KALMÁR JÁNOS
KÁROLYI SÁNDOR „ÁRULÁSA” (A bűnbakkeresés összefüggései) Károlyi Sándort, a Rákóczi-szabadságharcot 1711-ben lezáró szatmári megegyezés feltételeinek kidolgozásában a felkelők részéről közreműködő tábornagyát, a kuruc hadsereg akkori főparancsnokát talán maga II. Rákóczi Ferenc nevezte először árulónak 1711. május 13-án, két héttel a majtényi kapituláció után, Eszterházy Antal kuruc tábornoknak címzett levelében, amikor így fogalmazott: „[Károlyi] maga hitetlen elpártolásával… hazánk dolgait… képtelen és reméntelen confusióban hozta.”1 Vallomásai 1718ban, már Törökországban papírra vetett II. könyvében2 pedig így emlékezett meg róla: „Hitszegése, hazaárulása és a szövetség [ti. a rendi konföderáció] ellen elkövetett bűne nyilvánvaló volt abból, hogy elfogadta azokat a pontokat, melyek érvénye az egyszerű jóakarattól és adott szótól függött. Ezért nyilvánvalóvá vált előttem, hogy e tette a hűtlenség bélyegét nyomja rá, hiszen az említett bűnökbe sodorta, és ezért halálbüntetéssel sújtható.”3 Végeredményben hasonló véleményre jutott Forgách Simon gróf, egykori császári tábornok is, aki, miután átállt a felkelők oldalára, a kuruc hadsereg tábornagyaként emigrált Rákóczival. A neki tulajdonított, szintén utólag írt emlékirat vonatkozó része ugyanis így szól: „Károlyi, akit a császáriak megvesztegettek, bizonyos feltételekkel, valamennyi magyarjával együtt átállt a császáriak oldalára, átadta a németeknek Kassát és Munkácsot, mégpedig úgy, mintha József császárnak és királynak adná át, aki abban az időben már halott volt, de Károlyin kívül ezt nem tudták a magyarok, sőt a hűségesküt is úgy tették le, mintha élne a király; így aztán egész Magyarország visszatért a német uralom alá, s így, vagyis nagyon rosszul végződött a magyar rendi konföderáció, néhány ember fennhéjázó gőgössége és kapzsisága miatt. Károlyi pedig a magyarok részéről olyan egyezséget kötött a császári teljhatalmú megbízottakkal, mely szerint ezek megígérték a magyaroknak valamennyi kiváltságukat és törvények adta jogaik tiszteletben tartását is.”4 Eltekintve most azoktól a pontatlanságoktól, amelyeket az utóbbi idézet tartalmaz – hiszen nincs bizonyíték Károlyi megvesztegetésére (semmi olyat nem ígértek neki, amit másnak nem5), s nem igaz az sem, hogy az uralkodó halála a megállapodás
1
II. Rákóczi Ferencz fejedelem leveleskönyvei, levéltárának egykorú lajstromaival 1703–1712. Közli: Thaly Kálmán. (Archívum Rakoczianum. II. Rákóczi Ferencz levéltára, bel- és külföldi irattárakból bővítve. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága. Első osztály: Had- és belügy. Szerk.: Thaly Kálmán. III.) Harmadik kötet. (1710–1712.) Budapest, 1874. (A továbbiakban: AR II/III.) 657–658. o. 2
Köpeczi Béla: II. Rákóczi Ferenc az államférfi és az író. (Gyorsuló idő.) Budapest, 1976. 95., 100. o.
3
Rákóczi Ferenc: Vallomások, Emlékiratok. S. a. r.: Hopp Lajos, ford.: Szepes Erika. (Magyar Remekírók.) Budapest, 1979. (A továbiakban: Rákóczi 1979.) 459. o. 4
Váradi Sternberg János: Forgách Simon kuruc tábornagy emlékiratai. Ford.: Kenéz Győző. Századok, 102/5–6. (1968.) 1066. o. 5
I. József Pálffy János magyarországi császári főparancsnoknak írt, 1710. december 22-én kelt levelében már valamennyi, az uralkodó hűségére visszatérőnek javaik és hivataluk megtartását helyezi kilátásba. Thaly Kálmán: A szathmári béke történetéhez. Századok, 21/5. (1887.) (A továbbiakban: Thaly 1887.) 465. o.
—1—
megkötését megelőzően a kuruc főparancsnok tudomására jutott volna6 –, mindkét dokumentum szerzője lényegében két ok miatt tekinti árulónak Károlyi Sándort. Egyrészt politikai hibájául róják fel, hogy az ellenfél által tett puszta ígéretek – hiszen a halott király nevében aláírt kötelezettségvállalás nem kérhető számon – elfogadása miatt egyezett meg. Másrészt erkölcsileg marasztalják el. Egyfelől azért, mert Rákóczi szerint olyan lépést tett, amire nem volt felhatalmazása, hiszen a konföderáció, azaz „a szabadságért szövetkezettek” jóváhagyását kellett volna kérnie a megállapodás megkötéséhez. Emellett megszegte volna a fejedelemnek tett, állítólagosan arra vonatkozó fogadalmát, hogy beleegyezése nélkül semmilyen visszavonhatatlan lépést nem tesz. Másfelől azért, mert – a Forgách-féle emlékirat szerint – megvesztegetés, „kapzsiság”, azaz személyes előny (vagy annak kilátásba helyezése) hatására kötött volna megegyezést. Hasonló véleménynyel volt Károlyiról az egykorú erdélyi történetíró, Cserei Mihály is, aki azt vetette a szemére, hogy „…kevés gondja lévén a publicumra, csak a maga privátumát stabiliálhassa,”7 azaz, hogy a közügyekben való fáradozás helyett saját érdekét érvényesítse. A kuruc emigránsokat és Csereit leszámítva azonban, a kortárs vagy a jóval későbbi történetírók – Horváth Mihályon és Acsády Ignácon át Rákóczi máig legterjedelmesebb életrajzának szerzőjéig, Márki Sándorig – csaknem egyöntetűen méltányolták a kuruc generálisnak a megbékélés érdekében kifejtett tevékenységét. Mint ismeretes, Szekfű Gyula A száműzött Rákóczija (1913) vetett szelet,8 amely bár csak a kuruc emigrációval foglalkozik, közvetetten mégis viszonyul az itthon maradottakhoz, s az utóbbiak számára lehetőséget teremtő körülményekhez. Az elágazó utak megtestesítőit e munka olvasói Rákócziban illetve Károlyiban vélték meglátni. Annak, hogy e könyv megjelenése a tudományos életben szokatlan vihart kavart, döntően szakmán kívüli okai voltak. A XX. század elején meghatározó politikai csoportok és az őket körülvevő értelmiségiek felfogásuk igazolását vagy éppen cáfolatát vélték visszamenőleg kiolvasni belőle. A köztük lévő eltérés végső soron az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc után Magyarországnak a Monarchiához való viszonyát, abban elfoglalt státusát újrafogalmazó kiegyezés elfogadásában vagy elutasításában gyökerezett.9 Ráadásul a kérdés Trianon után is aktuális maradt, csak másként vetődött fel. Mert a területének mintegy kétharmadát elveszítő, nyomorúságos gazdasági helyzetben lévő, elszigetelt, s ezért önellátásra kényszerült ország szellemi elitje számára megkerülhetetlenné vált az a kérdés, hogy mennyiben segítette vagy éppen akadályozta a hazai gazdaság – mindenekelőtt az ipar – fejlődését a Monarchiához való tartozás. És nemcsak a közeli, hanem – a Habsburg vámpolitika kez-
6
Csak 1711. május 4-én közölte I. József halálát Károlyival. Zachar József: A szatmári béke bécsi szorgalmazója: gróf Pálffy János tábornagy. In: Takács Péter (szerk.:) „…Kedves hazám boldogulása munkáját kezébe adom…” Történészek a szatmári békéről: ’árulás vagy reálpolitikai lépés’. Nyíregyháza, 2003. (A továbbiakban: Takács 2003.) 82. o. 7
Cserei Mihály: Erdély históriája [1661–1711]. S. a. r., bev., jegyz.: Bánkúti Imre. Budapest 1983. 456. o.
8
R. Várkonyi Ágnes: Thaly Kálmán és történetírása. (Tudománytörténeti tanulmányok 1. ) Budapest, 1961. 309–327., 412–416. o. 9
Az eddigieknek igen jó áttekintése Kovács Ágnes: Károlyi Sándor a magyar történetírásban. In: Politikai gondolkodás – műveltségi áramlatok. Tanulmányok Irinyi Károly professzor születésének 60. évfordulója tiszteletére. Szerk.: Rácz István. Debrecen 1992. 59–60. o.
—2—
detei kapcsán – a távolabbi, a XVIII. századi múltban is.10 Ezért maradt felszínen, mint döntő jelentőségű politikai előzmény, a szatmári megegyezés értékelése körüli vita is, melyben a mindmáig legjelentősebb történettudományos újdonságot az akkoriban Bécsben létesített Magyar Történelmi Intézet ösztöndíja keretében a Lukinich Imre által feltárt bécsi levéltári dokumentumok közzététele (1925)11 jelentette. Az előzmények alapján Lukinich szükségesnek ítélte, hogy forráskiadványa terjedelmes bevezető tanulmánya egyik rövid fejezetének az Áruló volt-e Károlyi Sándor? címet adja, amely kérdésre azonban nem adott egyértelmű választ.12 A II. világháború utáni magyar történetírás eleinte sajátos módon ötvözte a marxizmus osztályharcos szemléletét a nemzeti progresszió gondolatmenetébe illeszkedő, függetlenségi alapon álló történetírói hagyománnyal, s ennek megfelelően, természetesen árulónak minősítette Károlyit és elítélte a rendek és a dinasztia kompromisszumának tekintett szatmári egyezség létrehozását.13 A történész azonban – annak dacára, hogy nem függetlenítheti magát egészen annak a kornak a hatásaitól, amelyben él – autonóm egyéniség is, aki (megfelelő körülmények esetén) saját szakmai meggyőződését veti papírra, amelyet feltáró és elemző munkája, továbbá a tudomány pillanatnyi állásának eredményeire építve alakít ki. Ennek folytán a mindenkori kutatások aktuális iránya és hangsúlyai szükségképpen befolyásolják az egyegy időszakra jellemző szakmai álláspontokat. Az 1960-as években a Rákócziszabadságharc kutatása is mindinkább megszabadult az ideológiai tehertételtől, mely kedvező körülményt kihasználva – élve az egyidejűleg fokozatosan kibontakozó nemzetközi szakmai kapcsolatok lehetőségével – a gazdasági és művelődéstörténeti vonatkozások mellett, figyelmét jelentős részben az addig szisztematikusan nem vizsgált kuruc diplomáciai tevékenységre fordította.14 Ugyanakkor felelevenedett és új lendületet vett a fejedelem teljes életútja,15 illetve annak valamelyik szakasza bemutatására irányuló törekvés.16 Ezzel párhuzamosan elkezdődött II. Rákóczi Ferenc írói életművének kritikai kiadása, s még azt megelőzően, a nagyközönség számára is hozzáférhetővé vált a tőle származó levelek egy kötetnyi válogatása.17 Ezek, valamint a fejedelem születésének 10
Ennek példája Eckhart Ferenc: A bécsi udvar gazdasági politikája Magyarországon Mária Terézia korában. Budapest, 1922. című könyve, ill. Uő: A bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországon 1780–1815. Budapest, 1958. című posztumusz munkája. 11
Lukinich Imre (szerk.:) A szatmári béke története és okirattára. (Magyarország újabbkori történetének forrásai.) Budapest 1925. (A továbbiakban: Lukinich 1925.) 12
Károlyi politikáját Janus-arcúnak nevezte. Uo. 209. o.
13
Mód Aladár: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. Budapest, 1954.7. 94–95. o. (Első kiadása még 1943-ban jelent meg.) 14
Legyen elég csupán néhány fontosabbat felsorolni: Köpeczi Béla: A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország. Budapest, 1966.; Benda Kálmán (szerk.:) Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980.; Köpeczi Béla: Brenner Domokos, a Rákóczi-szabadságharc diplomatája és publicistája. Budapest, 1996.; Uő: Egy cselszövő diplomata, Klement János Mihály 1689–1720. Budapest, 2000.; Uő: Vetési Kökényesdi László kuruc diplomata és a császár katonája. Budapest, 2001.; Uő: II. Rákóczi Ferenc külpolitikája. Budapest, 2002. 15
Az először 1955-ben megjelent, s azóta két újabb, átdolgozott és bővített kiadásban napvilágot látott életrajz: Köpeczi Béla – R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc. (Millenniumi magyar történelem). Budapest, 3. 2004. (A továbbiakban: Köpeczi – R. Várkonyi 2004.) 16
Köpeczi Béla: Döntés előtt. Az ifjú Rákóczi eszmei útja. Budapest, 1982. és Uő: A bujdosó Rákóczi. Budapest, 1991. (A továbbiakban: Köpeczi 1991.) 17
II. Rákóczi Ferenc Emlékiratai a magyarországi háborúról 1703-tól annak végéig. Ford.: Vas István. A tanulmányt és a jegyzeteket írta: Köpeczi Béla. A szöveget gondozta: Kovács Ilona. (Archivum Rákóczianum.
—3—
300. évfordulója, az ahhoz kapcsolódó tudományos rendezvények és azok „utórezgéseiként” megjelent, továbbá az azóta is több-kevesebb rendszerességgel megrendezett – ha az előbbihez szakmai igény tekintetében nem is fogható, olykor helytörténeti – jubileumi tanulmányok nyomán mindenekelőtt a szabadságharc vezérének személye került a figyelem és az ismertség homlokterébe. Nem mintha ezekkel párhuzamosan nem folytak volna a korszakra vonatkozóan más irányú kutatások is, főként gazdaság-, társadalom-, had- és helytörténeti, valamint államszervezeti téren.18 Ezek többsége azonban egyelőre nemigen jutott túl a forrásfeltáráson és forrásközlésen, monografikus jellegű feldolgozásra egyelőre kevés példa akad.19 Az ún. „labanc” oldal, a király hűségén mindvégig kitartók politikai elképzelései pedig mindeddig egyáltalán nem látszanak felkelteni a mozgalommal foglalkozó kutatók érdeklődését. Az eddigiek alapján tehát nem egészen véletlen talán, hogy míg a fejedelem mindegyik életszakaszával külön is foglalkozik (olykor nem is egy) feldolgozás, addig a valamennyi politikai rendszerben ünnepelt Rákóczi-szabadságharc tudományos feldolgozása továbbra is várat magára.20 A fentiek fényében aligha csodálható, hogy e historiográfiai kiegyensúlyozatlanság okán a fejedelem személye óhatatlanul „túlsúlyba” került az egyes kérdések megítélése során azzal, hogy gyakran az ő, többnyire ismert szándéka és véleménye vált mások tetteinek minősítési mércéjévé is. S bár ennek ellenére Károlyi Sándor a szakma számára lassacskán mégiscsak megszűnt „áruló” lenni, a szatmári megállapodás megkötését a kutatók egy része változatlanul hibájául rótta fel. Ezt mutatja, hogy – bár különbözőképpen fogalmazva – napjainkban is érvényesül a nézet, mely szerint Károlyi „…a fejedelem irányában… pártütő…”21, aki „Rákóczi időt nyerő politikája alól… kihúzta a talajt”;22 hogy „…a siettetett kiegyezés, amely a nemzetközi helyzet alakulását nem vette figyelembe, nem az egyetlen politikai lehetőség volt”; hogy „A szatmári békét kierőszakoló Pálffynak engedve… meghiúsította Rákóczi koncepcióját, hogy a szabadságharcot az álIII. osztály: Írók. II. Rákóczi Ferenc művei. I. Sorozatszerk.: Hopp Lajos és R. Várkonyi Ágnes.) Budapest, 1978. (A továbbiakban: AR III/II.); II. Rákóczi Ferenc Politikai és erkölcsi végrendelete. Ford.: Szávai Nándor, Kovács Ilona. (Archivum Rákóczianum. III. osztály: Írók. III. Rákóczi Ferenc művei. I. Sorozatszerk.: Hopp Lajos és R. Várkonyi Ágnes.) Budapest, 1984.; II. Rákóczi Ferenc Fohászai. Ford.: Csóka Gáspár, Déri Balázs. (Archivum Rákóczianum. III. osztály: Írók. II. Rákóczi Ferenc művei. IV. Sorozatszerk.: Hopp Lajos és R. Várkonyi Ágnes.) Budapest, 1994.; II. Rákóczi Ferenc Meditációi. (Archivum Rákóczianum. III. osztály: Írók. II. Rákóczi Ferenc művei. V. Sorozatszerk.: Hopp Lajos és R. Várkonyi Ágnes.) Budapest, 1997.; Köpeczi Béla (szerk.:) II. Rákóczi Ferenc válogatott levelei. Budapest, 1958. (A továbbiakban: Rákóczi levelei.) 18
A már eltávozottak közül mindenekelőtt Bánkúti Imre és Heckenast Gusztáv műveire, a jelenleg is folyamatos kutatómunkát végzők közül pedig főként Czigány István, Csatáry György, Kovács Ágnes, Mészáros Kálmán és R. Várkonyi Ágnes tudományos eredményeire gondolunk. Említett vonatkozású munkáik közül csupán a legfontosabbak felsorolása is lehetetlen, de alighanem szükségtelen is itt, hiszen ezeket tematikus csoportosításban felsorolja R. Várkonyi Ágnes – Kis Domonkos Dániel (szerk.:) A Rákóczi-szabadságharc. (Nemzet és emlékezet.) Budapest 2004. 774–807. o. 19
Bánkúti Imre: A kuruc függetlenségi háború gazdasági problémái (1703–1711). Budapest, 1991. (A továbbiakban: Bánkúti 1991.): szinte kivételesnek számít. 20
Heckenast Gusztáv: A Rákóczi szabadságharc. Budapest, 1953. című munka népszerűsítő célból készült, miként Gebei Sándornak A Rákóczi-szabadságharc 1703–1711. (Magyarország története 11.) Budapest, 2009. című kötete is. 21
Takács 2003. 43. o.
22
Molnár Mátyás (szerk.:) A Rákóczi-szabadságharc vitás kérdései. Tudományos emlékülés 1976. január 29–30. Vaja–Nyíregyháza, 1976. (A továbbiakban: Molnár 1976.) 35. o.
—4—
talános európai békébe foglalt államszerződés szintjén fejezhessék be,”23 amelynek következtében „…szociális és műveltségbeli eredményeit [ti. a szabadságharcéit] nem sikerült átmenteni a beköszöntő békekorszakra.”24 Sőt, ő lenne az oka a feudalizmus még több mint egy évszázadon át tartó fennmaradásának is, amelynek révén, úgymond, „…hozzájárult Magyarország politikai, gazdasági és szociális elmaradásához.”25 Ha tehát a korábban többek által megfogalmazott, szégyenteljes jelző enyhült is azóta, s a Károlyi Sándort elmarasztalók részéről vele kapcsolatban megfogalmazott vád utóbb puszta szemrehányássá finomodott is, szemükben a kuruc generális változatlanul nem szűnt meg bűnbak lenni. Vagyis e képletes értelemben vett bíróság a korábbi súlyos ítéletét időközben enyhébbre változtatta ugyan, egykori „elítéltjét” továbbra is vétkesnek tekinti. Mindezek után alighanem célszerű az előzőekben említett vádak indokoltságát megvizsgálni, ami persze a kapcsolódó események legalább vázlatos áttekintése nélkül nem lehetséges. * 1710. november 17-én, a szabadságharc nyolcadik évében, Pálffy János gróf, horvátországi bán arról értesítette Károlyi Sándort, a kuruc haderő irányításában akkor már kulcsszerepet játszó tábornagyot, hogy kinevezték a Magyarországon állomásozó – a felkelők katonai erejét létszámban egyébként mintegy háromszorosan felülmúló – császári hadsereg főparancsnokává.26 Akkoriban már újra Habsburg fennhatóság alatt állt az ország területének megközelítőleg négyötöde, valamint Erdély.27 Pálffy katonai rátermettségét az oszmánok elleni visszafoglaló háború idején Károly lotaringiai herceg főhadsegédeként már bizonyította. A bécsi udvarban magyar volta ellenére bizalommal voltak iránta, hiszen egy uralkodóházhoz hű családból származott, s képességeit a híres hadvezér, Savoyai Eugén, a Haditanács elnöke is méltányolta. Legidősebb lánya iránt pedig maga az uralkodó, I. József táplált gyengéd érzelmeket.28 A császári tábornagy, bizonyára helyzete biztonságának tudatában, hamarosan kettős játékba kezdett. Ismétlődően olyan helyzetjelentéseket küldött Bécsbe, amelyek a valóságosnál rosszabb helyzetű23
Köpeczi – R. Várkonyi 2004. 467. o.
24
R. Várkonyi Ágnes: ’Ad pacem universalem’. (A szatmári béke nemzetközi előzményeiről). Századok, 114/2. (1980.) 196. o. 25
Takács 2003. 11. o.
26
Pulyai János: Szatmári békesség. S. a. r.: Bánkúti Imre. (Rákóczi források.) Budapest, 2007. (A továbbiakban: Pulyai.) 52. o. Bár már 1710. szeptember 27-én kinevezték Pálffyt, ténylegesen csak november elején vette át az irányítást. Lukinich Imre: Gr. Pálffy János főparancsnoki megbízatása (1710). Századok, 57–58. (1923–24.) 430. o. A Rákóczinak tulajdonított, vagy általa sugalmazott Egy igaz magyarnak hazája dolgai felől való elmélkedése így ír Pálffy kinevezéséről: „Csudáljuk… azon csudálatos munkáját az Istennek, amely által – példa nélkül – ellenségünk fegyverének kormányzását magyar kezére adta és juttatta oly időben, amidőn az idegen nemzet nemzetünk felől magában régen elvégzett sententiáját exequálni kívánja…” Uo. 432. o. Erről legújabban: R. Várkonyi Ágnes: Esélyek és alternatívák a szatmári béketárgyaláson 1710–1711. Hadtörténelmi Közlemények, 124/4. (2011.) (A továbbiakban: R. Várkonyi 2011.) 992–993. o. 27
Kovács Ágnes: Károlyi Sándor. (Magyar História. Életrajzok.) Budapest 1988. 101. o.
28
Málnási Ödön: Erdődi gróf Pálffy János nádor. Eger, 1929.
—5—
nek tüntették fel a rábízott katonaság állapotát és ellátását. Mindezt azért, hogy igazolja, miért nem törekszik az udvar elvárásainak megfelelően felmorzsolni a vele szemben álló erőket. Ehelyett 1710 novemberében kapcsolatba lépett a kuruc sereg irányításában akkor már kulcsszerepet játszó Károlyi Sándorral, arra csábítva őt, hogy térjen vissza a király hűségére.29 Károlyi, miután e levelet továbbította Rákóczinak, a fejedelem tudtával azt válaszolta, hogy a konföderációra tett esküje hűségre kötelezi őt, de hajlandó Pálffyval együttműködni a békesség előmozdításáért. Ám egyértelművé tette azt is, hogy nem hajlandó a szabadságharc vezérének mellőzésével, a saját szakállára cselekedni. A császári főparancsnok mindezt elfogadta, annak előrebocsájtásával, hogy Rákóczi erdélyi fejedelmi címének az uralkodó által való elismerésére semmilyen körülmények között nem számíthat. Sikerült is megszereznie a felhatalmazást ahhoz, hogy a szabadságharc vezetőjével mint magánemberrel tárgyalhasson, akinek Kassa és Munkács átadása fejében megígérhette javai visszaadását.30 Károlyi pedig rávette Rákóczit, hogy találkozzék Pálffyval. Erre 1711. január 31-én Vaján került sor.31 A császári főparancsnok azt javasolta ott a fejedelemnek, hogy írjon hódoló levelet a királynak, amellyel kegyelmet szerezhet a mozgalomban résztvevők számára, s elérheti az ország törvényeinek tiszteletben tartását, amellett, hogy az erdélyi fejedelmi címen kívül bármit kérhet magának. (Az Erdély mint magyar koronatartomány feletti uralmat a király magának tartotta fenn, ezért az arra vonatkozó igényt már az 1706. évi nagyszombati tárgyalások idején is elutasította, mert szuverenitása csorbításának ítélte.) Rákóczi legott papírra is vetett egy ilyen értelmű fogalmazványt, csakhogy a Bécsbe küldött levelének tartalma lényegesen eltért ettől: az inkább sérelmi iratra emlékeztetett, amelyben a felkelés jogosságát emlegette, s azt követelte, hogy a mozgalom valamennyi birtokos nemesi résztvevője automatikusan kapja vissza jószágait. (Savoyai Eugén nem is merte megmutatni I. Józsefnek.32) Kiderült, hogy Rákóczi, bár helyeselte Károlyi működését – aki immár az ő megbízásából érintkezett Pálffyval –, de részben csak időhúzás céljából; azért, hogy a Pálffyval való kapcsolattartás révén elérje a fegyverszünet ismételt meghosszabbítását, elkerülve ezzel a szerinte is fenyegető katonai vereséget. Eközben pedig Lengyelországba ment, hogy a hírei szerint arra tartó I. Péter orosz cártól kérjen segítséget. Ezzel az uralkodóval ugyan jószerével a szabadságharc befejezése előtt már nem sikerült találkoznia,33 szintén lengyel földön volt viszont Bercsényi Miklós főgenerális, Károlyin kívül valamennyi kuruc tábornokkal együtt, akik tovább táplálták a fejedelem orosz segítséghez fűződő reményét.34 Még mielőtt Rákóczi eltávozott Magyarországról, egész haderejét Károlyi Sándor parancsnoksága alá rendelte,35 akihez közben eljutott a király újabb megegyezési javaslata. Ez már nem puszta kegyelmi ígéret volt, hanem a viszonyokat átfogó módon 29
Pulyai, 52–53. o.
30
Lukinich 1925. 238. o.
31
A vajai találkozóról legújabban, eddig ismeretlen forrásokra hivatkozva ír: R. Várkonyi 2011. 1000– 1006. o. 32
Lukinich 1925. 255. o.
33
1711. április 28-án, tehát a megállapodás aláírása előtti napon találkoztak Jaworówban, de érdemi megbeszélésre nem került sor. Köpeczi 1991. 72–73. o. 34
Köpeczi Béla (szerk.) Bercsényi Miklós válogatott levelei. Budapest, 2004. (A továbbiakban: Bercsényi levelei.) 261. o. 35
Rákóczi levelei, 243. o.
—6—
rendezni igyekvő elképzelés: a felkelőkhöz csatlakozott birtokosoknak egyéni folyamodás esetén javaik, az elesett kurucok özvegyei és árvái időközben elkobzott vagyonuk visszaadását, az országból eltávozottak visszatérésének lehetőségét ígérte, valamint azt, hogy a felkelésben résztvevő katonákat nem kényszerítik a császári hadseregben töltendő szolgálatra. A király emellett kifejezte készségét az ország szabadságjogainak és törvényeinek tiszteletben tartása alapján megvalósítandó kormányzásra is.36 Károlyi, akit Pálffy már hónapok óta kapacitált – bizonyára, hogy partnerei a tárgyalások folytathatósága érdekében komolyan vegyék, s hogy ezzel is további időt nyerjen –, hűségesküt tett az uralkodóra.37 Majd pedig buzgón kérlelte a változatlanul távol lévő Rákóczit, hogy sürgősen térjen vissza, mert – válasz híján – már csak Ecsed átadása38 árán sikerült meghosszabbíttatnia a fegyverszünetet. Ne engedje ki a kezéből a hazai dolgok irányítását, mert a felkelt nemesség – reménytelennek ítélvén a folytatást – puszta ígéretre is bármikor hajlandó egyéni kegyelmet kérni, csak hogy haza mehessen.39 Mivel azonban minden ösztökélése eredménytelen maradt, maga indult útnak a fejedelemhez. Előtte még összehívta a kuruc tisztikar képviselőit, akik a felkínált feltételek elfogadását kívánták. Ilyen előzmények után találkozott a galíciai Stryben Rákóczival, aki azonban nemcsak az uralkodó javaslatát, hanem annak időközben Pálffy által enyhített feltételeket tartalmazó változatát40 is visszautasította, arra hivatkozva, hogy szerinte az csak a javak viszszaadását ígéri, a szabadságjogokét nem, tehát ilyen formában történő elfogadása ellenkeznék a konföderációs esküvel, s az erdélyi fejedelmi méltóságából fakadó kötelezettségével.41 Hasonló véleményen voltak a Rákóczi környezetében már hónapok óta az országon kívül tartózkodó kuruc tábornokok is. Maga a fejedelem így emlékezett vissza e találkozásukra: „…ott volt [ti. Stryben, 1711. március 26-án] Bercsényi, Forgách, Eszterházy, és az ott tartózkodó szenátorokat is összehívtam. […] Az említett tábornokoknak, Károlyi titkos ellenségeinek az volt a véleményük, hogy tartóztassam le őt. De azonkívül, hogy erre semmi józan okom nem volt, nem is láttam semmi lehetőséget a háború folytatására.”42 Ilyen körülmények között kevéssé csodálható Károlyinak az a mulasztása, amit „árulása” (egyik) bizonyítékául szoktak felhozni, hogy nem tájékoztatta Rákóczit az uralkodónak tett hűségnyilatkozatáról, ami pedig eredetileg szándékában állhatott, legalábbis Pálffynak tett ígérete szerint.43 A hazai valóságtól már egy ideje eltávolodott, ráadásul a megbízott kuruc főparancsnok rosszakaróinak számító tábornoktársak hatására a fejedelem a konföderációs eskü megszegésének vádja alapján44 ugyanis 36
Lukinich 1925. 298–299. o.
37
Szövegét közölte: Thaly 1887. 466. o.
38
1711. február 16-án került sor az átadásra. Lukinich 1925. 262. o.
39
Pálffy Csáky Imre egri püspöknek 1711. február 4-én kelt levelében írta, hogy „…ha… ellenük [ti. a kurucok ellen] indulok, azonnal tisztei [ti. Rákócziéi] zászlóstul fognak hozzám jönni az eő Fölsége hívségére, a mint nagyobb részin tettek is előttem insinuatiot.” Idézi: R. Várkonyi 2011. 1003. o. 40
Lukinich 1925. 299–302.o.
41
Mindezeket részletesen ismerteti Bánkúti Imre: A szatmári béke. (Sorsdöntő történelmi napok 6.) Budapest, 1981. (A továbbiakban: Bánkúti 1981.) 64–90. o. 42
AR III/II. 422–423. o.
43
Lukinich 1925. 273. o.
44
Bercsényi két nappal később Rákóczinak írt levelében már egyenesen árulónak tekinti Károlyit, a konföderációs eskü megszegésének gyanújával vádolva őt. Köpeczi 2004. 263., 265. o.
—7—
akár még hadbírósági ítélkezésnek is kitehette volna Károlyit, hiszen javasolták is a letartóztatást a fejedelemnek.45 Rákóczi Pálffyval is szándékozott tudatni a kifogásait,46 de ennek közvetítését már kancellárjára, Ráday Pálra bízta. Ezzel megfosztotta Károlyit attól, hogy az ő nevében tárgyalhasson. A kuruc tábornagy ennek ellenére a folytatás mellett döntött, bár erre már nem őt hatalmazták fel. A fejedelem által hiányolt, kiterjesztő és általánosító formulákat47 beleírta Pálffy szövegébe, amely kiegészítéseit a császári főparancsnok jóváhagyta. A kuruc főgenerális pedig 1711. április 4-re Szatmárba összehívta „a magyarországi és erdélyi vitézlő confoederatus rendeket” (a felkelő nemeseket), hogy tájékoztassa őket tárgyalásai addigi eredményeiről. A jelenlévők ennek alapján kinyilvánították megegyezési szándékukat és három követet küldtek Rákóczihoz, hogy beszámoljanak neki állásfoglalásukról és hogy hazahívják. Egyben támogatták Pálffy igényének teljesítését, aki, mivel nem kapott választ Rákóczitól – hogy a Haditanácsnak az egyre nehezebben megmagyarázható, újra meg újra meghosszabbított fegyverszünetet megindokolhassa –, Kassa átadását kérte,48 mert időnként kézzel fogható eredményt kellett produkálnia. (Február vége óta – miután a fejedelem I. Józsefnek írt levelét felküldte az udvarba – ugyanis már ő sem cselekedhetett egészen önállóan, Bécsből „segítségül” – tulajdonképpen ellenőrzésére – hozzáküldték Karl Locher von Lindenheim haditanácsi consiliariust és titkos referendáriust.49) A főhadiszállására igyekvő Ráday útközben találkozott Károlyival, akitől megtudta, hogy a Rákóczi által vele küldött módosítási javaslatokat Pálffy már elfogadta.50 Ezért sebtében maga fogalmazott egy tizennyolc pontból álló, az addigi igényeket tovább bővítő iratot, s azt terjesztette a császári főparancsnok elé. Ebben többek között olyan újdonságok szerepeltek, hogy az amnesztia a korábbi mozgalmak résztvevőire, a hadifoglyokra és a külföldön tartózkodókra, valamint a felkelők oldalán álló külföldiekre is terjedjen ki, hogy kurucosság vádjával később senkit ne lehessen zaklatni, hogy a szabadságharcban résztvevők vagy örököseik térítésmentesen kapják vissza eladományozott birtokaikat, s hogy a mozgalomhoz csatlakozott főúri résztvevők tarthassák meg korábbi méltóságaikat, a nemesek pedig továbbra is viselhessék fegyverüket. Végül még azt is kérte, hogy az uralkodó ígérje meg a törvénytelenségek megszüntetését és ennek biztosítékául adja ki újra a koronázási hitlevelet.51 Pálffy e kívánságok közül csak azokat fogadta el, amelyek a pillanatnyi megbékélést szolgálták, a többit országgyűlés napirendjére tartozónak minősítette. Azt pedig, hogy a király újra adja ki a koronázási hitlevelet, mint méltatlan igényt, elutasította.52 Rádayt így is meg45
AR. III/II. 423. o.
46
Stry, 1711. március 27-ei keltezéssel. Ráday Pál iratai 1709–1711. S. a. r.: Benda Kálmán. Budapest 2003. (A továbbiakban: Ráday ir.) 68–69. o. 47
Lukinich 1925. 308–311. o.
48
Károlyi Eszterházy Dániel kassai parancsnoknak 1711. április 6-án írt levele szerint sem Rákóczi, sem a konföderált rendek nem ellenzik Kassa átadásának tervét (Lukinich 1925. 306. o. és Pulyai, 144. o.), bár a fejedelemnek Károlyihoz írt leveleiből Rákóczi álláspontja e kérdésben inkább negatívnak tűnik: Rákóczi levelei, 245., 248. o. Mindennek ellenére Károlyi igyekezett – nem is sikertelenül – késleltetni a város átadását. Ráday ir. 90–91. o. 49
1711. február utolsó harmadában. Lukinich 1925. 255. o.
50
Az elfogadásra 1711. április 4-én került sor. Lukinich 1925. 302–304. o.
51
Lukinich 1925. 308–311. o.
52
Debrecen, 1711. április 17. Ráday ir. 83–85. o.
—8—
győzte a császári főparancsnok hozzáállása, az, hogy Locher – ígéretük megtartására vonatkozó uralkodói jóváhagyás reményteljes voltát bizonyítandó – megesküdött előtte a feszületre, ezért Rákóczi nevében elfogadta a megegyezést. Még azt is hozzátette, hogy amennyiben a fejedelem visszautasítaná azt, elpártol tőle,53 bár aligha gondolt arra, hogy ez valaha is bekövetkezhet, hiszen – minthogy messzemenően teljesítette a Rákóczitól kapott megbízást – biztosra vette a fejedelem jóváhagyását. Az alkudozások addigi eredményeit tekintve, a szabadságharcban résztvevő társadalmi rétegek közül ekkor már csak az úgynevezett vitézlő rend tagjairól, e hivatásos, de nem reguláris tisztekről és közkatonákról való gondoskodás váratott magára. Ez a kérdés a mozgalom kezdete óta napirenden volt, de csak helyi vagy egyedi megoldásokat sikerült találni, mert általános rendezése a nemesi birtokállomány sérelmével járt volna, s ennek kockázatát Rákóczi kormányzata, érthető okból, nem vállalta. A felkelők 1708 decemberében tartott sárospataki országos gyűlésének határozata ugyan általános érvényűnek fogadta el a hajdúszabadságot, de a megvalósítását a szabadságharc befejezése utánra halasztotta, anélkül, hogy a végrehajtás módját meghatározta volna.54 Ezért Károlyi, hogy a kikristályosodó megállapodást illetően számíthasson az ő támogatásukra is, olyan pátenst bocsátott ki, amellyel – kedvezmények biztosítása mellett – saját birtokaira telepítette a felkelők oldalán harcolt jobbágyokat, akiket ugyan nem a hajdúszabadságban részesített, hanem szabados (libertinus) státusúnak ismerve el őket, juttatott nekik földet. Ezzel elérte, hogy a megállapodás végső szövegébe a katonáskodó közrendűek kedvezményes állapota is bekerülhessen.55 A Rákóczihoz érkező Ráday Pál és a szatmári gyűlés követeinek keserű meglepetésére a fejedelem mégis elutasította a megegyezés aláírásának gondolatát. Hírt kapott ugyanis arról, hogy Anglia követet küldött Bécsbe azzal a feladattal, hogy egyengesse az uralkodó és a felkelők közötti megbékélés útját.56 Ezért azt követelte Pálffytól, hogy tájékoztassa őt az erre vonatkozóan előterjesztett angol javaslatról, nem sejtvén, hogy mire ez az igénye célba ér, addigra az angol diplomata már eltávozik a császárvárosból.57 A fejedelem ezzel amúgy is újra olyan igényt fogalmazott meg – tudniillik a felkelők és a kormányzat közötti ellentét rendezésének ügyébe kívülálló hatalom bevonását –, amelyről tudhatta, hogy a bécsi udvar elzárkózik a teljesítésétől, mert sérti az uralkodói szuverenitást. Rákóczi azonban mindenekelőtt azért utasította el a megállapodást, mert hírét vette, hogy remélt támogatója, a cár Lengyelországba tart.58 Ezért egy, az addig kialkudott pontokat részint elfogadhatatlannak tartó, részint a megtartásukra vonatkozó biztosítékot hiányoló, bravúros retorikai fogásokkal az érzelmekre hatni kívánó, ám csúsztatá-
53
Lukinich 1925. 296. o. és Benda Kálmán: Ráday Pál és a szatmári béke. In: Esze Tamás (szerk.:) Ráday Pál 1677–1733. Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára. Budapest, 1980. 50. o. 54
Rácz István: A hajdúszabadság kérdése a szabadságharcban. In: Benda 1980. 163–166. o.
55
Bánkúti Imre: Károlyi Sándor telepítő pátense a katonáskodók számára, 1711. április 12. Hadtörténelmi Közlemények, 113/2. (2000.) 477–478. o. 56
Charles Mordaunt Peterborough lordja, angol diplomata 1711. február 23-április 18. között rendkívüli követi minőségben tartózkodott a bécsi udvarban. Lukinich 1925. 368. o., 3. sz. jegyz., Rákóczi levelei, 256. o. 57
AR I/III. 621–623. o.
58
Rákóczi Károlyinak írt levele Stari Selóból, 1711. április 9. Rákóczi levelei, 247. o.
—9—
soktól sem mentes59 kiáltványt nyújtott át Kukizówban Rádaynak és a szatmári küldöttség tagjainak, azzal az utasítással, hogy juttassák el a brigadérosokhoz és ezereskapitányokhoz. Ebben a szabadságharc célkitűzéseinek megvalósulatlanságával indokolta, hogy miért nem hajlandó aláírni a megállapodás legújabb szövegváltozatát. A kiáltványban többször is erősen bírált, egyenesen Brutushoz hasonlított Károlyit60 pedig leváltotta a főparancsnokságról, bár ez nem jutott az érintett tudomására. Csakhogy a felkelők döntő többsége akaratának érvényesülését mindez már nem akadályozhatta meg. Ahogy maga Rákóczi írta utóbb: „…elbocsátottam Károlyi követeit, sok szóval, ígérgetéssel, paranccsal és a katonasággal nyilvánosan közlendő buzdításokkal ellátva, melyek mind Károlyi pusztulását célozták. De a dolog másképpen történt... A követek ugyanis hűségesebbek voltak hozzá, mint énhozzám. Parancsaimat sutba dobták, nem hajtották végre, s a fegyverletétel után az egész katonaság és a nemesség, elfogadván az amnesztiát, hűséget esküdött a császárnak, minden cselekedetükben és tárgyalásukban visszaéltek a szövetség nevével és címével. […] A szerződő feleknek természetesen megígérték a törvények, a szabadságjogok és az ország kiváltságainak megtartását, s ezek megtartásának biztosítása után hűséget esküdtek.”61 A császári főparancsnokkal való kapcsolatfelvételt annak idején talán kezdeményező,62 a megegyezés tető alá hozásában eleinte közvetlenül, majd közvetve közreműködő fejedelemnek időközben, mint láthattuk, megváltozott az ezzel kapcsolatos elképzelése, és – miként Pálffy gyanította – hovatovább már alighanem csak időhúzásra alkalmas ürügynek szánta az alkudozást, miközben külső támogatásra várt. Segítség azonban nem érkezett, s nemcsak az oroszoktól várta ezt hiába. A spanyol örökösödési háború, illetve az északi háború külpolitikai körülményei ekkoriban ugyanis távolról sem Rákóczi várakozásainak megfelelően alakultak, miként a hatalmi viszonyok sem. Az I. József halála után esedékessé vált császárválasztás „előmozdítása” érdekében a Habsburg irányítás alatt álló haderőnek Németalföldről történő kivonása miatt magukra maradt, ezért a háborúból amúgy is kihátrálni készülő tengeri hatalmak katonai helyzete meggyengült. A Habsburg Monarchia és annak császári méltóságot is viselő uralkodója a legkomolyabb közép-európai tényező volt a nemzetközi háború alatt és maradt utána is. S ez nemcsak utólag tűnhet egyértelműnek, hanem a kortársak számára is nyilvánvaló lehetett: „…a császár mindenhonnan hatalmasnak, mindenhonnan rendíthetetlennek látszott” – emlékezett vissza keserűen a fejedelem az 1714-ben Rastattban XIV. Lajos és VI. Károly között tető alá hozott békekötés idejére.63 Az oroszok pedig – akiktől Rákóczi az I. Józseffel való tárgyalásokhoz is segítséget várt64 – a török támadás miatt nem 59
Például hogy Pálffynak csak a hadi dolgokra lenne felhatalmazása, a megegyezésre nem („…ez nem országos békesség tractája, hanem csak egy hadi capitulátió, és Pálffy úrnak… csak mint commendérozó generálisnak a Bellicumtul való plenipotentia lészen… nem extendáltatik néki az országos dolgokra és pacificátiókra authoritássa, hanem csak ad actos bellicos,” továbbá, hogy „…ez nem békesség, hanem fegyver által való mggyőzés,” nem említve, hogy az ő, mármint a fejedelem javaslatai is szerepeltek a Károlyi által elfogadásra ajánlott pontok között. Pulyai, 171–172., 182. o. 60
Pulyai, 170. o.
61
Rákóczi 1979. 460–461. o.
62
R. Várkonyi 2011. 995. o.
63 64
Rákóczi 1979. 557. o. AR II/III. 192. o.
— 10 —
nyújthattak segítséget a felkelőknek, sőt egyedül a császártól remélhettek közreműködést az őket fenyegető oszmán veszély elhárításhoz. Ilyen helyzetben nem kockáztathatta a cár, hogy szembekerüljön Béccsel. 1711 nyarán Moszkva ugyan békét kötött a Portával, ez azonban nem szüntette meg a köztük lévő ellentéteket. Mindkét fél újabb összecsapásra készült, miközben nem fejeződött még be az oroszok svédekkel vívott háborúja sem.65 A megegyezési tárgyalások idején Magyarországot el nem hagyó, a kuruc sereg nagy felelősséggel és sok nehézséggel járó főparancsnoki tisztét betöltő Károlyi Sándor nem bízott a külső segítségben, egyenesen önámításnak (és Bercsényi befolyásának) tartotta a Lengyelországban tartózkodó fejedelem és az ottani környezetében lévők orosz támogatásba vetett reményét.66 Az 1708 óta rendre elszenvedett katonai kudarcok, a kuruc állam és hadsereg pénzügyi, ellátási gondjai67 és az ezekből fakadó növekvő feszültség a mozgalomban résztvevők különböző rétegeit ragadta magával a be nem váltott ígéretek okozta keserűség, vagy az uralkodó részéről időközben kilátásba helyezett intézkedések csábító volta miatt. És amilyen mértékben zsugorodott a felkelők által ellenőrzött terület kiterjedése, ahogy szaporodtak a veszteségek, úgy szivárogtak haza a katonák a kilátástalanság miatt.68 Ilyen körülmények között nem csoda, hogy amikor a többszörös túlerőben lévő császári hadsereg magyar főparancsnoka a konföderáció akkori állapotához képest méltányos megegyezést ajánlott fel a király nevében, amelynek eredeti feltételein még jócskán engedett javítani is, akkor a szövetkezett rendek és a kuruc katonaság nagy része szívesen fogadta azt. Ez nem lephette meg különösebben a fejedelmet sem, aki már 1711 januárjában így írt Bercsényinek: „…úgy látom, hogy valóban kevés lesz, aki a békességet quoquomodo ne complectálja, avagy spe pacis evanescente, gratiára ne menne…”69 Annál is inkább, mert a megállapodás végleges szövege a jobbágyszármazású kuruc tisztek társadalmi igényeire is igyekezett tekintettel lenni.70 Ehhez kapcsolódóan szükséges kitérni a kuruc frazeológiában gyakran szereplő, s a felkelés elérendő céljaként kitűzött „szabadság” értelmezésére, amely nem minden résztvevő számára jelentette ugyanazt. Bercsényi egy, a fejedelemnek írott levelében úgy fogalmazott, hogy „Vinculum Confoederationis szabadságunk helyreállításáig köteleztetett …”71 Rákóczi – és talán a szűkebb környezetének néhány tagja – az ország állami függetlenségének kivívására törekedett,72 s amikor ez már reménytelennek látszott, akkor is 65
Benda Kálmán: A szatmári béke és az általános külpolitikai helyzet. In: Molnár 1976. 47–48. o. Az orosz támogatás ekkori kilátástalanságát – legalábbis utólag – Rákóczi is elismerte: „…a cár segítségébe vetett hitem… csökkenni kezdett…” Rákóczi 1979. 467. o. 66
Erre vonatkozó 1711. április 3-án Olcsváról keltezett, Rákóczihoz írt levelét lásd: Bánkúti Imre: Dokumentumok a szatmári béke történetéhez. (BTM Műhely 2.) Budapest, 1991. 55. o. 67
Czigány István: A kuruc állam katonai helyzete és a szatmári béke. Hadtörténelmi Közlemények, 103/3. (1990.) (A továbbiakban: Czigány 1990.) 42. o. 68
Czigány 1990. 44–45. o.
69
AR II/III. 569. o.
70
Heckenast Gusztáv: A jobbágykatonaségra vonatkozó végzés a szatmári békeokmányban. In: Molnár 1976. 60–61. o. 71
Bercsényi levelei, 263. o.
72
Kovács Ágnes: Társadalmi célok – társadalmi támogatottság. In: Czigány István (szerk.:) Az államiság megőrzése. Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharcról. Budapest, 2002. 44. o.
— 11 —
legalább Erdélyt illetően kívánta elérni ugyanezt. A nemesség „szabadságát” azonban kiváltságaik és politikai jogaik érvényesíthetősége jelentette. Ezek gyakorlását viszont nem az uralkodó dinasztia jogara alá való tartozás, hanem a kormányzati hatalom gyakorlásának módja nehezítette vagy akadályozta. Céljuk ezért az utóbbi megváltoztatása, nem pedig a Habsburg Monarchiából való kiválás volt, amely önmagában semmiféle biztosítékot nem kínálhatott törekvéseik megvalósulását illetően. A birtokosság jószágaival összefüggő sérelmeit, a vállalkozó nemesek lehetőségeit korlátozó intézkedéseket, a földdel rendelkezők nagy részét társadalmi hovatartozástól függetlenül sújtó katonai visszaéléseket, a valamennyi protestánst érintő felekezeti hátrányokat, a különböző mentességekkel rendelkezők panaszait csak átmenetileg hozta közös nevezőre a mindnyájukat jellemző harag és elkeseredés. Ezek akár csak némelyikének – olykor a többiek rovására történő – orvoslása is nyomban megbonthatta, miként olykor és helyenként meg is bontotta időleges egységüket.73 Márpedig a szatmári megállapodás szövegéből kiolvasható az a határozott törekvés, hogy mennél szélesebb rétegek elvárásai teljesüljenek. Igaz persze, hogy ennek ellenére is maradtak megvalósulatlan célok. Le kellett mondani a független magyar állam eszméjéről, annak minden tartozékával együtt, s azzal, hogy Rákóczi erdélyi fejedelmi címét nem ismerték el, voltaképpen az önálló Erdélyi Fejedelemség – amely persze soha nem volt független – feltámasztásának reménye veszett el. Ám még ez utóbbi cél is kizárólag a Habsburg Monarchia uralkodója mint magyar király felségjogainak a korlátozása révén valósulhatott volna meg, amit csak olyasfajta kényszerítő erejű körülmények erőszakolhattak volna ki, mint az országvesztés, vagy a katonai beavatkozás veszélye. Ilyenek azonban Bécsre ekkoriban, mint láthattuk, egyáltalán nem leselkedtek. Éppen ellenkezőleg: a császári hadak offenzívája volt tapasztalható mindenütt. Sem a cár, sem a török szultán nem mert szembeszállni velük, s az ellenük harcoló Franciaország már évek óta védekezésre kényszerült. Anglia és Hollandia pedig a Habsburgok immár kétségkívül kevéssé lelkes szövetségeseként, de a háborúból mindenképpen kihátrálóban, a franciákkal is megegyezésre törekedve, aligha akarhatta, hogy új konfliktusba keveredjenek az általuk egyébként vitathatatlan szimpátiával szemlélt mozgalom számukra mégiscsak közömbös céljaiért. Elképzelhető persze, hogy lehetett volna a szatmárinál kedvezőbb feltételek mellett megállapodni Béccsel. De semmiképp sem 1711-ben, hanem legfeljebb 1706-ban, a nagyszombati tárgyalások alkalmával, amikor a külpolitikai helyzet is lényegesen kedvezőbb volt a szabadságharc számára, főleg pedig működött még a kuruc államszervezet, amely időközben – a fejedelem véleménye szerint is – elvesztette pénzügyi alapjait.74 Csakhogy Rákóczi már akkor ragaszkodott a felmenői által is viselt erdélyi fejedelmi méltóságához, figyelmen kívül hagyva, hogy annak a területnek a Habsburg hatalomtól korábban létezett önállósága a magyarországi oszmán fennhatóság függvénye volt.75 Az 1706. évi tárgyalások során közvetítőként működött és a felkelőkkel akkortájt még szimpatizáló Jacob Jan Hamel-Bruyninx holland diplomata évekkel később is úgy látta, hogy „…a vak magyar konföderáció sze73
Uo. 63. o.
74
„…esztendők folynak – az mióta tudniillik a rézpénz elveszett –, hogy magunk ereje által való boldogulásunkat nem reménlettem…” AR II/III. 170. o. 75
Kovács Ágnes: Rákóczi és Károlyi. In. Kujbusné Mecsei Éva (szerk.): Pro Patria. Tanulmányok. (A Szabolcs–Szatmár–Bereg Megyei Levéltár kiadványai III/12.) Nyíregyháza, 2004. (A továbbiakban: Kovács 2004.) 47. o.
— 12 —
rencsétlen vezetői elvesztették azt az időt és alkalmat, amely nehezen jön vissza…”76 Egyébként is, az uralkodóház trónfosztásának előzményei – és itt nemcsak az ónodi terrorisztikus légkörre gondolunk, hanem Rákóczinak Szécsényben zátonyra futott elképzelésére is – indokoltan inthetnek óvatosságra azt illetően, hogy milyen széles társadalmi támasza lehetett a függetlenségi gondolatnak. A maradék kuruc sereg pedig – főként 1711. tavaszi állapotában – egymagában aligha lehetett képes kiharcolni ezt. Hiszen már hónapok óta azon volt, hogy szinte bármi áron elkerülje a császáriakkal való összeütközést, nehogy felmorzsolják.77 Ezért minősült életbevágóan fontosnak a fegyverszünet ismételt, olykor egyébként Rákóczi által is bármi áron igényelt meghosszabbítása, ami persze nem mindig volt ingyen: időnként egyegy erősség (Sarkad, illetve Ecsed és Sólyomkő) átadásába került, még ha az ilyen lépésekért utólag némelyek Károlyit hibáztatták is.78 Ugyan hol voltak ekkor már „Magyarország korszerű államiságának kritériumai, Rákóczi államának szociális, gazdasági, politikai, művelődési, diplomáciai vívmányai,”79 amelyekkel 1711 tavaszán még mint átmentendő és átmenthető „fejlődési alternatívával” számolni lehetett volna, s hol volt maga a fejedelem és kormányzóköre is?80 Az előbbiek immár sehol, az utóbbiak pedig, Károlyin kívül az összes kuruc tábornokkal, Lengyelországban…81 Kassa 1711. április 26-ai átadása már szinte megkönnyebbülést hozott, hiszen kuruc parancsnoka, Eszterházy Dániel külön egységekkel volt kénytelen őriztetni a szállását, mert a katonái fellázadtak, nem akarván tovább tartani a várost.82 A felkelők ellenőrzése alatt álló terület zsugorodott, ahogy fogytak a kezükön lévő erősségek is.83 Ezzel együtt szűkült az időhúzás lehetősége. Hogy I. József váratlan és eltitkolt halálától (1711. április 17.) kezdve menynyire végzetesen, azt a felkelők nem is sejtették. De Pálffy gyanította, mihelyt értesült arról, hogy a lánya miatt iránta rosszindulatú anyacsászárné lett a régens. Biztosra vette, hogy leváltják, és nem tévedett, mert nyomban kinevezték az utódját is.84 A császári hadvezetés néhány tagja régóta szövögetett olyan tervet, hogy a magyar felkelésnek mielőbb, katonai erővel vessenek véget. A tengeri hatalmaknak a bécsi kormányzat számára kellemetlen közvetítői ajánlkozása is, szándéka ellenére, ezen elképzelés helyességét lát76
Idézi Bánkúti Imre: A szatmári kiegyezés 1711. Rubicon, 15/1. (2004.) 43. o.
77
Czigány 1990. 46. o. Pálffy Jánosnak a vezénylete alatt álló haderő rossz állapotára vonatkozó, a Haditanácsnak küldött jelentései tartalmát egyrészt viszonylagosnak, másrészt – mivel lehetőleg mindenképpen békés megegyezésre törekedett – túlzónak kell tekintenünk. Czigány 1990. 49–50. 78
Pedig Sarkad őrsége már 1710 végén a megadásról tárgyalt, Sólyomkő kiürítését maga Rákóczi rendelte el. Czigány 1990. 51. o. – Ecsedből pedig már 1711 január 8-án kivonták a katonaságot. Bánkúti 1991. 31. o. 79
Ember Győző – Heckenast Gusztáv (főszerk.:) Magyarország története 1686–1790. (Magyarország története tíz kötetben 4/1.) Budapest, 1989. 251. o. 80
„A kuruc államszervezet anarchiába bomlott. A katonák ott veszik az élelmet, ahol tudják, a megyék tisztikara menekül vagy a császár rendeleteinek engedelmeskedik.” Molnár Erik (főszerk.:) Magyarország története, I. köt. Budapest 1964. 315. o. 81
„A kuruc hadsereg felső vezetése zömében hátat fordított a vitézlő rendnek, amely csak tovább fokozta a [kuruc] csapatok demoralizálódását, a katonaság magárahagyatottságának érzését.” „1710 őszére az egységes kuruc katonai irányítás már nem létezett.” Czigány 1990. 45. o. 82
Bánkúti 1991. 62. o. Lásd még Bánkúti Imre: Források Kassa 1710–1711. évi védelméhez. Hadtörténelmi Közlemények, 116/3–4. (2003.) 876–932. o. 83
Czigány 1990. 39–40. o.
84
Lukinich 1925. 319–320. o.
— 13 —
szott igazolni. Az anyacsászárné hatalomra kerülése szintén ezt a tábort erősítette. Ezért Pálffy nyomban írt Bécsbe, s a végső fázisba jutott megegyezéssel kapcsolatos tárgyalásokra hivatkozva arra figyelmeztetett, hogy minden veszendőbe mehet, ha a helyzetet nem ismerő, új embert állítanak a helyébe, aki iránt bizalmatlanok a partnerek.85 A főparancsnok levelének – és a kormányzat néhány őt pártoló, befolyásos személyisége közbenjárásának – szerencsére lett foganatja, mert nemsokára mégis megerősítették addigi beosztásában. Ez az utóbbi rendelkezés azonban egy néhány nap alatt tető alá hozandó megállapodásra vonatkozott.86 A Haditanács által egyidejűleg Lochernek írt levél pedig ennél is egyértelműbb utasítást adott: pár napon belül megegyezni és ezzel nyugalmat teremteni, vagy pedig felújítani a hadműveleteket és leverni a felkelést.87 Pálffy azonban már előzőleg megsürgette az egyezmény aláírását, amelynek végleges változata 1711. április 29-én készült el, a kuruc nemesek és főtisztek pedig május 1-jén és 2-án látták el kézjegyükkel. Ismeretes, hogy a fejedelem és Magyarországról eltávozott környezete már ezt megelőzően a kuruc főparancsnok szemére vetette a konföderációs eskü megszegését.88 Nagyrészt erre, meg a Rákóczira tett állítólagos esküjére89 alapozva fogalmazták meg vele szemben az árulás vádját. Ezért nem kerülhetjük meg, hogy meg ne vizsgáljuk: vajon mit értettek a konföderáción ők maguk 1711-ben.90 Rákóczi 1711. március végén, Pálffy János megegyezési ajánlatával kapcsolatos kifogásai felsorolását követően, azzal fejezte be levelét, hogy esküje értelmében a javaslatokat a konföderátusok gyűlése elé kell terjesztenie,91 s ugyanezt írta néhány nap múlva Ráday Pálnak szóló instrukciójában is.92 A kukizówi kiáltványban pedig pontosan és részletesen megfogalmazta, hogy mit értett ez alatt: „…mi vezéri s fejedelmi hitünket, szintén úgy, mint Kegyelmetek [ti. a vitézlő rend] minnyájan confoederátiós hitét, az egy élő Istennek tettük le hazánk mellett, s nem nékünk simpliciter, vagy mi Kegyelmeteknek, hanem a vezér a confoederátióhoz, s az confoederátió a vezérhez köteleztetett Istenére s lelkére, s Istenünknek adta ki-ki esküvéssel lelkét s nem nekünk. Azért tudjuk azt is, valamint hogy senkinek hitét hitetlenségre nem szabadéthattjuk, úgy magunknak is se okát, se módját nem találhattjuk vezérlő hitünk s kötelességünk mellől való elállásnak mind addig, valameddig az confoederátiónk világossan feltett célljára, úgy mint confoederátiónk elérésére nem jutunk, s ugyanazon okbul látván, tagadhatatlanul fegyverünket Isten (kinek hatalmában van az hadverés), megkisebbítette annyira, hogy az békesség által reménlhettük hama85
Lukinich 1925. 324.
86
Lukinich 1925. 346.
87
Lukinich 1925. 349.
88
AR II/III. 657. O.
89
Azt, hogy Károlyi 1711. február 21-én Rákóczihoz írt levelében a fejedelem személye melletti elkötelezettségére utalt volna, alighanem indokoltan vitatja Kovács 2004. 45–46. o. 90
A fogalom korábbi időszakra vonatkozó – az 1704-ben, továbbá a szécsényi és az ónodi országos kuruc gyűlés alkalmával „… az egyházi személyeket, urakat, nemesseket, szabad királyi városokat…” (Magyar történeti szöveggyűjtemény II.: 1526-1790, 2. köt. Szerk. Sinkovics István. Budapest 1968. 806. o.) megfogalmazott – jelentésére lásd Mezey Barna: „Öszve-szövetkeztetett szövetségünknek kötele.” A jogalkotás alkotmányos keretei a Rákóczi-szabadságharcban. Budapest, 2009. 70., 72., 83–84., 89–90. o. 91
Ráday ir. 69. o.
92
Ráday ir. 75. o.
— 14 —
rább szabadságunk, ha nem egész elérését is, legalább amennyiben helyheztethetnénk annak állandóságát…”93 Ebből az derül ki, hogy önmagára és a (szabadság kivívására) felesküdött rendek közösségére gondolhatott. Ami persze egyáltalán nem váratlan; annál meglepőbb ezek után, ahogy ezt 1711 májusában, talán csak néhány nappal a megegyezés megkötése után, Bercsényi Miklós értelmezte, amikor levélben tájékoztatta Rákóczit a szász választófejedelem és lengyel király kancellárjával, Joachim Fleming gróffal való megbeszéléséről. A kancellárnak arra a kérdésére, hogy miként ment végbe a szatmári megállapodás, Bercsényi a következőket mondta: „Arra feleltem s deducáltam, hogy az nem békesség: se hatalma nem volt; mert Fölségednek az Senatussal volt arra hatalma s activitása adva az Confoederatio által. S mondja [ti. Fleming], hogy igenis, Fölséged feje, de mikor az multitudo akarja, midőn azokbúl állott az Confoederatio is, nagy dolgokat csinál az dologban. Feleltem, hogy igenis, az multitudo adta Fölségednek az hatalmat, de azt el nem veheti, mert valamint itt Lengyelországban is az multitudo választja a királt s adja az hatalmat, de el nem veheti, valljon lehet-i sine omni actu publico az kiraly és Senatus nélkül itt valakinek és multitudonak végezni?” Erre Fleming azt kérdezte, hogy hány szenátor volt Szatmáron, s hány Rákóczi mellett az egyezmény megkötésekor. Amire Bercsényi azt válaszolta, hogy a szenátorok közül egyedül Károlyi volt ott, míg a többi hét–nyolc a fejedelem környezetében tartózkodott ugyanakkor.94 Vagyis Bercsényi – és nyilván Rákóczi is – valójában immár nem a konföderációt alkotó döntő többség törekvéseivel, hanem saját maguk és a környezetükben tartózkodó néhány szenátor céljaival azonosították a „haza szabadságait,” amely utóbbiakat – a nemzetközi biztosítékokat és a II. Rákóczi Ferenc uralma alatt álló Erdélyi Fejedelemség önállóságát – a szatmári megállapodás persze valóban nem tartalmazta. „Rákóczi ekkor már egy oly eszmének képviselője, melynek elérését a nemzet nagy része többé nem reméli. Az idő változott, de Rákóczi nem. Itt az ellentét Károlyi közt és közte – állapította meg Zayzon Sándor 1915-ben, már akkor jó érzékkel megragadva a kérdés egyik leglényegesebb elemét.95 A fentiekből nyilvánvaló lehet, hogy aligha kárhoztatható indokoltan Károlyi Sándor a szatmári megállapodás kidolgozásában vállalt szerepéért, vagy annak elfogadtatásáért és aláírásáért. Mert ennél csak sokkal rosszabb lehetősége volt: az, hogy ezt megtagadja, vagy valamilyen ürüggyel elhalassza. Akkor viszont az elkerülhetetlen katonai leszámolás következményeit kellett volna viselnie az országnak. A további kivárás, időhúzás, láthattuk, ekkor már legfeljebb csak néhány napig volt lehetséges. A megegyezésre tehát, minden jel szerint, a huszonnegyedik órában került sor. Semmi esélye nem volt, hogy ennél tovább – ki tudja, meddig és miért – elodázhassák. Amikor a Lengyelországban tartózkodó fejedelem és ottani környezetének tagjai erre vártak, bizony illúziókat kergettek. Miközben külpolitikai esélyeik téves felmérésén túl elszakadtak a hazai valóságtól is. Rajtuk kívül ugyanis mindenki – a kuruc generális szerint több mint huszonötezer katona96 – a kialkudott feltételek mielőbbi elfogadását kívánta. Ez cseng ki Károlyinak Rá93
Pulyai, 181. o.
94
Thaly Kálmán (kiad.:) Székesi gróf Bercsényi Miklós… levelei Rákóczi fejedelemhez, 1704–1712. (Archivum Rakoczianum VI/III.) Budapest, 1878. 722–723. o. 95
Zayzon Sándor: Károlyi és a szatmári béke. Századok, 49/1–2. (1915., különnyomat.) 4. o.
96
Bánkúti 1981. 93. o.
— 15 —
kóczihoz írt könyörgő hangú, az egyezmény aláírásáért esedező, a fejedelmet hazahívó leveléből is: „…Felséged ne vesse meg a konföderációt, azaz nemzetét, mely hazájában vagyon. Ne ragaszkodjék külső monarcháknak álumbra formában levő reménségéhez és nyolc esztendőktül fogva biztató politikájához. …jöjjön vissza az konföderáció közé... [ne mondhassa], hogy elhadta az vezére őtet…”97 * Ennek alapján tehát az „árulás” vagy, ha úgy tetszik, a cserbenhagyás fegyvere akár fordítva is elsülhetne. Még ha a fenti levélre válaszolva a sértett fejedelem így fenyegette is meg tábornagyát arra az esetre, ha megállapodnék: „…ne praecipitálja szegény nemzetünk dolgát s ügyét maga s famíliája holtig való gyalázatjára; mert soha nem fogják azt mondani, hogy az fejedelem pártolt el az generálisától, hanem, hogy az generális az fejedelemtől.”98 Lám, mintha csak az eredményesebb „píár”-tevékenységen múlna, hogy kinek sikerülhet a vétkes helyét a vádlóéra cserélnie… S máig tapasztalhatjuk, hogy e tekintetben Rákóczi bizonyult jóval, nemegyszer még e korszak kutatóinak némelyikét is megtévesztő mértékben sikeresebbnek. Ezért véljük úgy, hogy a szatmári megegyezés megkötésének megítélése körüli polémia részben nem is tekinthető valódi szakmai vitának. Lényegében azért, amiért az ügyvédi védőbeszédek sem. „Ő – írta Lánczy Gyula Thaly Kálmánról, vele vitázva 1882-ben – egy perczre sem képes generalisálni, személyektől eltekinteni, a történelmi mozgalmak és események széles rétegű alapjára, a tömeges actiókra gondolni. Mihelyt e korszak bármely mozzanatáról van szó, ő előáll a Rákóczi személyével; ez az egész történet II. Rákóczi Ferencz személyes élettörténetévé válik, s ezen élettörténet egy… apotheosissá.”99 Eszerint tehát Thaly alapelvnek tekintette a fejedelem törekvéseinek és tetteinek hibátlanságát. Ugyanez az álláspont tartotta fogságában az ezt kimondatlanul vagy észrevétlenül is valló későbbi kutatókat, akik emiatt kényszerültek bűnbaknak megtenni a kiegyező Károlyit, akiétől a fejedelem nézete e sorsdöntő kérdést illetően merőben eltért. Hiszen nyilvánvaló, hogy a fejedelemnek a megállapodáshoz kapcsolódó, 1711 tavaszán megfogalmazott elképzeléseinek és feltételeinek realitásként való értékelése óhatatlanul árnyékot vet az ettől eltérő módon kiegyező kuruc generálisra. Még abban az esetben is, ha éppen nem hangoztatják. Nem létezhet ugyanis egyidejűleg két különböző, mégis azonos értékű realitás; sportnyelven szólva: nem hirdethető „döntetlen”. Nyilván ezért volt elfogadhatatlan a fejedelem megalkuvást nem ismerő következetességét erkölcsi példaként magasztaló azon beállítás, amely ugyanakkor Károlyiban látta a reálpolitikust, hiszen ez két különböző szférába tartozó elismerést takart, s mint ilyen, nem volt összeegyeztethető a Rákóczit Szatmár vonatkozásában is tévedhetetlen politikusnak feltüntetni igyekvő törekvéssel.100 Az már csupán részletkérdés, hogy a Rákóczi 97
Olcsva, 1711. április 3. Bánkúti 1991. 55. o.
98
Kukizów, 1711. április 19. Rákóczi levelei, 259. o.
99
Lánczy Gyula: Válasz Thaly Kálmánnak ’Széchényi Pál s a magyar nemzeti politika’ czímű tanulmányomat illető észrevételeire. Századok, 16/10. (1882.) 689. o. 100
Hiszen ez, úgymond „…ényegében megkerüli az alapkérdést, mindama tendencia történelmi létjogosultságának vagy jelentőségének kérdését, amelyet Rákóczi politikája magába sűrít. Ezzel ugyanis éppen törté-
— 16 —
megfogalmazta igen súlyos jelzővel ellátva, vagy anélkül hibáztatták-e Károlyit, s hogy politikailag vagy „csak” erkölcsileg, netán mindkét okból elmarasztalták-e. Emiatt próbálták éppen azokon a pontokon cáfolni a kuruc generális elképzelésének helyességét – képletesen szólva „Rákóczi útjain”101 haladva –, amelyekre maga a fejedelem is hivatkozott: az állítólagos külpolitikai lehetőségek létezését bizonygatva, valamint a konföderáció elárulását, és/vagy a fejedelemnek tett eskü megszegését felróva neki. Amely igyekezet azonban, többek között, némelykor módszertani problémákat is felvetett. Mivel Rákóczi álláspontja a már régebben is ismert és újabban előkerült dokumentumok alapján egyre nehezebben tűnt védhetőnek, előfordult, hogy propagandisztikus célból írt, vagy más, nyilvánvalóan szubjektív indítékú, netán jóval utóbb papírra vetett, esetenként az adott kérdést illetően másodlagos forrásokból vett információkkal érveltek, a kinyilvánított szándékot a valóságos eredménnyel összemosva, esetleg a meghatározatlan időpontú, távoli jövőben, utóbb érvényesülő hatások nyomán bekövetkezett fejleményekkel igazolva Rákóczi egészen más feltételek mellett vallott elképzeléseinek helyességét. Miközben nemigen törekedtek a kuruc propaganda által használt fogalmak társadalmi csoportokhoz kötődő értelmezésére. A szatmári megegyezés háromszázadik évfordulója idején, a fenti vázlatos áttekintés alapján úgy gondoljuk, hogy e történelmi sorsfordulónkhoz kapcsolódó jövőbeni kutatásoktól remélt fontos eredmények kevéssé a békességszerzés folyamatának újabb részleteitől várhatók – nem vitatva persze, hogy további érdekes adalékok ezután is előkerülhetnek –, hiszen annak valamennyi lényegesebb forráscsoportját (Pálffy Jánosnak az erre az időszakra vonatkozó, lappangó vagy elpusztult magánlevelezése kivételével) többszörösen kiaknázták már. S nemkülönben aligha kecsegtet perdöntő fontosságú újdonságokkal a kuruc diplomáciatörténet kutatása, amelytől szintén inkább csak az eddigi ismereteink – persze távolról sem felesleges – árnyalását remélhetjük. Érdemleges eredményeket azonban alighanem a mozgalomban résztvevőkkel kapcsolatos, már eddig is figyelemre méltó, a felkelés egészére s az azt közvetlenül megelőző évekre kiterjedő, szisztematikus társadalomtörténeti vizsgálatok hozhatnak, valamint az eddig teljesen figyelmen kívül hagyott, udvarhű magyar főnemesség politikai elképzeléseinek, szintén a mozgalom előtti évekre is visszanyúló feltárása. Hogy „Rákóczi szabadságharca”102 után minél jobban tisztázódhasson végre a Rákóczi-szabadságharc története is.
neti jelentőségétől fosztanánk meg, mintegy kiemelnénk őt a történeti fejlődés nagy folyamataiból.” Molnár, 89. 101
Köpeczi Béla: Rákóczi útjain. Tanulmányok. (Kisebbségkutatás könyvek.) Budapest, 2004. címét kölcsönvéve. 102
Ahogy egy jó emberöltővel ezelőtt elhangzott előadás címében áll. Molnár 1976. 25. o.
— 17 —
