„Az én Kárpátaljám” pályázati munka Rompos Laura Veresegyházi Katolikus Gimnázium
Kárpátalján jártunk -Igen? - néztem vissza a tanárúrra, amikor az utánam szólt. Épp ki akartam menni az udvarra pingpongozni, így nem igazán tudtam örülni a töritanárom hirtelen felbukkanásának. -Laudetur Jesus Christus! - köszöntöttem hivatalosan, amikor végül odaért elém. A tanárom közel 2 méter magas, így mindig hátra kell döntenem a fejem amikor hozzám beszél. -In aeternum, amen, Laura. Anyukád olvasta az e-mailt? -kérdezte. -Ööö… nem hiszem. Milyen e-mailt? -kérdeztem vissza, közben erősen kutatva az emlékeim között. -A kárpátaljai útról. -A miről? - értetlenkedtem egyre jobban összezavarodva. Miről van szó? Milyen kárpátaljai út? -Van egy ilyen lehetőség, hogy mindkét osztályból 5-5 tanuló, akik eddigi tanulmányi eredményük és közösségi munkájuk alapján kerültek kiválasztásra, részt vehetnek egy tanulmányi kiránduláson Kárpátalján. A további infókat elküldtem e-mailben anyukádnak. - mondta a tanárúr, szemében az őszinte kéréssel: „Légy szíves, Laura, fogd fel, mert nem szeretném még egyszer elismételni!” -Ööö… Értem…-válaszoltam cseppet sem értelmesen, közben igyekezve összerakni a fejemben a kirakós darabjait. Ez a beszélgetés pont két hete volt. Ma, az Úr 2017-ik évében, Mindszent hava 16. napját írjuk, egész pontosan pedig hajnali 2 óra és 24 perc. Nagypapám tehát 4 óra és 36 perc múlva jön értem, hogy bevigyen a Hősök terére, ahonnan indul velünk a busz Kárpátaljára. Utazások, vagy számomra fontosabb napok előtt sosem tudtam sokáig aludni. Amúgy is felkelek mindennap hatkor, iskolaidőben pedig ötkor, hogy elérjem a buszt, ezért nem is tudnék 7 óránál többet aludni.
Ennek következtében keltem ma fel 2 óra 17 perckor. Próbáltam visszaaludni, forgolódtam egyik oldalamról a másikra, de azon kívül, hogy bizonyos idő után elszédültem, mást nem értem el. Három órakor végül úgy döntöttem, hogy ideje felkelni. Felöltöztem, és a hátizsákom tartalmát még egyszer átellenőriztem. Útlevél. Igazolványok. Telefon. Telefontöltő. Enni, innivaló. Mire kétszer ki-és bepakoltam a táskát, nagyot sóhajtva el kellett fogadnom, hogy tényleg mindent bepakoltam. Két órával később óvatosan, zokniban lopakodtam le a lépcsőn a konyhába. Édesanyám már ott volt. Halkan köszöntünk egymásnak, és elkezdte sorolni, hogy hova mit csomagolt még be, sorolta, hogy milyen ennivalókat készített, az almás süteményt iderakta, a szendvicset meg amoda. Kapkodva figyeltem minden szavára, miközben lassan rájöttem, hogy ezen igyekezetem fölösleges, minthogy az én agykapacitásommal úgyse lehet ennyi mindent megjegyezni. Majd, ha éhes leszek, úgyis megtalálom. Nagypapám pontban 7-kor megállt a kapunk előtt. Gyorsan elbúcsúztam a családomtól. A szüleim megöleltek, és biztosítottak arról, hogy mennyire fogok hiányozni. A nagyobbik öcsém is átölelt, a kisebbik pedig valahol a térdem környékén csimpaszkodott belém, neki most esett le, hogy elmegyek itthonról. Ennek ellenére egyik se vette nagyon fel a dolgot, a nagyobbik még mondta, hogy érezzem jól magam, utána visszamentek a nappaliba játszani. Velük szemben a nővérem körülbelül úgy búcsúzott, mintha legalábbis katonának vonulnék be, nem pedig egy kirándulásra mennék. Miután őt is biztosítottam arról, hogy egészben visszaérek, nem mászok fel magas helyekre, ahonnan leeshetek, és csak olyasmit eszek meg, amit ismerek, végre elindulhattam. Nagypapával többnyire csöndben telt az út. Egyikünk se az a beszédes típus. Olyan pontosan érkeztünk oda a Hősök terére, hogy a svájci kakukkos óra sem pontosabb minálunk. Elég sokan gyülekeztünk már ott a „Műcsarnok mögötti nagyon nagy parkolóban”, ahogy azt a tanárúr megfogalmazta. Magas alakját nem volt nehéz észre venni a tömegben. Miután elköszöntem nagypapától, és neki is megígértem, hogy nagyon jó kislány leszek, csatlakoztam az iskolám csapatához. -Na! - kezdett bele Regi a haditerv ismertetésébe: - Nándi, amikor már be lehet majd pakolni a csomagokat, mi visszük a te bőröndödet is, te pedig rohansz, és lefoglalod a hátsó a széksort. Oké?
-De miért én? - akadékoskodott Nándi. A „Regi kontra Nándi” szócsata úgy végződött, hogy mindannyian rohantunk bepakolni a csomagjainkat, utána pedig a busz hátuljába. Végül is sikerült lefoglalnunk a hátsó széksort, nagy örömünkre, illetve a többi iskolából valóknak nagy bosszúságára. Persze hogy ez a legjobb hely az egész buszon. Miután már valamennyien a buszon voltunk, még vártunk vagy fél órát, igazából azóta se tudjuk, hogy miért. Talán vártunk még valakire. Amikor a busz végül elindult, már egyikünk se gondolkozott ilyen értelmetlen dolgokon. Az leghátul ültem az ablaknál. Mellettem Nándi, őmellette Anna, mellette pedig a másik ablaknál Regi. Előttem Máté és Barbi, őelőttük a tanárúr. A másik oldalon, Nóri és Bogi, előttük pedig Norbi és Ádám, akiket nem ismertem valami jól, tekintve hogy az „A”, vagyis a reál osztályba járnak, és egy közös óránk sincs. Az út nagy részében vagy aludtam, vagy pedig zenét hallgattam. Vagy egyszerre mindkettőt. Úgy két óra múlva a hasam jelezte, hogy „Laura, nem vagy normális, már 11 óra és még nem ettél ma semmit!!!” Gondolom, mindenki belátja, hogy egy ilyen erélyes követelésnek nem lehet ellenállni, úgyhogy belenéztem a hátizsákomba, hogy valami ehetőt keressek. Már sokszor gondolkoztam rajta, hogy anyu, amikor elutazok egy hétre, miért három hónapra való élelmet csomagol be. Az egyik magyarázatom az, hogy a többi gyerekre is gondol, hátha nekik nem adtak elég kaját. A másik pedig az, hogy úgy gondolja, hogy alapjáraton ennyit kéne ennem. A baj pedig ott van, hogy számomra egyik magyarázat sem kielégítő. Zenét hallgatva, egy szendvicsen rágódva néztem a mellettem elsuhanó tájat. „Elindultam szép hazámból, Vitézlő magyar világból, Visszanéztem félutamból, Szememből a könny kicsordul.” (Dalriada)
-szólt a dal a fülembe. Igen… Tényleg az. Arra keltem fel, hogy bevertem a fejem az előttem lévő ülésbe. Miután összeszedtem magam, feltűnt, hogy a busz megállt. Ahogy kinéztem az ablakon, egy Tesco-t pillantottam meg. Ekkor mondták, hogy a buszsofőrünknek el kell intéznie valamit, és
mi ez idő alatt szétkaphatjuk a beregsurányi Tesco-t. Nem tudom, hogy miért gondolták azt, hogy jó ötlet egy csapat fiatalt elengedni a láncról, de hát ők tudják… A mi kis csapatunk körülbelül tíz perc alatt kivásárolta magát, ezután pedig úgy döntöttünk, hogy a zsákmánnyal együtt helyet foglalunk a Tesco bejáratánál, a padlón. Ott ültünk körben a földön, beszélgetve, és figyelve, hogy hogyan kerülnek ki minket az emberek. Úgy félóra múlva tovább indultunk, és rövidesen a határhoz értünk. Itt megint (majdnem) évekig tartó egyhelyben való stagnálás következett. Egész pontosan négy óráig. Estefelé érkeztünk Beregszászra. Itt sebtében üdvözölt minket az idegenvezetőnk, aztán már kezdte is. Körbevezetett minket az estére kivilágított Beregszászon, megmutatta a templomot, meg még sok mást. Őszintén, már olyan kimerült voltam, hogy nem tudtam figyelni rá. Valami olyasmi még rémlik, hogy elmentünk egy pénzváltóhoz, aztán végleg lekapcsolt az agyam. Már hajnali negyed 3-óta dolgozott szegény… Arra még emlékszem, amikor visszamentünk a buszhoz, és eljöttünk a szállásra. Mind a negyvenvalamennyi gyerek ott sereglett a hotel előterében, amikor beosztották a szobákat. Én Bogival, Annával és Nórival kerültem egy szobába, aminek nagyon örültem. Volt ugyan róla szó, hogy direkt más iskolák diákjaival raknak minket egy szobába, hogy „ismerkedjünk egymással”. Valahogy ez egyikünknek sem tetszett volna. A mi csapatunkból Regi és Barbi kerültek másik szobába, a fiúk mind a négyen együtt maradtak. Megkaptuk a kulcsot, 25-ös szoba. -Az merre lehet? - kérdeztem csak úgy magamtól, de rögtön megkaptuk a recepcióról a választ. -A 23-27-es szobák a harmadik emeleten vannak. -Éljen…- sóhajtottam nagyot, fel nézve a végtelennek tűnő lépcsősorra. Tehát most így félholtan még felrángatjuk a cuccunkat a harmadikra. Hurrá! Egy élmény volt. Mire végre felértünk, már azt se tudtam mi a nevem. Körbe néztem a szépen berendezett szobácskában. Gyorsan eldöntöttük, melyik ágy kié legyen, aztán átnéztünk a srácokhoz. Később vacsorázni mentünk. Találtunk egy tíz fős asztalt, ahova mindnyájan odafértünk. Vacsi után nem sokkal mentünk is aludni. Valamennyien nagyon ki voltunk fáradva.
-Neeee- nyöszörögtem álmosan, amikor Anna felkapcsolta a mosdóban a villanyt, és a fény éppen a szemembe világított. -Atomvillanás -morogtam átfordulva a másik oldalamra. -Jaj, bocsi Laura- hallottam valahonnan a fény mögül Anna hangját. – Felébresztettelek? -Á, nem. –motyogtam ironikusan, miközben ránéztem a telefonomra. Hajnali 6. Alig aludtunk 5 és fél órát. Anna normális vajon? Egy félóra múlva már mindannyian ébren voltunk. Átmentünk felkelteni a fiúkat. Persze hogy még az igazak álmát aludták. A huszonkettedik kopogtatásunkra végre kinyílt az ajtó, és ott állt mögötte Norbi. Haja kócos, szemei félig csukva, és látszik, hogy ebben a pillanatban kelt fel. Rögtön miután beengedett minket, vissza is feküdt aludni. Anna idegesen nézte meg a telefonját. Hétre kellett leérnünk reggelizni. -Ne már, fiúk, keljetek! Még kilenc percetek van! -Jó… Kész leszünk… De tényleg…-motyogta Máté két ásítás között. Ez után az ígéret után Annával visszamentünk a szobánkba. Hétkor elindultunk lefelé a lépcsőn, közben pedig benéztünk a fiúkért. A többség még mindig pizsamában ásítozott. Nándi meg összekuporodva aludt az ágyán. -Gondolj bele- mondta Anna – ha most kitörne valami háború, ezek vonulnának be katonának! -Inkább mennék én is! - nevettem rá, majd otthagytuk a srácokat, és lebaktattunk a lépcsőn. A reggeli nem volt rossz. Közben a fiúk is leértek. Még kaptak reggelit. Nyolckor indultunk Munkácsra. Most a pesti srácok ügyesebbek voltak, így nekik sikerült lefoglalniuk a hátsó üléseket, mi pedig csak előrébb kaptunk helyet. Először a várat néztük meg. Az idegenvezető körbevezetett minket, elmondta a kút legendáját, és a turul történetét. Megmutatta a kis Rákóczi és Zrínyi Ilona szobrát. Ezután kaptunk egy kis szabadidőt. Felültünk a váron kívül eső betonkorlátra és tízórait tartottunk. Nándi éppen azt mutogatta nekem, hogy milyen kekszet vett neki a nagymamája. A kekszen lévő csokiöntetbe különböző híres építmények voltak belekarcolva, mint a Colosseum, vagy Diadalív. -Látod? - mutatta Nándi –ez a bécsi kapu…-magyarázta, én pedig felvont szemöldökkel néztem rá. -Brandenburgi, Nándi. Brandenburgi-kapu.
-Ja, tényleg… Mindegy, mindkettő „b” -vel kezdődik. –magyarázta meg tévedése okát, én pedig felnevettem. Megnéztük az ott álldogáló árusok portékáit. Időben értünk le buszhoz. Ezután megnéztük Munkács belvárosát, volt egy csomó szobor. Ott volt Cirill és Metód szobra is. Elmentünk egy itteni középiskolába, ahol megismerkedtünk a diákokkal. Meséltek arról, hogy élnek itt, milyen itt az oktatási rendszer, és mi is meséltünk nekik arról, hogy honnan jöttünk, mi hogy élünk otthon. Végül mindannyian kimentünk az udvarra, ahonnan visszaindultunk a buszhoz. Este fél hétre visszaértünk a szállásra. Felmásztunk a harmadikra, hogy még vacsi előtt lerakhassuk a hátizsákokat. Valamennyien nagyon éhesek voltunk, így alig hagytunk valamit a vacsorából. Ma is elég későn sikerült lefeküdnünk, és még lámpaoltás után is beszélgettünk egy kicsit. Ma egy ébresztőóra kitartó csöngése ébresztett. -Fél hat - konstatáltam a telefonomra pillantva. Tehát alig aludtunk 5 órát. Anna felpattant az ágyáról és lenyomta a még mindig csöngő telefont. Nagyot ásítottam, és körbenéztem a szobában. Bogi és Nóri is ébredeztek lassan. Ma is hétre mentünk reggelizni. Igyekeztem minél többet enni, tudva, hogy ma is jól ki fogunk fáradni. Először Szolyvára mentünk egy sírkertbe, ahol régen munkatábor is volt. Megemlékeztünk az itt dolgozókról, holtakról, és egy kicsit csöndesebb hangulatban utaztunk tovább, az Árpád-vonalhoz. Egy ilyen, sírkertben tett kirándulás szerintem mindenkit megráz egy kicsit, és még a legjókedvűbb ember is visszavesz magából. Mielőtt még felszálltunk volna a buszra, megfordultam és csöndben keresztet vetettem a kert felé. Ezután már indultunk is a földalatti betonbunkerbe. Közben az új idegenvezetőnk bemutatkozott nekünk. -Minden időpontot a magyar idő szerint kell értelmezni. -magyarázta. –Van egy ilyen szabályom: aki a megbeszélt időhöz képest 5 percet késik, az énekel nekünk valami szépet a busz közepén állva, aki 10-et, az énekel és táncol is nekünk, aki pedig 15 vagy több perccel később érkezik, az énekel és táncol is, de a busz helyén, miközben az tovább megy. Mindenki érti? - nézett körbe, vidáman megállapítva, hogy valamennyien kicsit megütközve nézünk rá. És teljesen komolyan beszélt.
Rövid buszozás után megérkeztünk azon hegy lábához, amin megtalálható az Árpád-bunker. Pontosítok: amiben megtalálható. Elindultunk befelé, még egyszer óvatosan hátra néztem a napsütésbe, utána a többiekkel együtt beléptem a félhomályba. Először egy nagy teremszerűségbe jutottunk, és onnan indultunk tovább az alagutakba. Ezek a járatok nem voltak szélesek, és olyan 170 centi magasak lehettek, időnként pedig 30 fokos törések voltak benne, mint megtudtuk, azért, hogy ha utána lőnek az embernek, ne találják el. Megnéztük a bunker kórházát is, ami egy nagy, hosszú terem volt, ahová a sérülteket vitték. Kicsit félve néztem körbe a falakon. Vajon hány ember halt meg itt? Hány halált, szenvedést, sírást láttak ezek a falak, amiket most én is láthatok? Ezután a Vereckei-hágó következett. Gyönyörű volt. De tényleg, hihetetlen. Az idegenvezető elmondta a történetet, elmagyarázta, hogy az emlékmű bizonyos elemei mit jelképeznek. -És most… Szeretném, ha ideállnátok egy félkörbe, és elénekelnénk a magyar Himnuszt. - kérte. Gyorsan berendeződtünk félkörbe, valamennyien vigyázban álltunk, szemünket az emlékműre függesztettük, és mint minden magyarból, aki itt megfordul, a szívünk mélyéről zokogott fel a Nemzeti Himnusz, csöndesen, sírva, magán hordozva évszázadok terhét: „Isten áldd meg, a magyart, Jókedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart…” Ezek után kaptunk idefent egy kis nézelődési időt. A Vereckei-hágó után már a többség eléggé el volt fáradva, de mára még volt programunk, aminek a neve: Beregszentmiklósi vár. Eredetileg a Schönbornkastélyba mentünk volna, de az idegenvezető inkább ezt javasolta. Nem bántuk meg. Ez a vár arról nevezetes, hogy Zrínyi Ilona és Thököly Imre itt találkoztak először. Egy idősebb bácsi a várúr, és ő fogadott minket, illetve ő vezetett minket a várban. Egy nagyobb terembe jutottunk először, itt mesélt egy kicsit a várról, magáról, utána pedig arról is, hogy a vár falában titkos folyosók vannak. -Ennek a folyosórendszernek még csak egy darabja van helyreállítva és ezen mindenki át fog menni, szép sorban, és te leszel az első. - bökött felém. -Ééééén???- kérdeztem vissza.
-Igen, igen - mondta a várúr vidáman - csak menj be az ajtón, és tovább egyenesen. Nyugodtan kiabálhatsz, vastagok a falak, úgyse halljuk. -Ez megnyugtató. - motyogtam, miközben bemásztam a kis ajtón. Alig tíz lépés után a folyosó elkanyarodott és egy másik ajtón kiléptem egy nagy terembe. Innen folytatódott tovább az idegenvezetés, amikor mindenki átért a titkos járaton. Utána még körül nézhettünk az udvaron, ahol egy fiatal szobrász kiállítása volt berendezve. Úgy félóra múlva elindultunk vissza a buszhoz. Már valamennyien félholt állapotban leledzettünk, nagyokat ásítoztunk és én személy szerint el is aludtam a buszon. Csak akkor keltettek fel a többiek, amikor odaértünk a szállásra. Tekintve nyúzottságunkra, úgy döntöttünk, hogy lépcsőzés helyett megpróbálkozunk a lifttel. Megnyomtam a hívó gombot, és mindannyian várakozásteljesen pillantottunk a szerkezetre. Úgy egy fél percig semmi sem történt, utána a lift egyik lámpája elkezdett villogni és magas, sípoló hangot hallottunk. Lehet, hogy nem kellett volna hozzányúlnom? -Oké…- mondtam bizonytalanul. – Most akkor szép lassan, hátrálva elhagyjuk a terepet, és visszavonulunk a lépcső irányába. Rendben? - adtam ki a parancsot. Mire felértünk a harmadikra, már elhallgatott a lift. Valószínűleg csak velem volt valami baja. Mindegy, akkor maradunk a lépcsőzésnél… Ukrajnában ugyebár időeltolódás van. Ezzel nem is lett volna baj, hiszen megbeszéltük még a legelején, hogy mindent a magyar idő szerint értelmezünk. Csakhogy Bogi addig állítgatta a telefonján az ébresztőt, hogy végül sikerült hajnali fél ötkor felébreszteni minket. Igen, reggel, 4:30-kor. Nem tudom, hogy csinálta, ehhez szerintem már külön tehetséggel kell születni. Bezzeg ő nem kelt fel a csöngésre. Mire kimásztam az ágyból, és Bogi ágyánál lenyomtam a csöngést, addigra sikerült Annának is felébrednie. Hitetlenkedve nézett az órájára. -Ez komoly? - nézett rám kérdőn. -Bizony. - válaszoltam. Bogi pedig átfordult a másik oldalára, és tovább aludt. Nézzük a jó oldalát: ő nem lesz fáradt. Ennek is lehet örülni. Egy órával később már mind a négyen ébren voltunk. Ez volt az utolsó napunk itt, Ukrajnában, így igyekeztünk kiélvezni. Reggeli közben Norbi egyre csak a terem végében álló, fehér zongorát nézte. A srác már nyolc éve zongorázik és gondolom, ennek egyenes következménye, hogy ha lát egy zongorát, az elé feltétlen le kell ülnie.
-Szerintetek szabad? - nézett ránk szenvedő arccal. -Igen. - válaszolta Bogi. - Nem emlékszel? Tegnap a tanárúr megkérdezte neked. -Jó, de nem akarok egyedül csak úgy odamenni… Bogival egymásra néztünk, aztán kézenfogva odacitáltuk Norbit a zongorához, lenyomtuk a székbe. -Na. Akkor most tessék nekiállni zongorázni. – mondtam neki vidáman. Norbi mély levegőt vett, és nekiállt játszani. Tényleg gyönyörűen zongorázik. Nyolckor gyülekeztünk a földszinti előtérben és indultunk a busszal a Huszti várba. Elég sokat kellett fölfelé mászni, de abszolút megérte. Gyönyörű volt a kilátás, járkálhattunk a romok között, be lehetett látni onnan az egész várost. Jólesett megpihenni egy kicsit a fölfelé kapaszkodás után, tudva, hogy még lefelé is kell menni. Lefelé sokkal gyorsabb és viccesebb is volt az út. Sokan csak oldalra fordulva, araszolva haladtak, de voltak néhányan, akik, (hozzám hasonlóan) rohanva indultak el az avaros lejtőn. Sokszor megcsúsztunk a vizes földön, én egyszer még el is estem, de ennek ellenére nagyon élveztem a futást. Utána lihegve vártuk meg a többieket a busz oldalánál. Délután megint ellátogattunk egy itteni középiskolához. Miközben szálltunk le a buszról, Norbi hangját hallottuk. -Nee! - kiabált ijedten. – Beszorult a lábam. És valóban: Norbi lába beragadt az előttünk lévő ülés, és a lábtartó közé. Akárhogy próbálkoztunk, nem tudta kihúzni. Ekkor már csak a mi csapatunk volt a buszon. -Ti nem mentek? – hallottuk meg a buszsofőr hangját. –Hát ezt meg hogy csináltad? – nézett kérdőn Norbi bokájára. -Nem tudom. –válaszolt Norbi kicsit félve. A buszsofőr kifejezéséből megítélve az is járható út lett volna, ha egyszerűen lefűrészeljük Norbi lábát. Az ő helyében én is féltem volna. Végül kis szerencsétlenkedéssel és erővel sikerült kiszabadítani a bokáját. Gyorsan a többiek után siettünk az iskolaépületbe. Itt sorba minden iskolából egy vagy két embernek ki kellett mennie bemutatni az iskoláját. Nálunk engem és Annát választottak a többiek. De hogy miért, azt nem tudom… Miután ez megtörtént, az igazgatóúr kérésére névsor szerint kellett leülnünk a padokra. Ez úgy történt, hogy az igazgató sorba mondta a betűket, és akinek azzal a betűvel kezdődött a neve, az odament, és a hasonló sorsúak között kitalálták, hogy
akkor, hogy is van az a sorrend. Én annak idején azt mondtam a tanító nénimnek, hogy ezt a betűrendbe rakást úgyse fogom sose használni… -…Ü, Ű, V, X, Y…-sorolta az igazgató a betűket, kérdőn nézve szegény Mátéra, aki még mindig ott álldogált az utolsó széksorok környékén, várva, hogy mondják az ő betűjét is. Ami nem következett be. Az igazgató kicsit megrökönyödve pillantott a srácra. -Milyen betűvel kezdődik a neved? -Dupla V -magyarázta Máté vigyorogva, mire valamennyien nevetésben törtünk ki. -Ülj le leghátra. - legyintett az igazgató, ezzel feladva a küzdelmet. Miután így berendezett minket, kért minden iskolából két-két főt. Én mentem Barbival. A párokból két csoport alakult ki, „az ajtófelőliek ide, az ablakfelőliek oda” módon. Ezután pedig egy vetélkedő következett a csoportok között. Kérdéseket raktak föl Kárpátaljáról, helyekről, ahol jártunk és nevezetességekről, amiket megnéztünk. A két csapat sokáig fej-fej mellett haladt. Utolsó feladatként Munkácsy Mihály festményei közül kellett felismernünk néhányat. -Ásító…-kezdtem el, de valahogy sehogy se jutott eszembe a vége. -…inas. - fejezte be helyettem egy másik srác. Ezen kívül még volt a Rőzsehordó asszony, és az utolsó pedig (amit a másik csapat nem tudott) a Krisztus-trilógiából a Golgota volt. Ezzel pedig megnyertük a versenyt. Már sötét volt mire visszaértünk a szállásra. Gyorsan vacsoráztunk, utána pedig mindenki a szobájában rendezkedett, hogy ne másnap reggel kelljen, amikor indulunk tovább Szlovákiába. Kicsit sajnáltam, hogy itt hagyjuk ezt a szállást, mert nagyon jó volt itt, de közben várakozással tekintettem Kassa felé is. Már régen el akartam jutni oda. Mégegyszer ellenőriztük, hogy mindenhonnan mindent elpakoltunk-e, utána aludni tértünk. Másnap ismét korán keltünk. Ezúttal én voltam az első, és sikerült magamtól fölkelnem hajnali 6-kor. Csöndben összekészültem, igyekeztem nem fölkelteni a többieket, utána pedig leültem az ágyamra, és zenét hallgattam, illetve küldtem anyunak egy SMS-t, életjelet adva magamról. Felébredtek a többiek is, összeszedtük magunkat, és elindultunk lefelé reggelizni. Az előző napokhoz képest viszonylag korán indultunk el, pedig még a cuccunkat is le kellett rángatni a harmadikról. Sokan lifttel mentek, Anna nálunk is feldobta az ötletet, de elvetettük, mondván, hogy engem nem szeret az a lift. Igazából ez tényleg így
volt. Senki másnak nem sípolt, csak nekem. Miután leértünk, visszaadtuk a recepción a kulcsokat, és elköszöntünk. A buszba gyorsan bepakoltunk, és így megint hátra ülhettünk. Most Norbi mellett ültem, de ahogy haladtunk, gyakran cserélgettük a helyünket. Így kötöttem ki egy idő után a busz folyosóján, a padlón, ahol egyébként meglepően kellemes volt az utazás. Ha valakinek van rá lehetősége, az feltétlen próbálja ki egyszer. Tehát itt lent, hanyatt fekve egy idő után sikeresen bealudtam. Arra ébredtem, hogy hihetetlenül el vagyok zsibbadva. Próbáltam felkelteni közben a két ülésen kiterült Norbit, hogy helyet cserélhessek vele, de ő is nagyon elaludt. Csak annyit értem el, hogy kellő mennyiségű rázogatás és piszkálás után álmában felém csapott a kezével. És ezzel a mozdulattal sikerült képen törölnie. -Auuuu…- morogtam az arcomat fájlalva. Ádám pedig a túloldalomon majdnem lefordult az ülésről, úgy nevetett. Morcosan, fájó arccal feküdtem vissza a folyosóra, így a fejem pont a széken kitekeredett testhelyzetben alvó Bogi mellé került. Akinek az ölében lévő telefon lassan lecsúszott onnan. És mit az ad Isten, egyenesen az orromra esett. -Hát ez nem igaz! - motyogtam, miközben visszaraktam Bogi telefonját. Felültem, és az ülés szélének dőlve folytattam az utazást. Az út ezután viszonylag eseménytelenül telt, Ádámmal zenét hallgattunk, én többször elaludtam. Először visszamentünk Magyarországra és onnan mentünk át Szlovákiába. Állítólag így gyorsabb. Így is elég későn értünk Kassára. Először megálltunk a Kassai Dómnál, a vezetőnk közölte velünk, hogy fél 6-kor itt találkozunk, addig pedig szabadprogram. A negyvenvalamennyi gyerek a szélrózsa minden irányába szétszóródott. Mi öten csakúgy elindultunk felfelé a sétálóutcán, megnéztük a színház előtt lévő szökőkutat. Sok galamb totyogott az utcán, én pedig nagy kedvemet leltem a megkergetésükben. -Nem értem, miért jó neked a galambokat kergetni. - szólt utánam Nóri. -Mert vicces. - adtam meg rá a (szerintem) leglogikusabb választ. –Ezek egyébként sem rendes galambok. Láttál már gödöllői galambokat? Azok galambok. Ezek csak ilyen városi madárkák. - válaszoltam, a szülővárosomra utalva, közben szétkergetve egy újabb csapat madarat. El sem tudnak repülni, csak arrébb futnak egy kicsit. Fölgyalogoltunk a sétálóutcán, utána pedig kimentünk egy másik útra. Épp azt beszéltük, hogy jobbra, vagy balra menjünk a kereszteződésben, amikor Norbi hirtelen eltátotta száját és kiguvadt szemekkel nézett átlósan át az úton. Akkor már
Nóri és Bogi is észrevették azt, amit ő, és döbbenten mutogattak egyazon irányba. Én összeszűkített szemmel kerestem őrült viselkedésük okát, amikor felsikítottak és sikítozva kezdtek el rohanni a mutatott irányba. Én még mindig nem tudtam mi lelte őket, és miért futnak eszeveszetten a négysávos út felé, amikor Ádám megbökte az oldalamat és elmutatott az út mögé, a távolba. -Ott egy Meki. – magyarázta meg a tömeges megőrülés okát. Ó…egy McDonald’s… Így mindjárt érthető volt az egész. Pontban fél 6-kor ott voltunk a Dóm mellett, a többi iskolással együtt. Innen gyalog mentünk vissza a kollégiumhoz, a szállásra. A szobák ugyanúgy voltak beosztva, tehát Bogival, Nórival, és Annával egy szobába kerültem. Miután Bogi átvette a kulcsot, megkérdeztük, hogy ez a szoba melyik emeleten található. Megkaptuk a választ is. -Az 57-es szoba? Az az ötödiken van. Mi pedig hitetlenkedve néztünk rá. Most másszunk fel az ötödikre? Volt lift az épületben, de ezt valahogy egyikünknek se akaródzott kipróbálni. Miután felmentünk, -és megállapítottuk, hogy innentől kezdve hívhatjuk magunkat hivatásos hegymászónak, - lepakoltunk a szobánkban, és megpróbáltuk feltérképezni, hogy ki hová került. Egy idő után valaki beszólt a szobánkba, hogy mehetünk vacsizni, így kezdődhetett a lépcsőzés elölről. Csak ezúttal lefelé. A vacsora nagyon finom volt, utána pedig még lent kellett maradnunk egy nagyobb teremben filmnézésre. A tanárúr ötlete alapján a Csocsó, avagy éljen a május elseje! című filmet néztük meg. Nagyon szívesen leírnám ide, hogy miről szólt, de az a probléma, hogy a film nagy része alatt aludtam. Csak a végén keltem fel, a május elsejei ünnepség jelenetére. A film vége az, hogy a főszereplő, Csocsó bácsi elrepül egy köteg lufival. De nekem ez a lezárás sehogy se tetszett. -Nem értem… Mi a csuda történt Csocsó bácsival??-kérdeztem már vagy milliomodjára a mellettem ülő Ádámtól. Szegény srác rendesen lefáradhatott tőlem… -Elrepült a léggömbökkel. -válaszolta. – Ennek valami szimbolikus jelentése van… -De miért? Nem értem…-nyafogtam tovább. A vége az lett, hogy odamentünk a tanárúrhoz, és neki is elpanaszoltam, hogy ez a film lezárás meghaladta az értelmiségi szintemet. -Végül akkor mi történt szegény Csocsó bácsival? - tettem fel a kérdést, de igazából a tanárúr sem tudta jobban megválaszolni, mint Ádám.
Csöndben baktattunk fel a lépcsőn, én még mindig azt ismételgettem magamban: „Mi a csuda történt Csocsó bácsival???” Mikor felértünk a csapat többi tagja már ott volt a mi szobánkban, és beszélgettek. A többi naphoz képest korán mentünk aludni. Másnap sokat kellett gyalogolnunk. Reggel ismét Anna ébresztőórájára ébredtem. Egy élmény volt. Álmosan átfordultam a másik oldalamra, amíg ő felkelt és lenyomta az órát. Hogy tud minden reggel ilyen frissen kelni? Vagy alszik egyaltalán? Miután én is felébredtem, átmentünk felébreszteni a srácokat. Már majdnem sajnáltam szegényeket. Én Anna ébresztőórájára ébredtem… Milyen lehet a hangjára ébredni? A reggeli után visszamentünk a cuccainkért a szobánkba. Végül is, valahogy le kell dolgozni azt, amit ettünk… Nóri és Norbi ezúttal úgy döntöttek, hogy lifttel jönnek fel, mert nincs kedvük lépcsőzni. Rossz ötlet volt… Éppen a kulacsomat töltöttem meg vízzel, amikor Norbi és Nóri berontott a szobába. Mindketten lihegtek és elég kimerültnek tűntek. -Mi történt? - kérdeztem tőlük kicsit ijedten. -Beragadtunk… a… liftbe…-lihegte Norbi, miközben kiterült az ágyon. Ezután Nórira néztünk, hátha tőle pontosabb infót kapunk. Kiderült, hogy megállt velük a lift a második és a harmadik emelet között. -Akkor, Norbi megkérdezte, hogy megnyomjuk-e a vészjelző gombot, én meg azt mondtam, hogy ne, mert azt csak akkor szabad, hogyha vészhelyzet van, és megállt velünk a lift. - mesélte Nóri. - és erre Norbi elkezdett kiabálni, Hogy „miért, most szerinted mi történt???” Erre már valamennyien dőltünk a röhögéstől. Nóri pedig folytatta: -A kiabálásra egész nagy tömeg gyűlt össze a lift aljánál. Amikor elindult a lift és lement velünk, mi pedig kiszálltunk, már a buszsofőrünk is ott volt. Meglátta Norbit kiszállni a liftből, csak legyintett és ennyit mondott: „Hát fiam, meglepődtem volna, ha nem te szorulsz be a liftbe!” Mert, ugye emlékeztek, amikor Norbi bokája beszorult a lábtartóba… - fejezte be a történetet Nóri. Erre már tényleg úgy nevettem, hogy majdnem leestem az ágyról. Nyolc óra előtt egy kicsivel elindultunk lefelé a lépcsőn, hogy időben leérjünk a földszintre. Sokan már ott gyülekeztek, várva az indulásra. Kiderült, hogy ma
tömegközlekedéssel fogunk mozogni a városban. Tehát bebuszoztunk a városba, ahol találkoztunk az új idegenvezetőnkkel. Ő vezetett minket körbe Kassán. Megnéztük a Kassai Dómot, ez alkalommal belülről is. Jó lenne, ha minden vasárnap itt hallgathatnám a szentmisét. Megnéztük a templomon belül Rákóczi sírját és itt is elénekeltük közösen a Nemzeti Himnuszt. „Isten, álld meg a magyart, Jókedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel…” Megnéztük még a Rodostói-házat, ami Rákóczi fejedelem rodostói házának másolata. Emlékezetes maradt még számomra a Börtönmúzeum, ahol megismerkedtünk különféle kínzási módszerekkel. Engem már az első bent töltött 5 perc után kirázott a hideg. Miután végre kiszabadultunk onnan, bementünk a sétálóutcán egy kávézóba, ahol pizzát vettünk és ezzel letudtuk az ebédelést. Innen mehettünk szabadon szanaszét a városba. Mi öten, plusz Barbi és Máté úgy döntöttünk, hogy felmegyünk a Dóm kilátótornyába. Csigalépcső vezetett felfelé. Innen be lehetett látni Kassa egész belvárosát. Ahogy mentünk körbe a kilátón, egyszer csak megláttam egy harangot, ami a fölöttünk lévő tetőrészre volt felszerelve. Akárhogy nézegettem, nem láttam se kiírást, se pedig lekötözve nem volt, így arra a következtetésre jutottam, hogy használható. -Szerintetek meg lehet húzni? -néztem hátra a srácokra, de meg se várva a választ, már nyúltam is a kötélért. -Hát, nem tudom, szerintem igen, de…-kezdte Ádám, de befejezni már nem tudta, vagy csak én nem hallottam, ugyanis ahogy rácsimpaszkodtam a kötélre, végül sikerült megkongatnom a harangot. BIM! BAM! BIM-BAM! Szólt a harang. Egy kicsit hangosabb volt, mint amire számítottam, így ijedten kaptam a fülemhez. -Ez tök jó! - rikkantottam vidáman miután megbizonyosodtam róla, hogy még nem siketültem meg. Lefelé menet előreengedtem Ádámot, mondván, hogyha leesek, akkor ne zuhanjak tovább. Bár lehet, hogy akkor egyszerűen csak mindketten legurultunk volna… Miután épségben lekerültünk a kilátóból, elindultunk mindhárman a találkozási helyre, ami ezúttal a kávézó volt. Nóri és Bogi nem bírták a kilátó magasságát, így ők már
korábban lejöttek onnan. Ezáltal pedig egyedül hagytak Ádámmal és Norbival. Jobban átgondolva, inkább őket hagyták egyedül velem. Vacsora után még várt ránk egy utolsó kihívás: a nagyok által szervezett „rajztivity”. Ez igazából ugyanaz, mint az activity, de csak rajzolni szabad. A mi iskolánk csapata is kapott egy asztalt, egy csomó papírt és ceruzát. Először Nóri ment meghatározásért a vezetőkhöz és elkezdte azt lerajzolni. Anna hamar rájött, hogy a saslikról van szó, amit egyik nap ettünk, így utána ő ment meghatározásért. Előbbutóbb én is sorra kerültem és odamentem a játékvezetőhöz. Ő a papírjára nézett, utána pedig a fülembe súgta: „Vigyázók”. Egy pillanatra értetlenül álltam, mire ő tovább magyarázta: -Tudod, a második idegenvezetőnk mondta, hogy ő benne van egy ilyen egyesületben, aminek ez a neve… Tényleg rémlik valami ilyesmi…De hogy rajzolom én ezt le a többieknek? Visszamentem az asztalhoz és a kezembe vettem a ceruzát. Először rajzoltam egy pálcikaembert aki egy csomó másikhoz beszél. Ebből lassan leesett nekik, hogy az idegenvezetőről van szó. Ezután próbáltam olyan dolgokat rajzolni, amiről eszükbe juthat a Vigyázók egyesület. Katonákat rajzoltam, akik őriznek valamit, lerajzoltam az Erdélyben található Vigyázó nevezetű hegyet, mire eszembe jutott, hogy rajzolok neki egy kutyát meg egy házat. -Házőrző? - kérdezte Ádám. -Oké, oké…És most abból, amit mondtál…-mondtam és rajzoltam egy házat, utána pedig áthúztam. -Őrző? -mondták a többiek, látszott, hogy mostmár egyaltalán nem tudják hova tenni a dolgot. -Igen, és most mondjatok rá szinonimákat. - kértem őket könyörgő arckifejezéssel, az asztal mellett térdelve. -Őrző, figyelő, védő…-sorolták, mire valamelyiknek végül kicsúszott a száján. Vigyázó… - Igeeen!!!!- kiabáltam vidáman, tapsikolva. A többiek még mindig értetlenül meredtek rám. -Tudjátok…- kezdtem magyarázni. – Az az egyesület, amiben a második idegenvezetőnk benne van…
-Jézusom…-morgott Anna. Bár én még jól jártam. Ádám az „impotens” kifejezést kapta, amit nemhogy lerajzolni nem tudott egyikünk se, de én még azt se tudtam mit jelent… Ezután az eredményhirdetés következett, amikor is kiderült, hogy harmadikok lettünk, ami nem tűnik rossznak, amíg nem tudja valaki, hogy összesen négy iskola volt versenyben. Miután ezt a kirobbanóan jó eredményt közölték velünk, visszavonultunk a szobánkba. Tíz óra felé már lefeküdtünk aludni. Reggel a mi csapatunknak korábban kellett fölkelnie, ugyanis mi (egyházi iskolához méltóan) elmentünk a Dómba, szlovák misét hallgatni. Nem sok értelme volt a dolognak, tekintve, hogy egyikünk sem tudott szlovákul, de azért jó volt. Nem is maradtunk az egész misén, mert hát nem fog majdnem 40 gyerek ránk várni az indulással. Miután visszaértünk még föl kellett rohanni a cuccainkért. Felszálltunk a buszra és elindultunk vissza, Magyarországra. Hazafelé először a Füzéri várnál álltunk meg. Ez a vár gyönyörű. De tényleg. Elképesztő kilátás nyílik a völgyre, másrészt pedig nagyon szépen van felújítva. Körbejártuk az egészet, megmutatott az idegenvezetőnő mindent, és miután lemásztunk a hegyről, továbbindultunk Vizsolyra. Itt igazából csak a templomot néztük meg, illetve egy néni mesélt nekünk a Vizsolyi Bibliáról. Ezután pedig már csak visszautaztunk a Hősök terére. Este hét óra felé értünk oda, szakadó esőben, holtfáradtan. Nagypapám már ott várt rám. Elköszöntem a tanárúrtól és a többieket is megöleltem, biztosítva őket arról, hogy majd a suliban találkozunk. -Na, gyere Laura. - szólt nagypapa. –Menjünk haza.
Rompos Laura
