512
REJTETT
K
ZUG.
(Regény.)
ráztak atyafimódra, miután az öreg föltette magában, hogy még ma este nekilát a válaszlevél megfogalmazásának. Aközben elnézett maga elé, annyit dünnyögve : — Csak azt nem értem, mi lehet ez a «sajtóordas»? Eljött aztán a harmadnap reggel, amikor indulni kellett, hogy a terebesi állomáson búcsút vegyenek a háborúba induló nevelt fiútól, akit — ha lehetett volna — soha-soha el nem engednek a háztól. A nagykocsiba fogatott a tiszttartó úr. Az útravalót, amelyet előzőnapon sütött anya és leánya, a kocsis mellé rakták föl, a tekintetes úr melléje tette a tíz liter szerednyei bort demizsonban s akkor Béry Bálint úr és felesége fölszállt a hátulsó ülésbe, Zsuzska pedig velük szemközt foglalt helyet, a kisülésben . . . Hívták ugyan Imre bácsit is, Imre bácsi azonban épp a Lopotnyiknak küldendő válaszlevél megfogalmazásával volt elfoglalva s különben is emberemlékezet óta nem hagyta el a Hallgató-molyva területét. Azonban üzent az ő halálba induló öccsének, miközben így intézte a szót Béry Bálinthoz : — Mondjátok meg Andrásnak : elvárom tőle, hogy soha nem hoz szégyent a családra ! Amíg kurta életemből tart, mindennap gondolok rá, most azonban egészen megzavart és kihozott sodromból barátom, Lopotnyik . . . — Megmondjuk neki, Imre bácsi — biztosította a tiszttartó úr. S odaszól a kocsisnak : — Hajts ! A két ló kiugrott s a hintó kerekei simán kezdtek görögni a mély homokban. Az első kietlen őszi nap volt ez. Mert szürke felhők nyomták az eget, mintha egy nagy-nagy bakaköpenyeget terítettek volna ki a világ fölé. Csend ült mindenfelé, a levelek csaknem mind leestek már a fákról s érezni lehetett a levegő szagán, hogy egy héten belül megindul a szél a Babiagura ormai felől s attólfogva zúgni és jajgatni fog a puszta határban, míg csak le nem hull az elsőhó... Fázékony idő volt és Zsuzska, aki a kisülésben kuporodott össze, feltűrte átmeneti kabátja gallérját. Szótlanul ültek mind a hárman. Félórával előbb ott várakoztak már a tőketerebesi állomás perronján . . . Hanem ekkorára vége volt már minden háborús lelkesedésnek, mely az első hetekben önkivületbe ejtette az itthonmaradókat, valahányszor újabb katonavonatok indultak meg a világ négy tája felé. EZET
513 Üres volt a perron, szinte kihalt. Egy-két t ó t menyecske ácsorgott a perronon k a r j á n megrakott kosárral. I t t - o t t felbukkant a v a s ú t i személyzet valamelyik altisztje, a m i n t sietve h a l a d t el az iroda, vagy a raktárhelyiség felé. Unalom ásítozott köröskörül. Mindenki torkig volt m á r az öldökléssel s az emberek nem k í v á n t a k egymásnak egyebet, minthogy egyszer már békében h a j t h a s s á k álomra a fejüket. A kiégett f r o n t o k o n pedig haldokoltak, egyre haldokoltak ezalatt a Ferenc József katonái. O t t álldogáltak hárman, szorongva és szótlanul, amikor hirtelen előrehajolt Zsuzska s annyit suttogott szomorú hangocskáján : — Jön a vonat. . . Csakugyan, fekete f ü s t lengett a h a t á r fölött. Upor irányából s néhány pillanattal később feltűnt a mozdony gyász-színű alakjával. Még néhány ú j a b b pillanat s a házmagas lokomotív bedörrent az állom á s épülete elé. A főnök némán tisztelgett. Abban a szempillantásban, amikor meg sem állt még a v o n a t , nyalka és hányaveti t a r t á s ú h a d a p r ó d ugrott le a tisztikocsiból. Feszes egyenruhában j ö t t , sárga lábszárvédőben s hegyesen biggyedező kicsi sipkában, melyet úgy n y o m o t t le a jobbszeme fölé. Leugrott, körülnézett s akkor sebesen indult meg a reávárakozó kicsiny társaság felé. Zsuzskát érte el elsőnek s k a r j a i közé k a p t a . A z t á n megcsókolta nevelőszüleit is. (Senki-senki más nem szállt le a vonatról. Mintha csak összebeszéltek volna előzetesen.) Akkor újból a leány elé lépett Turgonyi András, elővett a zsebéből két karikagyűrűt, a kisebbiket a Zsuzska bal-nevetlen ú j j á r a h ú z t a föl, a nagyobbikat a magáéra. És míg Zsuzskának nehéz könnyek gyültek a szemébe, annyit m o n d o t t keményen : — Úgy-e, várni fogsz r e á m mindig ? — Mindig — súgta vissza a leány. Turgonyi András így f o l y t a t t a : — Elvárom tőled, hogy olyan hűséggel leszel i r á n t a m , mint voltak a régi magyar menyasszonyok, akik halálukig v á r a k o z t a k csatába indult vőlegényeikre. És ha nem jönnék vissza soha, meg fogsz siratni keserves, sírással! — Megfoglak siratni — m o n d t a halkan a háborús menyasszony, aki akkor már alig volt magánál. A két öreg megilletődve állt a fiatalok m e l l e t t . . . Akkor Turgonyi András i n t e t t a v o n a t felé, mire leugrott két tisztiszolga. Az egyik teméntelen elemózsiát, a másik a szerednyei bort cipelte föl a v o n a t b a . E r r e a jelre csak kinyilt a tisztikocsi a j t a j a s a hadbainduló tisztek — élükön a zászlóalj parancsnokkal — e g y m á s u t á n ugráltak le a kocsiból. R e n d e z k e d t e k úgy-ahogy s akkor mind a huszonketten a perron felé indultak. O t t — élükön a zászlóaljparancsnokkal — b e m u t a t k o z t a k a
514 szülőknek és a kis menyasszonynak s mosolyogva gratuláltak valamennyiöknek. Aztán, m i n t h a összebeszéltek volna titokban, úgy csoportosodtak, hogy a t i s z t t a r t ó u r a t és a m a m á t v e t t é k közre a huszonk e t t e n és t a r t o t t á k szóval őket. Bizonyára azért, hogy Turgonyi András szíve szerint beszélgethesse ki m a g á t a legszebb menyasszonnyal, aki fehér zsebkendőjét od-odaemelte a szeméhez. Annál keményebb m a r a d t Turgonyi András. Megfogta a Zsuzska kezét : — ígérd meg, kedves, hogy nem fogod epeszteni magad fölöslegesen ! Béry Zsuzska nem könnyezgetett többé. Lengyelkék szemével b á t r a n nézett vissza a h a d a p r ó d úrra, mint ahogy el is lehetett várni egy régi k i s p a j t á s t ó l : — ígérem neked, Andráska, hogy soha nem fogok ingadozni, hanem r a j t a leszek mindég, hogy méltó maradhassak hozzád ! — Köszönöm, Zsuzska — m o n d t a csöndes szóval a fiatalember. Sietve f u t o t t el az a negyedóra s egyébként is alig t u d t a k mit mond a n i egymásnak. F o g t á k az egymás kezét s hallgattak. De akkor j u t h a t o t t valami az eszébe Turgonyi Andrásnak, mert a p é n z t á r c á j a u t á n nyult: — I t t v a n első h a d a p r ó d i fizetésem, amelyet már nem k ö l t h e t t e m el. A felét nálad teszem le, másik felét pedig add á t H o r n y á k Péternének ! A n n a k a béresasszonynak, akinek elesett a férje . . . — Á t fogom adni, Andráska — m o n d t a szomorúan Béry Zsuzska. Turgonyi András t o v á b b m a g y a r á z o t t : — Fizetésemet ezentúl neked küldöm meg . . . Gazdálkodj vele okosan, mert az m á r a k e t t ő n k közös pénze lesz ! — Igen — válaszolt halkan Zsuzska. Mert érezte, hogy közeledik a válás pillanata. É s akkor f ú j n i kezdtek a kürtösök. A tisztek eltávoztak udvariasan, utolsónak Turgonyi András állt oda a tiszttartó úr elé : — Isten á l d j a meg, a p á m ! A z t á n a kevésszavú tekintetes asszony elé l é p e t t : — Isten á l d j a meg, a n y á m ! Azok k e t t e n megölelték szótlanul. Akkor magáhozkarolta Z s u z s k á t : — Csókolj meg, kedves . . . Nem szabad pityeregni! — Nem fogok . . . — suttogta s á p p a d t a n a leány. S u t á n a n é z e t t a vőlegényének, a m i n t félszemre-biggyesztett sipk á b a n , h e t y k e járással indult meg a tisztikocsi felé s ugrott fel a lépcsőre. S nézett-nézett Béry Zsuzska a v o n a t után, amikor vastag f ü s t j e látszott m á r csak a mozdonynak s ez a f ü s t alacsonyan terült szét az őszi t a k a r o d ó t f ú v ó mezők felett. És ott állt megkövülten, a perron korlátoszlopának támaszkodva, amikor semmi-semmi nem látszott többé abból a füstből . . . É d e s a p j a megérintette a k a r j á t :
515 — Gyerünk haza, leányom ! Szótlankodva mentek a kocsihoz s egész úton hallgattak. Hogy mentek el azok az első hetek. Zsuzska megígérte, hogy nem fogja epeszteni m a g á t s szavát meg is t a r t o t t a . Legalább amikor l á t t á k a házbeliek. L á b ú j j h e g y e n járt-kelt a szobákban t a k a r í t á s közben s régi dalocskáit m i n t h a végleg elfelejtette volna. A tekintetes úr a gazdaságban és a mezőn volt elfoglalva : a h a t á r b a n akkor szedték a krumplit s a m e g g y u j t o t t krumpliszár f ü s t j e mélyen dűlt el a mezők felett. Felhők csüngtek a mennybolton s haldokló hangulata volt mindennek közeli és távoli környéken. K ö d ö k megé b u j t el a messzi hegyek lánca s Imre bácsi k a b á t o t h ú z o t t magára, h a a filagóriában próbált elelmélkedni a világi dolgok tökéletes hiábavalósága fölött. Zsuzska esténkint hamarosan szobájába vonult vissza s k i f á r a d v a a napimunkában, ellapozgatott vőlegénye valamelyik könyvéb e n s már aludt is. A lámpa nem egyszer égve m a r a d t az éjjeli szekrénykéjén. De hajnalonkint ébren volt már az á g y b a n s olyankor sokat foglalkozott vőlegénye sorsával, akiről szinte minden héten hősi hírek j ö t t e k a Hallgató-molyvára. Odakint ébresztőt k i a b á l t a k a kakasok, Zsuzska pedig meg-megremegett vőlegénye é l e t é é r t . . . Az orosz harctérről jöttek, egyre jöttek a levelek s Béry Zsuzska nagy hűséggel válaszolgatott valamennyire. A Hallgató-molyva lakóira különösen h a t o t t a k ezek a harctéri értesítések és noha fel-felujjongtak r e á j u k , t i t o k b a n szorongani kezdtek. Hiszen t u d t á k , hogy előbb-utóbb el kell esnie minden k a t o n á n a k . Legelőször azonban a legénykedő legényeknek. Száll-szállt a híre Turgonyi Andrásnak s ezredek és hadosztályok róla beszélgettek esténkint a hidegedő lövészárkokban. Őmaga k u r t á n írt, ám e röpke sorokból is megértettek m i n d e n t odahaza. E g y h é t m u l v a a harctérre való érkezése u t á n értesítette Zsuzskát, hogy — ő vigyáz az ezredzászlóra. K é t hét mulva m e g t u d t á k , hogy m e g k a p t a a bronz vitézségi érmet, október végén zászlóssá lépett elő s a kis ezüst vitézségiéremmel t ü n t e t t é k ki, november közepe körül m e g k a p t a a nagyezüst vitézségi érmet is. Levele végére odabiggyesztette m é g : «Ha így t a r t t o v á b b r a is, megígérte az ezredparancsnok úr, hogy karácsonykor hazaereszt tíz napra. Csókol: András». Arról azonban, hogy miért érték hullócsillagszerűen a kitüntetések, hallgatott mélyen. Hideg lett ekkorára s az emberek a melegedő mellé szorultak vissza. Imre bácsi régesrég ú t n a k indította m á r válaszlevelét Lopotnyik A n t a l f ő m u n k a t á r s n a k , melyben t u d ó s í t o t t a vén p a j t á s á t , hogy úgy ő, valam i n t derék öccse s egész szeretett családja fölötte szívesen v á r j á k körükbe a s a j t ó m a t a d o r t . Azóta m e g j ö t t Pécs környékéről a válasz is, mely végződött e s z a v a k k a l : «. . . Szent András-napja körül t e h á t , ha addig le nem t a r t ó z t a t n a k , amiért a becsület és tisztesség zászlaját merem t a r t a n i magasra a kezem-
516 ben, b e t o p p a n o k körötökbe, p a j t á s , hogy — ötvenkét csavargó esztendő u t á n — megrázzam b a r á t i jobbodat. Imrém, Imrém, nincs itt tekintélye a tollnak : a haza összes bérencei összefogtak ellenem s mind szűkebb kört szorítva körém, vernek, miként a veszettgyanús ebet. A többit szóval m a j d ! Férfias kézszorítással egykori osztálytársad : Lopotnyik Antal, főmunkatárs». A levelet elolvasta a tiszttartó úr is s a n n y i t jegyzett meg rá mindössze, miközben sanda kis mosoly b u j k á l t a bajusza végében : — Originális ember lehet ez a maga volt osztálytársa, Imre b á c s i . . . — Úgy t a p a s z t a l o m m a g a m is — vélte Imre bácsi, miközben köh i n t e t t k e t t ő t a m a r k á b a . — Lopotnyik Antal nevezetesen extravagáns alaknak bizonyult m á r deáki éveiben is. K é t héten belül lett volna esedékes Lopotnyik Antal betoppanása. H a n e m akkor egy napon, olyan időben, mikor a napipostával nem f u t o t t még be a küldönc, a hardicsai református tiszteletes úr igyekezett a molyva felé. Gyalogszerrel és nagysietve. É s fölérvén a tiszttartói-lak tornácára, kezet fogott a tekintetes úrral s így kezdte lihegve : — Nagy dolgok v a n n a k előkészületben, kedves Bálintom ! — Miről v a n szó, J á n o s o m ? — érdeklődött kíváncsian a t i s z t t a r t ó úr, miközben befelé tuszkolta maga előtt a kedves vendéget. H á d a J á n o s tiszteletes úr k a p k o d v a beszélt, úgy menetközben : — Az okból is siettem ki hozzád, hogy közöljem veled a nevezetes ujságot : Közelg végül hazánk régsóvárgott felszabadulásának pillanata . . . B e n t voltak m á r az ebédlőben, a tiszteletes úr székbe ereszkedett. É s m e r t tapasztalni volt kénytelen, hogy Bálint b a r á t j a egyelőre semmitsem ért az ő célzásaiból, egy nagyot f u j t : — Halálán v a n immár Ferenc József . . . A t i s z t t a r t ó úr meglepődött. S belepillantván a napilapba, melyet a tiszteletes úr hozott magával, s ó h a j t o t t : — Szegény öreg király . . . Most kezdődik el a mi tragédiánk . . . — Miféle tragédia ? — h o r k a n t fel H á d a J á n o s lelkipásztor. — Most megfizetünk az aradi b i t ó f á k é r t ! El fogunk szakadni az á t k o s Ausztriától! A t e k i n t e t e s úr maga elé búslakodva b e s z é l t : — De a legalkotmányosabb király vált belőle. T a r t o k tőle, hogy halálával szét fog hullni a birodalom s magyar hazánk nem állhat meg egymagában . . . Az Isten a d j o n bízó lelket m i n d n y á j u n k n a k az elkövetkezendő h ó n a p o k r a ! Az u j s á g igaz v o l t : I. Ferenc József valóban haldokolni kezdett a schönbrunni kastélyban. Előző napon dolgozni a k a r t még, azonban f á r a d t kezéből kiesett a toll és ő, akinek szerencsétlenségektől és sorscsapásoktól életében egyetlen zokszavát nem lehetett hallani, most panaszkodva m o n d t a elősietett szárnysegédének : — Elfáradtam . . .
517 Másnapra holtan feküdt. S mikor világgá repült a hír, hogy az öreg császár nincsen többé, gyász és rémület fogott el mindenkit. A Hallgató-molyván a tekintetes úr fennhangon olvasta föl esténk i n t az ujságot, miközben Imre bácsi, a m a m a és Zsuzska nagy figyelemmel hallgattak minden szavára. Tíz napig t a r t o t t , amíg császárok, királyok és fejedelmek fel t u d t a k seregleni Bécs városába, hogy utolsó tisztességtételére legyenek öreg b a r á t j u k n a k . Soha-soha olyan t e m e t é s t ! Akkor már fekete gyászban, visszafogott lélegzettel figyelt mind e n k i a birodalomban, mely Svájc határszélétől Oroszország h a t á r széléig nyúlt ki. Béry Bálint tiszttartó úr meg-megremegő hangon olv a s t a föl az ujságból, hogy amikor a Burgból — Bécs széles k ö r ú t j a i n — megindult az utolsó menet, a gyásztól és b ú b á n a t t ó l szinte roskadozott a császárváros. És míg búsan j a j g a t t a k a gyászindulók, fekete lovak v o n t á k Ferenc Józse- koporsóját a gyászkocsival, mely u t á n császárok, királyok, fejedelmek és egyéb szövetségestársak lépkedtek lehorgasztott f e j j e l . . . Ott voltak a főhercegek, hercegek, a grófok, a bárók, a főrendek, a képviselők, az egész b i r o d a l o m . . . Gyászlépésben j ö t t e k a d r a b a n t o k , ezeket magyar lovastestőrök k ö v e t t é k feledhetetlen nyalkán. Régi ágyúk kongtak a menetben, a z t á n f r o n t k a t o n á k j ö t t e k mély gondok k ö z ö t t : minden ezredtől a k é t legvakmerőbb harcos . . . L y u k a s köpenyben, g y ű r ö t t blúzban . . . E marcona legények között o t t lépkedett Turgonyi András is, de ezt nem t u d t á k még akkor a Hallgató-molyván. Ezek a széltől és vihartól vert k a t o n á k nehéz szívvel búcsúzkodtak császári és királyi u r u k t ó l . . . É s m i a l a t t utolsó ú t j á r a indult I. Ferenc József, ágyúi szakadatlanul villogtak a kormos éghatár alá merült csatatereken. A tekintetes úr olvasván fenhangon a temetési tudósítást, nehezen sóhajtott f e l : — Mi lesz most velünk ? S Imre bácsi így t e t t hozzá, miközben megingatta kopasz homlokát : — Haj-haj ! . . . Ez u t á n a temetés u t á n olyan csönd állt be Ausztriában és Magyarországon, hogy az emberek fölfigyeltek a szívük dobgoására. December volt már, amikor — hosszabb szünet u t á n — t á b o r i lap érkezett Zsuzska címére. Turgonyi András értesítette b e n n e szerelmes menyasszonyát, hogy ezrede őt k ü l d t e ki a nagy temetésre. Mellesleg odavetette, hogy megkapta a legnagyobb k i t ü n t e t é s t is, az a r a n y vitézségi érmet s egy nappal előbb soronkívül nevezték ki hadnaggyá. Híre van, hogy legközelebb maga elé fogja rendelni a fiatal ú j király. Valószínűen azért, hogy kezet foghasson vele. Levelét így végezte : «Karácsony előtt három nappal most m á r biztosan odahaza leszek ! Csókollak, csókollak : András». (Folytatása következik.)
Komáromi
János.
