Kartelltilalom az Európai Közösség jogában

SZEGEDI ANDRÁS

Kartelltilalom az Európai Közösség jogában

DOKTORI ÉRTEKEZÉS

Témavezető: DR. LENKOVICS BARNABÁS Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Polgári Jogi Tanszék

BUDAPEST 2006.

TARTALOM 1. A versenykorlátozások tilalma történeti nézőpontból 1.1. A modern versenyjog szabályozási rétegeinek kialakulása 1.1.1. A verseny klasszikus liberális elmélete és a tisztességtelen versenycselekmények 1.1.2. A versenykorlátozásokkal kapcsolatos joganyag kialakulása 1.1.3. A fogyasztó versenyjogi védelme 1.2. A versenyfunkciók 1.3. Versenykoncepciók 1.3.1. Neoklasszikus közgazdaságtan 1.3.2. A harvardi iskola és a strukturalista paradigma 1.3.3. A chicagói iskola 1.3.4. A freiburgi iskola 1.3.5. Az új ipari közgazdaságtan és a stratégiai vállalati viselkedés 1.4. A verseny és a jog

6 7 7 9 12 13 15 15 16 16 17 18 18

2. A közösségi kartellpolitika alapvonalai 2.1. A közösségi versenyjog szerkezete 2.1.1 Az államra vonatkozó versenyjogi normák és kapcsolatuk a „vállalati versenyjoggal” 2.2. Versenypolitika vagy iparpolitika? 2.3. A kartellek természete 2.4. Indokok a kartellek eltűrésére 2.5. A horizontális és a vertikális kartellek problematikája 2.6. Összegzés

22 23

3. A kartelltilalom a Római Szerződésben 3.1. A kartelltilalom mint a közösségi jog része 3.2. A kartelltilalom területi hatálya: „a közösségi jogi hatáselv” 3.3. A tilalmi klauzula 3.3.1. A közösségi kartelltilalom jellege: rule of reason és per se érvénytelenség a közösségi jogban? 3.3.2. A kartelltilalom keretei: a releváns piac A) A termékpiac B) A földrajzi piac 3.4. A vállalkozás fogalma a közösségi versenyjogban 3.5. A tilalomba ütköző elkövetési magatartások 3.5.1. Megállapodás 3.5.2. Vállalkozások társulásának döntése 3.5.3. Összehangolt magatartás A) Az összehangolt magatartás megjelenése és jellemzői B) Az információcsere mint az összehangolt magatartások lelke 3.6. A verseny befolyásolása, azaz megakadályozása, korlátozása vagy torzítása, mint hatás 3.6.1. A hatás érzékelhetősége 3.7. A tagállamok közötti kereskedelem érintettsége 3.8. A tilalmi szakasz alkalmazhatatlansága értelmezés alapján 3.9. A tilalmi szakaszban említett tipikus versenykorlátozások 3.9.1. Vételi vagy eladási árak, illetve üzleti feltételek közvetlen vagy közvetett rögzítése 3.9.2. A termelés, a forgalmazás, a műszaki fejlesztés és a befektetés korlátozása 3.9.3. A piac vagy a beszerzési források felosztása 3.9.4. Eltérő feltételek kikötése azonos ügyletek esetén 3.9.5 A szerződéskötés többletszolgáltatásoktól való függővé tétele 3.10. A kartelltilalmi szakasz megsértésének jogkövetkezményei

25 27 39 44 45 50 53 54 58 61 62 69 69 71 72 75 76 79 80 82 86 87 89 90 92 93 93 94 95 98 99 100

2

3.10.1. A megállapodások és döntések semmissége 3.10.2. A versenykorlátozás egyéb jogkövetkezményei 4. A kartelltilalom alóli mentesség a Római Szerződés alapján 4.1. Kivételek a tilalmi klauzula alól 4.1.1. Hozzájárulás az áruk termelésének, elosztásának javításához, a műszaki vagy gazdasági haladás előmozdításához 4.1.2. A megállapodásból származó haszon méltányos részének a fogyasztóhoz juttatása 4.1.3. A versenykorlátozás elkerülhetetlensége az érintett célok tükrében 4.1.4. Az érintett áru jelentős részénél a verseny megszüntetése 4.1.5. Összegzés 4.2. A megállapodások mentesülése „értelmezés” alapján 4.2.1. A bagatell kartellek 4.2.2. Az „egy gazdasági egység”-elv 4.3. Kvázi-mentességi formák a múltból 4.3.1. A negatív megállapítás 4.3.2. Az adminisztratív levelek 5. Mentesülés jogszabályok révén: a csoportmentesség 5.1. A csoportmentesség gondolatának megjelenése és jelentősége 5.2. A vertikális kartellek 5.2.1. Ügynöki megállapodások 5.2.2. Franchising 5.2.3. Kizárólagos forgalmazás 5.2.4. Szelektív forgalmazás 5.3. A gépjármű-forgalmazási megállapodások (1400/2002/EK Rendelet) 5.4. A technológia-transzfer megállapodások (772/2004/EK Rendelet) 5.5. A horizontális kartellek 5.5.1. Kutatás-fejlesztés (2659/2000/EK Rendelet) 5.5.2. Szakosítási megállapodások (2658/2000/EK Rendelet) 5.5.3. A vonalhajózási konferenciák és konzorciumok mint horizontális megállapodások (4056/86/EK Rendelet és 823/2000/EK Rendelet) A) A konferenciák (4056/86/EK rendelet) B) A konzorciumok (823/2000/EK Rendelet) 5.5.4. A környezetvédelmi megállapodások 5.5.5. Összegzés

100 105 107 108 111 112 114 115 116 117 117 121 123 123 125 129 130 135 146 148 151 152 154 156 159 161 163 166 168 171 173 174

6. Az európai kartelljog eljárási reformja 6.1. A korábban hatályos rendszer főbb jellemzői 6.2. A reform szükségessége és megvalósulása 6.3. A bejelentési és engedélyezési rendszer hatályon kívül helyezése és a kivételi szakasz közvetlen alkalmazhatósága 6.3.1. Az új rendszer előnyei 6.3.2. Együttműködés a Bizottsággal és a Versenyhatóságok Európai Hálózata 6.3.3. A széttagolt jogalkalmazás veszélyei 6.3.4. A különböző eljárási funkciók megosztása 6.4. Az ún. leniency notice

175 176 180 182 187 195 199 203 205

7. A változások és Magyarország 7.1. A magyar kartellszabályozás hőskora 7.2. Cezúra a versenyjog fejlődésében 7.3. A piacgazdaság és a versenyjog 7.4. Összegzés: a jogharmonizáció és versenyjogunk 7.4.1. A közösségi kartelltilalmi jog alapelemeinek megjelenése a magyar versenyjogban

208 209 211 213 216 217

3

A) A kartelltilalom területi hatálya: a hatáselv B) Abszolút kartelltilalom és tilalmi elv C) A vállalkozás fogalma a magyar versenyjogban D) Megállapodás, összehangolt magatartás, vállalkozások társadalmi szervezetének döntése E) A releváns piac F) A mentesség lehetőségei i) Az egyedi mentesség ii) Csoportmentesség G) A csekély jelentőségű megállapodások H) A nem független vállalkozások megítélése

218 219 221 222 222 223 223 224 226 227

8. Összegzés

228

Felhasznált irodalom

234

4

„Niemand wird von der Verne holen, was er dahein ebensogut oder besser hat, aber nur ein Narr wird die Chinarinde aus den Grunde zurückweisen, weil sie nicht auf seinem Krautacker gewachsen ist.”

(Rudolph von Jhering: Geist des römischen Rechts)

5

1. FEJEZET A versenykorlátozások tilalma történeti nézőpontból

6

1. Fejezet∗ A versenykorlátozások tilalma történeti nézőpontból 1.1. A modern versenyjog szabályozási rétegeinek kialakulása 1.1.1. A verseny klasszikus liberális elmélete és a tisztességtelen versenycselekmények A minimális, be nem avatkozó állam hívei és teoretikusai szerint (mint pl. Herbert Spencer vagy Wilhelm von Humboldt) az állam feladata a társadalom és a gazdaság területén rendkívül korlátozott. Az állami szerepvállalás e modellben nem terjedhet túl azon, hogy gondoskodik az állam fennmaradásáról külső ellenségek és veszélyek ellenében, azaz hadsereget tart fenn, biztosítja, hogy a társadalmi együttélés egyes normáit megsértő egyéneket üldözik és megbüntetik, azaz fenntart egy bűnüldöző – közbiztonsági apparátust, továbbá a megsértett magánérdek orvoslásának lehetőségét biztosítja, ha a jogosult ezt igényli, de anélkül, hogy maga ebbe a folyamatba egyébként beavatkozna, azaz működteti az igazságszolgáltatás rendszerét. Ennél szélesebben elterjedt az a koncepció, mely szerint az éjjeliőr-állam fenti feladatai egyéb tevékenységekkel is kiegészülhetnek, ám az állam szerepvállalása maradjon korlátozott (lásd: John Stuart Mill vagy Adam Smith). A fenti államfelfogáshoz tartozó gazdasági ars poetica rendkívül egyszerűen jellemezhető, hiszen eszerint a piac önműködő törvényein alapuló gazdaság akkor funkcionál optimálisan, ha abba az állam nem avatkozik bele, hiszen a beavatkozás csak torzítaná a piaci folyamatokat. A piacon ugyanis a kereslet és a kínálat szabja meg az áruk árát1 és csak így érhető el a piaci optimum; más szavakkal egy láthatatlan kéz az állami beavatkozástól érintetlen piacon úgy szabja meg a keresletet és a kínálatot, hogy az a lehető legkívánatosabb állapotban rögzül. Ahogy ezt évszázadokkal később Alfred Marshall megfogalmazta, arról vitázni, hogy az árakat a kereslet vagy a kínálat szabja meg, pont annyira értelmes dolog, mint azon töprengeni, hogy a papírlapot az olló alsó vagy felső vége vágja-e ketté. A klasszikus liberális felfogásból következően ez a gazdaságelmélet individualista, mivel azt tételezi fel, hogy minden piaci szereplő önérdeket követ és kizárólag a saját jólétének előmozdításán fáradozik. Mindeközben azonban a gazdasági élet szereplőit a láthatatlan kéz úgy vezeti és

Jelen disszertáció jelentős része 2005. októberében és novemberében készült a Magyar Ösztöndíj Bizottság kutatói ösztöndíjának támogatásával Firenzében, az Instituto Universitario Europeo könyvtárában, amiért a szerző jelen úton is köszönetet szeretne mondani. 1 ADAM SMITH: A nemzetek gazdagsága (Budapest, 1992, 65. p.)

∗

7

irányítja, hogy saját hasznát követve ki-ki jobban hasznára lesz a társadalomnak és jobban előmozdítja annak érdekét, mintha célzatosan ezt akarta volna előmozdítani. Bár ennek az ordoliberális elméletnek a mai napig sok híve van, már viszonylag korán heves bírálatok és kritikák2 érték a smith-i és spenceri állam- és gazdaságfelfogást, a történelem pedig – dacára a szabad piac mindenhatóságába vetett hit reneszánszának – nem igazolta az elmélet helyességét. A versenyjog fejlődésének vizsgálatakor azonban a klasszikus szabadversenyes kapitalista államkoncepció a helyes kiinduló pont. Amennyiben a szerződési szabadságot teljes körűnek és kvázi sérthetetlennek fogjuk fel, a tulajdonhoz való jogot pedig szentségnek, akkor a gazdasági versennyel kapcsolatban az államnak valóban kevés szerep jut. A klasszikus liberális felfogásban ebben a relációban a nehezen értelmezhető közérdek és a magánérdek kollíziója alkalmával a közérdek meghajol fenti értékek előtt és utat enged a magánérdek szabad érvényesülésének. Ebben a körben az állam beavatkozása vagy szabályozása csupán egy területre összpontosít, nevezetesen, ha magánérdekek találkoznak és ütköznek. Más szavakkal, az állam szerepe ott jelentkezik, ahol a mellérendelt jogalanyok (gazdálkodók) mint versenytársak egymás terhére olyan cselekményeket fejtenek ki, amelyek veszélyeztetik a verseny tisztességességét. Ebben az esetben az állam kijelöli azokat a tilalomfákat, amelyeket a gazdasági élet szereplői nem sérthetnek meg, illetve, amennyiben a sérelmes fél ezt kezdeményezi, biztosítja a normák megszegőivel szemben bizonyos szankciók alkalmazását. Mivel a verseny lényegében a liberális gazdasági felfogás alapja, így annak léte evidencia volt. Ennek megfelelően védendő érték csupán a verseny tisztességessége lehetett. A kezdeti versenyjogi szabályozás tehát nem terjedt ki másra, mint általános szabállyá tette a gazdasági tevékenységek tisztességtelen módon való űzésének tilalmát, amely, bár sorozatos kritikák érték, a XVIII. század végétől kezdve a versenytörvények generálklauzulájaként szolgál. Így e mára már klasszikusnak mondható szabályozási elv megváltoztatása valószínűtlen3. Az általános tilalmon belül pedig a liberális jogalkotás a tisztességtelen versenycselekmények egyes tipikus példáit kiemelte és nevesítette. A jogsértés jellegéből és a szabályozás filozófiájából adódóan a jogsértések elbírálása bírói hatáskör lett peres eljárás keretében, ahol a sérelmes fél polgári perben érvényesíthette igényeit, amennyiben azt szükségesnek érezte. Az állam egyebekben nem üldözte a tisztességtelen piaci magatartásokat. Így alakult ki a versenyjog legrégebbi területe, a tisztességetlen versenycselekmények joga. Ennek kodifikált formája az iparűzés és a 2 3

Lásd ehhez: SOMLÓ BÓDOG: Az állami beavatkozás (Budapest, 1907) SÁRKÖZY TAMÁS: A generálklauzula szükségességéről a versenytörvényben (Gazdaság és Jog, 1994/4)

8

kereskedelem szabadságát általános érvénnyel lefektető, 1791-ben Franciaországban megjelent Le Chapelier törvény képében jelentkezett. A francia törvény és az annak nyomán kibontakozó tisztességtelenség elleni tényállások mintát és lökést adtak az európai államok e témát érintő versenyjogi kodifikációjához. A versenyjog normaanyaga tehát a tisztességtelen versenycselekmények tilalmaként született4. Tagadhatatlan, hogy a versenyjognak is léteznek ókori előképei, amelyek egyrészt szintén a versenytársak egymás közötti, a verseny tisztességét sértő cselekményeket üldözték, másrészt pedig a versenykorlátozások tilalmának csíráit, távoli előképeit (lásd lent) fogalmazták meg. E történeti emlékek nem közvetlen előzményei a modern versenyjogoknak, Földi professzor úrnak a kereskedelmi jog római jogi előképeit tárgyaló monográfiájában5 nem

is

találunk

utalást

a

kvázi

„tisztességtelen

versenycselekmények”

vagy

a

„versenykorlátozások jogának” sporadikus előzményeire. 1.1.2. A versenykorlátozásokkal kapcsolatos joganyag kialakulása A szabadversenyes kapitalizmus korában tehát a figyelem középpontjában a verseny tisztességessége állt mint kiemelt fontosságú érték. Ez a megközelítés azonban néhány évtized leforgása alatt megmutatta fogyatékosságát. A liberális szabadversenyes kapitalizmus ugyanis eleve adottnak tételezte a versenyt, olyannak, ami szükségképpen jelen van a piacon. A tulajdonjog szentsége és a szerződési szabadság kiterjedt megvalósulása azonban nem csak a gazdasági szabadság korlátlan kiterjesztésére szolgálhatnak, hanem lehetővé teszik a verseny korlátozását vagy kiiktatását is. A tapasztalat tehát azt mutatta, hogy nem a verseny tisztességessége az egyetlen védendő érték, hanem a verseny puszta léte szintén az. A verseny szerződéses úton való kiiktatása ugyanis igazolható a szerződési szabadság széles értelmezésével, amivel egyben eltűnik az alapja a tisztességtelen versenycselekmények jogának is, hiszen ha nincsen verseny, akkor a tisztességessége sem vizsgálható. A vállalkozások a verseny létét több módon is veszélyeztethetik. Megállapodásaikkal kiküszöbölhetik a verseny nyomását, azaz kartelleket hozhatnak létre, amelyben az önálló vállalkozások koordinálják piaci tevékenységüket. Előfordulhat azonban az is, hogy 4

BOYTHA GYÖRGYNÉ et al.: Versenyjog (Budapest, 2001, 13-27. p.); egyezően: VÖRÖS IMRE: Verseny, kartell, ár (Budapest, 1991, 23-29. p.) 5 FÖLDI ANDRÁS: Kereskedelmi jogintézmények a római jogban (Budapest, 1997)

9

önmagában a piaci folyamatok révén (nagyobb hatékonyságuk, innovációjuk, szerencséjük, stb. miatt) egyes vállalkozások a versenytársaikhoz képest sikeresebbek és így erősebbek lesznek. A verseny valódi működését, tényleges érvényesülését az is nagyban befolyásolja, ha egyes vállalkozások piaci ereje őket domináns helyzetbe segíti. Ebben az esetben olyan pozíciót élveznek, amelyben lényegében felmentést kapnak a piaci folyamatok és a verseny parancsoló törvényei alól, magatartásuk megválasztása során versenytársaiktól és a piactól is függetlenül viselkedhetnek, amely szintén a verseny létét áshatja alá. A versenyjog, azon belül a versenykorlátozások elleni joganyag feladata tehát nem csak a kartellek, hanem a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés tilalmazása is. A tröszt- és kartellellenes törvényhozás úttörője az Egyesült Államok volt, ahol 1890-ben megalkották az azóta is hatályos, versenyjogi jogalkotási mintaként is szolgáló Sherman Actet. Ez a törvény, kiegészítve a hozzá kapcsolódó bírói esetjoggal, óriási hatást gyakorolt a versenykorlátozó megállapodások tilalmának későbbi fejlődésére, beleértve a Római Szerződés megszövegezését is. Összességében leszögezhetjük, hogy a versenykorlátozások tilalmával kapcsolatosan az állam túllépett azon, hogy csak a verseny kereteit fektesse le azáltal, hogy a tisztességtelenség elleni tilalmakat alkot. A versenykorlátozások joga már a verseny és így a piac bizonyos szintjének fenntartását, a piac kiegyensúlyozott és zavartalan működéséhez fűződő közérdek érvényre juttatását célozza és biztosítja6. Önmagában fenti két jelenség üldözése azonban nem lenne elegendő, hiszen a versenyre az is nagy veszéllyel járhat, ha független piaci szereplők szervezetileg is összeolvadnak, és a korábbi, esetlegesen kartellnek minősülő piaci praktikáikat immár egy gazdasági egység álcája mögé bújva, kvázi egyedül folytathatják. A modern versenyjogok tehát a vállalkozások összefonódását is ellenőrzésük alá vonják. A szerződési szabadság komoly gátját szabja ez a joganyag. A két „klasszikus” terület mellett a fúziókontroll relatíve fiatal korát talán az is mutatja, hogy ellentétben a másik kettővel ez nem tilalmi jellegű szabályozás, hanem csak előzetes állami engedélyezés alá tartozik. Hogyha egymás mellé illesztjük a verseny jogi szabályozásának kezdetét és a versenykorlátozási jog megjelenését és megerősödését, akkor szembetűnő különbségeket észlelünk. A legfontosabb eltérés, hogy gyökeresen megváltozott a szabadversenyes kapitalista gondolkodásmód két alappilléréről, a tulajdon szentségéről és a szerződési

6

VINCZE ATTILA (szerk.): Iparjogvédelmi kézikönyv (Budapest, 1989, 389-390. p.)

10

szabadságról alkotott kép. Ez természetesen nem kizárólag a versenyjog műve, de a versenyjogi jogfejlődésen is jól látható. A minimális állam koncepciójából adódó teljes szabadság mára a múlté. A tulajdonjog „szentségére” már csak annyi emlékeztet, hogy alkotmányos alapjogként és alapvető emberi jogként tartjuk számon, de tartalmát nem elsősorban a teljes cselekvési szabadság adja, hanem a hozzá tapadó (közjogi és magánjogi) korlátozások és kötelezettségek széles köre. Azok az elméletek, amelyek először vetették fel a tulajdonjog szociális kötöttségét vagy társadalmi funkcióját, immár egy évszázados múltra tekinthetnek vissza. Kiemelendő, hogy a magyar jogban az alkotmányos védelem nem jelent állag-, hanem csupán értékgaranciát7. A tendencia tehát mindenképpen a liberális tulajdoni koncepció elhalványulása és a szociális tulajdonfelfogás térnyerése8, amely bizonyos fokig a világkereskedelemben jelenleg érvényesülő neoklasszikus közgazdasági paradigma ellentéte. A versenyjog a tulajdonjog „legteljesebb dologi jog”-jellegét csorbítja szinte mindegyik részterületén, leginkább természetesen a fúziókontroll körében. A szerződési szabadság napjainkra szintén elveszítette abszolút szabadság jellegét, összhangban fenti változásokkal. Mivel a szerződési szabadság nem alkotmányos alapjog, lényeges tartalma is korlátozható. A korlátozások olyan sokrétűek, hogy szinte reménytelen vállalkozás teljes felleltározásuk, ám e szabadság hagyományosan említett szelvényei közül a modern versenyjogok a szerződéskötési szabadság, a partnerválasztás szabadsága és a tartalom-meghatározás szabadsága kemény korlátját képezik. Mindez különösen élesen vetődik fel a versenykorlátozások jogában. A versenykorlátozások elleni joganyag szerepe napjainkban túlmutat a verseny létének védelmén, ugyanis a hatalom korlátozását jelenti. Kijelöli – mégpedig két irányból – azokat a mezsgyéket, amiket nem szabad áthágni. Először azt, amelyen túl az egyének nem legitim (mert nem politikai, és így „választott”, hanem gazdasági) hatalma keletkezik. A széles értelemben felfogott versenykorlátozások joga (amelybe a „trösztellenes” fúziókontroll mellett a kartelltilalom és az erőfölénnyel visszaélés tilalma is beleértendő) e hatalmi túltengés kizárásának garantálására jött létre. A második mezsgye az, ahol a legitim „politikai” hatalom illegitimmé válik, mivel összefonódik a gazdasági hatalommal – ezt a célt az ún. „állami versenyjogi” szabályok biztosítják. Arra vonatkozóan viszont nincsenek objektív és konszenzusos érveink, hogy e határok létét nem vitatva ezek helyét, pontos 7 8

64/1993 (XII. 22.) AB határozat LENKOVICS BARNABÁS: A dologi jog vázlata (Budapest, 2001, 95. p.)

11

vonalát meghatározzuk. Ez ugyanis politikai nézőpont függvénye is és attól függ, hogy a túlságosan megerősödő gazdálkodótól félünk és így a kormánynak engedünk nagyobb játékteret vagy a politikai túlhatalom és atyáskodás terhére az egyén gazdasági szabadságának kapuit tárjuk szélesre. Ez voltaképpen a liberális demokráciák egyik nagy dilemmája9. A versenyjog ugyanis „konzerválja” az uralmon lévők pozícióját akkor, amikor semleges és személytelen szabályokat fektet le: a „hatalmasok” gazdasági hatalmának nemcsak korlátozását adja, de e hatalmat növeli is. Ez a probléma pedig szintén a liberális demokráciák, sőt, általában a laissez-faire típusú berendezkedések nagy dilemmája. Ez a helyzet ugyanis magában hordja annak lehetőségét, hogy „két egymással küzdő fél egyikét előbb mindenféle vaspáncéllal, sisakkal, karddal fegyverezem fel, a másiktól pedig minden védő és támadó eszközt elveszek, esetleg itallal el is kábítom és azután azt mondom, már most verekedjetek egymással szabadon, én nem avatkozom bele semmibe, győzzön az erősebb és az ügyesebb (…)10”. Ebből látszik, hogy az egyenlő játéktér, a különböző alanyok azonos mérce szerinti megítélése nem feltétlenül eredményez igazságos helyzetet. Egy szempontból a jogalkotás nem akarja figyelmen kívül hagyni a felek eltérő pozícióját és „kompenzációs” szabályokkal törekszik védeni egy speciális alanyi kört, a fogyasztókat. Ez a gondolat a versenyjogokat sem hagyta érintetlenül. 1.1.3. A fogyasztó versenyjogi védelme A versenyjog „rétegeinek” kialakulása azonban nem torpant meg ezen a ponton. Összhangban a magánjogot általában jellemző átfogó tendenciával, a versenyjogban is megjelent a fogyasztók különös, versenyjogi védelmét lefektető szabálytömeg. Ez a jelenség szintén messze esik a versenyjogi szabályozás kezdetét jelentő minimális állam-koncepciótól, hiszen a fogyasztóvédelmi gondolat egyértelműen a gondoskodó jóléti állam terméke. Bár a fogyasztóvédelmi jogalkotás nagy szorgalmazója az Európai Unió, a fogyasztók versenyjogi szempontú védelme nem jelent meg a közösségi jogban, csak az egyes (tag)állami jogokban. A közösségi versenyjog hagyományos rendszerét nem törte meg a fogyasztóvédelem, amit az is magyaráz, hogy a hagyományos, tisztességtelen versenycselekmények joga a közösségi jogból a tagállami jogokban megismert formában hiányzik, így a fogyasztói döntések tisztességtelen befolyásolása, mint a versenyjog legújabb területe sem tudott a közösségi 9

GIULIANO AMATO: Antitrust and the Bounds of Power – The Dilemma of Liberal Democracy in the History of the Market (Oxford, 1997, 3-4. p.) 10 SOMLÓ: op. cit., 184-185. p.

12

versenyjogba ivódni. A közösségi jogban a hetvenes évek elejétől kezdve a szerződési jogban, a polgári jogi felelősség terepén, a biztosítási jogban, illetve a befektetések és megtakarítások szabályaiban jelent meg a fogyasztók kiemelt védelmére törekvés11. A fogyasztóvédelem a magyar jogban a szakmai tevékenység körén kívül eljáró végfelhasználók védelmét a jog egészét (büntetőjog, közigazgatási jog, polgári jog) átjárva végzi el. Ez hasonló probléma elé állítja a magánjogot, mint a XIX. században a kereskedelmi jog megjelenése, nevezetesen a magánjog monista koncepciójának gyengülését és a szabályok megkettőződését idézheti elő a polgári jogban12. A fogyasztók versenyjogi védelmének rendszerbeli elhelyezése kissé nehézkes. Nyilvánvalóan szorosabb rokonságot mutat a tisztességtelen versenycselekmények tilalmával, mint a versenykorlátozások jogával, amellyel nincs érdemi kapcsolódása. Kiemelendő, hogy a versenykorlátozások joga maga is számos olyan

fontos szabályt

tartalmaz,

amely célja

a

fogyasztók

védelme,

hiszen a

fogyasztóközönség védelme mindig is alapvető mozgatója volt a versenyjogi szabályok egészének. Az 1931-es magyar kartelltörvény megszületését megelőzően például a kartellek többek között akkor keresztezhették a jogszerűség ösvényét, ha azok a fogyasztók megkárosítására irányultak. Ebben az esetben a bíróság megtagadta a bírói jogsegély lehetőségét13. A dolgozat a kartelljogban felbukkanó, fogyasztókat (is) érintő szabályokat a későbbiekben tárgyalja, ám a fogyasztó versenyjogi védelmének elemzését, mivel nem tartozik a tárgyhoz, a továbbiakban mellőzöm. 1.2. A versenyfunkciók Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a verseny léte önmagában véve is érték, akkor célszerű megvizsgálni, hogy miért az. Az értékké minősítés és a védelemre érdemesség feltételezi, hogy a verseny puszta léte valamilyen, a közjót szolgáló minőséget jelent, amely más módon nem érhető el, csak a verseny biztosítása révén. E kívánatos jellemzők és hatások összességét szoktuk versenyfunkcióknak nevezni. Ha a versenyfunkciók megvalósulnak, akkor a közérdek védelme szempontjából másodlagos fontosságú, hogy ez a verseny tisztességes-e vagy tisztességtelen. Ez ugyanis a versenytársak relációjában értelmezhető és elsődlegesen magánérdekeket sérthet. (Ezt ki kell egészíteni azzal, hogy a fogyasztók rovására megvalósuló 11

GIANNANTONIO BENACCHIO: Az európai közösség magánjoga (Budapest, 2003, 208-209. p.) VÉKÁS LAJOS: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései (Budapest, 2001, 72-73. p.) 13 FEHÉRVÁRY JENŐ: Magyar kereskedelmi jog rendszere (Budapest, 1941, 67. p.)

12

13

tisztességtelenség kapcsán ez a magánérdekekre vonatkozó állítás nem feltétlenül igaz.) A közérdek sérelme tehát akkor valósul meg, ha a verseny maga csorbul. Más szavakkal ez azt is jelenti, hogy a hatékony és működő verseny nem feltétlenül tisztességes és nem feltétlenül támogatja a piaci szereplők egyenlőségét. Ellentétbe kerülhet egymással a versenyjog kialakulásában kulcsfontosságot játszó két tényező, a verseny léte, azaz a gazdasági hatékonyság és a verseny tisztességessége. Napjainkra ez a két tényező eltávolodott egymástól, egyáltalán nem biztos, hogy kéz a kézben járnak, azaz elképzelhető, hogy a működőképes verseny egyben nem minősíthető tisztességesnek is. A versenynek hagyományosan négy funkciót szoktak tulajdonítani14. A jóléti funkció megvalósulása esetén a verseny működése azzal a jótékony hatással jár, hogy a „láthatatlan kéz” által irányított optimális piaci ár fog megjelenni a termékek árában. Ez azt jelenti, hogy az árversenynek direkt kihatása van a fogyasztói jólétre. Versenyviszonyok között lehetséges a jövedelem olyan elköltése, amely a lehető legnagyobb fogyasztói jólétet idézi elő, mivel a kínálati piac a versenyzőket negatív árversenyre készteti. Megjegyezzük, hogy a verseny e jellemvonása magában hordozza a versenykorlátozások csíráját is, hiszen a verseny a piaci szereplőket olyan magatartásra készteti, amely a saját jólétük tükrében nem okvetlenül racionális. A vállalkozói érdek ugyanis a lehető legmagasabb ár kikényszerítése, amely sokszor kéz a kézben jár a termelés, kibocsátás korlátozásával. A verseny azonban épp arra szorítja a versenyhelyzetben lévő vállalkozásokat, hogy minél többet termeljenek minél alacsonyabb áron. Ennek tükrében érthető, hogyha a piaci szereplők e kényszerítő törvényszerűséget megállapodásaik révén vissza akarják szorítani. A másik három versenyfunkció szorosan összefügg, szinte egymásból következnek. A verseny mindenekelőtt allokációs funkcióval is bír. Ennek értelmében a piacon a kereslet, illetve a megvalósuló beruházások elosztása a piaci hatékonyság mint rendező elv szerint alakul. A hatékonyabb vállalkozás a versenytársaihoz képest kedvezőbb helyzetbe kerül, mivel számot tarthat a termékei iránti kereslet növekedésére. Ebből fakad és ezzel szoros összefüggésben áll a verseny hatékonysági funkciója, amely a piac résztvevőit kényszeríti a hatékonyabb működésre. Ez azért fontos, hogy az előbbi funkció kedvező hatásait közvetlenül érezhessék, ennek érdekében pedig a ráfordításaikat kénytelenek a lehető legkisebb szintre szorítani. Végezetül pedig, amennyiben a piacon a verseny fennáll és működik, akkor a piac

14

BOYTHA GYÖRGYNÉ: Versenyjogi ismeretek (Budapest, 1998, 14-16. p.)

14

egyben a realizálható haszon elosztásáról is gondoskodik az elosztó funkció alapján. Ennek értelmében az érintett piacon az a vállalkozás realizálja a legnagyobb hasznot, amelyik a leghatékonyabban működik, 1.3. Versenykoncepciók15 1.3.1. Neoklasszikus közgazdaságtan Ez a gondolati irányvonal, amely a XIX. század utolsó harmadában bontakozott ki Európában és általában egyensúlyelméletekkel foglalkozott, a XX. század derekára uralkodó közgazdasági paradigmává vált. Ennek az a versenyelméleti jelentősége, hogy két ellentétes pólust, mint munkafogalmat fektet le: a tökéletes versenyt végtelen számú eladóval és a teljes monopóliumot, ahol csak egy eladó van. E két munkakategória a versenyjogi jogalkalmazás álmoskönyvébe is beírta magát, a vizsgálatok nagyon gyakran e két pólusnál indulnak. A tökéletes verseny eszerint olyan állapot, ahol általános egyensúly uralkodik. A források piaci szétterülése a paretói optimummal azonosan történik, azaz egyetlen szereplő helyzetét sem lehetne javítani egy másik sérelme nélkül. Ez feltételezi, hogy az árak megegyeznek a határráfordítással (marginális termelési költségekkel), azaz az ellenérték pontosan annyi, amennyi társadalmi erőforrást használtak fel az előállításhoz, a haszon mértéke pedig annyi, amennyit ez a versenyhelyzet megenged. A versenytársak egyike sem tudja egymaga kizárólagosan befolyásolni a piacot, az árakat, a termékpiacok teljesen homogének. Nincs ártörés a vállalkozások között, nincs innováció, nincsenek újonnan bevezetett termékek. Ebből a modellből annyi látszik biztosnak, hogy a valódi világban nem létezik ilyen értelemben felfogott tökéletes verseny. Ezzel szemben a monopóliumot az jellemzi, hogy az árak magasabbak, mint a végső termelési költségek, ami miatt egyrészt az egész társadalom veszít, másrészt a monopolista extraprofitot könyvel el. Nincsenek versengő termékek, nincsenek újonnan piacra lépők. Ez a modell szintén elméleti jellegű, a gyakorlatban ritkán figyelhető meg.

15

JOHN BURTON: Competition over Competition Analysis: A Guide to Some Contemporary Economics Disputes (In JULIAN LONBAY (szerk.): Frontiers of Competition Law, Birmingham, 1994.)

15

1.3.2. A harvardi iskola és a strukturalista paradigma A neoklasszikus vonulattal szemben a harvardi megközelítés nem elméleti, hanem gyakorlati, empirikus kutatások révén keletkezett a 30-as években. Az iskola célja az volt, hogy a gazdasági szervezetek tevékenységét tanulmányozva egy átfogó piaci modellt építsenek fel, illetve konkrét normatív standardokat szolgáltassanak a versenykorlátozási jog hatékonyságához. A harvardi gondolati áramlat dolgozta ki az SCP-modellt (StructureConduct-Performance), amely okozatossági összefüggést állapít meg a piaci szerkezet, a vállalkozások piaci tevékenysége és a vállalkozások eredményessége között. A hazai szakirodalomban SVT-modellként (Struktúra – Viselkedés – Teljesítmény) modellként meghonosodott teória szerint a piaci szerkezet határozza meg a piaci szereplők viselkedését (tevékenységét), amely pedig determinálja a teljesítményüket16. A mozgalom másik jelentős eredménye az volt, hogy ráirányította a figyelmet a korábban elhanyagolt piacra lépési korlátokra. E korlátok ugyanis, ha kellően jelentősek, lehetővé teszik a piaci szereplők számára,

hogy egy

bizonyos

pontig „büntetlenül”,

azaz

potenciálisan

kiéleződő

versenyhelyzet nélkül emelhetik áraikat. A másik oldalról pedig ha a piac szerkezete túlságosan koncentrált, akkor önmagában ez a körülmény képes a versenyre veszélyes lenni, mivel ez, karöltve a számottevő belépési korlátokkal rendkívül kényelmes helyzetbe hozza a vállalkozásokat. Összességében az elmélet helyességét sokáig igazolta a tény, hogy a magas belépési korlátokkal rendelkező gazdasági szférákat a tagolt, szétaprózott struktúra helyett a nagy piaci erőkoncentráció jellemezte. Ebből úgy tűnt, hogy közvetlen okozatosság húzódik a belépési korlátok és a koncentrált piacok között. Mivel ezt az empirikus vizsgálatok és az elméleti kutatások később nem igazolták maradéktalanul, elmondható, hogy ez az elmélet a belépési korlátok szerepét túlhangsúlyozta. 1.3.3. A chicagói iskola A Chicagói Egyetem professzorai által kidolgozott elmélet a harvardi elméletet a belépési korlátok nem teljesen koherens és precíz tételezése alapján támadta elsősorban, mivel e korlátokat a harvardista irányvonal misztifikálta, jelentőségét eltúlozta. Tény, hogy a piac egészét learathatták a már a piacon korábban jelen lévők, míg az újonnan érkezők piaci helyzete ehhez képest számottevően hátrányosabb. Lényegesen előnyösebb a helyzetük a

16

BOYTHÁNÉ: op. cit., 1998, 12. p.

16

korábbi piaci szereplőknek a termékek differenciálása (termékskála) tekintetében. Mindezeket később kiegészítették a vertikális kapcsolatokból folyó kizárólagosságokkal, korlátozásokkal. A belépési korlát azonban a chicagóiak szerint az a termelési költség, amit a piacra lépőnek viselnie kell, de a piacon már jelenlévőnek nem. Ennek tükrében fenti korlátok java nem minősül „belépési korlátnak”. Másrészt a chicagói iskola szerint alapvető különbségek vannak a „csinált” vagy mesterséges belépési korlátok és a piac jellegéből, a gazdasági hatékonyságból fakadó természetes korlátok között, hiszen utóbbiakkal nincs semmi dolga a versenyjognak. Ebből a szempontból ennek az iskolának a lényege, hogy a mesterséges korlátokat le kell dönteni, illetve meg kell akadályozni, hogy a piaci szereplők ilyeneket állítsanak fel. Ezt kiegészítették azzal, hogy gyakran a kormányok azok, akik jogi köntösbe öltöztetnek belépési korlátokat, mint pl. a piacra lépés szabályozása, vámok vagy hasonló eszközök, állami támogatások, az árkontroll vagy mások. A harvardi összefüggést a belépési korlátok és a piaci koncentráció között, mint puszta empirikus egybeesést szintén cáfolták, mindenekelőtt azzal, hogy feje tetejére állították a SVT-modellt: ebben a rendszerben a vállalkozások tevékenysége, teljesítménye szabja meg a piaci szerkezetet. Összességében elmondható, hogy míg a harvardi iskola a piaci koncentrációt a gazdaság rákfenéjének tekintette, a chicagói iskola legfeljebb csekély jelentőségű diszfunkciónak. Ennek az a legkézenfekvőbb következménye, hogy ennek a gondolati irányvonalnak a követői sokkal inkább tartják aggasztónak az állam piaci szerepvállalását és fordítanak figyelmet az „állami versenyjog” (lásd lejjebb) szerepére, mint mondjuk az erőfölénnyel visszaélés mikénti kezelésére. 1.3.4. A freiburgi iskola A freiburgi iskola óriási hatással bírt a német versenytörvény megalkotására és így kulcsszerep jutott neki a közösségi versenyjog befolyásolásában is. Ahogy egyesek megjegyzik, a német versenytörvény hatályba lépése az irányzat egyetlen igazi érdeme17. Az elmélet klasszikus liberális gyökerekkel rendelkezik, ugyanis középpontjában a folytonosan rivalizáló piaci szereplők állnak, amelyek arra törekszenek, hogy versenytársaikhoz képest kedvezőbb piaci pozíciót vívjanak ki maguknak. Az iskola hívei az állam (direkt) gazdasági beavatkozását elvetik, ám a másik oldalról, éppen az intervencionista államfelfogás elvetése miatt a versenyjognak kiemelt szerepet szánnak. A freiburgi elmélet szerint a versenypolitika

17

FRITZ RITTNER: A szerződés és a verseny viszonyáról (Jogtudományi Közlöny, 1992/5, 240. p.)

17

domináns politika, amely maga alá gyűri a többi ágazati politikát. E politika és szabályozás magja egy olyan versenyhelyzet kialakítása és megtartása, ahol az erőfölényben lévők folyamatosan fenyegetve érzik magukat a piacon, mivel a szabályozás célja a piacok átjárhatóságának biztosítása az erőfölény és a monopólium (legyen az természetes vagy állami) letörése érdekében. 1.3.5. Az új ipari közgazdaságtan és a stratégiai vállalati viselkedés Ez az irányzat a nyolcvanas évekre alakult ki, és a játékelmélet, illetve a cégek stratégiai interakciói vizsgálata nyomán formálódott. (Egyesek nem minden iróniától mentesen ehhez megjegyzik, hogy az általános benyomás, amely a játékelméleti megközelítés egy évtizednyi kiterjedt alkalmazása után eredmény gyanánt felmerül, az nem más, mint hogy gyakorlatilag bármi megtörténhet18.) Ez az irányzat szintén hozzányúlt az SVT-modellhez, akként, hogy az első két tényező igazából kölcsönösen determinálhatja egymást, amennyiben a vállalkozások piaci magatartásukkal visszahatnak a piaci szerkezetre. Ez más szavakkal annyit tesz, hogy egy racionálisan tevékenykedő vállalkozás mit tesz meg azért, hogy különféle eszközök alkalmazása (hirdetések, felfaló árazás, innováció, stb.) révén piaci helyzetét megóvja az újonnan piacra lépőktől. Ez más megvilágításba helyezi elsősorban a felfaló árazás problematikáját, amely a chicagói iskolában egyértelműen irracionálisnak volt bélyegezve, amelynek megtiltása a kívánatos árversenyt iktatja ki. Jelen elmélet szerint bizonyos feltételek fennforgása esetén a rablóár igenis ésszerű piaci fegyver lehet. E közgazdasági elmélet gyakorlati alkalmazhatóságát nagyban csökkenti a játékelméletekből folyó sajátossága, amely egy-egy konkrét eldöntendő ügy kapcsán a felek számára szinte teljesíthetetlen,

a

bizonyítási

teher

képében

megjelenő

információszolgáltatási

kötelezettséggel járna. 1.4. A verseny és a jog A jogtudomány egyik nagy, évszázados tanulsága és paradoxona, hogy a szabad verseny (és a részben ennek alapját képező szerződési szabadság) teszi lehetővé azt, hogy a piaci szereplők a piacon kiiktassák a versenyt. A versenytársakat ugyanis leküzdhetetlen vágy hajtja a versenyhelyzet megszüntetéséért. Ez azért problematikus, mert ha az emberi 18

RICHARD SCHMALANSEE: Empirical Studies of Rivalrous Behavior (In GIACOMO BONNANO – DARIO BRANDOLINI (szerk.): Industrial Structure in the New Industrial Economics, Oxford, 1990, 140. p.)

18

társadalom egyéb aspektusait is számításba vesszük (tanulás, munka, fajfenntartás, stb.), akkor világosan látszik, hogy a versengés természeténél fogva a haladáshoz, a fejlődéshez elengedhetetlenül szükséges és óriási hajtóerő mind a mai napig. Mégis, „verseny nélkül nem keletkezhetik versenykorlátozás; verseny fennállta a kartellmozgalom alapja”- írja a Baumgarten – Meszlény szerzőpáros 1906-ban19, amely gondolat nem csupán a kartellizációra, hanem általánosabban, az összes versenyjogi jogsértésre is helytálló megállapítás. Ennek megfelelően, ahogy az fentiek alapján látható, a versenyjogi intervenció alapjai évszázados múltra tekintenek vissza. A versenyjogi beavatkozás alapjai azonban nem feltétlenül világosak és egyértelműek. A versenyjogi fellépés igazolására szolgáló két legfőbb elv ugyanis csupán féligazság. Ha azt mondjuk, ahogy a klasszikus versenyjog teszi, hogy a versenyjognak be kell avatkoznia, ha a versenytársak megállapodnak abban, hogy kiiktatják a közöttük fennálló versengést és ezáltal sértik a verseny „sérthetetlen” folyamatát, vagy ha a beavatkozás alapját a versenytársakra rótt károk, sérelmek fennállásában jelöljük meg, akkor nem jutunk tovább a féligazságoknál20. Ugyanis mindkét esetben elképzelhető, hogy a gazdasági hatékonyság éppen ezen az áron érhető el vagy biztosítható. A jog azonban nem mindig alkalmas eszköz arra, hogy a „hasznos” és a „káros” korlátozásokat szétválassza. Nem véletlen, hogy abszolút kartelltilalom, a szó szoros értelmében véve, nem létezik a világon sehol. Az abszolút tilalmakat ugyanis mindenhol kiegészítik diverziós, kompenzációs utak, amelyek révén egy optimális verseny- és piaci állapot érhető el. Amerikában a per se tilalmat kiegészíti a rule of reason, Európában pedig a Szerződés maga fogalmazza meg az egyedi mentesség feltételeit a széleskörű és általános kartelltilalom kiegészítéseként, amihez aztán hozzájárul még a csoportmentesség (hogy az „értelmezési” jellegű elterelésekről ne is beszéljünk). Ha a két fenti

posztulátumot

a

versenyjog

következetesen

megvalósítaná,

valószínűleg

ellehetetlenítené a modern gazdaságokat, a gazdaság mai keretek között biztosan nem működhetne. Ennek megfelelően vagy a jogalkalmazás inkonzisztenciája, nagyvonalúsága, vagy a jogszabályi kivételek rendszere kell övezze a versenykorlátozásokat.

19 20

BAUMGARTEN NÁNDOR – MESZLÉNY ARTUR: Kartellek, trustök (Budapest, 1906, 2. p.) ROBERT H. BORK: The Antitrust Paradox – A Policy at War with Itself (New York, 1978, 134. p.)

19

A társasági jog egyik alaptétele és évezredes igazsága (vö. tres faciunt collegium21), hogy a társaság érdekazonosságon alapul, a szerződési jogban megtalálható szinallagmatikus jogviszonyt az egy érdekpólusú társasági jogviszony váltja fel, ahol a tagok fokozott együttműködésre kötelesek egymással szemben22. Ez természetesen azzal jár, hogy a versengés a (potenciális) versenytársak között nem egyszerűen megszűnik, hanem törvényszerűen felváltja a versenyhelyzetet a koordináció, az együttműködés. Amennyiben egynél több természetes személy (akár egyéb jogalany álcája mögé bújva) arra vállalkozik, hogy közösen tevékenykednek egy közös cél elérése érdekében, akkor ezzel mindenképpen csorbítják a versenyt, legalábbis annak vegytiszta koncepcióját. Az abszolút kartelltilalom, vakságánál fogva, ezeket is tilalmazná, ami mindnyájunk számára abszurdumnak hatna. Ennél fogva nyilvánvalóan másként esik a latba, hogyha a korlátozást valamilyen hatékonyság túlszárnyalja, mint amilyen a személyek egyesülése egy gazdasági cél végett. Ebből kifolyólag, ha ennek az együttműködésnek a célja olyan, ami a verseny alapjaival ellentétes, a versenyjog beavatkozhat. Ezt a gondolatmenetet követve látható, hogy bármilyen ügyletet tekinthetünk olyannak, ami a versenytársakat hátrányosabb helyzetbe hozza, kizárja, akadályozza, többletköltségeket vagy többletkötelezettségeket ró rájuk. Ha az adott adásvételt az adott eladó köti, akkor ebből a kis szeletből mindenki más ki van rekesztve. A hatékonyabb piaci szereplő miatt kiszorulnak a kevésbé hatékonyak az érintett piacról. Ennek megfelelően itt is meg kell különböztetnünk a kártékony kizárást és a hatékonyságon alapuló korlátozásokat, utóbbiakkal ugyanis a versenyjognak vajmi kevés tennivalója akad. Nem véletlen, hogy a modern versenyjogok már nem keresik a magatartás megítélése során az azt kifejtő személyek szándékát, abban az értelemben, hogy a tilalom és a jogkövetkezmények függetlenek az azt kifejtők szándékaitól, elegendő a korlátozás ténye. A XX. század elején pl. Magyarországon a kartell tilalmazása csak akkor következett be (és az is úgy, hogy a bírói jogérvényesítés lehetőségétől fosztották meg a megállapodást), ha a felek szándéka a verseny megszüntetésére terjedt ki a megállapodás megkötésekor: a felek dolusa híján, függetlenül a kartell hatásaitól, a megállapodás nem esett a tilalom alá23. Jelenleg más a helyzet, a szubjektív elem ilyen felfolgása kikerült a tilalmi klauzulákból. A versenykorlátozás hatékonysága vagy kártékonysága pedig mérlegelendő tényező lett, amely azonban csak a tilalomba ütközés megállapítását követően vizsgálandó.

21

„Neratus Priscus tres facere existimat collegium” (Marc. D. 50, 16, 85). Lásd: FÖLDI ANDRÁS – HAMZA GÁBOR: A római jog története és institúciói (Budapest, 2005, 233. p.) 22 SÁRKÖZY TAMÁS (szerk.): A társasági törvény kommentárja (Budapest, 1993, 15-16. p.) 23 BAUMGARTEN – MESZLÉNY: op. cit., 362. p.

20

Az a kérdés, hogy milyen szerepet szán egy közösség a gazdaságnak, azaz milyen célokat óhajt elérni e téren, politikai döntést igényel. Ebből pedig egyenesen ered, hogy a jogi szabályozás megválasztása is egyben politikai hitvallás, ideológia és egyértelműen politikai döntés kérdése. Amikor a közösségi versenyjog szabályaival találkozunk, mindig szem előtt kell tartanunk azt a körülményt, hogy a versenyjog sosem önmagáért, öncélként tételez bizonyos normákat, hanem mindig valamilyen gazdasági – politikai célkitűzés szolgálatában áll. A versenyjog öncél jellege, azaz a piaci gazdasági hatékonyság és optimum biztosítása a Közösségben így tulajdonképpen elmaradt, pontosabban sosem ez volt a legfontosabb, egyes időszakokban pedig egyéb iparpolitikai célok szolgálatába állították. Az EGK kezdeti fázisában (a „Hatok”, illetve a „Kilencek” idejében) a versenyjogot nem is kezelték másként, mint egyszerű eszközként arra, hogy a Római Szerződés által megszüntetett vagy lebontásra ítélt, kereskedelmet korlátozó eszközöket a piaci szereplők nehogy visszaépítsék. A versenyjog eredeti rendeltetése tehát az volt, hogy az államok által megvalósítandó egységes piac ne csorbuljon a piaci szereplők, magánfelek és az állam versenykorlátozó magatartása révén, elsősorban pl. a tagállami határok virtuális újraélesztése által24. Az alábbiakban azt tekintem át, hogy milyen szerepet játszott ténylegesen a versenyjog a közösségben, milyen politika vagy politikák befolyásolták és formálták, illetve alakítják a mai napig.

24

A. E. WALSH – JOHN PAXTON: Competition Policy (London, 1975, 8-9. p.)

21

2. FEJEZET A közösségi kartellpolitika alapvonalai

22

2. FEJEZET A közösségi kartellpolitika alapvonalai Az elcsépelt frázis, amely arra vonatkozik, hogy az adott témának „könyvtárnyi irodalma van”, és arra szolgál, hogy mentesítse a szerzőt a tárgy körüljárásának nagy erőfeszítései alól, különösen igaz a versenypolitikára. Jelen mű nem elsősorban a versenypolitikáról szól, azonban elengedhetetlen és megkerülhetetlen annak vizsgálata, még ha csak rövid terjedelemben is. Álláspontom szerint a versenyjog alkalmazása és a versenypolitika egymástól legfeljebb önkényesen választhatóak el, hiszen a versenypolitikai tételek a konkrét esetekben nyernek értelmet, mutatják igazán a versenypolitikai irányvonalakat. Az elvont elmélet valódi tartalmát a konkrét ügyben született döntés mutatja meg. Éppen ezért, jelen fejezet csupán néhány fontos előkérdéssel foglalkozik, és a kartelltilalmi klauzula elemzése kapcsán derül majd fény a versenypolitika tényleges tartalmára, az itt leírtak megvalósulására. Mivel a disszertáció tárgya a kartellek megítélésének, mibenlétének vizsgálata, természetesen az alább áttekintett „versenypolitika” is inkább jellemezhető kartellpolitikaként – ez az indoka a címválasztásnak. 2.1. A közösségi versenyjog szerkezete Az Európai Unió egységes belső piacának kiépítése a kezdetektől fogva elképzelhetetlen lett volna egységes, közösségi szintű versenyjogi szabályozás nélkül, hiszen a valódi közös piac szabad verseny nélkül nem működhet, ez a nemzeti piacok összefonódásának egyik leginkább fajsúlyos mozzanata25. Az egységes, egyenlő feltételeket biztosító belső piac kiépítése folyamatában (a bevezetőben ecsetelt) kulcsszerepe miatt nem véletlen, hogy az Európai Közösségben a lehető legmagasabb szinten szabályozták a legfontosabb versenyjogi kérdéseket, azaz a Közösség elsődleges jogában találjuk az alapvető versenyre vonatkozó szabályokat. A Római Szerződés teremti meg az alapjait a sajátosan strukturált közösségi versenyjogi szabályozásnak. A sajátos szerkezet abban nyilvánul meg, hogy eltérően a versenyjog klasszikusnak mondható, nemzeti jogokban szereplő modelljétől (amin itt a tisztességtelen versenycselekmények és a versenykorlátozások jogának dualizmusát értjük) a közösségi versenyjogban sokáig nem találtunk a tisztességtelen

25

AKOS G. TOTH: Közösségi anyagi jog (In KENDE TAMÁS (szerk.): Európai közjog és politika, Budapest, 1998, 393. p.)

23

versenycselekményekre sem elsődleges, sem másodlagos jogforrást. A közösségi jog sokáig érintetlenül hagyta tehát a tagállamok szabályozási szabadságát ebben a körben. Ebből a nézőpontból tehát a közösségi versenyjog „kevesebb” volt. E sajátosság azonban az utóbbi időben olvadni kezdett, mivel megjelent a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatról szóló EK irányelv26, amely felöleli a hagyományosan a tisztességtelen versenycselekmények körébe sorolt tényállásokat és a klasszikus generálklauzulát („A tisztességtelen kereskedelmi tevékenység tilos.”). Ez a jogszabály nagy (és az első) lépés a harmonizált közösségi versenyjog felé27. Jelen dolgozat csak a közösségi versenyjog vállalkozásokra vonatkozó anyagának egy részterületével, közelebbről a Római Szerződés 81. Cikkével28, azaz a kartelltilalommal foglalkozik. Amit a közösségi vállalati versenyjogi szabályozás felölel, az nem más, mint a versenykorlátozó megállapodások tilalma (Római Szerződés 81. Cikk), a gazdasági erőfölénnyel visszaélés tilalma (Római Szerződés 82. Cikk), illetve a koncentrációk ellenőrzésének a joga. Utóbbit azonban nem a Római Szerződés, hanem külön jogforrások szabályozzák29. Ehhez hasonlatosan természetesen a Római Szerződésben szereplő szabályozási kört is több szekunder jogforrás egészíti ki30. A „vállalati versenyjog”

e

hármas

tagolása

lényegében

megegyezik

a

tagállami

jogok

versenytörvényeinek a tisztességtelen piaci magatartásokon és a fogyasztók versenyjogi védelmén kívüli szabályozási tárgyával. Összeségében tehát megállapítható, hogy a versenyjog hagyományos tagoltságához képest a közösségi versenyjog annyiban tér el, hogy egészen a legutolsó időszakig egyáltalán nem tartalmazta a tisztességtelen versenycselekmények jogát. E körben a harmonizációs törekvések első csírái jelentek csak meg. Ami a kartelltilalmat illeti, szükséges külön kiemelni, hogy a közösségi versenyjog a versenykorlátozó megállapodások megítélésekor, akárcsak a tagállami jogok többsége, az ún. tilalmi elvet követi (és ezen az alább ismertetendő reformok sem változtattak). Ez azt jelenti, hogy pl. a kartellek eleve tilosak, de a tilalmi elv jellegzetességeként itt is a kivételek és mentességek széles körével találkozunk, hiszen a 26

29/2005/EK irányelv a tisztességtelen kereskedelmi praktikákról ANSGAR OHLY: Irány a harmonizált európai versenyjog? – A tisztességtelen kereskedelmi praktikákról szóló EK irányelv (Jogtudományi Közlöny, 11/2005, 444. p.) 28 A dolgozatban egységesen a jelenleg hatályos, az Amszterdami Szerződéssel módosított számozást tüntetem fel a hivatkozásokban. 29 Lásd: 139/2004/EK Rendelet, illetve a 4064/89/EGK Rendelet 30 A közösségi versenyjog forrásainak kimerítő felsorolása nem tartozik e dolgozat tárgyához. A jogforrások, főbb események, bizottsági és bírósági döntések kiváló párhuzamos áttekintéséhez (1951-2003.) lásd: J. D. GOYDER: EC Competition Law (Oxford, 2004, lvi-lxv. p.) 27

24

tilalmi rendszerek (ilyen pl. a német, a francia vagy a magyar versenyjog is) szükségképpen vegyesek31 a kivételek következtében. Megjegyezzük, ahogy erről lentebb bővebben lesz szó, a közösségi versenyjog nem igazán ismer eleve, per se tilalmakat a versenyjogban, bár ennek jelei mindig megvoltak és az utóbbi időben csak erősödtek. Ennek talán az a közgazdasági megfontolás húzódik meg a hátterében, hogy még egy monopol-szerű piaci struktúra sem jár biztosan mindig és minden körülmények között a versenyfunkciók kiiktatásával, amely az allokációs funkciók híján ahhoz vezethetne, hogy a piacon az árak magasabbak lesznek, a termékek rosszabb minőségűek, a piaci hatékonyság romlik és a piaci innovációs beruházások pedig eljelentéktelenednek. 2.1.1 Az államra vonatkozó versenyjogi normák és kapcsolatuk a „vállalati versenyjoggal” Míg egyfelől a közösségi versenyjog „kevesebb” a tagállami versenyjogokhoz képest, másfelől „több” is, amennyiben az uniós versenyjog tagolása eltér a hagyományos, nemzeti versenyjogok által követett struktúrától, mivel kiterjed arra is, hogy az állam maga ne sértse vagy torzítsa a versenyt. A közösségi versenyjogi normák egy részének címzettjei ugyanis az államok, összhangban a bevezetőben említett nagy dilemmával: a versenyjog határozza meg, hol válik a „magánosok”, az egyének hatalma illegitimmé, illetve a legitim politikai hatalom pedig mikortól lesz a gazdasági verseny területén illegitim. A közösségi versenyjog ezáltal egyfajta „gazdasági jogszerűségi” funkciót is betölt, amennyiben a tagállamokat elzárja attól a lehetőségtől, hogy pl. a területükön honos vállalkozásokat valamilyen formában illegitim versenyelőnybe hozzák a más tagállamokban székhellyel rendelkező vállalkozásokkal szemben. Voltaképpen az állami versenyjog teszi ki a közösségi versenyjog kényesebb felét, és sajátossága, szerepe miatt a jogalkalmazás számára nagyobb kihívást jelent, mint a tradicionális versenyjogi szabályok érvényesítése. Azzal ugyanis, hogy egy állam a gazdasági nehézségekkel küzdő vállalkozásokat megsegíti, szektorális támogatásokat nyújt vagy regionális jellegű támogatásokat biztosít, nagyban érinti a versenyhelyzetet az érintett piacon32. Nem véletlen, hogy a chicagói iskola egyik fő támadási pontja az állami szerepvállalással volt kapcsolatos. Szintén érthető, hogy hazánk esetében e körben jóval lassabban haladt az eredményes jogharmonizációs munka (lásd lentebb).

31 32

VÖRÖS IMRE: Összehasonlító versenykorlátozási jog (Jogtudományi Közlöny, 1992/4, 146. p.) WALSH – PAXTON: op. cit., 41. p.

25

Az „állami versenyjog” szabályaihoz soroljuk az állami vállalatok irányításával és a tagállamok által a vállalatoknak juttatott különleges vagy kizárólagos jogokkal kapcsolatos szabályokat (Római Szerződés 86. Cikk) és az állami támogatások szabályozását (Római Szerződés 87-89. Cikk). Óriási jelentősége miatt a szakirodalom külön kiemeli33, hogy az állami versenyjogi szabályok egyben kiterjednek arra is, hogy az állam versenyellenes jogalkotó tevékenységét közösségi kontroll alá vonja. Bár elhelyezését illetően nem a versenyt szabályozó részben található, tartalmi okokból az „állami versenyjog” szabályaihoz sorolhatjuk a kereskedelmi jellegű állami monopóliumok lebontását (Római Szerződés 31. Cikk) is. Az „állami” és a „vállalati” versenyjog szabályai nincsenek hermetikusan elválasztva. A főbb kapcsolódási pontok az alábbiak: A Római Szerződés a tulajdoni rendet illetően semleges, összefér vele az, hogy egyes vállalkozásokat az állam irányítson vagy állami tulajdonban legyenek, vagy akár hogy az egyes vállalkozásokat államosítsanak34. Ebből fakadóan az állam által a vállalkozásoknak nyújtott különleges jogosultságok vagy kizárólagos jogok tekintetében elfogadott, hogy minden közösségi tagállam jogosult arra, hogy egyes vállalkozásoknak („közvállalkozás” – public undertaking) e privilégiumokat biztosítsa. E vállalkozások, illetve az állam azonban nem mentesülhetnek a versenyjogi rendelkezések betartása alól, amely az állam tekintetében voltaképpen a diszkrimináció-tilalomból és a lojalitás („közösségi hűség”) alapelvéből is fakad. Ez egyúttal magában hordozza azt, hogy a kizárólagos vagy különleges jogokkal felruházott vállalkozások könnyen a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés cikkének hatálya alá kerülhetnek. Ebben az esetben a tagállami intézkedés révén erőfölényével visszaél a vállalkozás, amely a 86. Cikk (1) bekezdése szerint lesz jogellenes. A közszolgáltatások (általános érdekű szolgáltatások) tekintetében (86. Cikk (2) bekezdése) sincs kivételes elbánás, a Szerződés egészét, különösen a versenyszabályokat e körben is alkalmazni kell. Az utóbbi évek jogfejlődési trendje azt mutatja, hogy a közszolgáltatások liberalizációja mellett egyre inkább megjelenik egy közösségi standard is a közszolgáltatásokkal kapcsolatos állami szabályozás és gyakorlat tolerálására35.

33

Lásd pl. BERKE BARNA: A gazdasági verseny joga az Európai Közösségben (In KIRÁLY MIKLÓS (szerk.): Az Európai Közösség kereskedelmi joga, Budapest, 2003, 287., 310-318. p.); GEORGE A. BERMANN et al.: Cases and Materials on European Community Law (St. Paul, 1993, 882-884. p.) 34 GEORGE A. BERMANN et al: op. cit., 880. p. 35 BERKE: op. cit. 2003, 290-291. p.

26

Az államok folyamatosan azzal kísértéssel szembesülnek, hogy anyagi előnyt, támogatást, dotációt nyújtsanak a területükön honos vállalkozásoknak és ezzel élénkítsék a belföldi gazdaságot. Ez a gyakorlat alkalmas arra, hogy torzítsa a szabad versenyt, így talán a leginkább kényes eleme a közösségi versenyjognak. A Szerződés az állami támogatások tilalmát,

ellenőrzését

és

megengedhetőségét

rendezi.

E

körben

kicsi

a

direkt

összekapcsolódási lehetőség a vállalati versenyjoggal, leginkább szintén az erőfölénnyel visszaélés tilalma jöhet számításba. A tagállami jogalkotás és a versenyjog kapcsolata, illetve konfliktusának lehetősége azonban egészen nyilvánvaló. Amennyiben a tagállami jog versenykorlátozó jellegű, úgy az e jogszabályt betartó vállalkozások piaci magatartása is versenykorlátozó lesz. Igaz, hogy a 81. és a 82. Cikk címzettjei a vállalkozások, de furcsa módon ezek a szabályok a tagállamokat is kötik: nem hozhatnak vagy tarthatnak hatályban olyan rendelkezéseket, amelyek a közösségi versenyjogi normákat kiüresítik, megfosztják azokat a hatékony érvényesüléstől. Ez egyúttal a Közösség célkitűzéseiből (versenypiac) és a lojalitás elvéből is következik. Az ilyen esetekben egyfelől vizsgálandó, hogy a 81. vagy 82. Cikk rendelkezései sérülnek-e és ha igen, akkor mögöttük áll-e valamilyen tagállami jogszabály. Érthetően a vállalkozások, amennyiben kartellezés vagy erőfölénnyel visszaélés gyanújába keverednek, előszeretettel hivatkoznak mentesülési célzattal arra, hogy a magatartásuk eredője egy kötelező tagállami jogszabály. Ami a kartelltilalmat illeti, az a furcsa helyzet áll elő tehát, hogy a vállalkozások, amelyek a 81. Cikk elsődleges címzettjei, mentességet élvezhetnek, amennyiben a megállapodásuk megfelel a (3) bekezdésben írtaknak vagy csoportmentességi rendelet hatálya alá tartoznak, illetve egy sor esetben a tilalmi szakasz nem alkalmazható (lásd lent). Ezzel szemben az államok számára nincsen arra lehetőség, hogy akármilyen nyomós közérdekre hivatkozással „szentesíttessék” a kartelltilalmi klauzulával összegyeztethetetlen tagállami jogszabályokat36. Ennek

megfelelően

a Bíróság nem kezelte

túlságosan szigorúan a

versenyjogi

rendelkezésekbe ütköző jogszabályokat alkotó tagállamok ügyét. 2.2. Versenypolitika vagy iparpolitika? A politika hordozója az állam, vagy az az entitás, amelyre az állam szuverenitásának egy részét átruházza. A szuverének rendszerint olyan absztrakt célokat követnek, mint a jólét,

36

GEORGE A. BERMANN et al: op. cit., 883. p.

27

a biztonság, a szabadság, amelyeket nem lehet egy intézkedéssel, egyszerre elérni, hanem csak számos más cél elérésén keresztül. Amikor tehát a szuverén – Jeremy Bentham szavaival élve – „a legnagyobb szám lehető legnagyobb boldogságát” keresi, akkor vezérfonalként a végső államcélokat akarja elérni, de ehhez konkrét célokat tűz ki és valósít meg. E konkrét célokat is politikák jelölik ki és adják meg a szükséges akaratot és kezdőlökést. Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a verseny hasznos, így jelenléte, fenntartása és hatásai kívánatosak, akkor természetszerűleg kell lennie versenypolitikának is. A versenypolitika közösségi szinten önálló politikának minősül, amelynek összhangban kell működnie a többi politikával vagy megfordítva: a közösségi politikáknak összhangban kell lenniük a versenypolitikával. A verseny(politika) jellegzetessége azonban, hogy nem (gazdasági értelemben véve) szektorspecifikus, illetve, hogy a döntések elvileg hosszú távú vetületben vizsgálandók és nem napi, kézzel fogható eredményeket keresnek. A politika általában véve viszont a gazdasággal kapcsolatban nagyon is szektorspecifikus döntéseket, beavatkozást akar, mindezt rövid távú politikai haszonmaximalizálás által vezettetve. A konfliktus tehát, amely a versenypolitika sajátos területe és az általános politika között feszül, plasztikusan kidomborodik. Emiatt a versenypolitika könnyen átpolitizálódhat és prédájául eshet a politikai céloknak. Ennek pedig egyenes következménye, hogy a versenyügyi jogalkalmazásba vetett hit és tekintély megroggyan, azok a döntési pólusok pedig, amelyek a döntések vezérfonalaként a gazdaságnak komoly jelzéseket adhatnának, láthatatlanokká válnak és ezáltal bizonytalanságot okoznak37. A politika feladata tehát egyféle önkorlátozás e kérdés kapcsán, hogy e nem kívánt következmények ne is következzenek be. A speciálisan európai közösségi kérdés azonban az, hogy a versenypolitika mennyit engedjen a többi politikának, mennyi versenyen kívüli szempontot szívjon magába. Az ugyanis régtől világosan látszik, hogy a puszta versenyszabadság nem lehet önálló cél vagy szempont a működőképes verseny (lásd lejjebb) elérése során38. Az Európai Unióban kezdettől fogva jelen volt és időről időre újra39 felbukkan az a kérdés, hogy vajon a versenynek (és így a versenyjognak) milyen szerepet kell betöltenie a közös piac kiépítése és védelme során. Igazából ez a kérdés annyira a Közösség kezdeti 37

MICHAL S. GAL: Reality Bites (or Bits): The Political Economy of Antitrust Enforcement (In BARRY HAWK (szerk.): International Antitrust Law and Policy 2001, Huntington, 2002, 605-606. p.) 38 ADRIAAN WILLEMSEN: Wettbewerbstheorie – Wettbewerbspolitik und die kartellrechtlichen Bestimmunges des EWG-Vertrages und des EFTA-Vertrages (Bern, 1971, 165-166. p.) 39 A kilencvenes évek elején a vita új fejezete a de Havilland/Alenia – Aérospatiale fúzió-üggyel (Case IV/M.053; OJ 1991 L334/42) kezdődött és abban a kérdésben csúcsosodott ki, hogy a versenyszempontból aggályos fúziót meg lehet-e engedni iparpolitikai indíttatásból (mint pl. a vállalkozások nemzetközi versenyképessége).

28

időszakára vezethető vissza, hogy tulajdonképpen régebbi vitáról beszélünk, mint az EGK maga, hiszen már az ESZAK-Szerződés alapján kialakultak a frontvonalak az iparpolitikusok és a versenypolitikusok között. Legegyszerűbb megközelítésben az egyik álláspont (versenypolitika) szerint a közös piac harmonikus működése megköveteli, hogy a verseny szempontjai mindenek felett érvényesüljenek, azaz más szektorok szempontjai vagy tagállami érdekek hajoljanak meg a verseny zavartalan működése előtt. Ez a koncepció feltételezi, hogy minden olyan ügy, amelynek hatása van a belső piacon érvényesülő versenyre, csak és kizárólag versenyjogi szempontból vizsgálható és ítélhető meg, mert minden egyéb szempont mérlegelése és értékelése torzulásokhoz vezethet. Az iparpolitikai koncepció ehhez képest nem vitatva a verseny domináns szerepét egy komplexebb megközelítést szorgalmaz, ennek megfelelően egyéb, a szűken vett versenyérdekeken túl más tényezők vizsgálatát is üdvösnek tartja a piaci folyamatok megítélése során.40 Általánosabb értelemben természetesen az iparpolitika voltaképpen az állam gazdasági szerepvállalását, beavatkozását takarja, amelynek keretében a forráselosztás optimalizálására törekszik. Két sarokpontja van az iparpolitikának: mindenképpen az állam beavatkozását jelenti különféle, nem homogén, társadalmi és gazdasági célok elérése végett; ezt pedig akként törekszenek az államok elérni – és itt érünk a másik sarokkőhöz –, hogy a vállalkozásokkal kapcsolatban avatkoznak be, fenti célokat a gazdasági élet feltételrendszerének módosításával érik el41. A kérdés tulajdonképpen akként is feltehető, hogy a piaci szabadságot hangsúlyozó versenypolitikára vagy az összjólétet növelő és dirigáló iparpolitikára helyezünk nagyobb hangsúlyt. A problematika, mondhatni, jellegzetesen európai, sajátos jellemzője a közösségi versenyjognak és sajátos következménye az európai gazdasági-piaci hagyományoknak. Leszámítva a kapitalista fejlődés szabadversenyes változatát következetesen követő Angliát (és némiképpen Hollandiát), a kontinentális Európa (a Tizenötök) gazdasági modelljeiben mindig is túltengett az állami beavatkozás. Ez a megfigyelés nem csak a jóléti államok „kapitalista szocializmusa” miatt lehet igaz, az ipari forradalomtól a második világháború végéig terjedő időszak fejlődésére éppúgy helytálló. Ahogy John Stuart Mill fogalmaz az Egyesült Államokkal és Angliával kapcsolatban: „A politikai gazdaságtanban például (…) többek között a verseny valamilyen fokú állandó intenzitását tételezzük mint általános kereskedelmi tényezőt, ami a világon e két országot leszámítva egyetlen más államban sem 40

DARÁZS LÉNÁRD: Európai versenyjog (In VÉKÁS LAJOS (szerk.): Európai közösségi jogi elemek a magyar magán- és kereskedelmi jogban, Budapest, 2001, 368-369. p.) 41 ROLF SAUTER: Competition Law and Industrial Policy in the EU (Oxford, 1998, 60. p.)

29

létezik”42. A gazdasági individualizmus hiánya miatt Európában nem volt akadálya annak, hogy a vállalkozások összejátszását ne csak eltűrjék, hanem üdvözöljék. Akár azon az alapon, hogy az optimális forráselosztás technikai kérdés, akár azért, mert a válságokban a kartellek kialakulása természetes jelenség. Így történhetett, hogy a kartellek a két háború között Európában a gazdasági élet stabil, legitim szereplői voltak. Tegyük hozzá, bár Amerikában a kartelleket már ekkor is szigorúan üldözték, ugyanez a probléma szintén jelentkezett, bár más köntösben. Amerikában a XIX. század végére a fúziók óriási hulláma indult be, kiküszöbölendő a vállalkozások közötti összejátszás vádját a szervezetrendszeren belüli gazdasági döntés álcájával. Más vállalkozások pedig különböző indokok alapján mentességet kaptak a kartelljog szigora alól. Ennek megfelelően az amerikai modellben is megoldatlan maradt az árrögzítés problematikája, akár a titkos kartellek, akár az összehangolt magatartások, vagy összefonódások révén43. Az amerikai közvélekedés elutasította ugyan a kartelleket, de jóval engedékenyebb volt a nagyvállalatokkal szemben, mint ahogy hihetnénk, mivel az amerikai életforma ezt a kettősséget termelte ki. Az amerikai népszellem ugyanis igényli a bőséget, amit az olcsó és tömegesen előállított és forgalmazott javak jelenléte testesít meg, a másik oldalról viszont kiáll az egyszerűség, a decentralizáció, a kis ember érdekei mellett, elveti a monopóliumokat és a gazdasági birodalmakat, amelyek lebontására törekszik44. A dirigizmus, a közigazgatási-állami kontroll a gazdaságban, az állami szektor piaci és piacstratégiai szerepe számunkra Európában éppen olyan evidencia45, mint amennyire mindez az Egyesült Államokban idegennek, elképzelhetetlennek és érthetetlennek hatna. Ráadásul e megállapítás akkor is igaz, ha a vizsgálódásunk egyáltalán nem terjed ki a közép- és keleteurópai térséget évtizedekre megbénító omnipotens etatizmusra, a náci német kormányra és az olasz korporativizmusra. „A Sherman Act és a Clayton Act jórészt az amerikai élet részévé váltak éppúgy, mint a due process alkotmányos elve. Mialatt e törvények megvédik a fogyasztókat a monopóliumoktól, egyúttal garantálják is számukra a verseny előnyeit. (…) 42

JOHN STUART MILL: A System of Logic (London, 1936, 591. p.) RICHARD A. POSNER: Antitrust Law – An Economic Perspective (Chicago, 1976, 39. p.) 44 WYATT WELLS: Antitrust and the Formation of the Postwar World (New York, 2002, 29. p.) 45 Ennek természetesen nem elsősorban a sajátos európai Volksgeist az oka, hanem évszázados történelmi hagyományaink. Európában a versengés helyett sokszor a kooperációt, az egymás mellett élést választották és tették gyümölcsözővé. Gondoljunk pl. a céhekre a középkori városállamokban, a Hanza-Szövetségre, vagy később a holland, angol vagy francia Kelet-India Társaságokra. Ezek közül tulajdonképpen mindegyik monopóliumot gyakorolt, jóval azelőtt, hogy a monopólium vagy a verseny közgazdasági elmélete megszületett volna. 43

30

Sajnos, számos külföldi ország, különösen a kontinentális Európában, nem rendelkeznek a kartellekkel szemben ilyen hagyományokkal. Ellenkezőleg, a kartellek még ösztönzést is kaptak e kormányoktól, különösen Németországban. (…) A német hadak legyőzését

a

gazdasági hadviselés ezen eszközeinek kiiktatása kell, hogy kövesse.46” A XX. század első felében Európában a kartelleket ha nem is üdvözöltnek tekintették, de mindenképpen szükségszerűnek tételezték a létezésüket, mivel a békeszerződéseket követő gazdaságiszociális depresszió leküzdésében oroszlánrészt vállaltak, a kaotikus piacba rendet vittek. A roosevelti gondolat jegyében, annak megfelelően „az amerikai trösztellenes jogalkotás elvei a Németországot megszálló hadsereg katonáinak hátizsákjaiban hatoltak be Európába47”. A német kartellek összefonódása a náci hatalommal nyilván sajátos adalékként szolgált ahhoz, hogy az amerikai bevonulást követően azonnal elsődleges prioritást kapott a korábbi kartellek, szindikátusok, trösztök és monopóliumok eltüntetése. Németországban így a gazdasági újjáéledés alapvető mozgatórugója volt a gazdasági dekoncentráció és decentralizáció. Nem véletlen, hogy a háború után felállított német gazdasági és főként versenyjogi modell nagyban magán viselte az amerikai hatás, befolyás és nyomás jegyeit. A közösségi kartelljogban kétségtelenül megmutatkozó amerikai hatást szintén részben a német példa alapján (részben amerikai nyomásra) fogadták be48. Nyugat-Európa napjainkra azonban nem adta meg magát sem a piac, sem az állam mindenhatóságának, amelynek tükrében szinte törvényszerűen kellett felmerülnie az iparpolitikai és a versenypolitikai koncepció konfliktusának. Még akkor is helytálló ez a következtetés, hogy világosan látszik, hogy a globalizáció egyik hozadéka, a neoliberális laissez faire általánosan teret nyert az utóbbi évtizedek során, sajátos adalékot szolgáltatva e két koncepció konfliktusához. A kérdésnek az a része természetesen már évtizedekkel korábban eldőlt, hogy van-e létjogosultsága az állami beavatkozásnak a gazdaságban, és így jut szerep a versenypolitikának is. Az a kérdés azonban, hogy ez a behatás mekkora legyen, mely területre irányuljon, hogyan hasson, miként hajtsák ezt végre – mind-mind húsba vágó kérdés, amire nem biztos, hogy feketén-fehéren lehet válaszolni49.

46

FRANKLIN D. ROOSEVELT 1944. szeptember 6-án kelt levele a belügyminiszterhez (Mobilization Hearings, 16. rész, 2038) 47 „los principios americanos de la legislación antitrust penetran en Europa en la mochila de los soldados de los ejércitos de ocupación de Alemania” ROGELIO-PEREZ BUSTAMANTE: Fundamentos históricos y jurídicos del derecho de la competencia en la Unión Europea y en España (In LUIS ORTIZ BLANCO – SIMÓN COHEN: Derecho de la competencia europeo y español, Madrid, 1999, 22. p.) 48 WELLS: op. cit., 137-174. p. 49 WOLFGANG GASTON FRIEDMANN: Law in a Changing Society (London, 1972, 308. p.)

31

Az utóbbi időszak, a kilencvenes évek új helyzetet hozott a globalizáció képében. A laissez-faire pártolása mellett elfogadottá vált, hogy az államok a versenyelőny megőrzése végett bizonyos stratégiai magatartásokat dolgozhatnak ki és követhetnek. Elfogadottá vált továbbá, hogy a piaci gondok orvoslására szolgáló intervenció akár hasznos is lehet. Más szavakkal, tulajdonképpen napjainkra evidenciává vált, hogy a kormányzati beavatkozás a gazdaságba versenyelőnyökkel járhat. Más szavakkal, a versenyelőnyök nem okvetlenül a verseny természetes folyományai, hanem mesterségesen kreálhatók is aktív iparpolitikával. Az aktív iparpolitika igénye pedig sok vetületben is indokolható. Egyrészt, a kormányok népszerűségre törekszenek, amely gyakran elérhető az aktív gazdasági fellépés ígéretével, a piac hibáinak korrekciójára felesküdve, még akkor is, ha ezek gazdaságilag nem megalapozottak. A piac fogyatékossága pedig orvosolható, amit akkor kell megtenni, ha össztársadalmi szinten szuboptimális a kínálat. Ilyen pl. az, ha a piacon monopóliumok vagy kartellek képződnek. Az iparpolitikát erősíti az a szándék, amely adott iparágakat, szektorokat óhajt oltalmazni. Ez a defenzív jelleg, a védekezés voltaképpen minden iparpolitika magja és alapja. Az utóbbi időszak tehát újfent muníciót szolgáltatott az iparpolitika híveinek, különösen arra tekintettel, hogy a globális versenyben az euro-atlanti térség államai domináns pozíciójukból sokat veszítettek a távol-keleti progresszió miatt50. Így, tegyük hozzá, nyilvánvalóan megvan az oka annak, hogy a versenyről a hangsúly átkerüljön a versenyképességre. Ennek megfelelően tulajdonképpen a történelmi különbségek ellenére az amerikai és az európai (közösségi és tagállami) versenyjogok közötti eltérések egyre tompulnak, amely az utóbbi időszakban vált egészen világossá. Az amerikai versenyjog a bizottsági jogalkalmazás számára sokszor szolgált mintaként. A tengerentúli versenyjog expanziója azonban nem új keletű (lásd fent), bár ez mostanra sokkal inkább kölcsönhatásként, mint egyoldalú amerikai befolyásként írható le. Napjainkban úgy tűnhet, hogy a versenypolitika erőteljesebben érvényesül, ugyanakkor a vita korántsem zárult még le, és bár a frontvonalak több évtizede megvannak, azok terjedelme és konkrét helye időről időre változik. Semmiképpen sem beszélhetünk állóháborúról, ami a nemrégiben végbement reformtörekvések kapcsán is pontosan érzékelhető és tetten érhető. Korábban is és az utóbbi években is több olyan nagy horderejű döntés is született, amely jelzi, hogy az európai versenyjog mozgásban van, hiszen számos, a szigorúan értelmezett versenyérdekeken (azaz a gazdasági hatékonyságon) túlmenő

50

SAUTER: op. cit., 62-66. p.

32

szociálpolitikai szempont szivárgott be a versenyügyi döntésekbe. Megjegyezzük, hogy az iparpolitikai törekvések alapjai már az Egységes Európai Aktával megjelentek, és ez oda vezetett, hogy a Maastrichti Szerződés óta a Közösség elsődleges céljai között már az is szerepel, hogy a korábban domináló versenypolitikai megoldásokat össze kell hangolni az iparpolitikai (a nemzeti iparok védelmére vonatkozó) elképzelésekkel51, azaz az itt ecsetelt probléma már az alapszerződések szintjén is megjelenik. Ez természetesen a „közösségi alkotmányjog” olvasatában azt jelenti, hogy pl. az a közösségi kompetencia, amelyik a verseny torzítatlanságát hivatott szolgálni, éppen olyan jelentős vagy erős, mint az, amely szerint a közösség megalkotja és végrehajtja a közös kereskedelempolitikát. Jogi értelemben tehát az iparpolitikai koncepció nagyon is védhető, hiszen a Szerződés nem rendeli a verseny szentségét, torzítatlanságát egy más politika fölé sem52. Vitathatatlan, hogy a versenypolitika és a versenyjogi jogalkalmazás megannyi más értékkel, céllal, törekvéssel áll kapcsolatban. Tény, hogy a Római Szerződés 81. Cikkének (3) bekezdése négy konjunktíve érvényesítendő feltételt szab a kartellek mentességéhez, de nem jelöli meg azokat a tényezőket, amelyeket a versenykorlátozó megállapodások egyedi mentesítése alkalmával a Bizottságnak vizsgálnia kellett. E négy feltétel első olvasásra természetesen olyannak látszik, amelyeket a tradicionális versenypolitikai elvek vezérelnek, ám ez a gyakorlatban jócskán módosult. A mentességi feltételek között utolsóként említett, az elegendő mértékű versenyre vonatkozó fordulat megköveteli, hogy a jogalkalmazói döntés ne a levegőben lógjon, hanem a releváns piac gazdasági kontextusába ágyazva, azt messzemenőleg feltárva és értékelve szülessen. A gazdasági közeg feltérképezése során pedig a jogalkalmazó szükségképpen a versenyszempontokon túli egyéb tényezőket is köteles volt vizsgálni. A közösségi versenyjogi jogalkalmazó a mentesség elbírálása során diszkrecionális jogkörben járt el, hiszen a döntése nem kötött, több tényezőt vehetett számításba és a (3) bekezdés maga sem tartalmaz rendelkezéseket arra vonatkozólag, hogy miként kell azt alkalmazni53. Így elvileg akár a gazdasági hatékonyságon túlmenő szempontok is szóba jöhetnek. Az idézett cikkely által említett első feltétel ugyancsak széles mérlegelést tesz lehetővé (lásd lejjebb), amiben természetesen a szűken vett versenyérdekeken kívül egyéb tényezők is beleférnek. Tekintettel arra, hogy maga a Szerződés szövegezése ilyen és hagyja nyitva a mérlegelés körében ezt a 51

DARÁZS LÉNÁRD: Az „európai kartelljog” hatása az „európai magánjog” fejlődésére (In [szerkesztő nélkül] Liber Amicorum – Studia L. Vékás Dedicata; Budapest, 1999, 79-80. p.) 52 JACQUES H. J. BOURGEOIS: Competition Policy and Commercial Policy (In MARC MARESCEAU (szerk.): The European Community’s Commercial Policy After 1992: The Legal Dimension, Dordrecht, 1993, 120. p.) 53 C-13/68., Spa Salgoil v. Italian Ministery of Foreign Trade, [1969] ECR I-453. p.

33

lehetőséget, nem csodálkozhatunk azon, hogy a döntésekben nem csak a szigorú gazdasági racionalitás maximái tükröződnek. A versenyjog ugyanis nem vákuumban, szabályozási űrben hat, hanem a Szerződés egészének egy szeleteként, így nehezen lehetne elválasztani az iparpolitikai, mezőgazdasági politikai, fogyasztóvédelmi, stb. megfontolásoktól. A XX. versenypolitikai közleményében a Bizottság már egy fejezetet szentelt az egyéb politikákkal való kapcsolatnak, amelyben rögzíti, hogy a versenypolitikát a többi közösségi politikával összhangban kell alkalmazni. Ez alapján egyáltalán nem csoda, hogy lehetett a foglalkoztatottságot

mentességi

körülményként

értékelni

(lásd

pl.

Metro-ügy54,

Ford/Volkswagen-ügy55), vagy akár a környezetvédelmet56 (lásd pl. Exxon-Shell-ügy57) és a biztonság(osság)ot

(lásd

pl.

BMW-ügy)58,

de

ismerünk

kultúrpolitika59

vagy

pénzügypolitika60 által vezérelt döntéseket is. E döntések bizonyára bírálhatók sok szempontból, de nem lehet és nem is szabad a versenyjogot elszigetelten szemlélni. Más szavakkal, ha a jogalkalmazó megtalálja a diszkrecionális jogköre gyakorlása során az „arany középutat”, nem terjeszkedik túl a hatáskörén vagy nem hanyagolja el hatáskörei gyakorlását, nem értékeli túl a szabad verseny mindenhatóságát vagy az egyéb közösségi politikákat, ezek jelentőségét és befolyását a versenyügyekre nem értékeli felül, akkor tulajdonképpen nehezen támadhatóak a döntései, legalábbis nem él vissza jogalkalmazói minőségével. A Bíróságnak elvi fenntartásai nem voltak azzal szemben, ha a Bizottság egy versenyügyet egyéb közösségi politikák fényében vagy alapján ítélt meg, de nagyobb az esélye az iparpolitikai koncepció behatásának, hogyha a jogalkalmazó kevesebb figyelmet szentel a mentességi feltételek közül annak, amely szerint nem mentesül a megállapodás, ha annak következtében a verseny a releváns piacon elégtelen mértékűre sorvad. A szociálpolitikai tényezők befogadását a pozitíve megkövetelt feltételek nem teszik lehetővé, az egyéb politikák súlyozása csak a negatív feltételek keretrendszerében mehet végbe. Ezt kiegészíthetjük azzal, hogy a versenyszempontokon túlmutató faktorok akkor játszhatnak szerepet a pozitív kritériumok között, ha azok egybeesnek vagy nagy mértékben összecsengenek a versenyszempontokkal. 54

C-26/76 Metro-SB-Grossmärkte GmbH & Co. KG. v. Bizottság [1977] ECR 1875. p. (Metro I.-ügy) [1993] OJ L20/14, [1993] 5 CMLR 617 56 Megjegyezzük, hogy a környezetvédelem szempontja egyre erősebb szerepet kap az uniós politikák között az Amszterdami Szerződés óta. (Lásd a Római Szerződés 6. Cikkét.) Emellett egyesek leszögezik, hogy a versenyügyi döntésekben is egyre jelentősebb szerepet fog kapni ez a szempont, erősítendő az „iparpolitikai” koncepció jelentőségét. Lásd: J. FAULL és A. NIKPAY (szerk.): The EC Law of Competition (Oxford, 1999, 145. p.) Lásd továbbá DIRK EHLE: Die Einbeziehung des Umweltschutzes in das Europäische Kartellrecht (1996, Köln) 57 [1994] OJ L144/20 58 C-32 és 36-82/78 [1979] ECR 2435. p. 59 Pl. Vereniging ter Bevordering van het Vlaamse Boekwezen (VBVB) és Vereeniging ter Bevordering van de Belangen de Boekhandels (VBBB) v. Bizottság [1984] ECR 19. p. 60 Pl. C-172/80 Gerhard Zürchner v. Bayerische Vereinsbank [1981] ECR 2021. p.

55

34

Így lehetett mentesítő döntést hozni pl. arra hivatkozva, hogy egy megállapodás elősegíti a klíring-rendszerek működését és így a határon átnyúló fizetési tranzakciók lehetőségét61, hiszen ez voltaképpen azt jelenti, hogy növekszik a fogyasztóknak biztosított választási szabadság és adott esetben csökkennek a szolgáltatások árai, amelyek a hagyományos versenypolitikai célok közé tartoznak. A versenyszempontokon kívüli tényezők közül könnyebben esnek a latba azok, amelyek közgazdasági természetűek, de amint az idézett példa mutatta, arra is van precedens, hogy a versenyszempontokon túlmenő, de nem közgazdasági jellegű indokok alapozzanak meg egy versenyügyi döntést.62 Összegezve megállapíthatjuk, hogy a versenypolitika összhangban kell, hogy álljon a Közösség más politikáival, nem kérhetjük számon az általa vezérelt versenyjogon, hogy ne legyen tekintettel más szempontokra, ami túllép a gazdasági racionalitás, szükségszerűség és hatékonyság körén. A másik oldalról viszont az egységes belső piac kiépülése után már egyre hangsúlyosabban jelentkezett az igény egy gazdasági elemzésen alapuló, modernebb versenyjogra, amelynek kereteit a reformok meg is teremtették. Ennek hátterében az áll, hogy akár bele lehet érteni a (3) bekezdésbe pl. a klíringrendszerek hatékonyságát, a foglalkoztatás magas szintjét, a kis- és középvállalkozások támogatását, a környezetvédelmet, az infláció elleni küzdelmet vagy más, kívánatos célt, akár nem, ezek a célok hatékonyabban elérhetők más, erre szolgáló eszközökkel, így felesleges a versenyjogot terhelni az ipar- vagy egyéb politika változó igényeivel. Nem is beszélve arról, hogy az iparpolitikai koncepció recepciója azzal a veszéllyel járhat, hogy összefonódik az állami és a nagyvállalati szektor, amelynek versenyjogi aggályosságát nem lehet túlhangsúlyozni, mivel árellenőrző szerepe van és teret adhat annak, hogy az iparpolitikai kérdések partikuláris politikai érdekek alapján dőljenek el63. Álláspontom szerint a két domináns versenypolitikai koncepció szétválaszthatatlan. Amennyiben az iparpolitikát nem a belső piac renacionalizálása, hanem csupán az „egyéb” szempontok betüremkedése eszközeként fogjuk fel, látható, hogy így legfeljebb relatíve nyerhetnek teret egymás rovására. A közösségi versenyjog ugyanis nem elsősorban azt vagy nem csak azt a célt szolgálja, mint a tagállamokban. Egy tagállami versenyjogi szabályozás egyértelműbben lehet elkötelezett a tiszta versenyszempontok mellett. A tagállami és a közösségi jog más nézőpontból közelít a versenykorlátozó megállapodásokhoz. A közösségi 61

Belgische Vereniging/Associations Belge de Banques OJ 1987 L7/27 ROSITA BIANCA BOUTERSE: Competition and Integration – What Goals Count? (Deventer, 1994, 121-128. p.) 63 INGO SCHMIDT – ANDRÉ SCHMIDT: Europäische Wettbewerbspolitik (München, 1997, 112-113. p.)

62

35

jog ugyanis a megállapodásokra annak fényében tekint, hogy milyen akadályokat képeznek a tagállamok közötti kereskedelemben, míg a tagállami jog sokkal inkább a megállapodás természetére és rendelkezéseire helyezi a hangsúlyt64. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a versenyjog a nemzetállami jogokban sem l’art pour l’art célokat követ, hanem markáns, politikailag érzékeny és politikailag determinált célokat, eltekintve azoktól, amelyek rendkívül általánosan és elvontan olyan magasztos elveket fektetnek le, mint a társadalom jólétének előmozdítása, a gazdaság demokratikus működése, a demokrácia előmozdítása, stb65. A konkrét cél lehet a fogyasztók érdekének védelme, mint Japánban66 vagy a fogyasztók érdeke és a kis- és középvállalkozások működőképességének biztosítása, mint az Egyesült Államokban (a chicagói iskola megjelenése és a hatékonyság vizsgálatának mindenhatósága előtt)67. Érezhető, hogy a célok között különbséget kell tennünk aszerint, hogy ezek végső célok vagy köztes célok. A végső célok gazdaságilag a társadalmak gazdasági felemelkedésével kapcsolatosak, míg a végső politikai célok a vállalkozás szabadsága, a pluralizmus, stb. Ehhez képest a közbenső célok jóval konkrétabbak. Ide sorolhatjuk mindazt, amit

a

szorosan

vett

versenypolitika

diktál,

lecsupaszítva

minden

rárakódott

társadalompolitikai hordaléktól. Ez lényegében a gazdasági hatékonyságot és a fogyasztói jólétet jelenti. A közösségi versenyjog, lévén szupranacionális jellegű, a szokványos versenyjogi célokon túlmenően más célokat is követ. Egyik elsődleges célja a piaci integráció, az egységes belső piac megteremtése, jelenleg pedig, mivel a megvalósulás jócskán előrébb haladt az ötvenes évek második feléhez képest, az őrködés a vívmányok felett. Ez a tényező a nemzeti versenyjogok céljai között nem szerepel és nem is szerepelhet. Ugyanakkor a belső piac kiépülése miatt ez az érvelés visszaszorulóban van, ha úgy tetszik, jelezve a versenypolitikai koncepció térnyerését. „Az első célja a versenyjognak a versengő piacok fenntartása. A versenypolitika az eszköze annak, hogy serkentse az ipari hatékonyságot, a források optimális elosztását, a technikai haladást és a változó környezethez való alkalmazkodást. A második cél az egységes piac célja.68” Mindazonáltal az egységes piac érvényesítése a jogalkalmazás több pontján is élesen visszatükröződik, mint pl. a piacfelosztás szigorú megítélése, azon megállapodások mentessége, amelyek serkentik a tagállamok közötti kereskedelmet, a kutatás-fejlesztés megítélése, vagy akár a vertikális kartellek korábbi 64

Joint cases 253/78 és 1-3/79 Procureur de la République v. Giry és Guerlain [1980] ECR 2328. p. Lásd pl. a magyar versenytörvény preambulumát, amely szerint „a gazdasági hatékonyságot és a társadalmi felemelkedést szolgáló piaci verseny fenntartásához szolgáló közérdek, (…) és a fogyasztók érdeke megköveteli, hogy az állam jogi szabályozással biztosítsa a gazdasági verseny (…) szabadságát.” 66 HIDEAKI KOBAYASI: Working Paper (In CLAUS-DIETER EHLERMANN – LARAINE L. LAUDATI: European Competition Law Annual 1997: Objectives of Competition Policy, Oxford, 1998, 81. p.) 67 GIULIANO AMATO: op. cit., 29. p. 68 XXIX. Report on Competition Policy 65

36

ambivalens kezelése69. A közösségi versenyjogban megfigyelhető másik sajátosság, hogy fenti eltérések ellenére is nagyban kezdi követni a tagállami jogok fejlődési irányát, ami egyre hangsúlyosabban a hatékony verseny kikényszerítése felé mutat, még akkor is, ha ez rövidtávon egyéb célokkal ütközik. Jelenleg a közösségi versenyjog jellemző sajátossága továbbá a gazdasági elemzések megnövekedett szerepe és jelentősége, illetve nem szabad megfeledkezni a közösségi jogalkotás sajátos menetéről, determináló tényezőiről, amely nagyban rányomja a bélyegét a versenyjog jellegére és irányaira70. Álláspontom szerint az új megközelítésben sem sikkad el az iparpolitikai koncepció és a fejezet címében szereplő kérdés jelenleg is (és várhatóan a jövőben is) élő kérdés marad. Jól példázza mindezt, hogy a reformok idején a versenyügyi posztot betöltő biztos, akinek a működése alatt történtek a nagy horderejű változások, magát az iparpolitikai koncepció hívének tartja és nevezi, hogy biztosítható legyen az európai gazdaság versenyképessége. Az új megközelítésben a versenypolitika és az iparpolitika viszonya az alábbiak szerint írható le, amelynek tükrében a két koncepció különbségei és ellentmondásai nem tűnnek kibékíthetetlennek: „Úgy gondolom, az az iparpolitika, amelyre Európában jelenleg szükség van, először is egy kemény magot tartalmaz, amelybe az egységes belső piac és a verseny politikái tartoznak, ahogy azt a Szerződés maga rögzíti és ahogyan annak a végrehajtása korábban is zajlott. Másrészről az iparpolitika egyéb dolgokat is felölel, ha szükséges (…), de ezek soha, semmi esetben nem mondhatnak ellen a belső piac és a verseny politikáinak.71” A verseny kapcsán egy dolgot azonban mindenképpen pontosítanunk kell. Amikor ugyanis versenyről, a közösségi versenyjog céljairól beszélünk, akkor a számos versenykoncepció közül a közösségi joggal kapcsolatosan a működőképes versenyt (workable competition) tekintjük ideálnak és mérvadónak. Amikor a közösségi versenyjog versenyt oltalmazó szerepéről van szó, akkor mindig a verseny működőképességét értjük alatta. Ennek a kérdésnek különösen nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk pl. a mentesség kérdésénél, hiszen amikor a Szerződés a verseny elégséges voltáról beszél, akkor nyilvánvalóan a versenypolitika által kijelölt versenykoncepció tölti ki tartalommal a verseny elégséges mértékének kategóriáját. Ez általánosságban azt jelenti, hogy a gazdaság egészséges, hatékony és harmonikus fejlődése biztosított a működőképes verseny jelenlétében.

69

ALBERTINA ALBORS-LLORENS: EC Competition Law and Policy (Cullompton, 2002, 6-7. p.) EHLERMANN – LAUDATI: op. cit., ix-xi. p. 71 MARIO MONTI válasza Jacques Buhart kérdésére (In BARRY HAWK (szerk.): International Antitrust Law and Policy 2003, Huntington, 2004, 461-462. p.) 70

37

A verseny akkor működőképes, ha van annyi verseny az érintett piacon, ami annak biztosításához szükséges, hogy a Szerződés alapvető céljai és követelményei elérhetők legyenek, ami az egységes belső piac megvalósulása és kvázi nemzeti piacként működése szemszögéből lényeges kérdés72. E koncepció bírálói kimutatják, hogy e teória a negyvenes évekből ered73 és a modern versenyelmélet és közgazdaság-tudomány többször is cáfolta, elutasította Európában és Amerikában is (később maga az elmélet szülőatyja is), mondván, hogy a nem tökéletes verseny előbb-utóbb versenyügyi diszfunkciókhoz és anomáliákhoz fog vezetni, mivel a tökéletes versenyt alátámasztó szigorú elvek felpuhításával jár. A közösségi jogban a működőképes verseny kategóriája a tökéletes verseny kvázi ellentét-párja. Hatékonyan működő, versengő piacot tételez, nem állít fel áthághatatlan piacra lépési korlátokat és reagál a fogyasztói igényekre74. Ebből az fakad, hogy ha a megállapodás a verseny valamely aspektusait csorbítja, mert egyes kérdésekben fektet le korlátozásokat (pl. közös reklám, közös standardok, közös K+F, stb.), akkor ettől még lehetséges, hogy kellő mértékű tér marad a működőképes versenyhez. Továbbmenve, ha a márkán belüli verseny tekintetében a verseny jelentősen csorbul, akkor vizsgálandó a márkák közötti verseny mikénti alakulása, hiszen a működőképesség kategóriájába belefér, ha előbbi korlátozottsága mellett utóbbi élénkül. Ez a gondolat azonban, ha nem is számított eretnek gondolatnak a közösségi versenyjog korai szakaszában, kezdetben semmiképpen sem tartozott a koncepcionális fősodorhoz (lásd a Consten/Grundig-ügyet75). Összefoglalva, a működőképes verseny az alábbi funkciókkal bír: •

Biztosítja a piaci teljesítményeknek megfelelő jövedelemelosztást és ezáltal védelmez a piaci erők kizsákmányolásával szemben.

•

A piacon a javak kínálati összetételét a fogyasztói értékítéletnek megfelelően biztosítja, garantálva ezáltal a szuverén fogyasztói döntés lehetőségét.

•

Optimális allokációt eredményez a termelési tényezők tekintetében, mivel ezeket a legjövedelmezőbb tevékenységek felé orientálja.

72

Metro I-ügy (lásd fent) Az elmélet maga J. M. CLARK: Towards a Concept of Workable Competition (American Economic Review, 1940, Vol. 30) c. művében jelent meg először. 74 DORIS HILDEBRAND: The Role of Economic Analysis in the EC Competition Rules (Dordrecht, 1998, 223-225. p.) 75 C-56 és 58/64 Établissements Consten SARL és Grundig Verkaufs GmbH v. Bizottság [1966] ECR 299. p.

73

38

•

A működőképes verseny miatt a termékek és termék-kapacitások rugalmas alkalmazkodásra kényszerülnek az állandóan mozgásban lévő kereslet és termelési technológiák miatt.

•

Serkenti a technikai kutatást új termékek és termelési módozatok feltárása céljából76.

Ez természetesen nem önfenntartó folyamat, a vállalkozások bármilyen versenyhelyzetben, bármilyen versenykoncepció szemüvegén át vizsgálva tevékenységüket, arra törekednek, hogy a verseny által rájuk nehezedő nyomást valahogyan enyhítsék. Tegyék ezt akár a piaci paraméterek tárgyalásos úton való rendezésével, a versenytársaknak piaci ellehetetlenítésével és így illegitim módon való kiszorításukkal a releváns piacról vagy aggályos összeolvadásukkal77, az állami beavatkozás és versenypolitika szerepe egyértelműen legitim, mert alátámasztja a beavatkozás szükségességét és kijelöli a versenyjogi jogalkalmazás céljait és preferenciáit. 2.3. A kartellek természete Elsőként érdemes egy rövid kitérőt tennünk a terminológia mezejére. A nemzetközi és a magyar szóhasználat nem fedi át egymást teljes mértékben. A hazai szakzsargon nem igazán különbözteti meg a versenykorlátozó megállapodást és a kartellt. Sokkal inkább szinonimaként használjuk e két kifejezést, míg a nemzetközi terminológia e két fogalmat két különböző jelenségre alkalmazza. Ennek megfelelően a magyarban a versenykorlátozó megállapodás vagy kartell lehet vertikális és horizontális is. Az angol kifejezés „cartel” azonban a horizontális megállapodásokra vonatkozik, a vertikális viszonylatban csak a vertikális megállapodás (vertical agreement) vagy vertikális korlátozás (vertical restraint) kifejezés bevett. Ennek megfelelően e kétféle megállapodás-típust a magyarban a kartelljog fogalma alá soroljuk, míg angolban az „antitrust law” kategóriája alá. Ehhez képest a magyarban a versenykorlátozások joga öleli fel a kartelljogon kívül az erőfölénnyel visszaélés és a fúziókontroll szabályait is78. A kartellek azok a piaci struktúrából kinőtt képződmények, amelyeket vállalkozások alkotnak abból a célból, hogy profitot növeljenek a piaci verseny megnyirbálása révén. Ez 76

ERHARD KANTZENBACH: Die Funktionsfähigkeit des Wettbewerbs (Göttingen, 1967, 15. p.) A Bíróság idevágó esetjogának feldolgozásához lásd: ANDREAS VÄTH: Die Wettbewerbskonzeption des Europäischen Gerichtshofs (Bayreuth, 1987, 72-232. p.) 77 SCHMIDT – SCHMIDT: op. cit., 15-22. p. 78 VÖRÖS: op. cit. 1991, 23-29. p.

39

tulajdonképpen egy közhelyszerű megfogalmazása a fenti, évszázados elméletnek. A kartell e jellegzetessége mellett azonban van egy olyan tulajdonsága is, mely szerint a kartellek rendkívül

sérülékenyek,

mivel

nem

önfenntartó,

önműködő

jellegűek.

Könnyen

keletkezhetnek, de könnyen szét is hullhatnak. A játékelmélet ugyanis, ha a piaci tevékenységet egy nulla összegű játéknak fogjuk fel, azt mutatja, hogy a versengés hosszabb távon mindenkinek (még a versenytársaknak is!) kifizetődőbb és jobb, hacsak nem szerveznek egy rendkívül szilárd kartellt. Ha ugyanis mondjuk egy két résztvevős piacon az egyik vállalkozás versengeni akar, a másik „összejátszani” (mivel önmagával nem tud, ez itt a piaci árnál magasabb árszint tűzését jelenti), akkor a piaci árat alkalmazó vállalkozás sok hasznot fog bezsebelni, a másik pedig veszteségessé válik. Ha mindketten versengenek, akkor a tökéletes verseny elmélete szerint nem szereznek extraprofitot. Az ún. nash-i egyensúly értelmében, ha adottnak vesszük a vállalkozások magatartását, a vállalkozás magatartása akkor ésszerű, ha minél alacsonyabb árat tűz, a versenytársa akár magas, akár alacsony árral operál79. Ha mindketten összejátszanak, akkor mindketten többlethasznot realizálnak, de a haszon kisebb, mint abban a szituációban, ahol az egyik „verseng”, a másik „összejátszik”. Ezért vannak ugyan kartellek, de mindig megvan bennük a kísértés a kilépésre és a versengésre. A versenypolitika egyik vizsgálandó feladata, hogy milyen tartamú kartell az, amely miatt érdemes mozgásba lendíteni a költséges és hosszadalmas jogérvényesítő mechanizmust. Az összejátszás akkor éri meg, ha minden résztvevő biztos lehet abban, hogy az így elérhető hasznot ténylegesen meg is szerzi, azaz ki tudja küszöbölni a kartell a megállapodás megszegését, biztosítva egyrészt a megállapodás kellő stabilitását, másrészről ténylegesen szankcionálni képes a deviációkat. Ha a vállalkozások egyszeri alkalommal állapodnak meg, akkor nincs visszacsatolás a végrehajtásról és így a kartell sérülékeny. A kartellen belüli kontroll csak rendszeres találkozásokkal, konzultációkkal, információcserével, megfigyeléssel tartható fenn. A legegyszerűbb kartellek éppen ezért nem az árrögzítő megállapodások, mivel a tovább-eladási árak ellenőrzése, nyomon követése nehézkes és megbízhatatlan. Sokkal kifizetődőbb a termelési mennyiségeket szabályozni, vagy a piacot területi alapon megosztani, hiszen e tényezők jóval könnyebben és biztosabban ellenőrizhetők. Ez a kontroll és fegyelmezés azért egyszerre fontos és kényes, mert nélküle meginog

a

kartell,

viszont

az

állami-közösségi

kényszerapparátus,

az

igények

érvényesítésének hagyományos (bírói) útja nem áll a vállalkozások rendelkezésére (lásd 81. Cikk (2) bekezdés). Ez a statikus modell kiegészítendő a piacra belépés tényezőjével. Ha a 79

SIMON BISHOP – MIKE WALKER: The Economics of EC Competition Law: Concept, Application and Measurement (London, 2002, 28-29. p.)

40

belépés könnyű, akkor a versengés réme mind erősebb. Gyakorlatilag nem lehet hatékony kartellt teremteni ott, ahol az érintett piacról a lemorzsolódás és a könnyű piacra lépés egyaránt konstans, és a szereplők egy megállapodással akarnának versenykorlátozó megállapodást létrehozni80. A kérdés nem csak az, hogy mikor kell beavatkoznia az államnak, azaz mikor elég szilárd a kartell ahhoz, hogy károkozó jellegű legyen, hanem az is, hogy a beavatkozásnak mi legyen a célja. Ebből a szempontból lényeges eltérés van az amerikai modell és az európai megközelítés között. Az amerikai modell ugyanis kezdettől fogva kategorikusan tiltotta a kartelleket (lásd lejjebb a rule of reasonról írottakat) és korán a versenykorlátozás kriminalizációja felé mozdult el. Mondhatni, a Sherman Act, a kartelltilalom nem egyszerűen jogi vagy közgazdasági kérdés, hanem egyben szociálpszichológiai, és különösen politikai ügy, amely már-már alkotmányjogi jellegű fényben csillog, beleivódott az amerikai életformába. Éppen ezért, az amerikai versenyjog céljai nem kizárólag és elsősorban gazdasági jellegű célok voltak. Ezért, olykor a gazdasági hatékonyság ellenében is fennáll a tilalom per se jellege az egyenlőség és az individualizmus védelmének jegyében. Ahogy egyesek81 kiemelik, a kriminalizáció jelei Európában csak jóval később jelentek meg és jelenleg sem eldőlt vagy egységes ennek a kezelése. Tegyük hozzá, hogy ez a megállapítás csak az ipari forradalom korszakától kezdve igaz. A modernitást megelőzően ugyanis Európában számos olyan jogalkotási terméket találhatunk, amely a mai kartelljogra emlékeztet bennünket. Ezek természetesen messze álltak a versenyjog mai koncepciójától, így legfeljebb a későbbi fejlődés csíráinak minősíthetjük őket. Közös jellemzőjük volt, hogy valamiféle „árpolitikai” szerepet töltöttek be, mivel az árakkal kapcsolatos összejátszást üldözték. Az előképek, ahogy azt általában megszoktuk, már a római jogban jelentkeztek, legelőször a Lex Iulia de Annona törvénnyel, amelyet Diocletianus és Zenon dekrétumai is követtek. A szabályozás hasonló jellege a középkoron is végigvonul82. Álláspontom szerint ezen nem szabad csodálkozni, sem túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítani neki, hiszen magától értetődően a kevésbé kiforrott szankciórendszer és a sérthető javak viszonylag szűkös volta miatt e korai jogszabályok – mai fogalmakkal élve – kriminalizációs jellegűek kellett 80

KEITH N. HYLTON: Antitrust Law Economic Theory and Common Law Evolution (Cambridge, 2003, 69-71. p.) CHRISTOPHER HARDING – JULIAN JOSHUA: Regulating Cartels in Europe – A Study of Legal Control of Corporate Delinquency (Oxford, 2003) 82 NICHOLAS GREEN: The Road to Conviction – The Criminalisation of Cartel Law (In HAWK op. cit. 2004, 1328. p.) 81

41

hogy legyenek. Ennek tükrében a versenyt megsértők büntetőjogi elbírálásának európai hagyományai nem új keletűek, hiszen a szigorú hozzáállás csak az ipari forradalom idején szorult vissza és változott meg. Európában ennél fogva cizelláltabb és árnyaltabb volt a modernitásban a kartellek megítélése, amit a két modellben használatos „antitröszt jog” (antitrust law) – versenyjog (competition law) fogalom eltérő elnevezésében is érzékelhetünk. Európában a verseny jogi megítélése a jogászok és a közgazdászok területe lett, míg Amerikában a kriminológusoké és szociológusoké (is). Európában sokkal inkább toleránsan kezelték a kartelleket és sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek arra, hogy a gazdasági körülményeket, mozgatórugókat, hatásokat feltárják. Nem is beszélve arról, hogy nem csak elfogadott, hanem egyes helyeken egyenesen támogatott működési, gazdaságszervezései módszernek minősültek. Ez a „türelmes” attitűd a II. világháború után változott meg Európában. E korszak terméke az ügyek egyenkénti megvizsgálása egy közigazgatási jellegű eljárás keretében: szabályozás konfrontálódás helyett, államigazgatási út bírói út helyett, gazdasági értékítélet morális értékítélet helyett. A Közösség kiépülésével és a versenyjog nemes szerepével a négy szabadság felépítése és az egységes belső piac kialakítása kapcsán az „elnézőbb” megközelítést felváltotta a szigor. Az utóbbi három évtizedben azonban éppen a közösségi versenyjogi jogalkalmazás rigorózus volta miatt ez a korábbi eltérés a két rendszer között egyre inkább elmosódik, legalábbis már nem látható a felszínen. A különbségek természetesen megvannak, és a morális megítélés kapcsán valószínűleg nem sok változást tapasztalhatunk, nálunk ugyanis nem szokták bűnözőnek tekinteni vagy akként kezelni a kartellben részes vállalkozások vezető tisztségviselőit. Még akkor sem, tegyük hozzá, ha egyes jogrendszerekben megjelent a büntetőjogi fenyegetettség is. A büntetőjogi megközelítés egyértelműen amerikai jellegű behatás a közösségi tagállamok jogában, amelynek lenyomata legutóbb a brit és az ír kriminalizációs törvényhozási lépésekben öltött testet. Mivel ezen országok az amerikai kartellellenes küzdelem sikerét a büntetőjogi fenyegetésben látták, így ennek képére formálták át jogukat e téren83. A másik lényeges eltérés, hogy a per se tilalmak rendszere nem gyökeresedett meg a közösségi jogban sem, így a jogalkalmazó akár az árrögzítés esetén is köteles megvizsgálni azokat a faktorokat, amelyek esetlegesen a mentességet alátámaszthatnák, ami egy amerikai jogász számára valószínűleg felfoghatatlan lenne. A különbség abban is megismerszik, hogy az amerikai versenyjog sokkal inkább 83

TERRY CALVANI: Enforcement of Cartel Law in Ireland (In JOHN BELL – CLAIRE KILPATRICK (szerk.): The Cambridge Yearbook of European Legal Studies 2005, Cambridge, 2005, 73-74. p.)

42

megragad a vállalkozás autonóm cselekvésénél, az európai versenyjog pedig nagyobb figyelmet fordít az összejátszás okozó vagy segítő tényezőkre, mint amilyen a piaci szerkezet vagy piaci részesedés84. A közösségi versenyjog utóbbi reformjai révén az uniós jogi rezsim egyszerre lett lazább és kötöttebb. Lazább, életszerűbb és „gazdaságiasabb” lett pl. az új csoportmentességi rendeletek kapcsán. Mégis, a kőkeménynek nevezett korlátozásokkal szemben a szigor erősödött, hiszen ha a versenypolitika egy valamiről szól, akkor az biztosan a horizontális árrögzítés, a piacfelosztás és hasonló praktikák elítélése morális és gyakorlati szinten egyaránt, mivel „nincsen túlságosan nagy különbség az árrögzítés és a lopás között85”. Ami pedig a közösségi kartelltilalom megsértésének büntetőjogi szankcionálását illeti, legalábbis elgondolkodtató az a felvetés, hogy vajon mennyiben reális célkitűzés olyasmit szankcionálni a büntetőjog útján, ami alól egyébként mentesülni lehet a Szerződés 81. Cikkének (3) bekezdése alapján, amelynek alkalmazása ráadásul már nem is közösségi privilégium86. Így bizonyos vélemények szerint a kartelltilalmi szakasz természete idegen a büntetőjogtól, amivel ellentétes nem csupán a tagállamokban kirajzolódó trend, hanem az új eljárási rendelet szelleme is. Az 1/2003/EK eljárási rendelet ugyanis lehetőséget teremt arra, hogy a tagállami hatósági/bírósági eljárás keretében büntetőjogilag is fenyegessék a kartellezőket, amennyiben a 81. Cikk alkalmazására kerül sor. Sőt, nincsen lehetősége a tagállamoknak arra, hogy a saját belső jogukban üldözzék büntetőjogi eszközökkel a versenykorlátozó magatartásokat, míg ugyanezt mellőzzék a 81. Cikk alkalmazása során87. A magyar jogalkotó egyelőre nem kötelezte el magát teljes mértékben a versenyjogi jogsértések kriminalizációjának, bár ennek jelei megjelentek (lásd lejjebb). Az ilyen jellegű magatartások büntetőjogi fenyegetettsége azonban nem ismeretlen a magyar jogban, sőt, valamelyest hagyományosnak is tekinthető. Már a versenykorlátozó megállapodásokról szóló 1931. évi XX. törvénycikk – igaz, rendkívül szűk körben – egyes tényállásokat kihágásnak minősített88, amelyet a mai pönalizációs tendenciák terjedelmét is figyelembe véve aligha 84

HARDING – JOSHUA: op. cit., 41-60. p. RICHARD WHISH: Recent Developments in Community Competition Law, 1998-99 (European Law Review, 2000/3, 219. p.) 86 Lásd: CHRISTOPHER BELLAMY: Impact of the Proposed Reform on National Competition Law and Practice – Some Points of Discussion (In JULES STUYCK – HANS GILLIAMS (szerk.): Modernisation of European Competition Law – The Commission’s proposal for a new regulation implementing Articles 81 and 82 EC, Antwerpen, 2002, 89. p.) 87 WOUTER P. J. WILS: Is Criminalization of EU Competition Law the Answer? (World Competition, 2005/2, 129-132. p.) 88 A 18. § értelmében a vásárra vitt mezőgazdasági termékek árának szabad alakulását befolyásoló összejátszás, valótlan hír terjesztése, stb. minősült kihágásnak. Lásd ehhez: ANGYAL PÁL – ISAÁK GYULA: Büntető Törvénykönyv (Budapest, 1941, 661-662. p.) 85

43

tekinthetünk a modern jogalkotás szigorával összehasonlíthatónak. A rendszerváltást követő büntető jogalkotás ezen a megközelítésen változtatott, egyes versenyjogi deliktumokat bűncselekménnyé változtatott. Ezek elsősorban a tisztességtelen piaci magatartás körébe tartozó cselekmények közül kerültek ki (lásd pl.: áru hamis megjelölése és szolgai utánzás). Ez a helyzet a kartelljogi kriminalizáció első lépéseivel a közelmúltban változott meg, hiszen 2005. szeptemberétől bűncselekménynek minősül a versenyt korlátozó megállapodás vagy összehangolt magatartás, amennyiben az közbeszerzési és koncessziós eljárásban történik89, egyéb esetekben azonban a kartellezés a magyar jog szerint nem minősül bűncselekménynek. Nem véletlen a körbenyeréses közbeszerzési és koncessziós kartellek kiemelt kezelése, hiszen ezek különösen érzékenyen érintik az állami büdzsét, ennek megfelelően ez Magyarországon a kartellezés tipikus formája90. 2.4. Indokok a kartellek eltűrésére91 A mai gazdaság komplexebbnek tűnik annál, összhangban a fentebb írtakkal, hogy fekete-fehér válaszokat adhassunk bizonyos kérdésekre. Éppen ezért előfordulnak olyan esetek, amikor a kartellek, bár általában gazdasági, politikai, társadalmi károk forrásaként jelennek meg, mégis eltűrik őket a politikacsinálók – és itt nem a mentesülési rendszerre kell gondolni, hiszen ott olyan kedvező hatású megállapodásokról van szó, amelyeket a versenyjog erejénél fogva tűrünk el. A piaci tevékenységek széles skálájáról ugyanis néhány különösen érzékeny tevékenység nem tűri (politikailag vagy a piac jelege miatt vagy az ahhoz fűződő közérdek okán) a versenyszabályok, mint a „közérdek ökle” jelenlétét. Ilyen tevékenységek lehetnek a közlekedés-szállítás, a mezőgazdaság, honvédelem, oktatás, egyes „védett” szakmák. Ezek közül a Szerződés néhányat ki is vesz a versenyszabályok hatóköre alól. Fentebb már szó esett az iparpolitikáról. Utalunk rá, hogy a versenypolitika és az iparpolitika azért állhat egymással konkrét ügyekben ellentétben, mert elképzelhető, hogy egyes stratégiai, hosszú távú vagy egyébként kívánatos célok (foglalkoztatás, regionális fejlődés, stb.) akként érhetőek el a leghatékonyabban, legjobban, hogy a versenyt háttérbe szorítják. Emellett a gazdaság hektikus folyamatai sokszor idéznek elő kríziseket, amelyeknek nap mint nap személyes tanúi lehetünk. A válság mindig alapot ad arra, hogy a piaci 89

1978. évi IV. törvény, 296/B. § Ennek elemzéséhez lásd: CSÉPAI BALÁZS – UJVÁRI ÁKOS: A versenyt korlátozó megállapodás közbeszerzési és koncessziós eljárásban való büntethetőségének kérdésköre (Jogtudományi Közlöny, 2006/6, 221-233. p.) 90 Lásd ehhez: HARGITA ÁRPÁD – TÓTH TIHAMÉR: God Forbid Bid-Riggers: Developments under the Hungarian Competition Act (World Competition, 2005/2, 205-231. p) 91 HARDING – JOSHUA: op. cit., 19-22. p.

44

folyamatok kordában tartása fejében szemet hunyjunk a kartellizáció felett – ez a válságkartellek jelensége. Ebbe az érvelési vonalba az is belefér, hogy nem gazdasági megfontolások indítsák a versenykorlátozás eltűrésére az államot. Továbbá a verseny léte nem feltétlenül jelenti az allokáció és termelés hatékonyságát. Vannak olyan nézőpontok, amely szerint a túlságosan nagy kínálat a fogyasztói energiák pazarlásához vezet, mert a választás és az informálódás utánajárást és így költség-ráfordítást igényel. Ilyen érv az is, hogy a versenyelőny reményében reklámba ölt pénzek feleslegesek, hiszen az innováció terét csökkentik. Eszerint kisebb verseny mellett könnyebb a választás. Végül, ide sorolhatjuk azt az elméletet is, amely lényegében aláássa az összehangolt magatartások tilalmát, mivel azt feltételezi, hogy az oligopol szerkezetű piacokon a felek kölcsönös egymásrautaltságban léteznek, azaz minden, ami összehangolt és jogszerűtlen magatartásnak látszik, az valójában párhuzamos magatartás és így jogszerű. Ha a kartellek megtűrésének indokait vesszük szemügyre, fentiek mellett idekívánkozik annak a problémának a körüljárása, hogy vajon elképzelhető-e olyan versenykorlátozó megállapodás, amely versenyerősítő jellegű vagy legalábbis a hatása ilyen. Ha ugyanis van ilyen megállapodás-fajta, akkor természetesen más megítélés alá kell tartozzon. Ebből a szempontból vetődhet fel az a kérdés is, hogy vajon mennyiben beszélhetünk általános tilalomról a szó tiszta értelmében. Ennél fogva nem lehet kerek a kartellek természetének, illetve a kartellek eltűrésének áttekintése anélkül, hogy figyelmet szentelnénk a modern európai kartelljog egyik leginkább centrális kérdésére: a horizontális és a vertikális kartellek problémahalmazára. 2.5. A horizontális és a vertikális kartellek problematikája A versenykorlátozó megállapodásokat sokféleképpen lehet csoportosítani. Az egyik hagyományos felosztás arra összpontosít, hogy milyen formában jelentkeznek, azaz milyen tiltott magatartást valósítanak meg. A versenykorlátozó megállapodások azonban lényegében megjelenési formájuktól függetlenül tilosak, a tilalmi klauzulákban általában említett korlátozás-fajták sosem kimerítő katalógusok, csak exempflikatív felsorolások. A tilalmi szakasz ugyanis generálklauzula, ami nagyon széles kört ölel fel. Ennek megfelelően a perdöntő az, hogy egy megállapodás versenykorlátozó-e vagy sem, annak már kisebb a jelentősége, hogy a korlátozás milyen szempontból sértette a tilalmat. Ennek megfelelően fontosabb az a kérdés, hogy kik között jött létre a megállapodás, ugyanis e distinkciónak 45

számos gyakorlati-tapasztalati következménye van. A versenykorlátozó megállapodások alapvetően kétfélék lehetnek aszerint, hogy a részes vállalkozások a termelési-forgalmazási lánc mely fokán helyezkednek el. Vertikális korlátozások azok, amelyek e lánc különböző fokán álló vállalkozások között jönnek létre. A vertikális megállapodások jelentősége a forgalmazási láncolatban érezhető, ahol a termék előállítója nem óhajtja a termék végfelhasználókig való eljuttatását a saját tevékenységébe integrálni, hanem ehhez kereskedelmi partnereket keres. Ez alapvetően nem versenykérdés, hanem egyszerűen vállalatszervezési, -kormányzási téma. A vertikális terjeszkedés vagy a forgalmazás szerződéses lebonyolítása között csupán az a választóvonal, hogy vajon a vállalkozás számára melyik megoldás eredményez kevesebb (tranzakciós) költséget. Ahol nem éri meg a szerződéses láncolat kiépítése és fenntartása, ott a vállalkozás maga fog a termelésiforgalmazási lánc több fokán egyszerre megjelenni. Az pedig, hogy ezt a szervezeten belüli nyújtózkodást

új

szervezeti

egységgel,

leányvállalattal,

fiókteleppel,

kereskedelmi

képviselettel vagy egy formálisan önálló másik vállalkozás létrehozásával valósítják meg, szintén vállalatszervezési kérdés és a közösségi versenyjog számára érdektelen probléma (vö. az egy gazdasági egység elméletével, lentebb). A versenyjog számára a vertikális megállapodások nem szoktak feladatot adni, hacsak nem szerepel valamilyen korlátozás vagy kizárólagosság

a

megállapodásban.

A

jogalkalmazónak

így

elsősorban

azt

kell

megkülönböztetnie, hogy a vizsgált megállapodás olyan korlátozást tartalmaz-e, ami a gazdasági racionalitást növeli és így előmozdítja a piaci hatékonyságot, vagy olyan korlátozást tartalmaz, ami a piaci növekedés, a versenytársak vagy egyéb piaci szereplők tevékenységének akadályozásával jár. A kartelljognak nem elsődleges feladata a versenytárs védelme, csak a verseny védelme. Ha a vertikális megállapodás miatt a kevésbé hatékony versenytárs kiszorul a piacról, de ennek pusztán a versenytársak nagyobb hatékonysága az oka, a versenyjognak nem feladata beavatkozni92. Horizontális az a megállapodás, amely a termelési-forgalmazási lánc azonos fokán álló vállalkozások között, azaz lényegében versenytársak között születik. Elméletileg e kétféle korlátozás nem ugyanolyan mértékben és nem ugyanúgy érinti a versenyt. A vertikális kapcsolatok szempontjából a megállapodások szerepe egyfajta input-jellegű: meghatározzák a továbbeladási árat. Ez a versenytársakat abszolút nem érinti, az input árnövekedése a kereslet csökkenésével jár majd végső soron az adott termékre nézve. Horizontális viszonyokban ezzel 92

ROBERT MERKIN – KAREN WILLIAMS: Competition Law: Antitrust Policy in The United Kingdom and the EEC (London, 1984, 174. p.)

46

szemben a

hasonló vagy azonos

terméket előállítók vagy forgalmazók közötti

megállapodások nem tekinthetők csupán „belügynek”, mivel az egész versenyre érezhető kihatással vannak93. A horizontális kartellek az alábbi jellemző megnyilvánulási formákban képesek a versenyt korlátozni94: A) A termék árával kapcsolatos korlátozások a) árrögzítés,

ideértve:

végső

fogyasztói

ár

kikötése95

vagy

minimum

árak

meghatározása; „ajánlott” árak alkalmazása96; áremelés végrehajtására vonatkozó megállapodás97; árengedmények és kedvezmények korlátozása98 (beleértve a reklámrabattokat99 és a fogyasztóknak juttatott ajándékokat is); a hitelnyújtás korlátozása100; közös továbbeladási árpolitika101; a forgalmazás mennyiségi korlátozása; bekerülési költség alatti ár alkalmazásának kizárása102; kézbesítési vagy környezetvédelmi költségekre, fizetési kötelezettségekre vonatkozó megállapodás b) Árdiszkrimináció B) Piacfelosztás a) Terület alapú korlátozások (piacok és földrajzi területek felosztása103, hazai piac védelmében piacvásárlás104, kvótarendszer a termelésben, kivitelben, szállításban105) b) Termelés vagy a beszerzési források ellenőrzése106 c) Fogyasztók107 vagy termékek felosztása108 C) Kollektív bojkott D) Bizalmas információcsere E) Vállalkozások közötti szövetségek, vásárok, aukciók

93

FAULL – NIKPAY: op. cit., 560. p. IVO VAN BAEL – JEAN-FRANÇOIS BELLIS: Competition Law of the European Community (Hága, 2005, 388448. p.) 95 Pl. C-8/72 Vereniging van Cementhandelaren v. Bizottság [1972] ECR 977. p. 96 Cink-foszfát ügy (OJ 2003 L153/1, fellebbezés függőben) 97 Cast Iron és Steel Rolls (OJ 1983 L317/1) 98 C-236/2003 CMA CGM és mások v. Bizottság [2003] ECR II-913. p. 99 Papier Peints v. Bizottság [1975] ECR 1491. p. 100 C-209-215 és 218/78 Heintz van Landewyck Sàrl, Fédération Belgo-Luxembourgeoise des Industries du Tabac v. Bizottság [1980] ECR 3125. p. (Fedetab-ügy) 101 VBVB és VBBB v. Bizottság (lásd fent) 102 IFTRA-ügy (OJ 1975 L228/3) 103 C-41/69 ACF Chemiefarma NV v. Bizottság [1970] ECR 661. p. (Kininkartell-ügy) 104 C-40-48, 50, 54-56, 111, 113-114/73 Cooperatiëve Vereniging ’Suiker Unie’ UA v. Bizottság [1975] ECR 1663. p. 105 Cementregeling voor Nederland (OJ 1972 L303/7) 106 Re A Közösség v. Fabbrica Pisana SpA és mások (OJ 1980 L383/19) (Italian Cast Glass-ügy) 107 Atka A/S v BP Kemi A/S és A/S de Danske Spritfabrikker (OJ 1979 L286/32) 108 Tréfileurope v. Bizottság [1995] ECR II-791. p. 94

47

Fenti megállapodás-típusok különbözősége miatt a versenyjogi megítélés sem lehet teljes mértékben azonos, legalábbis érzéketlen e sajátságokkal szemben. Arról van ugyanis szó,

hogy

a

horizontális

kartellek

sokkal

inkább

eredményezhetnek

lényeges

versenykorlátozást, míg vertikális viszonylatban ez kevésbé súlyos probléma. Az általános kartelltilalom azonban egyformán vonatkozik mindkettőre, a vertikális kartellek sem képeznek kivételt a Szerződés tilalma alól. A közösségi versenypolitika (a Bizottság) a potenciális (verseny)korlátozásokat, jogsértéseket – törekedve immár a vertikális és horizontális kartellek nagyobb mértékű szétválasztására is – három csoportba osztja109. Az első csoportot a kisebb jelentőségű korlátozások alkotják. Ide tartoznak a vertikális megállapodások, amelyeknek korlátozott a piaci hatása gazdasági és földrajzi értelemben is. A második csoportba a komoly versenykorlátozások tartoznak. Ide tartoznak a horizontális megállapodások, illetve azok a vertikális megállapodások, amelyek nagyobb piaci hatással bírnak és a belső piac kiterjedtebb területét érintik. Az utolsó kategória a nagyon súlyos korlátozások köre. Ide azok a horizontális kartellek sorolandók, amelyek veszélyeztetik a belső piac működését, így elsősorban azok, amelyek a belső piac országhatárok szerinti széttagolásához vezetnek. A közösségi jogalkalmazás a piaci hatást domborítja ki. A közösségi versenyjogban a felek szándéka természetesen komoly szerepet játszik, de a domináns elem a piaci hatás. Így, ha a versenykorlátozó megállapodásban részes vállalkozások megtorló jelleggel, „visszaesőként110” vagy „felbujtó”, kezdeményező jellegű, másokat a jogellenesség talajára sodró magatartással – a büntetőjogból kölcsönözött kifejezéssel összefoglalóan – „minősítő körülményekkel” tetézik a versenykorlátozást, akkor az nyilván befolyásolja a bírság összegét, de a fizetendő tétel megállapítása a hatáson alapul, az „alanyi oldal”, a vállalkozás magatartása csak árnyalja a képet. Ugyanígy, ha „enyhítő körülmények” mutathatók ki, akkor azok is a bírság összegének finomításánál jönnek csak számításba. Ilyen, ha a csordahatás miatt passzív szereppel ugyan, de a főkolompost követi a vállalkozás. Szintén ilyen, ha a megállapodást végül nem követi végrehajtás, vagy a jogalkalmazó első beavatkozása, színre lépése után a megállapodás végrehajtását azonnal befejezi, továbbá ha az eljárás alatt a jogalkalmazóval mindenben együttműködik. Ide tartozik az is, ha a vállalkozás számára kétséges lehetett, hogy a megállapodás jogos vagy

109

Guidelines on the Method of Setting Fines Imposed Pursuant to Article 15 (2) of Regulation 17 (OJ 1998 C9/3) 110 Tudatában annak, hogy a büntetőjogi fogalmi rendszer és a versenyjogi terminológia nem ugyanaz, az érzékletesség kedvéért – követve a Bizottság szóhasználatát – a következőkben több büntetőjogi kifejezést használ a dolgozat abban a hitben, hogy ezek segítségével plasztikusabban lehet kifejezni a versenykorlátozások megítélésénél mérlegelendő körülményeket.

48

jogellenes111. Egyéb enyhítő körülmények is elképzelhetőek a körülményektől függően, pl. az, ha a károsult ügyfélnek a megállapodásban részes vállalkozás jelentős jóvátételt fizet112. Mivel a Közösségben igazából sosem volt öncél a versenyjog, azaz mindig valamilyen elvontabb célt (is) szolgált, a kezdeti időszakban – paradox módon – a Bizottság sokkal nagyobb figyelmet fordított a vertikális kartellekre, mint az elméletileg súlyosabbnak tételezett horizontálisakra. Ennek oka a belső piac megteremtésének szándéka volt, illetve a közös piac széttagolása vagy e tagoltság fenntartásának rémképe. Ennek legtipikusabb példája a Consten/Grundig-ügy, ahol a márkák közötti verseny élénkülése és egyéb versenyserkentő hatások ellenére is tilalmazott lett a megállapodás, mivel a közösségi jogalkalmazás kezdetben különösen fontosnak ítélte a márkán belüli verseny fenntartását, mivel az a fogyasztó számára nagyobb választási lehetőséget biztosít. Ennek megfelelően a párhuzamos import lehetőségének megítélése lényegesen eltér a közösségi és mondjuk az amerikai versenyjogban. A Bizottság újabb, megreformált álláspontja és megközelítése ennél jóval enyhébb, de nem adja át magát a vertikális kartellekkel szemben a teljes enyhülésnek. Ha kielégítő, elegendő márkák közötti verseny marad, akkor a vertikális megállapodások versenyerősítő hatásai és pozitív következményei nagy valószínűséggel ténylegesen eljutnak a fogyasztókhoz. Akkor azonban, ha a márkák közötti verseny eleve kicsi, a megállapodást kötő vállalkozás pedig lényeges piaci erővel bír, akkor e megállapodások is alkalmasak lehetnek extraprofit szerzésére a versenytársak és a fogyasztók rovására. E gondolat jegyében került a vertikális kartellekről szóló csoportmentességi rendeletbe a piaci részesedés vizsgálata, amely szerint a 30%-os piaci részesedés az a határ, amelyen belül e reformer hozzáállás létjogosultsága igazolható. Másik oldalról, a belső piac feletti őrködés nem tette lehetővé az erőforrások szűkössége miatt a horizontális kartellek elleni nagyobb erejű fellépést. Ez a hozzáállás a nyolcvanas évekre változott meg és a reformokon keresztül fokozatosan tovább gyűrűzött és erősödött napjainkig. A kilencvenes évek utolsó harmadában hirdette meg a Bizottság (az elsősorban horizontális, „hardcore”) kartellek elleni hatékonyabb és szigorúbb fellépést, amelynek az eredménye a korábbi nyögvenyelős, nehézkes és lassú ügymenet valósággal megújult: 2001ben és 2002-ben 19 ügyben született formális határozat, míg korábban, ha jó éve volt a 111

JEAN-FRANÇOIS BELLIS: The Determination of Fines for Infringements of Community Competition Rules – An Assessment of Five Years of the 1998 Guidelines (In MADS ADENAS – MICHAEL HUTCHINGS – PHILIP MARDSEN (szerk.): Current Competition Law Vol. II, London, 2004, 103-106. p.) 112 Pre-Insulated Pipe-ügy (OJ 1999 L24/1)

49

versenyügyi DG-nek, kettő-három, ha rossz, nulla határozatot hoztak113. Ebből a szempontból a reformok új megközelítése megcáfolhatatlanul helyes és kívánatos. A versenykorlátozó megállapodások közül a horizontális kartellek jelentik a legnagyobb veszélyt a fogyasztói jólétre, így tulajdonképpen csak az a kérdés, hogy a Bizottság miért nem fordított rájuk korábban nagyobb figyelmet. A koncentráltabb jogérvényesítés érdekében a multinacionális kartellek elleni küzdelemben a nemzetközi együttműködés szerepe szintén megnőtt (különösen a japán, kanadai és amerikai hatóságokkal). Bármennyire is eltérnek e jogrendszerek a közösségi megközelítéstől, a nemzetközi kartellekben részes vállalkozások vezetői aligha ártatlanságból, jóhiszeműen, tudatlanságból keverednek a közösségi jog látókörébe114. Megjegyezzük, hogy csak 1998 óta foglalkozik külön ügyosztály a kőkemény (titkos és nemzetek feletti) kartellekkel. Ez a dátum érzékelteti egyben azt is, hogy a kilencvenes

évek

második

felében

vált

abszolút

prioritássá

a

legsúlyosabb

versenykorlátozások üldözése és visszaszorítása, amely aztán a reformok megvalósulásának folyamatában tovább erősödött. A Bizottság szerepének megváltozása ugyanis egyfelől az ügyterhet csökkenti és az elvi irányító szerepet nagyban növeli és kihangsúlyozza, de legalább ilyen kulcsmozzanata a változásoknak, hogy ezáltal a Bizottság teljes gőzzel munkálkodhat azon, hogy kiszűrje és szankcionálja a valóban kőkemény és káros versenykorlátozó titkos kartelleket115. 2.6. Összegzés A versenypolitika önálló közösségi politika, a versenyszabályok anyagi jogi normáinak forrása kezdettől fogva a Római Szerződés volt. Az európai versenyjog kitüntetett szerepet élvezett, a közösségi kartellpolitika ugyanis megszületésétől kezdve évtizedeken át a belső piac egységesítése jegyében és céljából fejtette ki hatását, a versenyjogi jogalkalmazás, a szabályok szellemisége ennek a célnak volt alárendelve. Ez a cél unikális jellegű volt a nemzeti versenyjogokhoz képest, hiszen egy állam alkotta versenyjog sosem, még egy föderális berendezkedésben sem törekszik ilyen célok megvalósítására. A sajátos rendeltetés a konkrét versenyjogi normák gyakorlati alkalmazásában is megnyilvánult. Ennek tudható be, hogy az amerikai hatásra (nyomásra) és mintára megalkotott római szerződésbeli szabályok 113

OLIVIER GUERSENT: The Fight Against Secret Horizontal Agreement in the EC Competition Policy (In HAWK op. cit. 2004, 43-44. p.) 114 MARIO MONTI: EU Competition Policy After May 2004 (In HAWK op. cit., 2004, 404. p.) 115 JOÃO PEARCE AZEVEDO: Crime and Punishment in the Fight Against Cartels: The Gathering Storm (European Competition Law Review, 2003/8, 405. p.)

50

önálló életre keltek. Ennek során az amerikai és a közösségi versenyjogi rezsim között – a kartelltilalmi gondolat és szabályozás némi párhuzamossága ellenére is – jelentős különbségeket figyelhet(t)ünk meg. Elég e körben csupán a fentebb is érintett per se szabályok, illetve a rule of reason elv létére vagy hiányára gondolnunk, illetve a belső piaci integráció szentsége miatt megszületett Consten/Grundig döntésre, amelyben a hatékonyság értékét túlnőtte a párhuzamos importhoz (és így az egységes piachoz) fűződő érdek. Ennek természetesen vitathatatlan történelmi okai is vannak. A piac egységesítésének folyamatában komoly és nem szűnő polémia bontakozott ki arról, hogy a versenyjogi jogalkalmazás engedjen-e más politikák prioritásainak. A le talán sosem záruló vita mára nyugvópontra jutott és talán kialakulóban van egy kényes egyensúly a versenypolitikai és az iparpolitikai szempontok súlyozása között. Emellett, tekintettel arra, hogy a belső piaci integráció többé-kevésbé megvalósult, lehetőség nyílott a kartellpolitika paradigmaváltásszerű megreformálására is. Ez azt jelenti, hogy az utóbbi öt év több változást és szinte nagyobb fejlődést hozott e téren, mint a megelőző négy évtized. A kartellpolitika „új élete” elkötelezett a gazdasági elemzés, az életszerűség, a hatásvizsgálatok, a rugalmasság és az áttekinthetőség mellett, mialatt a vállalkozásokat nagykorúsította, hiszen eltűnt a korábbi eljárásból sugárzó atyáskodás. A reformok megkönnyítik a vállalkozások életét, jelezvén azt a törekvést, hogy a versenyjogi szabályozás sem kötheti gúzsba a piaci szereplőket, illetve a piaci folyamatok számára szabad utat biztosítani szándékozó szabályozás nem válhat a piaci folyamatok gátjává. Jó példa erre a vertikális kartellek nagyvonalú kezelése, amely szinte elrelativizálja az olyan klasszikus versenyjogi fogalmakat, mint az abszolút kartelltilalom. A belső piac kiépülése után tehát a kartellpolitika teljes erővel koncentrálhat annak működ(tet)ésére. Attól azonban, hogy a közös piac gazdaságilag kiegyensúlyozott, nem feltétlenül az politikai értelemben. Így valószínűleg mindig megmarad majd a kísértés a versenyügyek elbírálása során a szorosan vett versenyszempontokon túli tényezők, törekvések, politikák szirénhangjaira hallgatni. A következőkben a dolgozat áttekinti a közösségi kartelljogi szabályozás lelkét jelentő Római Szerződés 81. Cikkének jellemzőit, illetve a legfontosabb kapcsolódó szabályanyagot. A dolgozat célja fenti elméleti jellegű előkérdések tárgyalását követően, hogy bemutassa és elemezze a közösségi kartelljog anyagi jogi szabályait. Ez a célkitűzés egyúttal lényeges megszorítás is a dolgozat tartalma tekintetében. Ez azt jelenti, hogy nem lehet célja és tárgya a dolgozatnak a közösségi versenyjog mint egész feldolgozása, sem a versenykorlátozási jog 51

egyéb részterületei, sem az „állami versenyjog” szabályai tekintetében. Utóbbi részterülettel való kapcsolódási pontokat fentebb a dolgozat érintette. A közösségi versenyjog eljárási reformja számos anyagi jogi kérdést is érint, illetve oly szoros a kapcsolat az eljárási rend és az anyagi jogi szabályok között (hiszen utóbbit sokszor az előbbi tölti ki valódi tartalommal), hogy egyes eljárási kérdéseket elkerülhetetlenül érintenie kell a dolgozatnak. Erre azonban csak az elengedhetetlenül szükséges mértékben és terjedelemben, kellő önkorlátozás mellett kerül sor. Ebből az is következik, hogy a dolgozat jellegéből és terjedelméből fakadóan egy sor olyan korlát fakad, amely nem teszi lehetővé a téma teljesen komplex és átfogó feldolgozását. Ennek megfelelően az említetteken túl olyan kapcsolódó területek, mint pl. a fogyasztó(védelem) és a kartelljog kapcsolata vagy a „négy szabadság” és a kartelljog kapcsolata szintén kimarad a vizsgálódás köréből. Kiemelendő azonban, hogy ez utóbbi rejti magában a legtöbb, kutatásra érdemes kérdést és e két terület között figyelhető meg a leginkább fontos kapcsolat. Ennek a magyarázata, hogy a „négy szabadság”, közelebbről elsősorban az áruk szabad áramlásának megvalósítása érdekében alapvető szerepet játszott és játszik az egységes versenyjogi szabályozás, ami a verseny sértetlenségének magától értetődő igényén túlmenően az egységes belső piac alapvonalait hivatott biztosítani. Az áruk szabad mozgása és a versenyjog között tehát funkcionális kapcsolat van, a közösségi „gazdasági alkotmányjog” sarkalatos pontjai ezek116. E funkcionális kapcsolat feltárása és elemzése azonban jelen dolgozat célkitűzéseit maghaladná. A dolgozat természetesen a továbbiakban nem szorítkozik a Szerződés 81. Cikkének egyszerű bemutatására vagy reprodukálására, sokkal inkább a tételes jogi szabályok valódi értelmének megvilágítására és társadalmi-gazdasági összefüggéseik vázolására. Az elemzés továbbá felöleli a kartelltilalom alól mentesség cizellált rendszerét, különös tekintettel a csoportmentességi rendeletek kiterjedt körére.

116 A versenyjog és az áruk szabad mozgását explicite biztosítani hivatott joganyag között jelentős különbségeket fedezhetünk fel. Az áruk és szolgáltatások szabad áramlását biztosító rendelkezések nem ismerik a bagatelljelenséget, nincs területen kívüli hatályuk, illetve jellegzetes az a körülmény, hogy ezek a szabályok az államoknak szólnak, nem pedig a vállalkozásoknak. Ez az elkülönülés összecsengett az eljárási szabályokkal is, hiszen a szabad mozgással kapcsolatos szabályokat a tagállami bíróságok és az Európai Bíróság alkalmazta. Ezzel szemben a reformokat megelőzően a Bizottság jogalkalmazása volt óriási túlsúlyban, illetve felette az Európai Közösségek Elsőfokú Bírósága őrködött. Lásd: JULIO BAQUERO CRUZ: Entre competencia y libre circulación – el derecho constitucional económico de la Comunidad Europea (Madrid, 2002, 153-178. p.), illetve angolul: Between Competition and Free Movement – The Economic Constitutional Law of the European Community (Oxford, 2002, 86-102. p.)

52

3. FEJEZET A kartelltilalom a Római Szerződésben

53

3. Fejezet A kartelltilalom a Római Szerződésben 3.1. A kartelltilalom mint a közösségi jog része Az EU kartelljogának gerince tartalmi, anyagi jogi értelemben a Római Szerződés 81. (korábban 85.) Cikkében található. Egyes szerzők „kartelljog” mint gyűjtőnév alatt szokták összefoglalni úgy a kartelltilalmat, mint az erőfölénnyel való visszaélést117 (és egyesek a fúziókontrollt is). Jelen mű fogalmi tisztaságának megőrzése érdekében a kartelltilalmat a legszűkebb értelmében használom, azaz kizárólag a versenykorlátozó megállapodások tilalmára vonatkozik. A közösségi kartelljog eljárási szabályait a Tanács rendeletei alkotják. A vonatkozó eljárási szabályok releváns elemeivel, illetve azok gyökeres változásával külön fejezet foglalkozik. A közösségi jog sajátossága, hogy bizonyos (szigorú) feltételek esetén közvetlen hatállyal rendelkezik. Dióhéjban ennek az a feltétele, hogy a szabály legyen mindenekelőtt elbírálható, azaz világos, feltétlen, negatív kötelezettséget tartalmazzon és ne kelljen hozzá sem tagállami, sem közösségi pótlólagos jogalkotás vagy további intézkedés118. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy amennyiben egy közösségi szabály kellően pontos, feltétlen, jogokat határoz meg, közvetlen hatállyal bír, amelyekre a személyek az állammal szemben is hivatkozhatnak az átültetési határidő eltelte után119. A Szerződés normáinak vizsgálatakor megállapítható, hogy az egyes szabályok kapcsán beszélhetünk vertikális és horizontális közvetlen hatályról is. Előbbi csak a tagállam és a személyek vetületében értelmezhető, míg utóbbi kiterjed a magánfelek mellérendelt jogviszonyaira is. Ami a 81. Cikk alkalmazási körét illeti, kezdettől fogva horizontális közvetlen hatállyal bírt120, azaz nem csupán a tagállamokra, hanem a vállalkozásokra is közvetlenül vonatkozott, rájuk nézve közvetlenül rótt kötelezettségeket. Ezen kívül a közösségi jog elsőbbségének (felsőbbségének) általános, a Bíróság jogfejlesztő joggyakorlatában kijegecesedett elve alapján a tagállamok nem hivatkozhatnak a lex posterior derogat lex anterior elvre, amikor a Szerződés rendelkezései 117

CONRAD W. OBERDORFER – ALFRED GLEISS – MARTIN HIRSCH: Common Market Cartel Law (Chicago, 1971, 10. p.) 118 C-26/62 Van Gend en Loos v. Nederlandse Administratie de Belastigen [1963] ECR-I. 11. p. 119 C-8/81 Becker v. Finanzamt Münster-Innenstadt [1982] ECR 53. p. 120 VÁRNAY ERNŐ – PAPP MÓNIKA: Az Európai Unió joga (Budapest, 2005, 260-264. p.)

54

alól próbálnak kibújni121. A Szerződés rendelkezései nem feltételesek, hanem feltétlenek és érvényességük, kötőerejük független a tagállamok későbbi jogalkotásától122. A közösségi jog a nemzetközi jog speciális területét jelenti, amelyre tekintettel a tagállamok szuverenitásuk egyes részeiről lemondanak. A tagállam alkotta jog – a szubszidiaritás elvére is tekintettel – nem lehet ellentétes a közösségi joganyaggal123, adott esetben megköveteli a közösségi jogalkotás passzivitását (lásd a rendelettel lefedett területeket). Ha a közösségi joggal ellentétes nemzeti jog a közösségi jognál korábbi, a nemzeti jog nem alkalmazható. Ha az új jogalkotás ellentétes a közösségi joggal, ez éppen olyan eset, mintha a belső jog ellentétes lenne a belső jogforrási hierarchiával. Ha a bármilyen okból közösségi joggal ellentétes nemzeti jogforrás a bíró elé kerül konkrét ügyben, nem kell bevárnia sem a hatályon kívül helyezését, sem pedig az arra jogosult belső fórum (pl. Alkotmánybíróság) elé terjeszteni az ügyet. A bíró ilyen esetben köteles félretenni a belső jogot és a közösségi jog szerint ítélkezni124. Ebből kifolyólag konkrétan a közösségi kartelljog is „előrébb való” a tagállami joghoz képest, ahogy ezt a Bíróság már viszonylag korán leszögezte125. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ha a megállapodás a közösségi jogba ütközött, ennek érvényesülése független volt a tagállami jogi megítéléstől. Ez természetesen nem zárta és nem zárja ki a nemzeti és a közösségi jogok párhuzamos létét. A Római Szerződés szabályainak hatóköre minimálisan az, hogy a tagállamok közötti kereskedelemben legalább potenciálisan érezhető legyen a kartellmegállapodás hatása, ami egyben azt is jelenti, hogy e hatás hiányában természetesen a tagállami versenyjog szabályai alkalmazandóak. A kettős akadály elmélete (double barrier/fence theory; Zweischranktheorie126) értelmében ugyanis a nemzeti jogok megtilthattak olyan megállapodásokat, amelyek a Római Szerződés 81. Cikkének hatálya alá estek, ám a megállapodást a 81. Cikk (1) bekezdése nem tiltotta vagy mentesülhettek a közösségi jog szerint. Azaz, amennyiben egy megállapodás tekintetében a közösségi versenyjog alapján a jogalkalmazó kinyilvánította, hogy nem ütközik a 81. Cikk 121

C-6/64 Flaminio Costa v. ENEL [1964] ECR-585. p. Lásd: Van Gend en Loos-ügy (lásd fent); PAUL CRAIG – GRÁINNE DE BÚRCA: EC Law (Oxford, 1999, 180181. p.) 123 ARACELI MANGAS MARTÍN – DIEGO J. LIÑÁN NOGUERAS: Instituciones y derecho de la Unión Europea (Madrid, 2002, 414-421. p.) 124 C-35/76 Simmenthal Spa v. Ministero delle Finanze [1976] ECR 1871. p. 125 Lásd: C-14/68 Walt Wilhelm és mások v. Bundeskartellamt [1969] ECR 101. p. 126 A közösségi jog és a nemzeti jogok konfliktuásnak és viszonyának rendezésére szolgáló elvet sokan vitatták már viszonylag korán. Lásd Wilhelm-ügy, illetve: ERNST-JOACHIM MESTMÄCKER: Die Vermittlung von europäischem und nationalem Recht im System unverfalschten Wettbewerbs (Bad Homburg, 1969, különösen 13-39. p.)

122

55

rendelkezéseibe, vagy az évtizedeken át alkalmazott eljárás szerint kinyilvánította, hogy nem fog eljárni az ügyben, még nem jelenthetett megnyugvást a megállapodás részeseinek, mert ez a nyilatkozat csupán a közösségi jogra vonatkozott, a tagállami jog elbírálása ettől függetlenül működött. Természetesen e körben a tagállami jogalkalmazás keze nem volt tökéletesen szabad, hiszen ahogy azt a Wilhelm-ügyben127 a Bíróság kimondta, a Közösség kialakította a maga jogrendjét, amely a tagállamok jogának integráns részét is képezi, ennél fogva a tagállamok nem tarthatnak fenn vagy alkothatnak meg olyan szabályokat, amelyek hatása a közösségi jog érvényesülésének meghiúsítása; a közösségi joga alkalmazása nem függhet a nemzeti jogok tartalmától és nem változhat tagállamról tagállamra, nem teheti kockára a tagállam a közösségi jog érvényesülését. Ez a döntés azt is leszögezte, hogy a nemzeti és a közösségi versenyjog konfliktusa akként oldható fel, hogy a közösségi jog elsőbbségét kell alkalmazni. Ugyanakkor – és ide kapcsolódik a fenti elmélet – azt is kifejtette a Bíróság, hogy eltérő rendelkezés híján a tagállami hatóság beavatkozhat egy megállapodás ellen saját belső jogát alkalmazva még akkor is, ha az ügy épp a Bizottság előtt függőben van, ám ez esetben a tagállami jog alkalmazása nem érintheti hátrányosan a közösségi jog egységes és teljes alkalmazását vagy annak hatásait128. Az ezen elv kapcsán kialakult – mondhatjuk: évtizedes – polémiát zárta le az alább ismertetendő megoldás, amely kollízió esetére nyilvánvalóan és vitathatatlanul a közösségi jog „felsőbbségét” szögezi le. A közösségi jogi szupremácia precízebb kifejtése révén biztosítható lett annak szervesebb megvalósulása. A korábbi „hatáskörmegosztás” a közösségi és tagállami kompetenciák kapcsán kartellügyekben a 2004. májusától hatályos új eljárási rendben nem lettek volna tarthatóak, hiszen

a

jogalkalmazás

decentralizálása

változatlan

keretek

mellett

gyakorlatilag

szükségszerűen maga után vonta volna a jogalkalmazás korábbi egységének felhígulását. Éppen ezért a Bizottság által közzétett Fehér Könyv129 az alábbi módon mélyíti el a közösségi jog elsőbbségének fent említett elvét, éppen a 81. Cikkel kapcsolatban.

127

Walt Wilhelm és mások v. Bundeskartellamt (lásd fent) JAMES A. RAHL (szerk.): Common Market and American Antitrust (New York, 1970, 44-46. p.) 129 White Paper on modernisation of the rules implementing articles 85 and 86 [1999] OJ C132/1, [1999] 5 CMLR 208. Lásd ehhez többek között: ARVED DERINGER: Stellungnahme zum Weißbuch der Europäischen Kommission über die Modernisierung der Vorschriften zur Anwendung der Art. 85 und 86 EG-Vertrag (Europäische Zeitschrift für Wirtschaftsrechts, 2000/1, 5-11. p.); ANDREAS GEIGER: Das Weißbuch der EGKommission zu Art 81, 82 EG – Eine Reform, besser als ihr Ruf (ibid. 2000/5, 165-170. p.); CLAUS-DIETER EHLERMANN: The Modernisation of EC Antitrust Policy – A Legal and Cultural Revolution (Common Market Law Review, 2000/3, 537-590. p.) 128

56

•

Amennyiben a Bizottság jogerősen elbírált egy ügyet, akkor ahhoz a tagállamok bíróságai és hatóságai kötve vannak, azaz nem hozhatnak azzal ellentétes döntést.

•

Amennyiben egy tagállami bíróság vagy hatóság jogerősen, kedvező döntéssel elbírált egy versenykorlátozó magatartást vagy gyakorlatot, a Bizottság ekkor is minden esetben beavatkozhat akként, hogy a magatartást vagy gyakorlatot tilalmazza (ennek relatíve az ítélt dolog kategóriája szab korlátot).

•

Ha a tagállami hatóság vagy bíróság tilalmazó döntést hoz az ügyben, akkor a Bizottság csak kivételes esetben lép fel, beavatkozóként, amennyiben előzetes döntéshozatal (preliminary ruling) szükségessége merült fel és erre vonatkozóan a megfelelő kérelmet a felek előterjesztették.

•

Amennyiben egy ügyben tagállami bíróság vagy hatóság előtt még jogorvoslatnak van helye vagy az még függőben van, a Bizottság ezalatt bármikor bármilyen tartalmú döntést hozhat130. A 81. Cikk általános kartelltilalmat fektet le, amely elvileg azt jelenti, hogy minden

kartell, öltsön bármilyen megjelenési formát, tilalmazott. Ez a merev rendszer természetesen – elsősorban a gyakorlat nyomása alatt – enyhült és puhult, hiszen a tagállami jogokban is ismert mentességi rendszer épp a közösségi jogból ered. Ugyanakkor érdemes kiemelni, hogy a közösségi versenyjog korai szakaszában számos olyan érv hangzott el, amelyek azt lettek volna hivatottak alátámasztani, hogy a vertikális megállapodások nem esnének a 81. Cikk alkalmazási körébe131. Ezzel szemben a Bíróság következetesen azt az álláspontot képviselte, hogy a kartellek, akár horizontálisak, akár vertikálisak, a 81. Cikk alá tartoznak. Amit azonban elengednek a réven, beszedik a vámon: a vertikális kartellek évtizedes megítéléséhez képest a jelenlegi, új szabályok gyakorlatilag addig a pontig vitték a vertikális megállapodások közösségi versenyjogi szabályozását, hogy szinte meg lehet kérdőjelezni az általános kartelltilalom létét, hiszen a vertikális megállapodások mentesülésére soha nem látott széles körű lehetőség nyílik. Az is tény természetesen, hogy a Bizottság nagyon hamar elkezdte a 81. Cikk alkalmazási körét értelmezni, ezzel némiképp tompítva az általános kartelltilalom élét. A hatvanas évek végén kibocsátott, Olvasókönyvnek (Spelling Book) becézett

közlemény

a

vállalkozások

közötti

együttműködéssel

kapcsolatos

megállapodásokról, döntésekről és összehangolt magatartásokról egy sor olyan konkrét 130

Fehér Könyv, 102. § Ehhez képest a fent említett ügyet megelőzően a Bíróság már leszögezte: attól, hogy a szerződő felek az elosztási lánc különböző fokain állnak, még nem esnek kívül a Római Szerződés kartelltilalmi szabályain. Lásd: C-56/65 Société Technique Minière v. Maschinenbau Ulm [1966] ECR 235. p.

131

57

megállapodás-típust nevesített, amelyek látszólag a 81. Cikk alá tartoznak, ám mégsem minősülnek versenykorlátozónak132. Ezt a sort folytatta a Bizottság első bagatell-kartell közleménye133, ami a de minimis non curat praetor elv jegyében a csekély jelentőségű megállapodásokat kivette a 81. Cikk alkalmazásából. (Lásd részletesebben alább, a mentesség kapcsán.) 3.2. A kartelltilalom területi hatálya: „a közösségi jogi hatáselv” A versenyjogok viszonylag korán szembesültek azzal a jelenséggel, hogy nem csupán a szabályozott belső, „saját” piacukon kifejtett versenykorlátozás képes a nemzeti piacon károkat okozni, legalábbis potenciálisan. E probléma kezelése manapság már többé-kevésbé kikristályosodott elvek szerint zajlik, ám kezdetben komoly gondokat okozott. Mivel nem létezik nemzetközi kartelljog, felmerül a kérdés, hogy lehet-e külföldön honos vállalkozások külföldi magatartását belföldi szabályok szerint megítélni és üldözni? Ha igen, akkor mi legyen e beavatkozás alapja? A megállapodás belföldön megvalósuló hatása? Avagy a védelmi elv, azaz a belső gazdasági rend és gazdaságpolitika védelme indokolhatja a fellépést? Miként kezelhető a külföldi megállapodás kapcsán eljáró állam intézkedésével egy másik államnak okozott érdeksérelem?134 E számos kérdés közül az alábbiakban a közösségi kartelljog válaszát tekinti át a dolgozat, amely egyúttal választ keres a kartelltilalmi szabályok területi hatályára is. A közösségi versenyjog, csakúgy, mint sok tagállami versenyjog is, bizonyos esetekben és feltételek mellett területen kívüli hatállyal bír. Azaz, nem kell feltétlenül a megállapodás részeseinek közösségi honosságú vállalkozásoknak lenniük, nem feltétel, hogy a megállapodást a belső piacon hajtsák végre. Sajátos módon azonban a közösségi jogban az extraterritorialitás nem az e célt szolgáló hatáselv képében jelenik meg. E tekintetben nincsen jelentősége annak, hogy az érintett felek mely államban honosak, adott esetben a megállapodás megkötése, végrehajtása és a részes felek is elkülönülnek a Közösségtől és mégis kiterjed rájuk a közösségi versenyjog tilalma, amennyiben a versenykorlátozó hatás a

132

Ennek révén a vélemény- és tapasztalatcsere, közös piackutatás, közös statisztikai és számítási módozatok, közös hitelbiztosítás, stb. kikerült a Bizottság verseny feletti őrködése alól. 133 1970. június 2. 134 MÁDL FERENC: Az Európai Gazdasági Közösség joga (Budapest, 1974, 291. p.; illetve a hatáselvhez: 293322. p.)

58

belső piacon kimutatható. Ez alól jogválasztással sem lehet kibújni, hiszen a 81. Cikk „közjogi kényszere” nem tehető félre a felek ügyleti akaratával. A közösségi versenyjog alkalmazásának a feltétele, hogy a belső piacon a tagállamok közötti kereskedelem befolyásolása érezhető hatású legyen. A versenykorlátozó hatás akkor mutatható ki, ha az ténylegesen érzékelhető, felfogható a belső piacon. Ez a behatás pedig vitathatatlanul jöhet a Közösségen kívülről is, mondjuk akként, hogy a Közösségen kívül bejegyzett cégek felosztják egymás között a belső piacot vagy annak egy részét. A versenyjogok rendszerint a hatáselvre hivatkozva vindikálnak maguknak területen kívüli hatályt. Ennek kimondása a Közösségben nem ment egyik pillanatról a másikra, talán szerencsésebb is a „meg nem született hatáselv” fordulatot használni. Kezdetben ugyanis az „egy

gazdasági

egység érvet”

használta

a

Bizottság a

területen

kívüli

hatály

alátámasztására135. A hatáselv amerikai eredetű, és röviden alcoa-formulaként szokták emlegetni136, mert ebben az ügyben került sor először az amerikai versenyjog területen kívüli alkalmazására azon az alapon, hogy a megállapodásnak közvetlen, lényeges, ésszerűen előrelátható (direct, substantial, reasonably foreseeable) hatása van az amerikai piacon. Megjegyezzük, hogy a hatáselv amerikai variánsa a klasszikus képlethez képest változott, formálódott137, de mind a mai napig egy expanzív elvnek számít. A hatáselvet bizonyos fokig (legalábbis az extraterritoriáls eredményt tekintve) az európai versenyjog is befogadta, ha nem is ebben a formában. Talán pontosabb, ha azt mondjuk: a közösségi jogban legfeljebb valami „hatáselvszerűséget” találhatunk. A Bizottság, igazolván, hogy árgus szemmel figyeli az amerikai versenyjog fejlődését, már

a

színezékanyag-ügyben

azt

az

álláspontot

képviselte,

hogy

a

közösségi

versenyszabályokat a hatáselvnek megfelelően akkor kell alkalmazni, ha a megállapodás hatása a belső piacon érezhető, tekintet nélkül a vállalkozások honosságára. Ezt a nézetet a Bíróság nem fogadta el s más indokolást választott. Később a Bizottság több döntést is a 135

Lásd színezékanyag-ügy (lásd fent). Itt a Közösségen kívül bejegyzett vállalkozások Közösségen belül működő leányvállalatain keresztül végrehajtott versenykorlátozó megállapodása nem a hatáselv, hanem amiatt került a közösségi jogalkalmazó elé, hogy a leányvállalat magatartása önállótlan és azt az irányító vállalkozásnak tudjuk be. 136 United States vs. Aluminium Company of America (148 F. 2d 416, 444) 137 BERKE BARNA: Versenyjog, nemzetközi kapcsolatok, harmonizáció: kis magyar jogi imperializmus (Jogtudományi Közlöny, 1997/12, 368-370. p.)

59

klasszikus hatáselvre alapított, olykor olyan vállalkozásokat is bírságolva, amelyek semmilyen formában (leányvállalatként sem) voltak jelen a belső piacon, mondván, hogy ennek nincsen jelentősége, hiszen ha a megállapodás hatása érzékelhető, az éppen elég. A fapép-ügyben138 szintén felmerült a kérdés és a Bizottság és a főügyész (nem először) szintén a hatáselv mellett érvelt, mondván, nincsen a nemzetközi jogban semmi, ami ellentmondana az alkalmazhatóságának. A Bíróság azonban kerülte és mostanáig kerüli a hatáselvre alapozott döntéseket, ezidáig egyetlen ilyen döntés sem született kartellügyben, noha a tétel beszivárgott a fúziók ellenőrzésének szabályai közé is. A Bíróság szerényebb megközelítése során kidolgozta az „alkalmazási elvet” (implementation doctrine139), amely szerint a közösségi jogalkalmazók akkor jogosultak a versenykorlátozó megállapodás ellen fellépni, ha bár a kívülről ered, végrehajtása vagy befejezése egészben vagy részben a belső piacon valósul meg. Az alkalmazási elv és a hatáselv lényegesen eltér még akkor is, ha azonos eredményre vezethetnek. Abban az esetben ugyanis, ha a külföldi kartellmegállapodás nem a belső piacra irányul, a Közösségen kívül realizálódik, de hatása potenciálisan a közösségi piacon is kártékony lehet, a hatáselv lehetőséget teremt a beavatkozásra, míg az implementáció elve nem. Jelenleg három (vagy négy) konkurráló elvvel találkozhatunk, amellyek a közösségi jogalkalmazó kvázi területen kívüli hatállyal tudja alkalmazni versenyjogát: az egy gazdasági egység érv, a hatáselv, az alkalmazási elv és a comity140. Nem eldöntött, hogy melyik nyerhet abszolút létjogosultságot. A Bizottság továbbra is, ahogy egy friss közleményben megerősíti, eltökéltnek látszik a hatáselv mellett141, ám a Bíróság töretlenül ellenáll a klasszikus hatáselv befogadásának. A közösségi jog „hatáselve” – szemben pl. az amerikai alcoa-formulával vagy főleg a magyar versenytörvényben szereplő különösen agresszív hatáselvvel (lásd lent) – középutas, szerényebb. Mivel a hatáselv a közösségi jog alkalmazásának hatókörét a Közösségnél tágabban vonta meg, így a közösségi versenyjogot alkalmazó szervezetek szükségképpen extraterritoriális hatáskörökkel rendelkeznek. Ez a 2004. májusa után bekövetkezett változásokra tekintettel azt jelenti, hogy a nemzeti versenyhatóságoknak142 és bíróságoknak 138

Fapép-ügy (lásd fent). A hazai szakirodalom a megvalósítás-kivitelezés elveként fordítja e kategóriát. BERKE: op.cit. 2003, 262. p. 140 IVO VAN BAEL – JEAN-FRANÇOIS BELLIS: op. cit., 2005, 152-160. p. 141 Lásd Commission Notice of March 30 2004 concerning the Guidelines on the effect on trade concept contained in Articles 81 and 82 of the Treaty. 142 Jelen műben a versenyhatóság kifejezés szerepel mindazokra a szervezetekre, amelyek tagállami versenyjogi jogalkalmazást végeznek és kifejezetten erre a célra jöttek létre, függetlenül tényleges elnevezésüktől és működési formájuktól. Az európai uniós tagállamok körében e tekintetben nagy (formai, nem okvetlenül tartalmi) eltérések mutatkoznak. Vö. Ausztriában: Szövetségi Versenyhatóság (Bundeswettbewerbsbehörde), az

139

60

területen kívüli jogalkalmazói hatáskörük van a közösségi ügyekben is. A nemzetközi jog alapelveit azonban az új szabályozás sem tehette félre (nem is kísérelte meg), így kérdéses, hogy mekkora tényleges jogérvényesítő, szankcionáló ereje lesz a versenyhatóságoknak az extraterritoriális jogalkalmazás során. Ez a probléma nem jelentős, ha tekintetbe vesszük a jelenlegi eljárási rend ügyelosztási alapelveit (lásd lent a reformok kapcsán), mely szerint aligha valószínű, hogy a releváns piacon illetékes hatóságtól eltérő hatóság bírálná el az ügyet. Álláspontom szerint azonban ez nem ad választ arra a kérdésre, hogy mi történik, ha közösségen kívüli megállapodások szankcionálásáról van szó. Ezt két- vagy többoldalú egyezményekkel lehet csak (körülményesen bár, de) rendezni143. Ilyen egyezmény híján, a nemzetközi jog és az adott állam kormánya mögé bújó vállalkozásokkal szemben eddig is nagyon nehéznek bizonyult a jogérvényesítés, ha az érintett gazdasági entitás nem működött közre önként. 3.3. A tilalmi klauzula A Római Szerződés 81. Cikke nem terjed ki a gazdasági tevékenységek egészére, a teljes gazdasági szektorra. Vannak olyan különösen érzékeny területek, amelyeket maga a Szerződés von ki a versenyszabályok hatálya alól. Ilyen mindenekelőtt a mezőgazdaság, mint a szociálisan talán legérzékenyebb szektor, ahol társadalmilag nagy valószínűséggel tarthatatlan lenne a versenyszabályok követése. Ide tartozik továbbá a nukleáris energia felhasználásával, hasznosításával kapcsolatos tevékenységes köre, illetve a hadianyagok, felszerelések forgalma érthető közérdekből. Speciális versenyszabályok vonatkoznak a közúti, vasúti és belvízi hajózási fuvarozásra/közlekedésre144. Az egyes szektorok vagy teljesen, vagy csupán valamilyen részben esnek kívül a közösségi versenyjog alkalmazási körén. A másik oldalról pedig elképzelhető, hogy csak a szektorra jellemző speciális versenyszabályokkal találkozhatunk. E különleges területek versenyszabályainak vizsgálata nem tartozik e mű tárgyához. Egyesült Királyságban: „Tisztességes Kereskedelem Hivatala” (Office of Fair Trading) és Versenybizottság (Competition Commission), Franciaországban: Gazdasági, Pénzügyi és Ipari Minisztérium (Ministère de l’Economie, des Finances et de l’Industrie), Németországban: Szövetségi Kartellhivatal (Bundeskartellamt), Spanyolországban: Versenyvédelmi Szolgálat (Servicio de Defensa de la Competencia). 143 Az Egyesült Államokkal, Kanadával és Japánnal, mint (Kínát leszámítva) az Unión kívüli legnagyobb ipari hatalmakkal már korábban is voltak kétoldalú egyezmények e kérdésben. Ezek közül az amerikai-uniós egyezmény tartalmazza a komitás (udvariasság) elvét, mint a nemzetközi jog formálódó, nem általánosan elfogadott princípiumát, mely szerint egy szuverén saját jogának alkalmazása során tekintettel kell legyen a másik állam érdekére is. 144 IVO VAN BAEL – JEAN-FRANÇOIS BELLIS: Competition Law of the European Community (Brüsszel, 1994, 622628. p.)

61

3.3.1. A közösségi kartelltilalom jellege: rule of reason és per se érvénytelenség a közösségi jogban? Előrebocsátandó, hogy jelen műnek nem lehet célja a rule of reason fogalmának mélyreható elemzése, hiszen az elv és ennek közösségi jogi vetületei, úgy tűnik, örökzöld kutatási témának számítanak, amelyek változatos, sokrétű, kiterjedt és olykor ellentmondásos kutatási eredményeket eredményeznek145. Ugyanakkor az elv és a téma maga még jelen dolgozatban sem kerülhető meg. Különösen azért, mert a közösségi és az amerikai versenyjog nincsen egymástól hermetikusan elválasztva. Ahogy arra már korábban felhívták a figyelmet, a Római Szerződés (jelenlegi) 81. és 82. Cikkének bizottsági értelmezése és alkalmazása mögötti hajtóerő az amerikai versenyjog áldásos hatásaiba vetett hit volt és bár a Szerződés szövege jócskán eltér a Sherman és a Clayton Acttől, a Bizottság mind gyakrabban tekint példaként az amerikai gyakorlatra és jogalkotásra146. Ezért mindenképpen szükséges néhány jellemző sajátosságot rögzítenünk, amelyek a közösségi kartelltilalom szempontjából kulcsfontosságúak. A téma részletesebb kibontása előtt szükségesnek látszik egy megszorító jellegű elméleti megjegyzést előrebocsátani. Az alábbiakban nem követem azt a hazai szakirodalomban is felmerült nézetet, amely a per se (önmagában vett) kartelltilalmat azonosítja a kartellek szabályozásában ismeretes és elterjedt tilalmi elvvel147. Véleményem szerint ez a közösségi versenyjogban különösen nem tarható álláspont, hiszen a vitathatatlanul a tilalmi elv jegyében fogant 81. Cikk jelenleg már vitán felül minden megállapodás kapcsán utat enged a „törvényi kivételek rendszerének”, azaz a mentesítő szakasz alkalmazásának. A korábbi jogi rezsimben pedig minden megállapodás kapcsán megvolt a mentesítés elvi lehetősége. Ebből látszik, hogy a tilalmi elv nem zárja ki azt, hogy hiányozzanak a sérthetetlennek álmodott tilalomfák a szabályozásból. Olyan jellegű szabályok, tilalmak, amelyek valamely megállapodás-típust egyszer és mindenkorra tiltottak volna, nem léteztek és nem léteznek a közösségi jogban. Ennél fogva per se tilalomról sem beszélhetünk: a mentesség elvi lehetősége mindig adott. Álláspontom szerint csak ott van értelme per se 145

Lásd ehhez többek között az alábbi monográfiákat: RENÉ JOLIET: The Rule of Reason in Antitrust Law: American, German and Common Market Laws in Comparative Perspective (1967, Liege); THOMAS ACKERMANN: Art. 85 Abs. 1 EGV und die rule of reason – zur Konzeption der Verhinderung, Einschränkung oder Verfalschung des Wettbewerbs (Köln, 1997); MARKUS WALDHERR: Die rule of reason im europäischen und US-amerikanischen Wettbewerbsrecht (2001, Bécs) 146 BURTON: op. cit. 3. p. 147 Pl. VÖRÖS IMRE: Az európai versenyjogok kézikönyve (Budapest, 1996, 129. p.)

62

tilalomról beszélni, ahol hiányzik a törvényi kivételek rendszere. Ennek tipikus példája az amerikai versenyjog, ahol viszont az „eleve elrendelt érvénytelenség” a rule of reason elvvel jár kéz a kézben. A dolgozat gondolatmenete innentől a per se szabályok itt kifejtett (ha úgy tetszik, szűkebb) értelmezését követi. Megjegyzendő, hogy a szakirodalomban meglévő (lentebb idézett) álláspontok különbözősége valószínűleg abban gyökerezik, hogy a per se tilalom értelmezése eltér az egyes szerzők olvasatában. A fogalom közösségi jogi relevanciájának feltárása előtt hívjuk segítségül a tekintélyes Black-féle amerikai jogi szótárat, amely a következőképp foglalja össze a rule of reason lényegét: „A rule of reason-teszt arra szolgál, hogy megállapítsuk, hogy az állítólagos magatartás beleütközik-e a Sherman Act 1. §-ba, amely a kereskedelemet korlátozó összejátszásokat jogellenesnek minősíti. A döntéshozónak az eset összes körülményét mérlegelnie kell annak megítélése során, hogy a megállapodás indokolatlan mértékben korlátozza-e a versenyt. A felperes azt köteles igazolni, hogy a megállapodásból versenyellenes hatások vagy tényleges károk erednek, nem pedig azt, hogy az összejátszás tisztességtelen vagy jogellenes. A rule of reason szerint a kartelljogban a kereskedelmi korlátozások jogszerűsége az összes faktor súlyozása során derül ki. Ilyenek: a korlátozás múltja, a feltételezett jogsértő szándék, annak az oka, hogy miért ezt a formát választották és a megállapodás célja. Az 1. §-ba ütközés akkor állapítható meg, ha az alperes tevékenysége indokolatlan mértékben korlátozza a tagállamok közötti kereskedelmet. A jury dönti el a tények és körülmények alapján, beleértve a megállapodás gazdasági hatásának és a versenyre gyakorolt hatásának vizsgálatát, hogy az alperes magatartása ezt megvalósítja-e. A rule of reason-tesztet viszont nem alkalmazzuk a per se versenyjogi jogsértések körére, mint amilyen pl. az árrögzítés.148” Az önmagában vett, előre meghatározottan versenykorlátozó megállapodások elvi léte (más kifejezéssel élve a per se érvénytelenségi szabályok), illetve a rule of reason tehát azért kapcsolódik össze, mert előbbi kört akként vonhatjuk meg, hogy azok minden esetben indokolatlan korlátozások vagy másként: amelyekre a rule of reason elv hatálya nem terjed ki. A rule of reason létjogosultságáról az európai versenyjogban annyit mindenképpen megállapíthatunk, hogy a hatvanas évektől kezdve sokan szerették volna legalábbis a vertikális megállapodások megítélését a tilalmi szakasz helyett a rule of reason elvre bízni,

148

Black’s Law Dictionary (St. Paul, 1991, 926. p.)

63

míg mások ezt régebben is elvetették. A lentebb ismertetendő reformok átfogó koncepcióját leíró Fehér Könyvet sokan azért kritizálták, mert ugyancsak elzárkózott a rule of reason recepciójától, ami a kritikusok szerint megoldotta volna az egységes versenyjogi jogalkalmazás szétesésével kapcsolatos aggályokat – fenntartva természetesen ebben az esetben a Bizottság ilyetén módon kiszélesedett iurisdictionalis monopóliumát. Látható, hogy ennek az elvnek folyamatosan akadnak pártfogói és lényegében állandó kérdés a közösségi jogba való recepciója. Az elv közösségi jelentése mindenesetre az eredeti, amerikai jelentéstől számottevően eltér – lásd elsősorban a párhuzamos import kizárása lehetőségének megítélését a közösségi jogban a Consten/Grundig-ügy alapján. A rule of reason hivatalos elismerése mindeddig elmaradt és a Bíróság is igyekszik más módozatokat kialakítani arra, hogy kényegében a rule of reason elvhez hasonló végeredményre anélkül jusson, hogy a megállapodás pozitív és negatív hatásait kelljen összevetnie, ami az elv alkalmazásából fakadna. E körben kiemelendő, hogy pl. a közösségi joggyakorlat jellemzője, hogy a versenykorlátozást másodlagosnak, kisegítő jellegűnek tekinti (ancillary restraints) bizonyos esetekben és így jut el a rule of reason elv alkalmazásával lényegileg összecsengő eredményhez149. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a megállapodás valamely versenysértő rendelkezése csupán másodlagos fontosságú és arra szolgál, hogy valamilyen más megállapodás lebonyolítható legyen, annak létéhez elengedhetetlen, nem minősül versenykorlátozónak. E kritérium persze nincs túlságosan precízen definiálva. Így nem csoda, hogy a gyakorlatban találunk olyan esetet, amikor a Bíróság az „ancillary restraints” elvet félretéve azt mondta ki, hogy a megállapodás bármely lényeges, érdemi, piaci magatartásra vonatkozó korlátozó rendelkezése tilos, mivel a verseny korlátozását, stb. célozza. Az amerikai modell kézenfekvő magyarázata, hogy az amerikai jog egy általános, teljes és abszolút kartelltilalmat fektet le, és nem ismer semmiféle közigazgatási jellegű mentességet sem egyedi kérelemre, sem csoportmentesség keretében. Ez a jogi helyzet azonban nem tartható, így a tengerentúl is megjelent a mentesülés gyakorlati lehetősége, azaz az amerikai „mentesülés” kezdettől fogva bírói jellegű mentesülés, amelynek gyakorlatilag kizárólagos eszköze a bírói jogfejlesztés révén kialakult, megszilárdult és alkalmazott rule of reason volt. Bár a Sherman Act roppant szigorú szabályt fektet le, önmagában az a tény, hogy

149

WALDHERR: op. cit., 142-144. p.

64

a versenyt korlátozza-e valamilyen szempontból a megállapodás, nem lehet perdöntő, hiszen vizsgálnia kell az amerikai bírónak azokat a körülményeket, sajátosságokat, amelyek között a megállapodás született és azt is, hogy ennek a megállapodásnak van-e versenyerősítő hatása150. Így azok a megállapodások minősülnek a gyakorlatban is ténylegesen tiltottnak, amelyek a versenyt indokolatlanul nagymértékben korlátozzák – ennél fogva a rule of reason a gazdasági elemzések indokoltságát rendkívül kihangsúlyozza, hiszen minden esetben külön mérlegelést és döntést igénylő kérdésről beszélünk. Éppen ezért e kategória definiálása nem könnyű, még akkor sem, ha túltesszük magunkat az esetjogi rendszerből fakadó nehézségeken, hiszen az elv tartalma esetről esetre változik, más és más, azt mindig a bíró diszkrecionális döntése tölti ki tartalommal151. Azt vizsgálják, hogy a korlátozás olyan-e, ami szabályozza és így adott esetben előmozdítja-e a versenyt; ennek érdekében pedig fel kell tárni az ügyet sajátosan jellemző körülményeket, a korlátozás tényleges és lehetséges hatásait152. Az amerikai rule of reason elv tehát a versenyellenes és versenyerősítő hatások összemérésén alapul és a szigorú tilalom alól ennek révén maradhatnak ki az egyébként pozitív hatású, a versenyt közvetve korlátozó megállapodások. Ezt az elvet lényegében már a XIX. század végén alkalmazták, a leghíresebb esetek azonban a XX. század elejéről (1911) származnak. Ezek szerint a versenykorlátozó megállapodás akkor tilos, ha a közérdeket sértve indokolatlanul korlátozza a versenyt vagy a megállapodás természete, célja vagy hatása károsan korlátozza a versenyt153. Az ésszerűség (reasonableness) szabálya common laweredetű, amely erre vonatkozóan tartalmaz egy standardot, így csak az a megállapodás sértheti e kritériumot, ami az ésszerű korlátozáson túlmegy. Ezt a körülményt nem szabad elfelejteni ennek az elvnek a megítélése során. A common law-ban ugyanis a szerződési szabadság mint már-már szentség szintjére emelt érték érvényesítésének során alakult ki az ésszerűségre való hivatkozás a kereskedelmi élet különböző jogügyletei kapcsán. Az a szerződés sértette a versenyt, amelyik korlátozta a felek szerződési szabadságát. Ha a versenyt úgy korlátozta, hogy ezzel párhuzamosan a megállapodás részeseinek ugyanolyan maradt a szerződési szabadsága: a megállapodás a reasonableness kategóriáját nem lépte át. Ha pedig így volt, az a megállapodás státusát nem tehette vitássá, hiszen legalábbis tűrt kategóriába tartozott. Ennek tükrében érthető és világos, hogy a betűje szerint roppant merev és rigorózus Sherman 150

Chicago Board of Trade v. United States (Supreme Court,1918, 246 US 231; Brandeis bíró véleménye) ROSA GREAVES: EC Block Exemption Regulations (Chichester, 1994, 17. p.) 152 Vö. Chicago Board of Trade v. United States (lásd fent) 153 Standard Oil- és American Tobacco-ügyek (221 U.S. 1, 66, ill. 221 U.S. 106 179)

151

65

Act-beli tilalomnak mi is lehet az értelme, azaz tulajdonképpen mi is az, amit ez a szakasz tilt, amikor „minden” korlátozó jellegű megállapodás tilalmát fekteti le. Ez a „klasszikus” jelleg kezd visszaszivárogni az amerikai versenyjogba, kiegészítve a chicagói iskolaként emlegetett versenyelméletek hatására a jogalkalmazást megtermékenyítő, ám korábban sokáig elutasított hatékonyság-vizsgálattal154. Az ésszerűség tehát a jogfejlődés során összekerült a hatékonyság elemzésével, aminek az lett az egyik következménye, hogy a vertikális korlátozások nagy többsége, szemben a korábbi merev európai gyakorlattal, a rule of reason elv alkalmazásával kikerült a tilalom alól. Ennek tükrében azt mondhatjuk, hogy az amerikai jogban nem is igazából a korlátozás elvont kategóriája a döntő (mint ahogy az a közösségi kartelljogban kulcskérdés), hanem a hatás, amit elér. Ha ezek ténylegesen versenyellenesek, akkor világos a tilalom alkalmazásának alapja155. Az amerikai versenyjogban a kartellek megítélése kétlépcsős: azok a megállapodások, amelyek természete vagy szükségszerű hatásai a versenyt nyilvánvalóan korlátozzák, avagy a versenykorlátozás nem mellékes, másodlagos bennük, a per se tilalom, mint „ténybeli szabály” alá esnek. Az önmagában véve érvényesülő tilalom lehetővé teszi a tilalom érvényesülését anélkül, hogy az egyes esetek konkrét vizsgálata (főszabály szerint) elengedhetetlen lenne156. A megállapodások egy másik csoportjának megítélése azonban csak részletes gazdasági elemzés alapján lehetséges157, itt van szerepe a rule of reasonnak mint „konstruált szabálynak”. Tegyük hozzá: a közösségi versenyjog is a tényállások gazdasági elemzéseken alapuló megítélésén nyugszik, ám az értékelés itt nem a korlátozás indokoltságával vagy összes hatásával kapcsolódik össze. A tilalmi klauzula érvényesülése azt feltételezi, hogy a szabály érvényességét nem befolyásolja, hogy a kérdéses megállapodás indokolt vagy indokolatlan mértékben vagy módon korlátozza a versenyt, hiszen a tilalom nem a hatáshoz, hanem a korlátozáshoz kötődik. A 81. Cikk (3) bekezdésben megfogalmazott kivételek egyben a mérlegelés és hatásvizsgálat keretrendszerét is lefektetik, azon túl nem terjeszkedhet a jogalkalmazó. A Consten/Grundig-ügy óta tudjuk, hogy attól, hogy egy megállapodás bizonyos versenyélénkítő hatásokkal bír, még nem képez kivételt a tilalmi szakasz alól. A mentesülés lehetősége csak a (3) szakasz lehet, ha az ott írtak maradéktalanul megvalósulnak. Azt a szabályt, amely a (3) bekezdést betű szerint szigorúan veszi a mentesség értékelése 154

GIULIANO AMATO: op. cit., 9-10. p., ibid. 20-27. p. A. D. NEALE – J. D. GOYDER: The Antitrust Laws of the United States of America – A Study of Competition Enforced by Law (Cambridge, 1980, 25-28. p.) 156 ACKERMANN: op. cit., 21. p. 157 National Society of Professional Engineers-ügy (435 U.S. 679, 690-692) 155

66

során, persze egyes ágazati politikai célok versenyügyekbe csepegtetésével többször túlhaladta már a joggyakorlat (lásd fent a versenypolitikáról írottakat). Így felmerülhet a kérdés, vajon a (3) bekezdésbe mennyire fér bele a rule of reason alkalmazása. Bizonyos szempontból a Sherman Act tilalma és a Szerződés 81. Cikk (1) bekezdése, illetve a rule of reason és a (3) bekezdés egymásnak megfeleltethetők, legalábbis szabályozásuk párhuzamosnak látszik. Természetesen a jelenlegi többségi álláspont elutasítja a (3) bekezdés és a rule of reason ilyenfajta azonosítását, sőt kapcsolatát is. Egyes nézetek szerint158 persze a tilalmi klauzula hatásfokát (és ahogy a szerző kiemeli: per se jellegét) nagyban gyengíti az a tény, hogy a de minimis elv159 alapján az explicite versenykorlátozó megállapodások is kibújhatnak a tilalmi szakasz szigora alól és szerencsésebb lett volna idejekorán valamennyi megállapodást eleve érvénytelennek tételezni, ahogy azt a Sherman Act kimondja160. Megjegyezzük, hogy a Bíróság a Consten/Grundigügyben képviselt korai álláspontját későbbi döntéseiben he nem is feladta, de árnyalta. A Nungesser-ügy (más néven kukorica-vetőmag-ügy161), a Pronuptia-ügy162 és a Delimitisügy163 mint három, a versenyjogi jogfejlődés szempontjából fontos ügy annyiban közös, hogy mindegyikben teret nyer a gazdasági elemzés annak vizsgálata kapcsán, hogy a korlátozás indokolt-e, illetve milyen hatásai vannak. Ez azonban inkább annak a vizsgálata, hogy az önmagában versenykorlátozó (vagy annak látszó) szerződési kitétel a gazdasági-piaci közegben, a megállapodás többi részével összefüggésben és hatásaira tekintettel miként ítélhető meg. Mivel a közösségi versenyjog nem tartalmazza a rule of reason elvet a maga tiszta formájában, természetesen vitatható az a kiindulópont, amely szerint a közösségi versenyjog tartalmaz per se tilalmakat164. Erre az ad alapot, hogy az (1) bekezdés tilalma, illetve a nevesített tényállások egybeolvasva értelmezendők, azaz nincsen a Szerződésben egy olyan szabály sem, amely valamely megállapodás eleve érvénytelennek mondana ki, legyen az piacfelosztás vagy árrögzítés. A (3) bekezdés mentesülési kiskapuja tovább erősíti azt a 158

WILLY ALEXANDER: „Per Se” Rules Under Article 85 EEC? (In [szerkesztő nélkül] European Competition Policy – Essays of the Leiden Working Group on Cartel Problems, Leiden, 1973, 84-85. p.) 159 Völk-ügy (lásd fent) 160 Eszerint minden, kereskedelmet korlátozó megállapodás jogellenes. 161 C-258/78 Nungesser (L.G.) és Kurt Eisele v. Bizottság [1982] ECR 2015. p. 162 C-161/84 Pronuptia de Paris GmbH v. Pronuptia de Paris Schillgalis [1986] ECR 353. p. 163 Delimitis-ügy (lásd fent) 164 Ellentétesen, a per se álláspontot képviselve egy régi és egy friss állásponthoz lásd: WILLEMSEN: op. cit., 241258. p, illetve VAN BAEL – BELLIS: op. cit., 2005, 385. p.

67

nézetet, hogy eleve elrendelve egyetlen megállapodás sem minősülhet jogellenesnek a közösségi versenyjogban. Ez a reformok után tovább erősödő folyamat, hiszen a (3) bekezdés alkalmazásának monopóliuma kikerül a Bizottság kezéből és közvetlen hatálya miatt a jogkeresők maguk lesznek az első jogalkalmazók a saját ügyükben. Megjegyzendő, hogy a másodlagos jog, a csoportmentességi rendeletek sem adnak alapot arra, hogy egyértelműen megállapíthassuk, hogy a per se szabály létezik a közösségi versenyjogban. Hiszen – ahogy lentebb látni fogjuk – a csoportmentességi rendeletek, mint a (3) bekezdés alkalmazásának normatív útmutatói az adott megállapodás tekintetében nem vágnak el egyetlen megállapodást sem a mentességtől. A fekete listák is legfeljebb arra vonatkoznak, hogy az érintett megállapodás nem kaphat mentességet a rendelet alapján és véletlenül sem a versenyjogi jogsértések esszenciáját tartalmazzák. Kiemelendő, hogy a Bíróság a kezdetektől fogva ellenállt annak, hogy a 81. Cikket mint per se tilalmat fogja fel és e megközelítést a későbbiekben is tendenciózusan követte. Más kérdés, hogy vajon mennyi haszna van olyan megállapodások esetén is energiát, időt, forrásokat fektetni a megállapodás hatásainak vizsgálatára, amikor statisztikailag igazolhatóan az adott megállapodás az esetek túlnyomó részében sérti a versenyt. E trendhez igazodva, összességében elmondható, hogy a Bizottság sem fogadta el a per se tilalom létét, annak ellenére, hogy ez irányú törekvések nyomai az esetjogban felfedezhetők165. Ez alapján megállapíthatjuk, hogy lényegében per se jellegű tilalmakkal találkozhatunk a közösségi versenyjogban az alábbi korlátozások kapcsán (azaz ahol a mentesítés gyakorlatilag lehetetlen): horizontális árrögzítés, piacfelosztás, bizalmas információcsere. A vizsgálat tehát arra irányul, hogy megvizsgálja a jogalkalmazó a megállapodás piaci hatásait, különösen azt, hogy a megállapodásnak van-e elegendő, érzékelhető, a 81. Cikk tilalmi szakaszában megnevezett káros piaci hatása166. Habár az egyes döntésekben kimutathatók a csupasz versenyszemléleten túlmutató értékelési szempontok, a rule of reason elvhez hasonlatos jogi technika mégsem alakult ki és intézményesült az esetek elbírálása során. Megállapítható, hogy ez az elv, amely egyre árnyaltabb, összetettebb és bonyolultabb (gazdasági) elemzéseken alapszik, igazából az angolszász jogi gondolkodás immár csaknem évszázados hagyományokkal rendelkező unikális, jellegzetes terméke, ami az amerikai 165

JENS FEJØ: Monopoly Law and Market – Studies of EC Competition Law with US American Antitrust Law as a Frame of Reference and Supported by Basic Market Economics (Deventer, 1990, 107-114. p.) 166 HELMUT SCHRÖTER: Vertical Restrictions Under Article 85 EC: Towards a Moderate Reform of Current Competition Policy (In LAURENCE GORMLEY (szerk.): Current and Future Perspectives on EC Competition Law, London, 1997, 23-27. p.)

68

versenyjogot különösen gyakorlatiassá teszi. Európában, bár elvileg lehetőség nyílna rá, a Bizottság elzárkózik attól, hogy a 81. cikk (1) bekezdésének értelmezésébe beletuszkolják a korlátozás jótékony és káros hatásainak egybevetését (azaz a rule of reason bevezetését a közösségi jog(alkalmazás)ba), ugyanis a Bizottság nézete szerint ez a 81. Cikk (3) bekezdését átértékelné, és e cikk így a későbbiekben nem a gazdasági megközelítés jogi kereteit jelentené, hanem szélesre tárna a kaput az előtt, hogy a versenyjogi szabályokat politikai indokok miatt háttérbe szorítsák. 3.3.2. A kartelltilalom keretei: a releváns piac167 Nem lehet versenykorlátozást csak úgy álatlában végrehajtani. Nem lehet csak általában megállapodni versenykorlátozó célzattal vagy eredménnyel. Ehhez hasonlatosan, erőfölényben sem lehet csak úgy általában lenni. Éppen ezért, a releváns piac meghatározása168 a versenyügyek központi kérdése, hiszen ennek révén válik egyáltalán értelmezhetővé a jogszabály betűje. E fogalom az egész 81. Cikk (és a 82. Cikket, az erőfölénnyel visszaélés tilalmát és a fúziós rendeletet is ide sorolhatjuk) tekintetében a szabály értelmezésének és alkalmazásának alapvonalait adja. A piac akkor működik szabadon, ha a versengő felek tevékenysége arra irányul, hogy a vevők nyújtotta javakat mint ellenértéket egymással versengve begyűjtsék. Ennek határai nem szabhatók meg előre és általános érvénnyel, a piac esetenként más és más. A releváns piac kategóriája segít abban, hogy a tényállások vizsgálata ne váljék parttalanná. A releváns (érintett) piac fogalmát a megállapodással érintett árucikk és a megállapodás területi határai teszik ki. A) A termékpiac A releváns piac első megközelítésben a „szerződött javakat”, azaz azon javakat öleli fel, amelyekre a megállapodás vonatkozik és megkülönböztethető minden más jószágtól. Ezt a kört pedig ki kell egészítenünk e javak helyettesítő termékeivel, amelyek ugyanazt a szükségletet hivatottak kielégíteni. A helyettesíthetőség kapcsán segítséget nyújt a termék 167

A kérdés jelentőségét és a kartelltilalmon túlmutató jellegét jelzi, hogy jelenleg egy bizottsági közlemény rendezi az ezzel kapcsolatos kérdéseket. (Commission Notice on the definition of the relevant market ([1997] OJ C372/5) 168 Más megközelítésben, a vállalkozások összefonódása kapcsán az amerikai jogban (Clayton Act) a releváns piac „kereskedelmi ügyletek vagy eladások olyan csoportja, amelyben az ügyletekben részes vállalkozások versenyelőnyt élveznek azokkal szemben, akik ezen ügyletekben nem vesznek részt”. Lásd: ALFRED F. CROTTI: Trading under EEC and US Antitrust Laws (London, 1977, 213. p., illetve a közösségi joghoz egyezően: ibid. 196-198. p.)

69

árának, felhasználásának és minőségének a vizsgálata. Szükség esetén e kategóriák további finomítása szükséges, olyan alkategóriák kialakítása, amelyek az árupiac határai megvonására leginkább alkalmasabbak. Más esetben (lásd Continental Can-ügy169) a Bíróság a Bizottság által kialakított, részletesen szétdarabolt termékpiacokat egyesítette, mondván, nincs több piaca a szóban forgó termékeknek. Megint más szempontból figyelembe jöhet a fogyasztói értékítélet, mint a piac határainak megvonására alkalmas sajátos faktor, ami elsősorban árérzékeny. Ezen elv alapján el lehet választani a nagy árbeli különbségeket hordozó termékeket akkor is, ha azok funkciója közel azonos, ám megfordítva ez az összefüggés már nem igaz: ha két terméknek ugyanakkora az ára, még nem feltétlenül tartozik egy termékpiacra. E két szegmens teszi ki a releváns piac első felét, a termékpiacot. Ennek meghatározása azonban sokszor nehézkes, hiszen az Atlanti-óceán mindkét partján követett árbeli, használatbeli és minőségbeli helyettesíthetőség kritériuma nem elégséges a precíz eredményhez, mivel a termelési helyettesíthetőség teljes egészében hiányzik belőle. Ha pl. egy gyár csupán egy termékhez készít csomagolóanyagot, akkor nincs helyettesítő terméke, hiszen más versenytársak más termékhez készítenek hasonló terméket. A másik probléma, hogy nem tudjuk meghatározni azt az árszintet, amely kiindulópont lehetne az árbeli helyettesíthetőséghez. Ha nagyon magas a vizsgált termék ára, akkor a rendkívül rossz minőségű, de olcsóbb termék is versengő termék lesz, azaz a koncepciót aláássa ez a hiányosság. E problémák gyökere végső soron az, hogy nem lehet pontosan kimutatni, leírni, azonosítani a keresletet, amivel a piaci szereplők szembesülnek170. A termékpiac meghatározására az amerikai Federal Trade Commission által kidolgozott, immár világszerte, pl. az EU-ban is alkalmazott módszer szolgál, amit SSNIP171- vagy hipotetikus monopóliumtesztnek hívunk. Ez a vizsgálat arra irányul, hogy ha az érintett termék aktuális árát tartósan 5%-kal (egyesek 10%-kal számolnak) megemelnék egy hipotetikusan monopol piacon, akkor a fogyasztók választanának-e másik terméket vagy sem. Ha nem, akkor a kérdéses termék önmaga képezi a termékpiacot, mivel nincsenek helyettesítői, ha igen, akkor a helyettesítőkkel együtt rajzolódik ki a termékpiac. Ez az elmélet elsősorban a fúziós ügyekben pontos, egyébként tévutakra vezethet, különösen az erőfölénnyel visszaélés kapcsán, mert túl széles piaci fogalmat határozhat meg172. A vizsgálódást pontosíthatja, illetve befolyásolhatja a 169

Re Continental Can Co. Inc és Europemballage Inc. (OJ 1972 L7/25 [1972] CMLR D11) RICHARD POSNER: The Problem of Market Definition (In TERRY CALVANI – JOHN SIEGFRIED: Economic Analysis and Antitrust Law, Boston, 1979., 84-86. p.) 171 Small but Significant Non-transitory Increase (Kicsi, de jelentős, nem átmeneti áremelés) 172 Ez az ún. „celofános téves következtetés” (cellophane fallacy) esete. Lásd: du Pont/ICI (OJ [1993] L7/13), ahol a teszt eredményeképpen a celofán helyettesítő termékének mondtak ki lényegében minden csomagolóanyagot.

170

70

saját ár rugalmassága, a kereszt-ár rugalmasság, a termékek árainak egymásra hatása (az ún. price correlation test), a termékek közötti árkülönbségek, a termékek tulajdonságai, az esetlegesen létező szezonális, ideiglenes, többszörös vagy másodlagos piacok173. Ehhez a modellhez hasonló alapokon nyugszik, de más szempontokat is figyelmebe vesz az ún. SICmodell174. Az SIC-modell szintén a helyettesíthetőségből indul ki, amely alapvetően kínálati, nem pedig keresleti helyettesíthetőséget jelent. A termékpiac megvonásának eszerint alapvetően három szempontja van. Az első a termékek hasonlósága, amely önmagában több szempontot tömörít. Így ide soroljuk a technológiai vagy fizikai hasonlóságot, a termelésben vagy a felhasználásban a kiegészítő jellegüket. A második faktor az „inputok” (elsősorban termelési tényezők) hasonlósága. A harmadik a gyártási-előállítási folyamatok hasonlósága (vagy adott esetben a folyamat maga lehet a termék, lásd. pl. padlófényezés).175 B) A földrajzi piac A releváns piac másik oldalát a „földrajzi piac” adja, amely – nem teljesen kiforrott megközelítésben – azt a területet jelenti, amelyen belül az érintett termék forgalomban van. Pontosabban fogalmazva, a földrajzi piac határai ott húzódnak, amelyen belül egy vállalkozás a releváns termék kapcsán jelentős forgalmat bonyolít, úgy hogy e területen belül a forgalmazás feltételei azonosak. Ha ugyanis nem azonosak a feltételek, akkor különböző földrajzi piacok jönnek létre. A földrajzi piac nem feltétlenül egyezik meg a belső piac egészével, de annak jelentős részét szükségképpen érintenie kell. Sőt, nagyon gyakran a releváns földrajzi piac nem „közösségi méretű”, hiszen a fogyasztói szokásoktól kezdve az adózásig számos tényezőnek kell megfelelnie a forgalmazott terméknek, amelyek az egységesülés mellett még mindig számottevőek. Érdemes megjegyezni, hogy azokban az esetekben, ahol a földrajzi piac határait maga a vállalkozás szabja meg, azaz saját magát limitálja egy bizonyos területre úgy, hogy ezzel versenykorlátozó hatást indukál a forgalmazott termék tekintetében, nem ütközik a 81. Cikkbe, hiszen nincs megállapodás, összehangolt magatartás sem a vállalkozások valamilyen szervezetének a döntése, amely ezt kikötné. Ebben az esetben, amennyiben a területi lehatárolás egyben erőfölényt is előidéz az érintett vállalkozás számára, a piaci magatartását a 82. Cikk alapján lehet és kell megítélni. Az SSNIP-teszt mellett segítséget nyújthat az import vizsgálata a piacon. E kétkomponensű 173

MASSIMO MOTTA: Competition Policy – Theory and Practice (Cambridge, 2004, 102-113. p.) Standard Industrial Classification 175 JAMES W. MCKIE: Market Definition and the SIC Approach (In FRANKLIN M. FISHER (szerk.): Antitrust and Regulation, Cambridge, 1985, 85-88. p.) 174

71

vizsgálat szerint akkor állapíthatók meg a területi határok, ha a vizsgálati területről „kevés megy kifelé és kevés megy befelé”, azaz az import és az export is elhanyagolható. Indikátor lehet, leszámítva a globális piacokat, a fuvarozási-szállítási költség vizsgálata176. 3.4. A vállalkozás fogalma a közösségi versenyjogban A kartelltilalom központi kategóriája a vállalkozás, anélkül, hogy ezt a fogalmat a Szerződés maga definiálná. Lényegében a vállalkozás közöségi versenyjogi kategóriája egy relatív fogalom: bármely, jogalanyisággal177 rendelkező személy, szervezet, egység, stb. vállalkozásnak minősülhet e tekintetben, amennyiben piaci magatartás kifejtésére legalább potenciálisan képes, függetlenül tényleges jogi és működési formájától, vagy attól, hogy a tevékenységét miképpen finanszírozza, profitszerzésre alakult-e vagy realizál-e ténylegesen hasznot. Az alapvető teszt tehát arra irányul, hogy a piaci szereplő végez-e gazdasági tevékenységet akár csak részlegesen is, árukat-szolgáltatásokat kínál-e a piacon, a tevékenységet kifejthetné-e egy profitorientált magán társaság. Igenlő válasz esetén vállalkozással állunk szemben178. Nem meglepő, hogy fenti tesztnek nagyon sok entitás megfelelt már a Bíróság ítéleteinek tükrében: természetes személyek179, sportszervezetek180, szövetkezetek181, kamarák182, stb. Ugyanakkor önmagában az önállótlan, alárendelt gazdasági egység vagy gazdasági entitás nem sorolható a vállalkozás fogalma alá, így a leányvállalatok, fióktelepek, kereskedelmi képviseletek, stb. főszabályként nem vállalkozások, csak akkor, ha önálló gazdasági, piaci tevékenységet végeznek. A magánjellegű szolgáltatások nyújtása ilyenformán nem vállalkozás. Ami a profitszerzést illeti, önmagában a haszonszerzési célzat nem az egyetlen próbaköve a vállalkozói minősítésnek, míg a szervezet nonprofit jellege önmagában nem vonja ki a szervezetet e fogalom hatóköre alól. Beletartozhatnak ugyanakkor a vállalkozás fogalmába az állami vállalatok, állam által irányított cégek, szervezetek, függetlenül megjelenési formájuktól, ha jelen vannak a piacon 176

MOTTA: op. cit., 114-115. p. Kiemelendő, hogy az ESZAK Szerződésben természetes vagy jogi személyiség volt a feltétele annak, hogy egy piaci szereplő vállalkozásnak minősülhessen, a puszta jogalanyiság ehhez nem volt elegendő. 178 Case C-67/96 Albany International BV v. Stichting Bedrijfspensioenfonds Textielindustrie [1999] ECR I5751. p. 179 Pl. az opera-énekesek esete Re Unitel Film- und Fernseh- Produktionsgesellschaft mbH & Co. ([1978] OJ L157/39 [1978] 3 CMLR 306) (RAI/UNITEL-ügy) 180 Distribution of Package Tours During the 1990 World Cup ([1992] OJ L326/31 [1994] 5 CMLR 253) 181 C-250/92 Gøttrup-Klim Grovvareforening és mások v. Dansk Lanburgs Grovvareselkskab AmbA [1994] ECR-I 5641. p. 182 C-309-99 Wouters v. Alegemene Raad van der Neederlandse Order van Advocaten, [2002] ECR-I 1577. p. 177

72

és valamilyen szolgáltatást nyújtanak, akkor is, ha egyébként nem jogalanyok, hanem egy állami szerv szervezeti egységeként szervezettek. E körben a választóvonal a tágan felfogott „gazdasági tevékenység” és a „közhatalmi tevékenység” között húzódik, hiszen utóbbi nem minősülhet vállalkozói tevékenységnek. Amennyiben egy közjogi entitás magánjogi, kereskedelmi jellegű megállapodást köt, vitathatatlanul a 81. Cikk tilalma alá fog tartozni attól teljes egészében függetlenül, hogy a szervezet egyébként nem vállalkozói jellegű vagy egyébként más tekintetben a közhatalom letéteményese. Ha a vállalkozás valamilyen állam által költségvetési indíttatásból adományozott kizárólagosságot élvez vagy a gazdasági közérdeket szolgálja, csak annyiban alanya a közösségi versenyjognak, amennyiben ez a tevékenységét és céljait nem hátráltatja. Nem véletlen, hogy a Szerződés szerint külön szabályok vonatkoznak azokra az állami tulajdonban lévő vállalkozásokra, amelyeknek az állam különleges vagy kizárólagos jogokat biztosít. Maga a tagállam (vagy a tagállami önkormányzat) is minősülhet vállalkozásnak, hogyha közvetlen és direkt módon nyújt piaci jellegű szolgáltatásokat, ám főszabály szerint nem tekintjük a tagállamokat vállalkozásnak183. Ezek alapján ítélte a Bíróság alkalmazhatónak a 81. Cikk tilalmát többek között az alábbi szervezetekkel kapcsolatban: független vámügynökök184, önkéntes nyugdíjbiztosító mezőgazdasági munkások számára185, ambuláns szolgáltatásokat nyújtó egészségügyi segélyszervezetek186, a posta187 vagy televíziós hírközlő szervezetek188, a feltaláló, amikor hasznosítja találmányát189 vagy éppen maga az Európai Szabadalmi Hivatal190. A másik oldalról viszont a légiforgalom-irányító szervezet191, az olyan magánszervezet, amely a temetkezési engedélyeket adja ki közhatalmi jelleggel192, egyes egészségbiztosítási szolgáltatók193 nem minősültek vállalkozásnak. Ez utóbbiak tekintetében elvi jelleggel a megkülönböztetés alapja az, hogy kötelező részvétellel, szolidaritási alapon avagy választhatóan, piaci alapon működő szervezetekről van-e szó194. 183

VIVIEN ROSE – GRAHAM CHILD (szerk.): Common Market Law of Competition (London, 1993, 40-43. p.) C-35/96 Olaszország v. Bizottság [1998] ECR I-3851. p. 185 Federation Française des Sociétés des Assurance és mások v. Ministère de l’Agriculture et de la Pêche ([1995] ECR I-4013. p. 186 C-475/99 Ambulanz Glöckner v. Landkreis Südwestpfalz [2001] ECR 8089. p. 187 Spanish Courier Services ([1990] OJ L233/19, [1991] 4 CMLR 560) 188 C-155/73 Olaszország v. Sacchi [1974] ECR 409. p. 189 Reuter v. BASF ([1976] 2 CMLR D44) 190 EPI Code of Conduct ([1999] 5 CMLR 540) 191 C-364/92 SAT Fluggesellschaft v. Eurocontrol [1994] ECR I-43. p. 192 C-30/87 Corinne Bodson v. Pompes Funèbres des Régions Libérées SA [1988] ECR 2479. p. 193 C-264, 306, 354, 355/01 AOK Bundesverband v. Ichthyol-Gesellschaft Cordes, Hermani Co. ([2004] 4 CMLR 1216) 194 ALISON JONES – BRENDA SUFRIN: EC Competition Law – Text, Cases, Material (Oxford, 2004, 107-122. p.) 184

73

Érdekes problémát vet fel a vállalkozások jogutódlásának esete. Hogyha a vállalkozás maga érintetlenül és változatlan formában fennmarad, azaz csak a tulajdonosi kör cserélődik ki azáltal, hogy a korábbi tagok részesedéseit megvásárolják, akkor igazából nincs probléma, hiszen a vállalkozás mint versenyjogi jogsértő elkülönül a tagjaitól. Abban az esetben azonban problémás helyzetek állhatnak elő, ha a versenyjogi parancsot megsértő vállalkozás megszűnik és helyette egy új vállalkozás lesz a jogutódja, amely értelemszerűen még létre sem jött abban az időpontban, amikor a jogsértés bekövetkezett. Ezekben az esetekben a „gazdasági folytonosság” Bíróság által kimondott elve nyújt segítséget195. Ha a jogsértő, az ügy elbírálásának idejére megszűnt jogelőd vállalkozás és a jogutód gazdasági értelemben lényegében azonosak, úgy a jogutód felelős a jogelőd 81. Cikkbe ütköző tevékenységéért, ellenkező esetben nem. Azaz, másik oldalról az ellenőrzött társaság magatartásáért felel az anyavállalat akkor, ha a versenykorlátozó magatartást az ellenőrzött vállalat a továbbiakban is ugyanúgy folytatja196. Mindezek a legutóbbi esetjogban kvázi szabályokká kristályosodtak (Anic-szabály197). Eszerint a versenyjogi jogsértésért való felelősség követi az elkövető vállalkozást, amely a jogi működési formájának vagy nevének megváltoztatásával nem bújhat ki a felelősség alól (ideértve a fúziós jogutódlást is), míg a tulajdonosi kör megváltozása (a cég vagy egy részleg eladása) esetén az új tulajdonosok nem válnak felelőssé, ha az elkövető vállalkozás is létezik még. Ez alól kivétel, ha a vállalkozás a maga jogi formájában kiüresedett és nem képes megfizetni a kiszabott bírságot, ilyenkor a felelősség követi a gazdasági entitást (azokat az emberi és egyéb erőforrásokat, amelyek elkövették a jogsértést), vagy ha a versenyszabályok kijátszásáról van szó. A legújabb esetjogi jogfejlődés198, némiképp összezavarja, finomabban szólva: árnyalja, de semmiképp sem tisztázza az eddigi komplex képet a jogsértésekért való felelősség tekintetében. Nemrégiben ugyanis egy további szabály kezd körvonalazódni az esetjogban. Eszerint, ha léteznek szerkezeti kapcsolatok (structural links) az eredetileg felelős vállalkozás és azon vállalkozás között, amely átvette a humán- és materiális erőforrások összességét a jogsértésért felelős vállalkozástól, utóbbi szintén felelőssé tehető a versenyjogi jogsértésért és a jogkövetkezmények viselésére kötelezhető.

195

PVC-Kartell (II) ([1994] OJ L239/14) Suiker Unie- (Cukorkartell) ügy (lásd fent) 197 C-49/92 Bizottság v. Anic Partecipazioni [1999] ECR 4125. p. 198 Cement-ügyek: egyesített ügyek C-204/00 P, 205/00 P, 211/00 P, 213/00 P, 217/00 P, 219/00 P (nem publikált ügyek; idézi: KATJA HØEGH: Succession of Liability for Competition Law Infringements – the Cement Judgements (European Competition Law Review, 2004/9, 534-537. p.) 196

74

Ez jócskán eltér a jogutódlás polgári jogi és társasági jogi megközelítésétől. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a vállalkozás fogalma a közösségi versenyjogban nem feltétlenül szorítkozik az egyes vállalkozások vizsgálatára, hiszen ahogy a Bíróság fogalmaz199, a vállalkozás nem más, mint egy gazdasági egység, akkor is, ha azt több személy (természetes vagy jogi) alkotja. Ennek alapján az anyavállalat és a leányvállalat akkor sem minősülnek külön vállalkozásnak, ha jogilag önálló entitások200. A szakirodalom kizárja a vállalkozás fogalmi köréből a piaci tevékenységet munkavállalóként, azaz a munkáltató ellenőrzése és utasításai szerint végző személy tevékenységét, illetve a vállalkozás tagjának a tevékenységét, még akkor is, ha egyébként a vállalkozás magatartása egyértelműen magán viseli a tag (részvényes) magatartásának nyomait. Ezekben az esetekben a munkavállaló vagy a tag tevékenységét a vállalkozás tevékenységébe tudjuk be, hiszen a munkavállaló a munkáltatótól, a tag a vállalkozástól nem különül el és nincs elszigetelve. 3.5. A tilalomba ütköző elkövetési magatartások Ami az „elkövetési magatartásokat” illeti, a Szerződés szintén arra törekedett, hogy a lehető legszélesebb körben vonja meg a cikk alkalmazásának potenciális határait. Azzal, hogy a

Szerződés

rendkívül

szélesen

vonja

meg

a

versenykorlátozó

megállapodások

megnyilvánulási formáit, hasonlít a Sherman Actre. Az amerikai jogszabály nem a vállalkozások megállapodását, vállalkozások szövetségének döntését vagy összehangolt magatartását üldözi, hanem a keletkezése korának megfelelően ma már inkább avítt módon szerződésről, kombinációról és konspirációról beszél, amivel mintegy „felidézi a klasszikus képet, amikor a rabló bárók összegyűltek, hogy felosszák a piacot. A törvény (…) azokat üldözi, akik önkéntesen valami gonoszságban állapodnak meg, önkéntesen lemondanak a versengésről, akik bizonyos cselekményeket tervelnek ki és hajtanak végre a piac ellen, és tudatában saját jogellenes tevékenységüknek, mindezt eltitkolják201”. Mindez természetesen egy meglehetősen szűk körre, a kőkemény kartellekre lehet igaz, amelynek jellegzetességeit plasztikusan érzékelteti az idézet, ám ennél jóval szélesebb kört takar be a versenykorlátozó megállapodások

közösségi

tilalma.

A

versenykorlátozó

megállapodások

tilalma

199

C-170/83 Hydrotherm Geratebau v. Compact [1984] ECR 2999. p. SARAH BEESTON – TOM HOEHN: Boundaries of the Firm in EC Competition Law (In JOHN GRAYSTON (szerk.): European Economics and Law, Competition – Trade – Single Market; Bembridge, 1999.) 201 E. THOMAS SULLIVAN (szerk): The Political Economy of the Sherman Act (Oxford, 1991, 311. p.)

200

75

tulajdonképpen három, egymástól eltérő megnyilvánulási formát takar: a szorosan vett megállapodást, az összehangolt magatartást és a vállalkozások szövetségének döntését. A 81. Cikk (1) bekezdésében felsoroltak egyfelől elkülöníthetők, másfelől viszont ezek egymást átfedik. E kategóriák nem izolált jogfogalmak, nem a jogsértés specifikus megjelenési formái, e fogalmakat komplex egészként kell kezelnünk. Elképzelhető, ugyanis, hogy egy kartell egyszerre minősül megállapodásnak és összehangolt magatartásnak202. Erre a komlex, cizellált és széles hatókörre szükség is van, hiszen a kartellben részes vállalkozásoknak nem az az érdekük, hogy törekedjenek arra, hogy a megállapodásuk jogszerűségét igazolják, hanem sokkal inkább próbálják meg magát a megállapodást elkendőzni, véka alá rejteni. Ez a közösségi versenyjogi jogalkalmazásban az igazi kihívás és ezért húzza meg és értelmezi a jog ilyen széles körben az „elkövetési magatartások” spektrumát. 3.5.1. Megállapodás Minden megállapodásnak minősül, amely magában foglalja a kartellben részes vállalkozások közös akaratát arra, hogy valamilyen formában a piacot korlátozzák203. A lényeg a közös akaraton van, amíg ez kitapintható, addig a forma maga, amely a megállapodást megtestesíti, lényegtelen204. A kartell-megállapodás ugyanis csak a maga klasszikus megjelenési formájában szerződés, ám a modern világban e szoros értelemben vett versenykorlátozó megállapodás a legritkább esetben ölt kontraktuális, pláne írásos formát olyan formában, hogy csupán e célt szolgálja. A jellemző gyakorlat szerint egy szerződésnek, megállapodásnak lehetnek egyébként a szerződés kizárólagos céljain kívül vagy azok mellett versenykorlátozó jellegű kitételei vagy hatásai, de a felek szándéka nem feltétlenül a puszta versenykorlátozás. A közösségi versenyjog a kezdetektől fogva azt a nézetet fogadta el, hogy a „megállapodás” versenyjogi fogalma független annak polgári jogi (tagállami jogi) minősítésétől és megítélésétől, a döntő csupán annyi, hogy a részes felek valaminek a véghezvitelében megegyeznek. Ilyen értelemben a kartelljogi megállapodás több alakot ölthet, polimorf jellegű. A megállapodás ölthet írásos alakot, jellemzően más célú – elnevezésű szerződésekbe ágyazva, lehet formátlan gentlemen’s agreement, lehet általános szerződési feltételként 202 203

T-7/89 Hercules v. Bizottság [1991] ECR-II 1711. p. ERNST-JOACHIM MESTMÄCKER – HEIKE SCHWEITZER: Europäisches Wettbewerbsrecht (München, 2004, 241.

p.) 204

T-41/96 Bayer AG v. Bizottság [2000] ECR-II 3383. p.

76

megszövegezve és alkalmazva, de megállapodásnak minősül a puszta szóbeli megállapodás is, sőt, a felek által követett üzleti gyakorlat integráns része is. Nem feltétel, hogy az egyes megállapodás-elemek egyneműek (értsd: csak írásosak, csak szóbeliek) legyenek, vagy az írásos megállapodás egy okiratba legyen foglalva205. Írásos megállapodásnál mindegy, hogy bírói jogvédelemre érdemes-e vagy a felek ténylegesen aláírták-e azt vagy sem206. A döntő mindezek összképe, illetve, hogy követik-e a megállapodásban foglaltakat. A megállapodás kialakulhat hallgatólagosan is vagy valami másnak címezve. Így például a „exportálni tilos” feliratú számla kibocsátása és ennek a másik fél általi tiszteletben tartása egy háttérmegállapodásra engedett következtetni207, de hasonló megítélés alá eshet egy „erősen ajánlott” minősítésű szerződési feltétel is. A Bizottságot nem véletlenül érte sok vád, hogy sokszor gyenge bizonyítékok alapján is kimondta a megállapodás létét. Azok a megállapodások, amelyek úgy születtek, hogy kvázi az egyik fél diktálta azokat, rákényszerítette a másik félre az akaratát, szintén a tilalom alá esnek. Ezek rendszerint egyoldalú aktusoknak tűnnek, amit az „erősebb” fél diktál, ám a jogalkalmazás ezeket egy megállapodás részének tekinti. E körben feltűnő, hogy a potenciálisan érvénytelen (hiszen megtámadható) ügyletek civiljogi megítélésétől függetlenül a versenyjogi jogalkalmazás beindul. A Bizottság csak kivételesen indokolt esetekben tartózkodott e körben az eljárás megindításától, igaz, a „kényszer alatt cselekvő” vállalkozásra a bírság kiszabását elmulasztotta208. Más olvasatban ez azt jelenti, hogy a „kényszer alatt cselekvő” és a Bizottság bírságát elkerülő vállalkozás jogi értelemben mégiscsak egy megállapodás részese volt, és ezáltal maga is megsértette a Szerződés 81. Cikkét. Ennek pedig az az egyik következménye, hogy a jogsértő megállapodásból kárt szenvedett harmadik személyek keresetével szemben nem talál menedéket. (Lásd lentebb a szankciókról szóló részt.) A Szerződésbe ütközik a megállapodás akkor is, ha tartama már lejárt, ám a felek ezt vagy még mindig követik, vagy a piacon a tartam lejártának semmi hatása nincs, a korlátozó jelleg továbbra is fennmarad. A piaci magatartás, ha megfelel a megállapodás fogalmának, szintén üldözendő, ha azt nem a vállalkozás tagjai vagy üzletvezetésre jogosult tagjai, hanem az alkalmazottak hajtottak végre – függetlenül attól, hogy erről a vezetésnek volt-e tudomása 205

Kinin-ügy (lásd fent) BP Kemi-ügy (lásd fent) 207 Sandoz-ügy (C-277/87 Sandoz Prodotti Farmaceutici SpA v. Bizottság [1990] ECR I-45. p.) A számlák gyakori, ismétlődő küldése és a vevők részéről ennek elfogadása, tiszteletben tartása és a tiltakozásuk hiánya alapján állapította meg a Bíróság, hogy nem egyoldalú, hanem megállapodásos jellegű rendelkezésekről beszélünk, még akkor is, ha a megállapodás hallgatólagos volt. 208 T-62/98 Volkswagen AG v. Bizottság [2000] ECR-II 2707. p. 206

77

vagy sem. Az ajánlás vagy állásfoglalás, amelyet az adott iparág képviselőit tömörítő, közjogi jogosítványokkal rendelkező érdekképviseleti szerv bocsát ki, nem minősül megállapodásnak. Abban az esetben is kívül esik a kartelltilalmon, ha az ágazat képviselőinek többsége együttesen hozta és be is tartja a határozatot, mert ez esetben ennek versenykorlátozó jellegét az ágazat működése vagy a közérdek támasztja alá209. A szélesen meghatározott kartelltilalom valamiféle együttműködésbe kapaszkodik: az individuális versenykorlátozás, az autonóm, versenyt csorbító magatartás, tevékenység nem eshet a 81. Cikk hatálya alá210. Ennek megfelelően, ha valaki törvényes jogával él és keresetet indít egy másik jogalany ellen, önmagában nem lehet versenyjogba ütköző, hacsak nem része egy megállapodásnak vagy összehangolt magatartásnak és nincs versenycsorbító vagy piacfelosztó hatása. Annak a megítélése viszont, hogy egy magatartás tisztán egyoldalú és így nem eshet a kartelltilalom alá vagy csupán annak látszik és ezért üldözendő, korántsem egyszerű feladat. Ugyancsak kívül esik az alkalmazás körén, ha a piaci szereplők valamilyen közjogi előírást hajtanak végre, ami azonban versenykorlátozó hatással vagy jelleggel bír. Ebben az esetben ugyanis hiányzik az együttműködésnek még a gyanúja is. (Más kérdés, hogy ez a tagállami jogszabály természetesen ellentétes lehet a közösségi joggal, ám ez nem kartelljogi probléma.) A Közösség alapvető jellegzetessége volt az utóbbi csaknem ötven évben, hogy folyamatosan bővült. Ez a folyamat napjainkban nemhogy nem állt meg, hanem jócskán megerősödött, hiszen hazánk 2004-ben egy tízes klub tagjaként vált EU-taggá, elvileg 2007ben csatlakozik Románia és Bulgária, illetve megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások Horvátországgal és Törökországgal. A bővülésből kifolyólag, elsősorban a korábbi csatlakozások kapcsán, előálltak olyan helyzetek, hogy egyes megállapodások azért kerültek a közösségi kartelltilalom alá, mert a megállapodás szerinti állam a Közösség tagja lett. Ez akkor fordult elő, ha a kartell a belső piacot nem sértette, de nemzetközi jellege olyan államok között állt fenn, amely valamelyike taggá vált és így a csatlakozás után már a belső piacon fejtette ki kártékony hatásait. Ilyen formán sokáig lehetett „csatlakozási kartellekről” és azok megítéléséről olvasni. Álláspontom szerint ez a lehetőség jelenleg már nem fenyegető. Egyrészt, mert összességében a legutolsó csatlakozási folyamat során „az EU a feltételesség elvét követte, ami azt jelentette a tagállamok számára, hogy jogukat és intézményeiket nagyon 209 210

JONES – SUFRIN: op. cit. 2004, 147. p. C-107/82 AEG Telefunken v. Bizottság [1983] ECR 3151. p.

78

jelentős mértékben adaptálták az európaihoz jóval azelőtt, hogy egyáltalán a csatlakozás időpontját kitűzték volna. Mindezt úgy, noha a „társulás” kifejezés implicite ezt magában foglalná, hogy jelentéktelen vagy semmi befolyásuk nem volt a közösségi politikák és jog formálására és a legtöbb erre vonatkozó eljárásban nem is vehettek részt. Az 1993-as Koppenhágai Kritériumoknak való megfelelés és az egész acquis átvétele a tagjelölt államok számára jelentős terhet jelentett, ami precedens nélkül áll a korábbi csatlakozásokra tekintettel.211” Magyarország esetében pedig a Társulási Megállapodás által megteremtett „csatlakozási versenyjog” és a sikeres versenyjogi jogharmonizáció gyakorlatilag kizárja, hogy a korábbi csatlakozásokhoz hasonló problémák merüljenek fel a 81. Cikkel való potenciális konfliktus kapcsán. 3.5.2. Vállalkozások társulásának döntése A vállalkozások társulása szintén a 81. Cikk hatálya alá tartozik, bár természetszerűleg e képződmények nem okvetlenül folytatnak piaci (gazdálkodó) tevékenységet. Mégis, döntéseikkel, egyeztetett magatartásaikkal képesek arra, hogy a piaci versenyt torzítsák. Ide soroljuk a vállalkozások szövetségeit, azokat a szervezeteket, amelyet törvény hozott létre közjogi hatáskörökkel, de célja a tagok kereskedelmi érdekeinek képviselete212, vagy a köztestületeket (pl. ügyvédi kamara213). Emellett pedig magukban is végezhetnek piaci tevékenységet – ha csak másodlagosan is, mint pl. a társasági jogunkban szabályozott egyesülés. Ebben az esetben azonban vállalkozásnak is minősülnek és nem a döntésük, hanem a piaci magatartásuk alapján ítélhetjük meg őket. Néha a választóvonal átjárható a megállapodás és a döntés között, hiszen elképzelhető, hogy nem a társulás döntésének versenykorlátozó jellegét emeljük ki, hanem a végrehajtását fogjuk fel a tagok megállapodásaként214. Önmagában az ilyen szervezetek statútuma, létesítő okirata is döntésnek minősülhet, illetve azok a döntések, amelyeket maga a szervezet hoz egyedi ügyekben akkor, ha joga van bizonyos hitelesítési, szabványosítási tevékenységet is végezni. Ebben az esetben ugyanis a nem megfelelő joggyakorlás oda vezethet, hogy a kritériumoknak

211

PAUL CRAIG – GRÁINNE DE BÚRCA: EU Law – Text, Cases, Materials (Oxford, 2003, 27. p.) C-123/83 BNIC v. Clair [1985] ECR 391. p. 213 Wouters-ügy (lásd fent) 214 C-246/86 Société Coopérative des Asphalteurs de Belges (Belasco) v. Bizottság [1989] ECR 2117. p. 212

79

„megfelelt” vállalkozások számára védik a piacot, meggátolva mások piacra lépését és így a hatékony versenyt215. E szervezetek piaci szerepe az, hogy a tagok gazdálkodását minél hatékonyabbá tegyék információcsere, koordináció, szakmai segítségnyújtás révén vagy más módon, azaz jelenlétük a gazdaságban vitathatatlanul legitim. Kartelljogi jelentőségük abban áll, hogy döntéseik versenykorlátozóak lehetnek, a tilalmi klauzulában való negligálásuk pedig szélesre tárná a jogsértések lehetőségét. Gondoljunk csak Adam Smith híres gondolatára, mely szerint amennyiben egy szakma képviselői összeülnek, akár csak egy baráti beszélgetésre, a legritkábban fordul elő, hogy ezen eszmecsere nem fordul át hamarosan a közösség elleni összeesküvéssé216. Ennek megfelelően e szervezet nem csak a jogszerű célok elérésére remek fórum, hanem a kartell-megállapodások kötésére is. Ugyanígy, ha az információcsere arra koncentrálódik, hogy a felek az árpolitikájukat osztják meg egymással a haszon maximalizálása reményében, az nagyon gyakran elvezet az összehangolt magatartás tilalmazott kategóriájához. A megállapodásokhoz képest eltérő jellegű a vállalkozások szervezetének döntése, mivel ez mindig kollektív akaratképződés eredménye, a két „elkövetési magatartás” azonban annyiban hasonlít, hogy jogi értelemben mindegyik rendelkezhet kötőerővel – természetesen a döntés nem minden esetben, ez attól függ, hogy éppen milyen szervezettel állunk szemben. Kiemeljük, hogy önmagában az a körülmény, hogy a szervezeti döntés jogilag legfeljebb ajánlás, azaz nincs kötőereje, nem vonja ki a döntést a 81. Cikk hatósugara alól217. 3.5.3. Összehangolt magatartás A

vállalkozások

együttműködése,

interakciója

piaci

viszonyok

közepette

elkerülhetetlen, így a Szerződés lényegében a vállalkozások közötti nemkívánt összejátszást kívánja meggátolni. A vállalkozások egymásra hatása, kapcsolatrendszere természetes velejárója a gazdasági tevékenységnek. Szintúgy magától értetődő, hogy a versenytársak piaci magatartása

nem

független

egymástól.

A

kartelltilalmi

klauzula

a

tilalmazott

magatartásformákkal jelöli ki azt a mezsgyét, amelyet a vállalkozásoknak már nem szabad 215

Stichting Certificatie Kraanverhuurbedrijf és Federatie van Nederlandse Kraanverhuurbedrijven v. Bizottság [1997] ECR-II 1739. p. 216 Idézi: ARNE JON ISACHSEN – CARL B. HAMILTON – THORVALDUR GYLFASON: Ismerjük meg a piacgazdaságot (Budapest, 1995, 74. p.) 217 Vereniging van Cementhandelaren v. Bizottság (lásd fent)

80

átlépniük. A jogi és a közgazdasági megközelítés e tekintetben eltér: a 81. Cikk az „összejátszások” között a megállapodást, a vállalkozások szervezetének döntését és az összehangolt magatratást emeli ki. A közgazdaságtudomány ezzel szemben nem a „bemeneti” oldalról, hanem a „kimeneti” oldalról közelít. Ez azt jelenti, hogy a közgazdaságtan csak akkor állapít meg összejátszást, ha a piaci árak felfelé eltérnek a versenyártól (de nem feltétlenül érik el a monopolárak szintjét). Talán elsőre furcsán hangzik, de az összejátszáson alapuló piacon mindig megvan kísértés arra, hogy lefelé eltérjenek az áraktól, így az összejátszás közgazdasági-versenyelméleti fogalmát ki kell egészítenünk két tényezővel. Ahogy az fentebb is látható volt, az egyik, hogy az eltérést a résztvevők ki tudják szűrni, a másik, hogy ezt megfelelően szankcionálják. Ezek nélkül nem jön létre összejátszás, mivel a konspirálók közül érdemes letört árakkal kitörni és így nagyobb hasznot elérni. Bár az összejátszás indokai ránézésre kézenfekvőek (profitmaximalizálás, versenytársak kizárása, stb. lásd a versenypolitikánál írtakat), a szakirodalomban ismeretes az az álláspont is, amely azt igazolja, hogy a piaci kartellizációs együttműködés nem profitábilis a részes vállalkozások számára218. Az összehangolt magatartások igazából alternatívát adnak a megállapodások mellé, hiszen

utóbbi

bizonyíthatatlansága

esetén

hiánypótló

tényállásként

esetlegesen

alkalmazhatóak. Az egyes „elkövetési magatartások” ugyanolyan konzekvenciákat vonnak maguk után, azaz nincs különbség a jogkövetkezmények között aszerint, hogy milyen konkrét megjelenési formával sértették meg a 81. Cikket. Ilyen értelemben nem lényeges, hogy a vállalkozások konkrétan megállapodással vagy összehangolt magatartással korlátozták-e a versenyt. Egy szempontból e különbségtétel mégis kulcsfontosságú lehet. A megállapodás, lévén konszenzuális aktus, az akarategyezőséggel létrejön és a kartellezés befejezett minden további lépéstől függetlenül (feltéve, ha a megkívánt potenciális versenykorlátozó hatás kimutatható). Ezzel szemben az összehangolt magatartás nem valósulhat meg azzal, hogy a felek e tekintetben tudatilag azonosultak, hiszen ez a fordulat csak akkor lesz befejezett, ha a magatartás a gyakorlatban manifesztálódik, azaz a felek ennek megfelelően cselekszenek, amíg csak az összejátszás „konszenzusos fázisában” vannak, addig nem valósul meg a jogsértés. E logikailag helyesnek tűnő gondolatmenettel szemben az Elsőfokú Bíróság azt mondta ki, hogy az összehangolás szándéka, mindenféle versenyt érő hatás nélkül elegendő az 218

Az elvégzett vizsgálat az amerikai gyártási szektorra vonatkozott 1957-1968 között és azzal a nem várt eredménnyel zárult, hogy az összejátszásnak profitcsökkentő hatása van. A vizsgálat eredményét azonban nem feltétlenül lehet általánosítani, mivel az legfeljebb a megfigyelt időszakra igaz többé-kevésbé bizonyosan. Lásd: PETER ASCH – J. J. SENECA: Is Collusion Profitable? (In CALVANI –SIEGFRIED: op. cit., 149-158. p.)

81

összehangolt magatartás megállapításához219. Továbbmenve: az is két különböző kérdés, hogy volt-e összehangolt magatartás és hogy ez korlátozta-e a versenyt220. A gyakorlatban ennek kevesebb jelentősége van, hiszen vélelem szól amellett, hogy az összehangolást tényleges cselekvés, magatartás is követte. Az összehangolt magatartás koncepciója angolszász-amerikai eredetű és valamiféle konspirációra utal, egyeztetett gyakorlatra, tudatos összehangolásra, vagy akár csak a magatartások tudatos párhuzamosságára: olyan egyeztetett, akaratlagos magatartásra, amely célja a nemkívánt rivalizálás, verseny kiiktatása. A közösségi versenyjogban e fogalom azokra a konspirációkra is kiterjed, amelyek teljesen informálisak, és a részeseket egyáltalán nem kötik jogi értelemben, e ponton markánsan eltérnek a döntések és megállapodások jellegétől. Külső megjelenése e magatartási formának természetesen az, hogy a versenytársak versenykerülő gyakorlatot, magatartást folytatnak221. Az azonban további feltétel, hogy akarati egyezőségben legyenek a felek, azaz legalább két vállalkozás tudatosan és szándékosan hangolja egymáshoz piaci magatartását. Egyes nézetek szerint az összehangolt magatartás mindenképpen feltételezi, hogy az összehangolást végrehajtók valamilyen formában kommunikáljanak egymással, sőt, az is elképzelhető – bár e körben végképp megoszlanak a vélemények – hogy nem feltétlenül tartalmaznak a felekre nézve kötelezettségeket222. Az azonban biztosan kijelenthető, hogy a párhuzamos magatartás önmagában nem ad alapot az összehangolt magatartás megállapítására, hiszen itt csupán arról van szó, hogy egyes piaci szereplők ugyanúgy cselekszenek, anélkül, hogy bármilyen motívum meghúzódna e tevékenység mögött, azaz bár magatartásuk párhuzamos, nem összehangolt. Ezt a jelenséget szokták esernyő-effektusnak is nevezni223. A) Az összehangolt magatartás megjelenése és jellemzői Azokon a piacokon, ahol kevés eladó szerepel és homogén termékeket forgalmaznak (más szóval: oligopolisztikus piacokon), evidenciaszerűen a szereplők kölcsönös függésbe, egymásra utaltságba kerülnek. Ebben az esetben, bár a termelési feltételek, a beszerzési források, az árképzés, stb. az egyes vállalkozásoknál eltér, látszólag olyan piaci helyzet alakul 219

T-11/89 Shell v. Bizottság [1992] ECR II-757. p. T-12/89. Solvay et Compagnie SA Co. v. Bizottság [1992] ECR-II 907. p. (Polypropilén-ügy) 221 BRIGITTE CASTELL BORRÁS: La defensa de la competencia en la C. E. E. (Barcelona, 1986, 102-106. p.) 222 OLIVER BLACK: Concerted Practices, Joint Action and Reliance (European Competition Law Review, 2003/5, 220-221. p.) 223 BOYTHÁNÉ: op. cit. 1998, 63. p.

220

82

ki, mintha kartellben állnának. Ha az egyik vállalkozás árat csökkent, az direkt hatással van a többi vállalkozásra, és így elkerülhetetlen, hogy azok e lépést kövessék. A magatartás mozgatórugója pedig önmagában a tiszta gazdasági racionalitás, nem pedig az összekacsintás és versenykorlátozás. Ugyanígy, ha e piacot egy objektív külső gazdasági hatás éri, pl. a homogén termékek közös alapanyagának ára megemelkedik, akkor az összes piaci szereplő ésszerűen eljárva ugyanolyan mértékben fog árat emelni. Ott, ahol a piac koncentrált, az eladók piaci részesedése magasabb és így nagyobb a veszélye a párhuzamos vagy összehangolt magatartásnak. Ha relatíve koncentrált a piac, és az ügyletek eloszlása a vállalkozások között egyenlőtlen, a párhuzamos magatartás lehetősége nagy. Minél inkább közelítenek egymáshoz az adott piacon a gyártók által fedezett költség/termék mutatók, annál nagyobb a valószínűsége a párhuzamos magatartásnak. Sőt, minél áttekinthetőbb a piac, annál inkább kedvező a helyzet a párhuzamos piaci viselkedés megjelenésének224. Megfordítva a dolgot, az is igaz, ha a piacon nagy számú versengő vállalkozás tevékenykedik, kisebb a lehetősége annak, hogy hatékonyan össze tudnak játszani. Az összejátszás lehetősége ugyanis éppen ott reális, ahol kevés szereplős a piac, azaz ahol egyébként a párhuzamos magatartás megjelenése is valószínűbb. E kartellek azonban nem hatékonyak, és a gyakorlat azt mutatja, hogy nem tudják a piaci árakat tartósan a verseny szabta árak felett tartani, hacsak nincsen valamilyen „fegyelmező mechanizmus” az ártörőkkel szemben. Posner225 fentiektől részben eltérően, azokat kiegészítve az alábbiakban foglalja össze azokat a tényezőket, amelyek kedveznek az összehangolt magatartás kialakulásának: a) a piac az eladói oldalon koncentrált Ez akként mérhető, hogy meg kell vizsgálni a legnagyobb négy-nyolc vállalkozás piaci részesedését az érintett piacon. Arra vonatkozóan azonban, hogy mekkora küszöbszám fölött következtethetünk az összejátszásra alkalmas környezetre, nincsen konszenzus. Ennél fogva az is vitatott, hogy vajon ez értékelhető-e egyáltalán ilyen körülményként. Ha ugyanis a piacra lépésnek nincs akadálya, a nagy vállalkozások vizsgálata mellett semmi információt nem kapunk a valós piaci szerkezetről, amely pedig nagyban korlátozza az összejátszók játékterét. b) Rugalmatlan kereslet versenyáron A kereslet rugalmasságának vagy rugalmatlanságának mérése rendkívül nehéz és bizonyos fokig bizonytalan művelet, amely a releváns piac meghatározásának nehézségeivel hasonlatos. 224

H. W. DE JONG: The Economics of Concerted Practices (Collusion) (In [szerkesztő nélkül] European Competition Policy – Essays of the Leiden Working Group on Cartel Problems, Leiden, 1973, 92-96. p.) 225 POSNER: op. cit. 1976, 56-71. p.

83

c) A belépés lassúsága Ha a piacra lépés időigényes, az voltaképpen a kereslet rugalmatlanságához kötődik. Ez is egy kétarcú jellemző, hiszen ha gyors a piacra lépés, akkor az annak a jele is lehet, hogy összejátszanak a piaci szereplők, extraprofitot érnek el, ezért érdemes a piacot harmadik személyeknek támadniuk. d) Sok vevő e) Standardizált termék Minél egységesebb a termékek kínálata, minél kevesebb lényeges ismérvben térnek el egymástól, annál könnyebb az összejátszás és vice versa. f) Az összejátszó vállalkozások a termelési-forgalmazási lánc azonos fokán állnak Vertikális viszonyban nehezebb az összejátszás megvalósítása, annak igazi terepe a horizontális viszony. g) Az árverseny szerepe Az árverseny remek indikátor. Ha ez hiányzik, nagy az esély az összejátszásra akkor is, ha egyéb szempontokból van kimutatható verseny a vállalkozások között. h) Fix és változó költségek Ha a termékkel járó költségek nagy részét teszik ki a fix költségek, a verseny relatíve instabil lesz és gyakori a csődhelyzet. Ennek elkerülési alternatívája a versenyárnál magasabb ár kikötése és az összejátszás. i) Statikus vagy (hosszabb időt alapulvéve) csökkenő kereslet Ha a kereslet nő, az összejátszás nehezebb, ha statikus vagy csökkenő, könnyebb. j) Titkos tenderek (sealed bidding) Ha a piacon a kiírt pályázatok titkosak, az összejátszástól való eltérést rendkívül egyszerű kiszűrni az összejátszók által, mivel a nyertes biztosan az lesz, aki a hallgatólagos megállapodást megszegte. k) Az iparág „priusza” Ha az adott iparágban, érintett piacon már korábban is voltak összejátszások, ez bizonyítéka annak, hogy az adott körülmények kedveznek az összejátszásnak. E tényezők mellett amennyiben relatíve rögzített a vállalkozások piaci részesedése, vagy a piacvezetők részesedése csökken, jelen van az árdiszkrimináció, a felek információt cserélnek az áraikról, ha az árak regionáisan változnak, ha a tendereken azonos ajánlatok érkeznek, a kartell kialakulása után megváltozik a termelés, az árazás vagy a kibocsátás, ha arögzített továbeladási árak vannak, stb., ezek szintén olyan jelek, amelyek az összehangolt 84

magatartás jelenlétére bizonyítékokat jelenthetnek. Látható, hogy a jogellenes együttműködés lehetősége olykor külső tényezők által determinált, de legalábbis könnyített. Ezek egy csoportját a piaci szerkezetből vagy sajátosságokból olvashatjuk ki. Más szerzők kiemelik, hogy ilyen a piaci résztvevők alacsony száma, a vállalkozások piaci szimmetriája vagy ha a vállalkozások több piacon is érdekeltek. Elősegíti az összejátszást a piacra lépési korlátok nagy száma vagy jelentős mértéke, viszont az ilyen piacok is támadhatókká válnak, ha a kívülállók észlelik, hogy a versenyárnál nagyobb az árszínvonal. Ilyenkor ugyanis az új piacra lépő (maverick) lényegében felborítja a békés együttműködést. Az összejátszás esélyét jócskán növeli, ha a piaci szereplők tulajdonosi struktúrája egymást átfedi vagy egyébként a vállalkozások között egyéb szálak húzódnak. Ilyen az is, ha a vállalkozások rendszeres vagy gyakori megrendeléseket kapnak, ha a megrendelői igények rugalmasak, (bár ennek nincsen köze az összejátszás valószínűségéhez) vagy ha a termékek egyneműek (bár ez utóbbi nem teljesen igazolt az elmélet tükrében). Az összejátszásokat nagyon elősegíti a vállalkozások közötti információ-csere (a korábbi, jelenlegi vagy jövőbeli árakról, kapacitásról) és az árak átláthatósága (lásd az összehangolt magatartások kapcsán). Amennyiben a piacon pénzügyileg erősek a vevők, ez gyengíti az eladók összejátszását226. A legkényesebb pontja az összehangolt magatartások vizsgálatának a tudatos és a szükségszerű párhuzamos magatartás megkülönböztetése, hiszen a jogellenes összehangolt magatartás és a jogszerű (vagy legalábbis neutrális) párhuzamos magatartás külső megnyilvánulási formája azonos. Ezt tovább tetézi, hogy a Bíróság szerint a párhuzamos magatartás bár nem tilos, de bizonyítékul szolgálhat az összehangolt magatartás létére, hogyha ezt olyan versenyhelyzet követi, ami eltér a piac adottságaiból következő szituációtól. Az állam aligha tilthatja meg, hogy egy piacon oligopol struktúra alakuljon ki. Annyit azonban mindenképpen tehet, hogy megnehezítse ennek kialakulását. E körben két fontos feladata van a versenyjognak. Egyrészt biztosítani, hogy sem kormányzati, sem piaci úton a potenciális versenytársak nincsenek elzárva a piacra lépéstől, így kialakulhat az a sok résztvevős struktúra, amelyben lehetetlen egy széleskörű és ellenőrzött összehangolás. Másrészt pedig megtiltani azokat az eszközöket, amelyek az összehangolást lehetővé teszik vagy megkönnyítik, amilyen pl. az áremelés előzetes és rendszeres bejelentése227. Éppen ezért az értékelés során azt kell vizsgálni a bizonyítékok mellett, hogy van-e objektív és racionális magyarázata a párhuzamos viselkedésnek vagy az csak az összejátszás eredménye lehet. 226 227

MASSIMO MOTTA: op. cit., 138-156. p. VALENTINE KORAH: EC Competition Law and Practice (Oxford, 2000, 44-45. p.)

85

A vállalkozások nyereségességét és piaci stratégiáját azonban nagyban befolyásolja a piacon tevékenykedő versenytársak stratégiája és magatartása. Ezek összehangolása, pl. oly módon, hogy informálják egymást az árszínvonal alakulásáról arra szolgál, hogy kibújhassanak a kartelltilalom alól, elkerülve a megállapodás bizonyíthatóságát. Az eredmény ugyanaz, mintha megállapodást kötnének: az érintett piacon a kereslet/kínálat szabta árat felváltja az összejátszók tevékenysége révén megszilárdult ár228. Az összehangolt és a párhuzamos magatartás megkülönböztetését a Bíróság az ún. színezékanyag-ügyben229 mondta ki, amikor leszögezte: az összehangolt magatartás az együttműködésnek olyan formája, amely nem éri el a megállapodás szintjét, de tudatosan helyettesíti a vállalkozások közötti kooperációt a verseny kockázatai miatt. Fontos megjegyezni, hogy önmagában az összehangolás nem meríti ki a tilalmat, csupán abban az esetben, ha az összehangolás ténylegesen megjelenik a felek piaci magatartásában. Így nem állapítható meg összehangolt magatartás, ha egy piaci szereplő valamennyi partnerével szemben azonos szerződési feltételekkel köt szerződést, akik egymásnak versenytársai, még akkor sem, ha e (potenciális) versenytársak tisztában vannak azzal, hogy a valamennyiük azonos feltételekkel szerződött a szállítóval, és ennek ellenére betartják azt230. B) Az információcsere mint az összehangolt magatartások lelke A hatalmat mindaddig lehet csak felelősen gyakorolni, amíg az bizonytalan231. Nem csoda, hogy a vállalkozások éppen a piac, a verseny egyik sajátosságát, a bizonytalanságot igyekeznek kiiktatni összehangolt magatartásuk révén. Ennél fogva e magatartások megítéléséhez kiemelten fontos fogódzót nyújthat, hogy a felek vajon kapcsolatba léptek-e egymással akár csak közvetett módon232. Ha pl. a vállalkozás a piaci tevékenységéről előre tájékoztatja versenytársait, az már önmagában elég lehet az összehangolás megállapításához. Ha a kapcsolattartást igazolni lehet, ez már sokszor elegendő e fordulat kimondásához. Ez igazolható közvetlen bizonyítékokkal: írásos levélváltásokkal, tervekkel, jegyzőkönyvekkel, tárgyalások tényével, azzal, hogy személyesen találkoztak a vállalkozások képviselői, ahol a

228

BISHOP – WALKER: op. cit., 139-140. p. C-48, 49, 51-57/69 Imperial Chemival Industries (ICI) v. Bizottság [1972] ECR 619. p. 230 OBERDORFER – GLEISS – HIRSCH: op. cit., 15. p 231 „Power (…) can be exercised responsibly only so long as it remains insecure.” (Ralph Nadertől idézi: SIR GORDON BORRIE QC: UK Competition Law and Policy: A Retrospective (In LONBAY op. cit., 24. p.) 232 Cooperatieve Vereniging ’Suiker Unie’ UA v. Bizottság (lásd fent) 229

86

smith-i gondolat jegyében a piaci folyamatokat vitatták meg, hogy elkerüljék az árháborút233. Közvetett bizonyíték lehet egy információcsere-rendszer felállítása és ennek megvitatása, a piaci magatartás olyan fokú egybecsengése, amelynél összehangolásra kell következtetni, az azonosan időzített áremelés. A Bíróság kimondta, hogy oligopol jellegű, koncentrált piaci struktúra mellett a rendszeres, előzetes konzultáció az árpolitikáról és az árak alakulásáról kiiktatja a piacról a piaci tevékenységgel szükségszerűen velejáró kockázatot, ami viszont a verseny létének egyik lényeges ismérve és megkülönböztető jegye234. Rendszerint összehangolt magatartáshoz vezet, ha az egyik versenytárs a másiknak levélben panaszkodik a termékeik közötti versenyről, ha az abban foglaltak teljesülnek is235. A már említett színezékanyag-ügyben a személyes találkozás ténye, illetve az áremelés többé-kevésbé egységes formában való közlése telexen, telefonon vagy levélben megalapozta az összehangolt magatartás megállapítását. Természetesen az nem tilos, hogy a független vállalkozások saját piaci magatartásának alakítása során tekintetbe vegyék versenytársaik már meglévő, létező stratégiáját, magatartását, tevékenységét. Az sem tilos, hogy kapcsolatban legyenek. Az viszont annál inkább tilos, hogy olyan akár közvetlen, akár közvetett kapcsolatos tartsanak fenn, amelynek célja vagy hatása a versenytárs piaci magatartásának befolyásolása vagy az, hogy saját magatartásukról adjon számot a versenytársnak, hogy a többi fél ehhez tarthassa magát a későbbiekben236. A fapép-ügyben a Bíróság ezt az álláspontot akként korlátozta, hogy nem állapította meg az összehangolt magatartást, amikor az érintett vállalkozások az ügyfelek kérésére negyedévenként kibocsátották maximális áraikat tartalmazó árlistáikat. Arra hivatkozott az ítélet, hogy ettől még a versenytársak tényleges magatartásának alakulásával kapcsolatban a vállalkozások bizonytalanságban maradtak237. 3.6. A verseny befolyásolása, azaz megakadályozása, korlátozása vagy torzítása, mint hatás Amennyiben egy vállalkozások közötti megállapodás, összehangolt magatartás vagy döntés megfelel a fentieknek, további kritériuma a 81. Cikk alkalmazásának, hogy a versenyt befolyásolja, azaz a hatása, hogy a verseny korlátozza, akadályozza vagy torzítsa, avagy azt célozza. Csak akkor tilalmazott ez a megállapodás, ha ez a célja vagy ilyen hatása van. A 233

Interbrew és Alken-Maes v. Bizottság ([2003] OJ L200/1) Traktor-ügy: John Deere Ltd. v. Bizottság [1994], ECR II-957. p. 235 LENNART RITTER – W. DAVID BRAUN – FRANCIS RAWLINSON: European Competition Law: A Practicioner’s Guide (Hága, 2000, 88-91. p.) 236 Cukorkartell-ügy (lásd fent) 237 C-89, 104, 114, 116, 117, 125-129/85 A. Ahlström OY és mások v. Bizottság [1988] ECR 5193. p. (fapép-ügy)

234

87

„célja vagy hatása” fordulat semmiképpen sem konjunktív, szigorúan vagylagos238. Ez azt is jelenti, nyelvtani értelmezés alapján, hogy amennyiben egy megállapodás versenykorlátozó célú, akkor nem követelmény, hogy ténylegesen versenykorlátozó hatások is kísérjék a megállapodást. A célzat ugyanis önmagában a jogellenesség mezejébe tolja azt. Ha ilyen jellegű célja, szándéka nincs a feleknek, akkor viszont számít annak a vizsgálata, hogy a megállapodás következtében ténylegesen bekövetkezik-e (és tegyük hozzá: érzékelhető mértékben) a verseny akadályozása, korlátozása vagy torzítása. Ezt az álláspontot tette magáévá a Bíróság is239. A versenykorlátozó szándék akkor állapítható meg, ha a megállapodás valamilyen súlyos versenyjogi korlátozást tartalmaz, pl. árrögzítést, exporttilalmat írnak elő a felek, rögzítik a termelési kvótákat, stb. Ilyen esetekben a hatások vizsgálata szükségtelen. Ha a célok világosak és egyértelműek és ezek a tilalomba ütköznek, akkor nem követelmény, hogy a versenyre káros célokat ténylegesen elérjék. Ami a versenycsorbító hatásokat illeti, csak a megállapodásban benne rejlő, inherens és nyilvánvalóan a megállapodásból folyó hatások számítanak relevánsnak. Ugyanakkor nem elegendő csupán az azonnali, kézenfekvő hatásokat felmérni, a vizsgálatnak ki kell terjednie a potenciális, hosszabb távú hatásokra is. Kiemelendő, hogy egyébként a megállapodással elérni kívánt célok, illetve annak tényleges vagy potenciális hatásainak vizsgálatakor nem elegendő pusztán a megállapodást szemügyre venni. A kérdéses magatartást vagy megállapodást a maga egészében kell kezelni, hiszen elképzelhető, hogy az egyes vitatható rendelkezések nem sértik a versenyt, összhatásuk azonban igen. A másik alaptétel, hogy a versenykorlátozást csak a releváns piac tényeinek ismeretében lehet megítélni. Tekintetbe kell venni továbbá azt is, hogy az egyébként nem versenykorlátozó megállapodások az érintett piacon kialakíthatnak olyan hálózatot, amely kumulatív hatása a piac egészét alapul véve a verseny korlátozása. Ez a gondolat egyébként megjelent az új bagatell kartell-közleményben és az új csoportmentességi rendeletek többségében (lásd alább). Nem véletlen, hogy a tilalmi szakasz lelke igazából ez a fordulat, hiszen ezen áll vagy bukik, hogy a megállapodás a tilalom alá tartozik vagy azon kívül esik.

238

A Szerződés hivatalos olasz szövege e két feltételt konjunktíve tartalmazza. „Sono incompatibili con il mercato comune e vietati tutti gli accordi tra imprese, tutte le decisioni di associazioni d’imprese e tutte le pratiche concordate che possano pregiudicare il commercio tra Stati membri e che abbiano per oggetto e per effetto di impedire, restringere o falsare il gioco della concorrenza all’interno del mercato comune ed in particolare quelli consistenti (…)”. (kiemelés tőlem) Ez apropót adott a Bíróságnak, hogy leszögezze, hogy itt két vagylagos esetről beszélünk. C-219/95P Ferriére Nord v. Bizottság [1997] ECR I-4411. p. 239 Société Technique Minière v. Maschinenbau Ulm (lásd fent)

88

Szemben a már jóideje meghaladott ún. tartalmi elméletekkel, amelyek a versenyjog hatókörébe akkor sorolnak egy megállapodást, ha az jogi kötőerővel bíró kötelezettséget tartalmaz a verseny korlátozására, a közösségi versenyjog eredményszemléletű, a Consten/Grundig-ügy óta pedig egyértelmű, hogy elegendő a jogsértéshez annyi, hogy a megállapodás a verseny korlátozását célozza. Ennek megállapítása kemény dió, hiszen szükséges volna pontosan tudni, mi minősül versenynek. Ennek a körülírása aligha sikerülhet teljesen precízen, mint ahogy erre a jogszabályok nem is vállalkoznak. Vajon szükségszerűen azzal kell-e járjon a verseny, hogy egy fél teret nyer mások kárára? Megkövetelünk bizonyos fokú intenzitást a versennyel kapcsolatban? Vagy adott esetben a versenymentes (amikor verseny ténylegesen és aktuálisan nem folyik) állapot is kimerítheti a „verseny” fogalmát, hiszen a potenciális verseny lehetősége éppen elegendő? Azt sem tudhatjuk pontosan, hogy a fenti eredményeknek kire kell vonatkozniuk, kinek a viszonylatában kell vizsgálnunk a versenyellenes következményeket. A legmegnyugtatóbb és többségi álláspont az, hogy amennyiben harmadik személyek versenyszabadságát érinti a kartell, akkor az a 81. Cikkbe ütközik. Az alkalmazás alapjául pedig elég annyi, hogy ténylegesen milyen a megállapodás hatása, függetlenül az azt kötők szándékától. A versenyellenes szándék pedig szintén elegendő, függetlenül a megállapodás tényleges hatásaitól (vagy ezek hiányától), illetve attól, hogy ezt explicite kifejezésre juttatják-e vagy más célokat is próbálnak elérni. Paradox módon a (3) bekezdés biztosította mentesülési lehetőség arra ösztönözte a Bizottságot is és a Bíróságot is, hogy a tilalmat nagyon szélesen (szigorúan) fogja fel. Szemben az amerikai versenyjoggal, ahol csak a ténylegesen versenyellenes megállapodások tilalmazottak a joggyakorlat tükrében, e fordulat szigorú értelmezése sokszor ellentmondásos és vitatott ítéleteket eredményezett, amire jó példa a Consten/Grundig-ügy volt. 3.6.1. A hatás érzékelhetősége Különösen az amerikai versenyjogi jogalkalmazás pragmatizmusa mellett tűnhetett az európai versenyjog indokolatlanul szögletesnek és nehézkesnek, amíg nem fektette le a Bíróság a de minimis non curat praetor elvet. Ez azt jelentette, hogy elvileg bármilyen jelentéktelen megállapodás bármilyen jelentéktelen tényleges versenykorlátozó hatása (vagy ad absurdum hatás sem kellett, ha a kellő „rossz szándék” megvolt) a Szerződés tilalmába ütközött, holott nem ezek az ügyek azok, amellyel egy versenyhatóságnak feltétlenül foglalkozni kell. Éppen ezért érthető, hogy bírói jogfejlesztés révén kialakult a bagatell kartellek kategóriája, mivel csak az a megállapodás sérti a közösségi versenyjogot, amelynek 89

érzékelhető hatása van a belső piacon, még akkor is, ha a kérdéses megállapodás szándékosan versenykorlátozást céloz240. E körben fordított arányossági összefüggést állapíthatunk meg: minél súlyosabb a jelentéktelen megállapodás versenykorlátozó jellege, annál kisebb jelentőségű megállapodások is a tilalom alá esnek. A Bizottság közleményében foglalkozik a tagállamok közötti kereskedelem érintettségével241. Összhangban a négy szabadság kibontakoztatásával, a közlemény szerint e feltétel nem a szorosan értelmezett, határokat átlépő áru- és szolgáltatáscsere körére szorítkozik, hanem valamennyi, határon átnyúló, gazdasági tevékenységet felölel. A hatás akkor mutatható ki, ha legalább két tagállamban a gazdasági tevékenységek valamely szegmensét a megállapodás érinti vagy a verseny struktúráját befolyásolja akár azzal, hogy a versenyt csorbítja, akár úgy, hogy ezzel fenyeget. A Bizottság a maga részéről e közleményben megalkotta a NAAT-szabályt242 is, amely azzal foglalkozik, hogy mikor érzékelhető a hatása a megállapodásnak a tagállamok közötti kereskedelemben, így ez kulcsfontosságú a vállalkozások számára. Ha két konjunktív feltétel teljesül, nevezetesen a vállalkozások összesített piaci részesedése 5% alatt marad az érintett piacon, és horizontális viszonylatban az érintett felek, vertikális kapcsolatokban a szállító éves forgalma nem haladja meg a 40 millió eurót, akkor a megállapodásnak nincs érzékelhető hatása a tagállamok közötti kereskedelemre. A bagatell-kartelleket lentebb, a mentesítések kapcsán érintjük részletesebben, hiszen a bagatell-kartell közlemény ugyanolyan safe harbour-hatással bír a vállalkozások felé, mint a csoportmentességi rendeletek. Megjegyezzük azonban, hogy a bagatell-kartellek nem mentesített megállapodások, hanem lényegében értelmezés és bírói jogfejlesztés útján mentesülnek. 3.7. A tagállamok közötti kereskedelem érintettsége További feltétel a 81. Cikk kapcsán, hogy a tagállamok közötti kereskedelmet érintse hátrányosan a korlátozás. Ezt felfoghatjuk hatásköri normának, lévén a közösségi és tagállami kompetenciák elosztásának egyik formája, ahol a tagállamok közötti kereskedelem 240

C-5/69 Völk v. Ets. Vervaecke Sprl. [1969] ECR 295. p. Guidelines on the effect on trade concept contained in Articles 81 and 82 of the Treaty (2004 OJ 101/81) 242 No Appreciable Affect on Trade – nincs érzékelhető hatása a versenyre 241

90

érintettsége minősíti az ügyet közösségivé. Ez a jelleg megkérdőjelezhető azon az alapon, hogy a Bizottság sokáig negatív megállapítási eljárás lefolytatására is jogosult volt, azaz eljárhatott a versenyt nem sértő megállapodások kapcsán annak kimondására, hogy az adott megállapodás nem érinti a versenyt, azaz a tagállamok közötti kereskedelmet hátrányosan243. Akárhogy is fogjuk fel e szakaszt, végső soron a közösségi versenyjogi jogalkalmazás határait fekteti le. Amennyiben a megállapodás csupán egy tagállam területén érinti a kereskedelmet, úgy az nem számít közösségi ügynek és a nemzeti versenyjog megítélése alá esik. A tagállamok közötti kereskedelmet természetesen hátrányosan érintheti egy tisztán belföldi kartell is, amennyiben annak hatása a tagállami piacokon túlmenően a belső piacon is érezhető, de ilyenkor a kartell maga vitathatatlanul közösségi hatással bír. Elegendő a jogsértéshez, hogy a megállapodás alkalmas a kereskedelem befolyásolására, nem követelmény, hogy ez ténylegesen be is következzen. Ennek megítélése a kérdéses áru, a megállapodás jellege és a felek piaci szerepe, részesedése alapján vizsgálható. Meghökkentő módon a tagállamok közötti kereskedelem érintettsége akkor is kimutatható, ha a megállapodás hatása a kereskedelem volumenének növekedése, ahogy az a Consten/Grundigügyben elhangzott244. A szabály magyarázata, hogy nem az a Szerződés versenyszabályainak célja, hogy serkentse a tagállamok közötti kereskedelmet. Ha a megállapodás területi kizárólagosságot tartalmaz, az érinti a tagállamok közti kereskedelmet. Szintúgy, ha a megállapodás harmadik országbeli vállalkozások között a belső piacon jön létre, amennyiben a belső piaci folyamatokat ez befolyásolja245 export vagy importkorlátozások révén vagy más módon. A tagállamok közötti kereskedelmet érinti az is, ha az egyik tagállamban honos vállalkozás vállalja, hogy áruját az ugyanabban a tagállamban honos szállítótól szerzi be, és az adott tagállamban forgalmazza, mert ezzel azt is megkötik, hogy más tagállamok vállalkozási nem szállíthatnak, illetve tőlük nem lehet szállítást igényelni246. Ugyanígy, ha a kartell megbénítja a nemzeti piac jó részét, elvágva a belső piac

243

OBERDORFER – GLEISS – HIRSCH: op. cit., 39. p. Megjegyzendő, hogy az olasz hivatalos szöveg szerint a kereskedelemre való hatásnak károsnak kell lennie, a kereskedelem tagállamok közötti élénkülése, növekedése viszont nem ilyen jellegű. „Sono incompatibili con il mercato comune e vietati tutti gli accordi tra imprese, tutte le decisioni di associazioni d’imprese e tutte le pratiche concordate che possano pregiudicare il commercio tra Stati membri e che abbiano per oggetto e per effetto di impedire, restringere o falsare il gioco della concorrenza all’interno del mercato comune ed in particolare quelli consistenti”. (kiemelés tőlem) 245 Javico International és Javico AF v. Yves Saint Laurent Parfums SA [1988] ECR I-1983. p. 246 C-234/89 Delimits v. Henninger Bräu [1991] ECR I-935. p. 244

91

más államainak vállalkozásait a piacra lépéstől, az a tagállamok közötti kereskedelmet érinti247. 3.8. A tilalmi szakasz alkalmazhatatlansága értelmezés alapján Értelmezés segítségével összeállítható egy lista248, amely azokat a megállapodásokat foglalja magában, amelyeket körülleng a versenykorlátozás gyanúja, ám a 81. Cikk eddig tárgyalt elemeinek hiánya vagy fogyatékossága miatt mégsem esnek a tilalom hatálya alá. Ez a lista egyben segítséget is nyújt a jogalkalmazóknak, hogy a felmerült ügyekben egyáltalán milyen elemeket kell mérlegelni ahhoz, hogy megállapítható legyen a 81. Cikk (1) bekezdésének alkalmazása. Ezek alapján kívül esik a tilalmi szakasz alkalmazási körén •

az a (versenykorlátozó jellegű) megállapodás, amelynek részesei nem minősülnek vállalkozásnak,

•

az a megállapodás, amely olyan felek között jött létre, amelyek ugyanazon gazdasági egység részét képezik („az egy gazdasági egység érv” alapján ugyanis e jogilag független és elkülönült vállalkozások gazdasági-versenyjogi szempontból nem minősülnek különböző entitásoknak; lásd lent),

•

az eredeti ügynöki megállapodások (lásd lent),

•

a munkaügy kollektív megállapodások a munkaadók és munkavállalók között,

•

azok az egyoldalú magatartások, amelyet a másik fél sem kifejezetten, sem hallgatólagosan nem fogad el,

•

a fúziókontroll területére eső, teljesen közös vállalkozások,

•

azok a megállapodások, amelyeknek sem céljuk, sem hatásuk nem érinti a verseny megakadályozását, korlátozását vagy torzítását,

•

azok a megállapodások, amelyek versenykorlátozó hatása nem érzékelhető,

•

azok a megállapodások, amelyek nem érintik a tagállamok közötti kereskedelmet,

•

azok a megállapodások, amelyek teljesen eleget tesznek a Bizottság által értelmezési szándékkal kiadott közleményeknek, állásfoglalásoknak,

•

azok a megállapodások, amelyek gazdasági közérdek végrehajtására állami megbízás alapján születtek,

•

247 248

azok a megállapodások, amelyek teljesen extraterritoriális jellegűek.

Cement-ügy (lásd fent) JONES – SUFRIN: op. cit., 2004, 178-179. p.

92

3.9. A tilalmi szakaszban említett tipikus versenykorlátozások A 81. cikk első bekezdésének a) – e) alpontja példálózó jelleggel említ néhány olyan magatartást, ami a kartelltilalom alá esik. Nagyon fontos azt kiemelni, hogy ez a katalógus semmi szín alatt sem értelmezhető vagy értékelhető kimerítő felsorolásnak. Igazából e példák ahhoz nyújtanak segítséget, hogy megértsük, vagy legalábbis képet kapjunk arról, mit jelent az általános tilalmi klauzulában a verseny korlátozása, torzítása, akadályozása. E lista léte, ha úgy tetszik, nem választható el a tilalmi klauzulától. Nem önmagukban tilosak ezek a felsorolt tényállások, hanem akkor, ha egyébként az összes többi, első bekezdésben említett kritérium megvalósul. Ahogy az fentebb látszott, az európai kartelljog struktúrájától kezdettől fogva idegen volt az a gondolat, hogy valamely megállapodás eleve és előre meghatározva versenykorlátozónak legyen bélyegezve. Ezzel együtt érdemes kiemelni, hogy a csoportmentességi rendeletek megjelenésével megjelentek a tilalmi, „fekete” listák, amelyek emlékeztetnek az eleve jogellenesnek kikiáltott megállapodásokra, ám ezek a megállapodástípusok vagy elemek legfeljebb a csoportmentesség lehetősége alól lettek kivéve, nem érintve a (3) bekezdés szerinti mentesülési lehetőséget. A közösségi versenyjog e jellege abból fakad, hogy a harmadik bekezdésben meghatározott, egyedi mentesség alapjául szolgáló feltételek alkalmazási köréből ezek az „kemény magba” tartozó megállapodások eleve kiesnének, azaz lenne egy olyan kör, ami bármely feltételek fennállása esetén (vagy ellenére) is érvénytelen lenne. A valóságban ilyen „per se érvénytelenségi kör” nincsen, hiszen a csoportmentességből kizárt megállapodások előtt nyitva áll az „egyedi mentesség” lehetősége (lásd lent). 3.9.1 Vételi vagy eladási árak, illetve üzleti feltételek közvetlen vagy közvetett rögzítése Tulajdonképpen az árrögzítés az egyik klasszikus versenykorlátozásként is felfogható, amiből a fogyasztókra, a „közre” a lehető legritkábban hárul előny és a legritkábban jár jótékony hatásokkal. A maga tiszta megjelenési formájában ez egy olyan árszínvonal kialakulásához vezet, amely nem tükrözi a piaci folyamatokat és nem indokolható objektív körülményekkel. Az árkartell tagjai ugyanis eltérítik a kereslet és kínálat szabta árat és a verseny természetes törvényét megállapodásukkal helyettesítik. Kiemeljük, hogy nincs különbség a versenyjogi megítélés szempontjából a vételi és az eladási árak rögzítése között. Minden esetben áremelkedést gerjesztenek és ezáltal a verseny funkciói közül a versengő árak 93

révén előálló jóléti hatást csorbítják. Piacgazdaságban természetesen lényegében bárki bármilyen áron kínálhatja a termékét és természetesen az is megengedett, hogy tekintetbe vegye a piac és a versenytársak esetleges magatartását, árpolitikáját. Az azonban, hogy minden bizonytalanságot kiiktatva összejátszanak a versenytársak azért, hogy magasabb árszintet érjenek el, biztosan tilos249. Nem véletlen, hogy a 81. Cikk (1) bekezdésében szereplő felsorolás ezzel a tradicionális korlátozással kezdődik. E jelenség érezhetően horizontális viszonyokban fordulhat elő különösen húsba vágó negatív hatásként és a leglátványosabban, de vertikális kapcsolatokban szintén gyakran megjelenhet. A maga tiszta formájában az árak rögzítését jelenti, ami a gyakorlatban nem feltétlenül jelent fix szabott árat, ezzel egy tekintet alá esik a minimum-árak rögzítése. Ebben az esetben ugyanis az árverseny, amely negatív jellegű szokott lenni versenykörülmények során, eltűnik. Ezen kívül ide tartozik sok egyéb piaci praktika is. Így az árengedmények rögzítése, a rabattrendszer egységesítése, a reklám korlátozása, az árlisták egyeztetésére vonatkozó megbeszélés, árpolitika-csere, a közös értékesítési megállapodás, az árellenőrzési célzatú árrögzítés250, sőt bizonyos feltételek mellett az ajánlott ár megjelölése is251. Árrögzítésnek minősül, bár közvetett módon, ha az árképzés elemei vannak rögzítve. Az árrögzítés természetesen a szolgáltatások piacán is megjelenhet. Mivel ez a fordulat tisztán „immateriális”, azaz a puszta eredmény beállása elegendő a jogsértés megállapításához, a felek dolusa nélkül is megvalósítható. A Bizottság illetve a Bíróság az árrögzítést önmagában vagy más megállapodásokkal összekapcsolva a gazdaság tulajdonképpen valamennyi területén, a grafit elektródáktól kezdve a metil-glukaminig, a banki szolgáltatásoktól a szabad szellemi foglalkozásokig megállapította számos esetben, amelynek felsorolása nem e dolgozat feladata. 3.9.2 A termelés, a forgalmazás, a műszaki fejlesztés és a befektetés korlátozása Amennyiben e fordulat valamelyike valósul meg az érintett piacon, az azzal a hatással jár, hogy felborítja a kereslet és a kínálat aktuális egyensúlyát, aránytalanná teszi a két oldalt és valószínű, hogy amennyiben a kereslet serkentését a kínálat visszafogásával érik el, áremeléshez vezet252. Tipikus megnyilvánulási formája a kvóta-rendszer. E fordulat sajátossága, hogy rendkívül tágan fogalmaz, rendkívül nehéz ennél fogva meghatározni, hogy 249

Színezékanyag-ügy (lásd fent) Ilyen jellegűnek minősülnek a megállapodások, ha a termék természetéből fakadó áringadozásokat és bizonytalanságokat akarják a részes felek megállapodásukkal korrigálni és így kiszámíthatóvá tenni. Lásd pl. cink-ügy (OJ 1984 L220/27) 251 JONES – SUFRIN: op. cit., 2004, 790-794. p. 252 Kininkartell (lásd fent) 250

94

hol is húzódnak e fordulat határai. Éppen ezért, e tekintetben talán nagylelkűbb volt a bizottsági (bírósági) jogalkalmazás, mint más esetek kapcsán. E fordulat alá eshetnek főként a szakosítási megállapodások, az egységes fejlesztési megállapodások, az egységes standardok alkalmazása a gazdasági tevékenységben, az egységes eladási-vételi szervezetek létrehozása, vagy a kvóta-kartellek. Ide tartozhatnak még a „tilalmi megállapodások”, ami felöleli az export- és importtilalmat, a gyártás kizárását, vagy amelyek egyszerűen önmagának a versenynek a kizárására vonatkoznak. Külön csoportot képeznek az együttműködési megállapodások, amelyek nem megszorító jellegűek, hanem kooperatívak (a fentieken túlmenően: kereskedelmi együttműködés, közös fióktelep létrehozása)253. A szabad foglalkozások körében az okozhat versenykorlátozást, ha az egyes „védett” szakmák képviselői közötti együttműködés lehetőségét a jogi szabályozás kizárja, ideértve az olyan szakmák közötti együttműködés kizárását is, amelyet nem indokol az etikai standardok vagy a szakmai függetlenség feltétlen tiszteletben tartása. 3.9.3 A piac vagy a beszerzési források felosztása E korlátozás is klasszikus kartell-megnyilvánulási forma. A közösségi versenyjogban a területi alapú piacfelosztás mindig is szigorú megítélés alá esett (lásd pl. a párhuzamos import fenntartásának kiemelten fontos mivoltát). E korlátozás lényege, hogy a kizárólagosságot élvező vállalkozás kénye-kedve szerint szipolyozhatja ki a neki biztosított piacot, mivel e területen tulajdonképpen monopolhelyzetbe kerül. Ennél fogva nincsen kitéve semmilyen versenynek és csak a fogyasztók tűrőképessége szabja meg a vállalkozás árpolitikájának korlátait. Éppen ezért ez is egy hatékonyabb megoldás a versenykorlátozóknak, mint az árrögzítés. A Bizottság kezdettől fogva szigorúan viszonyult e megállapodásokhoz, részben mert a belső piac „visszanemzetiesítésének” veszélyét látta benne, mivel ezek a megállapodások sokszor a nemzeti piacokat védik, csökkentve a közösségi gazdasági interakció, a tagállamok közötti kereskedelem intenzitását254. Horizontális vetületben e kitétel a területi kartellekre vonatkozik, amelyek földrajzi határai természetesen nem feltétlenül követik az államhatárokat, illetve azokat az export/import kartelleket, amelyek a belső piacra érkező importtal vagy az onnan végrehajtott exporttal kapcsolatosak. Vertikális vetületben is értelmezhető e fordulat, ez esetben ide 253 254

BORRÁS: op. cit., 207-209. p. Commission’s First Report on Competition Policy (1971.)

95

tartozhatnak a franchise-megállapodások, a kizárólagos forgalmazási megállapodások, illetve a kivitellel és behozatallal kapcsolatos előírások és tilalmak. A Bizottság következetes szigorral lépett fel azokkal a megállapodásokkal szemben, amelyek a hazai piac védelmét (fenntartását) (home market principle) voltak hivatottak fenntartani, szolgálni (exporttilalmak, hazai exportőr közbeiktatása, mennyiségi korlátozások az adott terület piacain, stb.). Ezeket a korlátozásokat általában súlyos versenykorlátozásként szokták értékelni és az egyedi mentesség kérdésében a Bizottság szigorú gyakorlatot folytatott. A Consten/Grundig-ügyben lefektetett elvek szerint megkülönböztethetünk relatív területi korlátozást (amikor a szállító arra kötelezi magát, hogy csak egy szerződő félnek szállít az adott földrajzi területen), illetve abszolút korlátozást (amikor előbbit kiegészítve még azt is vállalja, hogy közvetett módon sem szállít az adott területre, illetve törekszik elérni, hogy egyéb partnerei se szállítsanak oda). A Bizottság abszolút területi védelem esetén csak kivételesen adott ki mentesítő határozatot (pl. akkor ha a termék/szolgáltatás piacra való bevezetése rendkívüli költségekkel jár). A kérdés e tekintetben az, hogy vajon a kereskedelmi képviselet beleütközik-e ebbe a tilalomba? A fenti, korlátozó jellegű elemek ugyanis itt is megtalálhatóak, hiszen a megbízó érdekében (és kizárólag a megbízó érdekében) végzik tevékenységüket, az általuk tető alá hozott ügyletek őket nem, csak a megbízójukat kötik vagy jogosítják és általában a megbízó irányítása alatt állnak. A kereskedelmi ügynök kötelezettségei azonban – elismerve a jogviszony sajátos jellemzőiből fakadó és a jogviszony centrumában álló lojalitást – nem esnek a Római Szerződés kartelltilalmi klauzulája alá. A másik oldalról, azon megbízói kötelezettségek, amelyek a kereskedelmi képviselő piacvédelmét, kizárólagos ellátás fogalmazzák meg, e lojalitás okán szintén nem minősülnek versenykorlátozónak. Ezekben az esetekben voltaképpen nem is beszélhetünk két (önálló) piaci szereplőről, mivel a kereskedelmi képviselő önmagában önállótlan alany, tevékenysége nem önérdekű. Éppen ezért, a hasonló tartalmú forgalmazási megállapodások, amelyeket a szállító önálló és független vállalkozásokkal köt, nyilvánvalóan más megítélés alá tartoznak, azaz beleütköznek a 81. Cikk tilalmába. Éppen ezért, e két kategória megkülönböztetése a megállapodás megítélése szempontjából alapvető jelentőségű. Mégis, a jogi értelemben tiszta különbségtétel a piaci folyamatokban nem mindig mutatható ki ilyen tisztán, azaz szükségképp nagy a határesetek száma, nem véletlen, hogy ez a kérdés a kezdeti időkben nagy hangsúlyt kapott255. 255

A kérdés jelentősége miatt a Bizottság már 1962-ben (december 24.) kibocsátott egy közleményt a kereskedelmi ügynöki tevékenység és a kizárólagos forgalmazási szerződés megkülönböztetéséről.

96

A területi alapú versenykorlátozások tilalma nagyon gyakran ellentétbe kerülhet azon, szintén jogvédte érdekekkel, amelyek valamilyen kizárólagos jogon alapulnak. Különösen ilyen, ha szellemi alkotást oltalmazó jogok kerülnek konfliktusba a 81. Cikk kartelltilalmi klauzulájával. A kizárólagos jogok felhasználására adott licencia ugyanis valamiféle territoriális elemet rendszerint tartalmaz, amely licencia az oltalmi jogok kizárólagos használatára jogosítja fel a licencia vevőjét. A Bíróság következetes gyakorlata szerint pedig az iparjogvédelmi jogok nem jelentenek eleve kivételt a közösségi kartelljog hatóköre alól, beleértve a licencia-megállapodásokat. Ez a probléma – védjegyek kapcsán – a már többször említett Consten/Grundig-ügyben is felmerült. Elméletileg ugyanis a verseny kizárására vezethet az, hogy egy védett oltalmi jog (védjegy) az adott országban be van jegyezve, egyúttal a jogosult szuverén döntésén múlik, hogy melyik versenytársnak ad licenciát. Mégis, amennyiben a termék kizárólagos forgalmazására való felhatalmazás területi jellegű, kölcsönös és tulajdonképpen versenytársak között jön létre, az biztosan a tilalmi szakaszba és közelebbről ebbe az alpontba ütközik256. Ez a Bíróság álláspontja szerint joggal való visszaélés lenne, ha ennek révén hiúsítaná meg a védjegyjogosult (bejegyzett védjegyére hivatkozva) a párhuzamos importot. Más kérdés, hogy ez az álláspont megkérdőjelezhető, hiszen a védjegyjogosult abszolút szerkezetű és negatív tartalmú pozíciója részben azért keletkezik, hogy a párhuzamos importot kizárja, másképpen: a jogviszony adta kizárólagos pozícióját megőrizze. Eltérő a helyzet akkor, ha egyeseknek engedélyt ad a védjegy használatára, másoknak pedig nem, hiszen ebben az esetben felmerül a jogkimerülés kérdése, amely tradicionálisan a szellemi alktoások joga és a versenyjog között feszülő ellentmondás feloldásának eszköze. A jogkimerülés a Bíróság esetjogában keletkezett éppen amiatt, hogy a szellemi alkotásokon (kezdetben szabadalmakon) fennálló jogok ne akadályozhassák a joggal érintett termék forgalmát az adott tagállamba akkor, ha a jogosult hozzájárult ahhoz, hogy a termék más országba importálható legyen257. Az elvet azóta úgy a döntések, mint a jogszabályok szintjén is széles körben szabályozták. Megjegyezzük, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ezek az esetek versenyjogi jellegűek. A fentieket akként kell finomítani, hogy a korlátozás, amit az iparjogvédelmi és szerzői jogok léte indukál nem a felek megállapodásából, hanem e jogok természetes és szükségszerű jellegéből fakad, azaz a jog által jön létre. Így az a helyes álláspont ezzel kapcsolatban, ha a kartelltilalmat csupán 256

Siemens/Fanuc (OJ [1985] L376/29) TATTAY LEVENTE: Az ipari tulajdon és a versenyjog kollíziójának feloldása az Európai Közösségben (Magyar Jog, 1999/5, 296. p.)

257

97

azokban az esetekben alkalmazzuk a licencia-megállapodásokra, ha a licencia-vevő kötelezettségei kívül esnek az oltalmazott jog immanens jogvédelmi körén. A Római Szerződés ugyanis a szellemi alkotások jogának mikénti szabályozását tagállami hatáskörben hagyja, elismerve így a tagállami jogalkotásokat, beleértve szükségképpen e jogok sajátos jellegét is. Ilyenformán a tilalom csak a jogvédelmi kör által nem fedett licencia-vevői kötelezettségek kapcsán állhat fenn. A licencia-adó pozíciója már nem élvezi ezt a különös helyzetet, mivel az teljes körű hatalmat biztosít számára, így ennek csorbítása már a 81. Cikk alá eshet. (Lásd lentebb, a technológia-transzferről szóló csoportmentességi rendelettel kapcsolatosan írottakat.) Bár e fordulat nem említi kifejezetten, de a fogyasztók allokációja szintén ugyanilyen súllyal esik a latba, amelyet a csoportmentességi rendeletek is rendszerint fekete listás helyezéssel jeleznek. Ez a korlátozás tipikus pl. sörforgalmazásnál, ahol a sörgyárak megkötik a kiskereskedő vendéglátóhelyek kezét azzal, hogy „magukhoz láncolják” őket és csak olyan új fogyasztóval szerződnek, aki nem kötelezte el magát máshoz vagy máshoz is258. Szintén ilyen hatású lehet, ha a piaci szereplők piaci részesedésük bebetonozása érdekében kölcsönösen tartózkodnak attól, egymás ügyfélkörének szállítsanak259. 3.9.4 Eltérő feltételek kikötése azonos ügyletek esetén Nem szabad megfeledkezni arról, hogy ez a kitétel nem jelent általános diszkrimináció-tilalmat. Éppen ellenkezőleg, a vállalkozások természetesen szabadon választhatják meg piaci magatartásukat, így jogukban áll azonos ügyletek vagy ügyfelek tekintetében eltérő feltételeket támasztani. Ha erőfölényben van egy ilyen vállalkozás, akkor ez a magatartása erőfölénnyel való visszaélésnek minősül. A kartelltilalomba akkor ütközik, ha ez a feltétel valamely megállapodás, összehangolt magtartás vagy szervezeti döntés révén valósul meg, ennek hiányában nincs miért beavatkozni a versenyjognak. Ezen kívül, a versenytársakkal szembeni diszkriminatív elbánás még ha kartell-megállapodás alapján történik is, nem ütközik a tilalomba, mert a feltétel ahhoz az, hogy a kereskedelmi partnerek (ügyfelek, fogyasztók) kerüljenek hátrányos helyzetbe. A szakasz megszövegezése látszólagosan ellentétben áll az általános kartelltilalmi klauzulával, hiszen itt feltétel a partnerek hátrányos versenyhelyzetbe kerülése, míg az általános szabály szerint elég ennek a 258 259

T-51/02 Brasserie Barrin v. Bizottság ([2002] OJ L253/21, [2002] CMLR 1279) Még nem jogerős. Metilglükamin-ügy ([2004] OJ L38/18)

98

megcélozása is. A helyes értelmezés jelen esetben az, hogy mivel ez a pont is csak az általános szabály egy jellemző példáját adja, itt is elegendő a puszta szándék a versenyhelyzet tényleges elnehezülése nélkül. A megkülönböztetés nem megengedett akkor, ha nincs valamilyen nyilvánvaló körülmény, ami annak alapjául szolgálna, a másik oldalról, csak az azonos szituáció eltérő kezelése lehet alapja e pont alkalmazásának. A Szerződésben lefektetett diszkriminációtilalom másik oldala, nevezetesen az eltérő helyzet azonos megítélése nem tartozik a versenyjog szabályozási körébe. A honosság szerinti különbségtétel természetesen nem megengedett, bár ennek nem csupán a kartelltilalom, hanem a Római Szerződés egyéb rendelkezései260 adnak alapot. Ez a pont viszonylag kevesebb döntés alátámasztására szolgált, és a döntések jellemzően a diszkriminatív árazással voltak kapcsolatosak. Ezekben az ügyekben pl. a termék gyártói felosztották bizonyos kritériumok alapján az ügyfeleiket és az egyes ügyfélcsoportoknak más feltételekkel, más áron nyújtották ugyanazt a szolgáltatást261. Más alkalommal az egyeztetett rabatt-rendszer váltotta ki a diszkriminatív elbánást, amennyiben a rabatt mértéke attól függött, hogy az ügyfél mekkora mennyiségű árura szerződött262. 3.9.5 A szerződéskötés többletszolgáltatásoktól való függővé tétele Ezt a pontot úgy kell értelmeznünk, hogy nem önmagában a többletszolgáltatás szerződésbe foglalása tilos, hanem – lévén a 81. Cikk része ez a pont is – az ebben való megállapodás. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy a szerződő féllel szemben hátrányos többletszolgáltatásokat köt ki a szerződő partnere. Ezt ugyanis az erőfölénnyel visszaélés kapcsán olvashatjuk, nyilvánvalóan nem szabályozza ugyanazt a dolgot párhuzamosan a Szerződés. E szakasz kapcsán a versenyjog azt kívánja biztosítani, hogy a kartell részesei ne állapodhassanak meg abban, hogy hátrányos többletkötelezettséget írjanak elő a szerződés megkötése feltételeként harmadik személyekkel szemben. Megállapítható, hogy a fent említett, 81. Cikk (1) bekezdésének d) pontja és a 82. Cikk (1) bekezdésének e) pontja éppen olyan viszonyban áll egymással, mint jelen pont és a 82. Cikk (1) bekezdésének c) pontja. Egyes szerzők kiemelik, hogy ez a cikk egyáltalán nem öleli fel az egyes szerződésekben foglalt, tartalmilag ezzel a ponttal összecsengő korlátozásokat. Ennél fogva nem lehet arra 260

Római Szerződés, 12. Cikk Fedetab-ügy (lásd fent) 262 Papiers Peints de Belgique v. Bizottság (lásd fent), Stichting Sigarettenindustrie és mások v. Bizottság [1985] ECR 3831. p. 261

99

sem hivatkozni a harmadik személlyel kötött ügylet kapcsán, hogy a korlátozások kereskedelmi szokások és így az ügylet tárgyához tartoznak, mivel itt a kartell-megállapodás megítéléséről, nem pedig az ez alapján kötött ügyletről van szó263. E kissé régi megközelítés mellett érdemes kiemelni, hogy az újabb kutatási eredmények és nézetek szerint e pont éppen attól sajátos, hogy e pontot egyetlen vállalkozás is meg tudja sérteni azáltal, hogy bizonyos szolgáltatások teljesítését tűzi feltételül ügyletkötéskor264. 3.10. A kartelltilalmi szakasz megsértésének jogkövetkezményei 3.10.1 A megállapodások és döntések semmissége265 A jogkövetkezmények tárgyalásához válasszuk a chicagói iskola hatékonyságközpontú nézőpontját alapállásnak. Valamely magatartástól való elrettentés és visszatartás módja, hogy költségessé tesszük a kérdéses magatartást. Mennyire költségessé, azaz mikor arányos a szankció? „A kartelljogi szabályszegőket megbírságolhatjuk 1 dollárra vagy fel is akaszthatjuk őket” – fogalmaz Posner266. A szankciónak olyannak kell lenni, amely megfelel annak a költségnek, amelyet a megállapodás a társadalomnak okozott. Más szavakkal, az okozott költségeket az okozóra kell terhelni. Így pl. egy kizárólagosságon alapuló versenykorlátozás a versenytársat eltántorítja a versengéstől, mivel többletköltségeket ró rá. Ha e költségeket a versenykorlátozó vállalkozásnak kell viselnie, úgy nincs értelme a versenykorlátozó és kiszorító gyakorlatnak, a versenytárs pedig továbbra is a piacon maradhat. Ez nem a tálió-elv, hanem a hatékonyság követelménye, hiszen ha a szankciók nem érnék el azt okozott károk szintjét, akkor ez azt jelentené, hogy megéri a szabályok áthágása. Ha meg nagyobb lenne, akkor azokat a jogszerűtlen magatartásokat is elrettentené, amelyek bár költségeket okoznak, kézzelfogható haszonnal is járnak.

263

OBERDORFER – GLEISS – HIRSCH: op. cit., 74. p. SCHRÖTER – JAKOB – MEREDER (szerk.): Kommentar zum Europäisches Wettbewerbsrecht (Baden-Baden, 2003, 288. p.) 265 A jogkövetkezményekhez bővebben: J. SLOT – ALISON MCDONNELL: Procedure and Enforcement in EC and US Competition Law (London, 1993); VERENA HAHN: Competition Law Enforcement in the European Union (Aachen, 2001); CLAUS-DIETER EHLERMANN – ISABELLA ATANASIU (szerk.): European Competition Law Annual 2001 – Effective Private Enforcement of EC Antitrust Law (Oxford, 2002); STÉPHANE MAIL-FOUILLEUL: Les sanctions de la violation du droit communautaire de la concurrence (Párizs, 2002); GERHARD DANNECKER – OSWALD JANSEN (szerk.): Competition Law Sanctioning in the European Union (Deventer, 2004) 266 „We could fine antitrust violators 1$ or hang them.” POSNER: op. cit., 1976, 221. ff. 264

100

Ebből a szempontból a jelenlegi versenyjogi arzenál meglehetősen gyengécske, nem túlságosan hatékony, még akkor is, ha hozzá vesszük a tagállami jogokban létező, közösségi szinten nem alkalmazott büntetőjogi fenyegetettséget. A bírság a leghatékonyabb szankció ezen elmélet tükrében, mivel ez nem csökkenti össztársadalmi szinten a jólétet, hiszen egyfajta transzfer: az egyik oldalon elvonás, a másikon költségvetési bevétel. A bebörtönzés, amellett, hogy a legdrasztikusabb szigort testesíti meg, a legkevésbé hatékony, mivel egyrészt nehéz a pénzben kifejezett károkat lefordítani szabadságvesztési tartamra, másrészt a végrehajtása roppant költséges. Nem is beszélve arról, hogy össztársadalmi szinten versenykorlátozó magatartások tanúsítóinak bebörtönzése legfeljebb holt teher, egy személy szabadságának elvonása nem kompenzálja az általa okozott károkat. Ennyi kitérő után lássuk a közösségi rendelkezéseket. A Római Szerződés szankcióként csupán a semmisséget írja elő, az eljárási szabályok a Bizottságot, 2004. májusa óta a tagállami jogalkalmazókat jogosítják fel a bírságolásra. Egyebekben a tagállami jogok változatos megoldásai töltik ki tartalommal e (2) bekezdést. A „közösségi jogi szankciók” a bírói esetjogban forrottak ki és a semmisségen kívül a kártérítést, az in integrum restitutiót és az ideiglenes intézkedés alkalmazását ölelik fel267. A semmisség, mint polgári jogkövetkezmény a döntésekre és a megállapodásokra vonatkozik, az összehangolt magatartások azért nem szerepelhetnek e felsorolásban, mert magukban nincs jogi kötőerejük. A polgári jogkövetkezmények azonban csupán egyik oldalát teszik ki a szankcióknak. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a kartelltilalom megsértése komoly közigazgatási jogi szankciókkal is jár, amelynek talán a visszatartó ereje vagy a „büntetés-jellege” is nyilvánvalóbb, mint a semmisségé. Semmisség esetén, ha nincs olyan harmadik fél, amelyik ebből kifolyólag kárt szenvedett volna, legfeljebb a bírói jogérvényesítés lehetőségétől zárja el a feleket e jogkövetkezmény. Az érvénytelenség itt közrendi jellegű a megsértett norma közrendi jellege miatt, így nyilvánvaló, hogy nem megtámadható, hanem semmis a megállapodás. Az érvénytelenség elvileg teljes és automatikus. Ebből mindenekelőtt az fakad, hogy a jogalkalmazó, a bíróság, amikor a semmisségről dönt, akkor voltaképpen deklaratíve ezt pusztán megállapítja, azaz a megállapodás a keletkezése pillanatában válik érvénytelenné, ez nem függ jogalkalmazói 267

TÓTH TIHAMÉR: A közösségi versenyjog alkalmazása a tagállami bíróságok előtt – egy reform, amelyre már a magyar bíróknak is figyelniük kell (In BÁNDI GYULA (szerk.): Ünnepi kötet Boytha Györgyné tiszteletére; Budapest, 2002, 122. p.)

101

közreműködéstől. Ezért mondhatjuk, hogy a semmisség időben korlátlan. Mégis, a gyakorlatban a kartellek jellege miatt érthetően a semmisség kérdése tipikusan perekben szokott eldőlni. Az érvénytelenség feltétel nélküli és automatikus jellegét két tényező is jelentősen tompítja268. Először, a megállapodás a (3) bekezdés szerint (vagy egyéb módon) mentesülhet a tilalom alól. Másodszor, a hazai polgári jogban is ismert részleges érvénytelenség miatt nem a megállapodás egésze lesz automatikusan érvénytelen, hanem csak az érvénytelenségi okkal érintett részek269. Ez annyit tesz, hogy csak akkor alkalmazható a semmisségi szankció, ha a megállapodás a 81. Cikk egészét sérti, azaz nem élvez mentességet a (3) bekezdés vagy más rendelkezések alapján, továbbá a megállapodásnak csak az a része semmis, amely a 81. Cikkbe ütközik. Tegyük hozzá: az, hogy a megállapodásban a kartelltilalmat sértő rendelkezések mennyiben elválaszthatóak vagy elválaszthatatlanok a megállapodás többi részétől, az a jog irányadó, amelyet egyébként a megállapodásra alkalmazni kell, hiszen csak a semmisség ténye az, ami a közösségi jogból fakad, minden egyéb, ehhez kapcsolódó, ebből fakadó kérdést a fórum a rá irányadó jog szerint ítél meg270. A semmis és egyéb rendelkezések elválaszthatatlansága esetében az egész megállapodás az érvénytelen rész sorsát osztja, azaz a semmisség az egészre kiterjed. A semmisség kérdése persze emiatt gyakran nem precízen meghatározott. A Bíróság döntése tartalmazza ugyan azokat az elemeket, amelyek érvénytelennek minősültek, ám ez olykor nem kellően pontos vagy egyértelmű. Mégis, álláspontom szerint a logikai tisztaság szempontjából a semmisségi jogkövetkezmény helyes, hiszen itt voltaképpen jogszabályba ütközéssel állunk szemben, amelynek a tagállami jogokban is semmisség a szankciója. Erre – némi megszorítással – jó példa a magyar versenyjog is. Jogunkban a kialakult gyakorlat szerint önmagában a versenytörvénybe ütköző megállapodás nem jelent semmisséget jogszabályba ütközés okán. A versenykorlátozó megállapodások esetében azonban – a Szerződés mintájára – a törvény maga rögzíti a semmisségi szankciót, egyértelmű helyzetet teremtve a kartellek magánjogi jellegének megítéléséhez, így a versenyjogi és polgári jogi jogkövetkezmények a magyar jogban párhuzamosan alkalmazandók271.

268

VAN BAEL – BELLIS: op. cit., 1994, 67. p. A szöveg keltére tekintettel egy harmadik enyhítő körülmény is szerepel, az ún. „csatlakozási” megállapodások, amelyek csak azért kerültek a Szerződés hatálya alá, mert az érintett államok a Közösség tagjává váltak, nem automatikusan, hanem bizottsági megállapítás alapján minősültek semmisnek. 269 Société Technique Minière v. Maschinenbau Ulm (lásd fent) 270 C-319/82 Société de Vente de Ciments et Bétons de l’Est v. Kerpen & Kerpen GmbH. & Co. KG [1983] ECR 4173. p. 271 MENYHÁRD ATTILA: A jóerkölcsbe ütköző szerződések (Budapest, 2004, 192-193, 250. p.)

102

Technikailag kivitelezhető volna persze egy olyan megközelítés érvényre juttatása, amely értelmében a 81. Cikkbe ütköző szerződéses rendelkezések érvényességének megítélése nélkül egyszerűen azok pusztán a kötelmi viszony alanyai kapcsán lennének értelmezhetőek, a belőlük fakadó jogok és kötelezettségek harmadik személyek felé nem lennének érvényesíthetők, alkalmazhatók. Ez viszont a probléma szőnyeg alá söprése lenne, nem is beszélve arról, hogy álláspontom szerint egy fent vázolt, hatálytalanságra emlékeztető megoldás idegen lenne a versenyjog szellemétől, illetve nyitva hagyná azt a kérdést, hogy miként ítéljük meg a jogilag nem hatályosuló megállapodás alapján ténylegesen előálló versenykorlátozást. Az érvénytelenség tényét leszögezi a Szerződés, tartalmát azonban nem – ennek megfelelően az érvénytelenség tartalmi oldalát, hogy milyen rendelkezéseket foglal magában a semmisség, csak a tagállami jogok és jogalkalmazó tudják kitölteni, ebben a tekintetben közösségi jogi rendelkezéseket nem találunk. Önmagában ez a körülmény változatos következményeket tud előidézni, amit csak hatványozhat az, hogy adott esetben kollíziós jogtalálás révén tisztázódik a fórum maga és az alkalmazandó jog. Minden tagállam köteles volt már a reformok előtt kiépíteni azt a szervezetrendszert, amely a magánszemélyeknek a közösségi jog közvetlen hatályából – hiszen a 81. Cikk (2) bekezdése a reformok előtt is ilyen volt – eredő jogainak védelmét szavatolják. Ezek a szabályok és feltételrendszer nem lehettek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a belső jogban előforduló hasonló igényekre irányadók. Versenyügyekben ez azt jelenti, hogy amennyiben a nemzeti kartelljog szankciója a belső jogban az, hogy a sérelmet szenvedett fél kártérítési igénnyel élhet, akkor ezt a rendelkezést a közösségi kartelltilalmi rendelkezések megsértése esetén a tagállami jogalkalmazó szintén köteles alkalmazni. A tagállami jog hivatott eldönteni azt a kérdést is, hogy vajon a felek közötti megállapodás (1) bekezdésbe való ütközése miatti érvénytelenségéből kifolyólag kárt szenvedett harmadik személyek – tehát azok, akik nem voltak a megállapodás részesei – érvényesíthetnek-e ezzel kapcsolatosan bármilyen igényt peres úton a megállapodásban részes felek vagy felek valamelyike ellen. A többségi álláspont kezdettől fogva az volt, hogy harmadik személyek szempontjából egy szankcionált kartellmegállapodás nem más, mint törvényi rendelkezések megszegése, ahogy ezt a hat eredeti EGK-tagállam

jogában fellelhető jogorvoslási

lehetőségeket

vizsgáló

bizottság is

103

megállapította272. Ennek megfelelően a sérelmet szenvedett fél erre hivatkozva perelhet, elsősorban kártérítésért. Ebbe a vonulatba illeszkedik az új eljárási rendelet is, amely megállapítja a preambulumban, hogy a nemzeti bíróságok lényeges szerepet játszanak a közösségi versenyszabályok alkalmazásában. Magánszemélyek közötti jogviták eldöntése alkalmával a közösségi jog szerinti alanyi jogokat védik, például azzal, hogy kártérítést ítélnek meg a jogsértések sértettjeinek. A kartell tagjait ugyanis nem sokszor szokta elrettenteni az a szankció, mely szerint a megállapodás nem élvezi a bírói jogsegély lehetőségét, azaz egymással szemben nem kényszeríthetik ki a versenykorlátozás betartását. A versenyjognak ezt a sajátosságát, amely alapján harmadik személyek érvényesíthetnek igényt, szoktuk úgy emlegetni, hogy a kartelltilalmi szakasz a versenyjog kardja (antitrust rules are used as a sword)273. Emiatt szokás a versenyjogi jogalkalmazást hatósági és magán jogérvényesítésre felosztani, hiszen a kartelltilalmi szakasz hatásossága forogna kockán, ha nem lenne lehetősége a magánszemélynek arra, hogy kártérítési igényt érvényesítsen, ha azt valemely versenykorlátozó megállapodás által vagy révén szenvedte el274. Ilyen értelemben önmagában a (2) bekezdés betűje és a puszta semmisségi szankció kevés. Ezt egészíti ki fenti magánjogérvényesítés. Új fejlemény, hogy magán-jogérvényesítés során nem lehet kizárni a kártérítés köréből azokat a vállalkozásokat sem, amelyek a versenykorlátozás alanyai voltak. Ez jócskán ellentmond a hagyományos polgári jogban megszokott elveknek, különösen a „saját felróható magatartására előnyök szerzése végett senki sem hivatkozhat” princípiumnak. A tilalmi szakasz tehát nem csak harmadik felek irányában keletkeztet igényeket, az a versenykorlátozó vállalkozások relációjában is kártérítés alapja lehet. Ezzel együtt, a közösségi megoldás élét némileg tompítva, annak nincs akadálya, hogy a nemzeti jogalkalmazó kizárja a kártérítés köréből azt, akit jelentős felelősség terhel a versenykorlátozásért275.

272

La réparation des consequences dommegeables d’une violation des articles 85 ez 86 du traité instituant la CEE (Série Concurrence, Brüsszel, 1966) 273 WOUTER P. J. WILS: Regulation 1/2003: A Reminder of the Main Issues (In DAMIEN GERADIN (szerk.): Modernisation and Enlargement: Two Major Challenges for EC Competition Law, Antwerpen, 2004, 32. p.) 274 C-453/99 Courage Ltd. v. Bernard Crehan [2001] ECR I-6314. p. 275 ASSIMAKIS P. KOMNINOS: New Prospects for Private Enforcement of EC Competition Law: Courage vs. Crehan and the Community Right to Damages (Common Market Law Review, 2002/3, 472-476. p.)

104

3.10.2 A versenykorlátozás egyéb jogkövetkezményei Továbbmenve, a jogkövetkezmények kapcsán kell szólni arról, hogy a kartellekkel szemben a Bizottság és 2004. május 1. óta a nemzeti versenyhatóság is felléphet, sőt köteles fellépni és vizsgálatot indítani. E körben közigazgatási eljárásban a magatartástól való eltiltásról és főleg bírságról lehet rendelkezni, amit az adott tagállam jogszabályai által biztosított további szankciók egészítenek ki. Ilyen lehet elsősorban az a szankciórendszer, amely a jogi személyiség álcája vagy leple alatt megbúvó természetes személyek ellen vehető igénybe. Ilyen mondjuk a büntetőjog eszköztára, ha a versenykorlátozás egyben bűncselekménynek is minősül, vagy a vezető tisztségviselői pozíciótól való eltiltás lehetősége. Az uniós tagállamok joga annyiban hasonlóságot mutat, hogy jellemzően mindegyik jogrendszer ismeri a közigazgatási szankciókat és bírságokat, a polgári peres eljárások indításának lehetőségét és sok esetben a büntetőjogi szankciókat is. Lássunk

némi

ízelítőt

a

jogkövetkezmények

sokféleségéről.

Ide

érthetjük

természetesen a jogi személyek ellen igénybe vehető intézkedéseket is, ám e körben több modell létezik. Az olasz jog pl. szigorúan tartja magát a societas delinquere non potest elvhez, míg a holland, a francia vagy a dán jog a büntetőjogi szankciók (intézkedések) alkalmazását minden további nélkül elfogadja. A szankciók alkalmazásának részletei, feltételei és gyakorlata természetesen szerteágazó lehet. Az osztrák, belga, francia, német. görög, olasz, holland, portugál és brit jog elsődleges szankciója versenyügyekben a bírság kiszabása úgy, hogy a német és a portugál jogban a kartelltilalom megsértése egyúttal szabálysértésnek is minősül. A bírság meg nem fizetése esetére rendszerint a nemzeti versenyhatóságnak megvan a joga arra, hogy kamatot számoljon fel a meg nem fizetett bírság után. A spanyol jogban bizonyos feltételek fennállása esetén e bírságokat nem a vállalkozás, hanem a vezető tisztségviselő ellen szabják ki. Más jogokban is felmerül az egyén felelőssége és ilyenkor az eljárás lényegében a büntetőeljárás garanciális szabályait követi (kivéve a görög jogot). Ezt tetézi az a lehetőség, ami a kartelltilalom megsértéséért felelős személyek büntetőjogi üldöztetését is lehetővé teszi (pl. olasz, francia, belga, görög, ír jog, 2002 óta az angol is). A büntetőjogi fenyegetettség meglehetősen nagy, hiszen nem csak pénzbírság kiszabása, hanem szabadságvesztés büntetés kiszabására is lehetőség van, amennyiben a versenyjogi jogsértés megfelelő súlyú és jellegű 276.

276

GERHARD DANNECKER – YASEMIN KÖRTEK: General Report (In DANNECKER – JANSEN op. cit., 83-88. p.)

105

A versenykorlátozó magatartásokban részes felek, illetve az abban részes vállalkozások képviseletében eljáró természetes személyek büntetőjogi fenyegetése közösségi szinten egyelőre nem megoldott. Ezzel együtt léteznek olyan vélemények, amelyek a közösségi szintű büntetőjogi fenyegetettség kialakítását szorgalmazzák, egy olyan rendszert, amelyben a Bizottság eljárását követően az Elsőfokú Bíróság a kartellben részt vevő természetes személyekkel szemben – az ügyek bizonyos típusában – szabadságvesztést szabhatna ki277. A szabadságvesztés azért lenne egy kívánatos jogkövetkezmény, mert az a rendszer, amely kizárólag a bírságolásra épül, irreálisan nagy bírságokat követelne meg, mivel a jelenlegi bírságolási lehetőségek nem hatékonyak. Tulajdonképpen jelenleg azt lehet mondani, hogy egy durván versenykorlátozó, titkos kartell a részeseknek bizonyára több extra hasznot hajt, mint amekkora bírságot a versenyhatóság a részesekkel szemben kiszabhat. Emellett a vállalkozások bírságolása nem különösebben erősíti a vezető tisztségviselők személyes fenyegetettség-érzetét, az ő irányukban a vállalkozást fenyegető bírság nem reális visszatartó erő, szemben a szabadságvesztéssel, amely tényleges és kellő súlyú preventív célzatú szankció lehet. Erősítheti a leniency programok hatékonyságát is azzal, hogy az érintetteket érdekeltté tenné a szankció elkerülésében és így a versenyhatósággal való együttműködésben. Emellett a szabadságvesztés valódi morális üzenetet is közvetít, amit az egyszerű bírság nem. Természetesen ez a fajta szankciórendszer nem az egyedüli lehetőség, hiszen számos más eszköz (kizárás a vezető tisztségviselői pozíció tekintetében, személyekre szabott bírságok, stb.) is elképzelhető a hatékonyabb jogalkalmazás érdekében278.

277 278

WILS: op. cit. (World Competition, 2005, 156. p.) WILS: op. cit. (World Competition, 2005, 138-148. p.)

106

4. FEJEZET A kartelltilalom alóli mentesség a Római Szerződés alapján

107

4. Fejezet A kartelltilalom alóli mentesség a Római Szerződés alapján 4.1. Kivételek a tilalmi klauzula alól A kivételi lista, a 81. Cikk (3) bekezdése az elsőhöz hasonlatos, átfogó, generális szabály, amelynek lényege, hogy bizonyos feltételek fennforgása esetén a tilalmi szakasz, a 81. Cikk (1) bekezdés alkalmazásától el lehet tekinteni. A kivételi lista tehát nem azt jelenti, hogy ezek a megállapodások jogszerűek. Igazából a jogszerűség/jogszerűtlenség dilemmáját nem oldja fel a Szerződés szövege, hanem egyszerűen a tilalom és a jogkövetkezményei alkalmazhatatlanságát fekteti le. Másrészt a feltételes mód alkalmazása arra engedhetne következtetni, hogy a mentesség abban az esetben is megtagadható, ha a kérdéses megállapodás

valamennyi,

Szerződésben

lefektetett

feltételnek

megfelel,

mivel

a

jogalkalmazó diszkréciója alá esik a döntés meghozatala, és így élhet a feltételes mód adta szabadsággal. Mégis, a korábbi eljárási szabályok – azok szerkezete, filozófiája – gyakorlatilag kizárták e megszorító értelmezés lehetőségét, és a Bizottság is megerősítette kialakult gyakorlatában, hogy vizsgálata során szinte csak annak a megállapítására szorítkozik, hogy a megállapodás megfelel-e az előírt négy mentességi feltételnek279. Azt lehet mondani, hogy azoknak a vállalkozásoknak, amelyek megállapodása megfelelt a (3) bekezdés feltételeinek, lényegében alanyi joguk volt a mentességre. E körben nem volt lehetőség igazából részleges mentességre, mert abban az esetben, ha a Bizottság arra derített fényt, hogy a megállapodás egy része valóban mentesülhetne, ám más részei a tilalmi klauzulába ütköznek, nem adott ki semmilyen mentesítő határozatot. Ellenkezőleg, megtagadta a megállapodás mentesítését. A mentesség szabályozásának magyarázata az a megfontolás és tapasztalat, hogy az általános és abszolút kartelltilalom sok esetben vak és érzéketlen az olyan kartellekkel szemben, amelyek valamilyen mértékben kétségtelenül versenykorlátozóak, ám ennek ellenére olyan pozitív és kívánatos hatásokkal is járnak, amelyek érvényesülését a szigorú tilalom alkalmazása megakadályozná. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a (3) bekezdés révén a gazdasági szükségszerűség, méltányosság és célszerűség is teret kaphat a közösségi versenyjogi jogalkalmazásban. Természetesen nem ilyen elvont és absztrakt formában, hanem

279

WILLY ALEXANDER: The EEC Rules of Competition (Deventer, 1973, 16. p.)

108

az alább tárgyalandó négy mentességi feltétel képében és keretei között. Érthető, ha a kartelljogi jogalkotás lehetőséget teremt arra, hogy ne általános és örök időkre szóló kinyilatkoztatásokkal törekedjen egy fogalmilag-logikailag tiszta, ám rugalmatlan és életidegen normatömeget alkotni, hanem felhatalmazza a jogalkalmazót, hogy az előre lefektetett szabályokkal a kartellek megítélését a mindennapi gazdasági folyamatokkal jobban összeférővé tegye. Ez a gondolat és követelmény gyakorlatilag az összes tagállami versenyjogban kialakult, mint ahogy az amerikai joggyakorlatban is. Ahogy az előző fejezet megmutatta, míg az amerikai rendszerben a bíró lényegében kötetlenül, ám egy szempont, az „ésszerűség” (reasonableness) szerint ítéli meg a versenykorlátozó megállapodást, a közösségi jogalkalmazó csak a lefektetett keretek között mozoghat. A kivételi szakasz tehát az, amely becsempészi a gazdasági elemzés fontosságát a Szerződésbe, hiszen ezen keresztül kerülhet sor arra, hogy a jogalkalmazó szemügyre vegye a megállapodás piaci-gazdasági hatásait. A piaci szerkezet, a piacon érdekelt vállalkozások száma, mérete, a termék, a bevétel, stb. vizsgálatán keresztül a jogalkalmazó a megállapodás tényleges és jövőbeli hatásait kutatja, ami közben feltárja a versenyt erősítő és versenyellenes hatásokat. E mérlegelés azonban a (3) bekezdésben lefektetett elvek tükrében lehetséges, azaz nem általában kell vizsgálni a pozitív és a negatív hatásokat, hanem a Szerződés szabta kereteken belül. E kritériumok azonban kellően tágan vannak megfogalmazva, legalábbis úgy, hogy több, a puszta versenyérdekeken túlmutató elemet is magukban foglalnak. Erre a legjobb példa az előnyök méltányos részének fogyasztókhoz juttatása, amibe rengeteg körülmény belefér. Ahogy azt a közösségi versenypolitika kapcsán láttuk, a versenyügyi döntések nem csak és kizárólag a gazdasági hatékonyságon mint puszta versenyérdeken alapulnak, hanem azokba számos egyéb, sokszor szociálpolitikai faktor is belejátszik. Ehhez biztosít teret a most tárgyalt (3) bekezdés, ez adja meg ilyen értelemben a kartelltilalom kellő rugalmasságát és pragmatizmusát. Az igazi kérdés e szakasszal kapcsolatosan mindenekelőtt a mentességre vonatkozó körülmények valódi természetére vonatkozik. Vajon e mentességet biztosító körülmények „törvényi kivételeknek” tekintendők? Ebben az esetben minden megállapodás, amely a mentességet nyújtó feltételrendszernek megfelel, érvényes, méghozzá megszületésétől kezdve. Ez természetszerűleg a jogkövetők és jogkeresők számára nagyobb felelősséget jelentene, hiszen saját maguknak kellene eldönteniük, hogy a megállapodás vajon belefér-e a kivételi szakaszba vagy sem. Az esetleges negatív megállapítási eljárásokban a hatóság pusztán deklarálná a már fennálló helyzetet, azaz nem konstituálna jogokat vagy 109

kötelezettségeket, csak leszögezné, hogy a törvényi kivételek értelmében a 81. Cikk (1) alkalmazásától eltekint, azaz pusztán szentesítené a fennálló helyzetet. Vagy egy másik értelmezésnek van helye, ahol a (3) bekezdésben írottak csupán a hatósági jogalkalmazás játékterét szabják meg? Ebben az esetben a hatósági döntés a vízválasztó a megállapodással kapcsolatban, hiszen minden megállapodás, tartalmától függetlenül érvénytelen, ám ezt a hatóság döntése mintegy „feloldhatja”, a döntésben meghatározott időponttól kezdve a jövőre nézve. Az EGK születésétől kezdve az ún. Bosch-döntésig280 terjedő néhány évben az volt a gyakorlat, hogy csak azok a megállapodások minősültek kartellnek és így tilosnak, amelyekről ezt a Bizottság vagy a tagállami versenyhatóság kifejezetten megállapította – megjegyezzük: ezt egyetlen esetben sem tették meg. Ennek az volt a magyarázata, hogy mindaddig, amíg nem született meg a 81. Cikk alkalmazásával kapcsolatos eljárási norma281, a jogbiztonság elve megkövetelte, hogy a végrehajtási szabályok hatályba lépését ne előzze meg a semmisség kimondása. Fenti vízválasztó döntés után azonban (összhangban a 81. és 82. Cikk végrehajtásának eljárási szabályaival), a 81. Cikk (3) bekezdése egyértelműen a hatósági mérlegelés kereteit megszabó normákká lettek, megszüntetve fenti polémiát. Ez a modell 2004. május 1-ig lényegében változatlan tartalommal fennmaradt. Jelenleg azonban, az alább ismertetendő reformok következtében a (3) bekezdés teljes egészében átalakult a törvényi kivételek rendszerévé. Természetesen az új szisztémával egyidejűleg felmerültek a kételyek, hogy járható út-e a közvetlen hatállyal járó „törvényi kivételek rendszere” és alkalmas-e egyáltalán a Római Szerződés 81. Cikke arra, hogy közvetlenül hatályosuljon és alkalmazzák?282 A mentesség alapjául szolgáló feltételek közül kettő pozitíve megvalósítandó kitételt ír elő, míg kettő kizáró, negatív jellegű. A pozitíve előírt feltételek szerint akkor mentesíthető a megállapodás, ha hozzájárul az áruk termelésének és elosztásának javításához, a műszaki vagy gazdasági haladás előmozdításához, miközben az ebből származó haszon méltányos részét a fogyasztóknak juttatja. A negatív feltételek szerint kizárt a mentesség lehetősége, ha a megállapodás az érdekelt vállalatokat a célok eléréséhez szükséges mértéket meghaladóan 280

C-13/61 Kleding-Verkoopbedrijf de Geus en Uitdenbogerd v. Robert Bosch GmbH [1962] ECR 45. p. A 17/62 sz. rendelet 1962. március 13-án lépett hatályba. 282 JONES – SUFRIN: EC Competition Law – Text, Cases and Materials, (Oxford, 2001,1031-1036. p.) 281

110

korlátozná, illetve ha e vállalatok számára lehetőséget teremtene arra, hogy az érintett áru jelentős részénél a versenyt megszüntessék. E négy feltétel konjunktív, egyszerre érvényesítendő és teljesítendő, még akkor is, ha a megszövegezése olyan, hogy nem minden megállapodás tekintetében passzolhat kristálytisztán. Az első két feltétel rugalmas, tág szabályokat ad, azaz minél kisebb a versenykorlátozó hatás, annál kisebb a nyomás a precíz megfelelésre. Akár csak egyetlen feltétel nem-teljesülése azt vonja maga után, hogy a megállapodás nem élvezhet mentességet. A gyakorlatban az Elsőfokú Bíróság azt állapította meg, hogy megfelelő az a nézőpont, hogy a jogalkalmazó először azt vizsgálja, hogy a pozitív feltételek fennállnak-e és csak akkor térjen át második lépésben a negatív kritériumok feltárására, ha az első körben a megállapodás még nem vérzett el283. 4.1.1. Hozzájárulás az áruk termelésének, elosztásának javításához, a műszaki vagy gazdasági haladás előmozdításához Bár a Szerződés szövege itt csak árukról szól, e fordulat valójában a szolgáltatásokra is kiterjed. Míg a fent említett négy feltétel konjunktív, ezen első kitétel valójában két alternatív feltételt fogalmaz meg. Az első a hozzájárulás az áruk termelésének, elosztásának javításához. A szöveg nem ad támpontot ahhoz, hogy a termelés és elosztás javítása vagy a gazdasági haladás előmozdítása milyen legyen. Lényegében e tág megfogalmazás lehetővé teszi, hogy bármilyen pozitív hatást értékelni lehessen, legyen az mondjuk új termék bevezetésre révén a megnövekedett kínálat, a már létező termékek kínálatának növelése, a termelési költségek csökkentése, a termelés ésszerűsítése, stb. Természetesen a kartellek természetéből fakad, hogy ritkán járnak csak előnyökkel, így e szakasz alkalmazása mindig mérlegelést igényel, annak mérlegelését, hogy a pozitív vagy a negatív hatások túlsúlyosak. Elhanyagolható pozitív hatás nem elegendő, igaz, az sem követelmény, hogy a pozitív hatás nyilvánvalóan érzékelhető legyen. Fontos kiemelni, hogy nem mindegy, hogy az előnyök milyenek, hiszen nem minden, a megállapodásból eredő pozitív hatás szolgálhat a mentesség alapjául. A mérlegelés nehézségét az adja, hogy a konkrét helyzet és körülmények ismertek, ám a jövőbeli hatás legfeljebb előre jelezhető, valószínűsíthető, de biztosan le nem képezhető. Így szükségképpen egy teoretikus vizsgálódásról beszélünk, kivéve, ha egy már „hatályban lévő” 283

Vereniging van Samenwerkende Prijsregelende Organisaties in de Bouwnijverheid (SPO) és mások v. Bizottság [1995] ECR-I 23. p.

111

kartellt óhajtanak mentesíteni a felek. A megállapodásnak objektíve javítania kell a piaci helyzeten ahhoz képest, ami a megállapodás nélkül fennállna. Mivel a „hozzájárulás” a mentesség feltétele, a felek akarata a kívánt célok előmozdítására, amennyiben az nem következik be, figyelmen kívül marad. Szintúgy, az objektív alkalmasság e célok elérésére önmagában nem lehet elegendő a mentességhez. Szükséges, hogy materiális értelemben is bekövetkezzék a nevezett célokhoz való hozzájárulás, azzal párhuzamosan, hogy a megállapodást kötőknek a szándéka erre ki is kell terjedjen, még akkor is, ha nem ez a fő vagy kizárólagos cél. Azok a megállapodások, amelyekre csoportmentességi rendelet is vonatkozik, e pont követelményének megfelelnének, ha egyedi mentesítésükre kerülne sor. Különösen ilyenek a forgalmazási és hasonló jellegű megállapodások. E körben általában a területi kizárólagosság fenntartása, a nemzeti piacok védelme és a párhuzamos export tilalma szokta a megállapodásokat kizárni a mentességből. Ez alá a pont alá szokta a Bíróság besorolni a megállapodás mentesítését akkor is, ha annak annyi a pozitív hatása, hogy fenntartja a foglalkoztatottság szintjét284. Ez a körülmény ugyanakkor nem szerepel a Szerződés versenyszabályai között (vö. az iparpolitikáról írtakkal). A második feltétel a műszaki vagy gazdasági haladás előmozdítása. Ez akkor következik be, ha a gazdaság fejlődése a szokásos, általános, aktuális növekedési ütemhez képest felgyorsul. Ez a fordulat nyújtott védőernyőt azon megállapodások fölé, amelyek a személygépkocsik biztonságosságának, vagy az atomerőművek biztonságának szintjét emelték. A műszaki vagy gazdasági haladás előmozdítása kapcsán a fent írtak (ti. a haladás bármilyen jellegű előmozdítása, az összhatás vizsgálata és annak természete, a haladás mint cél nem kizárólagos vagy legfőbb mivolta, stb.) itt is irányadók. 4.1.2. A megállapodásból származó haszon méltányos részének a fogyasztóhoz juttatása A versenynek sokak szerint végső soron a fogyasztói érdekeket kell szolgálnia. A Közösség már jó ideje zászlajára tűzte a fogyasztóvédelem gondolatát, amelynek az egyik vetületeként értékelhetjük a versenyjog tevékenységét is. Ilyen értelemben a versenypolitika és a fogyasztóvédelmi politika összefonódik, (más szempontból pedig, különösen a szelektív 284

Metro I-ügy (lásd fent), C-42/84 Remia BV and Verenigde Bedrijven Nutricia v. Bizottság [1985] ECR 2545.

p.

112

forgalmazási rendszerek vagy a franchising kapcsán, e két politika ellentétes célokat követ). Annyi bizonyos, hogy a fogyasztóvédelmi gondolat a fogyasztói érdekek hangsúlyozásán keresztül bekerült az egyedi és a csoportmentesség megengedhetőségének mérlegelési szempontjai közé285. A Szerződés e szakaszában a „fogyasztó286” szélesen értelmezendő, hiszen nem a szakmai körén kívül eljáró végfelhasználó287, hanem valamennyi szerződéses partner beletartozik, aki az árut/szolgáltatást igénybe veszi. Lényegében a fogyasztó fogalma rendkívül tág kört ölel fel, hiszen gyakorlatilag bárki beletartozhat, aki a megállapodással érintett áru (fel)használója, függetlenül attól, hogy a használó és az áru vevője (megrendelője) ugyanaz a személy-e. Jól érzékelteti a fogyasztó kategóriájának tág értelmezését a Bizottságnak a kénsav-ügyben288 elfoglalt álláspontja. Fogyasztó egyaránt az, aki a kénsavat felhasználja, illetve az is, aki azt a terméket használja, amelynek előállításához kénsav szükséges. A „haszon” (profit) e fordulat tekintetében elveszíti „szakzsargon” jellegű jelentését, hiszen nem feltétlenül pénzbeli előnyről beszélünk, hanem bármilyen, a felhasználó számára hasznos előnyről, ami éppenséggel lehet a jobb minőség, nagyobb választék, jobb ügyfélszolgálat, kedvezőbb általános szerződési feltételek, stb. Kétségtelen, hogy a leginkább kézzelfogható előnyök egyike az árban kifejezésre jutó előny. A verseny ugyanis negatív árspirált idéz elő, aminek kézenfekvő jóléti hatásait a végfelhasználók élvezhetik. Ami az előnyök „méltányosságát” illeti, itt esete válogatja, hogy milyen mértékűnek kell lennie ahhoz, hogy ennek a jelzőnek megfeleljen a megállapodás. A fogyasztók számára származtatott előnyök pedig az egész megállapodás tekintetében ott (is) szerepet játszanak, hogy az előnyök és hátrányok mérlegelésekor nyilvánvalóan sokat nyomnak a latban. Annál nagyobb a valószínűsége, hogy a fogyasztók részesülnek és méghozzá méltányos részben a megállapodással realizált előnyből, minél nagyobb a versenykényszer a vállalkozásokon. A verseny nyomása nélkül ez a fajta kényszer hiányzik és megnő annak a valószínűsége, hogy az előnyök a megállapodásban részes feleknél maradnak. E feltételt azért szokták kritizálni, mert a fogyasztók számára juttat előnyöket, azaz olyan személyeket részeltet a megállapodásból jelentkező haszonból, akik voltaképpen e 285

NORBERT REICH: Competition Law and the Consumer (In GORMLEY op. cit. 130-135. p.) A Szerződés francia szövege nem is fogyasztót, hanem „felhasználót” (utilisateur) említ, jobban utalva fenti gondolat igazságára. 287 Vö. Ptk. 685. § d) pont. 288 OJ L 260/24 286

113

megállapodásnak még véletlenül sem alanyai. Azt azonban látni kell, hogy a hatóság akkor enged kivételt egy tilalom, jelen esetben a kartelltilalom alól és részesíti valamilyen előnyben a piaci szereplőket, ha ezzel együtt a közérdek is megfelelően kompenzálva van. E fordulat kapcsán ezt úgy kell értenünk, hogy a hatóság kivételt enged a tilalmi szabály alól, amelynek fejében kiköti, hogy az így képződő haszonból harmadik személyek, jelen esetben a fogyasztók részesedjenek289. 4.1.3. A versenykorlátozás elkerülhetetlensége az érintett célok tükrében Nem elegendő, ha a megállapodás kiváltja fenti két kívánatos hatást, a versenykorlátozásnak szükségesnek és elkerülhetetlennek kell lennie ahhoz, hogy a megállapodás működhessen. Az első negatív módon meghatározott kritérium értelmében a megállapodás nem mentesíthető, ha érdekelt vállalatokat a célok eléréséhez szükséges mértéket meghaladóan korlátoznák. Ez pozitív oldalról annyit tesz, hogy a mentesség csak akkor lehetséges, ha a versenykorlátozás nem nagyobb mértékű annál, mint ami a megállapodásból (az elérni kívánt célra tekintettel) szükségszerűen, elkerülhetetlenül fakad. Fontos kiemelni, hogy ezt a versenykorlátozást a szöveg szerint nem a piac, hanem a részes felek helyzetének tükrében kell vizsgálni, a részes felek cselekvési lehetőségének korlátozottságára értendő, és ahogy fent említettük, elkerülhetetlennek kell lennie, a megállapodás természetéből fakadónak. Ez azt jelenti, hogy e nélkül a korlátozó jelleg nélkül nem lehetne elérni azt a gazdasági hatékonyságot, ami a korlátozás következtében előállt. Ez viszont egy szigorúan objektíven megítélendő kérdés, nyilvánvalóan nem a megállapodást kötő felek álláspontján múlik annak megítélése, hogy a korlátozás elkerülhetetlen-e vagy sem. Ennek megfelelően azt kell vizsgálni, hogy semleges, objektív nézőpontból van-e létjogosultsága a korlátozásnak, továbbá természetesen azt is, hogy a korlátozás meghaladja-e a célok eléréséhez szükséges mértéket. E célok vonatkozhatnak a termelés vagy a forgalmazás javítására, technikai fejlesztésre, stb., amellett hogy egyéb céljai is lehetnek egy-egy megállapodásnak. Kiemelendő, hogy az elkerülhetetlenség mint kritérium az egyedi mentesség kérdéskörét túlnőtte. A csoportmentességi rendeletekben lefektetett fekete listák rendszeres elemévé vált, hogy a megállapodás nem mentesülhet akkor, ha a korlátozás nem elkerülhetetlenül szükségszerű a megállapodás végrehajtásához.

289

JEAN GUYÉNOT – CHARLES P. D’EVEGNÉE: European Antitrust Law of the Common Market (Párizs, 1976, 44.

p.)

114

Más kérdés, hogy e fordulat megfogalmazásának ellenére e kitétel nem jelenti azt, hogy valamiféle arányosságot várnánk el a versenykorlátozás mértéke és az elért eredmények között. Más szóval, az eredmény oldaláról nem kell vizsgálni a korlátozást, pusztán a célok tükrében azt, hogy a korlátozás meghaladja-e a célok eléréséhez szükséges mértéket. Ha ezt nem lépi át a korlátozás, akkor az már nem számít, hogy a korlátozás révén realizálódó eredmény arányos-e bármivel. A piaci helyzet vizsgálata a következő negatíve meghatározott feltétellel összefüggésben vizsgálható – annak elemzésekor, hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy a verseny jelentős része megszűnik. 4.1.4. Az érintett áru jelentős részénél a verseny megszüntetése A negyedik, egyben utolsó feltétel szintén negatíve meghatározott. Ha ugyanis a megállapodást kötő vállalkozások számára e megállapodás lehetővé teszi, hogy az érintett áru (és természetesen a kifejezetten nem említett szolgáltatást is ide kell sorolnunk) jelentős részénél a verseny megszűnjön, a megállapodás nem kaphat mentességet. Ebből egyből világosan látszik az is, hogy e feltétel vizsgálatánál nem szorítkozunk a kartellben részes vállalkozások pozíciójának vizsgálatára, hanem itt már helye van a piaci analízisnek, annak, hogy a megállapodásnak milyen hatása van a piacon. Természetesen az is kulcsfontosságú, hogy milyen versenymodellben gondolkodunk, hiszen végső soron ez adja annak a kereteit, hogy mikor szűnik meg a verseny jelentős része. Ez a fordulat lényegében, más szavakkal azt jelenti, hogy a megállapodás nem szüntetheti meg a működőképes versenyt. Ami a verseny megszüntetését illeti az áruk jelentős290 részénél, erre nem lehet előre érvényes definíciót találni. Mindig az adott ügyben kell mérlegelni, hogy az áruk jelentős része tekintetében a verseny megszűnik. E mérlegelés során tekintetbe kell venni az érintett áruk mennyiségét, forgalmát, az importból vagy egyéb forrásokból származó termékek szerepét, meg kell határozni a versenykorlátozással érintett hányadot a teljes forgalomhoz képest. Ezen kívül kulcsszerep jut a piaci tagoltságnak, struktúrának, pl. annak, hogy a piaci szereplők mekkora részesedéssel rendelkeznek. Ebből a szempontból a verseny akkor szűnik meg, ha az teljesen elhal az érintett piacon. A mentesség feltétele, hogy valamennyi verseny mindenképpen maradjon, leszámítva természetesen, ha a verseny csak közvetetten, másodlagosan vagy csak a helyettesíthető áruk kapcsán létezik. Ugyanakkor, mivel a 290

Az ESZAK Szerződés 65. Cikk (2) bekezdése hasonló mentességi lehetőséget ismert, hiszen a mentesülési feltétel az volt, hogy a megállapodás nem hajt végre árrögzítést az érintett áruk jelentős részénél.

115

Szerződés lehetőségről beszél, nem csak a verseny teljes kiiktatása, hanem ennek potenciális bekövetkezhetősége is tilos, függetlenül a versenykorlátozás mértékétől vagy a felek versenyellenes szándékától. A megállapodás, amely objektíve (potenciálisan) alkalmas a negyedik mentesülési feltételben tilalmazott cél előidézésére, a verseny jelentős, lényeges csorbítására, tilalmazott, tekintet nélkül a megállapodásban részes felek akaratára. 4.1.5. Összegzés Abban az esetben, ha a Bizottság kedvező tartalmú döntést bocsátott ki, az kizárta a tilalmi klauzula alkalmazását és ezzel együtt mintegy jogilag is érvényességet adott a mentességben

részesített

megállapodásnak,

amely

hatálya

kiterjedt

a

nemzeti

versenyhatóságokra és bíróságokra is. Arra azonban természetszerűleg nem vonatkozhatott ez a mentesség, hogy a nemzeti jogokban megkövetelt esetleges kötelezettségek (bejelentés, kérelmek, stb.) alól is felmentést adjon. Nem volt helye a mentességnek akkor, ha a (3) bekezdésnek megfelelő megállapodás a Római Szerződés egyéb rendelkezéseibe ütközött. Mivel jelenleg már nem a Bizottság monopóliuma a mentességi rendszer működtetése és az egyedi mentességi-bejelentési rendszer megszűnt, a vállalkozásoknak maguknak kell alkalmazniuk a „törvényi kivételek rendszerévé” változtatott (3) bekezdést. Ez azt jelenti, hogy egy vállalkozás, amennyiben úgy ítéli meg, hogy az általa kötött megállapodás megfelel a kivételi feltételeknek, nem kell bejelentenie vagy bármi egyebet tennie ezzel kapcsolatban, hanem érvényes megállapodásként azt követheti. Ezt az állapotot a Bizottság jogalkalmazása megszüntetheti, amennyiben eljárása során azt tárja fel, hogy a megállapodás a tilalomba ütközik, azaz nem felel meg a (3) bekezdésnek, és a tilalmi szakasz hatálya alá tartozik. Ez a megoldás szabadsággal jár, hiszen nyilvánvalóan nagykorúsította a vállalkozásokat, ám a nagyobb szabadság nagyobb kockázatot is hordoz, hiszen egyrészt a vállalkozások kiteszik magukat annak a veszélynek, hogy esetleg bírságot kell fizetniük, amennyiben a Bizottság megállapítja,

hogy

a

megállapodás

versenykorlátozó

kartell-megállapodás

volt.

Továbbmenve, ami talán még problematikusabb, kiteszik magukat annak a veszélynek, hogy a (2) bekezdésben foglalt érvénytelenséggel is szembe találják magukat. Mindezek egyébként

116

felértékelik a csoportmentesség lehetőségét291, hiszen a vállalkozásoknak az az érdeke, hogy minél nagyobb bizonyossággal állapíthassák meg, hogy mentesülnek. Ehhez pedig a csoportmentesség kétségtelenül több fogódzót nyújt, mint a (3) bekezdés önálló és bizonytalan megítélése. 4.2. A megállapodások mentesülése „értelmezés” alapján 4.2.1. A bagatell kartellek A tilalmi klauzula egyik sarkalatos pontja az volt, hogy a versenykorlátozó hatásnak érzékelhető hatással kell bírnia. Ebből másképpen fogalmazva az is következne, hogy amennyiben egy megállapodás minden, a 81. Cikkben előírt kritériumnak megfelel, de nincsen érzékelhető hatása, akkor egyben a kartelltilalom alá sem sorolandó, legalábbis erre enged következtetni e szakasz nyelvtani értelmezése. Ezt az álláspontot a Bíróság gyakorlata is megerősítette, hiszen már korán kimondta, hogy a megállapodások, amelyeknek jelentéktelen hatásuk van, kívül maradnak a 81. Cikk tilalmán azon az alapon, hogy a benne részes felek gyenge, elhanyagolható szerepet töltenek be a piacon292. Ezzel alakult ki a de minimis non curat praetor elve a közösségi versenyjogi jogalkalmazásban. A Bíróság ezt később ezt akként finomította, hogy az a vállalkozás, amely az érintett piacon 5%-os részesedéssel bír, már rendelkezhet akkora piaci erővel, hogy az általa létrehozott versenykorlátozó megállapodás a 81. Cikk hatálya alá essék293. A csekély jelentőségű megállapodások nem mentesített megállapodások, hanem azért mentesülnek (anélkül, hogy bárki is mentesítené őket), mert nincsen akkora hatásuk, ami a közösségi jogalkalmazást beindítaná294. Igazából nem is jogi jellegükről foglalunk ilyenkor állást, hanem arról van szó, hogy milyen körülményeknek kell teljesülnie ahhoz, hogy a megállapodással kapcsolatban ne induljon eljárás. Ebből a szempontból ez is felfogható egy, a Bizottság munkaterhét csökkentő metódusnak, némi iróniával tehát azt mondhatjuk, hogy a bagatell kartellek mentesülése egyben mentesítés is, ám ez nem a hagyományos 291

THOMAS LAMPERT et al.: EG-KartellVO (Heidelberg, 2004, 28-29. p.) Völk v. Vervaecke-ügy (lásd fent) 293 C-234/89 Miller v. Bizottság [1991] ECR 935. p. 294 Érdemes kiemelni, hogy a magyar versenytörvény szövegezése bár egyértelműen konform a közösségi joggal, annyiban világosabban fogalmaz, hogy a csekély jelentőségű megállapodásokról külön rendelkezik, amikor a mentesítésre – mentességre vezető körülményeket számba veszi, azaz a megállapodások e köre a hazai jogban nem értelmezési úton, hanem a törvény erejénél fogva nem esik a tilalom alá. (Tpvt. 13. §) 292

117

mentesítésként fogható fel – a Bizottság mentesítette így saját magát a kezelhetetlen ügymennyiséggel való megbirkózás alól. Fentiekkel összhangban, a bírósági döntésekre reagálva a Bizottság, meglehetősen korán közleményben295 próbálta saját megítélését tisztázni és körvonalazni a csekély jelentőségű megállapodásokkal, a szakzsargonban: bagatell kartellekkel kapcsolatban. (A bagatell-kartell közleményt azóta többször felülvizsgálták296.) E közlemények lényege, hogy mennyiségi paraméterek nyelvén próbálnak a piaci szereplők számára fogódzót nyújtani a csekély jelentőség értékeléséhez. A hangsúly a mennyiségin van, hiszen a bagatell kartellek megjelenése és vizsgálata nem szolgál a rule of reason „minőségi” analíziseinek küszöb alatti becsempészéséhez, amihez a Bíróság következetesen tartja magát. A mennyiségi megközelítésnek azért van jelentősége, mert e közlemény fundamentális értelme, hogy a Bizottság közhírré teszi,

melyek azok az egyéb jellemzőikben versenykorlátozó

megállapodások, amelyekkel szemben sem kérelemre, sem pedig hivatalból nem fog eljárást kezdeményezni, sőt, amennyiben a felek jóhiszeműen azt hitték, hogy a bagatell kartellközlemény alá tartoznak, nem fog bírságolni sem. Ez a kitétel azonban nem érinti a tagállami versenyhatóság eljárási lehetőségeit, bár kétségtelenül fontos adalékot adnak a tagállami jogalkalmazáshoz, ahogy a közlemény fogalmaz: bár a közlemény nem kötelező, de iránymutatást óhajt adni. Ezt a közleményt az idők hívó szavára felelve többször korrigálták vagy alkották újra. A reformok hatására – megelőzve az új eljárási rendelet kibocsátását – a Bizottság új közleményében297 idomította a megváltozott kor és szituáció igényeihez korábban kiadott bagatell kartell-közleményét. Azt mindenképpen fontos elvi éllel leszögezni, hogy e közlemény (ahogy elődei sem) nem azt a kérdést hivatott körüljárni, hogy a 81. Cikk (1) bekezdésének alkalmazása szempontjából mi nem minősül érzékelhető hatásnak. Erről szó sincs. A közlemény pusztán a Bizottság álláspontját rögzíti, hogy mikor nem fog eljárást folyamatba tenni, függetlenül a megállapodás vagy annak hatása értékelésétől.

295

Notice of May 27, 1970 Relating to Agreements, Decisions and Concerted Practices of Minor Importance not Coming within Art. 85. Paragraph 1 of the Treaty Establishing the European Economic Community 296 A korábbi közlemények rövid áttekintéséhez lásd pl. RITTER – BRAUN – RAWLINSON: op. cit., 50-51. p. 297 Notice of the Commission Relating to the Revision of the 1997 Notice on Agreements of Minor Importance Which Do not Fall under Article 81 (1) of the EC Treaty (2001/C 149/05)

118

Az új közlemény egyik jelentős változása az azt megelőző, 1997-eshez képest, hogy megváltoztak azok a piaci részesedés-maximumok, amelyek a közlemény alkalmazási körét adták. Ezzel párhuzamosan, a korábbi vertikális – horizontális megkülönböztetés is megszűnt. Jelenleg is differenciál a Bizottság a megállapodások között, ám kissé másképp (megjegyezve, hogy a jelenlegi kategóriák szinte fedik a korábbi distinkciót). Jelenleg azon vállalkozások kapcsán, amelyek egymásnak nem versenytársai (és ide tartozik a vertikális megállapodások túlnyomó többsége), a bagatell kartell határa a 15%-os piaci részesedés. Ezt úgy kell érteni, hogy a megállapodásban részes vállalkozások piaci részesedése együttesen az releváns piacokon (valamennyin és külön-külön) nem lépi át a 15%-os hányadot. E tekintetben a földrajzi piacról és a termékpiacról írottak irányadók. A 15%-os limit korábban a vertikális kartellekre 10% volt. Abban az esetben, ha a kartell-megállapodásban részes vállalkozások egymás versenytársai, a bagatellé minősülés felső határa az előbbiek szerint számított, legfeljebb 10%-os piaci részesedés, abban az esetben is, ha egyébként ez a kartell vertikálisnak minősülne. Kétségtelen tény, hogy az „egymás közvetlen versenytársai” kitétel inkább a horizontális kartellekre igaz, e tekintetben a korábbi „piaci sapka” 5% volt. Akkor, ha a megállapodásban részes felek piaci részesedése két egymást követő naptári évben legfeljebb 2%-kal lépi túl a megengedett szintet, az szintén csekély jelentőségűnek minősül. Ezt a rendelkezést, akár csak a csoportmentességgel kapcsolatban, szokták toleranciaklauzulának nevezni298. A jelenlegi szabályok egy harmadik elemet is bevezetnek. Abban az esetben, hogyha a piacon működő versenykorlátozó, bár csekély jelentőségű megállapodások összesített hatása ténylegesen versenykorlátozással jár, úgy a korábban írt felső határok helyett 5%-os limitet fektet le a közlemény. A kis- és középvállalkozásokkal (SME’s – small and medium sized enterprises) szembeni korábbi preferenciális elbánás megváltozott. Azok a vállalkozások tartoznak ebbe a kategóriába, amelyek legfeljebb 250 főt foglalkoztatnak és vagy legfeljebb 40 millió euró az éves forgalmuk vagy legfeljebb 27 millió euró az éves mérleg szerinti eredményük és megfelelnek a külön definiált „függetlenség” fogalmának299. Bár a jelenlegi közlemény is azt az álláspontot képviseli, hogy a vállalkozások ezen csoportja csak ritkán képes a tagállamok közötti kereskedelemre hatást gyakorolni, lényeges változások következtek be. Korábban amennyiben a 81. Cikk hatálya alá esett egy kis- és középvállalkozók közötti megállapodás, 298

CHRISTOPH LIEBSCHER – ECKHARD FLOHR – ALEXANDER PETSCHE (szerk.): Handbuch der EUGruppenfreistellungsverordnungen (München, 2003, 550. p.) 299 A 96/280/EC bizottsági ajánlás melléklete

119

még önmagában kevés volt ahhoz, hogy igazolja a közösségi fellépést. Ezekben az esetekben a Bizottság nem járt el az ilyen vállalkozások ellen akkor sem, ha azok piaci részesedése az érintett piacon meghaladta az aktuális közleményben foglalt piaci részesedés-mértékeket. Ez a szabály azonban az új közleményből egyszerűen kimaradt. A közlemény tartalmaz egy „fekete listát”, egy olyan felsorolást, amely azokat a „kőkemény” versenykorlátozásokat tartalmazzák, amelyek kizárják, hogy egy kartell a közlemény alapján mentesüljön. Horizontális megállapodások kapcsán az a megállapodás, amely akár közvetlenül, akár közvetve, akár önmagában vagy másokkal kölcsönhatásban árrögzítést, az eladások mennyiségi korlátozását, illetve a piacok vagy a fogyasztók allokációját célozzák, nem mentesülhetnek e közlemény szerint. A vertikális megállapodások, amelyek közvetlenül vagy közvetve, akár önmagában vagy másokkal kölcsönhatásban az alábbiakat célozzák, nem részesülhetnek a közleményből fakadó előnyökből: -

Az eladó szabadságának korlátozása abban, hogy eladási árait meghatározza (ez nem zárja ki maximális ár vagy ajánlott ár kikötését, ha ez nem vezet árrögzítéshez nyomásgyakorlás vagy más ösztönzés révén)

-

Korlátozások, amelyek megszabják, hogy az eladó mely területen vagy mely fogyasztók számára értékesíthesse áruját (szolgáltatását). Kivétel (azaz ezek nem minősülnek „keményvonalas” korlátozásoknak): aktív eladások kizárólagossággal érintett területre vagy vevőkörnek, amelyet a szállító magának vagy más eladónak tart fenn; annak kizárása, hogy a nagykereskedő a végfelhasználók felé is árusítson; szelektív forgalmazási rendszerben annak kizárása, hogy nem szerződött elosztók felé árusítsanak; olyan komponens, amelynek rendeltetése, hogy beépítésre kerüljön eladásának megtiltása a fogyasztók felé, akik ezt arra használhatnák, hogy a gyártóéval azonos jellegű terméket állítsanak elő.

-

Aktív vagy passzív eladások lehetőségének korlátozása végfelhasználók felé kiskereskedelmi szelektív forgalmazási rendszerben.

-

Keresztszállítások kizárása egy szelektív forgalmazási rendszerben, beleértve azt is, ha a felek a kereskedelem más-más szintjein működnek

-

Az a korlátozás, amelyben az komponensek szállítója és az ilyen komponenseket egyébként beépítő vevő állapodott meg, ha az abban korlátozza a szállítót, hogy az komponenseket

pótalkatrészekként

adja

tovább

a

végső

felhasználóknak, 120

javítóműhelyeknek vagy olyan más szolgáltatóknak, amelyeket az áruk javításával – karbantartásával a vevő nem bízott meg. Mindezek a kitételek, a teljes, csekély jelentőségű megállapodásokra vonatkozó fekete lista megegyezik azzal a fekete listával, amelyet a vertikális megállapodásokról szóló csoportmentességi rendelet tartalmaz (lásd lent)300. Érdemes végezetül még annyit megjegyezni, hogy a jelenlegi gyakorlat abban nem változott, hogy a piac szereplőit nem feltétlenül segíti túlságosan nagy biztonsághoz annak ellenére, hogy épp ez lenne a célja. Ennek az az oka, hogy a releváns piac meghatározása, ezen belül a vállalkozás piaci részesedés megítélése, pontosabban felmérése cseppet sem könnyű feladat, amihez nagy valószínűséggel éppen a kis- és középvállalkozások nem rendelkeznek kellő szakértelemmel vagy erőforrásokkal. 4.2.2. Az „egy gazdasági egység”-elv Mivel a vállalkozások közötti megállapodás versenykorlátozó hatásának megítélése során alapvető kérdés, hogy vannak-e a megállapodásban vállalkozások, felmerül a kérdés, hogy vajon itt a ténylegesség avagy a jogi formák ereje a nagyobb. Azok a vállalkozások ugyanis, amelyek részben vagy egészben egy másik vállalkozás irányítása alatt állnak vagy tulajdonában vannak, gyakran jogilag saját jogalanyisággal, független jogi léttel vannak felruházva. Annak eldöntése ugyanis, hogy önálló vállalkozást alapítson egy anyavállalat, vagy fiókot hozzon létre, leányvállalatot alapítson, csupán szervezési kérdés. Ezek a vállalkozások, akár önálló jogalanyok, akár nem – lévén egy egységes üzletpolitika végrehajtói – olyan magatartást követnek, amelyek kimeríthetik az összehangolt magatartás, egymás közötti ügyleteik esetlegesen a versenykorlátozó megállapodás fogalmát. Ilyen értelemben nyugodtan mondhatjuk, hogy e vállalkozások közötti ügyletek voltaképpen cégen belüli ügyletek, belső döntések eredményei. A választóvonal meghúzása ennél fogva nagyon kényes kérdés, hiszen amennyiben a vállalkozások beférnek az egy gazdasági egység védőernyője alá, úgy nem sértik a kartelltilalmi szabályokat, ellenkező esetben azonban nem élveznek semmilyen védettséget. A vállalkozások persze törekednek arra, hogy a tilalom lehelete által körüllengett megállapodásukat az egy gazdasági egység érvvel igazolják. Ezt a 300

Ennek megfelelően ugyanezt a listát – hivatalos fordításban – lényegében a hatályos 55/2002. (III. 26.) Korm. rendelet a vertikális megállapodások egyes csoportjainak a versenykorlátozás tilalma alól történő mentesítéséről is tartalmazza.

121

Bizottság nem mindig fogadta el301. Amennyiben e jogi entitásokat a tételes jog szemüvegén át vizsgáljuk, azt láthatjuk, hogy önálló jogalanyok ügyletei és így a 81. Cikk (1) bekezdése alá eshetnének. Ha a gazdasági realitást keressük, azt tapasztalhatjuk, hogy e vállalkozások bár önállóak a jog síkján, de a piacon nem, mivel nincsenek felruházva gazdasági önállósággal, autonómiával, függetlenül attól, hogy milyen jogi formában vagy szabályok szerint működnek. A közösségi joggyakorlat e „vállalkozásokat” egy gazdasági egységnek tekinti302, amiből az következik, hogy a közöttük született megállapodás nem meríti ki a tilalmi klauzulában írottakat, azaz kívül esik a 81. Cikk (1) körén; legfeljebb, ha a további feltételek is fennállnak, az erőfölénnyel visszaélés tilalmába ütközhet (82. Cikk). Ellentétben a tagállami jogokkal, a közösségi jog nem tartalmaz szabályokat arra, hogy mikor sorolhatók a különböző vállalatcsoportok, konszernek az egy gazdasági egység fogalma alá. Ezt tehát mindig esetről esetre kell mérlegelni és vizsgálni, esetlegesen a fúziókontroll-rendeletből meríteni inspirációt303, ahol az összefonódással kapcsolatos kérdések szabályozva vannak. A perdöntő ebből a szempontból az, hogy az „irányított” vállalkozásnak van-e, illetve milyen fokú a gazdasági döntéshozatali önállósága. Ehhez nyújthat támpontot annak vizsgálata, hogy az anyavállalat determinálja-e a leányvállalat igazgatóságának összetételét, mennyi profitot szív el a leányvállalattól. A gyakorlatban vélelmezni kell, hogy amennyiben az egyik vállalkozásnak többségi részesedése van egy másikban, akkor ott nem beszélhetünk független vállalkozásokról. Ha a részesedés 50%-os, akkor volt már arra is példa, hogy a Bizottság nem alkalmazta az egy gazdasági egység érvelést, mert az „ellenőrzött” vállalkozás ennek ellenére kellően önállóan működött304, mert ebben az esetben az irányító tagok maguk is több alany irányítása és befolyása alá tartoztak. A másik oldalról persze elképzelhető, hogy az anyavállalat 51%-os részesedése mellett működő vállalkozás ennek ellenére is önálló magatartást fejt ki, mert pl. nem hajtja végre az anyavállalat döntéseit. Ebben az esetben az anyavállalat és az ellenőrzött vállalkozás egyaránt bírságolható305. Az Elsőfokú Bíróság akként határozta meg a gazdasági egység fogalmát, hogy egy gazdasági célt hosszabb távon

301

Ijsselcentrale-ügy ( OJ 1991 L28/32) C-73/95 Viho Europe BV v. Bizottság [1996] ECR I-5457. p. Megjegyezzük, hogy az egy gazdasági egység vizsgálata és jelentősége nem szorítkozik a kartelltilalomra, hanem a gazdasági erőfölénnyel visszaélés és különösen a fúziókontroll körében is komoly súlya van. 303 RICHARD WHISH: Competition Law (London, 2003, 88. p.) 304 Gosmé/Martell-DMP ([1991] OJ L185/23, [1992] 5 CMLR 586) 305 KORAH: op. cit. 2000, 38. p. 302

122

elérni

kívánó,

személyi

és

más

elemekből

összeálló

egységes

szerveződés306.

Megállapíthatjuk, hogy e fejtegetés mögött valójában az irányítás kérdése húzódik meg. Az irányítás kérdésében pedig a ténylegesség a döntő, nem a jogi kapcsolat, főleg nem a tagi/tulajdonosi minőség. Arra irányul tehát a vizsgálat, hogy egyfelől van-e olyan befolyásoló hatás, ami a kereskedelmi tevékenységet mozgatja, illetve másrészről ennek a hatásnak megfelelő piaci tevékenység rajzolódik-e ki, azaz ténylegesen van-e egységes piaci magatartás, viselkedés, gyakorlat. Érdekes módon e kritérium sokszor ott a legnehezebben követhető vagy értelmezhető, ahol a leggyakrabban fordul elő ez a fajta összefonódás: vertikális kapcsolatokban. Itt ugyanis, lévén a két szereplő a termelés-forgalmazás más-más szintjén tevékenykedik, az egységes gyakorlat biztosan nem lesz ugyanolyan. Ebből az is következik, hogy követelmény az egy gazdasági egység megállapításánál az összehangolt piaci magatartás, de ennek hiánya nem jelenti azt, hogy a vállalkozások függetlenek. Ez a megközelítés egyébként részben összhangban van a vállalatelméletek kutatási eredményeivel, ahol a tényleges irányítási jogok és a cég vagy annak vagyona feletti rendelkezést biztosító tulajdonjog számít a gazdasági egység motorjának. A rendelkezési jog elvileg végtelenül széles tartalma egyben azt is jelenti, hogy nem lehetséges szerződéses viszonyokkal és kikötésekkel teljeskörűen rendezni mondjuk egy termelőeszköz használatát, amiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a kötelmi kapcsolatokban nem szabályozott rések kitöltése csak és kizárólag a rendelkezésre jogosult által történhet. Ebből látható, hogy az egy gazdasági egység érvrendszerében (is) a tulajdonjog az „erősebb” és megkerülhetetlen marad. Éppen ezért merül fel a kérdés a gazdasági megközelítés és elemzés szemszögéből: vajon jogos-e a piaci elemzések során ugyanolyan jelentőséget tulajdonítani a különböző természetű irányítási – befolyásolási formáknak?307 4.3. Kvázi-mentesülési formák a múltból 4.3.1. A negatív megállapítás Bár a reformok túlhaladottá tették és a közösségi jogtörténet mezejébe szorították vissza, érdemes röviden szólni a 17/62/EK eljárási rendelettel a közösségi jogba beillesztett és 2004 májusáig alkalmazott negatív megállapításról. Ez a – döntően eljárási jellegű – eszköz 306 307

Shell v. Bizottság [1992] ECR II-757. p. BEESTON – HOEHN: op. cit.

123

nem minősült sohasem formális mentességi határozatnak. Ami miatt mégis itt érdemes kitérni rá, az, hogy hatásában és talán nem túlzás azt állítani: gyakorlatában szinte felért a mentességgel. A bizottsági paternalizmus egyik formájaként nyilvánvalóan az új rendszerben nem volt helye ennek a jogintézménynek, mert különösen alkalmas volt arra, hogy levegye a felelősség súlyát a vállalkozásokról és megnövelje a Bizottság munkaterhét. A negatív megállapítás lényege az volt, hogy a vállalkozás kérelmére a Bizottság deklarálta, amennyiben annak feltételeit fennállónak ítélte, hogy a fennálló adatok alapján véleménye szerint a kérdéses megállapodás nem esik a 81. Cikk (és a 82. Cikk) tilalma alá. Ezáltal a vállalkozások számára jogbiztonságot lett volna hivatott garantálni, hiszen egy ilyen megállapítás azt fejezte ki, hogy sem bírságtól, sem eljárástól nem kellett tartaniuk, ráadásul nem volt határideje sem, mint az egyedi mentességi határozatnak308. A vállalkozások bejelentései tehát vagy mentességi kérelem, vagy negatív megállapítási kérelem formáját öltötték. A Bizottság az információkat a felek bejelentéséből szerezte, amelyben a megállapodásban részes vállalkozások közölték az érintett piac jellemzőit (szerkezet, alanyok, forgalom, termék, terület, stb.) a Bizottság által kibocsátott hivatalos formanyomtatvány szempontjai alapján. Míg az egyedi mentességi határozat meghozatala során a Bizottságnak módjában állt a megállapodásban részes vállalkozások terhére különféle kötelezettségeket előírni vagy a mentesség megadását bizonyos feltételek teljesítéséhez kötni, a negatív megállapítás során erre semmilyen jogi lehetőség nem volt, hiszen ha a jogalkalmazói megítélés szerint a megállapodás kapcsán a Szerződés nem alkalmazható, akkor az alkalmazhatatlanság feltétlen kell legyen309. Máskülönben ugyanis vagy egyedi mentességet vagy a jogsértést kellett volna megállapítani, de mindenképpen formális eljárást lefolytatni. E határozatnak a nemzeti hatóságokra-bíróságokra nem is volt jogi értelemben vett kötelező ereje. Kiemeljük, hogy a Bizottság számára sem teremtett az ilyen döntés az adott vállalkozások piaci praktikáival szemben ítélt dolgot. A Bizottság a későbbiekben bármikor eljárhatott az ügyben és akár a kartelltilalom megsértését is kimondhatta. Ebben az esetben azonban a formálisan is bejelentett, negatív megállapítási kérelemmel „megtámogatott” megállapodások tilalmi szakaszba ütközése esetén a Bizottság eltekintett a bírságolástól310. Mivel a negatív megállapítás nem eredményezett ítélt dolgot, ezzel kapcsolatosan bírósági 308

D. G. GOYDER: EC Competition Law (Oxford, 1993, 37-41. p.) LUIS ORTIZ BLANCO: EC Competition Procedure (Oxford, 1996, 259. p.) 310 HILDEBRAND: op. cit. 46-47. p., ibid. 255-257. p. 309

124

eljárást lehetett kezdeményezni, ám mivel lényegében a kérelmező jogi helyzetét nem érintette a döntés (hiszen legfeljebb deklaratív hatásai lehetnek), legfeljebb – kissé furcsa módon – harmadik személyek tehették ezt311. A bagatell-szerű megállapodások alanyai, illetve azon megállapodások részesei, akik valamely nem túl bejáratott területen tevékenykedtek, saját megnyugtatásukra kérelmezték ezt a megállapítást, mondván, ha nem is kerülik el a tilalmat adott esetben, de megspórolják a bírságot. Ezzel az eljárással a Bizottság kénytelen volt erőfeszítéseket tenni, hogy kimondhassa: nem történt versenykorlátozás. A Bizottság ugyanis meghatározott időn belül köteles volt érdemi választ adni, jelezni a kérelmet a nemzeti versenyhatóságnak, közzétenni a kérelmet, lehetőséget teremteni harmadik személyeknek arra, hogy véleményt nyilváníthassanak, biztosítsa a képviselet jogát, tanácskozzon az ügyben a Versenykorlátozó Megállapodások és Monopóliumok Tanácsadó Testületével (Advisory Committee on Restrictive Practices and Monopolies), majd a Hivatalos Lapban közzétegye a döntését, amelynek hatásait az érintettek a csoportmentességhez hasonló időtartamban élvezhették312. Bár a negatív megállapítás lehetőségével a versenykorlátozó jellegű megállapodásokban részes felek is éltek, e jogintézmény jelentősége különösen az erőfölénnyel való visszaélés tekintetében volt érzékelhető, hiszen e körben nem volt (és jelenleg sincs) a kartelltilalom alóli mentesüléshez hasonló mentességi rendszer. 4.3.2. Az adminisztratív levelek313 A korábbi eljárási rend alapján kialakult gyakorlat azt mutatta, hogy a Bizottság relatíve kevés ügyet intézett el akár formális mentesítő határozattal, akár negatív megállapítással. Sokkal inkább lett volna feladata a versenypolitika továbbfejlesztése, elvi iránymutatás és hasonló, „absztraktabb” feladatok, mint az ügyteherrel való küszködés. Ez a célkitűzés jóval dominánsabban kapott hangsúlyt a 2004. májusi reformok során. Lényegében a Bizottság korábban csak akkor tudott formális határozatot hozni, ha az ügy a közösségi versenypolitika továbbfejlesztése szempontjából elemi fontosságú kérdést vetett fel vagy az ügy nagyságrendje, a benne érdekeltek személye azt alátámasztotta. A Bizottság jogalkalmazási monopóliumából fakadóan maga döntötte el, hogy az egyes ügyeket hogyan intézi el. Ezért egy újabb „elterelési” eszközt intézményesítettek, ami az adminisztratív levelek révén vált lehetővé. Előfeltétele ennek a megállapodás korábbi eljárási rendben 311

T-138/89 Nederlandse Bankiersvereinigung v. Bizottság [1992] ECR II-2181. p. ROBERT LANE: EC Competition Law (Harlow, 2000, 123-125. p.) 313 ORTIZ BLANCO: op. cit., 268-275. p.

312

125

megkövetelt, megfelelő bejelentése volt. A bejelentett ügyek kb. 95%-a így zárult le, azaz valódi tehermentesítő eszközként szolgált. A Bizottság ugyanakkor nem árult zsákbamacskát: maga a bejelentési űrlap tartalmazta, hogy csak akkor fog érdemi határozatot hozni, ha azt különleges fontosságú jogi, gazdasági vagy politikai indokok támasztják alá, illetve akkor kerül majd sor negatív megállapításra, ha fontos értelmezési kérdés megoldása miatt az szükséges314. Az adminisztratív levelek nem minősíthetők döntésnek. Csupán annyi a jelentőségük, hogy e levelekben a Bizottság közli a felekkel az ügyről kialakított véleményét. A Bizottság döntése még csak nem is negatív megállapítás, nem konstituált jogerőt, nem kötötte a nemzeti hatóságokat vagy bíróságokat. A nemzeti jogalkalmazó számára e levél legfeljebb egy faktor, egy ténybeli adalék volt, amit tekintetbe vehetett, ha akart, de erre nem volt köteles és jogellenesnek minősíthette a megállapodást. Nem kötötte a Bizottságot magát sem. Bár a levél funkciója az akta mielőbbi lezárása volt, a Bizottság fenntartotta magának a jogot arra, hogy az aktát újra megnyissa, ha erre alapot adó körülmények álltak elő, mint pl. ha új információk merültek fel vagy a releváns körülmények változtak meg jelentős mértékben. Tegyük hozzá, a bizottsági gyakorlat e levelekhez kvázi jogerőt tulajdonított, mert csak egészen rendkívüli és kivételes esetekben nyitották meg a levelekkel lezárt aktát. Ilyen értelemben ha jogilag nem is, de ténylegesen szinte res iudicatát eredményeztek az adminisztratív levelek. Megnyugtató levelet pl. saját kezdeményezésére sohasem vont vissza a Bizottság, holott erre lehetősége nyílott volna, csak harmadik személyek kérelmére vagy észrevételei alapján. E levelek nagy szerepet játszottak továbbá a korábbi bővítési körökben, hiszen ilyen levelekkel intézték el és mondták ki a korábban a nemzeti jog alapján létrejött, a Bizottsághoz megfelelően bejelentett megállapodások ideiglenes érvényességének vélelmét. Az adminisztratív levelek között megkülönböztethetjük a „megnyugtató leveleket” (comfort letters)315 a „nyugtalanító leveleket” (discomfort letters) és az aktát lezáró leveleket. E dokumentumokat nem is a Bizottság mint egész bocsátotta ki, hanem a versenyügyi főigazgatóság. A megnyugtató levelekben a Bizottság arról tájékoztatta (azaz azzal nyugtatta meg) a vállalkozást, hogy nincs indoka annak, hogy a Bizottság eljárást kezdjen vagy azt érdemi határozatig elvigye. A megnyugtató levelek egy része inkább a negatív megállapításra 314

A/B nyomtatvány II. 2 és II. 1 A comfort lettert többféle fordításban használják a hazai irodalomban, mi a megnyugtató levél formulát találjuk a legszerencsésebbnek. Lásd KENDE TAMÁS: A Bizottság (In KENDE – SZŰCS (szerk.): Európai közjog és politika, Budapest, 2002, 222. p.) 315

126

hasonlít, a másik inkább a mentességi határozatra. A negatív megállapítás-jellegű levelet akkor bocsátottak ki, ha vagy az merült fel, hogy a tilalmi szakasz nem alkalmazandó és a megállapodás nem jelentős, a kérdés elvi problémát nem vet fel, vagy eleve olyan jellegű megállapodásról van szó, amelyet a Bizottság közleménye szerint még csak be se kell jelenteni, versenyjogi megítélése és kvázi mentessége kikristályosodott. A megnyugtató levelek egyedi mentesítő határozat-szerű alakot is ölthettek, ha a megállapodás versenykorlátozó, csoportmentességet nem kapott, de egyedi mentességre érdemes, de a Bizottság nem óhajt tovább foglalkozni az üggyel, illetve a csoportmentességi rendeletek alá tartozó megállapodások tartoztak ide. Csak a megfelelően bejelentett megállapodások esetén bocsátott ki ilyet a Bizottság. Tette ezt akkor, amikor a rendelkezésre álló adatok alapján arra következtethetett, hogy a megállapodás nem ütközik a 81. Cikkbe vagy ha igen, akkor a (3) bekezdés alkalmazása valószínű. A levél, az egyedi mentesítő határozathoz hasonlóan tartalmazhatott kötelezettséget, teljesítendő feltételt és tartama időben korlátozható volt. Adott esetben ezt az állásfoglalást megelőzte, hogy a Bizottság közzétett egy közleményt a bejelentésről a Hivatalos Lapban és felhívta az egyéb érdekelteket, hogy nyilatkozzanak, majd ezt követően egy formális hangvételű levelet adott ki, ami természetesen a gyakorlatban komolyabb súllyal esett a latba. A levelet magát azonban soha, egy alkalommal sem tették közzé a Hivatalos Lapban. Éppen ezért, a megnyugtató levelek gyakorlata tulajdonképpen nem is tartozott a Közösség igazgatási gyakorlatához. A megnyugtató leveleket lényegében még csak meg sem indokolták, ha fűztek is hozzá némi indokolást, akkor az legfeljebb csak kommentárként értékelhető, semmiképpen sem volt összemérhető egy formális határozat indokolásával. A gyakorlatban e levelek általános alkalmazása oda vezetett, hogy a mentességet kereső vállalkozások azt nem kapták meg, csak kivételes esetben, mert a comfort letter révén vált csak lehetővé az ügymennyiség kezelése. Így a vállalkozások bizonyos fokú bizonytalanságban maradtak. A gyakorlatban ez ettől függetlenül kvázi egyenértékű volt a negatív megállapítással vagy a mentesítő határozattal. A másik oldalról, amennyiben a levelet azért adták ki, mert az sértette az (1) bekezdést, de a (3) bekezdés alkalmazása valószínűnek tűnt, a megnyugtató levél máris átváltozott „nyugtalanító levéllé”, hiszen kifejezésre juttatta, hogy a Bizottság álláspontja szerint a megállapodás sérti a kartelltilalmat. A nyugtalanító levél kategóriáját egyébként arra szokták használni, ha a Bizottság jelentéktelennek találja az ügyet ahhoz, hogy érdemben foglalkozzon vele, de azt megállapítja, hogy a tartalma versenykorlátozó, amelyet szerencsésebb lenne megváltoztatni. Ekkor tehát megállapította a Bizottság, hogy a megállapodás nagy valószínűséggel versenykorlátozó, de ennek ellenére nem indít eljárást, mivel az jelentéktelen. 127

Az adminisztratív levelek közé tartozott az a bizottsági levél is, amelyben a jogalkalmazó arról tájékoztatta az érintetteket, hogy az ügyet lezárja. Ezt a megoldást is a felduzzadt ügyhátralék kényszerítette ki főleg olyan ügyek kapcsán, amelyek elhúzódtak és különösebb jelentőségük sem volt már. Kibocsátásának általában a megállapodás jelentéktelen súlya vagy hatása volt az oka. Az is lehetett az ok, hogy a megállapodás nem sérti a Szerződést vagy csoportmentesség vonatkozik rá. Ha a versenykorlátozó jelleg puszta gyanú maradt, azt a Bizottság nem tudta bizonyítani, szintén ilyen levelet bocsátottak ki. A Bizottság kedvelte ezt a módszert, fel is szokta hívni a felek figyelmét határidő tűzésével arra, hogy amennyiben nem szolgáltatják a szükséges információt a megjelölt határidőn belül, az ügyet le fogja zárni. Ez azonban legfeljebb egy kezdeti, ideiglenes álláspont volt és nélkülözött mindenféle „jogerőt”, amely ténylegesen az eljárás során változhatott.

128

5. FEJEZET Mentesülés jogszabályok révén: a csoportmentesség

129

5. Fejezet Mentesülés jogszabályok révén: a csoportmentesség 5.1. A csoportmentesség gondolatának megjelenése és jelentősége A csoportmentesség gondolatának magva magában a Szerződésben, a 81. Cikk (3) bekezdésében rejlik, hiszen a Bizottság rendeletalkotási jogköre a versenykorlátozó megállapodások egyes csoportjainak mentesítésére egyenesen a Szerződésből fakad. Kialakulásának oka mégis inkább gyakorlati természetű volt, lévén az ügyteher csökkentésének egy jó eszköze. Ha ugyanis a jogalkalmazó azzal a helyzettel szembesül, hogy rengeteg olyan bejelentéssel találkozik, amelyek bejelentésére csak azért volt szükség, mert az 1962-es, eljárási rendet szabályozó rendelet ezt megkövetelte, ám a megállapodás a (3) bekezdés alapján mentességet kaphat, akkor ésszerűnek és indokoltnak látszik a csoportmentességi rendeletek megalkotása. Bár a reformok végrehajtásának idejére az ügyszám lényegesen csökkent, a hatvanas években 40. 000 mentesítési kérelem érkezett a Bizottsághoz, jellemzően valamely vertikális megállapodás alapján – kb. 37. 000 bejelentést tett ki a kizárólagos forgalmazások, vagy azoknak valamely válfaja, illetve a licenciamegállapodások tömege, míg kb. ezer, valóban nagy mértékben versenykorlátozó horizontális kartell került a Bizottság látókörébe316. Ez az ügymennyiség az eljárások rendkívüli elhúzódásához, ezáltal bizonytalansághoz vezetett, ami a vállalkozások jogbiztonság-érzetét illuzórikussá tette. A Bíróság ítélkezési gyakorlata ezt úgy próbálta kompenzálni, hogy a mentesülés lehetőségét meglehetős rugalmassággal és tágan kezelte. Ahogy egyes szerzők leszögezik, tette ezt annyira, hogy az abszolút kartelltilalom és a tilalmi rendszer már ezekben a kezdeti időkben átváltozott kvázi relatív tilalommá és lényegében egy olyan visszaélési rendszerré, amilyen az Egyesült Királyságban működik317. Az óriási ügyszám a kilencvenes években évi kétszázra apadt, de a 17/62 eljárási rendelet nehézkes és hosszadalmas eljárást írt elő a mentességi határozathoz, így még a kétszáz kérelemből is csak húszat tudott évente rendes, formális határozattal lezárni a Bizottság, kb. 150 ügyben pedig megnyugtató levelet adott ki318. Jegyezzük meg, hogy ennek ellenére a Bizottság óriási erőket mozgatott meg a

316

HELMUT SCHRÖTER: Vertical Restrictions Under Article 85 EC: Towards a Moderate Reform of Current Competition Policy (In GORMLEY op. cit., 17. p.) 317 J. G. VAN DER WIELEN: Validity and Nullity of Restrictive Business Agreements (In [szerkesztő nélkül] European Competition Policy – Essays of the Leiden Working Group on Cartel Problems, Leiden, 1973, 141. p.) 318 Zöld Könyv, 95– 99. pont

130

helyzet kezelésére, hiszen 1988-ban 3. 000, 1995-ben már csak 700 elintézetlen ügyet görgetett. A helyzet ettől viszont nem vált megnyugtatóvá. Látható, hogy több mint indokolt a csoportmentesség gondolatának kiterjesztése, főleg akkor, ha a tapasztalat azt mutatja, hogy a mentességet nyert vagy megnyugtató levéllel elintézett megállapodások java jól körülírható és megragadható csomópontok mentén rendeződik. E „csomópontok” tulajdonképpen bizonyos szerződések, szerződés-típusok, amelyekben, függetlenül attól, hogy milyen polgári jogi minősítést kaphatnának, a vállalkozások a piaci magatartásukat összehangolják. A vállalkozások közötti kooperáció és a kartell között azonban nincsen éles határvonal, elhatárolásuk nem egyszerű. A kooperációban ugyanis szükségképpen vegyülnek a „hasznos” együttműködés versenyképességet, gazdasági hatékonyságot serkentő elemei és a „káros” együttműködés, azaz a versenykorlátozás vadhajtásai. Ezek megkülönböztetése közgazdasági szükségszerűségen, tapasztalaton alapulhat, nem pedig a szerződések magánjogi minősítésén319. A csoportmentesség rendszere arra (is) szolgál, hogy elválassza a kívánatos, tolerált és a kartelltilalom alóli mentessséget élvező együttműködés jogi formáit a tilalmazott megállapodásoktól. A Bizottság a csoportmentességi rendeletek révén a megállapodások nagy számára terjesztheti ki a mentességet normatív módon – és ami még fontosabb – előre. A másik oldalról pedig mentesíteni tudja saját magát, amennyiben nem kell erőforrásokat pazarolnia egy olyan vizsgálatra, amelynek a végén (mármint ha eljut az ügy az érdemi döntésig) sokszor azt kell megállapítania, hogy voltaképpen nincs versenykorlátozás, vagy ha igen, akkor az kivételt képez a tilalmi klauzula alól, mert megfelel a (3) bekezdésnek. A csoportmentességi rendeletek kibocsátásának további célja, hogy jogbiztonságot teremtsen és segítse a vállalkozásokat. Éppen ezért lényegében a gyakorlatban úgy viselkedtek, mintha a Bizottság által kiadott, kartellszerződési iratminta volnának320. A csoportmentességi rendeletek ebből a szempontból irányító jellegűek, tájolják a gyakorlatot, emellett jelentős a racionalizáló és az egységesítő szerepük is321. Mivel egységes, átfogó standardokat közvetítettek, nyilvánvalóan hozzájárultak az egységes versenyjogi jogalkalmazás és versenyjogi kultúra kialakulásához.

319

VÖRÖS IMRE: A nemzetközi kooperációs szerződések (Budapest, 1995, 38-39. p.) THOMAS JESTAEDT: EU-Kartellrecht – Ein Leitfaden für deutsche und österreichische Unternehmen (Brüsszel, 1996, 24. p.) 321 HERMANN-JOSEF BUNTE – HERBERT SAUTER: EG Gruppenfreistellungsverordnungen (München, 1988, 207. p.) 320

131

A közösségi jog a csoportmentességi rendeletek megalkotására a Bizottságot jogosítja 322

fel

kizárólagosan, ahogyan ezzel a jogával a múltban rendszeresen élt is323. A bizottsági

rendelet terjedelmét a tagállami bíróság vagy hatóság sem tágíthatta, ennek lehetősége kizárt324. A Bizottság jogalkotó tevékenysége következetessége miatt kialakított egyfajta sajátos standardot, legalábbis annyiban mindenképpen, hogy a csoportmentességi rendeletek, a konkrét szabályozott megállapodás-típustól függetlenül nagyfokú hasonlóságot és összehangoltságot mutattak. Ezt elsősorban a jellegzetes szerkezetüknek köszönhették. A rendeletek élén rendszerint a releváns tényállások szerepeltek. Ezt követte az alkalmazási kör pontos meghatározása. E két részt követően a rendeletek részletezték a releváns tényállások körét. Egyrészt, tartalmazhatták az ún. „fehér listát”, azon megállapodás-típusok, -fajták körét, amelyek összhangban vannak rendelettel, azaz a rendelet alapján biztosan mentesültek. A fehér listát a „fekete lista” követte, amely tilalmi listaként fogható fel. Azoknak a megállapodásoknak a mentesülése, amelyek a fekete listával érintett elemeket tartalmazzák, kizárt. Ezen kívül a rendelet lefektethetett egy harmadik listát is, az ún. „szürke listát”, amelynek az a sajátossága, hogy a szürke listás kikötések főszabály szerint tilalmazottak, ám ellentétben a fekete listával, itt a megállapodásban részes fél ellenbizonyíthat, van lehetősége arra, hogy igazolja, hogy a „gyanús” kikötések tartalmilag nem versenykorlátozók325. Tartalmilag ez a szabályozási rend egyben azt is jelentette, hogy mindaz, amit a rendelet maga nem engedett meg, nem tett lehetővé, az tilos volt. A kilencvenes évek végétől, mivel a csoportmentességi rendeletek rendszerint határozott időre szóltak, az akkor hatályban lévő rendeletek lejáróban voltak, így ezt kihasználva a csoportmentesség szabályozási logikáját is – a közösségi versenyjogi reformok fősodrának alapulvételével, a reformok előfutáraként – revízió alá lehetett venni. A Bizottságot a fenti körülmények miatt számos, heves és kemény kritika érte a korábbi évek során. A jogalkalmazó szemére vetették, hogy túlságosan és életidegen módon formalista szemléletű és gyakorlatilag nem szentel figyelmet a megállapodások gazdasági hatásainak vizsgálatára, ami elsősorban a vertikális megállapodások kapcsán ellentmondásos helyzetet

322

A Tanács 19/65/EK sz. rendelete ruházta először e jogot a Bizottságra a kizárólagos forgalmazási megállapodásokkal, szellemi alkotásokkal, know-how transzferrel és gyártási folyamatokkal kapcsolatban rendeletalkotásra. 323 Az első csoportmentességi rendelet: Regulation 67/67 Application of Article 85, Paragraph 3 of the Treaty to Exclusive Dealing Agreements 324 GREAVES: op. cit., 1994, 36-38. p. 325 LIEBSCHER – FLOHR – PETSCHE op. cit., 57. p.

132

idézett elő326. A felülvizsgálatnak az lett az eredménye, hogy a kritikákat figyelembe véve, a korábbi jogalkotási modellhez képest szélesebb körű beleszólási lehetőséget biztosítva az érintetteknek. A jelenleg hatályos rendeletek a korábbiakhoz képest száznyolcvan fokos fordulatot vettek, összhangban a versenyjog általános változásaival. A vállalkozások nagyobb szabadságának előmozdítása jegyében az „amit nem szabad, az tilos” logikát felváltotta az „amit nem tilos, azt szabad” elv, ami azt jelenti, hogy a rendeletekben foglalt tilalmak szem előtt tartása mellett a vállalkozások cselekvési szabadsága gyakorlatilag teljes. A jelenlegi szisztéma végképp leszámolt és szakított a korábbi, kényszerzubbony-rendszernek is csúfolt szabályozási logikával327. Az új szabályozás szakít a korábbi rendszer paternalizmusával és a lehető legnagyobb mértékben támaszkodik a jogalanyok „nagykorúságára”. Az európai versenyjog korábban sosem látott mértékben kötelezte el magát az új szabályozás rendjében a piaci szabadság és önállóság, mint értékek mellett. Megjegyezzük, hogy a reformok irányvonala bizonyos mértékig előre látszott vagy legalábbis remélt volt. Várható volt, hogy a Bizottság figyelme a horizontális kartellekre fog összpontosítani, egyre nagyobb szabadságot hagyva a vertikális megállapodásoknak – ami egyesek szemében az amerikai versenyjoghoz közelítené a közösségit328. Érdemes azonban megjegyezni, hogy ebből a szempontból sincs új a nap alatt, hiszen más államokban vagy korszakokban ez a szabadabb, rugalmasabb hozzáállás (ha a szabályozás eltérő is volt) nem volt ismeretlen, elsősorban valóban az Egyesült Államokban. "Azt hiszem, hogy szinte biztonsággal állíthatjuk, hogy a legfelvilágosultabb bírói politika az, hogy mindaddig hagyjuk, hogy az emberek a saját piaci magatartásukat a maguk módján válasszák meg, amíg a beavatkozás jogalapja nem válik egyértelműen nyilvánvalóvá. (…) A Dr. Miles Medical Company jobban tudja, mint mi, hogy mi az, amelynek segítségével a legjobb üzleti eredményeket érheti el” – állapította meg Oliver W. Holmes 1911-ben329. A csoportmentességi rendeletek alapvető jellemzője volt általánosságban az, hogy szektorális szemléletben fogantak, ami annyit tesz, hogy az egyes megállapodás-csoportokat külön rendeletek szabályozták. Külön jogforrás rendezi (illetve rendezte) 326

ROMANO SUBIOTTO – FILIPPO AMATO: The Reform of the European Competition Policy Concerning Vertical Restraints (Antitrust Law Journal 2001/1) 327 LAMPERT et al.: op. cit., 219. p. 328 JOANNA GOYDER: EC Distribution Law (London, 1992, 180-181. p.) 329 „I think that, at least, it is safe to say that the most enlightened judicial policy is to let people manage their own business in their own way, unless the ground for interference is very clear. (…) The Dr. Miles Medical Company knows better than we do what will enable it to do the best business.” (OLIVER HOLMES főbíró különvéleménye a Dr. Miles-ügyben; Dr. Miles Medical Co. V. John D. Park and Sons Co, 220 U.S. 373, 41112, 1911.)

133

•

a gépjármű-értékesítéssel kapcsolatos megállapodásokra330;

•

a technológia-transzfer megállapodásokra331;

•

a szakosítási megállapodásokra332;

•

a kutatás – fejlesztési megállapodásokra (K+F)333;

•

a vasúti, közúti és belvízi fuvarozásra334;

•

a tengeri hajózási konzorciumokra335;

•

a légi közlekedési szolgáltatók számítógépes helyfoglalási rendszerével kapcsolatos megállapodásokra; a menetrendek közös tervezésére és összehangolására, a közös üzemeltetésre, a menetrend szerinti légijáratok személyszállítási és árufuvarozási díjtételeiről

szóló

konzultációkra

és

a

repülőtéri

résidőkiosztásra

megállapodásokra és összehangolt magatartások egyes csoportjaira •

a

biztosítási

ágazatban 337

magatartásokra A

egyes

megállapodásokra,

336

vonatkozó

;

döntésekre

és

összehangolt

vonatkozó csoportmentességi kérdéseket.

kizárólagos

forgalmazási

megállapodásokra338,

a

kizárólagos

beszerzési

megállapodásokra339, és a franchise-megállapodásokra340 korábban külön rendeletek vonatkoztak, ami 2000. június 1. óta változott meg a vertikális megállapodásokról szóló csoportmentességi

rendelet341

hatályba

lépésével342.

A

know-how

licencia-

megállapodásokról343 külön rendelet szólt, ami már nincsen hatályban. Az alábbiakban áttekintjük a vertikális kartellekről, a technológia-transzfer megállapodásokról, a kutatás-fejlesztési megállapodásokról, a szakosítási megállapodásokról és a hajózási konzorciumokról szóló csoportmentességi rendeletek lényegesebb szabályait. 330

1400/2002/EK Rendelet 772/2004/EK Rendelet 332 2658/2000/EK Rendelet 333 2659/2000/EK Rendelet 334 1018/68/EK Tanácsi Rendelet (hatályon kívül) 335 823/2000 EK Rendelet (amit a 463/2004/EK Rendelet módosított) 336 1617/93/EK Rendelet 337 358/2003/EK Rendelet 338 1983/83/EK Rendelet (1997-ben járt volna le, hatályát 2000-ig meghosszabbították) 339 1984/83/EK Rendelet (1997-ben járt volna le, hatályát 2000-ig meghosszabbították) 340 4087/88/EK Rendelet (1999-ben járt volna le, hatályát 2000-ig meghosszabbították) 341 2790/1999/EK Rendelet. Követve a korábbi hagyományokat, e rendelet is tíz évre szól, azaz 2010 május 31én veszíti hatályát 342 A vertikális kartellek korai megítéléséhez lásd a közösségi jogot és a Hatok jogát feldolgozó munkát: KARL WALZ: Systemfragen im europäischen Kartellrecht – Zur behandlung der vertikalen und individuellen Vertrage im Recht der Mitgliedstaaten der Europäisches Wirtschaftsgemeinschaft (Heidelberg, 1972) 343 556/89/EK Rendelet 331

134

5.2. A vertikális kartellek A vertikális kartellek jellege olyannyira eltér a horizontális kartellektől képest (lásd fent), hogy időről időre felmerült az igény arra, hogy számítsanak általános kivételnek a 81. Cikk szigora alól. Más oldalról az üzleti élet is nehezen fogadta el, hogy e többnyire ténylegesen ártalmatlan praktikák is a kategorikus tilalom alá esnek. Ezzel együtt a joggyakorlat nem mindig felelt meg az elméleti maximáknak. Találhatunk olyan ügyeket, eseteket, amikor a jogalkalmazók tulajdonképpen szigorúbban ítélték meg a termelésiforgalmazási lánc különböző fokain álló vállalkozások között létrejött megállapodásokat, mint a horizontális, versenytársak közötti megállapodásokat, mivel a kartellek e formájában a piacfelosztás rémképét látták – vagy vélték felfedezni (lásd fent a versenypolitikáról írottakat). A már többször említett Consten/Grundig-ügyben a beavatkozó francia kormány és a Bizottság egyaránt a piacfelosztásra hivatkozott. Ebben – a lényegében a párhuzamos import jelentőségéről szóló ügyben – nem volt elegendő a mentesüléshez az, hogy a márkán belüli verseny eljelentéktelenedése mellett a márkák közötti verseny erősödik és egyéb kedvező hatások állnak be az ellátásban és az árazásban, mert a belső piac megteremtése mint absztrakt elv erősebb súllyal esett a latba, mint a hatékonyság. Érezvén a döntés szigorát, a későbbiekben a Bíróság enyhébb megítélést alkalmazott akkor, amikor a „rettegett” területi kizárólagosság nem a tagállamok határvonalait követte. Összességében a vertikális kartellek megítélése Európában összehasonlíthatatlanul szigorúbb volt az amerikai gyakorlathoz képest a reformok előtt. Nem vitás ugyanakkor, hogy a vertikális kartelleknek vitathatatlanul vannak negatív, ártalmas hatásai. Először is, piacra lépési korlátokat teremtenek. Gyengíthetik a márkák közötti versenyt, gyengítik vagy eltüntetik a márkán belüli versenyt (ennek negatív hatásként való megítélése azonban egyre inkább megkérdőjelezhető és tulajdonképpen egyéni credo alapján értékelhető). A közösségi versenyjogban további speciális negatív hatás, hogy a vertikális megállapodások hátráltatják az egységes belső piac kialakulását, a piaci integrációt, mivel a polgárok azon szabadságát csorbítják, mely szerint fogyasztóként a javakat abban a tagállamban szerezzék be, ahol csak szeretnék344. Mégis, tagadhatatlan, hogy számos pozitív gazdasági hatást tulajdoníthatunk a vertikális megállapodásoknak. A szállító piaci hatékonyságának növelését elősegíthetik azzal, hogy limitálják a forgalmazók számát. A 344

FAULL – NIKPAY op. cit., 564. p. Ugyanezt a négy hátrányt említi LUCAS PEEPERKORN: Commission’s Policy Review on Vertical Restraints (In GRAYSTON op. cit.)

135

vertikális kapcsolatban realizált információcsere plusz biztosíték a befektetésekre és így kiküszöbölhető a piac bizonytalansága. Végezetül, a vertikális kapcsolat adja annak a lehetőségét, hogy a szolgáltatás egységesített és standardizált legyen345. Bizonyos szempontból a vertikális kartellek és az opció, hogy a vállalkozás maga terjeszkedik vertikálisan, azaz tér a termelési-forgalmazási lánc egyik fokáról az eredeti tevékenységnek a megőrzése mellett egy másikra is, csupán vállalatirányítási, stratégiai kérdés. Ahol rentábilisabb a vállalkozáson belüli expanzió, ott biztosan nem kerül sor vertikális megállapodásra. Ha a tranzakciós út (azaz a szerződéses) kifizetődőbb, úgy a vertikális

expanzió

eszköze

a

megállapodás

lesz346.

Emiatt

sem

feltétlenül

a

versenykorlátozások legkényesebb pontja a vertikális kartellek szerepe, hiszen fentiek tükrében ez csupán racionalitási, hatékonysági vállalati döntés a gazdasági szabadság alapján347. A reformok, amelyek a vertikális megállapodásokra vonatkoztak, mondhatni a nagy, átfogóbb eljárási reformok előhírnökei voltak, hiszen időben azokat megelőzve, mégis, annak szellemében foganva jelentek meg a közösségi jogban. 1997 elején bocsátotta ki a Bizottság nevezetes vitairatát, a közel száz oldalas Zöld Könyvet348, amely egyrészről leírta és feldolgozta az akkor hatályos normáknak megfelelő szabályozási és eljárási rendet, a piacot elemezve vázolta a forgalmazási rendszer és a vertikális megállapodások helyét és jellegzetességeit, magában foglalt egy összehasonlító jogi elemzést a tagállami és harmadik országbeli jogi rezsimekről, illetve megoldási opciókat vázolt fel. Ezt két éves konzultációs időszak követte, ahol az érdekeltek véleményt nyilváníthattak és javaslatokat tehettek. A Zöld Könyv egyben reflexió is volt a Bizottság jogalkalmazói szigorára, a gazdasági vizsgálatokat szinte negligáló és a megállapodások jogi formáit kihangsúlyozó kritikákra, hiszen az új rendszerben jóval nagyobb szerepe van a gazdasági hatások feltérképezésének. Ez természetesen annak is szólt, hogy általánossá vált az a nézet, mely szerint a verseny kérdése tisztán „brüsszeli ügy”, amelybe semmi beleszólása nincs a nemzeti hatóságoknak vagy bíróságoknak, ekként a közösségi demokrácia-deficit egy jó része a versenyügyek kapcsán állt elő, de legalábbis tevékenyen, jelentős mértékben hozzájárult ahhoz.349 A reform 345

FAULL –NIKPAY op. cit., 568-572. p. OLIVER E. WILLIAMSON: Transaction Cost Economics (Aldershot, 1995, 150-159. p.) 347 ERNEST GELLHORN – WILLIAM E. KOVACIC: Antitrust Law and Economics (St. Paul, 1994, 290-292. p.) 348 Green Paper on Vertical Restraints in EC Competition Policy 349 JONES – SUFRIN: op. cit. 2001, 1017-1018. p. 346

136

szükségesnek látszott, hiszen a releváns csoportmentességi rendeletek lejártak, az egységes piac lényegében megszilárdult, illetve a közösségi piacon nagymértékű technikai változások mentek végbe. Itt elsősorban arra kell gondolni, hogy a vertikális (forgalmazási) kapcsolatokban az új módszerek, mint amilyen pl. a logisztikában elterjedő JIT (just in time) nagyban javították az elosztási szektor hatékonyságát350. A konzultációk eredményének tudható be, hogy bár a Bizottság a status quo-t megfelelőnek tartotta, mégis nagyarányú, mélyreható változások történtek, hiszen a fennálló rendet erőteljes kritikák érték. Ennek az volt az oka, hogy a régi rendszer rugalmatlan volt, túlszabályozó, elhanyagolta a gazdasági elemzések szerepét, a megnyugtató levelek nem garantálták azt a jogbiztonságot, amire a piac vágyott, stb. Nem is beszélve arról a tényről, amit a korábbi rendeletek nem kellően vettek figyelembe, hogy a márkák közötti verseny éleződése az, ami versenyserkentő hatású, függetlenül attól, ha ezzel párhuzamosan esetleg a márkán belüli verseny csorbul. A releváns piacon akkor válik elégtelenné a verseny, ha a márkák közötti verseny hal el. A vertikális megállapodások tehát tipikusan akkor versenykorlátozók, ha a releváns piacon a márkák közötti verseny eleve gyér, a piacra lépés korlátai

pedig

megállapodásból

számottevőek351. kiragadott

A

feltétel,

Bizottság klauzula

ezért

figyelembe

önmagában

vette,

nem

hogy

ítélhető

egy meg

versenyellenesként vagy versenyserkentőként; több vertikális megállapodás párhuzamos léte sem feltétlenül csorbítja a versenyt. Ami a piaci folyamatok vizsgálatát illeti, a Zöld Könyv kimondta, hogy ahol nagyobb beruházást igényel a piacra lépés vagy a terjeszkedés, ott a vertikális megállapodásokat is „elnézőbben” lehet kezelni. Ez óriási előrelépés a korábbi paradigmához képest, ahol a gazdasági megközelítés és a verseny alapelveinek figyelembe vétele helyett sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a belső piaci integráció oltalmazása, ami sokszor (a gazdasági megközelítés tükrében) indokolatlanul megszorító jogalkalmazáshoz vezetett. Emellett a rule of reason átvételétől való ódzkodás azt is jelentette, hogy a gazdasági elemzés nem azt a célt szolgálta, hogy összemérje a megállapodás által előidézett pozitív és negatív gazdasági-piaci hatásokat, hogy megfigyelhetővé váljék az, hogy összességében a megállapodás milyen piaci hatással bír. Sokkal inkább vonatkozott a gazdasági elemzés arra, hogy feltárja, hogy milyen versenyellenes hozadéka van egy megállapodásnak. Ez a 350

A technikai vívmányok kapcsán azonban az elektronikus kereskedelem előretörését a Zöld Könyv nem vette különösebben figyelembe, így az internetes ügyletekről a rendelet sem szól. Lásd: MARTIN MENDELSOHN – STEPHEN ROSE: Guide to the EC Block Exemption for Vertical Agreements (Hága, 2002, 33. p.) 351 Communication on the Application of the Community Competition Rules on Vertical Restraints (OJ 1998 C365/3)

137

„féloldalas” megközelítés (ti. amelyik csak a negatív hatásokat keresi és nem vizsgálja komplex, integrált megközelítésben az esetlegesen fennálló pozitív hatásokat) közgazdasági szemüvegen át nézve semmiképpen sem szerencsés. Gondoljunk arra, hogy a tilalmi szakasz alkalmazása lehetősége volt a tagállami bíróságoknak anélkül, hogy a „pozitív” (3) szakaszt alkalmazhatták volna, és máris kirajzolódnak a korábbi jogalkalmazói megítélés hátulütői352. A Bizottság összesítette a fennálló helyzet tartalmi és eljárási előnyeit is, összességében a fenti kritikák ellenére is rendkívül sikeresnek minősítve a csoportmentességi gyakorlatot a vertikális megállapodásokkal kapcsolatban. Kiemelték pl., hogy e körben mindvégig a mentesítési klauzula tág alkalmazását helyezték előtérbe (ám nem tették hozzá, hogy erre azért volt szükség, mert a tilalmit talán túl tágan fogták fel), hogy a rendeletek elősegítették a piacok integrálódását, illetve, hogy keretet adtak a technikai fejlődés elemeinek adaptálására – ami a véleményezők az egyik legfontosabb kritikai megjegyzését képezte. Emellett méltatta a Bizottság a bejelentési rendszert, a megnyugtató levelek gyakorlatát, a jogbiztonságot, amit e rendeletek nyújtottak. Ez utóbbit szintén kritikával lehet illetni, hiszen a rendeletek nem voltak soha teljes körűek, egyes megállapodások szabályoztak, más, hasonló jellegűeket nem. E „válogatás” pedig sosem tűnt racionálisnak, másrészről pedig csak az a megállapodás élvezhette biztosan a jogbiztonságot, amelyet a rendelet terminológiájából, formalizált szerkezetéből szerkesztettek, lévén a régi jogszabályok kazuisztikus és meglehetősen bonyolult normák voltak. Bár a konzultációk során felvetődött a rule of reason elv behozatala is az Egyesült Államokból, végül a Bizottság a Zöld Könyvben az alábbi lehetséges megoldásokat tartotta elképzelhetőnek és vitára alkalmasnak: a) A status quo megőrzése, mert bár a csoportmentességi rendszer nehézkes, de bejáratott és elterjedt. b) Szélesebb csoportmentességek, a piaci részesedés vizsgálata nélkül, de továbbra is szektoronként külön rendeletben, mert így a bejelentések száma csökkenne, több szférára terjedne ki, ám a versenypolitika célok változatlanok lehetnének. c) Koncentrált csoportmentességek, amely közgazdasági számítások alapján a releváns piacon legalább 40%-os részesedéssel rendelkező vállalkozásokat kizárná a mentességből. 352

VINCENT VEROUDEN: Vertical Agreements and Article 81 (1) EC: The Evolving Role of Economic Analysis (Antitrust Law Journal; 2003/2)

138

d) A 81. Cikk (1) bekezdésének alkalmazásának „tompítása” és visszaszorítása, amely szerint vélelmezni kellene a megállapodás mentesülését egy bizonyos piaci méret alatt. (Itt a cél nem a de minimis szabály pontosítása volt, hanem a tilalmi szakasz alkalmazásának kizárása egy bizonyos piaci részesedés alatt, ezt a „piaci méretet” azonban senki sem tudta kielégítően megfogalmazni.) Hamarosan azonban további elemekkel bővült a lista: e) „Esernyő-csoportmentesség”, azaz egy, valamennyi vertikális megállapodást lefedő rendelet. f) Rendelet kibocsátása nélkül, illetve helyett iránymutatás közzététele arról, hogy az egyedi ügyekben a Bizottság hogyan alkalmazza a tilalmi klauzulát. g) Az ún. „visszaélési rendszer” bevezetése a vertikális megállapodásokra. Ez az egyes tagállamok jogában ismert megoldás azt jelenti, hogy a kartellek (itt: a vertikális megállapodások) nem érvénytelenek per se, hanem csak akkor, ha a megállapodás alapján a részes vállalkozások pozíciójukkal visszaélnek353. E rendszer lényegében az erőfölénnyel visszaélés megítélésénél bevett, hiszen nem az erőfölény, hanem a visszaélés tilalmazott. E modellben a vertikális megállapodások jogszerűsége mellett szólt volna a vélelem, amelyet a Bizottság bizonyos feltételek fennforgása esetén megdönthetett volna. E kitétel kényességét az jelzi, hogy a 81. Cikk (1) bekezdésében foglalt vélelemmel homlokegyenest ellentétes lenne, hiszen a jogszerűtlenség vélelmét a jogszerűség vélelmével helyettesítené354. Továbbmenve, elgondolkodtató az is, hogy e variáció vajon nem oldotta volna-e fel az abszolút kartelltilalmat relatív kartelltilalommal. Ezt a javaslatot nem is nagyon támogatták, mivel sem közgazdasági, sem jogbiztonsági oldalról nem tartották kielégítőnek. E kiindulópontot követően, összegzendő a Zöld Könyv alapján felmerült javaslatokat, véleményeket, illetve továbbgondolva a piaci elemzés és jogbiztonság helyzetét, a Bizottság egy tájékoztatót bocsátott ki. A kétszáz írásos beadvány, a nyilvános meghallgatások és a tagállami konzultációk alapján a legnagyobb támogatottságot a fenti b) pont élvezte közel 50%-kal. A demokrácia-deficit ledolgozása szempontjából nem feltétlenül a legjobb megoldás lett végül a befutó. Nem elég, hogy a fenti e) ponthoz hasonló utat választott a Bizottság, amely a véleményezők csupán 17%-ának a támogatását élvezte, de tette ezt úgy, hogy az 353

A visszaélési elvet követi pl. a svájci, a holland és az angol versenyjog, míg egyébként a tilalmi elv jóval elterjedtebb. VÖRÖS IMRE: op. cit. 1996, 67. p., ibid. 76. p., ibid. 91-92. p. 354 VÍGH JÓZSEF FERENC: Gyökeres változások az EK kartell-szabályozásában. A vertikális kartellekre vonatkozó csoportmentesítési rendelet (Külgazdaság Jogi Melléklete, 2001/2, 19. p.)

139

eredetileg „piaci sapka” nélküli elképzelést kombinálta a piaci részesedés vizsgálatával. Az a) variáns azért bukott el, mert túl szigorú, rugalmatlan és szűkre szabott volt, a b) azért, mert figyelmen kívül hagyta a piaci erőt, a c) azért, mert a piaci erőt ugyan figyelembe vette, de nem

szakít

a

kényszerzubbony-megközelítéssel.

Így

választhatták

az

átfogó

csoportmentességi rendelet megalkotását. A vertikális kartell-megállapodásokkal kapcsolatos új csoportmentességi rendelet megalkotásához azonban szükség volt két tanácsi rendelet módosítására. Az egyik355 felhatalmazta a Bizottságot, hogy átfogóbb, szélesebb körben ható csoportmentességi rendeletet bocsásson ki, a másik356 pedig lehetőséget teremtett arra, hogy előzetes bejelentés nélkül is érvényesülhessen a mentesülés akkor, ha a megállapodásban részes legalább két fél a termelési-forgalmazási lánc különböző fokán áll és a megállapodás áruk vagy szolgáltatások beszerzésére, eladására vagy újraeladására vonatkozik. Ezt követően bocsátotta ki a Bizottság a vertikális megállapodások csoportmentességéről szóló 2790/99/EK sz. rendeletet, amely a vertikális kartellek (a kizárólagos beszerzési, kizárólagos forgalmazási, szelektív forgalmazási és franchise-megállapodásokról) jogi megítélésének és jogtechnikai kezelésének új fejezetét nyitotta hatályba lépésének napján, 2000. június 1-én357. Némi magyarázatra szorulhat, hogy miért került a többi megállapodással egy kalap alá a franchising. Ennek az a magyarázata, hogy az elosztási rendtől és formától minden vertikális jellegű kapcsolatot ide akart sorolni a bizottság, a franchising pedig vitathatatlanul elsősorban vertikális jellegű. Emellett maga a Bíróság is a különböző forgalmazási láncokhoz, főleg a szelektív forgalmazáshoz szokta hasonlítani ezt a megállapodás-fajtát. Az egyetlen forgalmazási jellegű csoport, ami nem fért a szabályozás ernyője alá, az a gépjárműkereskedelmi megállapodások köre (lásd lentebb). A jelenleg hatályos rendelet kimondja, hogy annyiban, amennyiben a megállapodás a tilalmi szakasz alá esik, a Szerződés 81. Cikk (1) bekezdését nem lehet alkalmazni a megállapodásokra vagy összehangolt magatartásokra, amelyek a megállapodás szempontjából a termelési-forgalmazási lánc különböző szintjein működő két vagy több vállalkozás között jöttek létre. További feltételként írja elő, hogy a mentesség azokra a feltételekre vonatkozik, 355

A Tanács 19/65. sz. rendeletét módosító 1215/99. sz. rendelet A Tanács 17/62 sz. rendeletét módosító 1216/99. sz. rendelet 357 SZEGEDI ANDRÁS: Az európai versenyjog új szabályai (Magyar Jog, 2005/6, 347. p.) 356

140

amelyek egyes áruknak vagy szolgáltatásoknak a felek által történő vásárlásával, értékesítésével vagy viszonteladásával kapcsolatosak, kiküszöbölve ezzel azt az anomáliát, ami a felek pozícióját eladó – vevő kapcsolatként rögzítette a korábbi gyakorlatban. A korábbi rendeletekhez képest újdonság és előrelépés, hogy nem csak és kizárólag a kétoldalú megállapodásokra vonatkozik. E mellett viszont azok az ügyletek, amelyeket a vállalkozó a végfelhasználóval köt, nem esnek a rendelet hatálya alá, mivel ezek nem minősülhetnek vállalkozások közti megállapodásnak. Kiterjed viszont a rendelet azokra a megállapodásokra, amelyet a kiskereskedő vállalkozás és a kiskereskedő vállalkozásokat összefogó szervezet köt, feltéve, hogy a kiskereskedő tag és kapcsolt vállalkozásai éves forgalma 50 millió euró alatt marad. Ebből az következhet, hogy a szolgáltatások nyújtásával foglalkozó vállalkozás és ezen vállalkozások testülete közötti megállapodás a rendelet alapján nem élvezhet mentességet. Amennyiben szellemi tulajdonjogok eladóról vevőre való átruházása is kapcsolódik a megállapodáshoz, ez is profitálhat a rendeletből, ha az ügyletben nem ez az elsődleges, az áruk eladásával, használatával kapcsolatos és nincs olyan jellege, ami a tiltott korlátozásokkal rokonítja. Azok a megállapodásokra is kiterjed a mentesség, amelyek bár versenytársak között jöttek létre, de az nem kölcsönös vertikális megállapodások és a vevő üzleti forgalma nem haladja meg az évi 100 millió eurót. A rendelet áldásos hatásait élvezi az is, ha a szállító árukat gyárt és forgalmaz, míg a vevő olyan forgalmazó, amely nem állít elő versengő árut, vagy a szállító a kereskedelem több szintjén nyújt szolgáltatást, míg a vevő nem nyújt versengő szolgáltatásokat a kereskedelemnek azon a szintjén, amelyen a szerződés szerinti szolgáltatásokat beszerzi. Ahogy fent már szóba került, a rendelet a csoportmentesség kapcsán bevezeti a piaci részesedés vizsgálatát. Ennek a lényege, hogy amennyiben a szállító (kizárólagos beszerzési megállapodás esetén a vevő) piaci részesedése az érintett piacon meghaladja a 30%-ot, a rendelet nyújtotta mentesség nem vonatkozik a megállapodásra. A számítás mindig egy adott naptári évet vesz alapul. A rendelet tolerancia-klauzulája (az első átlépéstől számított) két éves türelmi időt ad azoknak a megállapodásoknak, ahol a piaci részesedésre előírt küszöböt átlépik, de még 35% alatt maradnak, illetve egy év a türelmi idő, ha a kezdetben 30%-os részesedés alatti megállapodásban a szállító részesedése 35% fölé emelkedik. Fontos szabály, hogy utóbbi két klauzula nem kombinálható: a két éves időtartam semmiképpen sem hosszabbodhat meg. Kiemelendő, hogy a Bizottság által a rendelethez fűzött, a végrehajtás 141

főbb elveit és kereteit kidolgozó iránymutatás358 a rendelettel némiképp ellentétesen a 30%-os limitet alkalmazandónak tételezi a többoldalú megállapodásoknál, és azt úgy a gyártó, mind a nagykereskedő tekintetében vizsgálni rendeli. A piaci részesedés okán a rendelet alól kimaradó megállapodások számára kevésbé biztos pontként ugyan, de rendelkezésre áll a 81. Cikk (3) bekezdésének panaceája359. A 81. Cikk tilalmi klauzuláját ez akként puhítja fel, hogy a rendelet alá be nem sorolható vertikális megállapodások, amelyek eddig vitathatatlanul érvénytelennek minősültek, most nem minősülnek annak, ám egyedi vizsgálatuk szükséges. E körben a Bizottság bizonyíthatja, hogy a vertikális megállapodás versenykorlátozó és innentől, ha ez a bizonyítás sikeres, válik tilos megállapodássá. Ez jócskán eltéríti a megszokott „jogellenesség vélelmeként” felfogott tilalmi klauzula értelmezését. Ezzel párhuzamosan, a rendelet által nem mentesülő megállapodás részesei, amikor mentességi igényüket jelzik a jogalkalmazó felé, amennyiben a 81. Cikk (3) bekezdésében írt négy feltételnek megfelelnek, visszaható hatállyal (arra az időpontra visszaható, amely időpontban e négy feltétel megvalósult) kaphatnak mentességet. Anélkül, tegyük hozzá, hogy indokolni kéne, hogy miért késve jelezték a vertikális megállapodást. Az elővigyázatossági indíttatású bejelentéseket viszont nem várja a Bizottság, csak a már működő vertikális megállapodásokét. Így, hacsak egy tagállami bíróság előtti perben a megállapodás jellege vitatott, nem lehet a Bizottsághoz fordulni és áthárítani rá az érdemi döntést és megítélést. A rendeleten kívül rekedő vertikális megállapodások (pl. korlátozott forgalmazási csoportok, tovább-eladási ár-fenntartó megállapodások, piacfelosztó megállapodások, stb.) megítélése nem egyszerű kérdés. Ezzel foglalkozik a már említett közlemény majdnem fele. Azért komplikált a dolog, mert nem lehet előre lefektetett, normatív támpontokat adni az ügyek egyedi elbírálására. Az biztos, hogy az alábbi tényezők szerepet játszanak az értékelésben: szállító piaci részesedése, versenytársak piaci helyzete, vevő piaci helyzete, belépési korlátok, a piac kiforrottsága, a termék jellege, illetve egyéb, releváns körülmények. Az új rendelet és iránymutatás bírálói azt nehezményezik, hogy a kétségtelenül és tagadhatatlanul növekvő rugalmasság bizonyos fogkig nagymértékű merevségbe csap át. A gazdasági elemzés szerepe lényegében a határesetekre szorítkozik, hiszen a piaci részesedés 358

Commission Notice: Guidelines on Vertical Restraints (2000/C 291/01). Ez az iránymutatás váltotta fel a kereskedelmi ügynökökről szóló, 1962-es közleményt. Összhangban a Bizottság új szerepével (mint a versenyjog irányának markáns kijelölője), e dokumentum hivatott némi segítséget nyújtani a jogkeresőknek, hogy biztosabban ítéljék meg saját piaci helyzetüket. E dokumentum nem egyszerű kommentárja a rendeletnek, hanem jóval több annál, hiszen a Bizottság politikáját és álláspontját rögzíti. Az iránymutatás a bíróságot nem köti, de a rendeletet sokszor az iránymutatással összhangban célszerű olvasni. 359 JOSÉ RIVAS – FRANK STROUD: Developments in EC Competition Law in 1999/2000: An Overview (Common Market Law Review, 2001/4, 938. p.)

142

szerinti 30-40%-os sávra korlátozódik. Ezen kívül, bizonyos tilalomfák meg nem sértése esetén minden megállapodás mentesül, ha a piaci részesedés 30% alatt marad és minden megállapodás kikerül a mentesség alól, ha 40% fölötti a részesedés. Éppen ezért, a rendelet a per se tilalmak és a gazdasági megközelítés között félúton elakadt és a releváns piac meghatározása lényegében túlságosan nagy hangsúlyt kapott. Az viszont közismert, hogy ennek a meghatározása korántsem egyszerű vagy nyilvánvaló, ami azzal a veszéllyel jár, hogy a versenyt egyébként nem korlátozó megállapodások is belekerülhetnek a tilalmazottak közé, illetve a ténylegesen versenykorlátozók kibújhatnak alóla. A piaci részesedés szerepének túlhangsúlyozása továbbra is veszély maradt tehát, bár a jelenlegi helyzet egy nagy kísérlet arra, hogy a korábbi csoportmenteségi rendelet-függőséget valamelyest redukálják, amely szinte teljesen elnyomta a gazdasági elemzés szerepét360. A vertikális megállapodásokról szóló csoportmentességi rendelet szerkezete annyiban más, mint a korábbiaké, hogy az ezt megelőzően követett három (de legalább) kettő lista helyett csupán egyet hagyott meg. Ezt az tette lehetővé, hogy a korábbi tiltó jellegű szabályozás logikája megfordult és így elegendő azokat a kritériumokat felsorolni, amelyek tilosak, ugyanis az összes többi megengedett. Jelenleg tehát csupán fekete listát találunk, sem fehéret, sem pedig szürkét. Ez nagymértékben elősegíti egyébként az áttekinthetőséget, így mindenképpen üdvözlendő. Sőt, ez egyben azt a logikát is erősíti, hogy azok a vertikális kartellek, amelyek nem tartalmaznak fekete listás kitételeket, mentességet élveznek, azaz jogszerűek, pontosabban: a 81. Cikk (1) bekezdése rájuk nem alkalmazandó. A vertikális megállapodások, amelyek közvetlenül vagy közvetve, akár önmagukban vagy másokkal kölcsönhatásban az alábbiakat célozzák, nem részesülhetnek a rendelet nyújtotta mentességből: -

Az eladó szabadságának korlátozása abban, hogy eladási árait meghatározza, ami viszont nem zárja ki maximális ár vagy ajánlott ár kikötését, ami tipikusan pl. a franchise-megállapodások

jellemzője.

Viszont

e

technikák

csak

akkor

engedélyezettek, ha ez nem vezet ténylegesen árrögzítéshez nyomásgyakorlás vagy 360

SIMON BISHOP – DEREK RIDYARD: E. C. Vertical Restraints Guidelines: Effects-Based or Per Se Policy? (European Competition Law Review, 2002/1, 35-36. p.) A cikkre írt válasz elsősorban a (fent nem idézett) domináns helyzetben lévő cégekkel kapcsolatos észrevételekre reagál, de kiemeli egyúttal azt is, hogy a piaci részesedés túlhangsúlyozásával kapcsolatos fejtegetés egyszerű félreértésen alapul, hiszen a Bizottság sosem alapította döntéseit kizárólag a piaci részesedés vizsgálatára, főleg nem arra, hogy a részesedés számszerű jellegzetességei alapján minősített volna bármit is versenysértőnek. A piaci részesdés bár fontos, de nem kizárólagos eleme a domináns helyzet megítélésének. Lásd: LUC PEEPERKORN: E. C. Vertical Restraints Guidelines: Effects-Based or Per Se Policy? – A Reply (European Competition Law Review, 2002/1, 39-40. p.)

143

más ösztönzés révén. Itt a Bizottság lényegében egy már élő gyakorlatot és elvet fektetett le a rendeletben, hiszen a maximális ár kikötése nem versenykorlátozó, ellentétben a minimális ár meghatározásával. -

Bizonyos kivételekkel azok a korlátozások, amelyek megszabják, hogy az eladó mely területen vagy mely fogyasztók számára értékesíthesse áruját (szolgáltatását).

-

Aktív vagy passzív eladások lehetőségének korlátozása végfelhasználók felé kiskereskedelmi szelektív forgalmazási rendszerben.

-

Keresztszállítások kizárása egy szelektív forgalmazási rendszerben, beleértve azt is, ha a felek a kereskedelem más-más szintjein működnek.

-

Az a korlátozás, amelyben az komponensek szállítója és az ilyen komponenseket egyébként beépítő vevő állapodott meg, ha az abban korlátozza a szállítót, hogy a komponenseket

pótalkatrészekként

adja

tovább

a

végső

felhasználóknak,

javítóműhelyeknek vagy olyan más szolgáltatóknak, amelyeket az áruk javításával – karbantartásával a vevő nem bízott meg. A rendelet emellett tartalmaz egy másik tilalmi listát. Ezek a kitételek azonban csak azon feltételek tekintetében zárja ki a mentesség lehetőségét, amelyek e tilalmi listába ütköznek. Így ebből a szempontból részleges mentesülésről (részleges alkalmazhatatlanságról) beszélhetünk. Az első példa a versenytilalmi záradékokkal foglalkozik. A versenytilalmi kötelezettség a rendelet alkalmazásában két dolgot jelent. Egyrészről a vevő kötelezését arra, hogy a klauzula tartama alatt ne gyártson, forgalmazzon, vásároljon versengő termékeket. Versenytilalmi klauzula azonban az is, ha a vevő összes beszerzéseinek legalább 80%-a (a szerződéssel érintett terméke vagy szolgáltatás, illetve ezek helyettesítői tekintetében) a szállítótól vagy az általa kijelölt más vállalkozástól származnak. Az olyan közvetlen vagy közvetett versenytilalmi kötelezettség, amely határozatlan időre vagy öt évet meghaladó időtartamra szól, tilos. Az a versenytilalmi kötelezettség, amely öt év után hallgatólagosan megújítható, határozatlan időtartamra kötöttnek tekintendő. Az öt éves időtartam nyilvánvaló common law-hatásokat hordoz361. A tilalmazott klauzulák közé tartozik továbbá minden olyan közvetlen vagy közvetett kötelezettségvállalás, amelynek értelmében a vevő a megállapodás lejárta után nem állít elő, 361

Lásd: Esso Petroleum Co. Ltd. v. Harpers Garage (Stourport) Ltd. ([1968] AC 296 [1967] All ER 699), ahol a bíróság a verseny jogellenes korlátozásának minősített minden, öt évnél hosszabb versenytilalmi klauzulát. Vö. Alec Lobb Garages Ltd. v. Total Oil Great Britain ([1985] 1 WLR 173; [1985] All ER 303; [1983] 1 WLR 87), ahol az öt év helyett a hét éves időtartamot is elfogadhatónak ítélte a bíróság.

144

nem vásárol, nem értékesít bizonyos árukat vagy szolgáltatásokat. E szabály alól van kivétel, méghozzá legfeljebb egy évi időtartamú (a megállapodás megszűnésétől számítva) kötelezettségvállalások esetén, ha a kötelezettségvállalás

a

szerződés szerinti árukkal vagy

szolgáltatásokkal versengő árukra vagy szolgáltatásokra vonatkozik, és arra a földrajzi területre szorítkozik, amelyen a vevő a megállapodás futamideje alatt is működött, amennyiben ez a rendelkezésre bocsátott know-how védelmében elengedhetetlen. Egyes vélemények szerint e kitétel olyan szűkre szabott, hogy aligha lehet megfelelni neki, ennél fogva ennek gyakorlati jelentősége nem nagyon van362. A harmadik tilalmazott klauzula olyan közvetlen vagy közvetett kötelezettségre vonatkozik, amelynek értelmében a szelektív forgalmazási rendszer tagjai meghatározott versenytárs szállítók márkáit nem forgalmazhatják. A Bizottságnak a rendelet végrehajtásával kapcsolatos jogai közül az egyik legfontosabb, hogy amennyiben azt észleli, hogy a rendelet hatálya alá tartozó megállapodás a Szerződés 81. Cikkének (3) bekezdésében foglaltakkal összeegyeztethetetlen, akkor a rendelet nyújtotta „biztonságos kikötőből” kitilthatja a megállapodást, azaz megvonhatja a mentesség kedvezményét. Ez elsősorban akkor fordulhat elő, ha a releváns piacon működő vertikális megállapodások párhuzamos hálózata olyan kumulatív hatásokkal jár, amelyek a piacra lépést vagy az ott folyó versenyt számottevően korlátozzák. E tekintetben annak bizonyítása, hogy a megállapodás nem fér össze a 81. Cikk (3) bekezdéssel, a Bizottság kötelezettsége, a mentesség kedvezményének megvonása pedig sosem lehet visszaható hatályú. A tagállami szintet meghaladó korlátozások kapcsán a Bizottság hatásköre kizárólagos, ám gyakori alkalmazása mindenképpen gyengíti a jogbiztonságot; a Bizottság – a kibocsátott közlemény szerint – nem is óhajt e lehetőséggel gyakran élni. Amennyiben a rendelet által mentesített megállapodás versenykorlátozó hatásai nem érintik a belső piacot (nincs tagállamok közötti jellegük), de egy tagállamban vagy annak egy meghatározott részén a fent említett korlátozó hatást fejtik ki, akkor a tagállami versenyhatóság jogosult a mentesség megvonására az adott tagállam vagy annak a korlátozással érintett területe kapcsán. E körben megvan a veszélye a párhuzamos eljárásoknak és még inkább a divergáló döntések születésének, amelyet a rendszeres információcsere hivatott kiküszöbölni a Bizottság és a tagállami versenyhatóságok között. Ha a Bizottság úgy ítéli meg, hogy bizonyos területen a parallel vertikális

362

MENDELSOHN – ROSE: op. cit., 61. p.

145

megállapodások kumulatív hatása a releváns piac 50%-át meghaladó részre terjed ki, úgy rendeleti úton a vertikális megállapodásokra vonatkozó csoportmentességi rendelet alkalmazását bizonyos korlátozások és megállapodások tekintetében kizárhatja. Az általános, átfogó jellegű rendelet tárgyalása után az alábbiakban röviden áttekintjük az egyes, legjellemzőbb vertikális megállapodások közösségi kartelljogi megítélését363. 5.2.1. Ügynöki megállapodások Az ügynöki megállapodások vitathatatlanul vertikális kapcsolatot feltételeznek – legalábbis a megbízás tárgyának oldaláról mindenképpen, hiszen ebből a szempontból az ügynök mint megbízott egy idegen ügyet szolgál. Az ügynök ugyanis végső soron közvetítő, hiszen a megbízó nevében köt kereskedelmi ügyleteket. A versenyjogi értékelés e ponton elválik a hagyományos polgári jogi gondolkodástól, hiszen nem a megbízó és az ügynök közötti jogviszony magánjogi minősítésére koncentrál. Ez azt jelenti, hogy akár több, a magánjog szemszögéből eltérő természetű jogviszony (pl. megbízás, bizomány, vállalkozás) is

egyaránt

„ügynökinek”

minősülhet

a

mentesség

kartelljogi

megítélése

során.

Tulajdonképpen a versenyjog a megbízó magatartásába „tudja be” a megbízott ügynök tevékenységét, hiszen az ügynök voltaképpen csak egy kiegészítő, járulékos szerv, amely a megbízó vállalkozás integráns része364. Éppen ezért e kapcsolatrendszer kimarad a tilalmi klauzula alkalmazási köréből, természetes kivételt képezve a 81. Cikk (1) bekezdés alól. Az ügynökök jelentős gazdasági szerepet játszanak, főleg ott, ahol a megbízó felelőssége a forgalmazott dologért/szolgáltatásért csekély. Javadalmazása rendszerint jutalékos rendszerben történik, amit kiegészíthet vagy felválthat a vállalt többlettevékenységekért (és így többletkockázatért) járó ellenszolgáltatás (árukészlet fenntartása, piackutatás, stb.). Ahogy arról a tilalmi szakasz elemzése kapcsán már volt szó, az ügynöki megállapodások a kezdetektől fogva kívül estek a 81. Cikk (1) bekezdésének tilalmán. Ez a megközelítés alapjában véve nem is változott meg. Az ügynök fogalmának ezt az értelmezését követi lényegében a versenyjog is, hiszen ügynöknek az a személy minősül, aki (amely) fel van ruházva a joggal, hogy áruk vagy szolgáltatások adásvételével kapcsolatban 363

A forgalmazási megállapodások (szelektív forgalmazás, kizárólagos beszerzés, kizárólagos forgalmazás, franchising, ügynöki megállapodások) reformok előtti átfogó feldolgozásához lásd: NICHOLAS GREEN: Commercial Agreements and Competition Law and Practice in the UK and in the EEC (London, 1986) 364 Cukorkartell-ügy (lásd fent)

146

szerződéseket kössön vagy evégett tárgyaljon akár a saját, akár a megbízó nevében eljárva. Az ügynöki szerződések és a kizárólagos forgalmazási szerződések megkülönböztetése vetett fel kérdéseket, amelyeket azonban néhány vezérelv alapján meg lehet válaszolni. Ha az ügynök a kereskedelmi tevékenység kockázatában is osztozik, akkor nem minősül versenyjogi értelemben ügynöknek365. Ha a tényállás átfogó elemzése azt mutatja, hogy az ügynök lényegében független kereskedőként is fellép, szintén nem hunyhat szemet a tevékenysége felett a versenyjog. Összefoglalva: a valódi ügynöki megállapodások (genuine agency) esnek kívül a tilalmi klauzula hatósugarán. A nem valódi ügynöki megállapodások viszont a vertikális megállapodásokról szóló csoportmentességi rendelet alapján élvezhetik a mentességet. A reformok következtében néhány apró finomítás ment végbe a fent vázolt rendszeren, de az az alapgondolat, amely az ügynök által viselt pénzügyi és kereskedelmi kockázat fokát tekinti a mentesség szempontjából vízválasztónak, megmaradt. A korábbi gyakorlat, amely nem csak a kockázatot, hanem az önálló, saját számlás gazdasági tevékenységet tekintette mérvadónak, mindenképpen enyhült. Két típusú kockázatnak van kiemelt jelentősége. Az egyik a szerződés természetéből fakadó kockázatok köre, a másik pedig a piac-specifikus beruházásokból fakadó kockázatok köre. Az egyes kockázatok minősítése mindig egyedi mérlegelést kíván. A megállapodásra nem alkalmazzuk a tilalmi szakasz rendelkezéseit, ha e kockázatokból az ügynök egyáltalán nem vállal részt, vagy ha igen, akkor elenyészően csekély mértékben. Az 1962-es közleménnyel szemben jelenleg már egy ellenőrző lista is segítségünkre van annak megítéléséhez, hogy vajon a kockázatviselés mértéke mekkora. Főszabályként, ha az ügynökre nem száll át a forgalmazott áruk/szolgáltatások tulajdonjoga, ha nem saját maga nyújtja a közvetített szolgáltatást, akkor kivételnek minősül a kartelltilalom alól366. Ha a kockázatelosztás szempontjai alapján kiderül, hogy az ügynöki megállapodás mégis az általános kartelltilalmi klauzula hatálya alá esik, az azt jelenti, hogy tilos

365

C-311/85 Bundeskartellamt v. Volkswagen AG és VAG Leasing GmbH [1987] ECR 3801. p. A teljesség igénye nélkül az alábbi esetekben biztosan nem lépi át az ügynök a tolerált kockázatvállalás határát: nem járul hozzá a beszerzési – értékesítési költségekhez, mert azt a megbízó fedezi; sem közvetlenül, sem közvetve nem fektet be a promócióba, reklámba, mert az a megbízó költsége; nem tart fenn saját költségére vagy veszélyére árukészletet; nem tart fenn vagy működtet „vásárlás utáni” szolgáltatásokat, mint pl. a javítószolgálat; nem finanszíroz piac-specifikus beruházásokat a felszerelésekbe, helyiségekbe vagy személyzeti felkészítésbe; nem vállal a szolgáltatott termék után termékfelelősséget harmadik személyekkel szemben; bizonyos kivételekkel nem vállalja az ügyfél nemteljesítésének kockázatát. 366

147

megállapodásnak minősül, hacsak nem felel meg a 81. Cikk (3) bekezdésében írottaknak avagy a csoportmentességi rendeletnek. 5.2.2. Franchising367 Jelen munka elsődleges céljai között nem szerepel a franchise-megállapodások definiálása, sokkal inkább a franchising kartelljogi megítélése. A franchising sokáig nem is képezte a közösségi versenyjogi jogalkalmazás érdeklődése tárgyát, mivel sokak szerint nem vet fel égető versenyjogi kérdéseket. Mégis, a franchise-megállapodás mint atipikus ügylet jellemzően tartalmaz olyan kikötéseket, amely kartelljogi szempontból aggályos lehet. Ezek tipikusan a versenytilalmi rendelkezések, illetve a felek számára kizárólagosságot biztosító klauzulák: olyan elemek, amelyek sokszor a franchise-megállapodás lelkét jelentik. Ennek a magyarázata az lehet, hogy a megállapodás keretében kizárólagos jogok gyakorlásának a joga is átszáll, amely indokolja egyfelől a jogosult igényét arra, hogy a megállapodás időtartamát követően mentesülhessen egy ideig az alól, hogy a korábbi partnerrel mint versenytárssal kelljen szembenéznie, a megállapodás tartama alatt pedig a partner joggal várhatja el, hogy a kizárólagos jogait zavartalanul gyakorolhassa. Emiatt sokáig külön szabályozást kapott a franchise-megállapodások mentessége, amely azonban mostanra eltűnt. A franchisingot a vertikális megállapodásokról szóló csoportmentesítési rendelet olykor külön említi, de több aspektusból a „szelektív forgalmazási rendszer” fogalma alá vonja. Ez egy olyan momentum, ami nem feltétlenül találkozik sem az elmélet, sem a gyakorlat értékelésével. Összességében elmondható, hogy a franchising beemelésével az ernyő-mentesség alá, a korábbi, némiképpen privilegizált helyzete is elillant. Valószínűleg azért, mert maga a franchise-iparág megszilárdult és jelenleg már minden további nélkül „elbírja”, hogy ott kezeljék, ahová végső soron tartozik: a vertikális forgalmazási rendszerek között368. Mivel a szelektív forgalmazási rendszer megítélése szigorúbb, a vállalkozások érdeke, hogy magukat franchise-rendszer tagjaként tüntessék fel. A döntő a gazdasági valóság és cél: ha egy franchise-rendszer megfelel tartalmilag a szelektív forgalmazási rendszer 367

A franchise-megállapodásoknak a vertikális megállapodásokról szóló csoportmentességi rendelet hatályba lépését megelőző versenyjogi megítéléséhez lásd: ORTWIN WELTRICH: Franchising im EG-Kartellrecht (Köln, 1992.), KORAH: Franchising and the EEC Competition Rules Regulation 4087/89 (Oxford, 1989). Az új rendelet hatályba lépése előtt született, a régi csoportmentességi szabályoknak megfelelő, de az új rendelettel nem teljesen összeférő megállapodások 2001 végéig kaptak haladékot arra, hogy a megállapodásaikat az új szabályokhoz igazítsák. Ez az elv az összes többi, hatályban lévő vertikális megállapodásra is kiterjedt. 368 LUC PEEPERKORN – KAMIL KILJAŃSKI: Franchising and the New EC Competition Rules (In REINER SCHULZE (szerk.): Franchising im Europäischen Privatrecht, Baden-Baden, 2001, 207. p.)

148

kritériumainak, akkor a rendelet szempontjából azzal azonos megítélés alá esik. Néhány ügyből leszűrhető a következtetés, hogy a szelektív forgalmazási rendszer és a franchiserendszer lefedheti ugyanazt az igényt, de alapvetően alternatív lehetőségek és nem azonosíthatók. A kettő közötti különbség alapvetően az, hogy a franchising a személyes kvalitások, benyomások és képességek alapján működik, a szelektív forgalmazási rendszer369 pedig előre meghatározott és lefektetett, már-már normatív válogatási kritériumok és elvek szerint. Igazából a franchising valószínűleg versenyjogilag indifferens, még akkor is, ha adott esetben területi alapú kizárólagos jogokat biztosít a franchise-ba adó (a továbbiakban: franchisor) a franchise-ba vevőnek (a továbbiakban: franchisee), amennyiben a márkák közötti verseny megmarad. Ebben az esetben ugyanis kétségtelenül a hatékonyságot szolgálja. Probléma akkor adódhat, ha a kizárólagossági klauzulát tartalmazó franchise-megállapodás olyan termék vonatkozásában születik, amelynek igazából nincs versengő terméke, azaz a márkán belüli verseny csökkenése az érintett piacon a versenyt jelentősen csökkenti.370 A franchising lényege a bizonyos fokú hasonlóságtól függetlenül nem feltétlenül a forgalmazási jellegében rejlik, sokkal inkább abban, hogy keretei közt gazdaságilag hasznosítani lehet különféle ismeretek halmazát anélkül, hogy nagy tőkebefektetésre lenne szükség371. Ezek a megállapodások a gyakorlatban nagyon gyakran tartalmaznak szelektív forgalmazási, kizárólagos beszerzési és versenytilalmi klauzulákat: vertikális jellegű megállapodási elemeket. Ezek az elemek ugyanakkor a franchising lényeges fogalmi elemeit adják, hiszen pl. a magas belépési díj és tekintélyes royalty fizetését csak akkor vállalja a franchisee, ha ésszerűen számolhat azzal, hogy befektetései megtérülnek, ehhez pedig szinte szükségszerű némi védelem a versenytől. A márkanév védelme, az image és külső megjelenés, az egységes arculat és uniformizáltság szintén olyan jellemzői a franchisingnak, amelyek magukban rejtik a vertikális korlátozások csíráját. A Pronuptia-ügyben a Bíróság elhatárolta a franchisingot a beszerzési, forgalmazási megállapodásoktól, jelen rendelet pedig újra összemossa e kategóriákat, hiszen ha egy franchise-szerződés fenti elemeket tartalmazza, jogi megítélése is fentiekkel osztozik. Ennek akkor lehet nagyon éles gyakorlati jelentősége, ha a franchise-rendszer tartalmaz területi kizárólagosságot (mint amit tipikusan szokott) és a

369

A szelektív forgalmazási rendszer nem más, mint az a forgalmazási rendszer, amelyben a szállító vállalja, hogy a megállapodás szerinti árukat vagy szolgáltatásokat - közvetlenül vagy közvetve - csak meghatározott követelmények alapján kiválasztott forgalmazóknak értékesíti, és amelyben ezek a forgalmazók vállalják, hogy a szóban forgó árukat vagy szolgáltatásokat nem szerződéses forgalmazóknak nem értékesítik. 370 FRANKLIN M. FISHER: Can Exclusive Franchises Be Bad? (In idem: op. cit. 153-170. p.) 371 Pronuptia de Paris GmbH v. Pronuptia de Paris Irmgard Schillgalis (lásd fent)

149

rendelet alkalmazásában szelektív forgalmazási rendszernek minősül. Ekkor ugyanis ez a franchising tekintetében tipikus megkötés fekete listás, tiltott feltétellé változik. A másik kényes kérdés ennek kapcsán a know-how. A franchise-megállapodások „lelke” ugyanis a szakma, a kötelmi jog és a Bíróság álláspontja és értelmezése szerint is a know-how, ennek meghatározása, átadása, illetve megőrzése a szerződés lejárta után372. A jelenlegi ernyő-csoportmentesség előtti időszakban külön matériaként tekintettek a szerzők a know-how licencia-ügyletekre373. A know-how-nak a meghatározására tett kísérletek áttekintése alapján megállapítható, hogy egy jól körülírt definíciós csoport kimondottan versenyjogi jellegű intézményként fogja fel a know-how-t. E megközelítés a know-how-t olyan ismerethalmaznak tételezi, amely a licencia-vevőt (azt, aki megszerzi ezen ismereteket) jobb piaci pozíció kivívásához segíti, azaz versenyelőnyt jelent azáltal, hogy a vállalkozás bizonyos, versenytársai előtt titkos, ám a piacra lépés vagy működés szempontjából jelentős információkhoz jut. Nem véletlen, hogy gyakran a közkinccsé nem vált, lényeges, technológiai ismeretek halmaza mellett megjelenik az a kritérium is, mely szerint versenyszempontokból értékes. Ugyanakkor a versenyszempontok és a kizárólagosság (titkosság) között feszültség is húzódik, hiszen a versenyjog azt hivatott biztosítani, hogy a virágzó innováció gyümölcsei minél szélesebb körben elterjedjenek és hozzáférhetővé váljanak, a szellemi tulajdonjog jogosultjának viszont a jog rendszerint kizárólagos jogokat biztosít, ami a verseny érdekeivel nincs összhangban. Pontosabban: mindkét jogterület a fogyasztói jólétet és hatékony forráselosztást hivatott elérni, így végső céljaik közösek, ám eszközeik között olykor némi kollízió figyelhető meg. Az ellentmondás tekintetben a Bíróság álláspontja egyértelmű. A know-how (mint a franchising lelke) olyan ismereteket tartalmaz, amely a sikeres üzletvitel feltételeit adják. Ennek megóvása evidencia a szerződés tartama alatt, míg ésszerű ideig annak lejárata után is biztosítani kell a jogosultnak a jogot, hogy a know-how ne kerüljön nyilvánosságra vagy szálljon át ellenőrzés nélkül. A franchisemegállapodások egy sor rendelkezése, amely látszólag versenykorlátozó, ennek fényében nem az. Ugyanez a szituáció a versenytilalmi klauzulával, amelynek speciális megítélését e körben az egységes márka, arculat és szolgáltatás követelménye rója a felekre. Ezek a megállapítások nem gyakoroltak nagy hatást a Bizottságra saját álláspontjának megformálása során.

372

(szerző és szerkesztő nélkül; OECD): Competition Policy and Vertical Restraints: Franchising Agreements (Párizs, 1994, 89-90. p.) 373 Lásd: SEBASTIANO GUTTUSO – AURELIO PAPPALARDO: La disciplina communitaria delle license di know-how (1991, Milánó)

150

A know-how fogalmát a rendelet úgy határozza meg, hogy az nagy mértékben azonos a korábbi, know-how transzferről szóló csoportmentességi rendelet definíciójával374. A gyakorlatban a know-how sokáig a szellemi alkotások mostohagyermeke volt, amelynek másodlagos jelentőséget tulajdonítottak és így sokáig egyértelműen kevésbé preferált elbánásban részesült, mint a szabadalom-licenciák, mondván egyebek mellett, hogy ez egy nem nyilvános, kissé megfoghatatlan kategória, amelyből így a „köz” javára nem háramlanak áldásos hatások375. Ez a vitatható gyakorlat azonban megváltozott és már a know-how licencia-megállapodásokra vonatkozó csoportmentességi rendeletben sem tükröződött. Tegyük hozzá: nem csoda, hiszen a közösségi preferenciák sorában kiemelt szerep jut a kutatás-fejlesztésnek, a technológiai innovációnak376, amelyhez direkt szálakkal kötődik a know-how, mint sajátos szellemi alkotás. E politikának természetesen vannak kapcsolódó szálai a közösségi iparpolitikához és versenypolitikához is, így ezek nem kerülhetnek kibékíthetetlen konfliktusba egymással. Ennek megfelelően a Bizottság jelenlegi álláspontja kellően rugalmas: minél inkább kötődik egy vertikális megállapodás a know-how átadásához, annál inkább valószínű, hogy növekszik a piaci hatékonyság és annál inkább szükséges, hogy valamilyen vertikális versenykorlátozás árán óhajtják ezen ismeretanyagot védelmezni. Minél fontosabb a know-how átruházása, annál valószínűbb, hogy a megállapodás megfelel a mentesülés követelményeinek. A know-how jellege alkalmas arra is, hogy igazolja a versenykorlátozó (-tilalmi) klauzulákat. Amennyiben ugyanis egyszer a franchisor átadja a know-how-t, azt többé vissza nem veheti, hiszen immateriális. Ezért a 81. Cikk (1) főszabályként e körben nem alkalmazható, ugyanis a know-how védelme indokol bizonyos korlátozásokat. 5.2.3. Kizárólagos forgalmazás A kizárólagos forgalmazás tipikus kereskedelmi jellegű ügylet, amely áru (tovább)eladására vonatkozik. Azt jelenti, hogy a szállító kijelöl egy forgalmazót egy meghatározott területre (versenyjogi szempontból ezzel egy tekintet alá esik, ha a kizárólagosság meghatározott fogyasztói csoportra vonatkozik). A forgalmazó az árut a 374

A know-how így a szállító tapasztalataiból és vizsgálataiból származó, nem szabadalmazott gyakorlati ismeretek titkos (nem hozzáférhető, nem közismert), lényeges (az áru/szolgáltatás franchisee általi továbbeladásához, forgalmazásához nélkülözhetetlen) és azonosított (azaz olyan ismertetetés adható róla, amely alapján előző két faktor ellenőrizhető) együttese. 375 GUILLERMO CABANELLAS – JOSÉ MASSAGUER: Know-How-Agreements amd EEC Competition Law (München, 1991, 23-27. p.) 376 Lásd: Római Szerződés, 3. Cikk, m) pont

151

szállítótól veszi meg és saját számlájára tovább eladja. Míg a hagyományos magánjogi gondolkodás az ilyen ügylet jellegzetességét az áru tulajdonjogának átszállásában látja, a versenyjogi értékelés más oldalról közelít. Versenyjogi szempontból fontos és tipikus jellemzője e megállapodásnak, hogy rendszerint a forgalmazó kötelezi magát, hogy nem kereskedik versengő termékekkel, készleteit a szállítótól szerzi be kizárólagosan, nem kereskedik a termékkel a megjelölt területen kívül és nem is reklámozza azt; a szállító pedig arra, hogy nem forgalmaz sem maga az adott területen, sem másnak erre engedélyt nem ad. Mindezek alapján – a párhuzamos import lehetőségétől eltekintve – az adott területen a forgalmazó lesz az egyetlen, ahonnan a kérdéses áru beszerezhető. E megállapodások kapcsán az említett versenykorlátozások kerülnek konfliktusba azzal ténnyel, hogy az ilyen megállapodások jócskán hozzájárulhatnak a forgalmazás hatékonyságának emeléséhez. Mivel a jogalkalmazók kezdettől fogva a Szerződés 81. Cikk tilalmi szakasza alá szubszumálták377 e megállapodásokat (azzal, hogy a de minimis-elv alkalmazásának nincs akadálya, illetve a (3) bekezdésben írt mentesülésre is jó eséllyel pályáztak), mentességi kérelmek özöne érkezett. Nem véletlen, hogy már 1967-ben született e tárgyban csoportmentességi rendelet (1967/67 EK Rendelet). A jelenlegi szabályok nagyban építenek a korábbi, 1983-as csoportmentességi rendeletre378, de annál egyszerre szűkebbek és tágabbak. Tágabbak, mert nem csak az árukra, hanem a szolgáltatásokra is kiterjednek, nem csak a tovább-eladásra fókuszálnak, hanem a további feldolgozás, átalakítás, beépítés céljára szánt árukat is felölelik, többoldalú megállapodásokra is alkalmazhatók. Szűkebbek annyiban, hogy korában nem számított a szállító piaci részesedése, illetve megjelent az időbeli korlátozás is, a versenytilalmi klauzulák legfeljebb öt évig tarthatók fenn. 5.2.4. Szelektív forgalmazás A szelektív forgalmazási rendszer a csoportmentességi rendelet alkalmazásában az a forgalmazási rendszer, amelyben a szállító vállalja, hogy a szerződés szerinti árukat vagy szolgáltatásokat, akár közvetlenül, akár közvetve, csak meghatározott kritériumok alapján kiválasztott forgalmazóknak adja el, és ezek a forgalmazók vállalják, hogy az ilyen árukat vagy szolgáltatásokat nem-szerződéses forgalmazók számára nem értékesítik. Itt tehát azzal a 377

Consten/Grundig-ügy (lásd fent) Lásd a régi rendelet rövid elemzéséhez: KORAH: Exclusive Dealing Agreements in the EEC (London, 1984); CHRISTOPHER JONES: Exclusive Distribution under Art. 85 (In: Distribution and Franchising Agreements – Corporate Needs and Competition Rules, Dublin, 1990, 13-64. p.) A korai joggyakorlathoz: N. MARCH HUNNINGS (szerk.): Antitrust Cases – Restrictive Agreements (London, 1976, 3-273. p.) 378

152

jelenséggel találkozunk, hogy a szállító ellenőrzése alatt akarja tartani, hogy milyen forgalmazók árusítják a termékét. Erre csak a megfelelő forgalmazók jogosultak, azaz egyszerre korlátozott az eladói kör és a továbbeladás lehetősége. A kizárólagos forgalmazáshoz képest itt nem a területi elv a döntő, hanem ettől teljesen függetlenül az eladókkal kapcsolatos kiválasztási szempontok játszanak kulcsszerepet. Az áru vásárlója így csak a forgalmazó és a vele szerződő fogyasztó lehet. A piacon jellemzően a márkanév tekintélyéhez vagy műszakilag komplex termékekhez szokott kötődni. A jogszabályi definícióból viszont hiányzik a kizárólagosság mozzanata, így némiképp elüt a gyakorlatban alkalmazott megállapodásoktól, ahol a szállító nem forgalmaz árukat a rendszeren kívül. Az ilyen típusú megállapodások a márkán belüli versenyt gyengíthetik, míg a márkák közötti versenyt akár erősíthetik is. Bár a konzultációs szakaszban még megvolt, a kvalitatív és kvantitatív szelektív forgalmazási rendszerek különbségtétele és differenciált megítélése a végleges szövegben már eltűnt. Pedig kétségtelenül másképpen korlátozhatja a versenyt egy olyan hálózat, ahol a potenciális vevőket a szállító olyan, előre lefektetett ismérvek szerint választja meg, amelyek a partnerek üzleti tevékenységével vagy képességével kapcsolatosak és objektívek és ahol bármely, a feltételeknek megfelelő vállalkozás lehet vevője a szállítónak (kvalitatív szelektív forgalmazási rendszer), vagy egy olyan rendszer, ahol ettől függetlenül számszerűsítve van a potenciális partnerek maximális létszáma és ezáltal a forgalmazott termék mennyisége is (kvantitatív forgalmazási rendszer). Éppen ezért, függetlenül e distinkció hiányától, a gyakorlatban ez a különbség mindig vizsgálandó tényező. Ez azért is nagyon fontos, mert nem csak a konzultációs szakaszban volt meg e különbségtétel, hanem a joggyakorlatban is. A Bíróság döntései nyomán általánossá vált az a nézet, mely szerint a kvalitatív rendszerek egyáltalán nem is tartoznak a 81. Cikk (1) bekezdése alá akkor, ha a partnerek kiválasztása nem diszkriminatív és olyan szempontok szerint történik, amely e partnerek technikai, kereskedelmi, stb. felkészültségét és alkalmasságát érintik379. Összességében – az esetjog alapján – jelenleg három feltétel fennforgása esetén nem sértik a 81. Cikk (1) bekezdést a szelektív forgalmazási rendszerek. Az első szerint a korlátozások nem haladhatják meg a szükséges mértéket. Ilyenek pl. a megfelelő üzlethelyiségre, a vásárlást követő ügyfélszolgálat fenntartására, a megfelelően képzett személyzet alkalmazására, stb vonatkozó követelmények. A rendelet hatálybalépését megelőzően ide tartozott a postai utánvételi értékesítés tilalma. Ez 379

Metro I-ügy (lásd fent); C-75/84 Metro-SB-Grossmärkte Gmbh & Co. KG v. Bizottság (Metro II-ügy) [1986] ECR 3021. p.

153

mostanra lényegében eltűnt, amibe természetesen és egyre nagyobb mértékben beletartozik az e-commerce, az internetes kereskedelem. A Bizottság az utóbbi időkben azonban amellett foglalt állást, hogy a katalógusos vagy internetes megrendeléseket a szelektív forgalmazási rendszerből kizáró okként csak akkor lehet elfogadni, ha ennek nyomós, objektív indoka van. Egyes megkötések általában kvantitatívnak minősülnek és így kiesnek a mentesülés ezen egyszerű formája alól, mint többek között pl. annak megkötése, hogy mely fogyasztók számára nyújthat szolgáltatást a fél, illetve a területi korlátozások, és a minimális raktárkészlet fenntartásának előírása. A második kritérium szerint a termék sajátos jellemzői alapján maga kell, hogy indokolja a szelektív forgalmazási rendszer létét. A harmadik kritérium szerint a szelektálás feltételei objektívek, azaz az összes alkalmas kereskedőt „be kell engedni” a rendszerbe. Szintén az általános szabályokkal összhangban, a rendeleten is kívül rekedő megállapodások főszabály szerint a 81. Cikk (1) bekezdése alá esnek, ami a másik oldalról annyit tesz, hogy nem feltétlenül válik érvénytelenné a megállapodás, hiszen amennyiben a (3) bekezdésben foglaltak megvalósulnak, a megállapodás természetszerűleg megmenekül. 5.3. A gépjármű-forgalmazási megállapodások380 (1400/2002/EK Rendelet) A

vertikális

megállapodásokról

szóló

csoportmentességi

rendelet,

mint

a

„forgalmazási szektor” átfogó rendelete nem öleli fel a gépjárművek forgalmazásának viszonyait, holott szabályozási tárgyuk szerint egyértelműen a vertikális megállapodásokhoz tartoznak. Itt ugyanis alapvetően a szállító (a gépjármű gyártója) és a kereskedő (aki a végfelhasználók felé értékesíti a terméket) közötti megállapodásról van szó, ahol a két fél láthatóan a termelési-forgalmazási lánc eltérő fokán helyezkedik el. Magánjogi szempontból a gépjármű-forgalmazás nem rejt magában semmilyen specifikumot. A gépjármű-szektor bizonyos sajátosságai, a szigorúbb biztosítékok fokozott igénye miatt mégis külön jogforrás rendezi a kérdést. A kérdés érzékenységét jelzi egyfelől a belső piacon működő forgalmazók százezres száma, a milliós alkalmazotti létszám és a sok milliós eladott jármű évente. Emellett megfigyelhető a gyártók versenyellenes gyakorlata, a gyakori kartellezés a versenytársak

380

A korábbi szabályozás elemzéséhez lásd: ANTONIO CREOS CARRERAS: La distribución de automoviles en la Comunidad Europea (Valencia, 1997)

154

között, a forgalmazási láncok kiépítése (amely a márkán belüli versenyt kizárásával jár)381. E tényezők indokolták, hogy a gépjármű-forgalmazásról szóló csoportmentességi rendelet külön szabályozást kapjon. A vertikális megállapodásokról szóló rendelet és az új, külön csoportmentességi rendelet a gépjármű-szektorban, bár sok hasonlóságot mutat és párhuzamosan létezik, nem fedik át egymást, a vertikális rendelet e körben nem alkalmazható. Jelen rendelet 2002-ben lépett életbe és 2010-ig hatályos. A jelenlegi rendelettel felváltott korábbi, 1475/95/EK Rendeletet sok kritika érte, ám szemben a megszokottakkal az észrevételek sajátossága az volt, hogy a korábbi rendeletet túlságosan engedékenynek találták. Ezen kívül túlsúlyossá tette a gyártókat, és megnyirbálta a kereskedők szabadságát. A Bizottság álláspontja szerint nem sikerült a rendelet révén a nemzeti piacok integrációját elérni, ráadásul a gyártók nem megfelelően hajtották végre a jogszabályt. Az új rendeletek szellemének megfelelően e rendeletet is hosszas értékelés, felmérés és konzultáció előzte meg. Fő célja, hogy serkentse az árversenyt, előmozdítsa a határon átnyúló értékesítéseket és élénkítse a versenyt a kereskedők szintjén. A vertikális megállapodásokról szóló rendelet iránymutató elveit követi ez a rendelet is. A múlté a fehér és a szürke lista, illetve a kényszerzubbony-elv és csak a keményvonalas korlátozásokat tartalmazó fekete lista maradt. Emellett megjelent a piaci részesedés vizsgálata. A mentesség feltétele itt is, hogy az érintett piacon a szállító piaci részesedése ne lépje át a 30%-os küszöböt. Új gépjárművek forgalmazására szolgáló mennyiségi szelektív forgalmazási rendszerben ez 40%. A csoportmentességi rendelettel nem érintett megállapodások számára, amelyek elsősorban azért esnek kívül a szabályozás körén, mert e piaci sapka szűkösnek bizonyul, másodsorban azért, mert fekete listás feltételeket tartalmaznak, továbbra is fennáll a 81. Cikk (3) bekezdésének mentesülési lehetősége csakúgy, mint más, új csoportmentességi rendeletekben. Tilos a versenytársak közötti vertikális megállapodás, ugyanazokkal a kivételekkel, mint a vertikális megállapodásokról szóló csoportmentességi rendeletben találhatunk. A szabályozás köre felöleli nem csak a gépjármű-kereskedelmet magát, hanem a kapcsolódó szolgáltatásokat is (javítás, alkatrész-ellátás). Ennek ellenére, bizonyos sajátosságok miatt, nem az általános szabályok megítélése alá tartozik e szektor, így a rendelet

381

KÁLLAI HEDVIG – KENDE TAMÁS: Lenni vagy nem lenni: az 1400/2002. sz. bizottsági rendelet és hatása a gépjármű-forgalmazás piacán (Európai Jog, 2004/3, 31-32. p.)

155

némiképp szigorúbb. Jó példa erre, hogy tilos annak a kikötése, hogy egy kereskedő csak egy márkát értékesíthet, vagy hogy nem mentesülhetnek a területi jellegű korlátozások382. A tilalmi klauzulák korábban említett dualitása itt is megfigyelhető: vannak olyan megállapodások, amelyek egészét kizárja a mentesülés lehetőségéből a megnevezett rendelkezés, míg a másik lista azokat tartalmazza, amelyek részlegesen alkalmazandók és csak az érintett részek alkalmazhatatlanságát vonják maguk után. Ezzel együtt, a tilalmi listák rendszere a gépjármű-szektorban bonyolultabb, ugyanis nincs egy egységes lista. Van egy általános, egy az új gépjárművek forgalmazásával kapcsolatos és egy a javítási vagy karbantartási szolgáltatások és a tartalék alkatrészek értékesítésére vonatkozó fekete lista. E hármas felosztás szempontrendszere az egyes rendelkezésekre vonatkozó listában is azonos. Az első, általános listában lényegében azokat a rendelkezéseket találjuk – a gépjármű-szektor nyelvezetéhez igazítva – amelyeket a vertikális rendeletben olvastunk. Az új gépjárművek kapcsán különösen súlyos korlátozásnak minősül a forgalmazó azon lehetőségének korlátozása, hogy a szerződés szerinti termékcsalád valamely modelljének megfelelő új gépjárművet adjon el vagy a forgalmazó azon lehetőségének korlátozása, hogy a javítási és karbantartási szolgáltatásokat szerződéses javítóműhelyeknek alvállalkozásba adja. A harmadik csoport egyes, javítási-karbantartási tevékenységekhez és pótalkatrészekhez kötődő tilalmazott feltételeket rögzít (amelynek témánk kifejtése szempontjából kevésbé van relevanciája, így az ismertetéstől eltekintünk). E körben azonban a mentességet nem lehet alkalmazni, amennyiben a gépjármű-szállító megtagadja a független szereplőktől a gépjárművek

javításához

és

karbantartásához

vagy

környezetvédelmi

intézkedések

végrehajtásához szükséges műszaki információkhoz, diagnosztikai és egyéb berendezésekhez és szerszámokhoz való hozzáférést, beleértve minden ide tartozó szoftvert és képzést. 5.4. A technológia-transzfer megállapodások383 (772/2004/EK Rendelet) A szellemi alkotások joga tradicionálisan kizárólagos jogokat és hatalmat384 biztosít egy abszolút szerkezetű és negatív tartalmú jogviszony keretében a jogosultnak, legyen szó védjegyről, szabadalomról, szerzői jogról, stb. E jogok arra szolgálnak, hogy megóvják a jogosultat attól, hogy bárki az ellenőrzése nélkül használja az alkotásokat, illetve biztosítják 382

JONES – SUFRIN: op. cit. 2004, 676-686. p. A korábbi szabályozás áttekintéséhez lásd: KORAH: Technology Transfer Agreements and the EC Competition Rules (Oxford, 1996); STEPHEN KINSELLA: EU Technology Licensing (Barmbridge, 1998) 384 Lásd pl. SZLADITS KÁROLY: A magyar magánjog vázlata I. kötet (Budapest, 1937, 380. p.) 383

156

azt, hogy a jogosult maga hasznosíthassa az alkotást vagy másnak ehhez engedélyt adjon. Onnantól kezdve azonban, hogy a belső piacon a terméket, amely megtestesíti vagy magában foglalja a szellemi tulajdonjogot, jogszerűen forgalomba hozták, a jogosultnak nincsen joga arra, hogy a termék kereskedelmi forgalmát a továbbiakban ellenőrizze. A kartelltilalom alól azonban a szellemi alkotásokhoz fűződő jogok gyakorlása, forgalma sem lehet mentes, ami különösen élesen vetődik fel akkor, amikor a jogosult licenciát ad másnak a szellemi alkotás hasznosítására. Másik jelentős súlyú körülmény e megállapodások megítélésénél az, hogy e kizárólagos jogok sokszor nagy beruházások révén érhetőek el, illetve, a licencia-vevő oldalán a hasznosítás szintén nagy anyagi áldozattal járhat. A jognak biztosítania kell, hogy az innovációs kedv fennmaradjon és ne korlátozza feleslegesen e tevékenységükben a piaci szereplőket. Bár eredetileg csak 2006-ban járt volna le a 240/96/EK rendelet a technológiatranszfer megállapodások mentességéről, összhangban az általános reformokkal, ezt is a lejárati időpontot megelőzően revízió alá vették. A rendelet 2004. május 1-én, a legutóbbi bővítési kör napján lépett hatályba és tartama tíz évre szól. A korábbi rendelettel az volt a probléma, mint ami általában a többi csoportmentességi rendelettel: szűkre szabott, rugalmatlan, merev jogszabály volt, ami kizárt a mentességből olyan megállapodásokat, amelyek alig-alig érintették a versenyt, de kiterjedt olyanokra, amelyek súlyosan korlátozták azt. Így, összhangban a többi csoportmentességi rendelettel, a gazdasági megközelítés győzedelmeskedett, szintén a vertikális megállapodások kapcsán alkalmazott nyilvános konzultációs periódus után. A fentiekkel azonosan, ez a rendelet sem tartalmaz már sem fehér, sem szürke listát, csak tilalmi, fekete listát. Ez ahogy eddig is, itt is azt jelenti, hogy eltűnt a kényszerzubbony-jelleg és minden, ami nem szerepel a tilalmazott kitételek között, jogszerű. Emellett ez a rendelet is bevezeti a piaci részesedés vizsgálatát és a mentesség megadását (a rendelet alkalmazását) bizonyos piaci hányad meg nem haladásához köti. Ezt a változtatást érték a konzultációk során a leghevesebb kritikák, mivel ez egy sor vállalkozást ab ovo kizár a rendelet alkalmazási köréből, így bizonyos fokig jogbizonytalanságba taszítva azokat, hiszen az ex ante bejelentés lehetősége már kizárt. Technológia-transzfer megállapodás a rendelet szerint és leegyszerűsítve, az a licencia-megállapodás, amely szabadalomra, know-how-ra, szoftverre, szerzői jogra, ezekre vegyesen vagy más szellemi alkotást oltalmazó jogra vonatkozik; illetve az ezek átruházásáról szóló megállapodás, ha mindezek valamely termék előállításával kapcsolatosak és csak 157

másodlagosan kötődnek a forgalmazáshoz, értékesítéshez. Csak a kétoldalú megállapodások esnek a rendelet hatálya alá, mivel a jogalkotásra felhatalmazó tanácsi rendelet ezt így írja elő. Mégis, a rendelethez fűzött iránymutatás385 leszögezi, hogy a bizottság analógia útján a rendeletet alkalmazni fogja akkor is, ha több, mint két alanya van a megállapodásnak, csakúgy mint a mester-licencia megállapodásokra és azon szerzői jogra vonatkozó licenciamegállapodásokra, amely a védett mű többszörözését és forgalmazását szolgálja. Ez a szélesen felfogott jogalkalmazás viszont nem fogja felölelni a kutatás-fejlesztési alvállalkozási megállapodásokat, a szerzői jog egyéb területeire vonatkozó megállapodásokat és a védjegylicencia-megállapodásokat. Ez utóbbiak csak akkor mentesülhetnek, ha másodlagosak a megállapodásban, amin elsődlegesen a minta, a szabadalom, a szerzői jog, stb. licenciájára vonatkozik. Ebben az esetben a licencia-vevő az átvett technológia hasznosítása révén előállított termékeken használhatja a megszerzett védjegyet is386. A rendelet tárgyából fakadó további sajátosság, hogy a releváns piac kapcsán megkülönböztetjük a technológia-piacot és a termékpiacot. Előbbi kapcsán azt kell értékelni, hogy az átadó milyen technológiát dob piacra, kiegészítve azokkal a technológiákkal, amelyek az esetleges jogdíj-emelés esetén a felhasználók számára alternatív lehetőségként rendelkezésre állnak. Az érintett technológiapiac olyan technológiákat foglal magában, amelyeket a licencia-vevők jellemzőik, az utánuk fizetendő licencia-díjak és rendeltetésük alapján a licencia tárgyát képező technológiával felcserélhetőnek vagy helyettesíthetőnek tekintenek. A termékpiac pedig e rendelet kapcsán pedig felöleli a hagyományos értelemben vett termékpiacot és a földrajzi piacot egyaránt. A rendelet megkülönbözteti azokat a megállapodásokat, amelyek versenytársak között jöttek létre (amelyek az érintett termékpiacon és/vagy technológia-piacon tevékenykednek) azoktól, amelyeket nem versenytársak hoztak létre. A rendelet szabályozza a horizontális és a vertikális viszonyban végbemenő ismeretádast egyaránt. Ha a megállapodás versenytársak között jött létre, a mentesség objektív feltétele, hogy a részes felek összesített piaci részesedése az érintett technológia- és termékpiacon nem haladja meg a 20%-ot. Nem versenytársak esetén a piaci küszöb jóval enyhébb: az érintett technológia- és termékpiacon egyik fél piaci részesedése sem haladhatja 385

Commission Guidelines on the application of Article 81 of the EC Treaty to technology transfer agreements ([2004] OJ C101/2.) 386 A védjegy-megállapodások versenyjogi megítéléséhez lásd Re the Agreement of Davide Campari-Milano Spa [1978]] OJ L70/69, [1978] 2 CMLR 397., Moosehead/Whitebread [1990] OJ L100/32, [1991] 4 CMLR 391.

158

meg a 30%-ot (külön-külön!). Ha a piaci részesedések szabta határokon belül születik a megállapodás, amely kereteket később a felek átlépnek, a mentesség nem terjed ki rájuk a továbbiakban. A vertikális kartelleknél megismert türelmi idő ebből a rendeletből hiányzik. A fekete listát kitevő kemény mag, a kőkemény korlátozások szintén két listára bomlanak attól függően, hogy versenytársak közötti-e a megállapodás vagy sem. Természetesen a versenytársak közötti megállapodások tilalmi klauzulái jóval terjedelmesebbek. A Bizottság jogosult egyedi ügyekben a mentességet visszavonni akkor, ha valamely, a rendelet alapján mentesülő megállapodás olyan tényleges hatással jár, ami a Szerződés 81. Cikkével össze nem egyeztethető. Elsősorban akkor áll ez fenn, ha a piacra lépés potenciális licencia-adóként vagy potenciális licencia-vevőként korlátozott, vagy ha a megállapodásban részes felek objektív indokok nélkül nem alkalmazzák a megállapodásban meghatározott technológiát. Hogyha a rendelet alapján mentesülő megállapodások az érintett piacot legalább 50%-os mértékben lefedik, a Bizottság rendeleti úton rendelkezhet a csoportmentességi rendelet alkalmazásának mellőzéséről. 5.5. A horizontális kartellek A horizontális kartellek versenyjogi megítélése mindig is szigorúbb volt, mint a vertikális megállapodásoké. Nem csoda, jegyezhetjük meg. Hiszen a termelési-forgalmazási lánc azonos fokán álló vállalkozások, mint jellemzően versenytársak versenykorlátozó megállapodásából, amelyben árat rögzítenek, felosztják a piacot vagy valamilyen szempontok szerint a fogyasztókat osztják el, rögzítik a piaci szerkezetet: legfeljebb a kartellben részes felekre hárul előny, amennyiben a kartell tagjai extraprofitot realizálhatnak387. Ezek a megállapodások közvetlenül befolyásolják a versenyt, hiszen konkrét áremeléshez, a termelés csökkenése okán bekövetkező áttételes áremeléshez, a kínálat csökkenéséhez vezetnek. Ezek a kartellek gyakorlatilag mindig tilosak. A megszorító jelző azért indokolt, mert per se érvénytelenség így, explicite természetesen e korlátozásokra vonatkozóan sincs lefektetve. A másik, hogy ismeretes olyan mentesítő határozat388, amely egy kétszereplős piac két versenytársa közötti, termelést szabályozó és kölcsönös egymásrautaltsághoz vezető megállapodást honorált mentességgel, mondván, e nélkül a tervezett specializációs megállapodás kivitelezhetetlen. Tegyük hozzá, ez a döntés ékes példája annak, hogy a 387 388

Megerősíti: GELLHORN – KOVACIC: op. cit., 157. p. ENI/Montedison (Case IV/31. 055; OJ L5/13, 1987.)

159

versenypolitikát olykor maga alá gyűri az iparpolitika válságkezelési megfontolások és piaci konszolidáció által vezettetve. Mégis, az említett megjelenési formájukon kívül a horizontális kartellek is hozzájárulhatnak a verseny erősítéséhez, a hatékonyság növeléséhez vagy hasonló, kívánatos célok eléréséhez, hiszen a globalizáció, az élesedő verseny, az óriási adaptációs és innovációs igény kihívásaival horizontális megállapodások révén könnyebb idomulni. A puszta együttműködés pedig sokszor nem versenyjogi kérdés, azaz ilyenkor nem is alkalmazzuk a 81. Cikket. A horizontális viszonyokkal kapcsolatosan nem született átfogó csoportmentességi rendelet, hanem a szakosítási megállapodásokról és a kutatás-fejlesztési megállapodásokról külön rendelet szól, amelyeket egy egységes bizottsági iránymutatás kísér389. Ahogy a vertikális megállapodások kapcsán szóba került a tranzakciós költségek elmélete, itt is érdemes röviden kitérni rá, hiszen e sajátos látásmód itt is kellően árnyalja a horizontális kartellek megítélését. A vállalkozások közötti megállapodások célja eszerint ugyanis az, hogy együttműködésük, közös vállalataik révén bizonyos funkciókat ellássanak és ezáltal a hatékonyságot növeljék, hozzájáruljanak a piac racionalizálásához. Olyan célok ezek, amelyek nem ellentétesek a verseny védelmének gondolatával. Ez pedig éppen annak ellentéte, amit a horizontális kartellekről első megközelítésben mondani szoktunk390. Szakosítási megállapodások azok a megállapodások, ahol a felek a termelési folyamatokat illetően szakosodnak azáltal, hogy bizonyos termelési szakaszokat egymás között elosztanak. Ezáltal természetesen csökken a verseny, de a másik oldalon nőhet a termelés és csökkenhet a termelési költség, azaz nőhet a gazdasági hatékonyság. A kutatásfejlesztési megállapodás számos formát ölthet. Jellegzetessége, hogy nem feltétlenül csak vállalkozások között jön létre, gyakran részesei lehetnek egyetemi vagy kutatóintézeti csoportok is. Sok vállalkozás számára, adott esetben egész iparágakon belül (gyógyszeripar, informatika) a legfőbb versenyelőny az innováció, amely a K+F megállapodások révén valósul meg. Ezek nagy beruházások, nagy anyagi, emberi erőfeszítést igényelnek, miközben óriási anyagi kockázattal is járnak. Ha azonban beválik, a nyereség hatalmas lehet. A társadalmi erőforrások hatékony felhasználása miatt így elemi érdek, hogy a vállalkozások e tekintetben együttműködhessenek, közösen fedezzék a költségeket, szétterítsék a kockázatot 389

GUNNAR PAMPEL: Rechtsnatur und Rechtswirkungen horizontaler und vertikaler Leitlinien im reformierten europäischen Wettbewerbsrecht (Baden-Baden, 2005, 42. p.) 390 GELLHORN – KOVACIC: op. cit. 162-164. p.

160

egymás között és elkerüljék a pazarló, egymás mellett párhuzamosan futó kutatásokat391. A Közösség nem csak hogy elismeri e megállapodások létjogosultságát pl. csoportmentességgel, hanem bizonyos fokig támogatni is próbálja alkalmazásukat. Önmagában a kutatás-fejlesztés tehát üdvözlendő és az esetek nagy többségében nem jöhet szóba a kartelltilalom alkalmazása. A versenyjogi aggályok akkor jelennek meg, ha a szimpla K+F együttműködésen túlmenve a felek a kereskedelmi szférába is bevezetik a kooperációjukat. A K+F megkülönböztetett helyét az adja, hogy a közösségi gazdaságpolitika dédelgetettjei, a kis- és középvállalkozások számára is különösen fontos terület ez, főleg azért, hogy alkalmazkodni tudjanak azoknak a nagyvállalatoknak az igényeihez, amelyeknek gyakran beszállítói. A Bizottság 1997-től dolgozott a korábbi rendeletek reformján és várható volt, hogy a korábbi szektorális szemléletet nem csak a vertikális, hanem a horizontális szektorban is esernyő-rendelet váltja majd fel. Ennek ellenére két különböző rendelet született a hozzájuk kapcsolódó iránymutatásokkal. Az iránymutatások jócskán kitágítják a rendeletek spektrumát, mert a Bizottság olvasatában a mentességet nem csak a K+F és a szakosítási megállapodások, hanem a hatékonyságot potenciálisan növelő egyéb megállapodások is élvezhetik (pl. vételi, egységesítési, környezetvédelmi, stb. megállapodások), de ez nem terjed ki a komplex, stratégiai együttműködési megállapodásokra. Az iránymutatás felhívja a figyelmet arra, hogy e megállapodásoknak legtöbbször nem céljuk a versenykorlátozás, így a gazdasági elemzés minden esetben nélkülözhetetlen. Ennek megfelelően a felek piaci részesedésének vizsgálata az egyik kulcsmozzanata a horizontális kartellek vizsgálatának (is), hiszen minél nagyobb a piaci ereje egy vállalkozásnak, annál valószínűbb, hogy a horizontális megállapodás révén piaci erejét megőrizni, növelni tudja, táptalajt adva a versenyellenes piaci magatartások kísértésének. 5.5.1. Kutatás-fejlesztés (2659/2000/EK Rendelet)392 Tekintettel arra, hogy a technológiai innováció fenntartásához, fejlesztéséhez elemi érdek fűződik, ugyanakkor a fejlesztések óriási tőkét emésztenek fel, míg a megtérülésük kockázatos, a vállalkozások közötti együttműködés a forrás- és kockázatmegosztás érdekében e körben meglehetősen gyakori. Egyes iparágakban pedig az innováció a legfontosabb 391

FAULL – NIKPAY: op. cit., 372. p. A korábbi csoportmentességi rendelethez lásd: KORAH: R & D and the EEC Competition Rules – Regulation 418/85 (Oxford, 1986)

392

161

versenyképességi szempont. A rendelet nem a kutatási szerződések belső jogokban ismert formáit szabályozza, hanem azok a K+F megállapodások érzékenyek a versenyjog számára, amelyek a vállalkozások közötti kutatás-fejlesztési együttműködésként foghatók fel, ahol a megállapodás tárgya az, hogy a vállalkozások milyen formában működnek együtt a kívánt kutatási eredmény elérése érdekében. E megállapodások könnyen a Szerződés kartelltilalma alá

kerülhetnek,

holott

pozitív

hatásaik

messze

túlmutathatnak

az

esetleges

versenykorlátozáson. Így kézenfekvő e megállapodásokat csoportmentesség révén kiemelni a tilalom alól. Bár rendszerint a K+F megállapodásokat a horizontális megállapodások közé soroljuk, mivel tipikusan valóban versenytársak között jönnek létre, ennek nincs túlságosan nagy jelentősége, hiszen a rendelet a nem versenytársak közötti megállapodásokat is szabályozza. A 81. Cikk tilalmi szakaszát nem lehet alkalmazni a K+F megállapodásokra, ha annak célja a termékre vagy eljárásra vonatkozó közös kutatás és fejlesztés, illetve az ilyen vagy korábban végzett kutatás és fejlesztés eredményeinek közös hasznosítása, akár különkülön, akár egyszerre. A mentesség kiterjed a megállapodás egyéb, a szorosan vett kutatásfejlesztésen kívüli elemeire is, amennyiben a súlypont a K+F marad. A korábbi rendelethez képest ez a rendelet csak a fekete listát tartotta meg393 és kihagyta a többi listát a szövegből. Így minden megállapodás mentességet élvez, kivéve azokat, amelyek e rendelkezésekbe ütköznek. Ezen kívül, a mellékes, kiegészítő rendelkezésekre is kiterjed a mentesség. A rendelet alapján lehetővé válik termelési célpontokat kikötni a termelés közös vállalat révén való megvalósítására, illetve forgalmazási közös vállalatok kapcsán eladási célpontokat és árakat meghatározni. A vertikális rendelethez képest eltérő szabályozási elv, hogy vannak pozitíve meghatározott követelmények is, amelyek a mentesség feltételeiként foghatók fel. A közös 393

A fekete lista alapján a mentességet nem lehet alkalmazni azokra a megállapodásokra, amelyek célja, közvetve vagy közvetlenül, önmagukban vagy a felek irányítása alá tartozó egyéb tényezőkkel együttesen a tilalmi lista pontjainak valamelyikébe ütközik. Így e lista többek között tiltja, hogy a részt vevő vállalkozások szabadságukat korlátozzák abban, hogy kutatást és fejlesztést végezzenek önállóan vagy harmadik felekkel együttműködve. Tilos a megállapodás alapján korlátozni a termelést vagy az értékesítést, illetve hogy rögzítsék az árakat a szerződés szerinti termék harmadik felek részére történő értékesítésére viszonylatában vagy hogy korlátozzák a részt vevő vállalkozások által kiszolgálható fogyasztók körét, a szerződés szerinti termékek közös piacon belüli első forgalomba hozatalát követő hétéves időszak letelte után. Tilos az is, hogy azt kiköthessék, hogy meg kell tagadni a saját területükön lévő azon felhasználók és viszonteladók igényeinek kielégítését, amelyek a szerződés szerinti termékeket a közös piacon belül más területen forgalmaznák, stb.

162

kutatás és fejlesztés eredményeihez a további kutatás, illetve felhasználás céljából minden félnek hozzá kell férnie. Ezen kívül, ha a kutatási és fejlesztési megállapodás csak a közös kutatásról és fejlesztésről rendelkezik, minden részes felet fel kell jogosítani, hogy szabadon és önállóan hasznosíthassa ennek eredményeit, valamint az ilyen hasznosításhoz szükséges bármely korábbi know-how-t. Ez a hasznosítási jog egy vagy több műszaki alkalmazási területre csak abban az esetben korlátozható, ha a felek a K+F megállapodás megkötésének időpontjában nem versenytársai egymásnak. A K+F megállapodásban szabályozott közös hasznosításnak olyan, szellemi tulajdonjogok által védett, vagy know-how-t képező eredményekre kell irányulnia, amelyek jelentősen hozzájárulnak a műszaki vagy a gazdasági haladáshoz, és meghatározó jelentőségük van a szerződésben megjelölt termék előállítása, illetve az előállítási folyamatok során. Ha a megállapodásban részes felek egymásnak nem versenytársai, a megállapodás tartamára, illetve a megállapodásban meghatározott termék első forgalomba hozatalától számított hét évig mentesülhetnek a rendelet alapján. Versenytársak között ezen időkeretek akkor érvényesülnek, ha a felek együttes piaci részesedése nem haladja meg az érintett piacon a 25%-ot. A kezdetben 25%-ot el nem érő részesedéssel rendelkező vállalkozások, amennyiben e részesedésük 25% fölé emelkedik, de a 30%-ot nem éri el, két naptári évig mentesülnek a továbbiakban is. Ha az emelkedés a 30%-ot is meghaladja, úgy a türelmi idő egy év. A piaci részesedést naptári évekre, elsősorban a piaci eladási értékek alapján kell kiszámítani. A rendelet adta mentesség visszavonására ez a jogszabály lehetőséget ad a Bizottságnak. A rendelet alkalmazásának mellőzésére, ellentétben más rendeletekkel, e körben nincsen lehetőség. 5.5.2. Szakosítási megállapodások (2658/2000/EK Rendelet) A legfőbb szabályozási elvek kapcsán az általánosan elterjedt új trend itt is megfigyelhető: nincsen fehér és szürke lista, csak egy tilalmi fekete. Így e rendeletre is igaz, hogy ami nem tilos expressis verbis, az tulajdonképpen megengedett. A piaci részesedés analízise (a korábbi, éves forgalom vizsgálatával szemben) és a rendelet visszavonhatósága szintén megjelenik a rendeletben.

163

A rendelet hatálya alá tartoznak az „egyoldalú” szakosítási megállapodások. Itt nem egyoldalú nyilatkozatról van szó, hanem kétoldalú megállapodásról. A jelző használatát azonban az indokolja, hogy a megállapodás értelmében az egyik fél vállalja, hogy abbahagyja egyes termékek (és jegyezzük meg: szolgáltatások) előállítását vagy tartózkodik e termék gyártásától, és ezeket a termékeket egy versenytárs vállalkozástól szerzi be, míg a versenytárs vállalkozás vállalkozik e termékek előállítására és szállítására. A megállapodások ezen típusára a korábbi csoportmentességi rendelet nem terjedt ki394. A régi jogszabály ugyanis csak a kölcsönös szakosítási megállapodásokra vonatkozott, amelyek értelmében két vagy több fél kölcsönösen vállalja, hogy megszünteti egyes, de egymástól különböző termékek előállítását, vagy tartózkodik e termékek előállításától, és ezeket a termékeket más felektől szerzi be, és a felek vállalják e termékek szállítását. A kölcsönös szakosítási megállapodások továbbra is a rendelet „biztonságos kikötő” jellegét élvezik. A jelenlegi rendelet szerint szakosítási megállapodásként mentességet élveznek a közös előállítási megállapodások, amelyek értelmében két vagy több fél vállalja, hogy egyes termékeket közösen állít elő. Mindegyik esetben mentességet kap a szellemi tulajdon átruházása vagy használatának engedélyezése is, hacsak nem ez a megállapodás fő célja. E rendelet irányadó a beszerzési vagy értékesítési kizárólagosságot tartalmazó kikötések mentességére is. A piaci részesedés, amelyhez tulajdonképpen a csoportmentesség alkalmazhatósága kötődik, az érintett vállalkozások együttes piaci részesedése alapján számítva a 20%-ot nem haladhatja meg a releváns piacon. A fent ismertetett „türelmi idő” itt is helyt kapott, amennyiben a vállalkozások kicsúsznak a 20%-os küszöb alól, de 25% alatt maradnak, két évig, ha 30 alatt maradnak, egy évig élvezhetik a rendelet adta mentességet. A csoportmentességi rendeletet kísérő iránymutatás szerint a mentesség kiterjed a fenti, szorosan vett szakosítási megállapodásokon kívül a vételi megállapodásokra, a „kereskedelmesítési”

(commercialization)

megállapodásokra

és

a

standardizációs

megállapodásokra is. Vételi megállapodásokról akkor beszélünk, ha a felek bizonyos termékek közös megvásárlásában egyeznek meg, akár közös vállalkozásaik útján, akár lazább megegyezés alapján. Értelme e kooperációnak, hogy a külön-külön nem nagy piaci súllyal rendelkező kis-

394

Lásd: Prym/Beka-ügy ([1973] OJ L296/24, [1973] CMLR D250)

164

és középvállalkozások képesek legyenek nagyban, kedvezőbb feltételekkel árut beszerezni. E megállapodás kétarcú: a vásárlásban érdekelt felek kapcsán biztosan horizontális, ám ha a megállapodás az eladókra is kiterjed vagy azokra, akiknek a terméket továbbadják, vertikális jellegű is lehet. Ebben az esetben a vertikális rendelet is alkalmazandó ebben a viszonylatban. A kommercializációs megállapodások azok a kooperációs megállapodások, amelyeket versenytársak kötnek a termékük eladása, forgalmazása, reklámozása kapcsán. E meghatározás kellően megfoghatatlan és tág, így sok megállapodást karol át, ilyen értelemben ez egy szubszidiárius, hézagpótló jellegű szakosítási megállapodás-fajta. Ha van „nevesített” megállapodás-fajta, ami alkalmazható, akkor az az irányadó. A Bizottság álláspontja szerint e megállapodások nagy veszélye az árrögzítés, amelyek mindig a tilalmi szakasz alá tartoznak és nem élveznek mentességet csoportmentesség alapján. Megjegyezzük, hogy a per se tilalom elvi hiánya miatt nem beszélhetünk ab ovo érvénytelenségről sem, azaz hangsúlyozandó, hogy ez csak a csoportmentesség tekintetében kizáró ok. További kényes pont e körben az árazási és egyéb szenzitív kereskedelmi információknak a kicserélése egy ilyen megállapodásban. Ekkor az árdetermináns inputok a részes felek áruinál nagy mértékben azonosak lesznek. Ezek a kikötések is előidézhetnek olyan szituációt (főleg meghatározott – a Bizottság szerint 15% feletti – piaci részesedés feletti felek esetén), amely a megállapodást ellentétessé teszi a 81. Cikkel. Ekkor ugyanaz a három tényező vizsgálandó, mint a vételi megállapodásoknál. E megállapodások közé tartoznak a televíziós sportrendezvényközvetítési jogok értékesítésére született szerződések, amelyekkel az utóbbi időben a Bizottság is kiemelten foglalkozott395. A standardizációs megállapodások elsődleges célja bizonyos technikai vagy minőségi feltételrendszer megszabása, amelynek valamilyen, jelenlegi vagy jövőbeli termék, gyártási vagy egyéb folyamat, módszer meg kell feleljen. Itt is két releváns piac képzelhető el. Az egyik, ahol a standardokat lefektető vállalkozások tevékenykednek. A másik az a piac, ahol a standard eredményét kipróbálják, hasznosítják vagy igazolják. A mentesség nyújtotta mentőöv akkor alkalmazható, ha a standardok kialakítása az érintett piacon részes vállalkozások jelentős részének bevonásával történik, úgy, hogy azok, akik magukra ezt elfogadják, beleszólhatnak a formálásába. További körülmény lehet, hogy az újonnan belépők 395

The Helsinki Report on Sport (1999. december 10); Angol labdarúgó-bajnoksággal kapcsolatban: Commission Press Release IP/02/1951; német labdarúgó-bajnoksággal kapcsolatban: Commission Press Release IP/03/1106; a Bajnokok Ligájával kapcsolatban: Joint Selling of the Commercial Rights of the UEFA Champions League ([2003] OJ L291/25, [2004] 4 CMLR 549, Commission Press Release IP/03/2003)

165

ehhez csatlakozhatnak. A rendszer nem lehet diszkriminatív, amit technikai objektív paraméterek révén lehet a legkönnyebben elérni. 5.5.3. A vonalhajózási konferenciák és konzorciumok mint horizontális megállapodások (4056/86/EK Rendelet és 823/2000/EK Rendelet) Az elkülönült szabályozást magyarázza, hogy a közösségnek elkülönült közlekedési politikája van, ami a fuvarozást is felöleli. Ennek megfelelően a közlekedési-fuvarozási kérdések jócskán túlnyúlnak a versenyszempontokon és versenyjogi jogérvényesítésen. Mindazonáltal jelen dolgozat nem terjed ki sem a közösségi közlekedési politika vagy az erre vonatkozó közösségi joganyag396, sem az annak részét képező tengerjogi politika akár érintőleges tárgyalására397, hanem csak a témakör versenyjogi megítélésére szorítkozik. Jelen alfejezet a tengerhajózási konferenciák és konzorciumok mint horizontális kartellek versenyjogi megítélésének vizsgálatára korlátozódik. A

vonalhajózás

a

hajózási

formák

viszonylag

újabb

válfaja

(szemben

szabadhajózással) ami a vonalhajózás megjelenését megelőző időben a kizárólagos hajózási forma volt). Az ipari forradalom szülte a XIX. század második felében, ám látható, hogy a legtöbb, csoportmentességi rendelettel érintett megállapodás-típusnál régebbi keletű (vö. légi vagy közúti közlekedés, franchising, K+F, szakosítás, stb.). A kartellizáció már rendkívül korán, az 1800-as évek második felében megindult, melynek oka eredendően az volt, hogy a rendkívül megnövekedett hajótér-kereslet mellett, annak növekedési ütemét is túlszárnyalva nőtt a hajótér-kapacitási piac, ami hamarosan öldöklő versenyhez vezetett398. A vonalhajózás alapvető jellemzői (meghatározott kikötő érintési sorrend, kvázi menetrendszerű közlekedés) egyben kezdettől fogva és jelenleg is azt is meghatározták, hogy ezt a tevékenységi kört csak nagy tőkeerejű vállalkozások képesek folytatni. Ennek az a magyarázata, hogy a vállalkozásoknak minden, a menetrendben szereplő kikötőben kell, hogy legyen dokkja, személyzete, rakodókapacitása; a hajóknak pedig nem teljes kihasználtság mellett is közlekedniük kell. Helyesebb tehát azt mondani, hogy vállalkozások közösen folytatják e tevékenységet, hiszen a nagy tőkeigény természetesen igényli az együttműködést és a verseny 396

Lásd: ROSA GREAVES: EC Transport Law (Harlow, 2000) Lásd ehhez: VINCENT POWER: EC Shipping Law (London, 1992); ATHANASIOS A. PALLIS: The Common EU Maritime Transport Policy – Policy Europeanisation in the 1990s (Aldershot, 2002) 398 FELIX DINGER: The Future of Liner Conferences in Europe – A Critical Analysis of Agreements in Liner Shipping Under Current European Competition Law (Frankfurt am Main, 2004, 20-22. p.) 397

166

kiiktatását a versenytársak között. Nem csoda, hogy a vonalhajózás a kartellizáció melegágya volt kezdetektől fogva399. Az egyik közösségi rendelet a versenyszabályoknak a tengerhajózásbeli alkalmazásával és ennek keretében a konferenciák400 csoportmentességével, a másik a hajózási

konzorciumok mentességével foglalkozik. Mindenekelőtt azt kell

áttekintenünk, hogy a konferenciáknak alapvetően mely három csoportját szokták megkülönböztetni aszerint, hogy milyen mélységű a vállalkozások közötti együttműködés. A legenyhébb fokú megállapodás a feleket arra kötelezi, hogy egyeztessék fuvarozási feltételeiket és díjtételeiket. A szűkebb értelemben vett konferencia tagjai már minimum-árat is rögzítenek, és szerződési blanketta-rendszerüket nem egyszerűen összehangolják, hanem egységesítik, beleértve a rabatt-rendszert is. A legszorosabb együttműködési forma a pool, amelyben a vállalkozások jogi önállóságukat nem vesztik ugyan el, de gazdasági értelemben vett önállóságukat jórészt feladják, mert a pool tagjai megszabják a tagok által vállalható fuvarfeladatokat és rögzítik a fuvardíjakat is. Mindezen túlmenően a fuvardíj-bevételekkel a kartell részvevői nem rendelkezhetnek önállóan, hanem azok egy egységes elszámolási számlára kerülnek, ahonnan az előre lefektetett elszámolási és újraelosztási elvek szerint kapják vissza a vállalkozások a befizetéseket401. A konferenciák a kívülálló, kartellekbe nem tömörülő vállalkozásokkal szemben általában jobb minőségű, megbízhatóbb, színvonalasabb szolgáltatás nyújtottak. Az „outsiderek” előretörése és a konferenciákhoz való minőségbeli közeledés csak az utóbbi két évtizedben következett be érezhetően. Összességében a legfrissebb trend a vonalhajózásban a konferenciák jelentőségének csökkenése, a korábbi, 80-90%-os piaci részesedésük az utóbbi években 60%ra csökkent, ami azonban még mindig óriási piaci túlsúlyt és -erőt testesít meg, főleg annak tükrében, hogy jelenleg a világon kb. 150 konferencia működik (tíz – ötven taggal)402. A konferenciákat megkülönböztethetjük aszerint is, hogy zártak-e vagy nyíltak. Mivel az amerikai kongresszus 1916-ban elfogadta azt a tengeri kereskedelmi törvényt, amely szerint 399

Az USA-ban a Harter Act (1893) már a múlt században foglalkozott a vonalhajózási kartellek kérdésével, elsősorban a brit vonalhajó-járatok által alkalmazott kiterjedt felelősség-korlátozás miatt. Ezen kívül, Angliában 1906-ban, az USA-ban 1912-ben hoztak létre parlamenti vizsgálóbizottságot a vonalhajózási konferenciák tevékenységének felülvizsgálatára, meglepő módon mindkettő lényegében üdvözölte piaci szerepüket és a felesleges verseny kiiktatását. 400 A rendelet értelmében vonalhajózási konferencia vízi járműveket üzemeltető két vagy több fuvarozótársaság olyan csoportját jelenti, amely nemzetközi vonalhajózási szolgáltatásokat nyújt rakományok szállítására meghatározott útvonalon vagy útvonalakon megadott földrajzi határok között, s amely valamely olyan jellegű megállapodással, vagy egyezséggel rendelkezik, amelynek keretében azok vonalhajózási szolgáltatások nyújtására vonatkozó egységes vagy közös fuvardíjak és más, egyeztetett feltételek szerint működnek. 401 SZALAY GYULA: A fuvarjog alapjai (Győr, 2000, 112-113. p.) 402 JONG-SOON KANG – CHRISTOPHER FINDLAY: Regulatory Reform in the Maritime Industry (In CHRISTOPHER FINDLAY – TONY WARREN (szerk.): Impediments to Trade in Services, London, 2000)

167

csak a nyílt konferenciák megengedettek, a tengerentúli konferenciákhoz bárki csatlakozhat szabad akaratából, a belépés elé nem lehet akadályt gördíteni. Az amerikai modell oka talán a szigorú Sherman Act-beli kartelltilalmi klauzula is, hiszen a nyitott konferencia nyilvánvalóan kevésbé versenykorlátozó, mint a zárt. A zárt jellegű konferenciák a világ többi részén elterjedtek, és jellemzőjük, hogy a kívülállók belépési szándékának elfogadása kizárólag a konferencián múlik. E rövid bevezetőből látható, hogy e vonalhajózási kartellek nagyon súlyos horizontális korlátozásokat tartalmaznak, mert a három klasszikus formájú konferenciatípusban közös az ár rögzítése (egyeztetése) és a területi alapú korlátozás, amelyek a kőkemény korlátozások között szoktak szerepelni. A másik oldalról pedig szinte szükségszerű, hogy a vonalhajózás piaca legalábbis oligopolista vagy monopolista legyen. Ennek pedig általában olyan nemkívánatos hatások a velejárói, mint az árrögzítés, az árdiszkrimináció, hatékonyságvesztés, a kínálat csökkentése és eszköz arra, hogy az összejátszók a bevételeiket maximalizálják403. Éppen erre hivatkoznak az érintett felek: a piaci tevékenység ilyen jellegű koncentrálódása törvényszerű, mivel rendezett helyzetet teremt és ezért mindig is szorgalmazták, hogy e speciális gazdasági szektor legyen kivéve az általános kartelltilalom alól. Ezt az elméletet szokták az üres mag elméletének hívni (empty core theory404). Ez annyit tesz, hogy a monopolista piac magva az a piaci kör, ahol az adott ár/mennyiség hányados adott és változatlan, mert a piaci szereplők ezzel tökéletesen elégedettek és nem fűződik semmi érdek, hogy ezt megbolygassák. Ezzel szemben a vonalhajózás piacán, a piaci szerkezettől függetlenül, ez a mag üres, mert a piac instabil és nem képes nyugvópontra hozni az ár és a fuvarfeladatok mennyiségének arányszámát. Más szavakkal: a kartellizáció ellenére a piac nem csontosodik meg és nem marad statikus, ilyen értelemben a piac a versenykorlátozás ellenére is folyamatos mozgásban van. A) A konferenciák (4056/86/EK rendelet) A vonalhajó-járatok fenntartásához fűződő közérdek e megállapodások mentességét kényszerítette ki. A közösségi jogalkotás ugyanakkor későn, 1986-ban jutott el odáig, hogy a 4056/86/EK rendelet (a Szerződés 85. és 86. cikkének tengeri szállításra történő 403

DINGER: op. cit., 71-86. p. WILLIAM SJOSTRÖM: Collusion in Ocean Shipping: A Test of Monopoly and Empty Core Models (Journal of Political Economy, 1989/5, 1160-1179. p.); LESTER G. TELSER: Theories of Competition (New York, 1988, 123153. p.) 404

168

alkalmazására

vonatkozó

versenyszabályok

tengerjogi

részletes

szabályok

alkalmazásáról,

megállapításáról)

amely

lényegében

rendelkezzék

a

csoportmentességi

rendeletként működik. Specialitását az adja, hogy nem csak a szorosan vett konferenciák szabályozását végzi el, hanem egyéb, tengerjogi megállapodásokat is átfog, sőt, az erőfölénnyel való visszaélés egyes kérdéseit is rendezi. Ezen kívül azokat az eljárási szabályokat is lefekteti, amelyek alapján a 81. Cikk (3) bekezdését alkalmazni kellett egyedi ügyekben. Szerkezetében és szabályozási logikájában is eltér úgy a reformok előtti szellemben foglalt csoportmentességi rendeletektől, mint a fent tárgyalt, modernebb jogforrásoktól. A többi csoportmentességi rendelettel lefedett szektorhoz képest meglehetősen kései jogalkotás oka alapvetően az volt, hogy a brit laissez-faire megközelítésű tengerjogi iskola és a szigorúbb, strukturáltabb szabályokat álmodó egyéb tagállamok között nehéz volt a közös nevezőt megtalálni. A másik oka ennek az volt, hogy a tagállamok jó része szerette volna ratifikálni az ENSZ vonalhajózási egyezményét (Vonalkonferenciák Magatartási Kódexe), amely viszont bizonyos fokig ellentétes volt a Római Szerződéssel és az ellentmondás feloldása elhúzódott405, bár ténylegesen a közösségi tagállamok java – függetlenül a ratifikáció előtt álló bonyodalmaktól – elismerte az UNCTAD Egyezményt; már a nyolcvanas évek végére hat tagállamban hatályba is lépett406. További probléma volt, hogy a fuvarozási szektorra alkalmazandó eljárási szabályok megalkotása elmaradt, így vitatott volt, hogy a csoportmentesség tág vagy szűk gyakorlata intézményesüljön. A rendelet két, Közösségen belüli kikötő közötti nemzetközi, tengeri árufuvarozások kapcsán alkalmazandó, de csak a liner ágazatban, a tramp-hajózásra (szabadhajózásra) ez a rendelet nem terjed ki. A megszövegezés alapján felmerül a kérdés, hogy vajon nemzetközi-e a hajózás akkor, ha a ugyanabban a tagállamban van a kiindulási és a rendeltetési állomás is, azonban út közben különböző határokat szelnek át? A „közösségi jogi” válasz igen, ha ez érinti a tagállamok közötti kereskedelmet. A rendelet mindenekelőtt mentességet biztosít az ún. technikai megállapodásokat, amelyek kizárólagos célja és hatása a műszaki fejlesztés, vagy műszaki együttműködés. Ezek és a hasonló jellegű megállapodások ugyanis általános jelleggel, főszabályként nem okoznak versenykorlátozást. E szabályok elégtelenségét akként szokták leírni, hogy elképzelhetők egyes megállapodások, amelyeket a rendelet nem említ, ám 405 406

ROSA GREAVES: Transport Law of the European Community (London, 1991, 129-132. p.) MICHAEL DOLFEN: Der Verkehr im Europäischen Wettbewerbsrecht (Heidelberg, 1991, 199-200. p.)

169

szintén nem sértik a Szerződést, ugyanakkor a felsoroltak között lehet ténylegesen versenykorlátozó hatású. A rendelet csoportmentességi jellegét az adja, hogy ez rendelkezik az egységes és közös fuvardíj-tételek alapján működő konferenciák mentességéről. Azok a konferenciák, amelyek minimum vagy maximum fuvardíjat kötnek ki vagy differenciált díjtételeket alkalmaznak, a rendelet alapján nem élvezhetnek mentességet. A rendelet mentesítő szabályait azokra a megállapodásokra kell alkalmazni, amelyek célja az árrögzítés vagy az egységes fuvarozási feltételek alapján való tevékenykedés. Ez bizonyos fokig egyedülálló a csoportmentességi rendeletek körében, hiszen míg máshol az árrögzítés a legsúlyosabb fekete listás klauzulák egyike, itt voltaképpen a mentesség egyik feltétele. Esetenként azonban e megállapodás ezeken túlmenően kiterjedhet a menetrendek, járatok vagy kikötő érintések időpontjának egyeztetésére, a járatok vagy kikötések sűrűségének lefektetésére, a járatok vagy kikötések összehangolására vagy felosztására a konferencia tagjai között, az egyes tagok által kínált fuvarozási kínálati kapacitás szabályozására, a fuvarfeladatok (rakomány) vagy bevétel megosztására a tagok között. A mentesség feltétele, hogy a megállapodás (összehangolt magatartás vagy döntés) nem okoz kárt egyes kikötőknek, szállítási szolgáltatásokat igénybe vevőknek vagy fuvarozóknak azáltal, hogy ugyanazoknak az árucikkeknek a szállítására a megállapodás alá tartozó területen belül olyan fuvardíjakat és feltételeket alkalmaz, amelyek változnak a származási vagy rendeltetési ország, vagy a berakó, illetve kirakó kikötő szerint, azaz a megállapodás nem lehet diszkriminatív jellegű. Természetesen nem lehet a mentességből kizárás indoka, ha az eltérések egyébként objektíve és gazdaságilag indokoltak. Annak érdekében, hogy a szolgáltatást igénybe vevők érdekei is figyelembe vétessenek, illetve biztosítható legyen, hogy a versenykorlátozás nem haladja meg az indokolt mértéket, a vállalkozásokra kötelezettségeket is ró a rendelet. Az első kötelezettség a fuvaroztatókkal való konzultációkat írja elő a fuvardíjak, a feltételek és a nyújtott szolgáltatás minősége kapcsán, ha ezt akár a fuvaroztatók, akár a konferencia ezt kezdeményezi. A kötelezettségek második köre a hűségrabatt-rendszerre407 vonatkozik. Hogy egy konferencia 407

A rabatt a fuvarozási iparágban általános, bizonyos lekötött fuvarkapacitás vagy megbízás után a fuvarozó által a fuvaroztatónak juttatott fuvardíj-visszatérítés, amely a gyakorlatban történhet konszenzusos, szerződéses, kvázi normatív alapon, vagy a fuvarozó belátására bízva ún. hűség-alapon. Megjegyzendő, hogy a rendeletben

170

akar-e rabatt-rendszert működtetni, mindenféle kötelezettség nélkül saját maga szabadon eldöntheti, erre vonatkozó parancsoló (vagy akár eltérést engedő) norma nincsen. Ha viszont úgy dönt, hogy bevezeti a hűségrabatt-rendszert, ezt egyeztetnie kell a fuvaroztatói szervezetekkel és választani az azonnali vagy a késleltetett visszatérítés között. Ilyen értelemben

a

rabatt-rendszer

nem

egyoldalú,

hanem

egy

hűség-megállapodás

a

fuvaroztatókkal. Az azonnali visszatérítések esetén a hűség-megállapodást bármelyik fél hat hónapra felmondhatja, a halasztott kifizetések esetén pedig ez a kifizetés előtt legfeljebb hat hónap időtartamú lehet. A konferencia köteles kidolgozni és összeállítani a hűségmegállapodás szempontjából releváns rakományról, illetve azokról a körülményekről, amelynek fennforgása esetén a felek mentesülnek a lojalitási klauzula alól. B) A konzorciumok (823/2000/EK Rendelet) A konferenciák alapvető jellege és szerepe, hogy árrögzítés révén vigyenek némi stabilitást a sokszor hektikus piacra és így extra bevételhez juttassák tagjaikat. A hajózási konzorciumok viszont főleg arra törekszenek, hogy fuvarozó tagjaik piaci pozícióját előremozdítsák, segítsék, ám ehhez nem a fuvardíjak szintjét egységesítik, hanem a működési kiadásokat és költségeket próbálják racionalizálni és így leszorítani azokat, törekedve az erőforrások hatékonyabb kiaknázására408. A konzorcium nem érinti a tagok önállóságát, kívül marad a fúziók körén és a fentiek tükrében technikai megállapodásnak sem tekinthető, így elkülönült szabályozása indokolt. Ahogy a rendelet maga fogalmaz, konzorcium az a megállapodás vízi járműveket üzemeltető két vagy több olyan fuvarozó társaság között, amelyek kizárólag árufuvarozás céljára nemzetközi vonalhajózási szolgáltatást nyújtanak. Ezt főleg konténerrel, egy vagy több üzletágban bonyolítják. E megállapodásnak a célja együttműködés kialakítása a tengeri árufuvarozási szolgáltatás közös üzemeltetésében, amely ahhoz a szolgáltatáshoz képest, amelyet a konzorcium tagjai konzorcium hiányában egyedileg nyújtanának, jobb szolgáltatást biztosít. Egyetlen bizottsági döntés sincs, amely a korábbi jogforrás alapján konzorciumi megállapodás tilalmi szakaszba ütközését mondta volna ki. E rendelet lex specialis a konferenciákról szóló rendelethez képest, hiszen itt a 81. Cikk (3) bekezdésének alkalmazásáról van szó, azaz klasszikus csoportmentességi rendelettel nincsen szó a rabatt kapcsán a lekötött kapacitás mértékéről, így az ehhez igazított kedvezmény a rendelettel nem fér össze. Lásd: ANDREAS JACOBS: Zur Vereinbarkeit von Kartellabsprachen der internationalen Linienschiffahrt mit Artikel 85 EWG-Vertrag (Baden-Baden, 1991, 136. p.) 408 DINGER: op. cit., 106. p., ibid. 127. p.

171

van dolgunk. Megjegyzendő, hogy e rendelet jobban hasonlít a konferenciákról szóló rendeletre, mint a reformok kapcsán született többi csoportmentességi rendeletre. Az új szellemben fogant kizárólag fekete listás-modellt e rendelet nem ismeri, a mentesülés így nehézkesebb és komplikáltabb, ahogy azt a konferenciáknál láttuk, hiszen jelen vannak a pozitíve előírt feltételek, a kizáró feltételek és a kötelezettségek is. Ezzel együtt a piaci részesedés vizsgálata szintén megjelent. A Rendelet alkalmazási feltétele ugyanis, hogy a konzorcium fuvarozott árumennyiség alapján számított piaci részesedése 30% (ha a konzorcium egyben konferencia is), illetve 35% alatt legyen, ha a konzorcium konferencián kívül üzemel. A Szerződés 81. Cikk (3) bekezdésének alkalmazására akkor nem kerül sor, ha a konzorciumi megállapodás többek között az alábbiakra vonatkozik: egyes vonalhajózási szállítási szolgáltatások közös működtetése (rakterek cseréje, menetrendi egyeztetés, vízi járművek, kikötők, irodák közös használata, közös dokumentációs rendszer, stb.); kikötői terminálok és az azokhoz tartozó szolgáltatások közös működtetése vagy használata; a konzorcium szavazati jogainak közös gyakorlása abban a konferenciában, amelyben a konzorciumi tagok részesek; közös marketing vagy közösen formulázott bill of lading. Ha két egymást követő évben a piaci limitet a konzorcium legfeljebb egy tizedével lépi túl, a mentesség megmarad. Egyébként a limitek túlhaladása esetén a türelmi idő hat hónap, kivéve, ha ez amiatt állt elő, mert egy versenytárs kivonult a piacról, ilyenkor 12 hónap a türelmi idő. A megállapított mentesség megilleti azokat a konzorciumokat is, amelyek piaci részesedése azon piacok valamelyikén, amelyeken működést fejtenek ki, meghaladja a fenti küszöbértékeket, de egyik piacon sem haladja meg az 50%-ot, azzal a feltétellel, hogy a kérdéses megállapodásokat megfelelően bejelentették a Bizottságnak, és a Bizottság a mentességet hat hónapon belül nem kifogásolta. A mentességhez a konzorciumi megállapodásnak meg kell felelnie egyes, pozitíve megkövetelt feltételeknek, amelyek nem kumulatíve értelmezendő kritériumok. A konzorciumi tagoknak önállóknak kell lenniük árképzésük terén, azaz szabadon állapíthatják meg fuvardíj-tételeiket és a konzorciumi tagok között árverseny van. Szintúgy versenynek kell lennie a nyújtott szolgáltatások terén a tagok között, az egyes tagok szállítási szolgáltatások gyakoriságát és minőségét illetően bármilyen jellegű saját szolgáltatási ajánlatot tehet, illetve tényleges versenynek kell folynia az érintett piacon. Bármely tagnak fenn kell tartani a jogát, hogy a konzorciumból kiléphessen. 172

5.5.4. A környezetvédelmi megállapodások A környezetvédelmi megállapodásokról nem szól külön csoportmentességi rendelet és a témát átfogó szakirodalomból is csak a legfrissebb tárgyalja409. Ami miatt nagyon röviden mégis ki kell térnünk rá, a téma magától értetődő és egyre növekvő fontosságán kívül, hogy a horizontális megállapodásokról szóló bizottsági iránymutatás410 szintén külön kitér ezekre a megállapodásokra. Eszerint környezetvédelmi megállapodás az a megállapodás, amelyben a felek arra vállalkoznak, hogy csökkentik a szennyezés mértékét, ahogy azt a környezetvédelmi jog definiálja avagy arra, hogy környezetvédelmi célokat érnek el, különösen olyanokat, amelyeket a Szerződés 174. Cikke lefektet. Ezekben a megállapodásokban a felek termékekre vonatkozó környezetvédelmi standardokat írhatnak elő, közös környezeti célokat tűzhetnek, hulladékgazdálkodási vagy újrahasznosítási kikötéseket tehetnek, lényeges azonban hogy mindezek közvetlen kapcsolatban

álljanak

valamely

szennyezőanyag

kibocsátásának

vagy

hulladék

mennyiségének csökkentésével. Ezek kívánatos célok, gyakran az államok is sarkallják erre a vállalkozásokat, de gyakran a versenyszabályokat keresztezik e megállapodások. Ha ezek a megállapodások nem rónak egyéni, kötelezően követendő kötelezettségeket a vállalkozásokra, nem befolyásolják hátrányosan a termékek előállítását vagy a termékek skáláját, sokféleségét, vagy elősegítik egy új termékpiac kialakulását, aligha ütköznek a tilalmi szakaszba. Abban az esetben viszont, ha a környezetvédelmi megállapodás csupán annak eszköze, hgy elkendőzze a versenykorlátozásokat, akkor nagy valószínűséggel a tilalom alá esik. A skála két végpontja között a vállalkozásoknak és a jogalkalmazónak is azt kell mérlegelnie a mentességi feltételek megítélésekor, hogy a megállapodással mennyiben válnak képessé a vállalkozások egymás tevékenységének befolyásolására, mennyiben érinti a megállapodás a termékek sokféleségét, illetve hogy ennek milyen „output” hatásai vannak a fogyasztókkal, szállítókkal vagy harmadik személyekkel szemben.

409

op. cit. 2005, 566-582. p. Commission Guidelines on the applicability of Article 81 of the Treaty to horizontal cooperation agreements (OJ 2001 C3/2) 410

VAN BAEL – BELLIS:

173

5.5.5. Összegzés A

fenti

ismertetőből

világosan

látszik,

hogy

a

horizontális

kartellek

mentesíthetősége csoportmentességi rendeletek révén jóval szűkebb, mint a vertikális megállapodásoknál. Egyrészt a szektorális szemlélet megmaradt, másrészt pedig a szabályozás a reformok után sem lett nagyságrendileg elnézőbb, nagyvonalúbb. Talán ennél is jellegzetesebb vonás, hogy a megállapodások itt tárgyalt csoportja speciális és szűk körre szorítkozó megállapodás-fajtákat takar és a mentesítés mögött mindig valamilyen köz(össégi) érdek

húzódik

a

háttérben.

Különösen

nyilvánvaló

mindez

a

környezetvédelmi

megállapodások kapcsán, hiszen a környezetvédelmi politika immár jó ideje a közösségi politikák rangjára emelkedett. A többi megállapodás-típus szintén elválaszthatatlan kapcsolatban áll egyéb közösségi politikákkal411. A szigorú versenyalapú szemlélet csupán ezen megállapodások kapcsán törik meg horizontális aspektusban jogforrási alapon. A versenytársak közötti megállapodások szigorú tilalmazása csakis ezek a különleges formák képeznek kivételt csoportmentességi rendelet révén. Természetesen elmondható, hogy a rendeletek alá nem sorolható horizontális kartellek bajosan elégíthetik ki a Szerződés 81. Cikkének (3) bekezdésében foglalt mentesítő feltételeket, ám ennek a lehetősége – a per se tilalmak híján – kétségtelenül megvan. Azt azonban fontos kiemelni, hogy a jelenlegi közösségi versenyjogi jogalkalmazás elsődlegesen a (titkos) horizontális kartellek feltárására és megbüntetésére irányul412. Ezért vált elemi érdekké a megállapodások megismerése, amit a Bizottság az ún. „leniency notice” révén óhajt megvalósítani (lásd lent)413. Nincs új a nap alatt, legalábbis annyiban, hogy régen a kartellek szabályozásának centruma a megállapodások bejelentése (más szavakkal a hatóság előtt feltárása) volt414. A hangsúly mára a tilalom felé tolódott el, ami az egyedi mentességi rendszer eltűnésével rendkívüli módon felértékeli a csoportmentesség nyújtotta mentesség lehetőségét.

411

Lásd pl. a kutatás-fejlesztési megállapodásokat és a „kutatás és műszaki fejlesztés előmozdítására” vonatkozó közösségi politikát (Római Szerződés, 3. Cikk, m) pont) 412 AZEVEDO: op. cit., 406. p. 413 A kartellt feltáró, abban részes vállalkozások mentesülhetnek a bírság alól, de legalábbis kedvezményes összegű bírságot kell csak fizetniük. Lásd: Notice on immunity from fines and reduction of fines in cartel cases (2002 OJ C45/3) 414 Lásd pl. a gazdasági versenyt szabályozó megállapodásokról szóló 1931. évi XX. törvénycikk 2. §-át, amely (bizonyos feltételek fennállása mellett) megkövetelte, hogy a kartell-megállapodást a közgazdasági miniszterhez nyilvántartásba vétel céljából mutassák be.

174

6. FEJEZET Az európai kartelljog eljárási reformja

175

6. Fejezet Az európai kartelljog eljárási reformja 6.1. A korábban hatályos rendszer főbb jellemzői 2004. május 1-ig a kartelltilalmi klauzula alóli egyedi mentesülés feltételeit meghatározó kivételi szakasz alkalmazása a Bizottság monopóliuma volt (értelemszerűen a Bíróság kontrollja alatt). Minden megállapodás semmis volt, amely a 81. Cikk hatálya alá esett, kivéve, amelyeket a Bizottság mentesített. E mentesítés elviekben akár hivatalból is történhetett, de a bejelentési rendszer sajátossága volt, hogy jellemzően kérelemre ment végbe415. A mentesítéssel kapcsolatos, az egyedi mentességi (bejelentési) kérelmekre épülő gyakorlat sok szempontból már akkor tarthatatlan volt, amikor létrehozták. A Bizottság ugyanis olyan rendkívüli ügymennyiséggel találta szembe magát, amelyet fizikailag nem tudott kezelni, feldolgozni és megoldani. Nem csoda, hogy már viszonylag korán megjelentek azok az elterelési eszközök, amelyek e meglehetősen akut probléma orvoslására lettek volna hivatottak. A diszfunkcionális működés bizonyos fokig kódolva volt a rendszerben, mivel a Római Szerződés kizárólagosan a Bizottságot jogosította fel arra, hogy akár kérelemre, akár hivatalból eljárva állapítsa meg a jogsértéseket és intézkedjék azok kiküszöbölése, megelőzése iránt, illetve járjon el a mentességi kérelmek tárgyában. A Bizottság azonban nem csak a jelen disszertáció tárgyát képező kartellügyekben, hanem természetesen az erőfölényes helyzetek megítélésénél és a fúziók ellenőrzésénél is kizárólagos jogokat gyakorolt. Vizsgálatai lezárása alkalmával a Bizottság a versenykorlátozó tényállások felügyelete 415

Ezzel együtt, az eljárási szabályokat lefektető rendeletből (a 17/62 EGK Rendelet a Római Szerződés 81. és 82. Cikkeinek alkalmazásáról) következően, a hatvanas években eltérő volt a semmisségi jogkövetkezménye az egyformán a 81. Cikk hatálya alá tartozó megállapodásoknak, ha azok a rendelet előtt már megvoltak, a rendelet hatálybalépése után születtek, vagy a rendelet hatálybalépése után keletkeztek ugyan, de a Közösség bővítése miatt kerültek a Szerződés hatálya alá. Emellett a rendelet megkülönböztetett olyan megállapodásokat, amelyeket be kellett és amelyeket nem kellett bejelenteni. A helyzetet a de Haecht-esetben (C-48/72 Brasserie de Haecht SA v. Wilkin (No. 2) [1973] ECR 77. p.) rendezte a Bíróság, lezárva a semmisséggel kapcsolatos kezdeti nehézségeket. Az ítélet kitér a „régi” és az „új” megállapodások közötti különbségre. A „régi”, azaz a Rendelet hatályba lépése előtt született megállapodásokat rugalmasan kezelték a jogbiztonság okán. Az „új” megállapodások, amelyek tehát a Rendelet hatályba lépése után születtek, már egy szigorúbb elbánásban részesültek, létrejöttüktől kezdve automatikus érvénytelenségüket állapította meg a Bíróság (lásd: D. BAROUNOS – D. F. HALL – J. RAYNER JAMES: EEC Antitrust Law – Principles and Practice (London, 1975, 116-124. p.)

176

körében az alábbi eszközökkel élhetett: tilalmi marasztalással, ha a megállapodás versenykorlátozó vagy az erőfölénnyel visszaélés megállapítható volt; mentesítéssel, ha a tényállás

nem

ütközött

versenyjogi

normába,

nemleges

megállapítással,

ami

a

megállapodásban érdekelt felek előzetes kérelmét feltételezte arra vonatkozólag, hogy a Bizottság állapítsa meg, versenyjogi tényállást merít-e ki a tervezett piaci magatartás, azaz a tilalomba ütközik-e. Ezen kívül kiadhatott ún. „megnyugtató levelet” (comfort letter – lásd fent), amelyben az érintettek kérelmére azt közölte, hogy az adott ügyben nem jár el.416 Fontos megjegyezni, hogy ezek közül általában – a kartellügyekben mindig – a bizonyítási teher a Bizottság vállán nyugodott, ami külön megnehezítette az eljárást. A kartellügyekben ugyanis a Bizottságnak kellett bizonyítania, hogy a verseny korlátozása fennáll, hogy ez érzékelhető, illetve hogy ez a korlátozás érinti a tagállamok közötti kereskedelmet. A 81. Cikk (1) és (3) bekezdései között tehát lényegében olyan viszony volt, hogy az általános kartelltilalom a megállapodások jogszerűtlenségének vélelmét állította fel, amelyet a (3) bekezdés alapján meg lehetett dönteni, hiszen e vélelem nem minősült megdönthetetlennek vagy kivételt nem tűrőnek417. Az utóbbi időben végbement reformok előtt évtizedeken át működő rendszert 1962ben alakították ki, egy olyan időszakban, amikor aligha lehetett látni, hogy ez az akkoriban hat államból álló szerveződés alig több mint negyven évvel később huszonöt államot fog tömöríteni, és a versenyügyek egy kb. 450 millió fős belső piacon merülnek fel. Látható, hogy a közösségi versenyjog eredeti rendszerét nem arra a szerepre modellezték, amelyet korábban betöltött, és nyilvánvalóan különösen nem arra, amit jelenleg, a csatlakozás után kellene betöltenie. A másik oldalról nézve, a versenyjogi jogalkalmazás infrastruktúrája közösségi szinten lényegében változatlan maradt az évtizedek során úgy, hogy a tömegesen felmerülő ügyek és problémák mennyiségi és minőségi értelemben is folyamatosan új kihívások elé állították a Bizottságot. A centralizált rendszer, amelyben a közösségi versenyügyek intézője a Bizottság IV. Főigazgatósága volt, és monopóliumot élvezett a versenykorlátozó megállapodások mentesítésére, alkalmas volt arra, hogy megteremtsen egyfajta „versenykultúrát” Európában, hiszen folyamatosan többé-kevésbé egységes elvárásokat és következetes koncepciót követett. Nem véletlen, hogy az európai versenyjog a legutolsó és eljövendő bővítési körök tagjelöltjein 416 417

BENACCHIO: op. cit., 297-312. p. GUYÉNOT – D’EVEGNÉE: op. cit., 41–42.

177

kívül olyan államok jogalkotására is döntő befolyást gyakorolt, amelyek vagy egyáltalán nem akarnak taggá válni (mint pl. Izland418), vagy eleve kizárt a csatlakozásuk (pl. Venezuela419). Ugyanakkor bizonyos tekintetben a központosított jogalkalmazási szisztéma már a hatvanas években működésképtelennek bizonyult. Az egyedi mentességi kérelmek tömegét egyszerűen nem tudta kezelni a Bizottság, hiszen évi átlagban körülbelül tíz ügyet sikerült formális mentesítési határozattal lezárnia, nem beszélve az évről évre növekvő mennyiségű elintézetlen ügyről.420 Ahogy fentebb láthattuk, éppen ez az anomália teremtette meg az igényt a csoportmentességi rendeletek kibocsátására, amelyre a felhatalmazást maga a Szerződés adta, hiszen akként rendelkezik, hogy a vállalatok közötti megállapodások vagy megállapodások csoportjai,

vállalati társulások döntései vagy döntéseinek csoportjai,

összehangolt

magatartások vagy ezek csoportjai esetében lehetőség van a (3) bekezdés alkalmazására. Az absztrakt csoportmentességi rendeletek azonban sokszor nem vonatkoztak az egyébként tényszerűen ártalmatlan megállapodásokra, így a csoport- és az egyedi mentességi rendszer párhuzamosan működött (és ezt a reformok sem szüntették meg teljesen), ami nehézkessé és körülményessé tette a jogalkalmazást. Egyesek szerint már a hetvenes években elégtelen hatásfokkal működött a csoport- és egyedi mentességet is arzenáljába emelő rendszer.421 Emellett egyre tarthatatlanabb munkaterhet jelentett a versenykorlátozó megállapodások előzetes bejelentése, a negatív megállapítási eljárások lefolytatása és a megnyugtató levelek kibocsátása, hiszen a Bizottság korlátozott erőforrásokkal rendelkezett. A bizottsági monopólium a Római Szerződés 81. Cikkének alkalmazására pedig szinte 418

Kiemelendő, hogy Izland esetében a közösségi joggal való teljes konformitás alapja nem önmagában a közösségi versenyjog modellértékű jellege, hanem az, hogy Izland is részese az EGT-Szerződésnek. Az izlandi jog kartelltilalmi klauzulája nem szó szerint vette át a Római Szerződés 81. Cikkében írottakat, ám azzal messzemenően összeegyeztethető szabályokat tartalmaz, mely szerint minden megállapodás, határozat (akár kötőerővel bír, akár csak tájékoztató jellegű), illetve összehangolt magatartás tilos, amelynek célja vagy hatása a verseny megelőzése, korlátozása vagy torzítása. (Law nbr. 44, 10. §: „Any agreement or resolution between undertakings, whether binding or guiding, and concerted practices which have as their object or effect the prevention, restriction or distortion of competition are prohibited.” Az izlandi versenyjogi jogalkotáshoz lásd: www.samkeppni.is/en/legislation) 419 A venezuelai jog szintén nem szó szerint vette át a Római Szerződés kartelltilalmi generálklauzuláját, de annak jegyei jól felismerhetők rajta, hiszen minden olyan magatartás, gyakorlat, megállapodás, egyezség, szerződés vagy döntés tilos, amelyek akadályozzák, megszorítják, torzítják vagy korlátozzák a szabad versenyt. (Ley para promover y proteger el ejercicio de la libre competencia, 5. §: „Se prohiben las conductas, prácticas, acuerdos, convenios, contratos o decisiones que impidan, restrinjan, falseen o limiten la libre competencia. A venezuelai versenyjogi jogalkotáshoz lásd: www.procompetencia.gov.ve) 420 DIRK M. SCHWENN: Die Dezentralisierung der Wettbewerbskontrolle nach dem Weißbuch (Recht der Internationalen Wirtschaft, 2000/3) 421 AIDAN ROBERTSON: Modernisation of European Union Competition Law („A gazdasági jog időszerű kérdései Magyarországon és a világban” című konferencián, Szegeden, 2002. november 11-én elhangzott előadás. Az előadás publikált, szerkesztett változata fenti hivatkozást nem tartalmazza. In [szerkesztő nélkül]: Acta Conventus de Iure Civilii Tomus I., Szeged, 2005, 89-96. p.); lásd a korábbi rendszer kritikájához még: KORAH: EC Competition Law and Practice (London, 1994, 267-284. p.)

178

kezelhetetlen mértékben növelte a Bizottság ügyterhét, amit csak tetézett, hogy a 81. Cikk (1) bekezdésében foglalt tilalmat oly szélesen értelmezték a gyakorlatban, hogy a piaci szereplőkben bizonytalanságot keltett, vajon megfelelnek-e a mentesülés ex lege feltételeinek és a büntetéstől való félelmük által vezettetve akkor is bejelentették a megállapodást, ha az makulátlanul jogszerű volt. Ezért úgy tűnt, hogy a Bizottság erősen korlátozott erőforrásait nem arra fordítja – és igazából nem is fordíthatja arra – amire igazából fontos volna, hiszen a jogszerű megállapodások engedélyezésének óriási munkaterhe mellett a ténylegesen kártékony és jogsértő megállapodások feltárása, ellenőrzése, tilalmazása sokszor elsikkadt. Általánossá vált továbbá az a nézet, mely szerint a verseny kérdése tisztán „brüsszeli ügy”, amelybe semmi beleszólása nincs a nemzeti hatóságoknak vagy bíróságoknak, ekként a közösségi demokrácia-deficit egy jó része a versenyügyek kapcsán állt elő, de legalábbis jelentős mértékben hozzájárult ahhoz.422 A fent röviden vázolt helyzet miatt elkerülhetetlenné vált

a

közösségi

versenyjog

és

különösen

versenyjogi

jogalkalmazás

gyökeres

megváltoztatása, hiszen az önmagában is tarthatatlan rendszer egyértelműen inadekvát lett volna a 2004. májusával előállt helyzettel. A reform megvalósításával kapcsolatban számos találgatás kapott szárnyra, hiszen egymás mellett éltek a centralizációs (mint amilyen pl. az Európai Kartellhivatal víziója) és a decentralizációs ötletek, de arra az óriási változásra, amely végül megfogalmazódott, kevesen számítottak. A reformok ugyanis a decentralizáció kiterjedt megvalósítását fektették le, ahogy az egyébként a forradalmi változásokat körvonalazó Fehér Könyvben423 az eljárási rendelet megjelenését jóval megelőzően megjelent. Eszerint már a 2000-es évek elején számítani lehetett arra, hogy az új versenyjogi rend négy pilléren, tisztább jogi standardokon, a vállalkozások felelősségének növekedésén, széles körű versenyhatósági együttműködésen és ex post ellenőrzéseken fog nyugodni424. Sajátos adalék, hogy a Római Szerződés szövege nem változott, mégis, egy gyökeresen eltérő versenyjogi környezet épült ki. Természetesen a hazai irodalomban

is

megfogalmazódtak

olyan

vélemények425,

mely

szerint

a

reform

422

JONES – SUFRIN: op. cit., 2001, 1017-1018. p. White Paper on Modernising the Rules for Implementing Articles 81 and 82. Ehhez lásd: KATHERINE HOLMES: The EC White Paper on Modernisation (World Competition, 2000/4, 51-79. p.) 424 RALF BOSCHECK: The EU Policy Reform on Vertical Restraints – An Economic Perspective (World Competition, 2000/4, 28-29. p.) 425 DARÁZS: op. cit. 2001, 376. p. 423

179

megvalósíthatatlan az alapszerződés módosítása nélkül, de már a 2000-es évek elejére egyszer és mindenkorra eldőlt, hogy a változások során a 81. és 82. Cikk szövege nem módosult426. A nagyszabású változások elsősorban az alábbiakban nyilvánultak meg: a) Megszűnt az előzetes bejelentési és engedélyezési rendszer (más kifejezéssel: az értesítési és jóváhagyási eljárás rendszere) a kartellügyekben – azzal a megjegyzéssel, hogy az előzetességen van a hangsúly, ex post bizottsági kontrollnak ugyanis jelenlegi is van helye, csupán az ex ante bejelentések szűntek meg. b) a Római Szerződés 81. Cikkének (3) bekezdésének alkalmazása többé nem a Bizottság monopóliuma; c) a

Római

Szerződés

81.

Cikke

közvetlenül

alkalmazható

a

tagállami

versenyhatóságok és bíróságok előtt. Az alábbiakban a dolgozat a reformok legfontosabb elemeit veszi szemügyre. 6.2. A reform szükségessége és megvalósulása A reform, ami a közösségi versenyjogban végbement, nem egy csapásra és nem deus ex machina történt. Jó ideje érlelődött már egyrészt abban az értelemben, hogy szükség volt rá, másrészt abban az értelemben is, hogy a közösségi szervek hosszú éveken át készítették elő. A Bizottság ügyterhét mindenképpen csökkenteni kellett, meg kellett felelni az ezredfordulóra kialakult új gazdaság-jogi körülményeknek és fel kellett frissíteni a jogalkalmazást. Ennek megfelelően a kilencvenes évek második felében megszülettek az átfogó reform előfutárai. Már 1997. végén megjelent a releváns piacról szóló új bizottsági iránymutatás427, a vertikális megállapodásokról szóló Zöld Könyv, megkezdődött a csoportmentesség rendszerének újragondolása, illetve már ekkor felmerült az esetleges

426 A szakirodalomban azonban fellelhetők olyan álláspontok is, amely szerint a reformok és a decentralizáció által előidézett új helyzet alkalmas lehetett volna a Szerződés módosítására az iparpolitikai koncepció jegyében (vö. második fejezet). Ehhez: GIORGO MONTI: Article 81 EC and Public Policy (Common Market Law Review, 2002/5, 1096-1099. p.) A szerző közzéteszi módosítás-javaslatát is, amelyben a mentesülés rendszere kettéágazna. Dióhéjban azt veti fel, hogy a gazdasági hatékonyságot növelő versenykorlátozó megállapodásokra (bizonyos feltételek mellett) egyáltalán nem lehetne a tilalmi szakaszt alkalmazni, míg a Közösség egyéb céljait előmozdító vagy valamely sajátos gazdasági szektor hatékony működését garantáló megállapodások kapcsán a tilalom alkalmazásától el lehetne tekinteni. 427 Commission Notice on the definition of the relevant market for the purposes of Community competition law (OJ 1997 C372/5)

180

decentralizáció, a gazdasági megközelítés kiterjesztése, illetve a 81. Cikk (3) bekezdésének felszabadítása a bizottsági monopólium alól428: számos olyan elem, ami aztán az elvi előkészítést lezáró Fehér Könyvben kristályosodott ki, majd később a reformok során meg is valósult. A reformok lényegében a közösségi versenyjog minden szegletében jelentkeztek. Ezek közül jó néhányat a kartelltilalom kapcsán fentebb már érintettünk. A változások lényegében két irányúak, két pilléren nyugszanak. Az egyik a Szerződés értelmezésének megváltozása, amely a gazdasági megközelítés térnyerését jelenti a formális jogi alakzatok vizsgálatának háttérbe szorulása mellett. Ebbe a folyamatba simul bele az új bagatell kartell-közlemény és a csoportmentességi rendeletek megújult generációja. A másik pillér az eljárási reform volt, hiszen az eljárási és az anyagi jogi változások szükségképpen egymásra hatnak, egymás nélkül nem módosíthatók a koherencia sérelme nélkül. Mindezek magva a bizottsági jogalkalmazói monopólium megszüntetése és a jogalkalmazás decentralizációja429. A dolgozat témájából adódóan nem foglalkozom e keretek között a vállalkozások összefonódásának új szabályozásával, illetve az „állami versenyjog” területét érintő változásokkal. Az eljárási reformra akkora figyelmet szentel a dolgozat, amekkorát a kartelltilalommal kapcsolatos fenti elemzés megkövetel. Az Unió legutóbbi bővítésének napjától, 2004. május 1-től hatályos versenyjogi eljárásjogi rezsim valószínűleg a legnagyobb horderejű változás az európai közösségi versenyjog csaknem ötven éves történetében. Forradalmi jellegét sokan hangsúlyozták és nehezen lehet megkérdőjelezni ezt. A Fehér Könyv430 és az utána kiadott tervezet431 a decentralizáció kiterjedt megvalósítását fektette le. Ami pedig a hatályba lépés idejét illeti, nyilvánvalóan célszerű volt ezt a bővítéshez igazítani, hiszen a mérsékelt big boom-jellegű csatlakozási kör vitathatatlanul új helyzetet teremtett a belső piacon. Ennek megfelelően a hatályba lépés eredeti időpontja 2004. január 1-re volt tűzve, ám ahogy a csatlakozások, úgy a hatályba lépés is átcsúszott 2004. május 1-re. A bővítés és a versenyjogi reform mint két nagy változás egyidejűsége garantálta, hogy a gazdaság és a versenyhatóságok az egész EU-ban azonos feltételekkel találják szembe magukat azonos időponttól kezdve – függetlenül attól, 428

GIULIANO AMATO – KAREL VAN MIERT – UFFE ELLEMANN-JENSSEN: The Importance of Competition Policy for the Future of European Integration/La nouvelle Europe: Comment surmonter 40 ans de division? (Brüsszel, 1997, 27-36. p.) 429 MARC VAN DER WOUDE: National Courts and the Draft Regulation on the Application of Articles 81 and 82 EC (In STUYCK – GILLIAMS: op. cit., 41. p.) 430 Fehér Könyv (lásd fent) 431 Commission’s Proposal of 27 September (2000 OJ C365E/284)

181

hogy egyébként az új Európa tagállamainak gazdasága és érettsége jókora különbségeket hordoz432. Ez, tegyük hozzá, a következő csatlakozási körrel csak nőni fog. Hogyan lehet az egész kartelljogi rezsimet megváltoztatni az azt szabályozó anyagi jog érintetlenül hagyása mellett? A válasz kézenfekvő: a reform eljárási jellegű volt és a közösségi versenyjogi jogalkalmazás egyik kövületét, a négy évtizeden át alkalmazott 17/62/EK Rendeletet érintette, amelyet az 1/2003/EK Rendelet433 váltott fel. A Szerződés maga ugyanis nem rendelkezik arról, hogy miként kell alkalmazni a 81. és 82. Cikket, hanem azt külön jogszabályban kellett rendezni. Az új rendelethez nem kevesebb, mint hat közleményt adott ki a Bizottság, így a Versenyhatóságok Európai Hálózatán belüli együttműködéséről434, a tagállami bíróságok és a Bizottság együttműködéséről435, a bizottsági panaszkezelésről436, a bizottsági informális iránymutatásokról437, a Szerződés szövegébe foglalt érzékelhető kereskedelmi hatás fogalmáról438, illetve a 81. Cikk (3) bekezdésének alkalmazásáról439. 6.3. A bejelentési és engedélyezési rendszer hatályon kívül helyezése és a kivételi szakasz közvetlen alkalmazhatósága A reform lelke, a korábban alkalmazott központi bejelentési-engedélyezési rendszer eltüntetése, mellette pedig a 81. Cikk (3) bekezdés közvetlen alkalmazhatóságának kimondása440. A 81. Cikk (1) bekezdése, illetve az erőfölénnyel való visszaélést tilalmazó 82. Cikk korábban is közvetlenül alkalmazható volt a nemzeti bíróságok által. Sőt, adott esetben, a belső jog függvényében a versenyhatóság is eljárhatott e szakaszok alkalmazása során. Ez 432

MARIO MONTI: EU Competition Policy After May 2004 (In HAWK op. cit. 2004, 403-410. p.) A hatályba lépés óta eltelt rövid idő ellenére máris megjelent a rendelet feldolgozása könyv alakban. Lásd: JÜRGEN SCHWARTZE – ANDREAS WEITBRECHT: Grundzüge des europäischen Kartellverfahrensrecht – Die Verordnung (EG) Nr. 1/2003 (Baden-Baden, 2004) 434 Commission notice on cooperation within the Network of Competition Authorities (2004 OJ C101/43) 435 Commission notice on the cooperation between the Commission and the courts of the EU Member States in the application of Articles 81 and 82 of EC Treaty (2004 OJ C/10154) 436 Commission notice on the handling of complaints by the Commission under Articles 81 and 82 of the EC Treaty (2004 OJ C101/65) 437 Commission notice on informal guidance relating to novel questions concerning Articles 81 and 82 of the EC Treaty that arise in indivisual cases (2004 OJ C101/78) 438 Guidelines on the effect on trade concept contained in Articles 81 and 82 of the Treaty (2004 OJ C101/81) 439 Guidelines on the application of Article 81 (3) of the Treaty (2004 OJ C101/97) 440 Ezzel párhuzamosan a tagállami jogokban is csak addig a mértékig maradhatott meg a bejelentési rendszer (már ahol volt), ameddig az nem érintette a tagállamok közötti kereskedelmet, azaz ha a tagállami jogalkalmazó közösségi jogot alkalmaz, akkor nincs lehetőség tagállami bejelentésre. Lásd: CHRISTOPHER BELLAMY: Impact of the Proposed Reform on National Competition Law and Practice – Some Points of Discussion (In: STUYCK – GILLIAMS: op. cit., 89. p.) 433

182

azonban nem volt jellemző, hiszen a belső jog csak a tagállamok kb. felénél tette ezt lehetővé, illetve ahol lett is volna erre lehetőség, ott sem működött igazán, mert a korábbi eljárási rend a tagállami versenyhatósági jogalkalmazást egyáltalán nem ösztökélte. Jó példa erre, hogy a Szerződés kötelezettségként, a korábbi rendelet lehetőségként említette a tagállami hatósági jogalkalmazást. Ha pedig a hatóság a közösségi tilalmi szakaszra hivatkozva kezdett el egy eljárást, akkor a vállalkozást tüstént bejelentette a megállapodást a Bizottságnak mentességet kérve, ahol adott esetben új eljárás indult, amelynek kimenetele nem volt előre látható, azaz a rendszer rendkívül bizonytalan volt. Így a tagállami versenyhatóságok azt tették, amit logikusan tehettek, a Szerződés helyett saját joguk versenyszabályait alkalmazták. A Bizottság már a kilencvenes években szeretett volna nagyobb mértékben támaszkodni a tagállami versenyhatóságokra, de ez igazából csak az új rendelet révén valósult meg. Ugyanakkor e szerepvállalásnak nem igazán látszódtak a feltételei. Számos aggály is felmerült, mint az eljárási kötelezettség, a hatáskörök rendezése, az ügyelosztás mikéntje, a mentesítés vagy a bírói szerepvállalás a hatósági döntések felülvizsgálatakor441. Ezek az aggályok (főleg a mentesség, a hatáskörmegosztás és ügyelosztás kérdése) az új eljárási rendben többé-kevésbé megoldódtak, amit jelentős mértékben támogat a közösségi jog elsőbbsége elvének elmélyítése. Ha a tagállami hatóságok vagy bíróságok a 81. Cikk (1) bekezdését kimerítő megállapodásokra, amelyek befolyásolhatják a tagállamok közötti kereskedelmet, a nemzeti versenyjogot alkalmaznák, akkor az ilyen megállapodásokra, döntésekre vagy összehangolt magatartásokra a Szerződés 81. Cikkét is alkalmazniuk kell. Ezen kívül, amennyiben a Bizottság eljár egy ügyben, az most is mentesíti a tagállami hatóságot a további eljárás alól, ám amennyiben a tagállamok versenyhatóságai a 81. (vagy a 82.) Cikk alapján járnak el, az első hivatalos vizsgálati cselekmény előtt vagy annak megkezdése után késedelem nélkül írásban értesítik erről a Bizottságot, azaz kölcsönös információcserével biztosított az összeütközés elkerülése. A (3) bekezdés alkalmazása a Bizottságnak fenntartott privilégium volt, amelytől végső soron saját kezdeményezésére vált meg. E monopólium feloldásával és a közvetlen alkalmazhatóság, „a törvényi kivételek rendszere” általános szabállyá tételével megszűnt a bizottsági bejelentés és mentesítés lehetősége. A törvényi kivételek rendszere azt jelenti, hogy ahhoz, hogy a kivételi lista áldásos hatásaiból (azaz a mentességből) a vállalkozás részesedjék, semmilyen további döntésre vagy határozatra nincsen szükség, mivel e szakasz 441

BOURGEOIS: Enforcement of EC Competition Law by National Authorities: Square Pegs in Round Holes? (In GORMLEY: op. cit., 90-100. p.)

183

közvetlenül alkalmazható és alkalmazandó442. Fontos kihangsúlyozni, hogy korábban a megállapodások bejelentése nem volt kötelező, az a felek belátásán múlott csupán. A bejelentéssel a felek a bírságolást kerülhették el, illetve alkalmazhatták a megállapodásukat a döntés megszületéséig (ha nem tilalmi döntés született, akkor utána is)443. A gyakorlatban természetesen a kötelező bejelentés előírása nélkül is óriási mennyiségű bejelentés érkezett. Korábban valamennyi megállapodást, amely a 81. Cikk (1) bekezdésébe ütközött, be kellett jelenteni a Bizottságnak, máskülönben nem volt arra mód, hogy a (3) bekezdés alapján mentességet kaphasson. E mentesség hatálya legkorábban a bejelentés idejétől kezdődhetett. Jelenleg viszont a 81. Cikk (1) bekezdésének hatálya alá tartozó olyan megállapodások, döntések és összehangolt magatartások, amelyek megfelelnek a Szerződés 81. Cikkének (3) bekezdésében foglalt feltételeknek, nem tiltottak, anélkül, hogy ezt előzetes határozatnak kellene megállapítania. Bár természetesen a korábbi rendszer nem véletlenül alakult ki olyannak, amilyennek (lásd lentebb), a közvetlen alkalmazhatóság hiánya a (3) bekezdés kapcsán már a reformokat megelőzően is megkérdőjelezhető volt. Vajon találhatunk-e ésszerű indokot a közvetlen alkalmazhatóság kimondása ellenében, amikor a Szerződés jó része és a másodlagos joganyagnak szintén egy roppant jelentős hányada közvetlenül alkalmazható? A közvetlen

alkalmazhatóság

ugyanis

semmiféle

értelmezési,

jogegységességi

vagy

jogbiztonsági problémát nem okozott sem más jogterületeken, sem a versenyjogban a csoportmentességi rendeletek kapcsán. A jelenlegi reformok révén nagyban megnőtt a (3) bekezdés alkalmazhatósága, amivel párhuzamosan szűkült a tilalmi szakasz hatóköre. A Bizottság e körben teljes egészében elkötelezte magát a teljeskörű gazdasági elemzés bevezetése mellett, amely alapján a tilalmi és a kivételi szakasz alkalmazásának körülményei vizsgálhatóak. A közösségi versenyjog egésze, ahogy a 81. Cikk (3) bekezdése kikerült a Bizottság kizárólagossága alól, kikerült a jogászok monopóliuma alól. A jogász mindig a jogszabály alapján, vagy azt támogató puha szabályozók révén jut el a probléma megoldásához. A közgazdász azonban csak a releváns piacot látja, nem valamely érvényesítendő jogelvet. Gazdasági elméleteket alkalmaz, és így éri el a helyes megoldást. A kartellek megítélésekor e kettő mostanra elválaszthatatlanul összefonódott. A bíróság ugyanis kétségtelenül nem képes önmaga megalapozott és teljeskörű gazdasági elemzéseket végrehajtani, és ez igazából nem is feladata. Ez pedig felértékeli a bírósági eljárást megelőző

442

EMIL PAULIS: Latest Commission Thinking and Progress on the Modernisation of Regulation 17 (In: l’Association Européenne des Avocats (A.E.A.) Congress, European Competition Law: a New Role for Member States; Brüsszel, 2001, 15-16. p.) 443 BRUCE CAWTHRA: Restrictive Agreements in the E.E.C. – The Need to Notify (London, 1972, 21-28. p.)

184

közigazgatási szakaszt, ahol sok minden eldől, hiszen a bíró aligha lesz képes érdemben felülbírálni az elkészült gazdasági elemzést444. A (3) bekezdés alkalmazásáról a Bizottság – mondhatjuk: a hagyományoknak megfelelően – egy közleményben445 foglalt állást. Eszerint a fő viszonyítási alap a jogalkalmazásban az összesített fogyasztói jólét növekedése. Ezen kívül két kérdés játszik még kulcsszerepet, amely lényegében megadja a vizsgálat alapvonalait. Az egyik, hogy a megállapodás csorbítja-e a tényleges vagy potenciális versenyt, amely a megállapodás nélkül létezett volna. A másik, hogy a megállapodás csorbítja-e azt a versenyt, amely a megállapodásban foglalt korlátozások hiányában fennállt volna. Ezen kívül három téma szerepel nagy súllyal a latban: a márkán belüli és a márkán kívüli verseny vizsgálata, illetve a „mellékes” korlátozások elemezése és megítélése. Ha a megállapodás ezek alapján versenykorlátozónak minősül, akkor jöhet szóba a (3) bekezdés alkalmazása és feltételeinek vizsgálata. A közlemény végigveszi a (3) bekezdés négy feltételét és elemzi, hogy milyen feltételek fennállása esetén indokolt az alkalmazásuk. Az iparpolitika kontra versenypolitika vitára utalva a Bizottság leszögezi, hogy e körben helye van a környezetvédelmi, szociális vagy más, Szerződésben szentesített célokhoz tartozó faktorok elemzésére, de csak abban a terjedelemben, amennyiben ezek a faktorok a (3) bekezdés alá szubszumálhatók. Amennyiben a pozitív hatások túlnőnek a negatív hatásokon, a megállapodás megmenekül, feltéve, hogy a hatások egy és ugyanazon piacon jelentkeznek. Véleményem szerint ez a hozzáállás rendkívül hasonlít a rule of reason alkalmazásának elvére. Ha a negatív és a folyományukként előálló pozitív hatások más-más piacon materializálódnak, nincs helye a mentességnek. A gazdasági elemzés jegyében a közlemény szerint nagyobb súllyal esik a latba az olyan előny, amely dinamikus jellegű, mint a pusztán költségszempontú hatékonyság. Ezzel a közleménnyel (elvileg és a Bizottság olvasatában) szélesre tárultak a (3) bekezdés alkalmazásának lehetőségei, illetve jócskán leszűkült a tilalom köre. Paradox módon ez azzal járhat, hogyha ez a szűkített 81. Cikk (1) bekezdés ráhúzható lesz egy megállapodásra, akkor nagy esély van arra, hogy nem lesznek képesek a megállapodásban részes felek arra, hogy a megkívánt mélységű és hitelű bizonyítékkal támogassák meg mentességi igényüket, azaz ha egyszer egy megállapodás a tilalmi szakasz alá kerül, akkor bajosan mentesülhet. Ennél fogva az a furcsa helyzet képzelhető el, hogy a 81. Cikkel kapcsolatos ügyekben az (1) bekezdés alkalmazása 444

MICHAEL HUTCHINGS: The Competition Between Law and Economics (European Competition Law Review, 2004/9, 531. p.) 445 Guidelines on the Application of Article 81 (3) of the Treaty

185

lesz leginkább fókuszban (azaz annak elkerülése, hogy egyáltalán a megállapodás ez alá sorolható legyen)446, nem pedig a törvényi kivételek elemzése (azaz a mentesség) kap hangsúlyt. A Bizottság jogalkalmazói szerepe nem fog teljesen eltűnni egyedi ügyekben sem, hiszen amennyiben a közösségi közérdek azt kívánja, a Bizottság saját kezdeményezésére felléphet és határozatával megállapíthatja, hogy a 81. Cikk nem alkalmazható egy adott megállapodásra, (döntésre vagy összehangolt magatartásra) akár azért, mert a 81. Cikk (1) bekezdésében foglalt feltételek nem teljesülnek, akár azért, mert a (3) bekezdésében foglalt feltételek teljesülnek. Erre az eljárásra viszont csak és kizárólag hivatalból kerülhet sor, a vállalkozások ilyet nem kezdeményezhetnek és a nemzeti hatóságok sem jogosultak az efféle eljárás lefolytatására447. Az informális iránymutatásról szóló közlemény szerint azonban, amennyiben a megállapodás megítélése a 81. Cikk (és a 82. Cikk) tekintetében olyan jogalkalmazási kérdéseket vet fel, amelyre nincs egyértelmű válasz a létező közösségi joganyagban, esetjogban, nincs a kérdésről nyilvánosságra hozott iránymutatás, precedens vagy korábbi, iránymutatás gyanánt kibocsátott levél, a vállalkozások a Bizottsághoz fordulhatnak iránymutató levél kiadása végett448. A kérelem megítélése azonban teljes egészében a Bizottság belátásán múlik, azaz erre nem alanyi jogként jogosultak a vállalkozások. Ezen kívül a Bizottság arzenálja lényegében az iránymutatásokra és a csoportmentességi rendeletekre szorítkozik. Így végleg eltűntek a közösségi jogból a bejelentéseken kívül a mentesítő bizottsági határozatok, negatív megállapítások és a megnyugtató levelek is. A Bizottság azonban nem zárkózik el az informális konzultációktól és segítségnyújtástól, ha az nem jár azzal, hogy a gyakorlatban a bejelentési rendszert visszacsempészik a hátsó bejáraton449.

446

Ehhez: PAUL LUGARD – LEIGH HANCHER: Honey, I Shrunk the Article! – A Critical Assessment of the Commission’s Notice on Article 81 (3) of the EC Treay (European Competition Law Review, 2003/1, 410-420. p.); illetve: LARS KJØLBYE: The New Commission Guidelines on the Application of Article 81 (3): An Economic Approach to Article 81 (ibid., 2004/9, 566-577. p.) 447 Lényegében ez az egyetlen különbség a tagállami és a bizottsági hatáskörök között. A tagállami hatóságok ugyanis a Szerződés rendelkezéseinek alkalmazása során saját kezdeményezésükre vagy panasz alapján a következő határozatokat hozhatják: előírhatják a jogsértő magatartás befejezését, ideiglenes intézkedéseket rendelhetnek el, kötelezettségvállalásokat fogadtathatnak el, pénzbírságot vagy a nemzeti jog által biztosított egyéb szankciót alkalmazhatnak. Amennyiben a birtokukban lévő információk alapján úgy látják, hogy a megállapodás nem ütközik a tilalmi szakaszba, olyan határozatot is hozhatnak, hogy részükről semmilyen intézkedés nem indokolt. (1/2003/EK Rendelet, 5. §) 448 Commission notice on informal guidance relating to novel questions concerning Articles 81 and 82 of the EC Treaty that arise in indivisual cases (2004 OJ C101/78); 8. § a) pont 449 MARIO MONTI: Modernisation: What Does Future Hold? (In GERADIN: op. cit., 2. p.)

186

Ez az új rendszer egyben azt is jelenti, hogy a kartelltilalom általánosságát felváltja a relatív tilalom? Az új rendszer felcseréli a tilalmi elvet a visszaélési elvvel? Aligha. Egyfelől a kartelltilalom értelmezési jellegű elrelativizálása ellentétes lenne a 81. Cikk szövegével. Másrészt, a jelenlegi rendszerben sem állíthatjuk, hogy a bejelentési és mentesítési rendszer eltűnése egyben eltüntetné a kartellek jogellenességének vélelmét és azt jelentené, hogy minden versenykorlátozó megállapodás érvényes, hacsak az érvénytelenséget a jogalkalmazó nem mondta ki, ahogy ezt nagy tekintélyű szerzők is felvetették450. A visszaélési elv alkalmazása esetén vitathatatlanul a megállapodás jogellenessége akkor áll fenn, ha a jogellenességet az arra jogosult szerv megállapította. Ameddig ez nem történik meg, a felek a szerződési szabadságuk maximumát élvezhetik. Csak akkor állnak be a következmények, ha ezzel visszaélnek, de mindig egy konkrét jogalkalmazói döntés nyomán. Ehhez képest a jelenlegi,

törvényi

kivételek

rendszerének

nevezett

szisztémában

a

megállapodás

megszületésekor eldől a megállapodás jogi sorsa: az vagy jogszerű lesz, mert eleget tesz a törvényi kivételeknek, vagy jogellenes lesz, ha nem. Ez a jelenleg független és elkülönült kérdés mindenféle jogalkalmazói határozattól. Természetesen a jogkövetkezmények megállapítása és a bírságolás kétségkívül döntés, ám e határozat nem más, mint a fennálló helyzet következménye, a döntés csak konstatálhatja az érvénytelenség tényét451, ami alapvetően megkülönbözteti a mostani modellt és a visszaélési elv alkalmazását. 6.3.1. Az új rendszer előnyei Ebben az új, megreformált eljárásban tehát lehetőség nyílik a 81. Cikk egészének „egybeolvasására”, ami korábban nem volt elképzelhető, hiszen a közvetlenül alkalmazandó tilalmi szakasz komplex, teljes alkalmazását megtörte a (3) bekezdés alkalmazásának tilalma, bizottsági monopóliuma. Jelenleg ezzel a jogalkotói lépéssel eltűnt az a régi dilemma, hogy vajon a gazdasági elemzés az (1) bekezdésbe vagy a (3) bekezdésbe értendő bele. Első esetben egy egyértelmű rule of reason helyzettel találkoznánk, amely a (3) bekezdést egyszerűen feleslegessé tenné452, így ez sosem volt többségi álláspont. Nem csoda, hogy inkább annak a nézetnek voltak hívei, akik szerint a Sherman Act tilalma megfeleltethető az (1) bekezdésnek, míg a rule of reason a (3) bekezdésnek. A jogalkalmazás széttagoltsága 450

ERNST-JOACHIM MESTMÄCKER: The Modernisation of EC Antitrust Policy: Constitutional Challenge or Administrative Convenience? (In CLAUS-DIETER EHLERMANN – ISABELA ATANASIU: European Competition Law Annual 2000: The Modernisation of EC Antitrust Policy, Oxford, 2001, 223-226. p.) 451 GIULIANO MARENCO: Does a Legal Exception System Require an Amendement of the Treaty? (In EHLERMANN – ATANASIU: op. cit. 2001, 145-148. p.) 452 T-112/99 Métropole Télévision (M6) v. Bizottság [2001] ECR II-2459. p.

187

miatt ez a vita eddig meddő volt, most viszont új fénybe került, mivel megteremtődött a jogalkalmazás egysége453. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi helyzet voltaképpen tényleg nagyon hasonlít a rule of reason gyakorlatára és alkalmazására, mert a jogalkalmazó egyúttal a megállapodás hatásait is vizsgálni köteles. Természetesen a reformok nem kreálnak per se tilalmakat, minthogy azok elméletileg eddig sem léteztek (lásd fentebb). A gyakorlatban, az esetjogban azonban ez némiképp másképpen alakult, hiszen a horizontális árrögzítés, amely semmi áldásos hatással sem jár, tulajdonképpen nem mentesülhetett a korábbi rezsim alatt sem és most sem fog. Azaz azt mondhatjuk, hogy a per se szabály nem létezik abban az értelemben, hogy lennének olyan megállapodás-típusok, amelyekkel szemben egyáltalán nem lehet a (3) bekezdésre alapítva védekezést előterjeszteni. Más kérdés, és a végeredmény szempontjából az a mozzanat fontosabb, hogy olyan korlátozások viszont vannak, amelyek esetében hiába hivatkozik a vállalkozás a mentesítő szakaszra, a mentesítés sosem fog bekövetkezni454. Ez a körülmény teszi a közösségi versenyjogi tilalom jelenlegi formáját a rule of reasonhoz hasonlatossá – de azzal semmiképpen sem azonossá. A reformok mindesetre újra felhozták a rule of reason befogadásának szükségességével kapcsolatos polémiát, hiszen a reform kezdeti nyilvános szakasza után egyes nézetek szerint a 81. Cikk értelmezésének megváltoztatása olyan, ami egyenlő a rule of reason elvének befogadásával, recepciójával a közösségi jogba. A vitát nem szándékozik jelen dolgozat eldönteni. Az tény, hogy a változások szélesebbre tárják a rule of reason-szerű jogértelmezés lehetősége előtt a kaput a Bizottság számára455. A reformok szükségessége igazolta, hogy a korábbi rezsim túlhaladottá vált. Az 1962es modellt azonban nem szabad ab initio elavultnak, indokolatlannak vagy nehézkesnek minősítenünk. Kialakulása idején olyan körülmények álltak fenn, amelyek az akkori rendszer kialakulását maximálisan indokolták – ugyanakkor ezek az indokok ma már semmiképpen sem érvényesek456. Európában nem volt kartelljogi kultúra abban az értelemben, ahogyan az Egyesült Államokban. Az európai gondolkodás sokkal engedékenyebb volt a kartellekkel szemben, ennél fogva – az amerikai befolyásra, hovatovább, ahogy Jean Monnet visszaemlékezéseiben olvasható: nyomásra – a Szerződésbe (az ESZAK-ba és a Rómaiba is) 453

GERWIN VAN GERVEN: The Application of Article 81 in the New Europe (In HAWK: op. cit. 2004, 424-425.

p.) 454

ALEXANDER SCHAUB: Continued Focus on Reform: Recent Developments in EC Competition Policy (In BARRY HAWK (szerk.): International Antitrust Law and Policy 2001, Huntington, 2002, 44-45. p.) 455 GREEN: Practical Implications of Reform (In JOSÉ RIVAS – MARGOT HORSPOOL: Modernisation and Decentralisation of EC Competition Law, Hága, 2000, 32-33. p.) 456 Lásd: WILS: Regulation 1/2003: A Reminder of the Main Issues (In GERADIN op. cit., 14-17. p.)

188

bekerülő szigorú kartelltilalom az Öreg Kontinensen forradalminak, újnak, úttörőnek számított. E jelleg rányomta a bélyegét a jogalkalmazásra, hiszen egy ilyen ismeretlen jogintézmény szinte kiáltott egy egységes és központi végrehajtásért, hiszen sem a vállalkozások, sem a jogászi réteg nem mozoghatott biztosan az új és ezáltal ingoványos terepen. A bejelentési és engedélyezési rendszer garantálta az egységes jogalkalmazást és képes volt arra, hogy a szakmabelieket „kiképezze” az új szabály alkalmazására. A központosított modellt indokolta továbbá, hogy a (3) bekezdés feltételes módot használ akkor, amikor a mentesség bizottsági odaítéléséről beszél. Ez kezdetben azt a dilemmát idézte elő, hogy vajon a (3) bekezdés alkalmazása diszkrecionális versenypolitikai döntés (amikor a feltételeknek megfelelő megállapodás sem feltétlenül mentesül) vagy a kivételi szakasz igazi jogszabály, azaz a mentesítés automatikus, ha a feltételeknek megfelel a megállapodás. A dilemmát feloldotta az egységes bejelentési és engedélyezési rendszer. Ma már ez a kérdés nem dilemma: a Bizottság kivétel nélkül megadta a mentességet a feltételek teljesülése esetén. A Bíróság kontrollja alapján látható, hogy a Bíróság is ezt az álláspontot védelmezte. Ha viszont a (3) bekezdés alkalmazása nem jogalkalmazói diszkréció függvénye, ahogy az mára az új szabályok értelmében már egyértelműen eldőlt, hiszen csak a normatíve meghatározott feltételek fennállását vizsgáljuk, akkor nehezen védhető a centralizált modell. Jelenleg tehát a megállapodások akkor semmisek, ha nem felelnek meg a (3) bekezdésnek, míg korábban minden, a tilalmi szakaszba ütköző megállapodás semmisnek minősült (hacsak nem vonatkozott rá csoportmentességi rendelet vagy nem jelentették be megfelelően), még akkor is, ha amúgy megfelelt a (3) bekezdésben foglaltaknak. Ezáltal érvénytelenített olyan megállapodásokat, amelyek egyébként teljességgel ártalmatlanok voltak. Az új modell lehetővé teszi annak a problémának a kiiktatását, ami abból az ellentmondásos helyzetből eredt, hogy egy civiljogi jogvitában a tagállami bíróság előtt az a fél, akinek ez érdeke volt, hivatkozhatott a megállapodás érvénytelenségére és így mentesülhetett az abból folyó kötelezettségeinek teljesítése alól. Ezzel párhuzamosan viszont a másik fél nem hivatkozhatott a (3) bekezdésre, hiszen annak alkalmazása bizottsági privilégium volt. Ebben az esetben, ha hivatkozott is a (3) bekezdésre a másik fél, a legtöbb, amit a tagállami bíróság tehetett, az az eljárás felfüggesztése mellett a Bizottság véleményének kikérése – és ami egy perben még inkább húsba vágó: bevárása. A szakirodalom szerint egyelőre nem látszik egyértelműen, hogy a közvetlenül alkalmazható kivételi szakasz az eljárások számának növekedését vagy csökkenését hozza-e. Az 189

valószínűnek látszik, hogy a „kardként használt” kartelltilalom lehetőségei szűkülnek, de a másik oldalról, a „pajzsként” alkalmazott (azaz amikor az egyik fél az érvénytelenségre alapítva óhajt igényt érvényesíteni, de a másik fél a (3) bekezdésre hivatkozva terjeszt elő védekezést) 81. Cikk alkalmazása valószínűleg növekedni fog. Mivel bővítés és az új szabályok hatására a versenyügyekben szereplő alanyok száma jelentősen megnövekedik, így valószínűleg a Bíróság elé kerülő versenyügyek száma is megnő, ami akár erősítheti is a közösségi versenyjog további finomodásának esélyeit457. Megjegyzendő, hogy a korábbi eljárási rendben a felperesek azért is vonakodtak a tagállami bíróság előtt a tilalmi szakaszra hivatkozni, ha az érvénytelenség az ő érdekükben állt, mert ebben az esetben a megtámadott megállapodás alanyai azonnal bejelenthették a megállapodást a Bizottságnak. Ennek pedig az a primer következménye volt, hogy az eljárást fel kellett a tagállami bíróság előtt függeszteni, azaz lényegében az idő elhúzódása miatt sikerrel torpedózták meg („notification torpedoes”) az igényérvényesítést. Ennek a gyakorlatban nem sok relevanciája volt annyiban, hogy ezzel az eszközzel az alperesek ritkán éltek, viszont kevés volt a tilalmi szakaszra alapított, tagállami bíróság előtt folyamatba tett eljárás is. A peres eljárás megtorpedózása tehát Damoklész kardjaként ott lebegett a perelni vágyók feje felett. Fentiek miatt, összességében a magán-jogérvényesítés versenyügyekben eddig jóval szerényebb méreteket öltött, mint mondjuk Amerikában458. Az ügyteherrel kapcsolatos előrejelzések bizonytalanságnak és a növekedéssel kapcsolatos jóslatok valószínűségének is több oka van. Először is, ami a peres eljárásokat illeti, a nemzeti eljárásjogok és egyéb eljárást meghatározó körülmények (ide értve az illetékeket, ügyvédi munkadíjakat vagy kirendelt pártfogókat, az eljárás hosszát, stb. is) rendkívül tarka képet mutatnak. Ami a hatósági jogalkalmazást illeti, ott eltűnt az a bizonytalanság, ami a közösségi és nemzeti jogalkalmazás potenciális ellentmondásához vezetett volna az (1) és a (3) bekezdés ellentétes alkalmazása során. Sőt, mivel a nemzeti hatóság nem alkalmazhatja a nemzeti jogot, ha az a közösségi szabályokkal inkonzisztens, a

457

JAMES S. VENIT: Brave New World: The Modernization and Decentralization of Enforcement Under Articles 81 and 82 of the EC Treaty (Common Market Law Review, 2003/3, 546. p.) 458 ALAN RILEY: EC Antitrust Modernisation: The Commission Does Very Nicely – Thank You! Part One: Regulation 1 and the Notification Burden (European Competition Law Review, 2003/11, 610. p.)

190

közösségi jog alkalmazása valószínűleg ez okból is nőhet. Az angol hatóságok már 2004-ben hoztak döntést az új rendelkezések által bevezetett reformok alapján és szellemében459. A jelenlegi decentralizált modellben egy döntéshozó van: a tagállami jogalkalmazó, ami hatékonyabb, hiszen az ügy legteljesebb ismerete így biztosított a döntéshozók oldaláról, másrészt gyorsabb, olcsóbb és homogénebb. A Bizottságot az új modell mentesíti egy sor olyan korábbi teendője alól, amelyeknek az „értelme” nagyon is megkérdőjelezhető volt. Ha a közösségi jogalkalmazó a bejelentések és mentesítések tömegével bajlódik, nem lehet reális elvárás, hogy a tisztán versenykorlátozó, velejéig káros kartelleket (titkos árrögzítés, piacfelosztás) felszámolja. A jogkerülő attitűd már csak ilyen: nem lehetünk elég naivak ahhoz, hogy elhiggyük azt, hogy az ilyen hardcore korlátozásokat tartalmazó megállapodások alanyai a korábbi eljárási rendben a szabályoknak megfelelően bejelentették a kartellt a Bizottságnak. A tények ezt a hipotézist igazolják, a korábbi rendelet negyven éves története alatt egyetlen kőkemény kartell sem került a Bizottság látókörébe bejelentés révén. A jogalkalmazói erőforrások, különösen egy ekkora piacon, még ha vízfejként tekintünk is a brüsszeli adminisztrációra, szűkösek. Az új modell – és ez szintén fundamentális jelentőségű – jobban segíti a versenyügyi DG-t abban, hogy a valódi prioritásokat szolgálja és ne forgácsolódjanak el az erőforrások olyan megállapodások vizsgálata során, amelyek tulajdonképpen nem is sértik a tilalmi szakaszt vagy egyenesen mentesülnek. A Bizottság elveszítette exkluzív jogait a (3) bekezdés értelmezésére is annak alkalmazásával együtt. Mégis, a joggyakorlatot jobban formáló, egységesítő, iránymutató szerepet fog tudni játszani a gyakorlatban az ügyek, információk elemzése és rendszerezése révén. Az utolsó időben egy olyan jól bejáratott rendszer alakult ki, amelyben lényegében új, elvi, értelmezendő kérdésekkel nem találkozott a Bizottság, így többnyire nem publikált megnyugtató levelekkel intézte el a bejelentéseket, azaz a jogegységesítő szerepe háttérbe szorult, ami mostantól újra dominálhat. Nem szabad azonban jelentéktelennek tekinteni a Bizottság korábbi elvi jogegységesítő szerepét sem, amelyet az informális, nem jogi köntösbe bújtatott eszközök rendelkezésére álló megannyi megnyilvánulási formájában (iránymutatás, vélemény,

459

Days Medical Aids Ltd. v. Pihsiang Machinery Manufacturing Co. Ltd. (2004) EWHC 44. Idézi: GREEN: Will Modernisation Increase Litigation in National Competition Authorities and the National Courts? (In GERADIN op. cit., 160-161. p.) Lásd még: BERNARD VAN DE WALLE DE GHELCKE: Modernisation: Will It Increase Litigation in the National Courts and Before National Authorities? (In: GERADIN: op. cit., 129-158. p.)

191

állásfoglalás, stb.) eddig is gyakorolt. Mégis, nyilvánvaló, hogy a jelenlegi tehermentesített Bizottság e feladatának nagyobb hatékonysággal fog tudni megfelelni460. A hivatalos és egyben többségi álláspont a jogalkalmazói rendszer decentralizációját is előnyként értékeli. Érvelni a széttagolt és a központosított modell mellett is lehet. A decentralizáció hívei szerint a piaci hatékonyságot növeli a versengő jogalkalmazások és szabályozások jelenléte. Eszerint helyi hatóság alkalmasabb az információszerzési feladatokra, mint a központi, illetve az innovációs szükségleteknek megfelelő mennyiségű „kísérletezés” is jelen van a rendszerben. A centralizáció mellett szólt az a tény, hogy a jogi szabályozáson kívüli környezet nagymértékben változik tagállamról tagállamra, ami szuboptimális jogalkalmazást okozhat. A decentralizáció felveti továbbá egy lefelé irányuló szabályozási verseny rémképét (race to the bottom). Ez annyit tesz, hogy a tagállami jogalkalmazók, attól tartva, hogy a versenytárs szabályozók enyhébb szabályokat hoznak és ezzel a (tagállamok közötti) versenyben előnyre tesznek szert, megpróbálnak – piaci szóhasználattal – „a másik alá ígérni” és ez a szabályok felpuhulásához, kiüresedéséhez vezethet461. A decentralizáció eredményeként egy olyan rendszer jött létre, amelynek a mozgatórugója nagyon közel áll a közösségi jogban ismeretes szubszidiaritás elvéhez462, mivel a közösségi szinten hatékonyabban kezelhető ügyek közösségi szintre kerülnek, míg a többi esetben a tagállami jogalkalmazók feladata az ügy megítélése. Ennek révén növekedhet a jogalkalmazás hatékonysága, a belső piac védelme és elmélyítése. A koherens jogalkalmazás érdekében tett minden erőfeszítés ellenére is egyfajta „szabályozott sokszínűség” alakulhat ki, ami akár azzal a jótékony hatással is járhat, hogy friss impulzusokat adhat a versenyjog fejlődésének, más oldalról persze elvezethet a „forum shopping”, azaz az egységes jogalkalmazás híján eltérő tagállami jogalkalmazásra alapozott jogválasztás jelenségéhez is. Ennek kapcsán azonban fel kell tennünk a kérdést: más esetekben vajon nem élő jelenség a fórumválasztás? A közösségi jog egyéb területen nem zavaró tényező, hogy a felek a rájuk irányadó jog szerint választják ki mondjuk az általuk

460

HÅKON A. COSMA – RICHARD WHISH: Soft Law in the Field of EU Competition Policy (European Business Law Review, 2003/1, 36-41. p.) 461 GERADIN: Competition Between Rules and the Rules of Competition: A Legal and Economic Analysis of the Proposed Modernization of the Enforcement of EC Competition Law (The Columbia Journal of European Law; 2002/1, 5-12. p.) 462 Római Szerződés, 5. Cikk

192

alapítandó gazdasági társaság székhelyét? Ha a Bíróság a Centros-ügyben463 leszögezte, hogy ez a szabadság magából a Szerződésből következik, akkor aligha lehet értelmes ellenvetésünk ugyanezzel kapcsolatosan a versenyügyekben. Egyesek azt is megjegyzik, hogy – tegyük hozzá: első látásra némiképp paradox módon – a decentralizáció és az új modell a forum shopping ellen is használhat, hiszen a jelenlegi ügyelosztási elvek alapján valószínűsíthető, hogy az ügyet egy fórum (a legalkalmasabb) egységesen fogja elbírálni464. A nemzeti hatóságok bevonása a jogalkalmazásba azt jelenti, hogy jelenleg huszonöt hatóság őrködik a belső piac sértetlensége felett, nem pedig egy. Ez több erőforrást jelent, mint korábban. Ezek a szervek pedig ott székelnek, ahol az érintett piac is megtalálható, helyismerettel,

személyes

benyomásokkal

rendelkeznek,

amitől

hatékonyabb,

jobb

jogalkalmazást remélhetünk. A széttöredezett, nem egységes jogalkalmazás rémképe mellett ez a tagolt struktúra remélhetőleg a kreativitás és innováció új szikráját fogja a közösségi versenyjogba pattintani. Ez a modell költségkímélőbb is, hiszen a korábbi, bejelentésen alapuló rendszer nagyon is drágának bizonyult –a vállalkozások és a Bizottság számára egyaránt. Az óriási, kezelhetetlen ügymennyiség az ügyek elhúzódását (költségességének növekedését) okozta, hiszen semmilyen határidő nem volt szabva a korábbi rendeletben az ügyek elintézésére. Csak a Bíróság tevékenysége révén465 alakult ki az „ésszerű idő szabálya”, mint elintézési határidő. A bejelentés miatt a vállalkozások mentesültek a bírságolás alól, az ügy eldöntéséig pedig a bejelentett megállapodást lehetett alkalmazni, azaz a mentesítő határozatnak a bejelentésre visszaható hatálya volt. Ez egyfelől kezelhetővé tette az ügymenetet, másfelől viszont a versenyt sértő megállapodásokat kvázi szentesítette, ha csak ideiglenesen is. A korábbi eljárási rendben sem volt kötelező a megállapodások bejelentése, ám a vállalkozások előtt két út maradt. Az első a bejelentés volt, ami szükségszerűen költségekkel járt, de mentesített a bírság alól. A másik lehetőség a bejelentés elmulasztása volt, ami mentesített a bejelentéssel járó költségek alól, de ha a vállalkozás rosszul mérte fel a helyzetet, akkor komoly bírsággal kellett számolnia. A bejelentési rendszer eltűnésével eltűntek ennek költségei is. Jelen helyzetben a vállalkozások felelőssége megnőtt, már nem támaszkodhatnak a Bizottságra azzal, hogy jelzik a megállapodást, mentesülnek a bírság alól és várják a döntést. 463

C-212/97 Centros Ltd v. Erhvervs-og Selskabsstyrelsen [1999] ECR I-1459. p. GIUSEPPE TESAURO: Modernisation and Decentralisation of EC Competition Law (In RIVAS – HORSPOOL: op. cit., 6. p.) 465 Egyesített ügyek T-213/95 és T-18/96 SCK és FNK v. Bizottság [1997] ECR II-1764. p.

464

193

Ellenkezőleg, jelenleg a vállalkozások saját értékítéletükre vannak hagyva. Az utóbbi évtizedek azonban egy olyan versenykultúrát hoztak létre, bőséges esetjoggal, könyvtárnyi szakirodalommal, ahol a kartelltilalmi klauzula értelmezése és alkalmazása, sőt, a Bizottság jogalkalmazói gyakorlata és preferenciái többé-kevésbé letisztultak és egyértelműek. Ennek tükrében elvárható a vállalkozásoktól, hogy megfeleljenek az új kihívásnak. A vállalkozásoknak is mindenképpen kedvező változás az ügymenet remélhető gyorsasága, amely szükségképpen nagyobb biztonságot jelent, mivel a függő helyzetek időintervalluma leszűkül. A vállalkozások nem lesznek jogbizonytalanságban fenti vívmányok ismeretében (vagy legalábbis semmi sem akadályozza őket a joganyag és a gyakorlat megismerésében). Az természetesen már szubjektív nézőpont kérdése, hogy e változásokat a vállalkozások felnőtté érésének tekintjük-e vagy esetleg annak, hogy a vállalkozásokra hárul a versenykulturális paradigmaváltás összes terhe.466 Emellett a tagállami versenyjogok várhatóan homogénebbek és egyre inkább összeegyeztethetők lesznek. Az újonnan csatlakozott államok által a társult tagi minőségük során vállalt jogharmonizációs kötelezettség miatt ez ebben a viszonylatban már meg is valósult. A bejelentési rendszer eltörlése tette lehetővé azt is, hogy a csoportmentességi rendeletek ne csak a megállapodás jellegét, hanem a részes vállalkozások piaci erejét is tekintetbe vegyék. Ez ugyanis korábban teljesen hiányzott és ilyen értelemben a korábbi csoportmentességi rendszer nagyon is nagyvonalú volt. A csoportmentességi rendeletek létrejöttének fő oka, nevezetesen az ügyteher kezelése, ma már nem játszik szerepet. Mégis, a rendszer megmaradásának indoka, hogy azokban az esetekben, ahol gyakori és világosan körülírható, ártalmatlan megállapodás-fajtákkal találkozunk továbbra is érdemes e szabályokat fenntartani. A 81. Cikk kapcsán a bizonyítási teher bizonyos mértékig megosztott. A Szerződés 81. és 82. Cikkének alkalmazásával járó eljárások során 81. Cikkének (1) bekezdése vagy 82. Cikke megsértésével kapcsolatos bizonyítási teher a hatóságé vagy azé, aki a jogsértésre hivatkozik. Az a vállalkozás, amely a mentesítő szakasz kedvezményeit akarja igénybe venni, köteles bizonyítani, hogy az ott írt mentesítő feltételek teljesülnek. Ezek a szabályok nem 466

BISHOP: Modernisation of the Rules Implementing Articles 81 and 82 (In EHLERMANN – ATANASIU op. cit. 2001, 57. p.)

194

érintik egyébként a közösségi joggal összhangban álló nemzeti eljárásjogi szabályokat. Erre a szabályra – már hatályba lépése előtt – a Bíróság egy ügyben ítéletének indokolásában hivatkozott is467. Ez meghatározza a jogalkalmazás menetét is. Első lépésben a bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy bekövetkezett-e a 81. Cikk (1) bekezdésbe foglalt tilalom megsértése. E tekintetben a bizonyítás azt terheli, aki erre hivatkozik. Ha megáll a tilalmi szakasz sérelme, akkor szemben a korábbi rezsimmel nem az érvénytelenség (2) bekezdésben foglalt tényét és konzekvenciáit kell megállapítania a bírónak, hanem a (3) szakaszt kell alkalmaznia. Az ott meghatározott feltételek kapcsán viszont a másik felet terheli a bizonyítási kötelezettség – azt, aki a mentességre hivatkozik. 6.3.2. Együttműködés a Bizottsággal és a Versenyhatóságok Európai Hálózata Fentieken túl az eljárási reform rendkívüli jelentősége, hogy nemcsak konkrétan szabályozza a nemzeti jog és a közösségi jog viszonyát, amivel egységes játékteret teremt, hanem szabályozza a Bizottság és a tagállamok közötti együttműködés mikéntjét, illetve felállítja a Versenyhatóságok Európai Hálózatát. A Szerződés 81. (vagy 82.) Cikke alkalmazása során a tagállami bíróság felkérheti a Bizottságot arra, hogy számára a Bizottság információt szolgáltasson, vagy véleményt nyújtson a közösségi versenyjog alkalmazására vonatkozó kérdésekben. Ebben az esetben a Bizottság mint a „bíró barátja” lép fel és működik közre az ügyben, nagyban biztosítva ezzel a közösségi jog koherenciáját468. A jelenlegi modellben nincs lehetőség bizottsági közreműködésre olyan ügyekben, amelyek választottbíróság előtt vannak folyamatban. A Bizottság e körben, semleges, közérdeket szolgáló szerepet játszik és nem bocsátkozhat olyan értékelésekbe, amelyek a konkrét ügy mikénti eldöntésére vonatkoznak. Nem hallgathatja meg a feleket, csak a bíróság által átadott anyag alapján határozhatja meg álláspontját. A bizottsági véleménynek nincs kötőereje a nemzeti bíróságok irányában. A tagállamok a nemzeti bíróságok által hozott valamennyi olyan írásbeli ítélet másolatát kötelesek késedelem nélkül, miután a feleket értesítették a döntésről, a Bizottság részére eljuttatni, amelyekben a Szerződés 81. (vagy 82.) Cikkét alkalmazták. A tagállamok 467

Aalborg Portland A/S és mások v. Bizottság; egyesített ügyek C-204/00P (2004-ben még nem jelent meg az ECR-ben) 468 ANDREAS ZUBER: Die EG-Kommission als amicus curiae (Köln, 2001, 138-140. p.)

195

saját kezdeményezésre eljáró versenyhatóságai írásbeli észrevételeket nyújthatnak be a tagállamok bíróságainak a Szerződés 81. (vagy 82.) Cikkének alkalmazására vonatkozó ügyekben. A tagállamok versenyhatóságai az érintett bíróság hozzájárulásával szóbeli észrevételeket is tehetnek a tagállamok nemzeti bíróságainak. Amennyiben a Szerződés 81. (vagy 82.) Cikkének egységes alkalmazása megkívánja, a saját kezdeményezésére eljáró Bizottság írásbeli észrevételeket nyújthat be a tagállamok bíróságainak. A Bizottság az érintett

bíróság

hozzájárulásával

szóbeli

észrevételeket

is

tehet.

A

tagállamok

versenyhatóságai és a Bizottság - kizárólag az észrevételek elkészítése céljából - felkérhetik az érintett tagállam bíróságát, hogy az ügy értékeléséhez szükséges dokumentumokat adja át, illetve gondoskodjon azok átadásáról. Mivel a Bizottság és a tagállami hatóságok bizonyos fokig párhuzamos hatáskörökkel rendelkeznek, fontos kérdés az ügyelosztás problémája. Erre az új rendelet konkrét szabályt nem ad, csupán az allokáció vezérelveit határozza meg annak érdekében, hogy egy ügyet csak egy hatóság kezeljen. Akkor járhat el a nemzeti hatóság, ha materiális kapcsolat áll fenn a jogsértés és az érintett hatóság működési területe között. Eszerint három együttes feltétel teljesülése esetén az érintett tagállami hatóság biztosan eljárhat az adott ügyben. Az első ilyen, ha a megállapodásnak lényeges, közvetlen, tényleges vagy előrelátható hatása van a versenyre a hatóság működési területén, azt ott hajtják végre vagy onnan ered. A második, ha a hatóság képes ténylegesen elbírálni és lezárni a jogsértést, beleértve az abbahagyásra kötelezést, a magatartástól való, jövőre néző eltiltást, illetve a megfelelő szankciók alkalmazását. A harmadik feltétel értelmében a hatóság eljárhat, ha akár maga, akár más hatóságokkal együttműködve képes beszerezni a jogsértés bizonyításához szükséges bizonyítási anyagot. Ezzel szemben a Bizottság eljárása akkor indokolt, ha a kérdéses jogsértő magatartás több mint három tagállam területét érinti vagy ha az ügy szorosan kapcsolódik egyéb közösségi érdekekhez vagy szabályokhoz, amelyek alkalmazása a Bizottság kizárólagos joga vagy az bizottsági szinten hatékonyabb, illetve ha a közösségi érdek azt diktálja, hogy a közösségi versenypolitika továbbfejlesztése érdekében a Bizottság hozzon döntést. Ilyenre akkor kerülhet sor, amikor új versenyjogi probléma merül fel vagy a hatékony végrehajtás ezt megköveteli469. A rendelet szabályai szerint amennyiben a tagállami versenyhatóságok a 81. (vagy 82.) Cikk alapján járnak el, az első hivatalos vizsgálati

469

Commission notice on cooperation within the Network of Competition Authorities (2004 OJ C101/43), 8. §; 14-15. §§

196

cselekmény előtt vagy annak megkezdése után késedelem nélkül kötelesek írásban értesíteni erről a Bizottságot, illetve az egyébként érintett egyéb tagállami hatóságot is értesíthetik. Ez lehet az alapja az ügyek újraosztásának, nevezetesen ezen információcsere hivatott biztosítani, hogy az ügy tényleg a legalkalmasabb fórum elé kerüljön. A Versenyhatóságok Európai Hálózatán belül ezek az adatok minden tag számára hozzáférhetők lesznek, továbbá az információáramlás kétirányú: a Bizottság is tájékoztatja a tagállami hatóságokat az ügyek állásáról. Az egymás közti információcsere a folyamatban lévő ügyekre is kiterjed, azok lényeges adatainak összegyűjtésével. Elképzelhető, hogy a jövőben a Hálózat működése során végbemegy majd egyfajta polarizálódás, regionalizálódás és egyes tagállamok hatóságai egymással szorosabb, elevenebb kapcsolatot fognak ápolni, mint másokkal. Ezt alapvetően determinálja a tagállam földrajzi fekvése és az a körülmény, hogy az adott országban milyen befektetők képviseltetik magukat jelentős mértékben. Ilyen értelemben három-négy nagyobb „versenyügyi együttműködési régió470” kialakulása reális lehetőség471. A Bizottság szerepe pedig a Hálózaton belül több lesz, mint primus inter pares. Továbbra is része marad a jogalkalmazók körének, de jogalkalmazása mellett különös felelősség fogja terhelni a Hálózat hatékony működéséért, beleértve a konzisztens jogalkalmazást472. Mi a helyzet a kétszeres eljárás veszélyével? A versenyjogi jogalkalmazás ugyanis lényegében a kezdetektől kezdve eljárási garanciákat nyújtott az eljárás alá vontaknak473, amelyekkel aligha fér össze a kétszeres eljárás. Természetesen nem lehet előre és kategorikusan kizárni a nemzeti hatóságok párhuzamos fellépésének lehetőségét, mivel a rendelet csak a Bizottság és a hatóságok parallel eljárását zárja ki. A tagállami hatóságok előtti párhuzamos vagy többszörös eljárás azzal a veszéllyel jár, hogy egy megállapodás kétszeres elbírálás alá esik, sértve ezzel a ne bis in idem immár közösségi szinten is alapelvi jelentőségű parancsát474. A korábbi eljárási rendben nem merült fel az, hogy a tagállami hatóságok párhuzamosan járnak el ugyanabban az ügyben, hiszen a nemzeti jogalkalmazó alig 470

E gondolat előfutáraként 2001-ben megalakult a CECI (Central European Competition Initiative/KözépEurópai Verseny Együttműködés), amelynek Magyarországon kívül tagja Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Szlovénia) 471 TÓTH TIHAMÉR: EU Enlargement and Modernisation of Competition Law: Some National Experiences (In GERADIN: op. cit., 382. p.) 472 SCHAUB: The Commission’s Position in the Network (In EHLERMANN – ATANASIU (szerk.): European Competition Law Annual 2002: Constructing the Network of Competition Authorities, Oxford, 2004, 237-244. p.) 473 Ennek áttekintéséhez lásd: BERKE: Versenyhatósági eljárás és a védelemhez való jog (Magyar Jog, 1995/12, 745-756. p.), VÁRNAY – PAPP: op. cit., 501-504. p. 474 Charter of Fundamental Rights of the European Union (OJ C 364)

197

alkalmazta a Szerződést. Akkoriban a nemzeti jog és a közösségi jog által folytatott párhuzamos eljárások veszélye volt nagyobb. Ez azonban a Bíróság olvasatában, lévén két különböző jogi rezsimről van szó, (ahol a közösségi jog csak a tagállamok közötti kereskedelem érintettsége miatt lép fel), nem ellentétes az Európai Emberi Jogi Egyezménnyel, feltéve, ha a különböző eljárásokban kiszabott szankciókat összevonva érvényesítik475. Ezzel némiképp ellenétes az Emberi Jogi Bíróság egy frissebb döntése, amely szerint nem csak az sérti a ne bis in idem elvét, ha valakit ugyanazért a cselekményért kétszer vonnak eljárás alá, hanem az is, ha két különböző, ám lényeges elemeiben megegyező cselekmény miatt kell két eljárást kiállnia476. Fennáll tehát a veszélye annak, hogy a jogsértő túlságosan nagy büntetést szenved el, mivel egy cselekményért kétszer büntetik. Az optimális büntetés viszont arányos, sem nem terjeszkedik túl a büntetés az ideális szinten és nem is marad el attól. A kétszeri eljárás és büntetés így ezzel ellentétes. Nem is beszélve arról, hogy a társadalmi erőforrások hatékony felhasználásának követelménye csorbul a többes vagy többszöri eljárással. Ennek a kockázata természetesen a jogérvényesítés sajátosságai miatt nem küszöbölhető ki teljesen és az sem bizonyos, hogy minden esetben diszfunkciót jelent. Elképzelhető, hogy valamilyen jogi indoknál fogva meg kell ismételni az eljárást (bizonyítottság hiánya vagy eljárási szabálysértés miatt) avagy a már lezárt ügyben merül fel olyan körülmény, ami a folytatást indokolja. A rendelet preambuluma kifejezetten hivatkozik az Alapjogi Kartával477 való összhangra. Mindezek értelmében tilos a többszöri, párhuzamos eljárás és büntetés egy és ugyanazon cselekvésért. Ezt az elvet sérti az is, ha két nemzeti hatóság jár el egy kartell kapcsán és szab ki büntetést akkor is, ha mindegyik hatóság csak a saját illetékességi területén érezhető hatás kapcsán járt el és szankcionált478. Hasonlóképpen, ha az egész Európára kiterjedő releváns piacon végrehajtott összehangolt áremelés kapcsán egy tagállami hatóság jár el, de csak a saját illetékességi területén érzékelhető hatás alapján szabja meg a szankció mértékét, majd ezt követően a Bizottság előveszi az ügyet és közösségi dimenzióban újból lefolytatja az eljárást, szintén sérti az Alapjogi Kartát. Akkor nem sérül a ne bis in idem elve, ha az ügy megindulásának fázisában jár el több hatóság, de csak amíg nem tisztázódik, hogy melyik fórumnak kell az ügyet elbírálnia. Ez azonban semmiképpen sem húzódhat a döntésig 475

Walt Wilhelm-ügy (lásd fent) Franz Fischer v. Ausztria (2001 május 29., application 37950/97) 477 Az Európai Unió Alapjogi Kartája, 50. § 478 Lásd ehhez: WILS: op. cit. 2004, 51. p., illetve: idem: The Principle of Ne Bis in Idem in EC Antitrust Enforcement: A Legal and Economic Analysis (World Competition, 2003/2, 131-148. p.) 476

198

vagy a jogkövetkezmények megállapításáig, végrehajtásáig, ugyanis e kérdések egységesen, egy hatóság által bírálandók el. A hatóságok a ne bis in idem elv megsértésének elkerülése végett a folyamatban lévő ügyeiket felfüggeszthetik és meg is szüntethetik. Kétségtelen, hogy a Hálózat hatékony működése nagyban kiküszöböli a többes eljárások rizikóját. A másik oldalról azonban, ha alapelvi éllel szögeznénk le, hogy egy versenyjogi jogsértés miatt a Közösség valamennyi tagállamában és a Bizottság előtt is csak egy ízben lehetne eljárást indítani, akkor azzal jókora lökést adnánk annak, amitől annyian féltek és félnek, és ami ellen szóban és írásban is annyiszor felléptek479: ez a jelenség pedig nem más, mint a jogalkalmazási különbségeken alapuló fórumválasztás, azaz a forum shopping rémképe. A Hálózat kiépülésével és működésével, a szerteágazó és rendkívül széles körű információcserével,

rendszeres

konzultációkkal

igazából

szükségtelen

a

tagállami

eljárásjogok közelítése. Ahogy a Bizottság fogalmaz, a reform megvalósításának nem kritériuma a tagállami versenyjogi eljárás teljes körű harmonizációja. Ugyanakkor természetszerűleg a jövőbeli jogalkalmazási hatékonyság érdekében szükség le(het)ne a tagállami eljárásjogok harmonizálására. Ebben a formában az információk bizalmas kezelése, az eljárás megindítása és lezárása valamilyen fokon és formában egységesíthető lehetne. Nem elsősorban a tényállás feltárásával kapcsolatos szabályok eltérése okozhat gondot, hiszen maga a „nyomozás” az eljárás tulajdonképpen legkevésbé problematikus része. E szakaszban ugyanis – többé-kevésbé általánosan – a büntetőeljárás terheltjéhez hasonló jogok, mint pl. a védelem joga, a meghallgatás joga az eljárás alá vont vállalkozások számára is rendelkezésre állnak. Ami pedig fenti problematikusabb területeket érinti, nyilvánvaló, hogy „a teljes körű harmonizáció és a semmi között van némi hely egy középutas megoldásnak”480. 6.3.3. A széttagolt jogalkalmazás veszélyei A jelenlegi rendszer veszélye természetesen az, ami más szemszögből talán az előnye is lehet. Elvileg nem csupán az új kreatív inputok becsatornázása lehet a jelenlegi jogalkalmazási rend következménye, hanem természetesen a nemzeti tagolódás és a belső piac újranacionalizálása is. Ebből a szempontból a központosított szupranacionális rendszer mindenképpen nagyobb biztonsággal tudott működni – és működött is, kiépítve és 479

WILS: Principles of European Antitrust Enforcement (Oxford, 2005, 98-110. p.) LAURENCE IDOT: A Necessary Step Towards Common Procedural Standards of Implementation for Articles 81 and 82 EC Within the Network (In EHLERMANN – ATANASIU op. cit. 2004, 214-215. p.)

480

199

védelmezve a „közösségi érdek” fogalmát. Nem is beszélve arról, hogy a jelenlegi rendszer kódolva magában hordozza annak a veszélyét, hogy működjék akármennyire is professzionálisan a Hálózat, a nemtetszést kiváltó döntésekkel szemben felhozható lesz a nemzeti elfogultság vádja: akár azért, mert az eljárás alá vont nemzeti vállalkozással szemben túl enyhe a hatóság döntése, akár azért, mert az eljárás alá vont, külföldön honos vállalkozással szemben túl szigorú. A megreformált eljárás erre a kérdésre szintén együttműködéssel

és

információcserével

próbált

megoldást

találni.

A

tagállamok

versenyhatóságai a jogsértés befejezésére felszólító határozat elfogadása, kötelezettségek előírása vagy a csoportmentesség alóli kivonás előtt értesítik a Bizottságot. E célból a Bizottság rendelkezésére bocsátják az ügy összefoglalását, a tervezett határozatot vagy ennek hiányában a tervezett eljárás menetéről szóló bármely dokumentumot. Ez az információ rendelkezésre bocsátható más versenyhatóságok számára is. A jogalkalmazás elvei szintén azt szolgálják, hogy ne kerülhessen sor a tagállamok feletti érdekek csorbulására és a nemzeti érdekek vagy szabályok indokolatlan térnyerésére. Ha a tagállamok versenyhatóságai vagy a nemzeti bíróságok a Szerződés 81. Cikk (1) bekezdése szerinti megállapodásokra, amelyek befolyásolhatják a tagállamok közötti kereskedelmet, a nemzeti versenyjogot alkalmazzák, akkor az ilyen megállapodásokra a Szerződés 81. Cikkét is alkalmazniuk kell. A nemzeti versenyjog alkalmazása nem vezethet az olyan megállapodások tilalmához, amelyek ugyan befolyásolhatják a tagállamok közötti kereskedelmet, viszont a 81. Cikk (1) bekezdés szerint nem korlátozzák a versenyt, vagy amelyek megfelelnek a kivételi szakaszban foglalt feltételeknek vagy csoportmentességet élveznek. A rendelet nem akadályozza a tagállamokat abban, hiszen a Szerződés maga nem terjed ki az egyoldalú aktusok versenyjogi megítélésére, hogy a saját területükön a Szerződésben egyébként a megállapodásokra írtakhoz képest eltérjenek és szigorúbb nemzeti jogszabályokat alkalmazzanak a vállalkozások által folytatott egyoldalú magatartás tilalmára vagy szankcionálására. A tagoltság következménye és reális veszélye lehet a korábbi egységes jogalkalmazás inkonzisztenciája. A megnövekedő ügyszám, a több jogalkalmazó bekapcsolása felveti annak a lehetőségét, hogy ellentmondó döntések szülessenek. Ezzel kapcsolatban természetesen meg kell jegyezni, hogy a konzisztencia nem feltétlenül valósult meg a korábbi rendszerben sem maradéktalanul, hiszen biztosan vannak olyan bizottsági határozatok a negyven év alatt, amelyek egymással nem feltétlenül összeegyeztethetők, a megnyugtató levelek tömegéről és 200

gyakorlatáról nem is szólva. A másik oldalról pedig korábban is alkalmazhatta a tagállami bíróság a Szerződés kartelltilalmi szakaszait, leszámítva természetesen a 81. Cikk (3) bekezdését, anélkül, hogy bármilyen konzisztencia-kérdés felmerült volna. Ez azt érzékelteti, hogy nem törvényszerű, hogy a több résztvevős, tagolt jogalkalmazás okvetlenül ellentmondásos, inkonzisztens legyen. A Bizottság különleges jogegységesítő jellegű fellépési lehetősége (lásd e fejezetet fentebb) azokban az esetekben is indokolt, ha előre látható, hogy várhatóan egymással ellentmondó döntések születnek vagy olyan döntés áll a küszöbön, amelyik nyilvánvalóan ellentétes a közösségi joggal, feltéve, ha ez a divergencia kellően jelentős481. Amennyiben a nemzeti bíróságok hoznak határozatot olyan kartelljogi vagy erőfölényes ügyekben, amelyek már bizottsági határozat tárgyát képezik, nem hozhatnak a Bizottság által elfogadott határozattal ellentétes határozatot. Kerülniük kell továbbá az olyan határozat kibocsátását, amely ellentétben állna a Bizottság által kezdeményezett eljárásban a Bizottság által tervezett határozattal482. E körben mérlegelheti a bíróság az előtte folyamatban lévő eljárás felfüggesztését. Amennyiben a tagállamok versenyhatóságai hoznak határozatot fenti tárgyban olyan ügy kapcsán, amelyek már bizottsági határozat tárgyát képezik, nem hozhatnak a Bizottság által elfogadott határozattal ellentétes határozatot. Felmerül a kérdés, hogy vajon a tagállami bíróságok fel vannak-e készülve a kartelltilalmi szakasz alkalmazására? Megfelelő fórum-e egy tagállami bíróság a Szerződés alkalmazására? Az együttműködéssel kapcsolatos közlemény maga is említ néhány kívánatos és pozitív hatást. Ezek értelemszerűen eljárásjogi jellegűek: a kártérítés és az alapügy egységes elbírálása, az ideiglenes intézkedés alkalmazása, bizonyítékok közelsége, stb. A kritikák azzal számolnak, hogy a bizonyítási eszközök megszerzése jóval nehézkesebb így, a felekre a perben kirótt bizonyítási kötelezettség alapján, mintha egy hatósági vizsgálat eredményével találkoznánk. A polgári per jellegéből adódóan több visszás jellemzőt vehetünk észre. Például, ha magán-jogérvényesítésre kerül sor, a felek egyezsége esetén a versenyjogi jogsértés továbbra is lóg a levegőben. Az elmaradt haszon megítélése roppant nehézkes és bonyolult, nem is beszélve az eljárások elhúzódásának veszélyéről483. Ezek természetesen 481

Joint Statement of the Council and the Commission on the functioning of the network of competition authorities (Council Doc. 15435/02 ADD) 21. § 482 Ez lényegében a korábbi bírósági esetjogot fogalmazza meg újra. Lásd: C-344/98 Masterfoods Ltd. v. HB Ice Cream Ltd. [2000] ECR I-11427. p. 483 TÓTH TIHAMÉR: op. cit. 2002, 119-120. p.

201

jogos észrevételek, de a bíróságok kompetenciáját firtatni aligha az. A tilalmi szakasz mellett a 82. Cikket eddig is alkalmazhatták, amelynek megítélése tulajdonképpen körülményesebb és az alkalmazása bonyolultabb, mint a 81. Cikk (3) bekezdésének. Az olyan absztrakt jellegű kérdések mérlegelése és eldöntése pedig, hogy pl. mekkora a fogyasztóknak juttatott haszon méltányos része, a bírósági jogalkalmazás velejárói jóformán minden perben. A bíróságok szakosodása várható vagy megfelelő szakértői apparátus segítségére támaszkodhatnak, ha ez szükséges484. Megalapozottabb kétségek merülhetnek fel azzal kapcsolatban, hogy a szerződések feletti ítélkezésben edződött bírák nem lesznek-e túl könnyen meggyőzhetők arról, hogy a mentességet biztosító (3) szakasz négy feltétele teljesült. Ugyanígy kérdéses, hogy a Bizottság tehermentesítése és az ügymennyiség tagállami jogalkalmazókra való szétterítése nem jelentie egyúttal a probléma egy szinttel feljebb tolását, azaz az Európai Bíróság eddig is nagy ügyterhének jelentős megnövelését. A szakirodalomban felmerült, azonban a gyakorlatba nem került át, hogy esetlegesen, fenti problémák orvoslására a tagállamok alkalmazhatnának „közösségi jogi tanácsadókat”. Ennek indoka az lett volna, hogy az új tagállamok jogalkalmazása kevésbé lenne felkészült a közösségi jog alkalmazására, mint a régebbi tagállamok. Ez a személy, mint kvázi nemzeti, belföldi főügyész (advocate general) a közösségi jogalkalmazással érintett ügyekben véleményt nyilváníthatna, amely a bíróságot a munkájában segíti, de semmiképpen sem köti. Ilyen értelemben a Bizottság mint amicus curiae mellett lenne a bíróságoknak egy saját, belső „barátja” is485. Ez a megoldás még csak a Fehér Könyvben sem jelent meg, a végső szövegből így magától értetődően hiányzik. Tegyük hozzá, a szkeptikusok mellett vannak olyanok is, akik szerint a 81. Cikk alkalmazásának legmegfelelőbb fóruma a tagállami bíróság. Nem csak az egységes megítélés miatt, hanem azért, mert a szerződéses jogviták elbírálása terén komoly gyakorlattal rendelkeznek, és ezen a szinten van igazán értelme egy megállapodás semmisségének kérdését firtatni. A korábbi modellben a Bizottság állapította meg a jogsértés és az érvénytelenség tényét, amit aztán az egyébként irányadó tagállami jog töltött ki tartalommal. Jelenleg a jogkövetkezmények

484

Nincs új a nap alatt, eddig is találhattunk ilyen jellegű példákat. Skóciában a gazdasági jellegű ügyekben (pl. felszámolás) a bírón kívül gazdasági szakértő is részt vesz a tárgyaláson. Németországban a Bundeskartellamt Bonnba költöztetése előtt a Kammergericht lényegében „versenybíróság” volt, ahol a kartellhivatal ügyeinek fellebviteli szakasza zajlott. 485 JOHN TEMPLE-LANG: Decetralised Application of Community Competition Law (In RIVAS – HORSPOOL: op. cit., 24-26. p.)

202

elbírálása, megítélése a döntéshozó kezébe kerül, ami szintén igazolja a bíróságok immár kiemelt szerepét486. 6.3.4. A különböző eljárási funkciók megosztása Ahogy a korábbi versenyügyi főbiztos, Claus-Dieter Ehlermann fogalmazott, „egy más jogterületen sem teszik próbára a bírói jogvédelem és a tisztességes eljárás elvét olyan gyakorisággal, mint versenyügyekben487”. A versenyügyek ellentmondásossága abban állt közösségi szinten (ami sokszor a tagállamok jogában is hasonlóan problematikusan megvan488), hogy a Bizottság, mint a korábbi centrális jogalkalmazás magja, egymaga felelt az eljárás egészének lefolytatásáért. A Bizottság járt el a bizonyítékok felkutatásáért, a Bizottság döntött a „vádemelésről”, azaz minősítette a magatartást és döntött arról ezáltal, hogy az ügy és a vizsgálat folyjon-e tovább, majd végül ugyanez a szerv hozta meg az érdemi határozatot. A „vádemelés”, tegyük hozzá, nem véletlenül szerepel idézőjelesen. A korábbi eljárásban ugyanis a maga tiszta formájában a kivizsgálás és a „vádemelés” nem különült el olyan mértékben egymástól, mint mondjuk a büntető eljárásjogban. A bizottsági határozatnak természetesen létezett bírósági kontrollja, de ez mit sem változtat a tényen: az alapügy egészének valamennyi stációját egy szerv felügyelte és folytatta le. Ha a fentebb taglalt kriminalizációs törekvéseket is e jellegzetesség mellé tesszük, még érthetőbb a kérdés ellentmondásossága. Ezzel szemben érdemes kiemelni, hogy a közösségi versenyjogra mind nagyobb hatást gyakorló amerikai versenyjogban egy teljesen más jogérvényesítő mechanizmus működik. Itt alapvetően az Igazságügyi Minisztérium (Department of Justice) rendelkezik széles nyomozó, vizsgálati jogkörökkel, de nincsen döntési joga, az minden esetben peres eljárásban a bíróság hatásköre. A fúziós ügyekben pedig a Federal Trade Commission és a Minisztérium egyaránt rendelkezik hatáskörökkel, de mindkét esetben a bíróság dönt489. Felmerült a kérdés, hogy ez a rendszer, amelyen a bizottsági jogalkalmazás oldaláról a reformok sem változtattak, mennyiben felel meg mondjuk az Európai Emberi Jogi 486

SCHAUB: The Reform of Regulazion 17/62: The Issues of Compatibility, Effective Enforcement and Legal Certainity (In EHLERMANN – ATANASIU: op. cit. 2001, 250. p.) 487 CLAUS-DIETER EHLERMANN – BEREND DRIJBER: Legal Protection of Enterprises: Administrative Procedure, in Particular Access to Files and Confidentiality (European Competition Law Review, 1996/17, 375. p.) 488 Pl. a német, az olasz és a magyar versenyhatóság jogosultságai egyaránt felölelik a kivizsgálás-vádemelés szakaszát, illetve ezen kívül a döntési jogosultságot is. Más tagállamokban az eljárási funkciók elválasztásának változatos formáival találkozhatunk. 489 WILS: op. cit. 2005, 155-156. p.

203

Egyezménynek, amely az eljárási funkciók elkülönítését írja elő (6. Cikk (1) bekezdés). A kérdés visszássága ellenére az uralkodó vélemény szerint a Bizottság semmiképpen sem minősül független és pártatlan bíróságnak vagy ahhoz hasonló szervnek, azaz a jelenlegi megoldás nem összeegyeztethetetlen az Egyezménnyel. A rendelet elismeri a fennálló tarka képet mutató változatosságot, ami a tagállamok jogérvényesítő rendszereiben jelenleg fennáll. A rendelet alapján a tagállamok úgy határozzák meg a versenyügyekben eljáró fórumot, hogy az a feladatait el tudja látni. A sokféle létező gyakorlat megmutatkozik a bírságolás hagyományaiban, a bírság mértékében is. Megjegyezzük, hogy egy friss szakkönyv a magyar és a cseh gyakorlatot hozza fel példának arra, hogy az új uniós tagállamokban is előfordul, hogy a versenyhatóság uniós mércével is jelentős összegű bírságot szab ki490. A vállalkozások minden tagállamban bírságolhatók, ám a kiszabható bírság felső határa (mármint ha egyáltalán van ilyen) nagy eltéréseket mutat. Ezen kívül pedig a szankciók további köre (vezető tisztségviselők elleni fellépés, büntetőjogi eszközök, stb.) újfent rendkívül változatos lehet. Más szavakkal, ugyanazon ügy egységes elvek szerinti elbírálása is más-más konkrét eredményre vezethet attól függően, hogy melyik tagállam hatóságai járnak el az ügyben. Erre gyógyír lehetne a harmonizáció a kartelljogi jogsértések szankcionálása körében. Ennek kapcsán azonban érdekes trend figyelhető meg: a kartelltilalom hiányától és a versenykorlátozó megállapodások visszaélési elv szerinti szankcionálásától kezdve az utóbbi ötven évben a versenyjog egyre erőteljesebben afelé halad (ami Észak-Amerikában már jó ideje követett), hogy kombinálja a pénzbírságot azzal, hogy a legsúlyosabb kartelleket (titkos árrögzítés, piacfelosztás, körbenyerés) a kartellt létrehozó természetes személyek büntetőjogi üldözésével fenyegeti, ami szabadságvesztéssel is járhat. Egyesek ezt az állapotot optimális, ideális helyzetnek tekintenék491, a trend mindenesetre tisztán látszik. Ezt a folyamatot gyorsíthatná fel a harmonizáció. A széttöredezett, nem egységes jogalkalmazás veszélye nem okvetlenül a jelenlegi reformok egyenes következménye, hiszen az eljárás e vonása már a 17/62/EK rendeletben is benne volt. Másrészről az ügyelosztás rendje azt szolgálja, hogy a valóban leginkább érintett fórum vigye az ügyet, azaz forum shoppingról nem beszélhetünk, amennyiben az eljárást a versenyhatóság folytatja. Ami a bíróságokat illeti, a fórumválasztás, ha lesz is ilyen, nem új keletű, hiszen a tilalmi szakasz alkalmazása eddig is rendelkezésre állt a tagállamok 490

VAN BAEL – BELLIS: op. cit. 2005, 187. p. A forrás az autópálya-építésekkel kapcsolatos körbenyeréses kartell-ügyre utal. 491 WILS: The Optimal Enforcement of EC Antitrust Law: Essays in Law and Economics (2002, Hága)

204

bíróságain. Másrészt a 44/2001/EK rendelet a polgári és kereskedelmi joghatóságról eleve gátat szab a szabad fórumválasztásnak, így ez a lehetőség jórészt valószínűleg elvi marad, nem kell tartani tömeges esetektől ezzel a problémával kapcsolatosan492. Ugyanígy, az eljárásjogok tarka palettája és a harmonizáció hiánya ellenére van olyan minimum standard, amelynek mindegyik tagállami jogrendszer megfelel. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye ugyanis széles körű eljárásjogi rendelkezéseket tartalmaz. Emellett a rendelet maga kimondja, hogy a versenyhatóságok közötti, Hálózaton belüli információcsere nem gyengítheti vagy áshatja alá a vállalkozást egyébként megillető eljárásjogi helyzetet. Ez akkor fordulhat elő, ha az egyik hatóság olyan módon szerez (saját joga alapján jogszerűen) bizonyítékot, amelyet a másik tagállam joga szerint nem lehetett volna begyűjteni és ezt a bizonyítékot a jogszerűen szerző fél továbbítja annak, amelyik azt nem szerezhette volna meg maga. Vagy a Bizottság szerez meg egy nyilatkozatot, amelyet a vállalkozásnak kötelezettsége megadni, de mondjuk a nyilatkozó fél honossága szerinti jog szabályai szerint az eljárás alá vont nem kötelezhető arra, hogy önmaga ellen terhelő vallomást tegyen. Ezek ékesen példázzák a felek eljárási jogainak aláásását. 6.4. Az ún. leniency notice493 A leniency notice intézménye nem új keletű, nem a forradalmi reformok hozták be a közösségi jogba. A Bizottságon kívül néhány tagállam is rendelkezik ehhez hasonló ún. „elnéző programmal”, ami annyit tesz, hogy bizonyos feltételek fennforgása esetén a jogalkalmazó eltekint a bírság kiszabásától kartellügyekben vagy a bírság mértékét mérsékli. Az amerikai jogból átvett jogintézmény célja a titkos és ennélfogva a legártalmasabb kartellek résztvevőinek érdekeltté tétele abban, hogy a nehezen feltárható versenykorlátozást felfedjék. A jelenlegi közlemény az 1996-ban kiadottat váltotta fel 2002-ben, azaz a jelenlegi reformokat megelőzte annak reményében, hogy a korábbi hatékony rendszert még hatékonyabbá tegye. A korábbi program alapján szerzett információk birtokában indított eljárások mindegyike formális határozattal zárult. A reformok előtti két évben (2002. és 2003.), már az új rendelkezések alapján 55 bejelentés érkezett és ebből 33 esetben mérsékelték a bírságot vagy tekintettek el a bírságolástól. Az új közlemény a rendszert nagy mértékben közelítette az amerikai amnesty program-hoz anyagi és eljárásjogi értelemben is, 492

JEAN-FRANÇOIS BELLIS – KRIS VAN HOVE: Multiple Enforcement and Forum Shopping after May 1 2004: Fear for Fear’s Sake? (In GERADIN: op. cit., 179-183. p.) 493 Notice on immunity from fines and reduction of fines in cartel cases (2002 OJ C45/3)

205

mintegy következményeként annak, hogy az új millenium után a korábban a fúziókontroll területén jól működő amerikai-közösségi kooperáció átterjedt a nemzetközi kartellek elleni erőteljesebb küzdelemre is494. Az eljárás alá vont vállalkozást vagy a jogalkalmazónak még látókörébe sem került vállalkozásokat érdekeltté kell tenni abban, hogy együttműködjenek a jogalkalmazóval: feltárják a titkos kartell-megállapodás mibenlétét az eljárás megkezdése előtt vagy a vizsgálati szakaszban és olyan információt szolgáltassanak a kartellről, amely alapján az ügy felgöngyölítése megtörténhet. Cserében a jogalkalmazó e közlemény alapján eltekint a bírság kiszabásától vagy azt mérsékli. A bírság alóli mentesség azt illeti meg, aki elsőként jelenti be a versenykorlátozást a jogalkalmazónak (azaz vagy olyan információt szolgáltat, ami alapján megindulhat a nyomozás és a rajtaütés a kartellel szemben vagy olyan bizonyítékot tár fel elsőként a vállalkozás, amely bizonyítja a Szerződés megsértését). Ezen kívül a bejelentő vállalja, hogy mindenben együttműködik a jogalkalmazóval, illetve haladéktalanul beszünteti saját részvételét a kartellben vagy egyéb versenykorlátozó magatartásban. Ha ezek a feltételek nem is teljesülnek maradéktalanul, a mérsékelt bírságolásra még akkor is van kilátás, ha jelentékeny többlet-információt szolgáltatott a bejelentés az egyébként rendelkezésre álló bizonyítékokhoz képest. Ez a közreműködés a Bizottság olvasatában, ha első bejelentőről beszélünk, 30-50 %-os mérséklést érhet, ha nem első bejelentés az ügyben, akkor 20-30 %-ot „spórolhat” a vállalkozás495. A korábban követett „döntő bizonyíték” (decisive evidence) elv eltűnt. Ez a kartellek természetéből adódóan üdvözlendő, hiszen a szolgáltatott bizonyíték döntő

mivoltának

megállapítása

nagyon

nehéz

és

rendkívül

szubjektív

volt;

a

versenykorlátozó megállapodások nem arról nevezetesek, hogy nyomon követhetően dokumentáltak, azaz korábban ezt a feltételt nehezebb volt teljesíteni, mint most a fent írtakat. Mindazonáltal a szubjektív mérlegelés és megítélés nem változott, ebben a tekintetben az új rendszer is hordoz magában egy jó adag bizonytalansági tényezőt496. A leniency-program tehát egyfajta alku a kartellezők és a kartellt üldözők között abban a reményben, hogy ezáltal nagyobb mértékben sikerül feltárni és felszámolni az ártalmas és titkos kartelleket. Ennek az alkunak az alapja természetesen a bizalom. Ezen a ponton 494

OLIVIER GUERSENT: The Fight Against Secret Horizontal Agreement in EC Competition Policy (In HAWK op. cit. 2004, 49. p., ibid. 7. Függelék) 495 D. JARRET ARP – CHRISTOF R. A. SWAAK: A Tempting Offer: Immunity from Fines for Cartel Conduct under the European Commission’s New Leniency Notice (European Competition Law Review, 2003/1, 14-16. p.) 496 JOHAN YSEWYN – EVE JORDAN: Cashing in on Cartels (European Competition Law Review, 2003/6, 235-237. p.)

206

kapcsolódik össze a reformok révén megújult eljárás és az elnéző jogalkalmazás, hiszen a versenyhatóságok hálózatán belüli széleskörű információcsere, a résztvevők közötti kapcsolattartás felveti a kérdést, vajon a bejelentett, feltárt megállapodást az információs hálózaton keresztül, más tagállamban, más jogalkalmazó előtt nem fordítják-e a vállalkozás ellen. Annak érdekében, hogy az átfogó és kiterjedt információcsere a Hálózaton belül ne hasson bénítólag a vállalkozásokra és ne csorbítsa rendszer hitelét, a közlemény alapján bejelentett megállapodásokra vonatkozó adatokat csak akkor továbbíthatja a hatóság, ha a vállalkozás a másik hatóságnál szintén bejelentést tett. Szintén felmerülő kérdés, hogy a vállalkozások által a jogalkalmazónak juttatott feltáró nyilatkozatok és adatszolgáltatás vajon milyen szerepet játszhat polgári perekben. A felperesek ugyanis rendkívül jó hasznát tudnák venni e bizonyítékoknak kártérítési pereikben, amikor lecsap a versenyjog kardja. A közlemény célja a magán jogérvényesítés és a kartellek felszámolása közötti érdekek egyensúlyának megteremtése volt. Ez akként történt, hogy a közlemény alapján szerzett dokumentáció, adatok, információk csak a Szerződés végrehajtása céljából használhatók, a magánfelek ezen információs csatornák elől el vannak zárva.

207

7. FEJEZET A változások és Magyarország

208

7. FEJEZET A változások és Magyarország Jelen fejezet rövid áttekintést ad a magyar kartelljog múltjáról, fejlődéséről. Körvonalaiban vázolja azt az utat, amelyet a magyar szabályozás a kezdetektől fogva bejárt egészen addig, amíg elértük a jelenlegi helyzetet, amikor a közösségi joggal teljes mértékben összeegyeztethető szabályozás hatályba lépett. A fejezet nem tűzi célul maga elé a magyar versenyjog teljeskörű és mélyre ható elemzését, hiszen a dolgozat témája a közösségi kartelltilalom vizsgálata. E fejezet csupán arra szorítkozik, hogy a fentebb tárgyaltak legfontosabb elemeit a magyar fejlődés tükrében is felvillantsa. 7.1. A magyar kartellszabályozás hőskora A magyar magánjog az 1923. évi V. törvény megjelenéséig egyáltalán nem tartalmazott kodifikált versenyjogot, a harmincas évekig pedig nem volt kodifikált kartelljogunk. A kartellek szabályozatlansága nem jelentette azonban azt, hogy ne lett volna egyáltalán olyan kútfője jogunknak, amely a versenykorlátozásokra vonatkozott volna, ám e mozaikszerűen széttöredezett, tulajdonképpen esetleges szabályok közös jellemzője az volt, hogy igazából nem kartelljogi szerepre szánták őket, e szerepet csak másodlagosan töltötték be. „A magyar jog mozdulatai a kartellekkel szemben reflexmozgások jellegével bírnak; öntudatlanok, hatásuk nem szándékolt, hanem véletlen.497” Ennek megfelelően az ipartörvényben498, a kihágási btk-ban499, az egyesületi jogot tárgyaló korai jogforrásokban vagy más szabályokban találhatunk olyan normákat, amelyek ráhúzhatók bizonyos kartelltényállásokra is, de a mai értelemben vett kartelljogi szabályozással nem találkozhatunk az 1931. előtti időszakban. Azokra a „kartellszerű” tényállásokra pedig, amelyekre semmilyen egyéb jogszabály nem fogalmazott meg normát, a jóerkölcsbe ütközés címén érvénytelenségi jogkövetkezményt lehetett alkalmazni, mondván, ha a versenykorlátozás a fogyasztó közönség kizsákmányolására szolgál, azaz a közgazdaság vagy a közjó forog veszélyben (tipikusan ilyen a horizontális árkartell), akkor abból a megállapodásban részes felek számára (bírói úton érvényesíthető) jogok és kötelezettségek nem származhatnak. Ebben az esetben a

497

BAUMGARTEN – MESZLÉNY: op. cit., 353. p. 1884. évi XVII. törvény 499 1879. évi XL törvény 498

209

bíróság egyszerűen megtagadta a bírói jogsegély lehetőségét500. A bíróságok megítélése annyiban nem volt egységes, hogy a verseny teljes kizárása mellett a korlátozását is turpis causának minősítsék-e. Annyi bizonyos, hogy a jó erkölcsbe ütközés nem volt megállapítható, ha a megállapodásban részes felek szándéka nem terjedt ki a verseny korlátozására és a fogyasztók széles körének megkárosítására, mivel a tilalomba ütközés feltétele a felek dolusa volt. Ez napjaink kartelltilalmi szabályaihoz képest rendkívül szűkre szabott tilalom. Még korlátozottabb, ha hozzátesszük: a kartellek semmisségének további feltétele volt, hogy harmadik személyek károsodjanak a versenykorlátozó megállapodás következtében. Ennek folyományaként azon megállapodások, amelyekben az egyik fél arra kötelezte magát, hogy a másik féllel nem versenyez, nem minősülték okvetlenül turpitudónak, mondván, ez csupán a magánfelek belügye, bár ezzel ellentétes döntés is ismert501. Így gyakorlatilag egy árrögzítő horizontális kartell is ad absurdum elkerülhette a semmisséget. A versenykorlátozó megállapodások, amelyekben az egyik fél arra kötelezte magát, hogy pl. élethosszig szerződő partnerétől szerez be valamely alapanyagot, azaz gazdasági szabadságot lényegesen korlátozó kikötéseket tartalmaztak, a jóerkölcsbe ütközés címén minősültek érvénytelennek502. Ahogy az fentebb látszott, a XX. század első felében Európában a kartellek már-már dogmává szilárdult megközelítése nem a tilalmazásukra koncentrált. Ellenkezőleg, a verseny megállapodások révén való korlátozása igazából legalábbis tűrt (egyes államokban kvázi támogatott) kategóriának minősült. Ehhez az európai trendhez illeszkedett az 1931-es versenytörvényünket503 megelőző gyakorlat és lényegében a törvény maga is, amely nem tette magáévá a kartellekkel szemben alkalmazandó tilalmi elvet, sőt a visszaélési elvet sem. A kartelltörvény a kartelleket inkább szabályozta és nem tilalmazta, csak szűk körben és szélsőséges esetekben tette lehetővé szankciók alkalmazását. A szabályozás célja a káros monopolhelyzetek kialakulásának meggátolása volt. A kartellek szabályozása lényegében arra koncentrált, hogy a versenykorlátozó megállapodás írásba foglalását követelte meg, illetve bizonyos feltételek fennforgása esetén (pl. ha az egyik fél kereskedelmi társaság) a megállapodás bemutatását írta elő az iparügyi miniszterhez. 500

FEHÉRVÁRY: op. cit., 67. p. A Curia 1904. szept. 6-i, 905/1903. sz alatti ítélete szerint „a ki mással abban állapodik meg, hogy a versenytől tartózkodik, az nem fejt ki díjazást érdemlő gazdasági tevékenységet, hanem csupán más kárán akar gazdagodni. Ily kikötés, ha nincs is nyilvános árverésről szó, erkölcstelen s abból bíróilag megítélhető követelés nem származik.” Idézi: BAUMGARTEN – MESZLÉNY: op. cit., 374. p., illetve fentiekhez lásd: ibid. 353-380. p. 502 MENYHÁRD: op. cit., 166. p. 503 1931. évi XX. törvénycikk 501

210

Amennyiben a kartellszerződés a közérdeket veszélyeztette, a miniszter fellépési vagy szankciós jogkörben eljárhatott. Eszközei – főleg a mai közösségi vagy hazai versenyjogi rezsim ismeretében – rendkívül puhának tűnhetnek, hiszen sem az érvénytelenség, sem a bírság, sem pedig a büntetőjogi fenyegetés lehetősége nem szerepelt a miniszter arzenáljában. Intézkedési lehetősége az ügy kivizsgálását, a békés kiegyenlítés megkísérlését ölelte fel, továbbá ideiglenes intézkedést rendelhetett el, amelyben ideiglenes jelleggel megtilthatta a kérdéses megállapodás végrehajtását, illetve közérdekű keresetet indíthatott. Ennél egy fokkal fajsúlyosabb szankció volt a kartellben részes vállalkozás pénzügyi jellegű szankcionálása, mint amilyen a vám- és egyéb hasonló jellegű kedvezmények megvonása vagy a „közszállításokból” való kizárás. A törvény már saját korában is kritikák kereszttüzében állt, mivel rendkívül szűkre szabottan volt alkalmazható. A „Kartelbíróság” elé a törvény hatályba lépését követő nyolc évben három ügy került. Ennek az oka részben abban keresendő, hogy a jogszabály – mai fogalmaink szerint – nem volt szektorsemleges és így egyes fontos gazdasági tevékenységeket (banki és biztosítási szektor) kihagyott a szabályozási köréből. Csak árura vonatkozott és nem terjeszkedett ki a le nem írt megállapodásokra504. Összességében elmondható, hogy a törvény a szabadversenyes kapitalizmus filozófiájának jegyeit viselte magán, így a megkésett hazai gazdasági fejlődés terméke, hiszen abban a korszakban született, ahol az állam fokozott szerepvállalása, a szabályozott gazdaság igénye a küszöbön állt, ennél fogva a be nem avatkozó állam koncepciójával egy túlhaladott modellt rögzített. Az természetesen nyilvánvaló volt akkor is, hogy az állam jogalkotói szerepvállalása a klasszikus „éjjeliőr-államhoz” képest aktívabb szerepet kell játsszon, ám első kartelltörvényünk az intervenció minimális szintjét fektette csupán le. 7.2. Cezúra a versenyjog fejlődésében A szocialista gazdasági és politikai berendezkedés ideológiai alapon minden, burzsoának bélyegzett jelenséget száműzni igyekezett a társadalmi-gazdasági életből. Ennek megfelelően tűntek el vagy üresedtek ki – többek között – a kereskedelmi társaságok, a tulajdonjog, a szerződési szabadság és a vállalkozás jogának alapvető szabályai. A korábbi, szerződéses árucserére és alapvetően szabad piacra épülő gazdasági struktúrát kezdetben a tervutasításos gazdasági berendezkedés váltotta fel, amely alapvető jellegzetessége a verseny

504

KUNCZ ÖDÖN: Karteljogunk reformja (Gazdasági Jog, 1940, 176) Idézi: FEHÉRVÁRY: op. cit., 74. p.

211

teljes kiiktatása volt. Az „elméleti szocializmus” gondolkodásmódja a piac teljes elutasításából indult ki, a piac törvényeit felváltó tervtörvényeken épült fel, hogy uralja és kézbe vegye a termelés-elosztás, illetve a pénzforgalom irányítását. A gyakorlatban két évtizeden át ez az attitűd oda vezetett, hogy lényegében teljesen eltűnt a verseny. A formálisan hatályban maradt 1923. évi V. törvénycikk alkalmazására a szocialista vállalatok belügyeiben ekkor még esély sem volt. Bár a szakirodalom felhívta erre a figyelmet505, az a „struccpolitika”,

amely

lényegében

a

szőnyeg

alá

söpörte

a

tisztességtelen

versenycselekmények előfordulásának reális lehetőségét a szocialista gazdaságban is, csak másfél évtized után kezdett megváltozni. A hatvanas évek derekától bírósági döntések révén elfogadottá vált, hogy ahol a kisiparos és az állami vállalat relációjában szocialista viszonyok között is tilos tisztességtelen gazdálkodó tevékenységet folytatni506. Összességében a verseny hiánya a versenyjog feleslegességét is jelentette. Később, a hatvanas évek végétől bevezetett „új gazdasági mechanizmus” működése során a szerződéskötési kötelezettség előírásának fellazulásával, a direkt tervutasításos rendszer eltűnésével, a nagyobb vállalati önállóság megjelenésével új helyzet állt elő, amely némi túlzással „kvázi-versenyviszonyokat” teremtett507. Az új gazdasági mechanizmus ugyanis szükségképpen indukált némi versenyt. Ennek megfelelően a hetvenes évektől érezhető változás következett be a versenyjoggal szembeni korábbi merev, elutasító szemlélethez képest. Mindez elsősorban a tisztességtelen versenycselekmények jogának viszonylagos rehabilitációjához vezetett – ahogy Világhy Miklós megfogalmazta: a magyar gazdaságban verseny nincs, tisztességtelenség annál inkább508. Emellett megjelent az erőfölénnyel való visszaélés potenciális lehetőségének vizsgálata, mivel ez a jelenség reálisan fenyegető veszélynek tűnt509 már néhány évvel az 1968-as gazdasági reformok után is. A kartellek azonban még ekkor is száműzöttek voltak a hivatalos jogi gondolkodásból. Összességében az a furcsa helyzet állt elő, hogy a szabadversenyes

kapitalizmus

szemüvegén

át

természetesnek,

adottnak

vett

versenyviszonyokat állami eszközökkel próbálta a hatalom a maga csökevényes formájában megteremteni. Ez a vállalkozás nem lehetett sikeres, mivel a versenyviszonyok, a piaci berendezkedés előfeltételei – a tulajdon szentsége, a szerződés szabadsága és a vállalkozás szabadsága – hiányoztak. 505

NIZSALOVSZKY ENDRE: A Ptk. tervezete és a tisztességtelen verseny (Magyar Jog, 1958/12, 360-361. p.) GYÖRGY ERNŐ: A gazdasági verseny jogi kérdései (Budapest, 1976, 25-30. p.) 507 Megjegyzendő, hogy a hatvanas évek végétől kibontakozó „ÚGM” még véletlenül sem tekinthető olyan modellnek, amely a piac és a verseny törvényein, elvein épült volna fel, így az idézőjel használata elengedhetetlen. 508 idézi: VÖRÖS IMRE: A versenyjog fejlődésének nemzetközi tapasztalatai és a hazai versenyjogi szabályozás továbbfejlesztése (Állam- és Jogtudomány, 1989/3-4, 775. p.) 509 VILÁGHY MIKLÓS: A Polgári Törvénykönyv felülvizsgálatának elvi kérdései (Magyar Jog, 1971/6, 332. p.) 506

212

A társadalmi-politikai viszonyok fokozatos enyhülése oda vezetett, hogy a szocialista korszak is meghozta a maga versenytörvényét510 még a rendszerváltás előtt. E törvény alapvetően a tisztességtelen versenycselekmények jogára koncentrált, de megjelent benne már a versenykorlátozások jogának szabályozása is. A háború előtti szabályokkal ellentétben a kartellek tilalmazását a tilalmi elvnek megfelelően rendezte, sőt, a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés egyes kérdéseit is szabályozta. A kartelltilalom alóli mentesülés lehetősége is megjelent. Eszerint ex lege mentesült a tilalmi elv szigora alól a nemzetközi megállapodáson alapuló versenykorlátozás (gyakorlatilag a KGST-megállapodások), illetve a gazdasági erőfölényt kiegyensúlyozó ellenkartell. Az egyedi mentesség elvi alapjai is megjelentek, amennyiben mentesíthető volt a megállapodás ha az gazdaságilag indokolt közös cél elérése végett, ehhez szükséges mértékű versenykorlátozást tartalmazott. Egyebekben a mentesítés mikéntje, formája, feltételei nem szerepeltek a törvényben. Ez a törvény azonban természetesen még nem mérhető a modern versenyjogok mércéjével, mindenesetre figyelemre méltó, hogy ez a jogszabály egyáltalán megszületett – más kérdés, hogy vajon mennyire volt életszerű vagy tipikus az alkalmazása. A jogszabály ellenére gyakorlatilag teljesen hiányoztak a versenykorlátozási jog körébe tartozó esetek Magyarországon. A magyar volt az egyetlen, piaci elemeket legalábbis mímelő gazdaság ekkor, amely lényegében e körben nem rendelkezett épkézláb jogi szabályozással. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a nyolcvanas években sok akkori EGK-tag sem volt a kartelltilalmi jog törvénybe foglalásának élharcosa, ám a teljesen más gazdasági-politikai közeg és berendezkedés, illetve a Római Szerződés 81. és a 82. Cikk közvetlen hatálya miatt a helyzetük nem igazán volt összehasonlítható

Magyarországéval.

Megjegyezzük

azonban,

hogy

az

1984-es

versenytörvény keretei alkalmasak voltak már olyan jogirodalmi értelmezésre, amely a jogszabályt nagyban közelíthette a modern szabályokhoz511. 7.3. A piacgazdaság és a versenyjog A nyolcvanas évek legvégén bekövetkezett politikai és gazdasági változások természetesen döntő befolyást gyakoroltak a versenyjog fejlődésére is. A korábbi gazdaságpolitikai renddel való szakítás, a piacgazdaságra való áttérés alkotmányos alapokon nyugodott. Ahogy korábban alkotmányos erővel iktatták ki a gazdaságból a piacot és a 510 511

1984. évi IV. törvény VÖRÖS IMRE: op. cit., 1989

213

versenyt, úgy ennek a megváltoztatása sem történhetett másként. A szociális piacgazdaságra való hivatkozás bekerült az Alkotmány preambulumába, a piacgazdaságban visszaállt a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogúsága és egyenlő védelme512. Emellett az Alkotmány kimondja, hogy a „Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát”513. A korábbi, piacgazdasági mércével elfogadhatatlan állami intervenció a gazdaságban megszűnt, ugyanakkor sem a piacgazdaság, sem a szabad verseny mint alkotmányos értékek nem váltak sérthetetlenné, korlátozhatatlanná, alkotmányos alapjoggá. A gazdasági verseny szabadsága tehát államcél, amelynek működését és létét biztosítani állami feladat, amely mindenekelőtt a kapcsolódó alapjogok objektív, intézményvédelmi oldalának kiépítésével érhető el514. Piacgazdaság és szabad verseny összefonódik,

hiszen

verseny

nélkül

nem

létezhet

piacgazdaság.

Így

utóbbi

kibontakoztatásához a szabad verseny létfontosságú, így a szabad versenyre vontakozó alkotmányi rendelkezés védelmet nyújt az ellen is, hogy az állam csorbítsa a szabad versenyt jogalkotási úton, hacsak e korlátozás nem a piacgazdaság kiépítését szolgálja515. Tulajdonképpen – alkotmányossági szemszögből – a kartelltilalmi klauzula maga is versenykorlátozó abban az értelemben, hogy a szabad piaci folyamatokat szabályozza, csakhogy e tilalom pontosan a verseny és a piacgazdaság védelmében szükséges, így vitathatatlanul alkotmányos. Az államnak joga van ahhoz, hogy a versenyt korlátozza megfelelő alkotmányos indokok esetén, feltéve, hogy megfelelő jogszabályban teszi ezt és nem diszkriminatív módon516. Akármennyire is szokták a magyar gazdaságot és gazdaságpolitikát ordoliberálisnak nevezni (bélyegezni), az állam szerepe a gazdaságpolitika formálásában nem tűnt el. E tárgyban az Alkotmány semleges és a jogalkotás mozgástere, döntési és szabályozási lehetősége roppant széles körű. Ebből pedig az következik, hogy a piacgazdaságra vagy a szabad versenyre vonatkozó alkotmányossági kontroll körében az Alkotmánybíróság mozgástere szükségképpen kicsi és szűkre szabott. Elmondható, hogy az AB e körben kellő önmérséklettel, csak a legszükségesebb és leginkább indokolt esetkben hozott határozatot517. A piacgazdaság, versenyszabadság (és más hasonló államcélok) alkotmányellenes megsértését

512

Alkotmány, 9. § (1) bekezdés Alkotmány, 9. § (2) bekezdés 514 31/1994 (VI. 2.) AB hat. 515 19/1991 (IV. 23.) AB hat. 516 31/1994. (VI. 2.) AB hat. 517 ÁDÁM ANTAL: Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás (Budapest, 1998, 90. p.) 513

214

csak kirívó esetben állapítja meg az Alkotmánybíróság, amennyiben a beavatkozás nyilvánvalóan és fogalmilag is ellentétes az államcéllal518. A rendszerváltás után viszonylag korán, már 1990-ben megszületett a szocialista versenytörvényt

felváltó,

széles

körű

összehasonlító

jogi

elemzésen

alapuló

új

versenyszabályozás519. Ez a törvény, amellett, hogy felállította a kormánytól független versenyhatóságot, a Gazdasági Versenyhivatalt, törekedett pótolni azokat a hiányosságokat, amelyekkel elődje adós maradt. Ez alapvetően a versenykorlátozások jogát érintette, jóval átfogóbb szabályozást kapott a kartelltilalom és a gazdasági erőfölénnyel visszaélés, illetve a vállalkozások összefonódásának ellenőrzése is a törvény látókörébe került. A kartell fogalma kiszélesedett és így a tilalom köre is kiterjedt, bár az 1990-es versenytörvény nem tartalmazott abszolút kartelltilalmat, a vertikális megállapodásokra lényegében nem terjedt ki. A mentesülési lehetőségek közül eltűnt a nemzetközi kartellek törvényi mentesülése, ám bekerült a törvénybe a bagatell kartellek kivételes kezelése. Kiemelendő, hogy a közösségi jogban a csekély jelentőségű megállapodások mentesülése nem a Szerződés explicit szabályain alapulnak. Ilyen tartalmú „törvényi kivételt” a közösségi jogban nem találunk. Ott ugyanis a bagatell kartellek mentesülése értelmezésen alapul, hiszen a közösségi kartelltilalom struktúrája eltér a nemzeti jogoktól, mivel a tilalmi szakasz tényállási eleme a tagállamok közötti kereskedelem érzékelhető hatású érintettsége. A tagállami jogok, és így a magyar jog is, jellemzően nem foglalkoznak e körben a versenykorlátozás érzékelhető hatásával. Mivel ez a kartelltilalom a hatás érzékelhetőségétől független, elvileg bármilyen csekély jelentőségű megállapodásra vonatkozik. Mivel az értelmezési jellegű elterelésre nincsen lehetőség, így a versenytörvény a de minimis elv átvételekor szükségképpen a törvényi kivételi megoldást választotta. A vertikális kartelltilalom hiányából fakadó visszásság feloldása alkalmával pedig egyébként is célszerű volt a közösségi modellt követni. Egy, az európai integrációba tartó állam nem engedhet meg sokkal liberálisabb, sem sokkal szigorúbb elbánást a kartellekkel szemben, mint az a közeg, ahová tart. Fenti körülmények alapján, később, egy új versenytörvényhez társulva megjelent az abszolút kartelltilalom és ennek folyományaként a csoportmentességi rendeletek rendszere. A csoportmentességi rendszer bevezetése ezen kívül is indokolt volt, hiszen ez a sajátosság a közösségi jogot nem csak vertikális, hanem 518 519

35/1994. (VI. 24.) AB hat. 1990. évi LXXXVI. törvény

215

horizontális viszonyokban is jellemezte. Ennek meghatározása azonban közösségi mintára nem a versenyhatóság hatásköre lett, hanem külön jogszabályok révén került be a magyar jogba. Ez indokolta a jelenleg hatályos versenytörvény megalkotását. 7.4. Összegzés: a jogharmonizáció és versenyjogunk A jogharmonizációs kötelezettség következtében, ahogy arra már fentebb utaltunk, a magyar jogalkotó nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a társult tagi státus ellenére is (mivel ez a jogközelítési kötelezettség520 egyoldalúan vállalt volt, így a prioritásokat is szabadon választhatta meg a mindenkori magyar kormány) folyamatos összhang legyen a közösségi és a hazai versenyjogi szabályozás között. Mivel magától értetődően a Szerződés 81. Cikkének (1) bekezdését és a 82. Cikket sem alkalmazhatta a magyar jogalkalmazó, így hazánk annyival egyszerűbb helyzetben volt csatlakozáskor, mint a Tizenötök, hogy nálunk kisebb szerepet játszott és játszik a régi és az új eljárási rend megkülönböztetése. A csatlakozáskor a magyar vállalati versenyjog lényegében mindenben megfelelt a közösségi versenyjognak anyagi és eljárásjogi értelemben is. A hazai jogalkotás nem élt azzal a lehetőséggel, amelyet az új eljárási rendelet biztosít a tagállamoknak és nem hozott a rendeletben foglaltakhoz képest szigorúbb szabályokat a szankciórendszert illetően. Más szavakkal, a magyar jogalkotó, némiképp dacolva az érezhető nemzetközi trendekkel, csak szűk körben nyitott utat a Szerződést megszegő vállalkozások vezető tisztségviselői büntetőjogi üldöztetésének (lásd fent). Nem csoda tehát, hogy a FIDE521 2004-es, azaz a csatlakozás évében kiadott kérdőívére adott,

a

magyar

versenyjogi

szabályokat

elemző

válaszok522

meglehetősen

„izgalommentesek”, hiszen nem nagyon lehetett eltérésekről beszámolni, legfeljebb arról, hogy a harmonizáció és az összeegyeztethetőség teljeskörű. Ez az anyagi jogi szabályok kapcsán azt jelenti, hogy sokszor szinte szó szerinti átvétellel találkozunk. Az összhang nem meglepő, hiszen a magyar jogban párhuzamosan élt a hazai és a „csatlakozási versenyjog” a társulási megállapodás alapján, amely lényegében a közösségi versenyjog szabályait rendelte alkalmazni a közösségi-magyar vonatkozású gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokban. E folyamat betetőzése, beérése az ún. végrehajtási megállapodás megkötésével523 érett be, amely a kartelltilalom és az erőfölénnyel visszaélés tilalma körében pontosította, hogy a 520

1994. évi I. törvény, 67-68. § Federation International de Droit Européenne 522 BARAKONYI H. ZOLTÁN: National Report – Hungary (In DERMOT CAHILL (szerk.): The Modernisation of EU Competition Law Enforcement in the EU – FIDE 2004 National Reports, Cambridge, 2004, 251-271. p.) 523 Kihirdette: 2002. évi X. törvény 521

216

kétoldalú kereskedelemre legalábbis potenciálisan kiható ügyekben milyen „közösségi jogi” kritériumok alkalmazandók a magyar versenyhatósági jogalkalmazásban. Így a közösségi versenyjogi dualitás a hazai jogalkalmazásban is helyt kapott. A vállalati versenyjog területén így tulajdonképpen már évekkel a csatlakozás előtt óta megvolt ez a harmonizáltság, az állami támogatások kapcsán azonban lényeges változásokat hozott a csatlakozás524. Összességében tehát nem hogy nem érték a változások felkészületlenül az országot, hanem ellenkezőleg, ebből a szempontból semmiképpen sem került a magyar jogalkalmazás lemaradásba a többi tagállamhoz képest. A GVH mindvégig elismerő értékeléseket kapott az országjelentésekben a csatlakozási tárgyalások folyamán. Sőt, ehhez hozzátehetjük: Magyarország abban az évben alkotta meg első „igazi” versenytörvényét, amikor Olaszország, mint az Unió egyik alapító tagállama, tehát versenykultúrában biztosan kisebb a lemaradásunk, mint pl. életszínvonalban. 7.4.1. A közösségi kartelltilalmi jog alapelemeinek megjelenése a magyar versenyjogban Az európai közösségi kartelljog alapvető elemei mára lényegében rögzültek a hazai versenyjogban. A két normaanyag között csak olyan különbségek figyelhetők meg, amelyek a két jogrend különbségéből, illetve a közösségi jog tagállamok feletti jellegből adódnak. Az alábbiakban röviden azt tekintem át, hogy ezek az elemek miként szivárogtak át a jogharmonizációs kötelezettség szűrőjén keresztül a magyar jogalkotásba. Fontos egy általános jellegű megjegyzést előrebocsátani. A közösségi kartelltilalom szerződésbeli szűkszavú és rövid alapjai ellenére egy óriási szabályanyagot tesz ki, amelynek tekintélyes részét, beleértve egyes alapvető jelentőségű elveket és normákat nem jogalkotási úton alkották meg, hanem a bírói jogfejlesztés eredményeképpen az egyes ügyek elbírálása során alakultak ki. Ez abból a sajátosságból (is) fakad, hogy a közösségi versenyhatóság kezdettől fogva nagy mennyiségű üggyel találkozott, azaz a versenyjogi jogalkalmazás bőséges anyagból meríthetett. Ehhez az ügymennyiséghez képest természetesen a hazai jogalkalmazó rendkívül szerény mennyiségű ügyben járt el az utóbbi tizenöt évben. Mivel a közösségi kartelltilalmi minta szubsztanciális anyaga esetjogi úton jött létre, a harmonizáció során ezeket a vívmányokat természetesen a hazai jogalkotó törvényi formában vette át. Ilyen értelemben a hazai jogba már készen kerültek át a közösségi joggyakorlatban sokszor hosszú évek-évtizedek alatt kijegecesedett jogelvek. Ennek az a legfontosabb gyakorlati következménye,

524

hogy

a

magyar

versenyjogi

jogalkalmazás

jogfejlesztő

szerepe

BERKE: op. cit 2003, 288. p.

217

összehasonlíthatatlanul jelentéktelenebb a közösségi jogalkalmazáshoz képest. A hazai jog a sajátos társadalmi-gazdasági fejlődés következtében e téren „felülről”, egy tollvonással vált EU-konformmá, igazából anélkül, hogy ezt a szabályozott életviszonyok kikényszerítették volna. Ezzel szemben viszont a közösségi kartelltilalom joga organikusan fejlődött, egy az angolszász jogra alkalmazott kifejezést kölcsönvéve „nőtt és lett”. A kartelljogi jogfejlődés hazai végeredménye napjainkra tehát tulajdonképpen az unióssal azonos, de legalábbis mindenféle nehézség nélkül összeegyeztethető azzal. Az út azonban, amit a két jogrend bejárt, alapjaiban tért el. A) A kartelltilalom területi hatálya: a hatáselv Az 1990-es versenytörvény a saját maga – és így a kartelltilalom – területi hatályát rendkívül szűkre szabottan határozta meg. Csak a vállalkozások által belföldön kifejtett piaci magatartására (a törvény szóhasználatával: gazdasági tevékenységére) vonatkozott. Ez azt jelentette, hogy az a külföldi magatartás, piaci praktika, megállapodás sem került a magyar versenytörvény látókörébe, amelyet bár külföldön realizáltak, de közvetlen és érzékelhető belföldi versenykorlátozó hatása van. A klasszikus, „alcoa-értelemben” felfogott hatáselv a Bíróság következetes gyakorlata miatt szintén nem találhatott táptalajt a közösségi jogban a Bizottság minden igyekezete és erőfeszítése ellenére. Ezzel együtt viszont a közösségi jog kimunkálta azokat az elveket, amelyek a hatáselv átvétele híján is alkalmasak arra, hogy a közösségi belső piac épségét és az ott folyó versenyt megvédjék azoktól a korlátozásoktól, amelyeket a közös piacon kívül hajtanak végre, ám amelyek a belső piacon érzékelhető versenykorlátozó effektussal bírnak. Összességében megállapítható, hogy a közösségi versenyjog nem fogadta be a hatáselvet, de alkalmaz olyan eszközöket, amelyek bizonyos esetekben a hatáselvével közel azonos eredményre vezetnek. A magyar jog azonban 1996-ig minden lehetőséget kizárt az extraterritoriális jogalkalmazásra vagy ahhoz hasonló megoldások intézményesítésére. Ennek tükrében nem csoda, hogy a jelenlegi hazai versenytörvény – az indokolásból egyértelműen kitűnő módon – jogharmonizációs indíttatással szabályozta a törvény területi hatályát és vezette be a magyar jogba a területen kívüli fellépés lehetőségét a hatáselv képében. A jogalkotó álláspontja e körben nyilvánvalóan téves. A közösségi jog ugyanis a rá való hivatkozás ellenére sem tartalmaz hatáselvet, olyan praktikákat pedig, amely a magyar hatáselvvel hasonlatos volna, különösen nem. A Tpvt. 1. § (1) bekezdésében szereplő 218

hatáselv, mely szerint a kartelltilalom akkor alkalmazható, ha a piaci magatartás hatása a Magyar Köztársaság területén érvényesülhet, annyira tágan fogalmaz, hogy bármely, közvetett, lényegtelen, másodlagos, a hazai piacon potenciálisan realizálódó hatás esetén is a magyar jogszabály alkalmazását írja elő. Az indokolás ugyan azt szögezi le, hogy ez a megfogalmazás azt jelenti, hogy csak a lényeges, előrelátható és közvetlen hatás jöhet szóba az elv alkalmazásánál, de erre a törvényszövegből nem következtethetünk525, mivel erre vonatkozóan semmilyen kitételt, megszorítást vagy értelmező szabályt nem találunk. Így ez az elv, ellentétben az indokolásban írottakkal, eltér a közösségi jog vonatkozó gyakorlatától, sőt, bizonyos tekintetben túltesz az amerikai hatáselv expanzív jellegén is. Ismerve a hazai piac méretét, jelentőségét, befolyását, illetve a magyar jogalkalmazó erejét nemzetközi összehasonlításban, elmondható, hogy a hatáselv bevezetése jelenlegi tartalommal a hazai jogba nem rendelkezik túlságosan nagy gyakorlati jelentőséggel. B) Abszolút kartelltilalom és tilalmi elv A magyar versenyjog a rendszerváltást követően már 1990-ben elkötelezte magát a kartellek szabályozása során a tilalmi elv alkalmazására. A tilalmi elv összeegyeztethető volt a közösségi kartelltilalmi klauzulával, annyiban legalábbis mindenképp, hogy a magyar versenyjog sem követte a visszaélési elvet. A visszaélési elv Európa néhány országában jellemző, ahol a versenykorlátozó megállapodás léte önmagában nem jogellenes, hanem –a gazdasági erőfölény szabályozására emlékeztető módon – a megállapodás jogellenességét a vele való visszaélés alapozza meg. A magyar jogalkotó tehát nem ezt az elvet követte, ám a közösségi jogi tilalomhoz képest mégis jelentősen eltérő megoldást választott. Míg a Római Szerződés abszolút kartelltilalmat fektetett le, a vertikális kartellek a magyar jogban főszabályként nem estek a kartelltilalom alá, csupán a versenytársak közötti, horizontális megállapodásokat üldözte a törvény526. A hazai kartelltilalom 1996-ig csupán relatív kartelltilalom volt, mivel nem terjedt ki a vertikális megállapodásokra. Több értelme lenne minden vertikális megállapodást megtiltani, aztán a 90%-ukat mentesíteni brüsszeli módra, mint engedélyezni a 90%-ukat és csak a maradék 10%-ot tiltani a’ la Budapest?527 – vetődött fel a kérdés annak idején, amely végül a közösségihez képest divergáló szabályozáshoz vezetett. Ebből pedig még egy lényeges eltérés következett. Ha nincs abszolút kartelltilalom 525

MISKOLCZI BODNÁR PÉTER: A versenytörvény magyarázata (Budapest, 2002, 35-36. p.) Csak a továbbeladási ár megkötése, mint egyértelműen vertikális korlátozás, volt tiltott. 527 VISSI FERENCET idézi TÓTH TIHAMÉR: op. cit. 2004, 373. p. 526

219

és a vertikális kartellek nem tiltottak, akkor nincs szükség csoportmentességre sem, mivel nincsen mi alól mentesíteni azokat a megállapodásokat, amelyek mentességéről a közösségi jog külön jogszabályokban szólt, hiszen a hazai jog szerint nem voltak tiltottak. Ahogy fent láttuk, a közösségi csoportmentességi rendeletek nagy többsége a kilencvenes évek elején olyan megállapodásokra vonatkozott, amelyek a termelési-forgalmazási lánc különböző fokain álló vállalkozások között jöttek létre. Az abszolút kartelltilalom hiánya felvetette, hogy a „lyukas” tilalom vajon nem jár-e hatékonyságvesztéssel a versenykorlátozásokkal szembeni harcban. A társulási megállapodás törvénybe iktatása után pedig jogharmonizációs kötelezettségünk is volt egyben a konformitás megteremtése a közösségi szabályokkal. A Megállapodásból az is következett, hogy a hazai és a „társulási” versenyjog pedig e körben eltért: a társulási megállapodás alapján ugyanis magyar – közösségi viszonylatban a vertikális kartellek is tilalmazottak voltak528. Az 1996-os, jelenleg is hatályos versenytörvény megalkotása egyértelműen harmonizációs jellegű indokokból történt. 1990 és 1996 között a magyar jog nem tartalmazott általános kartelltilalmat, a vertikális kartellek főszabályként mentesültek a tilalom alól a törvény erejénél és rendelkezéseinél fogva. Így nem létezett a magyar jogban csoportmentesség sem 1996 előtt. A jelenleg hatályos törvény megfordította ezt az alapállást és átvette a közösségi abszolút tilalmat és ennek folyományaként a csoportmentességi szisztémát is. A közösségi versenyjogi reformok eredménye mindenesetre az lett, hogy az 1996 előtti magyar kartelltilalmi rendelkezések közelebb álltak a jelenlegi közösségi modellhez, mint a folytonos harmonizációval csiszolt 1996-os törvény eredeti koncepciója. A jelenlegi uniós szabályozás, legalábbis végkimenetelében jobban hasonlít a korábbi magyar versenytörvény által követett modellhez. A 81. Cikk (3) bekezdésének közvetlen hatálya, illetve az új vertikális csoportmentességi rezsim ugyanis addig a pontig jutott, ameddig az abszolút

kartelltilalom

egyáltalán

engedte.

A

gyakorlatban

azonban

a

vertikális

megállapodások nagyon nagy része nem fog a közösségi kartelltilalom alá tartozni, vagy a tilalmi szakasz alkalmazásától el fognak tekinteni, amelyből az következhet, hogy az abszolút tilalom tartalma jelentősen felpuhulhat.

528

DARÁZS: A vertikális kartelltilalom hiánya a magyar jogban és jogharmonizációs kötelezettségeink – egy javaslat a megoldásra (Magyar Jog, 1994/12, 727-728. p.)

220

C) A vállalkozás fogalma a magyar versenyjogban A közösségi kartelljog esetjogi alapon kialakult vállalkozás-koncepciója szélesebb, mint a magyar versenyjogban alkalmazott fogalom. A rendszerváltás után azonban egyre szélesedett e kör a „szocialista” versenytörvényhez képest. Az 1990-es versenytörvény a vállalkozásnak minősülő jogalanyok kapcsán megszorítólag alkalmazta a „gazdasági tevékenységet folytató” kitételt, amely nagyban szűkítette a definíció alkalmazhatóságát, mivel csak a gazdálkodók magatartását értékelte versenyjogi szempontból, a formailag nem gazdálkodó által kifejtett de facto versenykorlátozás tehát kimaradt a tilalomból. A bővülés tovább erősödött és a fogalom még tovább szélesedett a jelenlegi jogszabállyal. Szemben azonban a közösségi jog által követett elvvel, mely szerint lényegében bármely, piaci tevékenységet kifejtő jogalany vagy entitás vállalkozásnak minősülhet, a hazai törvény megadja a vállalkozás fogalmát (1. §), amely bármennyire is tág, mivel kiterjed a kartelltilalom kapcsán külföldi és belföldi természetes és jogi személyekre, a jogi személyiség nélküli gazdasági társaságokra és a külföldi vállalkozás magyarországi fióktelepére, nem öleli fel a jogalanyisággal nem vagy csak csonkán rendelkező jogalanyok körét (építőközösség, polgári jogi társaság, társasház). A konformitás valószínűleg azért biztosított, mert e szerveződések kihagyása aligha fog versenyjogi problémákhoz vezetni. Azokban az esetekben, ahol a vállalkozói minőség, azaz a törvény személyi hatálya válik kérdésessé, a (nem túl bőséges) esetjogi gyakorlat a közösségi jogi megoldásokkal lényegében azonos megoldásokra jutott. A vállalkozás versenyjogi minősítése az alanyi kör szinte teljes kiterjesztése miatt lényegében a tárgyi oldalról, a kifejtett magatartásról való visszakövetkeztetéssel történik. Eszerint versenyjogi jogsértést valósíthat meg a közfeladatot ellátó szerv magatartása is, amennyiben az nem szükségszerű a törvénybe foglalt feladatainak ellátásához529. (Ezzel együtt egy állásfoglalás szerint, a hatósági jogkör gyakorlása akkor sem piaci magatartás, ha annak piaci hatása van530, amely alapján egyértelmű, hogy a Pénzügyminisztérium531 vagy a Cégnyilvántartási és Céginformációs Szolgálat532 sem minősülhet vállalkozásnak.)

529

48/1998 Vj. 164/1999 Vj. 531 253/1995 Vj. 532 228/1995 Vj. 530

221

D) Megállapodás, összehangolt magatartás, vállalkozások társadalmi szervezetének döntése Az 1990-es versenytörvény fejezeti generálklauzulája alapvetően két ponton tért el a közösségi standardtól. Először, a kartelltilalom csak a versenytársak közötti megállapodásra terjedt ki, ami lényegében egyet jelentett az abszolút kartelltilalom hiányával és a vertikális kartellek általános engedélyezésével. Másodszor pedig nem tartalmazta a vállalkozások szervezetének döntését mint elkövetési magatartást, csak a megállapodásokat és az összehangolt magatartásokat rendelte üldözni. Tekintettel arra, hogy a jelenleg hatályos versenytörvényünk fejezeti kartelltilalmi generálklauzulája

egyértelműen

magán

viseli

Római

Szerződés

81.

Cikkének

jellegzetességeit, megállapítható, hogy az elkövetési magatartások terén a hazai és a közösségi versenyjog nem tartalmaz érdemi eltéréseket. A hazai kartelltilalom sem a kartell megjelenési formájára összpontosít, a tilalom köre az elkövetési magatartások tekintetében olyan tág, hogy kellő rugalmasságot és hatósugarat biztosít a tilalom alkalmazására. A közösségi jog tilalmi klauzulájától egy ponton tért el a hazai szabályozás. Míg a Szerződés a vállalkozások társulásának döntését üldözi, a magyar jogban a vállalkozások társadalmi szervezetének, a köztestületnek, az egyesülésnek vagy más hasonló szervezetnek a döntése szerepel a klauzulában. A kilencvenes jogszabályból ez a fordulat teljesen hiányzott, ez a szabály is jogharmonizációs indíttatásból került a törvénybe, reflektálva arra a tényre, hogy a versenykorlátozások némelyike nem a versenykorlátozást kifejtő tagok, hanem egy más szervezet (amely kifejezetten gazdasági tevékenységet nem is végez) akaratára vezethető vissza. A gyakorlatban több szervezet, főként kamarák tevékenységét minősítette a jogalkalmazó döntésnek és indult versenyfelügyeleti eljárás az ügyben. E) A releváns piac A hazai versenyjogi jogalkalmazás számára is alapvető jelentősséggel bír a releváns piac vizsgálata és meghatározása. Nem csoda, hogy a rendszerváltás utáni mindkét versenytörvény szabályozta e fogalmat, méghozzá lényegében a közösségi jogban és a tudományban megjelent és kimunkált elveknek megfelelően. A tilalom alkalmazása ugyanis nem lehetséges általában, csakis konkrét földrajzi területen és konkrét árufélék tekintetében. Azok a szabályok pedig, ahol számszerűsített piaci erőt kell mérni (pl. bagatell kartellek), 222

egyenesen értelmetlenek a releváns piac fogalmának bevezetése és alkalmazása nélkül. A hazai jogalkotás így meghatározta a releváns piac fogalmát, míg ennek közösségi jogi kifejtése a Bizottságra mint jogalkalmazóra és elvi iránymutatóra maradt. A hazai norma nagyban támaszkodik a közösségi gyakorlatban kifejtett és követett elvekre. Eszerint a hazai fogalom is elkülöníti az árupiacot és a földrajzi piacot, előbbin belül pedig a keresleti és a kínálati helyettesíthetőséget. Akárcsak a közösségi jogban, a belső jogban is problematikus a vertikális kapcsolatok megítélése a releváns piac tükrében533, mivel a megállapodásban részes felek nem ugyanazon a piacon fejtik ki tevékenységüket. Ennél fogva leszűrhető, hogy a jelenlegi releváns piac-koncepció igazából a horizontális kartellek tekintetében adekvát maradéktalanul. F) A mentesség lehetőségei A kartelltilalom alóli mentesülés/mentesség lehetősége minden versenyjogi szabályozásban szerepel, így a magyar jogban is megjelent már a kartelltilalom csonkasága idején is. Az alábbiakban közösségi jogi vetületben már tárgyalt négy megoldást tekintünk át, amelyek révén mentességet lehet szerezni a kartelltilalom alól vagy lényegében egyet jelentenek a gyakorlatban a mentességgel: az egyedi- és a csoportmentességet, a bagatell kartelleket és a nem független vállalkozások megítélését534. i) Az egyedi mentesség Az egyedi mentesség odaítélésének monopóliuma mindkét versenytörvényben a Gazdasági Versenyhivatalt illette. A centralizált közösségi modell alapján e szerepkör tekintetében a GVH szerepét a Bizottsággal tette hasonlatossá. A mentesség elve lényegében azonos volt a két törvényben, ám a konkrét megvalósulási forma eltért. A két jogszabály közötti különbség lényege, hogy a jelenleg hatályos modell lényegében a Római Szerződés által szabályozott mentességi feltételeket vette át, míg a korábbi attól eltért. Az eltérésnek, különösen az Európai Megállapodás kihirdetése után, nem volt érdemi, tartalmi indoka. Az egyedi mentesség odaítélésének feltételei szinte szó szerint megegyeztek a Szerződés által 533

A gordiuszi csomót a magyar jogalkalmazás akként vágta el, hogy a viszonteladó tekintetében végezte el a vizsgálatot. (57/1998 Vj.) 534 Fontos megjegyezni, hogy 1990 és 1996 között mentesülési lehetőségnek számított az is, ha a versenykorlátozó megállapodást azért hozzák létre, hogy megakadályozzák gazdasági erőfölény kialakulását (ellenkartell; Tpt. 15. § b) pont). Ez a mentesülési ok nem szerepel a közösségi jogban, sem a Tpvt-ben nem jelent már meg, így mélyebb elemzésére nem kerül sor.

223

követett két pozitíve és két negatíve megfogalmazott, összesen négy megkövetelt feltételt tartalmazó listával. A közösségi jogban bekövetkezett változások, az egyedi mentességi rendszer hatályon kívül helyezése és az új eljárási rendelet megjelenése a nemzeti jogalkotó számára semmilyen további harmonizációs kötelezettséget nem írt elő. Ennél fogva nem lett volna ellentétes a közösségi joggal az egyedi mentességi rendszer fenntartása a tagállami jogokban a jelenlegi közösségi versenyjogi modell mellett sem. A hazai jogban csak a csatlakozás utáni kezdeti időszakban maradt meg a nemleges megállapítás intézménye, amely a közösségi jogból a reformokkal egyszerre kikopott. Az a fajta decentralizáció, ami a közösségi kartelltilalom fejlődésének legújabb irányát szabja, csupán másfél évig nem gyűrűzött be a magyar versenyjogba és csak ez idő alatt maradt a jogalkalmazás szerkezete a reformoktól függetlenül tulajdonképpen változatlan. Bár a status quo megváltoztatása nem volt égető, lényeges kérdés, a versenytörvény 2005. végétől hatályos változásai érintették az egyedi mentesség kérdését. E változások lényege, hogy a Versenyhivatal által a vállalkozás kérelmére nyújtott egyedi mentesség lehetősége eltűnt a hazai jogból is és a korábban az egyedi mentességi kérelem elbírálása során vizsgálandó tényezők, hasonlóan a Római Szerződés 81. Cikkének (3) bekezdéséhez, mintegy törvényi kivételeknek minősülnek. Ez azt jelenti, hogy a versenykorlátozást végrehajtó vállalkozások maguk kötelesek mérlegelni, hogy mentesülnek-e a kivételi lista alapján a tilalom alól vagy sem. Ezzel, csakúgy, mint közösségi vetületben, megnőtt a vállalkozások felelőssége. Amennyiben egy versenykorlátozás részesei a megállapodás mentesülésére hivatkoznak a kivételi lista alapján, őket terheli annak a bizonyítása, hogy a kivételeknek megfelel a megállapodás. ii) Csoportmentesség A relatív kartelltilalom 1996-ig lényegében egyet jelentett azzal, hogy a vertikális megállapodásokra nem terjed ki a versenytörvény tilalma. Ez a jellegzetessége jogunknak ellentétes volt a közösségi joggal, így az új törvény a külföldön általánosan követett abszolút kartelltilalmat vette át és egyformán üldözte a horizontális és a vertikális kartelleket. Nem ez volt azonban az egyetlen lényeges újítás e körben, hiszen a teljes körű kartelltilalmat kiegészítendő, a Tpvt. felhatalmazta a Kormányt, hogy a megállapodások bizonyos csoportjait mentesítse rendeletében az általános kartelltilalom alól. Ezzel a hazai és a közösségi kartelljog szerkezete szinte egymás tükörképévé vált. A bizottsági rendeletek szerepét a magyar 224

jogalkotó a kormányrendeletekre bízta e körben. Álláspontom szerint ez a megoldás garanciális szempontból kedvezőbb, mint a közösségi, emellett pedig tartalmilag összeegyeztethető azzal. A magyar jogban teljes egészében elkülönül a csoportmentességi rendeletek megalkotása, amely a kormányzat jogalkotási felhatalmazása és a rendelet alkalmazása, amely alapvetően a GVH jogköre. A közösségi jogban a jogalkotó és jogalkalmazó nem különült el egymástól, hiszen a csoportmentességi rendeleteket a Bizottság nemcsak megalkotta, hanem végrehajtásukról, alkalmazásukról is gondoskodott. A magyar jog szükségképpeni „lépéshátránya” a harmonizációs jogalkotás körében a csoportmentességi rendeletek megalkotása során érhető tetten a leglátványosabban. Első körben ugyanis a magyar jogban is megjelentek azok a csoportmentességi rendeletek, amelyek a közösségiben is megvoltak. Így megszülettek a biztosítási megállapodások535, a kizárólagos forgalmazási536 és beszerzési megállapodások537, a franchise-megállapodások538, a

gépjármű-forgalmazási 540

megállapodások

542

megállapodások

,

a

és

szerviz

szakosítási

megállapodások539, 541

megállapodások

és

a a

kutatási-fejlesztési technológia-transzfer

mentesítésére szolgáló csoportmentességi rendeletek. A közösségi modellt

a jogalkotó kritika nélkül átvette. Bár már a kilencvenes évek derekán látszódtak a közösségi versenyjogban készülő reformok és megkezdődött a rá vonatkozó előkészítő munka, azt az utat választotta, hogy a reformok előtti aktuális állapothoz illeszti a hazai versenyjogot, vállalva annak ódiumát, hogy a reformok bekövetkezte után az esetleges aszimmetriák kiküszöbölése végett újból a versenyszabályokhoz kelljen nyúlnia543. Ez be is következett a közösségi versenyszabályok új generációjának megjelenése alkalmával. A közösségi jogban megjelent vertikális ernyő-csoportmentességi rendelet magyar mása is hamarosan megszületett544, hatályon kívül helyezve a kizárólagos forgalmazási, beszerzési és franchiserendeleteket. Ezzel párhuzamosan megindult a „tömbösített” rendelettel le nem fedett területek korszerűsítése is.

535

50/1997 (III. 19.) Korm. rendelet (amit felváltott a 18/2004 (II. 13.) Korm. rendelet) 53/1996 (III. 26.) Korm. rendelet 537 54/1996 (III. 26.) Korm. rendelet 538 246/1997 (XII. 20.) Korm. rendelet 539 247/1997 (XII. 20.) Korm. rendelet (amit felváltott a 19/2004 (II. 13.) Korm. rendelet) 540 84/1999 (VI. 11.) Korm. rendelet (amit felváltott az 54/2002 (III. 26.) Korm. rendelet) 541 85/1999 (VI. 11.) Korm. rendelet (amit felváltott az 53/2002 (III. 26.) Korm. rendelet) 542 86/1997 (VI. 11.) Korm. rendelet 543 VISSI FERENC: A versenytörvény módosításának gazdaságpolitikai háttere (Gazdaság és Jog, 1996/7-8, 1718. p.) 544 55/2002 (III. 22.) Korm rendelet 536

225

A közösségi jog jelenlegi állapotában, ahogy erre fentebb utaltam, jobban hasonlít az 1990-es versenytörvényre, mint az eredeti Tpvt-re. Korábban érintettük, hogy a közösségi kartelljogi reform nem vetette el az abszolút kartelltilalmat és nem cserélte fel relatív tiltással, ám a vertikális megállapodások olyan mértékben liberális, elnéző bánásmódban részesülnek, hogy álláspontom szerint az iménti megállapítás sem tűnhet túlzásnak. G) A csekély jelentőségű megállapodások A közösségi jog nem szabályoz explicit módon arra vonatkozó mentesülési okot, hogy a megállapodás csekély jelentőségű volna. Ez a lehetőség a bírói esetjogban forrt ki és igazából értelmezési jellegű eszköze a mentesülésnek. Akkor ugyanis, ha a tilalom feltétele, hogy a versenykorlátozás érzékelhető hatással legyen a közös piacra, nem lehet jogellenesnek tételezni azt a megállapodást, amely bár a megkívánt egyéb tényállási elemeknek megfelel, ezt a hatást nem fejti ki. A de minimis elvet már 1990-ben recipiálta a magyar jogalkotás, azonban a versenytörvényben jogszabályi kivételként, mentesülési lehetőségként szabályozta a bagatell kartellek kérdését. Eszerint csekély jelentőségű volt az érintett piacon 10%-os piaci részesedést összességében el nem érő vállalkozások versenykorlátozó megállapodása. A 10%os piaci részesedést vette alapul a jelenlegi szabályozás is, amely 2000-es módosítása bevezette annak a lehetőségét, hogy a bagatell kartellek kumulatív versenykorlátozó hatása esetén a GVH visszavonja a megállapodás mentességét. Ezen kívül a bagatell megállapodások kapcsán is alkalmazandók egyes kőkemény korlátozások, amelyek sosem mentesülnek. Eltérés a közösségi gyakorlathoz képest, hogy a bagatell kartellek tekintetében jelenleg a magyar jog szerint nincs különbség horizontális és vertikális megállapodás között, hiszen nálunk az egységes 10%-os piaci sapka alkalmazandó, míg az uniós jog a versenytársak közötti megállapodásokat rigorózusabban kezeli és csak 5%-os piaci limitre korlátozza a csekély jelentőségű megállapodássá minősítést545.

545

MISKOLCZI BODNÁR PÉTER: A versenyjogi jogharmonizáció helyzete a harmadik évezred elején (In FAZEKAS JUDIT – ASZTALOS ZSÓFIA – SÓS GABRIELLA (szerk.): Csatlakozás – jogközelítés, Budapest, 2003, 306. p.)

226

H) A nem független vállalkozások megítélése Abból az indíttatásból, hogy a jog a lehető legszélesebb mértékben elfogadja a gazdasági társaságok tagjainak rendelkezési jogát az ellenőrzésük alatt tartott társaságok tekintetében, a közösségi jogban megjelent az „egy gazdasági egység érv”, mint a kartelltilalom alóli mentesülés lehetősége. Ez a kitétel szintén nem jogalkotási úton született és szintén értelmezési jellegű. A magyar jog is elismeri a tagok jogát arra vonatkozóan, hogy a kontrollált gazdasági társaságok anélkül, hogy a kartelltilalomba ütközne magatartásuk, egységes üzletpolitikát folytathassanak és követhessenek546. Kezdetben a hazai jogban ez a mentesülési lehetőség törvényi kivételként szerepelt, mint a tilalom alóli mentesülés egy formája. Jelenleg már ez a jelleg eltűnt, hiszen amennyiben a vállalkozásokat nem tartjuk egymástól függetlennek, azaz egy gazdasági egységként kezeljük, akkor biztosan nem köthetnek versenykorlátozó megállapodást, nem hangolhatják össze versenykorlátozó módon magatartásukat, hiszen egyetlen entitásnak számítanak.

546

E folyamat legutóbbi ékes példája az elismert és a tényleges vállalatcsoport szabályozása a társasági jogban (2006. évi IV. törvény), illetve a Tpvt. 2005 végén hatályba lépett módosítása, amely ennek szellemében módosította a nem független vállalkozás fogalmát.

227

8. FEJEZET Összegzés

228

8. FEJEZET Összegzés Ha egy pillantást vetünk arra, hogy az európai integráció kialakulását milyen erők mozgatták, jól látható, hogy mindvégig elsődleges jelentőséggel bírt az a tény, hogy az Öreg Kontinens uniós irányultságú egységesülési folyamata eredendően és elsősorban gazdasági természetű volt, illetve a mai napig döntően az maradt. Már a hatok Európája is a teljes gazdasági integrációt tűzte ki célul maga elé. Az integráció mélyülése és bővülése – úgy a közösségi hatáskörök megerősödése és kiterjesztése, mint a taglétszám számszerű növekedése – mellett is látni való, hogy a politikai egységesülés folyamata és az egyre intenzívebb és terebélyesebb politikai intézményrendszer kiépülése mellett az Unió megmaradt jórészt gazdasági

„tömbnek”.

Ezt

erősítheti

a

jelenleg

tapasztalható

euroszklerózis-szerű

közhangulat, amely nem kedvez a gazdasági tényezőkön túlmenő integrálódásnak. Ennek ellenére az Alkotmányos Szerződés kudarca óta, illetve részben azt megelőzően is egyre többen és markánsabban adnak hangot olyan véleményüknek, mely szerint Európa kulturálisszellemi egysége szintén kulcsfontosságú547. A gazdasági integrációt természetesen jogi eszközökkel lehetett és kellett biztosítani, amelyet, ahogy fentiek ezt megerősítik, jórészt a versenyjog révén érték el. A tradicionális liberális jogászi szemlélet, amely az utóbbi évtizedek alapján dominánsnak mutatkozik, a versenyt önmagában vett célnak tételezi, olyan értéknek, ami áldásos következményei miatt védendő548. A praktikum azonban ehhez a jogalkalmazás során csatolt bizonyos, az önmagáért való verseny megteremtésén messze túlmutató célokat, mint pl. a versenyképesség, a munkavállalók vagy a környezet védelme. Vitathatatlan tény, hogy a gazdaság egyik legjelentősebb szabályozójaként a közösségi versenyjog az EGK születése pillanatában kiemelt szerepet játszott. Maga a Római Szerződés sorolja céljai közé egy „olyan rendszer létrehozását, amely a belső piac területén folyó versenyt megóvja a torzítástól549”.

547

Lásd ehhez: KIRÁLY MIKLÓS (szerk.): Quo vadis Europa? (Budapest, 2004; benne különösen: MÁDL FERENC: Az európai integráció új fejezetéhez – kihívások és válaszok); MÁDL FERENC: Az európai örökség útjain (Budapest, 1995). 548 WERNHARD MÖSCHEL: Juristisches versus ökonomisches Verständnis eines Rechts der Wettbewerbsbeschrankungen (In [szerkesztő nélkül]: Die Wende in der Europäischen Wettbewerbspolitik – Referate des XXXVI. FIW-Symposiums (Köln, 2004, 63. p.) 549 Római Szerződés 3. Cikk, g) pont

229

A piaci integráció nem lehet független a politikák integrációjától, mivel piac és politika egymással folyamatos kölcsönhatásban van és egymást folyamatosan befolyásolják és érintik. A belső piac kiépítése megelőzi a Szerződésben a politikák összehangolását. A Közösség kezdeti szakaszában a hangsúly ennek megfelelően az egységes piac kiépítésén volt, igazából egy olyan fejlődési tendenciát, haladási irányt jelölve ki, amely az egységes piactól az egységes politikákig ível. Ennek megfelelően a verseny is tulajdonképpen eszközjellegű volt csupán a közösségi belső piaci integráció eléréséhez. A Közösség fejlődése során azonban a verseny e kiegészítő jellege és másodlagos szerepe jócskán megváltozott és az integráció fundamentális értékévé változott. Az integrációs gondolat erősítette a verseny szerepét, a verseny pedig erősítette az integrációt. Ez önmagában, bár egy önmagát serkentő, erősítő folyamatról beszélünk, talán nem lett volna elég ahhoz, hogy a verseny betöltse a neki szánt szerepet. Kellett ehhez egy gyökereiben expanzív gazdasági aktivitás. A középkori apró városállamok kezdetleges, autarch viszonyaiból virágzó kereskedelem nőtt ki, amely után bekövetkezett e tagolt szerkezet egységesülése és a nemzetállamok kialakulása. A fejlődés, ahogy az napjainkban már egyértelműen látszik, nem állt meg itt és a gazdasági aktivitás nem torpan meg az országhatároknál. Ebben a struktúrában az integrációs célok a verseny kiterjesztésével, nem pedig az iparpolitikai regulációval, tervezéssel és szabályozással valósultak meg550. Jelenleg a közösségi belső piaci integrációt felfoghatjuk a politikák integrációjaként, olyan politikák foglalataként, amely a szabad kereskedelmet előmozdító politikákat olvasztja egybe. Ez a folyamat egyébként jól leképezhető a Közösség alapító szerződéseinek szintjén is, amelynek alátámasztásához az Unió fejlődésének egy szakaszára hívjuk itt fel a figyelmet. Egyfelől az Egységes Európai Okmány (Single European Act) 1992-re tűzte ki a piaci integrációt, másfelől ez idő tájt változott meg az integráció elnevezése is, nevezetesen az Európai Gazdasági Közösségből kikerült a gazdasági jelző, jelezvén, hogy a fejlődés egy új szakaszához ért, amely már nem elsősorban vagy nem kizárólagosan gazdasági-piaci természetű551. Az Európai Gazdasági Közösség lényegében a korábban ismert, nemzetállami versenyjogi szabályozáshoz képest struktúrájában és szabályozási körében merőben új rendszert állított fel. A gazdasági integráció megteremtése sikertörténet és e tekintetben a 550 551

AMATO – VAN MIERT – ELLEMANN-JENSSEN: op. cit., 6-7. p. BOUTERSE: op. cit., 7-9. p.

230

versenyjogi szabályozás kiállta a próbát, sőt, a politikai integráció egyre intenzívebb kialakítása mellett is megőrizte kiemelt szerepét. Ez a jelleg valószínűleg nem fog változni az elkövetkezendőkben sem. Felvethető természetesen a kérdés, hogy mennyiben szeparálható el egymástól gazdaság és politika, különösen egy olyan speciális helyzetben, ahol a gazdasági egységesülés és összehangolás „felülről”, azaz politikai döntések révén és „politikai” intézmények által alakult ki. Ebből a szempontból maga a gazdasági egységesedés, a négy szabadság is politikai célként értékelhető, aminek valódi természetéről ha máskor nem, de a mérsékelt „Big Bang”jellegű, tíz új tagot az Unióba vonó legutolsó bővítési kör csatlakozási tárgyalásai és szerződései lerántották a leplet, főleg a munkaerő és a szolgáltatások szabad áramlása elleni, a Tizenötök által tanúsított, félelmek által vezérelt elemi ellenállás tekintetében. Ennek megfelelően a gazdasági célok politikai jellegét nehéz is megkérdőjelezni. A közösségi versenyjog bátran nevezhető úttörő jellegűnek, amely éppen úgy fejlődött és változott, ahogy a gazdasági integráció elmélyült. Olyan példaként szolgál a nemzeti jogalkotások számára, amelyet egyes államok akkor is követnek, ha annak jogharmonizációs kötelezettség vagy egyéb kényszer miatti átvétele nem lenne kötelező. Ez a körülmény is jelzi egyébként, hogy a versenyjog megfelelt az eredetileg rá szabott szerepnek, amit az uniós belső piac megteremtése alátámaszt. A legutóbbi bővítési kör nemcsak az Unió egészét, hanem a versenyjogot is új kihívások elé állította, amely adaptációs reformok évekkel a bővítés előtt megkezdődtek és lényegében a csatlakozás napjáig le is zárultak. Ezzel együtt jelenleg még a jövő kérdése, hogy a közösségi versenyjogi jogfejlődés jelenlegi, új szakasza vajon a korábbi tendenciáknak meg fog-e felelni avagy sem. A gyakran forradalminak ítélt, csatlakozásokra tekintettel megalkotott reformok előkészítettsége miatt van ok a bizakodásra, ám a változások hordereje, nagysága és mélysége nem adhat teret magabiztos előrejelzéseknek, legfeljebb jóslásoknak. A magyar jogalkotás és a közösségi versenyjog viszonya, amely lényegében a kilencvenes évek elején került előtérbe, és az Európai Megállapodással552 kapott igazi lökést azért jelentős, mert megfigyelhető e két joganyag fejlődésének párhuzamos bemutatása révén, hogy hogyan is jutott el a hazai jogfejlődés egy olyan szintre, ami tartalmilag és formailag is 552

1994. évi I. törvény a Magyar Köztársaság és az Európai Közösségek és azok tagállamai között társulás létesítéséről szóló Brüsszelben, 1991. december 16-án aláírt Európai Megállapodás kihirdetéséről.

231

megfelel, sőt lényegében meg is egyezik a közösségi joggal. Természetesen 2004. május 1. e tekintetben is lényeges változást hozott, hiszen a csatlakozással végérvényesen eltűntek a két versenyjog közötti érdemi eltérések. A rend kedvéért fontosnak tartom kiemelni azt, hogy nem csupán a közösségi versenyjog töltötte be a neki szánt történelmi-forradalmi szerepet a kezdetektől mostanáig, hanem – ahogy azt a dolgozat kimutatta – a magyar jogharmonizáció kapcsán a vállalati versenyjogi jogközelítés ugyancsak sikeres és többé-kevésbé zökkenőmentes folyamat volt, még az egyébként sikeresnek ítélt553 magyar jogharmonizáción belül is. A versenyjog fentebb részletezett kiemelt fontossága mellett szerepet játszhatott az adaptáció sikerében az is, hogy itt erősebb volt (lehetett) a gazdasági szféra nyomása. Így fordulhatott elő, hogy gyakorlatilag sokszor szó szerint másolták át a vonatkozó szabályokat törvényhozóink554. A vitathatatlan eredmények azonban természetesen nem teszik feleslegessé vagy alaptalanná azokat a vélekedéseket, amelyek szerint a „jogalkalmazási jogharmonizáció” lesz igazán problematikus555.

553

Lásd pl. SÁRKÖZY TAMÁS: A magyar vállalati jog és az európai jogharmonizáció (In CZUCZAI JENŐ (szerk.): Jogalkotás, jogalkalmazás hazánk EU-csatlakozása küszöbén, Budapest, 2003, 123-128. p. Kritikai nézőpontból: CZUCZAI JENŐ: A magyar jogközelítési folyamat közelmúltja, jelene és várható jövője, ibid. 97-120. p.) 554 Vö. a Római Szerződés 81. Cikk (1) bekezdésnek és a versenytörvény (1996. évi LVII. törvény) 11. § (1) bekezdésének szövegezését. 555 LOMNICI ZOLTÁN (szerk.): Európai intézmények és a jogharmonizáció (Budapest, 1998, 196. p.)

232

233

FELHASZNÁLT IRODALOM ACKERMANN, THOMAS: Art. 85 Abs. 1 EGV und die rule of reason. Köln, 1997. ALBORS-LLORENS, ALBERTINA: EC Competition Law and Policy. Cullompton, 2002. ALEXANDER, WILLY: „Per Se” Rules Under Article 85 EEC? In [szerző és szerkesztő nélkül] European Competition Policy – Essays of the Leiden Working Group on Cartel Problems. Leiden, 1973. AMATO, GIULIANO – VAN MIERT, KAREL – ELLEMANN-JENSSEN, UFFE: The Importance of Competition Policy for the Future of European Integration/La nouvelle Europe: Comment surmonter 40 ans de division? Brüsszel, 1997. AMATO, GIULIANO: Antitrust and the Bounds of Power – The Dilemma of Liberal Democracy in the History of the Market. Oxford, 1997. ANGYAL PÁL – ISAÁK GYULA: Büntető törvénykönyv. Budapest, 1941. ARP, D. JARRET – SWAAK, CHRISTOF R. A.: A Tempting Offer: Immunity from Fines for Cartel Conduct under the European Commission’s New Leniency Notice. European Competition Law Review, 2003/1, 9-18. p. ASCH, PETER – SENECA, J. J.: Is Collusion Profitable? In CALVANI, TERRY – SIEGFRIED, JOHN (szerk.): Economic Analysis and Antitrust Law. Boston, 1979. AZEVEDO, JOÃO PEARCE: Crime and Punishment in the Fight Against Cartels: The Gathering Storm. European Competition Law Review, 2003/8, 400-407. p. ÁDÁM ANTAL: Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás. Budapest, 1998. VAN BAEL, IVO – BELLIS, JEAN-FRANÇOIS: Competition Law of the European Community. Brüsszel, 1994. VAN BAEL, IVO – BELLIS, JEAN-FRANÇOIS: Competition Law of the European Community. Hága, 2005. BAQUERO CRUZ, JULIO: Entre competencia y libre circulación – El derecho constitucional económico de la Comunidad Europea. Madrid, 2002. BAQUERO CRUZ, JULIO: Between Competition and Free Movement – The Economic Constitutional Law of the European Community. Oxford, 2002. BARAKONYI H. ZOLTÁN: National Report – Hungary. In CAHILL, DERMOT (szerk.): The Modernisation of EU Competition Law Enforcement in the EU FIDE 2004 National Reports. Cambridge, 2004. BAROUNOS, D. – HALL, D. F. – RAYNER JAMES, J.: EEC Antitrust Law – Principles and Practice. London, 1975. BAUMGARTEN NÁNDOR – MESZLÉNY ARTUR: Kartellek, trustök. Budapest, 1906. BEESTON, SARAH – HOEHN, TOM: Boundaries of the Firm in EC Competition Law. In GRAYSTON, JOHN (szerk.): European Economics and Law Competition – Trade – Single Market. Bembridge, 1999. BELLAMY, CHRISTOPHER: Impact of the Proposed Reform on National Competition Law and Practice – Some Points of Discussion. In STUYCK, JULES – GILLIAMS, HANS (szerk.): Modernisation of European Competition Law – The Commission’s proposal for a new regulation implementing Articles 81 and 82 EC. Antwerpen, 2002. BELLIS, JEAN-FRANÇOIS: The Determination of Fines for Infringements of Community Competition Rules – An Assessment of Five Years of the 1998 Guidelines. In ADENAS, MADS – HUTCHINGS, MICHAEL – MARDSEN, PHILIP (szerk.): Current Competition Law Vol. II. London, 2004. BELLIS, JEAN-FRANÇOIS – VAN HOVE, KRIS: Multiple Enforcement and Forum Shopping after May 1 2004: Fear for Fear’s Sake? In GERADIN, DAMIEN (szerk.): Modernisation and Enlargement: Two Major Challenges for EC Competition Law. Antwerpen, 2004. BENACCHIO, GIANNANTONIO: Az Európai Közösség magánjoga. Budapest, 2003.

234

BERKE BARNA: Versenyhatósági eljárás és a védelemhez való jog. Magyar Jog, 1995/12., 745-755. p. BERKE BARNA: Versenyjog, nemzetközi kapcsolatok, harmonizáció: kis magyar jogi imperializmus. Jogtudományi Közlöny, 1997/12., 361-376. p. GEORGE A. BERMANN et al.: Cases and Materials on European Community Law. St. Paul, 1993. BISHOP, SIMON: Modernisation of the Rules Implementing Articles 81 and 82. In CLAUSDIETER EHLERMANN – ISABELA ATANASIU (szerk.): European Competition Law Annual 2000: The Modernisation of EC Antitrust Policy. Oxford, 2001. BISHOP, SIMON – RIDYARD, DEREK: E. C. Vertical Restraints Guidelines: Effects-Based or Per Se Policy? European Competition Law Review, 2002/1, 35-38. p. BISHOP, SIMON – WALKER, MIKE: The Economics of EC Competition Law: Concept, Application and Measurement. London, 2002. BLACK, OLIVER: Concerted Practices, Joint Action and Reliance. European Competition Law Review, 2003/5, 219-228. p. BORK, ROBERT H.: The Antitrust Paradox – A Policy at War with Itself. New York, 1978. BORRÁS, BRIGITTE CASTELL: La defensa de la competencia en la C. E. E. Barcelona, 1986. BORRIE, SIR GORDON: UK Competition Law and Policy: A Retrospective. In LONBAY, JULIAN (szerk.): Frontiers of Competition Law. Birmingham, 1994. BOSCHECK, RALF: The EU Policy Reform on Vertical Restraints – An Economic Perspective. World Competition, 2000/4, 3-49. p. BOURGEOIS, JACQUES H. J.: Competition Policy and Commercial Policy. In MARESCEAU, MARC (szerk.): The European Community’s Commercial Policy After 1992: The Legal Dimension. Dordrecht, 1993. BOURGEOIS, JACQUES H. J.: Enforcement of EC Competition Law by National Authorities: Square Pegs in Round Holes? In GORMLEY, LAURENCE (szerk.): Current and Future Perspectives on EC Competition Law. London, 1997. BOUTERSE, ROSITA BIANCA: Competition and Integration – What Goals Count? Deventer, 1994. BOYTHA GYÖRGYNÉ: Versenyjogi ismeretek. Budapest, 1998. BOYTHA GYÖRGYNÉ et al.: Versenyjog. Budapest, 2001. BUNTE, HERMANN-JOSEF – SAUTER, HERBERT: EG Gruppenfreistellungsverordnungen. München, 1988. BURTON, JOHN: Competition over Competition Analysis: a Guide to Some Contemporary Economic Disputes. In LONBAY, JULIAN (szerk.): Frontiers of Competition Law. Birmingham, 1994. BUSTAMANTE, ROGELIO-PEREZ: Fundamentos históricos y jurídicos del derecho de la competencia en la Unión Europea y en España. In LUIS ORTIZ BLANCO – SIMÓN COHEN (szerk.): Derecho de la competencia europeo y español. Madrid, 1999. CABANELLAS, GUILLERMO – MASSAGUER, JOSÉ: Know-How-Agreements and EEC Competition Law. München, 1991. CALVANI, TERRY: Enforcement of Cartel Law in Ireland. In BELL, JOHN – KILPATRICK, CLAIRE (szerk.): The Cambridge Yearbook of European Legal Studies. Cambridge, 2005. CAWTHRA, BRUCE: Restrictive Agreements in the E.E.C. – The Need to Notify. London, 1972. COSMA, HÅKON A. – WHISH, RICHARD: Soft Law in the Field of EU Competition Policy. European Business Law Review, 2003/1, 25-56. p. CRAIG, PAUL – DE BÚRCA, GRÁINNE: EC Law. Oxford, 1999. CRAIG, PAUL – DE BÚRCA, GRÁINNE: EC Law. Oxford, 2003. CROTTI, ALFRED F.: Trading under EEC and US Antitrust Laws. London, 1977.

235

CSÉPAI BALÁZS – UJVÁRI ÁKOS: A versenyt korlátozó megállapodás közbeszerzési és koncessziós eljárásban való büntethetőségének kérdésköre. Jogtudományi Közlöny, 2006/6, 221-233. p. CZUCZAI JENŐ (szerk.): Jogalkotás, jogalkalmazás hazánk EU-csatlakozása küszöbén. Budapest, 2003. DANNECKER, GERHARD – KÖRTEK, YASEMIN: General Report. In uők. (szerk.): Competition Law Sanctioning in the European Union. Hága, 2004. DARÁZS LÉNÁRD: A vertikális kartelltilalom a magyar jogban és jogharmonizációs kötelezettségeink – egy javaslat a megoldásra. Magyar Jog, 1994/12, 724-729. p. DARÁZS LÉNÁRD: Az „európai kartelljog” hatása az „európai magánjog” fejlődésére In (szerkesztő nélkül): Liber Amicorum – Studia L. Vékás Dedicata. Budapest, 1999. DERINGER, ARVED: Stellungnahme zum Weißbuch der Europäischen Kommission über die Modernisierung der Vorschriften zur Anwendung der Art. 85 und 86 EG-Vertrag. Europäische Zeitschrift für Wirtschaftsrecht, 2000/1, 5-11. p. DINGER, FELIX: The Future of Liner Conferences in Europe – A Critical Analysis of Agreements in Liner Shipping under Current European Competition Law. Frankfurt am Main, 2004. DOLFEN, MICHAEL: Der Verkehr im Europäischen Wettbewerbsrecht. Heidelberg, 1991. EHLERMANN, CLAUS-DIETER – DRIJBER, BEREND: Legal Protection of Enterprises: Administrative Procedure, in Particular Access to Files and Confidentiality. European Competition Law Review, 1996/17, 375. p. EHLERMANN, CLAUS-DIETER – LAUDATI, LARAINE L. (szerk.): European Competition Law Annual 1997: Objectives of Competition Policy. Oxford, 1998. EHLERMANN, CLAUS-DIETER: The Modernisation of EC Antitrust Policy – A Legal and Cultural Revolution. Common Market Law Review, 2000/3, 537-590. p. FAULL, JONATHAN – NIKPAY, ALI (szerk.): The EC Law of Competition. Oxford, 1999. FAZEKAS JUDIT – ASZTALOS ZSÓFIA – SÓS GABRIELLA (szerk.): Csatlakozás – jogközelítés. Budapest, 2003. FEHÉRVÁRY JENŐ: Magyar kereskedelmi jog rendszere. Budapest, 1941. FEJØ, JENS: Monopoly Law and Market – Studies of EC Competition Law with US American Antitrust Law as a Frame of Reference and Supported by Basic Market Economics. Deventer, 1990. FISHER, FRANKLIN M.: Can Exclusive Franchises Be Bad? In uő. (szerk.): Antitrust and Regulation. Cambridge, 1985. FÖLDI ANDRÁS – HAMZA GÁBOR: A római jog története és institúciói. Budapest, 2005. FÖLDI ANDRÁS: Kereskedelmi jogintézmények a római jogban. Budapest, 1997. FRIEDMANN, WOLFGANG GASTON: Law in a Changing Society. London, 1972. GAL, MICHAL S.: Reality Bites (or Bits): The Political Economy of Antitrust Enforcement. In HAWK, BARRY (szerk.): International Antitrust Law and Policy 2001. Huntington, 2002. GEIGER, ANDREAS: Das Weißbuch der EG-Kommission zu Art 81, 82 EG – Eine Reform, besser als ihr Ruf. Europäische Zeitschrift für Wirtschaftsrecht, 2000/6, 165-170. p. GELLHORN, ERNEST – KOVACIC, WILLIAM E.: Antitrust Law and Economics. St. Paul, 1994. GERADIN, DAMIEN: Competition Between Rules and the Rules of Competition: A Legal and Economic Analysis of the Proposed Modernization of the Enforcement of EC Competition Law. The Columbia Journal of European Law, 2002/1, 1-28. p. VAN GERVEN, GERWIN: The Application of Article 81 in the New Europe. In HAWK, BARRY (szerk.): International Antitrust Law and Policy 2003. Huntington, 2004. GOYDER, D. G.: EC Competition Law. Oxford, 1993. GOYDER, J. D.: EC Competition Law. Oxford, 2004. GOYDER, JOANNA: EC Distribution Law. London, 1992.

236

GREAVES, ROSA: Transport Law of the European Community. London, 1991. GREAVES, ROSA: EC Block Exemption Regulations. Chichester, 1994. GREEN, NICHOLAS: Practical Implications of Reform. In RIVAS, JOSÉ – HORSPOOL, MARGOT: Modernisation and Decentralisation of EC Competition Law. Hága, 2000. GREEN, NICHOLAS: The Road to Conviction – The Criminalisation of Cartel Law. In HAWK, BARRY (szerk.): International Antitrust Law and Policy 2003. Huntington, 2004. GREEN, NICHOLAS: Will Modernisation Increase Litigation in National Competition Authorities and the National Courts? In GERADIN, DAMIEN (szerk.): Modernisation and Enlargement: Two Major Challenges for EC Competition Law. Antwerpen, 2004. GUERSENT, OLIVIER: The Fight Against Secret Horizontal Agreement in EC Competition Policy. In HAWK, BARRY (szerk.): International Antitrust Law and Policy 2003. Huntington, 2004. GUYÉNOT, JEAN – D’EVEGNÉE, CHARLES P.: European Antitrust Law of the Common Market Párizs, 1976. GYÖRGY ERNŐ: A gazdasági verseny jogi kérdései. Budapest, 1976. HARDING, CHRISTOPHER – JOSHUA, JULIAN: Regulating Cartels in Europe – A Study of Legal Control of Corporate Delinquency. Oxford, 2003. HARGITA ÁRPÁD – TÓTH TIHAMÉR: God Forbid Bid-Riggers: Developments under the Hungarian Competition Act. World Competition, 2005/2, 205-231. p. HILDEBRAND, DORIS: The Role of Economic Analysis in the EC Competition Rules. Dordrecht, 1998. KATJA HØEGH: Succession of Liability for Competition Law Infringements – the Cement Judgements. European Competition Law Review, 2004/9, 534-537. p. HUTCHINGS, MICHAEL: The Competition Between Law and Economics. European Competition Law Review, 2004/9, 531-533. p. HYLTON, KEITH N.: Antitrust Law Economic Theory and Common Law Evolution. Cambridge, 2003. IDOT, LAURENCE: A Necessary Step Towards Common Procedural Standards of Implementation for Articles 81 and 82 EC Within the Network. In EHLERMANN, CLAUSDIETER – ATANASIU, ISABELA (szerk.): European Competition Law Annual 2002: Constructing the Network of Competition Authorities. Oxford, 2004. ISACHSEN, ARNE JON – HAMILTON, CARL B. – GYLFASON, THORVALDUR: Ismerjük meg a piacgazdaságot. Budapest, 1995. JACOBS, ANDREAS: Zur Vereinbarkeit von Kartellabsprachen der internationalen Linienschiffahrt mit Artikel 85 EWG-Vertrag. Baden-Baden, 1991. JESTAEDT THOMAS: EU-Kartellrecht – Ein Leitfaden für deutsche und österreichische Unternehmen. Brüsszel, 1996. JONES, ALISON – SUFRIN, BRENDA: EC Competition Law – Text, Cases and Materials. Oxford, 2001. JONES, ALISON – SUFRIN, BRENDA: EC Competition Law – Text, Cases and Materials. Oxford, 2004. DE JONG, H. W.: The Economics of Concerted Practices (Collusion). In [szerző és szerkesztő nélkül] European Competition Policy – Essays of the Leiden Working Group on Cartel Problems. Leiden, 1973. KANG, JONG-SOON – FINDLAY, CHRISTOPHER: Regulatory Reform in the Maritime Industry. In FINDLAY, CHRISTOPHER – WARREN, TONY (szerk.): Impediments to Trade in Services. London, 2000. KANTZENBACH, ERHARD: Die Funktionsfähigkeit des Wettbewerbs. Göttingen, 1967. KÁLLAI HEDVIG – KENDE TAMÁS: Lenni vagy nem lenni: az 1400/2002. sz. bizottsági rendelet és hatása a gépjármű-forgalmazás piacán. Európai Jog, 2004/3, 31-39. p.

237

KENDE TAMÁS (szerk.): Európai közjog és politika. Budapest, 1998. KENDE TAMÁS – SZŰCS TAMÁS (szerk.): Európai közjog és politika. Budapest, 2002. KIRÁLY MIKLÓS (szerk.): Az Európai Közösség kereskedelmi joga. Budapest, 2003. KJØLBYE, LARS: The New Commission Guidelines on the Application of Article 81 (3): An Economic Approach to Article 81. European Competition Law Review, 2004/9, 566577. p. KOBAYASI, HIDEAKI: Working Paper. In EHLERMANN, CLAUS-DIETER – LAUDATI, LARAINE L. (szerk.): European Competition Law Annual 1997: Objectives of Competition Policy. Oxford, 1998. KOMNINOS, ASSIMAKIS P.: New Prospects for Private Enforcement of EC Competition Law: Courage v. Crehan and the Community Right to Damages. Common Market Law Review, 2002/3, 447-487. p. KORAH, VALENTINE: EC Competition Law and Practice. London, 1994. KORAH, VALENTINE: EC Competition Law and Practice. Oxford, 2000. KUNCZ ÖDÖN: Kartelljogunk reformja. Gazdasági Jog, 1940. LAMPERT, THOMAS et al.: EG-KartellVO. Heidelberg, 2004. LANE, ROBERT: EC Competition Law. Harlow, 2000. LENKOVICS BARNABÁS: A dologi jog vázlata. Budapest, 2001. LIEBSCHER, CHRISTOPH – FLOHR, ECKHARD – PETSCHE, ALEXANDER (szerk.): Handbuch der EU-Gruppenfreistellungsverordnungen. München, 2003. LOMNICI ZOLTÁN (szerk.): Európai intézmények és a jogharmonizáció. Budapest, 1998. LUGARD, PAUL – HANCHER, LEIGH: Honey, I Shrunk the Article! – A Critical Assessment of the Commission’s Notice on Article 81 (3) of the EC Treaty. European Competition Law Review, 2004/7, 410-420. p. MANGAS MARTÍN, ARACELI – LIÑÁN NOGUERAS, DIEGO J.: Instituciones y derecho de la Unión Europea. Madrid, 2002. MARENCO, GIULIANO: Does a Legal Exception System Require an Amendement of the Treaty? In EHLERMANN, CLAUS-DIETER – ATANASIU, ISABELA (szerk.): European Competition Law Annual 2000: The Modernisation of EC Antitrust Policy. Oxford, 2001. MÁDL FERENC: Az Európai Gazdasági Közösség joga. Budapest, 1974. MCKIE, JAMES W.: Market Definition and the SIC Approach. In FISHER, FRANKLIN M.: (szerk.): Antitrust and Regulation. Cambridge, 1985. MENDELSOHN, MARTIN – ROSE, STEPHEN: Guide to the EC Block Exemption for Vertical Agreements. Hága, 2002. MENYHÁRD ATTILA: A jóerkölcsbe ütköző szerződések. Budapest, 2004. MERKIN, ROBERT – WILLIAMS, KAREN: Competition Law: Antitrust Policy in The United Kingdom and the EEC. London, 1984. MESTMÄCKER, ERNST-JOACHIM: The Modernisation of EC Antitrust Policy: Constitutional Challenge or Administrative Convenience? In EHLERMANN, CLAUS-DIETER – ATANASIU, ISABELA (szerk.): European Competition Law Annual 2000: The Modernisation of EC Antitrust Policy. Oxford, 2001. MESTMÄCKER, ERNST-JOACHIM – SCHWEITZER, HEIKE: Europäisches Wettbewerbsrecht. München, 2004. MILL, JOHN STUART: A System of Logic. London, 1936. MISKOLCZI BODNÁR PÉTER: A versenytörvény magyarázata. Budapest, 2002. MONTI, GIORGO: Article 81 EC and Public Policy. Common Market Law Review, 2002/5, 1057-1099. p. MONTI, MARIO: EU Competition Policy After May 2004. In HAWK, BARRY (szerk.): International Antitrust Law and Policy 2003. Huntington, 2004.

238

MONTI, MARIO: Modernisation: What Does Future Hold? In GERADIN, DAMIEN (szerk.): Modernisation and Enlargement: Two Major Challenges for EC Competition Law. Antwerpen, 2004. MOTTA, MASSIMO: Competition Policy Theory and Practice. Cambridge, 2004. MÖSCHEL, WERNHARD: Juristisches versus ökonomisches Verständnis eines Rechts der Wettbewerbsbeschränkungen. In (szerkesztő nélkül) Die Wende in der Europäischen Wettbewerbspolitik – Referate des XXXVI. FIW-Symposiums. Köln, 2004. NEALE, A. D. – GOYDER, J. D.: The Antitrust Laws of the United States of America – A Study of Competition Enforced by Law. Cambridge, 1980. NIZSALOVSZKY ENDRE: A Ptk. tervezete és a tisztességtelen verseny. Magyar Jog, 1958/12, 360-365. p. OBERDORFER, CONRAD W. – GLEISS, ALFRED – HIRSCH, MARTIN: Common Market Cartel Law. Chicago, 1971. OHLY, ANSGHAR: Irány a harmonizált európai versenyjog? – A tisztességtelen kereskedelmi praktikákról szóló EK irányelv. Jogtudományi Közlöny, 2005/11, 443-453. p. ORTIZ BLANCO, LUIS: EC Competition Procedure. Oxford, 1996. PAMPEL, GUNNAR: Rechtsnatur und Rechtswirkungen horizontaler und vertikaler Leitlinien im reformierten europäischen Wettbewerbsrecht. Baden-Baden, 2005. PAULIS, EMIL: Latest Commission Thinking and Progress on the Modernisation of Regulation 17. In [szerző és szerkesztő nélkül] l’Association Européenne des Avocats (A.E.A.) Congress, European Competition Law: a New Role for Member States. Brüsszel, 2001. PEEPERKORN, LUCAS: Commission’s Policy Review on Vertical Restraints. In GRAYSTON, JOHN (szerk.): European Economics and Law Competition – Trade – Single Market. Bembridge, 1999. PEEPERKORN, LUC – KILJAŃSKI, KAMIL: Franchising and the New EC Competition Rules. In SCHULZE, REINER (szerk.): Franchising im Europäischen Privatrecht. Baden-Baden, 2001 PEEPERKORN, LUC: E. C. Vertical Restraints Guidelines: Effects-Based or Per Se Policy? – A Reply. European Competition Law Review, 2002/1, 38-41. p. POSNER, RICHARD A.: Antitrust law – An Economic Perspective. Chicago, 1976. POSNER, RICHARD: The Problem of Market Definition. In CALVANI, TERRY – SIEGFRIED, JOHN (szerk.): Economic Analysis and Antitrust Law. Boston, 1979. RAHL, JAMES A. (szerk.): Common Market and American Antitrust. New York, 1970. REICH, NORBERT: Competition Law and the Consumer. In GORMLEY, LAURENCE (szerk.): Current and Future Perspectives on EC Competition Law. (1997, London) RILEY, ALAN: EC Antitrust Modernisation: The Commission Does Very Nicely – Thank You! Part One: Regulation 1 and the Notification Burden. European Competition Law Review, 2003/11, 604-615. p. RITTER, LENNART – BRAUN, W. DAVID – RAWLINSON, FRANCIS: European Competition Law: A Practicioner’s Guide. Hága, 2000. RITTNER, FRITZ: A szerződés és a verseny viszonyáról. Jogtudományi Közlöny, 1992/5, 234243. p. RIVAS, JOSÉ – STROUD FRANK: Developments in EC Competition Law in 1999/2000: An Overview. Common Market Law Review, 2001/4, 935-990. p. ROBERTSON, AIDAN: Modernisation of European Union Competition Law. A gazdasági jog időszerű kérdései Magyarországon és a világban című konferencián, Szegeden, 2002. november 11-én elhangzott előadás szerkesztett változata, kézirat ROSE, VIVIEN – CHILD, GRAHAM (szerk.): Common Market Law of Competition. (1993, London) SAUTER, ROLF: Competition Law and Industrial Policy in the EU. Oxford, 1997.

239

SÁRKÖZY TAMÁS: A társasági törvény kommentárja. Budapest, 1993. SÁRKÖZY TAMÁS: A generálklauzula szükségességéről a versenytörvényben. Gazdaság és Jog, 1994/4, 15-16. p. SCHAUB, ALEXANDER: The Reform of Regulation 17/62: The Issues of Compatibility, Effective Enforcement and Legal Certainity. In EHLERMANN, CLAUS-DIETER – ATANASIU, ISABELA (szerk.): European Competition Law Annual 2000: The Modernisation of EC Antitrust Policy. Oxford, 2001. SCHAUB, ALEXANDER: Continued Focus on Reform: Recent Developments in EC Competition Policy. In HAWK, BARRY (szerk.): International Antitrust Law and Policy 2001. Huntington, 2002. SCHAUB, ALEXANDER: The Commission’s Position in the Network. In EHLERMANN, CLAUSDIETER – ATANASIU, ISABELA (szerk.): European Competition Law Annual 2002: Constructing the Network of Competition Authorities. Oxford, 2004. SCHMALANSEE, RICHARD: Empirical Studies of Rivalrous Behavior. In BONNANO, GIACOMO – BRANDOLINI, DARIO (szerk.): Industrial Structure in the New Industrial Economics. Oxford, 1990. SCHMIDT, INGO – SCHMIDT, ANDRÉ: Europäische Wettbewerbspolitik. München, 1997. SCHRÖTER, HELMUT: Vertical Restrictions Under Article 85 EC: Towards a Moderate Reform of Current Competition Policy. In GORMLEY, LAURENCE (szerk.): Current and Future Perspectives on EC Competition Law. (1997, London) SCHRÖTER, HELMUT – JAKOB, THINAM – MEREDER, WOLFGANG (szerk.): Kommentar zum Europäisches Wettbewerbsrecht. Baden-Baden, 2003. SCHWENN, DIRK M.: Die Dezentralisierung der Wettbewerbskontrolle nach dem Weißbuch. Recht der Internationalen Wirtschaft, 2000/3. SJOSTRÖM, WILLIAM: Collusion in Ocean Shipping: A Test of Monopoly and Empty Core Models. Journal of Political Economy, 1989/5, 1160-1179. p. SMITH, ADAM: A nemzetek gazdagsága. Budapest, 1992. SOMLÓ BÓDOG: Az állami beavatkozás. Budapest, 1907. SULLIVAN, E. THOMAS (szerk): The Political Economy of the Sherman Act. Oxford, 1991. SUBIOTTO, ROMANO – AMATO, FILIPPO: The Reform of the European Competition Policy Concerning Vertical Restraints. Antitrust Law Journal, 2001/1. SZALAY GYULA: A fuvarjog alapjai. Győr, 2001. SZEGEDI ANDRÁS: Az európai versenyjog új szabályai. Magyar Jog, 2005/6., 343-351. p. SZLADITS KÁROLY: A magyar magánjog vázlata 1-2. köt. Budapest, 1937. TATTAY LEVENTE: Az ipari tulajdon és a versenyjog kollíziójának feloldása az Európai Közösségben. Magyar Jog, 1999/5, 294-306. p. TELSER, LESTER G.: Theories of Competition. New York, 1988. TEMPLE-LANG, JOHN: Decentralised Application of Community Competition Law. In RIVAS, JOSÉ – HORSPOOL, MARGOT (szerk.): Modernisation and Decentralisation of EC Competition Law. Hága, 2000. TESAURO, GIUSEPPE: Modernisation and Decentralisation of EC Competition Law. In RIVAS, JOSÉ – HORSPOOL, MARGOT (szerk.): Modernisation and Decentralisation of EC Competition Law. Hága, 2000. TÓTH TIHAMÉR: A közösségi versenyjog alkalmazása a tagállami bíróságok előtt – egy reform, amelyre már a magyar bíróknak is figyelniük kell. In BÁNDI GYULA (szerk.): Ünnepi kötet Boytha Györgyné tiszteletére. Budapest, 2002. TÓTH TIHAMÉR: EU Enlargement and Modernisation of Competition Law: Some National Experiences. In GERADIN, DAMIEN (szerk.): Modernisation and Enlargement: Two Major Challenges for EC Competition Law. Antwerpen, 2004. VÁRNAY ERNŐ – PAPP MÓNIKA: Az Európai Unió joga. Budapest, 2005.

240

VÄTH, ANDREAS: Die Wettbewerbskonzeption des Europäischen Gerichtshofs. Bayreuth, 1987. VENIT, JAMES S.: Brave New World: The Modernization and Decentralization of Enforcement Under Articles 81 and 82 of the EC Treaty. Common Market Law Review, 2003/3, 545580. p. VEROUDEN, VINCENT: Vertical Agreements and Article 81 (1) EC: The Evolving Role of Economic Analysis. Antitrust Law Journal, 2003/2. VÉKÁS LAJOS (szerk.): Európai közösségi jogi elemek a magyar magán- és kereskedelmi jogban. Budapest, 2001. VÉKÁS LAJOS: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései. Budapest, 2001. VÍGH JÓZSEF FERENC: Gyökeres változások az EK kartell-szabályozásában. A vertikális kartellekre vonatkozó csoportmentesítési rendelet. Külgazdaság Jogi Melléklete, 2001/2, 17-32. p. VILÁGHY MIKÓS: A Polgári Törvénykönyv felülvizsgálatának elvi kérdései. Magyar Jog, 1971/6, 330-336. p. VINCZE ATTILA (szerk.): Iparjogvédelmi kézikönyv. Budapest, 1989. VISSI FERENC: A versenytörvény módosításának gazdaságpolitikai háttere. Gazdaság és Jog, 1996/7-8, 15-20. p. VÖRÖS IMRE: A versenyjog fejlődésének nemzetközi tapasztalatai és a hazai versenyjogi szabályozás továbbfejlesztése. Állam- és Jogtudomány, 1989/3-4, 774-835. p. VÖRÖS IMRE: Verseny, kartell, ár. Budapest, 1991. VÖRÖS IMRE: Összehasonlító versenykorlátozási jog. Jogtudományi Közlöny, 1992/4, 144156. p. VÖRÖS IMRE: A nemzetközi kooperációs szerződések. Budapest, 1995. VÖRÖS IMRE: Az európai versenyjogok kézikönyve. Budapest, 1996. WALDHERR, MARKUS: Die Rule of Reason im europäischen und US-amerikanischen Wettbewerbsrecht. Bécs, 2001. VAN DE WALLE DE GHELCKE, BERNARD: Modernisation: Will It Increase Litigation in the National Courts and Before National Authorities? In GERADIN, DAMIEN (szerk.): Modernisation and Enlargement: Two Major Challenges for EC Competition Law. Antwerpen, 2004. WELLS, WYATT: Antitrust and the Formation of the Postwar World. New York, 2002. WHISH, RICHARD: Competition Law. London, 2003. VAN DER WIELEN, J. G.: Validity and Nullity of Restrictive Business Agreements. In [szerző és szerkesztő nélkül] European Competition Policy – Essays of the Leiden Working Group on Cartel Problems. Leiden, 1973. WILLEMSEN, ADRIAAN: Wettbewerbstheorie – Wettbewerbspolitik und die kartellrechtlichen Bestimmungen des EWG-Vertrages und des EFTA-Vertrages. Bern, 1971. WILLIAMSON, OLIVER E.: Transaction Cost Economics. Aldershot, 1995. WILS, WOUTER P. J.: The Principle of Ne Bis in Idem in EC Antitrust Enforcement: A Legal and Economic Analysis. World Competition, 2003/2, 131-148. p. WILS, WOUTER P. J.: Regulation 1/2003: A Reminder of the Main Issues. In GERADIN, DAMIEN (szerk.): Modernisation and Enlargement: Two Major Challenges for EC Competition Law. Antwerpen, 2004. WILS, WOUTER P. J.: Principles of European Antitrust Enforcement. Oxford, 2005. WILS, WOUTER P. J.: Is Criminalization of EU Competition Law the Answer? World Competition, 2005/2, 117-159. p. WOHLFAHRT, ERNST et al.: Die Europäische Wirtschaftsgemeinschaft – Kommentar zum Vertrag. Frankfurt – Berlin, 1960.

241

WOUDE, MARC: National Courts and the Draft Regulation on the Application of Articles 81 and 82 EC. In STUYCK, JULES – GILLIAMS, HANS (szerk.): Modernisation of European Competition Law – The Commission’s proposal for a new regulation implementing Articles 81 and 82 EC. Antwerpen, 2002. ZUBER, ANDREAS: Die EG-Kommission als amicus curiae. Köln, 2001. YSEWYN, JOHAN – JORDAN, EVE: Cashing in on Cartels. European Competition Law Review, 2003/6, 235-237. p. (szerző nélkül; OECD): Competition Policy and Vertical Restraints: Franchising Agreements. Párizs, 1994. VAN DER

242