KERESKEDŐK ASSZONYAI, KERESKEDŐASSZONYOK A 16-18. SZÁZADI MAGYARORSZÁGON
Készítette: Topor István történelem MA szak 2010. 12. 29.
Bevezetés A 16–18. századi Magyarország gazdasági-társadalmi folyamatait vizsgálva kijelenthető, hogy a hazai városok és lakosságuk korábban soha nem látott intenzitással kapcsolódtak be az európai kereskedelmi rendszerbe. Az európai kereskedelembe való integrálódási folyamat mellett ugyanakkor megfigyelhető egy másik hazai sajátosság: nevezetesen, hogy a kereskedelmi hálózatok, kapcsolatrendszerek működtetése meghatározó jelentőséggel bírt a három részre tagolt, három államhoz tartozó egykori Magyar Királyság gazdasági egységének megtartásában. Az adott korszakban, átalakulóban van a városhálózat. Mint arra Dominkovits Péter is rámutat, ezeknek a szorosan egybefonódó gazdasági, társadalmi tendenciáknak a hátterében markánsan tetten érhető egy speciális városfejlődési jelenség: a már késő középkorban is erősen differenciálódott mezővárosok szerepének, funkciórendszerének a felértékelődése; egyesek a gazdasági, felekezeti, kulturális trendek mellett politikai, hadtörténeti eseményektől is függően csupán hosszabbrövidebb időszakra, míg mások – döntően a fejlettebbek – tartósan, a városhálózatot átstrukturálva integrálódtak abba.1 A mezővárosok felemelkedése a városiasodás minőségi változását eredményezte. Mint Szende Katalin is megállapította: „Az oppidumok városmentes tájakon városi funkciót töltöttek be, de a „valódi” városok környezetében is megvolt a szerepük, a falvak és város közti átmenet biztosításában, gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt. Itt működtek ugyanis azok a piacok és éltek azok a kereskedők és iparosok, amik, és akik a környező falvak termékeit bekapcsolták a gazdaság vérkeringésébe, és pénzt vagy kézműves termékeket biztosítottak számukra.2 A 16. századra megnőtt a kelet-nyugati irányú kereskedelem jelentősége. Így nem csak a Bécshez közeli városok, mint Szombathely, Sopron, Pozsony életére volt ez nagy hatással, hanem a felső-magyarországi szabadkirályi városok (Kassa, Eperjes, Lőcse, Bártfa, Kisszeben) is bekapcsolódtak ebbe. Így lett például a kassai kereskedők gyakori úti célja Bécs.3 De Debrecen sem maradt ki a fellendülésből. Mert abban a korban – mint Zoltai Lajos is megállapította – a
debreceni kereskedők az ország legnagyobb és legkiválóbb magyar kereskedői közé tartoztak. Kereskedelmi területük pedig nem csak néhány vármegyére terjedt ki. Elsősorban az északi és déli irányú kereskedelemben játszottak fontos szerepet. Így jutottak el Lembergbe, Krakkóba és Boroszlóra, délen Nándorfehérvárra és a Szerémség felé. De Bécs felé is nyitottak. Áruikat Buda és Bécs között gyakran hajókon szállították. „Üzletkörükbe tartozott csaknem minden 1
Dominkovits Péter: Szombathely privilegizált mezőváros gazdasága, társadalma a 17. században (1605/1606– 1685) 2009. http://doktori.btk.elte.hu/hist/dominkovitspeter/diss.pdf 2010. 12.18. 14:42 2 Szende Katalin: Otthon a városban. Társadalom és anyagi kultúra a középkori Sopronban, Pozsonyban és Eperjesen. Budapest, 2004. MTA Történettudományi Intézete. 46. 3 Bodnarova, Miroslava: A polgárság életszínvonala a mai Kelet-Szlovákia szabad királyi városaiban a 16. században. In.: Bártfától Pozsonyig. Városok a 13-17. században. Szerkesztette: Csukovits Enikő-Lengyel Tünde. Budapest, 2005, MTA Történettudományi Intézet. 319.
áru, ami akkor a kereskedelmi forgalomnak tárgyát alkotta. Külföldre nyersterményeket, állatokat vittek ki; egyidejűleg tovább eladásra olasz, német, németalföldi finomabb ipari műveket és keleti árukat hoztak be. Mert a törököt éppen úgy elfogadták üzleti félnek, mint a szászt, svábot, lengyelt és morvát. Leginkább szarvasmarhával, lóval, sóval, nyers bőrökkel és fémekkel (ezüsttel, rézzel) űztek kiviteli kereskedést.”4 A szabad királyi városok lakói nem alkottak homogén közösséget. A teljes polgárjog, azaz választási és választhatósági jog megszerzése nélkülözhetetlen volt a kereskedők és kézművesek számára. Ennek elnyerése azonban nem automatikusan történt. Csak bizonyos feltételek mellett volt lehetséges. A felvidéki városokban (Kassán, Eperjesen, Lőcsén) ezt a következő feltételekhez kötötték: törvényes származás, megfelelő életkor, s városban ingatlan, elsősorban ház birtoklása, az illetékek befizetése, a 16. században az evangélikus vallás gyakorlása; Lőcsén ezen túl még a „jó”, vagyis a német nemzetiséghez való tartozás.5 Debrecenben a város polgári közösségének zárt rendjébe csak egyenként való kérelmezés útján lehetett bejutni. A 16-17. században vélhetően elegendő volt a szóbeli kérelmezés, de a 18. századtól már írásban kellett azt benyújtani. A kérelmezőknek előzőleg különféle érdemeket kellett szerezniük, ezt összefoglaló néven meritas, érdem szóval fejezték ki. Az érdemek természetesen változtak, de annyiban állandóság mutatkozott, hogy mindig anyagi és erkölcsi kritériumokat tartalmazott. A városi jegyzőkönyveket vizsgálva kiderül, hogy a magisztrátus megkövetelte a helyi közterhek viselésének vállalását. A 17. századig a polgárjog megszerzése még nem volt háztulajdonhoz kötve, ám a 18. századtól a polgárságba való felvétel egyik legfontosabb előfeltétele lett. Ezek mellett a polgárjog megszerzésének mindennél természetesebb kritériuma a protestáns vallás volt.6
Kereskedők asszonyai, kereskedőasszonyok
A városok kereskedőtársadalma ugyanúgy nem volt homogén, mintahogyan a lakosság egésze sem. Sokan csak alkalmilag, vagy mellékfoglalkozásként árusították saját termékeiket vagy mások áruját. Mollay Károly a korabeli szóhasználatnak megfelelően három csoportba osztotta
a
városok
kerekedőit,
úgymint
(nagy)kereskedők,
4
kalmárok,
árusok.
A
Zoltai Lajos: Debrecen ipara és kereskedelme a XVIII. század elejéig. Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve 1986. 178-182. 5 6
Bodnarova, Miroslava i.m. 321. Rácz István: Parasztok, hajdúk, cívisek. Debrecen, 2000. 233-252.
nagykereskedők egy csoportja bizonyos árucsoportra specializálódott (pl. textíliákra), mások széles áruskálával foglalkoztak. A kalmárok és árusok csoportja viszonteladással foglalkozott, kis bérelt üzlethelyiségben vagy árubódéban kínálták portékáikat. A kalmárok egyre szakszerűbben, ügynökök és segédek támogatásával bonyolították üzleteiket, amelyek számadáskönyveikből jól kitűnnek. Az alapvetően férfiak által uralt kereskedelemben azonban találunk nőket is. Asszonyok a kereskedelem minden válfajában tevékenykedtek. Bizonyos területeken, mint például a piaci árusok, kofák, házalók között számuk meghaladt a férfiakét. A távolsági kereskedelembe vagy a nagyobb üzletekbe azonban alig találunk női kereskedőket, kivétel talán csak Pozsony, ahol a város által nyújtott lehetőségek szélesebb skálája ezt lehetővé tette számukra.7 A források hajadon leányokról nem szólnak. A kereskedelmet űzők férjes asszonyok vagy özvegyek voltak. A férjes asszonyok a kereskedelemnek azon válfajaiban tevékenykedtek, amelyek a családi műhely termékeinek értékesítésére épültek (mint például kenyérsütés, kocsmatartás stb.) vagy a viszonylag kevés tőkét igénylő kiskereskedelembe (piaci árusok, kofák) kapcsolódtak be. A kofa voltaképpen közvetítő-elosztó szerepet töltött be a vásárló valamint a termelő és/vagy kerekedő között. A piaci árusok, kofák elsősorban zöldséggel, gyümölccsel, baromfival, sajttal és más tejtermékekkel, zöldfűszerekkel, sóval kereskedtek. De a kofák egyik különleges csoportja dohányt, pékárut, kenyeret, kalácsot is árusított. A kofák tevékenységét nagymértékben meghatározták a piaci-vásári jogszabályok. De sikerességüket leginkább mégis a személyiségük és meggyőzőképességük határozta meg. Csoma Zsigmond mutatott rá, hogy talán egyetlen női foglalkozásnál sem volt a verbális kapcsolatteremtésnek olyan jelentősége, mint a kofáknál. A hangos, ráutaló, nyomatékosító magatartás az üzleti siker záloga lett. Pszichikai és intuíciós képessége révén a kofa irányítani tudta a vevőt, belelátott gondolataiba, ezáltal rá tudta erőszakolni az árut a vevőre, és ez volt sikerének kulcsa.8 A nagyobb mértékű kereskedelmi tevékenységet elősegítette az árusbódéknak, üzlethelyiségeknek a kiépítése vagy bérlése. Az özvegyasszonyok jelenléte a kereskedelemben vélhetően azzal a jelenséggel függ össze, hogy bizonyos esetekben a volt férjek végrendeletükben kikötötték, hogy feleségük csak addig jogosult az üzletet tovább vinni, amíg megtartja özvegyi státusát. hiszen a volt feleség újabb házasságkötésével a felhalmozott vagyon és az üzleti tevékenység kikerült volna a volt férj családjának érdekköréből.
7
Szende Katalin i.m. 20-42. Csoma Zsigmond: Vásári-piaci kofák és kofálkodás Magyarországon. Egy női foglalkozás művelődéstörténeti vázlata. In.: A nők világa. Szerk.: Fábri Anna, Várkonyi Gábor. Argumentum é.n. 42-44.
8
A késő középkorban egyre több asszony kapcsolódott be a távolsági kereskedelembe is. Ezek között főleg özvegyeket találunk, akik férjük mellett szereztek jártasságot a kereskedésben. Miután megözvegyültek, folytatták ezt a tevékenységet. Így például a pozsonyi Kristanin von Raab, a soproni Simon Zemper özvegye. Voltak azonban olyanok is, akik férjes asszonyként önálló üzlettel bírtak, saját ügynökeik voltak, és kapcsolatokat tartottak fenn Bécs és Bécsújhely kereskedőivel. Például Andre Polczl felesége, Barbara Potenpergerin; Anna, Gabriel Stengl felesége. A kereskedelembe bekapcsolódó asszonyok tevékenységéről, vagyoni helyzetéről és életmódjáról vallanak a levéltárakban fennmaradt dokumentumok. Ezek között becses helyet foglalnak el a „háztartási naplók”, a vagyonleltárak, a végrendeletek, hagyatéki leltárak és az osztálylevelek.
Háztartási naplók A kereskedőasszonyok háztartási naplóira a legszebb példát J. Újváry Zsuzsanna hozza, aki a mezőszegedi kereskedő családnak, a Szegedi családnak a történetét dolgozta fel.9 Tanulmányában kitüntetett helyet foglal el Szegedi György özvegyének, Pathai Sánta Erzsébetnek 1620-1622 között vezetett háztartási naplója. A napló tartalmazza (a teljesség igénye nélkül) az özvegy kiadásait, úgymint az adóra kifizetett összegeket, a birtokvásárlás költségeit, a kifizetett munkabéreket, a ruhaneműkre, háztartási fehérneműkre, az élelmiszerekre kiadott költségeit. Érdekes az asszony saját ruházkodására és a háztartási asztal- és ágyneműre fordított összegek alakulása. Kiderül, hogy a nő felsőruházatára fordított összeg 80 ft 36 d, jelentős összegeket fordított szoknyákra, ezek miatt sógora tékozlással vádolta meg. Ezeken túl vett magának köztafotát, sarut, nyúlmál bélést, ködmönbélést, salavárit, továbbá egy gereznát.10 Az élelmiszerekre költött összegek az összes költséghez képest nem túl nagyok, de mégsem jelentéktelenek. Különösen érdekessé teszi a helyzetet, ha figyelembe vesszük, hogy az élelmiszerek nagyobbik részét saját maguk termelték meg. A majdnem 117 forintnyi élelmiszerkiadás több mint felét gabona, negyedét pedig húsvásárlásra fordították, a többi tételt pedig a tejtermék, sör, méz, gyümölcs, zöldség, olaj, fűszer és só tette ki.11
9
J. Újváry Zsuzsanna: Egy kereskedőcsalád metamorfózisa (A mezőszegedi Szegedi család). In.: Óra, szablya, nyoszolya. Életmód és anyagi kultúra Magyarországon a 17-18. században. Budapest, 1994., MTA Történettudományi Intézete. 33-86. 10 Uo. 66-73. 11 Uo. 68.
Osztálylevelek (inventáriumok) A források másik nagy csoportját az inventáriumok alkotják. Kereskedő asszonyok vagyonleltáraiból több is rendelkezésünkre áll. Ezekből tudjuk például, hogy az 1600-as évek első felében a szombathelyi Forián Imréné és Pozsgay Anna textilárukkal, szövetekkel kereskedett. Ez utóbbi kapcsolatban állt olyan ismert bécsi nagykereskedővel, mint az Szombathelyen posztót eladó Pannicisce (avagy Pannicida) György. Babos Andrásné is elsősorban ilyen árukkal kereskedett, de nem teljesen, hiszen üzleti profiljába más termékek is belefértek. Erről tanúskodik a nevezett 1645. évi inventáriuma (vagyonleltára). Babosné árukészletét 658 forint 85 dénárra becsülték, amely döntően európai szövetekből, tömegárukból (pl. sziléziai gyolcs, morvai), kisebb részben török, balkáni szövetekből, textilárukból (bagazsia, mokher, török zsinór), illetve, illetve a kortárs kisvárosi női ruhatár kiegészítő díszeiből, („paraszti ékszerből”) állt, ebbe beletartozott az az 57 darab, nyelek alapján megkülönböztetett késkészlet is, amelyet kereskedelmi célokra raktározott.12 A kassai nagykereskedő, Szabó László özvegye, Margit asszony nagy vagyont örökölt férjétől. Erről tanúskodik az 1565-ből fennmaradt vagyonösszeírás. Nagymennyiségű ingatlant bírt: volt két kőháza a főtéren, egy majorság a várfalon túl, két szőlő Kassa határában, és három Tokaj-Hegyalján, ezenkívül két rét és sok szántó volt a birtokában. Pénzben 177 tallér, 50 aranyforint és 15 arany dukátja volt otthon, 911 forintja pedig különböző kölcsönökben feküdt. Ingó vagyonát 200 tételben írták össze. A háztartások berendezései, úgymint a konyhai edények, bútorok, az ágynemű, valamint a háztartási és mezőgazdasági munkák elvégzésére szolgáló eszközök, a ruhák és ékszerek is sokat elárulnak a kereskedőasszonyok vagyoni helyzetéről. A vagyonát összeírók Margit asszony szekrényeiben öt abroszt, valamint két nagy csíkos abroszt találtak. Törölközője 16 darab volt, ebből 7 új, kék fonallal díszítve, 1 új virágos törölköző, 4 nagy flám vászonlepedő, 5 párna- és 1 csíkos dunyhahuzat, 3 flám vászon dunyhahuzat. Másik házában 8 kék csíkos törölközője, 11 rend csíkos dunyhahuzata, 2 kék és zöld csíkos abrosza és 1 kendervászon lepedője volt. Gazdag ruhatárral is rendelkezett. Hosszú és rövid kabátból 11 darabot mondhatott magáénak. Köpenyből hetet birtokolt, amelyek tafotából, bársonyból, damasztból, atlaszból, leymentből készültek, némelyiküket nyuszttal bélelték, aranyozott csatokkal díszítették. Az alapruházaton felül volt még damaszt- és bársonygallérja, fekete damasztkötényei és két értékes fátyla: egy aranyszínű recefátyol, és egy kétszínű, vörös-arany fátyol. Ékszerekből 26 tételnyit írtak
12
Dominkovits i.m.
össze, amelyek messze felülmúlják a kézművesek és közepesen gazdag polgárok által birtokolt ékszerek mennyiségét, hisz ezeknél a családoknál 3-4 darabnál nem volt több. Debrecenben a vagyonleltározást a városi tanács képviseletében egy-két szenátor vagy esküdt irányította, tehát — a végrendelet készítéséhez hasonlóan — hatósági feladatkörnek tekintették. Magát a leltározás munkáját azonban már nem maguk a szenátorok végezték, hanem szakértőket hívtak segítségül. Szakértőként kizárólag polgárjogúak működhettek közre. Ezek számát a vagyon nagysága határozta meg. Általános szokás volt, hogy a polgári vagyon fontos elemeit — városi fundus, iparosműhely, kalmárbolt, határbeli tartozék, szőlő — külön-külön 2—5 tagú bizottság leltározta és értékelte. A vagyon agrárjellegű részeit parasztpolgárok leltározták, a szakipari munkákat (kőműves, ács, asztalos, üveges) szakmabeli iparosok értékelték, a boltbeli portékák leltározását kereskedőkre bízták. A vonatkozó forrásokból azt is egyértelműen meg lehet állapítani, hogy a polgári vagyon
középpontjában
az
ingatlan
s
ezen
belül
is
a
belsőtelek
állott.
Az
információnyújtásban szegényesebb végrendeletek rendszerint csak azt közölték, hogy milyen utcában, kiknek a szomszédságában helyezkedett el a telek, esetleg arra is utaltak, hogy milyen építőanyagból készült a rajta levő lakóház. A részletező leltárak a telek építményeit is felsorolják, amelyek rendszerint lakóházból és különböző gazdasági épületekből állottak. Az iparosoknál ezeket még műhely, a kereskedőknél bolt egészítette ki. A telek építményei közül kétségtelenül legfontosabb a lakóház volt. Esetenként ezeknek részletes leírásával is találkozunk a leltárakban, amelyek jól kiegészítik a levéltárban található kéziratos térképek és alaprajzok vallomásait. Különösen gazdag és sokrétű anyaggal szolgálnak a leltárak a debreceni viszonylatban két legfontosabb piacon értékesíthető agrártermékről, a borról és az állatállományról. Ezek is olyan pontjai az osztályleveleknek, amelyeket a végrendeletek sem hagytak figyelmen kívül, de azokban csak sommás megfogalmazást nyertek, alig fordult elő, hogy pontos mennyiségeket közöltek volna. A leltár jellegének megfelelően az osztálylevelek ilyen vonatkozásokban is pontosak és részletező többletet nyújtanak. A legkorábbi debreceni forrás 1567 áprilisából való. A városi tanács jegyzőkönyveiből származó forrásból megtudhatjuk, hogy egy özvegyasszony, nevezetesen Dersi Ferencné lakhatási és borkocsmároltatási jogot szerzett Szárazi János nevű polgártól.13
13
„Feria tercia ante Philippi et Jacobi Apostolorum (április 29. kedd)
A 17. század elejéről is név szerint ismerünk több debreceni nagykereskedőt. A város legelőkelőbb családjai e korszakban mind kereskedők. Ilyenek : Bánki, Barcza, Váradi, Baranyi, Csehi, Csipkés Komáromi, Czégény, Cselődi, kisszántói Dobozy, Dobrai, jenei Domján, Egri, Ecseri, Faragó, Fodor, Galgóczi, Gyárfás, Győri, Gyarmati, Gyulai családok. Harsányi, Király, Kollát, Kondorosi, Mike, Munkácsi, Oláh, Pap, Pataki, Székely, Széles, Szencsér, Szaniszlai, Szatmári, Vígkedvű, Vértesi, jenei Takács és Ungvári. Kereskedőasszonyt mindössze kettőt említenek a források: Kovácsi Mihályné és Vörös Bertalanné kereskedőket, akiktől 1602-ben Földváry Dániel deák, Debrecenből elszármazott kassai kereskedő, 1700 forint értékű posztót, karasiát, fodor iglert, aranyos végű török patyolatot, homlokszorító fedelet, ulmárt és selymes vásznat vásárolt.14 Sasi
Istvánné
debreceni
kereskedőasszony
1740.
március
25-én
készült
vagyonösszeírása szolgál a legtöbb adalékkal. Inventáriumából megtudhatjuk, hogy a házában két bolt volt található valamint egy borbélyműhely, melyet Körösi Borbély Pál számára építtetett.15 A gazdag kassai kereskedő özvegyasszony és a debreceni kereskedőasszony inventáriumát összehasonlítva jelentős különbségekre figyelhetünk fel. Ha csak a háztartási eszközöket és az ékszereket vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy a Sasi Istvánné tulajdonát képező tárgyak alacsonyabb társadalmi státusra utalnak. A különbség több okkal is magyarázható. Az egyik ok, hogy Debrecen helyzete Kassával összehasonlítva a tárgyalt időszakban meglehetősen előnytelen volt. Az ország három részre szakadása, majd a Habsburgok elleni függetlenségi harcok eseményei mindig érzékenyen érintették Debrecen polgárait, így kereskedői is sokat szenvedtek. A nagyobb kereskedelmi készletek felhalmozása „életveszélyesnek” bizonyult, hiszen a török csapatok, a császári seregek egyaránt prédálták a várost. Az állandó fenyegetettségben élő kereskedők igyekeztek csak annyi
készletet
felhalmozni,
amennyi
egy
tisztességes
kereskedelmi
tevékenység
folytatásához feltétlenül szükséges volt. A felvidéki szabad királyi városok helyzete jóval Szárazi (Zarazij) János itt a városunkban, a Várad utcán (in piatea Warad) lévő házában lakóul jelentette ki előttünk a néhai Dersi (Dersij) Ferenc özvegyét, nemes asszonyt, annak minden hasznával, a bor kocsmáltatással, adók fizetésével, összes hasznának szedésével, ameddig kedve tartja, kijelentette, hogy azt igazgassa és minden módon birtokolja, ettől kezdve, mivel birtokul hagyja az említett asszonynak, hogy elsősorban lakójaként használja azt, rábízta ezen beírás tanúsága szerint.” Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 15. Debrecen város magistratusának jegyzőkönyvei 1567-1568. Szerkesztette: Szendrey István. Debrecen, 1986. 9.
14 15
Zoltai Lajos i.m.
kedvezőbb volt. A vagyon és a társadalmi megbecsültség egyik fokmérője a háztartási berendezések gazdagsága, a díszes ruhák és az ékszerek mértéke volt. Ennek megfelelően Margit asszony háztartási tárgyai között számos abroszt, lepedőt, törölközőt, dunyhahuzatot találunk. Sasi Istvánné vagyonleltárában ágybeli és ládabeli portékái között törölközőt egyet sem említ, lepedőből mindössze három újat és két ócskát tüntet fel. Abroszból négyet leltároznak a vagyonösszeírók. Ágyneműkből négy derékaljat, 12 párnahajat és két ócska paplant jegyeznek fel. A két ócska paplan és lepedő állandó használatra utal. Vagyis a ládában elhelyezett újakat mindaddig nem vették használatba, amíg a meglévők olyan mértékig el nem használódtak, hogy szükségessé vált lecserélésük. Fontos különbség a két inventárium között, hogy a debreceni kereskedőasszony ruháiról nincs semmi forrás, míg Szabóné gazdag ruhatárral bírt. Ennek oka abban is kereshető, hogy a debreceni polgárasszonyok viseletét erősen meghatározta a puritanizmust hirdető református vallás. Ugyanakkor azt is fontos megemlíteni, hogy a városi polgárasszonyok fontos szerepet játszottak a református hit terjesztésében és megtartásában. Műveltségük középpontja a hit volt. Rendszeresen olvasták a Bibliát, jártak istentiszteletre. Elsők az irgalmasságban, az adakozásban és a jótékonyságban. Hogy Sasi Istvánné adakozott-e a református kollégium számára, arról a forrás nem szól, de tudunk olyan kereskedő- és polgárasszonyokról, akik jelentős összegeket vagy természetbeni segítséget adtak. Például 1628-ban özvegy Mészárosné Szabó Margit háromszáz forintot tett le a főbíró kezébe „tanulók, szegény sorsúak részére, kik a német akadémiákba szándékoznak”. Özvegy Varga Ferencné Agatha asszony pedig, aki mészárszéket vásárolt és működtetett Debrecenben a Péterfia utcán, minden második héten 1-1 font szép marhaderekat vagy sertésgerincet küldött a kollégiumnak. Így tett valamennyi hentes és köztük nemes vetélkedés folyt.16 Szembetűnő a szintén társadalmi és vagyoni helyzetről árulkodó készpénz és ékszerek közötti különbség. Míg Margit asszony készpénzkészletét 177 tallér, 50 aranyforint, 15 arany dukát és 911 – különböző kölcsönökben fekvő – forint tette ki, arany- és ezüstékszereit pedig 25 tételben írták össze, addig Sasiné inventáriuma készpénzben mindössze tíz formális tallért rögzít. Ékszerekből öt tételt vettek fel az összeírók. Aranygyűrűje kettő volt az özvegynek. Ezek közül az egyik zöldkővel, a másik pedig cseh gyémánttal díszített. Hét ezüstkanala, tizenhat ezüstgombja, 20 darab sima rósás aprógombja összesen 38 latot nyomott. Ehhez jött
16
Gaál Izabella: A nők szerepe a reformáció terjesztésében Magyarországon, különös tekintettel Debrecen városára. http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/gaalizabella.htm. Letöltés ideje. 2011. jan. 08.
egy ócska dolmányán lévő 20 gomb, „pikkelyével együtt tekergős formájú, fellyül rósás, melyet megmérnünk nem lehetett, mindazáltal lehet cir. 7 lat”.17
Végrendeletek, hagyatéki leltárak, osztálylevelek
A források harmadik csoportját a végrendeletek, hagyatéki leltárak, osztálylevelek (divizionális levelek) alkotják. A végrendeletekkel az a probléma, hogy nem alkalmasak a végrendelkező vagyonosságának megállapítására, hiszen az egyes örökösök javára tett hagyatékok rendszerében nem volt szükséges a teljes vagyont felsorolni. Ezért a legtöbb testálónál sem az összvagyont, sem az ingóságok, ingatlanok és készpénz arányát nem tudjuk megállapítani.18 Lényegesen több információval bírnak az osztálylevelek. A divizionális levelekben az osztozás során egy-egy örökösnek juttatott javak felsorolása fajtánként történik. Képet kaphatunk belőlük a polgárok mindennapjairól, életformájukról, szemléletükről. „Nyomon követhetők egyfelől az életmódbeli, mentalitásbeli változások, másfelől a hagyományőrzés, régi tradíciókhoz való ragaszkodás. Ezek az írásos források – hasonlóan a végrendeletekhez és más inventáriumokhoz – modellként kezelhetők a kor életstílusa, az általános, de helyi síkra vetített műveltségi viszonyok és nem utolsó sorban az egyéni preferenciák vonatkozásában.”19 Az osztozkodás során készített leltárak legszínesebb részét a hagyatékban szereplő női- és férfiruhák, valamint a család gazdagságát leginkább reprezentáló arany-, ezüsttárgyak és ékszerek adják. Mint tanulmányában Kovács Kiss Gyöngy megmutatja, van olyan kolozsvári polgár, akinek 1637-es osztálylevelében csak az arany és ezüstművek összeírása 10 oldalt tesz ki. Az előkelő erdélyi polgárokhoz képest jóval szerényebb a debreceni kereskedő, Auer János halála után örökösei között tett osztálylevél.
17
Rácz István: Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 9. Debreceni vagyonleltárak 1717-1848. Debrecen, 1984. Adattár 2. Sasi Istvánné Komáromi Judit inventáriuma, 1740. március 25. (16-18. oldal) DMA. Nagybákai iratok 1.
18
Szende Katalin i.m. Kovács Kiss Gyöngy: Polgári viselet és ékszerek a 17. századi Kolozsváron. 40-41. In.: Kovács Kiss Gyöngy: Rendtartás és kultúra. Marosvásárhely, é.n., Mentor Kiadó. 19
Mint az egyezségből is kitűnik, a bolt jelentős árukészlettel bírt, melyet vásárokon értékesítettek. Az özvegy a vásári tevékenységet tovább szándékozott folytatni. Erre vall a divizionális levél első pontja.20 Az erdélyi osztálylevelekkel szemben jelentős eltérés mutatkozik, hiszen nem esik benne szó a ruhaneműkről, arany- és ezüst tárgyakról. Mindössze csak azt tartalmazza, hogy Müller Katalin halálát követően minden javai Sámuel nevű fiára és annak gyermekeire fognak szállni, kivéve a száz aranyból álló ősi successiója, házbéli, láda-konyhabeli eszközi, amelyet többi gyermeke és azok gyermekei között egyenlően kell elosztani.21
Összegzés A megismert szakirodalom, valamint saját kutatásaim alapján igazolható az a tény, hogy a nők a tárgyalt időszakban fontos szerepet töltöttek be, mint a helyi, mint pedig a távolsági kereskedelemben. Ehhez a jogalapot a városi jogrendszer teremtette meg, amely biztosította a nők számára az ingatlanok és ingóságok öröklését és örökíthetőségét. Kereskedelmi tevékenységeik közül bizonyos elemek a házimunka kiterjesztéseként értelmezhetők, a családi műhely termékeinek értékesítését jelenti, így például a „korcsmároltatás” vagy a sörfőzés; a szabók, szűcsök, pékek asszonyai közül számosan a kész termékek árusításával foglalkoztak. Emellett jelentős számban vettek részt vásári árusként, kofaként vagy házalóként a városok kereskedelmi életében. Tevékenységük eredményeként kisebb-nagyobb vagyont gyűjtöttek. Erről tanúskodnak a megismert vagyonleltárak, inventáriumok, háztartási naplók és végrendeletek.
20
„Én Müller Katalin mint özvegy, az egész fundust általvettem, s a vasárosbéli, egyéb gazdaság folytatására vettem magam mellé Sámuel fiamat azon okon, hogy véle egyetértvén, amint legjobbnak intézzük, ugy folytassuk gazdaságunkat.” Rácz István: Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 9. Debreceni vagyonleltárak 1717-1848. Debrecen, 1984. Adattár 6. Auer János örököseinek osztálylevele, 1795. december 12. 31.
21
Uo. „Ötödször Holtom után mindennemű javaim Sámuel fiamra avagy gyermekeire fognak maradni, az én száz aranyból álló ősi successiomon, házbéli, láda-konyhabeli eszközim kivül, mellyek holtom után az említett száz arannyal a gyermekeim vagy azok gyermekei közt törvényesen egyformán fognak osztatni; hanem Hatodszor ha még életemben házasságra lép Sámuel fiam, azonnal minden ház, láda s konyhabeli jól inventáltassanak s felírattassanak, s azok ára mértékletessen feljegyeztessen. Hetedszer Mihály, András és Susánna gyermeki közzül, ha valamelyik gyermek nélkül meghalna, a deficiens része tsak ő köztök vagy gyermeki közt osztódjon, ha mindazon által (mellyet Isten ne adjon) mindhárman mag nélkül múlnának ki e világból, azon esetre Sámuel fiamra vagy őtőlle származandókra szállyon az ő részek. Ugy hasonlóképpen Nyoltzadszor Ha Sámuel fiam Gyermek nélkül halna meg, mindennemű ősi jószága a testvérire szállyon, sot még a keresménye is, hanemha özvegyen talál maradni, azon esetbe a keresete és egyéb törvényes jussa legyen az özvegyéé, ide nem értvén az aviticumot.”
Felhasznált irodalom: Bodnarova, Miroslava: A polgárság életszínvonala a mai Kelet-Szlovákia szabad királyi városaiban a 16. században. In.: Bártfától Pozsonyig. Városok a 13-17. században. Szerkesztette: Csukovits Enikő-Lengyel Tünde. Budapest, 2005, MTA Történettudományi Intézet. 319-339.
Csoma Zsigmond: Vásári-piaci kofák és kofálkodás Magyarországon. Egy női foglalkozás művelődéstörténeti vázlata. In.: A nők világa. Szerk.: Fábri Anna, Várkonyi Gábor. Argumentum é.n. 39-65.
Dominkovits Péter: Szombathely privilegizált mezőváros gazdasága, társadalma a 17. században (1605/1606–1685) 2009. http://doktori.btk.elte.hu/hist/dominkovitspeter/diss.pdf Letöltés ideje: 2010. 12.18. 14:42
Gaál Izabella: A nők szerepe a reformáció terjesztésében Magyarországon, különös tekintettel
Debrecen városára. http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/gaalizabella.htm.
J. Újváry Zsuzsanna: Egy kereskedőcsalád metamorfózisa (A mezőszegedi Szegedi család). In.: Óra, szablya, nyoszolya. Életmód és anyagi kultúra Magyarországon a 17-18. században. Budapest, 1994., MTA Történettudományi Intézete. 33-86.
Kovács Kiss Gyöngy: Polgári viselet és ékszerek a 17. századi Kolozsváron. 40-59. In.: Kovács Kiss Gyöngy: Rendtartás és kultúra .Marosvásárhely, é.n., Mentor Kiadó.
Rácz István: Parasztok, hajdúk, cívisek. Debrecen, 2000. 233-252.
Rácz István: Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 9. Debreceni vagyonleltárak 1717-1848. - Debrecen, 1984. Adattár 2. Sasi Istvánné Komáromi Judit inventáriuma, 1740. március 25. (16-18. oldal) DMA. Nagybákai iratok 1. Rácz István: Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 15. Debrecen város magistratusának jegyzőkönyvei 1567-1568. Debrecen, 1986. 9.
Szende Katalin: Otthon a városban. Társadalom és anyagi kultúra a középkori Sopronban, Pozsonyban és Eperjesen. Budapest, 2004. MTA Történettudományi Intézete.
Zoltai Lajos: Debrecen ipara és kereskedelme a XVIII. század elejéig. Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve 1986. 178-182.
