tárik a mellén összekulcsolt kezekkel szunyókált; és ahol belelógathatta lábát a patakba és szép álmokat álmodhatott az ősi, napszítta szikla isteneinek vigyázó tekintete alatt.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Marjam – Annyira sajnálom – mondta Rasid a lánynak, miközben elvette a tányér masztávát és húsgolyókat Marjamtól anélkül, hogy ránézne. – Tudom, hogy nagyon közel álltatok egymáshoz… barátok voltatok… ti ketten. Mindig együtt, gyerekkorotok óta. Szörnyűség, ami történt. Túl sok fiatal afgán férfi hal meg így. Türelmetlenül intett a kezével, továbbra is a lányra nézve, mire Marjam odaadta neki a szalvétát. Marjam évekig nézte, ahogy eszik, a halántékában járnak az izmok, egyik kezével tömör kis rizslabdákat formáz, a másik keze hátuljával letörli a zsírt és lesodorja a kósza rizsszemeket a szája szegletéből. Évekig úgy evett, hogy közben fel sem nézett, rosszallóan hallgatott, mintha valamiféle ítéletet hozna meg, és hallgatását csak egy vádló röffenés, nyelvének helytelenítő csettintése, vagy egy egyszavas utasítás törte meg, amikor még egy kis kenyér vagy víz kellett neki. Most kanállal evett. Szalvétát használt. Azt mondta, lotfán, amikor vizet kért. És beszélt. Lelkesen és szünet nélkül. – Ha engem kérdezel, Hekmatjár személyében az amerikaiak a rossz embert fegyverezték föl. Az a sok fegyver, amit a CIA adott neki a nyolcvanas években a szovjetek elleni harchoz! A szovjetek elmentek, de neki még mindig megvannak a fegyverei, és most ártatlan emberek ellen fordítja őket, amilyenek a szüleid voltak. És ezt meri dzsihádnak nevezni. Kész röhej! Mi köze nők és gyerekek legyilkolásának a dzsihádhoz? A CIA jobban tette volna, ha Maszúd parancsnokot fegyverzi fel. Marjam akaratlanul is felhúzta a szemöldökét. Maszúd parancsnok? Még a fülébe csengtek Rasid Maszúd elleni kirohanásai, hogy micsoda áruló volt és kommunista. De hát persze Maszúd tádzsik volt. Akárcsak Leila. – Na, az egy józan fickó. Egy tiszteletre méltó afgán. Egy ember, akit őszintén érdekel a békés megoldás. Rasid vállat vont és sóhajtott. – Nem mintha Amerikát ez egy kicsit is érdekelné, tudod. Mit érdekli őket, hogy pastuk és hazarák, tadzsikok és üzbégek ölik egymást? Hány amerikai tudná egyáltalán megkülönböztetni egyiket a másiktól? Ne számíts segítségre tőlük, én mondom. Most, hogy a szovjetek összeomlottak, már semmi hasznuk belőlünk. Megtettük, amire kellettünk. Az ő szemükben Afganisztán egy kenarab, pöcegödör. Elnézést a kifejezésért, de így igaz. Mit gondolsz, Leila dzsan? A lány motyogott valami kivehetetlent, és félretolt egy húsgombócot a tányérjában. Rasid megfontoltan bólintott, mintha a lány a legokosabb dolgot mondta volna, amit valaha hallott. Marjamnak el kellett fordítania a tekintetét. – Tudod, az apád, Isten nyugosztalja, az apád és én többször beszélgettünk ilyesmiről. Ez még azelőtt volt, hogy megszülettél, persze. Megállás nélkül beszéltünk a politikáról. És könyvekről is. Nem így volt, Marjam? Emlékszel, ugye? Marjam sietve a szájához emelte a poharát, hogy elfoglalja magát. – Mindegy, remélem, nem untatlak ezzel a sok politikával. Később Marjam görcsbe rándult gyomorral áztatta szappanos vízbe az edényeket a konyhában. Nem annyira az zavarta, amit Rasid mondott, az égbekiáltó hazugságok, a hamis együttérzés, vagy akár az a tény, hogy azóta nem emelt Marjamra kezet, mióta a lányt kiásta a romok alól. A színpadias előadásmód zavarta. Olyan volt, mint egy színdarab. Egyszerre sunyi és szánalmas kísérlet a részéről, hogy lenyűgözze a hallgatóságát. Hogy elbájolja. És Marjam hirtelen megértette, hogy gyanakvása helyénvaló volt. Mintha valaki egy óriási, bénító csapást mért volna a fejére, rémülten értette meg, hogy aminek szemtanúja volt, az nem volt más, mint udvarlás.

Amikor végre összeszedte a bátorságát, Marjam bement a férfi szobájába. Rasid rágyújtott és azt mondta: – Miért ne? Marjam rögtön tudta, hogy vesztett. Félig remélte, félig várta, hogy férje mindent tagadni fog, csodálkozást színlel, talán még felháborodást is, amiért ilyesmi jut Marjam eszébe. Akkor talán nála lett volna az irányítás. Akkor talán meg tudta volna szégyeníteni. De ezzel a nyugodt beismeréssel, tárgyilagos hangvétellel megfosztotta harciasságától. – Ülj le – mondta Rasid. Az ágyon hevert, háttal a falnak támaszkodva, vastag, hosszú lábait szétterpesztette a matracon. – Ülj le, mielőtt elájulsz, és nyisd ki a füled. Marjam érezte, hogy az összecsukható székre roskad férje ágya mellett. – Add ide a hamutartót, kérlek – mondta. Engedelmeskedett. Rasid most hatvanéves vagy több is lehetett – bár Marjam, sőt, maga Rasid sem tudta pontos életkorát. A haja megőszült, de ugyanolyan sűrű és sprőd volt, mint azelőtt. A szemhéjai petyhüdtté váltak, akárcsak a nyaka bőre, mely ráncos volt és kérges. Arca jobban lecsüngött, mint fiatalabb korában. Reggelente egy kissé görnyedten járt. De még mindig erős vállai, masszív felsőteste volt, és nagy hasa, mely előbb ért be a szobába, mint bármely más testrésze. Mindent egybevéve, Marjam úgy vélte, a férje sokkal jobban állta az idő sarát, mint ő maga. – Törvényesítenünk kell ezt a helyzetet – mondta most Rasid, mialatt a hamutartót egyensúlyozta a hasán. Száját játékos redőbe csücsörítette. – Az emberek megszólnak. Becstelen dolog, hogy egy hajadon fiatal nő él velünk. Rosszat tesz a megítélésemnek. És az övének. És a tiédnek is, hozzáteszem. – Tizennyolc év – mondta Marjam. – És soha semmit nem kértem tőled. Egyetlen dolgot sem. De most kérek. A férfi leszívta a füstöt és lassan kifújta. – Nem maradhat itt csak úgy, ha erre gondolsz. Nem etethetem és ruházhatom és nyújthatok neki szállást. Nem én vagyok a Vöröskereszt, Marjam. – De ez… – Mi van ezzel? Mi? Úgy gondolod, hogy túl fiatal? Tizennégy éves. Már nem gyerek. Te tizenöt voltál, emlékszel? Anyám tizennégy volt, amikor engem megszült. Tizenhárom, amikor férjhez ment. – Én… ezt nem akarom – mondta Marjam megvetéstől és tehetetlenségtől bénultan. – Nem te döntesz. Hanem ő és én. – Túl öreg vagyok. – Ó túl fiatal, te túl öreg vagy. Ez badarság. – Tényleg túl öreg vagyok. Túl öreg ahhoz, hogy ezt tedd velem – mondta Marjam, és olyan erősen markolt bele a ruhájába, hogy remegni kezdett a keze. – Ahhoz, hogy ennyi év után ambaghot csinálj belőlem. – Ne drámázz. Ez bevett szokás, te is jól tudod. Vannak barátaim, akiknek két, három, négy felesége van. A te apádnak is három van. Egyébként is, amit most teszek, sok férfi már régen megtette volna. Tudod, hogy így van. – Nem engedem. Erre Rasid szomorúan elmosolyodott. – Van egy másik lehetőség – mondta, és egyik kérges sarkával megvakarta másik lába talpát. – Elmehet. Nem állok az útjába. De nem hiszem, hogy messzire jutna. Étel, víz, a zsebében egy rúpia nélkül, miközben lövedékek és rakéták repkednek mindenütt. Szerinted hány napot élne, mielőtt elrabolják, megerőszakolják vagy valami útszéli árokba lökik átvágott torokkal? Vagy mindhárom egyszerre? Köhögött, és megigazította a párnát a háta mögött. – Az utak odakint könyörtelenek, Marjam, higgy nekem. Vérebek és banditák minden kanyarban. Nem lennék a helyében, nem bizony. De mondjuk, hogy valami csoda folytán eljut Pesavarba. És aztán? Van fogalmad arról, milyenek azok a menekülttáborok?

Egy füstoszlop mögül nézett Marjamra. – Az emberek kartonpapír dobozokban élnek. Tbc, vérhas, éhezés, bűnözés. És ez még a tél beállta előtt. Aztán jön a fagy. Tüdőgyulladás. Emberek jégcsappá fagynak. Fagyott temetők lesznek azokból a táborokból. Persze – játékos, körkörös mozdulatot tett a kezével –, a pesavari bordélyokban melegen maradhat. Úgy hallom, virágzik az üzlet. Egy olyan szépség, mint ő, biztosan egy egész vagyont hozna a konyhára, nem gondolod? A hamutartót az éjjeliszekrényre tette, és az ágy szélére lendítette a lábait. – Nézd – mondta a győztesek békülékeny hangján. – Tudtam, hogy nem fogadod majd jól. Nem igazán hibáztatlak. De így lesz a legjobb. Majd meglátod. Gondolj rá így, Marjam: neked segítséget adok a házimunkában, neki pedig menedéket. Otthont és férjet. Mostanában, amikor ilyen idők járnak, egy nőnek férj kell. Nem vetted észre azt a sok özvegyet, akik az utcán alszanak? Ölni tudnának egy ilyen lehetőségért. Tulajdonképpen ez… Nos, azt mondhatom, hogy egyenesen könyörületesség a részemről. – Elmosolyodott. – Ahogy én látom a dolgokat, kitüntetést érdemlek. Később a sötétben Marjam elmondta a lánynak. A lány hosszú ideig nem szólt semmit. – Reggelig akar választ kapni – mondta Marjam. – Már most megkaphatja – mondta a lány. – A válaszom igen.

HARMINCADIK FEJEZET Leila Másnap Leila ágyban maradt. A takaró alatt volt reggel, amikor Rasid bedugta a fejét, hogy elmondja, a borbélyhoz megy. Még mindig ágyban volt, amikor a férfi késő délután hazajött és megmutatta új frizuráját, újonnan szerzett használt kék öltönyét krémszínű csíkokkal, és a jegygyűrűt, amit vett neki. Rasid leült az ágyra Leila mellé, és nagy hűhóval lassan bontotta szét a szalagot, nyitotta fel a dobozt és óvatosan kitépte belőle a gyűrűt. Elárulta, hogy Marjam régi jegygyűrűjét adta el ezért cserébe. – Őt nem zavarja. Hidd el. Észre sem fogja venni. Leila az ágy másik végébe húzódott. Hallotta Marjam vasalójának sistergését a földszintről. – Úgysem hordta soha – mondta Rasid. – Nem kell – mondta Leila erőtlenül. – így nem akarom. Vissza kell vinnie. – Visszavinni? – Türelmetlenség futott át az arcán, majd eltűnt. Mosolygott. – Egy kis készpénzt is hozzá kellett tennem – valójában elég sokat. Ez jobb gyűrű, huszonkét karátos arany. Érzed, milyen nehéz? Rajta, próbáld ki. Nem? – Becsukta a dobozt. – És mit szólnál virágokhoz? Az szép lenne. Szereted a virágokat? Van kedvenced? Százszorszép? Tulipán? Vagy orgona? Virágok nem? Jó! Én ugyan nem értem. Csak azt hittem… Na, ismerek egy szabót itt, Deh Mazagban. Úgy gondoltam, holnap elvihetnélek oda, csináltatnánk neked egy megfelelő ruhát. Leila megrázta a fejét. Rasid felvonta a szemöldökét. – Azt szeretném, ha mielőbb… – kezdte Leila. A férfi kezét a lány nyakára tette. Leila nem tehetett róla, összerezzent és elhúzódott. Érintése olyan volt, mintha szúrós régi gyapjúpulóvert viselne a csupasz testén. – Igen? – Azt szeretném, ha mielőbb meglenne a dolog. Rasid szája kinyílt, aztán sárga, csupafog vigyorra húzódott. – Te kis türelmetlen. Leila már Abdul Sarif látogatása előtt eldöntötte, hogy Pakisztánba megy. Még azután is elment volna, hogy Abdul Sarif elmondta, mi történt. Valahova messze innen. Elszakította volna magát ettől a várostól, ahol minden utcasarok csapda volt, ahol minden sikátor egy szellemet rejtett, mely úgy ugrott elő, mint egy paprikajancsi. Akkor még kockáztatott is volna. De az elutazás hirtelen már nem volt választási lehetőség. Nem, amikor mindennap öklendeznie kellett. Amikor a mellei így megduzzadtak. Amikor mindennek a felfordulásnak a közepén észrevette, hogy kimaradt egy havi ciklusa. Leila elképzelte magát egy menekülttáborban, egy kietlen mezőn, ahol a szedett-vedett cölöpökhöz rögzített több ezer műanyag ponyvadarab verdes a szélben. Az egyik összetákolt sátor alatt látta a kisbabáját, Tárik babáját: halántéka beesett, álla megereszkedett, bőre foltos, kékesszürke. Elképzelte, hogy idegenek mossák le apró testét, homokszínű lepelbe bugyolálják, és a keselyűk csalódott tekintetétől kísérve a széljárta földbe vájt lyukba helyezik. Hogyan is menekülhetne el? Leila gyászos leltárt készített a szeretteiről. Ahmad és Núr: halott. Haszine: elment. Giti: halott. Mami: halott. Bábi: halott. És most Tárik… De csodával határos módon valami megmaradt korábbi életéből, az utolsó kapocs ahhoz az emberhez, aki azelőtt volt, hogy ilyen végtelenül magára maradt volna. Tárik egy része még mindig

élt benne, apró kis karokat hajtott, áttetsző kezecskéket növesztett. Hogyan is tehetné kockára az egyetlen dolgot, ami megmaradt neki a fiútól, a régi életéből? Gyorsan döntött. Hat hét telt el, mióta Tárikkal együtt volt. Nem sok kell hozzá, hogy Rasid gyanakodni kezdjen. Tudta, hogy amit tesz, nem becsületes. Tisztességtelen, alattomos és szégyenteljes. És hihetetlenül méltánytalan Marjammal szemben. Mégis, bár a benne növekvő baba még nem volt nagyobb egy szamócánál, Leila már látta, miféle áldozatokat kell egy anyának hoznia. Az erkölcs csak az első volt a sorban. Egyik kezét a hasára tette, és behunyta a szemét. Leila töredékekre, darabokra emlékezett a csendes szertartásból. A krémszínű csíkok Rasid öltönyén. Hajlakkja fanyar illata. A borotválkozásból származó vágás épp az ádámcsutkája felett. Dohányfoltos ujjainak érdes párnái, amikor a gyűrűt az ujjára húzza. A toll. Hogy nem működik. Új toll keresése. A szerződés. Az aláírás, a férfié biztos kezű, az övé reszkető. Az imádságok. A tükörben észreveszi, hogy Rasid megnyírta a szemöldökét. És, valahol a szobában, Marjam figyel. A levegő terhes a neheztelésétől. Leila nem bírt az idősebb nő szemébe nézni. Hideg ágytakarója alatt fekve nézte, ahogy a férfi behúzza a függönyöket. Már azelőtt remegni kezdett, hogy a férfi ujjai blúzának gombjaival kezdtek babrálni, és meghúzták nadrágjának húzózsinórját. Rasid fel volt hevülve. Ujjai a végtelenségig babráltak inge gombjaival és övcsatjával. Leilának tökéletes rálátása nyílt megereszkedett mellére, előreugró köldökére, a közepén fiúzódó kis kék érre, a vastag fehér szőrpamacsokra a mellkasán, a vállain, a felkarján. Érezte, hogy a férfi szeme bebarangolja egész testét. – Isten segéljen, azt hiszem, szeretlek – mondta Rasid. Összekoccanó fogakkal Leila megkérte, hogy kapcsolja le a villanyt. Később, amikor meggyőződött róla, hogy a férfi alszik, Leila csendben benyúlt a matrac alá, ahol korábban egy kést rejtett el. A késsel megszúrta mutatóujja hegyét. Aztán felemelte a takarót, és vért csepegtetett az ujjáról a lepedőnek arra a részére, ahol együtt háltak.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET Marjam Nappal a lány csupán egy nyikorgó ágyrugó, lábdobogás volt az emeleten. Ő volt a fürdőszobában csobbanó víz, az emeleti hálószobában az üvegnek koccanó teáskanál. Nagy ritkán láthatóvá vált: egy elmosódott libbenő ruha Marjam látóterének a szélén, ahogy a mellén összekulcsolt kézzel felsiet a lépcsőn, a szandál csapkodja a sarkát. De elkerülhetetlen volt, hogy egymásba fussanak. Marjam összefutott a lánnyal a lépcsőn, a keskeny folyosón, a konyhában vagy az ajtóban, amikor bejött az udvarról. Amikor így találkoztak, kényelmetlen feszültség furakodott be közéjük. A lány összefogta a szoknyáját, és egy-két bocsánatkérő szót suttogott, mialatt tovasietett. Marjam megkockáztatott egy oldalpillantást, és kipirult arcot látott. Néha érezte rajta Rasid szagát. Érezte a férfi izzadságát a lány bőrén, a dohányát, az étvágyát. Szerencsére az ő életében a szex lezárt fejezet volt. Így volt már egy ideje, és most azoknak a fáradságos együttléteknek, amikor Rasid alatt kellett feküdnie, a gondolatára is felfordult Marjam gyomra. Esténként azonban nem járhatták ezt a kölcsönösen hangszerelt kerülgető táncot. Rasid azt mondta, ők egy család. Erősködött, hogy így van, és a családok együtt étkeznek, mondta. – Mi az? – kérdezte, miközben a húst szedegette le ujjával a csontról; a kanál-villa színjátékot egy héttel az esküvő után abbahagyta. – Egy pár szobrot vettem feleségül? Rajta, Marjam, gap bezan, mondj neki valamit. Hol hagytad a modorodat? – Miközben a velőt szívta ki a csontból, így szólt Léhához: – Nem szabad haragudnod rá. Ő ilyen csendes. Ez valójában áldás, mert, vallah, ha valakinek nincs sok mondanivalója, akkor jobban teszi, ha fukarul bánik a szavakkal. Mi városi emberek vagyunk, te meg én, ő viszont egy deháti. Egy falusi lány. Még csak nem is falusi lány. Nem. Egy sárból épített kolbában nőtt föl a falun kívül. Az apja dugta oda. Elmondtad neki, Marjam? Elmondtad, hogy harami vagy? Hát az. De mindent egybevetve van néhány jó tulajdonsága is. Majd meglátod, Leila dzsan. Először is erős, dolgos és igénytelen. Hadd fogalmazzak így: ha autó lenne, Volga lenne. Marjam már harminchárom éves felnőtt nő volt, de az a szó, harami, még mindig az elevenébe hatolt. Ennek hallatán még mindig kártevőnek, csótánynak érezte magát. Eszébe jutott, hogyan rángatta Náná a csuklójánál fogva. Ügyetlen kis harami vagy. Ez a jutalmam mindazért, amin keresztülmentem. Egy örökségpusztító, ügyetlen kis harami. – Te viszont – mondta Rasid a lánynak – te Mercedes lennél. Egy vadonatúj, első osztályú, csillogó Mercedes. Vah vah. De bizony. – Felemelte egyik zsíros mutatóujját. – Az embernek vigyáznia kell egy Mercedesszel. Tudod, tisztelni a szépségét és kimunkáltságát. Jaj, biztosan azt hiszed, bolond vagyok, diváne, hogy gépkocsikról beszélek itt neked. Nem állítom, hogy ti autók vagytok. Csak érvelek. Ezután Rasid visszatette a tányérra a rizsgombócot, amit korábban csinált. Keze tétlenül lógott az étel fölött, amikor józan, töprengő arccal lenézett. – Az ember ne mondjon rosszat a halottakról, még kevésbé egy sahidról. Nem akarok tiszteletlen lenni, amikor ezt mondom, de szeretném, hogy tudd, hogy vannak bizonyos… fenntartásaim… azzal kapcsolatban, ahogyan a szüleid – Allah bocsásson meg nekik és bocsássa be őket a paradicsomba – elnézőek voltak veled. Sajnálom. A hideg, gyűlölködő pillantás, amit a lány ekkor Rasidra lövellt, nem kerülte el Marjam figyelmét, a férfi azonban lefelé nézett és nem vette észre. – Mindegy. A lényeg az, hogy most én vagyok a férjed, és az én kötelességem, hogy nemcsak a te, hanem a mi becsületünk felett is őrködjek, igen, nángunk és namuszunk felett. Ez a férj terhe. Engedd meg, hogy ez az én gondom legyen. Kérlek. Ami téged illet, te vagy a királynő, a maleke, és ez a ház a palotád. Akármire legyen is szükséged, kérd meg Marjamot, és ő elintézi neked. Ugye, Marjam? És ha kedved támad valamire, én megszerzem neked. Látod, efféle férj vagyok én. Csak

annyit kérek cserébe… nos, egy apróság. Arra kérlek, hogy ne hagyd el ezt a házat az én kíséretem nélkül. Ez minden. Egyszerű, nem? Ha nem vagyok itthon, és valamire sürgősen szükséged van, úgy értem, ha mindenképpen kell valami és nem várhatsz meg vele, akkor elküldheted érte Marjamot, ő majd kimegy és megszerzi neked. Biztosan észrevetted az eltérést. Nos, az ember nem vezet egy Volgát és egy Mercedest ugyanúgy. Esztelenség lenne, nem? Ja, és azt is kérem, hogy ha együtt kimegyünk az utcára, vegyél fel burkát. Természetesen a saját védelmedre. Úgy lesz a legjobb. Olyan sok züllött férfi van most ebben a városban. Annyi aljas szándék, annyi mohóság, hogy akár egy férjes asszonyt is megbecstelenítsenek. Na. Ez minden. Köhögött. – Fogalmazzunk úgy, hogy Marjam lesz a szemem és fülem, amikor távol vagyok. – Ezzel egy röpke pillantást lövellt Marjamra, amely olyan kemény volt, akár egy fejbe rúgás acélorrú cipővel. – Nem mintha nem bíznék benned. Épp ellenkezőleg. Őszintén szólva sokkal megfontoltabbnak tűnsz a korodnál. De még mindig fiatal nő vagy, Leila dzsan, dokhtar-e javán, és a fiatal nők néha szerencsétlen döntéseket hoznak. Hajlamosak a csínytevésre. Mindenesetre Marjam lesz a felelős. És ha valami galiba történne… És ez így ment tovább. Marjam a szeme sarkából figyelte a lányt, mialatt úgy záporoztak rájuk Rasid követelései és bírálatai, mint Kabulra a rakéták.

Egy nap Marjam a nappaliban éppen Rasid ingeit hajtogatta össze, amiket a kinti ruhaszárítóról szedett le. Nem tudta, mióta volt ott a lány, de amikor felvett egy inget és megfordult, az ajtóban állt egy csésze teával a kezében. – Nem akartam megijeszteni – mondta a lány. – Bocsánat. Marjam csak ránézett. A nap a lány arcára sütött, nagy zöld szemére és sima homlokára, széles arccsontjaira és megnyerő, sűrű szemöldökére, ami semmiben sem hasonlított Marjaméra, mely vékony volt és formátlan. Fésületlen szőke haját középen választotta el. Abból, ahogy a lány a bögrét markolta mereven, megfeszült vállakkal, Marjam látta, hogy ideges. Úgy képzelte, biztosan az ágyán ülve próbálta összeszedni a bátorságot. – A falevelek színe megváltozik – mondta Leila barátkozón. – Észrevette? Az ősz a kedvencem. Szeretem az illatát, amikor faleveleket égetnek az udvarokban. Anyám a tavaszt szerette a legjobban. Ismerte az anyámat? – Nem igazán. A lány a füle mögé tette a kezét. – Hogy mondta? Marjam felemelte a hangját. – Azt mondtam, nem. Nem ismertem az anyádat. – Ó. – Akarsz valamit? – Marjam dzsan, szeretnék… Arról, amit Rasid mondott az este… – Akartam veled beszélni róla – szakította félbe Marjam. – Igen, kérem – mondta a lány komolyan, szinte türelmetlenül. Tett egy lépést felé. Megkönnyebbültnek látszott. Odakint egy sárgarigó trillázott. Valaki egy kézikocsit fiúzott; Marjam hallotta a sarokvas nyikorgását, a vaskerekek pattogását és zörgését. Nem túl messziről fegyverropogás hallatszott, egy lövést három másik követett, aztán csend. – Nem leszek a szolgád – mondta Marjam. – Nem leszek. A lány meghökkent. – Nem. Persze, hogy nem! – Lehet, hogy te vagy a maleke a palotában, én meg a deháti, de nem fogadok el parancsokat tőled. Panaszkodhatsz neki és elvághatja a torkomat, de akkor sem leszek a szolgád. Hallasz engem? Nem leszek a szolgád.

– Nem! Nem is várom… – És ha azt hiszed, hogy a külsődet használva megszabadulhatsz tőlem, akkor tévedsz. Én voltam itt előbb. Nem hagyom, hogy kidobjanak. Nem hagyom, hogy kitúrj. – Én nem akarom… – mondta a lány erőtlenül. – És látom, hogy már begyógyultak a sebeid. Úgyhogy lassan kiveheted a részed a házimunkából… A lány gyorsan bólogatott. Kiloccsantotta a teáját, de észre sem vette. – Igen, ez a másik oka, amiért lejöttem. Hogy megköszönjem, hogy gondoskodott rólam… – Hát, nem tettem volna – csattant fel Marjam. – Nem etettelek és mosdattalak és ápoltalak volna, ha tudom, hogy ellenem fordulsz és ellopod a férjemet. – Ellopni? – Én majd főzök és elmosom az edényeket. Te kimosol és felsöpörsz. A többit naponta felváltva csináljuk. És még valami. Nincs szükségem a társaságodra. Nem kell. Egyedül akarok lenni. Te békén hagysz engem, és én viszonzom a szívességet, így fogunk kijönni egymással. Ezek a szabályok. Amikor befejezte, a szíve kalapált és kiszáradt a szája. Marjam még sosem beszélt így, még sosem fejezte ki ilyen határozottan az akaratát. Az érzésnek fel kellett volna villanyoznia, de a lány könnyes szemmel, lehorgasztott fejjel állt ott, és ami elégedettséget ez a kitörés nyújtott Marjamnak, most annyira csekélynek és igazságtalannak találta. Az ingeket odanyújtotta a lánynak. – Az almariba tedd őket, ne a szekrénybe. Úgy szereti, ha a fehérek a felső fiókban vannak, a többi középen, ahol a zoknik. A lány letette a bögrét a földre, és kinyújtotta Marjam felé a tenyerét. – Sajnálom, hogy így történt – mondta rekedt hangon. – Sajnálhatod is – mondta Marjam. – Sajnálhatod.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET Leila Leilának eszébe jutott egy összejövetel, amit néhány évvel korábban a házukban tartottak Mami jó napjainak egyikén. A nők a kertben ültek, és egy tálból friss faepret eszegettek, amit Vadzsma szedett az udvarában álló eperfáról. A duzzadt gyümölcsök fehérek és rózsaszínek voltak, néhány pedig éppoly sötétlila, mint Vadzsma orrán az elpattant kis erek. – Hallottad, hogy halt meg a fia? – kérdezte Vadzsma energikusan lapátolva egy marék epret fogatlan szájába. – Megfulladt, nem? – kérdezte Nila, Giti anyja. – A Ghargha-tóban, ugye? – De azt tudtad, hogy Rasid… – Vadzsma felemelte egy ujját, jelezve, hogy várják ki, amíg megrágja a gyümölcsöt és lenyeli. – Tudtátok, hogy akkoriban gyakran sarábot iszogatott, és hogy aznap is holtrészeg volt? Bizony. Holtrészeg, úgy hallottam. Pedig még csak délelőtt volt. Délre ájultra itta magát egy konyhaszéken. Ágyút lehetett volna sütögetni a füle mellett, akkor se ébredt volna fel. Leila tisztán emlékezett, hogy Vadzsma eltakarta a száját és böfögött; és hogy nyelvével felfedezőútra indult megmaradt fogai között. – A többit el tudjátok képzelni. A fiú észrevétlenül ment be a vízbe. Valamivel később fedezték fel, ahogy arccal lefelé lebegett a vízben. Emberek szaladtak oda, hogy segítsenek, egy részük a fiút próbálta élesztgetni, mások az apját. Valaki a fiú fölé hajolt, és azt a… szájból szájba lélegeztetést csinálta, amit kell. De nem volt értelme. Mind látták. A fiú elment. Leila emlékezett, hogy Vadzsma feltartotta egy ujját és áhítattól remegő hangon mondta: – Ezért tiltja a Szent Korán a sarábot. Mert mindig a józannak kell megfizetnie a részeg bűneit. Bizony ám. Ez a történet motoszkált Leila fejében, miután közölte Rasiddal a hírt a babáról. A férfi azon nyomban felpattant a kerékpárjára, a mecsetbe ment, és egy fiúért imádkozott. Aznap este vacsora közben Marjam vég nélkül egy húsgombócot tologatott ide-oda a tányérján. Leila ott volt, amikor Rasid magas, drámai hangon közölte a hírt Marjammal – Leila azelőtt még sosem volt tanúja hasonló kedélyes kegyetlenségnek. Marjam szempillái megrebbentek, amikor meghallotta. Arca kigyúlt. Morcosan, feldúltan ült a székén. Később, miután Rasid felment rádiózni, Leila segített Marjamnak leszedni a szofrét. – El sem tudom képzelni, most mi lehetsz – mondta Marjam, miközben rizsszemeket és kenyérmorzsát csipegetett össze –, ha már eddig is Mercedes voltál. Leila játékosabb taktikával próbálkozott. – Vonat? Talán egy Jumbo Jet. Marjam kiegyenesedett. – Remélem, nem gondolod, hogy ez felment a házimunka alól. Leila szólásra nyitotta a száját, de meggondolta magát. Emlékeztette magát, hogy Marjam volt az egyetlen ártatlan fél ebben a felállásban. Marjam és a kisbaba. Később az ágyban Leila sírva fakadt. Mi a baj? Rasid tudni akarta, felemelte az állát. Beteg talán? A baba miatt van, valami baj van a babával? Nem? Marjam talán rosszul bánik vele? – Arról van szó, ugye? – Nem. – Vallah o billah, lemegyek és móresre tanítom. Mit gondol magáról az a harami, hogy úgy bánik veled… – Nem! Már kelt is ki az ágyból, és Leilának az alkarjánál fogva kellett visszahúznia. – Ne! Nem! Jól bánik velem. Egy percet kérek, ez minden. Mindjárt jól leszek.

A férfi mellette ült és a nyakát simogatta, motyogott hozzá. A keze lassan lesiklott a hátára, aztán vissza a nyakára. Közelebb hajolt és kivillantotta tömött fogsorát. – Hát akkor lássuk csak – dorombolta –, hogy tudok-e segíteni, hogy jobban érezd magad. Először a fák – azok, amiket nem vágtak ki tüzelőnek – dobták le sárga és rézszínű foltos leveleiket. Aztán jöttek a szelek, hidegek és kemények, melyek keresztülhasították a várost. Leszakították az utolsó lelógó faleveleket is, és kísérteties külsejű fákat hagytak maguk után a fakó barna dombokon. Az évszak első havazása könnyű volt, a pelyhek elolvadtak, alighogy lehulltak. Aztán az utak fagytak meg, a hó felhalmozódott a tetőkön, és félig betakarta a hóvirágos ablakokat. A hóval együtt megjöttek a papírsárkányok is, valaha Kabul téli egének urai, most félénk behatolók egy területen, melyet villámsebes rakéták és harci repülők követeltek maguknak. Rasid mindig háborús hírekkel tért haza, de Leilát csak összezavarták a szövetségi kapcsolatok, amiket megpróbált elmagyarázni neki. Szajjáf a hazarák ellen harcolt, mondta. A hazarák Maszúd ellen harcoltak. – És Maszúd persze harcol Hekmatjár ellen is, akit támogatnak a pakisztániak. Azok ketten, Maszúd és Hekmatjár halálos ellenségek. Szajjáf, ő Maszúd pártján van. Hekmatjár pedig most még a hazarákat támogatja. Rasid szerint, ami a kiismerhetetlen üzbég parancsnokot, Dosztumot illeti, senki sem tudja, kihez húz. Az 1980-as években Dosztum a mudzsáhidek oldalán harcolt a szovjetek ellen, de elfordult tőlük, és csatlakozott Nadzsibullah kommunista bábrezsiméhez, miután a szovjetek kivonultak. Még kitüntetést is kapott, amit maga Nadzsibullah adott át neki, mielőtt újra megforgatta volna a köpönyegét és vissza nem tért a mudzsáhidek oldalára. Rasid azt mondta, Dosztum most éppen Maszúdot támogatja. Kabulban, és különösen Nyugat-Kabulban tüzek tomboltak, és a hófödte épületek felett gombaszerű fekete füstoszlopok emelkedtek az égbe. Nagykövetségek zártak be. Iskolák omlottak össze. A sebesültek kórházi várótermekben véreztek el, mondta Rasid. A műtőkben érzéstelenítés nélkül amputáltak végtagokat. – De ne aggódj – mondta. – Velem biztonságban vagy, virágom, golom. Ha valaki bántani próbál, kitépem a máját és megetetem vele. Azon a télen Leila mindenhol falakba ütközött. Vágyakozva gondolt gyermekkora széles égboltjaira, kirándulásaikra Bábival a bozkesi viadalokra és a vásárlásokra Mamival Mandaiiban, azokra a napokra, amikor szabadon szaladgálhatott az utcán, és Gitivel és Haszinéval kitárgyalhatta a fiúkat. A napokról, amikor Tárikkal valahol egy patak partján lóhereágyon üldögélt, rejtvényeket adtak fel egymásnak, cukorkát csereberéltek, és a naplementét nézték. Ám Tárikra gondolni csalóka dolog volt, mert még mielőtt észbe kaphatott volna, már látta is a fiút egy kórházi ágyon fekve, távol otthonától, ahogy csövek szúrják át összeégett testét. Mint az epe, mely egyre csak égette a torkát ezekben a napokban, úgy emelkedett Léhában egy mélyről jövő bénító gyász egészen a mellkasáig. A lábából elszállt minden erő. Meg kellett kapaszkodnia valamiben. Leila 1992 telét azzal töltötte, hogy sepregette a házat, súrolta a Rasiddal közös fürdőszobája tökszínű falát, és egy nagy réz lagánban ruhát mosott az udvaron. Néha látta magát, mintha saját teste fölé hajolna, látta magát könyökéig felhajtott ingujjban a lagán pereménél guggolni, ahogy rózsaszínű kezekkel Rasid atlétáiból facsarja a szappanos vizet. Olyankor elveszettnek érezte magát, körbekémlelt, mint egy hajótörött, de a láthatáron nem volt semmi szárazföld, csak víz, ameddig a szem ellát. Amikor túl hideg volt, hogy kimenjen, Leila a házban kószált. Lassan sétált, körmét végighúzta a falon, végig a folyosón, aztán vissza, le a lépcsőn, aztán fel, mosatlan arccal, fésületlen hajjal. Addig sétált, amíg Marjamba nem futott, aki komor pillantást vetett rá és folytatta, amivel addig foglalkozott: kivágta egy zöldpaprika csumáját és levagdosta a zsírt a húsról. A szobát olyankor sértett csend töltötte meg, Leila szinte látta a gyűlöletet, mely úgy sugárzott Marjamból, mint az

aszfaltból felszálló hőhullámok. Leila visszavonult a szobájába, leült az ágya szélén, és nézte a hulló hópelyheket. Rasid egy nap elvitte a cipőboltjába. Amikor együtt voltak, a férfi mellette sétált, egyik kezét folyton a könyökhajlatán tartotta. Leila számára a kimozdulás egyet jelentett a sérülés elkerülésének gyakorlásával. Szeme még mindig szokta a burka által rácsszerűen korlátozott látóteret, lába még mindig beleakadt a ruhadarab szegélyébe. Séta közben folyamatosan attól félt, hogy megbotlik és elesik, vagy kitöri a bokáját egy kátyúban. Mégis, valahol megnyugtatónak találta a burka által nyújtott névtelenséget. Így akkor sem ismernék fel, ha összefutna egy régi ismerőssel. Nem kell szembesülnie a szemükben tükröződő meglepetéssel, szánalommal vagy az örömmel, hogy ilyen mélyre süllyedt, hogy égbetörő vágyai így megsemmisültek. Rasid boltja nagyobb volt és elegánsabb, mint Leila képzelte. Leültette zsúfolt munkaasztala mögé, aminek a tetejét régi cipőtalpak és maradék bőrdarabok borították. Megmutatta neki a kalapácsait, illusztrálta, miként működik a csiszolókő, a hangja magasan, büszkén csengett. A férfi Leila hasára tette a kezét, nem az ing felett, hanem alatta, az ujjhegyei hidegek voltak és érdesek feszülő bőrén, mint a kéreg. Leilának eszébe jutottak Tárik puha, de erős ujjai, a keze hátán futó kanyargós duzzadt erek, melyeket mindig olyan lenyűgözően férfiasnak talált. – Milyen gyorsan nő a hasad – mondta Rasid. – Nagy fiú lesz. A fiam pahlaván lesz! Mint az apja. Leila visszafiúzta az ingét. Félelemmel töltötte el, amikor a férfi ilyeneket mondott. – Hogy állnak a dolgok Marjammal? Leila azt felelte, hogy jól. – Jó. Jó. Nem árulta el, hogy megvolt az első komoly veszekedésük. Néhány nappal korábban történt. Leila a konyhába ment, és ott találta Marjamot, aki kihúzgálta és becsapta a fiókokat. Marjam azt mondta, a hosszú fakanalat keresi, amivel a rizst szokta keverni. – Hová tetted? – kérdezte, és hátrafordult, hogy Leilára nézzen. – Én? – kérdezte Leila. – Nem vettem el. Alig jövök ide. – Azt észrevettem. – Ez kritika akar lenni? Úgy emlékszem, maga akarta így. Azt mondta, maga készíti majd az ételeket. De ha cserélni akar… – Szóval azt mondod, apró lábakat növesztett és kisétált. Kipp-kopp, kipp-kopp. Ez történt, dige? – Csak azt mondom… – Leila próbált uralkodni magán. Általában képes volt lenyelni Marjam gúnyolódását és vádaskodását. De a bokája megdagadt, a feje fájt, és szívfájdalma aznap különösen gonoszul bántotta. – Csak azt mondom, hogy talán véletlenül rossz helyre tette. – Rossz helyre tettem? – Marjam kifiúzott egy fiókot. Megcsörrentek benne a tálalókanalak és kések. – Mennyi ideje is vagy itt? Néhány hónapja? Én tizenkilenc éve élek ebben a házban, dokhtárdzsu. Azt a fakanalat már akkor ebben a fiókban tartottam, amikor te még pelenkába szartál. – Akkor is – mondta Leila összeszorított fogakkal, most már a tűréshatáron – lehet, hogy máshova tette és elfelejtette. – És az is lehet, hogy te dugtad el valahol, hogy felbosszants. – Maga egy szomorú, szánalmas nő – mondta Leila. Marjam arca megvonaglott, aztán összeszedte magát és fogcsikorgatva mondta: – Te pedig egy kurva! Egy kurva és egy dozd. Tolvaj kurva, az vagy! Aztán kiabáltak. Edényeket kaptak fel, de nem dobták el őket. Mindenféle névvel illették egymást, olyasmikkel, amiknek Leila most a puszta gondolatára elvörösödött. Azóta nem beszéltek. Leila még mindig kábult volt attól, hogy milyen könnyen elszabadultak az indulatai, de igazság szerint egyik fele még élvezte is, hogy van egy célpontja, amire minden forrongó dühét és gyászát összpontosíthatja. Leila fejében, nem minden ráérzés nélkül, felmerült, hogy talán Marjam ugyanígy volt ezzel.

Azután felrohant az emeletre, és Rasid ágyára vetette magát. Odalent Marjam még mindig kiabált. – Szart a fejedre! Szart a fejedre! Leila lefeküdt az ágyra, és a párnába nyögött. Hirtelen olyan erővel érezte meg szülei hiányát, amilyet a támadást követő szörnyű napok óta nem érzett. Csak feküdt az ágyon, markolta a lepedőt, amíg hirtelen el nem akadt a lélegzete. Felült, keze azonnal a hasára ugrott. A baba most először rúgott egyet a hasában.

HARMINCHARMADIK FEJEZET Marjam 1993 tavaszának egy korai reggelén Marjam a nappali szoba ablaka mellett állva figyelte, ahogy Rasid kikíséri a lányt a házból. A lány meggörnyedve tántorgott kifelé, egyik kezét védőn hasa feszes dobjára fonta, melynek alakja még hurkáján át is kivehető volt. Rasid, aki izgatott és túlontúl is figyelmes volt, a könyökénél fogta és úgy vezette át az udvaron, mint egy közlekedési rendőr. Kezével „várj itt”-mozdulatot tett, a bejárati kapuhoz szaladt, aztán intett a lánynak, hogy menjen előre, és egyik lábával támasztotta ki az ajtót. Amikor a lány odaért hozzá, a férfi megfogta a kezét, és kisegítette a kapun. Marjam szinte hallotta, ahogy azt mondja, csak óvatosan, virágom, golom. Másnap kora este jöttek vissza. Marjam először az udvarba belépő Rasidot pillantotta meg. Túl hamar engedte el a kaput, és az majdnem arcul csapta a lányt. Néhány gyors lépéssel vágott át az udvaron. Marjam egy árnyékot figyelt meg az arcán, az alkony rézszín fényében meghúzódó sötétséget. A házban levette a kabátját, és a kanapéra dobta. Amikor elment Marjam mellett és nekidörzsölődött, durva hangon csak annyit mondott: – Éhes vagyok. Tálald a vacsorát. A ház bejárati ajtaja kinyílt. Az előszobából Marjam látta a lányt, bal karja hajlatában bepólyált csomag. Egyik lába kint volt, a másikkal kitámasztotta az ajtót. Előregörnyedt és nyögött, ahogy megpróbálta elérni a holmijával teli papírzacskót, amit letett, hogy ki tudja nyitni az ajtót. Fintorgott az erőfeszítéstől. Felnézett és meglátta Marjamot. Marjam hátat fordított, és bement a konyhába, hogy megmelegítse Rasid ételét. – Olyan, mintha valaki egy csavarhúzót gyömöszölne a fülembe – mondta Rasid és megdörzsölte a szemét. Marjam szobája ajtajában állt dagadt szemekkel, csak egy laza csomóra kötött tumbán volt rajta. Ősz haja kócos volt és zilált. – Ez a sírás. Nem bírom elviselni. Odalent a lány fel-alá sétált a babával és énekelt neki. – Már két hónapja nem tudom kialudni magam éjszaka – mondta Rasid. – A szobának meg csatornaszaga van. Szaros ruhák hevernek szanaszét. Múlt éjszaka bele is léptem egybe. Marjam befelé perverz gyönyörűséggel vigyorgott. – Vidd ki! – kiabált Rasid hátra a válla fölött. – Miért nem viszed ki? Az éneklés egy pillanatra abbamaradt. – Tüdőgyulladást kap! – De nyár van? – Mi? Rasid fogcsikorgatva felemelte a hangját. – Azt mondtam, meleg van odakint! – Nem viszem ki! Az éneklés újrakezdődött. – Néha esküszöm, fognám azt az izét, betenném egy dobozba és leengedném a Kabul folyón. Mint az újszülött Mózest. Marjam sosem hallotta, hogy Rasid a nevén szólította volna a kislányt, akit a lány Azizénak, a Gyöngéden Szeretettnek nevezett el. Mindig csak a baba volt, vagy amikor igazán ki volt rá borulva, akkor az az izé. Néha Marjam hallotta veszekedni őket éjszaka. Lábujjhegyen az ajtajuk elé osont, és hallgatta, hogy Rasid a babára panaszkodik – mindig a babára –, a folyamatos sírására, a szagokra, a játékokra, amikben elbotlott, arra, hogy a baba elcsente tőle Leila figyelmét, mivel állandóan követelte, hogy megetessék, büfiztessék, kicseréljék a pelenkáját, sétáljanak vele, kézbe vegyék. A

lány erre megszidta, amiért cigarettázott a szobában, és amiért nem engedte, hogy a baba velük aludjon. Más viták is voltak, melyeket fojtott hangon folytattak. – Az orvos azt mondta, hat hét. – Még ne, Rasid. Ne. Engedj el. Ugyan már, ne csináld. – Már két hónap telt el. – Pszt. Na tessék. Felébresztetted. – Aztán élesebb hangon: – Khos sodi? Most örülsz? Marjam ilyenkor visszaosont a szobájába. – Nem tudsz segíteni? – kérdezte most Rasid. – Biztosan tehetsz valamit. – Mit tudok én a kisbabákról? – mondta Marjam. – Rasid! Idehoznád az üveget? Ott áll az almarin. Nem akar szopni. Megint megpróbálom az üveggel. A baba visítása egyre hangosabb lett, úgy hasított a levegőbe, mint húsvágó bárd a húsba. Rasid behunyta a szemét. – Az az izé egy hadúr. Hekmatjár. Én mondom, Leila Golboddin Hekmatjárt szülte meg nekem. Marjam látta, hogy a lány napjai az etetés, ringatás, rázogatás, sétálás ciklusaiban őrlődnek fel. Még amikor a baba szunyókált is, ott voltak a koszos pelenkák, melyeket kimosás előtt egy lavórban fertőtlenítőbe kellett áztatni, amit Leila nagy nehezen megvetetett Rasiddal. Ott voltak a körmök, amiket csiszolópapírral le kellett reszelni, szennyes kezeslábasok és pizsamák, amiket ki kellett mosni és kiteregetni. Ezek a ruhák, mint sok más dolog a babával kapcsolatban, állandó vita tárgyává lettek. – Mi a baj ezekkel? – kérdezte Rasid. – Ezek fiúruhák. Baccsénak valók. – Szerinted tudja, mi a különbség? Jó pénzt adtam értük. És még valami. Nem tetszik a hanghordozásod. Tekintsd ezt figyelmeztetésnek. A lány minden héten menetrendszerűen egy fekete fém parázstartót tett a tűzre, beleszórt egy csomó vadrutamagot, és az eszfándifüstöt a baba irányába legyezte, hogy távol tartsa tőle a gonoszt. Marjam a lány kitörő lelkesedését kimerítőnek találta – bár be kellett vallania, még ha csak magának is, egy bizonyos fokig lenyűgözőnek is. Ámulva nézte, ahogy a lány szeme imádattal ragyog még reggel is, amikor arca beesett és bőre viaszos színű az éjszakai fel-alá sétálgatástól. Leila nevetőgörcsöt kapott, amikor a baba pukizott egyet. A babában végbemenő legapróbb változások is elbűvölték, és minden, amit tett, fantasztikus minősítést kapott. – Nézd! A csörgőért nyúl. Milyen okos. – Felhívom az újságok szerkesztőségeit – felelte Rasid. Minden este bemutatókat tartott. Amikor a lány ragaszkodott hozzá, hogy Rasid szemtanúja legyen valaminek, a férfi felfelé nyújtotta az állát és türelmetlen oldalpillantást vetett orrának kék véreres kampóján át. – Nézd. Nézd, hogy nevet, amikor megcsettintem az ujjamat. Tessék. Látod? Láttad? Rasid morgott egyet, és visszafordult a tányérjához. Marjam emlékezett, hogy azelőtt a lány puszta jelenléte felvillanyozta. Minden, amit a lány mondott, a kedvére tett, felkeltette az érdeklődését, olyankor felnézett a tányérjából és elismerően bólintott. Az volt a különös, hogy Marjamnak örülnie kellett volna a lány kegyvesztettségének, és elégtételt kellett volna éreznie. De nem így volt. Nem. Meglepetésére Marjam azon kapta magát, hogy sajnálja a lányt. Vacsora közben történt az is, hogy Leila kitartó aggodalomáradatot zúdított ki magából. A lista tetején a tüdőgyulladás állt, minden apró köhögésnél arra gyanakodott. Aztán ott volt a vérhas, melynek réme minden laza székletnél felsejlett. Minden kiütés himlő volt vagy kanyaró. – Nem kellene annyira ragaszkodnod hozzá – mondta Rasid egy éjjel. – Hogy érted ezt?

– Múlt éjszaka hallgattam a rádiót. Amerika Hangja. Érdekes statisztikát hallottam. Azt mondták, hogy Afganisztánban négy gyerekből egy meghal, mielőtt betölti az ötödik életévét. Ezt mondták. És… Mi van? Mi van? Hová mész? Gyere vissza. Azonnal gyere vissza! Döbbent képpel nézett Marjamra. – Most meg mi a baja? Marjam az ágyában feküdt, amikor aznap este a veszekedés újra kezdődött. Forró, száraz nyári éjszaka volt, szaratán hónapban tipikus Kabulban. Marjam kinyitotta az ablakot, de amikor szellő nem jött be rajta, hogy enyhítse a hőséget, csak szúnyogok, visszacsukta. Érezte, ahogy a talajból felszálló meleg áthatol az udvarban álló szerszámoskamra gabonabarna, pattogzott deszkáin, felkúszik a falon és beárad a szobájába. A veszekedés általában néhány perc alatt kifutotta magát, de most fél óra telt el, és nemhogy még mindig folyt, de egyre hevesebb is lett a vita. Marjam hallotta, hogy Rasid kiabál. A férfié elnyomta a lány óvatos, magas hangját. Nem sokkal később a baba bőgni kezdett. Akkor Marjam hallotta, hogy az ajtó durván kicsapódik. Reggel látta az ajtógomb kerek lenyomatát a folyosó falában. Ült az ágyban, amikor az ő szobájának is kicsapódott az ajtaja és Rasid jött be rajta. Fehér alsónadrágot és hozzáillő atlétát viselt, ami a hónalja körül sárga volt az izzadságtól. A lábán papucs. Egyik kezében egy nadrágszíjat tartott, azt a barnát, amit a lánnyal tartott nikkára vett, és perforált végét az öklére tekerte. – Ez a te műved. Tudom – vicsorogta, és egyre közeledett. Marjam kicsusszant az ágyból, és hátrálni kezdett. Karjait ösztönösen a melle elé kapta, mert a férfi gyakran oda sújtott le először. – Miről beszélsz? – dadogta. – Arról, hogy elutasít engem. Te tanítod rá. Az évek során Marjam megtanulta megkeményíteni magát a férfi gúnyolódása és szemrehányásai, csúfolódása és szidalmai ellen. De a félelmet nem tudta kontrollálni. Ennyi év után még mindig reszketett a félelemtől, amikor a férfi ilyen volt: fitymálóan szorosabbra fonta az övet a csuklóján, vérben forgó szeme szikrázott. A tigris ketrecébe eresztett kecske félelme volt ez, amikor a tigris először néz fel a mancsairól és üvölteni kezd. Most a lány jött a szobába tágra nyílt szemmel, arca eltorzult. – Tudnom kellett volna, hogy el fogod rontani. Rasid leköpte Marjamot. Meglóbálta az övet, és saját combján próbálta ki. Az övcsat hangosan csörgött. – Hagyd abba, bász! – mondta a lány. – Rasid, ezt nem teheted. – Menj vissza a szobába. Marjam megint hátrált. – Nem! Ne csináld! – Most azonnal! Rasid felemelte az övét, és ezúttal lesújtott vele Marjamra. Ám akkor egy döbbenetes dolog történt: a lány rávetette magát. Mindkét kézzel megragadta Rasid karját, és megpróbálta lehúzni, de csak csimpaszkodott rajta. Annyit ért el, hogy lelassította Rasid haladását Marjam felé. – Engedj el! – kiáltotta Rasid. – Te nyertél. Te nyertél! Ezt ne csináld. Kérlek, Rasid, ne verd meg! Kérlek, ne csináld. Így küzdöttek egymással, a lány továbbra is könyörögve lógott a karján, Rasid próbálta lerázni magáról, miközben tekintetét Marjamra szegezte, aki túl bénult volt, hogy bármit is tegyen. Marjam végül megértette, hogy nem lesz verés, aznap este nem. A férfi elérte, amit akart. Még pár pillanatig úgy maradt, felemelt karral, fújtatva, homloka csillogott az izzadságtól. Aztán lassan leeresztette a karját. A lány lába leért a talajra, de még mindig nem engedte el a férfit, mintha nem bízna benne. Rasidnak ki kellett tépnie a karját a lány kezéből.

– Rajtatok tartom a szemem – mondta, és átvetette az övet a vállán. – Mindkettőtökön rajta tartom a szemem. Nem csináltok belőlem ahmakot, bolondot a saját házamban. Még egy utolsó, gyilkos pillantást lövellt Marjamra, és útban kifelé taszított egyet a lányon. Amikor hallotta, hogy becsukódik az ajtajuk, Marjam visszamászott az ágyba, fejét a párna alá fúrta, és várta, hogy elmúljon a reszketés. Aznap este Marjam háromszor riadt fel álmából. Először a Karte-Csar felől érkező rakéták morajlására nyugaton. Másodszor arra, hogy a földszinten sír a baba, a lány csitítgatja, és a kanál megcsörren a cumisüvegen. Végül a szomjúság hajtotta ki az ágyból. Odalent a nappali sötét volt, leszámítva az ablakon beszűrődő holdsugarat. Marjam valahol egy légy zümmögését hallotta, ki tudta venni az öntöttvas tűzhely körvonalait a sarokban, felfelé ugró, majd a mennyezet alatt éles szögben elkanyarodó csövét. Útban a konyha felé Marjam majdnem felbukott valamiben. Valami volt a lábánál. Amikor a szeme hozzászokott a sötéthez, látta, hogy a lány és a baba fekszik a padlón egy szőttesen. A lány az oldalán fekve, horkolva aludt. A baba ébren volt. Marjam meggyújtotta az asztalon álló kerozinlámpát, és leguggolt. A fényben most először látta rendesen a babát közelről, a fekete hajcsomót, a sűrű szempillákkal körülvett mogyorószín szemeket, rózsaszín arcot és az érett gránátalma színű ajkakat. Marjamnak az volt a benyomása, hogy a baba is vizsgálgatja őt. A hátán feküdt, fejét oldalra döntötte, és figyelmesen nézett Marjamra; csodálkozás, zavarodottság és gyanakvás keveredett a tekintetében. Marjamban felmerült, hogy talán megijesztette, de akkor a baba boldogan felvisított, és Marjam tudta, hogy előnyös ítélet született vele szemben. – Pszt – suttogta Marjam. – Felébreszted anyádat, még ha félig süket is. A baba csuklója ökölbe szorult. Felemelkedett, leesett, ügyetlenül utat talált a szájához. Saját öklével teli szájjal a baba Marjamra vigyorgott, kicsi nyálbuborékok fénylettek a száján. – Nocsak. Milyen szomorú látványt nyújtasz ilyen ostobán fiúnak öltöztetve. És így bebugyolálva ebben a melegben. Nem csoda, hogy még mindig ébren vagy. Marjam lehúzta a takarót a babáról, és rémülten tapasztalta, hogy egy másik is volt alatta. Csettintett a nyelvével, és azt is lehúzta róla. A baba megkönnyebbülten gurgulázott. Úgy verdesett a karjaival, mint egy madár. – Így jobb, nej? Ahogy Marjam elfiúzódott, a baba megmarkolta a kisujját. Az apró ujjak szorosan ráfonódtak a kisujjára. Puhák voltak és melegek, és nedvesek a nyáltól. – Gonoh – mondta a baba. – Jól van, bász, engedd el. A baba csak kapaszkodott, és megint rugdalózni kezdett. Marjam kiszabadította az ujját. A baba mosolygott, és egy sor gurgulázó hangot hallatott. Visszadugta az öklét a szájába. – Minek örülsz annyira, he? Min mosolyogsz? Nem vagy olyan okos, mint az anyád mondja. Egy vadállat az apád és egy bolond az anyád. Nem mosolyognál annyira, ha tudnád. Bizony nem. Most aludj végre. Rajta. Marjam felemelkedett és tett egy pár lépést, amikor a baba panaszos hangokat hallatott, és Marjam már tudta, hogy ezek egy kiadós sírás kezdetét jelzik. Visszament hozzá. – Mi az? Mit akarsz tőlem? A baba fogatlanul mosolygott. Marjam sóhajtott. Leült és hagyta, hogy a baba megfogja a mutatóujját. Elnézte, ahogy nyöszörög, miközben csípőből behajlított buci lábaival a levegőt rugdalja. Marjam csak ült ott és nézte, amíg a baba abba nem hagyta a mozgolódást és halkan szuszogni nem kezdett. Odakint a poszáták vidáman daloltak, és időnként, amikor az énekesek felreppentek, Marjam látta, hogy szárnyukon megcsillan a felhőkön átszűrődő holdfény kékje. És bár a torka kiszáradt a

szomjúságtól és a lába teljesen elmacskásodott, sok idő telt el, mire finoman kiszabadította az ujját a baba szorításából és felment a szobájába.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET Leila Minden földi élvezetek közül Leila azt szerette a legjobban, amikor Azize mellett feküdt, olyan közel a baba arcához, hogy nézhette nagy pupilláit tágulni és összefiúzódni. Leila imádta végighúzni az ujjait Azize kellemes, puha bőrén, gödröcskés ujjpercein, a hurkákon a könyökeinél. Néha a mellére fektette Azizét, és Tárikról suttogott puha hajába, az apáról, aki mindig idegen marad Azizénak, akinek arcát Azize sosem fogja megismerni. Leila mesélt a babának arról, milyen ügyesen oldotta meg Tárik a találós kérdéseket, milyen ügyes volt a trükkökben és huncutságokban, milyen szívesen nevetett. – Neki voltak a legcsinosabb szempillái, sűrűk, mint a tiéd. Szép álla, finom orra és kerek homloka volt. Jaj, apád nagyon jóképű volt, Azize. Tökéletes volt. Tökéletes, ahogyan te is. Óvatosságból azonban sosem mondta ki Tárik nevét. Néha azon kapta Rasidot, hogy a legfurcsább módon néz Azizéra. Múlt este, miközben a hálószoba padlóján ült és egy bőrkeményedést vágott le a lábáról, amúgy félvállról megkérdezte: – Szóval miféle kapcsolat volt kettőtök között? Leila zavarodott pillantással nézett rá, mintha nem értené. – Leila és Madzsnun. Te és a jeklange, a nyomorék. Mi volt köztetek? – A barátom volt – mondta Leila vigyázva, nehogy a hangszíne elárulja. Úgy tett, mintha nagyon lefoglalná a cumisüveg előkészítése. – Te is tudod. – Nem tudom, mi az, amit tudok. – Rasid letette a bőrdarabokat az ablakpárkányra, és az ágyra dobta magát. Szétvetette a lábát, és megpiszkálta a lába közét. – És mint… barátok, csináltatok ti ketten valaha bármi nem helyénvalót? – Nem helyénvalót? Rasid vidáman mosolygott, de Leila érezte magán hideg, vizslató tekintetét. – Nézzük csak. Nos, megcsókolt valaha is? Talán odatette a kezét, ahova nem kellett volna? Leila arca méltatlankodónak szánt mozdulattal rándult meg. Érezte, hogy szíve a torkában dobog. – Olyan volt nekem, mint egy fiútestvér. – Szóval most barát volt vagy fiútestvér? – Mindkettő. Ő… – Melyik a kettő közül? – Olyan volt, mintha mindkettő lenne. – A fiú- és lánytestvérek viszont érdekes teremtmények. Igen. Van úgy, hogy egy fiútestvér megengedi a lánytestvérnek, hogy megnézze a fütykösét, a lány pedig… – Rosszul vagyok tőled. – Szóval nem volt köztetek semmi. – Nem akarok erről többet beszélni. Rasid félrehajtotta a fejét, összeszorította a száját és bólintott. – Tudod, az emberek pletykáltak rólatok. Emlékszem. Mindenfélét mondtak kettőtökről. De te állítod, hogy nem volt semmi. A lány nagy nehezen ránézett. A férfi gyötrelmesen hosszú ideig rezzenéstelenül állta a tekintetét, mire Leila annyira szorította a tejesüveget, hogy az ujjpercei elfehéredtek, és minden erejére szüksége volt, hogy ne inogjon meg. Megremegett a gondolatra, hogy mit tenne Rasid, ha megtudná, hogy lop tőle. Azize születése óta minden héten, mialatt a férfi aludt vagy a szerszámoskamrában volt, kinyitotta a pénztárcáját, és kivett belőle egy bankjegyet. Voltak hetek, amikor a pénztárca vékony volt, olyankor csak egy ötafgánis bankjegyet vett ki belőle, vagy semmit sem, nehogy a férfi észrevegye. Amikor a

pénztárca vastag volt, egy tízeshez vagy húszashoz segítette hozzá magát, egyszer még két húszast is megkockáztatott. A pénzt egy zacskóba rejtette, amit belevarrt steppelt téli kabátja bélésébe. Elgondolkodott, vajon mit szólna a férfi, ha megtudná, hogy a következő tavasszal el akar szökni. Legkésőbb jövő nyáron. Leila remélte, hogy addigra sikerül ezer afgánit vagy még többet félretennie, aminek a fele a buszjegyre kellett Kabulból Pesavarba. Amikor közeledik az idő, zálogba adja a jegygyűrűjét, akárcsak a többi ékszert, amit egy évvel azelőtt kapott Rasidtól, amikor még palotájának malekéje volt. – Mindegy – mondta végül Rasid, és a hasán dobolt az ujjaival. – Nem hibáztathatsz. Férj vagyok. Vannak dolgok, amik egy férjnek fejtörést okoznak. De szerencséje van, hogy úgy halt meg, ahogy. Mert ha most itt lenne, és a kezem közé kerülne… – Szívta a fogát és megrázta a fejét. – Mi van azzal, hogy halottakról jót vagy semmit? – Azt hiszem, néhány ember nem lehet eléggé halott – mondta. Két nappal később, amikor Leila felkelt, két kupac gondosan összehajtogatott babaruhát talált a hálószobája ajtaja előtt. Volt köztük egy pörgős ruha, aminek felső részére rózsaszín halakat varrtak, egy kék virágos gyapjúruha hozzá illő zoknival és karmantyúval, egy pöttyös sárga pizsama, és egy zöld pamutnadrág pöttyös fodorral a hajtókáján. – Azt beszélik – csámcsogta Rasid aznap este a vacsoránál, ügyet sem vetve Azizéra vagy a pizsamára, amit Leila ráadott –, hogy Dosztum átáll Hekmatjárhoz. Maszúdnak akkor aztán tele lesz a keze, hogy mindkettővel egyszerre harcoljon. És a hazarákról sem szabad elfeledkeznünk. – Vett egy darab padlizsánt, amit Marjam tett el azon a nyáron. – Reménykedjünk, hogy ez csak szóbeszéd. Mert ha tényleg úgy lesz, akkor ahhoz képest – meglóbálta nagy, zsíros kezét – ez a háború csak egy pénteki piknik Paghmanban. Később a férfi rámászott, és szavak nélkül sietve könnyített magán, teljes öltözékben, a tumbánt leszámítva, amit le ugyan nem vett, de letűrte a bokájáig. Amikor az eszeveszett himbálózásnak vége lett, legördült Léháról, és néhány perc múlva már aludt is. Leila kisurrant a hálószobából. Marjamot a konyhában találta, amint éppen egy pár pisztrángot pucolt. Mellette volt egy tál beáztatott rizs is. A konyhának kömény-, füst-, pirított hagyma- és halszaga volt. Leila leült egy sarokban, és felhúzott térdét ruhája peremébe bugyolálta. – Köszönöm – mondta. Marjam rá se hederített. Felszeletelte az első pisztrángot, és felvette a másodikat. Recés késsel levágta az uszonyokat, aztán megfordította a halat, most a hasa nézett felfelé, és gyakorlottan hasította végig farkától a kopoltyújáig. Leila figyelte, ahogy hüvelykujját a hal szájába teszi az alsó állkapocs fölött, megnyomja és egy lefelé mozdulattal eltávolítja a kopoltyút és a zsigereket. – A ruhák nagyon szépek. – Én nem tudtam használni őket – motyogta Marjam. A halat egy nyálkás, szürke létől tocsogó újságpapírra ejtette, és levágta a fejét. – Vagy a lányodnak adom, vagy megeszik a molyok. – Hol tanult meg így halat pucolni? – Kislány koromban egy patak mellett élem. Én magam fogtam a halat. – Én még sosem horgásztam. – Nem nagy dolog. Többnyire csak várakozásból áll. Leila nézte, ahogy Marjam a kibelezett halat három darabra vágja. – Maga varrta a ruhákat? Marjam bólintott. – Mikor? Marjam egy tál vízben leöblítette a haldarabokat. – Amikor először voltam terhes. Vagy talán másodszor. Tizennyolc-tizenkilenc évvel ezelőtt. Mindenesetre nagyon régen. Ahogy mondtam, sosem tudtam használni őket. – Igazán jó khájat. Megtaníthatna.

Marjam a leöblített pisztrángdarabokat egy tiszta edénybe tette. Az ujjáról vízcseppek csöpögtek, amikor felemelte a fejét, és úgy nézett Leilára, mintha most látná először. – Akkor este, amikor… Még soha senki nem állt ki értem – mondta. Leila szemügyre vette Marjam beesett arcát, szemhéjait, melyek fáradt redőkbe ereszkedtek, a száját keretbe foglaló mély ráncokat – ő is úgy vette szemügyre, mintha először látná. És most először Marjam arca nem egy ellenségé volt, hanem ki nem mondott sérelmeké, tiltakozás nélkül viselt terheké, egy végzeté, amelynek alávetette magát és amit eltűrt. Ha itt marad, vajon saját arca is ilyen lesz húsz év múlva? merengett Leila. – Nem hagyhattam – mondta Leila. – Én olyan házban nőttem fel, ahol ilyesmit senki sem csinált. – Most ez a házad. Hozzá kellene szoknod. – Ahhoz nem. Nem fogok. – Ugyanúgy neked megy majd, jó, ha tudod – mondta Marjam, és kezét egy ronggyal szárazra törölte. – Nemsokára. Ráadásul lányt szültél neki. Úgyhogy a te bűnöd, tudod, még kevésbé megbocsátható, mint az enyém. Leila felállt. – Tudom, hogy hűvös van odakint, de mit gondol, ha mi bűnösök iszunk egy csésze csajt az udvaron? Marjam meglepettnek tűnt. – Nem lehet. Még meg kell mosnom és felvágnom a babot. – Reggel majd segítek vele. – És fel kell itt takarítanom. – Majd együtt megcsináljuk. Ha nem tévedek, maradt még egy kis halva. Borzasztóan jól passzol a csaj mellé. Marjam a konyhapultra tette a rongyot. Leila úgy látta, kissé feszülten húzgálta a ruhaujját, igazította meg a hedzsabját, és húzott hátra egy hajtincset az arcából. – A kínaiak azt mondják, jobb étel nélkül három napig, mint tea nélkül egy napig. Marjam félig elmosolyodott. – Jó mondás. – Igen, az. – De nem maradhatok sokáig. – Csak egy csészével. Odakint összecsukható székekre ültek, és közös tálból csipegettek a halvából. Aztán ittak még egy csészével, és amikor Leila megkérdezte, akar-e egy harmadikkal, Marjam igent mondott. Mialatt fegyvertűz ropogott a dombokon, elnézték, ahogy lassan felhők úsznak a hold elé, és az évszak utolsó szentjánosbogarai fényes sárga íveket rajzolnak a sötétbe. És amikor Azize sírva felébredt és Rasid Leiláért kiáltott, hogy menjen fel és fogja be a gyerek száját, Leila és Marjam összenézett. Őrizetlen, mindentudó pillantással. És ebből az elillanó, hangtalan összenézésből Leila tudta, hogy nem ellenségek többé.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET Marjam Attól az estétől fogva Marjam és Leila együtt végezték a házimunkát. Ültek a konyhában és tésztát gyúrtak, zöldhagymát aprítottak, fokhagymát reszeltek, uborkadarabkákat kínáltak Azizénak, aki a közelben kanalakkal csörömpölt és répával játszott. Az udvaron Azize vesszőből font bölcsőben feküdt több réteg ruhába öltöztetve, a nyaka köré meleg, téli sálat kötöttek. Mosás közben Marjam és Leila éberen rajta tartotta a szemét, öklük néha összeütközött, miközben ingeket, nadrágokat és pelenkákat sikáltak. Marjam lassan hozzászokott ehhez az óvatos, de kellemes társasághoz. Türelmetlenül várta az esti rituálévá vált három csésze csajt, amit Leilával fogyasztott el az udvaron. Reggelente Marjam azon kapta magát, már alig várja, hogy meghallja Leila papucsának klaffogását a lépcsőn, amint lejön reggelizni, és Azize harsogó kacagását, nyolc darab kicsi fogának látványát vagy bőrének tejes illatát. Amikor Leila és Azize sokáig aludt, Marjam feszült lett a várakozástól. Elmosott edényeket, amiket nem kellett volna elmosni. Átrendezte a párnákat a nappaliban. Tiszta ablakpárkányokat porolt le. Elfoglalta magát, amíg Leila végre belépett a konyhába Azizéval a csípőjén. Amikor Azize először pillantotta meg Marjamot reggel, szeme mindig nagyra nyílt, aztán nyafogni és ficánkolni kezdett anyja karjában. Marjam felé nyújtózkodott, követelve, hogy felvegye, apró kezei sürgetően nyíltak és záródtak, arcán egyszerre volt imádat és reszkető izgalom. – Micsoda jelenetet csinálsz – mondta ilyenkor Leila, és elengedte, hogy átmászhasson Marjamhoz. – Micsoda jelenetet! Nyugodj meg. Kálá Marjam nem megy sehová. Itt van a nagynénéd, tessék. Látod? Na jól van, menj. Amint Marjam karjaiban volt, Azize hüvelykujja a szájába repült és arcát Marjam nyakába fúrta. Marjam mereven tartotta, félig rémült, félig hálás mosollyal az ajkain. Őt még soha nem akarta senki ennyire. Még soha nem nyilvánította ki iránta senki a szeretetét ilyen nyíltan, ilyen meg nem érdemelt módon. Azizétól Marjamnak sírhatnékja támadt. – Miért bízod a szívedet egy ilyen öreg, ronda boszorkára, mint én? – szokta Marjam Azize hajába mormogni. – He? Én egy senki vagyok, nem látod? Egy deháti. Mit nyújthatok én neked? Azize viszont csak gügyögött elégedetten, és az arcát még mélyebbre fúrta. Amikor a baba így csinált, Marjam szinte elalélt. A szeme könnybe lábadt. A szíve repesett. És ámulattal tapasztalta, hogy annyi év után, amikor csak lógott a levegőben, ebben a kis teremtményben találta meg az első igazi köteléket hamis, félresiklott kapcsolatokkal teli életében. A következő év elején, 1994 januárjában Dosztum valóban átállt. Csatlakozott Golboddin Hekmatjárhoz, és Bálá Hiszár a régi fellegvár falai mellett foglalta el állásait, mely a Kuh-e Sírdárváza hegység felől tornyosult a város fölé. Együtt lőttek Maszúd és Rabbáni a Védelmi Minisztériumnál és az Elnöki Palotánál állomásozó erőire. A Kabul folyó két partjáról ágyútűzsorozatokat eresztettek egymásra. Az utcákat holttestek, üveg és összegyűrődött fémdarabok borították el. Zajlott a fosztogatás, a gyilkolás, és egyre gyakrabban a nemi erőszak, mellyel a civilek megfélemlítése és a milícia megjutalmazása volt a hadurak célja. Marjam hallott nőkről, akik megölték magukat a nemi erőszaktól való félelmükben, és férfiakról, akik a becsület nevében lemészárolták feleségeiket és lányaikat, akiket a milícia megerőszakolt. Azize sikított a mozsárágyúk tompa hangját hallva. Hogy elterelje a figyelmét, Marjam rizsszemekből házat, kakast vagy egy csillagot rakott ki a padlóra, és hagyta, hogy Azize szétszórja őket. Elefántot rajzolt Azizénak, ahogyan Dzsalil tanította neki, egy mozdulattal, anélkül, hogy akár egyszer is felemelné a toll hegyét a papírról.

Rasid azt mondta, tucatjával ölnek meg civileket nap mint nap. Kórházakat és gyógyszerraktárakat bombáznak. Azt mondta, nem engedik be a sürgősségi élelmiszert szállító járműveket a városba, hanem kifosztják őket, vagy rájuk lőnek. Marjam azon gondolkozott, hogy vajon Herátban is folytak-e harcok, és ha igen, vajon hogyan boldogul Faizollah molla, él-e még egyáltalán, és a drága Bibi is, összes fiával, menyével és unokájával. És persze Dzsalil. Vajon ő is bujkált? tűnődött. Vagy fogta a feleségeit és a gyerekeit és elmenekült az országból? Remélte, hogy Dzsalil valahol biztonságban van, hogy sikerült elmenekülnie ez elől az öldöklés elől. A harcok miatt egy hétig Rasid is kénytelen volt otthon maradni. Bezárta az udvarra vezető ajtót, csapdákat állított fel, a bejárati ajtót is bezárta és elbarikádozta a kanapéval. Fel-alá járkált a házban, közben folyton cigarettázott, kikukucskált az ablakon, tisztogatta és újra meg újra megtöltötte a pisztolyát. Kétszer kilőtt fegyverével az utcára, mert állítólag látta, hogy valaki megpróbál átmászni a falon. – A mudzsáhidek kényszerítik a fiatal fiúkat, hogy beálljanak hozzájuk – mondta. – Fényes nappal fegyvert szegeznek rájuk. Az utcáról rángatják el őket. És amikor a rivális milícia elfogja ezeket a fiúkat, megkínozza őket. Úgy hallottam, hogy elektromos áramot vezetnek beléjük, és a golyóikat fogóval zúzzák össze. A fiúkat kényszerítik, hogy mutassák meg, hol laknak. Akkor aztán betörnek a házaikba, megölik az apjukat, megerőszakolják a lánytestvéreiket és az anyjukat. Meglóbálta a pisztolyt a feje felett. – Csak lássam, hogy megpróbálnak az én házamba betörni. Én fogom szétzúzni az ő golyóikat! Ledurrantom a fejüket! Tudjátok, mekkora szerencsétek van, hogy olyan férfi van veletek, aki magától az ördögtől sem fél? Lenézett a földre, és meglátta Azizét a lábánál. – Szállj le a lábamról! – csattant fel, és fegyverével hessegető mozdulatot tett. – Ne kövess folyton! És hiába is csavargatod úgy a csuklódat, mert nem veszlek föl. Rajta! Menj innét, mielőtt rád lép valaki. Azize visszahőkölt. Sértetten és zavarodottan visszamászott Marjamhoz. Marjam ölében ülve komoran szopta az ujját és morcosan, töprengőn nézte Rasidot. Néha, Marjam úgy vélte, vigaszra vágyó tekintettel nézett fel nagynénjére. De ha apákról volt szó, Marjam nem sok vigasszal szolgálhatott.

Marjam megkönnyebbült, amikor az összecsapások alábbhagytak, mert nem kellett tovább Rasiddal és a házat megfertőző fanyar hangulatával összezárva lenniük. És nagyon megijesztette, amikor azt a töltött pisztolyt lóbálta Azize felé. Azon a télen Leila egy nap megkérte Marjamot, hadd fonja be a haját. Marjam mozdulatlanul ült és a tükörben figyelte, ahogy Leila keskeny ujjai szorosra húzzák fonatait, arca megfeszül az összpontosításban. Azize összegömbölyödve aludt a földön. Egy baba volt a karjában, melyet Marjam kézzel varrt neki. Babbal kitömte, teával festett anyagból ruhácskát varrt rá, és madzagra fűzött üres cérnaorsókból nyakláncot készített neki. Azize akkor pukizott egyet álmában. Leila nevetni kezdett, és Marjam csatlakozott hozzá. Így nevettek egymás tükörképén, könnybe lábadó szemmel, és a pillanat annyira természetes volt, hogy Marjam Dzsalilról, Nánáról és a dzsinnről kezdett mesélni. Leila kezét Marjam vállán nyugtatta tétlenül, szeme a tükörben a másik nő arcára szegeződött. Úgy bugyogtak elő Marjamból a szavak, mint vér az artériából. Mesélt a drága Bibiről, Faizollah moháról, a megalázó kirándulásról Dzsalil házához, Náná öngyilkosságáról. Mesélt Dzsalil feleségeiről, és a sietős nikkáról Rasiddal, az útról Kabulba, a terhességeiről, a remény és csalódás végtelen körforgásáról, és arról, ahogy Rasid ellene fordult. Később Leila Marjam székének a lábánál ült. Szórakozottan egy kis pihét vett ki Azize hajából. Csend lett. – Nekem is mondanom kell valamit – szólalt meg Leila.

Aznap éjjel Marjam nem aludt. Ült az ágyban, és nézte a hangtalanul hulló havat. Teltek-múltak az évszakok; Kabulban elnököket neveztek ki és gyilkoltak meg; egy birodalom legyőzetett; régi háborúk értek véget és újak kezdődtek. De Marjam alig vett tudomást minderről, alig törődött mindezzel. Ezeket az éveket elméjének egy távoli szegletében töltötte. Egy száraz, meddő talajon, kívánságon és panaszon, álmon és kiábránduláson túl. Ott a jövő nem számított. És a múlt csak egy tanulsággal szolgált: hogy a szeretet ártalmas hiba, és bűntársa, a remény, álnok illúzió. És ahányszor csak azok a mérgező virágikrek sarjadni kezdtek a szikkadt talajon, Marjam kigyomlálta őket. Kigyomlálta és az árokba hajította őket, mielőtt még meggyökereznének. De valahogy az elmúlt hónapok során Leila és Azize – akiről kiderült, hogy éppúgy harami, mint ő maga – saját meghosszabbításaivá váltak, és nélkülük az élet, amit Marjam olyan sokáig elviselt, most hirtelen elviselhetetlennek tűnt. Most tavasszal én és Azize elmegyünk. Gyere velünk, Marjam. Az évek nem bántak kegyesen Marjammal. De talán, gondolta, még mindig várnak rá kíméletesebb idők. Egy új élet, egy élet, amiben megtalálja azokat a jótéteményeket, amikből Náná szerint egy hozzá hasonló harami nem részesülhetett. Váratlanul két új virág hajtott csírát az életében, és mialatt Marjam a havazást nézte, maga elé képzelte Faizollah mollát, ahogy taszbíhja szemeit morzsolgatja, hozzáhajol és halk, reszkető hangján mondja, Isten az, aki elültette őket, Marjam szívem. És az Ő akarata, hogy gondot viselj rájuk. Az Ő akarata, leányom.

HARMINCHATODIK FEJEZET Leila Mialatt a napfény kitartóan fehérítette az ég sötétjét 1994 tavaszának egyik reggelén, Leila biztos lett benne, hogy Rasid tudja. Hogy akármelyik pillanatban kirángathatja az ágyból és megkérdezheti, hogy tényleg khárnak nézte-e, olyan szamárnak, hogy nem fog rájönni. De felcsendült az ázán, a reggeli napfény laposan hullott a háztetőkre, a kakasok kukorékoltak, és semmi szokatlan nem történt. Hallotta a férfit a fürdőszobában, borotvájának koppanását a mosdókagyló peremén. Aztán a földszinten járt-kelt, teát melegített. Kulcs csörgött. Most ment át az udvaron a biciklijét tolva. Leila kikémlelt a nappali függönyének résén. Nézte, ahogy elteker, nagy ember egy kis kerékpáron, és a reggeli nap megcsillan a kormányrúdon. – Leila? Marjam állt az ajtóban. Leila látta, hogy ő sem tudott aludni. Eltűnődött, vajon Marjam is az örömujjongás és a szájszárító aggodalom rohamai között őrlődött egész éjszaka? – Félórán belül elmegyünk – mondta Leila.

A taxi hátsó ülésén nem szóltak egy szót sem. Azize Marjam ölében ült a babáját szorongatva, és tágra nyílt szemmel, zavarodottan nézte az elsuhanó várost. – Ona! – kiáltotta, és egy csapat lányra mutatott, akik ugrálókötéllel játszottak. – Majam! Ona. Akármerre nézett is, Leila mindenütt Rasidot vélte felfedezni. Megpillantotta, ahogy egy szénporszürke ablakú borbélyüzletből, fogolymadarakat árusító aprócska bódékból, ütött-kopott, az utca felé nyitott boltokból sétál ki, melyekben régi autógumik voltak egymás hegyén-hátán, a padlótól a mennyezetig. Leila mélyebbre süppedt az ülésen. Mellette Marjam imát mormolt. Leila szerette volna látni az arcát, de Marjam burkát viselt – akárcsak ő –, és csak szemének villanását látta a rácsos anyagon keresztül. Leila hetek óta először volt az utcán, leszámítva a zálogházba tett rövid kirándulást előző nap, ahol jegygyűrűjét egy üvegpultra tette, majd a dolog véglegességétől izgatottan sétált ki, tudván, hogy nincs visszaút. Mindenütt a legutóbbi harcok következményeivel szembesült, melyeknek a házból csak a hangját hallotta. Házak, melyek tető nélküli tégla- és kőtörmelékként hevertek, kivájt épületek, melyek résein leszakadt gerendák néztek ki, autók elszenesedett, eltorzult héjai, fejjel lefelé, gyakran egymás tetején, falak, melyeket mindenféle méretű lyukak fúrtak keresztül, és üvegszilánkok mindenütt. Látott egy mecset felé vonuló temetési menetet, egy feketébe öltözött idős nőt a menet végén, aki a haját tépte. Elhaladtak egy kőhalomsírokkal és a szellőben lobogó rongyos sahid-zászlókkal teleszórt temető mellett. Leila átnyúlt a bőrönd fölött, és ujjait lánya puha karja köré fonta.

A Lahór Kapu buszpályaudvaron, Kelet-Kabulban, a Pol-e Mahmud Khán közelében egy sor busz állt tétlenül a peron mellett. Turbános férfiak csomagokat és ládákat erősítettek a buszok tetejére, kötelekkel rögzítették a bőröndöket. Az állomás épületében férfiak hosszú sora kígyózott a jegypénztár előtt. Burkába öltözött nők álltak és beszélgettek csoportokban, holmijuk a lábuknál egy kupacban. Babákat ringattak, gyerekekkel perlekedtek, amiért túl messzire elcsatangoltak. Mudzsáhid milicisták cirkáltak az állomáson és a peronok mellett, itt-ott rövid utasításokat vakkantva. Csizmát, pakolt, poros zöld gyakorlóruhát viseltek. Mindegyiknél volt Kalasnyikov.

Leila úgy érezte, figyelik. Senkinek nem nézett az arcába, mégis úgy érezte, mintha azon a helyen minden ember tudná és helytelenítené, amit ő és Marjam tesz. – Látsz valakit? – kérdezte Leila. Marjam átvette Azizét a másik karjára. – Keresek. Leila tudta, hogy ez lesz az első kockázatos pont, találni egy megfelelő férfit, akivel családtagként szerepelhetnének. A szabadságjogokat és lehetőségeket, amiket a nők 1978 és 1992 között élvezhettek, elvették tőlük – Leila emlékezett még, mit mondott Bábi a kommunista uralom éveiről: Most jó nőnek lenni Afganisztánban, Leila. Mióta a mudzsáhidek 1992 áprilisában átvették a hatalmat, Afganisztán nevét Afganisztán Iszlamista Államára változtatták. A Rabbáni befolyása alatt álló Legfelsőbb Bíróságot mára keményvonalas mohák töltötték meg, akik eltörölték a kommunista korszakból származó rendeleteket, melyek felhatalmazták a nőket, és helyettük a saríán, szigorú iszlám törvényeken alapuló előírásokat vezettek be. Előírták a nők számára, hogy fedjék el az arcukat, megtiltották nekik, hogy férfi rokon nélkül utazzanak, és a házasságtörést megkövezéssel büntették. Még ha ezeknek a törvényeknek a betartatása a legjobb esetben is csak szórványos volt. De sokkal jobban betartatnák velünk, mondta Leila Marjamnak, ha nem lennének annyira elfoglalva egymás legyilkolásával. És a miénkkel. Az út második kockázatos része az lesz, amikor megérkeznek Pakisztánba. A már közel kétmillió afgán menekülttel terhes Pakisztán januárban lezárta határait az afgánok előtt. Leila hallotta, hogy csak azokat engedték be, akiknek volt vízuma. A határ azonban mindig is likacsos volt, és Leila tudta, hogy még most is több ezer afgán jut be Pakisztánba – vagy vesztegetéssel, vagy emberjogi alapokra támaszkodva –, és mindig lehetett találni felbérelhető embercsempészeket is. Megtaláljuk a módját, ha odaérünk, mondta Marjamnak. – Mit gondolsz arról? – kérdezte Marjam, és állával intett egy férfi felé. – Nem látszik megbízhatónak. – És ő? – Túl öreg. És két másik férfival utazik. Leila végül odakint a parkban egy padon talált rá. Mellette egy lefátyolozott nő volt és egy fejbúbsapkás, nagyjából Azize korabeli kisfiú ült a térdén. Magas volt és vékony, szakállas, nyitott nyakú inget és visszafogott szürke kabátot viselt, melyről hiányzott néhány gomb. – Itt várj meg – mondta Marjamnak. Ahogy távolodott, hallotta, hogy Marjam megint imádkozik. Amikor Leila a fiatalemberhez lépett, az felnézett és kezével árnyékolta el a szemét. – Bocsásson meg, testvérem, Pesavarba tart? – Igen – sandított rá a férfi. – Talán segíthetne nekünk. Megtenne egy szívességet? Átadta a fiút a feleségének. Ő és Leila odébb léptek. – Mi az, hamsire? Leila felbátorodott szelíd szeme, kedves arca láttán. Elmondta neki a történetet, amit Marjammal korábban kitaláltak. Leila egy bive, özvegy. Neki, az anyjának és a lányának senkije sem maradt Kabulban. Pesavarba mennek a nagybátyjához. – A családommal szeretnének jönni – mondta a fiatalember. – Tudom, hogy ez zahmat. De rendes testvérnek tűnik, és én… – Ne aggódjon, hamsire. Megértem. Semmi gond. Megyek és megveszem maguknak a jegyeket. – Köszönöm, fivérem. Ez szaváb, jótétemény, és Isten nem felejti el. Előhalászta a borítékot a burka alól, és átadta a férfinak. Ezeregyszáz afgáni volt benne, nagyjából az évek során félretett pénz fele, plusz a jegygyűrű ára. A férfi a nadrágzsebébe csúsztatta a borítékot. – Várjon meg itt. Leila nézte, ahogy bemegy az állomásra. Félórával később jött vissza. – Legjobb, ha a jegyeik nálam maradnak – mondta. – A busz egy óra múlva indul, tizenegykor. Együtt fogunk felszállni. A nevem Vakil. Ha megkérdezik – bár nem valószínű –, azt mondom majd, hogy maga az unokatestvérem.

Leila megmondta neki a nevüket, és a férfi azt mondta, nem felejti el. – Maradjanak mellettem – mondta. A Vakil és családja melletti padon foglaltak helyet. Napos, meleg reggel volt, az égboltot csak néhány vékony felhő csíkozta, melyek a távolban a dombok fölött lebegtek. Marjam adott Azizénak néhány kekszet, amit a csomagolás körüli nagy sietségben nem felejtett el berakni. Leilát is megkínálta. – Mindjárt hányok – mondta Leila nevetve. – Az izgalomtól. – Én is. – Köszönöm, Marjam. – Mit? – Ezt. Hogy eljöttél velünk – mondta Leila. – Nem hiszem, hogy képes lennék rá egyedül. – Nem is kell egyedül csinálnod. – Marjam, ugye minden rendben lesz velünk ott, ahová megyünk? Marjam keze a pad felett megfogta Leila kezét. – A Korán azt mondja, Allahé Napkelet és Napnyugat és ahová csak fordultok, Allah orcája ott van. – Bov! – kiáltotta Azize, és egy buszra mutatott. – Majám, bov! – Látom, Azize drágám – mondta Marjam. – Úgy van, egy bov. Hamarosan mind egy bovon fogunk ülni. Jaj, micsoda dolgokat fogsz látni. Leila mosolygott. Nézte, ahogy egy asztalos fát fűrészel a műhelyében az utca túloldalán, és repülnek a forgácsok. Nézte az elhúzó autókat, ablakukat korom és szenny borította. Nézte a peronoknál tétlenkedve morgó buszokat, melyeknek pávák, oroszlánok, felkelő napok és csillogó kardok voltak az oldalára festve. A reggeli nap melegében Leila könnyelműnek és vakmerőnek érezte magát. Megint átjárta az öröm néhány szikrája, és amikor egy kóbor kutya sántikált el mellette, Leila előrehajolt és megsimogatta a hátát. Néhány perccel tizenegy előtt egy férfi megafonon hívta a Pesavarba tartó utasokat beszálláshoz. A busz ajtaja éles szisszenéssel nyílt ki. Egy sereg utas tülekedve tódult oda. Vakil intett Leilának, miközben felvette a fiát. – Megyünk – mondta Leila. Vakil ment elöl. Ahogy közeledtek a buszhoz, Leila az ablaküveghez nyomott arcokat, orrokat és tenyereket látott. Körülöttük mindenfelé búcsúszavakat kiabáltak. Egy fiatal milicista ellenőrizte a jegyeket a busz ajtajában. – Bov! – kiáltotta Azize. Vakil előreengedte a feleségét a buszra, majd átadta a jegyeket a katonának, aki félbeszakította és visszaadta őket. Leila észrevette, hogy összenéznek. Vakil, aki a busz lépcsőjének alsó fokán állt, visszahajolt és súgott valamit a milicista fülébe. A milicista bólintott. Leila szíve kalapálni kezdett. – Maguk ketten a gyerekkel, álljanak félre – mondta a katona. Leila úgy tett, mintha nem hallaná. Elindult, hogy fellépjen a buszra, de a férfi a vállánál fogva megragadta és durván kifiúzta a sorból. – Maga is – szólt oda Marjamnak. – Siessen! Feltartja a sort. – Mi a baj, testvér? – kérdezte Leila bénult ajkakkal. – Van jegyünk. Nem adta éppen oda maguknak az unokatestvérem? A katona a szájához tette az ujját, és halkan mondott valamit egy másik őrnek. A második őr, egy kerekded alak sebhellyel a jobb arcfelén, bólintott. – Kövessenek – mondta emez Leilának. – Fel kell szállnunk erre a buszra – kiáltotta Leila, és hallotta remegő hangját. – Van jegyünk. Miért csinálják ezt? – Erre a buszra nem fognak felszállni. Jobb, ha beletörődnek. Kövessenek. Hacsak nem akarják, hogy a kislány szeme láttára rángassam el magukat.

Mialatt egy teherautóhoz vezették őket, Leila visszanézett és meglátta Vakil kisfiát a busz hátuljában. A fiú is észrevette, és boldogan integetett neki. A Torabaz Khán csomópontnál levő rendőrkapitányságon külön ültették le őket egy hosszú, zsúfolt folyosó két végén. Közöttük volt egy asztal, ami mögött egy férfi szívta egyik cigarettát a másik után és néha az írógépet ütötte. Három óra telt el így, Azize Marjamtól Leilához totyogott, aztán vissza. Egy gemkapoccsal játszott, amit az asztalnál ülő férfi adott neki. Megette az összes kekszet. Végül Marjam ölében elaludt. Három óra tájban Leilát egy kihallgatószobába vitték. Marjamnak Azizéval a folyosón kellett várnia. Az asztal túloldalán egy harmincas éveiben járó, civil ruhás férfi ült: fekete öltönyt, nyakkendőt, fekete papucsot viselt. Gondosan nyírt szakálla, rövid haja és összeérő szemöldöke volt. Leilára meredt, és egy ceruza radíros végével ütögette az asztalt. – Tudjuk – kezdte, miután megköszörülte a torkát és udvariasan eltakarta a száját az öklével –, hogy ma már mondott egy hazugságot, hamsire. A fiatalember az állomáson nem az unokatestvére. Ő maga árulta el. A kérdés az, hogy mond-e még több hazugságot a mai nap folyamán. A magam részéről nem tanácsolom. – A nagybátyámhoz mentünk volna – mondta Leila. – Ez az igazság. A rendőr bólintott. – A hamsire a folyosón az édesanyja? – Igen. – Neki heráti az akcentusa. Magának nem. – Ő Herátban nőtt fel. Én itt születtem Kabulban. – Persze. És megözvegyült? Azt mondta, hogy igen. Részvétem. És ez a nagybácsi, ez a káká, ő hol él? – Pesavarban. – Valóban, már mondta – megnyalta a ceruzája hegyét, és egy üres papírlapra helyezte. – De Pesavarban hol? Melyik kerületben? Utcanevet, házszámot kérek. Leila megpróbálta visszanyomni a mellében feltörő pánikbuborékot. Megadta az egyetlen utca nevét, amit Pesavarban ismert – egyszer hallotta, az ünnepségen, amit Mami akkor rendezett, amikor a mudzsáhidek először jöttek Kabulba. – Dzsamrud út. – Ó, igen. Ahol a Pearl Continental Hotel van. Talán említette is. Leila megragadta az alkalmat és hozzátette: – Ugyanaz az utca, igen. – Csakhogy a hotel a Khaiber úton van. Leila hallotta, hogy Azize sír a folyosón. – A lányom meg van rémülve. Idehozhatom, fivérem? – A „biztos úr” jobb lenne. És hamarosan vele lehet. Van telefonszáma ennek a nagybácsinak? – Van. Volt. Én… – Leila még a kettejüket elválasztó burka ellenére is érezte a férfi átható tekintetét. – Annyira izgatott vagyok, azt hiszem, elfelejtettem. A férfi az orrán át sóhajtva fújta ki a levegőt. Megkérdezte a nagybácsi nevét, a felesége nevét. Hány gyerekük van? Mennyi idős? Kérdéseitől Leila összezavarodott. A tiszt letette a ceruzáját, összefűzte az ujjait, és előrehajolt, ahogy szülők szoktak, amikor egy totyogó gyerekkel akarnak valamit megértetni. – Felfogja, hamsire, hogy egy asszony bűnt követ el, ha megszökik otthonról? Sok ilyet látunk. Egyedül utazó nők, akik azt állítják, meghalt a férjük. Néha igazat mondanak, de a legtöbbször nem. Börtönbe kerülhet, amiért megszökött. Feltételezem, megérti, nej? – Engedjen el, biztos úr… – Elolvasta a kabátja hajtókájára írt nevet. – Rahman biztos úr. Legyen hű a nevéhez, és legyen együttérző. Mit számít magának, ha két nőt elenged? Mi kára lehet, ha minket elenged? Nem vagyunk bűnözők. – Nem lehet.

– Nagyon kérem. – Ez kánun kérdése, hamsire, törvényi kérdés – mondta Rahman, és hangját súlyos, fontoskodó hangszínnel látta el. – Tudja, az én felelősségem, hogy fenntartsam a rendet. Zaklatott állapota ellenére Leila majdnem elnevette magát. Elképesztette, hogy a tiszt ezt a szót használja mindannak tükrében, amit a mudzsáhid frakciók tettek: a gyilkosságok, a fosztogatás, a nemi erőszak, a kínzások, a kivégzések, a bombázások, a több tízezer rakéta, amit egymásra kilőttek, mit sem törődve azzal a sok ártatlan emberrel, aki a kereszttűzben meghal. Rend. De a nyelvébe harapott. – Ha visszaküld minket – mondta ehelyett lassan –, el sem tudom mondani, mit fog a férjem művelni velünk. Látta, hogy a férfinak nehezére esik rezzenéstelen arccal nézni rá. – Amit egy férfi otthon tesz, az az ő dolga. – És olyankor mi van a törvénnyel, Rahman biztos úr? – A düh könnyei szöktek Leila szemébe. – Ott lesz, hogy fenntartsa a rendet? – Elvi kérdés, hogy privát családi ügyekbe nem avatkozunk, hamsire. – Hát persze. Amikor az a férfi előnyét szolgálja. És ez vajon nem „privát családi ügy”, ahogy maga mondta? Nem az? A férfi hátratolta a székét, felállt, és megigazította a zakóját. – Azt hiszem, ennek a beszélgetésnek vége. Azt kell, hogy mondjam, hamsire, hogy nagyon gyengén szerepelt. Bizony nagyon gyengén. Most pedig várjon odakint, amíg beszélek egy pár szót az… akárki legyen is. Leila tiltakozni kezdett, aztán kiabálni, és a tisztnek segítséget kellett hívnia, hogy kirángassák az irodájából. Marjam kihallgatása csupán néhány percig tartott. Amikor kijött, zaklatott volt. – Annyira sok kérdést tett fel – mondta. – Sajnálom, Leila drágám. Én nem vagyok olyan okos, mint te. Annyi kérdést tett fel, és én nem tudtam a válaszokat. Sajnálom. – Nem a te hibád, Marjam – mondta Leila erőtlenül. – Az enyém. Az egész az én hibám. Minden az én hibám. Elmúlt este hat, amikor a rendőrautó a ház elé hajtott. Leilának és Marjamnak a hátsó ülésen kellett várnia, az első ülésről egy mudzsáhid katona figyelte őket. A sofőr szállt ki az autóból, ő kopogott az ajtón, ő beszélt Rasiddal. Ő intett nekik, hogy menjenek. – Üdv itthon – mondta a férfi az első ülésen, és rágyújtott. – Te – mondta Rasid Marjamnak –, te itt vársz. Marjam csendben leült a kanapén. – Ti ketten, fel. Rasid megragadta Leila könyökét és feltuszkolta a lépcsőn. Még mindig a munkába hordott cipője volt rajta, nem vette át a papucsát, nem vette le az óráját, a kabátját sem dobta le. Leila elképzelte, milyen lehetett egy órával vagy néhány perccel azelőtt, ahogy egyik szobából a másikba siet, csapkodja az ajtókat, dühöng és hitetlenkedik, és a bajsza alatt káromkodik. A lépcső tetején Leila szembefordult vele. – Ő nem akarta – mondta. – Én kényszerítettem. Ő nem akart… Leilát váratlanul érte az ütés. Egyik pillanatban még beszélt, a következőben már négykézláb, tágra nyílt szemmel, vörös arccal próbált levegőhöz jutni. Olyan volt, mintha egy autó hajtott volna át rajta teljes sebességgel a szegycsontja alsó része és a köldöke között. Észrevette, hogy elejtette Azizét, és hogy Azize üvöltött. Megpróbált megint levegőhöz jutni, de csak hörgő, fuldokló hangot hallatott. Nyál csorgott a szájából. Aztán a hajánál fogva cibálta. Látta, hogy felemeli Azizét, látta, hogy a kislánynak lecsúszik a szandálja, apró lábával rugdalózik. Kitépett egy csomó hajat Leila fejbőréből, amitől könnybe

lábadt a szeme. Látta, hogy lábával kirúgja Marjam szobájának az ajtaját, és látta, hogy Azize az ágyra repül. Elengedte Leila haját, aki érezte, hogy a férfi cipőjének orra a bal fenekébe csapódik. Nyüszített a fájdalomtól, amikor a férfi bevágta az ajtót. Kulcs fordult a zárban. Azize még mindig visított. Leila összekuporodva, levegő után kapkodva feküdt a földön. Feltornázta magát, és odakúszott, ahol Azize feküdt az ágyon. A lányáért nyúlt. Odalent elkezdődött a verés. Leilának az volt a benyomása, hogy a hangok egy módszeres, ismerős eljáráshoz tartoztak. Nem volt szitkozódás, nem volt sikoltozás, nem volt könyörgés, sem csodálkozó kiáltások, csak a verés és megveretés következetes folyamata, a dobbanások, ahogy valami kemény ismételten a húsba csap, valami, valaki tompa puffanással a falnak csapódik, és ruha hasadása. Időről időre Leila futó lépteket hallott, egy néma üldözést, felboruló bútorok, összetörő üveg hangját, majd újra a pufogást. Leila a karjába vette Azizét. Meleg folyt végig a ruháján, amikor Azize hólyagja elengedett. A földszinten a menekülés és üldözés végre abbamaradt. Most olyan hang hallatszott, mintha egy furkósbot újra meg újra oldalba csapna egy szarvasmarhát. Leila ringatta Azizét, amíg a hangok meg nem szűntek, és amikor hallotta, hogy a szúnyoghálóajtó nyikorogva kinyílik, majd becsapódik, leengedte a földre, és kikukucskált az ablakon. Látta, hogy Rasid Marjamot a nyakánál fogva vezeti át az udvaron. Marjam mezítláb volt és előregörnyedt. Rasid kezén vér volt, és vér volt Marjam arcán, a nyakán és a hátán is. Inge elülső része végig felszakadt. – Annyira sajnálom, Marjam – sírta Leila az ablaknak. Nézte, ahogy a férfi betaszítja Marjamot a szerszámoskamrába. Bement, és egy kalapáccsal és néhány deszkával jött ki. Becsukta a kamra dupla ajtaját, kivette a kulcsot a zsebéből, rátette a lakatot. Próbaképpen megrázta az ajtót, aztán a kamra hátuljához ment, és egy létrát hozott elő. Néhány perccel később arca megjelent Leila ablakában, szögeket tartott a szája szegletében. Haja kócos volt. Homlokán vérfolt. Amikor Azize meglátta, felsikoltott és arcát Leila hónaljába fúrta. Rasid deszkákat kezdett az ablakra szögezni.

A sötétség teljes, áthatolhatatlan és állandó volt, nem voltak rétegei. Rasid a deszkák közötti réseket kitöltötte valamilyen anyaggal, valami nagy és elmozdíthatatlan tárgyat tolt az ajtó elé, hogy ne jöhessen be alatta fény. Betömte a kulcslyukat. Leila képtelen volt látásával érzékelni az idő múlását, úgyhogy a jó fülével tette. A konyhában csörömpölő tányérok és a rádió hangja az estét jelentette. Az első nap tapogatózva próbálták megtalálni egymást a sötétben. Leila nem látta Azizét, ha éppen nem sírt és elmászott. – Aise – nyávogta Azize. – Aise. – Hamarosan – Leila megcsókolta a lányát; a homlokát célozta, de helyette a feje búbját találta el. – Hamarosan lesz tejünk. Csak légy türelemmel. Legyél jó, türelmes lánya a Maminak, és szerzek neked egy kis aisét. Leila énekelt neki egy pár dalt. Másodszorra hangzott fel az ázán, és Rasid még mindig nem adott nekik ételt, és ami még rosszabb, vizet sem. Aznap sűrű, fojtogató hőség telepedett rájuk. Leila végigvonszolta kiszáradt nyelvét az ajkain, mialatt a kinti kútra gondolt, és a hideg, friss vízre. Azize egyre csak sírt, és Leila riadtan vette észre, hogy amikor megtörölte a kislány arcát, a keze száraz maradt. Lehúzta Azizéról a ruhát, és megpróbált találni valamit, amivel legyezheti, és addig fújkálta, amíg bele nem szédült. Nem sokkal később Azize már nem mászkált körbe. El-elbóbiskolt. Aznap Leila számtalanszor püfölte a falat az öklével, felemésztette az energiáit, hogy segítségért kiabáljon, remélve, hogy egy szomszéd meghallja. De senki sem jött, és a kiabálása csak megijesztette Azizét, aki megint sírni kezdett, erőtlen, rekedt hangon. Leila a földre csúszott. Bűntudattal gondolt Marjamra, aki ebben a hőségben összeverve és véresen a szerszámoskamrába volt zárva.

Egyszer Leila elaludt, teste főtt a melegben. Azt álmodta, hogy ő és Azize összefutottak Tárikkal. Egy zsúfolt utca túloldalán volt egy szabóüzlet ponyvája alatt. Az útpadkán ült, és egy tál fügét eszegetett. Az az apád, mondta Leila. Az a férfi ott, látod? Ő az igazi bábá. Leila a nevét kiáltotta, de az utcazaj elnyomta a hangját, és Tárik nem hallotta meg. Arra ébredt, hogy fejük fölött rakéták süvítenek el. Valahol az égbolt, amit nem láthatott, becsapódásoktól és gépfegyverropogástól rengett. Leila behunyta a szemét. Legközelebb arra ébredt fel, hogy Rasid súlyos lépteit hallja a folyosón. Az ajtóhoz vonszolta magát, és nekicsapta a tenyerét. – Csak egy pohárral, Rasid. Nem miattam. Miatta. Nem akarhatod, hogy a vére a kezeden száradjon. A férfi elment mellettük. Leila könyörögni kezdett. Esedezett a bocsánatáért, ígéreteket tett. Átkozta. A férfi szobájának ajtaja becsukódott. A rádió megszólalt. A müezzin harmadszorra is ázánt hirdetett. Megint a hőség. Azize még fásultabbá vált. Már nem sírt, és egyáltalán nem mozdult. Leila fülét Azize szájára tette, és minden alkalommal attól rettegett, hogy nem fogja hallani lélegzete halk susogását. Még attól az egyszerű mozdulattól is, hogy feltápászkodjon, szédülni kezdett. Elaludt, de olyan álmai voltak, amikre nem emlékezett. Amikor felkelt, ellenőrizte Azizét, megérintette pergamenszerű ajkait, kitapintotta gyenge pulzusát a nyakán, és újra lefeküdt. Ott fognak meghalni, Leila most már biztosan tudta, de attól félt igazán, hogy tovább bírja majd, mint Azize, aki fiatal volt és törékeny. Vajon mennyit bír még Azize elviselni? Meg fog halni ebben a hőségben, és Leilának ott kell majd feküdnie megmerevedő kis teste mellett és várni saját halálát. Megint elaludt. Felébredt. Elaludt. Az álom és ébrenlét közti választóvonal elmosódott. Nem a kakasok vagy az ázán ébresztette fel legközelebb, hanem annak a hangja, ahogy valami nehéz tárgyat elhúznak. Aztán hallotta a zörgést. A szobát hirtelen fény árasztotta el. Leila felemelte a fejét, összerezzent, és eltakarta a szemét. Az ujjai közti réseken keresztül egy nagy, homályos alak körvonalait látta, aki egy fénynégyzetben állt. A körvonal megmozdult. Az alak most leguggolt mellé, fölé tornyosult, és egy hang szólalt meg a füle mellett. – Próbáld csak meg még egyszer, és megtalállak. Esküszöm a Próféta nevére, hogy megtalállak. És amikor megtalállak, nincs olyan bíróság ebben az istenverte országban, ami felelősségre vonhat azért, amit veled teszek. Először Marjammal, aztán vele, és végül veled. Végignézetem veled. Érted? Végignézetem veled. És azzal kiment a szobából. De előtte még oldalba rúgta Leilát, amitől napokig véres volt a vizelete.

HARMINCHETEDIK FEJEZET Marjam 1996 szeptembere Szeptember 27-én reggel, két és fél évvel később Marjam kiabálás, fütyülés, tűzijátékok és zene hangjaira ébredt. A nappaliba szaladt, ahol Leilát már az ablakban találta, Azize a nyakában ült. Leila hátrafordult és mosolygott. – Itt vannak a tálibok – mondta. Marjam két évvel azelőtt, 1994 októberében hallott először a tálibokról, amikor Rasid elújságolta, hogy megdöntötték a hadurak hatalmát Kandahárban és elfoglalták a várost. Gerillahadsereg voltak, olyan fiatal pastu férfiakból, akik családtagjai Pakisztánba menekültek a szovjetek elleni háború idején. A legtöbben menekülttáborokban nőttek fel – sokan ott is születtek – a pakisztáni határ mentén, és pakisztáni medreszékben, ahol mohák a saríára tanították őket. Vezetőjük egy bizonyos Omár Molla, egy titokzatos, írástudatlan, félszemű remete volt, aki, mondta Rasid némi csodálattal a hangjában, Amír al-Muminínnek, a Hívők Vezérének nevezte magát. – Az igaz, hogy ezeknek a fiúknak nincs riséje, nincsenek gyökerei – mondta Rasid csak úgy magának. Marjam tudta, hogy sikertelen szökési kísérletük óta, két és fél éve, a férfi úgy vélte, őt és Leilát egy anyagból gyúrták, egyformán hitványak, egyformán rászolgáltak bizalmatlanságára, megvetésére. Amikor Rasid beszélt, Marjamnak az volt az érzése, mintha saját magával társalogna, vagy valami láthatatlan lénnyel, aki vele és Leilával ellentétben méltó volt meghallgatni a véleményét. – Lehet, hogy nincs múltjuk – szívta meg cigarettáját, és felnézett a mennyezetre. – Lehet, hogy nem tudnak semmit erről a világról vagy ennek az országnak a történelméről. Igen. És hozzájuk képest Marjam itten egyetemi tanárnak számíthatna. Ha! Ez igaz. De nézz csak körül. Mit látsz? Korrupt, mohó, heroinból meggazdagodott mudzsáhid parancsnokokat, akik tetőtől talpig fel vannak fegyverezve, egymás ellen hirdetnek dzsihádot, és megölnek mindenkit, aki közéjük áll – ez van. A tálibok legalább tiszták és megvesztegethetetlenek. Ők legalább rendes muszlim fiúk. Vallah, amikor eljönnek, ki fogják takarítani ezt a helyet. Békét és rendet hoznak. Az embereket többé nem lövik le, amikor tejért mennek a boltba. Nem lesz több rakéta! Gondolj csak bele. Az elmúlt két évben a tálibok Kabul felé nyomultak, sorra foglalták el a városokat a mudzsáhidektől, és ahol megtelepedtek, véget vetettek a frakciók közti háborúnak. Elfogták a hazára parancsnokot, Abdul Ali Mazárit és kivégezték. Hónapokig Kabul déli peremvidékén állomásoztak, onnan lőtték a várost és támadták egymást rakétákkal Ahmad Sah Maszúddal. Valamivel korábban, 1996 szeptemberében elfoglalták Dzsalálábádot és Szárobit. A tálibok tettek valamit, amit a mudzsáhidek nem, mondta Rasid. Összefogtak. – Hadd jöjjenek – mondta. – Én rózsaszirmot szórok a lábaik elé. Aznap mind a négyen elmentek otthonról. Rasid vezette őket egyik busztól a másikig, hogy üdvözöljék új világukat, új vezéreiket. Marjam minden lepusztult kerületben látott a romok közül testet öltő embereket, akik az utcára indultak. Látott egy öregasszonyt, aki marékszámra szórta a rizst a járókelőkre, beesett, fogatlan mosollyal az arcán. Két férfi ölelkezett össze egy kibelezett épület maradványainál, felettük az égen néhány tűzijáték süvöltött, sziszegett és pattogott, amit háztetőn guggoló fiúk lőttek fel. Kazettás magnókon a nemzeti himnuszt játszották, melynek az autódudálással kellett felvennie a versenyt.

– Nézd, Marjam! – Azize egy fiúcsapatra mutatott, akik a Dzsádde Majvandon futottak végig. A levegőbe rázták ökleiket, és madzagra fűzött rozsdás konzerves dobozokat fiúztak maguk után. Azt kiabálták, hogy Maszúd és Rabbáni visszavonult Kabulból. Mindenhol Allahu akbar! kiáltások hangzottak. Marjam megpillantott egy ablakból kilógatott lepedőt a Dzsádde Majvandon. Valaki három szót festett rá nagy fekete betűkkel: ZENDE BAD TALEBAN! Éljenek a tálibok! Az utcán tovább sétálva még több, ablakokra festett, ajtókra szögezett, autóantennákról lobogó felirat hirdette ugyanezt. Marjam az első tálibot életében aznap valamivel később pillantotta meg a Pastunisztán téren, Rasiddal, Leilával és Azizéval. Egy rakás ember gyűlt ott össze. Marjam látta a nyakukat nyújtogató kíváncsiskodókat, a tér közepén álló kút köré gyűlt és a kiszáradt medencében guggoló embereket. Megpróbáltak rálátni a tér végére, ahol a régi Khaiber étterem állt. Rasid méretét használva nyomakodott előre a nézelődők között, és arrafelé vezette őket, ahol valaki megafonba beszélt. Amikor Azize megpillantotta, felsikoltott és Marjam hurkájába temette az arcát. A megafon hangja egy vékony, szakállas fiatalemberhez tartozott, aki fekete turbánt viselt. Egy rögtönzött állványféleségen állt. Szabad kezében egy rakétavetőt tartott. Mellette két vérző férfi lógott egy közlekedési lámpapóznára kötve. Ruhájuk szétszaggatva. Felpuffadt arcuk kékeslilára vált. – A bal oldalit – mondta Marjam – ismerem. A Marjam előtt álló fiatal nő hátrafordult és azt mondta, Nadzsibullah az. A másik férfi a testvére. Marjam emlékezett Nadzsibullah pufók, bajuszos arcára, mely a szovjet évek alatt óriásplakátokról és boltok kirakatából nevetett az emberekre. Később hallotta, hogy Nadzsibullahot a tálibok a Dár ul-aman Palota melletti ENSZ-központ nyújtotta menedékhelyéről rángatták ki. Órákig kínozták, aztán lábánál fogva egy teherautóhoz kötötték és élettelen testét végigvonszolták az utcákon. – Sok-sok muszlimot megölt! – kiabálta a fiatal tálib a hangosbeszélőjén keresztül. Fársziul beszélt pastu akcentussal, aztán pastura váltott. Szavainak azzal adott hangsúlyt, hogy fegyverével a tetemekre mutatott. – A bűneit mindenki jól ismeri. Kommunista volt és káfir. Ezt tesszük a hitetlenekkel, akik az iszlám ellen vétkeznek! Rasid vigyorgott. Marjam karjaiban Azize sírni kezdett.

Másnap Kabult teherautók lepték el. Kheir khanéban, Shahr-e nouban, Karte Parvánban, Vazir Akbar Khánban és Taimániban piros Toyota teherautók hulláma árasztotta el az utcákat. Felfegyverzett, szakállas, fekete turbános férfiak ültek az platóikon. Minden teherautóról egy hangosbeszélő hirdetményeket harsogott, először fárszi, aztán pastu nyelven. Ugyanazt a szöveget mecsetek tetejére rakott hangszórók is játszották, és a rádió is, melyet most a Saría Hangjaként ismertek. Az üzenetet az utcára szórt szórólapokon is terjesztették. Marjam talált egy szórólapot az udvaron is. Vatanunk most az Afganisztán Iszlám Emirátusa nevet viseli. A következő törvényeket alkalmazzuk, és ti engedelmeskedni fogtok: Minden állampolgár napi ötször köteles imádkozni. Ha imádkozási időben azon kapnak, hogy valami mással foglalkozol, verést kapsz. Minden férfi köteles szakállat növeszteni. A szakáll legyen legalább egy összeszorított ököl hosszúságú az áll alatt. Ha ennek nem teszel eleget, verést kapsz.

Minden fiú köteles turbánt viselni. A fiúk az elsőtől a hatodik osztályig fekete turbánt, magasabb osztályba járó fiúk fehér turbánt viseljenek. Minden fiú iszlám ruhát köteles viselni. Az ingnyakat be kell gombolni. Énekelni tilos. Táncolni tilos. Kártyázni, sakkozni, szerencsejátékot játszani és papírsárkányt eregetni tilos. Könyveket írni, filmeket nézni és festményeket festeni tilos. Ha törpepapagájt tartasz, verést kapsz. A madaraidat elpusztítjuk. Ha lopsz, kezedet csuklóból levágjuk. Ha újra lopsz, a lábfejedet vágjuk le. Ha nem vagy muszlim, ne gyakorold a vallásodat olyan helyen, ahol muszlimok láthatnak. Ha mégis így teszel, verést kapsz és börtönbe kerülsz. Ha azon kapnak, hogy egy muszlimot a saját hitedre próbálsz áttéríteni, kivégeznek. Nők, figyelem: Mindig otthon maradtok. Nem helyes egy nőnek céltalanul bóklászni az utcán. Ha kimész, férfi rokonnak, mahramnak kell kísérnie. Ha egyedül találnak az utcán, verést kapsz és hazaküldenek. Semmilyen körülmények között nem mutathatod meg az arcodat. Ha kimész, köteles vagy burkát felvenni. Ha nem teszed, nagyon nagy verést kapsz. A kozmetikumok tilosak. Az ékszer tilos. Nem szabad csinos ruhát hordani. Nem szabad beszélni, hacsak nem szólítanak meg. Nem szabad szemkontaktust kialakítani férfiakkal. Nem szabad nyilvános helyen nevetni. Ha mégis megteszed, verést kapsz. Nem szabad körmöt festeni. Ha mégis megteszed, levágják egy ujjadat. A lányoknak tilos iskolába járni. Minden lányiskolát azonnali hatállyal bezárunk. A nőknek tilos dolgozni. Ha házasságtörés bűntettében bűnösnek találtatsz, halálra köveznek. Figyelj. Figyelj jól. Engedelmeskedj. Allahu akbar.

Rasid kikapcsolta a rádiót. A nappali padlóján ültek és vacsoráztak alig egy héttel azután, hogy látták Nadzsibullah holttestét egy kötélen lógni. – Nem lehet, hogy a lakosság fele otthon maradjon és ne csináljon semmit – mondta Leila. – Miért nem? – mondta Rasid. Most az egyszer Marjam egyetértett vele. Ő gyakorlatilag éppen azt tette vele és Leilával, vagy nem? Leila biztosan maga is belátta. – Ez nem valamiféle falu. Ez Kabul. Itt a nők valaha jogi és orvosi praxist folytattak; kormánypozíciókat töltöttek be… Rasid vigyorgott. – Megszólalt a költészetolvasó egyetemi ember arrogáns lánya. Milyen urbánus, milyen tádzsik ez tőled. Azt hiszed, ez valami új, radikális eszme a táliboktól? Éltél valaha is a kabuli elefántcsonttornyodon kívül, golom? Vetted valaha is a fáradságot, hogy felkeresd az igazi Afganisztánt, a délt, a keletet, a Pakisztánnal szomszédos törzsi határvidéket? Nem? Én igen. És elárulhatom, hogy sok hely van az országunkban, ahol mindig is így éltek, vagy legalábbis ehhez nagyon hasonlóan. De mit tudsz te erről! – Nem vagyok hajlandó elhinni – mondta Leila. – Nem gondolhatják komolyan. – Amit a tálibok Nadzsibullahhal tettek, az eléggé komolynak tűnt nekem – mondta Rasid. – Nem gondolod? – Kommunista volt! Ő volt a Titkosrendőrség feje! Rasid nevetett.

Marjam hallotta a választ Rasid nevetésében: hogy a tálibok szemében az a tény, hogy Nadzsibullah kommunista volt és a rettegett KHAD vezetője, csak hajszálnyival tette megvetendőbbé, mint a nőket.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET Leila Leila örült, hogy Bábinak nem kellett végignéznie, ahogy a tálibok munkához láttak. Megnyomorította volna. Kezükben csákányt lóbáló férfiak elözönlötték és tönkretették a Kabuli Múzeumot, és porrá zúzták a preiszlám szobrokat – jobban mondva azokat, amiket a mudzsáhidek meghagytak. Az egyetemet bezárták, a diákokat hazaküldték. A falakról letépték a festményeket, és pengével szabdalták fel őket. Berúgták a televíziók képernyőit. Hegyekbe rakva égettek el könyveket – a Korán kivételével –, a könyvesboltokat pedig bezárták. Khalili, Pezsvak, Anszári, Hadzsi Dehkán, Asraki, Bejtáb, Háfiz, Dzsámi, Nizámi, Rúmi, Khajjám, Bidel és még mások költeményei füstté váltak. Leila hallotta, hogy férfiakat ráncigáltak el az utcáról azzal vádolva őket, hogy kihagyták a námazt, és mecsetekbe tuszkolták őket. Megtudta, hogy a Csirkebazár melletti Marco Polo éttermet kihallgató központtá alakították. Néha hallani lehetett a sikoltozást feketére festett ablakai mögül. A Szakáll Őrjárat mindenfelé piros Toyota teherautókon járta az utcákat: simára borotvált arcokat kerestek, hogy bevérezzék őket. A mozikat is bezárták. Cinema Park. Ariana. Arjub. A vetítőket felborogatták és a filmtekercseket elégették. Leila felidézte az alkalmakat, amikor Tárikkal azokban a filmszínházakban hindi hímeket nézett, azt a sok melodrámát szerelmesekről, akiket valami tragikus fordulat elszakít egymástól, egyikük egy távoli földre sodródik, a másikat házasságra kényszerítik, az a sok sírás, a körömvirágmezőkön éneklés, az egyesülés utáni vágyakozás. Emlékezett, hogy nevetett Tárik, amikor Leila elsírta magát azokon a filmeken. – Vajon mit csináltak apám mozijával? – mondta Marjam egy nap. – Már ha még mindig megvan. És ha még mindig az övé. A Khárábatot, Kabul régi zenei gettóját elhallgattatták. A zenészeket megverték és börtönbe dugták, robábjaikat, tamburáikat és harmonikáikat megtaposták. A tálibok elmentek Tárik kedvenc zenésze, Ahmad Záhir sírjához, és golyókat eresztettek bele. – Már majdnem húsz éve halott – mondta Leila Marjamnak. – Nem elég, hogy egyszer meghalt?

Rasidot nem zavarták túlzottan a tálibok. Csak szakállt kellett növesztenie, amit megtett, és mecsetbe járnia, amit szintén megtett. Megbocsátó, szeretetteljes furcsálkodással tekintett rájuk, ahogyan az ember egy különc unokatestvérre tekintene, aki hajlamos előreláthatatlan jókedv- és botránykitörésekre. Rasid minden szerda este a Saría Hangját hallgatta, a tálibok olyankor a büntetésre előjegyzettek nevét olvasták be. Péntekenként aztán a Gázi Stadionba[1] ment, vett egy Pepsit, és nézte az előadást. Az ágyban Leilának végig kellett hallgatnia, ahogy bizarr lelkesültséggel ecseteli a levágott kezek látványát, a megkorbácsolásokat és a lefejezéseket. – Ma láttam egy férfit, aki elvágta a fivére gyilkosának a torkát – mondta egy este, miközben füstkarikákat eregetett. – Vadállatok – mondta Leila. – Úgy gondolod? – mondta. – Mihez képest? A szovjetek egymillió embert öltek meg. Tudod, hány embert öltek meg a mudzsáhidek csak Kabulban az elmúlt négy évben? Ötvenezret. Ötvenezret! Annyira érzéketlen akkor, összehasonlításképpen, lenyisszantani néhány tolvaj kezét? Szemet szemért, fogat fogért. Benne van a Koránban. Egyébként is, mondd csak: ha valaki megölné Azizét, te nem akarnád a lehetőséget, hogy bosszút állhass érte? Leila undorodó pillantást vetett rá.

– Csak példának okáért – mondta. – Pont olyan vagy, mint ők. – Érdekes a szeme színe, Azizénak. Nem gondolod? Sem az enyém, sem a tiéd. Rasid oldalt fordult az ágyon, hogy az arcába nézhessen, gyengéden megkarmolta a lány combját mutatóujja töredezett körmével. – Hadd magyarázzam el – mondta. – Ha olyan kedvem támadna – nem mondom, hogy lesz ilyen, de lehetne –, jogom lenne Azizét kiadni. Az hogy tetszene? Vagy elmehetnék a tálibokhoz egy nap, csak besétálnék és elmondanám a veled kapcsolatos gyanúmat. Csak annyit kellene tennem. Szerinted melyikünk szavának hinnének? Szerinted mit csinálnának veled? Leila elhúzta tőle a combját. – Nem mintha megtenném – mondta. – Nem bizony. Nej. Valószínűleg nem. Ismersz. – Aljas vagy – mondta Leila. – Az nagy szó – mondta Rasid. – Ezt sosem kedveltem benned. Már kiskorodban is, amikor azzal a nyomorékkal szaladgáltál, már akkor is azt hitted, hogy nagyon okos vagy a könyveiddel meg a verseiddel. Mi hasznod van most az eszedből? Mi tart vissza attól, hogy az utcára kerülj, az eszed vagy én? Aljas vagyok? A nők fele ebben a városban ölni tudna, hogy olyan férje legyen, mint én. Ölni tudnának érte. Visszagördült az ágyon, és a mennyezet felé fújta a füstöt. – Szereted a nagy szavakat? Mondok én neked egyet: perspektíva. Ezt csinálom én itt, Leila. Biztosítom, hogy ne veszítsd el a perspektívádat. Leila gyomra attól forgott az éjszaka hátralevő részében, hogy minden egyes szó, amit Rasid kiejtett a száján, igaz volt. Minden egyes szó. De reggel, és még sok reggelen át attól kezdve, az émelygősség megmaradt, sőt, rosszabb is lett. Valami ijesztően ismerős.

Nem sokkal azután, egy hideg, borús délután Leila a hálószoba padlóján a hátán feküdt. Marjam Azizéval szunyókált a szobájában. Leila kezében egy fémküllő volt, amit fogóval csippentett le egy kidobott biciklikerékről. Ugyanabban a sikátorban találta, ahol évekkel azelőtt Tárikot megcsókolta. Leila sokáig feküdt a földön széttárt lábakkal, és a fogát szívta. Azizét attól a pillanattól fogva imádta, hogy először megsejtette létezését. Akkor nem volt benne semmilyen kétkedés vagy bizonytalanság. Micsoda szörnyű dolog egy anyának, gondolta most Leila, amikor attól fél, nem lesz képes szeretni saját gyermekét. Milyen természetellenes dolog. Mégis bele kellett gondolnia, mialatt a padlón feküdt, izzadt keze készen arra, hogy bevezesse a küllőt, hogy valóban képes lenne-e valaha is szeretni Rasid gyerekét úgy, ahogyan Tárikét. Leila végül nem bírta megtenni. Nem azért dobta el a küllőt, mert félt, hogy elvérzik, vagy hogy kárhozatos dolgot művel, hiszen sejtette, hogy az lenne. Leila leejtette a küllőt, mert nem tudta elfogadni, amit a mudzsáhidek könnyedén elfogadtak: hogy háborúban néha ártatlanok vérét kell ontani. Az ő háborúja Rasid ellen folyt. A baba ártatlan volt. És egyébként is bőven elég volt már az öldöklésből. Leila elég ártatlant látott már meghalni, akik ellenségek kereszttüzébe kerültek.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET Marjam 1997 szeptembere – Ebben a kórházban már nem kezelnek nőket – vakkantotta az őr. A lépcső tetején állt, és jegesen nézett le a Malalai Kórház előtt összegyűlt tömegre. Hangos morajlás szállt fel a tömegből. – De hát ez egy női kórház! – kiabált egy nő Marjam háta mögött. Erre egyetértő kiáltások hangzottak. Marjam átvette Azizét egyik kezéből a másikba. Szabad karjával Leilát támogatta, aki nyögött és karját Rasid nyaka köré fonta. – Már nem – mondta a tálib. – A feleségem szülni fog – kiáltotta egy testes férfi. – Azt akarnád, hogy itt az utcán szüljön, testvér? Marjam hallotta a januárban kihirdetett közleményt, miszerint ezentúl a férfiakat és nőket másmás kórházakban fogják ellátni, hogy Kabul kórházaiból az összes női alkalmazottat elbocsátják és egy központi létesítménybe küldik őket dolgozni. Senki sem hitt nekik, és a tálibok nem alkalmazták a jogszabályt. Egészen mostanáig. – És mi a helyzet az Aliabad Kórházzal? – kiáltotta egy másik férfi. Az őr megrázta a fejét. – És a Vazir Akbar Khán? – Csak férfiaknak – felelte. – Akkor mégis mihez kezdjünk? – Menjetek a Rabia Balkhiba – felelte az őr. Egy fiatal nő előretolakodott, és azt mondta, ő már járt ott. Ott nem volt tiszta víz, mondta, nem volt oxigén, nem voltak gyógyszerek, sem elektromos áram. – Ott semmi sincs. – Márpedig oda kell mennetek – mondta az őr. További morgás és kiáltás is hangzott, egy-két sértés is felröppent. Valaki követ dobott rá. A tálib felemelte Kalasnyikovját és a levegőbe eresztett egy sorozatot. A háta mögött egy másik tálib meglóbálta a korbácsát. A tömeg hamar eloszlott. A Rabia Balkhi váróterme zsúfolásig volt burkába öltözött nőkkel és gyerekeikkel. A levegő bűzlött az izzadságtól, mosdatlan testek, lábak, vizelet, cigarettafüst és fertőtlenítő szagától. A mozdulatlan mennyezeti ventilátor alatt gyerekek kergetőztek, szunyókáló apukák kinyújtott lába felett szökellve. Marjam segített, hogy Leila egy falnak dőlhessen, melyről idegen országokat formázó vakolatdarabok potyogtak le. Leila előre-hátra himbálta magát, kezét a hasára szorította. – Elintézem, hogy ellássanak, Leila drágám. Megígérem. – Igyekezz – mondta Rasid. A kartonozó ablaka előtt egy rakás lökdösődő-tolakodó nő volt. Néhánynak még a kezében volt a kisbabája. Voltak, akik kitörtek a tömegből és a kezelők felé nyíló szárnyas ajtó felé csörtettek. Egy fegyveres tálib őrt állta útjukat, és visszaküldte őket. Marjam előrefurakodott. Bedugta a sarkát a tömegbe, és idegenek könyöke, csípője és lapockája közé nyomakodott. Valaki könyökkel a bordái közé vágott, ő pedig visszakönyökölt. Egy kéz elkeseredett kísérletet tett, hogy az arcába marjon. Elütötte magától a kezet. Hogy előrébb hajtsa

magát, Marjam nyakakba, karokba, könyökökbe, hajakba kapaszkodott, és amikor mellette egy nő felszisszent, Marjam visszasziszegett rá. Marjam most már megértette, micsoda áldozatokra képes egy anya. Az elegancia hamar odalesz. Szomorúan Nánára gondolt, az áldozatokra, amiket neki is meg kellett hoznia. Náná, aki megszabadulhatott volna tőle, belelökhette volna valahol egy árokba és elfuthatott volna. De nem tette. Náná inkább elviselte a szégyent, hogy egy haramit hord a szíve alatt, életét a köré a hálátlan feladat köré alakította, hogy Marjamot felnevelje, és a maga módján szeresse. A végén Marjam mégis Dzsalilt választotta helyette. Miközben szemtelenül utat vágott magának a tömeg elejére, Marjam azt kívánta, bárcsak jobb lánya lett volna Nánának. Bárcsak megértette volna, amit most megértett az anyaságról. Szembetalálta magát egy nővérrel, akit tetőtől talpig koszos szürke burka borított. A nővér egy fiatal nővel beszélt, akinek burkája fejrésze véres volt. – A lányomnak elfolyt a magzatvize, de a baba nem akar kijönni – kiáltotta Marjam. – Most én beszélek vele! – kiáltotta a véres fiatal nő. – Várjon a sorára! Körülöttük az egész tömeg úgy hullámzott, mint a magas fű a kolba körül, amikor a tisztáson szellő fújt keresztül. Marjam mögött egy nő azt kiabálta, hogy az ő lánya eltörte a könyökét, amikor leesett egy fáról. Egy másik nő azt kiáltotta, hogy véres a széklete. – Láza van? – kérdezte a nővér. Kellett egy pillanat, hogy Marjam megértse, a nővér hozzá beszél. – Nem – mondta Marjam. – Vérzés? – Nem. – Hol van? A betakart fejek fölött Marjam arrafelé mutatott, ahol Leila Rasiddal ült. – El fogjuk látni – mondta a nővér. – Mikor? – kiáltotta Marjam. Valaki megragadta a vállát, és húzni kezdte hátrafelé. – Nem tudom – mondta a nővér. Azt mondta, csak két orvosuk van, és éppen mindketten műtenek. – Fájdalmai vannak – mondta Marjam. – Nekem is! – kiáltotta a véres fejű nő. – Várja ki a sorát! Marjamot hátrafelé cibálták. A nővért már vállak és tarkók takarták el a szeme elől. Valahol egy baba tejes büfögését érezte a levegőben. – Vigye el egy sétára – kiáltott vissza a nővér. – És várjon. Besötétedett, mire a nővér végre behívta őket. A szülőszobában nyolc ágy volt, melyeken nők nyögtek és vonaglottak, és teljes fátyolt viselő nővérek látták el őket. Két nő éppen szült. Nem voltak függönyök az ágyak között. Leilának a szoba távoli sarkában adtak egy ágyat egy ablak alatt, amit valaki feketére festett. A közelben volt egy törött és kiszáradt mosdókagyló, ami fölött egy madzagról foltos műtőskesztyű lógott. A szoba közepén Marjam egy alumíniumasztalt látott. A felső polcon egy koromszínű takaró hevert, az alsó polc üres volt. Az egyik nő észrevette, hogy Marjam az asztalt nézi. – Az élőket a felső polcra teszik – mondta fáradtan. A sötétkék burkás orvos alacsony, elgyötört nő volt, madárszerű mozdulatokkal. Akármit mondott is, az mind türelmetlennek, sürgetőnek hangzott a szájából. – Első baba – így mondta, nem kérdés formában, hanem állításként. – Második – mondta Marjam. Leila felkiáltott, és az oldalára fordult. Megfogta Marjam kezét. – Volt probléma az első szüléssel? – Nem. – Maga az anyja?

– Igen – felelte Marjam. Az orvos elővett egy fémes, csúcsos formájú eszközt. Felemelte Leila hurkáját, és a szerszám szélesebb felét Leila hasára, a keskenyebbet a saját fülére tette. Közel egy percig hallgatta, máshova tette, újra hallgatta, aztán újra más pontra helyezte. – Most meg kell tapintanom a babát, hamsire. Levette az egyik kesztyűt a mosdókagyló feletti ruhaszárító kötélről. Egyik kezével megnyomta Leila hasát, a másikat bedugta. Leila nyöszörgött. Amikor az orvos végzett, a kesztyűt átadta a nővérnek, aki kiöblítette és visszacsíptette a kötélre. – A lányának császármetszést kell csinálnunk. Tudja, mi az? Fel kell nyitnunk a méhét és kivenni a babát, mert farfekvéses. – Nem értem – mondta Marjam. Az orvos azt mondta, a baba úgy helyezkedik el, hogy magától nem tud kijönni. – És már túl sok idő telt el így. Azonnal a műtőbe kell mennünk. Leila fintorogva bólintott, és félrefordította a fejét. – Van valami, amit tudniuk kell – mondta az orvos. Közelebb ment Marjamhoz, hozzáhajolt, és halkabb, bizalmasabb hangon beszélt. A hangjába egy csipetnyi szégyenkezés vegyült. – Mit mond? – nyögte Leila. – Valami baj van a babával? – De hogy fogja kibírni? – kérdezte Marjam. Az orvos szemrehányást érezhetett ki a kérdésből, mert védekező hangon folytatta. – Azt hiszi, én így akarom? – mondta. – Maga szerint mit tegyek? Nem adják meg, amire szükségem van. Még röntgenem sincs, nincs szivattyúm, nincs oxigénem, még egyszerű antibiotikumaim sem. Amikor civil szervezetek pénzt ajánlanak, a tálibok elutasítják. Vagy továbbítják a pénzt a férfiakat ellátó kórházaknak. – De doktor szaheb, nincs valami, amit beadhatna neki? – kérdezte Marjam. – Mi az? – nyögte Leila. – Maga megveheti a gyógyszert, de… – Írja le a nevét – mondta Marjam. – írja le és megszerzem. A burka alatt az orvos kurtán megrázta a fejét. – Nincs idő – mondta. – Először is, a környéken egyik patikában sem kapható. Szóval át kellene vergődnie ebben a forgalomban egyik helyről a másikra, lehet, hogy egészen a város másik végéig, és kicsi a valószínűsége, hogy sikerrel jár. Már majdnem fél kilenc, úgyhogy valószínűleg letartóztatják, amiért megszegi a kijárási tilalmat. Még ha találna is gyógyszert, nagy az esélye, hogy nem tudja megfizetni. Vagy pedig alkudozási harcba keveredik valami hasonlóan elkeseredett emberrel. Nincs idő. Ennek a babának most kell kijönnie. – Mondd meg, hogy mi történik! – mondta Leila, mialatt felkönyökölt. Az orvos vett egy mély lélegzetet, és elmondta Leilának, hogy a kórházban nincs fájdalomcsillapító. – De ha késlekedünk, elveszítjük a babáját. – Akkor vágjon föl – mondta Leila. Visszaesett a hátára az ágyra, és felfiúzta a térdeit. – Vágjon föl, és adja ide nekem a kisbabámat. A hideg, nyomorúságos műtőben Leila egy hordágyon feküdt, mialatt az orvos megmosta a kezét egy lavórban. Reszketett. Minden alkalommal, amikor a nővér egy sárgásbarna folyadékba mártott kendővel törölte meg a hasát, összeszorított foggal felszisszent. Egy másik nővér az ajtóban állt. Folyton résnyire nyitotta az ajtót, és kikukucskált rajta. Az orvos most levette a burkáját, és Marjam láthatta ezüstös hajkoronáját, lecsüngő szemhéját, és apró, kimerültségi ráncait a szája szegletében. – Azt akarják, hogy burkában operáljunk – magyarázta az orvos, és fejével az ajtóban álló nővér felé intett. – A nővér őrködik. Ha látja, hogy jönnek, felveszem a burkát.

Gyakorlatias, szinte közömbös hangon mondta mindezt, és Marjam megértette, hogy ez a nő már messze túl volt a felháborodáson. Van itt egy nő, gondolta, aki megértette, hogy szerencsés, amiért egyáltalán még dolgozhat, hogy mindig volt valami, még valami, amit elvehetnek. Két függőleges fémrúd volt Leila vállai mellett. A nővér, aki Leila hasát megtisztította, egy lepedőt csíptetett fel rájuk. A lepedő függönyt formált Leila és az orvos között. Marjam Leila feje búbja mögött helyezkedett el, és annyira lehajolt hozzá, hogy az arcuk összeért. Érezte, hogy Leila fogai vacognak. A kezük összefonódott. A függönyön keresztül Marjam látta az orvos árnyékát, ahogy Leila bal oldalára megy, a nővér pedig a jobb oldalra. Leila egészen hátrahúzta az ajkait. Összeszorított fogai felszínén nyálbuborékok keletkeztek és pukkadtak ki. Gyors kis sziszegő hangokat hallatott. Az orvos így szólt: – Bátorság, húgom. Leila fölé hajolt. Leila szeme tágra nyílt. Aztán kinyílt a szája. Így maradt, maradt, maradt, reszketve, nyakában megfeszültek a szalagok, izzadság csöpögött az arcáról, ujjai majd szétroppantották Marjam kezét. Marjam örökké csodálta Leilát, amiért olyan sok idő elteltével sikoltott fel először.

NEGYVENEDIK FEJEZET Leila 1999 ősze Marjam ötlete volt, hogy gödröt ássanak. Egy reggel a szerszámoskamra mögött egy földdarabra mutatott. – Itt jó lesz – mondta. – Ez egy jó hely. Felváltva csapkodtak a földbe egy ásóval, aztán félrelapátolták a laza földet. Nem terveztek nagy gödröt vagy mélyet, úgyhogy az ásás munkálataitól nem lett volna szabad ennyire kimerülniük. De már második éve aszály volt, és mindenhol pusztulást okozott. Az előző télen alig havazott, és tavasszal egyáltalán nem esett az eső. A földművesek az országban mindenütt hátrahagyták kiszikkadt földjeiket, eladogatták javaikat, és faluról falura jártak vizet keresve. Pakisztánba vagy Iránba költöztek. Letelepedtek Kabulban. De a talajvízszint a városban is alacsony volt, a sekélyebb kutak kiszáradtak. A mélyebb kutaknál akkora sorok álltak, hogy Leila és Marjam órákig volt kénytelen várakozni. A Kabul folyó évi szokásos tavaszi áradása nélkül csontszárazzá vált. Mára nyilvános vécé lett belőle, nem más, mint emberi eredetű szenny és törmelék tárolómedre. Úgyhogy tovább forgatták az ásót és szurkálták a napszítta földet, ami kemény volt, mint a kő, hajthatatlan, tömör, szinte megkövesedett. Marjam már negyvenéves volt. Hajában, amit felcsavart a feje tetejére, volt már néhány ősz hajszál. A szeme alatt barna, félhold alakú táskák voltak. Hiányzott két elülső foga. Az egyik kiesett, a másikat Rasid verte ki, amikor Marjam véletlenül leejtette Zalmait. Érdes, barna lett a bőre, mert olyan sok időt töltöttek az udvaron a rézszínű nap alatt. Kint ültek és nézték, ahogy Zalmai Azizét kergeti. Amikor végeztek, a gödör fölé álltak és belenéztek. – Megteszi – mondta Marjam.

Zalmai már kétéves volt, pufók kisfiú göndör hajjal. Apró, barnás szeme és télen-nyáron pirospozsgás arca akárcsak Rasidé. Apja sűrű, félhold formájú hajvonalát is örökölte, mely mélyen a homlokába ért. Amikor Leila kettesben volt vele, Zalmai édes, jó kedélyű és játékos volt. Szeretett Leila vállára mászni, és az udvaron bújócskázni Azizéval. Néha, nyugodtabb pillanataiban, szívesen ült Leila ölébe és hallgatta, hogy az anyja énekel neki. Kedvenc dala a „Mohammad molla dzsan” volt. Lóbálta húsos kis lábait, mialatt anyja göndör hajába énekelt, és amikor Leila a refrénhez ért, ő is csatlakozott hozzá és rekedtes hangján énekelte ki a számára felismerhető szavakat: Gyerünk, menjünk Mazárba, Mohammad molla dzsan, A tulipánföldeket látni, ó, szeretett társam.

Leila szerette a nedves puszikat, amiket Zalmai nyomott az arcára, szerette gödröcskés könyökeit és tömzsi kis lábujjait. Szerette csiklandozni, párnákból és vánkosokból alagutat építeni, hogy a kisfiú keresztülmászhasson rajta, nézni, ahogy elalszik a karjában, egyik kezével mindig anyja fülét markolva. Felfordult a gyomra, ha a délutánra gondolt, amikor a padlón feküdt bicikliküllővel a lába között. Egy hajszálon múlt. Most már elképzelni sem tudta, hogyan juthatott egyáltalán az eszébe olyasmi. A fia áldás volt számára, és Leila megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy félelmei nem igazolódtak be, mert Zalmait is minden porcikájával szerette, akárcsak Azizét.

Zalmai istenítette az apját, teljesen átalakult, amikor apja a közelben volt, hogy bálványozza. Zalmai hamar megeresztett egy kihívó kacajt vagy egy pimasz vigyort. Apja jelenlétében könnyen megsértődött. Duzzogott. Akkor is tovább rosszalkodott, ha Leila megdorgálta, amit sosem tett, ha Rasid nem volt a közelben. Rasid mindezt helyeselte. „Az intelligencia jele”, mondta. Ugyanezt mondta Zalmai nyughatatlanságára – amikor lenyelt, majd kikakilt üveggolyókat; amikor gyufával játszott; amikor Rasid cigarettáját rágcsálta. Amikor Zalmai megszületett, Rasid beköltöztette a Leilával közös ágyába. Új bölcsőt vett neki, és oroszlánokat meg ugrani készülő párducokat festetett az oldalára. Új ruhákat, új csörgőt, új pelenkákat vett, pedig nem engedhették meg maguknak, és Azize régi holmijai még használható állapotban voltak. Egy nap elemes zenélőforgóval jött haza, amit Zalmai bölcsőjére lógatott fel. Apró, sárga-fekete poszméhek fityegtek egy napraforgóról, amik zizegtek és vinnyogtak, amikor az ember megszorította őket. A forgó egy dallamot játszott, ha bekapcsolták. – Azt hittem, nem megy jól az üzlet – mondta Leila. – Vannak barátaim, akiktől kölcsönkérhetek – mondta Rasid elutasítóan. – És hogy fogod visszafizetni nekik? – A dolgok majd megváltoznak. Mindig úgy van. Nézd, tetszik neki. Látod? Leila legtöbbször nem is lehetett a fiával. Rasid magával vitte a boltba, hagyta, hogy zsúfolt munkaasztala alatt kússzon-másszon, játsszon a régi cipőtalpakkal és maradék bőrdarabokkal. Rasid beverte a fémszögeket, forgatta a köszörűkövet, és gondosan rajta tartotta a szemét. Ha Zalmai felborított egy rakás cipőt, Rasid finoman megszidta, nyugodtan, félig mosolygósan. Ha megint megtette, Rasid letette a kalapácsot, felültette az asztalára, és halkan beszélt hozzá. Türelme Zalmaihoz mély kút volt, mely sosem száradt ki. Este együtt jöttek haza, Zalmai feje Rasid vállán pattogott, mindkettejükből ragasztó- és bőrszag áradt. Úgy vigyorogtak, mint akiknek közös titka van, sunyin, mintha abban a sötét cipőboltban ülve nem is cipőket, hanem titkos terveket készítettek volna. Zalmai szeretett apja mellett ülni vacsoránál, ahol közös játékkal szórakoztatták egymást, mialatt Marjam, Leila és Azize megterítette a szofrét. Felváltva egymás mellét bökdöstek kacarászva, kenyérmorzsával dobálóztak, és egymás fülébe suttogtak, hogy más ne hallja. Ha Leila szólt hozzájuk, Rasid rosszallón nézett fel a bosszantó tolakodásra. Ha kérte, hadd foghassa meg Zalmait – vagy, ami még rosszabb, Zalmai kinyújtotta érte a kezét –, Rasid ferde szemmel nézett rá. Leila sebzetten távozott.

Aztán egy este, nem sokkal Zalmai második születésnapja után Rasid egy televízióval és videomagnóval jött haza. Meleg, szinte balzsamosan lágy nap volt, de az este hűvösebb és már csillagtalan, hideg éjszakába hajlott. Letette a holmit a nappali asztalára. Azt mondta, a feketepiacon vette. – Újabb kölcsön? – kérdezte Leila. – Magnavox. Azize belépett a szobába. Amikor meglátta a tévét, odaszaladt. – Vigyázz, Azize drágám – mondta Marjam. – Ne nyúlj hozzá. Azize haja olyan világos volt, mint Leiláé. Anyja viszontlátta saját gödröcskék a kislány arcán. Érett viselkedése Leila szerint messze meghaladta hat életévét, nyugodt, töprengő kislány lett. Leila csodálta lánya beszédmodorát, a lejtését és ritmusát, a megfontolt szüneteket és hangsúlyozást, amely olyan felnőttes volt, annyira ellentmondott a hangnak otthont adó éretlen testnek. Azize volt, aki vidám tekintéllyel magára vállalta a feladatot, hogy Zalmait mindennap felébressze, felöltöztesse, megreggeliztesse, megfésülje a haját. Ő volt, aki lefektette délután aludni, és örökké higgadt békecsinálóként lépett fel szeszélyes testvérével szemben. Amikor a fiú mellett volt, Azize szokásává vált lemondóan, furcsa mód felnőttesen csóválni a fejét. Azize megnyomta a tévé bekapcsoló gombját. Rasid mogorván megragadta a csuklóját, és egyáltalán nem finoman az asztalra tette.

– Ez Zalmai tévéje – mondta. Azize Marjamhoz ment, és felmászott az ölébe. Ők ketten mostanra elválaszthatatlanok lettek. Nemrégiben, Leila áldásával, Marjam verseket kezdett tanítani Azizénak a Koránból. Azize már fejből tudta az ikhlász szúráját, a fátiha szúráját, és tudta, hogyan kell végrehajtani a reggeli imádság négy rukatját. Csak ezt adhatom neki, mondta Marjam Leilának, ezt a tudást, ezeket az imádságokat. Mindig is ez volt az egyetlen valódi tulajdonom. Most Zalmai jött a szobába. Miközben Rasid várakozón nézte, ahogyan az emberek az utcai bűvészek egyszerű trükkjeit lesik, Zalmai meghúzta a tévé zsinórját, megnyomta a gombokat, nekinyomta tenyerét az üres képernyőnek. Amikor felemelte, a párás kis tenyerek elhalványultak az üvegen. Rasid büszkén mosolygott és figyelte, ahogy Zalmai nekinyomja meg elveszi tenyerét a képernyőről, újra meg újra. A tálibok betiltották a televíziót. Nyilvánosan zúztak össze videofilmeket, kitépték belőlük a szalagot, aztán kerítéspóznára lógatták. Műholdvevőket lámpaoszlopokra akasztottak. De Rasid azt mondta, csak azért, mert valami tilos, még nem jelenti, hogy nem beszerezhető. – Holnap utánanézek néhány rajzfilmnek – mondta. – Nem lesz nehéz. A földalatti bazárokban akármi kapható. – Akkor talán vehetnél nekünk egy új kutat – mondta Leila, amivel csak egy gúnyos pillantást vívott ki magának. Csak később, miután elszívta cigarettáját a vacsora után, ami a szárazság miatt csak sima rizsből és teából állt, közölte Rasid a döntését Leilával. – Nem – mondta Leila. A férfi azt mondta, nem kérdésnek szánta. – Nem érdekel, hogy kérdésnek szántad-e. – De érdekelne, ha ismernéd az egész történetet. Azt mondta, többet kért kölcsön barátoktól, mint amennyit elismert, és hogy a boltból származó pénz önmagában nem volt elég ahhoz, hogy ötüket eltartsa. – Nem mondtam korábban, hogy megkíméljelek az aggódástól. Egyébként is – mondta –, csodálkoznál, ha tudnád, mennyit össze tudnak szedni. Leila megint nemet mondott. Most a nappaliban voltak. Marjam és a gyerekek a konyhában. Leila hallotta a tányérok csörömpölését, Zalmai hangos nevetését, és hogy Azize mond valamit Marjamnak nyugodt, értelmes hangján. – Más hozzá hasonlók is lesznek, még fiatalabbak is – mondta Rasid. – Kabulban mindenki ezt csinálja. Leila azt felelte, nem érdekli, mások mit művelnek a gyerekeikkel. – Majd alaposan szemmel tartom – mondta Rasid, ezúttal kevésbé türelmesen. – Biztonságos sarok az. Van egy mecset is az utca túloldalán. – Nem hagyom, hogy a lányomból utcai koldust csinálj! – csattant fel Leila. A pofon hangosan csattant, a férfi vastag ujjú tenyere derékszögben érte Leila arcát. A pofontól kifordult a feje. Elhallgattatta a konyhából jövő zajokat. Egy pillanatra a ház tökéletes csöndbe borult. Aztán sietős léptek kopogtak az előszobában, és Marjam jelent meg a nappaliban a gyerekekkel, ide-oda kapkodták tekintetüket Leila és Rasid között. Akkor Leila megütötte a férfit. Most először ütött meg valakit, felhasználva a Tárikkal váltott játékos pofonok tapasztalatát. De azokat nyitott tenyérrel adták egymásnak, inkább megveregetésnek számítottak, mint ütésnek; azok a pofonok tudatosan barátságos, kényelmes kifejezései voltak az egyszerre nyugtalanító és izgalmas sóvárgásaiknak. Arra az izomra irányultak, amit Tárik tudományos hangon deltának nevezett. Leila nézte összezárt ökle ívét, ahogy keresztülhasít a levegőn, érezte Rasid borostás, érdes bőrét az ujjpercei alatt. Olyan hangja volt, mint amikor egy rizses zsák a földre zuhan. Erősen megütötte. A hatásától Rasid két lépést hátratántorodott. A szoba másik feléből egy szisszenés, egy kiáltás és egy sikoly hallatszott. Leila nem tudta, melyik kitől származott. Abban a pillanatban túlságosan meg volt döbbenve ahhoz, hogy

észrevegye vagy érdekelje. Csak várta, hogy agya felzárkózzon ahhoz, amit a keze tett. Amikor ez megtörtént, úgy rémlett neki, hogy elmosolyodott. Talán még vigyorgott is, amikor megdöbbenésére Rasid nyugodtan kisétált a szobából. Leilának hirtelen olyan érzése volt, mintha közös életük megpróbáltatásai – a sajátja, Azizéé, Marjamé – egyszerűen eltűntek, elpárologtak volna, mint Zalmai tenyerének lenyomata a tévé képernyőjén. Leilának úgy tűnt, hogy – ha bizarrul hangzik is – megérte elviselni mindazt, amin keresztülmentek ezért az egyetlen, mindent betetőző pillanatért, ezért a kihívó tettért, ami véget vet minden méltatlan szenvedésüknek. Leila nem vette észre, hogy Rasid visszajött a szobába. Amíg a torkára nem szorította a kezét. Amíg fel nem emelte a földről és a falnak nem csapta. Csúfondáros arca közelről lehetetlenül nagynak tűnt. Leila észrevette, a korral mennyivel pufókabbnak látszik, mennyivel több szétpattant ér húzott ösvényeket az orrára. Rasid egy szót sem szólt. És tényleg, miféle szavakra lehetne szükség, amikor egy fegyver csövét dugja egy férfi a felesége szájába? A razziák miatt kint voltak az udvaron és ástak. Néha havonta, máskor hetente. Az utóbbi időben szinte naponta. A tálibok legtöbbször ingóságokat koboztak el, valakit seggbe rúgtak, egy-két embert tarkón ütöttek. De néha nyilvános verések is voltak, talpakat és tenyereket vesszőztek meg. – Óvatosan – mondta Marjam a gödör szélén térdelve. Fogták a műanyag fólia egy-egy végét, amibe a tévét csomagolták, és leeresztették a lyukba. – Így jó lesz – mondta Marjam. Amikor végeztek, újra befedték a gödröt, és elsimították rajta a földet. Egy keveset köré is szórtak, hogy ne legyen szembetűnő. – Így ni – mondta Marjam, és kezét a ruhájába törölte. Megállapodtak, hogy ha majd biztonságosabb lesz, egy vagy két vagy hat hónap múlva, vagy később, amikor a tálibok ritkítják a razziákat, megint kiássák a tévét.

Leila álmában Marjammal megint odakint ástak a szerszámoskamra mögött. De ezúttal Azize volt, akit a gödörbe leeresztettek. Azize lélegzete bepárásítja a műanyag ponyvát, amibe becsavarták. Leila látja kétségbeesett tekintetét, tenyerei fehérségét, ahogy a ponyvának csapódnak és nekinyomódnak. Azize könyörög. Leila nem hallja sikolyait. Csak egy kis időre, szól le neki, csak egy kis időre. A razziák miatt, hát nem tudod, drágám? Ha a razziáknak vége, Mami és kálá Marjam majd kiásnak. Megígérem, szívem. Akkor majd játszhatunk. Játszhatunk, amit csak akarsz. Földet vesz a lapátra. Leila levegő után kapkodva felébredt, a szájában a föld ízét érezte, amikor az első szemcsés sárrögök a műanyag ponyvára hulltak.

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET Marjam 2000 nyarán az aszály elérte harmadik, legrosszabb évét. Helmandban, Zábulban és Kandahárban a falvakból állandóan mozgó nomád közösségek alakultak, melyek vizet és zöld legelőket kerestek jószágaik számára. Amikor egyiket sem találták, amikor kecskéik, birkáik és marháik elpusztultak, Kabulba jöttek. A Kar-e Ariana domboldalon nyomornegyedet hoztak létre, egy-egy kunyhóban alkalmanként tizenöten-húszan is összezsúfolódtak. Ez volt a Titanic nyara is, a nyár, amikor Marjam és Azize összekuszálódott végtagokkal hemperegtek a földön és nevetgéltek. Azize ragaszkodott hozzá, hogy ő játszhassa Jacket. – Halkabban, Azize szívem. – Jack! Mondd a nevem, kálá Marjam. Mondd. Jack! – Az apád mérges lesz, ha felébreszted. – Jack! Te pedig Rose vagy. Mindig az lett a vége, hogy Marjam a hátán fekve megadta magát, és megint elvállalta Rose szerepét. – Jól van, te leszel Jack – engedett. – Te fiatalon halsz meg, nekem pedig érett öregkor jut. – Igen, de hősként halok meg – mondta Azize –, miközben te, Rose, egész nyomorúságos életedet azzal töltöd, hogy utánam vágyakozol. – Aztán, Marjam mellkasán lovagolva bejelentette: – Most pedig csókolóznunk kell! – Marjam ide-oda csapkodott a fejével, Azize pedig, aki nagyon jól szórakozott saját botrányos viselkedésén, csücsörítő ajkakkal kuncogott. Néha Zalmai is beőgyelgett a szobába, és figyelte a játékot. És ő mi lesz, kérdezte. – Te lehetsz a jéghegy – mondta Azize. Azon a nyáron Kabult Titanic-láz kerítette a hatalmába. Sokan Pakisztánból, néha a fehérneműjükbe rejtve csempésztek be kalózmásolatokat a filmről. A kijárási tilalom miatt este mindenki bezárta az ajtót, lekapcsolta a villanyt, letekerte a hangerőt, és könnyeket ejtett Jackért, Rose-ért és a tragikus sorsú hajó utasaiért. Ha volt áram, Marjam, Leila és a gyerekek is megnézték. Több tucatszor ásták ki késő éjszaka a tévét a szerszámoskamra mögül, lekapcsolt villany és az ablakra tűzött szőttesek mellett. A Kabul folyónál az árusok a kiszáradt folyómederbe fiúzódtak. Hamarosan a folyó napsütötte mélyedéseiből, talicskákban kialakított rejtekekből lehetett Titanic szőnyeget, Titanic kendőt venni. Volt Titanic dezodor, Titanic fogkrém, Titanic parfüm, Titanic pakora, sőt, még Titanic burka is. Egy különösen állhatatos koldus elkezdte „Titanic koldusnak” hívni magát. Megszületett a „Titanicváros”. A dal miatt van, mondták. Nem, a tenger miatt. A luxus miatt. A hajó miatt. A szex miatt, suttogták. Leo, mondta Azize szégyenlősen, mind Leo miatt van. – Mindenki Jacket akarja – mondta Leila Marjamnak. – Erről szól az egész. Mindenki azt akarja, hogy Jack megmentse a csapástól. De nincs semmiféle Jack. Jack halott. Később azon a nyáron egy textilkereskedő elaludt és elfelejtette eloltani a cigarettáját. Ő túlélte a tüzet, de a boltja nem. A tűz átterjedt a szomszédos textilüzletre, egy használtruha-boltra, egy kis bútorüzletre és egy pékségre is. Később azt mondták Rasidnak, hogy ha a szél kelet felé fújt volna nyugat helyett, a boltja, mely a háztömb sarkán állt, talán megúszta volna. Mindent eladtak.

Elsőként Marjam holmiját, aztán Leiláét, majd Azize babaruháit, és azt a néhány játékot, amit Leila kiharcolt Rasidtól. Azize engedelmesen szemlélte a folyamatot. Rasid óráját is eladták, a régi tranzisztoros rádióját, a nyakkendőjét, a jegygyűrűjét. A kanapénak, az asztalnak, a szőnyegnek és a székeknek is menniük kellett. Zalmai rémes patáliát csapott, amikor Rasid eladta a tévét. A tűz után Rasid szinte mindennap otthon volt. Felpofozta Azizét. Megrúgta Marjamot. Mindenfélét hajigált rájuk. Belekötött Leilába, hogy milyen a szaga, hogyan öltözködik, hogyan fésüli a haját, hogy megsárgultak a fogai. – Mi történt veled? – kérdezte. – Egy parit vettem feleségül, most meg egy vén banya van a nyakamon. Lassan Marjam lesz belőled. Kirúgták a Hadzsi Jakub téri kebabházból, mert összeverekedett egy vendéggel. A vevő panaszkodott, hogy Rasid durván vetette elé a kenyeret az asztalra. Kemény szavak hangzottak el. Rasid majomképű üzbégnek nevezte a vendéget. Egy pisztoly is előkerült. Egy húsnyárs volt a válasz. Rasid verziója szerint ő tartotta a nyársat. Marjamnak voltak kétségei. Kirúgták a Taimáni-beli étteremből, mert a vevők panaszkodtak, hogy sokáig kell várakozniuk, mire Rasid azt felelte, hogy a szakács lassú és lusta. – Biztos hátul szundikáltál – mondta Leila. – Ne provokáld, Leila szívem – mondta Marjam. – Figyelmeztetlek, asszony – mondta. – Vagy azt, vagy bagóztál. – Istenre esküszöm. – Nem tudsz kibújni a bőrödből. Akkor Leilára vetette magát, ököllel püfölte a mellkasát, a fejét, a hasát, tépte a haját, a falnak hajította. Azize sivított, és a férfi ingét húzta; Zalmai is sikított, megpróbálta lehúzni apját az anyjáról. Rasid félrelökte a gyerekeket, és rugdosni kezdte Leilát. Marjam Leilára vetette magát. A férfi csak rúgta tovább, most már Marjamot, nyál fröcskölt a szájából, a szeme gyilkos fénnyel égett; addig rugdosta, amíg ki nem fulladt. – Esküszöm, egyszer kiprovokálod, hogy megöljelek, Leila – lihegte Rasid, aztán kiviharzott a házból.

Amikor elfogyott a pénz, az éhség kezdte beárnyékolni az életüket. Marjamot megdöbbentette, milyen hamar lett létezésük kulcskérdése az éhség enyhítése. A főtt fehér rizs, hús és szósz nélkül, mára ritka luxusnak számított. Ijesztő és egyre nagyobb rendszerességgel hagyták ki az étkezéseket. Néha Rasid konzervszardíniát hozott haza és morzsálódó száraz kenyeret, melynek fűrészporíze volt. Néha egy zsák lopott almát, kockáztatva, hogy lopásért levágják a kezét. Az élelmiszerboltban gondosan zsebre tett egy konzerv raviolit, amit öt felé osztottak, Zalmaié volt az oroszlánrész. Nyers sózott paszternákot ettek. Vacsorára fonnyadt salátalevelet és megfeketedett banánt. Az éhhalál egyszerre távoli, de valós lehetőségnek látszott. Volt, aki úgy döntött, nem várja meg. Marjam hallott egy környékbeli özvegyről, aki összedarált egy kis száraz kenyeret, összekeverte patkányméreggel, és megetette mind a hét gyerekét. A legnagyobb adagot magának tette félre. Azize bordái lassan kilátszottak a bőre alól, és arcáról eltűnt a zsír. Vádlija elkeskenyedett, arcszíne egy gyenge tea színét vette fel. Amikor Marjam felvette, érezte csípőcsontja szúrását a feszes bőrön át. Zalmai a házban heverészett kifejezéstelen, félig lehunyt szemmel, vagy apja ölében élettelenül, mint a rongy. Álomba sírta magát, amikor össze tudta rá szedni az erőt, de az álma görcsös, szakaszos volt. Amikor felkelt, Marjam szeme előtt fehér pöttyök úsztak el. Szédült, és folyton csengett a füle. Eszébe jutott valami, amit Faizollah molla mondogatott az éhségről a Ramadán kezdetén: Még a kígyómart ember is képes elaludni, de az éhes ember nem. – A gyerekeim meg fognak halni – mondta Leila. – Itt, a szemem előtt. – Nem fognak – mondta Marjam. – Nem hagyom. Minden rendben lesz, Leila drágám. Tudom, mit tegyünk.

Egy tikkasztóan forró napon Marjam felvette a hurkáját, és Rasiddal együtt az Intercontinental Hotelhez mentek. A buszjegy most megengedhetetlen luxus lett volna, és Marjam kimerült, mire felértek a meredek domb tetejére. Az emelkedőn felfelé kapaszkodva szédülésrohamok fogták el, kétszer is meg kellett állnia, és megvárnia, hogy elmúljon. A hotel bejáratánál Rasid üdvözölte és megölelte az egyik ajtónállót, aki burgundi vörös öltönyt és napellenzős sapkát viselt. Barátian elbeszélgettek. Rasid beszéd közben az ajtónálló könyökén tartotta a kezét. Egy pillanatra Marjam felé mutatott, és röviden mindketten ránéztek. Az ajtónálló valahogy ismerősnek tűnt Marjamnak. Amikor az ajtónálló bement, Marjam és Rasid kint várakoztak. Marjamnak innen jó kilátása nyílt a Politechnikai Intézetre, amely mögött a régi Kheir kháne kerületet és a Mazárba vezető utat is látta. Dél felé a kenyérgyár, a Szilu állt régóta elhagyatottan, halványsárga homlokzatát ásító hézagok borították, melyek az elszenvedett bombázástól keletkeztek. Még délebbre kivehetőek voltak a Dár ul-Aman palota lyukas romjai, ahová sok évvel azelőtt Rasid egyszer piknikezni vitte Marjamot. Annak a napnak az emléke egy olyan múlt ereklyéje volt, mely már nem tűnt a sajátjának. Marjam ezekre a dolgokra, ezekre a határkövekre összpontosított. Attól félt, elveszti a bátorságát, ha hagyja elkalandozni a gondolatait. Percenként kanyarodtak be dzsipek és taxik a hotel bejárata elé. Ajtónállók siettek a vendégek fogadására, akik mind szakállas, turbános, felfegyverzett férfiak voltak, mind ugyanazzal az öntudatos, hanyag fenyegetéssel szálltak ki a kocsikból. Marjam elkapott egy-egy foszlányt a beszélgetéseikből, mielőtt eltűntek a hotel ajtaja mögött. Pastut és fárszit, de még urdut és arabot is hallott. – Bemutatom az igazi urainkat – mondta Rasid halkan. – Pakisztáni és arab iszlamisták. Hozzájuk képest a tálibok játékbabák. Ezek a nagy játékosok, és Afganisztán a játszóterük. Rasid azt mondta, egyes híresztelések szerint a tálibok megengedték ezeknek az embereknek, hogy titkos táborokat állítsanak fel szerte az országban, ahol fiatalembereket öngyilkos merénylőknek és dzsihádharcosoknak képeztek ki. – Mi tart ilyen sokáig? – kérdezte Marjam. Rasid kiköpött, és port rúgott a köpetre. Egy órával később Marjam és Rasid odabent követték az ajtónállót. Sarkuk kopogott a kövezett padlón, mialatt a kellemesen hűvös előcsarnokon átvezette őket. Marjam látott két férfit, akik egy kávézóasztal két oldalán, puskáikkal az oldalukon, bőrfotelben ülve fekete teát kortyolgattak és egy tál sziruppal bevont és porcukorral meghintett jalábiból eszegettek. Azizéra gondolt, aki imádta a jalábit, és elkapta a tekintetét. Az ajtónálló kivezette őket egy erkélyre. A zsebéből elővett egy kis vezeték nélküli telefont és egy darab papírt, amire egy számot írtak. Azt mondta Rasidnak, hogy a felügyelője szatelittelefonja volt. – Öt percet kaptok – mondta. – Nem többet. – Tasakkor – mondta Rasid. – Nem fogom elfelejteni. Az ajtónálló bólintott és elment. Rasid tárcsázott. Átadta Marjamnak a telefont. Mialatt Marjam a recsegő tárcsahangra figyelt, elkalandoztak a gondolatai. Az jutott eszébe, amikor Dzsalilt utoljára látta, tizenhárom évvel korábban, 1987 tavaszán. Egy botra támaszkodva állt a házuk előtt a kék, heráti rendszámú Mercedes mellett, aminek motorháztetőjén, tetején és csomagtartóján egy fehér sáv húzódott végig. Órákig állt ott és várt rá, időnként a nevét kiáltotta, ahogyan Marjam szólongatta egykor őt az ő háza előtt. Marjam egyszer egy picit széthúzta a függönyt és megpillantotta Dzsalilt. Csak egy pillanat volt, de elég ahhoz, hogy lássa, apja haja pihés fehér lett és meggörbült a háta. Szemüveget, piros nyakkendőt viselt, mint mindig, és a megszokott zsebkendő-háromszög fehérlett a szivarzsebében. A legszembeötlőbb az volt, hogy vékonyabb, sokkal vékonyabb volt, mint az emlékeiben, barna öltönyének zakója lógott a vállán, a nadrág szára a bokáján gyűrűzött.

Dzsalil is meglátta őt, még ha csak egy pillanatra is. A szemük rövid időre találkozott a függöny nyílásában, ahogyan sok évvel azelőtt egy másik függönyében. De akkor Marjam gyorsan összehúzta a függönyt. Leült az ágyra és várta, hogy apja elmenjen. Most a levélre gondolt, amit Dzsalil akkor az ajtóban hagyott. Napokig a párnája alatt tartotta, időnként felvette, megforgatta a kezében. Végül széttépte, olvasatlanul. Most pedig itt állt, annyi év után, és őt hívta. Marjam már bánta bolond, ifjonti büszkeségét. Most azt kívánta, bárcsak beengedte volna. Mi kára lehetett volna abból, ha beengedi, leül vele, és hagyja, hogy elmondja, amit mondani akart? Az apja volt. Nem volt jó apa, az igaz, de milyen közönségesnek tűntek most a hibái, mennyire megbocsáthatónak Rasid gonoszságához vagy ahhoz a kegyetlenséghez és erőszakossághoz képest, amivel férfiak nap mint nap felléptek egymással szemben. Azt kívánta, bárcsak ne tépte volna szét azt a levelet. Egy mély férfihang beszélt a fülébe és tájékoztatta, hogy a heráti polgármester irodáját kapcsolták neki. Marjam megköszörülte a torkát. – Szálam, testvérem, keresek valakit, aki Herátban él. Vagy legalábbis ott élt sok évvel ezelőtt. A neve Dzsalil Khán. Shahr-e nouban lakott, és volt egy mozija. Van valamilyen információja a tartózkodási helyéről? A férfi hangjából kiérződött az ingerültség. – Ezért hívta a polgármester irodáját? Marjam azt felelte, nem tudta, ki mást hívjon. – Bocsásson meg, testvérem. Tudom, hogy fontos teendői vannak, de élet-halál kérdése, életbevágóan fontos ügyben telefonálok. – Nem ismerem. A mozi évekkel ezelőtt bezárt. – Talán van valaki, aki ismerheti, valaki… – Nincs senki. Marjam behunyta a szemét. – Kérem, testvérem. Gyerekekről van szó, kicsi gyerekekről. Hosszú sóhaj. – Talán van ott valaki… – Van itt egy gondnok. Azt hiszem, egész életében itt élt. – Igen, kérdezze meg, kérem. – Hívjon vissza holnap. Marjam azt mondta, nem lehet. – Csak öt percre kaptam meg ezt a telefont. Nem tudok… Egy kattanás hallatszott a vonal túl végén, és Marjam azt hitte, a férfi letette a kagylót. De aztán lépteket hallott, és hangokat, és távoli autódudálást, és valami elektromos zümmögést, amibe néha egy-egy kattanás vegyült, talán egy elektromos ventilátor lehetett. Elképzelte Dzsalilt, ahogy mosolyogva a zsebébe nyúl. Óh, hát persze. Tessék. További teketóriázás nélkül… Egy levél alakú medál, apró metszett érmék, melyekről holdak és csillagok lógtak. Próbáld fel, Marjam szívem. Mit gondolsz? Szerintem úgy festesz, mint egy királynő. Eltelt pár perc. Aztán léptek, egy nyikorgó hang és egy kattanás. – Ismeri. – Ismeri? – Azt mondja. – És hol van? – kérdezte Marjam. – Tudja az az ember, hogy hol van Dzsalil Khán? Szünet következett. – Azt mondja, évekkel ezelőtt meghalt, még 1987-ben.

Marjam gyomra görcsbe rándult. Persze, felmerült benne ez a lehetőség. Dzsalil mára a hetvenes évei közepe-vége felé járt volna, de… 1987. Tehát haldoklott. Eljött Herátból egészen idáig, hogy elbúcsúzzon. Az erkély széléhez ment. Onnan fentről jól látszott a hotel egykor híres úszómedencéje, mely most üres és mocskos volt, golyó ütötte lyukak és oszladozó csempék rondították el sebhelyek gyanánt. És ott volt a viharvert teniszpálya is, és a rongyos háló, mely élettelenül hevert a közepén, mint egy kígyó levetett bőre. – Most mennem kell – mondta a hang a vonal túloldalán. – Bocsásson meg, hogy zavartam – mondta Marjam, és hangtalanul belesírt a telefonba. Lelki szemeivel látta, ahogy Dzsalil integet neki, kőről kőre szökkenve átkel a patakon, zsebei duzzadnak az ajándékoktól. Minden alkalommal visszatartotta érte a lélegzetét, hogy Isten több időt adjon vele. – Köszönöm – kezdte Marjam, de a férfi már letette a kagylót. Rasid ránézett. Marjam megrázta a fejét. – Haszontalan – mondta, és kikapta a telefont a kezéből. – Mind a lány, mind az apa. Kifelé menet az előcsarnokban Rasid fürgén a kávézóasztalhoz sétált, amely most üresen állt, és zsebre tette az utolsó jalábikankát. Hazavitte és Zalmainak adta.

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET Leila Azize a következő dolgokat tette egy papírzacskóba: virágos blúzát és egyetlen pár zokniját, nem összeillő pár gyapjúkesztyűjét, egy régi, tökszínű takarót, amin csillagok és üstökösök voltak, egy megrepedt műanyag poharat, egy banánt és kockakészletét. Hűvös reggel volt 2001 áprilisában, nem sokkal Leila huszonharmadik születésnapja előtt. Az égbolt áttetsző szürke volt, nyirkos, hideg szélrohamok rázták a belső ajtót. Néhány nappal azután történt, hogy Leila hallotta, hogy Ahmad Sah Maszúd Franciaországba ment és felszólalt az Európai Parlamentben. Maszúd most a szülőföldjén volt északon, és az Északi Szövetséget vezette, az egyetlen ellenzéki csoportot, mely még szemben állt a tálibokkal. Európában Maszúd figyelmeztette a Nyugatot az afganisztáni terrorista táborokra, és kérte az Amerikai Egyesült Államokat, hogy segítsenek neki a tálibok elleni harcában. – Ha Bush elnök nem segít – mondta –, ezek a terroristák hamarosan az USA-nak és Európának is ártani fognak. Egy hónappal azelőtt Leila megtudta, hogy a tálibok TNT-t dugtak a bámijáni óriás Buddhák közti hasadékokba és felrobbantották őket, mondván, a bálványimádás és bűn tárgyai. Az egész világ felkiáltott, az USA-tól Kínáig. Az egész földkerekségen kormányok, történészek és régészek írtak leveleket, és kérlelték a tálibokat, hogy ne pusztítsák el Afganisztán két legnagyobb történeti műalkotását. A tálibok azonban nem kímélték a kétezer éves Buddha-szobrokat. Minden egyes robbanásnál Allahu akbart kántáltak, és ahányszor csak hatalmas porfelhőt kavarva leszakadt a szobrokról egy szétmálló kar vagy láb, vidáman ünnepeltek. Leila emlékezett még, amikor 1987-ben Bábival és Tárikkal a nagyobbik Buddha tetején állt, szellő fújta napsütötte arcukat, és nézték, ahogy egy sólyom köröz az alant elterülő völgy fölött. Mégis, amikor hallotta a szobrok kimúlásának hírét, Leila nem érzett semmit. Mintha nem is számítana. Hogyan is törődhetne szobrokkal, amikor lassan saját élete mállik porrá? Amíg Rasid azt nem mondta, hogy ideje indulni, Leila a nappali padlóján ült egy sarokban kifejezéstelen arccal, egy szót sem szólt, haja kusza fürtökben lógott az arca körül. Mindegy volt, mennyit lélegzett ki és be, Leila úgy érezte, képtelen elég levegővel tölteni meg a tüdejét.

Úton Karte Sze felé Zalmai Rasid karjában volt, Azize pedig Marjam kezét fogta és fürgén sétált az oldalán. A szél belekapott az álla alatt megkötött koszos sálba, és felfodrozta ruhája szegélyét. Elkomorodott, mintha minden lépéssel egyre inkább érezné, hogy becsapták. Leila képtelen volt elmondani Azizénak az igazat. Inkább azt mondta, hogy Azize egy olyan speciális iskolába fog járni, ahol a gyerekek ott alszanak és ott esznek, és nem jönnek haza tanítás után. Azize napok óta ugyanazokkal a kérdésekkel ostorozta Leilát, és most megint rákezdett. A diákok külön szobában alszanak vagy egy nagyszobában? Lesznek ott barátai? Leila vajon biztos benne, hogy a tanárok kedvesek lesznek? És, nem egyszer: Meddig kell ott maradnom? Két háztömbnyire a zömök, barakk stílusú építménytől megálltak. – Zalmai és én itt várunk – mondta Rasid. – Ja, mielőtt elfelejtem… Egy rágógumit kotort elő a zsebéből, egy búcsúajándékot, és merev, nagylelkű mozdulattal nyújtotta Azizénak. Azize elvette és köszönömöt motyogott. Leila ámulattal szemlélte Azize tartását, hatalmas erejét a megbocsátásra, és könnybe lábadt a szeme. A szíve összeszorult, és majdnem elájult a bánattól, amikor arra gondolt, hogy aznap délután Azize nem fog mellette szunyókálni, hogy nem fogja érezni Azize karjának könnyű súlyát a mellkasán, Azize fejének ívét a

bordájának nyomódni, Azize leheletét, mely a nyakát melegíti, Azize sarkát, ami a hasába nyomódik. Amikor a kislányt elvezették, Zalmai jajveszékelni és kiabálni kezdett, Zize! Zize!, dobálta magát és rugdalt apja karjában, a nővérét hívogatta, míg a figyelmét el nem terelte egy kintornás majma az utca túloldalán. Az utolsó két háztömböt Marjam, Leila és Azize egyedül tették meg. Ahogy közeledtek az épülethez, Leila alaposabban szemügyre vehette repedezett homlokzatát, besüppedt mennyezetét, a hiányzó ablakok keretére szögelt deszkákat, egy omladozó falra szerelt hinta tetejét. Megálltak az ajtónál, és Leila megismételte, amit korábban is mondott Azizénak. – És ha az apádról kérdeznek, mit mondasz? – A mudzsáhidek megölték – mondta Azize körültekintően. – Úgy van. Azize, megérted? – Mert ez egy speciális iskola – mondta Azize. Most, hogy itt voltak és az épület valósággá vált, összetörtnek látszott. Alsó ajka remegett, és a szemében már gyülekeztek a könnyek, és Leila látta, milyen keményen küzd, hogy bátornak látsszon. – Ha megmondjuk az igazat – mondta Azize vékony, levegőtlen hangon –, nem fognak felvenni. Ez egy speciális iskola. Haza akarok menni. – Mindig meglátogatlak – bökte ki Leila nagy nehezen. – Megígérem. – Én is – mondta Marjam. – Eljövünk meglátogatni, Azize szívem, és együtt fogunk játszani, mint máskor. Csak egy kis időre kell itt maradnod, amíg apád munkát nem talál. – Itt van ennivaló – mondta Leila reszketve. Örült, hogy burkában van, örült, hogy Azize nem láthatja, hogyan omlik össze a ruha alatt. – Itt nem leszel éhes. Van rizsük, és kenyerük, és vizük, és talán még gyümölcsük is. – De te nem leszel itt. És kálá Marjam sem lesz velem. – Eljövök meglátogatni – mondta Leila. – Mindig. Nézz rám, Azize. Eljövök és meglátogatlak. Az anyád vagyok. Ha az életembe kerül is, eljövök és meglátogatlak. Az árvaház igazgatója egy görnyedt, keskeny mellű férfi volt kellemes arcéllel. Kopaszodott, kócos szakálla és gombszeme volt. Zamánnak hívták. Fejbúbsapkát viselt. Szemüvegének bal lencséje csorba volt. Mialatt az irodájába vezette őket, megkérdezte Leilától és Marjamtól a nevüket, aztán Azize nevét és a korát is. Félhomályos folyosókon haladtak keresztül, ahol mezítlábas gyerekek álltak félre és lestek rájuk. Vagy kócos hajuk, vagy borotvált fejbőrük volt. Rojtos ujjú pulóvert viseltek, és rongyos farmert, aminek a térdében csupán egy-két textilszál maradt a kopástól, és ragasztószalaggal foltozott kabátot. Leila szappan és púder, ammónia és vizelet szagát érezte, és egyre növekvő aggodalmat Azizéban, aki pityeregni kezdett. Leila megpillantotta az udvart: gizgazos telek, roskatag hinta, régi gumiabroncsok, egy leeresztett kosárlabda. A szobák, amik mellett elhaladtak, csupaszok voltak, az ablakokat nejlonponyvával fedték be. Egy fiú rohant ki az egyik szobából, megragadta Leila könyökét, és megpróbált felmászni a karjába. Egy kísérő, aki éppen egy vizeletnek látszó pocsolyát takarított fel, letette a felmosórongyot, és leszedte Leiláról a fiút. Zamán finoman atyáskodva viselkedett az árvákkal. Lekezelés nélkül megpaskolta néhányuk fejét, ahogy elhaladt mellettük, egy-két udvarias szót szólt hozzájuk, összeborzolta a hajukat. A gyerekek szívesen fogadták az érintését. Mind az elismerés reményével néztek rá, vélte Leila. Beinvitálta őket az irodájába, egy szobába, ahol mindössze három összecsukható szék volt, és egy rendetlen asztal, amin halomban álltak a papírcsomók. – Maga Herátból való – mondta Zamán Marjamnak. – A kiejtéséből gondolom. Hátradőlt a székében, összekulcsolta kezét a hasán, és azt mondta, volt egy sógora, aki Herátban élt. Leila még ezekben a hétköznapi gesztusokban is észrevette mozdulatainak fáradtságát. És bár halványan mosolygott, Leila kiérzett valami gondterheltséget, sebzettséget belőle, csalódottságát és legyőzöttségét a jókedv látszatával kendőzte el.

– Üvegműves volt – mondta Zamán. – Gyönyörű, jádezöld üveghattyúkat készített. Az ember a napfénybe tartotta őket, és a belsejük úgy csillogott, mintha apró ékkövekkel lettek volna tele. Járt ott azóta? Marjam azt felelte, hogy nem. – Én magam Kandahárból származom. Járt valaha Kandahárban, hamsire? Nem? Csodálatos hely. Micsoda kertek! És a szőlők! Jaj, a szőlők. Megdelejezik a szájpadlást. Néhány gyerek gyűlt az ajtó elé, és bekukucskáltak. Zamán pastu nyelven gyengéden elhessegette őket. – Persze Herátot is szeretem. Művészek és írók, szúfik és misztikusok városa. Ismeri a régi viccet, az ember a lábát sem nyújthatja ki anélkül, hogy fenékbe ne billentene egy költőt. Leila mellett Azize felhorkant. Zamán úgy tett, mint aki levegő után kapkod. – Ó, nahát. Megnevettettelek, kicsi hamsire. Általában az a legnehezebb. Egy kicsit aggódtam is emiatt. Azt hittem, úgy kell majd kotkodálnom, mint egy tyúknak vagy bőgnöm, mint egy szamárnak. De íme, tessék. És milyen kedves is vagy. Behívott egy kísérőt, hogy egy pár percig ügyeljen Azizéra. Azize Marjam ölébe szökkent és rácsimpaszkodott. – Csak beszélgetni fogunk, drágám – mondta Leila. – Itt maradok. Rendben? Itt, ahol vagyok. – Miért nem megyünk ki egy kicsit, Azize szívem? – mondta Marjam. – Anyádnak beszélnie kell káká Zamánnal. Csak egy percre. Na, gyere csak. Amikor egyedül maradtak, Zamán megkérdezte Azize születési időpontját, kikérdezte kórtörténetét, allergiáit. Kérdezett Azize édesapjáról, és Leila megtapasztalta azt a különös élményt, amikor olyan hazugságot kell mondania, ami valójában igazság. Zamán hallgatta, arckifejezése sem hitet, sem szkepticizmust nem árult el. Az árvaházat becsületi alapon működtette, mondta. Ha egy hamsire azt mondja, a férje meghalt és nem tud gondoskodni a gyerekeiről, ő nem kérdőjelezi meg. Leila sírni kezdett. Zamán letette a tollát. – Szégyellem magam – nyögte Leila a szájára szorított tenyérrel. – Nézzen rám, hamsire. – Miféle anya hagyja el a saját gyermekét? – Nézzen rám. Leila felemelte a tekintetét. – Nem a maga hibája. Hall engem? Nem a magáé. Hanem azoké a vadembereké, vakhsiké, ők a hibásak. Szégyent hoznak rám, mint pastura. Besározták a népem nevét. És maga nincs egyedül, hamsire. Állandóan – állandóan – jönnek hozzánk olyan anyák, mint maga, anyák, akik nem tudják etetni a gyermekeiket, mert a tálibok nem engedik dolgozni őket. Úgyhogy ne hibáztassa magát. Itt senki sem hibáztatja. Én megértem. – Előrehajolt. – Hamsire. Én megértem. Leila burkája anyagával törölte meg a szemét. – Ami ezt a helyet illeti – sóhajtott Zamán, és intett a kezével –, láthatja, hogy szűkös helyzetben van. Mindig túl kevés pénzt kapunk, mindig küzdünk, improvizálunk. Csekély vagy egyáltalán semmilyen támogatást nem kapunk a táliboktól. De azért boldogulunk. Ahogyan maga, mi is megtesszük, amit meg kell tennünk. Allah jó és nagylelkű, és Allah juttat nekünk, és amíg juttat, addig gondoskodunk róla, hogy Azize ételt kapjon és ruhát. Ennyit megígérhetek magának. Leila bólintott. – Rendben? – Barátságosan mosolygott. – Ne sírjon, hamsire. Ne hagyja, hogy sírni lássa. Leila megint megtörölte a szemét. – Isten áldja meg – mondta rekedtesen. – Isten áldja meg, bátyám. Amikor azonban eljött a búcsú ideje, az a jelenet zajlott le, amitől Leila rettegett. Azize pánikba esett. Egész úton hazafelé, miközben Marjamra támaszkodott, Leilának a fülébe csengtek Azize éles kiáltásai. Lelki szemeivel látta Zamán vastag, kérges kezét, ahogy Azize karjára fonódik; látta, hogy húzzák, először gyengéden, aztán erősebben, végül erővel szakítják le róla Azizét. Látta, hogy Azize rugdalózik Zamán karjaiban, mialatt a férfi sietve elfordul a sarkon, hallotta, hogy Azize úgy

sikoltozik, mintha anyját éppen a föld akarná elnyelni. És Leila látta saját magát, ahogy lehajtott fejjel végigfut a folyosón, és egy üvöltés készülődik a torkában. – Érzem az illatát – mondta otthon Marjamnak. Üveges szemekkel nézett el Marjam válla mellett, az udvar mellett, a falak, a hegyek mellett, melyek barnák voltak, mint egy dohányos köpete. – Érzem az alvós illatát. Te is? Te is érzed? – Jaj, Leila drágám – mondta Marjam. – Ne csináld. Mire jó ez? Mire jó? Rasid eleinte kereste Leila kedvét és elkísérte őket – őt, Marjamot és Zalmait – az árvaházba, bár útközben gondoskodott róla, hogy Leila lássa fájdalmas tekintetét, kénytelen legyen végighallgatni szónoklatait, hogy mennyi nehézséget okoz neki, mennyire fájnak a lábai, a háta és a lábfejei a hosszú gyaloglástól az árvaházig és vissza. Gondoskodott róla, hogy tudja, mennyire nehezen viseli. – Nem vagyok már fiatal – mondta. – Nem mintha téged egy fikarcnyit is érdekelne. Ha rajtad múlna, teljesen kimerítenél. De nem rajtad múlik, Leila. Nem bizony. Két házzal az árvaház előtt szétváltak, és Rasid sosem engedett nekik tizenöt percnél többet. – Egy percet késtek – mondta –, és elindulok. Komolyan mondom. Leila kénytelen volt ostromolni, esdekelni hozzá, hogy kicsit hosszabbra nyújthassa az Azizéval töltött időt. A maga és Marjam érdekében is, aki vigasztalhatatlan volt Azize hiánya miatt, bár – mint mindig – ezúttal is inkább csendesen, magában dédelgette fájdalmát. És Zalmai érdekében is, aki mindennap kérdezett a nővére felől, és hisztit rendezett, ami néha vigasztalhatatlan sírógörcsben végződött. Volt úgy, hogy az árvaházhoz menet Rasid megállt és panaszkodni kezdett, hogy fáj a lába. Olyankor aztán hátrafordult és hosszú, határozott léptekkel elindult hazafelé, még csak nem is sántított. Vagy csettintett a nyelvével és azt mondta, „A tüdőm fáj, Leila. Nem kapok levegőt. Holnap talán jobban leszek, vagy azután. Majd meglátjuk.” Még csak nem is tettetett ziháló légzést. Leila kénytelen volt követni haza, reményvesztetten, reszketve a rosszallástól és a tehetetlen haragtól. Aztán egy nap azt mondta Leilának, többé nem megy el vele. – Túl fáradt vagyok attól, hogy egész nap az utcákat járom – mondta – és munkát keresek. – Akkor egyedül megyek – mondta Leila. – Nem állíthatsz meg, Rasid. Hallasz engem? Verhetsz, amennyit csak akarsz, de akkor is elmegyek oda. – Tégy, ahogy akarsz. De a tálibok mellett nem tudsz elmenni. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. – Én is veled megyek – mondta Marjam. Leila nem akarta megengedni. – Otthon kell maradnod Zalmaijal. Ha megállítanak bennünket… Nem akarom, hogy lássa. Úgyhogy Leila életének hirtelen kulcskérdésévé vált, hogyan találjon módot Azize meglátogatására. Az esetek felében el sem jutott az árvaházig. Ahogy átment az utcán, a tálibok kiszúrták és keresztkérdéseket tettek fel neki – Mi a neve? Hova megy? Miért megy egyedül? Hol van a mahramja? – aztán hazaküldték. Ha szerencséje volt, csak a nyelvére csaptak egy vesszővel, vagy fenékbe rúgták, hátba lökték. Máskor furkósbotok, zöld gallyak, rövid vesszők, pofonok, gyakran öklök repertoárjával találkozott. Egy nap egy fiatal tálib rádióantennával verte meg Leilát. Amikor befejezte, még egyszer lesújtott a tarkójára, és azt mondta: – Ha megint meglátlak, addig verlek, amíg a csontjaidból anyatej nem kezd folyni. Leila aznap hazament. Hasra feküdt, és úgy érezte magát, mint valami ostoba, szánalmas állat, és felszisszent, amikor Marjam nedves ruhát tett véres hátára és combjaira. De Leila általában nem volt hajlandó beadni a derekát. Úgy tett, mintha hazafelé indulna, aztán egy másik útvonalon ment tovább. Volt úgy, hogy elkapták, kihallgatták – két, három, négy alkalommal is egyetlen nap alatt. Aztán suhogtak a vesszők és antennák hasították a levegőt, ő pedig hazavonszolta magát, véresen, anélkül, hogy megpillanthatta volna Azizét. Hamarosan Leila több réteg ruhát vett magára, még a hőségben is, két-három pulóvert a burka alá, hogy kipárnázza magát a verések ellen.

Ha sikerült elmennie a tálibok mellett, az mindent megért Leila számára. Olyankor annyi időt tölthetett Azizéval, amennyit csak akart, órákat is. Leültek az udvaron, a hinta mellett más gyerekek és látogató anyukák között, és arról beszélgettek, mit tanult Azize a héten. Azize azt mondta, káká Zamán hangsúlyt fektetett rá, hogy mindennap tanuljanak valamit, legtöbbször írni és olvasni, néha földrajzot, egy kis tudománytörténetet, valamit növényekről, állatokról. – De be kell fiúznunk a függönyöket – mondta Azize –, hogy a tálibok ne lássanak minket. – Káka Zamán kötőtűket és fonalat tartott a kezük ügyében arra az esetre, ha a tálibok ellenőrzést tartanának. – Félretesszük a könyveket, és úgy csinálunk, mintha kötnénk. Egy nap a látogatás alatt Leila meglátott egy középkorú nőt hátratolt burkával, aki három fiúhoz és egy lányhoz jött látogatóba. Leila felismerte a szigorú arcot, a vastag szemöldököt, bár a beesett száj és ősz haj nem volt ismerős. Emlékezett a sálakra, a fekete szoknyákra, a kimért hangra, hogy szénfekete haját kontyba fogva viselte, úgyhogy kilátszottak a fekete sörték a nyakán. Leilának eszébe jutott, hogy ez a nő egyszer megtiltotta a lány diákoknak, hogy lefátyolozzák magukat, mondván, hogy férfiak és nők egyenlők, és hogy a nőknek nem volt okuk eltakarni magukat, ha a férfiak sem tették. Kálá Rangmál felnézett egyszer, és elkapta Leila pillantását, de nem volt tétovázás, a felismerés szikrája sem régi tanára szemében. – Azok törések a földkéreg mentén – mondta Azize. – Vetődésnek hívják őket. Meleg péntek délután volt 2001 júniusában. Mind a négyen az árvaház hátsó traktusában ültek, Leila, Zalmai, Marjam és Azize. Rasid ezúttal beadta a derekát – ahogy ritkán tette – és elkísérte őket. Az utca végében várakozott, a buszmegállóban. Mezítlábas gyerekek ugrabugráltak körülöttük. Egy leeresztett focilabdát rugdostak és kergettek fásultan. – És a vetődések mindkét oldalán kőlemezek vannak, melyek a földkérget alkotják – mondta Azize. Valaki hátrahúzta a hajat Azize arcából, befonta és gondosan a feje búbjára tűzte. Leila irigyelte, akárki volt is, hogy megadatott neki a lánya háta mögé ülni, hajtincseit egymásba fűzni, és kérni, hogy üljön nyugodtan. Azize bemutatót tartott, kinyitotta a kezét, felfelé fordította a tenyerét, és összedörzsölte őket. Zalmai tágra nyílt szemmel, érdeklődve figyelte. – Kektonikus lemezeknek hívják őket? – Tektonikus lemezeknek – mondta Leila. Fájt, ha beszélt. A szája feldagadt, és a nyelvét egyre csak alsó metszőfoga helyére dugta, amit Rasid két nappal korábban kivert. Mielőtt Bábi és Mami meghaltak, és az élete a fenekestül felfordult, Leila nem hitte volna, hogy az emberi test képes ennyi kegyetlen és rendszeres verést elviselni, és tovább működni. – Rendben. És amikor elcsúsznak egymás mellett, összeérnek és csúsznak – látod, Mami? – energia szabadul fel, ami a föld felszínére jut és megrázza. – Egyre okosabb vagy – mondta Marjam. – Mennyivel okosabb, mint a te együgyű kálád. Azize arca ragyogott, szája széles mosolyra húzódott. – Nem vagy együgyű, kálá Marjam. És káká Zamán azt mondja, hogy néha a kövek mozgása mélyen, nagyon mélyen történik, és ott lenn erős és hatalmas, de mi a felszínen csak enyhe rázkódást érzünk. Az előző látogatás alkalmával az oxigénatomokról volt szó, melyek az atmoszférában szétszórják a nap kék fényét. Ha a földnek nem lenne atmoszférája, mondta Azize kapkodva a levegőt, az ég egyáltalán nem kék lenne, hanem egy koromfekete tenger, a nap pedig egy nagy, fénylő csillag a sötétben. – Azize most hazajön velünk? – kérdezte Zalmai. – Hamarosan, drágám – mondta Leila. – Hamarosan.

Leila nézte, ahogy eloldalog, úgy ment, mint az apja, előregörnyedve, befelé csámpázva. A hintához ment, meglökött egy üres széket, aztán leült a betonon, és gazokat tépkedett egy repedésből. A levelekből víz párolog el – tudtad, Mami? – ahogyan a szárítókötélre kitett mosott ruhából. És attól a víz a fában felfelé kezd áramolni. Fel a földből, át a gyökereken, aztán egészen fel a fa törzséig, keresztül az ágakon és bele a levelekbe. Ezt nevezik párologtatásnak. Leila nemegyszer tűnődött, mit tennének a tálibok káká Zamán illegális óráival, ha valaha tudomást szereznének róluk. A látogatások alatt Azize nem engedett teret a hallgatásnak. Minden rést magas, csengő hangon áradó beszédfolyammal töltött ki. Csapongott a témák között, olyan széles, izgatott, nagy mozdulatokkal gesztikulált, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. Azizénak újfajta nevetése is volt. Nem is igazán nevetés, inkább egy ideges hangsúlyozás, amelynek – Leila gyanította – a megnyugtatás volt a célja. És más változások is voltak. Leila észrevette, hogy Azizénak kosz van a körme alatt, Azize észrevette, hogy észreveszi, mire kezét a combja alá rejtette. Ahányszor csak felsírt egy gyerek a közelben, vagy valamelyikük taknyos orral, fedetlen fenékkel, koszcsomókkal a hajában elment arra, Azize szemhéja megrebbent és gyorsan megpróbálta kimagyarázni a dolgot. Olyan volt, mint egy háziasszony, aki vendégei előtt zavarba jön új otthona szennyessége, gyermekei rendetlensége miatt. A kérdésekre, hogy hogyan boldogul, ködös, de vidám válaszokat adott. Jól vagyok, kálá. Jól vagyok. A gyerekek nem piszkálnak? Nem, Mami. Mindenki kedves. Eszel rendesen? Jól alszol? Eszem. És alszom is. Igen. Tegnap este bárányt ettünk. De lehet, hogy múlt héten volt. Amikor Azize ilyen volt, Leila Marjamra ismert benne. Azize most dadogott is. Marjam vette észre először. Enyhe volt, de észrevehető, és erőteljesebb a t-vel kezdődő szavaknál. Leila megkérdezte róla Zamánt. A férfi elhúzta a száját: – Azt hittem, mindig is csinálta. Azon a péntek délutánon egy kis kiruccanás erejéig elhagyták az árvaházat Azizéval, és találkoztak Rasiddal, aki a buszmegállónál várta őket. Amikor Zalmai megpillantotta az apját, izgatottan felsikkantott és türelmetlenül fickándozott Leila karjában. Azize szigorúan, de nem ellenségesen üdvözölte Rasidot. Rasid azt mondta, sietniük kell, csak két órája maradt, mielőtt dolgozni megy. Ez volt az első hete ajtónállóként az Intercontinentalban. Déltől nyolcig, heti hat nap, Rasid autók ajtaját nyitotta ki, bőröndöket cipelt, és alkalmanként feltörölte a kiömlött folyadékokat. A nap végén a büfé jellegű étterem szakácsa néha megengedte Rasidnak, hogy hazavigyen néhány maradékot – amennyiben diszkréten kezeli a dolgot – olajban tocsogó húsgombócokat; sült csirkeszárnyat, amin megkeményedett és megszáradt a bőr; rágóssá vált kagylótésztát; kemény, szemcsés rizst. Rasid megígérte Leilának, hogy amint összespórol egy kis pénzt, Azize hazaköltözhet. Rasid az egyenruháját viselte, egy burgundi vörös poliészteröltönyt, fehér inget, felcsíptethető nyakkendőt, napellenzős sapkát, mely fehér hajára préselődött. Ebben az egyenruhában Rasid átalakult. Sebezhetőnek, szánalmasan zavarodottnak, szinte ártalmatlannak látszott. Mint olyasvalaki, aki egyetlen tiltakozó sóhaj nélkül elfogadta a megpróbáltatásokat, amiket az élet ráosztott. Valaki, aki megadásában egyszerre volt szánalomra és csodálatra méltó. Busszal a Titanicvárosba mentek. A folyómederben sétáltak, melynek kiszáradt partjaihoz tapadva szedett-vedett standok álltak. A híd mellett, mialatt lementek a lépcsőn, egy mezítlábas embert láttak himbálózni egy daruról; a fülét levágták, a nyaka elhajlott a kötél végén. A folyómederben beleolvadtak a vásárlók, pénzváltók, unottnak látszó civil szervezeti dolgozók, cigarettaárusok és elkendőzött nők hömpölygő tömegébe, akik hamis antibiotikum-recepteket nyomtak az emberek orra alá és pénzt kértek, hogy beválthassák őket. Korbácsos, naszvarrágó tálibok cirkáltak Titanicvárosban indiszkrét nevetést, elkendőzetlen arcot keresve.

Egy játékboltból, mely egy pusztin kabátárus és egy művirágárus között helyezkedett el, Zalmai egy gumi kosárlabdát vett ki, amin sárga és kék sávok voltak. – Válassz valamit – mondta Rasid Azizénak. Azize vonakodott, megdermedt a megilletődöttségtől. – Siess. Egy óra múlva munkában kell lennem. Azize egy golyórágógumi-gépet választott – ha az ember cukorkát akart, be kellett dobni egy érmét, amit alul, az érmekidobó rejtekajtón vissza is kapott. Rasidnak felszökött a szemöldöke, amikor az árus megmondta az árát. Alkudozni kezdtek, és a végén Rasid megvetően odaszólt Azizénak – mintha ő lett volna, aki alkudozott vele: – Add vissza. Nem tudom mind a kettőt megvenni. Visszafelé úton Azize lelkes külcsíne egyre fakult, ahogy az árvaházhoz közeledtek. Már nem csapkodott a kezeivel. Arca komorrá vált. Minden alkalommal így történt. Most Leilán volt a sor, hogy Marjam együttműködésével folytassa a csevegést, idegesen nevessen, és a melankolikus csendet lázas, céltalan tréfálkozással töltse ki. Később, miután Rasid felszállt egy buszra, hogy dolgozni menjen, Leila az árvaház hátsó traktusában nézte, ahogy Azize búcsút int és végigcsoszog a fal mentén. Azize dadogására gondolt, és arra, amit korábban a mélyen odalent zajló törésekről és erőteljes összeütközésekről mondott: a felszínen néha csak egy enyhe rázkódást látunk belőlük. – Menj innen, te! – kiáltotta Zalmai. – Csitt – mondta Marjam. – Kivel kiabálsz? A kisfiú rámutatott. – Ott. Az az ember. Leila követte az ujját. Valóban volt valaki a ház bejáratánál az ajtónak dőlve. Amikor észrevette, hogy közelednek, odafordította a fejét. Leengedte összefont karjait. Néhány lépést bicegett feléjük. Leila megállt. Fuldokló hang tört fel a torkán. A térde meggyengült. Leila hirtelen úgy érezte, meg kell fognia Marjam karját, vállát, csuklóját, valamit, bármit, hogy össze ne essen. De nem tette. Nem merte. Egyetlen izmát sem merte mozdítani. Nem mert levegőt venni, sőt még pislogni se attól félve, hogy a férfi nem más, mint délibáb, egy törékeny illúzió, mely a legkisebb próbatételre eltűnik. Leila tökéletesen mozdulatlanul állt, és addig nézte Tárikot, amíg a mellkasa levegőért nem sikoltott, és égő szemei pislogásért nem kiáltottak. És, valami csoda folytán, miután levegőt vett, behunyta, majd kinyitotta a szemét, még mindig ott állt. Tárik még mindig ott állt. Leila megengedte magának, hogy tegyen egy lépést felé. Aztán még egyet. Aztán még egyet. Aztán szaladni kezdett felé.

NEGYVENHARMADIK FEJEZET Marjam Odafent, Marjam szobájában Zalmai duzzogott. Egy darabig a földön pattogtatta új gumi kosárlabdáját, aztán a falhoz dobálta. Marjam kérte, hogy ne tegye, de tudta, hogy nincs tekintélye fölötte, úgyhogy a fiú csak ütögette a labdáját, és kihívóan nézett a szemébe. Egy darabig a játékautóját tologatták, egy mentőautót vastag piros betűkkel az oldalán, ide-oda gurították a szobán át. Korábban, amikor Tárikkal találkoztak az ajtóban, Zalmai a melléhez szorította a kosárlabdát, és hüvelykujját a szájába dugta – ezt már csak akkor csinálta, ha nyűgös volt. Gyanakodva méregette Tárikot. – Ki az az ember? – kérdezte most. – Nem tetszik. Marjam magyarázkodni készült, valami olyasmit mondani, hogy ő és Leila együtt nőttek föl, de Zalmai félbeszakította azzal, hogy fordítsa hátra a mentőautót, hogy az elülső hűtőrács legyen vele szemben, és amikor Marjam úgy tett, megint a kosárlabdáját követelte. – Hol van? – kérdezte. – Hol van a labda, amit Bábá dzsan vett nekem? Hol van? Akarom! Akarom! A hangja egyre erősödött és minden egyes szóval egyre élesebb lett. – Az előbb itt volt – mondta Marjam, mire a fiú sírva fakadt: – Nem, elveszett, tudom. Én tudom, hogy elveszett! Hol van? Hol van? – Itt van – mondta Marjam, és kivette a labdát a szekrényből, ahová begurult. Zalmai azonban már bömbölt, és az öklével püfölte a padlót, hogy ez nem az a labda, nem lehet az, mert az övé elveszett, ez pedig hamis, hova lett az ő igazi labdája? Hová? Hová hová hová? Addig visított, hogy Leilának fel kellett mennie, hogy megölelje, elringassa, belefúrja ujjait sűrű, sötét göndör fürtjeibe, megszárítsa nedves arcát és a fülébe csettintsen a nyelvével. Marjam odakint várt. A lépcső tetejéről Tárikból csak khakinadrágba bújtatott hosszú lábait látta, az igazit, és a műlábát kinyújtva a szőnyegtelen nappali padlóján. Akkor jött rá, miért tűnt a Continental ajtónállója olyan ismerősnek, amikor Rasiddal odament, hogy felhívja Dzsalilt. Sapkát és napszemüveget viselt, azért nem ugrott be korábban. De Marjamnak most eszébe jutott a kilenc évvel korábbi emlék, ahogy odalent ült, homlokát zsebkendővel törülgette és vizet kért. Mindenféle kérdés cikázott most Marjam agyában: A szulfapirulák is a csel része voltak? Melyikük eszelte ki a hazugságot, és nyújtotta a meggyőző részleteket? És mennyit fizetett Rasid Abdul Sarifnak – ha valóban az volt a neve –, hogy eljöjjön és megtörje Leilát Tárik halálának történetével?

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET Leila Tárik azt mondta, hogy az egyik férfinak, akivel közös cellában volt, volt egy unokatestvére, akit egyszer nyilvánosan megkorbácsoltak, amiért flamingókat festett. Az unokatestvér látszólag gyógyíthatatlan vonzalmat táplált a flamingók iránt. – Egész vázlatfüzeteket töltött meg velük – mondta Tárik. – Több tucat olajfestményt készített róluk, ahogy lagúnákban gázolnak, lápvidékeken napfürdőznek. És naplementében is repülnek, attól tartok. – Flamingók – mondta Leila. Ránézett, ahogy a falnak dőlve ült, jó lába térdben behajlítva. Megint indíttatást érzett, hogy megérintse, ahogyan korábban a bejárati kapu előtt, amikor hozzá szaladt. Most zavarba jött attól, ahogy a nyaka köré fonta a karját és a mellén sírt, hogy ismételgette a nevét újra meg újra, habogva, nehézkesen. Túl türelmetlenül viselkedett, tűnődött Leila, túl elkeseredetten? Talán igen. De képtelen lett volna uralkodni magán. És most megint arra vágyott, hogy megérintse, hogy újból bebizonyítsa magának, hogy tényleg itt van, hogy nem csak egy álom vagy jelenés. – Bizony – mondta Tárik. – Flamingók. Amikor a tálibok rábukkantak a festményekre, mondta Tárik, sértőnek találták a madarak hosszú, csupasz lábait. Miután összekötözték az unokatestvér bokáit és véresre korbácsolták a talpát, választás elé állították: vagy elpusztítja a flamingókat, vagy illően ábrázolja őket. Úgyhogy az unokatestvér felvette az ecsetet, és nadrágot festett minden egyes flamingóra. – És tessék: iszlám flamingók – mondta Tárik. Nevetés tört fel, de Leila elnyomta magában. Szégyellte sárguló fogait, a hiányzó metszőfogat. Szégyellte hervadt külsejét és feldagadt száját. Azt kívánta, bárcsak lett volna alkalma megmosni az arcát, vagy legalább megfésülködni. – De az unokatestvér nevet utoljára – mondta Tárik. – Azokat a nadrágokat vízfestékkel festette. Amikor a tálibok elmentek, egyszerűen lemosta őket. – Mosolygott. Leila észrevette, hogy neki is hiányzott egy foga – és lenézett a kezére. – Bizony. A fején pakolt viselt, a lábán hegymászócipőt, és egy fekete gyapjúpulóver volt rajta khakinadrágjába tűrve. Félig mosolygott, lassan bólintott. Leilának nem rémlett, hogy korábban használta volna a bizony szót, vagy ezt a tűnődő gesztust, ahogy összeérintett ujjaival sátort képzett az ölében, és a bólogatás is új volt. Milyen felnőtt szó, milyen felnőtt gesztus, de miért olyan megindító? Tárik most már felnőtt volt, egy huszonöt éves férfi lassú mozdulatokkal és valami fáradtsággal a mosolyában. Magas, szakállas, vékonyabb, mint ahogyan az álmaiban megjelent, de erősnek látszó kezekkel, egy munkás kanyargó, duzzadó erekkel futtatott kezeivel. Az arca még mindig keskeny volt és helyes, de a bőre már nem volt világos; homlokán meglátszott az időjárás állandó hatása, napégette volt, akárcsak a nyaka: egy utazó homloka volt az egy hosszú és fárasztó út végén. Pakolját hátratolta a fején, és Leila látta, hogy kopaszodni kezdett. Szeme mogyorószíne halványabb volt, mint az emlékeiben, sápadtabb, vagy talán csak a fény tette a szobában. Leila Tárik anyjára gondolt, nyugodt modorára, okos mosolyaira, a fura lila parókára. És az apjára, bandzsa szemére, fanyar humorára. Korábban, az ajtóban, síró hangon, saját szavaiban bukdácsolva elmondta Táriknak, hogy mit hitt, mi történt vele és a szüleivel, és a fiú megrázta a fejét. Úgyhogy most megkérdezte, hogy vannak a szülei. De megbánta a kérdést, amikor Tárik lenézett és egy kissé szórakozottan mondta: – Elhunytak. – Nagyon sajnálom. – Hát. Igen. Én is. Tessék – kihúzott egy kis papírzacskót a zsebéből és átadta neki. – Aljona üdvözletét küldi. – A zacskóban egy tömb sajt volt nejlonba csomagolva. – Aljona. Szép név – Leila megpróbálta szilárd hangon megkérdezni: – A feleséged?

– A kecském. Tárik várakozón mosolygott rá, mintha arra várna, hogy felidéz egy emléket. Akkor Leilának eszébe jutott. A szovjet film. Aljona volt a kapitány lánya, a lány, aki az első tisztbe volt szerelmes. Aznap volt, amikor ő, Tárik és Haszine nézték a Kabulból kivonuló szovjet tankokat és terepjárókat, amikor Tárik azt a nevetséges orosz szőrmesapkát vette föl. – Egy cölöphöz kellett kötöznöm – mondta Tárik. – És kerítést kellett építenem köré. A farkasok miatt. Az előhegységben, ahol élek, van egy erdős terület a közelben, talán háromszáz méterre, főleg fenyők vannak benne, erdeifenyők és himalájai cédrusfa. A farkasok többnyire bent maradnak az erdőben, de egy mekegő kecske, egy olyan, ami szeret elmászkálni, az előcsalogathatja őket. Ezért a kerítés. És a cölöp. Leila megkérdezte, melyik előhegységről beszél. – Pir Pandzsal. Pakisztán – mondta. – Én egy Muri nevű helyen élek; nyári menedékhely, egy óra Iszlámábádtól. Dimbes-dombos és zöld, sok a fa, magasan a tengerszint felett fekszik. Úgyhogy nyáron is hűvös. A turistáknak ideális. A britek építették hegyi állomás gyanánt a Ravalpindi-beli katonai főhadiszállásuk közelében, mondta, hogy a viktoriánusok elmenekülhessenek a hőség elől. Még mindig megvolt a gyarmati idők néhány relikviája, mesélte Tárik, az alkalmi teaszoba, a bádogtetős bungalók, amiket házikónak neveztek, és effélék. A város maga kicsi és kellemes. A főutcát Malinak hívják, van ott egy postahivatal, egy bazár, néhány étterem, boltok, ahol a turistáknak sokszoros áron adják el a festett üveget és csomózott szőnyeget. Érdekes módon a Mall egyirányú forgalma egyik héten az egyik irányba, a másikon a másikba haladt. – A helybéliek azt mondják, sok helyen Írország közlekedése ilyen – mondta Tárik. – Én nem tudom. Mindenesetre szép. Egyszerű élet, de én szeretem. Szeretek ott élni. – A kecskéddel. Aljonával. Leila nem annyira viccnek szánta ezt a kijelentést, mint feltűnés nélküli témaváltásnak, hogy például kiderítse, ki más volt még ott Tárikkal, hogy vele aggódjon, megeszik-e a farkasok a kecskét. De Tárik csak bólogatott. – Én is sajnálom a szüleidet – mondta. – Szóval hallottad. – Korábban beszéltem pár szomszéddal – mondta. Szünetet tartott, mialatt Leila tűnődött, mi mást mondtak még neki a szomszédok. – Senkit sem ismerek fel. A régi időkből, úgy értem. – Mind elmentek. Senki sem maradt, akit ismerhetnél. – Kabult sem ismerem fel. – Én sem – mondta Leila. – Pedig sosem mentem el innen. – Maminak van egy új barátja – mondta Zalmai aznap este vacsora után, miután Tárik elment. – Egy férfi. Rasid felnézett. – Nocsak, valóban?

Tárik megkérdezte, rágyújthat-e. Egy darabig a Naszír Bagh menekülttáborban maradtak Pesavar mellett, mesélte Tárik, és leütötte a hamut egy csészealjba. Már hatvanezer afgán élt ott, mire ő és a szülei megérkeztek. – Nem volt annyira rossz, mint néhány másik tábor, Isten ne adja, Dzsalozái, például – mondta. – Azt hiszem, volt idő, amikor valamiféle mintatáborként is működött, még a hidegháború idején, egy olyan helyként, melyet a nyugat megmutathatott a világnak, mondván, nem csupán fegyvereket juttatnak Afganisztánnak. De az a szovjet háború alatt volt, mondta Tárik, a dzsihád idején, amikor az egész világ rájuk figyelt, és nagylelkűen adakozott, és Margaret Thatcher személyesen is odalátogatott. – A többit tudod, Leila. A háború után a szovjetek széthulltak, és a Nyugat továbblépett. Nem volt több keresnivalójuk Afganisztánban, és a pénzforrás kiapadt. Naszír Bagh most nem volt más,

mint sátrak, por és nyitott csatornák. Amikor odaértünk, a kezünkbe nyomtak egy rudat és egy darab vásznat, és azt mondták, építsünk magunknak sátrat. Tárik azt mondta, hogy Naszír Baghból, ahol egy évig maradtak, leginkább a barna színre emlékszik. – Barna sátrak. Barna emberek. Barna kutyák. Barna zabkása. Volt egy kopasz fa, amire mindennap felmászott, megvetette magát egy faágon, és onnan nézte a menekülteket, ahogy a napon fekszenek, talpuk és törzsük tökéletesen látható. Nézte a kis lesoványodott fiúkat, ahogy marmonkannában vizet hordanak, tűzrakáshoz kutyapiszkot gyűjtenek, életlen késeikkel játék AK-47-eseket faragnak ki fából, vonszolják a liszteszsákokat. A lisztből egyébként senki sem tudott olyan kenyeret csinálni, ami egyben maradt volna. A menekülttáborban a szél csapkodta a sátrak ponyváit, mindenfelé száraz gyomokat görgetett, és belekapott a sárkunyhók tetejére erősített papírsárkányokba. – Sok gyerek meghalt. Vérhas, tbc, éhség – amit csak el tudsz képzelni. Leggyakrabban az az átkozott vérhas. Istenem, Leila. Annyi gyerek temetését láttam. Az ember nem láthat annál rosszabbat. Keresztbe tette a lábait. Egy időre megint elcsendesedtek. – Az apám nem élte túl az első telet – mondta. – Álmában halt meg. Nem hiszem, hogy voltak fájdalmai. Ugyanazon a télen, folytatta, anyja tüdőgyulladást kapott, és majdnem meghalt. Meghalt volna, ha nincs a tábori orvos, aki egy mozgó klinikává alakított vasúti kocsiban dolgozott. Éjszaka anyja folyton felriadt, lázas volt, és sűrű, rozsdaszínű nyákot köhögött fel. Hosszú sorok álltak az orvosnál, mondta Tárik. Mindenki reszketett, nyögdécselt, köhögött a sorban, volt, akinek szar folyt le a lábán, mások túl fáradtak vagy éhesek voltak, hogy bármiféle hangot adjanak ki magukból. – A doktor viszont rendes ember volt. Ellátta az anyámat, adott neki orvosságot, és arra a télre megmentette az életét. Ugyanazon a télen Tárik sarokba szorított egy kölyköt. – Tizenkét, talán tizenhárom éves lehetett – mesélte higgadtan. – Egy üvegszilánkot szegeztem a torkának, és elvettem a takaróját. Az anyámnak adtam. Anyja betegsége után fogadalmat tett magának, mondta, hogy még egy telet nem töltenek a táborban. Dolgozni fog, félretesz, és Pesavarba költöznek egy lakásba, ahol van fűtés és tiszta víz. Amikor beköszöntött a tavasz, munka után nézett. Időről időre jött egy teherautó a táborhoz korán reggel, összeszedett egy tucat fiút, hol egy mezőre vitte őket köveket szállítani, hol egy gyümölcsösbe almát szedni egy kevés pénzért, néha takaróért vagy egy pár cipőért cserébe. De őt sosem akarták felvenni, mondta Tárik. – Egy pillantás a lábamra, és annyi. Voltak más munkák is. Árokásás, kunyhóépítés, vízhordás, fekálialapátolás az árnyékszékekből. De a fiatalemberek harcoltak ezekért a munkákért, és Táriknak soha nem volt esélye. Aztán egy nap, 1993 őszén találkozott egy boltossal. – Pénzt kínált, ha elviszek egy bőrkabátot Lahórba. Nem sokat, de eleget, eleget egy-két havi albérleti díjra. A boltos adott neki egy buszjegyet, folytatta Tárik, és egy utcasarok címét a Lahór vasútállomás mellett, ahová a kabátot a boltos egy barátjának el kellett vinnie. – Addigra tudtam. Persze, hogy tudtam – mondta Tárik. – Azt mondta, hogy ha elkapnak, egyedül maradok, hogy ne felejtsem el, tudja, hol él az anyám. De a pénz túl jó volt ahhoz, hogy elszalasszam. És megint közeledett a tél. – Milyen messzire jutottál? – kérdezte Leila. – Nem túl messzire – felelte, és szinte bocsánatkérőn, szégyenkezve nevetett. – Még a buszra sem jutottam fel. De tudod, azt hittem, biztonságban vagyok, hogy nem eshet bajom. Mintha lenne odafent valami könyvelő a füle mögé dugott ceruzával, aki nyomon követi, számon tartja a dolgokat, aki lenéz, és azt mondja, „Igen, igen, ezt megúszhatja, elengedjük neki. Ez a fickó már lerótta néhány tartozását.”

A hasis a kabát szegélyébe volt varrva, és szétszóródott az utcán, amikor a rendőrök késsel felhasították. Tárik megint nevetett, amikor ezt mondta, emelkedő, remegő nevetéssel, és Leila emlékezett, hogy így nevetett régen is, amikor gyerekek voltak, hogy elkendőzze zavarát, hogy bagatellizálja azokat a meggondolatlan vagy botrányos dolgokat, amiket elkövetett. – Sánta – mondta Zalmai. – Arról van szó, akire én gondolok? – Csak látogatóban volt – mondta Marjam. – Te fogd be a pofád – csattant fel Rasid, és felemelte az ujját. Visszafordult Leilához. – Hát, mit lehet tudni. Leila és Madzsnun újra együtt. Mint a régi szép időkben. – Arca megkeményedett. – Szóval beengedted. Ide. Az én házamba. Beengedted. Itt volt a fiammal. – Becsaptál. Hazudtál nekem – mondta Leila fogcsikorgatva. – Odahoztad azt a férfit, leültetted velem szemben és… Tudtad, hogy elmennék, ha azt hinném, hogy még él. – ÉS TE NEM HAZUDTÁL NEKEM? – üvöltötte Rasid. – Azt hiszed, nem jöttem rá? Nem fedeztem fel a haramidat? Bolondnak nézel, te lotyó?

Minél többet beszélt Tárik, annál jobban rettegett Leila a pillanattól, amikor abbahagyja. A csend, ami azután jön majd, a jel, hogy rajta a sor, hogy beszámoljon, elmondja a miértet, hogyant és mikort, hivatalossá tegye, amit már biztosan tudott. Enyhe hányingert érzett, akárhányszor megállt a beszédben. Félrefordította a tekintetét. Lenézett a fiú kezére, a durva, sötét szőrszálakra, melyek az eltelt évek során a kézfején kinőttek. Tárik nem akart sokat beszélni a börtönben töltött éveiről, kivéve, hogy ott tanult meg urdu nyelven. Amikor Leila rákérdezett, türelmetlenül megrázta a fejét. Ebben a gesztusban Leila rozsdás rácsokat látott és mosdatlan testeket, kegyetlen férfiakat és zsúfolt termeket, és penészes üledéktől rothadó plafonokat. Leolvasta az arcáról, hogy az a megalázás, nyomor és reményvesztettség helye volt. Tárik azt mondta, az anyja megpróbálta meglátogatni a letartóztatása után. – Háromszor jött el. De sosem találkozhattam vele – mondta, írt neki egy levelet, és aztán még néhányat, bár kételkedett benne, hogy eljutnak hozzá. – És neked is írtam. – Tényleg? – Ó, egész köteteket – mondta Tárik. – Rúmi barátod megirigyelte volna a termékenységemet – megint nevetett, ezúttal hangosan, mintha egyszerre lepné meg saját merészsége és hozná zavarba, amit elmondott.

Zalmai üvölteni kezdett az emeleten. – Szóval úgy, mint a régi szép időkben – mondta Rasid. – Ti ketten. Gondolom, megmutattad neki az arcodat is. – Megmutatta – mondta Zalmai. Aztán Leilának: – Igen, Mami. Láttalak. – A fiad nem nagyon kedvel engem – mondta Tárik, amikor Leila visszament a földszintre. – Sajnálom – felelte. – Nem arról van szó. Ő csak… Mindegy, ne törődj vele. – Azzal gyorsan témát váltott, mert romlottnak és bűnösnek érezte magát, amiért így érez Zalmaijal kapcsolatban, aki pedig csak egy gyerek volt, egy kisfiú, aki szerette az apját, akinek ösztönös ellenszenve ezzel az idegennel szemben érthető és jogos volt. És neked is írtam. Köteteket.

Köteteket. – Meddig voltál Muriban? – Kevesebb, mint egy évig – mondta Tárik. Összebarátkozott egy idősebb emberrel a börtönben, mesélte, egy Szalim nevű pakisztánival, aki azelőtt gyephokijátékos volt, és ki-be járkált a börtönből; tíz évet kapott, amiért leszúrt egy álruhás rendőrt. Minden börtönben van egy olyan fickó, mint Szalim, mondta Tárik. Mindig van egy éles elméjű, jó összeköttetésekkel rendelkező valaki, aki kiismeri a rendszert és megszerez az embernek dolgokat, aki körül forr a levegő, lehetőségekkel és veszéllyel egyaránt. Szalim volt az is, aki segített információt szerezni Tárik anyjáról, Szalim, aki leültette maga elé és halk, atyai hangon közölte vele, hogy édesanyja fagyhalált szenvedett. Tárik hét évet töltött a pakisztáni börtönben. – Könnyen megúsztam – mondta. – Szerencsém volt. Az én ügyemmel megbízott bíróról kiderült, hogy egyik fivére afgán nőt vett feleségül. Talán könyörületes volt. Nem tudom. Amikor Tárik letöltötte a büntetését, és 2000 telének elején kiszabadult, Szalim megadta neki a bátyja címét és telefonszámát. A testvérét Szajidnak hívták. – Azt mondta, Szajidnak van egy kis szállodája Muriban – mondta Tárik. – Húsz szoba és egy hall. Egy kis turistákat kiszolgáló hely. Azt mondta: mondd meg neki, hogy én küldtelek. Táriknak abban a pillanatban megtetszett Muri, hogy leszállt a buszról: a havas fenyők, a hideg, friss levegő, a zsalugáteres faházak, melyeknek füst kígyózik a kéményéből. Itt van egy hely, gondolta Tárik, miközben Szajid ajtaján kopogott, egy hely, amit nemcsak hogy világok választottak el az általa megismert hitványságtól, hanem a megpróbáltatás és bánat fogalmát is valamiképpen illetlenné, képtelenné tette. – Azt mondtam magamnak, itt egy hely, ahol az ember boldogulhat. Tárikot felvették gondnoknak és mindenesnek. Jól dolgozott az egy hónapos próbaidő alatt, mondta, fél fizetéssel, amit Szajidtól kapott. Mialatt Tárik beszélt, Leila megpróbálta elképzelni Szajidet: közel ülő szemei vannak és pirospozsgás arca, a recepció ablakában állva figyeli Tárikot, aki fát aprít, és havat lapátol. Szinte látta, ahogy Tárik lába fölé hajol, szemügyre veszi, miközben Tárik a mosdókagyló alatt fekszik és egy csöpögős csapot szerel. Látta maga előtt, ahogy a nyilvántartást böngészi hiányzó készpénz után kutatva. Tárik elmondta, hogy kunyhója a szakács apró bungalója mellett állt. A szakács egy matrónaszerű öreg özvegyasszony volt, akit Adibának hívtak. Mindkét kunyhó a hoteltől külön állt, a főépülettől szórványos mandulafák, egy kerti pad és egy piramis alakú kő szökőkút választotta el, ami nyáron egész nap bugyogta fel magából a vizet. Leila elképzelte Tárikot a kunyhójában, ahogy felül az ágyában és nézi az ablakán túl elterülő faleveles világot. A próbaidő végén Szajid egészen felemelte Tárik fizetését, azt mondta, ebédjeit ingyen kapja, adott neki egy gyapjúkabátot, és csináltatott neki egy új lábat. Tárik azt mondta, sírnia kellett az ember jósága láttán. Első havi fizetésével a zsebében Tárik bement a városba, és megvette Aljonát. – A szőre makulátlan fehér – mondta Tárik mosolyogva. – Vannak reggelek, amikor nagy a hó, hogy kinézel az ablakon és csak a két szemét és a pofáját látod. Leila bólintott. Újabb csend állt be. Az emeleten Zalmai a falnak kezdte csapkodni a labdáját. – Azt hittem, meghaltál – mondta Leila. – Tudom. Mondtad. Leila hangja elcsuklott. Meg kellett köszörülnie a torkát, összeszedni magát. – A férfi, aki a híreket hozta, olyan komoly volt… Hittem neki, Tárik. Bárcsak ne tettem volna, de hittem. És olyan egyedül éreztem magam és féltem. Különben nem egyeztem volna bele, hogy Rasidhoz menjek. Nem tettem volna… – Nem kell magyarázkodnod – mondta Tárik halkan, kerülve a tekintetét. Nem volt bújtatott szemrehányás vagy bírálat a hangjában. Nem sugallta, hogy hibáztatná. – De igen. Mert volt egy komolyabb oka is, amiért hozzámentem. Van valami, amiről tudnod kell, Tárik. Valaki, akiről tudnod kell. El kell mondanom.

– Te is ott ültél és beszéltél vele? – kérdezte Rasid Zalmaitól. Zalmai nem szólt semmit. Leila habozást és bizonytalankodást látott most a szemében, mintha csak most értette volna meg, hogy amit elmondott, sokkal komolyabb, mint hitte. – Kérdeztem valamit, fiam. Zalmai nyelt egyet. Tekintetét ide-oda járatta. – Az emeleten voltam, Marjammal játszottam. – És az anyád? Zalmai bocsánatkérőn nézett Leilára, a sírás határán. – Semmi baj, Zalmai – mondta Leila. – Mondd el az igazat. – Anya… Anya odalent volt, azzal a férfival beszélt – mondta olyan vékony hangon, ami alig volt több suttogásnál. – Értem – mondta Rasid. – Csapatmunka. Amikor menni készült, Tárik így szólt: – Szeretnék találkozni vele. Látni akarom. – Elintézem – mondta Leila. – Azize. Azize – mosolyogva ízlelgette a szót. Amikor Rasid ejtette ki a lánya nevét, Leila fülében az mindig olyan betegesnek, szinte közönségesnek csengett. – Azize. Szép név. – Ő is az. Majd meglátod. – Már alig várom. Majdnem tíz év telt el azóta, hogy utoljára látták egymást. Leila gondolatai visszaszálltak azokhoz az időkhöz, amikor a sikátorban találkozgattak, titokban csókolóztak. Vajon milyennek látja most őt? Még mindig csinosnak találja? Vagy hervadtnak, szegényesnek, szánalmasnak, mint egy rettegő öregasszonyt? Majdnem tíz év. De egy pillanatra, ahogy ott állt Tárikkal a napfényben, olyan volt, mintha azok az évek meg sem történtek volna. Szüleik halála, házassága Rasiddal, az öldöklés, a rakéták, a tálibok, a verések, az éhség, sőt, még a gyerekei is, mindez csupán álomnak tűnt, egy röpke közjátéknak az utolsó együtt töltött délután és a jelen pillanat között. Tárik arca akkor megváltozott, elkomorult. Leila ismerte ezt az arckifejezést. Ugyanaz a kifejezés volt az arcán sok évvel azelőtt, amikor még mindketten gyerekek voltak, amikor lecsatolta a lábát és nekiment Khádemnak. Egyik kezével előrenyúlt, és megérintette Leila alsó ajkának szegletét. – Ő tette ezt veled – mondta hidegen. Érintésére Leilának megint eszébe jutott annak a délutánnak az eszeveszettsége, amikor Azize megfogant. A fiú lehelete a nyakán, a derekában megfeszülő izmok, a mellének nyomódó mellkasa, összefonódó kezeik. – Bárcsak elvittelek volna magammal. Tárik szinte suttogott. Leilának le kellett sütnie a szemét, nehogy elsírja magát. – Tudom, hogy férjes asszony vagy és anya. És itt vagyok én, ennyi év után, mindazok után, amik történtek, felbukkanok a küszöbödön. Valószínűleg nem helyes vagy tisztességes, de olyan hosszú utat tettem meg, hogy lássalak, és… Jaj, Leila, bár soha ne hagytalak volna el. – Ne – nyögte. – Jobban kellett volna igyekeznem. El kellett volna vennem téged feleségül, amikor megvolt rá a lehetőségem. Akkor minden másképp alakult volna. – Ne mondd ezt. Kérlek. Fáj. A fiú bólintott, elindult felé, de megállt. – Nem akarok semmit számon kérni. És nem akarom fenekestül felforgatni az életedet, hogy a semmiből így felbukkanok. Ha azt akarod, hogy elmenjek, ha azt akarod, hogy visszamenjek Pakisztánba, mondd ki, Leila. Komolyan. Mondd ki és elmegyek. Soha többé nem zavarlak. Én… – Ne! – mondta Leila élesebben, mint akarta. Észrevette, hogy Tárik karja után nyúl, és megragadja. Aztán leejtette a kezét. – Ne. Ne menj el, Tárik. Ne. Kérlek, maradj. Tárik bólintott.

– Déltől nyolcig dolgozik. Gyere vissza holnap délután. Elviszlek Azizéhoz. – Tudod, hogy nem félek tőle. – Tudom. Gyere vissza holnap délután. – És aztán? – És aztán… Nem tudom. Gondolkoznom kell. Ez olyan… – Tudom, hogy az – mondta. – Megértem. Ne haragudj. Sajnálom. Annyi mindent sajnálok. – Nem kell. Megígérted, hogy visszajössz. És megtetted. A fiú szeme könnybe lábadt. – Jó látni téged, Leila. Reszketve nézte, ahogy elmegy. Arra gondolt, köteteket, és újabb remegés futott végig rajta, valami szomorú és kétségbeesett hulláma, de egyben valami várakozással teli és nyughatatlanul reményteljessé is.

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET Marjam – Az emeleten voltam, Marjammal játszottam – mondta Zalmai. – És az anyád? – Anya… Anya odalent volt, azzal a férfival beszélt. – Értem – mondta Rasid. – Csapatmunka. Marjam nézte, ahogy a férfi arca ellazul, leenged. Nézte, ahogy a ráncok kisimulnak a homlokán. Gyanú és kételkedés villant ki a szeméből. Egyenesen felült, egy pár pillanatig csupán töprengőnek tűnt, mint egy hajó kapitánya, akit most tájékoztattak a készülő zendülésről, s most következő lépését fontolgatja. Felnézett. Marjam szólni akart, de a férfi felemelte a kezét és anélkül, hogy ránézne, így szólt: – Túl késő, Marjam. Zalmainak hűvösen ennyit mondott: – Felmész az emeletre, fiam. Marjam riadalmat látott Zalmai arcán. A kisfiú idegesen végignézett hármukon. Most megérezte, hogy árulkodós játéka valami komolyat – felnőttesen komolyat – hozott a szobába. Csüggedt, bűnbánó pillantást vetett Marjamra, aztán az anyjára. Rasid fenyegető hangon szólt rá: – Most azonnal! Zalmait a könyökénél fogta meg. Zalmai szelíden engedte, hogy felvezesse az emeletre. Marjam és Leila földbe gyökerezett lábbal, lesütött szemmel állt, mintha az, hogy egymásra néznek, hitelt adna annak, ahogyan Rasid látta a dolgokat, hogy mialatt ő ajtókat nyitogatott és poggyászokat cipelt olyan embereknek, akik pillantásra sem méltatták, egy léha összeesküvés szövődött a háta mögött, az otthonában, imádott fia jelenlétében. Egyikük sem szólt egy szót sem. Hallgatták az emeleti folyosón dobogó lépteket, az egyik nehéz és neheztelő, a másik egy ijedt kis állat tipegése. Hallgatták a fojtott hangon kiejtett szavakat, egy vinnyogó könyörgést, egy kurta választ, egy ajtó csapódását, a kulcs zörgését a zárban. Aztán a léptek egyik csoportja visszafelé indult, ezúttal türelmetlenebbül. Marjam látta a lépcsőkön lefelé tartó, dübörgő lábait. Látta, hogy zsebre teszi a kulcsot, látta az övét, elvarrott vége szorosan a kézfejére tekerve. A rézutánzat övcsatot fiúzza maga után, s az pattog a lépcső fokain. Marjam elindult, hogy megállítsa, de a férfi hátralökte és elszáguldott mellette. Egyetlen szó nélkül Leila felé suhintott a derékszíjjal. Olyan sebességgel tette, hogy Leilának nem volt ideje hátralépni vagy félreugrani, vagy védekezőn emelni maga elé a karját. Leila megérintette a halántékát, ránézett a vérre, ránézett Rasidra, csodálkozón. Csak egy-két pillanatig tartott ez a hitetlenkedés, mielőtt valami gyűlöletes fel nem váltotta. Rasid újra meglendítette a derékszíjat. Ezúttal Leila az alkarját emelte pajzsként maga elé, és megpróbálta megragadni az övet. Elvétette, és Rasid újra lesújtott. Leila rövid időre elkapta, mielőtt Rasid megint ki nem szabadította és újra le nem csapott rá vele. Akkor Leila rohanni kezdett körbe a szobában, Marjam pedig szavakat kiabált, melyek együtt szaladtak vele, és esdekelt Rasidhoz, mialatt az Leilát üldözte, ahogy elállta az útját és rácsapott a derékszíjjal. Egy ponton Leilának sikerült elhajolnia és bevinni egy ütést a férfi fülére, mire az fröcsögve szitkozódott egyet, és még kérlelhetetlenebbül üldözte. Végül elkapta, nekidobta a falnak, és újra meg újra megütötte a szíjjal, az övcsat a mellének csapódott, a vállának, felemelt karjainak, ujjainak, és vért fakasztott, ahová csak lesújtott. Marjam már nem számolta, hányszor is csattant a derékszíj, hány esdeklő szót kiáltott Rasidnak, hányszor körözött a fogak, öklök és a derékszíj kusza halmaza körül, mire ujjakat látott, amik Rasid arca felé nyúltak, letört körmöket, amik a pofájába vájtak, a haját húzták és a homlokát karmolták. Mennyi idő telt el, mire rájött, hogy azok az ő ujjai voltak.

A férfi elengedte Leilát, és Marjamra támadt. Először üveges tekintettel nézett rá, aztán összeszűkült a szeme, és érdeklődve méricskélte Marjamot. A tekintete csodálkozásról döbbenetre váltott, aztán rosszallásra, sőt csalódottságra, és egy pillanatra úgy maradt. Marjam emlékezett, amikor először látta ezeket a szemeket, az esküvői fátyol alatt, a tükörben, mialatt Dzsalil nézte őket; tekintetük összecsúszott az üvegen, a férfié közömbös, az övé engedelmes, megengedő, szinte bocsánatkérő. Bocsánatkérő. Marjam most ugyanazokban a szemekben látta, mekkora bolond volt. Talán csalfa feleség volt? kérdezte magától. Önelégült feleség? Becstelen asszony? Méltatlan? Közönséges? Miféle ártalmas dolgot tett ő szándékosan ezzel az emberrel, hogy rosszindulatra, folytonos ütlegelésre hatalmazza fel, hogy ilyen élvezettel gyötörje? Talán nem ápolta, amikor beteg volt? Talán bizony nem etette őt és a barátait, és takarított utána kötelességtudón? Talán nem adta a fiatalságát ennek a férfinak? Rászolgált-e valaha is a gonoszságára? Az öv tompán puffant, amikor Rasid a földre ejtette és Marjam felé indult. Van munka, mondta az a puffanás, amit az embernek puszta kézzel kell elvégeznie. De épp amikor felé indult, Marjam látta, hogy a háta mögött Leila felvesz valamit a földről. Nézte, ahogy Leila keze a feje felé emelkedik, megáll, aztán hirtelen lecsap a férfi arcának oldalára. Egy üveg szilánkokra tört. Az ivópohár csipkézett darabjai záporoztak a földre. Leila keze véres volt, és vér ömlött a Rasid arcán tátongó nyílt sebből is, vér volt a nyakán, az ingén. Megfordult, fogvicsorgatva és dühtől villámló szemekkel. Leila és Rasid birkózva a földre zuhantak. Rasid végül felülkerekedett, kezét máris Leila nyaka köré szorította. Marjam karmolta. A mellét kezdte püfölni. Rávetette magát. Küzdött, hogy lefeszítse ujjait Leila nyakáról. Megharapta az ujjait. De azok erősen Leila gégéjére szorultak, és Marjam látta, hogy ezúttal végig akarja vinni a dolgot. Meg akarja fojtani, és egyikük sem tehet semmit ellene. Marjam hátrált és kiment a szobából. Hallotta a fentről jövő puffanó hangokat, tudatában volt, hogy apró tenyerek csapkodják a bezárt ajtót. Végigszaladt az előszobán. Kivágódott a bejárati ajtón. Átment az udvaron. A szerszámoskamrában Marjam megragadta a lapátot. Rasid nem vette észre, amikor visszajött a szobába. Még mindig Leilán volt, tágra nyílt szemében őrület, keze a lány nyakát szorította. Leila arca kezdett lilulni, és fennakadtak a szemei. Marjam látta, hogy már nem harcol. Meg fogja ölni, gondolta Marjam. Tényleg azt akarja. És Marjam nem hagyhatta, nem akarta, hogy ez megtörténjen. Annyi mindent vett el tőle huszonhét évnyi házasságuk alatt. Nem fogja végignézni, hogy Leilát is elveszi tőle. Marjam szétvetette a lábát, és szorosabban fogta a lapát nyelét. Felemelte. A nevén szólította. Azt akarta, hogy lássa. – Rasid. A férfi felnézett. Marjam lecsapott. A halántékán találta el. Az ütéstől Rasid lerepült Leiláról. Rasid tenyerével megérintette a fejét. Lenézett véres ujjaira, aztán Marjamra. Marjam úgy vélte, a férfi arca ellágyul. Az volt a benyomása, hogy valami lezajlik kettejük között, hogy szó szerint megértést döngölt a fejébe. Talán a férfi is látott valamit az ő arcában, gondolta Marjam, valamit, ami elől kibúvót keresett. Talán meglátta a nyomát mindannak az öntagadásnak, mindannak az önfeláldozásnak, mindannak a puszta erőfeszítésnek, amibe az került, hogy ennyi éven át éljen vele, éljen folyamatos lekezelésével és erőszakosságával, kötözködésével és gonoszságával. Talán tiszteletet látott a férfi szemében? Megbánást? Ám akkor a férfi felső ajka megvető gúnyvigyorra fiúzódott, és Marjam megértette a hiábavalóságát, sőt, talán a felelőtlenségét is annak, ha ezt most nem fejezi be. Ha most hagyja elmenni, vajon mennyi idő, mire előveszi a kulcsot a zsebéből, és felmegy a fegyverért, amit abban

a szobában tart, ahová Zalmait zárta be? Ha Marjam biztos lett volna benne, hogy megelégszik azzal, hogy csak őt lövi le, hogy van rá esély, hogy Leilát megkíméli, ledobta volna a lapátot. Ám Rasid szemében csak gyilkosságot látott, mindkettejük számára. Így hát Marjam magasra emelte a lapátot, amilyen magasra csak bírta, annyira hátralógatta, hogy a lapockájához ért. Úgy fordította, hogy élével nézzen előre, és miközben így tett, felmerült benne, hogy ez volt az első alkalom, hogy ő döntött saját életének folyásáról. És azzal Marjam lesújtott a lapáttal. Ezúttal mindent beleadott.

NEGYVENHATODIK FEJEZET Leila Leila érzékelte a fölé hajoló arcot, a csupa fogat, a dohányszagot és a balsejtelmű szemeket. Halványan érzékelte Marjamot is, egy alakot az arc mögött, záporozó ökleit. Felettük volt a mennyezet, és Leila a mennyezet felé úszott, amin úgy folytak szét a sötét penészfoltok, mint tinta a ruhán, a vakolat repedése olyan, akár egy közönyös mosoly vagy fintor, attól függően, hogy a szobának melyik feléből nézte az ember. Leila mindazon alkalmakra gondolt, amikor a seprű végére kötött ronggyal leszedte a pókhálókat erről a plafonról. Arra a három alkalomra, amikor Marjammal fehér festékkel mázolták le. A repedés nem volt mosoly többé, hanem gúnyos vigyor. És egyre távolodott. A plafon zsugorodott, emelkedett, távolodott tőle valami zavaros félhomály felé. Addig emelkedett, míg postabélyeg méretűre nem zsugorodott, fehér volt és fényes, körötte mindent eltakart a redőnyöző sötétség. A sötétségben Rasid arca olyan volt, mint egy napfolt. Most egy apró, vakító fény villant fel röviden a szeme előtt, újra meg újra, mint szétrobbanó ezüst csillagok. A fényben bizarr geometriai formák mozogtak föl-le, ide-oda, kukacok, tojásdad dolgok, egymásba olvadtak, szétszakadtak, valami másba alakultak, aztán elhalványultak, utat engedve a sötétségnek. Tompa, távoli hangok. Szemhéja mögött gyermekei arca villogott és pattogott. Azize, riadt és gondterhelt, mindentudó, titkolózó. Zalmai reszkető türelmetlenséggel néz fel az apjára. Tehát így lesz vége, gondolta Leila. Micsoda szánalmas vég. De akkor a sötétség emelkedni kezdett. Olyan érzése volt, mintha felfelé szállna, mintha húznák felfelé. A mennyezet lassan visszajött, kitágult, és Leila újra ki tudta venni rajta a repedést, ami megint ugyanaz a régi buta mosoly volt. Valaki rázogatta. Jól vagy? Válaszolj, jól vagy? Marjam karmolásokkal metszett, aggodalomtól terhes arca hajolt fölé. Leila megpróbált levegőt venni. Égette a torkát. Még egyet megpróbált. Ezúttal még jobban égette, nemcsak a torkát, hanem a mellkasát is. Aztán köhögött, és levegő után kapkodott. Zihált. De lélegzett. A jó füle csengett. Az első dolog, amit megpillantott, amikor felült, Rasid volt. A hátán feküdt, a semmibe meredt rezzenéstelen, hal módjára csücsörítő szájjal. Egy kevés világos rózsaszín hab csöpögött a szájából végig az arcán. Nadrágja elülső része vizes volt. Meglátta a homlokát. Aztán meglátta a lapátot. Felnyögött. – Jaj – mondta reszkető hangon, alig bírt hangot kipréselni magából. – Jaj nekem, Marjam. Leila nyöszörögve és kezeit összecsapkodva járkált fel-alá mialatt Marjam Rasid mellett ült, ölbe tett kézzel, nyugodtan és mozdulatlanul. Marjam sokáig egy szót sem szólt. Leila szája kiszáradt, és dadogva beszélt, egész testében remegve. Kényszerítette magát, hogy ne nézzen Rasidra, kitátott szájára, nyitott szemeire, a kulcscsontján alvadó vérre. Odakint esteledett, az árnyékok elmélyültek. Ebben a fényben Marjam arca vékonynak és beesettnek látszott, de nem tűnt idegesnek vagy ijedtnek, csupán gondterheltnek, töprengőnek, olyannyira magába mélyedt, hogy amikor egy légy szállt az állára, ügyet sem vetett rá. Csak ült ott előrenyújtott alsó ajakkal, mint amikor nagyon elgondolkozott. Végül megszólalt. – Ülj le, Leila drágám. Leila engedelmesen leült. – El kell vinnünk innen. Zalmai nem láthatja így.

Marjam kihalászta a hálószoba ajtajának kulcsát Rasid zsebéből, mielőtt egy lepedőbe csavarták. Leila a lábánál fogta meg, a térde mögött, Marjam pedig a hóna alatt ragadta meg. Megpróbálták megemelni, de túl nehéz volt, és a végén vonszolniuk kellett. Ahogy a bejárati ajtón húzták kifelé, Rasid lába beakadt a küszöbbe, és oldalra dőlt. Vissza kellett hátrálniuk és újra megpróbálni, de akkor valami dobogni kezdett az emeleten, és Leila lába összecsuklott. Elejtette Rasidot. A földre zuhant, zokogva és reszketve. Marjam csípőre tett kézzel fölé állt, és azt mondta, hogy össze kell szednie magát. Ami történt, megtörtént. Egy idő után Leila felállt, megtörölte az arcát, és további balesetek nélkül vitték Rasidot az udvarra. Behúzták a szerszámoskamrába. A munkapad mögött hagyták, amin a fűrésze, néhány szög, egy véső, egy kalapács és egy hengeres farönk állt, amiből Rasid Zalmainak akart faragni valamit, de sosem jutott hozzá. Visszamentek a házba. Marjam megmosta a kezét, a hajába túrt, vett egy mély levegőt és kifújta. – Hadd lássam most el a sebeidet. Összevissza vagy vagdalva, Leila drágám.

Marjam azt mondta, szüksége van az éjszakára, hogy átgondolja a dolgokat. Hogy összeszedje a gondolatait és valami tervet eszeljen ki. – Van megoldás – mondta –, csak meg kell találnom. – El kell mennünk! Nem maradhatunk itt – mondta Leila megtört, karcos hangon. Hirtelen arra gondolt, milyen hangot kelthetett a lapát, amikor Rasid fejébe hasított, és erre előrebukott. Epe tört föl a testéből. Marjam türelmesen várt, amíg Leila jobban lett. Aztán lefektette, és mialatt Leila haját simogatta az ölében, Marjam azt mondta, ne aggódjon, minden rendben lesz. Azt mondta, elmennek – ő, Leila, a gyerekek és Tárik. Elhagyják ezt a házat és ezt a könyörtelen várost. Elhagyják ezt az egész levert országot, mondta Marjam, miközben végighúzta kezét Leila haján, és valami távoli, biztonságos helyre mennek, ahol senki sem talál rájuk, ahol megszabadulhatnak múltjuktól és menedékre lelnek. – Valahol, ahol sok fa van – mondta. – Igen. Rengeteg fa. Egy kis házban élnek majd egy város szélén, amiről még nem is hallottak, mondta Marjam, vagy egy távoli faluban, ahol az út keskeny és nincs burkolva, de mellette mindenféle növények és bokrok nőnek. Lehetne ott talán egy ösvény, egy ösvény, mely egy rétre vezet, ahol a gyerekek játszhatnak, vagy talán egy kavicsos út, ami egy kristálytiszta tóhoz visz, amiben pisztráng úszik és vízinövények törnek a felszínre. Birkákat és csirkéket nevelnek majd, együtt sütnek kenyeret, és a gyerekeket olvasni tanítják. Új életet hoznak létre maguknak – békés, visszavonult életet –, és ott mindannak súlya, amit átéltek, lehull róluk, és megérdemlik majd mindazt a boldogságot és egyszerű jólétet, amire rátalálnak. Leila bátorítón motyogott. Nehézségekben bővelkedő élet lenne az, jól tudta, de a nehézségek kellemesek volnának, olyanok, amikre büszkék lehetnek, amin felül tudnak kerekedni, amit értékelnének, akárcsak egy családi örökséget. Marjam halk, anyai hangon folytatta, és valamelyest vigasszal szolgált. Van megoldás, mondta, és reggel majd elmondja neki, mit kell tenniük, és meg fogják tenni, és talán holnap ilyenkor már útban lesznek új életük felé, egy lehetőségekben és örömökben és szívesen látott nehézségekben gazdag élet felé. Leila hálás volt, amiért Marjam vette kezébe az irányítást, derűsen és józanul, aki képes mindkettejük érdekében gondolkodni. Saját agya nyugtalan, rendetlen zűrzavar volt. Marjam felkelt. – Most gondoskodj a fiadról. Arcán a legrémültebb kifejezés ült, amit Leila emberi arcon valaha is látott.

Leila a sötétben találta meg a fiút, a matracon kuporgott azon az oldalon, ahol Rasid szokott feküdni. Leila becsusszant mellé a lepedők alá, és magukra fiúzta a takarót. – Alszol? Anélkül, hogy szembe fordult volna vele, felelte: – Nem tudok elaludni. Bábá dzsan nem mondta el velem a Bábálu imákat. – Ma este elmondhatom veled én. – Nem tudod úgy mondani, ahogy ő. Megszorította kicsi vállait. Megcsókolta a tarkóját. Megpróbálhatom. – Hol van Bába dzsan? – Bába dzsan elment – mondta Leila, és megint elszorult a torka. És tessék, itt is van, először mondta ki a nagy, kárhozatos hazugságot. Vajon hányszor kell majd kimondani? tűnődött Leila gyászosan. Hányszor kell majd Zalmait becsapni? Látta maga előtt Zalmait, aki mindig ujjongva, kitörő örömmel fogadta az apját, és Rasid a könyökénél fogva felkapta és addig pörgött vele körbekörbe, amíg Zalmai lába ki nem nyúlt, utána nevetgéltek, ők ketten, mert Zalmai úgy botladozott, mint egy részeg. Leila féktelen játékaikra, zsivajgó nevetésükre és titkos összepillantásaikra gondolt. A fia miatt szégyen és gyász leple nehezedett Leilára. – Hova ment? – Nem tudom, szívem. Mikor jön vissza? Hoz majd Bába dzsan ajándékot, amikor visszajön? Elmondta az imákat Zalmaijal. Huszonegy Biszmilláh il-rahman il-rahímot – egyet a hét ujj mindegy egyes ujjpercéért. Nézte, ahogy Zalmai kezét az arca elé teszi és a tenyerébe fúj, aztán mindkét kezét a homlokára teszi és hessegető mozdulatot tesz, azt suttogva, Bábálu, menj el, ne gyere Zalmaihoz, nincs dolga veled. Bábálu, menj el. Aztán, befejezésképpen, háromszor elmondták az Allahu akbart. Aznap este, jóval később, Leila egy suttogó hangra riadt föl: Bábá dzsan miattam ment el? Azért, amit mondtam rólad és arról az emberről a földszinten? Leila fölé hajolt és meg akarta nyugtatni, azt akarta mondani: Semmi köze hozzád, Zalmai. Nem. Egyáltalán nem a te hibád. De a fiú aludt, apró mellkasa fel-le mozgott. Amikor Leila elment lefeküdni, agya tompa volt, ködös, képtelen folyamatos, ésszerű gondolatmenetekre. De amikor a müezzin reggeli imára hívó szavára felébredt, a tompaság nagy része elszállt. Felült, és egy darabig nézte, ahogy Zalmai alszik, öklével az álla alatt. Leila látta maga előtt Marjamot, ahogy beoson a szobába, amikor ő és Zalmai már alszanak, nézi őket, és egy terven töri a fejét. Leila kicsusszant az ágyból. Komoly erőfeszítésébe került, hogy megálljon a lábán. Minden porcikája fájt. Nyaka, vállai, háta, karjai, combjai, mindet Rasid övcsatjának vágásai borítottak. Megvonaglott, és csendben kiment a hálószobából. Marjam szobájában a fény egy árnyalattal sötétebb volt a szürkénél, az a fajta fény, amit Leila mindig kukorékoló kakasokkal és fűszálak élén végiggördülő harmatcseppekkel társított. Marjam a sarokban ült, az ablak felé néző imaszőnyegen. Leila lassan a földre ereszkedett, és leült vele szemben. – El kell menned Azizéhoz ma reggel – mondta Marjam. – Tudom, hogy mit tervezel. – Nem gyalog. Menj busszal, ott beolvadhatsz a tömegbe. A taxik könnyen szemet szúrnak. Biztosan megállítanak, ha egyedül utazol. – Amit múlt éjszaka ígértél… Leila nem tudta befejezni a mondatot. A fák, a tó, a névtelen falu. Egy káprázat volt, eszmélt rá. Egy kedves hazugság, amivel meg akarta nyugtatni. Mint amikor az ember egy rosszkedvű gyereknek gügyög. – Komolyan gondoltam – mondta Marjam. – Neked álmodtam meg, Leila szívem. – Nélküled nem kell – nyöszörögte Leila.

Marjam sötéten mosolygott. – Azt akarom, Marjam, hogy tényleg úgy legyen. Hogy mindnyájan együtt menjünk, te, én és a gyerekek. Tárikhoz mehetnénk Pakisztánba. Ott elrejtőzhetünk egy darabig, megvárhatjuk, hogy a dolgok elcsituljanak… – Az lehetetlen – mondta Marjam türelmesen, mint egy szülő jóakaratú, de tévúton járó gyermekének. – Gondoskodunk egymásról – mondta Leila, de a szavak fojtogatták és a szeme könnyes volt. – Ahogy mondtad. Vagyis nem, Marjam. A változatosság kedvéért én fogok gondoskodni rólad. – Jaj, Leila szívem. Leila csak mondta tovább, akadozva. Alkudozott. Ígérgetett. Vállalja az összes takarítást, az összes főzést. – Neked semmit sem kell majd csinálnod. Soha többé. Te pihensz, sokáig alszol, kertészkedsz. Amit csak akarsz, csak kérned kell, és én megszerzem neked. Ne tedd ezt, Marjam. Ne hagyj el. Ne törd össze Azize szívét. – Levágják az ember kezét, ha kenyeret lop – mondta Marjam. – Szerinted mit tesznek majd, ha találnak egy halott férjet és két eltűnt feleséget? – Senki sem fogja megtudni – nyögte Leila. – Senki sem fog ránk találni. – De igen. Előbb vagy utóbb. Olyanok, mint a vérebek. Marjam mély, megfontolt hangjától Leila ígéretei abszurdnak, mondvacsináltnak, ostobának tűntek. – Marjam, kérlek… – És amikor elkapnak, téged ugyanolyan bűnösnek fognak találni, mint engem. És Tárikot is. Nem hagyom, hogy ti ketten egész életetekben menekülni kényszerüljetek, mint két szökevény. Mi lesz a gyerekeiddel, ha téged elfognak? Leila szemei fájdalmasan csordultig teltek. – Ki fogja gondjukat viselni? A tálibok? Gondolkozz anyaként, Leila szívem. Gondolkozz anyaként. Én azt teszem. – Nem bírok. – Pedig muszáj. – Ez nem tisztességes – nyöszörögte Leila. – De az. Gyere ide. Gyere, feküdj ide. Leila hozzá kúszott, és megint Marjam ölébe hajtotta a fejét. Emlékezett a délutánokra, amiket együtt töltöttek, egymás haját fonogatva, Marjam türelmesen hallgatta csapongó gondolatait és hétköznapi történeteit, hálásan, mint akinek egyedülálló és hőn áhított kiváltság jutott. – De igenis tisztességes – mondta Marjam. – Megöltem a férjünket. Megfosztottam a fiadat az apjától. Nem helyes, hogy meneküljek. Nem tudok. Még ha soha nem is kapnak el, én nem… – az ajka megremegett. – Sosem menekülhetek el a fiad gyásza elől. Hogy nézhetnék rá? Hogy leszek képes valaha is a szemébe nézni, Leila szívem? Marjam megpödörte Leila hajának egy tincsét, kibogozott egy makacs loknit. – Számomra itt vége van. Én már semmi mást nem akarok. Mindent, amit valaha is kívántam kislány koromban, te már megadtad nekem. Te és a gyerekeid annyira boldoggá tettetek. Semmi baj, Leila szívem. Ez így van jól. Ne legyél szomorú. Leila képtelen volt ésszerűen megfelelni bármire, amit Marjam mondott. Mégis beszélt tovább, zavarosan, összefüggéstelenül, gyermekien, gyümölcsfákról, amik ültetésre, és csirkékről, amik felnevelésre vártak. Csak beszélt tovább kis házakról névtelen városokban, és sétákról pisztránggal teli tavakhoz. És végül, amikor elapadtak a szavai, de a könnyei nem, Leila képtelen volt másra, mint megadni magát és zokogni, mint egy gyermek, akit felzaklatott egy felnőtt vitathatatlan logikája. Csak annyi telt tőle, hogy összegörnyedt, és arcát még egyszer utoljára Marjam ölének hívogató melegébe temette.

Aznap reggel, valamivel később Marjam összecsomagolt egy kis ebédet Zalmainak kenyérből és szárított fügéből. Azizénak is csomagoltak egy kis fügét és néhány állatot formáló kekszet. Mindent egy papírzacskóba tett, és odaadta Leilának. – Csókold meg Azizét a nevemben – mondta. – Mondd meg neki, hogy ő a szemem núrja és a szívem szultánja. Megteszed nekem? Leila bólintott, összeszorította a száját. – Menj busszal, ahogy mondtam, és hajtsd mindig le a fejed. – Mikor látlak megint, Marjam? Látni akarlak, mielőtt tanúskodom. El akarom mondani nekik, hogy történt. Megmagyarázom nekik, hogy nem a te hibád volt. Hogy meg kellett tenned. Meg fogják érteni, nem, Marjam? Meg fogják érteni. Marjam szeretettel nézett rá. Leguggolt Zalmai elé. A kisfiú piros pólót, rongyos khakinadrágot és egy pár cowboycsizmát viselt, amit Rasid hozott neki Mandaiiból. Mindkét kézzel új kosárlabdáját markolta. Marjam puszit nyomott az arcára. – Legyél jó, erős fiú – mondta. – Bánj jól az anyáddal. – Arcát a tenyerébe fogta. A fiú elhúzódott, de Marjam nem engedte el. – Annyira sajnálom, Zalmai szívem. Hidd el, olyan nagyon sajnálom, hogy ennyi fájdalom és szomorúság ért. Leila fogta Zalmai kezét, úgy sétáltak végig az úton. Mielőtt befordultak volna a sarkon, Leila visszanézett és látta Marjamot az ajtóban. Marjam fehér sálat viselt a fején, elölgombolós sötétkék pulóvert és fehér pamutnadrágot. Egy ősz hajtincs a homlokába hullott. Arcát és vállait a napfény sávjai hasították keresztbe. Marjam barátságosan integetett. Befordultak a sarkon, és Leila soha többé nem látta Marjamot.

NEGYVENHETEDIK FEJEZET Marjam Mintha megint a kolbában lenne, annyi év után. A velájati női börtön egy szürke kockaépület volt Shahr-e nouban, a Csirkebazár mellett. Egy nagyobb, férfi rabok számára kialakított komplexum közepén helyezkedett el. Marjamot és a többi nőt egy lelakatolt ajtó választotta el az őket körülvevő férfiaktól. Marjam öt működő cellát számolt meg. Bútorozatlan szobák voltak koszos, málladozó falakkal és az udvarra néző, apró ablakokkal. Az ablakokon rács volt, bár a cellákhoz vezető ajtók nem voltak zárva, és a nők szabadon járhattakkelhettek a cellák és az udvar között. Az ablakokban nem volt üveg. Függönyök sem voltak, ami azt jelentette, hogy az udvaron cirkáló tálib őrök beláttak a cellákba. Néhány nő panaszkodott, hogy az őrök az ablak előtt cigarettáznak, tüzes szemmel és mohó vigyorral kukucskálnak be, és trágár vicceket morogtak egymásnak róluk. Emiatt a legtöbb nő egész nap burkát viselt, amit csak napnyugta után vettek le, miután a főkaput bezárták és az őrök visszamentek a posztjukra. Éjszaka Marjam cellája, amin öt nővel és négy gyerekkel osztozott, sötét volt. Azokon az estéken, amikor volt elektromos áram, felemelték Naghmát, egy lapos mellű, göndör fekete hajú lányt a plafonhoz. Volt ott egy drót, amiről levették a szigetelő bevonatot. Naghma kézzel a villanykörtéhez rögzítette a vezetéket, hogy áramkört hozzon létre. A vécék kamraméretűek voltak, a betonpadló repedezett. Volt egy kicsi téglalap alakú lyuk a földben, aminek az alján fekáliakupac volt. Legyek szálldostak zümmögve a lyukon ki-be. A börtön közepén egy nyitott, téglalap alakú udvar volt, és annak a közepén egy kút. A kútnak nem volt elvezetése, ezért az udvar gyakran változott mocsárrá, és a víz megposhadt. Az udvaron keresztbe-kasul szárítókötelek lógtak, amik kézzel mosott zoknikkal, pelenkákkal voltak megrakva. Az elítéltek itt találkoztak a látogatókkal, itt főzték meg a rizst, amit családtagjaik hoztak nekik – a börtön nem adott ételt. Az udvar volt a gyerekek játszótere is – Marjam megtudta, hogy sok gyerek Velájatban született, sosem látták a falakon túli világot. Marjam elnézte, ahogy kergetőznek, nézte a sárban csúszkáló, mezítlábas lábukat. Egész nap szaladgáltak, virgonc játékokat ötöltek ki, mit sem törődve az ürülék és vizelet szagával, mely átjárta Velájatot és saját testüket is, és nem vettek tudomást a tálib őrökről, amíg az egyikük meg nem ütötte őket. Marjamnak nem voltak látogatói. Ez volt az első és egyetlen dolog, amit az itteni tálib hivatalnokoktól kért. Ne legyenek látogatók. Marjam egyik cellatársa sem erőszakos bűncselekményért ült – mindnyájan a közönséges „szökés otthonról” szabálysértés miatt voltak itt. Ennek köszönhetően Marjam valamiféle hírhedtségre tett szert a nők között, amolyan híresség lett belőle. A nők tisztelettudó, szinte áhítatos arccal néztek rá. Felajánlották neki a takarójukat. Versengtek, hogy megosszák vele az ételüket. A legszertelenebb Naghma volt, aki folyton a könyökén csimpaszkodott és követte Marjamot mindenhová. Naghma az a fajta ember volt, aki szórakoztatónak találta a mások vagy saját szerencsétlenségéről szóló híreket terjeszteni. Azt mondta, az apja odaígérte egy nála harminc évvel idősebb szabónak. – Olyan szaga van, mint a gohnak, és több füle van, mint foga – mondta Naghma a szabóról. Megpróbált Gardézbe szökni egy fiatalemberrel, a helyi molla fiával, akibe beleszeretett. Alig jutottak ki Kabulból. Amikor elfogták és hazaküldték őket, a molla fiát megkorbácsolták, aztán bűnbánatot tanúsított, és azt mondta, Naghma csábította el női vonzerejével. Megbabonázta, mondta. Megígérte, hogy újra átadja magát a Korán tanulmányozásának. A molla fiát szabadon engedték. Naghmát öt évre ítélték. Jobb is így, mondta, hogy börtönben van. Apja megesküdött, hogy még aznap, amikor kiengedik, elvágja a torkát. Naghmát hallgatva Marjamnak eszébe jutottak a Szefidkuh-hegység fölött ragyogó hideg csillagok és a hosszúkás rózsaszín felhők azon a réges-régi reggelen, amikor Náná azt mondta neki,

Mint az iránytű, ami mindig észak felé mutat, úgy találja meg a férfi vádló ujja is a nőt. Mindig. Ezt sose feledd, Marjam. Marjam tárgyalása egy héttel azelőtt zajlott le. Nem volt jogi tanácsadás, sem nyilvános meghallgatás, sem a bizonyítékok vizsgálata, sem fellebbezés. Marjam lemondott a tanúk iránti jogáról. Az egész dolog kevesebb, mint tizenöt perc alatt lezajlott. A középső bíró, egy törékeny külsejű tálib volt a vezető. Megdöbbentően ösztövér volt, sárga, pergamenszerű bőrrel és göndör vörös szakállal. Szemüveget viselt, ami felnagyította a szemét és látni engedte, mennyire sárga a szeme fehérje. Nyaka túl vékonynak látszott, hogy megtartsa a gondosan a fejére tekert turbánt. – Beismered, hamsire? – kérdezte ismét fáradt hangon. – Igen – felelte Marjam. A férfi bólintott. Vagy talán nem is. Nehéz lett volna megállapítani; észrevehetően remegett a keze és a feje, amiről Marjamnak Faizollah molla remegése jutott az eszébe. Amikor teát kortyolt, nem nyúlt a csészéért. Intett a bal oldalán álló szögletes férfinak, aki tisztelettudón a szájához emelte. Azután a tálib finoman lehunyta a szemét, csendesen, elegánsan juttatva kifejezésre a háláját. Marjam talált benne valami lefegyverzőt. Amikor beszélt, a hangjában megbújt egy csipet ravaszság és gyengédség. A mosolya türelmes volt. Nem nézett megvetően Marjamra. Nem rosszindulattal vagy szemrehányón szólította meg, hanem halk, bocsánatkérő hangon. – Teljesen tudatában vagy annak, amit mondasz? – kérdezte a csontos arcú tálib a bíró jobbján, nem az, aki a teát adta. Ő volt hármuk közül a legfiatalabb. Gyorsan, hangsúlyosan, arrogáns öntudattal beszélt. Irritálta, hogy Marjam nem beszélt pastu nyelven. Marjamnak az volt a benyomása, hogy az a fajta kötözködő fiatalember volt, aki élvezte a tekintélyét, aki mindenben törvénysértést szimatolt, és alanyi jogának tartotta a bíráskodást. – Igen – felelte Marjam. – Ki tudja – mondta a tálib. – Isten különbözőnek teremtett minket, nőket és férfiakat. Az agyunk különböző. Ti nem vagytok képesek úgy gondolkozni, mint mi. Nyugati orvosok és a tudományuk bebizonyította. Ezért van, hogy férfi tanúból egy kell, de nőből kettő. – Beismerem, amit tettem, fivérem – mondta Marjam. – Ha nem tettem volna, megölte volna. Fojtogatta. – Mondod te. De hát a nők mindig mindenfélére megesküsznek. – Ez az igazság. – Vannak szemtanúid? Az ambaghodon kívül. – Nincsenek – mondta Marjam. – Hát akkor – felemelte a kezét és vihogott. Ekkor a beteges külsejű tálib szólalt meg. – Van egy orvosom Pesavarban – mondta. – Rendes, fiatal pakisztáni fickó. Egy hónappal ezelőtt jártam nála, és a múlt héten megint. Mondom neki, mondd meg az igazat, barátom, és ő azt felelte, három hónap, Molla szaheb, legfeljebb hat – Isten szándékától függ, természetesen. −Diszkréten biccentett a balján álló szögletes vállú férfinak, és a felkínált csészéből ivott még egy korty teát. Reszkető kézfejével megtörölte a száját. – Nem rémít meg, hogy elhagyom ezt az életet, amit egyetlen fiam öt évvel ezelőtt elhagyott. Az életet, ami ragaszkodik hozzá, hogy bánatot bánat után elviseljünk, még akkor is, amikor már nem bírunk többet. Nem, azt hiszem, örömmel távozom, amikor eljön az ideje. Ami megrémít, hamsire, az a nap, amikor Isten a színe elé idéz és megkérdezi, Miért nem cselekedtél úgy, ahogy mondtam, Molla? Miért nem engedelmeskedtél a törvényeimnek? Hogyan magyarázhatom ki magam Előtte, hamsire? Mivel védekezhetek, amiért nem követtem a parancsait? Csak annyit tehetek – mind csak annyit tehetünk –, hogy a nekünk megadatott időben betartjuk a számunkra előírt törvényeket. Minél tisztábban látom a végemet, hamsire, annál közelebb vagyok a számadás napjához, és annál eltökéltebb vagyok, hogy véghezvigyem a Szavát. Akármilyen fájdalmas is lehet.

Fészkelődött a párnáján, és fájdalmas arcot vágott. – Elhiszem, amikor azt mondod, hogy a férjed mogorva természetű volt – folytatta szemüveges tekintetét Marjamra szegezve, pillantása egyszerre volt szigorú és együttérző. – Mégsem tehetek róla, hogy felkavar tetted kegyetlensége, hamsire. Elszomorít, amit tettél; elszomorít, hogy a kisfia az emeleten sírt utána, amikor tetted. Fáradt vagyok és haldoklom, és könyörületes akarok lenni. Meg akarok bocsátani neked. De amikor Isten maga elé idéz és azt mondja, De nem a te feladatod volt, hogy megbocsáss, Molla, mit mondok majd? Társai bólintottak és csodálattal néztek rá. – Valami azt súgja nekem, hogy nem vagy gonosz asszony, hamsire. De gonosz dolgot műveltél. És meg kell fizetned azért, amit tettél. A saría félreérthetetlenül fogalmaz ebben a kérdésben. Azt mondja, oda kell küldenem téged, ahová én magam is hamarosan megyek. – Megértetted, hamsire? Marjam lenézett a kezére. Azt mondta, megértette. – Allah irgalmazzon neked. Mielőtt elvezették, Marjam elé toltak egy dokumentumot, azt mondták, írja alá a vallomását és a molla ítéletét. A három tálib figyelő tekintetétől kísérve Marjam leírta a nevét – a mim, a reh, a ja és a mim – és eszébe jutott, amikor legutoljára írta rá a nevét egy hivatalos iratra, huszonhét évvel korábban, Dzsalil asztalánál, egy másik molla figyelő tekintetétől kísérve.

Marjam tíz napot töltött a börtönben. A cella ablakánál ült, és az udvaron zajló börtönéletet figyelte. Amikor a nyári szelek fújtak, elnézte, ahogy papírfecnik eszeveszett, dugóhúzószerű mozgással lovagolnak az áramlatokon, amelyek hol az egyik, hol a másik irányba dobálták őket magasan a börtön falai fölött. Nézte, ahogy a szél zendülést kelt a porban és kegyetlen csigavonalakba csapkodja, melyek keresztülhasítottak az udvaron. Mindenki – az őrök, az elítéltek, a gyerekek, Marjam – könyökhajlatukba rejtették arcukat, de a por nem kegyelmezett. Befészkelte magát a füljáratokba és orrlyukakba, a szempillák közé és a bőr ráncaiba, az őrlőfogak közötti résekbe. A szelek csak alkonyatkor csillapodtak egy kicsit. Olyankor, ha az éjszakai szél fújt, félénken tette, mintha jóvá akarná tenni nappali testvére túlkapásait.

Marjam utolsó napján Velájatban Naghma egy vérnarancsot adott neki. Marjam tenyerébe tette és ráhajtotta az ujjait. Aztán sírva fakadt. – Sohasem volt még ilyen jó barátom – mondta. Marjam a nap hátralevő részét a rácsos ablak mellett töltötte az elítélteket figyelve. Valaki főzött: köményillatú füst és meleg levegő hulláma lebegett be az ablakon. Marjam látta, hogy a gyerekek szembekötősdit játszanak. Két kislány egy rigmust dalolt, és Marjam emlékezett rá gyerekkorából, emlékezett, hogy Dzsalil énekelte neki, mialatt egy kövön ültek a patakban horgászva: Titi tati itató Üldögélt az úton, Csetri ült a peremén, a vízből nagyot kortyolt, Megcsúszott az uszonya, s a hideg vízben landolt. Marjamnak darabos álmai voltak azon az utolsó éjszakán. Kavicsokról, tizenegy, függőlegesen elrendezett kavicsról álmodott. Dzsalil, aki álmában megint fiatal volt, csupa győztes mosoly, gödröcskés arc, és izzadságfolt, vállára vetett kabátban eljött végre, hogy a lányát elvigye autókázni csillogó fekete Buick Roadmasterén. Faizollah molla a rózsafüzérét morzsolgatja, és Marjam oldalán sétál a pataknál. Páros árnyékuk siklik a vízen és a füves patakparton, melyet levendulakék vad írisz hintett be, aminek Marjam álmában szegfűszegillata volt. Álmodott a kolba ajtajában álló Nánáról, akinek hangja ködös és távoli, amikor vacsorához hívja, mialatt Marjam a hűvös, borzas fűben játszik, ahol hangyák mászkálnak, bogarak futkosnak, és szöcskék szökdelnek a zöld

mindenféle árnyalata között. Egy talicska nyikorgása, amint felfelé igyekszik egy poros ösvényen. Kolompolás. Bégető birkák egy domboldalon.

Útban a Gázi Stadion felé Marjam a kisteherautó platóján dülöngélt, ahogy az autó kátyúkat kerülgetett és kerekei kavicsokat köpködtek fel. Az ütköződéstől megfájdult a farcsontja. Egy fiatal, felfegyverzett tálib ült vele szemben és őt nézte. Marjam eltűnődött, vajon ő lesz az, ez a barátságos külsejű fiatalember, mélyen ülő élénk szemekkel és enyhén csúcsos arccal, aki fekete körmű mutatóujjával dobol a kocsi oldalán? – Éhes, anyám? – kérdezte. Marjam megrázta a fejét. – Van nálam keksz. Finom. Magának adom, ha éhes. Tényleg. – Nem. Tasakkor, fivérem. A fiatalember bólintott, és jóindulatúan nézett rá. – Fél, anyám? Marjamnak gombóc volt a torkában. Reszkető hangon megmondta az igazat. – Igen. Nagyon félek. – Van egy képem az apámról – mondta a fiú. – Nem emlékszem rá. Valaha kerékpárszerelő volt, annyit tudok. De nem emlékszem, hogyan mozgott, tudja, hogyan nevetett vagy milyen volt a hangja. – Elfordította a fejét, aztán visszanézett Marjamra. – Anyám azt mondogatta, hogy ő volt a legbátrabb ember, akit valaha ismert. Mint egy oroszlán. De azt mondta, úgy sírt, mint egy gyerek, amikor egy reggel a kommunisták elvitték. Azért mondom, hogy tudja, normális dolog félni. Nincs benne semmi szégyellnivaló, anyám. Aznap először, Marjam sírt egy kicsit.

Több ezer szempár nézett le rá. A zsúfolt tribünökön emberek nyújtogatták a nyakukat, hogy jobban lássanak. Nyelvek csattantak. Zúgó hang morajlott végig a stadionon, amikor Marjamot lesegítették a kisteherautóról. Marjam elképzelte, hogy sokan a fejüket ingatják, amikor a hangszórón beolvasták a bűnét. De nem nézett föl, hogy lássa, helyeslőn vagy irgalmasan intenek a fejek, szemrehányón vagy szánakozva. Marjam mindnyájukat kizárta a látóteréből. Aznap reggel, valamivel korábban attól félt, hogy bolondot csinál magából, hogy esdeklő, jajgató látványossággá válik. Attól félt, hogy sikoltani fog vagy elhányja magát vagy még maga alá is vizel, hogy utolsó pillanatában állati ösztönei vagy testi megszégyenülése elárulják. De amikor leszállították a kocsiról, Marjamnak nem csuklott össze a lába. Nem kezdett hadonászni. Nem kellett vonszolni. És amikor mégis úgy érezte, hogy megszédül, Zalmaira gondolt, akitől elvette élete szerelmét, akinek napjait már az apja eltűnése felett érzett bánat alakítja. És akkor Marjam megint biztosabban állt a lábán, és tiltakozás nélkül tudott továbbmenni. Egy fegyveres férfi lépett hozzá, és azt mondta, menjen a déli kapufa felé. Marjam érezte, hogy a tömeg megfeszül a várakozástól. Nem nézett fel. Tekintetét a földre szegezte, az árnyékára, a hóhér árnyékára, mely az övét követte. Bár voltak szép pillanatok, Marjam tudta, hogy az élet jobbára mostohán bánt vele. De mialatt az utolsó húsz lépést megtette, nem tehetett róla, de többet kívánt belőle. Azt kívánta, bárcsak újra láthatná Leilát, szerette volna hallani csilingelő nevetését, még egyszer leülni vele egy csésze csajra, és maradék halvára a csillagos égbolt alatt. Gyászolt, amiért nem láthatja Azizét felnőni, nem láthatja a gyönyörű nőt, akivé egy nap válni fog, nem festheti be a kezét hennával és szórhat nokul cukorkát az esküvőjén. Sosem játszhat Azize gyermekeivel. Annyira szerette volna: megöregedni és Azize gyerekeivel játszani. A kapu mellett a férfi, aki a háta mögött lépkedett, azt mondta, álljon meg. Marjam megállt. A burka cikcakkos rácsozatán keresztül látta, hogy a férfi árnyék karja felemeli árnyék Kalasnyikovját.

Marjam annyi mindent szeretett volna azokban az utolsó pillanatokban. Mégis, amikor lehunyta a szemét, már nem megbánást érzett, hanem végtelen békét, mely szétáradt benne. Arra gondolt, ahogyan ebbe a világba belépett: egy hitvány falusi harami gyermeke, egy nem kívánt, szánalmas, sajnálatos baleset. Egy gyom. És mégis úgy hagyja el a világot, mint egy nő, aki szeretett és akit szerettek. Barátként, társként, gyámként. Anyaként. Végül mégis nyomot hagy maga után. Nem. Nem volt olyan rossz, gondolta Marjam, hogy így kell meghalnia. Nem annyira rossz. Törvényes vége volt egy törvénytelen kezdetű életnek. Marjam utolsó gondolatai a Korán néhány szava körül jártak, melyet halkan suttogott maga elé. Megteremtette valóban az egeket és a földet. Rágöngyölíti az éjszakát a nappalra és a nappalt az éjszakára. Szolgálatra rendelte a Napot és a Holdat – mindegyikük megszabott időre futja be a pályáját. Bizony, ő a hatalmas, és az, aki mindig kész a megbocsátásra. – Térdeljen le – mondta a tálib. Uram! Bocsáss meg, és légy irgalmas. Te vagy az irgalmasak között a legjobb. – Itt térdeljen le, hamsire. És nézzen le. Még egyszer, utoljára, Marjam azt tette, amit mondtak neki.

NEGYEDIK RÉSZ

NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET Táriknak mostanában fáj a feje. Vannak éjszakák, hogy Leila felébred és az ágyuk szélén találja, ahogy atlétáját a fejére húzva hintázik előre-hátra. A fejfájások Naszír Baghban kezdődtek, mondta Tárik, aztán a börtönben rosszabbodtak. Néha hánynia kell miatta, vagy a fél szemére nem lát. Azt mondja, olyan érzés, mintha egy hentes kése vájna a halántékába, ami lassan rotálva átfúrja az agyát, aztán a túloldalon bukkan elő. – Érzem a vas ízét, amikor elkezdődik. Leila időnként megnedvesít egy rongyot, a homlokára teszi, és az segít egy kicsit. A kis kerek pirulák, amiket Szajid orvosa adott Táriknak, szintén segítenek. De vannak éjszakák, amikor Tárik nem tehet mást, csak fogja a fejét és nyög, véreres szemekkel, csöpögő orral. Amikor ilyen rohama van, Leila mellette ül, dörzsölgeti a tarkóját, kezét a kezébe fogja, jegygyűrűjének tapintása hideg a tenyerében. Aznap összeházasodtak, amikor Muriba érkeztek. Szajid megkönnyebbültnek tűnt, amikor Tárik közölte, hogy elveszi Leilát. Így nem kell felhoznia Tárik előtt, milyen kényes helyzetet teremtene, ha a hotelében egy össze nem házasodott pár élne. Szajid egyáltalán nem olyan, amilyennek Leila elképzelte, nem pirospozsgás és gombszemű. Mákos bajsza van, aminek végeit hegyes csúcsba pödöri, és hosszú ősz haja, amit varkocsba fog hátra. Halk szavú, udvarias ember, beszéde visszafogott, mozdulatai kifinomultak. Szajid volt, aki hívott egy barátot és egy mollát aznap a nikkára. Szajid, aki félrevonta Tárikot és pénzt adott neki. Tárik nem akarta elfogadni, de Szajid ragaszkodott hozzá. Tárik akkor a Mallba ment, és két egyszerű jegygyűrűvel tért vissza. Aznap este házasodtak össze, miután a gyerekeket lefektették aludni. A tükörben, a zöld fátyol alatt, amit a molla a fejükre tekert, Leila szeme találkozott Tárikéval. Nem voltak könnyek, sem esküvői mosolyok, sem elsuttogott eskük életük végéig tartó szerelemről. Leila csendben nézte tükörképüket, koravén arcukat, a ráncokat, vonalakat és petyhüdt bőrt, melyek valaha feszes, fiatalos arcukat barázdálták. Tárik kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de éppen ekkor valaki lehúzta róluk a fátylat, és Leila nem hallotta, amit mondani készült. Aznap este, mint férj és feleség feküdtek az ágyban, mialatt a gyerekek a földön szuszogtak szalmazsákjaikon. Leila emlékezett, hogy amikor fiatalabbak voltak, ő és Tárik, milyen könnyedén meg tudták tölteni maguk körül a levegőt szavakkal; emlékezett az élénk, bolondos beszédfolyamokra, hogy folyton félbeszakították egymást, egymás gallérját húzgálták, hogy nyomatékot adjanak egy-egy szavuknak, könnyen jövő nevetésüket, a türelmetlen vágyat, hogy egymást felvidítsák. Annyi minden történt gyerekkoruk napjai óta, annyi mindent kellett elmesélni. De azon az első estén ennek az egésznek a hatalmassága megfosztotta Leilát a szavaktól. Aznap este épp elég kegy volt, hogy Tárik mellett lehet. Elég kegy tudni, hogy ott van, érezni testének melegét az oldalán, vele együtt feküdni, úgy, hogy a fejük összeér, és Tárik jobb keze Leila bal kezébe kulcsolódik. Amikor Leila az éjszaka közepén szomjasan felébredt, látta, hogy a kezük még mindig összekulcsolódik, az elfehéredett ujjpercek olyanok, akár a lufi madzagját izgatottan szorongató gyerekeké.

Leila szereti Muri hideg, ködös reggeleit és vakító szürkületeit, az éjszakai égbolt sötét ragyogását; a fenyvesek zöldjét és a mókusok puha barnáját, ahogy fel-le cikáznak a robusztus fatörzseken; a hirtelen felhőszakadásokat, amiktől a Mall vásárlói a ponyvák fedezékért tülekednek. Szereti a szuvenírboltokat, a különféle hoteleket, melyek turistáknak nyújtanak szállást, még ha a helybéliek panaszkodnak is az állandó építkezésekre, az infrastruktúra terjeszkedésére, ami szerintük fokozatosan felemészti Muri természetes szépségét. Leila furcsának találja, hogy az emberek azért panaszkodnak, hogy épületek épülnek. Kabulban ezt megünnepelnék.

Szereti, hogy van fürdőszobájuk, nem egy árnyékszék, hanem valódi fürdőszoba, vízöblítéses vécével, tusoló és mosdókagyló is ikercsapokkal, amiből egyetlen csuklómozdulattal vizet vehet, vizet, meleget vagy hideget. Szeret Aljona mekegésére ébredni reggel, és a zsémbes, de ártalmatlan szakács, Adiba hangjára, aki csodákat visz véghez a konyhában. Leila néha nézi Tárikot, ahogy alszik, mialatt gyerekei motyognak és forgolódnak álmukban, és a hálától nagy gombóc van a torkában, és könnybe lábad a szeme. Reggelente Leila követi Tárikot szobáról szobára. Kulcsok csörögnek a Tárik derekára erősített karikán, és egy ablaktisztító spray lóg farmernadrágja övbújtatójáról. Leila egy rongyokkal, fertőtlenítővel, vécékefével és bútorfénnyel teli vödröt visz utána. Azize is követi őket, felmosórongy az egyik kezében és a babbal töltött baba a másikban, amit Marjam csinált neki. Zalmai vonakodva megy a nyomukban, duzzogva, mindig pár lépéssel lemaradva. Leila kiporszívóz, megágyaz, és letörli a port. Tárik kimossa a fürdőszobai mosdókagylót és a kádat, kipucolja a vécét, és felmossa a linóleumpadlót. Feltölti a polcokat tiszta törölközővel, miniatűr samponosüvegekkel és mandulaillatú szappannal. Azize jogot formált az ablakok lespriccelésére és lemosására. A baba sosincs túl messze a keze ügyétől. Leila Tárikról néhány nappal a nikka után mesélt Azizénak. Furcsa, szinte nyugtalanító, ami Azize és Tárik között van. Azize máris befejezi Tárik mondatait, és Tárik az övéit. Átad neki dolgokat, mielőtt Tárik kérné tőle. Privát mosolyok villannak kettejük között a vacsoraasztalnál, mintha egyáltalán nem is idegenek lennének, hanem társak, akik hosszú távollét után végre újra együtt lehetnek. Azize elgondolkodva nézett le a kezére, amikor Leila elmondta neki. – Kedvelem – mondta hosszú szünet után. – Szeret téged. – Ő mondta? – Nem is kell mondania, Azize. – Mondj el nekem mindent, Mami. Mondd el, hogy tudjam. És Leila úgy tett. – Apád jó ember. Ő a legjobb ember, akit valaha ismertem. – Mi lesz, ha elmegy? – kérdezte Azize. – Soha nem megy el. Nézz rám, Azize. Az apád sosem fog bántani téged, és soha nem fog elhagyni. Azize arca sugárzott a megkönnyebbüléstől, és ettől Leila szíve majdnem meghasadt. Tárik vett Zalmainak egy hintalovat, és épített neki egy kocsit. Egy másik elítélttől a börtönben megtanulta, hogyan kell papírból állatfigurákat csinálni, úgyhogy hajtogatott, vágott, és megszámlálhatatlan papírlapot használt fel, hogy oroszlánt, kengurut, lovakat és élénk tollú madarakat készítsen Zalmainak. De kezdeményezéseit Zalmai gyakran minden teketória nélkül, mérgesen utasította el. – Szamár vagy! – kiabál. – Nem akarom a játékaidat! – Zalmai! – szisszen fel Leila. – Semmi baj – mondja Tárik. – Leila, semmi baj. Hagyd. – De te nem vagy a Bábá dzsanom! Az igazi Bábá dzsanom elutazott, és amikor visszajön, meg fog verni! És nem tudsz elszaladni előle, mert neki két lába van, neked pedig csak egy! Éjszaka Leila magához szorítja Zalmait, és a Bábálu imát mondja vele. Amikor megkérdezi, megint elmondja neki a hazugságot, azt mondja, Bábá dzsan elment és nem tudja, mikor jön vissza. Irtózik ettől a feladattól, irtózik magától, amiért így hazudik egy gyereknek. Leila tudja, hogy ezt a szégyenletes hazugságot újra meg újra el kell majd mondania. Azért, mert Zalmai meg fogja kérdezni, amikor leugrik egy hintáról, felébred egy délutáni szunyókálásból, és később, amikor elég idős lesz ahhoz, hogy megkösse magának a cipőfűzőjét, egyedül menjen az iskolába – a hazugságot újra tálalni kell neki.

Leila tudja, hogy egy nap a kérdések majd elapadnak. Zalmai lassan felhagy a töprengéssel, hogy vajon miért hagyta el az apja. Nem fogja megpillantani az apját közlekedési lámpáknál, hajlott hátú öregemberekben, akik az utcán csoszognak tova, vagy teát szürcsölnek nyitott ablakú szamovárházakban. És eljön a nap, amikor egy kacskaringós folyó partján sétálva vagy egy érintetlen hómezőt csodálva rátör a felismerés, hogy apja eltűnése nem nyílt, be nem gyógyult seb többé. Hogy mindent egybevéve valahogy átalakult, valami tompább élű és fájdalmat alig okozó nyomás lett. Mint egy legenda. Valami, amit nagyra becsülnek, misztifikálnak. Leila boldog itt, Muriban. De ez nem könnyű boldogság. Nem olyan boldogság, ami ingyen van.

Szabadnapjain Tárik elviszi Leilát és a gyerekeket a Mallra, amin végig csecsebecséket árusító boltok sorakoznak, mellette pedig egy anglikán templom áll, amit a tizenkilencedik században építettek. Tárik az utcai árusoktól fűszeres csapli kebabot vesz nekik. Bóklásznak a helybéliek, az európaiak között, mobiltelefonjaik és digitális fényképezőgépeik sűrűjében, és a pandzsábik tömegében, akik a síkságok hősége elől menekülnek Muriba. Néha busszal Kasmír Pontba mennek. Onnan Tárik megmutatja nekik a Dzsélum folyó völgyét, a fenyvesekkel borított lankákat, és a burjánzó, sűrű erdős dombokat, ahol azt mondja, még mindig lehet ágról ágra szökellő majmokat látni. Elmennek a juharfákkal szegélyezett Nathia Galiba is, amely úgy harminc kilométerre fekszik Muritól, és Tárik megfogja Leila kezét, amikor a fákkal árnyalt úton elsétálnak a kormányzó házáig. Megállnak a régi brit temetőnél, vagy fognak egy taxit és felhajtanak a hegytetőre, hogy kilátásuk legyen az alattuk elterülő, ködbe burkolózott, zöldellő völgyre. Néha, amikor ezeken a kirándulásokon elmennek egy bolt kirakata előtt, Leila megpillantja tükörképüket az üvegben. Férj, feleség, lány, fiú. Tudja, hogy az idegenek szemében a legszokványosabb családnak tűnhetnek, akiknek nincsenek titkaik, hazugságaik és lelkifurdalásaik. Leilának is vannak visszatérő álmai. Ilyenkor újra a kabuli házban van, végigmegy az előszobán, felmegy a lépcsőn. Egyedül van, de az ajtók mögül hallja egy vasaló ütemes sziszegését, kirázott és összehajtogatott lepedők hangját. Néha hallja, ahogy egy nő halkan egy régi heráti dalt dúdol. De amikor belép, a szoba üres. Senki sincs ott. Az álmoktól Leila zaklatott lesz. Izzadságban úszva riad fel, szemét marja a könny. Megsemmisítő. Minden alkalommal megsemmisítő.

NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET Annak a szeptembernek egy napján Leila éppen lefekteti a meghűlt Zalmait délutánra, amikor Tárik beviharzik a bungalóba. – Hallottad? – kérdi egy kicsit lihegve. – Megölték. Ahmad Sah Maszúdot. Halott. – Micsoda? Az ajtóban állva Tárik elmondja, amit tud. – Azt mondják, éppen interjút adott egy pár újságírónak, akik azt állították magukról, hogy marokkói származású belgák. Miközben beszéltek, felrobbant a videokamerába rejtett bomba. Megölte Maszúdot és az egyik újságírót. A másikat menekülés közben lőtték le. Most azt mondják, hogy az újságírók valószínűleg az Al-Kaidához tartoztak. Leila emlékszik Ahmad Sah Maszúd poszterére, amit Mami kitűzött a hálószoba falára. Maszúd előrehajol, egyik szemöldökét felvonja, arca megfeszül az összpontosítástól, mintha tisztelettudón hallgatna valakit. Leila emlékszik, milyen hálás volt Mami, hogy Maszúd imát mondott fiai sírjánál a temetésen, és hogy mindenkinek elmesélte. Még miután kitört a háború az ő frakciója és a többi között, Mami akkor sem volt hajlandó hibáztatni. Jó ember, mondogatta. Békét akar. Újjá akarja építeni Afganisztánt. De nem hagyják. Nem akarják hagyni neki. Mami szemében még a végén is, amikor minden olyan szörnyen rosszra fordult és Kabul romokban hevert, Maszúd továbbra is Pándzsir Oroszlánja volt. Leila nem annyira megbocsátó. Maszúd erőszakos halála nem okoz örömet neki, de túlságosan is jól emlékszik az őrködése alatt földig lerombolt kerületekre, a romokból kihúzott testekre, a gyerekkezekre és lábakra, amiket háztetőkön fedeztek fel vagy fák magasabb ágain, jóval a temetésük után. Túlontúl tisztán emlékszik Mami arckifejezésére néhány pillanattal azelőtt, hogy a rakéta becsapódott, és akármennyire is el akarja felejteni, Bábi fejetlen torzójára, mely mellette ért földet, a pólójára nyomott, sűrű ködből kiemelkedő hídtoronyra, és a vérre. – Lesz temetés – mondja Tárik. – Biztos vagyok benne. Valószínűleg Ravalpindiben. Óriási lesz. Zalmai, aki már majdnem aludt, most felül, és öklével dörzsöli a szemét. Két nappal később éppen az egyik szobát takarítják, amikor lármát hallanak kintről. Tárik eldobja a felmosórongyot, és kirohan. Leila a nyomában. A zaj a hotel előcsarnokából jön. Van egy hall a recepciós pult jobb oldalán, néhány székkel és két bézs színű velúrbevonatú kanapéval. A sarokban, a kanapékkal szemben van egy televízió, és Szajid, a concierge, valamint jó néhány vendég gyűlt össze előtte. Leila és Tárik közelebb furakodnak. A tévén a BBC adása megy. A képernyőn egy épület látszik, egy torony, fekete füst dől ki felső emeleteiből. Tárik mond valamit Szajidnak, és Szajid éppen a válasz közepén tart, amikor egy repülőgép bukkan fel a képernyő sarkából. Belecsapódik a szomszédos toronyba, tűzgolyóvá robban, mely mellett eltörpül minden tűzgolyó, amit Leila eddig életében látott. Az emberek a hallban egyszerre kiáltanak fel. Kevesebb, mint két óra alatt mind a két torony összeomlott. Hamarosan minden tévécsatorna Afganisztánról, a tálibokról és Oszama bin Ladenről beszél. – Hallottad, mit mondtak a tálibok? – kérdezi Tárik. – Bin Ladenről? Azize szemben ül vele az ágyon, és a sakktáblát fürkészi. Tárik megtanította sakkozni. Fintorog és az alsó ajkát ütögeti, a testbeszédet mímelve, amit apja használ, amikor egy lépésen töpreng. Zalmai meghűlése valamelyest enyhült. Alszik, és Leila kenőcsöt ken a mellkasára. – Hallottam – mondja. A tálibok bejelentették, hogy nem adják ki Bin Ladent, mert ő egy mehmán, vendég, aki Afganisztánban talált menedéket, és a Pashtunvali etikai kódexszel ellenkezik, hogy egy vendéget

kiadjanak. Tárik keserűen felnevet, és Leila érzi a nevetéséből, mennyire felháborítja ennek a tiszteletre méltó pastu szokásnak az elferdítése, népe szokásainak ilyen hamis kiforgatása. A támadások után néhány nappal Leila és Tárik megint a hotel előcsarnokában vannak. A tévé képernyőjén George W. Bush beszél. A háta mögött nagy amerikai zászló. Egy pillanatban a hangja meginog, és Leila azt hiszi, sírni fog. Szajid, aki beszél angolul, elmagyarázza nekik, hogy Bush éppen most hirdetett háborút. – Ki ellen? – kérdezi Tárik. – Az országotok ellen, kezdetnek. – Talán nem is olyan rossz dolog – mondja Tárik. Szeretkezés után vannak. A fiú mellette fekszik, feje a lány mellén, karját a hasára fonja. Az első néhány alkalommal voltak nehézségek. Tárik csupa bocsánatkérés, Leila csupa nyugtatgatás volt. Még mindig vannak nehézségek, nem fizikaiak, hanem a körülményekből adódóak. A kunyhó, amit a gyerekekkel megosztanak, egészen apró. A gyerekek lent alszanak a fekhelyeiken, így aztán nem sok lehetőségük van magánéletet élni. Legtöbbször Leila és Tárik csendben szeretkezik, visszafogott, lehalkított szenvedéllyel, a takaró alatt teljesen felöltözve, óvatosságból, ha a gyerekek netán félbeszakítanák őket. Mindig figyelik a lepedők zizegését, a nyikorgó ágyrugókat. Leila számára mégis megéri átvergődni ezeken az aggodalmakon, hogy Tárikkal lehessen. Amikor szerelmeskednek, Leila úgy érzi, révbe ért, biztonságos menedéket talált. A félelmei, hogy közös életük csupán átmeneti kegy, hogy hamarosan újra rongyos foszlányokká hullik szét, csillapodnak. Félelmei a szétválástól eltűnnek. – Hogy érted? – kérdi most. – Ami otthon folyik. A végén talán nem is olyan rossz. Odahaza ismét bombák hullnak, ezúttal amerikai bombák. Leila mindennap nézi a háború képeit a televízióban, miközben tiszta ágyneműt húz és kiporszívózik. Az amerikaiak még egyszer felfegyverezték a hadurakat és elfogadták az Északi Szövetség segítségét, hogy elűzzék a tálibokat és megtalálják Bin Ladent. De fáj Leilának, amit Tárik mond. Durván lelöki a fejét a melléről. – Nem olyan rossz? Hogy emberek halnak meg? Nők, gyerekek, öregek? Megint otthonok pusztulnak el? Nem olyan rossz? – Csitt. Felébreszted a gyerekeket. – Hogy mondhatsz ilyet, Tárik? – csattan fel. – Az úgynevezett melléfogás után Karamban? Száz ártatlan ember! Te magad is láttad a testeket! – Nem – mondja Tárik. Felkönyököl és lenéz Leilára. – Félreérted. Én úgy értettem… – Nem tudhatod – mondja Leila. Érzi, hogy felemeli a hangját, hogy ez az első veszekedésük, mint férj és feleség. – Akkor mentél el, amikor a mudzsáhidek háborúztak, emlékszel? Én vagyok, aki ott maradt. Én. Én tudom, milyen a háború. A szüleimet vesztettem el a háborúban. A szüleimet, Tárik. És most azt kell hallanom tőled, hogy a háború nem is olyan rossz? – Sajnálom, Leila. Ne haragudj – Tárik a tenyerébe temeti az arcát. – Igazad van. Ne haragudj. Bocsáss meg. Én csak azt akartam mondani, hogy lesz remény, hogy ennek a háborúnak a végén, hogy talán hosszú idő óta először… – Nem akarok többet beszélni erről – mondja Leila csodálkozva, hogy így ráförmedt. Tudja, hogy amit mondott, az igazságtalan – talán nem vette el a háború az ő szüleit is? – és akármi izzott is föl benne, már csillapodik. Tárik csak beszél tovább gyengéden, és amikor magához fiúzza, Leila hagyja magát. Amikor megcsókolja a kezét, aztán a homlokát, hagyja. Tudja, hogy valószínűleg igaza van. Tudja, hogyan értette a megjegyzését. Talán tényleg szükséges. Talán lesz remény, ha majd Bush bombái nem hullnak többé. De képtelen kimondani, képtelen, amikor az, ami Bábival és Mamival történt, éppen most valaki mással történik Afganisztánban, amikor egy gyanútlan kislány vagy kisfiú odahaza éppen most válik árvává, ahogy ővele történt. Leila képtelen rá, hogy kimondja. Nehéz örvendezni. Képmutatónak, fonáknak tűnik. Aznap éjszaka Zalmai köhögve ébred. Mielőtt Leila megmozdulna, Tárik máris az ágy szélére pördül. Felcsatolja a mesterséges végtagot, és Zalmaihoz megy, felveszi a karjába. Leila az ágyból

nézi Tárik alakját, ahogy előre-hátra mozog a sötétben. Látja Zalmai fejének körvonalát a vállán, kezének gombócát Tárik nyaka körül, ahogy apró lábai Tárik derekánál himbálóznak. Amikor Tárik visszajön az ágyba, egyikük sem szól semmit. Leila átnyúl hozzá, és megérinti az arcát. Tárik arca nedves.

ÖTVENEDIK FEJEZET Leila számára az élet Muriban a kényelemről és nyugalomról szól. A munka nem fáradságos, szabadnapjaikon pedig Tárikkal elviszik a gyerekeket libegőzni a Patriata-dombra, vagy elmennek Pindi Pointhoz, ahol tiszta napokon egészen Iszlámábádig és Ravalpindi belvárosáig ellátni. Ott aztán kiterítenek egy takarót a fűre, húsgombócos szendvicset esznek uborkával és hideg gyömbérsört isznak. Jó élet ez, mondja Leila magának, egy élet, amiért hálával tartozik. Tulajdonképpen ez az élet az, amiről Rasiddal töltött legsötétebb éveiben álmodozott. Leila mindennap emlékezteti magát erre. Aztán egy meleg napon, 2002 júliusában ő és Tárik az ágyban fekve az otthon zajló változásokról beszélgetnek fojtott hangon. Annyi minden történt. A koalíciós erők minden nagyobb városból kiűzték a tálibokat, egészen a pakisztáni határig, és Afganisztán déli és keleti hegyvidékére szorították vissza őket. Az ISAF-et, egy nemzetközi békefenntartó erőt Kabulba küldték. Az országnak most ideiglenes elnöke van, Hamid Karzai. Leila úgy dönt, itt az ideje elmondani Táriknak. Egy évvel korábban fél karját odaadta volna, hogy kijusson Kabulból. De az elmúlt néhány hónapban azon kapta magát, hogy hiányzik neki gyermekkora városa. Hiányzik neki a Sor Bazár sürgés-forgása, Bábur kertjei, a kecskebőr táskát cipelő vízhordók kiáltása. Hiányoznak neki a ruhaalkuszok a Csirkebazárban és a dinnyével házalók Karte-Parvánban. De nem csupán honvágy vagy nosztalgia miatt gondol Leila Kabulra oly sokat mostanában. Egészen megfertőzte a nyughatatlanság. Hallja, hogy iskolákat építenek Kabulban, újraburkolják az utakat, nők térnek vissza dolgozni, és az élete itt, még ha nagyon kellemes is, még ha nagyon hálás is érte, olyan… elégtelennek tűnik. Következmény nélkülinek. Sőt, ami még rosszabb, hiábavalónak. Az utóbbi időben hallani kezdte Bábi hangját a fejében: Az lehet belőled, amit csak akarsz, Leila. Tudom, hogy így van. És azt is tudom, hogy ha egyszer véget ér ez a háború, Afganisztánnak szüksége lesz rád. Leila Mami hangját is hallja. Emlékszik, hogy Mami mit felelt Bábinak, amikor azt javasolta, hagyják el Afganisztánt. Látni akarom, hogy a fiaim álma valóra válik. Ott akarok lenni, amikor ez megtörténik, amikor Afganisztán szabad lesz, hogy a fiúk is láthassák. Az én szememmel fogják látni. Leila egyik fele most vissza akar térni Kabulba, Mamiért és Bábiért, azért, hogy az ő szemével láthassák. És aztán, és Leila számára ez a legnagyobb késztetés, ott van Marjam. Ezért halt meg Marjam? kérdezi Leila magától. Azért áldozta föl magát, hogy ő, Leila, szobalány lehessen egy idegen országban? Talán Marjam nem bánná, amíg a gyerekek biztonságban vannak és boldogok. De Leilának számít. Hirtelen nagyon is számít. – Vissza akarok menni – mondja. Tárik felül az ágyban és lenéz rá. Leilának ismét elakad a lélegzete, hogy mennyire gyönyörű: homloka tökéletes íve, karja kecses izmai, sötét, értelmes szemei. Egy év telt el, és még mindig van idő, vannak ilyen pillanatok, amikor Leila alig hiszi el, hogy újra megtalálták egymást, hogy tényleg itt van, vele, hogy ő a férje. – Vissza? Kabulba? – kérdezi. – Csak ha te is akarod. – Nem vagy itt boldog? Boldognak látszol. A gyerekek is. Leila felül. Tárik odébb húzódik az ágyon, helyet csinál neki. – Boldog vagyok – mondja Leila. – Persze, hogy boldog. De… innen hova tovább, Tárik? Meddig maradunk még? Ez nem otthon. Kabul az, és ott most annyi minden történik, és közte sok jó is. Részese akarok lenni. Tenni akarok valamit. Hozzá akarok járulni. Érted? Tárik lassan bólint. – Tehát ezt akarod? Biztos vagy benne?

– Igen, ezt akarom, biztos vagyok benne. De többről is szó van. Úgy érzem, vissza kell mennem. Többé már nem érzem helyénvalónak itt maradni. Tárik a kezét nézi, majd ismét ránéz. – De csak – csakis – akkor, ha te is akarod – mondja Leila. Tárik mosolyog. Eltűnnek a barázdák a homlokáról, és egy rövid pillanatra megint a régi Tárik, akinek nem voltak fejfájásai, aki egyszer azt mondta, Szibériában a takony jéggé fagy, mielőtt még földet érne. Lehet, hogy a képzelete játszik vele, de Leila úgy véli, az utóbbi napokban egyre gyakrabban pillantja meg ezt a régi Tárikot. – Én? – mondja. – Én a világ végére is követlek, Leila. Leila közelebb húzódik hozzá, és szájon csókolja. Úgy érzi, még sosem szerette annyira, mint ebben a pillanatban. – Köszönöm – mondja, a homlokát a fiú homlokán nyugtatva. – Menjünk haza. – De előbb Herátba akarok menni – mondja. – Herátba? Leila megmagyarázza.

A gyerekeket meg kell nyugtatni, mindegyiküket a maga módján. Leilának le kell ülnie az izgatott Azizéval, akinek még mindig rémálmai vannak, és aki könnyekig megriadt, amikor valaki a levegőbe eresztett egy sorozatot egy közeli esküvőn. Leilának el kell magyaráznia, hogy amikor visszatérnek Kabulba, a tálibok már nem lesznek ott, hogy nem lesz semmiféle harc, hogy nem fogják visszaküldeni az árvaházba. – Mind együtt fogunk élni. Az apád, én, Zalmai. És te, Azize. Soha többé nem kell elválnod tőlem. Megígérem. – A lányára mosolyog. – Legalábbis amíg te úgy akarod. Amíg bele nem szeretsz egy fiatalemberbe és feleségül nem akarsz menni hozzá. Aznap, amikor elhagyják Murit, Zalmai vigasztalhatatlan. Aljona nyaka köré kulcsolja a karját, és nem akarja elengedni. – Nem bírom lekönyörögni róla, Mami – mondja Azize. – Zalmai. Nem vihetünk fel kecskét a buszra – magyarázza újra Leila. Zalmai csak akkor engedi el a kecskét vonakodva, amikor Tárik leguggol mellé, és megígéri, hogy Kabulban egy ugyanolyan kecskét vesz neki, mint Aljona. Szajidtől is könnyes búcsút vesznek. A jó szerencse érdekében az ajtóban egy Koránt tart Tárik, Leila és a gyerekek elé, hogy háromszor megcsókolják, aztán magasra emeli, hogy át tudjanak menni alatta. Segít Táriknak betenni a két bőröndöt kocsija csomagtartójába. Szajid viszi ki őket az állomásra, és a peronon állva búcsút int, amikor a motor felbőg, és a busz elindul. Ahogy Leila hátradől és a busz hátsó ablakában nézi a távolodó Szajidet, hallja a kétség hangjait suttogni a fejében. Vajon elment az eszük, tűnődik, hogy hátrahagyják a Muri nyújtotta biztonságot? Visszamenni egy vidékre, ahol a szülei és fivérei életüket vesztették, ahol a bombák füstje még csak most kezd elülni? És akkor, emlékezetének megsötétedett fogaskerekei közül két verssor jön elő, Bábi búcsúódája Kabulhoz: Meg nem számolhatni Kabul háztetőin a csillámló holdakat, Sem az ezernyi tündöklő napot, melyek falai mögött megbújnak. Leila visszadől az ülésen, pislog a könnyektől a szemében. Kabul vár. Szüksége van rá. A hazaút a helyes dolog. De először még van valaki, akitől búcsút kell venni.

Az afganisztáni háborúk tönkretették a Kabulba, Herátba és Kandahárba vezető utakat. A legkönnyebb út Herátba most az iráni Mashadon keresztül vezet. Leila és családja csak másnap reggelre érnek oda. Az éjszakát egy hotelben töltik, aztán reggel egy másik buszra szállnak. Mashad zsúfolt, nyüzsgő város. Leila nézelődik, miközben parkok, mecsetek és cselo kebab éttermek mellett haladnak el. Amikor a busz elhajt Réza, a nyolcadik Sía imám síremléke mellett, Leila kinyújtja a nyakát, hogy jobban lássa hibátlanul és csodálatosan fennmaradt csillogó csempéit, a minareteket, a lenyűgöző kupolát. Az afganisztáni Buddhákra gondol. Mostanra porszemek, melyeket a Bámiján-völgyben hord magával a szél. Az iráni-afgán határig majdnem tíz órát buszoznak. A vidék egyre kietlenebb, egyre kopárabb, ahogy közelednek Afganisztánhoz. Nem sokkal azelőtt, hogy átlépnek a határon Herátba, elhaladnak egy afgán menekülttábor mellett. Leila szemében mindez sárga por, fekete sátrak és ritkás hullámlemez-tákolmányok összemosódott foltja. Átnyúl az ülés fölött, és megfogja Tárik kezét. Herátban a legtöbb utca le van kövezve, és illatos fenyők szegélyezik. Vannak közparkok és épülőfélben levő könyvtárak, rendezett udvarok, frissen festett épületek. A közlekedési lámpák működnek, és ami igazán meglepi Leilát, szünetmentes az áramellátás. Leila hallotta, hogy Herát feudális jellegű hadura, Iszmáil Khán segített a várost újjáépíteni azzal a jelentős vámbevétellel, amit az afgán-iráni határon szed be, vagyis olyan pénzzel, ami Kabul véleménye szerint nem a hadurat, hanem a központi kormányzatot illeti. Egyszerre van áhítat és félelem a taxisofőr hangjában, aki a Muvaffak Hotelbe viszi őket, amikor kiejti Iszmáil Khán nevét. A Muvaffákban töltött két éjszaka megtakarításaik közel egyötödét felemészti, de az út Mashadból hosszú volt és fárasztó, és a gyerekek kimerültek. Az idős recepciós azt mondja Táriknak, amikor átadja neki a szobakulcsot, hogy a Muvaffak újságírók és civil szervezeti dolgozók kedvelt szálláshelye. – Bin Laden is aludt itt egyszer – dicsekszik. A szobában két ágy van, és egy fürdőszoba folyó hideg vízzel. A két ágy közötti falon a költő Khádzsa Abdullah Anszári festett portréja lóg. Az ablakból Leila rálát az alattuk elterülő forgalmas utcára, és a parkra a túloldalon, melyben a sűrű virágágyásokat pasztellszínű téglával kövezett ösvények vágják keresztül. A gyerekek, akik hozzászoktak, csalódottak, hogy a szobában nincsen tévé. De aztán hamar elalszanak. Tárik és Leila is hamar ágyba zuhan. Leila jót alszik Tárik karjaiban, bár az éjszaka közepén felriad egy álomból, amire nem emlékszik. Másnap reggel egy teából, friss kenyérből, birsalmalekvárból és főtt tojásból álló reggeli után Tárik taxit fog neki. – Biztos, hogy nem akarod, hogy veled menjek? – kérdezi. Azize a kezét fogja. Zalmai nem, de közel áll Tárikhoz, egyik vállával Tárik csípőjének támaszkodik. – Biztos. – Aggódom. – Minden rendben lesz – mondja Leila. – Megígérem. Vidd el a gyerekeket a piacra. Vegyél nekik valamit. Zalmai sírni kezd, amikor a taxi elhajt, és amikor Leila visszanéz, látja, hogy a kisfiú Tárikhoz fordul. Hogy kezdi elfogadni. Táriktól egyszerre repes és szorul össze Leila szíve. – Maga nem Herátból való – mondja a sofőr. Sötét, vállig érő haja van – Leila észrevette, hogy ez a hajviselet népszerű fricska az elűzött tálibok orrára –, és valamilyen sebhely hasította keresztül bajusza balfelét. A szélvédőre, a sofőr felé eső oldalon egy fénykép van felragasztva. Egy rózsaszín arcú fiatal lány van rajta, középen elválasztott haja egy-egy copfba fonva. Leila azt feleli, hogy az elmúlt évben Pakisztánban volt, és hogy visszatér Kabulba.

– Deh Mazang-i vagyok. A szélvédőn keresztül rézkovácsokat lát, akik rézfogantyúkat hegesztenek kancsókra, nyeregkészítőket, akik cserzetlen bőrcsíkokat terítenek ki a napra száradni. – Régóta itt él, fivérem? – kérdezi. – Ó, egész életemben itt éltem. Itt születtem. Mindent láttam. Emlékszik a felkelésre? Leila azt feleli, hogy igen, de a férfi folytatja. – Ez még 1979 márciusában volt, úgy kilenc hónappal azelőtt, hogy a szovjetek megszálltak volna minket. Néhány mérges heráti megölt egy pár szovjet tanácsadót, úgyhogy a szovjetek tankokat és helikoptereket küldtek ránk, és lerombolták ezt a helyet. Három napig lőtték a várost, hamsire. Épületeket döntöttek le, lerombolták az egyik minaretet, több ezer embert megöltek. Több ezret. Két lánytestvéremet vesztettem el az alatt a három nap alatt. Az egyikük tizenkét éves volt. – Megkocogtatja a szélvédőt. – Ő az. – Sajnálom – mondja Leila álmélkodva, hogy minden afgán történetet megbélyegez a halál, a veszteség és az elképzelhetetlen gyász. És mégis, látja, hogy az emberek megtalálják a túléléshez, a továbblépéshez vezető utat. Leila saját életére gondol és mindarra, ami vele történt, és hitetlenkedik, hogy ő is túlélte, hogy életben van és ebben a taxiban ül ennek az embernek a történetét hallgatva.

Gol Dáman egy olyan falu, amelyben néhány fallal körülvett ház emelkedik lapos, sárból és szalmából épült kolbák között. A kolbák előtt Leila napbarnított asszonyokat lát, akik főznek, arcuk verejtékezik az összetákolt fatüzelésű sütőkre tett nagy, kormos edényekből felszálló gőzben. Öszvérek vályúkból eszegetnek. A csirkéket kergető gyerekek a taxi után erednek. Leila férfiakat is lát, akik kövekkel teli talicskákat tolnak. A sofőr vesz egy kanyart, és elhaladnak egy temető mellett, aminek közepén viharvert mauzóleum áll. A sofőr elmondja, hogy egy falubeli szúfi van itt eltemetve. Van egy szélmalom is. Tétlen, rozsdaszínű lapátjai árnyékában három kisfiú guggol, és sárral játszik. A sofőr lehúzódik, és kihajol az ablakon. A három fiú közül a legidősebbnek látszó válaszol. Egy házra mutat, fentebb az úton. A sofőr megköszöni, és újra sebességbe teszi az autót. Leparkol egy fallal körülvett, egyszintes ház előtt. Leila látja a fügefák csúcsát a falak fölött, néhány ág átnyúlik a falon. – Nem tart sokáig – mondja a sofőrnek. A középkorú férfi, aki ajtót nyit, alacsony, vékony vörösesbarna hajú. Szakállát párhuzamos ősz csíkok tarkítják. Csápánt visel pírahán tumbánja fölött. Szálam alejkomot mondanak egymásnak. – Ez Faizollah molla háza? – kérdezi Leila. – Igen. A fia vagyok, Hamza. Tehetek valamit magáért, hamsire? – Apja egy régi barátja, Marjam miatt jöttem. Hamza pislog. Zavarodott kifejezés suhant át az arcán. – Marjam… – Dzsalil Khán lánya. Újra pislog. Aztán az arcára teszi egyik tenyerét, és arcát egy mosoly vidítja fel, melytől hiányzó és rothadó fogak bukkannak elő. – Ó! – mondja. Olyannak hangzik, mint a kiszorított levegő, óóóóóó. – Ó, Marjam! Maga a lánya? Ő is… – Most elfordítja a nyakát, várakozón néz hátra, keresve Marjamot. – Ő is itt van? Milyen régen volt! Marjam itt van? – Sajnos elhunyt. A mosoly eloszlik Hamza arcáról. Egy pillanatig ott állnak, az ajtóban, Hamza a földet nézi. Valahol felbőg egy szamár. – Jöjjön be – mondja Hamza. Kitárja az ajtót. – Kérem, jöjjön be.

Leülnek a szerényen bútorozott szoba padlójára. Egy heráti szőnyeg van a földön, gyöngyözött ülőpárnák, és Mekka bekeretezett fényképe a falon. A nyitott ablak mellett foglalnak helyet, egy hosszúkás napfényfolt két oldalán. Leila suttogó női hangokat hall a másik szobából. Egy mezítlábas kisfiú egy tálcán zöld teát és gáz pisztáciát tesz le eléjük. Hamza biccent neki. – A fiam. A fiú hangtalanul távozik. – Mondja hát el – mondja Hamza fáradtan. Leila úgy tesz. Mindent elmond neki. Tovább tart, mint gondolta. A vége felé nehezen bírja tartani magát. Még mindig nem könnyű, egy év után, Marjamról beszélnie. Amikor befejezi, Hamza sokáig nem mond semmit. Lassan felfordítja csészéjét a csészealjon, az egyik irányba, aztán a másikba. – Apám, nyugodjon békében, nagyon kedvelte – mondja végül. – Tudja, ő volt az, aki ázánt énekelt a fülébe, amikor megszületett. Minden héten meglátogatta, sosem mulasztotta el. Néha elvitt magával. A tanítója volt, igen, de a barátja is. Jólelkű ember volt az én apám. Szinte összeomlott, amikor Dzsalil Khán megszabadult Marjamtól. – Sajnálom, hogy az apja is elment. Isten legyen hozzá irgalmas. Hamza köszönettel bólint. – Nagyon nagy kort élt meg. Valójában túlélte Dzsalil Khánt. A falu temetőjében temettük el, nem messze onnan, ahol Marjam édesanyja nyugszik. Apám egy drága, drága ember volt, egészen biztosan a mennybe jutott. Leila leereszti a csészéjét. – Lehetne egy kérésem? – Persze. – Megmutatná? – kérdezi. – Megmutatná, hol élt Marjam? Elvinne oda? A taxisofőr azt mondja, vár. Hamza és Leila kimennek a faluból, és lefelé sétálnak a Gol Dámant Heráttal összekötő úton. Vagy tizenöt perc után a férfi egy keskeny résre mutat az utat szegélyező magas fűben. – Arrafelé jut oda – mondja. – Ott van az ösvény. Az ösvény durva, kanyargós és sötét a növényzet és aljnövényzet alatt. A szél nekicsapja a hosszú füvet Leila vádlijának, mialatt Hamzával követi az ösvény kanyargását. Mindkét oldalukon vadvirágok kaleidoszkópja ring a szélben, néhány magas, ívelt szirmokkal, mások alacsonyak, legyezőlevelűek. Leila hallja feje fölött a fecskék vijjogását, és lába alatt a szöcskék szorgalmas ciripelését. Így mennek felfelé még vagy kétszáz méteren keresztül. Aztán az ösvény kiegyenesedik, és egy sima földdarabra érkeznek ki. Megállnak, kifújják magukat. Leila megtörli a homlokát ruhája ujjával, és elhessegeti az arca előtt repdeső szúnyograjt. Innen látja az alacsonyan ülő hegyeket a horizonton, néhány nyárfát, egy-két jegenyefát, különféle vad cserjéket, amelyeknek nem tudja a nevét. – Itt valaha egy patak volt – mondja Hamza egy kissé kifulladva. – De már rég kiszáradt. Azt mondja, itt megvárja. Azt mondja, menjen át a száraz patakmedren, és sétáljon a hegyek irányába. – Itt várok – mondja, és leül egy kőre egy jegenyefa alatt. – Menjen csak tovább. – Nem… – Ne aggódjon. Nem kell sietnie. Menjen csak, hamsire. Leila megköszöni. Egyik kőről a másikra lépkedve átvág a patakmedren. Összegyűrt üdítősdobozokat, rozsdás konzerveket pillant meg a kövek között, és egy félig a földbe ásott penészes bádogtetejű vaskonténert. A hegyek felé veszi az irányt, a szomorúfüzek felé, már látni is a széllökésekben megrázkódó, hosszú, lelógó ágaikat. Szíve dübörög a mellkasában. Látja, hogy a füzek éppen úgy helyezkednek el, ahogyan Marjam mesélte, kerek ligetformában, melynek tisztás van a közepén. Leila gyorsabban

megy, szinte már rohan. Hátranéz a válla fölött, és látja, hogy Hamza egy apró alak, csápánja egy kiugró színfolt a fakérgek barnájában. Megbotlik egy kőben és majdnem felbukik, de visszanyeri az egyensúlyát. Az út hátralevő részét sietve, nadrágja szárát felhúzva teszi meg. Liheg, mire a füzekhez ér. Marjam kolbája még mindig ott áll. Amikor közelebb megy, Leila látja, hogy az egyetlen ablaktábla üres és az ajtó hiányzik. Marjam leírt egy csirkeólat, egy tándurt és egy deszkából épült árnyékszéket is, de Leila ezeknek nyomát sem látja. Megáll egy pillanatra a kolba ajtajában. Bentről légyzümmögés szűrődik ki. Hogy belépjen, el kell oldalaznia egy nagy, rezgő pókháló mellett. Sötét van bent. Leilának várnia kell egy kicsit, hogy a szeme hozzászokjon. Amikor a szeme alkalmazkodik, látja, hogy a kolba belseje még kisebb, mint képzelte. Csak egyetlen rothadó padlólemez fele maradt meg. A többit, úgy képzeli, tüzelőfának szaggatták fel. A padlót most száraz szélű levelek, törött üvegek, eldobott rágógumipapírok, vad gombák, régi, elsárgult cigarettacsikkek borítják. De leginkább gazok, néhány csenevész, mások pimaszul a falak közepéig szöknek. Tizenöt év, gondolja Leila. Tizenöt év ezen a helyen. Leila leül, háttal a falnak. Hallgatja a füzek közt susogó szelet. Még több pókháló feszül keresztbe-kasul a mennyezeten. Valaki spray-vel felfestett valamit az egyik falra, de nagy része már lehámlott, és Leila nem tudja kivenni, mi volt oda írva. Aztán rájön, hogy azok cirill betűk. Van egy elhagyott madárfészek az egyik sarokban, és egy denevér lóg fejjel lefelé egy másikban, ahol a fal az alacsony plafonnal találkozik. Leila behunyja a szemét, és csak ül ott egy darabig. Pakisztánban néha nehezére esett felidézni Marjam arcvonásait. Voltak idők, amikor Marjam arca, akár egy szó az ember nyelve hegyén, kisiklott az emlékezetéből. De most, ezen a helyen lehunyt szemhéja mögött könnyű felidézni Marjamot: tekintetének lágy csillogását, hosszúkás állát, kiszáradt nyakbőrét, összeszorított ajkú mosolyát. Itt Leila arcát megint Marjam puha ölébe hajthatja, érezheti, ahogy Marjam előre-hátra hintázik, verseket idéz a Koránból, érezheti, ahogy a szavak keltette remegés végigfut Marjam testén, le egészen a térdéig, és bele Leila fülébe. Aztán hirtelen a gyomok távolodni kezdenek, mintha valami gyökerüknél fogva húzná be őket a földbe. Egyre mélyebbre süllyednek, amíg a kolba földje el nem nyeli utolsó tövises levelüket is. A pókhálók varázslatos módon szétfoszlanak. A madárfészek magától szétbomlik, a vesszők egyenként pattannak szét, és repülnek ki a kolbából, egyik a másik után. Egy láthatatlan radír törli le a cirill betűs feliratot a falról. A padlólemezek visszatérnek. Leila most két priccset lát, egy faasztalt, egy öntöttvas tűzhelyet az egyik sarokban, polcokat a falak mentén, amelyeken agyagedények és tálak, egy megfeketedett teáskanna, csészék és kanalak sorakoznak. Hallja a tyúkok kotkodálását odakintről, a patak távoli gurgulázását. Egy fiatal Marjam ül az asztalnál, és babát készít az olajlámpa fényénél. Valamit dudorászik magában. Arca sima és fiatalos, haja tiszta, hátra van fésülve. Megvan az összes foga. Leila nézi, ahogy Marjam fonálcsíkokat ragaszt a baba fejére. Néhány év múlva ez a kislány olyan nővé válik, aki keveset vár el az élettől, aki sosem lesz mások terhére, aki sosem árulja el, hogy neki is vannak keservei, csalódásai, álmai, amiket nevetségessé tettek. Egy nő, aki olyan lesz, akár a kőszikla a folyómederben, panasz nélkül tűr, kecsességét nem rondítja be, csupán formálja a forgatag, mely körülmossa. Leila már lát valamit ennek a fiatal lánynak a szemében, valamit mélyen belül, amit sem Rasid, sem a tálibok nem lesznek képesek megtörni. Valamit, ami olyan kemény és hajthatatlan, mint egy mészkőtömb. Valamit, ami a végén saját megsemmisülése és Leila megmenekülése lesz. A kislány fölnéz. Leteszi a babát. Mosolyog. Leila drágám? Leila szeme felpattan. Levegő után kap, teste előrevetül. Megrémiszti a denevért, ami a kolba egyik végéből a másikba süvít, szárnyai úgy verdesnek, akár egy könyv csapkodó lapjai, mielőtt kirepül az ablakon. Leila feláll, lesöpri a száraz faleveleket a nadrágjáról. Kilép a kolbából. Odakint a fény kissé megváltozott. Fúj a szél, fodrozza a gyomokat és egymáshoz csapkodja a fűzfa ágait.

Mielőtt elhagyja a tisztást, Leila még egy utolsó pillantást vet a kolbára, ahol Marjam aludt, evett, álmodott, és visszafojtott lélegzettel várta Dzsalilt. A füzek, melyek minden széllökésben megmozdulnak, tekervényes árnyékot vetnek a málladozó falakra. Egy holló ül a lapos tetőn. Belecsíp valamibe, vijjog egyet, elrepül. – Viszlát, Marjam. És azzal, tudomást sem véve róla, hogy sír, Leila szaladni kezd a fűben. Hamzát még mindig a sziklán ülve találja. Amikor a férfi észreveszi, feláll. – Menjünk vissza – mondja Hamza. – Valamit adnom kell magának.

Leila a kertben, a bejárati ajtó mellett vár Hamzára. A fiú, aki korábban a teát szolgálta föl nekik, az egyik fügefa alatt áll, egy csirkét tart a kezében, és szenvtelenül néz rá. Leila két arcot vesz észre, egy idős és egy fiatal, hedzsábot viselő nőét, akik tartózkodóan szemlélik az egyik ablakból. A ház ajtaja kitárul, és Hamza jelenik meg. Egy doboz van nála. Leilának adja. – Dzsalil Khán adta apámnak úgy egy hónappal azelőtt, hogy meghalt – mondja Hamza. – Arra kérte apámat, hogy őrizze meg Marjamnak, amíg el nem jön érte. Apám két évig őrizgette. Aztán, nem sokkal a halála előtt nekem adta és engem kért meg, hogy adjam át Marjamnak. De… de, mint tudja, sosem jött érte. Leila lenéz az ovális bádogdobozra. Olyan, mint egy régi bonbonosdoboz. Olajzöld a színe, felcsapható fedele mentén kopott aranyozás fut végig. A szélein egy kissé rozsdás, és a tető elülső peremén két apró horpadás látható. Leila megpróbálja kinyitni a dobozt, de a csappantyú zárva van. – Mi van benne? – kérdezi Leila. Hamza a tenyerébe tesz egy kulcsot. – Apám sosem nyitotta ki. Én sem. Azt hiszem, Isten akarata, hogy maga nyissa ki.

Tárik és a gyerekek még nem jöttek vissza a hotelbe. Leila leül az ágyra, és az ölébe veszi a dobozt. Egy része kinyitatlanul hagyná, és meghagyná titoknak, akármit akart is Dzsalil. De a végén a kíváncsisága erősebbnek bizonyul. Bedugja a kulcsot. Egy kis zörgés és rázás kell hozzá, de a doboz végül kinyílik. Három dolgot talál benne: egy borítékot, egy vászonzsákot és egy videokazettát. Leila kiveszi a szalagot, és lemegy vele a recepciós pulthoz. Az idősebb pultostól, aki előző nap fogadta őket, megtudja, hogy a hotelben csak egy videomagnó van, a legnagyobb lakosztályban. A lakosztály jelenleg üres, és a férfi beleegyezik, hogy odavezesse. A pultot egy bajuszos fiatalemberre hagyja, aki öltönyt visel és éppen mobiltelefonon beszél valakivel. Az idős recepciós Leilát a második emeletre kíséri, egy hosszú folyosó végére. Kinyitja a zárat, beengedi. Leila szeme megtalálja a tévét a sarokban. Semmi másra nem figyel fel a lakosztályban. Bekapcsolja a tévét és a videomagnót. Behelyezi a szalagot, és megnyomja a lejátszás gombot. A képernyő egy pár pillanatig üres, és Leila töprengeni kezd, Dzsalil vajon miért fáradozott annyit, hogy egy üres kazettát juttasson el Marjamhoz. De aztán megszólal a zene, és képek jelennek meg a képernyőn. Leila elhúzza a száját. Egy-két percig nézi. Aztán megnyomja a leállítás gombot, gyorsan előrecsévéli a szalagot, majd újra megnyomja a lejátszás gombot. Ugyanaz a film. Az idős férfi kérdőn néz rá. A képernyőn Walt Disney Pinokkiója látható. Leila nem érti.

Tárik és a gyerekek csak este hat után érkeznek vissza. Azize Leilához rohan, és megmutatja neki a fülbevalót, amit Táriktól kapott, egy ezüstzománc pillangó van rajta. Zalmai egy felfújható delfint szorongat, ami vinnyog, ha az ember megszorítja az orrát. – Hogy vagy? – kérdezi Tárik, és átöleli a vállát.

– Jól vagyok – mondja Leila. – Később elmesélem. A közeli kebabházhoz sétálnak vacsorázni. Kis, füstös és hangos hely, ragadós, műanyag asztalterítőkkel. De a bárányhús puha és szaftos, a kenyér pedig forró. Utána sétálnak még egy kicsit az utcán. Egy utcai árustól Tárik rózsavizes fagylaltot vesz a gyerekeknek. Egy padon ülve esznek, hátuk mögött kirajzolódik a hegyek körvonala az alkony bíborvörös hátterében. A levegő meleg és sűrű a cédrusok illatától. Leila már korábban kinyitotta a borítékot, amikor visszament a szobájába, miután megnézte a videoszalagot. Egy kék tintával, kézzel írott levél volt benne sárga, vonalas lapon. Így szólt: 1987. május 13. Drága Marjamom! Remélem, hogy ez a levél jó egészségben talál. Mint tudod, egy hónappal ezelőtt Kabulba mentem, hogy beszéljek veled. De nem akartál látni. Csalódott voltam, de nem hibáztatlak. A helyedben talán én is ugyanezt tettem volna. Már régen elvesztettem jóindulatod kiváltságait, és csak magamat okolhatom érte. De ha ezt a levelet olvasod, akkor elolvastad azt a levelet is, amit az ajtódnál hagytam. Elolvastad és eljöttél meglátogatni Faizollah mollát, ahogy kértelek. Hálás vagyok érte, Marjam szívem. Hálás vagyok a lehetőségért, hogy ezt a néhány szót elmondhatom neked. Hol is kezdjem? Apád annyi szomorúságot élt át, mióta utoljára látott, Marjam szívem. Mostohaanyád, Afszun az 1979-es felkelés első napján meghalt. Ugyanazon a napon egy kósza lövedék megölte testvéredet, Nilufart is. Még mindig látom magam előtt az én kis Nilufaromat, ahogy fejen áll, hogy a vendégeket lenyűgözze. Fivéred, Farhád 1980-ban csatlakozott a dzsihádhoz. A szovjetek 1982-ben megölték, nem messze Helmandtól. Sosem láthattam a testét. Nem tudom, vannak-e gyerekeid, Marjam szívem, de ha igen, imádkozom, hogy Isten vigyázzon rájuk és megóvjon a gyásztól, amit én megtapasztaltam. Még mindig álmodom róluk. Még mindig álmodom halott gyermekeimről. Rólad is álmodom, Marjam szívem. Hiányzol. Hiányzik a hangod, a nevetésed. Hiányzik, hogy olvashassak neked, hiányoznak azok az idők, amikor együtt horgásztunk. Emlékszel még, mennyit horgásztunk együtt? Jó lány voltál, Marjam drágám, és gondolni sem tudok rád anélkül, hogy ne éreznék szégyent és megbánást. Megbánást… Amikor rólad van szó, Marjam szívem, tengernyi van belőle. Bánom, hogy nem fogadtalak aznap, amikor Herátba jöttél. Bánom, hogy nem nyitottam ajtót és nem engedtelek be. Bánom, hogy nem tettelek a lányommá, hogy hagytam, hogy annyi évig azon a helyen élj. És miért? Attól félve, hogy rosszat gondolnak rólam? Hogy folt kerül állítólagos nevemre? Mennyire keveset jelentenek most ezek a dolgok, miután annyi veszteség ért, annyi szörnyűséget éltem át ebben az átkozott háborúban. De most már persze túl késő. Talán méltó büntetés a szívtelenek számára, hogy csak akkor értsék meg, amikor már nem lehet semmit visszacsinálni. Most csak annyit tehetek, hogy elmondom, mennyire jó lányom voltál, Marjam drágám, és hogy sosem érdemeltelek meg. Most csak annyit tehetek, hogy a megbocsátásodat kérem. Úgyhogy kérlek, bocsáss meg, Marjam drágám. Bocsáss meg. Bocsáss meg. Bocsáss meg. Már nem vagyok az a jómódú ember, aki valaha voltam. A kommunisták földjeim nagy részét elkobozták, és az összes üzletemet is elvették. De kicsinyes dolog lenne panaszkodni, mert Isten – általam érthetetlen okokból – még mindig többet adott nekem, mint a legtöbb embernek. Mióta visszajöttem Kabulból, sikerült eladnom azt a keveset, ami még megmaradt a földjeimből. A levél mellé tettem az örökség rád eső részét. Látni fogod, hogy nem sok, de mégis valami. (Azt is észre fogod venni, hogy úgy

döntöttem, egy részét átváltom dollárba. Azt hiszem, így a legjobb. Egyedül Isten tudja, milyen sorsra jut saját tengődő pénznemünk.) Remélem, nem hiszed, hogy megpróbálom megvenni a megbocsátásodat. Remélem, megelőlegezed nekem azt a bizalmat, hogy tudom, a megbocsátásod nem eladó. Sosem volt az. Egyszerűen csak neked adom, még ha megkésve is, azt, ami jogosan mindig is téged illetett volna. Életemben nem voltam kötelességtudó apád. Talán halálomban az lehetek. Ó, a halál. Nem terhellek a részletekkel, de a halál már a látóteremben van. Gyenge a szívem, azt mondja az orvos. Megfelelő halál egy gyenge embernek, azt hiszem. Marjam szívem! Meg merem engedni magamnak a reményt, hogy miután ezt elolvasod, jobb szívvel leszel hozzám, mint én valaha is voltam hozzád. Hogy talán a szívedben lesz késztetés, hogy meglátogasd apádat. Hogy még egyszer kopogtatsz majd ajtómon és esélyt adsz, hogy ezúttal kinyissam neked, hogy üdvözölhesselek, megölelhesselek, lányom, ahogy annyi évvel ezelőtt kellett volna tennem. Ez a remény olyan gyenge, mint a szívem. Ezt jól tudom. Mégis várni fogok. Hallgatni fogok, hogy meghalljam a kopogásodat. Reménykedni fogok. Isten adjon neked hosszú és boldog életet, lányom. Isten adjon neked sok egészséges és gyönyörű gyermeket. Találd meg a boldogságot, békét és elfogadást, amit én nem adtam meg neked. Minden jót. Isten szerető kezében hagylak. Érdemtelen apád, Dzsalil

Aznap este, miután visszatérnek a hotelbe, miután a gyerekek játszottak és lefeküdtek aludni, Leila mesél Táriknak a levélről. Megmutatja neki a pénzt a vászonzsákban. Amikor sírni kezd, Tárik megcsókolja az arcát és átkarolja.

ÖTVENEGYEDIK FEJEZET 2003 áprilisa Véget ért az aszály. A múlt télen végre havazott, térdig érő hó volt, most pedig már napok óta esik az eső. A Kabul folyó ismét folyik. Tavaszi áradása elmosta Titanicvárost. Most sár van az utcákon. Cuppognak a cipők. Az autók elakadnak. Almával megpakolt szamarak erőlködnek, patájuk trágyát fröcsköl a víztócsákból. De senki nem panaszkodik a sárra, senki sem gyászolja Titanicvárost. Kabulnak újra zöldellnie kell, mondják. Tegnap Leila elnézte, ahogy gyerekei a felhőszakadásban játszanak, a hátsó udvarban egyik pocsolyából a másikba ugráltak az ólomszürke ég alatt. A kis két hálószobás ház konyhájának ablakából nézi őket, amit Deh Mazangban bérelnek. Van egy gránátalmafa és vadrózsabokrok az udvaron. Tárik kijavítgatta a falakat, és épített a gyerekeknek egy csúszdát, egy hintát, és elkerített egy kis részt Zalmai új kecskéjének. Leila nézte, ahogy az esővíz lecsorog Zalmai fején – ő kérte, hogy borotválják meg, mint Tárikot, most már ő a Bábálu-ima felelőse. Az eső lelapította, ázott indákká formálta Azize hosszú haját, melyek lespriccelték Zalmait, amikor a lány felkapta a fejét. Zalmai majdnem hatéves. Azize tíz. A múlt héten ünnepelték a születésnapját, elvitték a Cinema Parkba, ahol végre nyíltan játszották a Titanicot Kabul népének. – Gyertek, gyerekek, elkésünk – mondja Leila, és ebédjüket egy papírzacskóba teszi. Reggel nyolc óra van. Leila ötkor felkelt. Mint mindig, Azize volt, aki felrázta a reggeli námazra. Leila tudja, hogy Azize az imádságok révén teremt kapcsolatot Marjammal, így tartja Marjamot közel magához, mielőtt az idő megteszi a magáét, mielőtt elragadja Marjamot emlékeinek kertjéből, mint egy gyomot, amit tövestül tépnek ki. A námaz után Leila visszabújt az ágyba, és még aludt, amikor Tárik elment hazulról. Halványan emlékszik, hogy megpuszilta az arcát. Tárik egy francia civil szervezetnél talált munkát, amely művégtaggal látja el az amputáltakat és a taposóaknák túlélőit. Zalmai Azizét kergetve jön be a konyhába. – Megvannak a füzeteitek, gyerekek? Ceruzák? Tankönyvek? – Minden itt van – mondja Azize, és felemeli az iskolatáskáját. Leila megint megállapítja, hogy egyre enyhébb a dadogása. – Akkor menjünk. Leila kiengedi a gyerekeket a házból, bezárja az ajtót. Kilépnek a hűvös reggelbe. Ma nem esik az eső. Az ég kék, és Leila nem lát felhőpamacsokat az égbolton. Kézen fogva, hármasban a buszmegálló felé indulnak. Máris nagy a forgalom, az utcán riksák, taxik, ENSZ-teherautók, buszok, ISAF dzsipek nyüzsögnek kitartóan. Álmos szemű kereskedők nyitják ki a boltok éjszakára lehúzott rolóit. Árusok ülnek rágógumi és cigarettásdobozok tornyai mögött. Az özvegyek már elfoglalták helyüket az utcasarkokon, és aprót kéregetnek a járókelőktől. Leilának szokatlan, hogy újra Kabulban vannak. A város megváltozott. Mostanában naponta lát facsemetéket ültető, régi házakat újrafestő vagy új házakhoz téglát hordó embereket. Csatornákat és kutakat is ásnak. Leila egy-egy ablakpárkányon régi mudzsáhid rakétaköpenyekbe ültetett virágokat pillant meg – rakétavirágokat, ahogyan a kabuliak nevezik őket. Nemrég Tárik Leilát és a gyerekeket elvitte Bábur Kertjeibe, amelyet éppen felújítanak. Évek óta Leila először hall zenét a kabuli utcasarkokon, robábot és táblát, dotárt, harmonikát és tamburát, régi Ahmad Záhir-dalokat. Leila azt kívánja, bárcsak Bábi és Mami élne, hogy lássa ezeket a változásokat. De, mint Dzsalil levele, Kabul bűnbánata is túl későn érkezett.

Leila és a gyerekek éppen az úttesten készülnek átkelni a buszmegállóhoz, amikor hirtelen egy fekete, sötétített ablakú Land Cruiser húz el mellettük. Az utolsó pillanatban tér ki, és csupán karnyújtásnyi távolságra kerüli el Leilát. Teaszínű esővizet fröcsköl a gyerekek pólójára. Leila visszarántja gyerekeit a járdára, a szíve a torkában dobog. A Land Cruiser végigszáguld az utcán, kétszer dudál és vesz egy éles balkanyart. Leila csak áll ott, próbálja kifújni magát, ujjai szorosan gyerekei csuklójára tekerednek. Az eset megsemmisíti. Megsemmisíti, hogy a hadurakat visszaengedték Kabulba. Hogy szülei gyilkosai luxusotthonokban élnek fallal körülvett kertekkel, hogy kinevezték őket különféle minisztereknek és megbízott minisztereknek, hogy szégyentelenül fényes, golyóálló luxusterepjárókon járnak azokon a környékeken, amiket ők pusztítottak el. Megsemmisíti. De Leila elhatározta, hogy nem hagyja, hogy a neheztelés megbénítsa. Marjam ezt biztosan nem akarná. Mi értelme? mondaná egyszerre ártatlan és bölcs mosollyal. Mire jó ez, Leila szívem? Így hát Leila úgy határozott, hogy továbblép. A saját érdekében, Tárik és a gyerekei érdekében. És Marjamért, aki még mindig felbukkan álmaiban, aki tudatában mindig egy-két hajszálnyi távolságra van csupán. Leila továbblépett. Mert tudja, hogy végül csak ennyit tehet. Továbblép és reménykedik. Zamán a büntetővonalon állt, és a kosárlabdát pattogtatja. Egy csapat egyforma mezbe öltözött fiút tanít, akik az udvaron ülnek félkörben. Zamán kiszúrja Leilát, a hóna alá teszi a labdát, és integet. Mond valamit a fiúknak, mire ők is integetnek és kiabálnak: – Szálam, moállem szaheb! Leila visszainteget. Az árvaház játszóterén most egy sor almafacsemete áll a keleti fal mentén. Leila úgy tervezi, hogy a déli fal mellé is ültet párat, amint újjáépítik. Van egy új hinta, új mászóka és egy dzsungeltornaszer. Leila visszasétál a belső ajtón át. Kifestették az árvaház külső és belső falait is. Tárik és Zamán befoltozták az összes lyukat a tetőn, kijavították a falakat, visszatették az ablakokat, szőnyeget fektettek le a szobákban, ahol a gyerekek alszanak és játszanak. Az elmúlt télen Leila vett egy pár ágyat a gyerekek hálótermeibe, és párnákat is, és igazi gyapjútakarókat. Öntöttvas tűzhelyeket állítatott fel télire. Az Anisz, Kabul egyik napilapja közölt egy beszámolót az árvaház felújításáról. Csináltak egy fényképet is, amin Zamán, Tárik, Leila és az egyik kísérő a gyerekek mögött áll egy sorban. Amikor Leila meglátta a cikket, gyerekkori barátaira, Gitire és Haszinére gondolt, és arra, amit Haszine mondott: Mire húszévesek leszünk, Giti és én már egyenként négy-öt gyereket fogunk kinyomni magunkból. Te viszont, Leila, minket, a két fajankót büszkévé fogsz tenni. Belőled lesz valaki. Tudom, hogy egy nap majd kinyitom az újságot és a te képedet találom a címlapon. A fénykép ugyan nem jutott el a címlapra, de mégis ott volt, ahogy Haszine megjósolta. Leila bekanyarodik, és ugyanazon a folyosón megy végig, ahol két évvel azelőtt ő és Marjam Azizét Zamánhoz vitték. Leila még mindig emlékszik, hogyan kellett lefejteniük Azize ujjait a csuklójáról. Emlékszik, hogyan szaladt végig ezen a folyosón visszatartva egy feltörni készülő üvöltést, Marjam kiabált utána, Azize pánikba esve sikoltozott. A folyosó falait most poszterek borítják, dinoszauruszok, rajzfilmfigurák, a bámijáni Buddhák és az árvák saját műalkotásai. A rajzok közül sok kunyhókon átgázoló tankokat, AK-47-eseket lóbáló férfiakat, menekülttábori sátrakat, dzsihádjeleneteket ábrázol. Leila befordul egy sarkon a folyosón, és megpillantja az osztályterem előtt várakozó gyerekeket. Sálaik, borotvált fejükön fejbúbsapkáik, kicsi vékony alakjuk monotóniájának szépsége köszönti. Amikor a gyerekek megpillantják Leilát, rohanni kezdenek felé. Szinte feldöntik, amikor odaérnek hozzá. Rajzanak körülötte. Magas hangú üdvözlések, rikoltások, lapogatás, szorongatás, lökdösődés, tapogatózás, furakodás, hogy a karjába mászhassanak. Kis kezek nyúlnak felé és figyelemért esdekelnek. Néhányuk Anyának nevezi. Leila nem javítja ki őket. Ezen a reggelen belekerül egy kis munkájába, hogy Leila lecsillapítsa a gyerekeket, hogy rendes sorba állítsa és beterelgesse őket az osztályterembe.

Tárik és Zamán építette meg a termet úgy, hogy lebontották két szomszédos szoba válaszfalát. A padló csupa repedés, és hiányoznak róla a padlólapok. Átmenetileg vitorlavászonnal takarták le, de Tárik megígérte, hogy hamarosan új csempével burkolja és szőnyeget is hoz. Az osztályterem ajtaja fölé egy négyszögletes lemezt rögzítettek, amit Zamán lecsiszolt és ragyogó fehérre festett. Aztán ecsettel négy verssort festett rá, a válaszát azoknak, Leila jól tudja, akik morognak, hogy az Afganisztánnak beígért segélyek nem jönnek, hogy az újjáépítés lassan halad, hogy korrupció van, hogy a tálibok máris újra gyülekeznek és bosszúra szomjasan térnek majd vissza, hogy a világ még egyszer elfeledkezik Afganisztánról. A sorok Zamán kedvenc Háfizghazaljából származnak: József visszatér Kánaánba, ne csüggedj, Fészerből rózsakert lesz, ne csüggedj. Ha árvíz jönne, hogy elárasszon mindent, ami él, Noé a vezetőd a forgószél közepén, ne csüggedj. Leila a felirat alatt belép az osztályterembe. A gyerekek elfoglalják székeiket, felcsapják a füzeteiket, cseverésznek. Azize a mellette levő sorban ülő lányhoz beszél. Egy papírrepülő lebeg keresztül a termen magas ívet leírva. Valaki visszadobja. – Nyissátok ki a fárszikönyveteket, gyerekek – mondja Leila, és saját könyveit az asztalára ejti. Zörgő lapok kórusától kísérve, Leila a függöny nélküli ablakhoz sétál. Az üvegen át látja, ahogy a fiúk felsorakoznak a játszótéren a büntetődobás gyakorlásához. Felettük, a hegyek fölött, a reggeli nap kel. Megcsillan a kosárgyűrű fémes peremén, a gumikerékhinták fémláncán, a Zamán nyakában lógó sípon, új, nem csorba szemüvegén. Leila az üveglap melegére tapasztja tenyerét. Behunyja a szemét. Hagyja, hogy a napfény az arcára, a szemhéjára, a homlokára hulljon. Amikor először jöttek Kabulba, Leilát szorongással töltötte el, hogy nem tudja, hová temették a tálibok Marjamot. Szerette volna meglátogatni Marjam sírját, ott ülni vele egy darabig, otthagyni egy-két szál virágot. De Leila már látja, hogy nincs jelentősége. Marjam sosincs túl messze. Itt van, ezekben az újrafestett falakban, ezekben az elültetett fákban, a takarókban, amelyek a gyerekeket melegen tartják, ezekben a párnákban, könyvekben és ceruzákban. A gyerekek nevetésében is benne van. A versekben, amiket Azize mond és az imádságokban, amiket elmormol, amikor nyugat felé fordul. De Marjam leginkább Leila szívében él, ahol ezernyi nap szétrobbanó fényességével ragyog. Valaki a nevén szólítja, figyel fel Leila. Megfordul, ösztönösen félrehajtja a fejét, egy kissé felemelve jó fülét. Azize az. – Mami? Jól vagy? A terem elcsendesült. A gyerekek figyelik. Leila éppen felelne, amikor hirtelen elakad a lélegzete. A keze a hasára suhan. Megpaskolja a helyet, ahol egy pillanattal előbb egy hullám söpört végig rajta. Vár. De nincs több mozgás. – Mami? – Igen, drágám – Leila mosolyog. – Jól vagyok. Igen. Nagyon is. Ahogy az asztalához megy az osztályterem elejében, Leila a névadójátékra gondol, amit előző este a vacsoránál megint játszottak. Esti rituálévá vált, mióta Leila elmondta Táriknak és a gyerekeknek a hírt. Körbe-körbe járnak, és érvelnek saját választásuk mellett. Táriknak a Mohammad tetszik. Zalmai, aki nemrég nézte meg a Supermant videón, nem érti, miért ne lehetne egy afgán fiút Clarknak nevezni. Azize erős kampányt folytat Amanért. Leilának az Omár név tetszik. De a játék csak fiúnevekről szól. Mert ha kislány lesz, Leila már tudja, mi lesz a neve.

UTÓSZÓ Már közel három évtizede az afgán menekültkrízis az egyik legsúlyosabb gond a világon. A háború, éhség, anarchia és elnyomás több millió embert kényszerített – mint Tárikot és családját ebben a történetben –, hogy elhagyja otthonát és elmeneküljön Afganisztánból, hogy a szomszédos Pakisztánban és Iránban telepedjen le. Az exodus csúcsán nem kevesebb, mint nyolcmillió afgán élt külföldön menekültként. Ma még mindig több mint kétmillió afgán menekült él Pakisztánban. Az elmúlt év során az a kiváltság jutott nekem, hogy amerikai követként az UNHCR-nek, az ENSZ menekültügyi szolgálatának dolgozhattam, mely a világ egyik legelső humanitárius szervezete. Az UNHCR megbízatása, hogy megvédje a menekültek alapvető emberi jogait, szükséghelyzetben segélyt nyújtson, és segítsen a menekülteknek új életet kezdeni biztonságos környezetben. Az UNHCR több mint húszmillió hontalan embernek nyújt támogatást szerte a világon, nem csupán Afganisztánban, hanem olyan helyeken is, mint Kolumbia, Burundi, Kongó, Csád és Szudán Darfur tartománya. Az UNHCR-rel dolgozni és menekülteknek segíteni életem egyik leghasznosabb és legjelentékenyebb élménye volt. Ha segítene, vagy egyszerűen szeretne többet megtudni az UNHCR-ről, a szervezet munkájáról vagy a menekülthelyzetről általában, kérem, látogassa meg a következő oldalt: www.unrefugees.org. Köszönöm. Khaled Hosseini 2007. január 31.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Néhány pontosítás, mielőtt köszönetet mondok. Gol Dáman falu kitalált színhely – amennyire én tudom. Azok, akik ismerik Herát városát, észre fogják venni, hogy kisebb szabadosságokat engedtem meg magamnak a város környékének földrajzát illetően. Végül, ennek a regénynek a címe Szaeb-e Tabrizi, egy tizenhetedik századi perzsa költő egyik költeményéből származik. Azok, akik ismerik az eredeti fárszi verset, kétségtelenül észreveszik, hogy a címet tartalmazó verssor angol fordítása nem szó szerinti fordítás. De ez egy általánosan elfogadott fordítás, amit dr. Josephine Davis készített, és én nagyon szépnek találtam. Hálás vagyok neki érte. Szeretnék köszönetet mondani Kajum Szárvárnak, Hekmat Szaádatnak, Elyse Hathaway-nek, Rosemary Staseknek, Lawrence Quillnek és Halima Jázmin Quillnek a segítségükért és támogatásukért. Nagyon különleges köszönet illeti apámat, Bábát, amiért elolvasta ezt a kéziratot, a visszajelzéseiért, és mint mindig, szeretetéért és támogatásáért. És anyámat, akinek önzetlen, finom lelke áthatja ezt a mesét. Te vagy az ok, drága Anyám. Köszönettel tartozom hozzátartozóimnak nagylelkűségükért és sokféle kedvességükért. Ami csodálatos családom többi részét illeti, lekötelezett és hálás vagyok mindegyikőtöknek. Szeretném megköszönni ügynökömnek, Elaine Kosternek, hogy mindig, mindig hitt. Jody Hotchkissnek (Onward!), David Grossmannek, Helen Hellernek és a fáradhatatlan Chandler Crawfordnak. Hálás vagyok és lekötelezett minden egyes embernek a Riverhead Booksnál. Különösen szeretnék köszönetet mondani Susan Petersen Kennedynek és Geoffrey Kloskénak a történetbe vetett hitükért. Szívből jövő köszönetem illeti Marilyn Duxksworthöt, Mih-Ho Chát, Catharine Lynchet, Craig D. Burke-öt, Leslie Schwartzot, Honi Wernert és Wendy Pearlt. Kiemelt köszönet éles szemű olvasószerkesztőmnek, Tony Davisnek, akinek semmi sem kerüli el a figyelmét, és végül tehetséges szerkesztőmnek, Sarah McGrathnak türelméért, előrelátásáért és útmutatásáért. Végül köszönöm neked, Ruja. Azért, hogy újra meg újra elolvastad ezt a történetet, amiért kibírtad kisebb (és néhány nagyobb) bizalmi krízisemet, amiért sosem kételkedtél. Ez a könyv nem született volna meg nélküled. Szeretlek.

KISSZÓTÁR Összeállította: Sárközy Miklós A kötetben és a kislexikonban szereplő nem csekély perzsa, pastu, arab és más alakok átírásánál két szempontot vettünk figyelembe. Egyfelől a magyar nyelvben már régóta meghonosodott vallási, irodalmi, politikai terminusok, nevek esetében (Pl. Biszmillah, Háfiz, ramadán, tálib) a bevett és a Keleti nevek magyar helyesírása (szerk. Ligeti L. Budapest 1981.) szerinti normákat követtük. Másfelől azonban Hosseini tudatos irodalmi eszközként gyakran szőtt perzsa szavakat, félmondatokat dialógusaiba, és a szerkesztés során úgy éreztük, meg kell őrizni a szerző által választott kiejtést, mert ez sajátos ízt, zamatot kölcsönöz a regénynek. Ezért a műben bizonyos helyeken a mai perzsa (kabuli perzsa) kiejtést tükröző átírással találkozik az olvasó.

A, Á agha: török eredetű szó a perzsában (vö. aga), úr, „Mr” jelentésben. Ahmad Sah Maszúd (1953-2001): egykori tádzsik származású afganisztáni hadúr, „a Pándzsir oroszlánja”, előbb döntő szerepet játszott a szovjetek visszaszorításában, majd az 1990-es évektől a tálibellenes Északi Szövetség egykori legendás vezetője. 2001 szeptemberében az alKaida merényletének áldozata lett, két nappal szeptember 11. előtt. ahmak: hülye, bolond (perzsa) ájat: a Korán szárainak versei. akhond: muszlim pap, a 15. századtól elterjedt elnevezés Iránban és Afganisztánban a muszlim klérus tagjaira. alef, be, sze: az arab ábécé néhány betűjének kiejtése perzsául. Alhamdulillah: Hála Istennek! (arab, perzsa) Allahu akbar!: Allah a leghatalmasabb! (arab) almari: almárium (perzsa) Amír al-Muminín: arab eredetű, megtisztelő politikai, vallási terminus. ambagh: társfeleség, az iszlám jog szerint engedélyezett négy, egymással egyenrangú feleség perzsa megnevezése. arbáb: megtisztelő elnevezés: mester, úr are: igen (perzsa) aus: levesfajta (perzsa) ázán: muszlim imára hívó szózat.

B Bábur (1501-1534): Timur Lenk ükunokája, aki alatt a Timuridák ugyan kiszorultak KözépÁzsiából, de Báburnak sikerült a mai Afganisztánt megtartania és innen kiindulva a 16. század elején sikeresen meghódította India nagy részét. Bábur az 1857-ig uralkodó mogul dinasztia alapítója Indiában. Híres művészetpártoló és maga is jeles író volt. baccse: gyerek, fiúgyermek (perzsa) bale: igen (perzsa)

Bász!: Elég! (perzsa) Bebakhs!: Bocsáss meg! (perzsa) beid vagy bíd: fűzfa (perzsa) Bia!: Gyere! Jöjj! (perzsa) Bidel: híres indiai, delhi, mogulkori perzsául író misztikus költő (meghalt 1733-ban), az indiai perzsa irodalom egyik legnagyobb alakja, művei főleg Indiában és Afganisztánban lettek ismertek. Biszmillah al-rahman al-rahim!: A Kegyelmes és Irgalmas Isten nevében! (arab) bozkesi (buzkasi): tkp. „kecskehúzás” perzsául: a mai napig kedvelt, ősi, nomád eredetű középázsiai és afganisztáni lovasjáték, melynek során a lovasoknak általában egy fej nélküli kecske vagy más négylábú tetemét kell elragadniuk az ellenféltől, és azt a kijelölt célhoz juttatniuk vagy kapun áthajítaniuk. burka: egész testet lefedő, konzervatív afgán női viselet.

C, Cs csáj: tea (perzsa) csápán: hagyományos, főleg pastuk által hordott afgán viselet. cselo kebab: rizses kebab (perzsa) Csup ku!: Pofa be! (pastu)

D Da ze ma ziba vatan, da ze ma dada vatan.: Ez a mi gyönyörű földünk, ez a mi szeretett földünk. (pastu) deháti: falusi, vidéki (perzsa) del: szív, lélek (perzsa) Didi?: Láttad? Értetted? (perzsa) Dige?: Más, más valami, még valami? (perzsa) disleme: afgán étel diváne: őrült, bolond (perzsa) dohol: afgán ütőshangszer dokhtar-e dzsaván: fiatal lány (perzsa) dokthárdzsu: tkp. „kislányom”, perzsa megszólítás Dosztum (szül. 1954): üzbég származású afganisztáni hadúr, főleg Észak-Afganisztánban nagy a befolyása, tekintélyes magánhadsereg felett rendelkezik a mai napig. Autokrata személyisége miatt szinte mindenkivel konfliktusba keveredett az afganisztáni polgárháborúban. dotár: tradicionális húros, pengetős hangszer dozd: tolvaj (perzsa) dugh: tejsavóból, íróból, különféle fűszerek és víz hozzáadásából készült savanykás, hűsítő italféle Iránban és Afganisztánban. (perzsa) Dzsáde Majvand: Kabul leghíresebb utcája. dzsalábi (golábi, dzsolábi): rózsavizes édesség, szirupos üdítő (perzsa) Dzsámi (1414-1492): Moulana Nurod-Din Ábdor-Ráhman Dzsámi, klasszikus perzsa költő, a klasszikus perzsa irodalmi kánon utolsó nagy alakja, élete nagy részében a nyugat-afganisztáni Herátban, a timuridák udvarában alkotott, számos műve maradt ránk. dzsan: bizalmas megszólítás, tkp. „lélek”, azaz leginkább „lelkem, lelkecském”-nek lehetne fordítani. dzsinn: szellem, démon

E eid: ünnep, vallási ünnep Eid al-Fetr (Íd al-Fitr): a muszlim böjti holdhónap, a ramadán végén tartott nagy örömünnep, a böjti hónap végét jelző vigasság. eszfándi: rutából való (perzsa) Ettefak-e eszlam: Iszlám Szövetség, afganisztáni párt

F Fáhmidi?: Értetted? (perzsa) fárszi: a perzsa nyelv közkeletű elnevezése a mai Iránban, Afganisztánban és Tádzsikisztánban. fátiha: a szövegben egyfelől muszlim siratóének a temetési szertartás után az elhunyt emlékére; amúgy a Korári nyitó szúráját (al-szúra al-fátiha = megnyitó szúra, kezdő szúra) is így nevezik.

G Gap bezan!: Beszélj, dumálj! (perzsa) gáz: jellegzetes iráni édesség, pisztáciából, lisztből, rózsavízből és cukorból készül. gazal: a muszlim irodalom egyik legelterjedtebb versformája. Az első két sor rímel egymással, majd az első két sor rímképletét követi minden második sor ezt követően. A klasszikus perzsa irodalomban főleg olyan szúfi költők, mint Rúmi és Háfiz gazaljai híresültek el. ghorme: jellegzetes perzsa-afgán étel, sűrű leveses jellegű zöldségpaszta, benne úszó marha- vagy másféle húsokkal. girjának: síró, pityergő (perzsa) goh: emberi ürülék, szar (perzsa) gol: virág, rózsa (perzsa) Gouhar Sád: Timur Lenk fiának és utódjának, Sahrokhnak (1407-1447) híres felesége, Herát városát és Nyugat-Afganisztánt számos épülettel, mecsettel bővítette.

H Háfiz (Hafez) (1320-1390): Hádzse Sámsz od-Din Mohammad Hafez, a legnagyobb klasszikus perzsa szúfi költő, élete java részét Sírázban, Dél-Iránban töltötte. Főleg ghazaljai tették nevét híressé. hamám: fürdő, mosdó hamsire: testvér, tejtestvér, bizalmas elnevezés (perzsa) hamvatan: honfitárs (perzsa) harami: fattyú, törvénytelen gyermek, átvitt értelemben káromkodás (perzsa) hazara: mongol eredetű, jellegzetes mongoloid antropológiai jegyeket hordozó, de idővel elperzsásodott, síita muszlim vallású, nyugat-afganisztáni törzsszövetség, etnikum. A 20. század második felében sokat üldözték őket a szunnita pastuk. hedzsáb: a fedetlen főt elfedő női kendő, tradicionális muszlim viselet. Hekmatjár, Golboddin (szül. 1947): afganisztáni pastu nemzetiségű hadúr, iszlamista mozgalma, a Hezb-e eszlami előbb a szovjetek ellen harcolt, később Hekmatjár az 1990-es években kétszer is Afganisztán miniszterelnöke volt, és közvetlenül felelős a véres polgárháborúért. Mozgalma más iszlám radikális mozgalmakkal is háborúba keveredett, nem csupán az Északi

Szövetséggel, Hekmatjár 2003 óta a CIA által körözött személy, jelenleg illegalitásban rejtőzködik, és élesen Amerika-ellenes nézeteket vall.

I iftár: A böjt megtörése, napnyugta utáni időszak a muszlim böjti hónap, a ramadán alatt. ikhlász: a Korán 112. szúrája („őszinte hit”) Insallah: arab eredetű kifejezés, „ha Allah is úgy akarja”. Iszmáil Khán: nyugat-afganisztáni hadúr, ő és családja irányítja ma is Herát tartományt szinte önállóan, jelentős iráni segítségre is támaszkodhat regionális hatalma fenntartásában.

K káfir: az iszlám szerint hitetlen, pogány, bálványimádó kálá: nagynéni (afgán perzsa) káka: bácsi, nagybácsi (afgán perzsa) kánun: törvény (perzsa, arab) kebab: általánosan elterjedt birka-, marha- vagy csirkehúsalapú, nyárson sütött húsétel kenarab: vízmellék, vizes helyiség, pöcegödör (perzsa) khajját: szabó (perzsa) khar: szamár khásztegar: leánykérő, vőlegény (perzsa) khatm: a muszlim temetési szertartás utáni gyásznapok és halotti tor elnevezése. khile: csel, csalfaság (perzsa) Khodaja!: Jaj, Istenem; Ó, Istenem! (perzsa) Khos sodi?: Boldog lettél? Örülsz? (perzsa) kofr: szentségtörés, blaszfémia (perzsa) kofte: fűszeres darálthúsos gombóc, az egész Közel- és Közép-Keleten elterjedt étel sok helyi változattal. kolba: ház, épület (perzsa, pastu)

L lagan: tál, edény (perzsa) Loja dzsirga: a vének tanácsa, a törzsi gyűlés tradicionális elnevezése, manapság az afgán parlament elnevezése (pastu) Lotfán: Légy szíves! Legyen szíves! (arab, perzsa)

M mahram: a saría szerint olyan férficsaládtag elnevezése, aki egy nő igen közeli rokonaként (apa, fivér) szabadon beléphet a tiltott lakrészbe, vagyis a nők lakosztályába a házon belül. mainá: seregély, mátyásmadár, szajkó (perzsa) maleke: királynő, királyné Masallah!: „Amit Isten akar!” Csodálkozáskor, ujjongáskor használt arab eredetű kifejezés. medresze: a tanulás helye, a regényben a szunnita teológiai főiskolák elnevezése. mehman: vendég (perzsa)

moallem: tanító, tanár (arab, perzsa) molla: pap, muszlim egyházi személy általános elnevezése a keleti iszlám világban. Móse Dajan (1915-1981): izraeli katonai vezető és politikus, az Izraeli Védelmi Erők főparancsnoka 1953 és 1958 között, Izrael Állam harcának szimbóluma. mozahem: valakit zavaró, terhére levő (perzsa) mucsi: cipész mudzsáhid: az iszlám hitért, küzdelemért (dzsihád) harcoló, törekvő személy.

N Nadzsibullah (1947-1996): Afganisztán utolsó kommunista vezetője, a ‘80-as évektől egyértelműen a szovjetek bábja és érdekeik kiszolgálója. 1999-ben a tálibok végezték ki Kabul elfoglalásakor. Náfáhmidi?: Nem értetted? (perzsa) namáz: ima, imaidő (perzsa) namusz: becsület, büszkeség (perzsa) náng: szégyen, szégyenérzés (perzsa) naszvar: rágcsálnivaló, szerepe hasonló az indiai bételhez. nej: nem (tagadószó, perzsa) nikka (nikah): esküvő (perzsa) Nizámi (kb. 1141-1211): (Nizámi Gandzsavi), Iljász b. Juszuf, középkori északnyugat-iráni perzsa költő, a perzsa szerelmi epika legnagyobb mestere, Khamsze (ötös) című, öt eposzból álló alkotása a perzsa irodalom egyik legismertebb, legkedveltebb alkotása, a regényben említett Leila és Madzsnún Nizámi öt eposzának egyike. núr: fény, fényesség, tűz (perzsa)

O Omar Khajjám (1022? –1122): híres szeldzsuk kori perzsa költő, matematikus, csillagász, filozófus, aki a maga korában főleg csillagászati és más tudományos munkáival, máig érvényben levő naptárreformjával alkotott jelentőset; a 19. század vége óta híressé lettek és a nyugati világban igen népszerűvé váltak négysorosai (rubá’i). Ma a világon Omar Khajjám a legismertebb perzsa költő.

P pahlaván: hős, bajnok (perzsa) pakol: jellegzetes afgán férfi süveg, fejfedő pandzspar: népszerű kártyajáték pastu: főleg a mai Afganisztánban és Pakisztánban élő, kelet-iráni, a perzsától messze álló ún. pastu/pahtu nyelvet beszélő, szunnita muszlim vallású, jelentős népcsoport (gyakorta az afgán népnevet is a pastuk szinonimájaként használják). peri: tündér, sellő, mesebeli szellem. Klasszikus perzsa irodalmi szövegekben gyakorta szokás szép leányokat a peri névvel illetni. A női szépség jelzője is. (perzsa) pusztin: bőr, bőrből készült (perzsa)

R

Rabbáni, Burnahuddin (szül. 1940): tádzsik származású afganisztáni politikus, 1992 és 1996 között Afganisztán elnöke. 2001 őszétől szembeszállt a tálibokkal, és együttműködött az amerikaiakkal a tálibellenes háborúban. Jelenleg is aktív politikus, a Dzsamiat-e eszlami párt vezetője a Loja dzsirgában. rafik: barát, jóbarát, kommunista szakzsargonban elvtárs (perzsa) ramadán: az egész iszlámban egységesen, egy időben tartott muszlim böjti hónap, amikor a hívek csak napnyugta után vesznek magukhoz ételt egy holdhónapon keresztül. Reza imám: a tizenkét imámos síita iszlám hagyománya szerint a nyolcadik síita imám, aki az északkelet-iráni Mashadban szenvedett vértanúhalált. Sírja ma az iráni síiták legszentebb zarándokhelye. rise: gyökér, eredet (perzsa) robáb: húros hangszer vagy általában hang, zene (perzsa) rukat: ima előtti muszlim rituális tisztasági előírások és azok végrehajtása Rúmi (1207-1273/74): Moulana (törökösen Mevlána) Dzsálalod-Din Rúmi (Molávi), az egyik leghíresebb perzsa szúfi költő. Az afganisztáni Bálhban született, de élete java részét KisÁzsiában, Konyában töltő perzsa költő a máig fennálló mevlevi dervisrend alapítója is egyben, egyik fő műve a könyvben is említett Masznavi.

S sahid: vallási értelemben vértanúhalált, mártíromságot elszenvedő személy (arab) sahna: afgán hangszer salkam: afgán étel saráb: bor vagy valamilyen alkoholos ital (perzsa) Sokr-e Khoda: Hála Istennek (perzsa)

SZ szabzi: zöldséges étel (perzsa) szaheb: sokjelentésű, arab eredetű szó: barát, társ, úr, a szövegben ez utóbbi jelentésben szerepel. (perzsa, pastu) Szálam: általános köszönési, üdvözlési forma szaratán: afgán hónapnév, jelentése: rák szofre: terítő, melyet asztalon, földön terítenek le étkezéskor, vendégség idején (perzsa, pastu) szúfi: az iszlám spirituális, a hivatalos iszlámtól eltérő rítusokat és néha alternatív tanításokat követő közösségeinek, dervisrendjei tagjainak elnevezése. szúra: a Korán 114. fejezetének elnevezése.

T tabla: kisebbfajta afgán ütős hangszer, dob. Tabrik!: Bravó! Gratulálok! (perzsa) tadzsik: a keleti perzsa lakosság általános elnevezése. A mai Tádzsikisztán, részben Üzbegisztán és Afganisztán északi részének szunnita vallású, perzsa nyelvű népcsoportját illetik e terminussal, jóllehet a tádzsik terminust a koraközépkorban az arabokra alkalmazták eredetileg. tahammol: türelem, kitartás (perzsa)

tálib (taleb): „kutató, kereső”, arab eredetű kifejezés, a medreszék, korániskolák diákjainak általános elnevezése az egész muszlim világban. (A hitet, annak igazságait kereső személyek, innen a tálib kifejezés). A könyvben azonban a főleg pastu nemzetiségű, erősen konzervatív szunnita muszlim harcosokra alkalmazott terminusról van szó, hiszen az afgán területen megjelenő tálib mozgalom pakisztáni szunnita medreszékből indult útjára. tándur: kemence, sütőlap (perzsa) Tasakkor!: Köszönöm! (perzsa) taszbíh: imalánc, egyfajta muszlim olvasó, melyen Allah 99 nevét szimbolizáló kis golyók vannak felfűzve és a hívők ezt „morzsolva” imádkoznak. Az egész iszlám világban elterjedt vallási szimbólum. tofangdár: lövész, puskás (perzsa)

U, Ü üzbég: turki típusú török nyelvet beszélő török etnikum. A szunnita üzbégek főleg anyaországukban, Üzbegisztánban élnek, de tekintélyes lélekszámú üzbég csoportok találhatók Észak-Afganisztánban, Tádzsikisztánban és Kazahsztánban is.

V Vah, vah!: Be szép, be jó! (perzsa) vakhsi: vad, vadállat (perzsa) vallah: Nos, vagyis (perzsa) Vallah o billah: Allahra hát! (arab, perzsa) vatan: haza (perzsa) Voj!: Ej! Jaj! (perzsa) zahmat: fáradalom, fáradozás (perzsa) Zende bad taleban!: Éljenek a (á libok! (perzsa)

[1]

Itt rendezték a tálibok a nyilvános büntetéseket és kivégzéseket.