Képes úti beszámoló az első amerikai utamról Készítő:: Kovács Nóri Publikálva: 2010. október 11. 18:51:18 Hát elég nagy fába vágtam a fejszét, hogy leírom ezt a történetet. Nemcsak megélni volt sok ezeket a kalandokat, de leírni is. Bocsánat, ha kicsit elragadtatom magam, de hát ez volt az első amerikai utam, és fantasztikusan éreztem magam. Muszáj megosztanom Veletek is az élményeimet. (Még akkor is, ha már jártatok ezeken a helyeken, vagy esetleg ott éltek.)
Az utunkat Tanka László szervezte, és egy 5 állomásos amerikai Világklub Turnén vettünk részt, ahol ő bemutatta a könyveit, újságait, meg a klubot, én pedig a magyar népzenén alapuló repertoáromból adtam elő egy csokorra valót. Ő, mint a klub vezetője, én meg, mint zenei vezetője tartottuk a programokat az amerikai magyar közösségekben. Na, de nem szaladok ennyire előre, ez csak a bevezetés volt, hogy mit is kerestünk mi ilyen távol otthonról. Ott kezdem, hogy repülünk-repülünk, elhagyjuk Magyarországot, a Kárpátokat, Európát, aztán óceánóceán…-na végre partok! Amerika körvonalazódik. Aztán leszálltunk, közben az időben 6 órát visszaugrottam. Nem baj, több idő lesz kint! Száz ágra süt a nap, meleg van. Lekívánkozik a nagykabát.
New Yorkban vagyunk. Elfoglaltuk a szállást, Aich Klári galéria lakását. Hát az valami fantasztikus volt. Én még sosem láttam ilyet. Mintha egy élő, színes és eleven múzeumban laktam volna. Először nem mertem nyúlni semmihez, minden csupa érték, csupa puha, csupa selyem, csupa színes, fémek, bronzok, faragott kő, gyöngy. Hú, a szemnek is nehéz volt feldolgozni. Miután megszoktam a látványt, és kicsit felbátorodtam, elkezdtem szépen mindent körbe tapizniJ. Este pedig egy kád forró vízben, ami a szoba közepén volt, indiai szobrokkal, és kellemes szappanokkal körülvéve, legeltettem a szemem a tárgyakon, további, eddig ismeretlen részleteket felismerve a lakrészemben. Klárinak, aki egy zseniális fotóművész, és egyébként ez a stúdiója is, meg a kiadó szálláshelye is egyben, van négy óriási, mondhatnám, kissé elhízott macskája. Igazán jól tartja őket. Meg a házban állandó kimenő-bemenő vendégek a zenészek, mindenféle latin gitárosok, dzsessz zongoristák, táncosok. Itt szoktak próbálni, úgyhogy itt tartózkodásunk alatt végig muzsikaszóra keltünk, meg feküdtünk. Néha én is beszálltam egy kis rögtönzött dallamra.
Szóval elfoglaltuk a szállást, megvolt az első vizuális sokk, meg a zenei élmény, meg a macskák, de még csak délután 2 óra, otthon este 8. Eszem ágában nem volt pihenni! Irány! Vegyük be a várost! Annyi
prospektust, meg térképet nézegettem már, az eső is megkímélt, muszáj mindent látnom. Na jó, nem mindent. Csak majdnem.
És csak mentünk – mentünk - mentünk… Mindennek a kényelmes cipő a titka.
Érdekes volt tapasztalni, hogy mennyire összezsugorodik a tér, nem látom az épületektől a másik utcát. Az emberek rohannak, leszegett fejjel. Át a piros lámpán is, amikor a taxik beragadnak a dugóba. Cikáznak közöttük, Először óckodtam, de aztán átvettem én is ezt a tempót, lüktetést, szerencsére nem volt balesetveszélyes helyzet.
Az emberek a parkokban álltak meg egy kis pihenőt tartani, elővették uzsonnájukat, komótosan megették, sokszor csak magukban, vagy egy szobor talapzatán elnyúltak, aktatáskával a kezükben, és süttették a hasukat. Aztán megint rohanás.
Pont ezen a héten volt az ENSZ gyűlés is, rengeteg rendőr irányított az utcákon, csomó hely le volt zárva, csak kerülő utakon jutottunk el a célunkhoz.
Nagyon sok szép, vagy érdekes épületet láttam, a kedvencem a Times Square színes világa volt, főleg este.
A kedvenc épületem pedig Chrysler Buliding.
Egyébként utolsó este, fellépés után Klári elvitt kocsikázni a Times Square-re, kinyitotta a kocsi tetejét, felálltam, és kihajolva élvezhettem a langyos szellőt, meg az esti elbűvölő fényeket.
New Yorkban ismerkedtem meg idegenvezető, fotóművész barátommal, Deák Ferenccel,
aki nagyon szívélyesen körbekalauzolt a város Manhattani részén, főbb nevezetességeinél, amiket előző nap nem láttam. Csinált sok jó fotót is. Megmutatta a Rockefeller Centert, fotózott az Atlasz szobornál,
St. Patrick’s Cathedralnál,
sétáltunk a Centrál Parkban.
Érdekes, hogy a zöld övezetet két oldalról kimagasodó épületek veszik körül.
Végül a Broadway-en a Metropolitan Opera Hause-nál pihentünk meg.
Észrevettem, hogy Fisher Iván is vezényel ott egy koncertet, sajnos addigra mi már nem voltunk ott. De jó érzés volt egy magyar nevét látni egy ilyen rangos zenei helyen.
Még volt egy sétálós délelőttünk, kipróbáltuk a helyi konyha ízeit. A hamburgertől nem voltam elragadtatva. A sült krumpli zsíros, minden nagyon édes, a kávé meg… hm. Hiába, édesanyám ízeihez vagyok hozzá szokva. Egyik este vendégül láttak Hámori Péterék, na az ő felesége nagyon finom rakott káposztát tud csinálni! Már úgy nem mehetek haza, hogy a Szabadság-szobrot nem láttam, igaz, csak távolról, mert annyi idő nem volt, hogy odahajózzunk, de így is elmondhatom, hogy megnéztem!
A Woldtrade center helyén építkezések folynak, újabb felhőkarcolókat húznak fel.
Közvetlenül mellette van egy kis templom, meg temető, szinte hihetetlen, de azok sértetlenül túlélték a katasztrófát.
Pont abban az időben érkeztünk New Yorkba, amikor Schmitt Pál, Magyarország Köztársasági Elnöke és ott tartózkodott az ENSZ gyűlés miatt.
Még viccesen mondtam is itthon a szüleimnek, hogy majd beszélgetek vele. Aztán tényleg úgy történt. Hivatalosak voltunk arra a fogadásra, amelyet az ő tiszteletére tartottak a Magyar Nagykövetségen. Aztán volt lehetőségem pár szót váltani vele, meg egy közös képet csinálni.
Utána meg jól berekedtem. Kint mindenhol nagyon meleg van, még este is fülledt az idő. Bent meg mindig jegesre hűti a levegőt a klíma. Védekeztem, ahogy tudtam, kint kardigán, sál le, bent föl, de hát egy fogadásra már mégsem mehetek kardigánban, meg sállal a nyakamban. Meg is lett a böjtje. Másnap reggel úgy ébredtem, hogy nem tudtam megszólalni. Ez még nem is lett volna akkora baj, ha nem énekesnő vagyok, és nem pont aznap este van az első koncertem. Eléggé bepánikoltam. Jött a kúra: meleg, sós vizes gargalizálás, gyógy-cukorkák, meleg tea, töménytelen méz-méz-méz, végén már a gyomrom sokallt be tőle, DE, estére lett hangom! Ez volt a lényeg. A New Yorki Magyar Házban volt a könyvbemutató, és az én koncertem. Szép számmal összegyűlt a főleg magyar közönség. Először bemutattuk a magyarországi Panoráma Világklubot, aztán jött az én műsorom. Nagyon élvezte a közönség. Utána Tanka László ismertette a munkásságát, és a végén vendégfórummal zárult az esemény. Nagyjából mindenhol így zajlott a műsor, helyi műsorvezetőkkel, művészekkel kiegészülve. Ezekről nem igazán tudtam képeket készíteni, mert furcsán mutatott volna a gép a kezemben, miközben énekelem a dalokat.
Következő helyszín New Brunswick. Szatmári Friderika jött értünk kocsival, és vitt minket New Yorkból át ebbe a szép kis kertvárosba, ahol rengeteg magyar él.
Először meglátogattam egy helyi fodrászt, Lohner Mártit, mert a hajam romokban hevert.
Mint mondtam, nagyon párás a levegő, este pedig újabb fellépés volt, csak most az itteni közösségnek. Jó kis frizurát csinált, aztán még Washington előtt még egyszer. Hogy ott is szép legyek. Az esti fellépésen még többen voltak, mint előző nap. A helyi zenekar, a Csürdöngölő együttes, valami olyan kis helyi csodát varázsolt New Brunswickba, amit nem gondoltam volna. Tiszta forrásból merítkező autentikus magyar népzenét játszanak, táncolnak, tanítanak. Septiben összeraktunk egy közös kalotaszegi csokrot, ami különösen nagy sikert aratott.
Az egész magyar közösségi életet Strasz Laciék szervezik. Másnap náluk ebédeltünk.
Nagyon szép családi házuk van. Hátul egy nagy kert, tele mókusokkal. Mondjuk az mindenhol van errefelé. Meg láttam kolibrit is, de olyan gyors volt, hogy sajnos nem tudtam lefotózni. Délután Erika, aki szülinapját ünnepelte, elvitt minket Hunterba, a hegyekbe, ahol megnéztük a Molnár Panziót, amelyet Bollók Barbara, aznapi szállásadónk alakított át Magyar Múzeummá is.
Egy hatalmas Székelykapu, meg egy magyar zászló hírdette a hely szellemiségét.
Kirándultunk egy kicsit a helyekben, ami télen kiváló sí paradicsom.
Ijesztgettek minket a medvékkel, aztán kiderült, hogy nem is annyira vicc, tényleg le szoktak járni. Sok kis színes házat láttam, mint valami mesekönyv lapjain, élénk színekre festve, egy-egy kis kocsma, kávézó. Még a kukák is különböző mintára voltak mázolva. Nem láttam két egyformát.
A programok kavalkádja nem ért véget. Erika, aki még mindig szülinapot ünnepelt, elvitt minket Atlantic Citybe. Ez a város arról híres, hogy olyan, mint Las Vegas kicsiben. Rengeteg szálloda, rengeteg luxus, mindenhol szerencsejáték, nyerőgépek. Egy óceánparti szállodában foglalt nekünk szobákat.
Francia hagyma levest meg homárt vacsoráztam. Aztán bele vetettük magunkat az éjszakába. Laci inkább Beat zenekart hallgatott, Erika megmutatta, hogyan is működnek a nyerő gépek. Hogyan lehet nyerni, vagy éppen veszteni. Nem az én világom, de egy bulinak nem volt rossz. Pár dollár nyereséggel mentem lefeküdni. Az ablakból az óceánt láttam, a morajlására aludtam el. Másnap testközelben is láttam. Lementünk a partra, és mint aki először látja az óceánt, azzal az örömmel és izgalommal indultam el a homokban kagylókat gyűjteni. Az első nagyobb hullám be is csapott a cipőmbe meg a harisnyámba, jól telerakta sóderrel. De csak nevettem. Még jó, hogy nem húzta ki a lábam alól a talajt, mert az szép esés lett volna. Olyan meleg volt, hogy pikk-pakk megszáradt a lábam. Érdekes, mert az itteni homok szürke, meg a kagylók is. Később majd fehérrel találkoztam.
Délelőtt még megnéztünk pár szállodát, Erika kipróbálta a szerencséjét is, én meg bele szerelmesedtem a csillárokba. Az egyik hely erről volt nevezetes. Rengeteg gyönyörű, színes, csillogó kristály. Eddig is nagyon sokat fotóztam, de most aztán le nem álltam. Valószínűleg lesz egy csillár sorozatom. Mindig rám vártak, mert mindegyiknél leragadtam és percekig csináltam róla a fényképeket. Közelről-messziről, ilyenolyan szögből. Arra gondoltam, valamelyik zenei cd-m borítójának, meg lapjainak lesznek díszítő elemei majd később.
Még egy kellemes élmény. Sétálgatunk a parton, a szállodák mellett, beszélgetünk.
Egyszer csak megszólít minket egy idős bácsi. Magyarok? Igen. De jó, hogy magyar szót hall! -mondja ő. 82 éves, a szülei az I. Világháború körül jöttek ki. Ő kint született. A szülei megtanították magyarul beszélni, magyar nótákat énekelni, de ő még soha életében nem járt Magyarországon, és ez az egyik nagy álma, hogy egyszer még láthassa. Aztán rákezdett egy magyar nótára, meg még egyre. Én is besegítettem neki. Ketten fújtuk. Tolta utánunk a kerekes székben a feleségét. Tartotta a tempót és énekelt. Azt mondta, ebből az élményből fog élni az elkövetkező éveiben, és minden barátjának elmeséli majd. Nagyon kedves bácsi volt, és ilyen kor érzi meg az ember, milyen igazán magyarnak lenni. Ő, aki még sohasem járt Magyarországon, de lelkében ott él a haza szeretete, a nyelv, a dal szeretete, sokkal nagyobb magyar, mint idehaza sokan.
A következő állomásunk Washington volt. Strasz Laci vitt el. 4 órás kocsiút, szakadó esőben. De mire odaértünk, szépen kibújt a napocska. A Fedor család látott vendégül. Gyors ebéd, aztán városnézés. Mivel csak két napot voltunk, abból is a másodikon fellépés, így muszáj volt tempósra venni a programokat. Fedor Erika befizetett nekünk egy tárlatvezetést a Capitoliumba. Lenyűgöző volt.
Egyszer jól el is tévedtem. Ahogy átmentünk egy termen, fotózás közben véletlenül egy másik csoporthoz csatlakoztam. Egy darabig fel sem tűnt, de aztán mikor kérdeztem, az őr elirányított egy harmadik csoporthoz, ami szintén nem a miénk volt. Végül Erikáék találtak meg engem. Utána már le sem vettem róla a szemem, nehogy megint eltűnjek. Megkerestük a Kossuth szobrot. Csináltunk pár közös képet.
Állítólag csak két külföldi személy van a Capitóliumban, aki nem amerikai, egyik ilyen Kossuth Lajos. Utána megnéztük a Fehér Házat. Kívülről. És hátulról. Integettem Obamának.
Este megismerkedtem a Fedor családdal. Szilvivel, aki velem egykorú, nagyon jól elbeszélgettünk, meg összebarátkoztunk. Másnap a kedvemért lemondta a munkáját, és eljött a koncertre, ami a Washingtoni Kossuth Házban volt. Lelkes kis csapat jött össze. Voltak diplomaták is, meg Gedeon Béla kultur attasé, Megyeri László, a szervező, házigazda.
Még délelőtt meglátogattuk a Washingtoni Magyar Nagykövet Urat, Szombati Bélát, de ő sajnos egyéb elfoglaltságai miatt nem tudott megjelenni az esti rendezvényen.
Másnap repültünk Floridába. Szakadt az eső, kicsit a szél is cibálta a gépet, de nagyobb baj nem volt. Mire Sarasotába értünk, már megint fülledt meleg volt. Bánkúti Icuka jött elénk a reptérre, és fogadott minket otthonukba Gézával.
Florida teljesen más világ. Fehér homok, szikrázó napsütés, pálmafák, minden nyugodt, nem siket senki, mindenki mosolyog. Nagyon szimpatikus.
Gézáék háza hatalmas, napfényes, tele üveggel. Nagyon szép. A hátsó udvar az óceánra néz. Medence, dokk, hajó. Rengeteg sirályt, meg pelikánt láttam, ami azért furcsa, mert idehaza csak állatkerten lehet Kormoránt = Sirályt látni. Icukával délután kimentünk az óceánhoz. Most már elővigyázatosabb voltam. Papucsot vennem, meg fürdőruhát. Vittem egy zacskót is kagyló gyűjtéshez. A homok fehér, az óceán szikrázó kék, a habok fehérek. Ezt nem lehet kihagyni. Be a vízbe, de csak óvatosan. Vajon hideg? Meglepődtem. Kifejezetten meleg. De jó! Nem szeretem a hideg vizet. Óvatosan beljebb merészkedtem. Nehogy egy nagyobb hullám behúzzon. Nem tudok úszni. Hamar megtanultam, hogyan dobjam fel magam a hullámokra. Ingyen élményfürdőJ . Na jó, azért sok vizet nyeltem J. Érdekes! Sós az íze. Jól kilubickoltuk magunkat. Aztán a partot mustráltuk. Szép kagylókat kerestünk. Én, a kis telhetetlen, mindet akartam, nem baj, hogy törött, lyukas, ezt is. Azt is. Icuka szólt, hogy másnap elvisz egy olyan partszakaszra, ahol sokkal szebbek, nagyobbak, meg színesebbek lesznek. Na jó, belenyugodtam.
Visszamentünk a szállásra, mert estére vendégeket vártak. Gyors fürdés, hajmosás, a só alig akart lejönni. A társaság már gyülekezett. Gézáék barátai. Kellemes hangulatban telt az este. Icuka finomakat főzött. Igazi hazai ízeket éreztem a számban. És végre volt leves, amit itthon nem is annyira szeretek, de odakint már úgy hiányzott. Meg a nagy kedvencem, a főzelék. Isteni volt. Finom koktélokat, borokat kóstolgattunk, a hangulatom is megjött, nem mintha eddig elment volna. J Végül rögtönzött előadói estet tartottam. Sokat énekeltem. A tágas házban olyan jó volt az akusztika, hogy ezt később Géza viccesen meg is jegyezte, inkább az ő házukban kellett volna megtartani a következő koncertet, nem a Magyar Házban. Másnap Icuka elvitt arra a másik helyre. Tényleg sokkal szebb kagylókat találtunk. Legtöbbjének még volt lakója, úgyhogy vissza kellett dobni. Elég pirosra sültem, de akkor nem érdekelt. Később egy kicsit sziszegtem, de aloe verával, meg különböző dolgokkal kezeltek. Bentebb láttunk egy kis szigetet, rengeteg sirály, meg Pelikán volt rajta. Icuka mondta, nézzük meg, hátha be tudunk menni a sekély vízben. Mindig őt követtem, a nyomában jártam, ahol sárgább volt az óceán, mert kitűnt rajta a homok. Tényleg be tudtunk menni a szigetre, pedig elég messze volt a parttól. És akkor részesültem, az egész utazásom alatt, a legnagyobb élményben. Azt leírni nem is nagyon tudom, csak átérezni, és akárhányszor rá gondolok, visszavágyom arra a kis szigetre. Lefeküdtünk a homokba, a lábunkat lágyan nyaldosták a betörő hullámok, és az az ezer madár egyszerre röppent fel a fejünk felett, és hosszú percekig úsztak körülöttünk a levegőben. Néha olyan közel, hogy akár meg is érinthettem volna. Csodálatos volt a látvány. Lelkileg mindketten sokat töltődtünk. Az is lélekemelő, hogy az óceánban, kifele jövet a part mentén, végig nótáztunk, népdalokat énekeltünk. Érdekes a magyar népdal az óceánban előadva. Hol neki jutott az eszébe egy dal, vagy szövegfoszlány, hol nekem. Szépen kiegészítettük egymást. Este fellépés volt a Sarasotai Magyar Klubban. Molnár Helena szervezte. Nagyon sokat voltak, és lelkes csapat gyűlt össze.
Másnap Szalay Robi vitt minket Miamiba. Útközben elmesélte élete történetét. Nem unatkoztunk a sok órás úton, mert nagyon érdekes volt. Aztán Miamiban a szállásunk szintén az óceánra nézett, pont a Miami Beach-re.
Persze megint fürödtünk, annyit barnultam, amit itthon egész nyáron nem vagyok képes. Este megnéztük Miami belvárosát, éjszakai szórakozó negyedét. Mindenhol csábítottak be. Menjünk, üljünk le, együnk, igyunk, szórakozzunk!
Hamar eltelt az este elég fáradt voltam, a nap, meg a víz is kiszívta az energiámat. Másnap itt is koncert volt. Előtte részt vettünk a helyi Magyar Templom Istentiszteletén. Lukácsi László Tiszteletes Úr tartotta. Felesége, Évike orgonált. Utána ebéd. Megint jó sokan összejöttek a műsorra.
Utolsó nap Amerikában. De azért azt is kihasználtuk. Délelőtt elmentünk az Everglades Nemzeti Parkba egy kis krokodil lesre.Először mocsárjáró hajókkal, vagy inkább tutajokkal kémleltük a vizet, láttunk is egykét krokodilt.
Aztán egy bátor idomár bement egy krokodil ketrecbe, és különböző mutatványokat művelt velük, meg a kezéből etette őket.
Aztán a kezembe nyomott egy kis krokodilt. Hideg, síkos, kemény bőre volt.
Délután a miami Seaquariumba látogattunk.
Megnéztünk egy csomó delfin, meg fóka shot.
Fantasztikus, milyen ügyesek, és mozgékonyak, meg főleg okosak ezek az állatok. A kedvencem a tengeri tehén volt. Nagyon különleges állat, behemót nagy, és mégis olyan édesen majszolta a saláta leveleket.
Hát ennyi az első utazásom története Amerikába. Remélem, lesz még! De azért már honvágyat éreztem haza. Látni a családomat, a macskámat,
még ha hideg is van idehaza, és megint fel kell vennem a nagykabátot. A reptéren még volt egy kis izgalom, mert a sok ajándék, meg a több kiló kagyló így is már csak két bőröndbe fért bele, míg odafele csak egy volt. Aztán hogy felengednek e ekkora súllyal a gépre. A chekkolásnál nagyon szépen mosolyogtam a tisztre. Láttam a mérlegen, hogy több a súly a kelleténél. Ő is látta. Rám nézett. Én meg csak mosolyogtam, meg bólogattam, hogy tudom. Ráállt a mérlegre, ugrált rajta párat, mintha rossz lenne, és átlökte a csomagom. Utána rám mosolygott. Hát így jutott haza a cuccom. Szerencsére minden. A hazaút elég fárasztó volt. Az a megnyert 6 óra most duplán visszajött, azóta is próbálok visszaállni a rendes kerékvágásba. De még most sem nagyon tudok időben lefeküdni, meg felkelni. Most is hajnali 4 van, és meg írom a beszámolót. Köszönöm mindenkinek, hogy kint lehettem, és hogy ilyen fantasztikus ellátásban, programokban, szeretetben részesítettek. Remélem, hamarosan újra találkozunk!
