Karinthy Ferenc
Epepe
ISBN: 978 -615-5152-08 -5
Digitalbooks.hu
Később visszagondolva rá, csakis úgy történhetett, hogy Budai az átszállás zűrzavarában eltévesztette a kijáratot, egy másfelé induló gépre került, és a repülőtér alkalmazottai is elnézhették valamiképpen a
cserét. Utólag már azt se lehetett megállapítani, hogy merre és mennyi ideig repült, mert amint a motorok felpörögtek, ő hátradöntötte az ülés támláját, és elaludt. Nagyon kimerült volt, az előző napokban alig
pihent, rengeteget dolgozott, s egyebek mellett az előadását is meg kellett írnia a helsinki
nyelvészkongresszusra, ahová most készült. Közben csak egyszer ébresztették föl, amikor az ebédjét
hozták, utána megint elaludt, lehet, hogy tíz percre, lehet, hogy tíz órára vagy még többre. A karórája se
volt vele, újat szándékozott venni odakint, és nem akarta, hogy otthon, a vámnál majd két órája legyen, így hát nem is sejtette, milyen messzire kerülhetett hazulról. Hogy nem Helsinkibe érkezett meg, azt csupán
később, már benn a városban vette észre; hirtelenében nem is tudta, hol van. Autóbuszon szállították el az utasokat a reptérről, sötét, hideg és szeles este vagy éjszaka volt, ő még kábult az álomtól. A kocsi több helyütt is megállt, többen kiszálltak; Budai járt már Helsinkiben, de most hiába fürkészett ismerős
épületeket vagy tengerpartot. Az egyik megállónál aztán mindenki elhagyta a buszt, a sofőr neki is intett. Egy szálloda üvegelőteres kapujánál találta magát, a járdán tolongott a sokaság, útitársaitól tüstént
elsodorták, s eltartott egy ideig, amíg sikerült áthatolnia a két irányból özönlő, összetorlódó tömegen. A
bejáratnál álló bundás, aranyzsinóros sapkás, hatalmas-kövér kapus udvarias tisztelgéssel köszöntötte, és belökte előtte a lengőajtót, ám amikor Budai finnül szólította meg, láthatóan nem értette, valami
ismeretlen nyelven válaszolt, befelé, az előcsarnokba tessékelte, s nem volt idő, mert újabb vendégek tódultak a nyomába.
Benn, a recepciónál is sokan vártak, sorba kellett állni, s mikor végre az ősz, sötét egyenruhás portás elé került, mögötte egy zajos, számos bőrönddel és csomaggal érkezett család – apa, anya és három
nyugtalan, fékezhetetlen kisgyerek – alig leplezett türelmetlenséggel nyomult a sarkába, és szinte tolta előre: itt most már minden nagyon gyorsan, úgyszólván az ő részvétele nélkül történt. Finnül szólt a
portáshoz, de az sem értette, majd angolul, franciául, németül, oroszul, nyilvánvalóan teljesen hiába: amaz más nyelven felelt, ezt viszont Budai nem ismerte. Erre az útlevelét mutatta, a portás elvette, bizonyára,
hogy az adatait följegyezze, és átnyújtott neki egy réznehezékkel ellátott szobakulcsot. Az útlevélbe be volt
téve az a dollárcsekk is, melyben Budainak még otthon a külföldi tartózkodására járónapidíját kiadták, a portás ezt ugyancsak magához vette, megforgatta a kis kézi számológépét, s az eredményt leolvasva,
sebtében kitöltött egy előre lepecsételt cédulát, egy helyi pénznemre szóló utalványt, amint a szapora beszédét kísérő taglejtéseiből ki lehetett következtetni. Budai tiltakozni próbált, nem szándékozott itt beváltani a csekkjét, de nem értették, hátulról már egyre türelmetlenebbül, iratokat lobogtatva,
gyereksivalkodással szorongatta az a népes, hangos család, a portás a szomszédos pénztárablak felé
mutogatott: így hát, céltalannak ítélve a további erősködést, átengedte a helyét, és a jelzett ablakhoz lépett. Ott is hosszú sor várakozott, s csigalassúsággal haladtak előre; beállt a végére, egyre ingerültebben,
hisz csakhamar úgyis vissza kell csinálnia az egész butaságot. A pénztáros gyors beszéde éppoly idegenül
hangzott, akár a többieké, s itt se volt idő magyarázkodni, meg hát azt se tudta, hogy voltaképp mit is és
miként, milyen nyelven szeretne megmagyarázni. Egy köteg nagyobb, friss nyomású bankjegyet kapott, néhány kisebbet, gyűröttebbet, és fél marék aprót; mindent zsebre vágott, anélkül, hogy különösebben megszemlélte volna. Bosszantó és egyben nevetséges helyzet, de hogy valójában mi történt, azon csak most kezdett el gondolkozni. Talán Helsinki nem fogadta a gépet a kedvezőtlen időjárás miatt, ezért
szálltak le egy másik városban? Ám akkor bizonyára megkapta volna a légipoggyászát, míg itt csupán a kézitáskája volt vele, amit a repülőn maga fölé, a csomagtartóba tett. Akármint latolgatta, csakis úgy
eshetett, hogy az átszállásnál rossz gépre ült, s eszerint a nagy bőröndje nélküle érkezett Helsinkibe, ahová
a jegye is szólt, de ez – most vette észre – ugyancsak nem volt nála, hamarjában nem is emlékezett, hogy a reptéren vagy hol szedték el tőle. Így hát, mivel a személyi igazolványát és egyéb papírjait még otthon, az indulás előtt a fiókjába zárta, pillanatnyilag semmiféle irata nem maradt. De e percben ez izgatta
legkevésbé, mindez majd tisztázódni fog, a lényeg, hogy most már minél hamarább Helsinkibe jusson.
Ehhez azonban meg kell magyaráznia az illetékeseknek, honnan és miképp keveredett ide, illetve előbb
meg kell találnia az illetékeseket, például a légitársaság helyi embereit, csak hát még mindig nem tudta,
hol keresse őket. A recepciónál még hosszabb sor várt, mint az imént, nem volt kedve visszamenni, a többi
ablaknál, rekesznél se kevesebben, és nem bírt eligazodni, hogy melyiknél mivel foglalkoznak, és hol
kaphatna legalább felvilágosítást, információt. Itt-ott ugyan táblácskák álltak a hosszú pultokon, az írás
azonban ugyanúgy kibetűzhetetlen, valami ismeretlen ábécé, mint a kifüggesztett képek, plakátok
szövege, meg az újságárusnál a hírlapok, nyomtatványok címei. Tüzetesebben meg se vizsgálhatta, hogy miféle írásjelek, mert az előcsarnokban oly sűrűn hullámzott és kavargott a sokaság: akárhol próbálta
megvetni a lábát, tüstént továbblökték és sodorták. Ezért inkább későbbre halasztotta a teendőket, vagy majd fent, a szobájából telefonon intézkedik.
A portán átvett kulcs nehezékén a 921-es szám állt, föltételezte, hogy szobája a kilencedik emeleten
lesz. A felvonókat a hall végében találta meg, a nyolc közül jelenleg csak három működött, s mindegyiknél népes csoportok várakoztak. Budai gyalog is fölment volna, de hiába kereste szemével a lépcsőt, elhagyni
meg nem akarta a helyét, nehogy azután még hátrább kerüljön a sorban. Így is negyedóráig tartott, míg a liftre jutott, s vele együtt annyian tódultak be, a szűk fülkében egészen egymásba préselődtek. Kék egyenruhás, magas, szőke leány kezelte a felvonót, odavetett utasainak egy-egy kérdést a maga
érthetetlen nyelvén, nyilván, hogy ki hol kíván kiszállni, s majdnem minden emeleten megállították. Ám a
fülke, amennyit ritkult, ugyanannyi embert föl is szívott, mert mindenütt újabb csapatok rohanták meg. Bár a lány mellett egy kis ventillátor forgott, a lift falára erősítve, Budai agyán átfutott, hogy miképpen
lehet ebben a fülledt, levegőtlen zárkában, állandóan ennyi néppel összecsukva dolgozni, esetleg órákig vagy egy egész műszakon át. De azonnal el is hessegette: ez nem az ő gondja, ő úgyis elutazik innen,
remélhetőleg még ma vagy legkésőbb holnap reggel. A kilencedik emelet előtt jelezte, hogy oda igyekszik,
s többekkel együtt kinyomult a fülkéből; helyüket rögtön újabb beszállók foglalták el. A folyosókon viszont
senkivel se találkozott, mialatt a szobáját kereste: többfelé is elindult, erre-arra tévelyegve, előre és hátra
számolgatva próbálta megközelíteni a 921-est, de egy forduló vagy keresztfolyosó mindig megszakította az
ajtók sorát, és nem lelte a folytatást. Kétszer is visszakerült a felvonókhoz, míg azután egy távoli mellékág
legvégén nagy nehezen rá nem akadt.
A szoba parányi, ám modern berendezésű, komfortos volt, rekamiéval, szekrénnyel, íróasztallal, rajta
telefon és ernyős lámpa, az éjjeliszekrényen is olvasólámpa. Az apró fürdőfülkében zuhanyozó, mosdó,
hideg és meleg víz, vécé, tükrök, törülköző. Mindkét helyiségben kellemes langyosság, de fűtőtest nem
látszott, a falba rejthették. Az ablakon függöny és vászonredőny, szemközt a szállodához hasonló, magas,
széles épület, sok világos és sötét ablakkal. A szoba falán egyetlen kép, olajfestmény, üveg alatt: lankás, havas táj, két fenyőfával, a távolban szökellő őzekkel. Az ajtó mellett bekeretezett, nyomtatott szöveg
függött, talán a leltár vagy a házirend, hasonló írással, mint az odalenti. Nem ismerte föl, milyen ábécé,
csupán hogy egyike sem azoknak, melyekhez legalábbis konyított: se latin, se görög, cirill, arab vagy héber
betűk, de nem is japán, kínai vagy örmény jelek – valaha, egyetemista korában ugyanis ezekbe a nyelvekbe is beleszagolt. Feltűnő azonban, hogy a számára egészében idegen írásból itt-ott arab számjegyek ugrottak
ki. Előszedte a pénzt is, amit a csekkjére kapott, s a felírásokkal éppily kevéssé boldogult, csak a számokat
tudta leolvasni a szokványos tájképek és arcképek alatt: tizennyolc darab vadonatúj tízes volt, néhány
egyes és kettes, és kisebb-nagyobb címletű érmék. De most bágyadtnak és tompának érezte magát, hogy ezzel tovább foglalkozzék, s tisztátalannak is, a hosszú úttól. Kivette a mosdószereit, és egyben félig ki is
rakta a vele levő holmiját. Szerencsére odahaza, amikor a feleségével becsomagoltak, nehogy a poggyásza több legyen húsz kilónál, elég sok mindent tömködtek bele ebbe a cipzáras, vászon kézitáskájába,
fehérneműt, pizsamát, papucsot, a piperezacskóját, egy másik pár cipőt, pulóvert, két üveg ajándékozni való bort, ilyesmit... Érdekes, hogy a bőröndjét nem kereste a megérkezéskor a repülőtéren, igaz, erre valahogy nem is nyílt alkalom a sietségben, álmos kavarodásban, ahogy a gép utasait beterelték a buszba. Vagy tán
az motoszkálhatott benne, hogy a poggyásza is vele van, az autóbusz csomagtartójában.
Lezuhanyozott, a tükör előtt meg is borotválkozott, tiszta alsóneműt húzott, a használtat, szokása szerint, azonnal kimosta, és a csapokra, a zuhany rózsájára akasztotta. Majd a telefonnal kezdett
kísérletezni: nem lévén a szobában telefonkönyv vagy hasonló, vaktában tárcsázott, újra és újra, míg
valakit a drót végére nem kapott. Többen is jelentkeztek a hívására, férfi- és női hangok, de bármely általa ismert nyelven tett föl kérdést, s akárhányszor ismételgette, különféle nyelveken és már-már ordítva az
információ szót, mindig azon az érthetetlen módon válaszoltak, valami tagolatlannak tetsző, karicsáló hangon: ebebe vagy pepepe, etyetyety, ilyesféleképpen, hiába finomult ki füle a legkülönbözőbb
artikulációs változatok és árnyalatok érzékelésére, ezt csak amolyan motyogásnak, vartyogásnak hallotta.
A végén lecsapta a kagylót, nevetve és bosszúsan, hogy itt ilyen nehezen boldogul mindennel,
mindenkivel. S amellett éhes is volt, azt se tudta, mióta nem evett. Felöltözött, bezárta a szobáját, és elindult.
A liftet most egy idősebb nő kezelte, nem az a szőke leány, vagy tán ő szállt be egy másik fülkébe, bár
ez is ugyanolyan tömött volt. Lenn az előcsarnokban, a pult mögött is más állt az ősz főportás helyén, csak a várakozók sora nem lett rövidebb. Budait azonban emez sem értette, sem ő a portást; felfoghatatlan,
miért alkalmaznak egy ekkora szállodában ilyen tehetetlen alakokat, akik egyik világnyelvet sem beszélik.
De a sorban állók már hangosan zúgolódtak, a hátulsók is odakiabáltak, mutogattak, hogy minek tülekszik elébük, menjen az emberkígyó végére: erre zavartan lerakta a kulcsát a pultra, és továbblépett.
A hallban azóta se ritkult a tömeg, lökdösték, taszigálták, úgy kellett átfurakodnia a forgóajtóig. A
bundás, aranyzsinóros, kövér kapus ezúttal is tisztelegve köszöntötte, s kint az utcán se csökkent a
tolongás, erre-arra rajzott, áradt, örvénylett a sokaság. Mindenki sietett, loholt, helyet könyökölve és
verekedve a sűrűségben, egy mellette elcsörtető kis fejkendős öregasszony teljes erőből bokán rúgta, s jó
néhány ütést kapott a lapockájára, oldalára is. A kocsiúton hasonló tömör rajokban, szorosan egymás
nyomában haladtak a járművek, meg-megtorlódva és ismét nekilódulva, sehol sem engedve átkelést a
gyalogosoknak, minduntalan dugókat képezve, s szüntelen berregéssel, ingerült dudálással: sokféle típust látott, személy- és teherautókat, hatalmas szállítókocsikat, trolibuszokat, autóbuszokat, ámbár a hazulról vagy másunnan ismert gyártmányok közül hirtelenében egyet se bírt fölfedezni. Nyilvánvalóan az esti csúcsforgalomba keveredett, s akármerre próbált kikerülni belőle, előbb jobbra, majd balra indulva el a
szálló kapujától, mindenütt ilyen zsúfoltság volt. Erre befordult egy mellékutcába, ott is áttekinthetetlen
tömegben hullámzott a járdákon a nép, az úttesten a kocsiforgalom, csak üggyel-bajjal jutott előre. Igaz,
nem is akart túl messzire menni, nehogy eltévedjen, és később ne találjon vissza a szállodához.
Fényreklámok villogtak a magasban; az üzletek többnyire még nyitva voltak. Mindenfélét árultak, s
elég bő választékban, amint a kirakatokból megállapíthatta: ruhaneműket, cipőt, edényt, virágot, háztartási gépeket, szőnyeget, bútort, kerékpárt, illatszereket, műanyag cikkeket, ezek ötlöttek éppen a szemébe. Ám
mindenhol rengeteg a vevő, látszott, hogy odabenn is végtelen sorok kígyóznak, sok helyen még az utcára is kilógva. Különösen az a két csemegebolt volt dugig tele, mely előtt Budai rövid útján elhaladt, illetve alig bírt elhaladni, mert a járdán itt még sűrűbb a sűrű, akik már nem fértek be az üzletbe, az ajtónál
csoportosultak, vagy tömör oszlopokba rendeződtek: kilátástalannak ítélte, hogy kivárja, míg az üzletben
valamit vásárolhat. Az éhség azonban mind jobban gyötörte, így hát megörült, amikor kissé odébb egy éttermet fedezett föl, nagy üvegtáblák mögött terített asztalokat, étkező vendégekkel, fehér kabátos pincéreket. Sajnos itt is várakozni kellett a bejáratnál, s nem is keveset, mert csak annyi új vendéget
engedtek be, ahányan kijöttek, és bentről elég gyéren szállingóztak. Óvatosan szemügyre vette, akik a
sorban vele álltak. Részben fehér bőrűek, részben színesek voltak; előtte két koromfekete, dróthajú, néger
fiatalember, arrább egy mongolos szemű, sárga asszony a kislányával, a többiek közt magas, germán
alkatúak, egy délies külsejű, kövér, izzadságtól fénylő arcú férfi világos teveszőr kabátban, maláji barnák,
arab vagy szemita formájúak, egy szeplős, vörösesszőke leány kék gyapjúpulóverben, teniszütővel: nehéz lett volna megmondani, melyik fajta vagy árnyalat van túlsúlyban, legalábbis itt, a vendéglő előtt.
Jó negyvenpercnyi toporgás után végre őt is beeresztették; felöltőjét egy szám ellenében leadta a
ruhatárban. Az asztalok mind foglaltak voltak, s csak nagy sokára talált a terem végében szabad helyet.
Angolul kért engedélyt a többiektől, hogy közéjük ülhessen, de úgy látszik, nem értették, semmitmondó ábrázattal tekintettek föl tányérjukból, majd gyorsan tovább ettek: észrevehetően itt is mindenki sietett.
Újabb negyedóra telt el, amíg a pincér odakerült, igaz, annyifelé hívták, nem is jöhetett volna hamarabb.
Letakarította Budai előtt az asztalt, tiszta terítékre cserélte ki az ott maradt használt edényeket, aztán elébe
rakta az étlapot, ám ő ebből egyeden betűt sem bírt elolvasni. Magyarázni kezdte az öreg pincérnek, de az a vállát vonogatta, érthetetlenül hadart valamit, közben megint el is szólították; erre ő az asztaltársaihoz
fordult. Hat vagy nyolc nyelven beszélt hozzájuk, teljesen eredménytelenül, semmi jelét nem adták, hogy
értenék, és még csak nem is igen figyeltek rá. Egyre ingerültebb lett, gyomra már remegett az éhségtől és
izgalomtól, de az asztalon még kenyeret se látott. A pincér vagy húsz perc múlva tért vissza, egy nagy adag
dúsan körített sült csirkét tett le Budai szomszédjának, ő azonban hiába mutogatott, hogy enni kér, és ilyet
neki is hozhat, amaz újra eltávozott, s nem lehetett tudni, fölvette-e voltaképp a rendelést vagy sem.
Ezalatt a vendégek részben kicserélődtek, a pincér ismét megjelent az asztal túlsó végén, újabb ételekkel és tiszta tányérokkal, meg fizettek is neki; ővele legkevésbé se törődött, és már hívták a másik asztalhoz.
Mégis, addig pisszegett és integetett feléje, míg az megint oda nem jött, de csak kerepelt valamit bosszúsan
méltatlankodva, heves taglejtésekkel: megfejthetetlen volt, vajon türelmet kér-e, vagy nem óhajt vele
tovább foglalkozni. Budai már alig bírta fékezni magát, tanácstalanul izgett-mozgott, hogy várjon-e még, érdemes-e, vagy mit tegyen? Amikor a pincér ismét feltűnt, és őt most sem szolgálta ki, tenyerével
ingerülten az asztalra ütött, kirúgta a székét, s felháborodva elnyargalt. Ezúttal a kabátjáért is sort kellett állnia, mert sokan érkeztek és távoztak, dühében majd szétlökte őket. A ruhatárosnak egy apró pénzdarabbal fizetett: a bácsi meg lehetett elégedve, köszönésfélét dörmögött.
Igen ám, de még mindig nem evett, most már sehogy se tudott másra gondolni. Továbbtörtetett a nem
enyhülő utcai tülekedésben, kézzel és lábbal, mindaddig, míg hosszas keresés és néhány újabb ütés-rúgás árán, itt-ott szinte közelharcot víva az előrejutásért, jóval távolabb, talán nyolcszáz méternyire egy
nyilvános büféhez hasonló helyiségre nem akadt. Abban is tömérdek sokan nyüzsögtek, ácsorogtak, s nem lehetett áttekinteni, hogy kik mire várnak; vaktában beállt az egyik sor végére. Elég lassan haladtak előre, így csak később fedezte föl, hogy az emberkígyó egy pénztárhoz kanyarodik, ott ki-ki blokkot vált, s onnan
folytatódik a tágas csarnokon át a túlsó oldalon levő pultig, ahol az ételeket adják ki. Mikor ő a pénztárhoz került, és a benn ülő, kék köpenyes nő rápillantott, hogy mit blokkoljon, hirtelen úgy megzavarodott, egy
hang nem jött ki a torkán, persze akármit mondhatott volna, bizonyára itt sem értenék. A nő rászólt a már
többször hallott ismeretlen nyelven, ő spanyolul habogott valamit, maga sem tudta, miért éppen úgy. Ám eközben az utána következők morogni, zúgolódni kezdtek, hogy mikor végez már, a kikészített pénzüket csörgették, úgyszólván a sarkába hágtak és nyomultak: egyszer csak túljutott a fülkén, anélkül hogy blokkot váltott volna. Mögötte már más került oda a kék köpenyes nőhöz, hátrább pedig oly sűrűn
sorakoztak a később érkezettek, lehetetlen volt újra közéjük furakodnia, meg nyilván vissza sem engedik, vagy csak a kígyó legvégére. Eszerint a további sorállás merőben céltalannak tetszhetett, hiszen ha nincs blokkja, úgyse fogják kiszolgálni, de már nem maradt egyéb választása, előrehajtotta a tehetetlenség.
Kivárta, míg nagy sokára a pulthoz nem ért, ott aztán mindenki átnyújtotta a kasszánál kapott papírkáját a fehér szakácssüveges személyzetnek, s elvihette a kiadott fogást, a kívánt ételt és italt, csupán ő
hadonászott üres kézzel, hasztalan igyekezve megmagyarázni, hogy miképp járt. Mivel nem volt blokkja, oda se figyeltek rá a tolongásban, feje fölött és orra előtt húzták el a pecsenyéket, süteményeket: akkor
már toporzékolt, a levegőt csapkodta mérgében, és semmi biztosítéka, hogy ha egy másik sorban kezdi elölről, nem vall-e ugyanígy kudarcot.
Kikullogott hát az utcára, szégyenszemre, és már a reményt is feladva, hogy ma vacsorázni fog, s
ekkor a sarkon egy sült gesztenyét árusító nénit vett észre; a meleg vaskályha körül mindössze hármannégyen várakoztak. Fél perc alatt odajutott, de hiába volt nyelvész, s beszélt vagy gagyogott jó két tucat
nyelven, most jelekkel, a kezével és tíz ujjával kellett megértetnie magát, mint a süketnémáknak.
Valamennyi gesztenyét megvásárolta, talán negyven darabot, sosem vett még egyszerre ennyit. Egy
kisebb papírpénzzel fizetett, a néni még vissza is adott belőle. Ott rögtön, jártában, azon forrón ette meg, gyorsan, mohón, égette a száját, s amíg ette, elérzékenyült, megsajnálta magát, hogy ilyen elveszett,
idegen ebben a városban. El innen, ez volt minden gondolata, vissza a szállóba, fogni a csomagját, s innen
el, azonnal, repülőn, vonaton vagy akárhogy, csak ne kelljen itt lennie, egy napot sem, egy órát sem.
A szálloda bejáratánál álló kapus most is belökte előtte a lengőajtót, ám a recepciónál megint mást
talált. Budai, miután kivárta az elmaradhatatlan sort, ezzel sem értett szót, hiába mutogatott a kulcsa felé
is, amely ott függött a többivel együtt, amaz csak a fejét rázta, kissé unottan. Akkor leírta egy cédulára a
szobaszámát, és így már megkapta a 921-es kulcsot. A liftet ismét az a magas, szőke, kék egyenruhás leány
kezelte; ő feléje biccentett, de az átnézett rajta, tűnődő szórakozottsággal, s aztán a fülke úgy megtelt
közöttük, csupán a kiszállásnál láthatta újra egy másodpercre.
A szobájában fedezte föl, hogy a testén több kék meg zöld folt és horzsolás van, ezeket az utcán
szerezte, ahogy a tolongásban ide-oda lökdösték, amellett jócskán el is fáradt. És voltaképp mégse végzett
semmit, ezt most egy kis ijedelemmel állapította meg: ahonnét elindult, és ahova készült, otthon és Helsinkíben tán nem is sejtik, hová tévedt. A legfurcsább azonban, hogy egyelőre ő maga sem, e
tekintetben szikrányival se lett okosabb, amióta ideérkezett, s pillanatnyilag még azt se tudta, miként
utazhatna innen tovább, hol kezdje el, mi a teendő, kivel kell beszélnie, és milyen lépésekre van szükség...
Baljós érzése támadt, homályos lelkifurdalása, hogy valamit elmulasztott, nem tett meg, amit tennie kellett volna, de nem jutott eszébe, hogy mit. Idegességében újra a telefonnak esett, nyaggatta, összevissza tárcsázott: már késő éjszaka lehetett, a csöngetés kiment, ám csak nagy ritkán jelentkezett egy-egy álomittas hang, s megint azzal a sajátos, idegenszerű, felfoghatatlan, szinte tagolatlan dödögéssel.
Budainak már mestersége folytán is kifejlődött a nyelvérzéke: szűkebb szakterülete az etimológia,
vagyis szófejtés, a szavak eredetének kutatása. Munkája során így a legkülönfélébb nyelvekkel kellett foglalkoznia, a finnugorok közül a magyaron és finnen kívül valamelyest vogullal, osztjákkal is, aztán
törökkel, némileg arabbal és perzsával, továbbá az ószlávval, orosszal, csehvel, szlovákkal, lengyellel, szerbhorváttal. De ahogy itt beszéltek, egyikre sem emlékeztetett, azonkívül a szanszkritra, hindire, ó– és
újgörögre sem, s germán se lehetett, hiszen németül, angolul és úgy-ahogy hollandul is értett. Emellett
még latinul tudott, franciául, olaszul, spanyolul, ráragadt valami portugál, román, rétoromán, s konyított
egy keveset a héberhez, örményhez, kínaihoz, japánhoz. Ezek nagyobb részén persze inkább csak olvasott, jól-rosszul, amint egyik-másik szó történetét nyomozva rákényszerült, arra azonban mégis eléggé, hogy megítélhesse: az itt használatos nyelv az említettek közül semelyikhez nem hasonlít, és hogy melyik
csoportba tartozik, így, hallás után képtelen volt fölismerni, edede, gyagyagyagy, ilyenféleképpen hangzott
a fülének. Leakasztotta azt az ajtó mellett függő, bekeretezett, nyomtatott szöveget is, és az íróasztallámpa fényénél újólag, tüzetesebben megvizsgálta. Ám ezúttal se jutott vele többre, sosem látott még ilyen
jeleket, hiába próbálta így is, amúgy is elolvasni. Még csak arra sem sikerült rájönnie, hogy betűírás-e,
mint az európai ábécék, szótagírás, mint részben a japán is, vagy szóírás, mint a kínai, esetleg csupán a
mássalhangzókat jelöli, mint a régi sémi vagy arameus írás, bár ismét fennakadt a szövegben előforduló arab számjegyeken. De most már olyan kimerült volt, az agya nem fogott, mindennek tisztázását inkább másnapra halasztotta; levetkőzött és lefeküdt.
Elalvás előtt az ágyban még olvasni szokott egy félórát, s csak most vette észre, hogy nincs mit: a
könyveit, jegyzeteit, kongresszusi felszólalását mind a másik, nagyobb bőröndjébe csomagolta. Újra fölkelt, kirakta a kézitáskáját, eredménytelenül; bosszankodott, hogy miért nem hozott legalább valami újságot, képeslapot a repülőgépről. Sokáig forgolódott, nem bírt elaludni, később felnyitotta a csomagjában levő
egyik palack vörös bort. Zsebkése pengéjével igyekezett kipiszkálni a dugót, széttördelte, s végül bebökte az
üvegbe. Így hát, mivel már úgysem tudta visszadugaszolni, apródonként megiszogatta az egészet, gőzös, gondolattalan mámorban süllyedt álomba.
Reggel kábán, fejfájósan ébredt; kinn szürke, száraz az idő. A csukott ablakon át kinézett az utcára,
innen a kilencedik emeletről jól látszott a vastagon hömpölygő tömeg odalent, járművek és gyalogosok
szüntelen, fekete árama. A gyomra se volt rendben, túl sokat ivott az éjjel, most hosszan kefélte a fogát,
hogy a rossz ízt eltüntesse szájából. Lezuhanyozott, arcát s homlokát dörzsölgetve a forró sugár alatt, a
nagy, bolyhos fürdőlepedővel tetőtől talpig vörösre törülgette magát. Táskájának oldalzsebében talált egy
szalámis zsemlét, ami tegnap elkerülte a figyelmét: még odahaza, a felesége rakhatta be, úti elemózsiának. Ez úgy-ahogy megtette reggelinek, de jó lett volna egy tea is, csak hát hiába keresett csengőt, hogy a
szobaasszonyt vagy pincért behívja. E célra föltehetően a telefon szolgált, ám ehhez azt is tudnia kellett
volna, hogy milyen számon tárcsázza, és hogyan kérje, vagy is ott tartott, ahol az este... Egyszerre nagyon
türelmetlen és józanul tettre kész lett: elég volt ebből a hülyeségből, neki sürgősen dolga van Helsinkiben,
ma már elkezdődik a nemzetközi nyelvészkongresszus, amelyre kiküldték, s ha némi késéssel is, oda kell érkeznie, és el kell mondania az előadását. Összecsomagolta hát a holmiját, úgy hagyta a bőröndtartón, útra készen, és lesietett, hogy egyszer s mindenkorra rendezze az ügyet, és tüstént továbbinduljon.
Most a lemenetelre is népes csoportok várakoztak a liftnél, mind a nyolc ajtó előtt, a jelzőtábla villogó fényeinek tanúsága szerint ezúttal valamennyi felvonó üzemelt, úgy látszik, reggel a szokásosnál is erősebb a forgalom. Budai itt fönt se lelte a lépcsőt, legalábbis a folyosókról nem nyílt sehol, így hát
kénytelen volt odacsatlakozni a többiekhez, a szélső sorba. A járószékek azonban elég ritkán álltak meg
ezen az emeleten, olykor perceken át egyik sem, csak elzúgtak fel-alá az ajtók mögött. Vagy ha mégis
