Kárász József A gyújtogató

Kárász József

A gyújtogató

A regény digitális változata a Németh László Városi Könyvtárban készült Hódmezővásárhelyen, 2007-ben. Szövegbevitel: Fülöpné Rákos Éva Szöveghűség ellenőrzése: Kárász Eszter

1

TARTALOMJEGYZÉK Az udvaron 3 Az eső még a harmadik nap is zuhogott 10 A csendőrlaktanya 16 Megették a paprikáskrumplit 22 Az eső elmúltával 27 Feri a tehenet várta 34 A csordás kürtje 35 Sára néni csöndesen 39 Angyal Mihály 45 Az uradalmi kocsik 49 Ebéd után álmos 52 Az énekszó elhallgatott 63 A Bíróék udvarán 69 Olyan korán fölkelt 81 A következő napok 85 A nap jó magasan állt 87 A kövesút kikerülte a falvakat 91 A kocsmában 98 Az ég megtelt felhőkkel 100 A káplán otthon sietve 104 A ritka hajnali köd 110 Rozinak csak a harangszó 113 A káplán éppen végzett 125 Ánizs úr kikísérte vevőjét 130 A bérlő fáradtan érkezett 136 Utószó 147

2

Az udvaron, a konyhaajtóval szemben, tisztára söpört helyen felállították a Szent Mihály lovát. A koporsó még bent volt a házban, a tisztaszoba felső végében, a két ablak között, benne az öreg Ferenc összeégett, megszenesedett teste. Az orvosokon, a csendőrökön s a temetkezési vállalat emberein kívül senki nem látta milyen volt, mikor hajnalban megtalálták az elhamvadt asztag tövében, a pörnye alatt. A csendőrök hazaküldték a népet, Feri is bejött a faluba a kocsiért, anyját a falu szélétől karjaiban kellett vinnie, olyan gyönge volt. Piri is segített neki. Mire lefektették, s kihajtott a kocsival, az orvos rendeletére leszögezték a koporsót. A nevet és az évszámot itthon írták rá tegnap délelőtt. Azóta itt ült mellette az özvegy Sára néni, Rozi, a lánya, az ács felesége, aki tegnap érkezett haza a szomszéd faluból, Jancsi és Feri, az egész család. A rokonok közül is van itt mindig valaki, az ismerősök, az aratóbanda tagjai egymásnak adják a kilincset az ezüstös, fekete gyászlepellel bevont kiskapun. Az eresz alá nyíló ablak nyitva van, mégis meleg, fülledt a levegő a szobában, hervadó őszirózsa s más virágok nyomasztó szaga érzik, hamar megsápadnak az arcok s megfájul a fő. Valami bágyadt szomorúság lepi meg azokat is, akiket csak a kíváncsiság hozott ide. Feri csöndes, óvatos léptekkel kimegy a szobából az eresz alá. Nekitámaszkodik az egyik oszlopnak, előveszi fehér zsebkendőjét s izzadt homlokát törülgeti vele. Az ólban rínak a disznók, sivalkodnak a malacok, marják egymást. A tyúkok s a libák is igen hangosak az udvaron. Nem éreznek semmi tisztességet a halott iránt. Éhesek. Feri hallgatja egy darabig, aztán megunja az istentelen lármát. Mindjárt kezdődik a szertartás. Hogy legalább az alatt csöndben legyenek, enni ad minden jószágnak. Idekint is majd csak olyan fülledt, párás és sűrű a levegő, mint a szobában. Sötét esőfelhők takarják az eget, lassan kúsznak rajta nyugat felé, fáradtan, mintha szeretnék letenni terhüket. Az eresz előtt a szőlő vesszőjébe olykor belekap a szél s leráz néhány száraz levelet. Az eperfa meg az akácfa mélyet sóhajtanak ilyenkor, mintha együtt éreznének a szőlővel, s róluk is lepereg egy csomó sárga levél. A verebek alacsonyan szállnak, lecsapnak az udvar mélyibe, szárnyuk hegyével csaknem a földet súrolják. A galambok csöndesen búgnak, tollászkodnak a tetőn. A Szent Mihály lova körül unatkozva váltogatják lábukat a temetkezési vállalat zsinóros, feketeruhás emberei. Az egyik felnéz az égre s ásítás közben azt mondja: – Csak el ne kezdené már! – Talán kibírja addig – dörmögi a másik. Bizakodó pillantást vet az égre, cigarettával kínálja a társát, s nem esik több szó köztük a készülő esőről. Az udvaron az eresz alatt csoportokba verődnek az emberek. Hallgatnak, álldogálnak, s ha valaki szól is néha, olyan halkan suttog, hogy a szomszédja is alig hallja. Komorrá, csöndessé s kissé ünnepélyessé hangolt mindenkit a Szegénysor nagy halottja. A banda tagjai, még azok is, akik ellenlábasai voltak, mintha most megérezték volna, hogy Ferenc bácsi nemcsak velük, hanem értük élt, dolgozott s vesződött az uradalommal annyi éven át, s mikor tegnapelőtt a maga igazáért a tűzbe rohant, miattuk is tette ezt… Erre gondolt Feri, miközben a kopott, foltos embereket nézte. A gyász megülte a lelkét, s mintha egy forró üst süstörögne benne. Kíméletből vagy félelemből nem szólnak hozzá az emberek? Csak kerülgetik s úgy tekingetnek rá a szemük sarkából, mintha attól tartanának, hogy az első hangos szó föl találja robbantani. Talán berohan a kastélyba s megtáncoltatja a tiszttartót. Mert azt mindenki világosan látta már, hogy a Ferenc bácsi haláláért az a felelős, aki a csendőrökkel rátetette a bilincset. De Ferinek most nem a bosszún járt az esze. Nézte a halál miatt olyan komorrá és ünnepélyessé vált hétköznapot. Körülötte minden élt, mozgott és lélegzett. Ha nem áll itt a Szent Mihály lova s nem ácsorognak itt az emberek, semmi változást nem lehetett volna 3

észrevenni. Ezt a fekete deszkaalkotmányt is milyen hamar megszokja a szem! Csak az apja fekszik bent mozdulatlanul, holtan. Bármire gondolt, a koporsó volt előtte, a lángoló asztagok, a tehetetlen nép, a Piri könnyes szeme, az anyja sápadt, eszelős tekintete. Ha lehunyta szemét, látta az apját a két csendőrló közelében, kezén a csillogó bilinccsel. Arca nyugodt volt, talán komorabb, mint máskor, de senki sem gyaníthatta, mi forr, mi lázad benne… Most megint úgy rémlik, ő észrevette, hogy néhányszor olyan mozdulatot tett, mintha el akarná tépni a bilincset, s neki eszébe jutott: segíteni kellene. Ártatlanul kötözték meg. Mintha előre eldöntötték volna, hogy ő lesz a gyújtogató. Akkor tán minden másképp történik, ha őt vasalják meg. El is ítélik talán, de az apja megmenekül, nem rohan be szégyenében a tűzbe. Most már hiába minden. A fákat nézi s a gyülekező népet, bólogat az ismerősöknek, s azt látja ismét, hogy elindul az apja, néhány elszánt lépést tesz, aztán szalad, megbotlik, de újra talpra áll, rohan tovább, s égő ruhájában elnyelik az asztagok… Most is futásra erőlteti lábát ez a szörnyű kép, s torkát kiáltás szorongatja. Mintha szédülne, meg kell kapaszkodnia az oszlopban. Fülében felsivít a csendőrpuska hatalmas szava. Mind odacsődültek az urak is a lovak köré, a káplán a kezét tördelte, a jegyző a körmét rágta, a tiszttartó halottsápadt volt, kövér szivarja kiesett a szájából, aztán, mintha kámforrá vált volna, eltűnt a tömegből s azóta senki se látta… Jobb is, hogy eltűnt a nyomorult!... A kapun a fekete kárpitot félrehúzták, két ember bújt át alatta egy hatalmas koszorúval. Tétován lépkedtek, mintha nem tudnák, jó helyen járnak-e. Az eresz alatt ácsorgók utat nyitottak nekik. Ahogy közelebb értek, Feri fölemelte fejét, s rámeredt a koszorúra. Gyönyörű fehér és vörös őszirózsákból fonták, olyan szép volt, mintha nem is itt, hanem a városon készült volna. Két széles fekete szalag libegett rajta, az egyiken az apja neve, a másikon ez a két szó: AZ URADALOM. Férfiak, asszonyok, lányok egymást taszigálva tolongnak a két uradalmi ember körül, nézik a koszorút, a szalagokat, s szótagolva olvassák a feliratot: AZ U-RA-DA-LOM… Aztán Ferire emelik kérdő tekintetüket. Az szótlanul nézi a földet, néha rápillant a szalagokra, de be is hunyja rögtön a szemét, mintha vakítaná az ezüsttel írt betűk fénye, amelyek mindig ugyanazt kiáltják: Az uradalom! Arca vörös, mint az érett paprika, nyakán ujjnyi vastagra dagad egy ér, s elől az ingéről lepattan egy gomb. Agyon tudna ütni most egy csapással egy ökröt. Most segíts Úristen, ha tudsz! Az egyik uradalmi előrenyújtja sovány nyakát a koszorú mellől: – A tiszttartó úr küldte! Nem szól, nem mozdul senki. Minden szem Ferire mered, de az is csak áll, néz s hallgat. Állkapcsai úgy egymásra záródtak, mint a harapófogó két foga. Képtelen szétnyitni őket. – Mondd, hová tögyük? – kérdi a másik uradalmi. Húzza már a karját a nehéz teher, jó volna letenni, de nem mernek mozdulni a Feri szava nélkül. – A koszorúnak a koporsón a helye! – mondja most Feri, s maga is csodálkozik a szavakon, mintha nem az ő szájából röppentek volna ki. Látja, hogy a körülötte állók csalódottan húzódnak vissza, tekingetnek rá s egymásra, mintha mást vártak volna. Köhögés hallatszik, néhányan torkukat köszörülik s köpnek. A két uradalmi pedig eltűnik a szoba ajtaján túl a homályban. Senki nem követi őket, csak Feri. A koszorút óvatosan leteszik a koporsó lábához, kisimítják a szalagokat, néhány pillanatig levett kalappal, meghajtott fővel állnak. Senki nem ügyel rájuk, csak Feri fog kezet velük, a többiek észre sem veszik, hogy kisomfordálnak a halottas házból. A gyönyörű koszorút figyeli mindenki. Jobbról is, balról is fölkel egy-egy asszony, férfi, s a szalagokra 4

hajolva lassan betűzi a félhomályban nehezen olvasható írást. Ahogy visszazökkennek a székre, halk suttogás kezdődik. Ezt a két szót motyogják, ez röpköd a szobában mindenfelé: – Az uradalom! Most Sára néni, az özvegy bújik elő a koporsó elejéről. A különös suttogás felébresztette a gyász álomszerű mélységéből. Odabotorkál a koszorúhoz, bámulja, mint valami idegen világból való csodát, sokáig nézi, de a betűket nem fogja a szeme, összefutnak könnyei sűrű fátyolán, odafordul hát a fiához. – Ki küldte ezt? Feri vállai közé húzza nyakát, és sokáig töpreng, megmondja-e. De az anyja másodszor is kérdi, türelmetlen szipogással. Feri a torkát köszörüli, de aztán világosan csendül a hangja: – Az uradalom! Az özvegy szipogó, síró hangja sikoltásba csap át, megtántorodik, mintha megütötték volna. – Nem!... Vigyétök innét, vigyétök! – Ledobja könnyekkel telesírt zsebkendőjét, mind a két kezével egyszerre kap a koszorú felé, de Feri megfogja a vállát. – Hagyja, édösanyám! A koszorúnak a koporsón a helye. – Nem! Nem engedöm! A koporsó körül röcsögnek a székek, mindenki megmozdult. Rozi odasiet az anyja mellé, suttogó hangon kérleli ő is, de az özvegy nem tágít, szét akarja tépni, ki akarja dobni a koszorút, vergődik a két gyerekének karja szorításában, hangjában a fájdalom kínja sír. – Nem engedöm… hogy még a koporsóban is bántsák az átkozottak, az én drága, jó uram! A fekete kendő lecsúszik ősz hajáról, karjaival hiába kapkod a levegőben, a koszorút nem éri el. Sírása megcsendesül, az öreg test ereje elfogy, az ősz fej sápadt arcával a mellére hanyatlik, inognak a lábai, erősen kell tartani, hogy össze ne essék. Széket hoznak s arra akarják ültetni, de az ájult testben erre sincs már erő. Feri átadja helyét az asszonyoknak, akik Rozival közrefogják az anyját. Valaki megmártja kendőjét a kancsó vizében, s törölgeti a vértelen arcot. – Szögény Sára néni! – Nagyon fölizgatta magát. – Hogy minek is hozták ide ezt a koszorút! – Tartsd erősebben, eldűl már szögény. – Emeld mög a fejit egy kicsit, a tarkójára is tögyetök vizesruhát. – Jobb lönne tán, ha lefektetnénk. Így tanakodnak, míg aztán felkarolják, s a gyászolók riadt sorfala közt kicipelik a konyhán át a kisszobába, s lefektetik a vacokra. Rozi néhány asszonnyal mellette marad, ápolja, élesztgeti, a többiek lassan visszaszivárognak a halott mellé. A házból ki-kicsapó furcsa lárma ott tartotta a két uradalmi bérest az eresz alatt. Kíváncsiak voltak, mi történik odabent, mért a kiáltozás, suttogás, lótás-futás? Az ablakon próbáltak belesni, de azt teljesen elállták már a fürgébb kíváncsiak, éppúgy az ajtót is. De végre kijött egy asszony. – Sára néni rosszul van! – újságolta fojtott suttogással. – Nem akart belenyugodni, hogy a koszorút odatögyék, szét akarta tépni, de közben mögtántorodott, s most a kisszobában élesztgetik. – Csak mög ne haljon már hamarjában az is! – mondta az egyik uradalmi. Az eresz alatt állók, mintha csak most vették volna észre, gyanakvó szemmel méregették a két idegent. Nem történt még ilyen soha, hogy az uradalom koszorút küldött 5

volna a Szegénysorra. Mit akarnak most ezzel? Ilyen díszes, szép koszorút, selyemszalaggal, ezüstös felírással csak az urak meg a nagygazdák sírján szoktak látni. – A tiszttartóné csináltatta – szólalt meg csöndesen a másik uradalmi. – Az bizony! Sajnálta az öreg bandagazdát – magyarázta tovább. – Igen jószívű asszony az, ha valami baj van vagy előleg köll, csak hozzá mögyünk. Az urát hiába kérnénk, de ha neki szólunk, mindjárt mögvan mindön. – Az én kisebbik fiamnak bakancsot adott karácsonykor! – bátorodott neki újból a bajuszos, de Suba János bandabeli ember félbeszakította. – Ismerjük! Az én bátyámnak, mikor a kisfia leesött a fáról, oszt mög is halt, száz pengőt küldött. Mégis a tiszttartóné lelkin szárad az… Vagy az a száz pengő elég egy ötéves gyerökért? Mi? Körülnézett villogó szemmel. Az emberek megértették a keserű gúnyt, közelebb húzódtak az uradalmiakhoz, de azok is látták már, hogy rossz helyen dícsérgették a tiszttartónét, s az ellenséges tekintetek elől a falig hátráltak. – Ferenc bácsi ma is élne, ha mög nem kötözteti a tiszttartó! – vágott feléjük Bálint Imre, a kazalrakó. – Bizony, amiatt lött ilyen vége. Tudjuk mi nagyon jól! – erősítette Angyal Mihály, a második kaszás. – Hiszen koszorút kötni könnyű, akármilyen szépet is. De avval az életit nem adhatják vissza – vélekedett Katona István, az egyik etető. A két uradalmi pedig csak hallgatott a fal mellett, mint a sült hal. Nekik hánytorgatják fel az öreg halálát? Hisz ők azt sem tudják, mi történt. Mit akarnak hát tőlük? Nyugtalanul tekingettek egymásra s aztán jobbra-balra, hogy merre szabadulhatnának a fenyegető embergyűrűből. – Mi csak annyit akarunk mondani, hogy ki küldte a koszorút – próbálkozott vállát vonogatva a bajuszos. – Ki küldte? – horkant fel Angyal Mihály. – Tudjuk mi azt nagyon jól. A rossz lelkiismeret! – Az ám, az ám. Igaza van! Helyeslő morgás támadt mindenfelől, s egyre többen gyűltek ide az udvarról is. Gyanakvó arcok, villogó tekintetek nézték a megszeppent két idegent. Angyal Mihály, aki híres kötekedő volt, újból szólni készült, hogy tovább feszítse a húrt ellenük. Ekkor azonban Feri jelent meg az ajtóban, aki bent, az ablakon át meghallotta a fenyegető szavakat. – Igaza van, Mihály bátyám! – lépett oda közéjük. – De hagyjuk máskorra a vitát. Angyal Mihály sötét pillantással mérte végig az uradalmiakat. – Nem is azért. De az igazságot csak tudják mög ezök is! – mondta, ahogy a többiekkel együtt a józan, csillapító szóra sorsára hagyta őket. A toronyban megszólalt a harang. Tompán jajgató hangok szöktek ki a négy szűk ablakon a falu fölé, átszálltak a főtéren, a házak, fák, utcák felett, a mulandóság bánata zengett bennük. A galambok ijedten keltek szárnyra a tetőkről, a fecskék fészkükbe bújtak, az udvaron a verebek s az aprójószágok ricsaja elhalt. A pillanatnyi csöndben csak a harang mély szomorúsága zokogott a felhős ég alatt. – Most indul a pap – mondta valaki. A szó elhalkult, sóhajok keltek szárnyra az eresz alatt, a szépen zengő, szomorú harangszó megdobogtatta a munkában elfásult szíveket. A szoros embergyűrűn rés támadt. A két uradalmi, mintha csak erre várt volna, csöndesen kisompolygott a tömegből s eltűnt a kapu fekete dísze mögött. Bent a szobában a síri csöndben mozgolódás támadt, röcsögtek a székek, szipogás hallott, az asszonyokból feltört a sírás. Rozi a koporsó oldalára borulva zokogott. Édesanyját 6

nem sikerült eszméletre téríteni, a harangszóra nélküle kellett bejönnie a kisszobából, hogy búcsút vegyen a halottól, mielőtt örökre kiviszik a házból. Pista meg Jancsi szorongott mellette meghajtott fejjel. Néha szippantottak egyet, a sírás környékezte őket is, de tartották magukat, hisz legényekhez nem való a sírós érzékenység még az apjuk koporsójánál se. A kopott, fekete fiáker befordult az utcába, imbolygó kerekeivel végigzötyögött a gödrös úton, s megállt a halottas kocsi mögött, amely épp az imént érkezett. Előbb a tanító szállt le, fürgén átkerült a fiáker másik oldalára, lesegítette a papot, vállán, hátán eligazította a fekete palástot, s az alját összefogva a kezébe adta. A harangszó elhalt egyszerre, mintha elvágták volna. A süket csöndben az öreg pap kövér testével megindult, óvatosan szedte a lábát, gondosan kerülgetve a buktató göröngyöket. A kapu fekete díszét félrehúzták, amíg lehajtott fejjel átgörnyedt alatta. Szuszogva, lassan, méltóságteljesen vonult át az eresz alatt utat nyitó emberek sorfala közt. Nyűtt kalapok, sipkák emelkedtek a levegőbe, bólogattak a feketekendős asszonyfejek, köszönések duruzsoló hangja suhogott végig az udvaron. Feri a konyha ajtajában, kalapját kezében szorongatva várta a papot. Az egy pillanatig az arcát nézte, részvéttel, figyelemmel, mormogott is valamit ősz bajusza alatt, aztán elengedte a kezét s belépett a szobába. Mire a tanítót is betessékelte, bent már álltak a gyászolók. A pap kezet fogott Rozival s a két fiúval, aztán összekulcsolt kézzel, áhítatosan bámult a virággal borított koporsóra. Mikor az uradalom koszorúját észrevette, arcán megrezdültek a kövér ráncok, vastag szemöldöke homloka közepéig futott, s szemében fény csillant meg. Erről nem is tudott, de megemlíti majd a beszédben, kidomborítja szépen… A temetkezési vállalat négy embere körülfogta a koporsót. Összenéztek, aztán leemelték a nyikorgó asztalról s megindultak vele az ajtó felé. Rozi zokogva bukdácsolt utána, sírtak a rokonok, Pista meg Jancsi szeméből is potyogtak a könnyek, és Feri kemény férfiarca sem maradt szárazon, amikor apja utoljára lépte át házuk küszöbét. – Jó, hogy ilyen borult az idő, nincs az a nagy meleg – súgta a pap a tanítónak odakint, s eleresztette a palástot, amely így bokáig takarta a lábát, mellén tompa fényben csillogott a selymes díszítés. Elégedetten nézett végig az udvaron szorongó tömegen. Lehetnek tán kétszázan is!.. Fájó, elgyöngült lábai miatt a katedrán már csak a nagy ünnepek első napján hirdette az igét, a keresztelés, esketés rövid szertartásait még könnyebben bírta, de temetésre már igen ritkán vállalkozott. Akkor, ha egy-egy nagyon kedves, régi híve vagy fontos egyházi személy volt a halott. Ferenc bácsi presbiter volt, az ülésekre nem járt ugyan, templomban is inkább csak télen látták, de az adót mindig pontosan fizette, és a Szegénysoron ő volt a legmódosabb, legtekintélyesebb paraszt. Igazán nagy halottá azonban különös halála avatta… De, hogy így elvesztette ott a tűznél a józan eszét! Micsoda indulatok gyűlnek föl néha egyegy emberben! A káplán azt állítja, hogy a tiszttartó meg az uradalom… No, de az szamárság. Beteges keserűségével mindent az uradalomra hárít, még az Istenről is megfeledkezik, pedig hát csak ő szabja meg, kit hogy szólít magához. A káplán ajánlkozott, hogy elvégzi helyette a temetést, de nem akarta elmulasztani a nagy alkalmat, hogy lássák: ő az igazi vigasztaló. Abba sem egyezett bele, hogy elkísérje palástosan. Akkora ember még sem volt Hegedűs Ferenc, hogy két palástos pap szolgáljon a temetésén! Nem szabad precedenst teremteni, hisz akkor mások is ezt követelik majd. Ismeri ő a népet, harminc éve él köztük a faluban. A tanító az ének harmadik szakaszát fújta a két kántáló gyerekkel. Belevörösödtek mind a hárman, homlokukra kiült a verejték. A mély basszus és a két vékony gyermekhang egymásba fonódva, mint valami fájdalommal teleírt fekete szalag libegett a gyülekezet feje fölött. A néma tömeg megindultan hallgatta az éneket, amely az elmúlásra emlékeztetett és a sivár földi élet után örök vigasságot ígért. Mikor az ének utolsó rezdülései szétfoszlottak a levegőben, a tiszteletes odalépett a koporsóhoz, s rövid fohász után imádkozni kezdett. Az öblös, mély hang lassan rezgésbe 7

hozta a levegőt, a mondatok áradata ráömlött a koporsóra s a tömegre, mint valami komor felhő, szinte mennydörögtek benne a nagy szavak. – Mint a férfit, kit anyja vigasztal, akként vigasztallak titeket én! – evvel a kedvenc igéjével kezdte a gyászbeszédét. Amíg a bibliát olvasta, a vaskos könyvből kilógó jelzőszalagot ide-oda lengette a szél, a közeli akácfáról hangtalanul lepattant néhány levél s rátelepedett a koporsóra, mint valami pillangó. A tanító a levelek útját figyelte s arra gondolt, hogy a fák így búcsúztatják öreg gazdájukat. Nem volt érzelgős ember, titkon, baráti körben materialistának vallotta magát, de a szíve összeszorult, ahogy a koporsót a néma tömeggel maga előtt látta. – Gyászolni jöttünk, keresztyén atyámfiai. Gyászolni Hegedűs Ferencet, akit mindannyian szerettünk, akit olyan különös és szokatlan módon szólított el közülünk az Úr… – Akit mindnyájan szerettünk – mondogatta magában a tanító, mellén összefonta karját, s ujjai közt fekete kalapját szorongatva nekivetette hátát az egyik oszlopnak. – Mindnyájan? Kivéve az ellenségeit a bandából és az uradalomból, a tiszttartót főleg, aki a csendőrökkel megvasaltatta akkor este, bizonyára, mert nagyon szerette… – Távolról hallotta a pap kacskaringós, nehézkes, szinte csikorgó mondatait. Idegeire ment ez az ódon, rezgő, papi hang, s úgy menekült előle, hogy nem figyelt rá. A koporsóból szomorúság áradt, a tömegből pedig a szegénység szaga, amelyben ócska ruhák, izzadt testek, korgó gyomrok s rossz fogak bűze keveredik, itt a szabad levegőn sem oszlik el, azonnal érzi, ha a szél odadörgöli orrához. Hiába húzza fel sűrű bajuszát, hogy eltakarja orrlikait, hiába fojtja vissza lélegzetét. Jól ismerte ezt a különös szagot. Ezt hozzák magukkal a Szegénysor gyermekei az iskolába is. Tavasszal s ősszel még segít valamit a nyitott ablak, de télen a zárt terem minden fala, padlója s minden berendezése átitatódik vele. A nyári szünet alatt elszokott tőle s most undorodott, a gyomra émelygett, köpni szeretett volna, de nem akarta megzavarni a szertartás áhítatát. A tiszteletes a rokonság búcsúztatásánál tartott. A család minden tagját megemlítette név szerint, az özvegyről is mint jelenlevőről beszélt, nem tudta, hogy ájultan fekszik a kisszobában. A tömeg türelmének azonban akkor szakadt vége, mikor az uradalom koszorújáról kezdett áradozni ekképpen: – A hű szolgáról, íme, nem feledkezett meg a jó gazda, az uradalom sem. Becsülettel szolgált, amíg élt, hát megbecsülik a halálában is. Ennél nagyobb tisztesség nem ért még senkit a Szegénysoron… Mintha szöges ostorral sújtott volna végig az embereken. Elsőnek Feri kapta fel a fejét, elvörösödött, szeméből gyűlölet szikrázott, élő tiltakozássá változott szálas alakja. De a többiek is, főleg a banda tagjai, mind megrökönyödve néztek a papra. Valaki hangosan felhorkant, mintha orron vágták volna, többen köhögni, krákogni kezdtek, a türelmesebbek fogukat szívták, orrukat fujkálták, a hevesebb vérűek azonnal megfordultak s kifelé húzódtak az udvarról. Azt eltűrték, hogy a koszorút bevigyék a házba, Feri elfogadta, hát belenyugodtak, de hogy a pap kiprédikálja s még dicsérje is ellenségüket, hát ez ellen tiltakozni kell. A papnak feltűnt a mozgolódás, de nem is sejtette, mi lehet az oka, beszélt tovább rendületlenül. A tanító azonban hamar kiérezte a szegényszagból a vészes indulatokat is. Látta a Feri kékülő arcán a düh vonaglását s az erőfeszítést, hogy fékezze magát. Látta a banda tagjainak sötéten hunyorgó szemét, a napégette arcok ellenséges rándulásait, a gúnyos vigyorgást a férfiak bajusza alatt. Látta, hogy az asszonyok, lányok vörösre sírt szeméből kifogynak a könnyek, hogy a bánatos tekintetekből mint párolog el az áhítat s adja át helyét a csodálkozásnak, amibe már egy csomó méreg is vegyül. A gyászoló gyülekezet pillanatok alatt tüntető tömeggé alakult át. A szelíd bárányok, a halál közelségével, a temetés komor hangulatával megfélemlített lelkek vad farkasokká 8

változtak, már szinte vicsorgatták éles fogukat, s a tanító attól félt, ha a pap tovább feszíti a húrt, hát mindjárt harapnak is. Szerette volna elkapni az öreg palástját s megrántani hátul, hogy hagyja már abba. Kalapja kicsúszott ujjai közül s a földre huppant, de még azt sem merte fölvenni. Érezte, hogy remeg a lába, s elkapja az izzó hangulat. Ott volt ő is a tűznél, végigélte a tragédiát, s most a tömeggel együtt újból maga előtt látta az öreg Ferencet, amint összebilincselt kézzel befutott az égő asztagok közé. Azt érezte akkor, amit a nép, hogy az ő életük százszor megtiport igazáért lázadt föl s halt meg önként a tűzben, s tudta, hogy most képzeletükben ott áll valahol a régi szentek, a kínhalált szenvedett lázadó ősök, máglyán elhamvadt prédikátorok, tüzes trónon megpörkölt, izzó fogókkal széttépett parasztok sorában. Arról szerettek volna most beszédet hallani, hogy az öreg Ferencnek mért kellett így meghalnia, mért áldozta fel magát? A csodaszámba menő esemény magyarázatára vártak, Isten büntető kezét szerették volna látni, aki nem hagyja megtorlatlanul az igaz ember halálát. – Mindezzel adós maradt a tiszteletes úr – gondolta a tanító, ahogy sokára elvált a tömegtől s végigpillantott a csalódott arcokon. Mindent elmondott, amit egy temetési beszédben szokás, csak arról feledkezett meg, hogy itt nem valami egyszerű paraszt koporsója fölött beszél. Az öreg Ferenc a Szegénysor hőse lett. Alakja körül sok a megoldatlan rejtély, sűrű a homály. Beszélni fognak róla sokáig. Nem aludt el az emléke a tűzzel. – Ámen! – buggyant ki végre a tiszteletesből az utolsó szó. Leengedte vaskos karjait, összébbhúzta magán a beszéd hevében szétnyílt palástot. Fekete szélű, fehér zsebkendővel fölitatta arcáról, homlokáról a verejtékcsöppeket. Jól kiprédikálta magát. Elégedetten pillantotta meg a családtagok s a közelebb álló rokonok vörösre dagadt szemét. Aztán hátrább lépett s átadta helyét a tanítónak, aki a két gyerekkel ismét énekelni kezdett. Fáradt volt, nem is várta meg az ének végét, a második szakasznál elindult lassan a kapu felé, hogy a kocsiban kipihenje magát. Kitárták a nagykaput, s a koporsót kivitték a födetlen gyászkocsira. Rozit a két öccse támogatta ki. Feri megvárta, amíg a sokaság elfogy az udvarról, aztán behúzta a kaput, s odaállt ő is a koporsó mögé. Utána a rokonság, a szomszédok s az aratóbanda tagjai sorakoztak. Köztük Piri az anyjával. A toronyban újból megkondult a harang, s a pap fogata után nyikorogva indult a gyászkocsi. A házak előtt kíváncsiak tömege álldogált. Soha nem láttak még ekkora temetést a falunak ezen a részén. Amikor elérték a temető rozzant oszlopokon álló kapuját, szemerkélni kezdett az eső. Az első csöppek puhán hullottak a lovak sima szőrére, apró likakat fúrtak az út vastag porába s szétfröccsentek a faleveleken. A lovak horkanva álltak meg, idegesen hegyezték fülüket, csapkodták hosszú farkukkal oldalukat. – Nem bírta már ki, amíg elvégezzük! – bosszankodott a pap, s amint a tanító kisegítette a fiákerből, a bibliát meg a zsoltárt bedugta a palást alá. – Hamarébb kellett volna ez az eső! – válaszolta a tanító. – A termésnek már nem sokat használ! – tette aztán hozzá nyomatékkal, hogy a pap félre ne érthesse a szavait. Pedig valóban arra gondolt, hogy ha félórával előbb kezd esni, rövidebb lett volna a prédikáció, talán nem kerül sor az uradalom dicséretére, ami őt is megdöbbentette. Azóta már otthon lehetne, s nem ázna el az új kabátja. Dühös volt hát a papra, de azért széles karimájú kalapját odatartotta ernyőnek a biblia fölé, amíg az az igét olvasta a holtak föltámadásáról. – Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára. Mikor pedig a romlandó test romolhatatlanságba öltözik és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, amely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalára. Halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad? A 9

halál fullánkja pedig a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által. Karimátlan papi süvege nem védhette arcát, hosszú csíkokban folyt róla a rácsapódó eső. Rövidre fogta az utolsó imát s aztán karjára fonva palástját, sietve elhagyta a temetőt. A tanító, nyakát kabátja fölgyűrt gallérjába húzva, nagy léptekkel igyekezett a nyomában. A családtagok, Piri az anyjával s a jó ismerősök, rokonok egy-egy göröngyöt dobtak a nyitott sírba, a sírásók pedig sietve nekiestek a kiásott földnek. Mire a fejfát felállították, s mögötte halommá domborították a kiszorult földet, a sírok közt, a mélyedésekben pocsolyák képződtek. A tömeg javarésze az eső ellenére nem mozdult a friss sír közeléből. A lekonyult kalapok, az ázott kendők csücske alól várakozó szemek lesték a temetkezési vállalat embereit, akik a koszorúkat, csokrokat hordták a kocsiról. Ami a fejfára nem fért rá, a síron helyezték el. Csak az uradalom koszorúja volt még hátra. Minden szem azt figyelte, hogy avval mi lesz? Két ember leemelte a kocsiról, de alig tett vele néhány lépést, Feri elibük sietett. – Álljanak mög avval! A két embert nem lepte meg a tiltakozás. Mindjárt le is tették a nehéz koszorút. – Oda vigyék! – emelte föl Feri a karját, s a temető jobbsarka felé mutatott, ahol sűrű bokrokkal, magas dróthálóval elkerített helyen, már uradalmi földön, a grófok hatalmas, zömök kőkriptája terpeszkedett csillogó levelű olajfák között. Feri, amint a koszorúval elcammogó két ember után nézett, mélyen teleszívta tüdejét az esőszagú levegővel, s tekintete a Piri arcát kereste a tömegben. Ezekben a gyászos napokban csak pillanatokra találkozhattak, s már indult, hogy az utat hazafelé együtt tegyék meg, de valaki hátulról a vállára tette a kezét. – Ezt ugyan jól csináltad, fiam! – bólogatott István bácsi, az apja öccse, a fájós lábú uradalmi cseléd. Botra támaszkodva, görnyedten topogott a sárban. – Nem lött volna nyugodalma az alatt a koszorú alatt – mondta Angyal Mihály rekedtes hangja is. Deresedő bajusza hosszú szálairól esőcseppek hulltak. A tömeg sűrűjéből emberek váltak ki, körülfogták Ferit, s csillogó szemmel szorongatták a kezét. Megkönnyebbülten lélegzett a szakadó esőben, mintha valami nagy belső küzdelem ért volna benne véget. Volt ugyan már most benne egy olyan hang, amely azt súgta, hogy ennek még kellemetlen folytatása is lehet. Bármi lesz is, evvel tartozott az apja emlékének. Abban bizonyos volt, hogy a nép akarata szerint cselekedett. A koszorút vivő emberek vissza se tértek a sírhoz, fölkuporodtak a kocsi farára, s az elhajtott velük a sárrá ázott úton. A tömeg most már csoportokra szakadozva sietett hazafelé. Valamelyik öregasszony a sírok közt botladozva azt mondta a szomszédjának: – Tűzben halt mög, esőben temették el… Ennyit jegyzett meg a gyászos eseményből, a nagy temetésből, a pap beszédéből, de akik hallották, azok lelkében úgy csendült meg ez a néhány szó, mint egy most születő parasztlegenda első mondata.

Az eső még a harmadik nap is zuhogott, s közben új színekbe öltözött a falu. A Szegénysor régi házainak gazfödelén újraéledt a zöld moha, a cseréptetők élénk piros színben tündököltek, a fák lombjai tisztára fürödtek a hosszú, száraz hetek alatt rájuk telepedett portól. Az árokpartokon megelevenedett az elhervadt fű. A föld repedései eltűntek, az utakon sárrá dagasztották a vastag port a kocsikerekek. A levegő is kicserélődött, megfrissült, ázott levelek, füvek, virágok s a föld nedves szaga érzett benne. Rozi két dézsa esővizet gyűjtött az istálló bádogcsorgóján s abból forralt a mosáshoz, mert az jobb, lágyabb, mint a kútvíz, kevesebb szappan kell hozzá. A szomszéd faluban 10

tanulta ezt, ahol az urával, az áccsal lakott, s most, hogy a temetés után anyja betegsége itthon tartotta, bevezette az új szokást a szülői házban. Rövidujjú, kék kartonruha volt rajta, előtte fakó, feketepöttyös kötő, fején az új, fekete kendő, amivel apját gyászolta. Úgy elmerült a munkában, hogy észre se vette a kapu nyílását, csak akkor rezzent föl, mikor az ura hangosan ráköszönt. – Ejnye, de csöndesen gyütt! – Ázott keze megállt a vízben a ruhán, kissé hátralépett s elpirult, mintha hangos kiáltásával valami illetlenséget követett volna el a gyászba borult házban. Fojtott hangon, csaknem suttogva folytatta: – Úgy jár, mint a kísértet! Mi újság? Nincs tán valami baj otthon? Az ember alacsony termetével, foltos, ázott ruhájában, csorgó kalapjával olyan volt, mint az ürge, melyet most öntöttek ki. Fáradtan ült le a fal mellé egy kisszékre, lábát a sáros bakanccsal kinyújtotta hosszan. – Nincs baj. A gyerökök is mögvannak, egészségösek apámék is. – Nadrágja zsebéből dohányt, papírt kotort elő s cigarettát sodort. A foghegyről odavetett szavak, a lassú, kényelmes mozdulatok, az ásításra ingerlő csönd s a füst, amit az orra alá sodort a szél, idegessé tették Rozit. – Mondja már, mért gyütt? – Majd mögmondom. Nehéz volt tapicskolni a sárban. Fene ezt az esőt, abba is hagyhatná már. Rozi nem értette a váratlan látogatást. Úgy egyeztek meg, hogy csak vasárnap jön. Ma kedd, s már itt van. Jánost nehéz szóra bírni, de ha szusszan egy kicsit, talán magától is megered a nyelve. Miközben ráncossá ázott ujjaival a ruhát gyúrogatta, az apja végrendeletére gondolt, amely a földet a két kisebb fiúnak juttatta, a házat pedig neki. Mikor a temetés után az írást megtalálták, már akkor fölvetette a gondolatot, hogy költözzenek át ide, de az urától nem kapott határozott választ. Öt év óta él egy födél alatt az ura szüleivel, de ebből még öt napot sem töltöttek békességben. Szegény emberek voltak azok is, akárcsak az ő szülei, de az uradalomban nem dolgoztak soha, s erre nagyon büszkék. Szabad kisbérlőként vágtak neki az életnek fiatalon, s mire elérték a hatvan évet, tíz hold föld volt a nevükön. A ház mellé ragasztott jókora kertben zöldséget s gyümölcsöt termeltek, a két fejőstehén is hasznot hajtott, disznót is hizlaltak minden évben piacra, kettőt-hármat. Ha az öregek nem dörgölik nap mint nap az orra alá, Rozi is elismerte volna, hogy sokat segítenek rajtuk, de így mindig azt kellett bizonygatnia, hogy megélnének ők abból is, amit az ura keres tavasztól őszig az ácsmunkával, ha nem inna. Jánosnak e rossz szokása miatt Rozi minden állítása csak olyan levegőbe való beszéd maradt, minden harca szélmalomharc. De messzebb nyúló gyökere is volt a családi bajoknak: az öregek nem szerették Rozit. Gazdagabb lányt akartak egyetlen fiuknak, olyat, akinek legalább tíz-tizenöt holdja van, mert, bár abba, hogy mesterséget tanult, belenyugodtak, azt remélték, hogy egy jó módos lánnyal visszatér majd a földhöz. Sohasem bocsátották meg Rozinak, hogy semmivé tette életük szép álmát. A ház utcai részén a nagyszobát továbbra is maguknak tartották meg, a fiatalokat pedig a kamrából szoba-konyhává elrekesztett két kis lyukba száműzték, s úgy uralkodtak fölöttük, mint a zsarnokok. Rozinak együtt kellett dolgoznia velük a földön, a kertben, az istállóban, nyáron a legnagyobb melegben a piacra is őt küldték az egylovas kocsival. Azonkívül mosott, takarított, foltozott rájuk is, főzött nekik, s ha betegek voltak, ami most már elég gyakran előfordult, ápolta őket. Mindezt azért a kevéske támogatásért, amit a kenyér meg az ingyen lakás jelentett. Számtalanszor föllázadt Rozi a sorsa ellen, hajszolta az urát munkára, hogy keresetével minél inkább függetlenítsék magukat, de veszekedésnél, napokig tartó szótlan 11

haragnál, örökké sistergő gyűlölködésnél többet sohasem ért el. Rendkívül megörült hát, mikor megtudta, hogy a ház neki jutott, s első gondolata az volt, hogy most megragadja az alkalmat a szabadulásra. János szótlanul hallgatta az eső álmosító hangjait, nézte a fehér szappanhabot, amely mint valami felhő tornyosult a teknő végében. Aztán eldobta a cigarettát s a homokos földön rátaposott. A parázs sisteregve múlt ki a nedves bakancstalp alatt. – Adjál már valami harapnivalót! – Hát úgy gyütt el? Miért nem szól? Csak ül itt, mint a kuka! Rozi megtörölte kezét, óvatosan benyitott a konyhába s kenyérrel s szalonnával tért vissza. A kisasztalt odatette az ura elé, sőt még zöldpaprikát is hozott… Hogy ereszthették útnak étlen-szomjan? Tán enni sem adnak neki, se a gyerekeknek, mióta ő eljött? – Siettem – mondta János, mintha megérezte volna a felesége gondolatát. – Apáméknak nem is szóltam. Azt hiszik, munkában vagyok, pedig már tegnap se dolgoztunk. – Nagyot nyelt s hogy a várható támadásnak elejét vegye, sietve hozzátette: – Persze csak az eső miatt. Ma már úgy látszott, eláll, de aztán rákezdte újból, a fene önné mög. Mohón rakta szájába az ételt. Rövidre nyírt, sörteszerű bajuszára morzsák rakódtak, sötétpiros szájaszélén a szalonna zsírja fénylett, ádámcsutkája ütemesen járt inge begombolt nyaka fölött. – Anyád hogy van? – Fejével a szoba felé intett. – Nem javult – válaszolta Rozi s érezte, hogy borzongás fut végig a hátán. Az éjszakákra gondolt, amiket egy szobában tölt a beteggel. Ahogy a temetésnél rosszul lett, nem kelt föl az ágyból, legyengült, lefogyott. Alig eszik valamit. Csak alszik szünet nélkül, mintha most akarná kipihenni egyszerre egész élete fáradalmát. De éjszaka sokszor felriad s félrebeszél. A tüzet emlegeti folyton és sok más egyebet is, aminek Rozi hiába keresi az értelmét. Az a gyanúja, hogy édesanyja megzavarodott. Nem mondta még senkinek, magára is haragudott, ha ez eszébe jutott, de a megfigyelései egyre táplálták ezt a gyanút. A temetést követő napon kitakarították az utcai szobát, visszahordták a bútorokat, saját ágyába fektették a beteget. Akkor ébredt föl először, mikor betakarták. – Nagyot aludtam – mondta nevetve s fel akart kelni, de mire Rozi behozta a ruháit, már újból aludt. Késő éjszaka keserves zokogással verte fel. – Jaj, de bolondot álmodtam, lányom! – mesélte, mikor odament az ágyához. – Hogy Ferit a bányában agyonütötte a kű. – Aztán panaszkodott, hogy régen nem hozott tőle levelet a postás. Rozi lámpát akart gyújtani, s amint a gyufa fellobbant, sikoltozni kezdett: A tűz, a tűz, jaj, az asztagok… Oltsátok el! – s ki akart ugrani az ágyból. De mire a gyufát elfújta s a lámpát az asztalra állította, már megnyugodott s rövidesen el is aludt. Másnap elhívatták az orvost, de az nem sokat bajlódott a felébresztésével. – A tragédia megviselte az idegeit, ne bántsuk most, hadd pihenjen. Pár nap múlva, ha nem javul, hát szóljanak, majd kijövök újból. – Tegnap éjszaka, úgy hajnal felé megint felriadt s akkor meg a koszorút emlegette, az uradalom koszorúját. – Nem engedöm, vigyétök innét! – Most is visszhangoztak Rozi fülében borzongató sikoltásai. Ha nappal ébredt, csöndesebb és józanabb volt, de ilyenkor meg úgy viselkedett, mintha semmit se tudna a tűzről, az ura haláláról, a temetésről s arról, ami vele s körülötte az utóbbi napokban történt. Ha ezek közül megpróbált valamit eszébe idézni, mindjárt elnémult, zavarodottan nézett rá, sírni kezdett, úgyhogy Rozi már félt hozzá szólni, ráhagyta, hadd beszéljen, amit akar. Inkább megpróbált beleilleszkedni a témába, amit épp előhozott, válaszolni a kérdésekre anélkül, hogy a már kitapasztalt veszélyes dolgokat érintené. Mindig eljutottak azonban egy pontig, ahol a Rozi tudása s türelme csődöt mondott, kénytelen volt érinteni a tragédia részleteit, s ilyenkor maga is sírva fakadt, odaborult az anyja ágyára, 12

csókolgatta és simogatta az arcát, vigasztalta, mint a megbántott gyermeket, amíg le nem zárta szemét az álom. Rozi erejét és bátorságát erősen kockára tette a betegápolás. Különösen az éjszakái voltak félelmetesek. Már szólni akart Ferinek, hogy aludjon bent ő is, de még bízott benne, hogy a beteg állapota megváltozik, mielőtt az ő türelme véget ér. Ezért nem szólt most a részletekről az urának sem. – Meddig maradsz itt? – kérdezte János. Megtörülte a bicskát a nadrágszárban, bekattintotta és zsebre dugta. – Nem tudom. De amíg anyám így lösz, nem mozdulhatok – felelte, miközben takarította az asztalt. – Nem maradhat a ház asszony nélkül. – Az igaz. De hát az én házam…? – A maga háza! – Rozi szava éles volt, mint a borotva. – A maga háza! Hun van a maga háza? Az a kis putri ott a ház végiben, az a patkányfészök? Azt nevezi maga háznak? Ács létire még annyira se vittük, hogy legalább kibővítsük. Abban az egy szobában nyomorgunk most is két gyerökkel! Szégyöllheti magát! János szó nélkül hagyta a kifakadást, Rozi ezt hánytorgatja évek óta, amikor csak alkalma van rá. Hogy hallgathatott volna hát éppen most, amikor házat örökölt? Átázott kabátját az eresz deszkájára terítette, s ahogy Rozi a konyhából visszatérve újból a teknő mellé állott, megjegyezte csöndesen. – Tán bal lábbal keltél föl máma? Mög se csókoltál még! – Tekintete odatapadt az asszony telt mellére, amely ütemesen ringatódzott, ahogy izmos karjaival, csontos kezével a ruhát dagasztotta a szennyes, szappanos lében. Kérges tenyerével megsimogatta hajlott hátát s kicsit belecsípett az ingerlően domború farába. Roziban megrezzent a vér, de úgy tett, mintha nem volna kedve most az enyelgéshez. Átment a teknő másik oldalára, s a szemében gúnyos káröröm fénye csillogott. Hát ezért jöttél? Hosszú volt az a pár nap nélkülem? Nekem is az volt. De várjál csak galambom! Hátra van még a feketeleves. Alig tudta visszatartani a nevetést, amint az ura csalódott arcára nézett, amely ilyenkor mindig megnyúlt, s olyan bárgyú szomorúság telepedett rá, ami a birkákra emlékeztette. – Örökké úgyse maradsz itt! – vigasztalta magát János. – Miért ne maradhatnék? – Miért? Azért, mer a feleségöm vagy, oszt mellettem a helyed, mer én ragaszkodok hozzád! Na! Milyen szépen mondja most a betyár. Hogy udvarol! Mikor a menyasszonya volt, akkor se beszélt hozzá szebben! – mosolygott magában Rozi, s azt kérdezte: – Említötte az öregöknek, hogy idegyüvünk lakni? János nagyot szippantott az új cigarettából, s lassan eresztette ki a füstöt. – Igen! – mondta aztán, hogy a füst elködlött a ház falán. – Mit szóltak? – Mit? Hát… gondolhatod, hogy nem örültek. – Mán pedig, akár örültek, akár nem, átköltözünk. Itt ez a ház szinte üresen, az én házam, a két gyerök alig van itthon. Feri möglösz anyámmal a kisszobában, mink mög a nagyban. Az utcaiban. Ha legközelebb gyün, áthozza a gyerököket is. Nem kívánom én, hogy ott bajlódjanak velük. Úgyse szívelhették űket soha… – Ugyan mán, miket beszélsz! – szólt csöndesen János. Meglepődött, hogy már ennyire haladt a tervezgetéssel. Nehéz lesz kiverni a fejéből, de meg kell próbálnia. Még nem szólt semmit az öregeknek, de neki se tetszett ez a költözködés. Nehéz volt belegondolnia, hogy elszakadjon a szülői háztól, a szülőfalujától, ahol már mint ácsmester is meggyökerezett. – Otthagynánk azt a két öregöt?! – buggyant ki belőle hosszú hallgatás után. 13

– Ne féltse azokat. Jól bírják még magukat, egészségös mind a kettő. Aztán, ha később rászorulnak, majd gondjukat viseli Szabó Terka. Az az ű kedves rokonuk úgyis, nem maga mög én. Szabó Terka negyven év körüli, gyermektelen, háborús özvegy s a szomszédban lakik. Tizenkét hold maradt rá az urától, aminek a jövedelméből elég vígan él, s az asszonyok közt sok irigye van a faluban. A férfinép azonban kedveli, még az ő apósa is udvarolgatott neki, s aztán a fiával akarta elvétetni. Színleg vele is megbarátkozott, de Rozi a szíve mélyén gyűlölte, mert úgy érezte, hogy az öregek bizalmasabbak ma is Terkához, mint őhozzá. Ha Jánost heccelni akarta, Terkát mindig felemlegette, de az most erre sem ugrott. A jóllakottság és a friss csalódás úgy elbágyasztotta, hogy buta közömbösséggel fogadott mindent. Rozi azonban újból kiásta a harci bárdot. – Hát az én anyám! Az van csak rászorulva igazán a segítségre! – Hirtelen elfogta a szánalom, szeme is fátyolos lett a könnytől, szipogva folytatta: – Mindig csak a maga apja, anyja. Hogy azokkal mi lösz? Mikor az én apám alighogy eltemettük, az anyám mög olyan beteg, hogy tán föl se épül már szögény. Nem kívánhatja, hogy magára hagyjam… Aztán a testvéreim, az édös testvéreim… – beharapta a szája szélét, hogy visszafojtsa a sírását, de a könnyek csak kipottyantak szempillái alól s végigfutottak áthevült arcán. Az eső sűrű szemekkel, álmosító egyhangúsággal pergett az udvarra, a szél csöndesen suhogtatta a szőlő leveleit az eresz alatt. János lustán, ásítozva nyújtózkodott, s nem hatotta meg a felesége szomorúsága. – Majd röndbe gyün mindön. Nem köll azér kétségbeesni. – Kis szünetet tartott s tovább dünnyögött: – Ott vótam inas, ott dolgoztam tíz évig, mint segéd mög mestör. Itt a fene se ismer. Elveszítöm a munkaadóim, mindönt elülről köll kezdeni. Á… Rozit, mint már annyiszor, most is felbosszantotta az ura félelme s gyámoltalansága. – Ez a falu nagyobb, közelebb van a városhoz. Talál itt munkát, ha akar, és a városba is könnyebb bejárni anyagért, de még dógozni is. Csak akarni köll. Itt van aztán az uradalom, oda is bejuthat, ha ügyesködik. – Az uradalom! – legyintett János. – Mit várhatunk attul? Hisz annak állandó ács alkalmazottja van. Különben is… – Azt akarta mondani, hogy az apja nem látná szívesen, meg se engedné, hogy kommenciós cselédnek álljon, de a felesége nem szerette, hogy mindenben az apjához igazodik. Így folytatta hát: – Bátyád is elrontotta a dolgát ott avval a koszorúval. – Mért rontotta volna el? Én is úgy cseleködtem volna. De mög aztán, az az ű dolga, magának ahhoz sömmi köze, maga nem ártott nekik. – Elég ha tudják, hogy én a sógora vagyok. Ezt vágnák a szömömbe rögtön. Nem értöd ezt te… Azért is gondoltam, jobb, ha kiveröd a fejedbűl a költözködést. Rozi nagyot sóhajtott, felelni akart, de akkor a szobából nyöszörgő, köhögő hangot hallott. Kiejtette kezéből a ruhát, arca megsápadt, s reszkető hangon mondta: – Fölébredt anyám. Bent a homályos szobában legyek dongtak az ablakokon, az óra hangosan ketyegett, a falakból s a földes padlóból nyirkos hűvösség áradt, a szekrény tetején sorakozó almák enyhe savanykás illatot leheltek. Az ágy halkan nyikorgott a beteg nyugtalanul hánykódó teste alatt. Az öregasszony arca sárga volt, mint az érett viasz, szemében homály ült, csontos ujjaival ősz haja zilált szálait fésülgette. – Itthon vagy?... Azt hittem, elmöntél valahová – nyöszörögte rekedtes hangon. Rozi félénken kuporodott oda az ágy szélére, megfogta az anyja karját, hűvös, száraz kezét simogatta. – Nem éhös, édösanyám? Hoztam egy kis tejet. Mögissza-e? Az öregasszony nem szólt, de keze kinyúlt a cserépbögre felé. 14

– Könyér köll-e hozzá? Jó lágy könyerünk van! – kínálta Rozi, miközben a vézna testet felültette s hátát megtámasztotta a párnával. A fogatlan száj lassan majszolta a kenyeret, s Roziban már szikrát fogott a remény, hogy a beteg a javulás útjára lépett. Annál nagyobb buzgalommal próbált hát segítségére lenni. Mikor a gyönge kéz elfáradt, elvette a bögrét, maga adogatta szájába a kenyeret, öntötte bele óvatosan a tejet. – Na még egy kicsit, ha jólesik. Ögye csak mög, van még tej elég. – Úgy ötetsz, mint a pólyást szokás! – Csöndesen elmosolyodott, de a jókedv csak olyan volt a sárga arcon, mint az erőtlen téli napsugár. Rövid ideig tartott. – Nem is tudom… Nem is tudom, olyan hirtelen történt… Ahogy fölfelé kapaszkodtam a létrán, mögszédültem, s a földön ébredtem föl… akkorát estem, a lábam most se tudom mozdítani… – Majd möggyógyul az, csak ögyön anyám – biztatta Rozi. Csodálkozással vegyes részvéttel hallgatta a töredezett, zavaros mondatokat. Most azt képzeli, hogy leesett valami létráról s azért fekszik itt. De legalább eszik, s ez jó jel, mert eddig semmi étel nem kellett neki. Már alig van tej a bögrében. Fölállt, hogy hoz még be kintről. – Ha kimész, kűdd be mán apád! Rozi döbbenten állt meg az ajtóban, ahol az anyja szava elérte. Ó, miért is mozdult el az ágya mellől! – Jó! – szólt vissza abban a reményben, hogy amíg odakint lesz, hátha elfelejti. De a beteg tágrameredt, kérdő szemekkel várta, s olyan ijesztő volt a tekintete, hogy a köcsögöt az asztalra tette anélkül, hogy öntött volna belőle a bögrébe. – Hallom, hogy ott csoszog az eresz alatt. Miért nem szólsz neki? – Az nem ő, hanem János, az uram… édösanyám, térjön már észre! – félve közeledett az ágyához. – Híjjátok le az asztagrul… nem ű a gyújtogató... mért bántjátok, Istenöm, az én jó uramat!... Idegtépő kiáltásai görcsös zokogásba fúltak. Hátradőlt a párnán és sovány ujjai belemartak a nyűtt paplanba. Ölében megbillent a bögre, és kiömlött belőle a maradék tej. Rozi a bögrét elkapta, még mielőtt a földön összetört volna, s felszedte a kenyérdarabokat. Dúlt lélekkel, tehetetlenül nézte az anyja vergődését, amíg a görcsösen rángatódzó test lassan megnyugodott, a kékre vált arcra verejtékcsöppek ültek, s a lélegzete ismét egyenletesebb lett. Akkor óvatosan megtisztogatta a paplant a kenyérmorzsától, kötőjével felitatta a tejcsöppeket s az edényeket kézbe véve, kiosont a szobából. Ezalatt János unalmában a házat vizsgálgatta. Szakértő szeme észrevette, hogy a vastag vályogfalaknak nincs téglaalapjuk, szigetelőt se használtak akkor még, mikor ez épült. A falak csak azért szárazak, mert mélyen van a talajvíz. Az eresz gerendái megszürkültek, de nem hajlott meg egy se. Csak a cseréptartó lécek közül korhadozott némelyik. A padlásra is föllépett aztán, végigkopogtatta a fedélszerkezetet s azt is jó állapotban találta. – Mit érhet ez a ház? – tűnődött az egyik gerendára kucorogva. – A telekkel meg a kerttel együtt hét-nyolcezret kérhetnének érte. Szép pénz! Ő még soha nem látott egy rakáson ennyit. Abból ő már fel tudna építeni egy sokkal különb házat. Otthon, a szülei portáján van elég hely, még az utcai fronton is elférne, az Rozinak is tetszenék, s abba az apjáék könnyebben beleegyeznének, mint az átköltözésbe. Felállt, hogy megy s közli a tervet Rozival, de mielőtt elindult, kikukkantott a padlás tenyérnyi ablakán a szomszéd udvarra, ahol az eresz alatt egy nagyocska lány öltözködött gyanútlanul. Szoknyája valahogy fennakadt a fején, avval bíbelődött s formás, fehér lábai átvillantak a szitáló eső sűrű függönyén. Ez a kép egyszerre fejébe kergette a vért, s mikor végre a szoknya lehullt a lány lábaira, szédelegve indult meg a poros gerendák közt, s mire lemászott a létrán, egész testét 15

felforralta a vágy. Rozi épp a ruhát terítgette az eresz oszlopain kifeszített drótokra. Anélkül, hogy szólt volna, mohón kapott a vállához, erősen magához szorította, s égő száját rátapasztotta az arcára. Rozi a váratlan támadásra kiejtette kezéből a ruhát. – Mit akar? Nyughasson mán. Nézze, mit csinált? – Néhány erős mozdulattal kiszakította testét az ura öleléséből. Érezte, hogy a ruhája válla elszakadt, de nem törődött vele. Felkapta a földről a vizes törülközőt s végigvert vele a feléje kapdosó kezeken. – Csupa piszok lött ez is! – mutatta a törülközőt, amely fölszedte a földről a homokot, s az ura orra elé rázta. – Moshatom újra! Azt hiszi, csak ez az én dógom?... Fogja ezt a teknőt és öntse ki belőle a vizet! Na, nem hallotta? János bambán nézett maga elé percekig. A terv a ház eladásáról s az új ház építéséről elszállt. Kezén a törülköző nyomán fehér folt támadt, amely néhány pillanat múlva vörössé változott át s égett, mintha tűz kapta volna meg, az ázott kalap félrebillent a fején s hátracsúszott egész a tarkójáig. Most történt először, hogy a felesége kezet emelt rá, s ez olyan váratlan, olyan lenyűgözően új volt, hogy szólni se tudott, visszaütni se volt elég ereje. Mialatt sajgó kezéről letörülgette a nedves homokszemeket, elhamvadt benne a vágy. Esetlen, félszeg mozdulatokkal megindult a teknő felé, hogy kiöntse belőle a vizet. – Ebéd után pedig hazamén, oszt bejelenti az öregöknek, hogy a jövő héten átköltözünk! Rozi kemény hangja úgy szólt, mint valami megfellebbezhetetlen parancs. És János, amint a teknővel ügyetlenül tántorogva kifelé haladt, már tudta, hogy engedni fog.

A csendőrlaktanya sárgára meszelt, új épülete a falu végén állott, ahol az út az uradalom felé kanyarodott el. Rácsos ablakaival most az esőben még komorabban, s ijesztőbben nézett a falura. Nehéz, vasalt kapuja sűrűn csikorgott a temetés óta. Reggeltől estig szinte minden órában férfiak, asszonyok, lányok nyitogatták s csukták be maguk mögött. Az uradalmi cselédeket a helyszínen vallatták ki, de a gépészt, aki a faluban lakott, már iderendelték s így az aratóbanda tagjait is. A tűz keletkezéséről sem a cselédek, sem a gépész, sem a banda tagjai nem tudtak semmi érdemlegeset, de a gyújtogatással gyanúsítható egyénről sem hangzott el vallomás. – Valami száraz villám okozhatta. Vihar volt akkor este. – Sok hiábavaló találgatás után ebben nyugodott meg a falu. A nép sokkal súlyosabb esetnek érezte a Ferenc bácsi különös halálát. Ez viszont a csendőrséget egyáltalán nem érdekelte. Hogy miért rohant be a tűzbe, miért ölte meg magát ilyen szokatlan módon, nem firtatták. Hallgattak róla mélyen, mert mindenki a csendőröket s a tiszttartót okolta. Ártatlanul bilincselték meg, s ezzel úgy megalázták a becsületére mindig büszke öreget, hogy nem volt más választása a halálnál. A tragédia hatása alatt a kihallgatásokon szokatlan enyhén bántak a néppel. Csupán két uradalmit pofoztak föl a rend kedvéért, akik késve jelentek meg a vallatás színhelyén, az egyik magtárban. Itt a laktanyában senkit nem bántottak. A tüntetést az iroda előtt s a tiszttartó bántalmazását sem kérték számon tőlük. A beidézettek jó részét meg sem kérdezték, csak aláíratták velük az előre megfogalmazott jegyzőkönyvet. Ezen a napon, úgy tíz óra felé, Feri került sorra. Más nem is volt már hátra a bandából, s hogy őt utoljára hagyták, abból arra következtetett mindenki, hogy vele komolyabban foglalkoznak majd. A negyvenéves, zömök, barna bajuszos, szúrós szemű tiszthelyettes arcáról a hatalom ereje sugárzott. Kemény, pattogó szavakkal tette fel a szokásos kérdéseket, de az erélyes 16

szavak mögött most valami zavar bujkált, amit gyakori krákogással, köhögéssel igyekezett leplezni. Akkor este a tűznél a tiszttartó kívánságára ő tétette rá a bandagazdára a bilincset, s hiába élesztgette azóta is magában a gyanút, hogy az asztagokat csak az öreg gyújthatta föl, hiszen ú járt egyedül kint utoljára, s nem a bilincselés, a megalázás, hanem a bűntudat kergette a tűzbe, nem érezte nyugodtnak a lelkiismeretét. Az öreg olyan váratlanul cselekedett, hogy meg sem kérdezhette, el sem kezdhette a vallatást. Ha akkor rögtön behozatja az őrszobába, most többet tudnának. De az magával vitte a tűzbe a halála titkát a gyújtogatóéval, a tettesével, a tűz igazi okával s okozójával együtt, s neki most a fiával kell foglalkoznia. Ez is elég érdekes eset. Tegnap megnézte a személyi lapját a nyilvántartásban. Tudta róla, hogy a háború után két évvel tért vissza Oroszországból, s emiatt itthon évekig megfigyelés alatt állott. Nem derült ki róla semmi, csak feltételezték, hogy rokonszenvezik a bolsevista eszmékkel, ezért nem sietett onnan hazafelé, ezért dolgozott már több ízben a dunántúli bányavidéken, s ezért tölti az év egy részét mindig a fővárosban, szocialista munkások között. Ha itthon volt, különösen a választások idején, felügyelet alá helyezték néhány hónapra, nehogy a felforgató eszméket elültesse a faluban. Érdemes volna hosszabban elbeszélgetni vele nemcsak a tűzről, hanem arról a kis zendülésféléről is, ami valamivel előbb történt az iroda előtt. Neki erről is pontos értesülései voltak, de mivel feljelentés eddig nem érkezett, ő nem kezdeményezhet semmit. Ha bent tarthatná itt néhány napig… De tegnap azt az utasítást kapta fentről, hogy csak röviden… Hogy minél előbb végezzen a kihallgatásokkal. Az őrmester valamivel fiatalabb, szőke, vörös arcú, sovány legényember. Vastag ujjaival alig győzte írni az unalmas jegyzőkönyveket. Az asztagoknál rá volt bízva a lovak s a fogoly őrzése. Az eget nyaldosó lángok, a futkosó emberek, a jajgató asszonyok, a páratlan esemény úgy lebilincselte, hogy arra sem emlékezett, miképpen tűnt el a lovak mellől az öreg. A riasztó lövést azért adta le, mert azt hitte, a fogoly a tömeg sűrűjében bújt meg, s az emberek azért kiabálnak olyan eszeveszettül, mert fellázította őket. A tiszthelyettes a fogoly haláláért ráhárított minden felelősséget, irgalmatlanul leszidta ott az urak előtt, azzal fenyegette, hogy lefokoztatja s kidobatja. Egyelőre azonban megelégedett azzal, hogy két havi szobafogságra büntette, s egyedül kellett megírnia a kihallgatás jegyzőkönyveit. Feri tisztában volt azzal, hogy a csendőrök a hatalom vak eszközei, s azt is tudta, hogy a tiszttartó kérésére vasalták meg az apját, a felelősség tehát nem őket terheli, nem haragudott hát rájuk, de nem is várt tőlük semmi jót. Nyugodtan, közömbösen válaszolt minden kérdésre. De mikor a tiszthelyettes odáig ért, hogy gyanúsít-e valakit, érezte, hogy az arcán megfeszültek az izmok, s a szíve hevesen vert. – Igen! – mondta határozottan s lehajtotta a fejét. Várt. Még mindig vívódott, hogy feltárja-e mindazt, ami apja halála óta nyomja lelkét, a gyanút, amelyet magában már annyiszor megfogalmazott, kiöntse-e a keserűséget, amely az utóbbi napokban tengerré dagadt benne. A csendőrök ráemelték tekintetüket. Eddig mindenki tagadó választ adott erre a kérdésre. Fegyelmezett emberek voltak, féken tartották kíváncsiságukat, mégis érdeklődéssel várták, mit fog mondani. – Kardost… igen, Kardost gyanúsítom! – Ki az? – kérdezte élénken a tiszthelyettes. – A bérösgazda abban a majorban. Amikor a banda motyójának őrzése végett kint maradt a nyáron s észrevette, hogy az utolsó asztag mellett nincs vizeshordó, a béresgazda erővel meg akarta akadályozni, hogy oda is hordót állítson. Előbb hordót nem adott, aztán vödröt. Össze is szólalkozott akkor vele. Mért akadékoskodott Kardos, mikor ő is tudta jól, hogy víznek kell állnia minden asztag 17

mellett? Nehezére esett bemártania ezt az embert, és nem is volt veszélytelen vállalkozás, hisz másnap pofon kellett vernie, amikor a kocsinak útjába állt, s ha másért nem, ezért a csendőrök még elővehetik. De úgy gondolta, fontosabb az igazság, mint a saját bőrének épsége, s bizonyosra vette, hogy Kardosnak valami köze van a tűzhöz, s ha a csendőrök komolyan nyomoznának a tettes után, hát annak a szerepét is tisztázniok kellene. – Mikor volt ez? – Közvetlen a rakodás után. Még akkor este, hogy az utolsó asztagot befejezte apám, s a banda hazamönt. A tiszthelyettes a jegyzetei közt kotorászott sokáig. – Nincs is itt ilyen nevű béresgazda! Akit mi kihallgattunk, azt Szántónak hívják. Igaze, őrmester úr? Nézze csak meg… – A tűznél még Kardos is ott volt bizonyosan! – erősítette Feri. – Lehet, hogy áthelyezték másik majorba – vélte az őrmester. – Be kell hívatni Kardost. Majd kiderül akkor, mi történt vele – rendelkezett a tiszthelyettes, aztán újból Ferihez fordult: – Tudsz még ellene valamit? – Ögyebet nem. – Hát ez nem sok! A tiszthelyettes felállt. Ezzel jelezte, hogy a kihallgatás véget ért. Megkerülte az asztalt, csizmái alatt recsegett a padozat. – Sajnos apádat már nem tudjuk kihallgatni. Pedig tán ő… Nála nélkül csak sötétben botorkálunk, és méghozzá a legtöbb gyanú… – Ne gyanúsítsák az apámat! Nem ű volt a gyújtogató! – szakította félbe hirtelen Feri. A tiszthelyettes meghökkent az erélyes hangtól, s egyetlen pillantással leolvasta a legény dúlt arcáról, hogy valami nagyon fájó sebet érintett. A feszült hangulat átragadt az őrmesterre is, aki abbahagyta az írást, citerázó ujjaival idegesen dobolt az asztalon s a felettese mozdulatait leste a szeme sarkából. – Elhiszöm, hogy fáj az apád halála – szólt a tiszthelyettes, de hangjában nem részvét volt, hanem figyelmeztetés, hogy azért tisztességesen is beszélhetne, mert könnyen pórul járhat. – De hát tudod, én azt gyanúsítok, akit akarok, ez csak énrám tartozik! Persze nem állítom, hogy az apád… – Kár volt mögbilincsölni! Böcsülettel élt s ezért is halt mög. A böcsületért. Ezt nem akarták elhinni, azért rakták rá a vasat. Fejébe vágta a kalapját s kilépett az ajtón. – Várni kellett volna még azzal a bilinccsel, tiszthelyettes úr, akármit súgott is a fülébe a tiszttartó. Hátha előkerült volna az a gonosz kéz, amelyik igazán megérdemelte… Valami ilyesfélét szeretett volna még hozzáfűzni. De amint patkós, szöges bakancsával végigkopogott a folyosó meg a széles szárazbejárás kövezetén, arra gondolt, hogy az is sok volt, amit mondott. Senki se szereti, ha a bűneit emlegetik, s ezek a kakastollasok még bosszút is állhatnak rajta… De a fene bánja. Valakinek egyszer csak ki kell nyitnia a száját… A rézkilincs megcsikordult a markában, s döngve csukódott be mögötte a nehéz kapu. Az út néptelen volt. A kőburkolat mellett csúnyán felvágták a sarat a kocsikerekek. Az árkok szennyes vizén fehér libacsapat úszkált. A házak szögletes homlokára barna csíkokat pingált az eső. Az égen nyugat felé már ritkultak a felhők, s mire a sikátorokon át a bolthoz érkezett, megszakadt a szürke burok, egy tenyérnyi nyíláson át kivillant az ég üde, kék színe. Az eső alig szemetelt már. Ánizs úr, nyakában vöröskockás sállal, állán többnapos, fekete szakállal az ajtóból leste a felhők vonulását.

18

– Gyere Feri, gyere. Hozzad a jó időt! – mosolygott rá duzzadt arcával, kivillanó sárga fogaival. Tegnap összeállította az öreg Ferenc számláját, s megörült, hogy már nem kell elküldeni. Személyesen adhatja át. – Merre jártál? – A csendőrségön. – No, mi az eredmény? Gyere már beljebb! – Átcsoszogott az olajos padlón s a pult mögé kuporodott. Egészen felvillanyozta a kíváncsiság, szemüvegét is feltette húsos orrára. – A kihallgatásnak vége. Én vótam az utolsó. – Feri már belől volt s az ajtó szárnyának vetette hátát. – Az eredményt persze nem kötötték az orromra, de azt hiszöm, nem több a sömminél. Hanem azt mögmondtam nekik, hogy az apám ne gyanúsítgassák. – Jól tötted. Én is mögmondtam volna. Még, hogy Ferenc bácsi… Micsoda ostobaság! Tudod, ha olyan világ volna, én a te helyedben följelenteném őket. Van erre paragrafus, önkényeskedés, hatalmaskodás, visszaélés… Hej, ha az én fiam itt volna. Az mindjárt megmondaná. Kisujjában van az egész jogtudomány. – Én nem a csendőröket okolom – legyintett Feri. – A csendőr csak olyan, mint a pulikutya. Azt ugatja s marja, akire ráuszítják. Ánizs úr ellenzéki ember volt, s szerette, ha más is szapulja a hatalom képviselőit. Mióta a bérlő nyíltan a kormánypártot s a szövetkezeti boltot támogatta, azt is kötelességének érezte, hogy időnként az ő búzájába is hintsen egy kis konkolyt. – Nem nyomoznak ezek komolyan, de én azt hiszem, hiába is tennék, úgyse találnák meg a gyújtogatót. Emlékezhetsz rá, mióta ez a bérlő itt van, már kétszer volt nála nagyobb tűzeset. Még az első évben leégett a Szunyogos major, később a takarmányos kertben a rengeteg széna s szalma. Ma se tudják, ki gyújtotta föl. Na… Feri emlékezett ezekre, s azt is tudta, hogy akkor mindenki azt beszélte, a bérlő maga gyújtotta föl a majort is, a takarmányos kertet is, hogy a biztosítás révén pénzhez jusson. Bodánét, a kofaasszonyt, aki ezt híresztelte a piacon, becitálták akkor a csendőrök, s a kihallgatás után, csak hetek múlva tudott talpra állni, kiülni a sátra elé. Komoran, szótlanul hallgatta a fűszerest. Türelme már a végét járta, de ebből Ánizs úr nem vett észre semmit. – Hanem akarok még mondani valamit: – hátrafordult s kis rést nyitott a szobaajtón. – Vera, édes! Hol is vannak azok a számlák? – Miféle számlák? – A Hegedűs-bandáé. – A dekli alatt van a fiókban az egész. Az ajtó becsukódott, s a pult alól egy barna, zsírfoltos papírboríték került elő, felső széléből papírszeletek lógtak ki. – Látod? Ez mind a te bandádé! – bökött rájuk Ánizs úr, s rövid ujjaival kihalászott közülük egyet. – Mert ne hidd ám, hogy én egy cseppet is örültem a tűznek. Hiszen az engem is csakúgy sújtott, mint benneteket. Ezt én mondom neked. Én hitelezek az egész bandának, s ha előbb elcsépeltek, hát én már régen hozzájutottam volna a pénzemhez. Jobb ez így nekem? Hogy várni kell, míg a biztosító fizet?... Parancsolj, ez a szegény édesapád adóssága. Feri elvette tőle a cédulát, zsebre gyűrte, mormogott valamit, s kalapját megbillentve, kifordult a boltból. A napnak már széles, tág udvara volt a felhők közt, sugarai átvillantak az útszéli akácok sárgászöld lombjain, kicsalták az embereket a kocsma füstös, bűzös homályából. Az esős napok alatt igencsak itt iszogatott a bandából egy-egy csoport. Ánizs úr a tűz után is adott hitelbe egy-egy pohár bort. De sokan nem is ittak, csak beültek ide, hogy ne kelljen otthon tétlenül lődörögni, hallgatni az örökké éhes gyerekek sírását, veszekedését, az asszony perlekedő szavát. 19

Ahogy Feri odaért, megállították. Tudták, hogy a csendőrségen járt, s kíváncsiak voltak, mit végzett, kiderült-e valami a gyújtogató felől. – Bottal üthetik mán annak a nyomát! – legyintett Feri s tovább akart lépni. Sok időt töltött a boltban is, mindjárt dél lesz, ma még semmit nem dolgozott a fejfán, amit apja sírján akart felállítani. De az itt ácsorgók többsége bandabeli volt, nem mehetett el csak úgy futtában mellettük. – Engöm igazán nem érdeköl, ki a gyújtogató – mondta Suba János. – Csak az izgat, hogy mikor fizetik ki a bérünket. A többség bólogatott vagy hangosan helyeselt. Katona János ragyás arcán a bor mámora fénylett. – Bizony, ez a fontos. Hiába mondogatják sokan, hogy örülhetünk, hisz elcsépölt helyettünk a tűz, s nekünk most csak a markunkat köll majd tartani. Amíg a bérünk nincs a kamrában, nincs neköm nyugodalmam. – Fölkopik az állunk hamarosan – magyarázta Takaró Balázs. – Mahónap, ha fölszikkad a föld, mönni köll kukoricát törni, s oda is önnivaló kék. – Mit hallottál, Feri? – lépett közelebb Lázár Mihály. – Azt is beszélik, hogy az asztagok nem voltak biztosítva. Mit tudsz te errül? – Ez csak olyan szóbeszéd. Hülyeség! – válaszolta Feri. – Ha a többi biztosítva volt, mért ne lött volna a miénk is? De különben akárhogy vót, a bérünkhöz nekünk jogunk van, az nem vitás. Angyal Mihály, aki a szemközti házban lakott, az ablakon át észrevette Feri körül a csoportosulást, átevickélt a sáros úton, s most az utolsó szavakra célozva megjegyezte: – Hát a jog az mögvan, csak a bér nincs még sehol. Pedig ez volna a fontos. Kocsi fordult be az utcába, s a beszélgetés elakadt. A kerekek hangtalanul vágták a sarat, a lovak lába térdig csatakos volt, izzadt szőrükön megfeszült a hám. Fiatal béresgyerek hajtotta őket. Csorba Ádám, aki hatvan holdjával a nagygazdák élén járt, szétvetett lábakkal ült a zsákok tetején, s a bolt meg a kocsma között megállította a kocsit. A banda tagjai félrehúzódtak, az ismerősök megemelték kalapjukat, legtöbben azonban csak a mutatóujjukat tolták fel a kalap széléig, s magukban morogtak valamit. Irigy szemmel nézték a kocsiderékból kidagadó búzás zsákokat. Vera asszony, még mielőtt hívták volna, pohárral, pálinkás üveggel jelent meg az ajtóban. – Ritkán jön erre mostanában, Csorba uram! – szólt dallamos duzzogással és már töltötte is a pálinkát. – pedig itt mindig szívesen látjuk. Mikor az utcába befordul a szekér, és már a nyikorgásáról mögmondom, ki ül rajta. Csorba Ádám deresedő bajuszát törülgetve, mosolyogva vette el tőle a poharat. – Nem ezért álltam mög. De ha kihozta, hát csak mögiszom. Az asszony öntelten mosolygott a saját ügyességén. Szabad balkezét rendetlen hajára tapasztotta, hogy még jobban össze ne kócolja a szél. – Parancsol még egyet? – Nem! Köszönöm! – Hát ez a legény? – Az még nem szereti! – Mért ne szeretné! Bajusza van már annak. A fiatal kocsis napsütött arca elpirult. Ostora nyelével a gyeplő szárát igyekezett kiszabadítani a ló farka alól. – Bajusza van, de pénze nincs. Én mög nem fizetök helyötte! – tréfált nevetve Csorba Ádám, hogy az erőszakos asszonyt lerázza. – Hozzon két kiló sót mög egy kiló édöspaprikát. Ezért gyüttem erre. 20

– Cukor nem köll? Nem mondta Juliska? No, azért vihet egy kilót abból is, elkél az mindig akkora gazdaságban! Csorba Ádámnak tetszett a hízelgés, s nem szólt a cukor ellen. Amint Vera félretaposott cipőjében betopogott a boltajtón, az akácokat meg a kerítést támasztó emberekhez fordult. – Két embör kéne neköm holnapután, ide a házhon. Az emberek felfigyeltek az erős, csengő hangra, aztán egymásra sandítottak. Barna Péter többször dolgozott Csorbánál, de ő se mozdult addig, amíg a társai tekintetéből nem látta a biztatást. Aztán kezét a nadrágzsebbe süllyesztve, néhány lassú, tétova lépést tett a kocsi felé. – Mirül volna szó? – Búzát hordunk a városba. Zsákolni köll. Barna Péter fekete, tüskés, szakállas arca ismét társai felé fordult s Kádár Palkón, a szomszédján állt meg a szeme. – Elgyüssz-e komám? – Elmöhetök éppen. Csorba Ádám közben a pipáját tisztogatta, s bosszús pillantásokkal méregette a tanakodó embereket. Nehezen határozzák el magukat, a fene a bőrüket. Egy falat kenyerük sincs, de ha munkáról van szó, hát csak fanyalognak. Nem ízlik nekik a dolog, aztán meg jajgatnak, hogy nincs mit enniök. Mikor a pipáját meggyújtotta, rájuk szólt keményen: – Na, hát mi lösz mán! Melyőtök gyün? Vagy nincs vállalkozó? – Mink ketten! – felelte Barna készségesen. Nemsoká szül a felesége, minden összekaparható fillérre szükség van most a háznál. – Hány órára lögyünk ott? – Kettőre. – Nem lösz az korán? – szisszent föl Kádár Palkó. – Hisz akkor még sötét van! – Majd lámpát gyújtunk. Búzát merni úgy is löhet. De ott lögyetök ám! Elvette Verától a csomagot és a suba alá tette. Ahogy az árát kifizette, s a kocsi elindult, csak az asszonytól búcsúzott el, a munkásokra rá se nézett. Vera most az emberek közelébe húzódott. – Hallom Feri, te leszel a bandagazda! Igaz ez? Ez a mondat elevenébe talált a társaságnak. Mindenki mozdult egyet. Feri is felkapta a fejét, s bakancsa orrával a földet túrkálta a fa tövén. – Még nem volt rúla szó. Majd, ahogy a banda akarja. – Csak azért mondom, fiam, hogy a mi kocsmánk mindég nyitva állt a banda előtt, ha apád összehívta. Hát ezután is nyitva áll, és remélem, te sem kerülöd el. – Ezt már az ajtóból mondta. Abban a hitben, hogy ez épp elég az új bandagazdának, megnyugodva lépte át a kocsma küszöbét. – El is kéne azt határozni hamarosan – szólalt meg Angyal Mihály. Ő volt Ferenc bácsi után a második kaszás, a következő a sorban, s többször gondolt a temetés óta is arra, hogy a választás most rá is eshetnék. – Én aszondom, ne gondolkozzunk sokat. Az ügyeket intézni köll sürgősen valakinek. Mindenki helyeselte, amit mondott. – Ez mán a maguk dóga! – szólt közbe Feri. – Híjja össze a bandát Mihály bátyám, oszt beszélje mög velük. – Nem köll annak sok beszéd – mondta Angyalt megelőzve, rejtett szándékát keresztülhúzva. Suba János. – Én úgy vöttem észre, mindönki tégöd akar. Csak az a kérdés, vállalod-e? – Persze, hogy vállalja. Miért ne vállalná? – Éppen olyan embör köll oda, mint te, aki tud az urak nyelvén is beszélni. 21

– Oszt azt is tudjuk, hogy a mi embörünk vagy, nem az uradalomé. Feri csak állt szótlanul a zajban, jólesett hallania a bizalommal teli, biztató szavakat. – Mégis azt szeretném – mondta végül is nekik –, ha az egész banda ott lönne. Hogy sönki ne mondhassa aztán, hogy űtet nem kérdözték mög. Csak jobb lösz, ha összehíjja őket Mihály bátyám. Ezzel elköszönt tőlük s hazafelé indult. Ahogy a szomszéd utcába ért, megszólalt a harang a toronyban. A déli harangszóval együtt galambok s fecskék röpködtek a száradó háztetők fölött, s az ég halovány kék tavából derűsen mosolygott a falura az őszi nap.

Megették a paprikáskrumplit s utána a kései, de még mindig jó ízű, pirosbélű görögdinnyét. Ezzel vége is volt az ebédnek. Rozi összeszedte az edényeket és mosogatni kezdett. János a fogát piszkálgatta bicskaheggyel. Feri becsúsztatta a kisszéket az asztal alá s elindult, hogy megitatja a lovakat, de a rostély mellől visszaszólt Rozinak. – Anyám övött-e máma valamit? – Délfelé tejet, kenyérrel. Azúta alszik, nem akartam zavarni. – A bádogtányérok a kanalakkal összeverődve csörömpöltek a mosogatótálban. – Pista nem volt még itthon? – Vót, de hamarébb adtam neki önni. Elküldtem, hogy szóljon az orvosnak. – Na, azt jól tötted. Hátha most sikerül mögvizsgálnia, oszt mögtudjuk végre, mi baja szögénynek! Pistától azt akarta megkérdezni, mi a szándéka a földdel, ami a végrendelet szerint neki jutott. Igaz, hogy Jancsival is beszélnie kell, az a másik örökös, s az csak vasárnap jön haza a városból, ahol egy építkezésnél dolgozik. Nem tartotta valószínűnek, hogy ők maguk bajlódjanak vele, s ki akarta venni tőlük bérbe. Mikor a végrendeletet elolvasták, rosszulesett neki, hogy rá semmit se hagyott, de igyekezett megérteni az apját. Mikor az készült, épp a badacsonyi kőbányában dolgozott, aztán a tatai szénbányákba ment át, haza csak igen ritkán járt, még a nagy ünnepeket se töltötte mind itthon. Az öregek azt hihették, teljesen elszakadt tőlük, a földtől, a falutól. Aztán, az utóbbi években, mióta Pirit megismerte, s nyáron hazajárt az aratásra Pestről, sokszor összekülönböztek. Semmiképp sem volt olyan jó viszony köztük, hogy az apja a végrendelet megváltoztatására ösztönzést kapott volna. Ha gondolt is rá, nem volt már ideje hozzá. A temetés után a rokonok s a szomszédok egyre biztatták, hogy indítson pert a végrendelet ellen, a bíróság egész biztosan megítéli neki a köteles részt, ne engedje, hogy egészen kisemmizzék a testvérei. De ő elutasított minden ilyen gondolatot. Apja utolsó akarata szent volt előtte. Nem bántja meg az emlékét, ha még olyan bolondnak tartják is amiatt az atyafiak. – Nem civakodok én azért a két holdért – mondta nekik –, nem félök én az élettül, ezután is möglöszök a magam embörségéből. A két ló csöndesen szürcsölte a vizet a vályúból. Csupán ezekre tartott igényt, meg a gazdasági felszerelésre. – Ha a termelés eszközei kezemben vannak – Pesten, a szocialista munkásoktól tanulta ezt és most jött rá ennek igazi értelmére –, akkor szabad ember vagyok, dolgozhatom, ha akarok, s ha dolgozom, meg is élek. – Rámosolygott a két lóra. A pej nyolc éves, a sárga kilenc. Jó erőben vannak. Az apja nagyon szerette őket, szűk esztendőkben inkább a saját szájától vonta el a falatot, de a lovaknak előteremtette a takarmányt, az abrakot. Nem is volt ilyen két lova a Szegénysoron senkinek, de még a kisebb gazdáknál is keresni kellett a párját. Eldolgozgat ő még ezekkel vagy tíz esztendeig, akkorra pedig talán már a saját földjét szántják… 22

Megvárta, amíg a lovak kimossák fogukat, kicsorgatják szájukból a vizet, aztán bevezette s megkötötte őket az istállóban, szénát dobott elébük, átlépett a csűrbe, hogy folytassa a kopjafa faragását. János épp a jókora, vastag akácderekat nézegette. – Mi készül ebbül?... Kár ezért a jó fáért! Olyan szántalp lönne belüle! De nem is divat már a kopjafa. – Neköm sokkal szöbb az! – mondta Feri s kézbe vette a baltát. – Aztán, tudod, az apám, úgy gondolom, márványküvet is mögérdemölne, nemcsak ilyen egyszerű kopjafát. A sógor tudta, hogy Feri nem volt a legjobb viszonyban az apjával, civódásaikról eleget hallott, s nem értette, miért beszél most halála után ilyen nagy elismeréssel róla. Talán, mert semmit sem örökölt? Hogy bebizonyítsa, ő anélkül is szereti, hogy ő különb a testvéreinél? Képmutatónak tartotta Ferit, de nem akarta megbántani, hisz sok elintéznivalójuk van még, s könnyebben célt ér, ha béke van közöttük. Nem sajnálja ő azt a fát, hisz nem az övé. – Kifaragom én, ha ideadod, szívesen. – Nem értesz te ehhöz! – Ne tréfálj. Már hogyne értenék! Ács volnék tán vagy mifene! – Magam akarom elkészíteni. Nézd, János… én nagyon szerettem az apámat. De azt csak most érzöm, amióta möghalt, mert csak most ismertem mög igazán… Ki más tött volna olyat, hogy a tűzbe rohanjon, möghaljon az igazságért?... Hát ennyivel tartozom az emlékinek. János a vállát vonogatta. Aki bolond, avval nem lehet okosan beszélni. Önfejű, makacs ez is, akár a húga. Egy vérből valók… Leült egy faderékra, cigarettát pödört, s mikor az első szippantás füstöt kifújta, megszólalt újból: – Azt beszéltük éppen Rozival, hogy eladjuk ezt a házat. A kopácsolás abbamaradt, forgács nem hullott több a földre, Feri letette a baltát. – Hogyan? Eladjátok? Hisz Rozi aszonta, ide akartok költözni. – Abbul már nem lösz sömmi, én mást határoztam! – feltolta kalapját a homlokáról a fejebúbjára s körülményesen elmagyarázta, miért nem költözhetnek át. Feri türelmesebb hallgatója volt, mint délelőtt Rozi, s tudta, hogy az átköltözés neki se tetszik túlságosan, azért beszélt most ellene olyan hosszan s lelkesen. – Mögnéztem délelőtt, apróra mögvizsgáltam, hét-nyolcezer pengő nem sok érte, ez bizonyos. Csak az a kérdés, hogy neköd kéne-e? – Hát, ha pénzöm volna, én se sajnálnám érte. – Pénz van a bankban, valamennyit adnak rá ott is. – Nem, sógor, én nem mék a bankba… Aki még eddig bankba mönt, mind tönkremönt itt a faluban. Nem a parasztoknak találták ki ezt a bankot. – Neköm pedig egy összegbe kéne a pénz. Házat akarok építeni rajta otthon. – Akkor várnotok köll. Mert idegön vövő akadna rá talán, de anyám, tudod, hogy beteg. Nem adhatjátok el a födelet a feje fölül. Különben, a végröndölet szerint is joga van benne lakni, amíg él. – Arrul könnyű volna lemondania, van arra mód… – elhallgatott, mert Rozi tűnt föl a közelben. A mosogatólevet hozta, abba kever majd este a malacoknak. A vödröt az egyik sarokba tette. – Maga még itt van? Már azt hittem, rég elmönt! Mit lopja itt a napot, nem esik már az eső. – Segíteni akartam Ferinek, de nem engedi – mentegetődzött János. – De mék is mán tényleg, este lösz, mire hazaérök. – Kínálta neköm a házat – mondta Feri. – De, hát én nem tudom… – Miféle házat? – fordult meg hirtelen Rozi. 23

– Hát ezt. A tiéd. Aszongya, eladó. Rozi elvörösödött, mintha leforrázták volna. – Ki akarja eladni? Én bizonyosan nem. Még csak eszömbe se jutott! János félrefordította a fejét, erősen szégyellte, hogy a felesége meghazudtolta a sógora előtt. – Hát én csak úgy említöttem Ferinek, hogy mit szólna hozzá. – Éppen most – harsogta Rozi mérgesen –, mikor betegön fekszik az anyám! Hát olyan pogányok mégse vagyunk! Maga mindég ilyen bolondokat talál ki! Mit okoskodik? Hisz magának a házhoz sömmi köze. Mögmondtam már délelőtt, hogy mit csinálunk, de úgy látszik, nem értötte mög. – Na, na, hát én tulajdonképpen csak azért szóltam – vágott közbe nagy merészen János –, hogy mégiscsak a feleségöm vagy, oszt örökké nem élhetünk külön, te itt, én mög odaát. Ki tudja, meddig lösz beteg szögény anyátok is… – Átköltözünk, éppen ezért, átköltözünk ide. Anyám mellé gondviselő köll! – Jó, jó, ezt már hallottam, csak ne kiabálj, nem vagyok én süket. – Megindult, Feritől el se köszönt, nyakát válla közé húzva menekült, mintha Rozi perlekedő szava jégesőként hullott volna rá. Feri újból munkához látott, s magában sokáig mosolygott a házaspáron. Nem ismerte közelebbről az életüket. Csak most pillantott bele mélyebben először. Rozi haza akarna költözni, a sógor meg a házat szeretné eladni. Ha mindég ennyire külön úton járnak, nem lehetnek túlságosan boldogok! A sógort erős embernek ismerte legénykorában, s most meglepte gyöngesége, gyáva hazudozása. Így megtöri az embert a házasélet? Azelőtt épp Rozi volt a lágyabb természet, itthon soha nem ellenkezett a szüleivel, s most úgy látszik, ott, abban a családban, ő viseli a kalapot. Vagy a sógor csak otthon erős, ahol mögötte állnak az öregek? Talán azért húzódozik az átköltözéstől, mert fél, hogy elveszíti háta mögül a támaszt. Rozi meg az öregek miatt akarja otthagyni a falut. Torkig van a zsarnoksággal. Emlékszik, hogy mikor menyasszony volt, erőszakkal se lehetett volna itthon tartani. Öt éves házasok… Ennyi idő elég ahhoz, hogy két ember szívéből eltűnjön a szerelem? Egy pillanatra megállt kezében a balta. Vajon neki meg Pirinek, az ő szerelmüknek is ez lesz majd a sorsa? Öt év múlva civakodó idegenek lesznek, akiket csak a megszokás, az érdek, a gyerekek s a közös háztartás kapcsolnak egymáshoz?... Bármilyen világos volt előtte a példa, a maguk életét nem tudta ilyen szomorúnak látni a jövőben. Valami jó, meleg érzés futott át rajta, és sajogni kezdett a szíve. Először a temetés óta. A sok izgalom valahogy félreszorította eddig ezt az érzést még akkor is, ha Pirivel volt együtt. Majdnem mindennap látta, beszélt is vele, de csak úgy futólag. Tudta, hogy útban van a gyerek, rendezni kell az ügyüket, nem lehet halogatni az esküvőt tovább. Még az apja halála sem lehet akadály. Tegnapelőtt járt Bartáéknál, nem voltak otthon, de az öreg udvarosnak meghagyták, hogy vasárnap okvetlen menjen el, beszélni akarnak vele. Mégiscsak neki adják a kistanyát! Vasárnap, ha a szerződést megcsinálják, megkéri Pirit, pár hét múlva megesküsznek és kiköltöznek a tanyára. Gondolataiból a Rozi hangja riasztotta föl. – Itt a doktor úr! Félretette az oszlopot s a baltát. Foltos nadrágjáról lesöpörte a port s a forgácsot. Az orvos az eresz alatt pihent egy széken. Barna lovaglónadrág meg csizma volt rajta és viseltes, szürke esőkabát. Szájában füstölgő szivarcsutka. Fekete keménykalapját meg a kis, hosszúkás, sárga bőrtáskát a könyöklőre tette. 24

Túl volt az ötvenen, s a hosszabb gyaloglás már nehezére esett. Fáradt mozdulatokkal törülgette simára borotvált, barna, kövérkés, szelíd tekintetű arcáról a verejtékcsöppeket. Lakása és rendelője a kastély mellett volt. Két kilométerre a falutól, abban a házban, amelyet még az öreg gróf építtetett, aki beteges ember volt s azt szerette, ha az orvos mindég a közelében tartózkodik. A fogatot csak az uradalom területén használhatta, de minthogy betegei nyolcvan százaléka a falusiakból állt, elég sokat kellett gyalogolnia. Az uradalomtól rendes fizetést kapott, mégis sokkal jobban szeretett volna a faluban lakni. Mikor az öreg gróf halála után a birtok a bérlő kezébe került, megtakarított pénzéből házat vásárolt bent a templom mellett, s be akart költözni, de a bérlő, aki nemcsak a földet vette át, hanem a gróf szokásait is, ragaszkodott hozzá, hogy az uradalom területén maradjon. Az is csak a saját kényelmével törődött, a falu érdeke hidegen hagyta. Az orvos nem akart szakítani vele, mert tudta, hogy akkor a helyébe másik orvost állít, ő pedig az uradalomtól járó fizetés nélkül a faluban nem tud megélni feleségével és három gyermekével, akik már mind egyetemen tanultak. Sohasem nyugodott azonban bele abba, hogy nem lakhatik betegei között. Lélekben mindig a faluval tartott. Minden családot ismert személyesen, s a parasztok talán őt becsülték legtöbbre az intelligencia tagjai közül. Különösen az tetszett nekik, hogy nem volt haszonleső, nem számított magas költségeket, a szegényebb családoktól pedig sokszor semmit sem kért. Ahogy Ferivel kezet fogott, eszébe jutott a koszorú, amit az a temetéskor a grófi kriptára tétetett át. Tetszett neki ez a bátor legény, aki így szembe mert szállni az uradalommal. Nem szólt, csak keményen megrázta a kezét, s közben a tiszttartóra gondolt, aki mikor megtudta, mi történt a koszorúval, kijelentette, hogy most aztán kitekeri a nyakát. Jó vastag nyaka van, evvel még meggyűlik a baja – pillantott végig a legény izmos, szálas termetén. Majd Rozihoz fordult. – Nos, hogy van a betegünk? Rozi aprólékosan elmesélte, hogy az anyja hányszor volt ébren, hogyan viselkedett, mit beszélt, mit evett s hogyan sikerült kitörései után elaltatnia. Az orvos nyugodtan szivarozott, a füstöt az orrán át eresztette ki, figyelmesen és szinte élvezettel hallgatta a színes és ízes beszédet. Valamiféle elmezavar, ez kétségtelen – állapította meg magában. A tűz második, s talán még szerencsétlenebb áldozata. Csak az a csodálatos, hogy a tragédia és a temetés közt nem vették észre rajta. Az uradalom koszorúja váltotta ki az első hevesebb rohamot, ami aztán naponként négyszer-ötször ismétlődött, de később ritkább lett. Ma még csak egy volt, s ez biztató jel. Lehet, hogy idővel teljesen megszűnik vagy legalábbis olyan szórványosan vesz erőt rajta, hogy nem okoz különösebb bajt a szervezetnek, és a család is hozzá edződik majd. Szerencsés esetben olyan csöndes bolond lesz hát, amilyen él még több is a faluban. Levetette az esőköpenyt, szivarját kioltva a könyöklőre tette, s kezében a táskával, Rozi mögött besétált a házba. Feri kint maradt, megetette a jószágot. Csak akkor tért vissza az eresz alá, mikor az orvos, a vizsgálatot befejezve már a kezét mosta a lavorban. Miután gondosan fölszárította róla a nedvességet, újból meggyújtotta a szivarcsutkát, s leült előbbi helyére. – Olyan baja van az édesanyjuknak, hogy azon én nem tudok segíteni – vallotta be őszintén –, Sára néni idegbeteg. Nagy lelki megrázkódtatáson esett át. A Ferenc bácsi halála teljesen kiesett a tudatából, vagyis nem emlékszik rá, azt hiszi, hogy a lába fáj, azért kell feküdnie. – Mindég azt emlögeti szögény, a jobb lábát – szólt közbe csöndesen Rozi és a szemét törülgette. – Igen, most is arról panaszkodott, pedig hát annak semmi baja. Ez egy téves képzet, s amíg az uralkodik a tudatán, tulajdonképpen nincs is semmi baj, úgy viselkedik, mintha teljesen 25

egészséges volna. De mikor az alámerül és a helyét elfoglalja a valóság, mikor arra ébredne rá, hogy Ferenc bácsi meghalt s eltemették, hát megint elkövetkezik az összeomlás. Jön a görcsös rángatódzás, sírás, zokogás. Most is akkor kezdett el sírni, ugye, mikor azt mondtam neki, hogy milyen szép virágok vannak a Ferenc bácsi sírján. Mutatóujjával leveregette a szivar kövér, réteges, szürke hamuját, s így folytatta: – Én csak ennyit tudok megállapítani. Nem vagyok idegorvos. Én ezt a bajt gyógyítani nem tudom. Nem is lehet ezt máshol, csak ideggyógyintézetben. Az azonban nagyon drága dolog. Maguknak földjük van, szegénységi bizonyítványt nem kapnak, Sára nénit csak fizető betegnek vennék fel. Gondolkozzanak, hogy beszállítsuk-e, mert én szívesen intézkedem. Egyelőre azonban azt tanácsolom, hogy várjunk, mert ez a betegség, amilyen váratlanul jött, úgy el is múlhat. Eddig is sokat javult már. Nem veszélyes beteg, nem kell félni tőle. Kis szünetet tartott, majd Rozira pillantott. – Egymagában ez még nem halálos, csak az a fontos, hogy más meg ne támadja. Más baj nincs még, csak nagyon gyönge, nagyon sovány. Tehát etetni kell. Mindent ehet, ami jólesik, hogy erősödjék a szervezete. A tüdő és a szív jó. Láz nincs. Pár nap múlva próbálják meg felöltöztetni. Ha újabb roham nem jelentkezik, kihozhatják ide, az udvarra is. Mert, ha sokáig fekszik, még jobban legyengül. Hány éves most Sára néni? – Hatvan körül van – mondta Rozi s a bátyjára nézett, hátha az pontosabban tudja. – Öt évvel volt fiatalabb apámnál, úgy tudom – szólt Feri. – Tehát hatvanegy lösz most novemberben. – Fiatalabbnak gondoltam – mondta csalódottan az orvos. Most még bölcsebb megoldásnak tartotta, hogy nem ajánlotta határozottan a kórházat. Ott a rendes, korszerű kezelés talán meghosszabbítaná az életét, de lehet, hogy csak megrövidítené, viszont rámenne az egész vagyonuk, ez az egy bizonyos. Jobb, ha itt tartják s gondozzák, ahogy tudják. A vége úgyis egy: a halál. Ezért pedig nem érdemes tönkretenni az egész családot… Karjára vette ez esőkabátot, a táska zárját bekattintotta. – Mivel tartozunk? – kérdezte Feri. – Majd, ha legközelebb jövök, elszámolunk. – Barátságos kézfogással elbúcsúzott mindkettőjüktől s fejébe tette a kalapot. – Csak legyenek egész nyugodtak, én azt hiszem, Sára néni megjavul hamarosan, legalábbis annyira, hogy fel tud kelni. Ha rosszabbul lenne, hát szóljanak. A jövő héten majd benézek megint. Rozi kikísérte a kapuig, megvárta, amíg a nagy csizmáival átcammog a sáron az utca túlsó oldalára, aztán visszatért az eresz alá. – Kedves embör ez a ti doktorotok. Milyen szépen elmagyarázott mindönt! – Az! – mondta elgondolkozva Feri. – Hát látod, csak itt köll maradnom anyám mellett. Mert ha majd fölkel is, mikor tud még dolgozni vagy tud-e egyáltalán?! Ezért mondtam én Jánosnak, hogy költözzünk át. Számára az orvosi vizsgálatból ez volt a legfontosabb, ez is nagy tervét támogatta. Ezért szerette meg egyszerre a doktort. Ő volt a legkedvesebb s legfinomabb ember, akivel életében találkozott. – Hát csak költözzetök – hagyta rá Feri. Leszakított egy levelet a szőlő gubancos indájáról és szétmorzsolta az ujjai között. Hogy a temetés óta mi minden történt a betegszobában, arról csak most értesült részletesen. – Idegbeteg, megzavarodott – ezt vette ki a hosszú magyarázatból. Nem hitte volna el, ha nem a doktor mondja. A tűz második áldozata! – Érezte, hogy a szomorúság összefacsarja a szívét… És ezek nem találják a gyújtogatót!... Hát majd megkeresem én! – Kezét ökölbe szorította a szívében ébredő bosszú, s e pillanatban világosan érezte, hogy ez az ököl egyszer irgalmatlanul le fog sújtani valakire… 26

Az eső elmúltával a Piriék házára hiába árasztotta derűs fényét az őszi nap. A rossz hangulatot, ami a temetés óta rátelepedett, nem tudta eloszlatni vidám sugaraival. Pirit lesújtotta jövendő apósa halála, szavát se lehetett venni napokon át. Kábult volt a feje, mint annak, akit álmából ébresztenek föl. Mi lesz most velük? Mikor tarthatják meg az esküvőt… Ferivel csak futólag találkozott azóta, s ezekről a számára mindennél fontosabb kérdésekről nem tudott beszélni vele. Sok kínzó aggodalma, tépelődése mellett is erős volt benne a hit, hogy Feri, az új, váratlan akadályok közt megtalálja a kivezető utat. Amíg ő úgy érezte, hogy a szerencsétlenség sokkal jobban odakötötte Ferihez, még sürgetőbbé tette a házasságot, az anyjára egészen más hatással volt, megváltoztatta eddigi magatartását. Már a temetésre se akarta elengedni. Elég, ha ő ott lesz, mondta, s Pirit kiküldte Pistához, a bátyjához a tanyára, hogy szedjék föl a harmados krumplit. A munkát még délelőtt befejezték, úgyhogy Piri idejében odaért a halottas házhoz. Akkor nem szólt az anyja semmit, de még aznap este nagyon elkeserítette. – Szöröncsétlen család az! – mondta, mikor sötétedés után kint üldögéltek a kapuban. – A Ferenc bácsi apját bika taposta agyon. Emlékszöm rá, kislány voltam még akkor, az uradalom gulyája a Kéktóban legelt, Hegedűs Ferenc pedig – mert azt is úgy hívták – ott kapálta a kukoricát. A bika valahogy mögszelesödött, neki a bojtárgyeröknek, s zavarászta körbe-körbe a gyöpön. Hegedűs Ferenc segítött volna neki, a kapával oldalba hajította a bikát, az ott is hagyta a bojtárt, de őt föllökte s mögtiporta, úgy hozták haza vérbe fagyva kocsin, harmadnapra mög is halt. – Elhallgatott, de kis idő múlva hozzáfűzte még: – Én a te helyedbe nem is ragaszkodnék ennyire ehhöz a Ferihöz. Más legény is van ám még a faluban! – Úgy ám, bizony. Molnár Bálint ma is azt beszélte a kútnál – szólalt meg az anyja mellett a szomszédasszony, az anyja bátyjának a felesége, a Piri keresztanyja, aki szintén ott üldögélt a padon –, azt beszélte, nem nyugszik addig, amíg a felesége nem löszöl. Én is hallottam, a saját fülemmel. – Nem is volt az józan, körösztanyám! – válaszolta nevetve a lány. – Színjózan volt. De különben se iszik, röndös legény az, egyetlen gyerök, hat holdja van az apjának. Nem is szögény embör az mán, gazdának számít, hisz tíz hold bérlete is van. – Ha mind a tizenhat az üvé volna, neköm akkor sé kéne! – jelentette ki Piri. Nem bírta tovább hallgatni a vénasszonyok ravaszkodásait. Otthagyta őket. De az anyja ezután se adta föl a tervet, hogy elszakítsa Feritől. És az esős napok, amikor mind a ketten beszorultak az eresz alá vagy a szobába, sok kedvező alkalmat nyújtottak arra, hogy tovább gyötörje. Piri tehetetlenül vergődött, mint a kelepcébe került madár. Ment volna, menekült volna már szívesen a tanyára, a bátyjához, de az anyja nem engedte. – Mit csinálnál ott? Mozdulni se löhet a sártul. Az is jobb volna, ha hazajönne. Maradj csak itthon. A nyáron úgy tervezték, hogy a cséplés után megvarrják a kelengye egy részét. A vászon meg is volt már hozzá, s Piri el akarta hívni néhány ügyeskezű barátnőjét, hogy segítsenek. Ez arra is jó lett volna, hogy az idegenek előtt az anyja mégse bosszantotta volna, legalábbis, amíg azok a házban vannak. – Ráérünk arra még! – intette le már az első szóra. – Hova sietsz? Hisz még a kezed se kérte mög. A gyász miatt az idén úgyse tarthatunk esküvőt. Fódozd mög a ruháid inkább, ha olyan nagyon varrhatnál. Mind lehasogatták rúlad az aratásban. – Lehasogatták? A munka, anyám , a munka! – A munka, a munka. Ismeröm én az ilyen munkát! Én is voltam marokverő, oszt mindig tudtam vigyázni a… ruhámra. De nem is cicáztam ám mindön este a szalmában a legényökkel. 27

– Ugyan anyám, mit képzel rúlam! – sértődött meg pirulva a lány. – Csak egy szót se! Tudom én, elmondták neköm, hányszor háltál Ferivel a nyáron. – Anyám mindön hazugságot elhisz rúlam mög Ferirül. – Ne nyelvelj, jómadár, tudok én mindönt, még azt is, hogy azon az éjszakán, amikor a tűz kiütött, itt feküdtetök nálunk az istállóban. Innét ugrasztotta ki Ferit a harangszó… Ez is hazugság? Azt hiszöd tán, hogy egészen vak vagyok? Valósággal beletüzesedett a beszédbe, izgatottan járkált fel s alá, majd hirtelen megállt s fenyegetőn emelte fel az öklét. – Nem szóltam eddig, azt hittem, van mán magadhoz való eszöd, tudod, mi a tisztösség! De most azt mondom, vigyázz magadra, mert ha valami bajod lösz ettül a Feritül, hát kitekeröm a nyakad, bizony Isten kitekeröm! Piri összeszorított foggal, szégyenkezve s makacsul hallgatott. Nem tudott védekezni, de nem is akart. Feri tudja már, hányadán állnak, s nem haragszik a gyerek miatt, vállalta örömmel. Az utazásról is letett, azóta egyszer se említette, nem is a tűz vagy a haláleset, hanem a gyermek tartotta itthon. Hogy az anyja, a szomszédok s a falu mit gondol róla, az most még nem fontos számára. Azt remélte, hogy az esküvőig sikerül megőrizni a titkát. Aztán pedig ott lesz mellette Feri. – Ne féltsön engöm, édesanyám! – mondta, de ezt is csak azért, hogy hallgatása gyanússá ne váljék. Ebédre répalevest főztek, Piri ezt nem szerette, sárgaborsót ajánlott, de az anyja ragaszkodott a répához. – Ne válogass, ez is étel. Majd te különbet főzöl, ha a magad gazdasszonya löszöl. Amíg ettek, terítékre került újból az uradalom koszorúja is. A temetés napján az anyja helyeselte, hogy Feri nem engedte rátenni a sírra, de most egészen más volt erről is a véleménye. – Azt beszélik, a tiszttartó nagyon mérges. Nem ereszti be Ferit többé az uradalomba. De igaza is van! Ilyen csúfot űzni avval a koszorúval! Mit képzel ez a Feri? Hogy neki már mindönt szabad? Piri összeszedte az üres kantákat, hogy elmegy a kútra. – Majd én!... Te csak mosogass. Mindig a könnyebb végit választanád a dolognak?! Akármit csinált, semmi se volt jó, az anyja mindenben hibát talált, de megadással tűrte a kegyetlen ostromot abban a reményben, hogy egyszer csak vége lesz. Ha eljön Feri, megmondja neki, miben sántikál az anyja, s az majd befogja a száját, hogy nem lesz kedve kinyitni mostanában. Bíróné nagy újságot hallott a kúton az asszonyoktól, ami rendkívül felizgatta, mert ez az ő szándékát támogatta. Türelmetlenül várta, hogy telecsurogjanak a kanták, loholt haza, s alig lépett be a kapun, már mondta is, ahogy a száján kifért. – Tudod-e, hogy Ferit kitagadta az apja a vagyonbul? Nem hagyott rá sömmit, egy lyukas garast se, egy ustort, egy vasvillát, egy rossz talyicskát se! Mindön a Rozié lött, mög a két gyeröké. Oszt ez a Feri olyan bolond, hogy még a köteles részt se akarja, nem indít pört. Csupa bolond az, csupa tökéletlen! Még azt se vöszi el, ami az üvé! Hogy akar az ilyen mögélni, házasodni, családot eltartani? – Mért bántja ez anyámat? Majd mögélünk valahogy. Ha az apja mög nem hal, akkor se lött volna sömmije, de engöm akkor is elvött volna. Így is elvösz. – El ám, ha adlak! Mert ne feledd el, én is a világon vagyok még, nemcsak rajtad áll, hogy kihöz mész, de nem ám! Oszt amíg én élök, az történik veled, amit én akarok, s nem az, amit te gyerökésszel kitalálsz. Sára néni végzetes betegségének biztos hírét a keresztanyja hozta késő délután. 28

– Rozi maga mondta a Vargáék kisebbik lányának, Julisnak, most is náluk volt, épp hogy elmönt tőlük az orvos. Nagybeteg az anyja, mögbénult mind a két lába. Föl se tud kelni már soha. – Szögény Sára néni! – sopánkodott Bíróné annyi részvéttel, hogy senki meg ne érezze, magában mennyire örül ennek is. – Ki hitte volna, hogy ilyen hamar idejut! Ezért nem tudott hát kimönni a temetőbe! – A doktor mög se tudta vizsgálni, mert az agyára is rámönt a fájdalom, oszt olyan zavarosan beszél, mintha már nem is volna észnél. Nem tudja az embör, mit köll mögérnie! Piri azelőtt se szerette túlságosan, de most egyenesen utálta a keresztanyját. Kopott, fekete ruhájába, a homlokára húzott kendővel dögevő varjúra emlékeztette, sárga, ráncos arcán részvét helyett káröröm vigyorgott, csúnya, fogatlan szája, befelé hajló ajkaival akkor is ijesztővé tette volna, ha gonosz hírek helyett angyali üzenetet harsog. Sára néni betegségéről ő már korábban értesült, de mivel tudta, hogy az ő ijesztésére találták fel, már el se hitt belőle egy szót se. – Na, még csak ez hiányzott a boldogsághoz! – mondta az anyja, mikor a keresztanyja elment. – Ápolhatod majd, húzkodhatod ki az ágybul s rakhatod vissza. Az ilyen nem tud ám mindig fölkelni magátul, sokszor odapiszkít az ágyba, moshatod majd a sok elkevert lepedőt. – Szívesen csinálom én azt is! – fogadkozott magában dacosan. Állta keményen a próbát, mégis nehezen várta az estét, amely szünetet hozott a kíméletlen hajszában s megkönnyebbülést legalább reggelig. Másnap, ahogy felöltöztek, az anyja elment a kútra, s visszafelé jövet hosszan beszélgetett a kapuban a keresztanyjával, de a hírforrások, úgy látszik, kimerültek, mert a kantákat helyükre téve, ritkán szólt hozzá, s akkor is egészen más volt a hangja. Mintha belefáradt volna a hasztalan ármánykodásba. Kislányomnak szólította ismét, mint régen. Kitakarították a házat, ellátták a jószágot, békésen fogyasztották el a reggelit, aztán a krumpli válogatásához fogtak a fészerben. Az anyja csöndesen duruzsolva szidta az időjárást, a hosszú nyári szárazságot, ami miatt nem tudott megnőni a krumpli, nagyobb része olyan apró, hogy nem is lehet megtisztogatni. – Majd mögöszik a malacok, azoknak is köll valami – mondta Piri. Örült a békének, a csöndnek s szorgalmasan járt a keze a krumplicsomó meg a kas közt, amibe a télire valót rakták. Egyszerre arra lett figyelmes, hogy szokatlan módon émelyegni kezd a gyomra, mintha fölkavarta volna valami. Talán a sok hajlongás, gondolta, s megpróbált néhány percig egyenesen ülni, közben az orrát fújta a zsebkendőjébe, hogy az anyja szemét magára ne vonja, de a rossz érzés nem szűnt, inkább erősödött, feje is fájni kezdett, szájába kesernyés nyál gyűlt, hányinger szorongatta. Mikor felkelt, hogy kimegy, már mozgott lába alatt a föld. Csak a kijáratig jutott, alig tudott megkapaszkodni az ajtófélfába. – Mit csinálsz te ott? – fordult meg most az anyja, s amint meglátta a falfehér arcát, egy pillanatra a lélegzete is elállt. – Igen? Igen? Hát így állunk? – kapott észbe aztán. Messze eldobta a krumplit s felugrott a székről. – Ó, te világ csúfja, te föld átka… te, te, ringyó! – kiáltotta magából kikelve, s karjaival úgy csapkodott a levegőben, mint valami ítélő, fekete angyal, aki egyenesen az égből szállt alá, hogy megtorolja a bűnt. – Ezt köllött neköm mögérnöm!... Teremtő Isten! Hogy nem süllyed el alattad a föld! Te, te… Rárontott s verni kezdte a fejét mind a két öklével, kendőjét letépte, beleragadt a hajába s cibálta, míg bele nem fáradt. Piri gyönge volt, nem tudott védekezni, dülöngélt jobbra-balra, forgott, tántorgott s végül rázuhant a krumplicsomóra. 29

– Kitaposom a beled! Kinyújtalak! Agyonverlek! – sikoltozta habzó szájjal, s felkapott egy seprőt, annak a nyelével döngette a Piri hátát, fejét, meg ahol csak érte, s az ütésekkel együtt szakadatlan szórta rá az átkokat. A csűr hézagos deszkáin átszökött a szokatlan nagy lárma a szomszédba. A keresztanyja azonnal abbahagyta a gyúrást, futott át, hogy megtudja, min vesztek össze ilyen csúnyán. Mikor berobogott, Piri már a krumplin feküdt, ruhája szétszakadozott a hátán, vastag, vörös csíkok látszottak a testén mindenütt, ahol a ruha nem takarta. – Kipusztítom még a fajtáját is! – ordította eszelősen az anyja, s újból ütésre emelte a seprő nyelét. De a keresztanyja kikapta kezéből. – Né bántsd mán, hisz egész elalélt. Nem látod? – Ő ugyan mindig az anyja pártján állt, de amit az a lánnyal csinált, azt maga is megsokallta. – Dögöljön mög! Dögöljön mög a szégyöntelen céda! – hörögte vérben forgó szemmel, fulladozva, s a falnak tántorodott. – Ezt a szégyönt! Istenöm! Ezt a szégyönt! Mögmondtam a gyalázatosnak, hogy vigyázzon… Hát csak ez lött a vége… Hogy miért is hoztam a világra! – Ne emészd már magad, Örzse – próbálta csillapítani a keresztanyja. Még valami bajod lösz neköd is. – Megfogta a karját, kituszkolta a fészer alól. – Gyere, igyál egy kis vizet. Ha már mögtörtént, a verés azon már nem segít. – De Mári, Mári, az én lányom, az én lányom! – szeme elé emelte kötőjét, törülgette arcát, homlokát, és zokogva ült le az eresz alatt. Piri nem tudta, meddig feküdt a fészerben, a krumplicsomón. Mikor magához tért, érezte, hogy fázik, fáj a feje, s a szája keserű nyállal telt meg. Haja kibomlott, mintha vihar kócolta volna össze, egész teste sajgott a sok ütéstől. Arca megdagadt s két helyen véres volt, kihasogatta az anyja éles körme. Ahogy nagy nehezen felült, ösztönös mozdulattal a hasához nyúlt. Vajon a gyermeknek nem történt-e baja? Visszafojtott lélegzettel, reszketve figyelt, de csak a szíve egyenletes, gyors verését hallotta. Körülötte a földön szétgurult krumplin dongó, fekete legyek mászkáltak. Kint az udvaron hangosan rikácsolt az aprójószág, az ólban sivalkodtak a malacok. Hát az anyja merre jár? Talán elment valahová? Sziszegve tápászkodott talpra, minden csontja fájt, az ajtóhoz vánszorgott s kilesett rajta. Az eresz alatt csak a macskákat látta, egy krumplival játszottak. Csöndes volt a ház. Kiment az udvarra a vályúhoz, s megmosta benne az arcát. A víz hullámos tükrében jól látszottak a vörös foltok, a seprűnyél meg az anyja öklének nyomai. A karmolás azonban nem volt mély, nem szivárgott belőle több vér. Felhúzta a vödröt, kimosta a száját is. Az üdítő mosdás után szűnni kezdett a fejfájás, s a gyomra sem émelygett tovább, jobban érezte magát. Bent a házban megfésülködött, másik ruhát vett s kiült az eresz alá, hogy megvarrja azt, amelyik verés közben szétszakadozott. A napfény sárga csíkokban csurgott az eresz széléről. Az akácok bánatosan sóhajtoztak a szélben. Valahol egy borjú bőgött gyönge hangon az anyja után. A legyek fáradtan röpködtek a feje körül, lustán mászkáltak a falakon s a tűzhely oldalán. Óvatosan öltögetett a kis fényes tűvel, így is magsajdult minden mozdulatra a háta, válla s a karja. Puffadt arcára torz vonásokat írt a fájdalom. Mégsem a verés fájt neki nagyon, hanem a szégyen, az, hogy kikapott. Amíg kis iskolás volt, hirtelenmérgű anyja számtalanszor megverte, de ilyen kegyetlenül sohasem bánt el vele. És akkor még büntetésnek érezte a verést, most csak megalázásnak. Huszonkétéves, felnőtt lány, maholnap asszony. És az anyja… sohasem hitte, hogy ennyire meg tud haragudni rá, hogy ilyen gonosz tud lenni… 30

Igaz, megvetették az ilyen lányokat, de csak akkor közösítették ki, ha nem tudta, kitől származik a gyerek. Ilyen pedig csak a városon szolgáló lányok közt akadt. A falubeli legények elvették szeretőjüket, ha bizonyosak voltak benne, hogy ők csinálták a bajt. Akik menekülni akartak, azokat is belekényszerítette a házasságba a közvélemény… Nem is maga a terhesség dühítette meg ennyire az anyját, hanem az, hogy ezzel végleg keresztülhúzta terveit. Okosabban tette volna, ha előbb bevallja, ha akkor megmondja, amikor legutóbb célozgatott rá. Talán nem kapott volna ki ilyen csúnyán… De most már tudja legalább, hogy hiábavaló minden kísérlete Molnár Bálinttal. Mári néni, a keresztanyja, meg Julcsa néni, a szomszédasszony, meg a többiek mind befoghatják a szájukat. De mért is volt olyan szamár, hogy nem védekezett? Persze gyönge volt, megijedt a váratlan rosszulléttől, hisz ilyen még soha nem történt vele. Azt hitte, hogy elájulni csak a kisasszonyok meg a nagyságák szoktak, s hát most vele is megesett. Különben nem hagyta volna magát. Elfutott volna, s meg se állt volna a Feriék házáig… Hirtelen heves vágyat érzett, hogy lássa Ferit, hogy elsírjon neki mindent, ami történt. Ekkor kis, fehér vesszőkosárral a karján megjött az anyja. Nem szólt hozzá, nem mondta meg, mit visz a kosárban vagy mit hozott, hol járt ennyi ideig. Végigment az eresz alatt anélkül, hogy rápillantott volna. Bevitte a kosarat a házba, aztán főzni kezdett. úgy kerülgette Pirit egész délelőtt, mintha bélpoklos volna, szidta a legyeket, veszekedett a kodé macskákkal, az eresz alá bemerészkedő csirkékkel, tyúkokkal. Mikor megfőtt a krumplileves, telerakott egy tányért s az asztalra lökte. – Nem érdemlöd meg a levegőt se! – szólt oda fojtott dühvel, s nem ült megszokott helyére, az asztal mellé. Ölébe vette a tálat s félrehúzódva a falhoz, a kisszékre kuporodott, ott ette meg az ebédet. Mosogatás után befejezték a válogatást. Az anyja előkereste a legnagyobb kast s megrakták télire való krumplival. – Vidd föl a padlásra! Mindig a kamrában szokták tartani. Mért hordják most föl? – csodálkozott Piri, s várta, hogy az anyja segít. De az oda se nézett, az apraját takarítgatta összébb a sarokban. – Haladj mán! Ne gondolkozz neki annyit! Megemelte a kast. Nagyon nehéz volt. Sohasem vitt még akkora terhet. Karján pattanásig feszültek az izmok, nyakán kidudorodtak az erek, arcán újból égni kezdtek a verés nyomai. Ha nincs összetörve, akkor is sok lett volna ez, de így a padlásajtóig se ért, le kellett tennie. Az anyja látta, hogy kínlódik, erőlködik, de nem mozdult. – Szakadj mög, ha nem bírod, gyalázatos! – sziszegte. – Nem szülöd mög a kölyköd! De nem ám. Erre mérget vöhetsz. Az én fejemre nem hozol szégyönt! – így mérgelődött, de csak magában, mert a keresztanyja, a szomszédasszony, meg Boda Mári, a bába, akikkel délelőtt megtárgyalta a dolgot, azt ajánlották, ne bántsa, ne szidja, ne vadítsa meg egészen. Inkább legyen kedves hozzá, majd könnyebben kötélnek áll, belátja, hogy mekkorát vétkezett, s azt is, hogy nem szabad világra hoznia a gyereket. Mikor a bábától hazafelé tartott, akkor jutott eszébe, hogy az első magzatja neki is elvetélt. Párhónapos asszony volt, s szénarakáskor a réten, az urával ketten emelgették a nehéz, vizes rudasokat s megerőltette magát… Hátha Pirinek is segít ez az erőlködés!... Igaz, Feri így is elvenné, de annak ő nem adja. Molnár Bálintnak vagy másnak pedig nem kell a más gyerekével. Három kas krumplit cipelt föl Piri a padlásra, de evvel még nem ért véget a nap. Az anyja vizet húzatott vele, s mikor a nagy vályú színig teli lett, az istálló takarításához fogtak. Bíróné úgy megrakta trágyával a talicskát, hogy Pirinek mindig görcsöt fogott a karja, mire a trágyadombra feltolta s kiborította. Nem értette, mért kell ilyen keményen dolgoznia. Kínozni 31

akarja, büntetni evvel is? Mintha nem is az anyja volna, hanem valami kegyetlen boszorkány… Másnap estefelé Boda Mári csoszogott be hozzájuk, aki valamikor a falu bábája volt és kuruzslással is foglalkozott. Jó néhány évvel ezelőtt egyik betege meghalt az orvosságtól, amit főzött neki, maga szedte füvekből, emiatt három évet ült, s örökre eltiltották a hivatásától. Kiszabadulása után hazajött a faluba, ahol háza volt és fél hold szőlője, ebből tengette életét. Persze titokban ezután is gyógyítgatott, de főleg gyermekelhajtással foglalkozott. A börtön óta is volt már néhány halálos áldozata, de minthogy senki sem vallott rá, soha nem tudták többé elítélni. Igen ájtatos lélek volt, templomba nemcsak vasárnap járt, ott ült hétköznap is minden istentiszteleten. Fekete ruhát, fekete fejkendőt hordott és szemüveget, bal lábára kicsit bicegett, s ezért mindig bottal járt. A gyerekek féltek tőle, csoportokban merték csak megközelíteni. Ha feltűnt az utcán, nyelvüket öltögették rá, görönggyel dobálták, s ha a vénasszony hozzájuk vágta a botját, elfutottak s meg sem álltak a falu túlsó végéig. Haja ősz volt, arca ráncos, fakó, majdnem fehér, beszéde nyájas, kedves, hízelgő. Néha, szűk esztendőkben vagy ha jég verte el a szőlőt, a kéregetéstől sem riadt vissza. Mindenütt adtak neki valamit, mert hasznát vették sokszor. Különösen a módosabb gazdák egykéző asszonyai, akik túl fösvények voltak ahhoz, hogy az úriasszonyok példáját követve, drága városi orvosokra pazarolják a pénzt. A Szegénysoron ritkán akadt dolga, mert a műtétért nagy árat kért, s itt még az ő tudományát sem tudták megfizetni. Görnyedt hátán most is zsákot cipelt. – Hát magát mi szél hozta erre? – kérdezte meglepődve Bíróné, s ez most őszinte volt nála, mert úgy beszélték meg, hogy holnap jön, késő délután. – Csak erre jártam, s gondoltam, benízök hozzád, olyan régön láttalak, azt se tudom, élsz-e még. – Közben intett, hogy lépjen közelebb, bizalmas mondanivalója volna. – Piri! – szólt vissza Bíróné. – Eriggy a kertbe, szödjél zöldpaprikát. Teliszödhetöd a kiskast egészen, röggel viszünk a piacra is. Piri szégyellte a dagadt arcát idegenek előtt, nyomban eltávozott. – Tudod, húgom – suttogta a bába éneklő hangja –, én azért jobban szeretném, ha már most adnál valamit. Elfogyott a könyérnek való, a szőlő bérit se kaptam még mög. Egy marék árpát vagy búzát előlegbe, ha már olyan olcsón elvállaltam. Holnap mén Kása Pista a malomba, aszonta, mögőrleti a magáéval. – Hát ha errül van szó, adhatok éppen – mondta fanyalogva Bíróné. Elvette tőle a zsákot s belépett a kamrába. – Biztosítani akarja magát a fortélyos, vén dög. Nemhiába mondják rá, hogy boszorkány, gondolta, ahogy a füvet kifordította a zsákból. Avval volt megrakva, hogy az utcán ne tűnjék úgy, mintha itt pakolta volna meg. Beleöntött két szakajtó búzát s kivitte. – A többit majd akkor, ha Piri mögkapja a keresetit, ahogy mögbeszéltük. – Jól van lelköm, ahogy mögbeszéltük. De hát nem lösz az soká? – hirtelen elhallgatott, mert meglátta, hogy a lány jön fel a kertből. Fürge ujjaival a zsák száját kezdte kötözni, s mikor Piri letette a kas zöldpaprikát a könyöklő mellé, ráemelte fakó tekintetét. – Ez a te lányod, a Piri? Hogy mögnyőtt! Nem ismerném mög az utcán. Gyöngék már az én szömeim. Hej, hej maholnap férjhöz köll adni! – rátette hideg tenyerét a karjára s megsimogatta, rámosolygott ráncos képével, s közben kivillant egyetlen, sárga szemfoga. Piri nem ismerte a Boda Mári sötét tikait. Ezekről, a szigorú titoktartás miatt, csak azok tudtak, akiknek valamikor szükségük volt a vénasszonyra. Mint a legtöbb tapasztalatlan lány, ő is csak egy félbolond, hóbortos, nyomorult öreg néninek hitte, aki füveket gyűjt a mezőn, titokban gyógyít embert, állatot egyaránt. Most még a gyermekkori emlékeit is elfelejtette vele nyájas, kedves beszéde. Napok óta ez volt az egyetlen emberi hang, amit a 32

házukban hallott. Örült, hogy dagadt arcát nem látták öreg szemei, segített neki elvinni a zsákot a kapuig, s ott a vállára adta. – Isten fizesse mög, oszt tégöd is áldjon mög a jó szívedért. – Sose hálálkodjék – szabadkozott az anyja. – Az a pár marok búza… – Majd möghálálom én azt valamivel. Ha a lábad vagy a hátad fájna, csak izenj értem. Az én ujjaim… – Azokkal nincs sok bajom, hanem a derekam, az most is fáj, alig tudok hajolni vele, talán ezt a sok esőt érzi. – Ha akarod, most is mögnyomkodom, majd möglátod, hogy mögkönnyebbülsz mindjárt. Az én ujjaim… Vagy inkább holnap gyüjjek? – Inkább holnap. De akkor várom ám! – Jó, jó lelköm, én itt löszök holnap ilyenkortájt. Ezzel kilépett a kapun. Magában motyogva, nyögdécselve cipelte a zsákot, hegyes végű botját sűrűn odakoppintotta a földhöz. Görnyedt, bicegő alakja lassan eltűnt a leszálló est homályában. A váratlan, de jól sikerült látogatás után Bíróné elégedetten mosolygott magában. Az előleget sajnálta ugyan, de azért bőven kárpótolta a lány kedves viselkedése a bábával, amiből azt következtette, hogy Piri megértette, miről van szó. Lám, csak használt neki a verés, megpuhult az a makacs természete. Később már szinte sajnálta is, hogy olyan irgalmatlanul elverte. Kevesebb is elég lett volna tán, de most már nem veheti le róla, amit kapott. Talán egyszer még hálás lesz érte, például, ha a Molnár Bálint felesége lesz. Pirinek is úgy tűnt, mintha életük visszatért volna a régi kerékvágásba. Reggel ismét ő ment a kantákkal a kútra, ahol éppen két bandabéli asszonyt talált, szoknyájuk alját fejükre borítva szidták a megint csepergő esőt. – Épp most mönt el itt Hegedűs Feri – újságolta Szabóné. – Ű lösz a bandagazda, hallottátok? – A fene bánná már, akárki lösz is – mondta Barnáné, domború hasán a ruhát igazgatva. – Csak adnák ki a részünket. – Mink is az utolsó könyeret összük. Itt volna az ideje, hogy az újat megőrlessük. – Szabóné a teli kantákat karjaira fűzte, s meztelen talpán eltipegett a sárban. A Kis utcából hárman érkeztek a helyére. Utolsónak Vargáné, a Szegénysor legnyelvesebb asszonya, aki a Suba Jóska szerencsétlensége után kocsiért szaladgált. Bosszús volt, hogy áznia kell, amíg rákerül a sor. Épp a Piri kantája volt a csap alatt, hát rögtön beleöltötte csúfolkodó nyelve fullánkját. – Hallom, lányom, nálad is dagad a ház eleje. Az asszonyok szájából élénk kacajok röppentek föl. Mindnyájan megértették, miről van szó, csak Piri tett úgy, mintha semmit se hallott volna. – Ne tödd már olyan ártatlannak magad, mintha azt se tudnád, mi fán teröm a szőlő. Az asszonyok nevettek. Piri hallgatott, sietve töltötte meg a másik kantát, hogy minél előbb elfuthasson. – Láttuk, hogy nálatok járt tegnap Boda Mari – szólt újból Vargáné, majd közelebb hajolt és suttogóra fogta a hangját, de csak annyira, hogy a többi asszony is hallhassa. – Aztán ügyelj már te, hogy át ne segítsön téöd is a másvilágra, mint Barabás Terit két évvel ezelőtt. – Nem értöm micsoda bolondságot beszél. Kérögetni volt nálunk. Pár marék búzát adott neki anyám – mondta Piri. Eleresztette a kerék vaskarját, fölkapta a kantákat, otthagyta a kétkedve s gúnyosan nevetgélő asszonyokat. Sebesen szedte meztelen lábait, a sár fölcsapódott a bokájára, de nem törődött vele. Dühös volt Vargánéra annál is inkább, mert nem értette furcsa célzásait, amin a többi asszony olyan jókat nevetett. Igaz, nem is figyelt rájuk, mert egész idő alatt attól rettegett, hogy észre találják venni az ütések nyomát az arcán. 33

És éppen ez a Vargáné, aki mindenkit nyelvére vesz. Lám, még a szegény Barabás Terit se hagyja nyugodni a sírjában… – De Barabás Teri terhes volt! – mintha villám csapott volna bele, megállt hirtelen a fa alatt, s iszonyú világosság támadt egyszerre az agyában… Barabás Teri, a szeplős, szőke lány, mögötte ült az iskolában a padban. Mikor felcseperedett, egy nagygazda tanyáján szolgált, Gáléknál. Annak a fia volt a gyermek apja, de nem vállalta. Pösze Baloghoz, a kubikoshoz akarták férjhez adni, de annak se kellett… Az anyja, a szomszédasszony, a keresztanyja, a verés, a krumplihordás, a vízhordás, a nehéz talicska, Boda Mari látogatása, az elmúlt napok minden eseménye értelmet kapott most, olyan nehéz lett egyszerre a két kanta, hogy le kellett tennie. – El akarják pusztítani a gyereket! – kiáltotta benne egy rémült hang, s egy pillanatig, mintha sötétség borult volna rá, eltűntek az ázott levelek a járdán, az árkok, a fák s a házak felszívódtak az eső fátyola mögé. De a víz átszivárgott a védelmet nyújtó lombokon, s a hátán nedves lett a vékony kartonruha. Fölkapta a kantákat s futott, mintha kergetné valaki, de hamar elfáradt megint, lihegve támaszkodott neki egy kiugró eresz alatt a falnak. Szíve erősen zakatolt, hallotta minden dobbanását. – Istenem! Hát ilyen gonosz a világ! – A keserűség s a félelem olyan vadul szorongatta, hogy imádkozni tudott volna hangosan. Kiáltozni, könyörögni, mint a búcsújárók vagy mint a szószéken a pap. Segítségért az ellenséges világban, irgalomért a maga és gyermeke számára, kegyelemért a világ gonoszsága miatt. Talán imádkozott is… Nem engedöm… Nem engedöm! – szólalt meg benne egészséges ösztöne. Csapzott hajszálait elsimította a homlokáról s bedugdosta ujjaival a kendő alá. – Nem engedöm! – fogadkozott makacs elhatározással, s érezte, hogy erő gyűlik tagjaiba, a magzatját féltő anya hatalmas ereje. Félelme lassan oszladozott. Megvédi magát az anyja, a bába, az egész falu ellen is – gondolta, mikor újból elindult. Most már a két kanta is könnyebb volt valahogy. Elszántan lépett be a házuk kapuján.

Feri a tehenet várta a csordáról, s közben felsöpörte az utcán a gyalogjárót, aztán az árokpartot is megtisztította a levelektől, hátha gyorsabban újul a fű az eső után. Az őszi csirkéknek kellene még a zöld legelő. Patkós Bandi és Köblös Jóska, amint befordultak a sarkon, már integettek mosolyogva. Jó barátja volt mind a kettő, együtt szolgáltak a katonaságnál, de ők nem estek fogságba, itthon érték meg a háború végét. Pesten elég gyakran dolgoztak aztán ugyanannál az építkezésnél. Köblös már régebben megnősült, három gyerek szaladgált az udvaron, s ez meg is látszott rajta, sokkal soványabb volt és rongyosabb, mint Patkós, aki még nem vitt asszonyt a házhoz. – Na Feri, újságot hoztunk. Te vagy a bandagazda! – keményen megrázták a kezét. – Mönt mindön, mint a karikacsapás – mesélte lelkesen Köblös. – Az embörök közül csak hárman hiányoztak, Kádár, Barna mög Simon. A városba vannak, a Csorba búzáját hordják, de azokrul tudjuk, hogy tégöd akartak. Asszonyok, lányok alig voltak, de hát azok nem sokat számítanak. – Azért küldtek, hogy gyere el s igyuk mög az áldomást – mondta Patkós. Nagyon szomjas volt, s kíváncsian leste a választ. Az volt a szokás, hogy megválasztáskor a bandagazda áldomást fizetett. Mert ez a megtisztelő szerep nemcsak gonddal járt, hanem előnyökkel is. A bandagazda többet kapott a közös keresetből, mint a tagok, de minthogy a szervezkedést, a toborzást minden évben meg kellett ismételni, ez a külön kereset jórészt rá is ment az áldomásra. Régebben, ha Ferenc bácsinak jó kedve támadt, takaros kis mulatság lett a vége mindig a választásnak, és még ezen 34

a tavaszon is éjfélig kurjongattak. Ez a mostani választás igaz, rendkívüli dolog, de Ferinek mégis megtiszteltetés. Fizessen hát, ha méltó utódja akar lenni az apjának. – Nem is kérditök, hogy elvállalom-e – szólt csöndesen Feri. – Persze, evvel köllött volna kezdeni! – A banda tégöd tartott rá érdemösnek. Voltak ugyan, akik dörmögtek, Angyal Miska bácsit emlögették, de letorkoltuk űket. Kapzsi embör, csak a maga hasznát nézi. Nekünk olyan köll, aki a bandával törődik, oszt nem enged a negyvennyolcbul. Feri a seprőnyélre támaszkodva még mindig hallgatott. – Csak nem hagysz szégyönbe most már bennünket? – biztatta Patkós. – Röndbe is volna, de engöm az uradalom nem szeret. Erre nem gondoltatok – ellenkezett Feri komolyan. – Dehogyisnem! – nevette el magát Köblös. – Éppen ezért bízott benned a többség. Olyan embört akartunk, aki nem ijed mög a saját árnyékátul. Mert őszintén szólva, az utóbbi években Ferenc bácsi már, Isten nyugosztalja szögényt, többször möghajolt a tiszttartó előtt, mint ahogy szerettük volna. – Ne bántsátok! – vágott közbe Feri s erősen megmarkolta a seprőnyelet, mintha máris ütni akart volna. Indulatos hangja lehűtötte a két embert. Pillanatokra megakadt a beszélgetés, meglepődve sandítottak Ferire. Nem akarták ők bántani az öreget, de ami igaz, az igaz. Még a nyáron maga Feri is osztozott az elégedetlenségben az apjával szemben, s nem értették, mért haragszik most, hogy azt felemlegetik. De nem is veszekedni jöttek ők ide. Inni szerettek volna, egy kis potya borra szomjaztak, s azt nem szerették volna elszalasztani semmi áron. Patkós törte meg a csendet. – Hát mondd már, vállalod-e? – Vállalom! – határozott végre Feri. – De csak addig, amíg a nyári keresetöt mögkapjuk. Szóval azt, amit még apámnak köllött volna elintézni, azt elintézöm. Hogy jövőre vállalom-e, azt még nem ígérhetöm. Különben is addig még… – Hát akkor gyere velünk – unszolta Köblös. – A kocsmában vár a banda. – Neki s Patkósnak ennyi is elég volt, nem faggatták Ferit tovább, az áldomás sokkal jobban izgatta őket. – A kocsmába pedig most nem mék… A gyász miatt, tudjátok – pillanatig komoran nézett maga elé. – Ami az áldomást illeti… Hát mondjátok mög a bandának, a bizalmat nagyon köszönöm, de addig nem iszunk, amíg a keresetünk a kamrában nem lösz. – Igaz, a gyász, az csak gyász, azt tartani köll – helyeselte savanyú arccal Patkós. Köblös is megértette, hogy az ivásból már nem lesz semmi. Csalódottan mondta a búcsúzáskor: – Hát akkor komám, csak eridj minél előbb a rész után, mert igen szomjasak vagyunk. – Holnap mék is, az lösz az első dolgom! – mondta Feri, amint kezet fogott velük.

A csordás kürtje már a szomszéd utcában szólt, tompa, bugyogó hangja felriasztotta a tetőkön tollászkodó galambokat, a verebek éktelen csiripolással menekültek előle, fáról fára. A Szegénysoron kevés kapu elé álltak ki tehenet fogadni, a Feriék utcájában mindössze ketten. A legtöbb tehén a falu közepe felé tűnt el, a nagygazdák kapui mögött. Rövid szarvú, hóka fejével a Virág messziről kivált a többi közül, kicsi volt a tőgye, a horpasza üres. Éhes volt, mert a kiszáradt legelőn, amit ez a kései eső még nem tudott új életre kelteni, nem sok ennivalót talált. A kaputól a jászolig futva tette meg az utat, s mohón esett neki az avas levelesszár közé dugott, maroknyi abraknak. 35

Fejés után Feri lement a kertbe, hogy répalevelet hozzon a malacoknak. Rozi a tejet szűrte a konyhában, s hallotta, hogy valaki nyitja a kiskaput. Beborította a két köcsögöt s kinézett az eresz alá. Nem ismerte meg a lányt, aki lassú, bizonytalan léptekkel, jobb keze ujjaival kötője sarkát szorongatva közeledett. – Ferit keresöm – lihegte szaggatott hangon s megállt az ablak előtt. – Én a nénje vagyok. Mit akarsz vele? – kérdezte Rozi bizalmatlanul, s jobban megnézte a lányt. – Nem a Bíróék Pirije vagy te? Nézd, hát alig ismerlek mög! – Halkan elnevette magát, s kezében meglóbálta az üres fejőt. Az eresz alatt a szőlő árnyékában félhomály ült már. – Az vagyok! – válaszolta még mindig lihegve, szégyenlősen Piri. Soha nem beszélt Rozival, kislány volt még ő, mikor elkerült a faluból. Rozi is csak annyit tudott róla, amennyit a szomszédoktól, meg a kútra járó asszonyoktól hallott, akik, ha a neve szóba került, úgy emlegették, mint a Feri választottját. Szép darab lány, takaros alakja van, – mustrálgatta magában, és aztán megkérdezte: – Mit akarsz Ferivel? – furcsa volt, hogy ilyen későn s egyedül jött. Amikor ő lány volt, még a menyasszony se járhatott egyedül látogatóba a legényes házhoz. A szokások is megváltoztak azóta, amióta nem ebben a faluban lakik? Piri csak ennyit mondott: – Beszélni szeretnék vele, ha itthon van. – Itthon. De ülj már le. Elmosom ezt a fejőt s mögkeresöm. – Igaz, kiálthatott volna neki, de nagyon kíváncsi volt, miért jött ilyen szokatlan időben. Valami rendkívüli eseményt szimatolt, s azt remélte, hogy megoldódik a nyelve előtte is. – Nem fáradtam el – szabadkozott Piri, de aztán csak leült. – Sára néni hogy van? – Betegös még. Gyönge szögény nagyon, de már fölkelhet. – Ezt mondta minden érdeklődőnek, szégyellte az anyja betegségét, nem szívesen beszélt róla idegeneknek. Pirinek talán megmondta volna az igazat, de ha olyan szűkszavú, hát ő is tud hallgatni. Piri már messziről megismerte Feri bakancsának kopogását, s elébe sietett. A rostélynál megtorpant egy pillanatra, de aztán egyszerre odafutott hozzá, átölelte a nyakát s zokogva borult a vállára. A legény kezéből kihullott a répalevél. Rozi ámulva nézte őket. – Ejnye, csak egybe ne keljetök már itt a szemöm láttára! – mondta magában epésen. Betette a fejőt a konyhába, de a kíváncsiság rögtön kihozta újból. A fiatal pár lassú léptekkel az istálló felé tartott s eltűnt a kocsiszínben. Rozi felszedte a répalevelet s a malacok elé szórta. Az ól közel volt a színhez, szerette volna megtudni, miről beszélnek. Néhány percig még ott settenkedett, de csak a Piri szipogását hallotta. – Eh, szerelmesök, bolondok! – legyintett bosszúsan s visszatért a konyhába, hogy elkészítse a vacsorát. Az alkonyat már elmosta a tárgyak körvonalait. Feri nem vette észre a lány arcán a két karcolást s a kék foltokat. A verésről nem is beszélt sokat a lány, hisz az csak egyik részlete volt az irgalmatlan hajszának. A valódi bűnösnek nem is az anyját tartotta, hanem a keresztanyját. Annak a rögeszméje volt, hogy őt Molnár Bálinthoz adják feleségül, az heccelte ellene az anyját, az adta a tanácsot, hogy forduljon Boda Márihoz. Látta, hogy Feri arca egészen elváltozott, mikor megtudta, hogy el akarják pusztítani a gyermekét, s félt, hogy haragja az anyját se kíméli meg. A részleteket különben is háttérbe szorította a legutolsó esemény, ami menekülésre késztette. – Mikor a tehenet beengedtem, már ott volt a bába – mesélte szipogva, fojtott hangon. – Engöm anyám elküldött fejni, s ők addig lefüggönyözték az ablakokat, lepedőket, törülközőket szödtek elő, meleg vizet vittek be vödörbe. – Na csak készülődjetök – 36

gondoltam, mikor a tejet szűrtem, de féltem is nagyon. Úgy terveztem, a köcsögöket berakom a kamrába, aztán gyüvök ide magához. Csak az volt a baj, hogy amíg bent jártam, anyám bezárta a konyhaajtót és kivötte belőle a kulcsot. Most mit csináljak? A konyha mög a kamra ablakán vasrács, ott nem szökhetök, csak a szobaablakon, amelyik az udvarra nyílik, mert az utcai ablakok is rácsosak. Anyám kiáltott, mönjek be. Kinyitottam az ajtót, égött a lámpa, az ágyam mögvetve. „Gyere kislányom, möglösz az mindjárt, átesöl rajta, észre se vöszöd”, mondta Mari néni. De én nem mozdultam, hanem rájuk kiáltottam: – Nem félnek az Istentül?! El akarnak pusztítani?! – Mögijedtek, kiszaladtak a konyhába, csitítottak, hogy hallgassak, mert én kiabáltam, szidtam űket, ahogy csak a torkomon kifért, s az asztal mögé húzódtam. Az ajtót nem nyitották ki, ott akartak mögfogni, de én rájuk borítottam az asztalt és be a szobába. Az ajtót berigliztem s aztán, ki az ablakon, le a kertbe… mög se álltam idáig. – Hát így állunk!? – csapott a térdére Feri. – Agyonveröm azt a vén dögöt! – sziszegte a fogai közt, s a keze remegett az indulattól. – Jaj, Feri, én nem bánom, akármit csinál, de én nem akarok tovább szenvedni, nem tudok… – hangja elcsuklott, kezét összekulcsolta, s úgy nézett rá kisírt szemével, könyörögve. Feri kivette a kocsiból a lóhajtó ostort s megsuhogtatta a levegőben. – Gyere! – Hová? – Mögtudod, csak gyere. Elintézök én most mindönt, ne félj. Piri kendőjével arcát takargatva, köszönés nélkül suhant el Rozi mellett az eresz alatt, Ferit csak a kapun túl érte utol, de az olyan gyorsan ment, hogy sehogy se tudott vele lépést tartani. A házak előtt ácsorgók, üldögélők elhallgattak, s hosszan utánuk bámultak. A kutyák vonítva rohamozták a kapukat, kerítéseket mindenütt. Feri nem törődött senkivel, semmivel, mintha vakká és süketté tette volna a gyűlölet, a bosszúvágy, a szerelem. Mikor beviharzott a Bíróék udvarára, a két vénasszony még ott tanakodott az eresz alatt. Ahogy meglátták, egyszerre szétrebbentek. Erre a látogatásra nem számítottak. Félelmükben mukkanni se mertek. – Maga mit keres itt? – támadt rá a legény nyomban Boda Márira, s választ nem is várva, végigvágott rajta az ostorral. – Elmönt az eszöd vagy berugtál? – jajdult föl a vénasszony s a falhoz lapult, bal karját védekezőn emelve feje fölé. – Mért bántasz te engöm, hogy mersz hozzámnyúlni? – Még kérdözi? Van pofája? Vén boszorkány! – kiabálta Feri, s újból rásuhintott. – Boszorkány az öreganyád, velem ugyan ne tréfálj! Mi ütött beléd, te útonálló, te zsivány! – Kifelé innét! Kifelé! – Ostorával mutatta az utat. – Be ne tögye ide többet a lábát, mert akkor nem ostorral táncoltatom mög. – Elgyüttem, hogy az Örzsi derekát mögnyomkodjam, e mög itt rámtör, mint valami haramia, veri az embört, mindön ok nélkül. Mit ártottam én neköd? – Hátát kegyetlenül csípte a csomózott szíjcsapó nyoma, ebből már elege volt, de észrevette, hogy a kerítésen több kíváncsi fej leskelődik és ez fölbátorította. – Mit akarsz te itt, tán tied ez a ház, hogy így basáskodsz itt? Piri az ajtó mögé húzódott, szemét behunyta, tenyerével befogta füleit, nem akart se hallani, se látni semmit abból, ami itt történik. Az anyja a tűzhelyen kívül lapult meg, nagyon félt Feritől, s hogy ne kelljen beavatkoznia, elsurrant hátra, mintha halaszthatatlan dolga lett volna az udvar végében. Boda Mári sajgó hátát tapogatva húzódott a kapu elé, s arca még fakóbb volt, mint máskor. 37

– Így bánni egy öregasszonnyal! Nem félsz, hogy mögátkozlak? – nyelvelt tovább, de közben a kosarát is karjára vette. – Kifelé! Kifelé!... Egy szót se többet! – Ne sajnálja! Adjon még neki! – kiáltotta valaki a leskelődök közül, a kerítés mögül. Feri fölemelte ostorát, de csak a levegőbe suhogtatott vele. Ez is elég volt a vénasszonynak. Sírva, jajveszékelve, átkozódva, de gyorsan eltűnt az eresz alól. A Szegénysor lakóinak egész népes csapata kísérte nevetve, gúnyolódva, hahotázva. Zagyva lármájukat sokáig hallani lehetett még. De a Bíróék házába visszatért a csönd. Feri betette a kaput, Piri kibújt az ajtó mögül, s az anyja is előkerült az udvar homályából. Fejét csóválta, kezét tördelte, reszketett minden porcikája. – Ugyan, ugyan, mire volt jó ez a zenebona, ugyan, ugyan! – motyogta olyan halkan, hogy maga is alig hallotta tán. – Örzse néni! Magához is volna egy-két szavam. – Feri hangja fenyegetőn csendült bele a csöndbe. A legyek fölrebbentek a falról. A vadszőlő levele reszketett a könyöklő fölött. A kutya eddig ott settenkedett, de most behúzta farkát két hátsó lába közé s szűkölve kiszaladt az udvarra. Örzse néni a tűzhely mögé kuporodott, rettentően szégyellte magát, s igyekezett minél kisebbre zsugorodni ültében a széken, meztelen talpait feltette a keresztfára, mintha tüzes lett volna alattuk a talaj. – Tudom, mit akartak itt Pirivel… – emelte fel hangját újból Feri, de megint elakadt. Gyalázatos dolog ez nagyon, nehezére esett beszélni róla. – Boda Mári mögkapta, amit mögérdemölt. – Nagyot nyelt s az ostorát a falhoz állította. – De, ha Pirinek valami baja lösz… – A baj mán mögvan. Azt nem mink csináltuk, de nem ám! – pusmogta félhangon Bíróné és szipogni kezdett. – Ilyen szégyön, ilyen szégyön! – Nincs itt sömmi baj! – legyintett Feri. – De, ha Pirinek valami baja lösz, ha nem hagynak föl evvel a hercehurcával, ha még egy ujjal is bántani merik, hát az Isten irgalmazzon mindönkinek! – Mink ugyan most se bántottuk. Csak elgyütt ez a vén, rossz asszony, hogy a derekam mögnyomkodja, ez a szamár lány mög azt hitte… – Mindönt tudok. Hagyjuk ezt a hazug mesét. Hallani se akarok többet rúla. De, ha Pirinek egy hajszála meggörbül, hát jól vigyázzanak. – Újból megmarkolta ostorát s a földet kopogtatta vele, hogy csak úgy porzott s aztán visszalökte a falhoz, olyan erővel, hogy egy tenyérnyi darabon leverte róla a meszet. Bíróné idegesen kapta fel a fejét, de mikor látta, hogy nincs már Ferinél az ostor, megkönnyebbült, lassan visszanyerte lélekjelenlétét és sóhajtozva mondogatta: – Nem is tudom, nem is tudom, mért féltöd te annyira ezt a lányt? – köhécselni kezdett, hosszú szünetet tartott, mintha erősen töprengene azon, amit mondani akar. – Hiszen, ha úgy vösszük, ha az igazságot nézzük, hát se nem a feleségöd, sé sömmid… De még csak nem is a menyasszonyod. – Ez igaz! – ismerte be Feri s majdnem elnevette magát az öregasszony ravaszkodásán. Mérgét kiadta már, de azért komoly maradt. – Ha már itt tartunk, mögmondhatom… különben úgyis gondolhatja, mért járok utána olyan régön. – Hát, igen! – fészkelődött most már ismét elevenen a székén az öregasszony. – A legényembör jár a lány után, ezér is, azér is. Az egyik ezér jár, a másik inkább amazér… Feri a lány szemét kereste, de az elfordult szemérmesen. Odalépett mellé, megfogta a karját, kicsit tétovázott még, de aztán csak nekibátorodott: – Hát én nem azért gyüttem most… de ezt is mögmondhatom. Feleségül akarom vönni Pirit, oszt, szóval, most mög is kéröm a kezit… 38

Bíróné nagyot sóhajtva kiegyenesedett, úgy kihúzta a derekát, hogy nem is tudott megmaradni a széken, lassan lecsúszott róla s néhány tétova lépést tett a tűzhely mellett. Erre igazán nem számított… hogy lánykérés lesz ebből a csúnya zenebonából. Nem így képzelte ő ezt, de nem mert ellentmondani. Csak nem száll szembe most evvel a megvadult bikával. – Hát, én nem is tudom. Én hozzád adom, ha Piri hozzád akar mönni… – hebegte reszkető hangon, megadással. – Ha már így esött, a fene bánja. Lögyetök boldogok. Piri ránézett Ferire s a nyakába borult. Illendően megcsókolták egymást, de ahhoz, hogy az öregasszonyt is megcsókolják, mint az ilyenkor szokás, semmi kedvük nem volt. A feszült hangulat mégis feloldódott valahogy. Ünnepélyes csönd ereszkedett közéjük, halvány visszfénye azoknak a nagyszerű alkalmaknak, amit a leánykérés jelentett valaha. – Régön – mondta magában az öregasszony, s egy tarka kép tűnt fel emlékezetében arról, hogy kérte meg őt a vőlegénye. Látta a két kérőt, bokrétás kalappal, cifra szalagokkal, komoly, fekete zsinóros ruhában. A vőlegényt a cifra szűrrel, amit az uradalmi juhásztól kért kölcsön. Amíg ők bent a szobában beszélgettek, ismerkedtek a családdal, a szűr ott függött a konyhában a fogason, s a vőlegény boldog volt, hogy nem tették ki az eresz alá, mert ez azt jelentette, hogy megkapta a lányt. – Hát, ha már így történt… eriggy lányom, gyújtsd mög a lámpát és hozd ki azt a tálat avval a maradék pogácsával. Kötőjével letörölgette az asztalt, egy nagyocska bádogbögrét borított rá, arra állította Piri a lámpát, amit Feri gyújtott meg. Barátságos, meleg fényéhez húzódtak egy-egy székre mind a hárman. – Aztán… Örzse néni… azaz, hogy most már anyám… hát ne haragudjon rám ezért a kis ribillióért – nyúlt át mosolyogva az asztalon Feri, s szelíden megsimogatta az öregasszony kezét. – Higgye el, nem így gondoltam én… Vasárnapra terveztem, de én azt hiszöm, így is mögértjük majd egymást. Piri is elérzékenyült, hirtelen fölállt s megcsókolta az anyját. – Nem haragszok én… Csak, hát… de ugyan faljatok már valamit! – szipogva tolta közelebb a tálat – mással nem tudlak mögkínálni. – Jó ez nagyon, csak ilyen el ne hagyjon soha! – nevetett Feri. Kivett egy pogácsát s beleharapott, sugárzó arccal pillantott föl Pirire, aki ott állt az asztal mellett, kissé sápadtan, de a lámpa sárgás fényében úgy ragyogott a szeme, olyan szépen, mint az égen a csillagok.

Sára néni csöndesen töltötte az éjszakát, csak egyszer ébredt föl, vizet kért, s aludt nyugodtan tovább. Rozi is jól kipihente végre magát s reggel, hogy felkelt, elhatározta: ma felöltözteti az anyját, s megpróbálja kivinni az eresz alá. Előbb azonban elvégezte a reggeli tennivalót a ház körül, megfejte s kieresztette a tehenet, felsöprögetett, kitakarított. Mikor a kúton járt, megtudta mi történt Bíróéknál az este, hogy verte meg a bátyja Boda Márit, hogy kérte meg aztán nyomban a Piri kezét. – Ilyen se volt még soha – mondogatták az asszonyok –, hogy ustorral mönjön valaki lánykérőbe! Ez a Feri, ez a Feri! Úgy látszik, szereti, ha beszélnek rúla. Rozi nem nyilvánított véleményt. – Az ő dolguk, hárított el kurtán minden célzást és kérdezősködést. De neki is, mint a legtöbb asszonynak, tetszett, hogy ilyen merészen elbánt a boszorkányság hírével körülvett vénasszonnyal. Voltak ugyan olyanok is, akik felháborodtak a durva igazságtevésen, de ezekre nem adtak sokat, mert sejtették, hogy ilyen sajnálkozó hangok mögött Boda Mári egy-egy régebbi szolgálata rejlik. 39

Rozi számára a legmeglepőbb a leánykérés volt. Persze, ha a gyerek útban van, akkor érthető, hogy Feri sürgősen elintézte ezt is, csak attól tartott, hogy a házasság újabb akadályt gördít majd átköltözésük elé. Csak jönne már az ura a hírrel, hogy mit intézett odaát az öregekkel! Feri befordult a kocsival a kapun s megállt az udvar végében. Hajnal óta a trágyát hordta a búzatarlóra, s már negyedszer fordult. A gyeplőt a lovak közé hajította, az ülésnek használt deszkát a földre, s maga is leugrott utána. Rongyos nadrágja térdig fel volt gyűrve, s még a lábaszára is csupa mocsok volt a vöröses, sárga létől. Ahogy most az üres kocsival hazafelé tartott, a központi major egyik emberével találkozott, aki azt az üzenetet hozta: hívatja a tiszttartó. Nem örült a hírnek, mert szerette volna, ha minél előbb kint ez a trágya a búzaföldön, de a banda érdeke mégis a fontosabb. Ezt a kocsit megrakja még, de nem hajtja ki. Apját úgy nyolc óra után szokták fogadni az irodában, s most még csak hét felé jár. Villájával nagy csomókat szaggatott ki a bűzlő halomból, púposra rakta a kocsit, aztán kifogta, megitatta a lovakat, ellátta bőven ennivalóval. Megmosakodott a vályúban, az istállóban lerúgta magáról a piszkos, rongyos gúnyát, s a jobbik ruhájába öltözött, felhúzta a bakancsot is. Amint a szíjat fűzögette, eszébe jutott a búza, amit a bandának osztottak ki. Hogy haragudott akkor az apja! Most is maga előtt látja, amint botjára támaszkodva, a dühtől szinte megdermedve nézte, hogy viszik az udvaron át a teli zsákokat. Nem értette meg, hogy csak kölcsönadta ő azt az éhezőknek, mert nem nézhette tovább a nyomorúságukat. Visszakapja ő azt az utolsó szemig. – A kopjafa, igen… faragni kéne azt is. Van még ideje rá – gondolta, amint a félszer elé ért. Elővette rögtön a baltát, s mindenről megfeledkezve, dolgozni kezdett. Simára faragta hamarosan az oszlop negyedik oldalát. A másik három már készen volt. – Gyere, oszt ögyél, ha el akarsz mönni – kiáltotta Rozi, amint a lapáton hátravitte a szemetet s felöntötte a kocsiderékba. Megnyugodva tette le a baltát. Mintha haragvó apja emlékén is szépített volna megint evvel a munkával. De ugyanakkor új erőt is adott a következő feladatokra, a tiszttartóval való harcra. Rozi türelmetlenül várta az eresz alatt a reggelivel és egy új hírrel. Boda Mári beteg lött ám, majdnem möghalt az éjszaka. – Dögöljön mög! – mondta kurtán Feri. Tejet ivott a bögrébből s kenyeret harapott hozzá. Ez csak olyan vaklárma, amit azért csinált a vénasszony, hogy sajnáltassa magát. – Attúl a pár ostorcsapástúl nem lött annak sömmi baja. – Egész éjszaka ott virrasztottak a szomszédjai. Aszongyák, mögátkozott és azt is mögjósolta, akasztófán végzöd. – Annya kínja! – legyintett mosolyogva Feri s evett nyugodtan tovább. – Nem is mondod, hogy házasodni készülsz! – szólt Rozi később, amikor ő is odatelepedett az asztalhoz. – Furcsa embör vagy! Mindönt a szomszédoktul köll mögtudni. Igaz, hogy mögkérted Bíró Pirit? – Rosszul esett neki, hogy Feri nem avatja be a titkaiba. Megfogadta már magában, hogy nem érdeklődik ügyei felől, mégse állhatta meg, hogy a különös eljegyzést szóvá ne tegye. Tőle is akarta hallani. – Mögtörtént az este valahogy – szólt csöndesen, mosolyogva Feri s nagy kortyokban nyelte a tejet. – A jövő hétön bemögyünk a városba, mögvösszük a jegygyűrűt. Begyüssz-é velünk? – Szívesen, ha jobban lösz anyám! – örvendezett Rozi. – Nagyon röndös lánynak néz ki, azt hiszöm, jól jársz vele. – Szerette volna előhozni még az átköltözést. Mi lesz, ha Feri idehozza Pirit, hogy férnek meg a házban? De Feri sietve befejezte a reggelit. 40

– Még a borbélyhoz is be köll szaladnom. Eltört a borotvám nyele. – Fejébe tette a kalapját s kilépett a kapun. A borbély nyikorgó, kerek karosszékében Angyal Mihály ült peckesen. Deresedő fejét a magas támlára hajtotta, szemét félig behunyva nézegette magát a foltos, légypiszkos tükörben. Élvezte, hogy a borbély sima ujjai ide-oda siklanak az arcán, s a borotva vidám sercegéssel szeli a szakállát. Máskor otthon szokott ő borotválkozni, de most nagy napra virradt: a tiszttartó üzent, hogy menjen be az irodába, s nem akart összevagdalt képpel, féligmeddig borotválva megjelenni, ahogy a maga munkája után kinézni szokott. A borbély is ki akart tenni magáért, hátha megkedvelné a munkáját s idejárna ezentúl mindig. Óvatosan húzogatta az arcán a kést, s minden pillanatban letörölte róla a habot a bal kezefejére. Amikor Feri bebújt az üzletbe, abbahagyta a munkát. Ez is ritka vendég nála, mert maga borotválkozik. – De úgy látszik, mind mögtérnek a tévelygők egyszer! – kiáltotta harsányan, kacagva. Egyébként is örült Ferinek, hisz ő volt most a nap hőse. Róla beszél az egész falu. – Jól tötted, hogy mögijesztötted azt a csúf boszorkányt!... De hogy ordítozott, még a főtérön is hallották. Megnedvesítette Angyal Mihály arca másik felén a száraz habot a pamaccsal. Jobb karját kilökte a levegőbe, hogy feljebb csússzék rajta a kabátujj, megvillogtatta a borotvát, s újból munkához látott. – Mindönki tudja, mibül él az a vén dög. Barabás Teri is az ű kocsonyája bizonyosan, akárhogy tagadják. Azelőtt Botos Esztit operálta át a másvilágra. Az már asszony volt. De ott van a Kristóék szolgálója, mög Jakab Bözsi, Afrikában, vagyis a gödrök mellett van a házuk. Milyen gyönyörű lány volt mind a kettő! Feri nem tudott ezekről a szomorú dolgokról, mert mikor ezek történtek, messze élt a falutól, s mióta itthon van, nem hallott még róluk. Érdeklődéssel figyelte tehát a borbélyt, az pedig, hogy jó hallgatóra talált, egészen nekitüzesedett. – És akiknél sikerült a műtét! Azok pedig örökre meddők maradtak. Föl se tudnám sorolni, hány van ilyen… És az a csudálatos, hogy soha, sönki nem tött följelentést ellene. Az urak a községházán az egyke ellen szavalnak, ez mög eszükbe se jut. Azok csak azt látják, hogy Boda Mári mindig a templomban ül, s azt hiszik, ezzel már el is van intézve a dolog. Az egyke megoldására vonatkozó nézeteit már nem fejthette ki, mert a felesége bejött a hátsó ajtón s elhízott testével nekidőlt a kályhának. – Azt kiabálja Mári néni, hogy fölad a csendőrségön! – hangja vésztjósló volt, majdnem fenyegető. Sajnálta az öregasszonyt, hiszen vagy húsz évvel ezelőtt, neki is jó szolgálatot tett. Nem is szült soha gyereket, de nem bánta meg. A kényelmesebb élet bőven kárpótolta a meddőségért. Ügyes és hasznos asszonynak tartotta Boda Márit, elhitte, amit az mondott betegeinek: csak akkor történik baj, ha nem tartják be az ő utasításait. Mindig az volt a hibás, aki a műtétbe belehalt, sohasem Boda Mári. Ellenszenves érzéssel nézte a fal mellett ülve várakozó legényt. Hogy mer ez beavatkozni az asszonyok dolgába? – Hát csak adjon föl – mondta Feri –, ha megint börtönbe akar kerülni. Mert akkor majd én is kinyitom a számat! – Hol van már az a kölök? – szólt közbe a mester. Tudta, hogy a felesége más véleményen van erről az ügyről, mint ő, s meg akarta előzni a vihart. – Még mindég a fát hasogatja? Szappanozni kéne Ferit. – Elküldtem a boltba mészért. Jön mindjárt. – Már megint meszelsz? Teremtő Isten! Nincs egy hónapja, hogy nagytakarítást csináltál. – Akkor nem meszeltünk be mindönt. – Hát igen, az eget mög a földet nem, de… 41

– Nem ért maga ehhöz, hiába gúnyolódik – sértődött meg az asszony. – Maguk csak ne ártsák magukat mindig az asszonyok dolgába! – Lesujtó pillantással mérte végig Ferit, hogy az is értsen belőle, s becsapta maga mögött az ajtót. Feri már rég nem figyelt arra, hogy mit beszélnek. Észrevette, hogy Angyal Mihályon is a jobb gúnyája van, a vasárnapló. A csizmát is felhúzta. Aztán, így hétköznap a borotválkozás, nyiratkozás, – ugyan mire való? Töprengésére a borbély adott választ, mikor a felesége eltávozott, s azt kérdezte: – Tán te is az uradalomba készülsz, Ferikém? Mert Mihály bátyádat azért csinosítom. Angyal Mihály nagyot nyelt, hegyes ádámcsutkája eltűnt az álla alól, majd kidudorodott, s közben a kés sebet ejtett rajta. – Fene ezt a borbélyt, hogy nem állhat a szája – káromkodott magában. Még elmetszi a nyakam. – De hirtelen nem is tudta volna megmondani, mért titkolná a dolgot Feri előtt. – Oda indultam – mondta közömbös hangon Feri. – Hívatott ma röggel, de különben is möntem volna már. – Várta, hogy Angyal is szóljon, hogy mit akar a majorban, de az csak hallgatott. – Még hasznot hajt neköm ez a tiszttartó – nevette el magát a mester –, ha sűrűn becitál bennetöket. Lám, csak jó embör az, mért is szidjátok mindég? A tréfának nem volt sikere, a két vendég arca komoly maradt, de a borbély nem zavartatta magát. A pokolkővel sikerült elállítania a vérzést Angyal Mihály nyakán. – Már készen is vagyok. Mögy ez gyorsan, mint a karikacsapás. – Leoldotta a fehér törülközőt s kirázta az ajtón, az utcára. – Parancsolj, Ferikém! – mondta ragyogó arccal s meghajolt, furcsán, derékból. – Nem vár mög, Mihály bátyám? – kérdezte Feri, ahogy belezökkent a székbe. – Hát mögvárhatnálak éppen – tétovázott Angyal, miközben a borbélynak járó pénzt az asztalra számolta. Megvakarta a tarkóját, ujjaival összeborzolta simára fésült, ritka haját. – De hát én még be szeretnék nézni a szövetkezetbe, majd utolérsz! – mondta aztán hirtelen, s idomtalan, patkós csizmáival kilépett az utcára. A mester az ajtóra akasztott fényes szíjon fente, csapkodta a borotvát. – Nyírás is lösz? – Nem. Csak a szakállam húzza le gyorsan! – Vajon miért hivatták Angyal Mihályt? – meredt maga elé a tükörbe. Hogy ilyen furcsán magára hagyta itt, még jobban izgatta ez. De semmi elfogadható választ nem tudott találni rá. – Szögény jó apádat is én borotváltam mindég – sóhajtotta részvéttel, hízelgő hangon a borbély. Feri megrezzent, s a borotva belevágott a bőrébe az állán. – Mögkarcoltalak, a fene ögye mög. Túlságosan is élös ez a kés! – mentegetődzött a borbély, s hogy figyelmét elterelje, nagy sebesen fecsegni kezdett. – Két hét múlva lösz az első körvadászat. Hallottad? Tegnap hordták szét a möghívókat. Azt gondoltam, legalább a jegyzőt mögtisztölik, de még a gyógyszerészt se hívták, pedig az az utóbbi években már mindig ott volt. Most egyedül az ügyvéd mög az öreg tiszteletös kapott möghívót a faluban. Az már ki is hozatta a töltényeket a városról. Nem tudom, az idén hogy fut a nyúl után, hisz már tavaly is kocsin vitték, azúta pedig megint hízott vagy tíz kilót… A bérlő a jövő hétön érközik, a grófot is várják, persze csak ha visszajön a Rivirárul, most ott nyaral, Nizzában. Azt mondják, az idén keveset veszítött, csak húsz ezrest hagyott ott… – hosszan nevetett, egész belevörösödött az arca. Ferit mindez nem érdekelte, alig várta, hogy szabaduljon a székből s az állhatatlan szájú mester zavaros szóáradatából. A gödrökön akart átvágni, de meggyűlt bennük az esővíz, s így ki kellett kerülnie a falu széle mellett futó útra. A libalegelőn reménytelenül száraz volt a gyöp az eső után is. Az 42

Afrikának csúfolt telep házai körül az akácok lombjai úgy megritkultak, hogy alig takarták el a mögéjük épült szomorú viskók gondozatlan tetőit, meszeletlen falait. Az uradalmi park platánjain és gesztenyefáin sárgult a levél, már nemcsak a kastély tornyának hegyes bádogsüvege, hanem az emelet ablaksora is kilátszott az útra. A reggeli nap fénye átszőtte a tiszta levegőt, és a gyönge szélben a föld, a nedves gyöp és a park avarjának szaga érzett. Szeretett volna megállni egy pillanatra, hogy teleszívja magát ezekkel a kora őszi illatokkal, de utol akarta érni Angyal Mihályt, hogy beszélhessen vele, mielőtt az irodába ér. Az is jó sebesen szedte a lábait, csak a veranda feljáróján találkoztak, ahol a tiszttartót a tűz előtt megdobálták. Azóta az ablak törött üvegeit ujjal cserélték ki, a letaposott virágágyat rendbehozták, néhány rózsatő hiányzott csak s egy-két karó az épen maradt georgina-bokrok mellől. – Azt hittem, már itt vagy! – mosolygott rá a lépcső felső fokain Angyal Mihály. – Azért siettem. – Annyit vacakolt az a borbély – bosszankodott Feri s megtörölte izzadt homlokát. – Nem tudja, mit akar a tiszttartó? – Nem én, hallod. Csak ma röggel beállít hozzám Ruzsa, a parádés kocsis fia… Az ajtó hirtelen kinyílt és a gyakornok magas, vékony alakja jelent meg a verandán. Szőke fején legényesen félrecsapva a zöld színű, sörtés, puha vadászkalap. Homlokára szigorú ráncokat erőszakolt, hogy hosszúkás, vöröses gyerekarca minél erélyesebbnek és komolyabbnak lássék. Fényes csizmája szárából sárga nádpálca meredt ki, jobb kezében egy kockás füzetet tartott. – Angyal Mihály! – szólt a vékony, gyerekes hangja, s bizonytalanul tekingetett hol egyikre, hol a másikra, míg a szeme végre megállapodott az idősebb emberen. – Maga ittmarad s vár. Majd szólítja a tiszttartó úr. – Hegedűs Ferenc – folytatta lélegzetnyi szünet után –, maga pedig velem jön. Meglepődve néztek össze, de nem volt sok idejük a csodálkozásra, mert a gyakornok fürgén lefutott a lépcsőn. – Majd találkozunk! – kiáltotta vissza Feri, és sietett a fiatalember után. Angyal Mihály megy a tiszttartóhoz, holott ő volna a bandagazda. Mi ez? Mi készül itt? Mit akar vele a gyakornok?... Gyanakvó lélekkel, szótlanul követte a kerten át. A cselédlakások hosszú, terebélyes épületén túl a magtárak következtek. A vastag, sárga falakon pirosra voltak mázolva a szögletes, vasrácsos ablakok. A középső épületnél állapodtak meg, ahol a nyitott ajtóból por szállt, s a búza szaga érzett. Hat ember dolgozott bent, kettő zsákot tartott, kettő vödrökkel merte beléjük a búzát a deszkával elkerített, hatalmas fiókokból, egy a teli zsákok száját kötözte, egy meg a mázsát kezelte. Hangosan köszöntötték mindnyájan a gyakornokot. Akik a fiókon kívül voltak, kalapjukat is megemelték. – Most kimérjük először idős Hegedűs Ferenc részét – szólt a gyakornok. – Úgy intézkedtünk, hogy a halálesetre való tekintettel a tavalyi részt kapja meg. Ez tizenegy mázsa, a bandagazda jutalékával együtt. Az árpát meg a zabot szintén búzába számoltuk át. Eközben kocsi állt meg az udvaron, az ajtó előtt. Avval is emberek jöttek s hordani kezdték rá a zsákokat. Feri segíteni akart, de a gyakornok visszatartotta. – Hagyja csak, van itt ember elég. Inkább azt mondja meg… de várjon, egy pillanat… mindjárt jövök. A kocsi, ha megrakták, álljon oda föl, a fák alá! – Elsietett az iroda felé. Ferinek nehezére esett a tétlen álldogálás, de nem akart ellenszegülni a gyakornoknak, aki jóindulatú embernek látszott… Tizenegy mázsa, igen, éppen annyi volt tavaly az apja része. Az idén, a szárazság miatt nem jutott volna ennyi bizonyosan, szép, hogy mégis 43

kifizetik a tavalyit. De nem nagy vigasz az apja haláláért… Megsajdult a szíve, mintha egy mély seb szakadt volna föl benne, s elöntötte a keserűség. Ez nem elégtétel, nem, nem… – Hegedűs! – a fiatalember a kertajtóban állt, s egy cédulát lobogtatott az ujjai között. – Mennyi búzát osztottak ki maguk a bandának? – Fejenként negyven kilót, negyvenen voltunk, szóval harmincnyolcan kapták. – Tizenöt mázsa húsz kiló – jött közelebb a gyakornok. – Ezt is kimérjük! – Már intézkedett is, hogy üres kocsi álljon elő. A mezítlábas, rongyos cselédek izzadva dolgoztak a fülledt raktárban s a kocsikon. A zsákolók letették ingüket, hogy ne nyűjjék munka közben. Barna arcukat, hátukat belepte a por, hajukba pókhálós törek ragadt. Nagyokat nyögve emelgették a terhes zsákokat. Az egyiknek valahogy kioldódott a szája, mikor feltették, s a kiömlő búza szétfolyt a kocsi alatt. – Hő, az istenit! Fogd be hamar, kapd el már! A gyakornok azonnal ott termett a magtárból, szigorú pillantását végigjártatta a cselédeken, jobb kezét a nádpálca végére tette. – Ki kötötte be azt a zsákot? – Rossz a madzag – szólalt meg sokára egy hang a magtárban. – Rossz a maga nagy tökfeje!... Hát csak vigyázzon. A betyár mindenit az ilyen munkának! – szeretett volna dühös lenni, villámokat szórni, hosszú káromkodásokat eregetni, mint a tiszttartó szokta, de még gyakorlatlan volt, s hamar belefulladt a szó. A cselédek felröhögtek, sunyi pillantásokkal nézték kalapjuk alól a fiatalembert, aki azt hitte, valami nagyon nevetséges dolgot követett el, s a füle hegyéig elvörösödött. – Lapátot, seprőt hozzanak s feltisztítani a búzát az utolsó szemig! – kiabálta, s a nádpálcát előhúzva csizmája szárát verdeste. Aztán Ferihez fordult. – Most maga következik… illetve… az aratás után beadott egy listát. A károsultak szerepeltek rajta, akiknek holmiját a disznók tönkretették, az istállóban. Ezt a kárt az uradalom nem téríti meg, illetve kiegyenlítettnek veszi azzal a kárral, amit az aratóbanda az irodánál támadt tumultus alkalmával okozott. Feri bólintott, nem akart akadékoskodni. Ha a banda ragaszkodik hozzá, hát itt az apja keresete. Az uradalom nem tett feljelentést ellenük, hát ő sem piszkálódik tovább, csak a bért fizessék ki mindenkinek. Ez a legfontosabb most. Átvette a listát a gyakornoktól, összehajtotta és zsebre dugta. – Ami pedig a maga részét illeti – folytatta emelt hangon a gyakornok –, az uradalom a cséplés elmaradása miatt nem részt fizet, hiszen nem tudtuk megállapítani, mennyi termett volna… – Miért ne tudnák? Hát a biztosítást milyen alapon fizetik? – vágott közbe Feri. – Vögyék ezt alapul nálunk is. A gyakornok meglepődve hallgatta. Esze van ennek a parasztnak. És igaza van, de ha a tiszttartó, illetve a bérlő így rendelkezett… – Nézze, a cséplést nem fizethetjük ki, mert nem csépeltek, csak arattak. Igaz? – Igaz! Nem jár bér, csak az aratásért, tudom – ismerte el Feri. – Akkor pedig sokkal jobban járnak, ha az akkori napszámot elfogadják. Hiszen nem tudhatják, mi se tudjuk, mennyi termett volna. – Nem is fontos most az, az a lényeg, hogy a biztosító mögfizet… A zsákoló, rakodó cselédek nagy érdeklődéssel figyelték a beszélgetést, szokatlan volt számukra, hogy egy közülük való, bakancsos paraszt így beszél egy úrral. A gyakornokot bosszantotta a vita, s véget akart vetni neki. – Kár annyit beszélni, itt úgyis csak a maga részéről van szó egyelőre, s az pontosan hét mázsa… 44

– Nem értem! Miért csak az én részöm adják ki most? – kérdezte Feri. – Mi lesz a többiével? A gyakornok vállát vonogatta. – Ez nem rám tartozik. – Én pedig csak akkor fogadom el a magam részét, ha a banda is mögkapja. Addig egy szömet el nem viszök innen. A gyakornok leült egy zsákra, keze a kockás füzettel babrált idegesen. Az öreg a nyáron letegezte, taknyosnak nevezte, ez meg így kötözködik most. Elbánna vele, ha rá volna bízva… Nem értette a tiszttartó utasítását, hogy emberséges hangot használjon… – Majd, ha a banda is megkapja…! Mit gondol magáról ez a nyomorult?... Látta, hogy körülötte a kocsin, s bent a magtárban megállt a munka, a cselédek mind Ferit bámulják, mint valami csodabogarat. Ilyet nem láttak még. Hogy valakinek ne kelljen a rész, amiért megdolgozott! Még a fiókban dolgozó két ember is kidugta szőrös, verejtékező arcát a deszkafal mögül… Egyszerre fejébe szökött a vére s felugrott a zsákról. – Hát viszi vagy nem viszi?! – kiáltotta mérgesen. – Nem! Nem viszöm! – felelte nyugodtan Feri. – Hát… akkor az a maga baja! – rettentő bántotta, hogy nem tudja végrehajtani a tiszttartó parancsát. Tudná ő, mit kellene tennie, de hát, emberséges hangot kell használnia, ez a parancs. A tiszttartó káromkodik majd, de mit csináljon ő? Nem kötheti a részt erőszakkal a hátára. – Fizessék ki most mindönkinek! – ajánlotta Feri. – Ha neköm ki tudnák mérni, mért ne tudnák a többinek is? – Úgy van! – szólta el magát váratlanul az egyik ember a kocsin, de mintha megijedt volna a saját hangjától, elvörösödött, lehajolt a derékba, s bűnbánó arccal kezdte igazgatni a zsákokat. – Maga ne avatkozzék bele! Ki kérdezte magát? – ripakodott rá a gyakornok. Aztán Ferihez fordult csöndesebb hangon. – Itt vitának nincs helye. A két kocsi indul a faluba, Hegedűs velük megy, s megmutatja, hol rakodjanak le. – Csak annyit mondjon legalább a fiatalúr, mikor akarják kifizetni a bandát? – Sajnos, azt én nem tudom – válaszolta nyersen a gyakornok. – Nem vagyok én tájékoztató hivatal! – tette még hozzá mosolyogva s bement a magtárba. – Annak nem is volnál jó, mert a közönség már rég agyonvert volna! – mondta magában Feri, amint felkapaszkodott az első kocsi oldalán a zsákok tetejére.

Angyal Mihály sokáig várakozott egyedül a verandán. Dagadó mellel támasztotta az egyik oszlopot. Soha nem volt még négyszemközt a tiszttartóval, s azt, hogy behívatta, igen nagy kitüntetésnek érezte. Húsz év óta tagja a bandának, s a múló évekkel mindig előrébb jutott a kaszások sorrendjében, az utolsó három nyáron már ott haladt közvetlen a bandagazda mögött. Ha az öreg valami engedményt tett az uradalomnak, ő szájalt mindig a legjobban a banda érdekében. Amikor kazalrakó lett, épp azon a nyáron vonták meg először a külön ajándékot. Addig a szép kazalért néhány pengő, kevés ocsú, egy kis pálinka járt. Hiába biztatta Ferenc bácsit, hogy ne hagyja annyiban a dolgot. Megígérte az, hogy szóvá teszi majd, de elfelejtette. Minden évben megfeledkezett róla – ezt soha nem tudta megbocsátani neki, s tulajdonképpen innét ered az ő ellenséges magatartása minden más ügyben is. Ezen a nyáron, mikor a gépet nem találták az asztagok mellett, ő biztatta leghangosabban a bandát, hogy vonuljanak az iroda elé. Igen, épp ezen a helyen állt a 45

tiszttartó, ő meg ott lent, a jobbszélen, kezében egy husánggal s rekedten ordítozott. Két törpe rózsát letaposott… Né, hiányzik is mind a kettő!... Igyekezett sürgősen elfelejteni ezeket a kellemetlen emlékeket. Megfordult, hogy ne is lássa a kertet, átment a veranda másik végébe, ahol a nap átsütött a vadszőlő pirosodó levelei közt, s legyek táncoltak a rózsaszínű fényben. Nemsokára két ismeretlen ember érkezett a verandára. Ruhájuk után uraknak gondolta őket. Vastag sár ragadt a cipőjükre, s foltos volt a pantallójuk térde. Kereskedők, kupecek, iparosok?... Ha ezeket fogadja előbb a tiszttartó, ő várhat itt délig! De mégis az ő nevét kiáltották előbb. Megtörölte deresedő bajuszát, botját az oszlop mellé állította, s kint hagyta a kalapját is, hogy véletlenül fején ne felejtse. A küszöb vasrácsos tisztítóján lesikálta talpáról a sarat, óvatosan belépett az ajtón, hangosan köszönt s megállt összetett sarkokkal, mint a katona. A tiszttartó leveleket, iratokat rendezgetett, s nem mozdult a szája a köszönésre. Homlokán, jobb felől, keskeny forradás vörösödött, felső vége benyúlt ritkuló hajába. Angyal Mihálynak rossz érzései támadtak, mikor a seb helyét megpillantotta. Ott ütötte meg hát a tégladarab! Sinka Imre hajította, mint utóbb kitudódott, a csordás fia, fene a kezét, jól megcélozta, na. De neki ehhez semmi köze… Zavarodottan nézegette a csizmája orrát s a padló párhuzamos deszkáinak eresztékeit. – Figyeljen ide, Angyal Mihály! – szólalt meg végre a tiszttartó, ásításba fúló, öblös hangon. Tegnapelőtt a tűzvizsgáló bizottság itt töltötte az éjszakát, s ennek a fáradalmait még most se tudta kipihenni teljesen. Hátradőlt a széken, szemei majdnem lecsukódtak. – Úgy határoztam, hogy az öreg Hegedűs után maga lesz a bandagazda. Angyal Mihály kihúzta a derekát, aztán előrehajolt, hogy jól hallotta-e? – Igen! Igen! Mit bámul? Vegye tudomásul, az uradalom magát bízza meg az aratóbanda ügyeinek intézésével! – jelentette ki, miközben fölbontott egy levelet és olvasni kezdte. Angyal Mihállyal megfordult a világ… Húsz évig várta sóvárgó szívvel, hogy a banda élére kerül, de az öreg Ferenc nem akart kidőlni. És most, hogy elnyelte az asztagok tüze, tegnap a banda a fiát választotta. Ő nem mert ellenszegülni, odaállni azok mellé, akik Feri fiatalságát, hevességét s kötekedő természetét kifogásolták. A fiatalok, Patkós, Köblös, Suba, Szabó mind mellette voltak, s az igazat megvallva, ő is rászavazott… Ha ezt tudta volna, ha ezt sejtette volna! Az istenit, hogy nem okosabb, hogy nem lát előre az ember! El lehetett volna még valamilyen ürüggyel halasztani azt a választást. De a banda már nagyon zúgott. Nincs kenyér! Hol a rész? Megdolgoztunk érte! Mikor fizetnek? Válasszuk meg Ferit, és intézze a dolgot, mert éhen fordulunk föl!... Épp ő vezette a gyűlést, mint legidősebb, ő hívta össze a bandát. A fene enné meg ezt a furcsa világot! De ha most az uradalom őt nevezte ki, nem utasíthatja vissza. – Hát kéröm… én igen örülök – kezdte akadozva –, nagyon örülök, csak az a feneség, hogy mink már tegnap választottunk bandagazdát Hegedűs Feri személyében. – Igen? És éppen Hegedűst? – hördült fel a tiszttartó, mintha mellbe vágták volna. Az álmossága egyszerre elmúlt, a levél sem érdekelte már. A sebhely vörösebbé vált a homlokán. – A banda így határozott, merthát mink nem tudtuk, hogy a tiszttartó úrnak más a szándéka – mentegetődzött Angyal s a fejét csóválgatta. – Ej, ej, hogy a fene önné mög! – Elhamarkodták a dolgot, hallja! A tiszttartó a csőszre gondolt, Fitosra, aki a Szegénysoron lakik s az uradalom bizalmi embere. Híreket hord az aratóbanda hangulata felől, de hozzáfordulnak akkor is, ha munkás kell, hogy ne kerülhessen be a majorba mindenféle tekergő, aki lop, rabol, gyújtogat vagy egyéb kárt csinál. A gazdasági helyzet romlása, a nyomor növekedése idején fontos volt, hogy szemmel tartsák a népet. – Máskor minden semmiséggel idefut – gondolta bosszúsan –, de ilyen fontos dologról nincs értesülése. Persze esett az eső, és nem szeret mászkálni a sárban. 46

Igaz, ő is behívathatta volna már előbb Angyal Mihályt meg Hegedűst, hisz három napja itt a levél a bérlőtől. A parancs, hogy Hegedűst mellőzni kell, ki kell fizetni a bérét, az apja keresetét és a szétosztott búzát, evvel a levéllel jött. Csodálatos esze van ennek a Czigándinak! Egyszeriben megtalálja a módját, hogyan lehet félreállítani az útból ezt a kellemetlen frátert. Megkapja a bért és befogja a száját. „A bandagazda pedig Angyal Mihály legyen” – olvasta a levélben. Milyen ügyes intézkedés ez is, sokszor megcsodálta már, hogy a bérlő, bár igen sokat távol van a birtoktól, mégis mennyire benne él a legapróbb ügyeiben is. Angyal az elhunyt bandagazda ellenlábasa, de neki sohase jutott volna eszébe, hogy épp ezt az örökké ugató, nagyszájú kutyát kell megtenni utódjának. Miért? Hát, hogy ezzel bekössék a száját. Így lesz engedelmes bárány a dühös farkasból… A koszorú! Igen, hát ez is. Tudta, hogy ebből valami botrány lesz, ő nem jelentett semmit, a bérlő mégis értesült róla. De hiába beszélt a feleségének… Másnap maga is megnézte, valóban ott volt az öreg gróf síremlékén. Sokat törte a fejét, hogyan vághatna vissza a megszégyenítésért. Most a bérlő ötlete magában foglalta ennek a megtorlását is… És most vezetőjének választotta a banda! Nem baj, annál nagyobbat esik… Detronizáljuk!... Annyira megtetszett neki ez a szó, hogy arról is megfeledkezett, hogy nem egyedül van az irodában s hangosan fölnevetett. – Eszembe jutott valami – motyogta zavartan, mikor angyal Mihály csodálkozó arcát megpillantotta. – Detronizáljuk! – ismételte magában gyerekes örömmel. Persze, a tűz tán a bandagazda olyan nagy ember lett a szemükben, hogy nem is gondoltak másra, csak a fiára… A halála nem volt mindennapi, az bizonyos. Megborzongott, ahogy az égett hús émelyítő szaga eszébe jutott. Sokszor eltöprengett azóta, hogy mi volt az oka az öngyilkosságnak. Hogy a csendőrök megbilincselték, s amint a káplán híresztelte, nem bírta el a megalázást? Ez csak mese, szamár beszéd. Sokkal többet is kibír a paraszt. Az igazi ok a bűntudat. Mert azt a gyanút senki nem tudta eloszlatni, hogy ő volt a gyújtogató… Nem szándékosan talán, ezt ő sem állíthatja. De tény, hogy ő járt utoljára az asztagnál, beszélt a gépésszel s pipára gyújtott. Talán égve dobta el a gyufát, vagy később, amint ott járkált, parázs esett ki a pipából. Mindez eszébe juthatott, amikor megbilincselték, s azért pusztította el magát, hogy a felelősségrevonás elől meneküljön. A tűzvizsgáló bizottságnak előadta ezt a feltevését, egyik tag helyeselte is, de bizonyítékok híján nem vehették be a jelentésbe. A bérlő maga se kívánta, sőt még azt is megtiltotta, hogy a csendőröket ebbe az irányba befolyásolja a nyomozás során. Nem zaklatjuk a népet fölöslegesen, – így mondta a bérlő, s ez is olyan bölcs dolognak látszott. – Ezzel szemben a fiát egyszer s mindenkorra eltávolítjuk… Most kimérik neki ami jár, aztán nem lesz több gondjuk vele. – Elhamarkodták a dolgot, Angyal Mihály! Azt hitték, az uradalomnak ebbe nincs is beleszólása, mi? Hogy mehetnek a saját fejük után? Angyal Mihály megrettent az erélyes hangtól, de főleg attól, hogy most már nem lehet bandagazda. Nagyon alázatos volt, szinte bűnbánó az arca, amikor megszólalt. – Mindég így volt, kéremalássan, tiszttartó úr, hogy a banda választott, vagy hogy valaki bandát toborzott… – Hát ezután nem így lesz. Maga a bandagazda, érti?! Ez az uradalom akarata! Ha már Hegedűst felbiztatták, az a maguk baja, intézzék el, ahogy tudják. Tenyerével rácsapott az asztalra, fölállt és sétálni kezdett. – Egy kikötésem van csak: Hegedűst nem szabad jövőre felvenni a bandába! Hogy miért, azt maga is nagyon jól tudja. – Hát igen – motyogta Angyal Mihály. – Tulajdonképpen, az igazat megvallva, én se dolgoztam szívesen vele. Kapunk helyibe kettőt is, ha köll. A tiszttartó elégedetten fonta össze karjait a mellén, s öntelten mosolygott Angyalon. Ezt az embert hamar elintézte. 47

– Egyelőre ennyit akartam. Ha szükség lesz rá, majd üzenek… – Kérem az urakat, fáradjanak be! – kiáltotta jó hangosan, hogy a kint levők meghallják. Angyal Mihály nagyot sóhajtott, mikor a verandán fejére tette a kalapot, s a szíve úgy ugrándozott, hogy szinte alig fért a mellében. Mintha valami nagy ajándékot kapott volna, olyan boldognak érezte magát. Milyen szépen muzsikáltak most a fákon az őszi lombok! Még soha nem hallotta ezt. Fölöttük a kék égről még soha nem ragyogott ilyen vidáman a nap. Aranyos, meleg sugarai táncot jártak a szeme előtt, s ahogy a falu felé haladt, az árkok vizéből kikacagó békák is őt ünnepelték valamennyien. Csak az útkanyarnál vette észre, hogy a botját a verandán felejtette, egy pillanatra megtorpant, hogy visszafut a jó meggyfahusángért, de aztán csak legyintett s ment tovább. – Fene cipelje, legalább nem töri a tenyerem. Bot nélkül is bandagazda vagyok én már! – kihúzta magát s peckesen lépegetett tovább. Azt számítgatta, hogy ez a tisztség milyen előnyökkel jár. Már az a három mázsa búza is sokat jelent, ami a részen felül ezentúl megilleti. De milyen sokat! Volt már olyan nyár s még lesz is, hogy maga a kereset alig több ennél. Aztán, ha jóban van a gépésszel – s mért ne lenne jóban? – egy kis ocsút is lehet félrecsúsztatni a kazal mellé. Meg egy kis töreket, polyvát és szalmát is lehet mindig szerezni. Ki lehet jönni a béresgazdával, még a tiszttartóval is, ha egy kicsit kezére jár az ember… Akármi hiányzik, van hova forduljon. Nem kell a többi szegénytől kunyerálni. Ott az uradalom a háta mögött. Ha jól viseli magát, s a bandát erősen kézben tartja, hát megbecsülik ott a bandagazdát… A Szegénysoron, de az egész faluban is másképp néznek rá. Angyal Mihály, a bandagazda – mondják s utánafordulnak, megnézik merre megy, mert ezután fontos lesz minden útja. Eddig csak Mihály volt vagy Mihály bácsi, vagy még inkább Miska. Rongy. Senki. Emberszámba is csak azóta vették, amióta kazalrakó. Ezentúl nem a kazal tetején áll majd csépléskor, reggeltől estig a tűző napon, hanem a gép faránál, ahol a búza folyik. Ő cserélgeti a zsákokat, ő kezeli a mázsát, ha kedve tartja, félrehúzódhat pihenni az árnyékba, senki se rója föl neki. A gazdaság főz ebédet, s a gépésszel eszik majd egy tálból, nekik reggeli meg vacsora is jár. Cséplés idején nem kell gondolnia a kosztra. Sok kicsi sokra megy. Minden becsületes bandagazda vitte valamire még. Ferenc bácsi is így szerzett hat holdat a kettő mellé. Negyvenöt éves most. Elég későn köszöntött rá a szerencse, de jobb későn, mint soha. Szegény ember, öt gyerekkel, másfél hold földdel, amit a háború után osztottak neki. Hát a nyomornak, a gondnak, az örök koplalásnak vége! Néhány év kell csak, s megszedi magát ő is, ha igyekszik. És mért ne igyekeznék, ha egyszer megnyílt előtte az út… Megsimogatta bozontos bajuszát, meg is pödörte kétfelől a végét. legényesen rakta lábait, mintha megfiatalodott volna. Úgy érezte, hogy az út szélén nyílt, késői sárga kikiricsek is irigykedve nézik. Arra lett figyelmes, hogy szekerek zörögnek, nyekeregnek a háta mögött. Uradalmi szekerek, más nem jár ezen a bekötőúton. Soha nem tette ezt, de most felkéredzkedik. Ha a falun mennek keresztül, vigyék be a templomig. Uradalmi ember most már ő is!... nem is egy jön, hanem kettő, állapította meg, ahogy közelebb értek. Erősen lógatják fejüket a lovak, nagy terhet cipelhetnek. Két-két ember ül a kocsikon, de ni csak, ni, az elsőn Feri kuporog a kocsis mellett! Az, az biztosan. Megismeri a csajla kalapjáról… Hogy került az oda? Mit csinált, amíg ő a tiszttartóval tárgyalt? Csak nem a részt hozzák… Hát mi a fene van itt?! Őt nevezik ki bandagazdának, s a részt mégis Feri kapja meg először? Hogyan gondolják ezt az urak? Beszélni kellene evvel a Ferivel, meg kéne tárgyalni, mi történt, s azt is, hogy neki most már félre kell állnia. Ez az uradalom akarata… Hirtelen összezavarodott előtte a világ, a nap elbújt a felhő mögé, sötét árnyék borult a földre, s ő itt áll, az árnyék közepén, mint valami bűvös körben, amiből nem lehet kilépni. Szeretett volna eloldalogni valahogy az útból, hogy ne kelljen találkoznia Ferivel, de a kocsik már itt döcögnek a háta mögött, akárhogy siet, 48

a lovak teherrel is gyorsabban járnak. Mégis megindult nagy léptekkel, hogy talán a gödrökig elér s ott lekanyarodik a legelőre. – Hová siet, Mihály bátyám? – szólt rá Feri hangja a kocsizörgésből. A lovak már ott fújtattak, patkóik ott csattogtak mellette a kövezeten. – Én csak mögyök… Hazafelé! – szólt röviden s nem nézett föl. Szedte sebesen csizmás lábait, mintha versenyt akarna gyalogolni a lovakkal. – Nem ül föl? Bevisszük magát is! – kiáltotta a kocsis. – Majd bemögyök én a magam lábán. Elég az a teher a lovaknak. – Mit kíméli űket? Az uradalomé! – nevettek rá a kocsiból. – Hamarébb beérek én itt a falu alatt. – Észrevette, hogy a kocsis meg akar állni, de már csak pár lépésre volt a kitérő csapás a gödrök felé. – Érdekölne, hogy mit intézött a tiszttartóval. Gyüjjön, na! – hívta újból Feri. – Majd elmondom máskor, sietök most nagyon! – szemével a kocsis felé intett, mintha azt mondta volna: nem akarok ez előtt az uradalmi előtt beszélni. Átlépett a fák árnyékán s nekivágott a keményre taposott csapáson a legelőnek. Földnek szegett fejjel bandukolt tovább, s arra gondolt, hogy talán nem volt egészen becsületes dolog elvállalni a megbízatást s kiütni Ferit a nyeregből. Lesznek olyanok sokan, akik ezt mondják majd s leköpdösik. Pedig hát azok is szívesen vállalták volna. És aztán, ki akarta? Ő nem. Ő Ferire szavazott. Nem tolakodott, nem ajánlkozott. Az uradalom határozott így. A tiszttartó mondta: „Maga lesz a bandagazda, érti?” – hát, hogyne értené. Megértette ő, s olyan bolond nem lesz, hogy eldobja a szerencséjét. Szegény ember ő, úgy segít magán, ahogy tud… Ha visszautasítja, a becsülete talán megmarad, de belőle soha nem lesz nyomorult aratómunkásnál egyéb… Mások meg akkor nevetnének rajta igazán, ha nem vállalja el… Ferivel el kell még intéznie a dolgot, s nehéz lesz elébe állni, de hát majd csak lesz valahogy. Ha végleg kizárják a bandából, ahogy a tiszttartó kívánta, akkor is, fiatal ember még, talál munkát máshol, Pesten vagy a bányákban, ahol már eddig is dolgozott. Megérti az, ha megmagyarázza neki, hogy ő nem tehet mást. Ahogy az első házaknál óvatosan hátrapillantott a válla fölött, látta, hogy a szekerek már messze az országúton döcögnek. A részt viszik bizonyosan. Jó lett volna megtudni a tiszttartótól, hogy ők mikor kapják meg, hogy s mint lesz ez tulajdonképpen. – Nemcsak a botom, hanem az eszöm is ottfelejtöttem! – bosszankodott magában. Csizmája orrával belerúgott egy fekete vakondtúrásba, s úgy lépett keresztül rajta, mintha a maga régi, nyomorult, de becsületes életét rúgta volna föl.

Az uradalmi kocsik nagy feltűnést keltettek a faluban. A községháza ablakából a kisbíró feketecsákós feje bólogatott feléjük. A nagygazdák során Csorba János mustrálta meg a rakományt, a parókia kapujában az öreg papék szolgálója. A boltajtóban Ánizs úr elégedetten dörzsölgette zsírpárnás kezét. A borbély kopasz feje fölött úgy ragyogott a horpadásos, fakó réztányér, mint valami glória. A Szegénysor görbe utcáin kitódultak a népek a rozoga viskókból. Csontos, szakállas férfiarcok, beesett szemű, sápadt, sovány asszonyok bámulták őket irigykedő vigyorgással. Apró, duzzadt hasú, félmeztelen gyermekek ugráltak körülöttük. – Lösz mán könyér, édösanyám! – rikkantotta el magát egy nagyocska leány, s vékony karjaival vidáman hadonászott a levegőben. – A részt hozzátok? Mikor möhetünk érte? Éhes szájak kérdezgették Ferit, s koplalástól kitüzesedett, mohó szemek simogatták a teli zsákokat. 49

– Holnap, holnap. Majd holnap! –mondogatta Feri s nem tudott a reménykedő arcokba nézni. Lehajtott fejjel figyelte a lovak nyomát a göröngyös úton, mintha az volna a világ legérdekesebb látnivalója. Rozi, ahogy meghallotta a kocsizörgést, kitárta sarkig a nagykapu mindkét szárnyát. Csillogó szemmel nézte a hatalmas rakományt. Lesz itt kenyér a télen, nem is megy ő vissza az ura falujába többet! – ez volt az első gondolata. A kocsik a kamra előtt álltak meg, s Feri a három uradalmi ember segítségével hamar lepakolta róluk a zsákokat. – Nem is várok tovább – gondolta, mikor a kocsik eltávoztak. Holnap bemegyek a tiszttartóhoz s elhozom a banda részét, meg a magamét is! – Összesöprögette a kamra padlóján elhullott búzaszemeket, s kidobta az udvarra a tyúkoknak. – Csak tudnám, mit végzett Angyal Mihály? – Milyen különösen viselkedett ma ez az ember! Nem várta meg a borbélynál, s a kocsira se ült föl, hiába hívta. Mi történhetett vele? Hogy ő nem bántotta, nem sértette meg, afelől nyugodt volt a lelkiismerete. Olyan titokzatosan mondta azt is, hogy majd elmeséli a tiszttartóval való találkozást. Vajon mit tudott meg az irodában? Egyáltalán mit akartak vele ott?... No, majd eljön s megmondja. Mert, hogy ő nem keresi fel, az bizonyos. Ő a bandagazda! A többieknek kell jönniök ő hozzá, s nem fordítva. Rozi kitálalta a levest, s ebédelni hívta. Az anyja fekete kendőbe takarva, ott gubbasztott az asztal végén, a karosszékben. – Kihoztam, hogy levegőzzék egy kicsit – mondta Rozi. – Mögszárítom az ágyát is, olyan rossz szagú volt már. – Jobb ideki, ugye édösanyám! – mosolygott rá Feri, amint letelepedett. – Almaleves? A kisfárul szödted? – érdeklődött csöndesen, erőtlen hangon, feléjük fordulva a beteg. – Igen, annak olyan jó boríze van. Téföl is van a levesön. Ögyön belőle, ha ízlik – kínálta Rozi. Sovány, kékeres kezével Sára néni megfogta a bádogkanalat s belemerítette a tányérba. Két kanállal tett csak a szájába, amikor harmadszor fölemelte, kiejtette kezéből a kanalat. A zsíros, paprikás lé végigcsurgott a kendőn, a szoknyán, s lecsöpögött a földre, ahol a kanállal együtt rögtön nyalogatni kezdte a macska. – Önni se tudok mán, olyan gyönge vagyok – mondta keseredetten. – Nem baj az, majd mögerősödik – vigasztalta Rozi. – Csak önni köll, önni sokat, azt mondta a doktor is. – Odahúzta a széket mellé, felvette a kanalat, megtörülgette, s etetni kezdte, mint a gyereket szokás. Kanalak csörögtek, legyek szálldostak a tál s a tányérok fölött. Az asztal alatt a macska nyávogott, s Feri, hogy elhallgattassa, néhány korty levest vetett neki a földre. Mikor Rozi a babfőzeléket föltette a lábassal, az öregasszony nyugtalankodni kezdett. – Hát apátok, mért nem gyün mán? – tekingetett jobbra-balra, s ólomszínű arca sírásra torzult. Kimeresztett szemmel bámult az üres levegőbe, s hátradőlt a széken. – A füst… A füst… mögfojtja a füst! Vigyázzatok! – motyogta, és sebesen kapkodta a lélegzetet. – Csak a kémény füstöl, ne féljön attul, anyám! – próbálta megnyugtatni Rozi. – Na, nézze már, itt a jó szárazbab, ögyön ebbül is. – Miközben a kezét simogatta s a kendőt igazgatta a hátán, szeméből nagy könnycseppek hulltak, s színtelen ajka furcsán vonaglott. De megnyugodott. Feri alig evett a babból, nem ízlett. Letette a kanalat. Szorongó szívvel leste az anyját, ahogy vergődött a karosszékben. Tönkrement. Sohase gyógyul meg – gondolta, s nem tudta tovább nézni. Otthagyta az asztalt. 50

Befogta a lovakat, s a trágyát hordta egész délután. Kint a földön egyre szaporodtak a csomók, bent az udvaron pedig fogyott a trágyadomb. Az alja piszkos, vöröses lével volt tele, s ha benne állt, erősen csípte a bőrét. A lovaknak nehéz volt kirángatni a kocsit a süppedős mélyedésből, teljes erővel nekifeszültek, habzott a szügyüknél a hám, de ostor nélkül is vitték, becsülettel. A nap az ég alján úszott, felhők tornyos hullámain. Néha eltűnt a szürke habokban, s ha újból felmerült, pirosabb s dagadtabb képpel nézte a világot. Ahogy enyhült sugarainak heve, úgy nőtt a fák árnyéka a földön. Estefelé, amikor Ferivel hazafelé ballagott a két ló, a falu szélén megállította Patkós Bandi. – Na, az istenit, csak neköd lött igazad, hogy nem fizettél áldomást. Feri szótlanul szívta a cigarettát, s várta, mit akar evvel mondani Patkós. – Nem beszéltél Angyal Miskával? – Nem. Azaz, hogy kétször is találkoztunk. – Röviden elmondta, hogy járt vele. Egészen délután várta, de nem mutatkozott. – Nem mer a szömöd elé kerülni! – nevetett foghíjas szájával Patkós. – Hisz a tiszttartó őt nevezte ki bandagazdának. – Őt? Kinevezte? – Igen, igen. Ott újságolta Ánizs úrnál délben, s be is vett mindjárt egy deci pálinkát a nagy örömre. Rongy embör ez a Miska bácsi, csak a szája járt mindig. Tegnap még hogy tötte a törvényt, hogy neki az a möggyőződése… Hát hamar szögre akasztotta, ha volt neki egyáltalán. Feri kiköpött az útra, elsötétült arccal nézte a lovak farát. Angyal Miska… Angyal Miska. Most már értette, mért nem akart szóba állni vele délelőtt. A fene azt a hegyes orrát! – Nyomorult koldus – legyintett – , hát kap az alkalmon, én nem is hibáztatom. – Belenyugodnál? – Ha a banda belenyugszik! – megcsapkodta a lovakat, s a kocsi elindult. – Szeretném kihordani még máma azt a kis dudvát, hogy holnap szétteríthessem. Patkós kiáltott még valamit, de nem hallotta a kocsizörgéstől. Bent, a házuk udvarán Katona sógor meg Suba János várta. Azok is az Angyal Mihály kinevezését újságolták. – Én aszondom, Feri, ne hagyd annyiba! – mondta Katona sógor. – Ne ám! – biztatta Suba János is. – Hisz Miska bácsi már azt beszélni, hogy tégöd nem vösz föl jövőre a bandába. Ez a tiszttartó kívánsága. – Nem is möntem volna – válaszolta nevetve Feri. Villáját megmarkolva rakni kezdte a kocsit. – Tegnap is csak úgy vállaltam, hogy a hátralévő ügyeket elintézöm. Hát, most már ott van Miska bácsi, majd intézködik ű! – Könnyen beszélsz. Te már mögkaptad a részt! – vágta szemébe majdnem dühösen Katona. – Én ugyan nem! Amit hoztunk, csak az apám része volt, mög amit kiosztottunk a rakodás után. Igaz, ki akarták adni az enyém is, de én otthagytam. Majd, ha a banda mindön tagja mögkapja! A két ember arca megnyúlt a csodálkozástól, s most még jobban bántotta őket, hogy Ferit félre akarja állítani az uradalom. Szidták Angyal Mihályt, hogy a rész felől nem hozott semmi hírt. Mikor erről kérdezték, csak ötölt-hatolt, hogy még a biztosító se fizetett, várniok kell. De ezt csak ő találta ki avval a ravasz fejével, hogy mondhasson valamit. – Hát, mi nem hagyjuk annyiba! – fogadkozott Katona sógor. – Még, hogy a tiszttartó ültessön a nyakunkra valakit! Tán birkáknak néz bennünket, akik akármelyik szamár után elmögyünk, csak szóljon a nyakán a kolomp? – Mögmutatjuk, hogy nem löhet akárkit ránklőcsölni! – erősítgette Suba János is. 51

– A maguk dolga. Én nem szólok bele! – mondta Feri, s a villát földobta a kocsi tetejére. Megfogta a gyeplőt, végigvágott a két lovon s kidübörgött a súlyos teherrel az udvarról. Most értette meg, miért fizették ki az apja bérét olyan sürgősen, a kiosztott búzával együtt, s mért akarták ráerőszakolni a saját részét is. Hát félreállították! Nem veszik be többé a bandába se. Kirekesztik, mint valami bélpoklost. Ez jobban fájt neki, mint az Angyal Mihály vállalkozása. A tiszttartó sohase szívelhette, a rakodás után rá akarta beszélni, hogy hagyja itt a falut. Most megragadta az alkalmat, kiközösítteti, hogy ne legyen a bandának igazi vezetője. Mit csináljon? Elmenjen s veszekedjék vele? Beverje ő is a fejét?... Evvel nem használna a banda ügyének. Jobb, ha félreáll, ezt belátta, de még sokáig emésztette a méreg. A lovak sokszor kikaptak, mire az utolsó kocsi trágyát is kivitték s beállhattak ismét a jászol elé.

Ebéd után álmos nyugalom ülte meg a parókiát. A tiszteletes meg a felesége a hálószobában delelt, elsötétített ablakok mögött. Csuli, a nagyfülű vadászkutya, a küszöbön elnyúlva aludt el. A cselédlány a konyhában mosogatott. A káplán szobája az irodából nyílt. Egyetlen ablakán zöld szúnyogháló szűrte a fényt, a hosszúkás szoba belső végében mindig homály lapult. itt állt az egyszerű vaságy szalmazsákkal, egy nagy meg egy kispárnával, paplannal s barna gyapjútakaróval. Mellette az éjjeliszekrény tetején zsoltár s biblia. Az autótól balra nagy íróasztal, vele szemben a szekrény, oldalán fekete gombos, görbe fogas. Az egyszerű bútorzat, a fehérre meszelt fal s a mázolatlan deszkapadló azt a hatást keltette, hogy ezt a szobát kisigényű, szerény ember lakja, aki a külső csillogásra nem sokat ad, akinek az anyagiaknál több köze van a szellemi dolgokhoz. Ezt a benyomást erősítették a szoba minden szabad terét elfoglaló könyvállványok a falak mellett, amelyeken vallásos művek, történelmi és szépirodalmi kötetek sorakoztak. A káplán kisdiák kora óta gyűjtögette a könyveket, minden darabot a saját pénzén vett, s ma már több száz kötetnyi kis könyvtárt tett ki. Ez volt a büszkesége. Az egész faluban együttvéve nem volt ennyi könyv. Ahogy az ebédlőből a szobába lépett, a polcon kezdett keresgélni, kommentárt a vasárnapi prédikáció igéjéhez. Ilyenkor, szombat délután szokott készülni az istentiszteletre. Több vaskos könyvet kiemelt, amíg megtalálta a Máté evangéliumáról szóló magyarázatot. Ezt lapozgatta aztán, de a szemei most hiába futottak a fekete sorokon, nem tudta figyelmét a szövegre összpontosítani. Délelőtt a városban járt, a kórházban, vizsgálaton, s még mindig ennek a hatása alatt állott. Az uradalmi orvos, aki rendszeresen kezelte, az utóbbi időben változásokat vett észre rajta. Tüdőbaja nem rosszabbodott, hanem gyógyulásnak indult. Nem hitt ebben a megállapításban, az orvos vigasztaló szavait kegyes családnak tartotta csupán. Rég leszámolt az élettel: él, ameddig az Isten engedi, így betegen. Dolgozik, amíg le nem hunyja örökre a szemét. Hozzászokott a betegséghez és a halál gondolatához. Megtartotta ugyan az orvos rendelkezéseit, fogyasztotta szorgalmasan a gyógyszereket, de nem hitt a gyógyulásban. Meglepődött hát, amikor a doktor ezelőtt néhány héttel, a vizsgálat után kijelentette: – Egész másképp szól a tüdeje! Hízott is két kilót. A mérleg nem csal ám! Attól a naptól kezdve nem hagyott békét neki, úgy járt a nyakára, szinte naponként, mintha rögeszméjévé vált volna, hogy meggyógyítja. Hosszú viták után engedett a kéréseinek, 52

amelyek utóbb már nem is kérések, hanem egyre dühösebb felszólítások voltak, ma reggel kocsira ült s beutazott a városba. A kórház tüdőosztályának vezetője vizsgálta meg, aki az uradalmi orvos évfolyamtársa volt az egyetemen, s ma a vidék legjobb specialistája. Amint az átvilágítással is végzett, megveregette a vállát: – Meggyógyul, tiszteletes úr! – Meleg hangja bizalmat s hitet sugárzott, de ő hitetlenül rázta a fejét, mire a főorvos szinte sértődötten nézett rá: – Nem hisz nekem?... Igazán nem szép, hogy pap létére ennyire hitetlen! Előszedte a felvételeket, s egyenként az ablak felé tartva magyarázta, hogy a gócok egy része elmeszesedett, a jobb tüdő már gyógyultnak mondható, a balszárny is igen szép, csak vigyázni kell, hogy a folyamatot semmi meg ne zavarja, s akkor ez is rendbe jön rövidesen. – Az a fontos, hogy továbbra is pontosan kövesse az én kitűnő János barátom utasításait, és aztán hinni kell a gyógyulásban. Nézze, én nem állítom, hogy minden rendben van, de ez a változás meghosszabbította az életét, talán évtizedekkel. Ez pedig igazán nagy eredmény olyan betegnél, aki három évvel ezelőtt fél lábbal már a koporsóban volt… És a köhögés? Hát ennek ne tulajdonítson nagy jelentőséget. Lassan majd leszokik róla éppúgy, mint arról a gondolatról, hogy beteg. Nincs oka pesszimizmusra, ebben a pillanatban semmi ok nincs rá. Hinni kell barátom, hinni. Ez magának nem szabad, hogy nehezére essék… – Lehetséges volna? – sóhajtotta most is éppúgy, mint amikor fáradtan, szédelegve kilépett a kórház kapuján. Ruháján érezte a kórtermek gyógyszerszagát, látta az orvos meleg, barna szemeit, s agyában még ott kóvályogtak a hosszú vizsgálat alatt elhullatott szakkifejezések s a főorvos magyarázatának egyes mondatai a gyógyulásról. – Lehetséges volna, hogy újból egészséges ember leszek? – Gyanakvó lélekkel, hit és kétség közt hányódva vizsgálgatta az orvos szavait. Hátha csak valami kísérleti nyúlnak tekintették egy lélektani tanulmánynál? A felvételek neki nem sokat mondtak. Annyit azonban maga is észrevett már hónapokkal ezelőtt, hogy a láz nem tér vissza mindennap olyan szabályosan, s hogy kevesebbet izzad éjszaka, néha teljesen száraz a párnája s az inge reggel. Ott volt azután a súlygyarapodás, amit észre sem vett. Még ez talán a legelfogadhatóbb bizonyíték. Betegsége első éveiben sokat imádkozott a gyógyulásért, de ahogy eluralkodott rajta a reménytelenség, elfojtotta benne a könyörgő akaratot, s utóbb teljesen elhanyagolta a saját sorsáért való könyörgéseket. Most bűnbánattal gondolt kishitűségére. Mert bármennyi kétely maradt is benne az orvos szavai után, érezte, hogy az egészséges élet után való vágy ismét él a lelkében… A faluba visszatérve egyenesen a patikába ment, hogy a főorvos receptjére megvásárolja az orvosságot. Szerencsére a patikus nem volt bent, talán épp ebédelt, s így nem kellett beszámolnia a vizsgálat eredményéről. Nem akarta közhírré tenni, amíg maga sem hitt benne. Egy leány szolgálta ki, akit azelőtt soha nem látott itt. Fiatal volt, huszonkét, huszonhárom évesnek nézte, fehér vászonköpenyt viselt, s az arca az első pillanatban döbbenetesen hasonlított valakihez. Ahogy figyelmesebben megnézte, egy emlék bukkant elő elméje homályából… A holland kisváros, ahol tanulmányait végezte, egy régi házakból álló, szűk utca, ahol lakott s a szemközti, csúcsos, palatetős épület, amelynek második emeletén, reggelenként a szürkészöld zsalukat kitárva egy lány hajolt ki az ablakon… Dús, gesztenyebarna haj, szépen ívelő szemöldök, nagy kék szem, egyenes rövid orr, kissé pufók, hosszúkás rózsaszínű arc, kis kerek áll s finom metszésű ajkak… Ugyanez az arc nézett rá most a patika pultja mögül. A hasonlóság annyira tökéletes volt, hogy önkéntelenül hátralépett, holland szavak tódultak a nyelvére, talán motyogott is valamit, mert a lány megállt egy pillanatra a munkával, s kérdő tekintettel előrehajolt. – Parancsol?... Zavarodottan rázta meg a fejét, de még a hangban is a holland lány szép csengésű, dallamos hangjára ismert. Kereste benne az idegenséget, de a hangsúlyozása tökéletesen magyar volt. Amíg a 53

patikában tartózkodott, nem tudta eldönteni teljes bizonyossággal, hogy nem a holland lánnyal áll-e szemben? Úgy tért haza, mint az alvajáró. Megrohanták a régi emlékek, a Hollandiában töltött esztendő minden kis és nagy eseménye feléledt az ebéd alatt. A villák, kanalak csörgésében a villamos csöngése visszhangzott, amely ott futott el az utca sarkán, nem messze a háztól, ahol lakott. A lányt csak az utolsó hónapban ismerte meg személyesen, de akkorra már tovatűnt a szerelem, amely addig emésztette, mint a lassú tűz. Nem is vallotta meg neki soha. Akkor már eluralkodott rajta mint a betegség s az a gondolat, hogy bűn volna ilyen állapotban bárkihez is közelednie. Lemondott a családi élet örömeiről és a betegség fejlődése mindenben igazolta – egészen a mai napig. Eltolta maga elől a könyvet. Úgyis hiába lapozgatta. Felállt s az ablakhoz lépett. A sűrű drótháló mögött legyek dongtak, és az apró likakat reménytelenül ostromolták az éneklő szúnyogok. A kertben dáliabokrok csipkés szélű, hosszúkás levelei közül sötétlila és égővörös virágok pufók arca mosolygott rá. Mennyi bujaság van ezekben a vastag szirmokban! Az enyhe szél csöndesen mozgatta a tamariska halványzöld ágait, s arrébb sodort néhány sárga levelet, amely az útszéli akácokról hullt a kert poros földjére. Túl a kerítés vasrácsain, a másik oldalon látta a patika üvegablakának egyik felét, – ez is új volt számára. Soha nem nézett még ki ilyen figyelemmel az ablakon. Ha a rámához szorította a fejét, majdnem az egész hatalmas üvegtábla a szemébe tűnt, s fölötte a fekete betűkből is látott annyit, hogy GYÓGYSZER… a többit eltakarta a fal, a parókia fala. Mohón tapadt a tekintete a délutáni napban csillogó sima üvegre, a fekete betűkre, a sárga falra, s a szíve izgalommal telt meg. – Ki lehet az a lány? Ugyanaz a haj, szem, orr, arcbőr, ugyanaz a szépen ívelő száj. Különös tréfája a természetnek. Valamivel alacsonyabb talán és teltebbek az idomai. Gyógyszerész-gyakornok, és itt praktizál? A patikus rokona?... Akkor katolikus. De nem látott keresztet vagy Máriaképet a nyakán… Legyintett s otthagyta az ablakot. Szamárság! Ábrándozik, semmi köze hozzá… Nem szabad folytatnia ezt a játékot, mert a megmozdult érzelmekből vihar támadhat, – intette magát. Az ágyhoz lépett, végigdőlt rajta, kezét feje alá kulcsolta, s érezte, hogy forró a hátgerince, mintha tüzes pálcát tettek volna kabátja alá, arcára verejték csapódott ki. Meredt szemmel bámulta a mennyezet fehér vakolatát, égő karikák táncoltak előtte, violák édeskés illatát érezte… A holland lány hajának volt ilyen szaga, de lehet, hogy a patikuslány is ilyen parfümöt használ. Látta sötéten gyűrűző fürtjeit, amint a vállaira hullva ide-oda libegtek a nyaka körül, ha mozdította gyönyörű fejét. Barna karjain világított a bőr, vékony ujjai ügyesen jártak, játszottak a mérlegen, az orvosságos üveg karcsú nyakán, amint belenyomta a parafadugót, s vékony selyempapírral meg spárgával körülkötözte. A fehér köpeny alatt úgy ringatódzott a két kicsi mell, mint két alma a fán… Behunyta szemét a profán gondolatok s képek elől, de azok továbbra is ott tolongtak, zsibongtak, sőt így, a mesterséges vakságban, képzelete még élénkebb munkába kezdett, s tekintete már a karcsú test derekát ölelte… Ahogy az álom mélységei felé zuhant, az a képzete támadt, hogy az ágy, ahol fekszik, oldalt kiszélesedik a túlsó fal felé, s mellette egy másik ágy nő ki a padozatból. Azon is fekszik valaki, piheg, nyújtózkodik, hallja szabályos lélegzését s érzi a test kiáramló melegét. A félhomályban nem tudja kivenni pontosan arca körvonalait. A holland lány? Vagy a patikus lány? Emészti a kíváncsiság, de aztán mosolyognia kell önmagán: hiszen a felesége fekszik itt mellette a hitvesi ágyon. Szerette volna megnézni az arcát, csak a takarót kellett volna félrebillenteni, hogy feltáruljon a valóság, de nem merte megtenni ezt a mozdulatot, mert félt, hogy felébred. De nem is tudott volna átnyúlni, mert görcs fogta a jobb kezét olyan erősen, hogy szinte fájt. Nem emlékezett rá, mikor esküdött meg vele… Lehet, hogy csak úgy mellé szegődött, ő befogadta, ágyába 54

fektette, és akkor ő most vétkezik. Bűntudat kezdte mardosni, imádkozni szeretett volna, hogy szabaduljon a kísértéstől, de már minden késő volt. A lány megmozdult, ledobta magáról a takarót, mosolyogva hajolt feléje, s ő nem tudott ellenállni az ajkainak. Ráomlott a forró test, kéjes érzés villámlott át a testén. Kopogtattak az ajtón. – Tessék! – mondta félig öntudatlanul. Kihúzta karjait a feje alól és belekalamolt a levegőbe. Az álom elszállt, piros meg fekete foszlányai ott kóvályogtak a forró levegőben, s hirtelen kiröppentek a nyitott ajtón. – Bocsánat – mondta, egy ismerős, tompa, színtelen hang. Szemét megdörzsölve leugrott az ágyról. Jobb karja úgy elzsibbadt, hogy alig tudta kinyújtani. Verejték ült a homlokán, haja kuszált volt, szeretett volna megmosdani, megfürödni tetőtől talpig, mert az álom után egész testét tisztátalannak érezte, rettentően szégyellte magát. Alig mert ránézni a jegyzőre, aki zavart csodálkozással még mindig az ajtóban állt. – Bocsánat, hogy így betörtem! – Fázósan pillantott körül a rideg szobában, amely pesti diákéveire emlékeztette. Egy bérház ötödik emeletén lakott, ott álltak ilyen kopott bútorok a falak mellett. A könyveken pihent meg végül a tekintete. – A látogatást szeretném visszaadni. – Igazán kedves – mondta a káplán. – Csak ledűltem itt egy pillanatra, és elnyomott az álom. Délelőtt a városban jártam, összerázott a kocsi, elfáradtam. Foglaljon helyet. Egy pillanat… – Belépett a sarkot elkerítő spanyolfal mögé, ahol a mosdó állt, s gyorsan rendbe szedte magát. – Ó, ezek a borzalmas alföldi utak! – kiáltott fel patetikusan a jegyző. – Még az egészséges emberből is kirázzák a lelket – akarta folytatni, de még idejében eszébe jutott, hogy épp egy beteggel áll szemben. – Igazán nem csodálom. Hanem most egész jó színben van, mintha hízott volna. – Vigasztalásnak szánta ezeket a szavakat, de ahogy a káplán frissen mosdva előbújt a spanyolfal mögül, arcát valóban kissé színesebbnek és simábbnak találta. A káplán mosolygott, jólesett hallania a jegyzőt, s kedve lett volna elmondani a vizsgálat eredményét, de talán korai még az öröm, nem érdemes fecsegni róla. – Komolyan mondom. Egészen másképp néz ki, mint mikor utoljára láttam! – állította most már határozottan a jegyző. – Néhány hét óta jobban érzem magam. – Ennyit mégis el kellett árulnia cserébe a kedves szavakért, de aztán, mintha meg akarta volna cáfolni önmagát, köhögni kezdett. – „Erről is le kell majd szoknia” – jutott eszébe a főorvos szava, s valóban azt vette észre, hogy ez a köhögés már nem a tüdő vagy a nyálkás torok reflexe, sokkal inkább a saját akarata, s el is maradt volna, ha nem fog hozzá. Megpróbálta abbahagyni, s egy-két krákogás után valóban sikerült végét szakítania. – De parancsoljon, foglaljon helyet! – mondta, s elvette a jegyzőtől a szürke kalapot, hogy a fogasra felakassza. – Vagy ha úgy tetszik, kimehetünk a kertbe is. – Ahogy gondolja – mondta a jegyző, de már nyitotta is az ajtót, s megkönnyebbülve lépett ki a nyomott hangulatú szobából. Olyan, mint valami magánzárka vagy inkább kripta, benne egy élő halottal –, borzongás futott át rajta. Érezte, hogy nem tudott volna sokáig itt maradni. Nem jött szívesen, de a tűz után megérkezett két nővére, Judit, aki a macskákat imádta és Borka, a papagájok védőasszonya. Magukkal hozták állataikat, megszállták a házat, felforgatták nyugalmát, s azóta minden alkalmat megragad, hogy ne kelljen otthon tartózkodnia. Feláldozza még pihenő óráit is, sétál a határban. Most meg, szombat lévén, az irodai munka szünetel, kibírhatatlan hosszú lett volna a délután. – Erre, erre jobbra – mutatta az utat a káplán, ahogy leértek az iroda három lépcsőjén. A tiszteletesék még aludtak, horkolásuk kihallatszott a csukott zsaluk mögül. A filagória üres volt. 55

Szótlanul haladtak végig a téglával kirakott, buxusbokrokkal szegett keskeny úton s megtelepedtek a vadszőlő árnyékában, a síró nádszékeken. Csönd volt. A napsugarak a templom oldalát sütötték, ideverődő fényük átvilágított a pirosló leveleken. A szél csendesen járt a sápadó kertben, nesztelen léptei alatt alig billentek a kiálló vékony ágak. A nedves föld párája libegett körülöttük. A virágágyakból későn nyitó szegfűk, violák erős, nyugtalanító illata szállt néha a langyos levegőben. Kissé ünnepélyes hangon a jegyző törte meg a csendet. – Gondolkoztam az előadásokon, amikről a múltkor volt szó. Elvállalom. – Addig se kell otthon lennem a nővérekkel – tette hozzá magában mosolyogva. – Ennek igazán örülök! – A káplán kissé felemelkedett, gondolatban megrázta a jegyző kezét, aztán hátradőlt a széken. – Az orvos meg a gyógyszerész, sőt az ügyvéd is vállalkozott. Ma beszéltem a népművelési bizottság vezetőjével, ők is küldenek majd előadót. – A nép és a közigazgatás – ez lesz az összefoglaló cím. Körülbelül öt-hat részben fogom felvázolni a kérdést. A részletekkel nem akarom untatni már most… – Megérintette a kalapját, mintha ezzel be is fejezte volna a látogatást. A káplánnak a múltkori találkozás után nem sok reménye volt arra, hogy a jegyzőt megnyeri az ügynek. Nem is sejtette, minek köszönheti a sikert, gyanútlanul kérdezte: – És a kedves nővérei, hogy érzik magukat? A jegyző összeráncolta magas homlokát, kopasz fején égnek meredt a még ott búslakodó néhány magányos hajszál. – Köszönöm, egész jól. – Sajnos, nagyon is jól, sóhajtotta magában, s fel akart állni, de a káplán karjára tett keze visszatartotta. Rákönyökölt hát az asztalra, s így folytatta: – A tűz felriasztotta őket, mint a vészmadarakat, s azonnal iderepültek. – Gúnyos mosoly játszott az arcán, s észrevette, hogy a káplánnak tetszik, amit mond, nekibátorodott hát. – Aggódtak értem, nem maradhattak tovább messze tőlem. Azt képzelik, még ma is kisbaba vagyok, akit mindennap legalább kétszer tisztába kell tenni. Pedig már elmúltam negyvenöt éves, s nem olyan nagy a korkülönbség. Judit Ötvennégy, Borka ötvenhat… Azt hiszem, tartós lesz a megszállás, mert magukkal hozták a papagájokat meg az angórákat is. Valóságos állatkertté változott a lakás. Bizony, ha a tűz nem lett volna, ma is nyugodtan élnék! Aprókat vihogva nevetett, és erősen sajnálta önmagát. A káplán csöndes mosollyal kísérte a szavait, s aztán komoly hangon mondta: – A tűz! Az bizony sok mindenkinek beleszólt az életébe itt! – A Hegedűs-családra gondolt, a halott Ferenc bácsira, Sára nénire, akinek súlyos elmezavaráról az uradalmi doktortól értesült, Ferire és Pirire, akiknek a házassága elé odatornyosult akadálynak a gyász… És az aratóbanda tagjaira, akik még most sem jutottak hozzá nyári keresetükhöz. Negyven család sínylődik a nyomor bizonytalanságában a Szegénysoron a tűz miatt. A jegyző még ott, az égő asztagok mellett megfogadta, hogy utánajár ennek az ügynek. – Mit gondol, mikor fizetik ki a biztosítást? – Minden rendben van. A nyomozás befejeződött, a járási tűzrendészeti bizottság, amelynek hivatalból én is tagja vagyok, még másnap kiszállt a helyszínre. Megállapították, hogy ismeretlen okból támadt a tűz. Tegnap érdeklődtem a főszolgabírónál, azt mondta, hogy az ártatlansági bizonyítványt kiadták. Nem tudom, mire várnak még. – De mért vártak eddig is? – kérdezte indulatosan a káplán. – Ha egy kicsi jóindulat van bennük, már rég kifizették volna, mindjárt a tűz után. Nekem ne mondja senki, hogy ez olyan nehezére esett volna egy ekkora uradalomnak! A jegyző végigsimította kopasz arcát, s újból az asztalra könyökölt. – Nem is az, dehogy. Hanem, ahogy a bizottsági megbeszélésekre visszaemlékszem, ott az aratókra gyanakodtak, főleg a tiszttartó erősködött, hogy valakinek része van a 56

dologban. Meg kellett hát várni a csendőrök nyomozását. Azóta pedig az adminisztráció küldözgeti ide-oda az aktákat, de véleményem szerint még így is meglepő gyorsan kiadták a bizonyítványt. Remélem, hamarosan el is intéződik minden. A káplán nem volt ennyire bizakodó. – Délelőtt nem tudtam bemenni a biztosító intézet városi fiókjába, de tegnapelőtt írtam egy barátomnak. Osztálytársam volt a debreceni kollégiumban, ő jogot végzett, Kalmár Pali, s most az intézet pesti központjában dolgozik. Megkértem, hogy sürgesse meg a kifizetést, s amint az megtörténik, azonnal értesítsen. Talán megteszi ezt a szívességet. De kérem, ez köztünk maradjon! Nem akarok olyan színben feltűnni, mintha illetéktelenül beártanám magam az uradalom belügyeibe… Lépteket hallott a háta mögött, s azonnal abbahagyta a beszédet. Gyors, ideges mozdulattal fordult meg. A tanító jött a kerti úton. – Természetesen! – mondta a jegyző, s bosszúsan vette tudomásul az új vendég érkezését. Annak a kedvéért tovább kell maradnia. – Szervusz Pista, Isten hozott! – üdvözölte a káplán kedvesen, vidáman, s maga se tudta hirtelen, hogy minek örül. A tanítónak feltűnt a szokatlan jókedv, s derűsen mondta: – Nicsak, nicsak! Hát te még mosolyogni is tudsz? Évek óta nem láttalak nevetni. Mi történt veled? Egy hete nem találkoztunk, s egészen megváltoztál! – Kezet fogott a jegyzővel is, aki szerényen megjegyezte: – Ugye, hogy meghízott! Én is mondtam már neki. – Tényleg, még az arcod is piros, jól nézel ki… De hát igazán itt az ideje, hogy egyszer elkezdjél jókedvű lenni, mert a népek már csak úgy beszélnek rólad, hogy – „a mi káplánunk a padlásra jár mosolyogni is…” – Csengő kacagása betöltötte a filagóriát. Lecsapta a kalapját az asztalra, s kissé pocakos testével beleereszkedett az egyik karosszékbe. A káplán mosolyogva, de gyanakvó szemmel nézett végig a két férfin. Összeesküdtek ezek, hogy így dicsérgetik? Az orvos mondott volna nekik valamit? Az nem szokott fecsegni, s még nem is tud az eredményről… Ha újból egészséges lesz, nem kell többet a patikába járnia! – Ez a váratlan gondolat megdöbbentette most, köhögni kezdett. Reggel a borotválkozáskor megnézi már maga is figyelmesebben az arcát. A tanító talán tud valamit a patikus lányról, hisz, ha valaki beteszi lábát a faluba, másnap már ismeri az egész családfáját. Érdeklődhetne tőle, de most nem tartotta illendőnek előhozni ezt a személyes ügyet. A tanító arról faggatta a jegyzőt, hogy áll az uradalom bérleti szerződése, elfogadta-e fönt a család is, ahogy a tiszttartó híresztelte. Alakítanak-e kisbérleteket az idén? A jegyző homlokát ráncolgatta, kapkodva válaszolgatott, határozott feleletet egyik kérdésre sem adott. – Az adatgyűjtést mi befejeztük, a jelentést elkészítettük, fel is terjesztettük. Csak ennyit mondhatok. – Védekezőn tárta szét karjait. – A döntés a minisztérium dolga, s én bízom abban, hogy fönt megtalálják a helyes utat a bérlő és a falu érdeke között… – Legalább ott a Holt-Tiszaág mellett engedélyeznék! – szólt közbe türelmetlenül a tanító. – Ezer-ezerkétszáz hold. Csak néhány csatornát kellene húzni, s remek öntözéses gazdálkodást lehetne kezdeni. Pár év alatt virágzó kertté lehetne varázsolni az egész határrészt. – Régi, kedvenc gondolata volt ez, a faluban már mindenki ismerte, még az iskolás gyerekek is. Valaki egyszer megkérdezte tőle: „Miért emlegeti a tanító őr, miért sürgeti annyira azokat a kerteket? Tán oda akar elszegődni vénségére csősznek?” A parasztoknak is tetszett a terv, de nem hitték, hogy az uradalom vagy a hatalom valaha is rászánná magát a megvalósítására. Ő azonban annál jobban lelkesedett. – Bűn, halálos bűn ki nem használni az adottságokat! – vélte a káplán is. – Ott a víz a Holt-Tiszában. Ma még csak nem is halásszák, mert az uradalom ezt is megtiltotta. A szigeti gulya tehenei strandolnak benne nyáron, s béka meg szúnyog terem milliószámra. Annyit 57

dicsérik ezt a bérlőt, hogy kitűnő üzletember, és soha eszébe nem jutott, hogy valamit csinálni kellene a vízzel. Ha igazán élelmes volna, már maga megcsinálta volna régen az öntözést. – Igen, csakhogy ehhez befektetés kellene, de ez is csak a gyors hasznot szereti, mint a többi tőkés – mondta a tanító. – A falun csak az segítene, ha az egész birtokot felosztják itt és az egész országban. Ha kihúzzák a talajt az olyan szellem alól, amely korszerűtlenségével csak kárára van már a népnek. Talán igazuk van azoknak, akik a termelési formák közömbösségét hirdetik. Mindenütt igazuk lehet, csak nálunk nem, mert itt egy régi termelési formához tapadt szellemiség kiirtása s az azt képviselő társadalmi osztály félreállítása a lényeg, ezt pedig csak a formával együtt lehet megsemmisíteni. Ezért kell a kisbirtok… Persze, az új tulajdonosokat meg kell tanítani a korszerű gazdálkodásra, és szervezettségüket is biztosítani kell, termelő és értékesítő szövetkezetek útján. A jegyző érdeklődéssel hallgatta a tanító s a káplán fejtegetéseit, de ugyanakkor valahogy egészen komikusnak találta, hogy ők itt hárman akár az öntözéses gazdálkodás előnyeiről, akár a nagybirtok teljes felosztásáról beszélnek. Olyan ez csak, mint mikor tücskök dalolnak az ég csillagainak… Milyen nyugodtan járják azok a csillagok ettől a ciripeléstől a maguk útját! Ki hallja meg a parányok sóhajtásait?... Reális ember volt, nem szerette a kalandokat még gondolatban se. Szánakozva mérte végig a két álmodozót: Fantaszták! Szerette volna visszavinni a beszélgetést szilárdabb talajra, mikor így szólt: – Nincs tudomásom róla, hogy a szerződést a család jóváhagyta volna. A tiszttartó úr, azt hiszem, korán ivott a medve bőrére. Az államnak is van ma már beleszólása ebbe. Az adóhátralék több, mint százezer pengő. Ki hallott még ilyet? Ekkora adóhátralék ilyen kicsi községben! Én ugyan nem várok soká, hamarosan rájuk küldöm a végrehajtókat, s majd meglátjuk, mit szólnak hozzá. Az állammal nem lehet packázni! – No, no, csak vigyázzon! – intette emelt hangon a tanító. – Úgy ne járjon, mint Gombos. Az is elrendelte egyszer az árverést, de még abban a hónapban el kellett költöznie a faluból. – Azért is megpróbálom, csak azért is! – fogadkozott a jegyző. Nem szerette a kellemetlenséget, mindig kerülte az összetűzéseket, de most, hogy a nővérei megszállták a lakást, szinte kívánta, hogy történjék valami. Ha őt eltávolítanák, egyszerre megszabadul a megszállóktól. Fölényesen, titokzatosan mosolygott, mintha már a két idős hölgy ijedt arcát látná, jajveszékelését hallaná a hírre, hogy el kell hagyniok a falut. A mély hallgatásba merült káplán gondolatai egészen másfelé jártak. – Nekem az a gyanúm… – Már megint gyanúsít! – bosszankodott magában a jegyző, s térdére csapott. Menni akart, de a lelkész szigorú pillantása visszaerőszakolta a székbe. – Az a gyanúm, hogy a szerződés csak arra való a bérlőnek, hogy fedezze vele magát, hogy elterelje magáról a figyelmet. – A tanítóra nézett, aki barna, bajusztalan arcával most közelebb hajolt s hangját suttogóra fogva mondta: – A tűz gyújtogatás útján keletkezett, s a gyújtogató nem lehet más, csak a bérlő, illetve annak megbízottja. – Súlyos vád ez, uraim, vigyázat! – szólt ijedten a jegyző, bár nem először hallotta ezt. A községházán is beszélték legutóbbi gyűlésük után a tanácstagok. Maga a bíró, aki pedig igen megfontolt ember, azt mondta: „Czigándi úr nem hiába tartja s hizlalja a vörös kakast. Sok hasznot hajtott az már neki, s nyilván most is ő eresztette szabadon.” A tanító meg a káplán egymással versenyezve sorakoztatták fel érveiket: – Rossz volt a termés, igen keveset adott volna a búza. Annyit semmi esetre sem, amennyire biztosítva volt. Tíz mázsa holdanként. A legjobb esztendők sem hoztak mindig ennyit. 58

– A gép nem állt az asztagok mellett. Ez maga is arra vall, hogy készültek a tűzre, nem akarták, hogy a gépnek baja történjék. – A nyomozást hamar befejezték, az ártatlansági bizonyítványt tüneményes gyorsasággal megszerezték. – A béresgazdát elhelyezték a majorból másnap. Ez se most történt először. Évekkel előbb a Szunyogos majorban, amelyet tűz pusztított el, ez a Kardos volt a béresgazda, s mikor a takarmányos kert leégett, akkor is ő szolgált ott, de a tűz után máshova tették… A jegyző hallgatott. Talán igazuk van. A bizottságban ezek a szempontok nem kerültek szóba. Ott a tiszttartó vitte a szót, a halott bandagazdát emlegették s a pipájából kiesett parazsat. Az öngyilkosságot a gondatlanság miatt érzett lelkifurdalással magyarázták. Ez is csak feltevés, de kizárt dolog, hogy a bandagazda emlékezett volna a pipájából kiesett parázsra. A bizottság tárgyi bizonyítékok híján nem is vette jegyzőkönyvbe a gyanút. – Hát jól van, uraim! – szólalt meg mosolyogva. – Alakuljunk át vészbírósággá, én nem bánom. Tegyük fel, hogy önöknek igazuk van. Minden érvük amellett szól, hogy az uradalom a gyújtogató… Mondják meg most nekem, mit csináljunk mi hárman a bérlővel? Mit árthatunk neki? Ki lesz az közülünk, aki felelősségre vonja, megidézi ide a filagóriába, hogy rábizonyítsuk a gyújtogatást? Ki lesz az, aki megírja ellene a feljelentést, összegyűjti a tanúkat, hogy ítélkezhessünk? A tanító azonnal megérezte a szavakból áradó iróniát, s harsogó nevetésben tört ki. A jegyző, mintha választ kapott volna kérdéseire, felállt, kissé meghajolt mosolyogva. – Az ügy be van fejezve, a tárgyalást berekesztem. – Majd, valamivel komolyabb hangon így folytatta: – Jobban tesszük, ha belenyugszunk a hatósági vizsgálat eredményébe: ismeretlen okokból gyulladtak ki az asztagok. Mit tehetünk mi a hatalmasok ellen? A káplán arcán ellentmondó érzések tükröződtek, a jegyző szavai megzavarták, ráébresztették a vita s gyötrődés hiábavalóságára, mégis fölemelte fejét, s az égre pillantva meggyőző hangon jelentette ki: – Az Úr büntetését senki sem kerülheti el! A tanító hümmögött valamit, a jegyző szó nélkül kézbe vette a kalapját, nem vitázik tovább, mert még őt is meggyanúsítják, hogy összejátszik az uradalommal. – Megyek, meglátogatom a nagytiszteletű urat is. – Várjon egy pillanatot. Megnézem, felkeltek-e már? – szólt a káplán, s a filagóriából kilépve eltávozott a kerti úton. Az iroda nyitott ajtaján beszélgetés hallatszott ki, a tiszteletes öblös hangja épp ezeket mondta: – Hallom, kitették a szűröd az uradalomból is! Látod, miért is szamárkodtál avval a koszorúval! Csend támadt, de egy pillanat múlva a Hegedűs Feri erélyes hangja így válaszolt: – Az én szűröm nem tötték. Nem voltam én ott lánynízőben, nem akartam én oda beházasodni. Kemény léptek kopogtak a padlón, s ahogy a legény az ajtóban meglátta a káplánt, megemelte a kalapját. – Azonnal jövök, ne menjen addig el! – szorította meg a kezét a káplán, s belépett az irodába. Az öreg pap feldúlt arccal állt az íróasztal előtt. – Ebadta parasztja! Hogy felesel az emberrel! – húsos öklével az asztalra ütött. – Olyan ez mind, mint a puskapor, rá sem lehet nézni, szólni se kell hozzá, már robban. A csavargó! A barátja. Ilyenek a maga neveltjei, a bibliakörösök meg a népfőiskolások is!

59

Lesújtó pillantással mérte végig a káplánt, aki összeszorított foggal állt előtte, s vacogó lélekkel könyörgött magában, hogy Feri meg ne hallja az öreg kifakadásait. Csak akkor nyugodott meg, mikor látta, hogy a legény odébb állott meg, a kerítés mellett. – A jegyző úr itt van. – Küldje be! – szólt a pap kurtán. Az előtte fekvő, fekete táblájú hirdetési könyvet behajtva az asztal jobb szélére lökte. A káplán meghajtotta magát, s sietve távozott. A legény a kapunál, a második ablak alatt várakozott. – Vendégeim vannak, de már mennek is, s ha van ideje… – meg se várta a választ, kezével a bokrok késői, friss hajtásait simogatva megindult a filagória felé. A tanító a téli gyermekétkeztetési akciót magyarázta a jegyzőnek. A káplán gondolata volt, két éve kezdték. A Szegénysorról, az Afrika nevű telepről és az uradalomból az idén már hatvan gyermek kap ebédet egész télen át. Az uradalmiaknak a tiszttartóné biztosítja az élelmet, a falusiaknak a hívek adják össze, s így az új gyermekek bekapcsolása mindig gondot okoz ősszel. – Nem volna mód arra, hogy a község is hozzájáruljon valamivel? – Ebben a pillanatban nincs rá fedezet. De esetleg jövőre beállíthatjuk a költségvetésbe. – Három gyermekről volna még szó, ugye? – kérdezte a tanító az éppen odaérkező káplánt. – Igen, de én azt szeretném, ha ez megmaradna teljesen a gyülekezet munkájának. Vasárnap meghirdetem a templomban, s remélem, akad jelentkező. – Hát kérem – szólt csöndesen, kalapját kezében forgatva a jegyző. – Egyet én is szívesen elvállalok. – Most már nemcsak a magáéból adakozik, hanem a nővérekéből is, akiknek eltartása reá hárul. Hadd pukkadjanak! – Hálásan köszönjük – mondta kenetteljesen a káplán. – A nagytiszteletű úr az irodában várja! – odaszólt a tanítónak. – Légy szíves, vezesd föl a jegyző urat. Ahogy azoktól elbúcsúzott, Ferit székkel kínálta meg, s beült régi helyére, az asztal bal oldalához. A cselédleány, aki a Szegénysoron lakott s aludni hazajárt, meghozta már a hírt ide is a pórul járt Boda Máriról. Erről beszélgetett most Ferivel. A tanítóval már előbb megtárgyalta az ügyet, s az részletesen tájékoztatta a vénasszony műtéteiről, a sok meddő asszonyról, a furcsa halálesetekről, de megmondta azt is, hogy az asszonyok összeesküvésszerű hallgatása miatt a hatóság tehetetlen vele szemben. Mindig gyanús volt neki ez a Boda Mári. Jó templombajáró, hétköznap is részt vesz a könyörgéseken, néha egyedül ül a templomban, minden alkalommal vesz úrvacsorát, ájtatosságát a róla keringő hírek miatt mégsem tartotta őszintének s igaznak. Hát most meggyőződött róla, hogy ezzel csak leplezni akarja szörnyű bűneit. Miközben Feri a maga esetét beszélte a vénasszonnyal, a káplán az öreg pappal történt csúnya összetűzésére gondolt. Azt javasolta neki, hogyha a hatóság nem tesz is semmit, az egyház sújtson le rá. Dorgálják meg nyilvánosan, tiltsák el az úrvacsorától, sőt a templombajárástól is. Az öreg kézlegyintéssel intézte el: – „Szamárság”, s mikor elébe tárta Boda Mári bűnlajstromát, felháborodva tiltakozott az ellen, hogy mindenféle „pletykának” hitelt adjanak. Ő már harminc éve él itt, s Boda Márinak még a nevét is alig hallotta… Hát igen, nem csoda, hisz a néppel alig voltak kapcsolatai. Közelebbről csupán a presbitérium tagjait ismerte, úgy trónolt a falu fölött, olyan magasan, olyan mérhetetlen távolságban az élettől, a nép hétköznapjaitól, mint az Úristen a fellegek között. – „Ne csináljon cirkuszt! Botrányt akar minden áron, nem férhet a bőrében? Ez nem az egyház dolga. Jelentse fel Boda Márit a csendőrségen, ha vannak adatai ellene. Majd ha a maga eklézsiája lesz a falu, akkor csinálhat, amit akar, de amíg én le nem hunyom a szemem, nem űzünk csúfot egyházi 60

segítséggel senkiből.” – Ilyeneket vagdosott a fejéhez mérgében, de ő a gondolatot, hogy harcot kezd a Boda Mári pusztító munkája ellen, nem adta fel, hiszen a faluban dívó egyke egyik kórokozóját találta meg benne. Majd az ifjúsági körben, amely az őszi munkák végeztével ismét népesebb lesz, s aztán a népfőiskolán, megpróbálja elriasztani tőle a népet. Most Ferinek csak annyit mondott: – Én is fel akartam lépni ellene. Sajnos, egyelőre nem tehetek semmit, de majd megtalálom én a módját. Feri megmozdult a széken. – Sohse bajlódjék vele. Pirivel úgyis mögesküszünk hamarosan. – Na, igen, maga elintézte. De a közösségnek tovább árt majd. Feri bólogatott. – Délelőtt bejelentöttem a községházán, most mög a tisztöletös úrnak. – Párjukkal együtt szoktak jelentkezni a házasulandók, de ő Pirit nem hozhatja magával, mert arcán még látszottak a verés nyomai, s nem mert mutatkozni az utcán. – Ennek igazán örülök – szólt a lelkész, s a patikus lányra gondolt. Elfelejtett érdeklődni felőle a tanítótól! – csöndes, bizsergő érzés támadt a szívében. De talán visszajön még, s akkor nem mulasztja el. Lám, ez a Feri most megnősül, harminchárom éves, annyi, mint ő… De ő, hol van még a házasságtól! – A stólát is möghoztam. Gondoltam, elintézöm ezt is egyúttal – mondta Feri s a térdére könyökölt. Elfáradt a karja délelőtt, amíg a trágyát szórta a földön hajnaltól, s jólesett megpihennie most. A lelkész örült, hogy Feri nem halogatja a házasságot a gyász miatt. Itt még eleven szokás a szülők halála esetén a hosszú gyász, de inkább csak a módosabb gazdák tartják egy esztendeig. A szegények hat hónappal is megelégszenek. És Ferinél az anyja betegsége is sietteti az esküvőt, ápoló kell a beteg mellé. – Sajnálom, hogy Ferenc bácsit nem én temettem, de tudja, az öreg úr ragaszkodott hozzá, hogy ő végzi a szertartást. – Elmúlt így is – szólt borús hangon a legény, s érezte, hogy a szívét megmarkolja a fájdalom. Kezét ökölbe szorította a feltörő keserű indulat. A nap lehanyatlott a templom mögött. Utolsó sugarainak rőt fénye ott csillogott a torony bádogján és a fölötte álló felhők szakadozott vonalain. Árnyék borult a kertre, az alkonyattal hirtelen szél kerekedett, megrázta dühösen kint a fákat, a bokrokat s a filagória oldalán a vadszőlő levelét. – Mi van a bandával? – kérdezte a káplán. – Éhözik… De én már nem törődöm vele. Angyal Mihály a gazdája! – hátradőlt, a fonott vesszőszék recsegett. Kalapját felvette a földről, hogy megy. De a káplán kivallatta még a bandagazda-választás, az Angyal Mihály kinevezése, az apja része, s a szétosztott búza kiadása felől is. Töredezett mondataiból megértette, hogy bántja önérzetét a félreállítás. Hát igen, az uradalom elérte célját: most már nincs igazi vezetője a bandának. Nem kell sietni a rész kiadásával, mert Angyal, az új bandagazda, csak azt tartja szem előtt, hogy megvédelmezze pozícióját, s már ezért sem mer fellépni erélyesen a nép érdekében. Ügyesen csinálták, kétségtelen. Valószínű, hogy a bérlő eszelte ki a tervet, a tiszttartó sokkal butább annál. A tőkés ravaszsága győzött itt is, mint az asztagok felgyújtásánál. – Azt beszélik, hogy ű a gyújtogató! – szólalt meg váratlanul Feri. – Oszt épp Angyal Mihály… – Ki? – kérdezte meglepődve a lelkész. Mintha Feri a saját gondolataiba olvasott volna bele. 61

– Apám! – Súlyosan hullott ki szájából a szó, arca szinte eltorzult a dühtől, szemében a gyűlölet lángja lobbant, s kezében összegyűrődött a kalap. A lelkész ijedten nézett rá. – Ne adjon az ilyen szóbeszédre semmit! – Hát, ha nem fogják be a szájukat, majd befogom én, hogy amíg élnek, mögemlögetik… ha majd mögkeresöm a gyújtogatót, s kiterítöm elibük. A káplán megdöbbenve látta arcán a vad, gyilkos szándékot. Háta mögött a szél keményen megrázta a leveleket, a fákról éktelen csiripolással felröppentek a verebek, mintha valami készülő vihar elől menekülnének. Szavakat keresett, amikkel megnyugtathatná ezt a lázadó s talán saját vesztébe rohanó lelket. – Az Úr végzéseibe nem szólhatunk bele! – csak ennyit tudott hirtelen mondani, s maga sem volt tisztában vele, mi sugallta neki épp ezt a mondatot? Csönd volt, csak a szél suhogása hallott, amint szállt a fák lombjai közt, mint a láthatatlan lélek. – Talán jobb is – szólalt meg sokára újból a káplán. – Jobb, hogy nem maga lett a bandagazda. Az Isten magának más szerepet szánt most egyelőre. Megnősül, földet bérel, kiköltözik a tanyára, a maga gazdája lesz… Nézze, én is álltam egyszer hasonló helyzet előtt. Mikor visszatértem külföldi utamról, tanár szerettem volna lenni, tanítója az új nemzedéknek. Be is adtam a pályázatom és – elbuktam. Megválasztottak helyettem egy sokkal szerényebb szellemi képességű embert. Fűtött a keserűség, és elhatároztam, hogy az ország egyik legeldugottabb helyére költözöm, hogy soha ne kelljen találkoznom azokkal az emberekkel, akik velem ilyen méltatlanul bántak. Eljöttem ide. Ma is csak káplán vagyok… Évek teltek el itt, s csak ma tudtam örülni talán először annak, hogy itt kell élnem. Bent voltam a városban orvosi vizsgálaton… Meggyógyulok, azt mondják. Ha a városban maradok, talán már eltemettek volna… Az Isten elvette tőlem a tanári állást, de visszaadta az egészségem, megajándékozott sok, sok esztendővel… és az élet többet ér mindennél. Ezért mondom, ne búsuljon, mert nem tudhatjuk, hogy a maga számára mit tartogat még a jövő. A szavak úgy simultak a legény forró homlokára, mint valami hideg borogatás. A lázas, felkavart lélek megnyugodott. Az udvaron elhallgatott a tyúkok karicsolása, a szél megállt, a szomszédban ugatni kezdtek a kutyák. – Nem törődök sömmivel. Hagy ugassanak! Ezöntúl csak a magam bajaival gondolok! – mondta Feri, de a szavaiban még benne érzett világosan valami visszafojtott lobogás. A káplán nem akart olajat önteni a szunnyadó parázsra, nem mondta el, hogy a bérlő megkapta az ártatlansági bizonyítványt, s hogy szerinte a részt ki kellett volna fizetnie. Jobb, ha Feri ebben a még mindig zaklatott lelkiállapotban félreáll, mielőtt valami végzetes dologra ragadtatná magát. Ügyel majd rá az elkövetkező hetekben, a banda érdekében pedig maga próbál fellépni a tiszttartónál. A tanító visszaérkezett. – Elment a jegyző úr – mondta, de nem ült le közéjük. Feri is felállt. – Maradjanak még – szólt a káplán, de ő is fölkelt. Alkonyodik, s még nem készült el a prédikációval. A nagytiszteletű úr nem szereti, ha este sokáig égeti a lámpát, mert drága a petróleum. – Holnap a templomban találkozunk – szólt a tanító, amint a vasrácsos kapu nyikorogva becsukódott mögöttük. A káplán ott maradt még néhány percig, és miközben a távozók léptei belevesztek az utca csöndjébe, arra gondolt, hogy holnap a gyerekekről prédikál majd. „Engedjétek hozzám a kisdedeket”, ez lesz az igéje, s beleilleszti a beszédbe, ha nem is névvel, de úgy, hogy mindenki megértse, a Boda Mári bűneit is. Szeme a vasrácson túl, a másik oldalon a patika üvegablakára tévedt, az arcán árnyék futott keresztül. Megint elfelejtett tudakozódni a tanítótól a lány felől. Szívén valami jóleső, 62

sajgó érzés nyilallott át. A betegek éreznek ilyet, mikor először észreveszik, hogy elkezdődött a gyógyulás. – Ha valóban meggyógyulok, akkor nem kell többé járnom a patikába. – A gondolattal együtt szelíd, bánatos aggodalom remegett át a lelkén, mintha a betegség múlását sajnálta volna. – Szamárság – mosolygott önmagán, ahogy szobája felé indult. Szerette volna még vacsora előtt megszövegezni a prédikáció vázlatát.

Az énekszó elhallgatott, de az orgona tovább búgott. A szomorkás harmóniával együtt a hívek is szállingóztak kifelé a megnyílt ajtókon. Feketébe öltözött parasztok, férfiak, asszonyok közt néhány sötétszürke ruha látszott, a segédjegyzőé, a gyakornoké s a szövetkezeti boltosé. A jegyző zsinóros magyar kabátján csilingeltek a kitüntetések. Mögötte két nővére haladt bokáig feketében, fejükön ódivatú kalap, s cérnakesztyűs kezükben esernyő. Úgy kísérték öccsüket, aki hátratett kézzel, gondolkozva haladt a járdán, mint foglyot a poroszlók. Az urak mosolyogva bámultak utánuk, aztán kiváltak ők is a tömegből. A gyermekek a torony alatt levő ajtón tódultak ki, s a felnőttek közt ugrándozva keresték szüleiket. A gyülekezet szétterült a kopár téren, elárasztotta a főutcát meg a közeli sikátorokat. Az asszonyok a gyerekekkel egyenesen hazafelé tartottak, siettek, hogy idejében elkészüljenek az ebéddel. A férfiak a kocsma felé törekedtek, a gazdák a közeli szövetkezet vendéglőjébe, a szegényebbek, s köztük a Szegénysor munkásai, az Ánizs úr kocsmájába. Utolsónak a káplán hagyta el a templomot a tanítóval. Megvárták, amíg rozsdás, nagytollú kulcsával a harangozó bezárja az ajtókat, aztán elbúcsúztak. A káplán fekete palástja, mint valami sötét felhő úszott nyurga, magas, sovány teste után a könnyű szélfúvásban. Jobbra-balra köszöngetve haladt át a tömegen, kezet fogott néhány presbiterrel, csontos ujjaival megsimogatta néhány gyermek arcát, pár közömbös szót váltott az asszonyokkal, s besietett a parókia vasrácsos kapuján. A patika zárt ajtaja előtt a templom környékén lakó nagygazdák asszonyai összebújva, feketekendős fejüket ide-oda forgatva tanakodtak. – Kiprédikálta Boda Márit. Jól ráhúzta a vizeslepedőt. – Ez olyan szömfüles ám, ez a káplán, hogy mögtud mindönt, ami történik, nem úgy, mint az öreg pap. – Pedig Mári itt se volt. Még mindég nyögi, amit attul a hóbortos Hegedűs gyeröktűl kapott. – Nagy szégyön ám ez! Hogy is mondta a pap? „Ilyen asszonynak nincs helye a gyülekezetben, de a faluba se:” – Hát, igen furcsán beszélt, az bizonyos. Hogy a gyerök így, a gyerök úgy. Majd mögtudná ű is, ha öt-hat kapaszkodna a palástjába. Így az asszonyok. A férfiak pedig nem szóltak semmit. Megértették ők is, hogy csak Boda Máriról lehet szó, de hát ez az asszonyok dolga, gondolták, s eleresztették fülük mellett a pap szavait. Égető János meg Kovács Péter, két kisebb gazda azonban, amikor a hirdetésnél a gyermekek étkeztetésére került sor, egymásra nézett. Két ebédről kellett gondoskodni még. Mind a ketten gyermektelenek voltak, Kovácsnak már a felesége se élt. – Na sógor, ha te, hát akkor én is – mondta az Égető János szeme és Kovács Péter rábólintott. Így aztán ők ketten ottmaradtak sokáig az egyik fa alatt, mintha nagyon fontos beszélnivalóban mélyedtek volna el. Pedig nem szóltak ők egy árva szót se, csak megvárták, amíg megtisztul a tömegtől a tér, s aztán lassú, megfontolt léptekkel elindultak a parókia felé. 63

A községházán túl Feri elvált Köblöstől, és két házzal odébb befordult a vakközön. Fülében még ott zúgott az orgona, az ének elnyújtott hangja, fejében a prédikáció mondatfoszlányai kavarogtak… Az az asszony vétkezett a közösség ellen, olyan, mint a beteg lelkű, elvadult gonosztevő, aki a fák bimbóit letépdesi, kiássa a földből a csírázó magvakat, hogy a fának ne legyen gyümölcse, hogy az elvetett mag soha ki ne kelhessen… Mit csinálnátok az olyan emberrel, aki fölszántaná a zöld vetést, elpusztítaná a fakadó rügyeket?... Mit érdemel a féreg, amelyik a növények gyökereit elrágja? Ugye ti sem könyörültök rajta, hanem letapossátok, kiszántjátok, kikapáljátok a földből, kivetitek, elpusztítjátok… Gyermekeinkről, népünk jövőjéről beszélek. Ne könyörüljetek azon, aki a gyermek ellen tör! Jólesett hallania a pap szavait, megértette, hogy a káplán a falu többségével szemben neki adott igazat, de hát ő már elintézte ezt, most intézze el más is. Nem érdekli tovább… A közösség, a közösség… Hát amikor a közösség vétkezik az ember ellen? Mert ilyen is van. – Magára gondolt s arra, amit a templomból jövet Köblös mesélt… hogy a banda elfogadta Angyal Mihályt… Az áldomást megitták, a nagy muri hajnalig tartott… Angyal Mihály fizetett mint a köles… Patkós Bandi, Katona sógor, Suba János… azok is ott voltak, akik legjobban biztatták, hogy ne nyugodjék bele. A banda jogai, a szabadság… hogy maguk válasszák vezetőjüket… csak addig éltek bennük ezek az üres szavak, míg a bor ki nem áztatta gyökereiket. Kidőltek, belefulladtak a mámor ingoványába… Csak Piri hiányzott a mulatságból, meg ő. Hát ott egye meg a fene őket. Ha belenyugodtak az uradalom önkényes intézkedésébe, ő is belenyugszik. Nem törődik velük, ha felfordulnak is, nem bánja, ha sohasem kapják meg a részt, még azt se, ha az ő része is odavész örökre. Önző lesz ezután ő is, mint a legtöbb ember… A maga gazdája lesz, fütyül az egész csürhére, az egész világra. A köz végében becsöngetett Bartáékhoz. A kétablakos, cseréptetős, régi, de jól gondozott, szépen bemeszelt ház kapuja örökre zárva volt a kéregetők s koldusok ellen. Barta zsugori ember hírében állott, egyetlen fiát mérnöknek taníttatta, s az valahol a Dunántúl dolgozott. Már régen nem gazdálkodott, bérbe adta mind a hatvan hold földjét, itthon élt a feleségével, s a vagyona gondozásán s az emésztésen kívül egyébbel alig törődött. Feri nem szerette az ilyen semmittevő nagygazdákat, de most igyekezett legyőzni ellenszenvét. Két öccsével nem tudott szót érteni még, de úgy érezte, azok inkább maguk szeretnék megmunkálni örökségüket. A pangó s bizonytalan ipari munka mellett lesz is rá idejük. Hát ő nem erőlteti őket a bérletre… A cselédlány nyitott kaput, akin vasárnap tisztességére olyan piszkos, rongyos ruha volt, amilyenben a faluvégi cigányok járnak. Valamelyik szomszéd faluból kerülhetett ide, mert a helybeli lányok nem szívesen szolgáltak Bartáéknál, ahol a cselédnek reggeltől estig nem volt megállása, még vasárnap sem, a bért pedig nagyon szűkre szabták. – A konyhában van a gazda – mondta barátságos mosollyal, fülig pirulva. Kócos fejét elfordította, s futott vissza, kezében a kulccsal. Meztelen talpa csattogott a sima téglán. Barta kidugta nagy, bajuszos fejét az ajtón, de rögtön vissza is húzta, s bent várta meg a vendéget a konyhában, ahol most nem főztek, tisztaság és rend uralkodott. A sparhet be volt mázolva sötéten fénylő vasporral, s körül a falakat tarka cseréptálak s tányérok díszítették. Itt fogadták mindig a bérlőket, a tanyai cselédeket, az előszobát csak a gazdagabb rokonoknak meg uraknak nyitották ki. A gazdasszony az ablak alatt, az eperfa árnyékában csirkét kopasztott, széles, elhízott testével egy széken ült, vaskos karján felgyűrve a fekete pöttyös kartonruha. Bicskaheggyel szedegette a csirke nyakából az apró tollakat. Föl se nézett, ahogy Feri odaköszönt neki. A gazda kezét nyújtotta, de székkel nem kínálta meg. Ő se ült le, csak úgy könnyedén nekidűlt az asztalnak, a pipáját tömögette sokáig, szertartásosan, bizalmatlan pillantásokkal méregette a legényt. 64

– Mára mondta gazduram, hogy gyüjjek el – kezdte el végre Feri. Furcsának találta a rideg fogadtatást. Talán csak nem Boda Mári miatt orroltak meg rá ezek is? – Mára ám! – meggyújtotta a pipáját, s nagy, bodor füstfelhőket eregetett lompos bajusza alól. – Mára ám… de hát hallod, úgy történt, hogy Kun Pista, onnét az alszegről, itt járt tegnapelőtt. Olyan kertészködő embör az, ismeröd bizonyosan… osztán… oszt mögalkudtam vele. Most Feri is megtámaszkodott az ajtófélfában. Arcából elfutott a vér, s a hirtelen támadt csöndben hallotta a szíve hangos dobbanásait. Az ablak rámája körül legyek mászkáltak, fekete szárnyuk csillogott a napsütésben. Kint a tál oldalán fente, élesítette a kést a gazdasszony, s a macskák nyávogva várták a boncolásra kerülő csirke belét. Távolabb tyúkok karicsáltak, s egy kakas elrikkantotta magát… Mögalkudott vele… hát mit is várhatott volna egy nagygazdától?... Kun Pista többet ígért, mint a tavalyi bérlő. Barta őt nem ismerte, bizalmatlan volt vele szemben, hát kiadta annak, aki hamarabb jelentkezett. – Nem akartam én neki adni, de hát annyira erőlködött, hogy ű is szögény embör. Az a kistanya közel van a faluhoz, hagymát, mög paprikát akar termelni, mög zöldségöt. – Nem akarásnak nyögés a vége – mondta élesen Feri, s szeretett volna belerúgni potrohos hasába. Fájt a csalódás, elkeserítette a szószegés. Félrefordult s kiköpött az ajtón. – Akkor én mék is… ha már így történt. – Ne siess azér olyan nagyon. Hászen vasárnap van… Julis te, hozd a pálinkás üvegöt… poharat is! – kiáltotta ki az ablakon, s kövér teste elmozdult az asztal mellől. – Nem szoktam én pálinkát inni – válaszolta türelmetlenül Feri, s kalapját feltéve mélyen a szemére húzta. Nem tudja őt a pálinka megvigasztalni. De nem is kell, majd kap ő még földet! Nevek keringtek az agyában. Kutasi… P. Horváth, K. Szabó… Gál… Csorba… nagygazdák neve. Azoknak is van kiadó földjük, s talán nem ennyire becstelenek. Sorba járja őket még máma. – De csak ülj már le egy percre, ne vidd el az álmunkat, – marasztalta most már tréfálkozva, szívesebben Barta. Mintha attól félt volna, hogy nem ihatja meg vele azt a néhány pohár pálinkát. – Mert azért még beszélhetünk… – elhúzta a széket az asztal mellől, és súlyos testével lezökkent rá. A lány berobogott az üveggel, s az asztalra tette. Barta óvatosan megtöltötte a két kicsi poharat. Feri kíváncsi volt, mit akar még tőle. Orrát megcsapta a szilvapálinka nemes illata. Igazán nem szokott inni, még bort se, pálinkát egyáltalán, de most összecsordult szájában a nyál, mohón nyúlt a pohár után. A gazda behunyta szemét, fejét felvetette, s tokája vastag gyűrődései kisimultak, amíg a pálinkát lehajtotta. Sokáig köszörülgette utána a torkát, szaporán hunyorgatott apró, barna szemével, melyet a hájas arc ráncai majdnem eltemettek. Feri leült vele szemben egy szék sarkára, s bal kezével az asztalra könyökölt. Jó ideig csillagokat látott a szokatlan erős italtól, s kissé kábultan nézett Bartára, hogy mondja már, ha akar valamit. – Jó pálinka, mi? – kérdezte Barta. – Nem kutyába való! – Bizonyosan nem látta a finánc! – mosolygott Feri. Barta elnevette csöndesen magát. Büszke volt az adózatlan italára, tetszett neki, hogy Feri észrevette: nem közönséges bolti pálinkát iszik. Hosszan hallgatott, szotyogtatta a pipáját. – Szeretsz-e te dolgozni? – kérdezte aztán, s szúrós pillantásokkal méregette, mintha belé akarna látni.

65

– Mindég dógos embör voltam – válaszolta Feri. Tudja róla, hogy sokáig távol volt a falujától, s attól fél, hogy közben elszokott a paraszti munkától? – Nem henyéltem én egy napot se, mióta fölcseperödtem! – tette hozzá kissé sértődött hangon. – Hát csak azért kérdözöm, mert tudod, a dolog úgy áll, hogy vóna neköm még kiadó fődem… A Bárányos dűlő mellett. Jártál-e már te arra? – Sokat. Az visz le a Dögtiszához. Ismerön én a határt, akár a tenyerem, itt nőttem föl. – Na, ott a dűlő végén, a tőtés lábánál van ez a főd… – Elhallgatott, gondolkozva bámult a szálló füstbe. – Csak egy kicsit nehéz munkálatú. Nagyon köll szeretni a fődet annak, aki ott mög akar élni. Úgy mondom, ahogy van, nem akarok zsákba macskát árulni. Feri ismerte a határnak ezt a részét, ott jártak le tuskókat szedni az ártérben, meg télen jeget vágni az uradalom pincéi számára. Elég sovány arra a talaj, meg aztán, minthogy ezek a kisbirtokok messze estek a falutól, nem is tudták kellő gonddal művelni. A gazdák nem szerettek kínlódni itt, inkább bérbeadták, s a bérlők igencsak elhanyagolták a földet. A faluszéli kistanya földjét össze se lehetett volna hasonlítani vele. Viszont ezt talán sokkal olcsóbban megkaphatja. – Ha ló nincs, szamár is jó – mondta mosolyogva, s cigarettára gyújtott. Barta megtöltötte a poharakat. Látta, hogy hajlik a Feri dereka. Valahogy tetszett neki ez a nagy, erős testű, becsületes tekintetű legény. Igaz, sok mindenfélét beszélnek róla a faluban. Nagyszájú, erőszakos, mindig a szegény ember igazát emlegeti, s hogy olyan csavargó természet, aki nem szeret sokáig egy helyben maradni. De azt még senki se mondta róla, hogy lusta, iszákos, nem szeret dolgozni, hogy valakit megcsalt vagy becsapott volna. Az apja bandagazda volt, harminc évig szolgálta az uradalmat, s aki ott kibírt ennyi időt, az hűséges természet, s ebből a fiára is csak ragadt valami… Meg kellene hát fogni valahogy, hátha beválna… A káplán is ajánlotta a múltkor, hogy itt járt az étkeztetés miatt. Igaz, akkor még ő se tudta, hogy megveri Boda Márit. A felesége nagyon haragudott, mikor meghallotta. „Olyan az, mint a vadállat, oszt még cucilista is. Azt mondta a bíró, ű nem eresztené be az udvarába. Ilyen embört akar maga bérlőnek? Még magát is ellupálja egyször”… És hogy az asszonynak is igaza legyen, hát tulajdonképpen azért adta ki a kistanyát tegnap Kun Pistának. – Te… – lehalkította a hangját, s az asztalra könyökölve egész közel hajolt hozzá: – Mért bántottad azt a vénasszonyt? Feri elhúzódott, s a térdét nézte, a nadrágját, ahogy elnyelte a csizmaszár. – Hallom, jól leszödted rúla a körösztvizet… – folytatta Barta, de hogy a Feri komoly arcát látta, meg is bánta már a bizalmas kérdést. Hátradőlt a széken, s foga közé vette a hosszú pipaszár végét. – Tudja azt gazduram is… nem szeretök én beszélni rúla. – Persze, persze… gondolom, nem ok nélkül tötted… – pedig csak sejtett valamit. Mert régen, nagyon régen, egyszer neki is eltűnt három zsák búzája a kamorából… Nem sokkal azután, hogy a fia megszületett. Hova lett, ki vitte el? Kerestette a tolvajt a csendőrséggel, minden cselédjét megverték, mégse tudtak a nyomára akadni. Az asszony sokáig feküdt itthon betegen, orvos akkor még nem volt a faluban, Boda Mári járt hozzá… Hát, a fene tudja azt már, mi baja volt akkor, csak az bizonyos, hogy sohase született több gyereke… Igaz, ezen ő nem bánkódott sokat, nem beszéltek róla soha. Vannak az asszonyoknak titkai, amikre élete végéig se bukkan rá az ember… Talán valami efféle titokra jöhetett rá ez a legény, mikor a Bíróék házából kiverte a bábát… – Nem is kérdöztem még: nős vagy-e? – Még éppen nem, de három hét múlva, ha az Isten is úgy akarja, az löszök. – Tán titöket hirdetött ma előszörre a pap? Most jut eszömbe, Hegedűs… Hegedűs, hát sok Hegedűs van. – Igaz, kicsit elszunnyadt a beszéd alatt a fülledt levegőben, s csak akkor tért észre, amikor a Miatyánkra fel kellett állni. – Hát akkor… az Isten éltessön bennetöket! – 66

odakoccintotta a poharát a Feriéhez, s mire az üveg halk csengése eloszlott a levegőben, le is nyelte a pálinkát. – Köszönöm – mondta Feri. Nem akarta meginni a második pohárral, de ilyen ünnepélyes felköszöntés után csak nem utasíthatta vissza. Barta bozontos, ősz bajuszát törülgetve arra gondolt, hogy az új párok nem dolgoznak eleget, az első évben csak egymást falják, mégis jobb volna tán megmaradni a régi bérlőnél. – Oszt van-e valami fölszerelésöd? – szólt bizalmatlanul. – Mert azt én nem tudok adni a főddel! – tette hozzá nyomatékkal. – Két lovam, ekém mög boronám. Vetőgépem nincs. Azt úgy szoktuk kölcsönkérni. Nekünk is van egy kis fődünk. – Igen? – kapta föl a fejét hirtelen a gazda. – Mennyi? – Nyolc hold… Oszt ez idő szerint úgy van, hogy azt is én szántom, ha a két öcsémmel mög tudok egyezni… – Igen?! – csodálkozott Barta. Öröm s bizalom csengett a hangjában. Ezt el is feledte… ha földje van, az más… mégiscsak embör… nem olyan ágrólszakadt, nincstelen. Evvel kellett volna kezdeni, de hát úgy hallgatott róla, mintha szégyellné. Pedig hát nyolc hold, az már valami, több a semminél… Kézbe vette az üveget, s újból töltött. – Mennyi volna az a kiadó föld? – kérdezte Feri. Nem tudta mire vélni a Barna hangulatváltozását. A pálinka tette volna? Mert érezte, hogy egész más szemmel néz rá, s több reménnyel gondolhat arra, hogy megkapja a földet. – Tíz hold szántó, meg négy hold gyöp. – Tanya nincs rajta? – Van azon mindön. Szoba-konyhás lakás, istálló, szín, ólak. Persze nem nagy egyik helyiség sé, de hát a föld sé nagy. Mögfértök ott, úgyis csak ketten lösztök, legalábbis egyelőre… – mosolygott, sokatmondón hunyorgatott mélyen ülő, apró ferde szemével, s poharát megfogva újból koccintott. Feri csak a gyűszűnyi pohár szélét nyalta meg. Nem akart többet inni, hisz most érnek az alku legfontosabb részéhez. Józanul kell szembenéznie a dolgokkal, hisz talán egész élete eldől evvel a bérlettel, sőt most már a kettejük élete. Barta az agyára szövődő mámoron át is észrevette ezt az óvatos tartózkodást. Tudta, hogy mi következik, nem először adta ki a földjét, s nem félt a pálinkától se. Hozzászokott. Egy-két deci nem veszi el az ő eszét. Nem olyan rossz az a főd, csak egy kicsit el van hanyagolva. A főd, mög a tanya is. Én nem akarlak rábeszélni. Mindég azt mondtam – nincs rossz főd, csak rossz gazda van. Aki szereti a fődet, ki tudja az abbul hozni, amit az Isten ád. – Hát mikor nem ád? – vetette közbe Feri. – Ád az mindég valamit. Egyszer többet, máskor kevesebbet. Hun kerék, hun talp, így szokták mondani, oszt így van az. Még a legrosszabb évekbe is kitermötte az a könyérnekvalót. Valamikor én is ott kezdtem. Azt kaptam el az apámtúl, mikor mögházasodtam, oszt mögéltünk rajta, mert szerettünk dolgozni, én is, az asszony is. Ez a titka mindönnek. Hogy az embör ne csak a hasát tömje, hanem mikor ott az ideje, fogja mög a dolog végit, oszt csinálja, az istenit neki. Egészen belemelegedett a beszédbe, öklével az asztal fehérre sikált lapját veregette. Nagy kerek arcának gyűrődéseiben verejték gyűlt össze. Ferit meglepte, hogy milyen beszédes lett egyszerre az öreg, s a lelkesítő szavak után olyanféle érzés motoszkált benne, hogy itt nincs egészen rendben minden. De ez csak egy pillanatig tartott, s a kíváncsiság kerekedett felül. – Beszéljünk már arrul is, mi bért kérne gazduram a fődért. 67

– Beszéljünk! – bólintott Barta, s lehajtott még egy pohár pálinkát. Sokáig krákogott, amíg meg tudott szólalni újból. – Volt az már két mázsa ötvenért is kiadva. Feri elhúzta furcsán a száját, mintha savanyú uborkába harapott volna, s gyöngyözni kezdett a homloka. Ő két mázsát számított a kistanyáért, amelyiknek sokkal jobb a földje, s azonkívül itt fekszik a falu alatt egy hajításnyira. Nem bolondult meg, hogy ezért a rossz földért két és felet adjon. Barta elnézett a feje fölött a füstfelhőn át a falra, ahol a tarka mázos agyagedények lógtak. – Nem mondom, az utóbbi időben már valamivel kevesebbért kelt ki. – Oszt mennyi volna az a kevesebb? – kérdezte Feri bátortalanul, szinte reménytelen hangon. Barta jobbra, balra ingatta nagy fejét. – Kettőharminc, kettőnegyven, kettőhúsz, mikor hogy. De bizonyos, hogy kettőnél alább sohase adtam. Feri sokáig hallgatott. Érdemes tovább beszélnie vagy hagyja itt? – Sok! Még kettő is sok! – jelentette ki határozottan. – Nem sok az, pláne, ha azt vösszük, hogy a legelőért nem is köll búzát adni. Mögelégszöm negyven csirkével mög egy százötven kilós hízóval. Feri töprengett, számítgatott. – Húsz mázsa búza, jó két kocsi búza… Mög a csirke, mög a disznó. Kint az ablak alatt megszólalt az asszony. – A libát nem is mondja, mög a rucát, mög a csutkát a tehénnek. Hát ne adja már oda egészen ingyen! A gazda félig az ablak felé fordult. – Sor kerül mindönre, csak te né szólj bele! – intette le az asszonyt, de az nem hallgatott. – Ott az a nagy gyöp, mennyi aprójószág fölnő azon! Aztán a Dögtiszába a rucák, libák mögélnek akkor is, ha egy szöm önnivalót se kapnak. Maga mindönt elengedne? Tavaly a csirke is ötven volt. Ha mindég csak lefelé mögyünk, hova jutunk akkor? – Hadd már abba, ugyan – szólt Barta erélyesen. – Nyakamon a fejem neköm is. Mit beszélsz annyit! Csönd támadt, csak a legyek zizegtek. Az asszony kiöntötte a tálból a koppóvizet. Feri felállt. – Két mázsa búzát adok átaljában a szántóért. Haggyuk a sallangokat. – Na, ezt ugyan mögriasztotta az asszony – gondolta haragosan Barta. Hogy nem tud állni ilyenkor a szája! Mit okoskodik avval az aprójószággal! Még elront mindönt. Neki a búza a fontos, s ha megadja a két mázsát, meg lehetnek elégedve. Volt az már egyötvenért is kiadva… Viszont, ha az aprójószágról teljesen lemond, nem lesz nyugta egész évben az asszonytól. – Ha elmégy… akkor nem alkuszunk mög – mondta, de nem állt föl. Kiverte pipájából a hamut a markába. – A búzából nem engedök, de az aprójószágrul beszélhetünk. – A negyven csirkét mög a disznót nem vállalom! – Feri néhány lépést tett az ajtó felé, de ott féloldalával a gazda felé fordult, hogy a választ megvárja még. – Tarthatsz libát, kacsát mög pulykát amennyit akarsz. Jól mondta az asszony, ott az a nagy gyöp mög a Dögtisza is. Szénát nem kívánok a legelő után, pedig kétször is mög löhet kaszálni. Gyufa sercent, láng lobogott a pipa fölött, s parázslani kezdett a dohány. Vastagon szállt a füst, néhány pillanatra egészen elveszett benne a gazda nagy feje. 68

– Adok öt libát, öt rucát, ez az utolsó szavam! – vágta ki Feri hirtelen, de eszébe jutott valami: ígérget jobbra-balra, a földet még csak nem is látta. Vaktában alkuszik. – Előbb azonban mögnézöm a tanyát! A gazda megmozdult a széken. Árnyék támadt a szeme körül, mintha kellemetlenül érintette volna a Feri elhatározása. De az arca nem árult el semmi nyugtalanságot. – Hát eriggy! – Valami vésztjósló árnyalata volt ennek a rövid mondatnak, mintha ezt is hozzátette volna: ha nem bízol bennem, hát csak halogasd a dolgot, evvel a földdel is úgy jársz, mint a kistanyával. Kivöszik az orrod elől, s akkor szaladgálhatsz fűhöz, fához hetekig. – Szétnézhetsz. Nem akarlak visszatartani – szólt újból érdes hangon. – De a föld ára akkor se lösz kevesebb. Eriggy ki, oszt majd gyere el hónap. Feri most úgy érezte, belelát ebbe a nagy, hájas, ősz koponyába. Holnapra másé lesz ez a föld is. Megrettent. Sietve mondta: – Ha öt lúddal s öt kacsával mögelégszik, akkor mögírhatjuk most is a szerződést. Barta ismét nyeregben érezte magát. Hátradőlt a széken. Mosolyogva mondta. – Tíz liba, öt kacsa. Feri belefáradt a hosszas viaskodásba, ránehezedett a pálinka mámora is. Leült az asztal mellé. – Tíz liba, öt kacsa, nem olyan sok az – biztatta Barta. – Röndbe van? – Ögye mög a fene! – bólintott Feri. Az asszony megállt a küszöbön. – Én az ebéddel már elkészültem. Hát maguk, möntek-e valamire? Barta kivette szájából a pipát, fölényes gőggel ránézett az asszonyra, és azt mondta neki: – Hozz téntát, pennát, mög papirost! – s kihúzta újból az üvegből a dugót. Az asszony arcán öröm villant át, szó nélkül elcsoszogott. Künt az udvaron összefutottak a tyúkok, hangosan s vidáman rikácsoltak, káráltak, mint mikor ennivalót szórnak eléjük.

A Bíróék udvarán csöndesen susogtak az eperfa sárguló levelei. A kutya a ház keskeny árnyékában hevert, fejét előrenyújtott lábai közé dugta, szemét is behunyta. A szél a tyúkok elhullajtott tarka tollaival játszott. – Gyere Piri, gyere. Ne gondolkozz olyan sokat – mondta Feri, s türelmetlenül járkálni kezdett az eresz alatt. – Szólni kéne anyámnak – húzódozott a lány. Nem akart még néhány napig mutatkozni az utcán, amíg a verés nyomai teljesen el nem múlnak. Reggel hiába hívták a lányok a templomba is. Pedig oda igazán kívánkozott, szerette volna hallani, hogy hirdeti ki őket a pap. – Hát szólj, ha akarsz, ámbár, mire fölébred, mög is járjuk. – Holnapra nem löhetne halasztani? – Holnap én már ugarolok. A trágya szét van terítve, le köll szántani, kiszárítja a nap. Aztán gyün a kukoricatörés… Vagy az úttól félsz? Ha elfáradsz, majd a nyakamba vöszlek – nevetett, s átkarolta a derekát. – Na, vigyázzon – tolta el magától gyöngéden a lány, s kezét a kötője elé tartotta. Mióta érzi, hogy nő az új élet benne, ügyelt minden mozdulatára, még a járására is. – Befoghattam volna a kocsiba. De csak szaladtam ide hozzád, ahogy az ebédet lenyeltem, ész nélkül, mint a bolond – kacagott magát gúnyolva Feri. Piri sohasem látta még ilyen jó hangulatban. Örül a földnek, a bérletnek, a szerződésnek. Ő is örült, majdnem sírt örömében, mikor megtudta, hogy sikerült megegyeznie 69

Bartával. De ez a Feri, mintha kicserélték volna… Olyan nyugtalan, nem tud egy pillanatig egy helyben állni. Feri gondolkozott. Ha jól emlékszik, körülbelül tíz kilométerre van ide az a tanya, ez oda-vissza húsz. Tényleg sok lesz Pirinek. Ha gyalog mennének, néhány kilométert rövidíthetnének, de még ennyire sem szabad erőltetnie most… Hazaszaladjon s kocsiba fogjon? Ez nagy feltűnést keltene, s azt nem szerette. És a lovakra is nehéz munka vár holnap, kímélni kell őket… De már tudja, mit csinál. – Várj csak! – szólt hirtelen, s már indult is. Mosolyogva intett vissza a kapuból. – Mindjárt gyüvök! – s már el is tűnt. Piri szólni sem tudott, csak állt s bámult utána. A becsapódó kapura, a könyöklő kifehéredett deszkáira, kerek oszlopaira, a légypiszkos falra s a vadszőlő remegő leveleire estek csodálkozó pillantásai, miközben önmagán tűnődött. Menyasszony. Mától kezdve az. Kihirdették a templomban is. Hogy vágyott mindig erre a pillanatra, mióta felnőtt! Azt hitte, valami egészen különös, új érzés menyasszonynak lenni, s most nem érez se jót, se rosszat. Nem tudja beleélni magát az új helyzetbe, olyan hirtelen pottyant bele. Körülötte forog a világ. Feri lót-fut, szerződést köt, megy megnézni a tanyát, ő meg csak áll. Fel kellene költenie z anyját, de ehhez sincs ereje most. Pedig az anyja is megváltozott, amióta Boda Márit kiverte innét Feri, s utána nyomban megkérte a kezét. Másnap megtépték a libákat, de a tollat nem adta el az anyja, kell az ő párnáiba. Ő maga hívta el a lányokat segíteni kelengyét varrni. A szomszédasszony meg a keresztanyja eltűnt a láthatárról, nem bosszantják tovább Molnár Bálinttal. Nincs már akadály, megnyílt az út Ferihez. Mégis úgy érzi magát valahogy, mint a ketrecbe zárt madár. Mit csináljon? Mit kell csinálnia a lánynak, amikor menyasszony, amikor már nem lány, de még nem is feleség? Azok a nyári éjszakák hozzákapcsolták Ferihez, szíve alatt ott él a gyermek, s most mégis, mintha keresztúthoz érkezett volna, nem tudja merre menjen. Ha Feri mellette van, nincs semmi baj, ha megfogja a kezét, még talán az esze is megáll. Behunyhatja szemét, vakon is biztosak a lépései… De ha nincs mellette, már jönnek ezek a furcsa gondolatok. Régebben úgy el tudta képzelni az életüket, olyan szépnek, mint valami mesét, s most mintha megvakult volna, semerre se lát, ha magára marad, mint most is, olyan tanácstalan, mint az eltévedt vándor… Zajos csöngetés szokatlan hangja hallott a ház előtt. Piri egész teste megremegett. A kapu kivágódott, s Feri rontott be rajta, maga előtt tolva egy biciklit. Vidám volt, s még bent is egyre csöngetett. – Elkértem a paripát Patkóstul. Ezön mögyünk! – Mögbír ez kettőnket? – mosolygott Piri, és bizonytalanul nézett a gépre. Arcát eltakarta tenyerével. A szíve meg erősen dobogott. – Nagyon! Hármunkat is. Jó, erős gép! – felemelte a váz felső, vízszintes csövénél fogva, s odaveregette a földhöz. Apró göröngyök pattantak le, por szállt a sáros kerekekről, a vékony küllők körül. – Épp azért hoztam, hogy a harmadiknak ne lögyön baja – súgta oda s rákacsintott. Megfogta a kezét, de Piri még erősebben szorította arcára tenyerét. – Mutasd… mutasd csak! – az jutott eszébe, hogy talán az ütések még látszó nyomai miatt húzódozik az úttól. – Sömmi, sömmi! – mondogatta. Észre se löhet vönni. – Közel hajolt hozzá, s apró csókokkal hintette be a halványkék foltokat barnás piros arcán. – Bekötöd a fejed, s akkor sönki se vöszi észre. A határba úgyis kevesen járnak most. Hátuk mögött nyikorogva nyílt ki a ház ajtaja. A fiatalok elhúzódtak egymástól. Bíróné a csöngetésre felriadt délutáni álmából, s hunyorgó szemmel állt meg a küszöbön, a nagy fényességben. Bosszankodva nézett szét. Olyan zajt csapnak, hogy pihenni se tud. – Kivöttem a fődet Bartátul! – újságolta Feri, ahogy köszöntötték egymást. 70

– Igazán? – csodálkozott őszintén Bíróné, s egyszerre elmúlt az álmossága. – Délben mögírtuk a szerződést. – Csak kiadta?! – kívülkerült, s megállt néhány lépéssel a könyöklő mellett. Titokban abban reménykedett, hogy nem sikerül a bérlet, s ezzel az eljegyzés is felbomlik, vagy legalább elhalasztódik az esküvő. Ez a reménység is odavan! – Hát örülök neki – mondta fanyalogva, s a részletek már nem is érdekelték. Pedig Feri szívesen beszélt volna most ezekről is. Így azonban rögtön a kirándulásra tért át. – Kimögyünk Pirivel s szétnézünk a tanyán – mondta s megmarkolva a gép kormányát a kapu felé fordította. Hát elviszi. Ű viszi el! – tört fel hirtelen Bírónéból a keserűség. Nem lett bandagazda, kizárták még a bandából is. Már azt hitte, rendbe jön minden, s most itt ez a bérlet. Délelőtt kihirdették a templomban. Ott volt, hallotta ő is. – Hegedűs Ferenc és Bíró Piroska… olvasta a káplán érces hangon. Várta, hogy valami csoda történik, hogy elszédül a beteg káplán, mint két évvel ezelőtt, amikor úgy hozták le a katedráról. De most nem történt semmi. Hegedűs Ferenc és Bíró Piroska… Isten áldása legyen az eljegyzett párokon… Könny tódult a szemébe s lecsurgott arca mély ráncain. – Ugyan mit töritök magatokat ebbe a melegbe! Mit néztök azon? Majd láthatjátok még eleget – próbált ellenkezni még. – Most van időm. Mögjárjuk hamar biciklivel. Gyere Piri! – kiáltotta Feri vidáman, de ellentmondást nem tűrő hangon. Piri az anyjára nézett, észrevette arcán a könnyeket, s míg bent a szobában kendőt kötött a fejére, hiába próbálta megérteni, mi bánthatja… Sajnálja most tán, de mikor verte, nem jutott eszébe. Belepillantott a tükörbe, de a félhomályban nem látott az arcán semmit. – Vége, vége a lányságának, de az anyja uralmának is. Most már Ferihez tartozik, az után kell mennie, annak a parancsait kell követnie… Nemhogy örülne a bérletnek… sír… tán az fáj neki, hogy sikerült? Kitelik tőle… Hát ő nem sajnálja… most majd megtudja, hogy mit jelentett ő a háznál… most, hogy egyedül marad, megbánja még százszor, hogy megverte. Akkor ő sírt, most csak sírjon az anyja… Jókedvűen ugrott ki az eresz alá. – Hát mönjetök akkor – szipogta Bíróné, s szerette volna elrejteni könnyeit. – De vigyázzatok avval a biciklivel!... Hátha elesnének, s Piri megütné magát!... Jobban, mint ahogy neki sikerült – villant át rajta. – De nem, ezt mégse… kitörheti a lábát, kezét, s örökre nyomorék marad… Kötőjét szeme elé kapta, mintha a rémképeket akarná eltakarni vele… Mégis ottmaradt a lelke mélyén egy kis reménysugár, amikor becsukta mögöttük a kaput. A falu széléig gyalog tették meg az utat. Piri sohasem ült még biciklin, s szégyellte magát. Vasárnap lévén elég sokan jártak az utcán, s attól félt, hogy kinevetik. Így csak Feri kacagott rajta. – Nem rúg ez, mint a ló! – bal kezével a biciklit tolta, a másikkal pedig a lány kezét fogta. – Tudom, de mégis olyan furcsa – kacagott Piri, s fejét lesütötte, hogy a járókelők ne lássanak az arcába. – Mihelyt pénzöm lösz, vöszök én neköd is biciklit! Azon járunk haza. Nem köll mindjárt mindön sömmiségért a lovakat zavarni. – De én nem tudok járni rajta. – Majd mögtanítalak. Nem olyan ördögi mestörség ez. – Ő már régen megtanulta. Pesten egyszer vett is egy ócska kerékpárt, avval járt munkába, de egy munkásgyűlésen ellopták a ház udvaráról, s aztán nem volt kedve másikat szerezni többet. Akkor számtalanszor vitt rajta másokat is. Persze azok mind gyakorlott útitársak voltak. Pirivel azonban meggyűlt a baja. Ahogy a házak elmaradtak, fel akarta venni az ölébe, a vázra, de sehogy sem tudott volna egyenesen megülni rajta, görcsösen szorította a kormányt, a lábát is 71

olyan ügyetlenül s olyan mereven tartotta, hogy nem tudta használni tőle a pedált. A másik próbálkozásnál haladtak vagy tíz métert, aztán a kerék belecsúszott egy mély keréknyomba, Piri rémülten kiáltozni kezdett, de Feri idejében letette lábát a földre, s megálltak minden baj nélkül. – Így aztán majd csak kiérünk, mire lemén a nap. – Hát mit csináljak, ha olyan ügyetlen vagyok?... Én inkább gyalog mék! – Akkor mi a csudának a bicikli? Ezt is cipeljük? – Vigye vissza! – Dehogy viszöm! Gyere, próbáljuk mög. Belegyüssz ebbe té is, mint kiskutya az ugatásba. – Elmagyarázta neki, hogy egyenesen üljön, ne kapkodjon. Bízza rá magát. Megindultak, de száz méterrel odébb újból le kellett szállniok. Egészen kimelegedtek, Piri leült egy kerékvető kőre. Ferinek fogytán volt a türelme. – Nézd csak, gyün két kocsi. Gyere halaggyunk, ne lássanak itt bennünket. A kocsik a falu alatt jártak még, épp hogy kibújtak a házak közül. Hangosan éneklő férfiak s asszonyok ültek rajta. Valamelyik gazda vitte munkásait a tanyára. Piri sietve felkapaszkodott a vázra. Feri néhány izgalmas kacskaringó után egyenesbe hozta a kormányt, s most már Piri is biztonságban érezte magát, megtalálta az egyensúlyt. Az első kereket nézte, amely morogva gurult az úton, kétfelé vágta az elébe kerülő göröngyöket, s messze elrúgta a köveket. A fák gyorsan maradoztak el mellettük az út két oldalán. Erős, hűvös szél fújta az arcukat. A tarló és a sárga kukoricatáblák visszafelé futottak, sok helyen már fel is volt törve a föld, s a mély barázdákból nyulak ugráltak ki. Valamivel kintebb, ahol a nagygazdák birtokai kezdődtek, a szép fás tanyák mellett, a kukoricaföldön most is dolgoztak. Egy jókora gyöpön, amelynek széle kiért az útra, apró legényke teheneket, disznókat őrzött, s mikor a közelébe értek, kifutott az útra s megbámulta őket. A lány kendője úgy lobogott a szélben, mint valami tarka zászló. A nap a hátukat sütötte, árnyékuk előttük futott az úton, s Feri olyan gyorsan hajtott, mintha utol akarná érni, hogy elgázolja. Mintha maga mögött akarta volna hagyni egész eddigi életük minden árnyékát. Szemük előtt kitárult a végtelen tér, a láthatáron a Tisza nyárfái, füzesei kékes ködbe burkolództak. Fölöttük az égen csipkés szélű bárányfelhők libegtek, a nagy csöndességben csak a biciklikerekek mormogása hallott s a tücskök muzsikája az útszéli árkokból. Az egyik dűlőről kocsi kanyarodott a műútra, s szembe jött velük. – Álljunk mög, amíg elhalad – ajánlotta Piri. Szoknyáját elöl felhajtotta a szél, meztelen villogott a térde, s be akarta takarni az idegen szemek elől, de amíg fent ült, nem merte elengedni a kormányt. – Ki tudjuk azt kerülni, elég szélös az út – mondta Feri, s hajtott tovább sebesen, de közben átpillantott a lány vállain s azonnal látta, mi a baj. Kis ideig még ott legeltette szemét a fehéren villogó, gömbölyű térdeken, de aztán megállította a gépet. – Egészen összezsugorodott a lábam… De ez mög Kürti! Nézze csak! – mondta Piri. – Nem baj, majd kiegyenösítjük, ha kiérünk – kacagott Feri, s megveregette a lány vállait. Érezte, hogy ágaskodik benne a férfiúi indulat. A kocsin tényleg Kürti ült, a Barta bérlője. – Tán éppen hurcolkodik? – kérdezte Feri, ahogy összeköszöntek. Az ember a nagy zörgésben nem értette jól a szavakat, s megállította a lovakat. – A bért viszöm Bartának – tömzsi orrával erősen szipogott, mintha valami rossz szagot érzett volna. – Nem tudtam megalkudni Vargáékkal, nagyon sokat kértek, három mázsát holdanként, így oszt maradtam ezön a tanyán. – Ezön? – Tegnap délután volt ideki Barta, s kivöttem újból a földet. – Kivötte? – Ki én, a tavalyi bérért. Nem engedött sömmit a vén zsugori. – Neköm mög azt mondta máma, hogy másnak adta ki… Kun Pistának! 72

– Hő, az istenit! – kiáltott rá Kürti a legyek miatt nyugtalankodó lovakra. Káromkodott, ritkás, sörteszerű bajuszát tépdeste s a kalapját fellökte a fejebúbjára. – Fene azt a fortélyos eszit! Ugyan melyönknek hazudott? Na, majd mögtudom én most, de ha tényleg másnak adta ki, hát széthasítom azt a nagy tökfejit! – megsuhogtatta az ostorát és sietve elköszönt. Feri sokáig mosolygott rajta és az egész eseten. Nyilvánvaló, hogy Barta őt is félrevezette, de most valahogy nem tudott haragudni rá. Maga elé vette újból a lányt, s nekiiramodott az útnak. Nemsokára letértek a köves útról a dűlőre, amelynek göröngyös talaján sokkal nehezebben gurult a gép. Folyton kerülgetni kellett a kocsik által vájt gödröket, kátyúkat, nagyokat zökkentek, szinte nyögdécseltek a kerekek. Kis idő múlva balról elmaradtak a tanyák, az uradalom földje kezdődött. Fák sorakoztak az út szélén, magas, vastag derekú, idősebb akácok, sűrű bokrok burjánzottak alattuk. Ez az élő sövény elzárta a kíváncsi szemek elől a birtokot, mint valami fal. Jobb felől egy keskeny sávon még tanyák álltak, de túl rajtuk, megint uradalmi birtok volt a föld egész a Tiszáig. Három évvel ezelőtt Feri is aratott ezen a táblán, a táj azóta nem változott, de most mégis egészen új volt előtte. – Messze van-e még? – nyugtalankodott elöl Piri. – Látod? Ott a Holt-Tisza töltése… ha átkelünk a vízen, fél óra múlva találunk egy nyárfát. Olyan magos, hogy a föllegök mögakadnak a högyin. Hát onnét már nincs messze. – Ne bolondozzon mán! Eddig nem is beszélt a Tiszárúl. Nincs is olyan nyárfa. Ha van, akkor mög nem a mi határunkban áll. Feri nevetett s egy beleütköző bogár miatt behunyta szemét egy pillanatra. Ezalatt az első kerék ráfutott egy gyerekfej nagyságú lapos göröngyre, s a gép megcsúszott. Ha idejében ki nem nyújtja a lábát, felborulnak. – Nem ülök föl többet! – toppantott Piri mérgelődve, s előre szaladt az úton. – Nem én, ha a világ végéig köll is gyalogolni. A derekam is fáj már. – Hát jó! – hagyta rá Feri. – Egyszer lögyön neköd is igazad. – Jobb kezével a kormányt fogva gurította maga mellett a gépet. Kisebb-nagyobb tanyák váltogatták egymást, azokat nézte, s találgatta, melyik kié lehet? De a gazdák nevére már nem emlékezett. A legtöbb táblán meglátszott a hanyag bérlők gondatlan munkája. A gabona helyén a tarlókon sűrű szederinda nőtt, a kukorica gazos volt és még töretlen. Minden másodikharmadik száron szomorkodott egy-egy félbemaradt cső. A lucernába befészkelte magát az aranka, a répa is csak akkorára nőtt, mint a macska feje. Más növényt nem is látott. Itt még a régi külterjes gazdálkodás folyt. A tanyák messze estek az úttól, az udvarokra nem láthatott be, de a földek után ítélve sok szépet ott se talált volna. Egyetlen tarlón látott hat szebb tehenet legelészni. Már egész közel jártak a Dögtiszához. A hatalmas nyárfák körvonalai elváltak egymástól, s idehallott ezüstös leveleik rezgése is. – Látszik-e már a tanya? – kérdezte Piri türelmetlenül. – Ez lösz az… a második… vagyis az utolsó a dűlőben. Így mondta délelőtt Barta. – Na, hála Istennek, már azt hittem, tényleg át köll úszni a Tiszán – örvendezett Piri. Képzeletét felgyújtotta a fák közt fehérlő takaros tanya. A piros cserép szinte mosolygott a tetején. Barátságosan integettek a fiatal akácok. A kertben alma piroslott és szilva kéklett a fákon. Nagyon szerette a gyümölcsöt… A tarlón sokkal kevesebb volt a szederinda, de sűrűn nőtt a tarlóvirág, amelyen méhek serege dongott, s csöndes muzsikájukkal tele volt az illatos levegő. Három tehén, két ló, öt disznó s vagy húsz kismalac legelt a bejáró közelében, egy nagyocska lány unatkozott mellettük, s kíváncsi szemmel nézte őket. – Ez a Barta-tanya? – kiáltott oda neki Feri. – Nem! Ez a Bognáréké!... A Bartáé ott túl van – felelte a vékony gyerekhang. 73

Megkettőzték lépteiket, átvágtak a tarlón, s ahogy a tanya végén a kis akácos elfogyott előlük, hirtelen megálltak a bicikli mellett. Két különálló épület szomorkodott a gyöp szélén. Mind a kettő nagyon régen nem látott meszelőt, mert csupa folt volt a faluk. Az egyik előtt széles eresz terpeszkedett, ez volt a lakóház, a másik az istálló. Mögötte két új kazal, közbül egy görbe kútágas, a ház végén pedig egy hatalmas szilfa. Egyetlen vigasztaló pont a sivár képben. – Forduljunk vissza! – kiáltotta csalódottan Piri, s érezte, hogy a sírás szorongatja a torkát. – Miér?... Hát csak nézzük mán mög, ha eddig elgyüttünk! – Feri biztató hangjába keserűség s csalódás vegyült. Este elmegy Bartához, s széttépi a szerződést. Ilyen putriba ő nem lakik, nem hozhatja ide Pirit, aki palotát is megérdemelne… Nevetnie kellett, hogy megindult a bejárón, amely a búzatarlón futott keresztül. Piri vissza-visszapillantott sóvárgó szemmel a Bognárék szép tanyájára, amely valóságos kis kastélynak tűnt fel a Barta viskója mellett. Keserű szívvel baktatott a bicikli nyomában. Valahol a tanya végén kutya ugatott, de nyilván meg volt kötve, mert nem szaladt ki elébük. A magasra fölmetszett, hatalmas szilfa alatt, az árnyékban, ahol valamivel zöldebb volt a fű, s néhány csenevész susnyó meredt ki a földből, egy szürkésbarna dombocska látszott, mintha a talaj beteges dudorodása lett volna. Ahogy közelebb értek, azt hitték, valami rongycsomó. De mikor a kutya egész erejéből csaholni kezdett, egy ember bontakozott ki belőle. Ledobta magáról az ócska pokrócot, s ijedten nézett rájuk csipás szemeivel. Aztán felvett a földről egy jókora husángot, zsíros, porszínű kalapját megigazította fején. Hátáról, melléről cafatokban lógott a piszkos ing, vászonnadrágján, egy friss szakadáson át fekete térde látszott. A nadrág szára olyan kopott volt, hogy már bokáig se ért. Piri félénken húzódott a Feri oldalához, aki jó hangosan köszöntötte az idegent. Az néhány lépést tett feléjük, ellenséges pillantásokkal méregette őket, s fenyegetőn markolta jobb kezében a súlyos husángot. Feri óvatosan eldöntötte a biciklit a gyöpön. – Ez a Barta János tanyája? – Ez! – felelte az ember kurtán. Sűrű, bozontos bajuszába ősz szálak vegyültek, arcát hónapos szakáll földte. – Maga bérlő itt? – Én vónék! – Hát akkor tögye le azt a botot… beszélni szeretnék magával. Az ember hátralépett, de alacsony, zömök termete mereven állt meg meztelen talpain. – Mér tönném? Így is beszélhetünk… Én magát sose láttam. – Megmozdult sovány arcán a sűrű szakáll, szemében valami gondolat fénye lobbant fel. – Tán csak nem a gazduram fia… a mérnök úr?... – bután elmosolyodott, s a kalapjához kapott. Feri majdnem elnevette magát, s nem mert Pirire nézni. Tiszta ing volt rajta, mellényét, nadrágját kikefélte, bakancsát megtisztította reggel, de ebben az öltözetben még senki se tarthatta úrnak. Hol él ez az ember, ha ilyen fogalma van az urakról, pláne egy mérnökről? Mikor járt utoljára emberek között, falun, városon vagy járt-e egyáltalán? Sajnálta ezt az embert, s komolyságát megőrizve közelebb lépett hozzá. – Nem vagyok én mérnök, még csak úr se vagyok. Ugyanolyan parasztembör vagyok, mint maga… Csak hát… – hirtelen elakadt a hangja. – Akkor tán valami rokona? – Rokona se vagyok… Az új bérlő vagyok! – Az új bérlő? – szemét rámeresztette, alacsony termete előrehajolt. Arcán különös mosoly vonaglott át, csodálkozás és hitetlenség volt benne. – Igen. Én vöttem ki a fődet. 74

– Kivötte? – Ki! – bólintott Feri. – Anyjuk, anyjuk, hé! – fordult hirtelen a ház felé az ember. – Gyere már, hé! – eldobta a husángot, s az eresz alá futott kiabálva. Az ajtóban egy kócos, kövérkés asszony jelent meg rongyos, kék kartonruhában. Az ember megragadta a karját, s kiráncigálta az udvarra. – Gyere csak. Nézd! – fekete, bütykös ujjaival Feriékre mutatott. – Nézd, ez az úr kivötte a fődet. Itt a felesége is, csókolj kezet neki. Mögszabadítottak a bérlettül! Piri hirtelen a háta mögé dugta mind a két kezét s fülig elpirult. – Istenöm… Szűzanyám… hát nem hiába imádkoztam annyit! – kiabálta az asszony. Összekulcsolta kezét, s foghíjas szájával rávigyorgott az égre. Az ember többször egymáshoz csapdosta piszkos, kérges tenyerét, úgy nevetett. Feri megdöbbenve nézte a házaspár furcsa viselkedését. Minek örülnek ezek? Vagy nem is örülnek, hanem őket kacagják, hogy olyan bolondok voltak, hogy kivették ezt a tanyát? Miközben ezek átfutottak az agyán, már-már rajta is erőt vett a nevetés. – Mer a dolog úgy áll – kezdte az ember, mikor a nevetést abbahagyta. – Tetszik tudni, úgy áll, hogy mink örököltünk egy kis fődet, túl a Tiszán, Józseffalván, mert odavalók vagyunk mind a ketten. Nem sok az, csak hat hold, de ott van a falu szélibe és egész kövér főd, de nem tudtunk még soha egy kapavágást se tönni benne. Tetszik érteni? Feri nem nagyon értette, de bólintott, hogy csak folytassa tovább. – Az mög úgy volt – mesélte az ember –, hogy elgyüttem ide öt éve bérlőnek. Ugye már ötödik éve? – Annyi, annyi. Épp így ősz elején költöztünk ide – szólt az asszony. – Akkor is mondtam, hogy maradjunk… – Már mögén kezdöd? Ki a fene tudta azt, hogy a te szüleid möghalnak, az én apám testvére mög belefullad a Tiszába? Mert így örököltünk… – Akkor is mondtam, hogy várjunk még egy évet, de maga nem hallgatott rám. – Ki tudta azt, hogy mi történik velük? Olyan egészségösek voltak, mint a makk, húsz évig is elélhettek volna. Kinek lött vóna türelme addig várni? – Húsz évet! Csak égyet köllött vóna. – Na most már elég lögyön, ne mérgesíts, mert… – a földön heverő husángra pillantott. – Szóval, hogy is történt? – érdeklődött Feri, hogy elejét vegye a készülő viharnak. – Szóval… – bütykös ujjaival megvakarta a füle tövét. – Idegyüttünk, oszt hogy a tanyát hat évre vöttük ki… – Kettőre is elég lött volna. Mindég mondtam. Mög se nézte a szerződést, csak ideki… – Az istenit a nyelvednek, hát egy percre se állhat!... Ha még egyet nyikkansz, bizony Isten hátadhoz támasztom ezt a husángot! – Fel is vette a földről, mire az asszony elhúzódott megszeppenve, s vakaródzni kezdett. Piri nem bírta tovább, kitört belőle a nevetés, belekapaszkodott a Feri karjába, s pukkadozva kacagott. Feri is nehezen állta a komoly hallgatást. De tudta, hogy az ember nem érti a jókedvüket, nem szerette volna magára haragítani. – Nézzünk tán szét egy kicsit. Eriggy Piri az asszonnyal! Elváltak. Az ember Ferivel tartott. Az istálló sarkánál, az árnyékban újra kezdte a magyarázatot. – Nem eresztött el ez a Barta. Hat évre szól a szerződés, addig nem mozdulhatok. Még a múlt hétön is azt mondta, amikor idekint vót. Pedig de möntünk vóna. Tetszik tudni, a saját fődünket innét nem tudtuk munkálni, ki köllött adni, egy ottani gazda használja felesbe, s 75

hogy a mérésnél sose tudok ott lönni, hát annyit ad nekünk, hogy épp az adóját kifutja… Így aztán itt köll tengődni, pedig otthon a magam gazdája löhetnék. Feri értette már, és maga is örült, hogy csak két esztendőre vette ki a földet. Hatra akarta adni Barta neki is, nagyon erősködött, hogy jobb az úgy. Hát neki bizonyosan… kevesebb gondja van vele. Ő bevasalja az árendát, s avval, hogy a bérlő belepusztul, keveset törődik. Az istállóban bűzlött a trágyával összetaposott alom, és már majdnem a jászol magasságáig szaporodott. Ősz óta, hogy a jószágot bekötötték, talán egy villával sem hordtak ki innét. A jászol olyan mélyen állt, hogy az állatok nem érték el a szájukkal a fenekét. A rácsból ették a szénát, meg a csutkát. Ott volt még most is a maradék. Az ember a padlást magyarázta, hogy az egy kicsit gyönge. Nem rak rá semmit. A gerincről hiányzik néhány cserép, a jég verte le, négy éve, nyáron. Akkora jégszemek estek, mint egy galambtojás, s azóta becsurog az eső, a gerendák is elkorhadtak. Csépléskor felment, hogy kitisztítsa a búzának, s egy helyen beszakadt alatta… Ott is volt a lyuk a közepe táján. Tapasztás lógott ki belőle, és nád, poros, füstös pókhálók libegtek rajta. – Nem mutatta Bartának? – kérdezte Feri. – Mutattam én még akkor. Egyször említötte is, hogy ad cserepet, csináljam mög. De hát a fene szeret mászkálni a tetőn. Én nem erőltettem tovább. Nem az enyém. Csinálja mög a gazdája! Az állatokat kint találták meg az istálló végén. Kiszáradt s embermagasságnyira elvágott akácfákhoz voltak kötözve, jászolnak híre-hamva se, a földről eszegették a fonnyadt kukoricaszárat. Szalma nem volt alattuk, ha elfáradtak, a felgyűlt, vastag, lucskos ganéba kellett lefeküdniök. A tehénnek egyik szarva hiányzott, háta görbe, s a bordái egytől egyik látszottak. Mellette a borjú csak akkora volt, mint egy nagyobb komondor, s csak a két lila szeme világított a ganéból. A ló lehetett vagy huszonöt éves, alig tudott harapni hosszú fogaival, hátsó lábait kivágta az istráng, a véres, fekete húsban férgek nyüzsögtek. – Ennyi a jószág? – Ennyi… Vagyishogy van még egy kocám négy malaccal. Legelnek valahol. Gondolom a kukoricát szüretölik. – Nevetett, rossz fogai sárgán fénylettek a lompos bajusz mögött. – Mikor ide költöztem, vót neköm másik lovam is, de harmadéve mögdöglött. Ott ástuk el a csontjait a kukoricaföld sarkán. A másik tehenet már előbb eladtam, olyan kicsi termésünk volt abban az évben, hogy másképp nem tudtam vóna kifizetni az árendát. De nem is sajnáltam, nagyon kevés itt a takarmány annyi jószághoz. A tarló széléhez értek. Feri lehajtott fejjel bandukolt a szürke, göröngyös földön. Sovány talaj, sekélyen szántva, s mintha nem is boronálták volna el. A tavalyi csutka töve mind benne volt. Olyan kemény, hogy a nyomuk alig látszik, pedig itt is volt eső most. Ritka tarló, a gaz elég sok, de az is csenevész. Szikes talaj, azért olyan hamuszürke a színe. Az őt felé már sokkal feketébb és porhanyósabb is, a töltés közelében meg sárgás, homokos. A kukoricaföld pedig egészen jó, fekete. A fene látott még ennyiféle földet ilyen kis darabon. – Mennyi búzát teröm ez? – Négy-öt mázsát. Ez az átlag. Ha nagyon jó idő jár, akkor a hetet is mögadja. Árpábul se fizet többet. Kukoricábúl mög tíz-tizenöt mázsát holdanként. Mikor hogy… – Hányszor szokta kapálni? – Először ekézzük, s aztán mögütögetjük kiskapával is, de nem az itt a feneség, hanem, hogy milyen fődbe kerül. Most a legjobb jutott neki, talán mögadja a tizenöt mázsát. A kukoricában kötésig ért a gaz. A szár törpe volt, de egy-egy cső akadt mindegyiken, zörgött már, mint a csontváz, régen le kellett volna törni, még az eső előtt. Azóta csak aszalódik rajta a szem. Mi a fenére vár? 76

– Ki van adva harmadábúl a fele, s addig nem akartam hozzákezdeni, míg nem gyün a gazdája – magyarázta az ember, mintha megérezte volna Feri bosszankodását. Túl az úton folytatódott a jobb föld, de az már az uradalom tulajdona volt. Átballagtak a tanya mögé, a legelőre. Repedezett, szikes talaján a ritkás fű tarlója olyan száraz volt most az eső után is, hogy fel lehetett volna gyújtani. Ez csak akkor teremne szénát, ha vizet engednének rá. – Egy kocsi szénát köllött beadnom – szólt az ember. – Nem állítom, hogy mindön évben sikerült rúla összekaparnom. Feritől egy süldőt kért Barta érte. Ha ezen a legelőn felnő, be is adja majd. – Mi bért fizetött maga itt? – Százötven kiló búzát holdanként. Aztán két mázsa árpát meg öt mázsa kukoricát átajjába. Vót még harminc csirke, mög öt liba is. Neki árpát és kukoricát nem kell adni, viszont a búza két mázsa s az aprójószág is jóval több. Jól felsrófolta Barta a bért. Milyen marha is volt, hogy látatlanba kivette. De hát evvel is tanult. Ilyet nem csinál soha többet! Az ember észrevette, hogy töpreng valamin, s attól félt, hogy a látottak után elmegy a kedve a bérlettől, s neki maradnia kell. Dicsérni kezdte hát a földet. Nem olyan rossz az, amilyennek most látszik. Tavasszal kell megnézni, amikor minden csupa zöld. Ő is akkor látta először. Akkor más képet mutat. Meg lehet ezen élni, hisz ő is megélt öt esztendeig. Elhallgatott, s fejével a töltés felé intett. – Ott a víz! – mondta suttogva, s hamisan hunyorgott a szeme. – A Dögtisza, ahogy mifelénk nevezik. – Az uraságé! – legyintett Feri. – Nem baj az. Az embör mögegyezik a vadőrrel. Dug neki néha egy pár csirkét, egy üveg pálinkát. Nem látja az mög soha, hogy mikor halászunk. Hal mög van annyi, hogy csak úgy nyüzsög benne. Eccör mögmerítom a hálót, annyit fogok, hogy egész napra elég. Az uradalom sohase halásztatja. Akkora potykákat szoktam fogni ott a füzesök alatt, mint a karom, két-három kiló darabja. Tavasztul őszig, amíg a víz be nem fagy, jóformán ebbül élünk. Közelebb húzódott Ferihez, s még csöndesebbre fogta a hangját. – Osztán a tüzelő is kikerül a füzesökbül. Az is tilos, de ott rohadna úgyis a sok gally, a fene se szödi össze. Csak jóba köll lönni a vadőrrel, befogja az a száját. Feri mosolygott. Most még világosabban látta, mért ilyen elhanyagolt itt minden. Ő gazdálkodni szeretett volna, nem pedig halászni a tilos vízben, s gallyat lopkodni. De azért hálás volt a felvilágosításért. Mit lehet tudni, hátha ő is rászorul még a halra meg a gallyra. – Mennyi eső jár erre? – kérdezte, amint befelé haladtak a szemlélődésből. Az ember zavartan pislogott apró, csipás szemével. – Ha átázik a kalapom, akkor sok, ha nem, akkor kevés. Feri hangosan felkacagott. Az évi csapadékmennyiségről szeretett volna megtudni adatokat. – Látott maga már esőmérőt? Az ember elgondolkozott, s közben az állát dörzsölgette. – Eccör… eccör… láttam egyet, de az nem a vót. Feri száján nagy erővel tört ki a nevetés, az ember nem tudta, milyen tréfásan hatott a válasza, csak mosolygott kényszeredetten és szégyenkezett. Zavartan méregette Ferit, amíg befelé haladtak. Piri az udvaron ácsorgott az asszonnyal. Körülöttük öt apró gyermek ugrándozott. Maszatosak voltak, mint a malacok s meztelenek, csupán a legidősebb leánykán volt egy 77

rongyos ing. Lábuk, térdük, kezük fekete a retektől, kócos, szőke hajukba szalmaszálak vegyültek. Mind az öt apró száj azt kiáltozta: – Éhös vagyok, édösanyám! – Most öttetök, mit óbégattok itt! – suhintott közébük az asszony a kezében levő piszkos törülgetőronggyal, mire azok szétrebbentek, de a kiáltozást nem hagyták abba. – Keressétök mög előbb a disznót a kukoricába. Akkor majd lösz könyér. Olyanok, mint a sáskák, mindön órába önnének. A gyermekek elhallgattak, egymásra bámultak, de a legkisebb ismét elkezdte a kiáltozást, és utána kórusban a többi. Nagy hasukat kidüllesztve topogtak vékony lábaikon, s most már sírásra fogták a dolgot. Az asszony elhessegette őket a ruhával, mint a legyeket szokás, s rájuk ripakodott: – Na, elmöhettök fürödni! Tudom azért bömböltök itt. Fogjatok halat is, ha tudtok. Az öt pár vékony lábszár elrobogott. Sikoltozva, egymást jókedvűen lökdösve, tépve, taszigálva futottak keresztül a legelőn és fel a töltés oldalán. – Nem félti űket, hogy belefulladnak a vízbe? – kérdezte aggodalmasan Piri. – Fenét! A legkisebb is úgy úszik, mint a hal! – legyintett az asszony. Feri ekkor érkezett oda az emberrel. – Kerüljenek már beljebb – mutogatott a ház felé széles karmozdulattal. – Odabe hűvösebb van! Feri még idejében észrevette Piri arcán a kétségbeesett tiltakozást. – Előbb kisétálunk arra a part felé, majd aztán… Megfogta a Piri kezét, s elindultak gyorsan, hogy eszükbe ne jusson követni őket… A töltés tetejéről Feri visszafordult. Innét a magasból jobban áttekinthette az egész birtokot. A tarló szikes foltjain bizonyosan víz áll tavasszal. A legelő menedékesen terült el, mintha az alsó szélét felemelte volna valami roppant erő. A ház végén gyümölcsöskert lehetett valamikor, most néhány öregebb fa állott csak rajta. Azokat is bánthatta a víz, meg az akácokat is… Az udvarról a házaspár elhúzódott valamerre, a jószágokat az istálló takarta el, olyan árva volt most ez a tanya, olyan elhagyott, mintha senki se lakná. – Ugyan mit néz még mindég rajta – szólt keserűen Piri. – Ezön a nyomorúságon. Feri rápillantott. Az arca ugyanolyan dúlt volt, s ugyanaz a kétségbeesés ült rajta, mint amikor az anyja megverte és hozzáfutott. Önkénytelenül elnevette magát. – Maga csak nevet, folyton nevet. Nem tudom, mi ütött magába tegnap óta. Mintha folyton az angyalkáját látná. – Hát azt látom! – kapott feléje mohón Feri, de a lány kisiklott a kezei közül, lefutott a töltésről az ártérbe. Feri utána iramodott s el is kerülte hamar. Becsörtetett a fűzfák közé, és nem állt meg, csak a víz partján. Piri botladozva követte a magas, sűrű gazban. Lihegve és kipirulva ült le egy odvas fűzfa tövébe. – Olyan szomorú vagy, mint a fancsali feszület – nevetett rá Feri s lehasalt mellé a fűre. – Minek örüljek? Annak, amit láttam?... Tán még tetves is az az asszony! – undorodva fintorgatta az orrát. – Olyan az a szoba, mint az istálló, a konyhában bokáig ér a szemét, tegnapelőtt sütöttek kenyeret, és a maradék szalma még most is ott van a kemence előtt. Az előte az ajtófélfánál, majd körösztül buktam rajta, az ablak tele légypiszokkal, mintha évek óta nem takarították volna. A fal mellett egy csomó mosatlan edény, rossz volt ránézni. A falakon csak imitt-amott van mész, éppen olyan ronda belül is, mint kívül. Áttüzesedett az arca, mély lélegzetet vett, és így folytatta: – A szoba se különb, még tán olyanabb. A földje gödrös, mintha disznók túrták volna föl, aszonta az asszony, három éve, tavasszal fölfakadt a talajvíz, egy hétig nem mertek bent aludni, akkor vályoggal rakták ki, hogy járni tudjanak rajta. Beletaposták a sárba, azóta is úgy 78

van, még föl se mázolták. Nincs homok, mondta az asszony. De söprű csak volna – gondoltam, mert ott is bokáig ért a szemét. És az ágyak!... Szalma van bennük, mög egy csomó gúnya, amit épp nem viselnek, azon fekszenek. Egyikbe az öt gyerek, a másikba ük ketten. Takarót, párnát nem is láttam. Olyan büdös volt ott bent, hogy a fejem is megfájdult. A kemence elég jó állapotban van, de a szennyes ruhát a kuckóban tartják. Szekrényük nincs, csak egy sifon, mög egy rossz asztal és kanapé a sarokban. Még nem láttam ilyen lakást, pedig mi is a Szögénysoron lakunk. Iszonyú! Eltakarta szemét a tenyerével. – Hát még a kamora! A lisztös láda födetlen, beleugrálnak a tyúkok. Az egyik sarokban búza, a másikban árpa, csak úgy a földön… Így tartani az Isten áldását! Tyúkjuk elég sok van, több, mint száz, ahogy az asszony mondja, harminc libájuk, mög huszonöt kacsájuk kelt az idén. Azokat nem láttam, egész nap vizön vannak. No, és a gyerökök! Látta, hogy néztek ki! – hangja elakadt, s nem tudta visszatartani a könnyeit. – Ilyen helyre akar kihozni engöm? Feri közelebb húzódott hozzá, és megfogta a kezét. – Hát azért ne ríjj! Elmönnek vissza a falujokba és velük eltűnik a piszok, a büdösség, a hanyagság, a lustaság. Kitakarítjuk a tanyát! – Nem löhet azt kitakarítani soha. Össze köllene dönteni és újra építeni az egészet! – Majd kigyüvünk Rozival és röndbe töszünk mindönt, hogy rá se ismersz. Addig neköd nem is köll kigyünnöd. Jó lösz? – megcirógatta szomorú, könnyes arcát s megcsókolta. De Piri még nem békélt meg a sorsával. Feri nem akarta tovább keseríteni avval, amit ő látott az istállóban, a jószágnál és a földeken. Csak annyit mondott: – Aki így gazdálkodik, nem is érdemöl más sorsot! Ezök öt év alatt nem csináltak ögyebet itt, csak azt az öt gyerököt. Piri kuncogva fölnevetett, de aztán vésztjósló hangon megjegyezte: – Majd ránk is azt mondják, ha… – Ne félj te attul! – vágott szavába Feri, és eszébe jutottak az öreg Barta szavai: „Nagyon szeretni köll a földet annak, aki ott mög akar élni.” Az árendát felsrófolta a vén betyár, de ebben az egyben igaza volt: szeretni kell a földet, és tudni kell gazdálkodni rajta. – Sokfelé mögfordultam az országban, s egy nyáron – akkor még aratni nem jártam haza nyaranként –, nem is olyan rég, öt éve éppen, kint dolgoztam a csepeli szigetön. A gazda bolgár származású, s a birtoka csak akkora, mint ez a mi bérletünk, de valóságos aranybánya. Paradicsom. A faluban övé a legszöbb ház… Nem is a föld az ő titka, hanem a szorgalom. Mert az az embör szorgalmasabb volt a hangyánál. Gabonát és kukoricát is termelt, de a föld legjobb részein zöldségfélét. Persze közel van Pest, könnyű eladni mindönt. Itt ezt nem löhet, mert messze van a város, de magvakat lehet termeszteni, zöldségmagvakat, mög borsót is, majd kitapasztaljuk… Szóval ott mögtanultam én, hogyan löhet jól mögélni a földbül. Piri arcán felszáradtak a könnyek, bizakodó arccal tekintett rá. – Ezt a bolgárt eddig nem is mondta. – Ó, sok mindön van még, amit te nem tudsz – mosolygott rá Feri. – Voltam én kőműves, de még ács is. Magam is föl tudnék építeni egy új házat. Úgy kijavítom én ezt a tanyát, möglásd, olyan lösz, mint egy palota. – Palota?... – kacagott Piri. Olyan komikusan hatott most ez a ritkán hallott szó. – Putri lösz ez mindég, akármit csinál vele. Vályogfalú putri! – Ráhajolt és belecsókolt hevesen a szájába, hogy Feri nem tudott szólni. – Putri! Azért is putri! – incselkedett vele, de minden szó után megcsókolta a száját. – Putri, putri, hát lögyön putri, ögye mög a fene! – kiáltotta Feri. 79

Kacagtak mind a ketten sokáig. A víz sima tükre s a boglyas hajú fűzfák nevetve dobálták a hangjukat, mint valami színes labdát. A jegenyéken vadgalambok búgtak, a terebélyes lombokon reszketve suhogott a sárguló levél. A nap fehéren izzott a felhőtlen égen, a levegőben muslincák tömege táncolt hangtalanul. Feri kibontakozott a lány karjai közül, és homlokát törülgette a tenyerével. – Meleg van itt nagyon. Piri hátrasimította a haját, térdeire húzta szoknyáját. – Pedig már szeptember vége felé jár. – Ásított s tovább heverészett a magas, száraz fűben. – Fürödjünk mög! – szólt Feri és már tette is le a mellényét s utána az ingét. Bronzszínű bőrét, izmos karjait, széles mellét beragyogta a napsugár. – Nem, én nem fürdök! – mondta Piri, és fejére kanyarította a kendőjét. Feri tovább vetkőzött. – Ketten vagyunk, nem lát sönki. Mit félsz? – Szeretett fürdeni a szabadban, s már hosszú idő óta nem volt alkalma rá. Aratás előtt volt utoljára a Tiszán, nem itt, hanem az élő folyón, ahol a komp jár a túlsó partra. S most úgy vonzotta a víz, hogy nem tudott ellenállni. – Hát nem gyüssz? – kérdezte újból, mikor már csak a fekete glottgatya volt rajta. – Piszkos a víz, csupa zöld… – A közepe tiszta – kiáltotta Feri, és eliramodott a menedékes parton. Bokáig járt a puha homokban, amely szinte égette a talpát. A víz szélét sötétzöld hínár borította, s iszapos volt a feneke, térdig elmerült benne, de távolabb talált egy helyet, ahol szilárdabb volt a talaj. A nap éppen oda sütött, s olyan volt a képe az állóvíz tükrében, mint valami izzó, fehér karácsonyfa, vakítón ragyogott minden kis ága, levele. Majdnem átérte a meder szélességét, s ha mozdult a víz, ha a szél fodrokat fújt a hátán, millió apró csillogássá töredezett szét, de körvonalai akkor is megmaradtak. Belevetette magát a folyóba. A langyos víz jólesően simogatta bőrét. Erős karcsapásokkal beljebb úszott a közepe felé, ahol már nem érte a talajt a lába, és érezte a víz hidegebb rétegeinek áramlását. Nem volt széles a folyó, hamar átjutott a túlsó partra, a szigetre, a fák árnyékába. Ledörgölte testét homokkal, aztán újból lemosta magát. Közben arra gondolt, hogy el fog felejteni mindent, ami a tűz óta történt, szülei tragédiáját, az aratóbandát, a tiszttartót, az uradalmat, Angyal Mihályt s a gyújtogatót, akit eddig hiába keresett… Nem keresi tovább, nem gyanúsít senkit, nem emészti magát. Új életet kezd, megházasodik, itt a bérlet, gazdálkodni fog és fütyül az egész világra… Felfrissülve, megújult erővel gázolt bele a mélybe. Sokáig úszkált a közepén, felhaladt egész a kanyar felé, azután visszafordult. – Hahó!... Hahó! – kiáltotta, száját a víz színén tartva, hogy a hang messze elfusson és elérjen Pirihez. Közben valami hínár tekerődzött a bal lábára, olyan erősen, hogy hiába rángatta, nem tudta elszakítani. Megpróbált leállni, talpa alatt érezte a folyékony iszapot, de a szilárd talajt nem érte el. Hátrahajtotta fejét, s így egy ideig a felszínen tartotta magát, csapkodott a tenyerével, rángatta a lábát, de közben egyre mélyebben fúródott a hideg iszapba. Az ég, a felhők, a fák, a szürke fodrok, a fénylő nap hirtelen eltűntek, feje fölött összecsapott a víz… Szeme előtt sötétvörös pontok táncoltak, érezte, hogyha most elengedné magát, örökre eltűnne az iszapba. Egy pillanatig, mintha kívánta volna a halált, amelynek hideg, nedves marka már a torkát szorongatta. De egy hatalmas lökéssel felszínre vetette magát. Feri! Feri! – hallotta mindjárt a Piri kiáltásait. A hínár még mindig a lábán volt, s a Piri hangja egyre kétségbeesettebbé vált, pedig talán nem is látta, milyen baj fenyegeti. Hirtelen teleszívta tüdejét levegővel, lebukott a víz alá, megkereste a hínárt, belemarkolt, s néhány hatalmas rántással sikerült széttépnie a vastag szálakat. 80

– Hahó! Hahó! – kiáltotta a lány felé. A visszakapott szabadság, a győztes erő örömével csapkodott karjaival a vízben, de arcán ott ült a pillanatnyi rémület nyoma még akkor is, amikor a homokos parton kilépett a vízből. – Kicsit elszunnyadtam itt, s azt álmodtam, belefulladt a vízbe. Azért kiabáltam – mosolygott duzzogva Piri, de még most is remegett a hangja. – Hogy álmodhatsz ilyen csacsiságot! Csak egy hínár tekerődzött a lábamra, s azért buktam a víz alá. – Nem akarta elmondani, milyen veszedelemben forgott, de jólesett hallania, hogy a lány megérezte, és álmából is fölriadt ösztönösen. Ilyen lányért érdemes élni, érdemes visszafordulni a halál kapujából is… Csönd volt. A víz alig mozdult. A túlsó partról a fák árnyéka mélyen belenyúlt csillogó tükrébe. Valamivel távolabb a nád közül verebek röppentek föl. A szél szelíden hajtogatta a fűzfák szőkülő haját. A nyárfákról aranysárga levelek peregtek a vastag avarral, száraz fűszálakkal borított földre. Mire visszatértek előbbi helyükre, Feri testéről felszáradtak a vízcseppek. Nagyon jó volt a víz. Mintha újjászülettem volna – nyújtózkodott ki a földre heverve, s megropogtatta erős csontjait. – Sajnálhatod, hogy nem fürödtél. – Majd máskor! – szólt Piri, és mellételepedett. Hátán még ott vannak a verés nyomai, és nem akarta, hogy Feri lássa. De különben is az asszonyok meg a lányok nem szoktak a szabadban fürdeni. A meleg napban sütkérezve Feri a kék eget bámulta, s közben egy kép elevenedett meg előtte, a Duna-part képe, messze Pest fölött, ahova vasárnaponként, magafajta szegény munkások jártak fürödni. Egy nyáron ő is kijárt oda, nem egyedül, hanem egy lánnyal, aki zöld fürdőruhát viselt, s együtt lubickolt vele a vízben. Ha lefeküdt a fűbe, olyan volt, mint a levelibéka. A nevét már elfelejtette… Rég volt s jó, hogy nem szerette jobban. A lányt elnyelte a nagyváros, utoljára valamelyik mellékutcában találkozott vele egy este. Ott állt egy lámpa alatt több lánnyal, akik ilyenkor ellepik az utcasarkokat, mint az esti pillék… Átkarolta Piri derekát, s ahogy rápillantott szép, kerek arcára, azt gondolta: Mennyivel tisztább ez a lány, ha nem strandol is!... Megcsapta valami forró lehelet, karjai erősen ráfonódtak a lányra, ráhajtotta fejét és megcsókolta a mellét ott, ahol legjobban feszült rajta a ruha. – Majd máskor – sóhajtotta lihegve Piri. Most, amíg menyasszony, legalább jónak kellene maradnia. De már forrt az ő vére is. Felült, hogy úgy talán könnyebb lesz ellenállni a vágynak. – Csípnek a szúnyogok – mondta mosolyogva, s kezével a lába körül hadonászott. – Alszanak még azok ilyenkor – nevetett Feri. – Akkor valami hangya vagy bogár… – fel akart állni, de a Feri karja visszatartotta. Leült hát újból, s belenevetett a legény égő szemébe. – Csak a bogarat akarom mögkeresni. Azt a nagy fekete bogarat – súgta fülébe lázasan Feri, amint kezével a szoknyája alatt kotorászott. Kacagva dőltek el a vastag, puha avaron… A hanyatló nap utolsó sugarait szórta a törpe fűzfákra s a reszkető jegenyékre. A szél nevetve bujkált az őszi lombok között. S a víz szelíden csókolgatta a part szakadozott peremét.

Olyan korán fölkelt, hogy a lustább csillagok még ott hunyorogtak az égen. Az udvaron homály volt, a tyúkok mind aludtak a fákon. A disznók is csak akkor ijedtek fel, amikor a nehéz vasekét kiráncigálta a szín alól. Fölszerelte rá a másik vasat is. Ugarolni akart, 81

s két vassal jobban halad, a két ló így is elbírja könnyen, hisz nem kell mélyre ereszteni. Megpakolta a kocsiderekat szénával, feldobta rá az ekét, s befogta a lovakat. A falu is aludt még, a kakasok ugyan ébresztgették már, de ahogy a szűk, görbe utcákon áthajtott, csak a kutyák ugatták meg a kerítések mögül. A Tisza felé veres volt az ég alja. A hajnal áttörte a felhőket, piros fénye ráloccsant a lombokra s az alacsony, mohás tetőkre. Egyik udvaron tehén bőgött bánatosan. Tegnap este, ahogy Pirivel hazatért, s a biciklit visszavitte Patkósnak, hazafelé menet Köblös szólította meg: „Tudod-e, mi újság?” Sűrű és csúnya káromkodások közt elmondta aztán, hogy Angyalt kifizette az uradalom. Nem búzát kapott, hanem pénzt. Azonnal rendezte az adósságát Ánizs úrnál. Angyal nem szólt senkinek semmit, de Vera kikotyogta, hogy még egy fél zsák lisztet is vásárolt. Késő este vitték el, a sötétség leple alatt, nehogy meglássa valaki. A banda fel van háborodva nagyon, s nem akar menni kukoricát törni az uradalomba, míg a bért meg nem kapja. Kézlegyintéssel intézte el a hírt. Neki nem volt negyedes kukoricája, nem ő a bandagazda, még csak nem is tag most már. Mit zaklatják őt ilyesmivel?! Az a jó békesség, ami néhány nap óta eltöltötte, még igen gyönge palánta, vigyázni kell rá nagyon, mert az első erősebb szél kitépheti. Hűvös fuvallat támadt kelet felől, begombolta mellén a kabátot, s ezzel mintha a lelkét is be akarta volna zárni minden külső hatás elől. Örült, hogy útközben nem találkozott mással. A tagjuk szélén a lovakat a kocsiból az eke elé fogta, s szántani kezdett. Harsogott a föld, amint az éles vas belevágott, s tépte, szelte a tarló meg a gyomok gyökereit. Az a jó háromnapos eső elég mélyen leszívódott már, de a barázda feneke még majdnem száraz volt. A lovak könnyen vitték az ekét. Nem olyan nehéz talaj ez, mint a bérlet. Most is érezte még a kirándulás furcsa, kesernyés-édes ízeit. Az elhanyagolt tanya, a rosszul művelt föld, a két rongyos, nyomorult, veszekedő ember, a maszatos gyerekek, a sovány tehén s a vén gebe képe keringett a szeme előtt, ahogy az eke után baktatott. nem bontja föl a szerződést, megtartja a földet… Sokat beszélgetett még az este erről Pirivel, és ő is belenyugodott, annál is inkább, mert nem szeretett volna még sokáig egy födél alatt lakni az anyjával. … Piri, Piri… Most is látta ijedt arcát, amint a parton állt rossz álmából felriadva, s a nevét kiáltozta. Talán belefullad a vízbe, ha nem hallja meg akkor a szavát. A szerelem és a halál – ezek viaskodtak benne, amikor a víz alatt a hínárt szaggatta… Aztán sütött a nap, sóhajtoztak az őszi lombokkal terhes fák, libegett a szoknya s pihegett a lány… Csordultig telt a szíve most is boldogsággal. Ezért érdemes elfelejteni mindent, s örökre hátat fordítani a világnak. De vajon kitérhet-e a rámért sors elől? Most úgy érezte, hogy van ereje még ehhez is. Neki már van, ahol megvesse a lábát. Ha nem boldogul ebben a két esztendőben, otthagyja azt a tanyát s átmegy a Barta másik tanyájára vagy más gazdánál próbálkozik. De most rendbe hozza az elhanyagolt birtokot, már csak azért is, hogy lássák, szeret dolgozni, ért a gazdálkodáshoz s több bizalma legyen hozzá a földes gazdáknak. ott a Holt-Tisza, annak a vizével is lehet kezdeni egyebet is annál, hogy lopkodja belőle a halat, mint az elődje. A tanító sokat mesélt az öntözésről, évek óta azt hajtogatja, hogy ott kellene kihasítani ezer holdat az uradalom területéből… Az öntözéses gazdálkodásé a jövő… Kerteket kell csinálni mindenütt… Ilyenné kell átalakítani az egész országot… A régi gazdálkodás formája, a külterjes gazdálkodás, lejárta magát, nem tudja eltartani a megszaporodott népet. Csak a sok munkát adó, sok munkáskezet foglalkoztató kertek vezethetik ki a népet a mai nyomorúságból… 82

Az ő bérlete ma az egyetlen kisbirtok közvetlenül a víz mellett. Valójában csak azért tartotta meg, próbaképpen, hogy mit lehet abból a földből kihozni jó munkával, ésszel, tudással, szorgalommal? Ha sikerül, ott lesz a példa a Szegénysor, de az egész falu előtt is… Ő megmutatja, hogy lehet, hát harcolják ki maguknak a földet az uradalomtól… Képzeletében már apró kis tanyák sorakoztak kétfelől az ő bérlete mellett a part hosszában, köztük csatornákon folyt a víz mindenfelé. A Holt-Tisza új élet forrása lett… A banda tagjait is oda lehet telepíteni, kaphat ott földet minden becsületes, dolgos ember, s akkor nem szorulnak rá többé az uradalom keserű kenyerére… De Angyal Mihályt nem fogadják be, mert az becstelen, nem is azért, mert a bandagazda szerepét elvállalta, hanem, mert a tiszttartó talpnyalója lett, eljátszotta a becsületét, elfogadta a bért a maga számára, s eltűri, hogy társai éhezzenek… Ökölbe szorult a keze az eke szarván. Már megint a bandával küszködik! Bosszankodott magára, s a barázda végén úgy belenyomta az ekét a földbe, hogy a két ló felnyögött. Ahogy a nap feljebb kúszott, lassan mind elnyelte a hajnal vörös és lila színeit. A határ is megelevenedett. Emberek érkeztek a közeli és távolabbi földekre. Trágyát hordtak, szántogattak, lucernát kaszáltak vagy a kukoricát törték. Feri mindenkinek köszönt, akinek ott vitt el az útja, de nem állt szóba senkivel. Kalapját szemére húzva hajtotta a lovakat. Jó darab friss szántás feketéllett a tarló két szélén, mikor délben Rozi megérkezett az ebéddel. – Piri bent maradt anyámmal – mondta, s a kék bádogfazekat kiemelte a tarisznyából. Úgy beszélték meg az este, hogy Piri jön ki hozzá délben, de Rozi kíváncsi volt a földre. Mikor a faluból elkerült, még sokkal kisebb darab volt, s Ferinek most el kellett magyaráznia, melyik darabot kitől, hogy s mikor vette meg az apja. Bosszankodott a lány távolmaradása miatt, de nem szívesen magyarázgatott azért sem, mert attól félt, hogy az apja emléke ismét felpiszkálja a mély sebet, amely az asztagoknál égett bele a szívébe, s csak az utóbbi napokban gyógyult be. Meglepetve érezte azonban, hogy a beszélgetés nem vált ki olyan heves izgalmakat, mint régebben. Mintha a tragédia már csak távoli emlék volna. Bátrabban kérdezősködött ezek után a másik fájó pontról, az anyjáról. – Máma sömmi baj nem volt vele. Még a krumplit is segítött mögpucolni! – újságolta örömmel Rozi. – Azért is mertem otthagyni Pirivel. – Csak az aggasztotta, hogy az anyja még mindig nem tudta, mi történt a tűznél. Legutóbbi rohama alkalmával is Ferenc bácsit követelte. Ő akkor azt találta mondani neki, hogy az uradalomban van kukoricát törni, s csak két hét múlva jön haza. Ez megnyugtatta valahogy, mert azóta nem emlegette, igaz, hogy nem is volt újabb rohama. Közben az orvos is meglátogatta, s azt mondta, csak gondozza tovább, etesse, hogy megerősödjék, mert fontos, hogy visszanyerje régi erejét. Egyszer úgyis ráébred a valóságra, s így könnyebben elviseli a megrázkódtatást, amely talán a gyógyulást is meghozza majd. Feri hitte is ezt, meg nem is. Annak mindenesetre örült, hogy legalább színre jobban van, rohamaival nem rémíti Rozit, s neki sem okoz olyan keserű fájdalmakat. – Tegnap délután itt volt János – mondta Rozi a levest kavargatva. – Az öregök nem akarnak belenyugodni abba, hogy átköltözzünk. Neköm köll már beszélni velük, úgy látszik, addig nem értik mög, mirül van szó. Ferit eddig nem érdekelte különösebben ez az átköltözés. De most már ő is szerette volna, ha lesz belőle valami. Beteg anyját nem szívesen vinné ki a tanyára, de otthon se hagyhatja egyedül. Gondviselőt kellene fogadni mellé, ami elég költséges dolog. De, ha Rozi ideköltözne, erre nem lenne szükség, két öccsét is elgondozná, amikor itthon vannak. És akkor az öreg bútorokból kivihetnek néhány darabot a tanyára. Piri szegény lány, bútort nem 83

tud hozni, legföljebb néhány darabot az anyjáéból, ha ad neki. Ő ugyan attól nem szívesen fogad el még egy fakanalat se. – Hát csak eriggy át, oszt határozzatok valamit. Neköm most már, tudod, nemsoká ki köll költöznöm a tanyára, s jó volna, ha addig dűlőre vinnétök az ügyet. – Vasárnap délután átmék, nem várok tovább – mondta Rozi. Az ura valami iskola építésén dolgozik a határban, előbb nem lesz otthon. De különben is félt ettől a találkozástól, érezte, hogy össze fog veszni az öregekkel… Aztán, hogy az ura a múltkor, de tegnap is előhozta azt a házépítést – itt eladnák ezt a házat, s ott újat építenének –, nem is volt olyan határozott szándéka már. Egyre piszkálta a képzeletét az új ház, s egyre jobban tetszett. Csak akkor esett kétségbe, ha arra gondolt, hogy az új ház a régi telken állna, az öregekkel továbbra is egy udvaron kellene élniök… Töprengve szedegette össze az edényt s tette be a kenyérrel a tarisznyába. Már indulni akart, mikor eszébe jutott a két ember, aki reggel Ferit kereste. – Búzát szerettek volna kölcsön kérni. Én persze nem adtam nekik, amíg veled nem beszéltem. – Hát ne is adj! – kiáltotta Feri elvörösödve, s a lovak nyakába dobta a hámot. – Azt köll mondani az ilyenöknek, hogy csak mönjenek Angyal Miskához, az a bandagazda. Sömmi keresnivalójuk nálam! – Jó, jó, ne kiabálj már, nem vagyok én süket! – csitította Rozi, s arra gondolt, azért dühös a bátyja, mert nem Piri hozta ki az ételt. Egész ebéd alatt olyan savanyú ábrázattal ült itt. Kissé gúnyos, de megértő mosoly volt az arcán, mikor felszedte a cókmókját s elindult hazafelé. Feri még akkor is háborgott, amikor a tizediket kerülte az ekével a tarlón. Mit járnak ezek a nyavalyások az ő nyakára? Nem tartozik ő nekik semmivel! Éhesek? Hát dögöljenek meg!... Azt hitték, Angyal Miska megnyitja nekik rögtön az eget is, ha mellé állnak s cserbenhagyják őt… Hát csak járjanak most már az Angyal nyakára. – De mit tenne ő, ha most az Angyal helyében lenne? – jutott eszébe később. – Mit? Talán nem sokkal többet, de a részt nem fogadta volna el, az bizonyos, csak akkor, ha a többinek is kiadják. Ő a banda sorsát választaná, s azt is választotta már akkor, mikor visszautasította a tiszttartó ajánlatát. Ez nem volt elég? Mit akarnak még tőle? Most szüksége volna arra a búzára, beadná árendába Bartának. Elég bolond volt, hogy otthagyta… de akkor még abban a hitben élt, hogy ő a bandagazda, s így kell cselekednie… Ha a banda kitartott volna mellette, talán most nem éheznének. Mert ő nem tűrte volna a halogatást. Őt nem tudta volna megvásárolni az uradalom. Odaállt volna a tiszttartó elé: Mi lesz már avval a résszel? Mire várnak még? – Nekünk se fizetett még a biztosító, miből fizessünk? – Nem érdekel! A banda éhezik, nem várhatunk tovább! Ha azonnal nem intézkedik, holnap eljövünk mind, az egész banda, mint aratás után, s kinyitjuk a magtárakat!... Látta, hogy a tiszttartó sápadozik, fejéhez kap, mint akkor, mikor cséplés előtt felsorakoztak az iroda elé, s homlokához röpült a tégladarab… Egészen felizgatta a sok dühös, kusza gondolat. Minden új barázdánál megfogadta, hogy kiveri fejéből a banda ügyét, de az esze egyre csak ekörül forgott, s nem tudta megállítani. Nem is Angyal Mihály, még csak nem is a tiszttartó itt a bűnös, mind a kettő szolga csak. Angyal a tiszttartóé, a tiszttartó pedig a bérlői és a bérlő?... Megállott, s hogy a gyeplő megrándult a kezében, megálltak nyomban a lovak is… A gyújtogató, igen, a gyújtogató… Az az oka mindennek… „Sajnos, apád nem tudjuk már kihallgatni, pedig a legtöbb gyanú mégis…” A tiszthelyettes mondta ezt a kihallgatáson. Nem merte végig mondani, de ő tudja, kire célzott… az apjára… Fölkacagott keserűen, s ahogy a hangját meghallotta, megijedt tőle. Most vette észre, hogy áll, s a lovak is állnak. 84

– Ne, az anyátok hétszentségit – ordított rájuk, s azok rögtön megrántották az ekét. A vas morogva borítgatta fölfelé a földet. … Miért nem kutatott tovább a csendőrség? Egy tyúk elvész, a tolvajt előkerítik a föld alól is, de most nem találnak semmi bizonyítékot… Akkor meg mit suttognak? Miért beszélgetik, hogy az apja szerepe nem tisztázódott, hogy az gyújtotta fel az asztagokat?... A káplán nem hiszi, se a tanító, se a jegyző, a banda se, senki se, mégis beszélnek. Ki bujtogatja őket? A gyújtogató?... A tűz után az első napokban várta, hogy elfogják, talán éppen ő bukkan rá. Szimatolt, figyelt, átgondolt minden apró megjegyzést. Apja tisztán állott előtte. világosan emlékszik rá, ahogy a kocsmából eltávozott s kiment az asztagokhoz. Naplementekor érkezett oda, beszélt a gépésszel, aztán hazaindult, de közben betért a Puttonyos csárdába, s megivott egy pohár bort. A falu alatt járt, mikor a tüzet észrevette. Azonnal megfordult, s rohant vissza a majorba. Ha ő csinálta volna a tüzet, nem ért volna a kocsmáig, de még az első dűlőig se, pedig a kocsma a harmadik keresztútnál van. Ha véletlenül eldobta ott az égő gyufát, vagy a pipájából esett ki a parázs, akkor se ért volna el a csárdáig. A száraz gaz rögtön lángra lobban… Jóval a csárda előtt észre kellett volna vennie… Mikor ő kiért az emberekkel, már kettő égett, aztán ő az oltással volt elfoglalva. Apja ott állt közvetlenül a lángok előtt, alig tudta hátrébb toloncolni… Aztán megvasalták a csendőrök, s elvitték a lovak mellé. Sokáig ott állt szótlanul, várva a kihallgatást, s egyszer nagy kiáltozás támadt… Az apja eltűnt a lángok közt… Miért? Miféle erő ragadta el? Az ártatlanok igazsága! Nem bírta el, hogy őt gyanúsították… Nem ezt a sorsot érdemelte harminc évi hűséges szolgálat után… Nem a csendőr, nem a tiszttartó a hibás, akik a vasat a kezére tették, hanem a gyújtogató. Az felelős mindenért… Kardos, a béresgazda sem magától költözött át most a másik majorba… Az a bűnös, akinek haszna volt a tűzből: a bérlő! Igen, egyedül a bérlő! Most már nem félt ettől a gondolattól sem… azt kellene elővenni, de hát erre senki se gondolt. Ő az ura most a birtoknak, hatalmas őr, s elrejti a gazdagság, a tekintély, a hatalom. Nincs semmi bizonyíték ellene… Az, hogy Kardos a rakodás után nem akart vizeshordót adni az asztagok mellé, hogy a gép nem állt az asztagok mellett, hogy Kardost eltávolították, – ez nem elég. A gépész és Kardos megkapta a bért, s hallgatnak, mint a sír. A bérlőt kellene megszólaltatni… Ha egyszer a keze ügyébe kerülne, ő kivallatná bizonyosan vagy belefojtaná örökre a szót… Fölkapta a fejét, s megrettenve nézett szét, mintha attól félt volna, hogy lázas gondolatait kilesi valaki. De senki nem járt erre, még a szél se fútt, a kukorica se zörgött. A lovak izzadva, lógó fejjel, erőlködve, gyors iramban húzták az ekét. Neki is vizes volt mellén s hátán az ing, arcáról csöpögött a verejték, pedig a nap már lebukott az ég alján a felhők mögé, s jó hűvös volt a levegő. A barázda végén a lovakat az eke elől a kocsiba fogta, feldobta az ekét a derékba s hazahajtott gyorsan, mintha a gyötrő gondolatok elől menekülne. Vacsora után nekifogott újból a kopjafa faragásának, s mécsvilágnál is dolgozott rajta.

A következő napok még a szántással s a kukoricatöréssel teltek el. A friss ugarra varjak serege szállt s a barázdákat vájkálta. Ha az ekével a közelükbe ért, felröppentek, nekivetették szárnyukat a szélnek, s ott libegtek jó darabig a kukorica fölött. – Kár, kár! – mondták a fekete madarak, mintha a gyötrődés hiábavalóságára figyelmeztették volna. Néha felkapott egy hantot, s feléjük hajította, mintha velük együtt a kínzó gondolatokat is elűzhette volna. De mikor már úgy érezte, fölibük kerekedik, mindig történt valami, ami visszahozta őket. Egy délután épp a lovakat pihen tette, s Pocsok Fitos, a csősz állt meg mellette. 85

– Szögény apád! – sóhajtotta a vénember hosszú botjára támaszkodva. – Tavaly még ű ugarolt itt… Rögtön elindította a lovakat, de a csősz mellészegődött, s elkísérte a barázda végéig. – Ezt a fél holdat szerette volna mögvönni még – mutatott botjával arra a beszögellésre, amely a kukoricát és a tarlót elválasztotta. – Sokat beszélt neköm rúla, mert jóba voltunk, tanúja voltam, hogy szödte össze itt a maga két holdja körül a földeket. Erre is alkudott már, s most oda is adta volna a gazdája. Feri másik barázdát fogott, s a csősz ott is vele maradt. – Új nyomozást indítottak a gyújtogató után. Kíváncsi vagyok, mire mönnek? – Hát csak szórakozzanak, ha ögyéb dóguk nincs. Én nem vagyok rá kíváncsi egyáltalán kiáltotta Feri, s közévágott a lovaknak. Úgy megiramodtak, hogy az öregember hamar elmaradt tőle. Tudta, hogy az uradalom besúgója, de nagyon elkeserítette, amit tőle hallott… Rá akarják bizonyítani apámra, hogy ő volt a gyújtogató? Haló poraiban sem hagyják nyugodni? – Torkát a düh szorongatta. De aztán, hogy jobban belegondolt, nem találta valószínűnek ezt az újabb nyomozást. Valami vaklárma csak. Talán Angyal Miska találta ki, hogy mentegethesse magát. Annak meg az uradalom adja most szájába a szót. Nem lehet hinni nekik. Annak a napnak az estéjét, amikor az ugarolást befejezte, Piriéknél töltötte. – Sokat adtál azért a földért – jegyezte meg csöndesen Bíróné. Piri nem beszélt szívesen a Feri vállalkozásáról, arról pedig, amit a tanyán látott, mélyen hallgatott, azt azonban csak kivette belőle, hogy mennyit kell fizetniök Bartának. – Nem kevés, az bizonyos – ismerte el Feri. – De hát azér ne aggódjon, nem magának köll mögfizetni. – Nem ám, tudom én azt, de az én lányom is húzza az igát. – Ne féltsön engöm, édösanyám! – szólt közbe Piri. – Szeretök én dógozni. – Nagyon elbízzátok magatokat. Kevesebb földdel is beérhettétök volna most, az első időkbe. Majd azt mondják rátok is: Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka! – fölvette a fal mellől a kisszéket, s kiült a kapuba. – Az enyim bírja – nevetett jóízűen Feri. Magához szorította a lányt, s ölelkezve, csókolódzva kisodródott vele az udvarra, az eperfa alá. – A hét végin bemögyünk a városba, a piacra – mondta később Feri. – Begyüssz velem te is. – Minek? – Sok dolguk volt a kelengyével, három varrni tudó barátnője itt ült délutánonként, nem szerette volna minden semmiségért félbeszakítani a legizgalmasabb munkát. – Hogy ne mönjek egyedül. Osztán mögvösszük a gyűrűt. – Jó! – kiáltott fel Piri, s egyszerre minden mást elfelejtett. Az ujjait nézte. Sohase volt még gyűrű rajtuk. S már azt hitte, nem is vesz neki Feri. Mert itt a Szegénysoron minden tizedik lány ha kapott, a többiek anélkül mentek férjhez. Neki már rég félre van téve rá a pénze, még az anyja se tud róla, olyan jól elrejtette. Boldogan simult a legény oldalához. – Délelőtt fölszólították a bandát, hogy mönjünk kukoricát törni az uradalomba… – Remélöm, te nem jelentköztél? – Eszömágába sincs, nem érök én most rá sömmire. De akik negyedös földet kapáltak, azok, úgy hallom, elmöntek. Eleinte pedig igen köpték a markukat, hogy amíg a bért mög nem kapják… – Mégis elmöntek – folytatódtak Feriben a lány szavai. Eddig tartott az ellenállás. Marhaság! Káromkodni kéne most, de itt Piri mellett csak nevetni tudott ezen is. 86

– A többieket avval fenyögette Angyal Miska, hogy nem vöszi be űket a bandába és napszámot se kapnak többet. Azok közül mégis sokan itthon maradtak. – Nekünk nem köll már oda járnunk – mondta Feri. – Ne is mönj, akárhogy hívnak. – Eszömbe se jut. Annyi a dógunk, azt se tudom, melyiket csináljuk. – A kelengye nagy részét már összegyűjtögették, de most mindent újra kimosnak, kivasalnak. Egy új ruhát, két új kötőt is varrnak. Az udvar végéből, a homályból a bátyja alakja bontakozott ki. Feléjük tartott. Szájában a cigaretta tüzes vége vörösen parázslott a sötétben. Ahogy megállt előttük, a banda ügyeivel hozakodott elő. – Pirinek is ott a bére, pedig elkelne most annak a kis búzának az ára. – Nem tartozik a bandához, miért avatkozik bele a dolgaiba? – bosszankodott Feri magában. Persze az anyja biztatta föl, aki az ilyen kényesebb kérdésekkel, mióta Boda Márit elverte, maga nem mer előállni. – Én már azt se bánom, ha soha ki nem fizetik – mondta Piri. – Lögyenek vele boldogok! – Szamár beszéd! – förmedt rá a bátyja. – Neköd már biztos a fejed alja – Ferire pillantott –, de akkor is mögdolgoztál érte. Ami jár, az jár! – Majd Angyal elintézi ezt is – mondta Feri. Itt a lány mellett olyan jó nyugalom áradt szét benne, hogy senki nem tudta felheccelni. – Az? Soha!! Különben sokan fenik rá a fogukat. Köblös azt mondta, ha más nem, ő mögveri bizonyosan. Az este találkoztam vele. Náluk sincs már egy kanál liszt se… Lári-fári, üres beszéd – gondolta Feri. Ámbár Köblös nem utolsó ember, híres verekedő. Sok falusi legénynek beszakasztotta már ökle az oldalbordáját. Kést nem használt soha, csak ököllel verekedett. Egyszer mégis úgy bezúzta valakinek a koponyáját, hogy majd belehalt, őt pedig fél évre leültették, de hát ez régen volt, azóta megpuhult az ökle annak is. Másra fordította a szót. – Kigyühetnél hozzánk kukoricát törni. Pista még egy utolsót szippantott a cigarettából, aztán eldobta és rátaposott. – Kimöhetök éppen, én már úgy is behordtam a magamét. – Aztán majd belesegítök én is a szántásba. – Jó, röndbe van! Mikor kezdjük? – Röggel, ha fölszárad a harmat. – Hát akkor ott találkozunk – mondta a legény, s otthagyta őket, vizet ivott a kútnál, s behúzódott aludni az istállóba. Csakhamar fölkerekedett aztán Feri is. – Szóval péntökön, de addig még úgyis találkozunk. Holnap a fosztókába hídd el anyádat – mondta Pirinek, amikor elbúcsúzott tőle…

A nap jó magasan állt, bevilágított a kukorica sűrű erdejébe is. A földön szertekúszó tökindákról, meg az eső után fölburjánzott paré leveleiről is felszívta a harmatot. Feri és jövendő sógora, Pista egymással versengve szaggatták a szárakról a csöveket. A megszáradt levelek zörögtek, zengett munkájuk zajától az egész kukoricaföld. Hogy nem volt egyedül, sokkal könnyebben érezte magát, nem gyötörték a bandával, a tűzzel, az apjával, a bérlővel s a gyújtogatóval kapcsolatos gondolatok. Pista vidám kedélyű ember volt. A banda ügyei nem érdekelték, hisz nem tartozott közéjük. Szeretett beszélni, s amíg a sorokon haladtak, tréfás történetekkel szórakoztatta Ferit. – Volt egyszer egy nagyon szögény legény – így szólt az egyik meséje. – Annyira szögény volt, hogy kölcsön köllött kérnie nadrágot is, ha templomba akart mönni, mert az övé már olyan rossz volt, hogy száz macska se talált volna mög benne egy egeret. Egy 87

szenvedélye volt csak, a dohányzás. Keresete nagyobbik felét pipára mög dohányra kőtötte, azért is volt olyan nyomorult… Hogy, hogy nem, ebbe a legénybe beleszeretött a falu leggazdagabb lánya. Nem mondom, a legénynek is tetszött a lány, mert csinos fehérnép volt, de álmába se gondolt arra, hogy mögkaphatja. Sok huzavona után az öregök is belenyugodtak, hogy éppen ez az ágrulszakadt legény veszi el a lányukat. Csak azt kötötték ki, hogy az esküvő napján hagyja abba a pipázást. Na jó, ögye mög a fene, ha csak ez a baj, hát mögígérte. Mögtartották az esküvőt. A nászéjszaka után, röggel figyeli az anyja az új menyecskét. Olyan csalódott, olyan szomorú volt az arca. S ahogy teltek a napok, még szomorúbb lött. Mi bajod neköd lányom? – kérdezte aztán egyször tűle, amikor már nem nézhette szó nélkül a dolgot. A lány ötölt-hatolt, s aztán mögmondta, hogy az ura bizony, amint lefekszik este, csak befordul a falnak, nem történik sömmi egész éjszaka. Ejnye-ejnye, ez így csak nem jól van, sopánkodott az anyja, mondta az urának is, hogy mirül panaszkodott a lány. Az öreg hamarosan elővötte a vejét, hogyhát fiam, mit hallok felűled, hogy gondolod te azt, jó lösz az így, ha család nélkül maradtok? Nem egészen jól van ez, édösapám – mondta a vő, de én mán csak mögmondom, úgy, amint van, próbálkoztam én eleget már, de dohány nélkül nem tudok mönni sömmire. Nincs neköm sömmi bajom, csak ez a dohány hiányzik nagyon. Összedugták fejüket az öregök, s aztán mégis úgy gondolták, hogy ha csak ennyi hiányzik a boldogsághoz, hát azon tudnak segíteni. El is küldték a szolgálót mindjárt, hozattak vele három pakli dohányt. A vő rápipált, estig el is szítta mind. Röggel oszt, amikor fölébredtek, a mönyecske olyan boldog volt, hogy madarat löhetött volna fogatni vele. Az öregasszony, mikor ezt látta, odaszólt rögtön a szolgálónak: – Eridj már Julcsa, s hozzál Pétör gazdának is abbul a dohánybul vagy hat paklival… Nevettek, telt az idő. Pista sok ilyen történetet tudott. Délután már annyira voltak, hogy Feri hozzáfogott a hordáshoz, hogy estére legyen otthon mit fosztani. A második kocsi kukoricával haladt befelé, amikor a falu szélén utolérte Köblöst, aki talyicskát tolt, rajta nagyocska kasban tök feketéllett. – Honnét hozod, komám? – Az uraság fődjirül – szólt csöndesen a legény. – Te is elmöntél kukoricát törni? – Nem én! Ezt csak úgy szöttem az út szélén. Feri mögállította a lovakat. – Nincs önnivaló. Nem dögölhetünk éhön – dobta le a talyicskát Köblös. – Majd mögsüti anyám. Valamit csak önni köll! Feri arca elborult. Ha már Köblös ráfanyalodik a tökre, akkor komoly lehet a baj. De talán nem is maguknak, csak a disznóknak viszi. – Ha ez elfogy – bökött az ujjával a tökre –, oszt a részt nem szörzi mög Angyal, én bizonyisten beveröm a fejit annak a bitangnak. Méreg van a szavaiban, elkeseredés. Ez komolyan beszél – látta most már Feri is. Csitítani kezdte. – Bajt csinálsz magadnak, komám… – Én már azt se bánom! Oszt jobb vóna komám – közelhajolt a kocsihoz –, ha te is velünk tartanál. Mi már összebeszéltünk egy páran, akik itthon maradtunk, hogy rákényszerítjük Angyal Miskát… Egy este ellátjuk a baját, majd szólunk neköd is. Úgyis te löszöl a bandagazda, mert ez a kötnivaló, ha én rátöszöm a kezem, nem kel föl egyhamar. Feri megrázta a fejét. – Nem Angyal a hibás! – legyintett. Elindította a lovakat. Nem avatkozik ilyen kalandba. Pirire gondolt… Neki már nem szabad kockáztatni a bőrét, vőlegény, útban a 88

gyerek, várja a bérlet, a föld a Tisza mellett. Szó se róla, Angyal megérdemelné, ő is szívesen ütne egyet-kettőt rajta… de ki tudja, hogy végződik az ilyen veszekedés? Csendőrség, kihallgatás, letartóztatás, esetleg fogház… A tiszttartó úgy is feni rá a fogát, valószínű, hogy a koszorút se felejtette még el, azért nem fogadta el bandagazdának… De nem is nagyon hitt a Köblös fenyegetődzésében. Jóllakik sülttökkel, és elfelejti az egészet. Mire a kukoricát lerakta az udvaron és megfordult a kocsival, elfelejtette ő is. Kint a csősz megint ott járkált a földjükön. Pocsok Fitos… Nem tudta miért ragasztották rá épp ezt a csúfnevet, de valahogy mindig ellenszenves volt neki is ez az ember. Váratlanul jelent meg, hol a kukoricából bukkant elő, hol az árokpartról emelkedett föl. Az emberek nyomában járt örökké, mintha ki akarná lesni legtitkosabb gondolataikat. Igaz, az a hivatása, hogy szimatoljon, hogy őrködjék. Egyidős az apjával, együtt öregedett meg vele. Csak ezért nem volt goromba hozzá, meg aztán a csőszökkel jóba kellett lenni. Különben hamar eltűnik valami a földről. – Nem láttál valakit talyicskával az úton? – kérdezte Feritől, amint ott settenkedett pipázgatva a közelükben. – Mert én csak a nyomát vöttem észre… – Nem találkoztam én sönkivel – hazudta Feri mosolyogva. Csak nem adja ki a legjobb komáját! – Maga a csősz, Fitos bácsi! – kiáltott rá Pista. – Nyissa ki jobban a szömit, mert másképp azt is ellopják magátul. – Mégiscsak borzasztó! – berzenkedett az öreg – fényös nappal tököt lopni! Legalább estig várnának… – Hogy ne kéne észrevönni? – Akkor nálam van a puskám, beleeresztenék a fenekébe néhány sörétöt. – Nappal tilos volt magánál hordania, hogy a nyulakat, fácánokat, foglyokat ne lövöldözhesse. A vadászati jog az uradalomé volt. Lehajolt és fölhajított a kocsira néhány cső kukoricát. – Köblös mög agyon akarja ütni Angyalt! Hallottátok mán, azt beszéli mindönkinek. a LEGÉNYEK TUDTÁK, MIRŐL VAN SZÓ. Feri hallgatott, hisz érdekelve volt a dologban, de Pista megjegyezte. – Én már rég mögtáncoltattam vóna, ha a bandához tartoznék. Feri fölmászott a kocsi tetejére, szétnézett, de mielőtt elindította a lovakat, elkiáltotta magát. – Ahun viszik a kukoricát! – bizonytalan irányba mutatott az uradalmi földek felé. – Ni, hogy lapulnak vele… – Hun? Merre? Hej, az anyjukat! – kapkodott a csősz. Felkapta a botját s eltalpalt a zizegő szár között. A két legény jót nevetett, hogy az öreget sikerült elriasztani. Mikor a kukoricát behordták, a szárat kezdték vágni, este pedig a holdvilágnál kévéket kötöttek késő éjszakáig. Haza se mentek, ott vetettek ágyat maguknak a kocsi mellett, a lovakat pedig kicsapták a közeli lucernaföldre. Még a hold nem nyugodott le, mikor fölkeltek, bekötötték a maradék szárat, és reggeli után nekiestek, ismét a törésnek. Délután kúpokba rakták a kévéket, s ezzel kint a földön véget is ért a munka. Este már bent fosztották ők is a kukoricát az udvaron. Hat kocsival lett, s a fele már a padláson volt megtisztítva. Rozi, hogy az anyját lefektette, kiült a csomó mellé, Piri a Feri oldalán foglalt helyet, az anyja nem jött el, fájt a háta és lefeküdt, két szomszéd család átjött íjastul-fijastul, a gyerekeket alig tudták hazazavarni. A bandából is voltak néhányan, pedig Feri nem szólt közülük senkinek. Suba János, Katona sógor, Patkós. Mindegyik kivonta magát a kukoricatörés alól az uradalomnál. Ide viszont szívesen jöttek, mert fosztás után jól tartották őket a segítségért. 89

Az istálló sarkán viharlámpa lógott egy szögön, és amíg a hold föl nem jött, ennek a világánál folyt a munka. Csöndes volt a társaság, mindenki tudta, hogy beteg van a háznál, s a gyász miatt se illik hangoskodni. Éppen ezért nem nótáztak most, ahogy máskor, csak Patkós feledkezett meg egyszer magáról, fütyörészni kezdett, de hamar észbe kapott, szégyenkezve fogta be a száját. Az időjárásról, a rossz termésről, a közeledő szüret kilátásairól és az alacsony termésárakról beszélgettek. Feri örült, hogy a banda dolgaival, saját kínzó ügyeikkel nem hozakodnak elő. Elmesélte Pirinek, hogyan ijesztették meg délután a csőszt. A csöndes beszélgetés elvegyült a száraz csuhéj zörgésében, s távolabb a csomó tetejére szaporán hullottak a megtisztított kukoricacsövek. A nyitott kapu felől lépések közeledtek, csatok halk zörgése hallatszott, két csendőr vaskos alakja bontakozott ki a sötétségből. Kalapjuk tarka tollai csillogtak a lámpafényben. A beszélgetés abbamaradt, a fosztók keze megállt egy pillanatra. – Jó estét! – köszönt rájuk a tiszthelyettes érces hangja. – Köll-e a segítség? – Hogyne kéne, csak tessék helyet foglalni – mondta Feri, s valami furcsa nyugtalanság támadt benne. A csendőrök nem tették le vállukról a puskát, ez tilos volt szolgálat közben, de közelebb húzódtak a csomóhoz, és úgy állva szedegették, fosztogatták a kukoricát. Közben, hogy a társaság észre sem vette, végigvizsgálgatták az arcokat. – Termött-e sok? – kérdezte az őrmester. – Több is löhetött volna – válaszolta Feri. – De nem járt jó idő rá. – Csak olyan féltermés ez – mondta vele szemben egy bátortalan hang. – Erre jártunk, s láttuk a lámpavilágot, hát benéztünk – szólt a tiszthelyettes. – De már haladunk is tovább. – Őrjáraton? – kérdezte a homályból egy asszony. – Igen – ásított az őrmester. Vállukon meghúzták a puska szíját. – Csak a lámpára vigyázzanak már! – szólt elmenőben a tiszthelyettes. – Jóéjszakát! Mindenki fellélegzett. Sokáig találgatták, kit kereshetnek. Nem szóltak hozzájuk egy rossz szót sem, szinte barátságosan viselkedtek, mégis valami nyomott hangulatot hagytak maguk után. A hold magasan járt. Feri eloltotta a lámpát, s hogy a társaságot jobb kedvre derítse, megkérte Pistát, meséljen valamit. – Hát – kezdte sok unszolás után a legény – ez még a régi, nagyfülű világban történt… A király mögöregedött, s mivel csak egyetlen lánya volt, iszonyú gond emésztötte: Kire hagyja az országot? Egyször aztán mégiscsak elhatározta magát. Kihirdette, hogy az kapja meg a lánya kezét az országgal együtt, aki akkorát tud hazudni, hogy azt ű nem hiszi el. A királyság száz városából ezer jobbnál jobb hazudó jelentközött, próbálkozott, de nem sikerült egyiknek se akkorát lódítani, hogy azt a király el ne hitte volna. – Na, te köllöttél volna oda – szólt közbe Piri. A bátyja híres nagyotmondó volt, talán épp azért szerette annyira a meséket. – Ne jártasd a szád, ha én beszélök – intette le komolykodva s ő maga is együtt derült a társasággal. Aztán, hogy kifogytak a nevetésből, így folytatta: – Möghallotta végül a dolgot a szögényembör is, akinek a világon sömmije se volt, még egy rühes malaca se az ólba, csak három iszonyú lusta fia, és hát gondolta, elmögy ű is szöröncsét próbálni. Égy nap fölkereködött, begyalogolt a királyi várba, s hogy a király elé vezették, elmondta neki, mi járatban van. „Röndbe van, te szögényembör, möghallgatunk tégöd is, de ha te is csupa olyat mondasz, amit elhiszök, hát leüttetöm a fejed.” Mégis röstellte volna a lányát éppen ehhöz a koszos koldushoz adni. „Na, már kezdhetöd is”, mondta aztán neki. – „Valamikor én is gazdag embör vótam”, kezdi a hazudozást a szögényembör. „Házunk volt a faluban, fődünk a határban, sok jószágot tartottunk kint is, otthon is”. 90

„Elhiszöm” – mondja a király. – „Osztán, hogy a sok jószágtúl a trágya igen möggyűlt az udvaron, szóltam a fiaimnak, hogy hordjuk ki a földre. Úgy is lött, de csak amikor már szét is terítettük, akkor vöttük észre, hogy a szomszéd fődjire hordtuk a trágyát. Ejnye, mondom a fiaimnak. Ez még se lösz így jó, hogy a más fődjit dudvázzuk mög. Mögfogtuk hát négyen a föld négy sarkát s kicseréltük a magunkéval”. – „Elhiszöm”, mondta erre is a király. – „Aztán a trágyába mög igen sok tök termött, azt se tudtuk mit csináljunk vele, behordani nem győztük, vöttünk rá egy falka disznót, oszt a kelmed öregapját mögfogadtuk mellé kanásznak.” – „Ejnye az anyád! Ezt már mégse hiszöm el” – kiáltott föl a király. – Így nyerte el a szögényember a király lányát mög az országot… Néhány vidám hang szökött a levegőbe, s ott röpködött a társaság feje fölött a holdfényes udvaron. Az istálló fala mellett tücskök cirpeltek, a szomszéd ház udvarán veszettül csaholt valakire a kutya. A hűvös szél csöndes, suhogó léptekkel járt a lombokon és a tetőn. Valaki bebotorkált a kapun, támolyogva közeledett az udvaron, s megállt egy fa mellett, kalapja mélyen a szemére volt húzva. – Ez Köblös! – kiáltotta Suba János, aki elsőnek ismerte meg. – Jókor gyüssz te is! Mikor csak ez a pár cső van már. – Hol tekerögtél eddig? Tán mulattál valahol? Köblös csak állt, tenyerével az arcát tapogatta s nem felelt. – Veszeködtél valakivel? – szólt rá Patkós és fel is állt. Megnézi, mi baja. – Részeg vagy?... – meglátta dagadt arcát. – Ezt ugyan jól helybe hagyták! Cipóra dagadt a pofája! – Kit akartál mögverni, komám? – faggatta nevetve. Feri is odalépett hozzájuk s megérezte Köblösön a botszagot. – Most én kaptam! – elfordult s köpködött. Véres nyál loccsant szét a földön. – Ki bántott? Beszélj mán! – Elkaptak a csendőrök… Ánizs úrnál. – Tégöd kerestek hát itt is! – eszmélt föl zúgva a társaság. – Nem!... csakhogy Angyalt fenyögettem… hogy űk hallották… valaki besúgta nekik… De megállj Angyal, most már kinyújtalak, ki én, ha addig élök is! – felordított, mint valami sebzett vad, fenyegetőzve hadonászott a levegőben, s öklével a fa derekát verte. Aztán a vályúhoz botorkált, s hideg vízzel locsolgatta vörösre dagadt, égő arcát. Mikor a fosztást befejezték, Rozi körülhordozta a kenyeres tálat, Piri szilvával, almával kínálta a vendégeket, Feri meg pálinkát osztogatott. Köblös is ott ült már közöttük és mohón falatozott. Közben mesélte az eset részleteit, és fogadkozott, hogy leszámol rövidesen Angyal Mihállyal. A társaság sajnálkozott rajta, szidták a besúgót s a csendőröket, de az étel valahogy földerített mindenkit, sokáig csak az éhes szájak mohó csámcsogását lehetett hallani. – A jövő hétön gyün a bérlő – hördült fel később váratlanul Köblös kihívó hangon, s zavaros szemeivel Ferire nézett. A többi fej is odafordult, lassan minden tekintet rászegeződött, mintha tőle várnának valamit. Piri ösztönös mozdulattal megfogta a karját, mintha vissza akarná tartani valami előre nem látott veszedelemtől. Feri rámosolygott, s szó nélkül elfordult a különös, várakozással teli pillantások elől. Beleölelt a megszívósodott csuhéjba, s eltűnt vele a csűr sötét bejáratán.

A kövesút kikerülte a falvakat, egyenesen futott a tizennyolc kilométerre fekvő város felé, amelynek magas tornyai, gyárkéményei már messziről látszottak. A kékes-szürke hajnali ködből előtűntek lassan az első házak is.

91

Korán elindultak, s még alig múlt hat óra, amikor átjutottak a vámon. Feri hajtotta a lovakat, Piri mellette üldögélt a zsákok tetején, Rozi pedig a hátuk mögött, s meztelen lábát lelógatta a jobboldalon. A malom előtt csak két kocsi állt akkor, de az utca végén négy hatalmas, megrakott szekér kanyarodott be, ökrök húzták mindegyiket, valamelyik uradalomból vagy nagyobb parasztgazdaságból hozták a termést. Feri még idejében észrevette őket, megcsapkodta a lovakat, és sikerült előttük bejutni a sorba. Nemsokára ott álltak a malom ajtajában. Piri meg Rozi lecihelődött, derekukat, lábukat tapogatva topogtak a fából épült rakodón. – Fene ezt a hosszú utat – mondta Rozi. – Régön nem kocsikáztam ennyit. – Én még soha! – mondta Piri. – Egész möggémbörödött a lábam. A malomajtóban megjelent egy foltos ruhájú, ragyás képű molnárlegény. Lisztes volt még a füle hegye is. Furcsa, kétkerekű, ferdén álló talicskaszerű kocsit lökdösött maga előtt. – Félre, félre! – kiáltott rá hegykén az asszonyokra. – Magukat is fölpakolom. – Széles vállával kicsit megtaszította Pirit s ránevetett. – Jaj, de goromba embörök laknak erre! – ugrott félre a lány. – Beviszöm, oszt megőröljük egy kicsit – incselkedett tovább a legény. – Vigyed te csak a búzát, te nyakigláb! – pirongatta Rozi. A legény elkapta a zsákot, kocsiját a csúsztató deszka széléhez állította, ráemelte és berobogott vele. Pillanat múlva már ott volt újra az üres kocsival. – Tán nem tetszök neköd, húgocskám – okvetetlenkedett tovább. – Tán nem vagyok elég szép? – Dehogynem. Épp azért gyüttünk, hogy tégöd mögbámuljunk. A közeli kocsikon nevették, akik hallották a csípős megjegyzést. – Jól kihögyözték a nyelvit a nénédnek – kurjantotta vörösödve a legény. – Jó dúgó lönne belőle. Nem mondta, de mindenki megértette, hogy miféle dúgót emleget, s ezen megint nevettek. Feri mosolyogva hallgatta, de már unta a molnár szájaskodását. Látta, hogy nincs tisztában a családi viszonyokkal, azért vetette annyira rá magát éppen Pirire. Hát gondolta, fölvilágosítja. Az utolsó zsákkal sokáig elbabrált, csak akkor eresztette le a csúsztatón, amikor a legény a kocsit már odalökte. A zsák gyorsan lesiklott, felbillentette a kocsit, s a felső vége úgy megcsapta az állát, hogy majd elharapta a nyelvét. – Hinnye az istenit, vigyázhatnál! – szipogta állát tapogatva a legény. – Hát ide ügyelj most, ne másra. – Még kiveri a fogam az ügyetlen paraszt! – Mérgesen ráköpött a kocsikerékre, de talán az ütésnél is jobban fájt neki a gúnyos, kárörvendő nevetés, amelyet a kocsikról hallott mindenfelől. – Csöndesebben, hé! – szólt rá most már komolyan Feri. – Mert azt is mögmagyarázom, hogy ki a paraszt, ha nem tudnád. – Ostorral a kezében kiugrott a derékból a rakodóra. A megszeppent legény gyorsan eltűnt a kocsival a malomajtón át, ahonnét tompa, zúgó mormogás áramlott a poros levegővel. Feri az asszonyokra bízta a kocsit, akik följebb hajtották a lovakat, hogy helyet adjanak a következőknek. Ő pedig bement az irodába. Nyolc mázsa búzát a Barta nevére íratott, ezzel az árenda nagyobbik részét ki is fizette. Két mázsát megőröltetett. Mire a cédulával kiért, a liszt már a kocsin volt. Feri is felült, s egy közeli kocsma udvarára tértek be. Sok kocsi volt már a fák alatt, a lovak a saroglyához kötve eszegették a szénát a derékból. A vidékiek itt szoktak kifogni. 92

Piri soha nem járt még városon, s mikor megindultak a piac felé, tele volt csodálkozással. Milyen szép, hosszú utcák, milyen gyönyörű magas házak! Mennyi ember, kocsi, ló, bicikli, autó! Milyen tülekedés, zsivaj, lárma, forgatag. Mintha minden utcában vásárt tartanának! – Ki lakik ebbe a magas házba? – a túloldalra mutatott, ahol egy kétemeletes, sok, nagy ablakkal s szép, virágos erkélyekkel díszített épület állt. – A főispán! – vágta rá Feri vaktában. – El e bolondítsd már… ne higgy neki! – nevetett Rozi. – Tán te jobban tudod? – Nem – ismerte be zavartan, nevetve Rozi. Pedig ő már többször járt itt az urával. Azelőtt meg vagy tíz éve, itt töltött egy egész hónapot. Az apja hozta be szolgálónak, s egy gabonakereskedő lett a gazdája, akinek volt egy nagy kamasz fia is. A magas, hosszú kezű, szeplős arcú legény már a második éjszaka be akart szokni hozzá… Ma is emlékszik rá, úgy világított a szeme az ablakon át a sötétben, mint a macskáé. Tudta, hogy mit akar tőle, s mindig zárva tartotta az ajtaját. De a negyedik vasárnap valahogy nyitva felejtette. A legény besurrant s rárontott. Szerencsére még nem vetkőzött le, s az ablakon át kimenekült a folyosóra. Sikoltozott, mert megijedt s megütötte magát. Kicsődült az egész ház. A gazdasszony megpofozta, összeszedte a motyóját, s kidobta az ajtón. „Nincs szükségünk olyan lányra, aki botrányt csinál” – most is hallja a vértyogó hangját. A reggelt se várhatta meg, el kellett mennie… Szerencsére az utcán falubeliekkel találkozott, legényekkel, akik katonaévüket szolgálták s szabadságra mentek. Azokkal tért haza… – Mért állnak azok a csúnya, meztelen embörök ott a falon? – érdeklődött Piri, mikor egy másik nagyobb épülethez értek. Ferinek el kellett magyaráznia, hogy azok szobrok, s a házakat díszítik. – Haladjunk! – szólt bosszankodva Rozi. – Ne bámuljatok úgy mög mindönt, mert még azt hiszik, buta falusiak vagyunk, oszt kinevetnek. – Lenézte Pirit gyerekes kérdései miatt. Eléjük került. Nem halad velük egy sorban. Őt ugyan ne bámulják gúnyos vigyorgással a városiak. Üzletek következtek, hatalmas üvegtáblás kirakatokkal. Botladozva sodródtak tova a járókelők sűrű hullámaival. – Teremtő Isten, ez mind ruha?! – állt meg Piri egy nagyobb bolt előtt. – Föl löhetne öltöztetni itt az egész Szögénysort, tán az egész falut. – Itt csak uraknak való ruha van. A mi gúnyánkat a piacon árulják, mög a kisebb boltokban – mondta Feri, s tetszett neki, hogy a lány a Szegénysorra gondolt. Bizony, ráférne ott mindegyikre egy-egy öltözet jobb gúnya. Venne ő nekik, ha sok pénze volna. Még Angyalnak is… Nem, annak mégse… Majd kap az ruhát úgyis Köblöstől, ha beváltja ígéretét… – Na, itt vagyunk! – mondta aztán odébb egy kirakat előtt. Piri ámulva nézte a rengeteg csillogó gyűrűt, nyakláncot, órát s a többi drágaságot. – Gyere! Válogathatsz bent is… Rozi, hun vagy mán? – kiáltotta olyan hangosan, hogy néhány járókelő ijedten fordította oda a tekintetét. Rozi kissé elmaradt a szomszéd edényesboltnál. – Ejnye, ne óbégass mán! Nem a faluba vagyunk! – nem szerette a feltűnést. Várt egy keveset az ajtóban, de aztán csak bevitte a kíváncsiság. Irígykedve nézte, hogy válogatják, cserélgetik a fiatalok a gyűrűket. Neki is vett az ura, de nem aranyat. Sokáig azt hitték, hogy az. Úgy csillogott, olyan szép sárga volt. De később kopni kezdett, s fehéresszürke színt öltött. A kovács azt mondta rá, még csak nem is ezüst, hanem valami más fém s arannyal futtatták be. Kérdőre vonta az urát, hogy becsapta. Az meg az ékszerészt szidta s megígérte, 93

hogy kicserélteti, de erre soha nem került sor. A gyűrű arany színével együtt elkopott már akkor a szerelem is… – Nehogy rátok sózzon valami vacakot – súgta Ferinek. Az ékszerész alacsony termetű, fürge öregember volt, rövidre nyírt bajuszt viselt, s aranyból volt elöl a felső két foga. Fekete keretes szemüvegét feltolta homloka ráncaira. – Mi csak jó árut adunk el – mondta, mintha hallotta volna Rozi aggodalmát, aztán megmutatta neki is a gyűrűket. – Tessék megnézni, itt belől, ezt a kicsi pontot. Ez a fémjelzés. – Neköm mutathatja, akár a tyúk fenekibe néznék. Az ékszerész nevetett, csillogtak arany fogai, tokája remegett az álla alatt. Megcsörgette tenyeriben a gyűrűket. – Becsomagoljam? – Jobb lösz tán, ha fölhúzzuk mindjárt – mondta Feri. – Persze, úgy nem vész el – helyeselt Rozi. – De hát én otthon akartam – vonakodott Piri. Az anyja estére várta őket, kalácsot sütött, hogy ha már a leánykérés olyan furcsa módon történt, hát legalább a gyűrűcserét tegyék ünnepélyesebbé. Majd zsörtölődik… De aztán csak felhúzta ő is. – Viseljék egészséggel. Sok szerencsét a házassághoz! – mondogatta a kis öreg pergő nyelve, s még kezet is fogott velük, mikor a pénzt eltette. – És forduljanak hozzám máskor is bizalommal. – Arra nehezen lösz szükség. Mink csak egyször házasodunk. Mifelénk még ez a divat – szólt vissza Feri az ajtóból derűsen, s kint az utcán belekarolt a lányba boldogan. A nagy, tágas, levegős téren, ahol a piacot tartották, már sokkal otthonosabban érezte magát Piri. Ez a falusi vásárra hasonlított, csak több volt a sátor, az ember, nagyobb a tolongás, a kiabálás. Kendőt vásárolt neki Feri. – Na, válassz te is egyet – mondta Rozinak. Az nem kérette sokáig magát, szerette a szép kendőket. Be is kötötte rögtön a fejét, a régi fakót pedig elrejtette a garabolyban. Néhány edényt, tálat, tányért, villát, kést, kanalat vettek még, ami kell az új háztartáshoz, s bepakolták azt is. Aztán Feri magukra hagyta őket. – Csak mindönütt végig a főutcán, aztán balra… A kocsmában találkozunk. – Tudom az utat – mondta Rozi, s megindult Pirivel a sátrak közt. Piri is akart venni valami ajándékot Ferinek a maradék pénzéből. A bazárosok felé tartottak, akik szürke ponyvák alatt hangos rikácsolással kínálgatták a kirakott árut. – Cérnát, tűt, cipőfűzőt, bicskát, kést, lábtörlőt! – Savanyúerős cukorkát, csokoládét! – Kisbabát, nagybabát, csörgőt, kocsit, lovacskát! – Még ma utoljára… akasztófát asszonyom… megbukott a gyára… – Ide nézz, török méz… Ahány hang, annyi szín, annyi változat. Egyik árusnak már egészen berekedt a torka, de azért ordított az is tovább, nem akart elmaradni a többitől. Piri szinte szédült a lármában, s nem értette meg a Rozi szavát, aki azt mondta volna, hogy várja meg itt, mert ő visszamegy a cukrosokhoz, egy kis nyalánkságért a gyerekeinek. – Mit adjunk ennek a szép falusi kisasszonynak? – perdült eléje hirtelen egy vörös képű, piszeorrú, bajusztalan árus. Kerek hasán aranylánc fityegett, s a hangja olyan volt, mint a kappané. – Kisasszony, ugyan! – hárította el Piri a szokatlan megszólítást. Pillantása mohón tapadt az asztalra kirakott rengeteg árura. Végre megállt egy piros cigarettástárcán. A bazáros elő is vette, kinyitotta, becsukta, a kezébe adta, s másik vevőhöz fordult. Belseje szép sima volt, s két rugalmas sárga szalag osztotta ketté, piros külsején pedig, a jobb sarokban, egy szép, hóka lófej. Úgy érezte, Ferinek is tetszik majd nagyon. 94

– Mi az ára? – Egyötven. Csupa ajándék, de van itt olcsóbb is, drágább is, amelyiket parancsolja… Nem tudta, hogy olcsó-e vagy drága, de tetszett neki, s nem is gondolkozott rajta. Benyúlt a kötője zsebébe, ahol a zsebkendője sarkába kötve tartotta a maradék két pengőjét. De a zseb üres volt, hiába kotorászott benne, hiába nézegette maga körül a földet, a kendőt sehol nem találta. Érezte, hogy sápad, szédül. A piros tárca kiesett a kezéből, a kövezeten csörögve siklott a sátor lábához, s egyik sarkáról lepattant a máz. Úgy virított a poros, szürke kövön, mintha egy kicsi vér csöppent volna oda… Feri, Feri… de hisz az elment… Rozi… azt se látta… A bazáros felvette a tárcát, s a nadrágjához dörzsölgette. – Tönkretette… most meg elmegy. Hó! Vissza! Azt az ügyetlen istenit! – mérges szájjal kiabált utána, de vevőit s a sátrat nem hagyhatta ott. Piri riadtan futott a dühös szavak elől, Rozit kereste, de a cukros sátrakat se találta meg. Lökdösték az emberek jobbra-balra, sodródott az árral, mint a falevél. Se Feri, se Rozi, se tárca, se a kendő a pénzzel… Mindent s mindenkit elvesztett egy pillanat alatt. Feje is megfájdult a kavargásban. A sátrak libegő ponyvája összefutott a szeme előtt valami hosszú, tarka szőnyeggé. Az emberi lárma, a kocsizörgés, az autók berregése, a biciklicsörgés egészen elvette az eszét. Kisodródott a zöldségesek közé, onnét a gyümölcsöskofák táborába vetődött, s reménytelenül nézegette a zsibongó, tarka teret. A kocsmába kellene most mennie, de merre induljon el? Az a magas, erkélyes torony épp jobb kéz felől állott, amikor először megpillantotta, s most a tér másik oldalán mered az ég felé. Mintha megfordult volna az egész világ. Fáradtan s szédelegve odahúzódott egyik üzlet mellett a kapuhoz, s leült a lépcsőjére. Kosarát az ölébe tette, szomorúan nézegette ujján a gyűrűt. Azon gondolkozott, hol veszthette el a kendőjét a pénzzel, s rettentő szerencsétlennek érezte magát, hogy Ferinek nem tudta megvenni az ajándékot. Szeméből nagy könnycseppek potyogtak a cseréptál oldalára a kosárba. Meg kellene kérdezni valakit, merre van a kocsma. Előtte a járdán még sokan elmentek, de a téren szemlátomást fogyott a tömeg, a házak, a sátrak, a villanyoszlopok maguk alá húzták árnyékukat. Délfelé járt az idő, s olyan gyámoltalannak érezte magát, hogy azt hitte, sohase tud elmozdulni innét. Árnyék vetődött rá. Hatalmas termetű, kövér, szigorú, bajuszos feketeruhás ember állt előtte. Fején ezüstszegélyű fekete csákó, domború hasán fényes, ezüst gombok, oldalán földig érő, bojtos kard. Olyan méltóságteljes és félelmes külseje volt, hogy Piri felvette a kosarát, s önkéntelenül felállt. – Mi baj, kislány? – mosolygott rá a rendőr széles arca, s a karjára tette a bal kezét. Vastag hangja az öreg papéra emlékeztetett. – Sömmi, csak elvesztöttem a pénzöm. A rendőr arca elkomolyodott, összeráncolta homlokát. – Mennyi vót? – Két pengő. – Na, azt még ki löhet bírni. A zsebödbe vót, bekötve a zsebkendődbe. Mi? Na, persze, mindjárt gondoltam. És a nagy tolongásban kilopta valaki. Mögesik az ilyesmi itt. Most nem mersz hazamönni. Kinél szolgálsz? – Nem szolgálok – mondta Piri ámulva, hogy a rendőr honnét tudhatta, hol tartotta ő a pénzét. – Csak begyüttem a piacra, oszt elvesztöttem Rozit is… Néhány járókelő megállt körülöttük, s kíváncsian bámulta őket. – Ki az a Rozi? – vallatta tovább most már szakszerűen fontoskodva a rendőr. – A Feri nénje. Feri mög a vőlegényöm, Hegedűs Feri. 95

– Hm… Hm… Nehéz eset. – A rendőr megigazította fején a csákót, s a füle tövét vakargatta. – És hová való vagy? Piri szemét lesütve állt előtte. Árván. Arcán végigfolyt a könny. Érezte, hogy mindenki őt nézi, s iszonyúan szégyellte magát. Alig tudta kimondani a falu nevét. – Azok Nagy Pistánál szoktak kifogni – kiáltotta valaki a hátuk mögül. – Én is tudom azt. Maga mit szól bele, ki kérdözte? – fordult meg indulatosan a rendőr, s megcsörgette a kardját. – Ne ácsorogjanak itt s ne bámuljanak, mint a borjú az új kapura. Halaggyanak a dógukra! – Bozontos szemöldökét felhúzta, s szemét villogtatva várt, míg a csődület eloszlott, aztán Pirihez fordult. – Gyere utánam, majd mögmutatom az utat. Feri pedig, ahogy az asszonyoktól elvált, keresztülvágott a tömegen. Szorosan fogta hóna alatt a három kis csomagot. Föld volt bennük, egy-egy marékkal a bérlet három különféle talajából. A csepeli bolgárnál hallotta s látta is, hogy az, meg az ottani gazdák, megvizsgáltatják a földjüket, mire alkalmas leginkább, mit terem legszívesebben. Arra gondolt, hogy valamelyik terménykereskedőhöz fordul, hogy a mintacsomagokat küldje el a talajvizsgáló intézetbe, mert ő már nem tudja a pontos címét. Főzelékféléket meg zöldségmagvakat akart termelni, de vaktában nem vág neki a kockázatos munkának. Az első cégnél, ahova bekopogott, végig se hallgatták. „Sok a dolgunk, jó ember, máskor jöjjön.” A másodiknál kinevették. „Mit akar, nincs is olyan intézet.” A következőkben ilyeneket kérdeztek tőle: „Mennyi földje van? Tíz hold? Azt hittük, mind elhozta ebbe a három zacskóba. Majd, ha száz holdja lesz, akkor tárgyalunk.” Gúnyos mosollyal intézték el. Úgy néztek rá, mint a futóbolondra. Bezzeg, ha más ruhában van, ha egy magafajta szegény legény hozza utána a zacskókat, ő pedig szájában vastag szivarral vagy jó illatú cigarettával állít be, egyszerre megértették volna. Megnyíltak volna előtte az ajtók, leültették volna, hajlongva, bókolgatva tárgyalnának vele. De így, ebben a foltos nadrágban, mellényben?... Mit akar ő a tíz holdjával? Egyszer-kétszer úgy elkeserítette az urak fölényes, lenéző s elutasító magatartása, hogy már azt gondolta, odavágja a pofájába a földet annak a vastagszájú kopasznak vagy ennek a szemüveges, potrohos alaknak, aki éles hangon tessékelte kifelé az irodából. De a keserűséget, a megalázás elleni lázadozást mindig legyőzte benne az a makacs akarat, amely úrrá akart lenni a lehetetlen fölött is. Továbbment a zacskóival. Az egyik hatalmas, egérszagú, poros, pókhálós raktárban, a deszkafallal s üvegajtóval elkerített irodában végre sikerült elintéznie a dolgot. A kereskedő szakállt viselt és vastag, piros ceruzával számokat írt egy könyvbe. Mellette egy jól öltözött fiatalember, csizmás lábait keresztberakva cigarettázott. – No, tanár úr, nem érdekli a dolog? – kérdezte a kereskedő, s a piros ceruzával Ferire bökött. – De igen, hallgatom – szólt a fiatalember. Barátságos, élénk, kék szemét a legényre szögezte, s fölállt. – Kapás Ernő tanár vagyok. – Félrehúzta Ferit az iroda sarkába, s kivallatta a tervei felől. – Megpróbálhatjuk – mondta aztán. – Kint áll a kocsim, az a sárga hintó. Tegye föl a csomagokat. – Felírta a címét, hogy majd értesítést küld, s akkor jöjjön be újból. – És milyen magvakhoz volna kedve? – fordult meg a széken a kereskedő. – Mindönhöz, amit csak mögteröm a főd – válaszolta elszántan Feri. – A magtermelés sok gonddal-bajjal jár ám! De, ha vállalkozik rá, hát itt nálunk köthet szerződést bármilyen magra. Azt se tudta, hogy került ki az irodából. Föltette a zacskókat a hintó ülésére. – Vigyázzon rá! – mondta a kocsisnak, aki a szájában kialudt cigarettával szundikált a bakon. 96

– Szerencse fia vagyok – gondolta, amint elindult vissza a piactér felé. – Hogy éppen egy gazdasági tanárral hozott össze a sors! Széles, köves utca árnyékos oldalán volt az ócskapiac. Orrfacsaró szegényszagot árasztott a rengeteg lim-lom. Hosszas keresgélés után végre talált egy jó formájú csizmát, fel is próbálta rögtön. Össze volt száradva, nehezen mozgott benne a lába, kicsit bő volt a szára s a talpa vékony, mint a papiros. Amíg száraz lesz az idő, megteszi, aztán meg majd üttet rá talpat. – Esztendőkig eljárhat még benne – mondogatta a gazdája, a fogatlan, ősz vénasszony. – A fiamé volt, de möghalt a nyáron, az egyetlenöm. Feri a csizma életét nem testálta olyan hosszúra, de megvette. Egy csizmája volt csak, azt ünneplőnek használja majd, ezt meg kint a tanyán. Keresett hozzá egy nadrágot is. A jószágpiacra már későn érkezett. Birkát szeretett volna venni, de ahol azokat árulták, az a drótsövénnyel elkerített hely teljesen üres volt. Nem is ment el odáig. Egy ember kecskéket vezetett arra az út szélén. Talán nem is árulja őket, csak legelteti a füves árokpartokon. Mégis, amint közelébe ért, megkérdezte tőle: – Eladók? – Eladók – mondta az ember, de rá se nézett, tovább akart menni. – Akkor álljon mög már egy szóra! – Megtetszett neki a két csillogó, fehérszőrű állat. Jó lesz arra a rossz gyöpre odakint. Az ember botjával megbökdöste a két kecske sárga s nedves orrát. Hajnal óta itt álldogált velük, s még csak azt se kérdezték meg, mért hozta ide. Nem szeretik a parasztok ezen a vidéken a kecskéket. Alkudozni kezdtek. Ferinek kevés volt már a pénze, kettőre nem futotta. De az egyiket megvette. Az ember adott egy hosszabb madzagot, azt a nyakára kötötték, úgy vezette Feri a jámbor állatot a kocsmáig. Az udvaron egyedül találta Rozit a kocsi mellett. Már messziről kiáltotta: – Piri elmaradt valahun a piacon. Nem találkoztatok? – Hun az Istenbe hagytad? – förmedt rá Feri. – Hun keressem most? Rozi mentegetődzött. – Nem köthettem kötelet a nyakára, mint te a kecskédnek! Nem gyerök az már, majd idetalál. Találkozott valami ismerőssel vagy mögtetszött neki valaki! – dühítette szándékosan, mikor látta, hogy annyira lázba jött a lány miatt. – Befogd a szád! Épp olyan az… – bevágta a csizmát meg a nadrágot a derékba, a kecske kötelét a saroglyához hurkolta. – De erre aztán jobban vigyázz! – kiáltotta, s indult, hogy megkeresi Pirit. Nem engedheti, hogy egyedül kóvályogjon ebben az idegen városban. Alig tett két lépést, Piri befordult a kapun. Tanácstalanul nézegetett jobbra, balra, aztán meglátta a kocsijukat. Nevetve szaladt át az udvaron, s szipogva borult a nyakába. – Ó, te ügyetlen, te kis eltévedt bárány – veregette meg Feri szelíden a fenekét, s olyan örömmel ölelte magához, mint valami talált kincset. Hosszas magyarázkodás kezdődött, aztán mindenki elmesélte, mi történt vele. Békés hangulatban, vidáman fogyasztották el az ebédet. Hazafelé a kocsin Rozi a kecskével bosszantotta a fiatalokat. Náluk is volt egy öreg, özvegy suszternek kecskéje, s a szomszédok mindenféle tréfás eseteket meséltek róla, még azt is elhíresztelték, hogy avval alszik éjszaka. – Na, engöm tán nem gyanúsítanak majd ilyesmivel – kacagott Feri, s Pirire kacsintott. Mindnyájan nevettek. Jól telt az idő a zörgő, nyikorgó igáskocsin. Piri fél szemmel mindig azt a kis arany karikát nézegette, s Feri, amint néha rásandított, nem tudta, hogy a szeme csillog-e szebben, vagy a gyűrű az ujján. A két ló vidáman poroszkálva vitte őket a falu felé. 97

A kocsmában jó hűvösséget árasztottak a sárgára festett, vastag, légypiszokkal telepontozott vályogfalak. A levegőben az olajos padló, a dohányfüst, az emberi izzadság, a szeszes italok szaga keveredett a bolt nyitott ajtaján át beáramló fűszerillattal. Topa Varga nyújtogatta hosszú nyakát, hogy ő is halljon valamit a beszédből. Az asztal belső végén a banda tagjai suttogtak, akik nem mentek el kukoricát törni a majorba. Ahogy a bor fogyott, úgy erősödött a hang is. Kis idő múlva felébredt a hangra a boltban szunyókáló Ánizs úr, s megállt a küszöbön. – Csöndesebben. Alszik a feleségöm! – Fölkelhet mán. Rég elmúlt dél. – felelte foghegyről Katona sógor. – Elhízik, ha sokat alszik – kiáltotta az asztal végéről Patkós. A gúnyos megjegyzésekre kirobbant a nevetés. – Nem is alszik. Ott kavarja a lekvárt már egy fél órája – szólt vékony hangján Topa Varga. Magasra csapott a kacagás. Zengett az egész kocsma. Az emberek egymásnak dőltek a padokon. – Hozzon még egy litert, Ánizs bácsi! – rendelkezett nagy hangon Suba János, mintha száz pengő lapulna a bukszájában, pedig ő is csak hitelbe ivott, mint a többiek. Ánizs úr sértődötten vonult a pulthoz, szótlanul mérte ki a bort. Úgy beszélnek, mintha nem is hitelbe innának. Hozzá volt szokva a nyers beszédhez, de most az az érzése támadt, hogy ezek készülnek valamire. Akkor szoktak ilyen gyors tempóban inni s így heccelődni vele. Jobban ki kell hát nyitnia a fülét. Azt is felrótta most magának, hogy az előbb elszundított odakint. – Inkább azon törnétek a fejeteket, mikor fizetitek ki a számlátokat – vetette oda nekik figyelmeztetésül, mikor a bort elibük tette. – Éppen azt csináljuk. – Eltalálta… szarva közt a tőgyit. Kiabáltak. Csörrent a pohár, s a torkokon hangos kortyogással tűnt el a bor. – Ha mögkapjuk a részt, mindönt kitisztázunk – verte az asztalt Katona. – Még kölcsön is adunk magának – tromfolt rá Suba János, mire újból fölharsant a röhögés. – Bolondok vagytok már, sokat ittatok. – Nem hiszi? Gyün Köblös, oszt elintézi még ma! – Köblös? Mit intéz ő el? Elintézték őt már a csendőrök. – Két vége van a botnak, Ánizs úr! – A másikkal majd titöket vernek el! – Nevetett a saját szellemességén, s átcsoszogott a boltba. De rögtön vissza is fordult. Angyal Mihály jött be az ajtón. De nem egyedül. Három szomszédja is befurakodott utána, azok nem is tartoztak a bandához. A társaság elhallgatott. Angyal bizalmatlanul nézett végig rajtuk, lassú, tétova mozdulatokkal megtelepedett az asztal külső végén. Bort kért, poharakat tétetett három cimborája elé is. – Híttatok! Hát itt vagyok! Mit akartok? – kérdezte kihívó hangon, ahogy az első pohár bort fölhajtotta, s az üres pohár az asztalhoz koppant keményen. Az emberek mozgolódtak, a szakállas arcok ide-oda imbolyogtak, az ökölbe szorított kezek ráfeküdtek az asztalra, néhány a poharat szorította. Mindenki hallgatott. Egy darázs mérges duruzsolással szállt el a lámpa alatt. – Na! Hát mögkukultatok? – Angyal rekedt hangjából sértődés érzett. Azt hiszik, hogy csak egyet füttyentenek, s már lábujjhegyre áll, mint a pulikutya… Hát ő eljött, de most majd kioktatja őket a rendre. Megtanulják, hogy ki a bandagazda. 98

– Nagyon is sok a mondanivaló! – mondták az egymásra villanó sötét szemek. Csak várták Köblöst, az hívta ide őket. Hol a fenébe is marad ilyen soká? Azt hitték, hogy előbb érkezik Angyalnál, s beszél helyettük is. – Mi lösz a résszel, Mihály bácsi? – szólalt meg végre Patkós. Nem volt semmi harag a hangjában, valahogy mégis sokkal nagyobb csönd maradt utána az asztal fölött, mint éjszaka egy éhes kutya üvöltése után. – Mögmondtam már! Várni köll, amíg az új nyomozás véget ér – kezdte Angyal, de elakadt a szava. – Úgy hazudik kend, mintha könyvbül olvasná – hördült fel valaki a sarokban. Angyal a goromba sértést eleresztette a füle mellett. – A biztosító még nem fizetött! Nem olyan egyszörű ám az, mint ahogy ti gondoljátok. – Még kisül, hogy nem is volt biztosítás! – nevetett föl Patkós. – Mer olyat is beszélnek már, oszt akkor mi möhetünk az anyánk irgalmába panaszra. Felzúdultak mindenfelé, a lábak idegesen kalimpáltak az asztal alatt. Angyal Mihály magasra emelte a fejét, legyintett. – Bolond beszéd… – Hát persze, mi azok vagyunk, bolondok, de maga ugyan okos volt. Mögkapta a részt, minket mög öhet a fene. Mög is bolondulhatunk. – Ha magának kiadták, nekünk mér nem adják? Mink is mögdógoztunk érte, csakúgy, mint maga. – Ez az igazság! – Ferenc bácsi idejében nem így vót! Angyal fölállt, ráhajolt az asztalra, úgy ordította a dühvel terhes, nagy zajban: – Mért nem möntök kukoricát törni tik is? Ott a munka, keresnétök. Naplopók! Isztok itt napszámra, sztrájkoló betyárok… Székek nyekeregtek s csapódtak támlájukkal a falhoz, többen fölugráltak, s öklüket rázva kiabáltak, egy pohár feldúlt, a bor piros vére végigfutott az asztalon, s lecsöpögött az olajos padlóra. Angyal Mihály túlordított mindenkit. – Tudom, ki heccöl bennetöket! Hegedűs Feri, de majd… Szélesen kivágódott az ajtó és levert a falról egy csomó meszet. Köblös Jóska magas, sovány alakja befúródott a kocsma bűzös, füstös homályába. A hirtelen támadt csöndben minden szem a fenyegető léptekkel közeledő emberre szegeződött; arca s orra még dagadt volt, hiába húzta homlokára a poros kalapot, jól látszott a kemény, csontos tenyerek nyoma. – Besúgó! Besúgó! – vágta Angyal Mihály felé. Ökleit a nadrágzsebbe süllyesztve, kihívó tartással állt meg a közelében. A magasban a lámpaüveg furcsán megremegett, akik ültek, lábukat igyekeztek kiszabadítani az asztal alól. – A csendőrökhöz futkos, ahelyött, hogy az uradalomba menne, és kicsikarná a bért a tiszttartótul. – Ne oktass te engöm, Jóska, én vagyok a bandagazda! – Angyal nyaka kivörösödött, szemeivel a három cimbora tekintetét kereste. – Maga? Mögmondjam, ki maga?... Gané!... nagy rakás gané! – Részög vagy Jóska, ne kiabálj – csitította a küszöbről Ánizs úr. Remegett, mint a nyárfalevél, kis kerek, fekete sapkáját markolászta a fejebúbján. – Üvöltök, nem kiabálok, üvöltök, mint az éhös farkas!... éhözik a feleségöm, a gyerököm, az anyám. Éhözik az egész Szögénysor maga miatt! – Hirtelen kirántotta jobb kezét a nadrágja zsebéből, és ökle lesújtott Angyal Mihályra. A három cimbora fölugrott, körülkapta és a szoba közepe felé cipelte. Angyal Mihály fekete arcát elöntötte a vér, megtántorodott és ráborult az asztalra. A poharak és az üvegek táncoltak az asztal belső végén, az emberek egymást lökdösve ugráltak talpra. Köblös a három 99

emberrel küzdött, s kettőt már sikerült asztal alá szorítania. A harmadik hátulról szorongatta a nyakát, és a lábaival akarta elgáncsolni. – Üssétök! Mit álltok ott? Maflák! hörögte, majd egyik karját kiszabadítva, elkapta a támadója fejét, egyet tekert a nyakán és odalódította a falhoz. – Ne eresszétök el, üssétök le, mint egy kutyát! Angyal Mihály jobb kezét az arcára tapasztva kifelé igyekezett a bolton át, de az ajtóban Köblösnek még sikerült egy hatalmas csapást mérni a fejére. – Gyilkosok, kutyák! Ezt mögkeserülitök! – szűkölt, tántorgott, s csöpögött fejéből a vér, a bal lábát sántítva húzta, amint kivánszorgott a boltból. Ánizs úr hirtelen becsukta Köblös orra előtt az ajtót, az megfordult, de a papucsa megcsúszott a véres padlón és majdnem orra bukott. A pult mellől felkapott egy sörösüveget, és azzal hadonászva kiabálta. – Maflák, elszalasztottátok! Hát érdemös veletök kezdeni valamit! – Közéjük vágta az üveget. Az emberek félreugrálva széket kapdostak maguk elé. Angyal három cimborája föltápászkodott és kisurrant a hátsó ajtón. Patkós elindult, hogy lefogja Köblöst, aki utánuk akarta vetni magát. – Fussatok! Az anyátok Úristenit!... A hátsó ajtón boglyasan, sápadt arccal berobogott Vera, kezében a lekváros kanállal. – Jézus Mária! Köblös megfordult. – Magának ehhöz sömmi köze! – ordított rá, s a terem belseje felé dülöngélt. Karjáról rongyokban lógott az ing, haja szemébe csüngött, s a nyakán három hosszú karcolásból szivárgott a vér a gallérjára. – Csak a kocsmát össze ne törjétök már! – sikoltozta Vera, és sebesen összeszedte az asztalról a poharakat. Az üvegek közül egy eltört, a fehér cserepek összekeveredtek a sörösüveg fekete darabjaival. – Tűnjön el! Ne vértyogjon itt, mint a kotló! – Köblös fáradtan zuhant az egyik székre. Az emberek közelebb húzódtak hozzá. – Ezt jól elintézted, Jóska! – rikkantotta Katona sógor. – Várjatok, most gyün a java!... Ánizs úr kinyitotta óvatosan az ajtót s megnyugodva látta, hogy a verekedés véget ért, szólni akart valamit, de Patkós épp odalépett, félretolta az ajtóból és bement a boltba. Utána a többiek is fölkerekedtek és betámogatták Köblöst. – Mérjön ki mindönkinek 10 kiló lisztöt, mindönkinek, aki itt van! – rendelkezett Patkós. – Nincs annyi az egész boltban! Mit képzeltek? – pattogott Ánizs úr, de látta, hogy ezekkel ma nem lehet okosan beszélni, egymásután töltötte meg és adta a kezükbe a papírzacskókat. – Tolvajok, rablók! Fényes nappal kirabolják az embert! – mérgelődött Vera, amint beírta a lisztet a könyvébe a többi adósság mellé. A verekedők akkor már messze jártak.

Az ég megtelt felhőkkel. Az erős szél sebesen hajtotta a kékesszürke felhőtakarót, de az mintha végtelen vászon volna, állandóan ott libegett a falu fölött. Az utcákon por kavargott. Az akácokról úgy hullott a sárga levél, mintha valami furcsa aranyzápor zuhogna. Az ablakokat mindenütt becsukták. Akármilyen szeles volt is az idő, vízért csak el kellett menni a kútra. Az asszonyok a kis kifolyó vályú alá tartották a kanták száját, a kezüket is odatették kétfelől, hogy ne hulljon bele a por s hogy vizes ne legyen a szoknyájuk. A szoknyákkal így is baj volt, aláfújt a szél, 100

föllibbentette volna egész a nyakukig, fejükre borította volna tán, ha nem igazgatják állandóan s lábuk közé nem szorítják az elejét. – De kíváncsi az a szél, haj, haj – vesződött egy vénasszony fakó, bokáig érő szoknyájával. – Pedig ott már nemigen van mit néznie – gúnyolódott egy fiatal menyecske. – Na, na! Hallgass, mert a szádra ütök. Valakinek lesodródott a kendője, s hajlongva, kapkodva futott utána, míg az árokparton utol nem érte. – Viszi mán, viszi mán. – Ugyan mit akar azzal a rosszal? – A tied se különb, csak ne ócsárold. A Kis utcában kivágódott egy kapu, s Angyal Mihály lépett ki rajta. Bekötött fejjel, szemére húzott kalappal, óvatosan lépkedett a fal mellett. – Tán még sántít is! – mondta egy asszony. – Nem. De azért, mintha egy kicsit húzná a bal lábát. – Vajon hová mögy? A csendőrségre? – Följelenti Köblöst bizonyosan. – Régön ült már börtönben, majd sírhat utána mögint a felesége. – Mégis tán a községházára mögy. – Ott már volt egyször. Ahogy a kocsmábúl kiverték, rohant oda azon mód, vérösen. Angyal Mihály eltűnt a sikátorban, ahonnét aztán sokfelé el lehetett jutni, de a beszélgetés róla folyt tovább a kútnál. – Mögérdemölte, amit kapott. Én is szívesen ütnék rajta. – Miatta éhözik a banda, csakis miatta, mert ha a sarkára állna, és mögmondaná az igazságot… – Hanem ezök a Köblösék se mönnek a szomszédba észért. A zavarosból kihalásztak egy kis lisztöt maguknak. – Nézzétök csak. A mög a káplán! – Nálatok nem járt még? Az egész bandát végiglátogatja. Tűlem azt kérdözte, hogy élünk. Hát én kipakoltam aztán istenigazábul. – Mit értél vele, mit tud ű csinálni? – Jobban tönné, ha aludna. – Aszonta, nem beteg mán. – Fene hiszi azt. Aki eccör heptikás, azt nem gyógyítja mög, csak a sárgaföld. A káplán a Szegénysor házai közt küszködött a széllel. Fekete kabátja úgy libegett a két oldalán, mintha szárnyai nőttek volna. Az egyetlen gomb most pattant le róla. Fehérpöttyös, sötétszürke nyakkendője hátra sodródott a melléről, és a válla fölött lobogott magasan. Nadrágja rojtos, kopott szára, félretaposott sarkú félcipője egész szürke volt a portól. Bal kezével állandóan fognia kellett kalapja széles karimáját. Kilenc családot látogatott meg. Harmincnyolc gyermek, harmincnyolc éhes száj és a felnőttek, a szülők… Hat helyen még a nagyszülők is élnek, Istenem! Üres kamrák, pókhálóval belepett, sötéten ásító lisztes ládák, rongyos ruhák, kopott, rozoga bútorok, szegényszag. Néhány rossz tyúk, csirke az udvaron, itt-ott egy-egy koszos, sivító, éhes malac az ólakban. Sovány, beesett arcok, sápadtabbak még az övénél is… Lázas tekintetek. Gyűlölettől parázsló szemek… méreggel, reménytelenséggel, dühvel kimondott szavak. A Balogék kislánya elvesztett tíz fillért, az anyja félholtra verte, talán agyon is üti, ha később érkezik oda… Törökék udvarán egy darab száraz kenyérért veszekedtek a gyerekek, tépték, marták, harapták egymást, mint a kikódult kutyák, ha ételt tesznek elébük… Varga Mátyás részeg volt, alig tudták felkölteni… Boros Ferenc vasvillával támadt az apjára, amiért 101

elszívta a csempészett dohány utolsó, poros maradékát… Csordás Péter azt mondta: „Szögényebbek vagyunk, mint a templom egere” – és nevetett. Öt apró gyermek szaladgált körülöttük, ruha alig volt rajtuk. A felesége most is terhes… „Eddig dinnyén éltünk, mög főttkukoricán, most itt a sülttök” – mondta és nevetett. Rossz fogaiból bűz áradt… Hogy tud ez az ember nevetni? Mi oldja mosollyá arcán a nyomor irgalmatlan tudatát? Megborzongott, mintha fáznák, pedig a homlokán verejték gyöngyözött. Lázas agyában egymást kergették a szörnyű képek, amiket a Szegénysor kilenc házában látott. Ott volt a tizediknél, de nem volt ereje belépni a kapuján. Kószált egy ideig a házak között, és valahogy kijutott a falu végére, ahol még vadabbul támadt rá a szél. Az útszéli fák sírtak, töredezett róluk a száraz gally, a fiatal akácok földig hajtották lombjukat, mintha irgalomért esedeznének. Szállt a sárga levél, ritkultak a lombok, a háztetőkre száraz kukoricalevelek sodródtak a közeli földekről. Fakó arca hamar kiszikkadt, olyan lett, mint a cserzett bőr. – Elég lesz mára – gondolta. Nekivetette görbe hátát a szélnek, és úgy vitette magát egy darabig. Feri jutott az eszébe. Azt még felkeresi. Sokáig tülekedett a kapuval, amíg sikerült betaszítani, aztán meg úgy bevágódott mögötte, hogy egy szög kirepült a felső deszkából. Felvette a földről, és az ujjai közt morzsolgatva, kicsit félszegen állt meg a könyöklő mellett. – Jónapot. Rozi kormos lábasokat súrolt, s mocskos kezét hirtelen háta mögé dugta. – Ó, a tisztöletös úr! Hallottam, hogy erre járkál, de nem gondoltam, hogy hozzánk is benéz. – Ferivel szeretnék beszélni. – Itthon van. Ott barkácsol a színbe, hívom azonnal. – Nem, köszönöm, majd odamegyek. Rozi visszafordult, nem tudott mit kezdeni a kormos kezeivel. Kötőjébe nem akarta beletörülni, reménytelenül lógatta széles csípője mellett, s aztán szégyenlősen dugta ismét a háta mögé. –Hogy van az édesanyjuk? – kérdezte a káplán, s a rozsdás szöget a könyöklő deszkájának egyik repedésébe szúrta. – Köszönöm kérdéseit, elég jól, hála Istennek. Féltem itt hagyni a hétön a szomszédasszonyra, hogy a városba möntünk, de szöröncsére nem volt vele sömmi baj, éppen most fektettem le, elaludt szépen. – Möggyógyul! – szólt a lelkész. – Én is meggyógyultam… Mindennap imádkozott a templomban Sára néniért, de otthon, este, lefekvés előtt még külön is. Önkénytelenül felemelte fejét, az égre pillantott, de a szél hirtelen egy csomó port vágott a szemébe. Fehér zsebkendőjét előszedve, sokáig törülgette arcát, és félig vakon botorkált le a szín elé. Még akkor is szúrta szemgolyóját egy porszem, amikor kezet fogott Ferivel. Szaporán pislogva hosszan nézegette a hatalmas kopjafát, amelynek frissen faragott testéből nyers szag áradt. – Mindjárt kész… Estefelé föl is állítom a sírnál – mondta Feri. – Tessék már leülni. – Egy alacsony lábú kisszéket leporolt a tenyerével, s a fal mellé állította. A lelkész nem ült le. Az ormótlan, durva faragású, bunkós fejű oszlop úgy feküdt a kecskelábon, élettelenül, mint valami múmia. Elöl a simára gyalult oldalán betűk sorakoztak: Hegedűs Ferenc bandagazda. Élt hatvanhat évet. Fáradt teste elégett az asztagok tüzében, Igaz lelke fönn az égben, Nyugodjék békében… A primitív versezet nem mondott sokat, hanem a betűk kusza vonalai tele voltak keserűséggel, nyugtalansággal, lázadással. Valami iszonyú mély fájdalmat kiáltottak. Egy megsebzett lélek véste be vergődését, kínjait, visszafojtott indulatait, forrongó dühét a kemény fába. 102

Elfordította szemét a faragásról, s arra gondolt, hogy csak képzelődik. A saját feldúlt lelkének képeit vetíti bele a betűkbe. Feri nyugodtan ült a kopjafa végén, és csöndesen mondta: – Ennyivel tartozom az apámnak. – Szép – bólintott a lelkész. Elővette zsebkendőjét, felhúzta szemhéját, s most már sikerült végleg eltávolítania a szúró porszemet. Kitörölte a könnyeket a szemgödréből… Feri ebbe az akácfába véste bele lázadását… Köblösékből verekedésben robbant ki az elkeseredés délután. Angyal Mihály véres fejjel futott a községházára. A jegyző adta oda a zsebkendőjét és azt borította rá a homlokán és az arcán felszakadt sebre… „Töhetetlen vagyok… csináljon a jegyző úr valamit, hogy a bért mögkapjuk, mert agyonvernek ezök a vadállatok… Hegedűs Feri tüzeli űket…” – Hallotta, mi történt a kocsmában? – Hallottam – mondta Feri, mosoly futott át az arcán, most is az volt az érzése, hogy a verekedők helyette végeztek el valamit. Cigarettát sodort s rágyújtott. A lelkészt megköhögtette a szokatlan, erős füst. – De talán az a legszomorúbb, hogy rátámadtak Ánizs úrra is. Lisztet vittek el s más apróbb dolgokat… loptak. Feri komor arccal szívta a füstöt, és keresztbe rakta a lábait. – Onnét vitték, ahun volt… az éhös embör nem ura az akaratának. – Elhallgatott, a földet nézte, a forgácsokat, porszemeket, a tyúkpiszkot, az ide is besüvöltő szélben röpködő tarka tollakat. – Már arra is gondoltam, hogy adok nekik mögint a magamébul… Nem tudom tűrni tovább… Angyal azt kiabálta a kocsmában, hogy én hergölöm a bandát… – ellökte magától a kopjafától, és kezébe vette a baltát. Arca elvörösödött, a nyaka körül reszkettek az izmok. A pap félénken húzta összébb magát, beesett szemében felvillant a rémület sárga fénye, érezte, hogy összeverődnek sovány térdei. Nem látott még emberben soha ennyi elszánt, gyilkos indulatot. – Nem, ne tegyen butaságot… semmi értelme se volna… – Nem Angyal a bűnös – legyintett Feri, s félredobta a baltát. Gondolatokba mélyedve ült vissza a kopjafa végére, s meredt tekintettel bámult a semmibe. – Egyszer segített rajtuk – folytatta a pap –, ez szép volt, nagy dolog volt. Arra kérem, semmiféle formában ne avatkozzék most már a dolgaikba. A jegyző úrral elhatároztuk, hogy magunk intézünk el mindent. Telefonáltunk a főszolgabírónak. Holnap itt lesz a végzés, hogy amennyiben huszonnégy órán belül nem méri ki az uradalom a részt… – Új nyomozást indítanak, addig a biztosító nem fizet, ezt is beszélik – szakította félbe Feri. – Ez csak mese. Ne adjanak rá semmit. Az igazság az, hogy a biztosítást… – nem, mégsem mondja meg. Nem szabad olajat önteni a tűzre – kifizetik-e vagy sem, az nekünk közömbös. Néhány nap múlva a hatóság fogja kimérni a bandának a részt, én magam személyesen is beszélek a tiszttartóval. – Sok szöröncsét kívánok – mondta gúnyos hangon Feri – Én mögmondtam már a múltkor, hogy nem törődök sömmivel. – A gyűrűre pillantott, amely ott ragyogott az ujján. Piri jutott az eszébe, s elmosolyodott. A káplán emlékezett erre az ígéretére, de érezte, látta rajta, hogy azóta is sokat gyötrődött a banda miatt. Azt, hogy Angyal ellen ő biztatta volna fel az embereket, egy percig sem hitte. A pesti szocialista hatás, a fejlett közösségi érzés kapcsolta talán hozzájuk olyan szorosan. Évek óta együtt dolgoztak, ismerte, szerette őket, s valahogy az apja örökösének tekintette magát a bandagazda szerepében. A sorsközösség bilincseit nehezen sikerül 103

leráznia… pedig rajta most csak az segít, ha kiszakad közülük egy időre, amíg lehiggad, amíg változik az idő… különben… valami sötét katasztrófa árnyékát látta libegni a feje fölött. – Ott a bérlet, ott a menyasszonya – azokkal törődjék, elég gond ez most magának. Új életet kell kezdenie kint a tanyán. Na, Isten vele! Feri kikísérte a kapuig, és sokáig nézett hosszú, fekete, vékony alakja után, amint előrefúrta magát a szélben… Angyalt elintézték Köblösék, a jegyző s a káplán a banda bérét akarják végleg elrendezni helyette… Hát neki mi marad?... amint az udvaron visszafelé haladt, tudata mélyéről egy szó villant föl: a gyújtogató!... Megállt hirtelen, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Ilyen világosan még soha sem érezte, hogy avval neki kell megbirkóznia… borzongás futott át a hátán, és karjával olyan mozdulatot tett, mintha el akarná űzni ezt az ijesztő gondolatot. Vizet húzott a vályúba, megitatta a lovakat. A faragáson elvégezte az utolsó simításokat, félrerúgdosta a forgácsot, vállára emelte a nehéz oszlopot, az ásót is magához vette. Amikor a kapun kilépett és megindult a temető felé, a szél már valamivel csöndesebben fújt, s a szűk sikátorokon át kezdett belopakodni a faluba az alkonyat.

A káplán otthon sietve kapkodta magára a másik fekete ruhát, amely istentiszteleten szokott rajta lenni a templomban. A nadrág feneke s a kabát háta a lapocka táján fénylett már ezen is. A lelkésszé avatás alkalmával vette. Nyolc éve. Hogy telik az idő!... Vacsoráig van még két és fél órája, addig megjárja az uradalmat. Felhúzta másik cipőjét, amelynek rendben volt a sarka s megkefélte. – Ugyan kinek akarok tetszeni? – nevetett önmagán, mikor a mosdó fölött álló tenyérnyi tükörbe belepillantott a spanyolfal mögött. Kint az utcán csöndesedett a szél, de a levelek még egyre hulltak. A patika előtt egy bozontos szőrű pulikutya szaladt el. A csillogó üvegablak mögött fehér kabát libegett, az arcot nem láthatta, eltakarta a fénytörés. Jóleső, pezsgő érzés futott át a szívén… Elfordult, s lépteit meggyorsítva haladt el a templom előtti kopasz téren, s lekanyarodott az országútra. Magába mélyedve, gépiesen emelgette kalapját, ha köszönést hallott. Egyik kertből erős violaszagot hozott a szél. Meglassította lépteit. Ilyen illata volt a hajának. Világosan emlékszik rá, ezt érezte, ahogy ott állt a pult előtt, s a lány lehajtotta fejét, amíg az üveget csomagolta. Halkan felkacagott, de aztán ijedten fordult meg, hogy nem hallotta-e valaki. Az út néptelen volt. Amióta először látta, minden rá emlékezteti… A fehér szín, a barna hajfürtök, a rózsaszínű arcok. A tanítónak említette már, hogy szeretné megismerni, s az készséggel vállalkozott, hogy bemutatja, de még nem került rá a sor. Ha egyszer találkoznának, akkor… akkor talán örökre kiábrándulna belőle. A csalódás megszabadítaná ettől a napról napra erősödő érzelemtől, ami miatt annyit szégyenkezett önmaga előtt. Vagy… Vagy-vagy?... Porzott az út, talpa alatt ropogtak az apró kavicsok, szél simogatta a lombokat. Nesztelenül hulltak a levelek. Valahányszor arra gondolt, hogy a tiszttartó elé kell állnia, mindig valami furcsa, szorongással vegyes, émelyítő undor lett úrrá rajta, s ezt még akkor sem tudta legyőzni teljesen, amikor felbaktatott a lépcsőn, s megállt a verandán, az ajtó előtt. Lihegve igazgatta a kabátját, háta mögött megzörrent a vadszőlő levele, legyek ültek a fehér falon. Erőt vett magán, nagyot lélegzett s bekopogott. Három embert talált az irodában. A tiszttartó hátratolta a székét, vaskos öklével az asztalra támaszkodott, kerekre nyílt szemmel bámult rá, s a szájából lógó szivar végéről letörött a hamu. Olyan csend volt, hogy hallotta, amint az asztalon heverő papírra zuhant s szétporlott. 104

– Á, á… ilyen váratlan meglepetést! – kiáltotta a tiszttartó, s kezét nyújtotta az asztalon át. – Bemutatom a gyakornok urat. A káplán kezet fogott a harmadik férfival is. Görnyedt hátú, kopaszodó paraszt volt valamelyik majorból, s a nem várt kézfogás miatti zavarában földre ejtette a kalapját. A tiszttartó meg a gyakornok gúnyosan összenézett, de ezt a káplán nem vette észre. – Csak intézzék a dolgukat nyugodtan, van időm várni – mondta, s az iroda ablakáig hátrált. – Azonnal szólok a feleségemnek – mondta a tiszttartó. Félretette a széket, s az asztalt megkerülve bement a lakásba. Az iroda falán egymást érték a vékony, hegyes, tőr alakú őz- s a vastag szarvasagancsok. Az ajtó fölött, hol a tiszttartó eltűnt, kitömött rétisas terítette szét hosszú szárnyait. A jobb sarokban függő zöld táblán néhány régi kard, egy hosszú nyelű rézfokos, meg egy negyvennyolcas huszárcsákó. Az iroda képe a bihari dzsentri-kúriák fogadószobáira emlékeztette a káplánt. Diákévei alatt látott ilyeneket legációk alkalmával azon a vidéken. A tiszttartó visszatért, s döngő, csizmás lábait szétterpesztve megállt az iroda közepén. – Tessék befáradni. Azonnal megyek én is. Bent a káplán meghajolt, s kezet csókolt az asszonynak. A szilva savanykás szaga, melyet a kékeres, fehér bőrön érzett, még sokáig az orrában maradt. Biztosan lekvárt főz, gondolta, amint letelepedett a kényelmes bőrfotelben. – Dohányzik? – kérdezte az asszony, s felemelte egy díszes kis fadoboz tetejét az asztalon. – Köszönöm, nem szoktam. Fagyos csönd zuhant közéjük. A kertre nyíló ablakon meglibegtette a szél a földig érő, fehér csipkefüggönyt. Az asszony rágyújtott, s a kékes füst ott kóválygott köztük az asztal fölött. Sárga, őszi lombok suhogtak kint a parkban. – Maga még nem is volt nálunk – szólalt meg végre az asszony. Szép, fiatalos arcán, élénk, kék szemében barátságos mosoly táncolt. – Sokat hallottam már magáról… – Sok rosszat, ugye? A hírem se jó, de az egészségem se… – A doktorunk beszélte pár nappal ezelőtt, hogy szépen javul, talán már nem is beteg. – Azt hiszem, ez csak az ő rögeszméje – mosolygott a káplán szárazon. – Persze a doktor büszke a sikerére, s mindenütt fecsegnie kell róla. Pedig, ha az isten másképp akarja… – Én megbízom benne. Minket is ő kezel, de még sohasem csalatkoztunk… No és a maga híre. Hát tudja, azt beszélik, hogy maga szociálista… vagy valami efféle. Hát ha már itt van, megkérdem, igaz volna ez? – Olyan zavarban volt, hogy még a nyaka is vörös lett, s olyan butának tűnt a kérdése, hogy hangosan felkacagott. A csengő hang esetlenül röpködött a levegőben, de valahogy feloldotta köztük a feszültséget. – Isten szolgája vagyok, szeretem a szegényeket, ahogy Krisztus is szerette. Ha ez valakinek szociálizmus, ám tessék, nevezze annak. – És az uradalmat mért gyűlöli? Össze tudja ezt egyeztetni a krisztusi szeretettel? – Nem gyűlölök senkit és semmit, csak a bűnt. Csak az emberi gonoszság ellen harcolok – mondta a káplán avval a szilárd elhatározással, hogy több ilyen ostobaságra nem válaszol. Az asszony előtt az ura mindig a legellenszenvesebb hangon beszélt róla s most, hogy itt ült vele szemben, egészen más kép kezdett kialakulni benne. A forró fejű, izgága, tudatlan, beteges, ingerlékeny s félszeg falusi káplán helyett komoly, értelmes, erős akaratú, szilárd meggyőződésű lelkész alakja bontakozott ki előtte, akinek hite van és célja az életben. Félszegsége is csak azokra a megszállottakra emlékeztette, akikről azt szokták mondani, hogy „nem e világból valók”. – Egyébként – szólalt meg újból a káplán s fanyarul mosolygott –, hálásan köszönöm, hogy az étkeztetési akcióba a nagyságos asszony is bekapcsolódott. 105

– Semmi! Említeni se érdemes – mosolygott az asszony, s belepillantott a káplán háta mögött a nagy, díszes rámájú tükörbe, vékony ujjaival simára fésült, dús szőke haját igazgatta. – Remélem, nem lesz baj a gyerekekkel – furcsán, zavartan felnevetett. – Nem is tudom megérteni, olyan különös: egy idő óta üldöz a balsors… A nyáron felküldtem egy gyereket a fára csak azért, hogy adhassak neki egy pengőt. A szerencsétlen leesett, hiszen tudja. Az orvos nem volt itthon, s mire bevitték a városba, meghalt. – Én temettem el – szólt sóhajtva a káplán. Meglepte ez az őszinte hang, s figyelmesen közelebb hajolt. – Aztán a koszorú. Higgye el, nagyon megrendített az a haláleset… én nem akartam rosszat vele. Sajnáltam az öreg Hegedűst, igazán derék ember volt. A temetés után a grófi kriptán találták meg a koszorút, én is megnéztem, s fájt, hogy ilyen kegyetlenül visszautasították… És most legutóbb, ez tegnap történt. Ebédet küldtem egy gyerekágyas cselédasszonynak, s megetették a párhetes csecsemőt is. Az orvos egy órája járt ott, s azt mondja, nincs sok remény… Az ember igazán nem tudja, mire gondoljon. Nem szeret jót tenni már… A gyerekeim. Két fiam van. Mindent megadunk nekik, s egyik rosszabbul tanul, mint a másik, de a magaviseletük talán még kétségbeejtőbb. Csak a legnagyobb erőfeszítéssel sikerült elintézni, hogy ki ne csapják őket az ország összes intézeteiből… És a férjem… De nem traktálom tovább ezekkel a privát ügyekkel – pirulva elhallgatott, s kioltotta a cigarettáját. – Különös – szólt a lelkész, karjait mellén összefonva. Jobban kellene ismernie ahhoz, hogy belelásson ebbe a szenvedő lélekbe. De hát miért is szenved?... Hogy nem tud jót cselekedni?... Igen, vannak olyanok, akiknek ezt nem engedi meg az Isten. Talán ez a legnagyobb büntetés itt a földön… Az asszony most úgy gubbasztott előtte, belesüppedve a bőrfotelbe, mint valami magányos, árva páva. Ékszerek ragyogtak a nyakán, a karjain és az ujjain. Egyszerű szabású, finom szürke ruhája még jobban kifejezésre juttatta testének nemes vonalait. Olyan idegenül hatott rajta a konyha ételszaga… Most nézett körül alaposabban a választékos ízléssel berendezett szobában. Reneszánsz bútorok, kovácsoltvas függőlámpa, a falakon eredeti metszetek s egy szép balatoni tájkép… Az irodára gondolt, a férj agancsokkal teletűzdelt dolgozószobájára. Nem ő lőtte azokat a szarvasokat s őzeket, a kardokat s a csákót sem őseitől örökölte, s hiába akasztott volna nemesi címert is hozzájuk a falra, az urat játszó, felkapaszkodó torz figuráját, aki felfelé szolga, lefelé zsarnok, semmi se tudta volna eltakarni… Két ember, két külön világ. Mintha egy nemes kancát és egy bivalyt fogtak volna egymás mellé, – elszégyellte magát a hasonlatért. Miközben részletesen megtárgyalták az öreg tiszteletes egészségi állapotát, a nyári szárazságot, az esős napokat, a mai szélvihart, a káplánnak eszébe jutott, hogy az asszony egyszer megszökött az urától. Az akkori gyakornok csábította el, s a tiszttartó a város szélén fogta el őket. Talán akkor siklott ki az életük… Észrevette az asszony nyakán a kis aranykeresztet. – A nagyságot asszony katolikus? – Nem. Evangélikus vagyok. Apám katolikus volt. Gyára volt Sopron mellett, Kirchner. nem hallott a Kirchner-féle gőztéglagyárról? Apa későn nősült… – meghallotta férje lépteit a túlsó szobában, s elhallgatott. – Kirchner… Kirchner… nem hallottam – mondta a káplán. Érdeklődése egyszerre alább szállt az asszony sorsa iránt, már ő is a közeledő lépteket figyelte. A küszöbtől a tiszttartó csizmáinak koppanásai elvesztek a szőnyegek puhaságában. – Hát csak így, szárazon? – Mosolyogva vetette bele kövér testét a harmadik fotelbe. – Szívem, hozzon valami innivalót. 106

– Miattam ne fáradjon! – szabadkozott a káplán. Az asszony kinyitotta az üvegszekrény ajtaját, s arcán alig titkolt undorral tette eléjük a pálinkás készletet. Nem ült vissza a helyére. A fotel karján telepedett meg. Hosszú, formás lábain megfeszült a szűk szoknya. – Megvárakoztattam egy kicsit – szólt mentegetődzve a tiszttartó, s töltött a poharakba. A káplán idegesen köszörülte a torkát. – Elhatároztam, hogy ezentúl istentiszteletet tartok külön az uradalmi cselédek számára is, akik a nagy távolság miatt nem tudnak bejárni a faluba. Régi tervem ez, de eddig a betegségem miatt… Most azonban, hála Istennek, abban a helyzetben vagyok, hogy vállalhatom ezt a munkát is… – Sokszor megfogalmazta magában pontosan, hogy mit fog mondani, s most akadozik a nyelve. Bosszankodva csapott a térdére. – Azért jöttem, hogy ezt megtárgyaljuk. – Kérem, szívesen állok rendelkezésére! – nyúlt a pohárhoz a tiszttartó, s a káplánról megfeledkezve, azonnal ki is itta. Az asszony feddő pillantással mérte végig. – A vendéget nem is kínálja, Gábor! – Ezer bocsánat, parancsoljon. De különben, tudom, hogy a káplán úr nem iszik ilyen erőset. Talán valami édességet… – Köszönöm! – tiltakozott élénken a káplán és sietve folytatta: – Eddig csak a kettős ünnepeken jutottam ki a majorokba, de ezentúl sűrűbben szeretnék. Legalább havonta egyszer mind a négy majorba… – Részemről semmi akadálya – szivarra gyújtott. – Ellenben a dolgot meg kell beszélnem Czigándi úrral is. Ő itt a gazda, s nem szereti, ha engedélye nélkül idegenek járkálnak a birtok területén. A káplán felhúzta vastag szemöldökét. Az asszony, aki eddig figyelmesen hallgatott, így szólt: – Ha esetleg kocsira lenne szüksége… – Adunk, hogyne, a katolikus papnak is jár, természetesen. De mondom, előbb Czigándi úrnak kell szólnom, addig nem ígérhetek semmit. – A fogatot csak megígérheti. – Azt hiszem, nem is lesz rá szükség. Az egyház kap kocsit a faluból, a hívektől erre a célra. Az asszony lecsúszott a fotel karjáról, s az ablakhoz állt. Hálás volt a káplánnak, hogy kiönthette előtte a szívét, s ezt szerette volna viszonozni. Bosszankodott a férjére, aki annyira gyáva, hogy magától még egy fogatot sem mer odaígérni. A kertben az alkonyat vörös fényei villogtak. Karcsú, magas alakjának hosszú árnyéka rávetődött az asztal bordó terítőjére. A tiszttartó másodszor is kiürítette poharát. Sejtette, hogy a káplánt nemcsak az istentisztelet hozta ide. Szürke kabátja ujját feljebb tolta a karján, mintha viadalra gyűrkőznék. – Mi újság a faluban? Mit csinál a barátja? – gúnyos, kihívó hangja Ferire célzott, akit a múltkor így nevezett a káplán a községházán. Meg volt győződve róla, hogy annak érdekében jött, vissza akarja könyörögni az uradalom kegyeibe. – Épp szólni akartam erről is – válaszolt a káplán. – Hegedűs Feri igen jól van, semmi baja. Földet bérel, nősül… – Igen? Még talán tiszteltet is engem! – rekedten kacagott. – De remélem, a lakodalomba nem hív meg! – gyerekes kajánsággal nevetett. – Gyászol a család. Nem tartanak lakodalmat. – Hát igen, az apja… De azért arra volt esze, hogy elveresse Angyal Mihályt! – Felemelt kézzel tiltakozott a káplán közbeszólása ellen. – Mindent tudok. Ott beszélték meg a 107

haditervet náluk, a fosztókában. Nem nyugszik az a gazember, izgat, lázít, uszítja az embereket az uradalom ellen, gyújtogat… mint az apja. A pap csüggedten hajtotta le a fejét, s egyszerre olyan hiábavalónak érezte a vállalkozását, hogy szeretett volna eltűnni innét gyorsan, de mintha beleragadt volna az átmelegedett bőrfotelba, csak ült tovább. – Gondoljon, amit akar – mondta hangosan, de szinte csak magának. – Mégis… – Persze, tudom, magának is megvan a véleménye – vágott közbe a tiszttartó. – S az valahogy úgy szólt, hogy én… vagy épp Czigándi úr gyújtotta fel az asztagokat. – Harsányan felkacagott. – Azért, hogy egy kicsit távol élünk a falutól, tudunk ám mi mindent… – És mindent rosszul tudnak. Én erről soha nem beszéltem. – Ezt nem is vonom kétségbe. De a faluban ez a hír járja… – Ha azok után indul el, amit ott beszélnek… Annyi azonban bizonyos, hogy a nép még mindig szimatok, érez valamit. Beszél, találgat, mert nem lát tisztán. A bandagazda különös halála, a felesége sorsa felkavarta a kedélyeket. Sok mindent nem értenek. nem értik például azt sem, miért nem fizeti ki az uradalom a részt? Nem gondolja, hogy ha megkapnák, elhallgatna minden ilyen híresztelés? – Bocsánatot kérek – sértődött meg a tiszttartó, mint akinek elevenére tapintottak. – Ebbe a káplán úrnak nem lehet beleszólása. Fizetünk, amikor akarunk, amikor Czigándi úr jónak látja, s utasítást ad rá. Vagyis, amikor a dolgok a biztosítás körül elintéződnek. Ez az uradalom ügye. Mégiscsak… – Felelős vagyok a gyülekezet minden tagjáért, s nehéz elviselni, hogy a hívek egy része, épp a legszegényebbek, ok nélkül szenvedjenek! – Sápadt arca kihevült, verejték gyöngyözött rajta. Hirtelen a kabátja belső zsebébe nyúlt, kivett egy levelet s az asztalra tette: – Legyen szíves, olvassa el. A tiszttartó jó messze tartotta magától a fehér papirost. Szemüvege az irodában maradt, s anélkül csak így tudott olvasni. „Érdeklődésedre bizalmasan közlöm, hogy a Czigándi-féle tűzkár összegét öt nappal ezelőtt kifizették. Sok a dolgom, s csak most volt időm utánanézni… Mikor mozdulsz ki már tuszkulánumodból? Mindenkor készséggel állok rendelkezésedre, fekvőhellyel is, ha Pesten jársz. Ölel öreg barátod…” A kézírásos keresztnevet nem tudta kibetűzni, de a géppel írt szöveget az intézet hivatalos papírján még egyszer átfutotta. Valami ismerős tisztviselő, gondolta, s megnézte a dátumot. Öt nappal ezelőtt. Hányadika van ma? – Több mint két hete! – kiáltotta magáról megfeledkezve, s leforrázva dűlt hátra a fotelben. – Igen – kapott a szón a káplán. – Több mint két hete kezében van Czigándi úrnak a pénz. – Kis szünetet tartott, fölvette az asztalról a levelet. – S a tiszttartó urat is így tartja a markában – összegyűrte csontos ujjaival a papirost. – Az orránál fogva vezeti! – Halkan, indulatait visszafojtva beszélt. Érezte, hogy az asszony jelenléte feszélyezi, s megkönnyebbülten lélegzett föl, amikor az elmozdult az ablakból, s gyors léptekkel elhagyta a szobát. A káplán felállt. – Ne haragudjék az őszinte szavakért. Csak annyit közlök még, hogy útban van a főszolgabíró végzése, melynek alapján a hatóság ki fogja méretni az aratók részét. – Micsoda? – A tiszttartó csak most eszmélt föl a levél olvasása után. Megkapaszkodott a fotel karjában, s nagy, kövér teste fenyegetően emelkedett fel. Valamit mondani akart, de a káplán nem engedte szóhoz jutni. – Ha az ön helyében volnék, nem várnám meg, hogy ilyen szégyen érjen, ilyen csekélység miatt, egy ekkora gazdaságot. 108

– Köszönöm a jó tanácsot. De kár izgatnia magát. Nem az ön kötelessége megvédeni az uradalom becsületét. – Én csak a nyomorgó aratókért szóltam. Meglátogattam őket. Ha ismerné a helyzetüket, ha tudná, hogyan élnek, kifordulna a falat a szájából. Mit gondol, mire vezet ez? Az Isten se irgalmaz azoknak, akik bedugják a fülüket a nyomorgók panasza elől… – Ugyan, ugyan. Már megint ezek a frázisok, ez a demagógia… Az igazság az, hogy az uradalom gondoskodott róluk, munkát adott nekik is, a kukoricatöréshez minden embert felvettünk volna, de a bandának fele se jelentkezett. Pedig a szerződés is előírja, hogy ameddig az uradalomnak szüksége van rájuk, elsősorban itt kötelesek munkát vállalni… Maga, káplán úr, csak kívülről látja az ügyeket, csak messziről, a katedra magasságából. Ha egyszer közelebbről megismerné, ha csak egy napig is dolgozna velük, megváltoznék a véleménye… Munkakerülő betyárok, sztrájkoló gazemberek! Kár a szót vesztegetni rájuk… – Lehet, hogy vannak ilyenek is. De ha megzavarják lelkükben a rendet, ha elveszik tőlük a hitet a munkában, ha nem látják többé, hogy érdemes dolgozni becsülettel, mert a becsületes munkát nem fizetik meg, akkor lassanként olyanokká válnak mind. Az uradalom taszítja őket erre az útra… mért nem fizetnek? Mért fizettek Hegedűs Ferencnek meg Angyal Mihálynak? A többinek már nem jutott volna? – Most az egyszer fején találta a szöget, káplán úr. Talán hihetetlen, de így van: minden fölösleges gabonát elszállítottunk, az aratók része odaégett. Annak a pár embernek a részét a cselédség számára, meg a vetőmagnak visszatartott gabonából mértük ki. Higgye el, én kimértem volna, ha rajtam áll, a többinek is, de nem én vagyok a gazda. Lehet, hogy pénzt kapnak a többiek s nem gabonát, mit tudom én, hogy akarja Czigándi úr?... Különben pár nap múlva megérkezik, s akkor tisztázódik minden. Nem kell olyan tragikusan felfogni ezeket a dolgokat, kérem… – Nagyon is reálisan nézek mindent, s megértem a tiszttartó úr helyzetét is. Csak arra kérem, hogy ha itt lesz Czigándi úr, álljon a sarkára, s legyen erélyesebb. Mutattam a levelet, láthatja, hogy félrevezette magát is. Közben itt ki van téve a munkásság gyűlöletének, mert azok csak magát látják, csak magát okolják az uradalom magatartásáért. Ez a sok huzavona végtelenül rossz hatással van a falura… Nem maga a bűnös, de tudhatja, hogy a büntetést azok sem kerülhetik el, akik valami részt vállaltak a bűnből. A káplán beszéde elméleti síkra csúszott át, a munka szerepét, áldását és fontosságát fejtegette, ahogy tanulta az etikában s a modern szociológusoknál. A tiszttartó értelmetlenül nézte tűzben égő, nagy fekete szemét, a szobába szűrődő alkonyat félhomályában szorgalmasan töltögette magába a pálinkát, s türelmesen várta a hosszú, zagyva monológ végét. Egyszer aztán megunta s félbeszakította. – Ha itt lesz Czigándi úr, elintézünk mindent. Ő majd lemossa a gyalázatot az uradalom nevéről, efelől biztos lehet. – Bocsásson meg, kissé elragadtattam magam – szólt a káplán, s kezébe vette fekete kalapját. Az volt az érzése, hogy útja nem volt egészen hiábavaló. – Megbocsájtok én, csak vigyen már a fene – gondolta a tiszttartó mosolyogva, mikor a veranda ajtajában megrázta, megropogtatta sovány kezét. Visszatért a szobába, ahol a felesége fogadta: – Elment? Épp hívni akartam vacsorázni. – Kicsit rosszul esett, hogy a káplán eltávozott anélkül, hogy tőle elbúcsúzott volna. – Vacsorázni? Még mit nem. A levegőt sem érdemli meg! – Csak nem veszett össze vele? – Én? Egy ilyen futóbolonddal? Veszekedni? Nem ettem meszet!... Talán magának tetszik ez a holdkóros giliszta?... Giliszta – kamaszos örömmel nevetett ezen a szón. – Járja majd a majorokat. Elmehet vele prédikálni, ha tetszik. – Ne ízléstelenkedjék! – szólt rá szigorúan az asszony. Felvette a pálinkás készletet és 109

el akarta tenni. – Csak hagyja itt még. – Megfogta a kezét, s a száját meleg bőrére tapasztotta. Beleült a fotelba. – Ne haragudjék – nézett föl rá zavaros szemeivel. – Menjen, készítse a vacsorát. – Még egyszer megcsókolta a kezét, aztán újból a pálinka után nyúlt. – Iszik. Megint részeg lesz, és bűzlik mellettem egész éjszaka – pillantott rá keserűen az asszony, s borzongva távozott a szobából. – Valami nincs rendben – gondolta a tiszttartó, amint eszébe jutott a levél, amit a káplán mutatott. Czigándi már háromszor halasztotta el az utazást… A pálinka mámora fejébe szállt, kidagadtak halántékán az erek… A banda… a rész… bűn, nyomor, büntetés… De sok butaságot tud összehordani egy ilyen holdkóros giliszta… Czigándi jön a napokban, rendbehoz mindent, elintézi a lázadó bandát kótyagos papjukkal együtt. Jön a vadászat, ott lesz az öreg tiszteletes s ha kéri, az megteszi, hogy elhelyezteti innét… Czigándi okos ember. Akármit mondanak…

A ritka hajnali köd hamar eloszlott, elolvadt a kelő nap melegében. Harmat lett belőle a fákon, a háztetőkön, a kertek hervadó növényzetén, az árokpartok sárga fűszálain. A csorda nagy porfelhőben hagyta el a falut. Az emberek kirajzottak a házakból. Énekelt a gazdagok kocsijának kereke, és sírt a szegények kenetlen talicskája. Némelyek a trágyát hordták a határba, mások a kukoricát s a répát szállították be az udvarokba. A szőlősgazdák szüretre készülődtek. Kicipelték az üres hordókat a pincéből, megigazgatták rajtuk a vaspántokat, s belül is kipucolták. Fojtogató, köhögtető kénszag úszott a párás levegőben. Mikor a toronyóra elkongatta a fél nyolcat, gyerekek futottak ki a kapukon. Zajongva, kiabálva, csapatokba verődve igyekeztek az iskola felé. Rozi lekvárt főzött az udvaron. Feri nem volt otthon, már hajnalban kiment a földre kocsival, hogy behordja a csutkaszárat. Az anyja még aludt bent a szobában. Unatkozva kavargatta a szögletes fakanállal a kis rézüst fenekét. A lekvár már keményedett, de még egyszer meg akarta rakni a katlan alját. A tűzrevaló azonban elfogyott, s nem merte itthagyni az üstöt, mert attól félt, hogy amíg odajár, lekozmásodik. Már át akart kiáltani a szomszédba segítségért, de akkor meglátta az urát, aki épp betette maga mögött a kaput. – Jó, hogy gyün! Erre vagyok! – kiáltott oda neki. – Hozzon mán gyorsan egy kis tűzrevalót. – Papucsa hegyével megbillentette az üres kast. János fáradtan, izzadtan, porosan állt meg előtte, csak a kalapját emelte meg. Fölvette rögtön a kast, telehozta csutkával, megrakta a katlant, aztán a kast félrehúzva, beleült. Felesége kipirult arcát nézte és meztelen karjait, amelyek a fakanalat rángatták. – Na, van mán vövő a házra! – Kicsoda? – emelte föl Rozi a fejét. A lekvár pukkadozott, pöfögött mint valami forrongó kráter, néha kifröccsent messze egy-egy jókora csöpp, a katlan széle már ilyennel volt tele, vigyáznia kellett, hogy a karját meg ne égesse. Erre figyelt nagyon, nem nézett az urára, de hallgatta minden szavát… Balog Miska, a kubikos? Ötezerért? Honnét volna annak annyi pénze? Eladja a szőlője felét, s a bank is ad valamit? Ha hétezret ér, mért kótyavetyélnék el? – Én annyiért nem adom! – Nem ér sokkal többet. Az a pénz is elég lönne az új házra. Apámék is belesegítenének… – Az új ház! – evvel hitegeti, így akarja levenni a lábáról. Ő már úgy megszokott újból itthon, olyan szépen berendezte a házat télre. A kert veteményeit, a krumplit, babot, borsót, káposztát, a sok almát mind betakarította. Szilvát tett el, most lekvárt főz. Nehéz itthagyni a teli kamrát s visszamenni újból az öregek kegyelemkenyerére. 110

– Azt mondta édösapám – kezdte újból János –, jövőre ideadja a földet. Fölhagyhatok a mestörséggel. – Abba én nem egyezök bele! – Mér ne egyeznél? Azért szeretett bele, azért ment hozzá férjhez, mert nem paraszt volt, nem földet túró, más kenyerén élő nincstelen. Arra volt büszke mindig, hogy mesterné lett, iparos felesége, ezért bámulták meg itt a Szegénysoron annyian, ez tette elviselhetővé életét az öregek között. Most visszamenjen ismét a parasztasszonyok közé? János ezt nehezen értené meg. Csak annyit mondott neki: – Én továbbra is az ács felesége akarok maradni. Ezt jegyözze mög! János elnevette magát. – Hát attul az maradsz, te szamár. – Ha ideadják a földet, kiadjuk bérbe, ahogy más mestörök szokták, maga mög folytatja az ipart. – Érdekös vagy!... Persze, hogy folytatom. A mellett a tíz hold mellett?? – Se a gazdálkodás nem haladna jól, se a mestörség. Két szék közt a földre kerülünk. Ez lösz belűle. A lekvár úgy megkeményedett, hogy már alig tudta mozgatni benne a kanalat. – Gyüjjön, vögyük le ezt az üstöt. Mikor az eresz alá becipelték, Rozi egy fafödőt borított rá, aztán bement a kamrába, cserépszilkéket hozott ki, hogy azokba belerakja a lekvárt. János cigarettára gyújtott. A friss lekvár szagától meg a dohány maró Ízétől minduntalan köpnie kellett. Ferdén álló, kékesszürke szemeivel a Rozi mozdulatait leste, amint a szilkéket mosta, törülgette, s mikor később valamiért ismét a kamrába tért be, eldobta a cigarettát, s elszántan utána ment. Rozi már kifelé jött, s elállta az útját. – Mi baja? – hőkölt hátra az asszony, s bal lábáról lecsúszott a papucs. – Mi?... Hát se a múltkor, se azelőtt? – átkarolta szorosan a derekát. – Bolond! Elejtöm a tálat – lökdöste Rozi, s a másik papucsa is lemaradt, ahogy hátra lépett. Még annyi ideje volt, hogy oldalt kinyújtotta a kezét, és a tálat a morzsoló tetejére tette. Benne is megmozdult a rég visszafojtott vágy. János pedig, mint valami megvadult medve ölelte át. Forró lehelete szinte perzselte az arcát, beljebb cipelte az egyik sarok homálya felé, s letette az ott heverő üres zsákokra. Nem is hallották, mikor a szél csöndesen rájuk hajtotta a kamra ajtaját… Sára néni kibotorkált a szobából az eresz alá, s az udvaron általános riadalmat okozott az aprójószág között. A csirkék, tyúkok ijedt karicsálással futottak a kert felé, s a kakasok rikkantva követték őket. Az öregasszony nem ment utánuk, felnézett az égre, ahol már magasan járt a nap, s a falba vert szögről leakasztotta azt a kis kopott garabolyt, amelyikben nyáron ételt szokott vinni az urának. A konyhába topogott be vele. Jó darab kenyeret vágott, mellé tette a maradék szalonnát a tányérról, s kiemelte a kaszli aljából az egyik köcsög aludttejet. A megpakolt kosarat kint az utcán karjára vette, s megindult vele. Nem nézett se jobbra, se balra, csak ment lassan, botorkáló léptekkel a kocsiút közepén. Fején nem volt kendő, ritkás ősz haját összeborzolta a szél, a szoknyát is elfeledte fölvenni, csak az ujjas, fehér ing és a színes alsószoknya libegett sovány testén. Meztelen talpa mély nyomot hagyott az út porában. Az asszonyok a házban, a férfiak kint dolgoztak a határban, az iskolából hazafelé szállingóztak a gyerekek. Borsi Pista negyedik osztályos, szemfüles, szőke gyerek, társait 111

messze elhagyva éhesen rohant hazafelé. Ő vette észre először Sára nénit. Száját eltátva bámult egy ideig, aztán visszafutott a társaihoz. – Gyertök, gyertök, ha bolondot akartok látni! Sára néni meztelenül járkál az utcán. Négy fiú és két lányka vele tartott. Lihegve nyomultak az öregasszony után. Egyikmásik felkerült a járdára, hogy oldalt is megnézze, de megelőzni egyik se merte. Visszafojtott lélegzettel, óvatosan követték, félénken dugták össze fejüket, és suttogva beszéltek. – Mög kéne kérdözni, hova mén? – Hozzád vágja a garabolyt! – Majd elszaladunk. Én a sarkon elordítom magam! – Szólni kéne a tanító úrnak. Megtorpantak, egymáshoz bújva izgatottan lesték, merre fordul. – Bogárék felé! Biztos a temetőbe mén! – Hallgass, te bolond. Mit akarna ott a garabollyal? – Csöndesebben, marhák! Nézd, csak arra tart. Most a Bálint Julcsi szeplős anyja lépett ki a házak kapuján. – Hová? Hová? Mit bámultok? Hazafelé! Takarodjatok, ne csavarogjatok itt. Julcsát nem láttátok? A gyerekek ijedt arccal, pisszegve mutogattak a görnyedten haladó Sára nénire. Az asszony kifutott a kocsiútra, a gyerekek közé elegyedett s megindult az öregasszony után. Borsi Pista meg Bazsó Péter, a második osztályból, majdnem összeverekedett azon, hogy ki látta meg először. – Piszok, hazug. Én láttam, igenis, még Kapásék előtt. – Nem igaz, fogd be a pofád, bokán rúglak! – Elhallgassatok! – mordult rájuk Bálintné. Lekapta fejéről a kendőt, s feléjük csapdosott vele. – Alló, haza! Takarodjatok! Nem gyerököknek való látni az ilyesmit. Mire az utca végére értek, még három asszony s egy lány csatlakozott hozzájuk, s a gyerekek is ott voltak mind, nem sikerült őket elhessegetni. Sára néni a házak közül kiérve egyenest a temető felé tartott. Senkivel, semmivel nem törődve, lehajtott fejjel ment lassú, bizonytalan, apró léptekkel, mint az alvajáró. A szél fújta ősz haját, lobogtatta tarka alsószoknyáját, s karján billegett a garaboly. – Tejet visz. Ni, hogy csöpög. Félredűlt a köcsög bizonyosan. Sára néni megállt egy pillanatra, szabad bal kezével megigazította a haját, s bevánszorgott a temető kapuján. Sem a gyerekek, sem az asszonyok nem merték követni tovább. Riadtan tekingettek egymásra, tanácstalanul álltak meg az élő sövénykerítés mellett. A törpe koronaakácokon sárga foltokban lógott a megritkult őszi lomb. A szél rejtelmes nótát sípolt a tüskés ágakon. Egy magasabb növésű asszony lábujjhegyre pipiszkedve figyelte, merre halad az öregasszony. – Tán a Ferenc bácsi sírját keresi? – De nem volt ilyen bőcörgő bolond. Kezüket tördelve, izgatottan, suttogó hangon beszéltek. A gyerekek egy része hazaszaladt, akik ott maradtak, szájukat tátva, borzongva hallgatták a felnőtteket. Sára néni a régi, besüppedt sírok közt bukdácsolt egy ideig. Végre odaért a Ferenc bácsi frissen hányt, szürke sírhalmához, s lebukott a hatalmas kopjafa tövébe, mintha lekaszálták volna. A nap elbújt egy sötét felhő mögé, a toronyban megkondult a déli harangszó, az árnyékba borult temető fölött fekete varjak húztak el éles károgással. A gyerekek s az asszonyok hátra-hátra tekingetve elszéledtek lassan a kerítés mellől, és széthordták a különös eset hírét a faluban. 112

Rozinak csak a harangszó juttatta eszébe az anyját. Az ura már jóval előbb elment. Az éhes férfi a hosszú böjt után most alaposan kivette a jussát. A találkozás fáradt, jóleső zsibbadást hagyott minden porcikájában. Abban állapodtak meg, hogy a következő vasárnap átmegy, s az öregekkel megbeszélnek végre mindent alaposan. Maga se tudta most már, mit csináljon. Eladja-e a házat vagy ragaszkodjék az átköltözéshez. Abban bízott, hogy Balog Miskának nem lesz elég pénze, vagy a bank nem ad neki, vagy a szőlőt nem tudja eladni, s mégiscsak az ő terve győzedelmeskedik. Feriék kimennek a tanyára, az anyját betelepíti a kisszobába, a két legény is megfér ott, ha itthon van, ők meg elfoglalják a tágasabb, kényelmesebb utcai részt. Az étel megfőtt. Félrehúzta a fazekakat. A harang elhallgatott. Bemegy, megfésülködik s felkölti az anyját. A szobában csönd fogadta, hűvösség s az üres ágy. Megtapogatta a paplant, a derékaljat. Hideg volt. Rég fölkelhetett, de nem látta kijönni. S ha kijött, hová tűnt el a szeme elől? Kint az udvaron végigjárta az épületeket, benézett a színbe, a csűrbe, a félszerbe, az istállóba, a kertbe. Az anyját sehol nem találta. Visszafelé jövet még a kútba is bepillantott, de ott csak saját boglyas fejét látta s barna arcát a víz tükrében. Rossz sejtelmekkel szaladt át a szomszédba. – Julcsa néni! Nem látta anyám? – em. Mi van vele? – Eltűnt. Sehol nem találom. Azt hittem, alszik s most, hogy költeni akarom, hát nincs a szobában. – Úristen! – csapta össze a kezét az asszony. Rokona volt Sára néninek, ő volt vele aznap, mikor Roziék a városban jártak. Megkavarta még egyszer az ételt a lábasban, s kisietett Rozi után az utcára. Az már a második szomszédban járt. Mire a kapu túlsó sarkáig ért, onnét jött ki Vargánéval. Nincs. Nem látták ott sem. A szemközti házakból is kijöttek az emberek, lassan egész tömeg verődött össze a házuk előtt. Férfiak, asszonyok, lányok, gyerekek álltak Rozi körül, s tanakodtak. Egyik hangosabb volt, mint a másik, de semmit se tudtak kisütni. Elment, az bizonyos, de senki nem látta. Hol keressék? Merre induljanak? Ekkor a kis utcából zaj hallatszott, emberi lárma, s nemsoká kifordult egy egész sereg ember. A tömeg közepén Feri közeledett, karján Sára nénivel. Hazafelé jött gyalog a bérletről, azt nézte meg, lehet-e már szántani a búza alá, s a falu szélén gyermekek mondták meg neki, hogy az anyja a temetőben jár. Ott találta meg aléltan a kopjafa alatt. Hozta a karjaiban könnyedén, mint valami pólyásbabát. Élet volt benne, de aludt, nem ébredt föl a zajra, a Rozi jajgatására sem. Valaki a garabolyt hozta utánuk. Az aludttej kiömlött, de a kenyér, szalonna még ott volt, nem mert hozzányúlni senki. Feri arca sötét volt, mint az éjszaka, kalapját mélyen a szemére húzta. Amint belépett a kapun, a tömeg utána özönlött, s csak a ház ajtajában állt meg, amelyen át bevitte az anyját a szobába s lefektette az ágyra. Rozi betakargatta, s néhány asszony is ottmaradt mellette egy ideig. Aztán kiürült a szoba, az eresz alól s az udvarról eltűntek a népek. Valaki mégis elvitte az ennivalót, csak a garabolyt hagyta a könyöklőn az üres köcsöggel. Rozi szomorú arccal járt-kelt az eresz alatt. Furdalta a lelkiismeret… Akkor szökött el, csak akkor szökhetett el az anyja, amikor ők a kamrában voltak. Sírás fojtogatta, orrát, szemét minduntalan törölgetni kellett. Kedvetlenül terítette meg az asztalt, s tálalta föl az ebédet. Csöndesen szólította enni a bátyját. Feri az eperfa árnyékában ült, s a harmadik hívásra végre megszólalt: 113

– Nem vagyok éhös! – Cigarettára gyújtott, de az se ízlett most. Kettőt-hármat szippantott belőle, aztán eldobta. De alig telt el két perc, már sodorta az újat. Nézte a kék füstfoszlányokat, ahogy eloszlanak a levegőben, s arra gondolt: – Eddig sikerült eltitkolni, most már az egész falu tudja. – Rozi nem vigyázott rá, de nem tesz szemrehányást, nem ő az oka a bajnak, hanem a gyújtogató… A városban töltött derűs nap után azt hitte, végleg kiszakíthatja magát a történéseknek abból az áradatából, amely a tűzzel indult el, s most íme, megint belekényszerítette a sors. Sokáig ült azon a helyen mozdulatlanul. A dohány mind elfogyott a dóznijából, épp azt nézegette, mikor valaki megszólalt mellette. – Feri! Möggyütt a bérlő! Topa Varga hadarva beszélt. A banda nagy része együtt van a Köblösék udvarán. Csak Angyal hiányzik s néhány cimborája. Elhatározták, hogy elmennek egyenesen a bérlőhöz, azt kérik meg, hogy fizesse ki végre a részt. Csak kellene valaki, aki a küldöttséget vezesse. Angyal Miskában már senki sem bízik, akik azt ajánlották, azokat majdnem kipofozták az udvarról. – Rád gondoltunk, tégöd várunk, gyere! – Hagyjatok engöm a fenébe! – fölpattant a helyéről, szétvetette lábát, s méregtől kékülő arccal kiáltotta: – Ha még egyször ide dugja valaki a pofáját, kitöröm a nyakát. Topa Varga megrökönyödve, reszkető inakkal hátrált a kapu felé. – Mi ütött beléd? Ki bántott?... Bolond vagy mán te is, mint anyád? – Agyonverlek, te disznó! – Fölkapott egy husángot s rá akart rohanni, de csak egy lépést tett. Akkor a keze megállt a levegőben, és a bot kiesett belőle, mielőtt lesújtott volna. Topa Varga rossz lábaival futásnak eredt s eltűnt az udvarról. Feri a ház falához vitt egy széket, s arra ült le az árnyékban. – Hogy van anyám? – kérdezte Rozitól, aki épp kijött a házból s a szóváltásból semmit sem hallott. – Fölébredt! – felelte, s furcsa izgatottság volt az arcán. – Föl is akart kelni, oszt képzeld, most egész világosan beszél. Azt mondta: „Ki kék mönni a temetőbe, friss virágot vinni a sírra.” Nem is tudtam szólni, csak bámultam rá. „Mit nízöl így? Apád sírjárúl beszélök. Elhervadt már rajta a virág a temetés óta.” Alig hittem a fülemnek. Nem csudálatos? Eddig, mintha nem tudta volna, mi történt. – Különös – mondta Feri. – Szólni kék tán a doktornak… Elmönjek érte? – Eridj. Eridj, ha jónak látod. Addig én nem is engedöm fölkelni. Viszök be neki önnivalót. Leporolta a ruháját, megmosta a kezét, az arcát, s elindult. Kíváncsi szemek követték az utcán. Az emberek megfordultak, s összesúgtak mögötte. Tudta, hogy az anyjáról beszélnek, s fájt, végtelenül fájt a lelke… Ha felépül is valaha, a falu most már mint bolondot tartja számon. Senki sem felejti el élete végéig, aki látta, hogy ment ki ma délelőtt hiányos öltözetben, karján garabollyal a temetőbe. Senki se veszi le róla többé a bolond nevet. Olyan mély keserűség kavargott benne, hogy elhatározta, kimegy még ma a tanyára, s nem jön haza csak az esküvőre. A régi bérlő hurcolkodik a jövő héten. Addig megalszik az istállóban vagy a szalmában, vagy a tiszaparton valahol. Nem bírja tovább a faluban, ahol mindenki halott apját gyalázza s a bolond anyjáról beszél. Útközben benézett Bíróékhoz, hogy megmondja Pirinek, mit határozott, de csak az anyját találta az udvaron. – Piri az uradalomban van. Behívták délutánra a lányokat, mög az asszonyokat. A parkot takarítják. – Mögmondtam, hogy oda többet ne mönjön! 114

– Az ám, de itt járt egy embörük kora röggel s aszonta, mindönkinek be köll mönni, aki a nyáron marokverő volt. Itt az úr is, a bérlő, s azt mondta, csak az kap munkát jövőre, aki a parkot takarítani elmén. – Jövőre? Két hét múlva Piri a feleségöm. Sömmi keresnivalója nincs ott. – Na de fiam, az a kis napszám. Az esküvő, tudod, a kelengye, mög mindön. Nem vagyunk ám olyan gazdagok. – Nem köll a napszám. Sömmi se köll! Holnap ne eressze el. Soha többet! Ha akasztással fenyögetik, akkor se! – Hát ha te úgy gondolod! – vállát vonogatva, félősen csoszogva kísérte ki a kapuig. Különben – gondolta Feri, s begombolta a kabátját. – Az orvos ott lakik az uradalomban. Nem várok holnapig. Ha a doktorral beszéltem, mögkeresöm, oszt még most hazahozom. Jobb kezében ostorát suhogtatva, nagy léptekkel haladt tova az úton. Nem is tudta, hogy került a kezébe, miért cipeli magával, hiszen csak a doktorhoz indult… A bérlő új, fekete kocsija reggel nyolc óra tájban futott át a falun, s olyan nagy porfelhőt kavart föl, hogy a községháza ablakait még a patika ajtaját fél órára be kellett csukni. A nagy, széles autó leszorította a kocsikat a kövezetről, a parasztok káromkodva rángatták ijedős lovaik gyeplőjét, az egyik szekér belefarolt az árokba, s a fölágaskodó ló eltörte a rúdját. A templomon túl a száguldó gumikerekek elgázoltak két növendéklibát. A gazdájuk, egy özvegyasszony, épp a kapuban állt s jajgatva futott ki az útra, hogy fölszedje az élettelen jószágokat. Az autó csak a tizedik háznál tudott megállapodni, de visszafarolt s amikor az asszony elé ért, aki körül már egész csoportosulás támadt, hátsó ablakából egy kéz nyúlt ki, s néhány ezüstpénzt dobott az útra. – A libáimat adja vissza inkább! – kiabálta dühösen az asszony, de mikor az autó elrobogott, csak fölszedte a porból a pénzt. A kastély főbejáratán a lépcső felső fokáról egy kék libériás inas futott le, kinyitotta az autó ajtaját, s mély meghajlással üdvözölte a bérlőt, aki alacsony termetével, a földig érő porköpenyben olyan volt, mint egy tömött zsák. Az inas előre futott, s kitárta előtte a főbejárat ajtaját is. Az autó megfordult a keramittal kirakott kicsi térségen, s a kastély hátsó falához ragasztott garázs elé gördült. A magas drótkerítésen túl, amely a parkot a majortól elválasztotta, egy asszony szaladt a szérűskerten át a cselédházak felé, hogy megvigye a hírt a bérlő érkezéséről. A kastély örökzölddel befuttatott falán egymás után csapódtak ki a napszítta, szürke zsaluk. A tiszttartó kiborotválva, megfésülve, portalanított ruhában, fényes csizmában, ünnepélyes, mosolygó arccal lépett ki az iroda ajtaján, s mit se törődve a verandán álldogáló emberekkel, ruganyos léptekkel sietett le a lépcsőn s haladt át a parkon. Útközben kiejtett egy papirost abból a nagy aktacsomóból, amit a hóna alatt cipelt, de észrevette s felvette. A kastély bejáratánál eldobta cigarettáját s torkát köszörülgetve eltűnt a nehéz tölgyfaajtó mögött. A verandán várakozó emberek, két fuvaros, egy kovács s egy kőmíves a szomszéd faluból, akiknek elszámolni valójuk volt az uradalommal, csöndesen várakoztak még egy ideig, de csakhamar erőt vett rajtuk a türelmetlenség. Nem tudták, ki maradt még az irodában, csöndes pusmogással beszélgettek hát. – Ugyan meddig tárgyalhatnak most ezök? – Sok beszélnivalójuk van, régön nem volt itt az úr. – Érdemös itt ácsorogni? 115

– Gyalog gyüttem hat kilométert, holnap újból gyalogoljak? Harmadszor vagyok itt azért a néhány koszos pengőért. – Én mög ötödször! Nem sül le a pofájukról a bőr, hogy így vacakolnak. – Kizsákmányolók, rablók, ez az igazi nevük. Ahány napot dolgoztam, annyit köll ide járkálnom a pénzért. – Az aratókkal is csúnyán elbántak, még most se fizették ki a bérüket. – Hej, más világ vót itt az öreg gróf idejibe! Akkor még természetben fizettek, és soha nem köllött várni egy napot se. – Az régön vót, talán igaz se vót. – Egyik kutya – másik eb. A szögény embör mindég a rövidebbet húzza. – Gyühetne éccör jobb világ is ránk! – Amíg ezök élnek? – Na, én indulok. Nem tartanak velem? Tán itt akarják mögvárni az új világot? A kovács vaskos alakját elnyelték a fák alatt nőtt magas cserjék. Pár perc múlva a két fuvaros is követte példáját. A kőmíves, mintha csak erre várt volna, összekapkodta az eldobált cigarettacsutkákat, kibontogatta belőlük a bűzlő dohánymaradékot, a dóznijába tette, aztán ő is eltávozott. Tisztára mosott, szép, sárga homokfutó kanyarodott a kastély elé. Két jól táplált pejkanca tánclépésben járt előtte, a sötétszürke libériás kocsis alig tudta megállítani őket. Amikor végre megcsöndesedtek, a kocsis a bakról leugorva megigazította hátukon a csillogó, fekete bőrszerszámot, szorosabbra húzta a haslójukat. Ezt a fogatot csak akkor használták, ha a bérlő itt volt, evvel jártak be a faluba, ki a földekre, a majorba. Távolabb, az épület sarka felé kinyílt egy ajtó, a cselédek közlekedtek rajta. Török Panni, a szobalány, élénk, piros ruhája, fehér kötője, pártája fénylett a napsütésben, meztelen lába villogott a szoknyája alatt, piros papucs csattogott a talpán. – De kinyaltad magad, Miska! – Te is itt vagy? Tán az úrral gyüttél az autón? – Bolond eszöd!... Tegnap este a gyorsvonaton, a szakácsnővel, mög a két inassal. Vadászat lösz, nem hallottad? Vasárnap kezdődik. Hónap gyün a méltóságos asszony!... Nem Czigándiné. A grófné! Szavait elkapdosta a szél. Közelebb jött. Miska csak nézte. Szokatlan piros volt az arca, fehérek a fogai, s a ruhája is olyan idegen. – Te is festöd mán magad, mint a többi pesti dáma? – Elfordult, mintha undorodnék tőle, s felült a bakra. – Hát… csak módjával. Tán nem is tetszök így neköd, te… – megriszálta karcsú kerekát, kezét csípőjére tette, s ránevetett. – Mi van a gyerököddel? – tért ki Miska a vallomás elől. – Möghalt szögény, még a tavasszal. Nem hallottad? Miskában benne maradt a felelet. Az ajtó szélesen kitárult, s a bérlő jött, nyomában a tiszttartóval. Amíg hátul felkapaszkodtak s elhelyezkedtek, szorosabbra fogta a gyeplőt, s kézbe vette sárga nyelű ostorát. – A községházára! – hangzott a parancs a bérlő szájából. Miska elindította a lovakat… Nem ám, nem hallotta, hogy a gyerek meghalt. A bérlőé volt, azt híresztelte a lány, aki egy idevaló cseléd gyermeke, s néhány éve került Pestre szobalánynak. Fiatal volt, szép, tizennyolc éves. Akkor még neki is tetszett, el is vette volna, de a bérlőnek is fájt a foga rá. Másképp nem tudta megkapni, csak úgy, hogy fölvitette Pestre. Még abban az évben gyereke született. A lány nem engedte elpusztítani… Egyszer, két éve, így ősszel, amikor nagy vendégség volt itt, Panni kiszökött hozzá az istállóba, s elsírta minden bánatát… Visszajön, ha 116

feleségül veszi, de ő csak a fejét rázta: Nem köll a más eldobott szennyese… Most a gyerek meghalt… de Panni vajon visszajönne-e még? Festett pesti dáma lett belőle… Végigvert a lovakon, s hogy azok megugrottak, a tiszttartó rámordult hátulról. – Mért bántod őket, te marha. Mennek azok ostor nélkül is! A két pej szinte repült a könnyű kocsival. Gyors iramban maradtak el kétoldalt az útszéli fák. A kövezeten, mint piros tücskök, pattogtak a szikrák. Pedig fényes nappal volt, kora délelőtt. Az izzó napkorong fölfelé igyekezett a halványkék égen. Ökörnyál úszott a tiszta levegőben, a hosszú, tündöklő, fehér szálak hatalmas ívben nyúltak föl a magasba, mintha össze akarták volna kötni az eget a földdel. A bérlő, miközben a készülő vadászat tervét mesélte, nyugtalanul feszengett a tiszttartó jobb oldalán. Hónalját szorította a zöld szegélyű, bőrgombos vadászkabát. A nadrágot se tudta már tágabbra ereszteni, s a fényes bokszcsizma szorította a lábafejét. – Úgy látszik, megint híztam – bosszankodott –, no, majd a vadászaton leadom azt a néhány kilót – vigasztalta magát. A kényelmes autó után olyan szokatlan volt a kocsi rázása, hogy néha szinte hallani vélte, hogy a gyomrában lötyög valami lé. Sörtével díszített, zöld vadászkalapja minduntalan oldalt csúszott kopasz fején. Csak a halántéka fölött és hátul a tarkója vastag gyűrődéseiben volt még néhány hajszál, s azokat nem tudta festeni úgy, mint a sokkal sűrűbb, de rövidre nyírt bajuszát húsos orra alatt. Sűrűn pislogó, nagy árnyékos szemében örök nyugtalanság élt, de a simára borotvált, sötét, olajszínű arcon állandó volt a derű. – Álzó – fordult a tiszttartóhoz. – A vendégek egy része vonaton jön. Kocsikat kell küldeni az állomásra. – Melyik vonattal jönnek? – Azt velem nem közölték, illetve mondták, de elfelejtettem. Két vonat jár, nem nagy dolog. Legyen ott állandóan kocsi! – Lehet, hogy ez lesz az utolsó vadászat – villant át rajta újból nemrég támadt titkos gondolata, amiről még senkinek nem beszélt, s amit még önmaga számára sem tisztázott. Háborús szelek kezdenek fújni megint… – Mind a két vonathoz. Az lesz a leghelyesebb – szólt a tiszttartó. – Na, ugye, belátja maga is! – gúnyosan, fölényesen, jóízűen nevetett. – Vasárnap érkezik a gróf, a reggeli vonattal, meg a grófné. – Az is lejön? – Na hallja, ha én hívom? – Akkor ki kell takarítani az egész kastélyt! – Maga milyen találékony!? – Szeretett gúnyolódni, s a tiszttartó igen sok alkalmat adott erre. A bérlő gyanúja szerint sokszor szándékosan is. Nemcsak szó nélkül tűrte csípős élceit, hanem mintha maga is élvezte volna, hogy gazdájának ezt a gyöngéjét kielégítheti. Úgy vette át az öreg gróftól, mint valami házi bútort, ami a kastélyhoz tartozott, s ez alatt a tíz év alatt egészen magához idomította. Nem tudott olyat kérni tőle, amit ne teljesített volna szívesen. Jó szolga volt, a régi jobbágy ősök hagyományos hűsége benne már szinte a végletekbe fajult, annyira megtagadta önmagát, szinte teljesen leszokott az önálló cselekvésről, s gondolkozásról is. Megkérdezése nélkül soha nem tett semmit, parancsaival szemben nem volt egy ellenkező szava. Magában nem sokra becsülte, sőt le is nézte, mégis szerette. Keményen bánt az alkalmazottakkal, talán néha túl keményen is. Neki például nehezére esett volna ez a szigorú fegyelem, amit a tiszttartó a veszprémi papi iskolában sajátíthatott el, de belátta ős is, hogy ezekkel a makacs, önfejű alföldi parasztokkal nem lehet bánni másképp. Így a birtokon rend uralkodott minden téren, a termelés zavartalanul folyt. S neki ez volt a legfontosabb. Ez a gazdaság különben is csak egyik ága volt üzleti tevékenységének. Részvényese volt még három iparvállalatnak, egy cukorgyárnak, egy szeszfőzdének és olajmalomnak, egy nagy gabonakiviteli cégnél pedig vezérigazgatói szerepet vitt. E sok újabb keletű elfoglaltsága 117

miatt állandóan a fővárosban kellett tartózkodnia, s örült, ha kéthavonként egy-egy napot itt tölthetett. Persze telefonon állandó érintkezésben volt az uradalommal. Apja is bérlő volt, nagybérlő, Szabolcsban, mert az ősi birtok még a nagyapja kezén elúszott. Ő mint tőzsdebizományos kezdte, s csak később tért át a földre. Atavizmusból – ezzel szokta magyarázni, ha kérdezték, mért ragaszkodik annyira a földhöz, mikor ez tíz év alatt se jövedelmez annyit, mint a hatáskörébe tartozó vállalatok közül a legkisebb. – Tisztikém! – Jókedvében így becézte a tiszttartót – beszéljünk már arról is, mennyi bor van még a pincében? – Négy egész hordó. Az ötödikből kevés hiányzik. akkor kezdtük meg, amikor a bizottság itt járt a tűz után – felelte a tiszttartó, s pipára gyújtott. Csak ilyenkor pipázott, mikor a gazdája itt volt. – Az nem sok, azt megtartjuk magunknak. A vadászoknak nem adunk belőle. – Az a hároméves termés nagyon jól sikerült, szájában volt még most is az íze, pedig a nyár elején ivott belőle utoljára. – Kár volna érte. Ámbár… – Talán nem is lenne elég. – Persze, hisz maga is ott lesz. Majdnem elfelejtettem – barna szemével a tiszttartó borvirágos orrára nézett, s nevetett. Aranyfogak csillogtak a húsos ajkak között. – Nem azok a legrosszabbak, akik isznak! – Ebben van valami. Alzó – már ezért is indokolt, hogy hozzanak még vagy három hordó jobbfajta vinkót! – Igyanak, egyenek, mulassanak, emlegessék sokáig az utolsó vadászatot. Akkor is, mikor ő messze lesz… Háborús szelek fújnak, de oda azok nem érnek el… – Honnan? – A patikából! – nevetett. – Miattam hozhatja a szövetkezetből is… mégis jobb, ha az öreg Ánizshoz megy. A múltkor írt egy kedves, panaszos levelet. Még nem is válaszoltam rá. Hogy van az öreg?... Az ő kocsmájában volt az a verekedés, arról szólt a levél. Összetörtek ezek a betyárok egy csomó széket, asztalt, üveget… Kárpótoljuk valamivel – mosolygott, mint valami igazi jótevő lélek. Beértek a faluba. A bérlő közömbös fejbólintással fogadta a járókelők köszönését, míg azok levett kalappal üdvözölték s megbámulták őket. A községháza előtt, a fák árnyékában állt meg a kocsi. – Hát csak siessen, aztán itt találkozunk – mondta a bérlő, s kézbe vette fekete irattáskáját. A tiszttartó megvárta, amíg bemegy a kapun, s gyalog indult útjára. Miska ott maradt a lovakkal az árnyékban. A bérlő előbb az adóügyi jegyzőt kereste fel, s befizetett nyolcezer pengőt a község pénztárába. Jóleső örömmel nézte, amint a hivatalnok, egy középkorú, ragyás arcú, szürke ruhás, sovány ember reszkető ujjakkal számolta a sötétvörös százpengősöket. A gazdagok lenéző, sajnálkozó pillantásával mérte végig az asztalok mellett üldögélő tintás ujjú, kopott ruhájú hivatalnokokat, s úgy fogott velük kezet, mintha valami nagy magasságból ereszkedett volna le közéjük. De mielőtt továbbment, eszébe jutott egy vidám s ugyancsak trágár történet, s ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a besavanyodott társaságot felvidítsa vele. – Tudják az urak a legújabb pesti viccet? Általános figyelem közben mesélni kezdte Arisztid nászéjszakájának szaftos históriáját, aztán, hogy látta a sikert, rögtön mondott egy másik történetet is Mórickáról. Az urak nevettek. Csak az irodatiszt, egy barna fiatalember arca maradt komoly, a bérlőnek fel is tűnt, megjegyezte az arcot, s kicsit rossz szájízzel hagyta ott őket. – Ez nyilván az ellenségeim közé tartozik – gondolta, amint átlépte a küszöböt, s kopogtatás nélkül benyitott a jegyző szobájába. 118

– Czigándi vagyok! Mi még nem ismerjük egymást. Jónapot kívánok! – mosolyogva, széles mozdulatokkal lépegetett a nyöszörgő padlón, s messziről nyújtotta a kezét. – Még nem volt szerencsénk – mondta a jegyző, s bemutatkozott. Nem örült a váratlan látogatónak, aki sürgős munkából zökkentette ki. Zavarodott arccal nézte iratokkal teli asztalát. – Azért kopogtathatott volna – dörmögte magában, s kellemetlen érzéssel húzta ki kezét a bérlő hideg, izzadó tenyeréből. – Adót fizettem, és gondoltam, benézek a jegyző úrhoz is egy percre, hogy megbeszélhessünk néhány dolgot személyesen. – Nem kínáltatta magát, otthonosan telepedett rá az egyik üres székre, amely három másik társával egy kis, kerek asztal mellett állott a szoba sarkában. Pipára gyújtott. – Nyolc ezrest fizettem be. Remélem meg van elégedve velem, és… – kinyújtotta csizmás lábszárait hanyagul a padlón – nem töri magát a végrehajtással. A jegyző lassú léptekkel odasétált az asztalhoz, s leült vele szemben. – A hátralék több mint százezer pengő. Maradt még épp elég – mondta szenvtelen, hideg arccal. – Igen! – A pipafüsttől hirtelen köhécselni kezdett. – Mogorva hivatalnok – állapította meg magában, s önkéntelenül odasorozta a komoly arcú fiatalember mellé, aki az irodában nem volt hajlandó derülni viccein. Aztán, mint mindig, amikor zavarba jött, rendkívül gyorsan kezdett beszélni. – Bagatell ügy. Előbb-utóbb rendezni fogom – s hirtelen más témára csapott át kedveskedő hangon. – Meghívót a jegyző úr is kapott a vadászatra? Vagy nem? Ez a tiszttartó tönkre issza az eszét! Ezt is elfeledte. Már nem első eset. No, de természetesen, szívesen látom. Vasárnap reggel kezdjük, úgy hét óra tájban, a kastélyban, villásreggelivel. Igen jó társaság lesz együtt. A gróf úr, néhány pesti barátom, a főispán, megy egy csomó megyei úr… Jól fogja érezni magát, hehehe… De úgy kiszáradt a torkom, mondja, nincs valami jó pálinkája? – Köszönöm a meghívást, de sajnos, én nem szoktam vadászni, fegyverem sincs, és inni se szoktam, pálinkával nem szolgálhatok – válaszolt a jegyző száraz hangon, udvariasan, kimérten, szemrebbenés nélkül. – Nem vadászik, nem iszik? – A bérlő elképedve állt föl. – Ugyan mit csinál akkor? – Talán valami veszedelmes dolgokkal foglalkozik. Az volt a tapasztalata, hogy aki vidéken magába zárkózva él, az veszedelmes ember. A jegyző szürke, szinte kifejezéstelen arcán nyomát se látta ellenszenves vonásnak, mégis valami félelmet ébresztett benne. Bántotta a hiúságát a rideg visszautasítás. Ilyen még nem történt vele. Fokozódó nyugtalansággal lépkedett le s föl az asztal előtt. Talán valami nyomja a lelkét, rossz színben állította be őt valaki előtte?... Elhatározta, hogy kimozdítja zárkózottságából. Hirtelen a falon függő fényképekre esett a tekintete. – Ah! A miniszterelnök úr! Tegnapelőtt beszéltem vele. Itt meg a belügyminiszter! A múlt héten együtt voltunk a báró Telekék koktélpartiján. Rendkívül eszes ember mind a kettő. Elég szaftos kis viccet meséltem neki, jót nevetett, vállamra tette a kezét, s azt mondta: „Te ma is a régi szabolcsi fiú vagy.” – Ő is ott járta a gimnáziumot. – Hosszan fejtegette a két államférfi jellemét, dicsérte politikai tudását, éleslátását, intimitásokat tálalt föl magánéletükből, s közben minden szavával azt sugalmazta: – Látod, te nyomorfi, nekem ilyen összeköttetéseim vannak. Mindegy, hogy mit gondolsz rólam. De ajánlatos jóban lenni velem! A jegyző közömbösen hallgatta a fecsegést. Semmi újat nem mondott neki a bérlő, hiszen, mielőtt idejött, ott élt ő is a főváros közelében, ahova még eljutottak a politikai pletykák. De ezek akkor sem érdekelték. Összehúzott szemmel figyelte a széles gesztusokkal ágáló embert, s magában azt gondolta: „Ha kidobat az állásomból, egyelőre megszabadulok megint a nővéreimtől.” De az az érzés alakult ki benne, hogy a bérlőnek valami célja van vele, 119

meg akarja nyerni magának, – ezért ez a sok üres szó s a hatalom undorító fitogtatása. Meg akarja ijeszteni, de ő nem fél. Egyik nagybátyja helyettes államtitkár, és szükség esetén hozzá is fordulhatna. Összemérte az erejüket, s úgy találta, hogy a nagybácsi meg a bérlő, még ha mind igaz is, amit összeköttetéseiről mond, legalábbis egyenlő felek. Nincs tehát szükség arra, hogy változtasson magatartásán a bérlővel szemben, aki nyugalmas agglegény életébe mindenáron be akar tolakodni most evvel a vadászattal. – Jó a hatalmasokkal jóban lenni – bölcselkedett a bérlő. – Vagy ahogy a köznép mondja: egy tálból meggyet enni. Nem igaz? – Cseresznyét! – szólt közbe a jegyző. A bérlő ránézett, s csak egy pillanattal később eszmélt rá, hogy mit akar a megjegyzésével. – Igen, igen. De nem mindegy az? – nevetett. A csizmába kezdett beledagadni a lába, s még erősebben szorította. Visszaült hát a székre. De most a jegyző állt fel, s kissé merev tartással az íróasztalhoz ment, mintha csak ott érezte volna biztonságban magát a kellemetlen mondanivaló után várható szóharc idején. Határozott, szigorú, hivatalos arcot öltött. – Nagyságos uram, egy kínos ügy van itt. Ha már volt szíves fölkeresni, megemlítem, mintegy figyelmeztetésképpen. Az aratóbanda bérét az uradalom a mai napig nem fizette ki, előttünk ismeretlen és érthetetlen okokból. Mivel a munkások jogos panaszukkal hozzánk fordultak, intézkednem kellett, s a főszolgabíró úrtól megkaptam az engedélyt, hogy a visszatartott bért, amennyiben holnapig nem fizetik ki, a községi bíró és esküdtek, esetleg, ha szükség mutatkozik, a csendőrök segítségével kimérethessük. Elhallgatott, s az asztalon át odanyújtott a bérlőnek egy géppel írt papirost, amelyen a főszolgabíró végzése állt. A bérlő csak belepillantott, aztán összehajtogatta s félretette a kis, kerek asztalon. – Bagatell ügy. Igazán nevetséges – mosolygott kényszeredetten, és újból felállt. – Tudok róla, a tiszttartóm említette reggel. – Milyen vidáman ébredt hajnalban Pesten. Egész úton s azután is olyan jókedve volt, hogy még az adófizetés sem esett nehezére. De ez a jegyző talán megfogadta, hogy mindenáron elrontja a hangulatát. Érezte, hogy nő benne a harag, de igyekezett megőrizni nyugalmát. – A munkások jogos elkeseredése veszélyezteti a falu egész lakosságának békés munkáját. Veszekedések történnek… – kezdte mesélni a jegyző, hogy mentegesse magát, s megindokolja a lépést a banda ügyében. – Mindent tudok! – vágott közbe idegesen a bérlő. – De maga még új ember itt, és nincs tisztában azzal, hogy én az uradalom ügyébe nem tűrök semmiféle külső beavatkozást… – Főszolgabírói végzés! Igazán megható, majdnem komikus. Jól ismerem ezt a Konkoly Somát, azt hittem, még nem feledte el, mit tettem a megválasztása érdekében, hisz azóta sem hiányzott egyetlen vadászatomról se. Ugyan hogy jutott eszébe ilyesmi? – bosszankodott, s közben a végzést eltakarta a jobb kezével, aztán észrevétlenül markába gyűrve magához vette. – No, majd vasárnap beszélek én vele! – A hatósági beavatkozás nem kellemes – mondta a jegyző –, evvel tisztában vagyunk, nekünk is teher, de nem válik dicséretére egy ekkora gazdaságnak se, s ha akarja, el is kerülheti… – Na persze, hogy el. Mondja már, mi sem könnyebb ennél! – A székre telepedve az összegyűrt végzést apró darabokra kezdte tépdesni az asztal védelmében, mintha csak szórakozottságból tenné, s közben ezeket mondta: – Értesültem a veszekedésekről, a nyugtalanságról. De azt is tudom, hogy nemcsak a parasztok, hanem az intelligencia körében is bizonyos ellenszenv, bizonyos rossz hangulat kapott lábra az uradalommal szemben, ami igazán szokatlan és sajnálatos dolog. Nem emlékszem, hogy tíz év alatt, amióta itt 120

gazdálkodom, előfordult volna ilyesmi. A falu és az uradalom között mindig a legbarátságosabb volt a viszony… Az összetépett végzést bedugta a belső zsebébe, ugyanakkor onnét elővette színes selyem zsebkendőjét, s az orra elé tartva abba rejtette kárörvendő mosolyát. Ez a tréfa nagyon jól sikerült. Hogy fog ezen derülni Konkoly Soma, meg az egész társaság, ha vasárnap elmeséli majd a vacsorán. Nagy nehezen ismét komolyságot erőszakolt magára, s mélyet sóhajtva így folytatta: – És most még fontosabb, hogy ez a viszony továbbra is jó maradjon. Az ország nehéz helyzetben van, és még súlyosabb idők következnek. Részletekbe nem bocsátkozom, de annyit bizalmasan közölhetek: nagyon komoly események készülnek a világpolitikában. A németek s olaszok várható összefogása megteremti a lehetőséget arra, hogy Európa felszámolja a bolsevizmust Oroszországban, eltapossa a világforradalom tűzfészkét Moszkvában. Nem ma lesz ez, de nekünk is készülnünk kell rá. Az országnak minden erejét össze kell szedni, rendnek, nyugalomnak kell lenni mindenütt, itt a faluban is, mert csak így folyhat eredményesen a munka, a termelés. Ez az előfeltétele annak, hogy szembe tudjunk nézni az eljövendő megpróbáltatásokkal. A jegyző úr tanult, intelligens ember, azt hiszem, megérti ezeket a magasabb szempontokat. – Kérem, én politikával nem foglalkozom. Itt jelenleg az a legmagasabb szempont, hogy az aratóbanda megkapja a bérét. Az a nyugtalanság oka, hogy az uradalom nem fizetett időben, emiatt támadt az a bizonyos ellenszenv is. De abban a pillanatban, amint a tartozást kifizetik, megszűnik a zúgolódás, elmúlik az a bizonyos rossz hangulat is. Nekem ez a véleményem. Fizetni kell még ma, s rendben lesz minden. – Természetesen! – helyeselt a bérlő. Jobb lábát keresztbe rakta a bal térdén, és szivarra gyújtott. – Csak nem gondolja, jegyző úr, hogy nekem szükségem van arra a pár mázsa búzára, ami az aratóknak még jár? – Nevetett. – Bagatell ügy, igazán szóra se érdemes, de hogy megnyugtassam: még ma intézkedem. – Igazán örülök… – És csak arra figyelmeztetem a jegyző urat, foglalkozzék kevesebbet az uradalom ügyeivel. Én tudom, mi a kötelességem, nem szorulok a hatóság segítségére semmiben. Ne vegye sértésnek, jóindulatból mondom ezt… S ha már itt tartunk, megmondhatom: rég elintéztem volna ezt a bérügyet, de tudja, az a szerencsétlen tiszttartó… elkente a dolgot. Valami számolási hiba folytán több búzát adtunk el az idén, mint amennyi termett, ki kellett üríteni a raktárakat. Ez a tűzeset megzavarta az én számításom is. A biztosító akadékoskodott, kétszer rendeltek el nyomozást. Egyszerűen nem akartak fizetni, ez természetes. És így a kár csak részben térült meg… Csak azért mondom ezt, hogy lássa a másik oldalát is az ügynek. A tűz igen érzékenyen érintett engem. Az én életem sem egészen tejfel ám, bármennyire annak látszik is! – Mélyet sóhajtott és fájdalmas színe volt a hangjának. – Ha azt kívánja, hogy szánakozzam rajta és sírjak vele együtt, rossz médiumot választott – mondta magában a jegyző. Örült, hogy a banda részét nem kell erőszakkal elvennie tőle, más nem érdekelte. Sok elintézni való aktája volt. A főszolgabírói végzésről teljesen megfeledkezett. Csak azon bosszankodott, hogy mért ül itt még a bérlő, s mit akar tőle? Nem dobhatja ki, hisz ő a község legnagyobb adófizetője. Hogy mégis mondjon valamit, megjegyezte csöndesen: – Úgy értesültem, a biztosító már kifizette a kárösszeget. A bérlőnek az erős szivarfüsttől köhögési rohama támadt, egészen belevörösödött az erőlködésbe, de mikor összeszedte magát, annál fölényesebb volt. – De arról persze már nem értesült, hogy mi történt az összeggel, amit én az aratók részére ide átutaltattam… Nem tartozik ide, de látom, nagyon érdekli, hát megmondom: ezt az összeget a tiszttartó valahogy elkezelte… 121

A jegyzőnek pillanatig tátva maradt a szája, s kezéből kiesett a hosszú, zöld ceruza. – Igen, igen, sajnos, így történt… elkezelte. Nem akarom mondani, hogy elsikkasztotta. Még nem világos előttem az ügy… Nagy csalódás volt a számomra. Tíz évig együtt dolgoztunk, s nem volt vele semmi baj. Azt hittem, ő a legmegbízhatóbb, leghűbb emberem és tessék… Nem nagy összeg az a párezer pengő, de mégis, képzelheti, olyan fájdalom ez nekem, amit nagyon nehéz elviselni. De hát emberek vagyunk, ugye, emberek, gyarló emberek. Egye meg a fene, én nem szeretem a botrányokat, ne is beszéljünk róla többet. – Különös! – A jegyző csak annyit tudott mondani. Hitte is, nem is, amit a tiszttartóról hallott. – No, de most már, miután mindent tud – emelte fel a hangját újból a bérlő –, én is kérdeznék valamit. Mondja csak… mi van azokkal a kisbérletekkel? Igaz, hogy a községházán már folyik az adatgyűjtés ebben az ügyben? A jegyző még mindig a tiszttartón álmélkodott. A kisbérletekről… a jelentés már fent van a minisztériumban. De nem szeretett hazudni. – Kérem – mondta vontatottan –, ez hivatalos titoktartás alá tartozik, felvilágosítással tehát nem szolgálhatok. – Ó, ó, te szegény kis aktakukac, de nagyra vagy a titkaiddal! – nevetett magában a bérlő, és egész jókedve kerekedett. Komikusan széttárta karjait, és meghajtotta fejét: – Honorálom, azaz, respektálom a nemes, titoktartó intenciót! – halkan fölnevetett. – Jövő héten vacsorán leszek a miniszternél, s megtudok tőle pontosan mindent. Az is, szabolcsi gyerek. – Különben az idén úgyse lesz már belőle semmi, kifutottak az időből – folytatta magában. Jövőre meg!... Háborús szelek fújnak… Érdemes itt tárgyalni, beszélni még tovább?... Felhúzta keskeny szemöldökét, töprengett. Mehetne már, de mit csinál otthon a kastélyban egyedül estig, amíg az első vendégek befutnak? – gaza van, hogy nem beszél – folytatta hangosan –, lássa, én is így teszek. Megőrzöm a titkaimat. – Bármilyen mogorva, zárkózott, szinte ellenséges volt is ez az ember, volt benne valami vonzó. Megfogta a kerek asztal szélét, s nehézkesen feltápászkodott. – Nem tartom fel tovább. – Máskor is szívesen állok rendelkezésére – állt talpra rögtön a jegyző. Udvarias ember, ez kétségtelen, kissé angolosan merev. Igen, talán ez benne a vonzó – mondta a bérlő magában. – De most szaván fogom! – Kivette szájából a félig elégett szivart, és szétmorzsolta a hamutartóban. A jegyző csalódottan támaszkodott az asztalhoz, de figyelni kezdett. A bérlő hátratette mindkét kezét, s úgy járt fel s alá előtte, mintha saját alkalmazottja társaságában volna, a padlót nézte, s így beszélt: – Én nem bánom, akármit csinál itt az intelligencia, azaz, hogy az a néhány tanult ember, csak egyet kérek: az én tiszttartómat hagyják ki a játékból. Van neki úgyis elég baja most… A káplán úrról van szó, aki a múlt napokban nála járt valami istentiszteletek ürügye alatt, s órákon át agitált az uradalom ellen, mint valami szociálista vagy baloldali demagóg. No, hát ez még nem érdemelne sok szót, de kérem, ez az ember, ez a cselszövő, a mi hátunk mögött levelezésbe kezdett a biztosítóval, s ami aztán a dolguk klúja, még az én személyem is szájára merte venni. Tudja, jegyző úr, mit mondott rólam? Nem kevesebbet, mint hogy én gyújtottam föl az asztagokat, hogy én vagyok a gyújtogató!... Hát ez már mégiscsak csinos história? Nem? A jegyző csak nézte ámulva az ablak és az ajtó közt lótó-futó, félig komolyan, félig tréfásan, de nagy hévvel beszélő embert, aki ezekben a pillanatokban olyan mániákus színében tűnt fel, akinek valamilyen formában állandóan önvallomásokat kell tennie egy belső 122

kényszer hatása alatt. Orosz regényekben olvasott ilyen alakokról… Most elhallgatott, feleletet vár, mondania kell valamit. – Nagyságos uram, én az ügyhöz nem tudok hozzászólni se. De minthogy itt főleg a káplán úrról van szó, legjobb volna talán vele személyesen… – Vele? Én?... Talán menjek el hozzá, és vonjam felelősségre? – pattogott a bérlő. – Nem, erre nincs időm, de nem is… Eltaposnám azt a beteg kukacot, ha szemem elé kerülne. Fujj! De nem nyúlok hozzá, nem szennyezem be vele még a talpam se… Hiszen, ha nem volna pap s nem volna beteg, kihívnám párbajra, karddal vagy pisztollyal, nekem oly mindegy. De a sír szélén áll és köhög és fertőz, és az ilyen emberek beteges hajlama szerint bemocskol másokat is. Nem tudom, milyen viszonyban van vele, de én a maga helyében elkerülném mint a bélpoklost, megszakítanék vele minden kapcsolatot. Ki kell közösíteni az ilyen elemeket!... Mint betegnek szanatóriumban vagy elmegyógyintézetben volna a helye! – A vadászaton megbeszéli az öreg pappal s a többi úrral ezt is részletesen: hová tudnák innét elhelyezni sürgősen? Mert ezek után nem maradhat a faluban. – Beláthatja, hogy én nem tehetek ellene semmit, nem vagyunk egyenlő ellenfelek, két kézzel sem bírna felemelni egy nehéz lovassági kardot… De a jegyző úr tehetne valamit. Nem kérem, hogy mint lázítót jelentse fel a csendőrségen, de ha beszél vele, próbálja meggyőzni, hogy hagyja itt ezt a falut, s keressen valami jobb parókiát. Ebben még én is támogatnám, vannak jó embereim a püspökségen Pesten, presbiter vagyok a Kálvin téri gyülekezetben. A jegyző úgy tett, mintha gondolkoznék, s szó nélkül állt tovább, ceruzája hegyével vonalakat irkálva az újság szélére. A bérlő újból megszólalt: – A másik, a volt bandagazda fia, az a bizonyos Hegedűs vagy hogyan is hívják. Pesten élt sokáig, és úgy látszik, teljesen kivetkőzött falusi erkölcseiből. Valószínű megfertőzték a kommunisták, s most itt lázít a mi munkásaink közt, talán a pesti elvtársak parancsára, nem tudom. De jóban van a káplánnal, s ez magában is elég. Ez is furcsa, ez a barátkozás. Jellemző a káplánra, de hát, amint mondják: megtalálja zacskó a foltját. – Zsák! – morogta fogai közt a jegyző. – Mindenesetre bámulatos és szomorú, hogy hova tud süllyedni egy intelligens ember, aki még külföldön is járt. Alig pár éve, hogy itt van, s már a parasztokkal bratyizik. Még ha rendes, komoly, tisztességes gazdákról volna szó, megérteném, de a Szegénysornak evvel az akasztófavirágjelöltjével, evvel a Hegedűssel?... No, de majd elhegedültetem én a nótájukat!... Ezt is csak a betegségével tudom megmagyarázni. Az egészséges emberek utálják, azért keresi az ilyen gyökértelen csavargók társaságát… Ez a Hegedűs bandagazda szeretett volna lenni, s nem lett az. Nos, erre megdühödött, acsarkodik s lázít ellenünk bosszúból. Az apja az asztagokat gyújtotta föl, ő meg a lelkeket gyújtogatja, szép kis család, mondhatom. No, de most ennek is véget vetünk. A kormányzat szerencsére módot ad arra újabban, hogy az ilyen fertőző elemeket kiemeljük s szépen elkülönítsük. Álzó, amíg a gőz elszáll a fejéből, ez a Hegedűs internálva lesz. Azt hiszem, egyelőre ennyi is elég. Ott elhegedülhet csöndesen néhány hónapot, s aztán majd meglátjuk. Mit szól hozzá? A jegyző legjobban szeretett volna hallgatni. Merényletnek tekintette a más ember életébe való ilyen beavatkozást, undorító s megengedhetetlen dolognak. – Kérem, úgy tudom, ez az úgynevezett közigazgatási eljárás alá vonás… a főszolgabíró hatáskörébe tartozik. Rám semmi esetre sem. A bérlő megállt, s egy pillanatig meredten nézte az asztalt… Ez a jegyző semmit nem akar vállalni. Bezzeg az elődje, – nem Gombos, mert az is csirkefogó volt, hanem Heller, az kevesebb szóból is értett, annak csak annyit kellett mondani: ennek a pacáknak „üdülésre” van szüksége, s harmadnapra az illető az internáló táborban találta magát… Ez még nem ismeri őt, bizalmatlan. nehezen forog az agya. Nos, meg kell kenni a kerekét! 123

– Ilyen bagatell ügyekkel persze személyesen nem foglalkozhatom, ezt beláthatja jegyző úr. Mivel személyesen érdekelve vagyok, nem is tehetem meg. Sokkal jobb volna tehát, ha innét indulna el az ügy. Önnek is hasznára válna, ha felettesei látják, hogy nemcsak az aktákkal törődik, hanem bizonyos magasabb szempontokkal, a falu, a termelés, szóval az egész ország érdekeivel is. A káplánt s ezt a falurosszát sürgősen el kell küldeni innét. Én radikális ember vagyok, nem szoktam effélékkel sokat gatyázni, ha egyszer rájövök valamire, akkor cselekszem. Persze, ha segítségemre lenne, ezt nem kívánnám puszta szívességből… – Elhallgatott, két vaskos öklét az asztal szélére tette, s hozzáfűzte még: – Remélem, megértettük egymást? A jegyző néha ránézett hideg, szúrós szemeivel, mintha figyelne, valóban nagyon unalmas volt számára ez a szóáradat, csak minden tizedik szavát értette világosan, s csak sejtette, hogy a bérlő azt szeretné, hogy ő tegyen lépéseket, feljelentést, s fáradozását még tán meg is fizetné, de mindez olyan hihetetlennek tűnt, hogy nem is merte határozott formába önteni megérzéseit. – Tudomásom szerint – mondta a lehető leghivatalosabb hangon –, Hegedűs földet bérelt, és nem foglalkozik már a banda ügyeivel, megnősül s kiköltözik valami tanyára. – Ez nagyon helyes! De a múltért nem ártana neki egy kis lecke. Ki tudja, mire lesz jó neki az a bérlet. Talán csak arra kell, hogy megkezdje távolabbi céljait, szervezkedést a lázadásra, a komolyabb felforgatásra… No, igen, aztán példát kell statuálni. Csírájában kell elfojtani mindent. – Nem érte ez a fafejű, miről van szó? Vajon csak hülyének tetteti magát?... Hosszabb magyarázatba akart kezdeni a bacilusokról, a kártevőkről a társadalomban s a természetben, de unta már a dolgot, s az idő is jól eltelt. – Nézze, jegyző őr, én reális ember vagyok. A tiszttartó is megmondhatja, nem kívánok ingyen senkitől semmit. – Mire gondol a nagyságos úr? – kockáztatta meg óvatos dörmögéssel a jegyző. – Ezt maga éppen olyan jól tudja, mint én! – fölnevetett. – Ne kerteljünk, ne nyújtsuk tovább a tésztát. Mondja meg, mennyit kíván? – De kérem! Kérem! Ez aztán igazán furcsán hangzik! – hüledezett a jegyző, s érezte, hogy most már nagyon kell vigyáznia, hogy ki ne zökkenjen a hivatalos stílusából. – Miért volna furcsa? – kiáltott fel nevetve a bérlő. Most, hogy már a pénznél tartottak, a lényegre tértek rá, elemében érezte magát. Újabb szivart tett a szájába, ezüst öngyújtóját fölkattintva rágyújtott, s a mennyezet felé fújta a füstöt. – Az az egy-két százas, ha esetleg fiksz összeget kíván, nekem megéri, s maga is jól jár, hiszen lesz még itt egyéb is, mindig akadnak izgága emberek, akik fenyítésre szorulnak, s aztán az adózás bonyodalmaiban is segíteni fog néha eligazítani bennünket, satöbbi. – Szörnyű, felháborító! – lázongott magában a jegyző, akinek most már nem voltak kételyei. – Nem, uram, az adózás, az adóügyi jegyző ügye… Én csak annyit mondhatok ismét, hogy az asztagok leégtek, a banda megdolgozott a bérért, joga van hozzá, szíveskedjék fizetni még ma, mert holnap kénytelen leszek foganatosítani a végzést!... – idegesen turkálni kezdett az asztalon aktái között. – Nem értett meg engem, sajnos – csapott rá hirtelen a bérlő. Észrevette, hogy a jegyző a végzést keresi, s el akarta róla terelni a figyelmét. – Talán egyenesen félreértett. Talán ha újból elmondanám. Nézze, arról van szó… – Nagyságos uram, felesleges… – Fontolja meg jól, barátocskám. Valóban felesleges? – szivarját magasra tartotta hegyes orra előtt, a kékes füst kavarogva szállt a levegőben. – Teljesen! – Ez az utolsó szava? – Kérem, én nem alkuszom, nem vagyok kalmár, s nem a piacon vagyunk. 124

– Úgy? Hát nagyon sajnálom. Azt hittem, maga okos ember, s el lehet beszélgetni magával, de – újból külföldi útjára gondolt –, fölösleges. Maga mondta. Hát rendben van. Ez az első találkozásunk nem sikerült. Én jó viszonyt akartam a községháza s az uradalom közt, ahogy a múltban is volt mindig. – Az asztalról felvette a sárga nádpálcát, csizmáját harciasan csapkodva az ajtó felé indult. – Én levonom a konzekvenciát, majd lássa a következményeket. – Azoktól inkább uraságodnak kellene félnie – csúszott ki véletlenül a jegyző száján. – Mit beszél? Még maga fenyeget! – fordult vissza mérgesen a bérlő. – Engem? – Elvörösödött, most már dühös volt. – Maga még új ember itt, nem tudja ki vagyok! Úgy látszik, magát is ki kell még oktatnom erre. Fafejű! Jól vigyázzon, mert még maga is menni fog a faluból a káplán és Hegedűs után! – Bevágta maga mögött az ajtót. A képek meglibbentek a falakon, az akták rendjét felborította a szél az asztalon. – Akkor is becsületes ember maradok! – morogta a jegyző a papírok után kapkodva. Fáradtan ült vissza az asztalához. Délután megmondja a nővéreinek, hogy mi történt. Hogy most már innét mindennap kidobhatják, ne is álmodjanak tehát arról, hogy sokáig itt maradhatnak. – Ennyit mégis sikerült elérni! – suhant át rajta az öröm. Most már az államtitkár-nagybácsi tekintélyén múlik, megtarthatja-e ezt a falut vagy másikat kell keresnie. – Fafejű! – ezen illett volna felháborodni, de így is épp eleget beszélt ahhoz, hogy a fenyegetést kiprovokálja s nyugodt lelkiismerettel elriaszthatja a nővéreit, állatkertjükkel együtt. Ebben a pillanatban elindult a bérlő kocsija a községháza elől. Nagy robajjal futottak a kerekek a gidres-gödrös kövezeten. A jegyzőnek eszébe jutott a végzés. Itt az akták közt nincs. Átpillantott a másik asztalra. A bérlő ott nézte meg, de ott se látta. Felugrott, hogy közelebbről megnézze, de az asztalon nem volt papiros. Hova lett a végzés?... Csak nem vitte magával a bérlő? Nyugodt természet volt, de most elfutotta a méreg. Az ablakhoz lépett s kihajolt, hogy utánakiált és megkérdezi tőle, de a kocsi már messze járt, eltakarta teljesen a porfelhő, amit a kerekek s a lovak vertek. – Gyújtogató! – szólalt meg váratlanul egy hang az agyában. Talán a szája is utána mondta. Kiköpött az ablakon… Kisdiák kora óta nem tett ilyet, elszégyellte magát. Visszadöcögött az asztalához, s újból munkához látott.

A káplán éppen végzett a hittanórával, s az iskola kapujába ért, mikor a két pejkanca eltáncolt a bérlő kocsijával az úton. Látta, hogy a bérlő rásandít félszemmel, de nem köszönt. Mereven nézett maga elé, szivarjából ölébe pottyant a hamu, a térdére terített, könnyű, szürke takaróra, de azt sem vette észre. – Gyújtogató! – röppent ki a káplán ajkán a szó, s amint a porba vesző kocsi után nézett, hunyorgó szemében harag lobogott. Nem ismerte közelebbről, soha nem találkozott vele, de nem is kívánta ennek az embernek a társaságát. Ha találkoznának, csak gorombaságokat mondhatnának egymásnak. Nem tudná udvarias mosollyal tudomásul venni az uradalom bánásmódját a cselédekkel s a munkásokkal. Talán azt is szóvá tenné, amit a faluban mindenki tud róla, hogy tivornyák alkalmával berendeli a legszebb cselédlányokat, sőt a falusi szegény lányok körül is válogatnak néha szórakoztatókat a nőtlen vendégek mellé. Néhány gyereket maga is ismert, akik ezeknek az ismeretlen uraknak köszönhetik életüket az uradalomban s a faluban. Az ifjúsági körben többször felvetette már ezt a kérdést, hogy ezzel is bizonyítsa a feudalizmus erkölcstelenségét. Az utóbbi években valamit javult a helyzet, talán a szülők ellenállóbbak, de a mulatozások is ritkábbak. Kikutathatatlanok az ige útjai… Szóvá tenné bizonyosan a banda ügyét, talán szemébe vágná, amit az egész falu suttog már: ő a gyújtogató!... Minél többet gondolkozott a tűzeseten és annak következményein, annál jobban 125

befészkelte magát agyába ez a gyanú. Nincs elég bizonyíték rá, bírói fórum előtt őt marasztalnák el érte, de az égi bíró nem hagyja büntetlenül a bűnt. Ez volt a hite. Ezzel nyugtatta rossz hangulatát, amit az úton elrobogó bérlő váltott ki belőle. Megvárta, amíg a por elült, aztán hazasietett. Tizenegy óra elmúlt. Egy beteg vénembert akart még meglátogatni délelőtt. Az ég északi felén felhők gyülekeztek. Még süt a nap, meleg van, de mire ott végez, talán esni fog. Most kell nagyon vigyáznia, a gyógyulás első stádiumában, – visszhangzott benne az orvos tanácsa. Nem szabad megizzadnia, megáznia, – ezt súgta saját ösztöne is. Leakasztotta könnyű, fekete felöltőjét a fogasról, és a vállára terítette. Az este orvosságot vásárolt, s megismerte végre a patikus lányt. Persze nem a hollandi lány, csak a hasonmása, de valahogy szebb kiadásban, barnább az arca, szemei elevenebbek, vonásai erőteljesebbek. A tanító bejött utána, az mutatta be… Fütyörészni kezdett hangosan, s a bibliát kereste, amit az imént tett le. Szokatlan jókedve volt. Kipillantott az ablakon, a patikának csak a nagy, fénylő üvegablakát látta, de remélte, hogy a lányból is megpillant valamit. Egy idősebb asszony ért az ajtóhoz, s amint benyitotta, egy árnyék megmozdult a pult mögött… Tegnap is így állt föl, félretette a könyvet, amit eddig olvasott, s szó nélkül átvette a receptet. Ha a tanító nem jön, hiába dobta volna ki a pénzt orvosságra. Csak néhány udvarias szót váltottak, rá sem mert pillantani, de érezte, hogy a lány alaposan megnézte. Vajon mit gondolt róla?... – Be tud-e majd illeszkedni végleg a mi kis falunkba, meg tudna-e szokni itt? – Valami effélét akart kérdezni tőle, de ezt még túl korainak és merésznek találta akkor. A bibliát a polc mögött találta meg, odacsúszott be a könyvek tetejéről. Gyorsan zsebébe gyömöszölte, s kilépett az ajtón. Az előszobában az öreg pap újságot olvasott. Mikor meghallotta lépteit, kissé lehajtotta fejét, átnézett a szemüveg és a papír felső széle fölött. – Maga fütyült? – Igen – állt meg a káplán, s fülig pirult, mint akit rajtakaptak valamin. – Jó kedve van! No, nem fütyörészne, ha itthon lett volna délelőtt. – Bocsánat. Megfeledkeztem magamról. Elég ritkán fordult elő három év alatt. Talán meg lehet bocsátani – mosolygott, s folytatni akarta útját, de az öreg újból megállította. – Hárman is jártak itt délelőtt – Bódiné, Palócné meg Kovács Julis, a Szél János felesége –, a múltkori beszéde miatt. Ők tisztességes gazdasszonyok, őket ne gyanúsítgassa senki a katedráról, azért, hogy nincs gyerekük. Ők Boda Márival még csak nem is beszéltek soha… Igazuk is van. Mit tegyenek, ha nem adott nekik gyereket az Úr? Jól fölkavarta a gyülekezetet, mondhatom. – Már kértem a nagytiszteletű urat, hogy szíveskedjék hozzám küldeni a zúgolódókat. – Ez a vihar már harmadik hete tart, s ha magára bíznám, Isten tudja, hogy végződnék. Nekem ebből elegem volt. Ezentúl minden szombaton bemutatja írásban a vasárnapi prédikációt! – Igen, bemutatom – mondta alázatosan a káplán. Nem volt kedve vitatkozni most. Abból ugyan semmi sem lesz, – gondolta, amint kívül volt a kapun. A patika ablakára pillantott, semmit nem látott, csak a csillogást. Ez a csalódás rosszulesett, de igyekezett túltenni rajta magát. Lassú, óvatos léptekkel haladt a községháza felé, ott vitt el az útja a beteghez. A tér túlsó oldalán terebélyes, bő szoknyájú asszony gyalogolt, karján garabollyal. A csatorna korlátján két iskolás gyerek ugrált, távolabb néhányan békákat püföltek kövekkel, s nagy örömrivalgásban törtek ki, ha valamelyik eltalált egyet. A tegnapi piac nyomai, tépett papiros darabok, szénacsomók, szalmaszálak, ganékupacok ott dísztelenkedtek a téren. A szél 126

sárga leveleket szaggatott a fákról. A községháza előtt sötét, vörösréz színe volt a platánok maradék lombjainak. A jegyző kikukkantott az ablakon, óvatosan körülnézett, s meglátta a káplánt. Rögtön visszahúzódott, de ott maradt az ablakmélyedésben. Amikor a káplán odaért, ráköszönt: – Jónapot kívánok!... Ha volna néhány perc ideje, fáradjon be, legyen szíves. A káplán meglepődve viszonozta a köszönést. Még ilyen se történt, gondolta, amint bekanyarodott a kapun, hogy a jegyző ennyire közvetlenül, az ablakon át, az utcáról beszólítsa. Valami sürgős és fontos közölnivalója lehet. Talán már itt a végzés a főszolgabírótól?! Felvillanyozva nyitott be az irodaajtón, s hevesen megrázta a jegyző kezét. – Az öreg Bodor kovácshoz indultam, kilencven éves és halni készül. Végelgyengülés… A jegyző annyira szorongatta a saját mondanivalója, a szokatlan izgalom annyira fölforgatta, hogy a káplán alig ismert rá. – Czigándi volt nálam, a bérlő. Több mint másfél órát szórakoztatott, igen érdekes dolgokat tudtam meg tőle. – No, már maga a látogatás is érdekes. Persze még a jegyző urat nem ismerte, be akart mutatkozni. – Igen, igen, hogy úgy mondjam, ez sikerült is, alaposan bemutatkozott. Megtudtam, hogy roppant fontos, tekintélyes személyiség, az ország vezető rétegének igen kimagasló tagja, hatalmas vagyonnal, a legjobb politikai és társadalmi kapcsolatokkal, a legjobb értesülésekkel, a legtrágárabb, a legbornírtabb viccekkel és sokfelé ágazó, majdnem abszolút hatalommal, igen sok tapasztalattal, fürge ésszel és kevés műveltséggel. Jókedvében volt, igyekezett derűs oldaláról nézni mindent, még önmagát is, de a végén sikerült felbosszantanom. Noha előbb meghívott a vadászatra. – A nagytiszteletű úr is megy, egész héten gyártotta a töltényeket. – Én leráztam magamról ezt a kitüntetést. Kissé furcsának találta, de azért még nem sértődött volna meg… – A banda ügye? – vágott közbe türelmetlenül a káplán. – Mutattam neki a végzést, persze felháborodott: ilyen bagatell üggyel ekkora hűhót csinálni! Még ma kifizeti a bandát, ezt megígérte, határozottan emlékszem, de érdekes, hogy a végzést azóta nem találom, pedig tűvé tettem érte az egész irodát. Vagy elvitte a bérlő, vagy összetépte. Más nem járt itt… – Lássa, lássa, itt búvik ki a szög a zsákból. Ez még most se akar fizetni! – A káplán az öklével a levegőbe sújtott indulatosan. – Förtelmes! Gaz csaló, tolvaj, gyújtogató. Ellopja a végzést! Mire nem képes ez az ember? Ez is egy erős érv amellett, hogy ő a gyújtogató. Másképp miért lopta volna el? – Nem tudom, mi célja volt vele, talán csak szórakozottságában a zsebébe dugta. Fel akartam már hívni telefonon, de még nem volt otthon. – Ne őt hívja, hanem a főszolgabírót. Jelentse neki az esetet. – A vadászatra az is hivatalos. – Akkor ne is jelentse, csak kérjen azonnal másolatot róla… másolatot, ez a legfontosabb. Küldjék el még ma. A vadászat előtt végre kell hajtani, mert akkor ott elintézik maguk közt. Addig kell végrehajtani, amíg nem találkoznak. Azt szerette volna, ha a jegyző már rohan is a telefonhoz, de az állt, s várta, hogy újból szóhoz juthasson. – Azt állította, hogy ő már régen kifizette volna ezt a bagatell összeget, de a tiszttartó elkezelte a pénzt.

127

– Elsikkasztotta? – ült le a káplán a csodálkozástól. – Hallatlan! Iszákos disznó, morál insaniti!... – A feleségére gondolt. Milyen élete lehet mellette az asszonynak! – És a bérlő most kitekeri a nyakát? – Ó, dehogy! Úgy vettem ki a szavaiból, elsimítják a dolgot, ahogy úriemberek közt szokás. – No persze, erre gondolhattam volna! – ütött homlokára a káplán. – Sőt, mintha mi lennénk az oka a tiszttartó botlásának, felszólított engem, s ezt kéri magától is, hagyjuk békén a tiszttartót… – Egyszer voltam nála, mióta itt vagyok. De ezek után! – undorba fulladt a többi szava. – Kifogásolta, hogy sokat foglalkozunk az uradalom ügyeivel. Nem szívesen tesszük, mondtam neki, s ha nem adna rá okot – hirtelen eszébe jutott, hogy ezt nem mondta, csak gondolta –, akkor… – Elhallgatott, nyelt egyet s zavarodottan folytatta: – Valahogy az aratóbanda lázadozásáért is minket tesz felelőssé. – Minket? Ez jellemző! – Közelebbről magát és ezt a Hegedűs Ferit. Tudja, mire akart rávenni? Hogy segítsek önöket eltávolítani a faluból! Rend, nyugalom, a termelés érdeke és hasonló frázisokba csomagolva ezt akarta beadni nekem. Még pénzt is ígért, ha segítségére leszek. Hát erre aztán én is… A káplán fakó arca a padlóra meredt, gondolkozott, jobb kezével a felöltője gombját sodorgatta. – Ugató kutya nem harap – mondta aztán. – Emlékszem, a Gombos elődjét, Hallert ugyanígy vette le a lábáról. Engem már nem első ízben fenyeget, de sohasem vettem komolyan. Itt elsősorban magáról van szó. Talán csak ijesztgetni akarta, amiért a meghívást visszautasította. – Valahogy nekem is az volt a benyomásom – vakarta meg kopasz fejét a jegyző. – Ámbár az ördög tudja. Sokféle emberrel volt dolgom, de ilyennel, aki meg akart vesztegetni, még nem találkoztam… – És Hegedűs Ferivel mit akart? – Valószínű… valószínű, internáltatni szeretné. Példát kell statuálni, elrettentő példát, ezt hajtogatta… Én, ami engem illet, nem félek. Van összeköttetésem, de még ha nyugdíjaznak, akkor is… legrosszabb esetben kevesebb pénzt kapnak a nővéreim, – hirtelen elnevette magát. – Megingott a pozícióm, de ennek is van jó oldala. A nővéreim… A káplán kényszeredetten mosolygott a cinikus szavakon. – Nem kell szó szerint venni azt a fenyegetést. De ezt a Hegedűs Ferit féltem. Neki nincs semmi támasza az Úristenen kívül… Ebben a pillanatban feltárult az ajtó, s a tiszttartó lépett az irodába. – És Czigándi? – nézett körül bizonytalan, zavaros tekintettel. Arca piros volt, az orra valósággal lángolt. Messziről érzett rajta a pálinkaszag. – Talán átment adót fizetni? – felpördített hüvelykujjával a szomszéd szoba felé bökött. A káplán egészen a fal mellé húzódott. idegesen simogatta felöltője ráncait. A jegyző ismét hivatalos arcot öltött, így palástolta megvetését, undorát. Sikkasztó, bűnöző áll előtte – s külön örült annak, hogy a tiszttartó elfelejtett kezet fogni vele. – Czigándi úr elment. – Kocsival? – Igen. – Hű, a mindenit! Bocsánat, káplán úr! Az istenit! Most kutyagolhatok! – feltolta hájas, nagy fején a kalapot. – Bort rendeltem a vadászatra, együtt jöttünk be a kocsin, s úgy egyeztünk meg, hogy itt találkozunk. Hány óra lehet már? Fél tizenkettő? Hű! Így eltelt az 128

idő! – kissé megtántorodott. Inába szállt a pálinka. De hát olyan szívesen mérte az öreg Ánizs. – Itt jöttem a kerteken meg a sikátorokon át. Azt hittem, még itt a kocsi a kapu előtt. – Érezte, hogy fokról fokra gyöngül a lába. Nem tántoroghat így fényes nappal végig a falun. – Jegyző uram, kérlek, megengeded, hogy kocsiért telefonáljak? – Hát – húzta fel vállát a jegyző. Ez annyira részeg, hogy már tegezi, pedig még nem itták meg a pertut. – Természetesen. – Gyorsabban is válaszolhatnál! – kiáltott fel sértődötten a tiszttartó. Sokat ivott, de a jegyző fagyos szavaiban világosan érezte az ellenséges indulatot. – Vagy… valami bajod van talán? – A káplánra nézett, aki összeszorított ajkakkal, komoran és mereven állt a falhoz támaszkodva. A jegyző nem válaszolt, az asztalon kaparászott ceruzája hegyével. – A káplán úr is úgy néz rám, mintha én öltem volna meg a Jézus Krisztust… Mi lelte az urakat? Már igazán érdekel. Talán Czigándi úr… gondolom, jól megmosta a fejüket. A káplán úr is itt volt? Sajnálom, hogy én nem lehettem itt. Nagyon dühös volt az öreg? Összekaptatok talán? – Ó, nem, velem nem lehet veszekedni, tudod. – Hát akkor mi történt? Mért vagy olyan…? Nem értelek. A jegyző még most sem tudta elhinni, hogy sikkasztóval áll szemben. Szerette volna megtudni az igazságot. De ugyanúgy volt a káplán is. Izgatottan várta, hogy a jegyző rá mer-e térni a dologra. – Czigándi úr elég rossz hangulatban volt. Rám is megharagudott. – Amiért belekontárkodtok az uradalom ügyeibe. Igaza is volt. Ezt sohase tűrte. Tudtam, hogy ez lesz a vége – nevetett. – No, de azért nem kell olyan tragikusan venni ezt a kis fejmosást. Jó fiú az öreg azért. Te még nem ismered. Könnyen ki lehet békíteni. Jó viszony volt itt mindig a falu és a kastély között. Ezt akarja ő most is végeredményben… – Kissé furcsán akarja, az bizonyos. – A jegyző a káplánra nézett, mintha biztatást várna tőle. – De nem ez a lényeg. – Hát mi? Nem fizet az aratóknak? – De igen, ezt megígérte. – Csodálatos. Mert reggel nagyon dühös volt ezért is. A káplán ellökte magát a faltól, s előre lépett. Elszántan megszólalt. – És a sikkasztás miatt nem volt dühös? A tiszttartó hunyorgó szeme rászegeződött. – Miről beszél? – Pardon! – szólt közbe a jegyző – Czigándi úr nem ezt a szót használta. Elkezelés… így fejezte ki magát… Emberek vagyunk, előfordult már ilyen mással is… A gazdádnak ebben igazat adok, házilag kell elintézni az ilyesmit, ahogy urak közt szokás. Így mondta ő maga is. – De hát miről beszélsz? – Az aratók pénzéről van szó – mondta csöndesen a káplán. – Isten bizony nem értem az urakat! Meghülyültem volna teljesen? – kiáltott fel a tiszttartó, homlokát ráncolta, s érezte, hogy józanodik. – Hát nézd, Czigándi úr itt azt állította, hogy az aratóbanda azért nem kapta meg idejében a pénzt… mert te valahogy elkezelted. – Én? – Igen! – Engem említett? Személy szerint? Jól hallottad? – Saját fülemmel! – vonogatta vállát a jegyző. 129

A tiszttartó összeomolva beleroskadt az egyik székbe. Zsebeiben kotorászott hevesen, izzadt a homloka. Végre előkapart egy cigarettát és meggyújtotta. – Ezt nem vártam tőle! – mondta csüggedten. – Hogyan? Nem várta? – kérdezte a káplán. – Talán nem igaz? A tiszttartó mélyet szippantott, lassan eresztette ki a füstöt és sokára felelt. – Egy szó se, egy árva betű se! – Na, tessék! – csapott öklével a jegyző az asztalra. – Mi is hihetetlennek tartottuk – mondta a káplán. – Szép. Köszönöm. – A tiszttartó gúnyosan elmosolyodott. – Megkapta a pénzt, elköltötte, s most rám akarja kenni… – Valahogy úgy néz ki a dolog tényleg! – eszmélt fel a jegyző. A tiszttartó magába roskadva ült, testének súlya alatt a szék lábai szinte belesüppedtek a padló deszkáiba. Savószínű, zavaros szemeivel a cigaretta füstjét nézte, kalapja félrebillent a fején, széles válla előrehajolt, bal keze ernyedten pihent az ölében s az ajkait harapdálta. Olyan szánalmas figura volt így, hogy a káplán már sajnálni kezdte. – Ha az igazság az ön oldalán van, akkor nem kell félnie semmitől. – Az igazság! – legyintett a tiszttartó. – Dolgoztam, mint a barom és dolgoztattam, hajszoltam a cselédeket, munkásokat, már-már csak korbáccsal vagy puskával mertem közibük kimenni. nem volt olyan kívánsága az úrnak, amit ne teljesítettem volna. Eltitkoltam a terméseredményeket, megloptam az államot, a megyét, a községet, kijátszottam a törvényt, mert a nagyságos úr így kívánta. És a jutalom; tíz esztendő után… ez a gaz rágalom! – Azt hitte talán – folytatta aztán hangosan –, hogy végleg elsorvadt a gerincem, és ezt is lenyelem? De most az egyszer csalódni fog! – Valamit tenned kell! – biztatta a jegyző. A tiszttartó feltápászkodott, eldobta a cigarettát és rátaposott. – Megyek, telefonálok kocsiért. De nem innét, hanem a Hangyából, a szövetkezetből. Ott is van még dolgom. – Nagyot fújt és kisietett az irodából. A káplán sietve elköszönt. A jegyző, amint az ajtó becsapódott, visszaült az asztalához, s hogy elűzze kellemetlen gondolatait és rossz érzéseit, aktáiba mélyedt.

Ánizs úr kikísérte vevőjét, egy kócos, tízéves leánykát, aki negyedkiló sót vitt, s be akarta zárni kulccsal a boltot, mert Vera már elkészült az ebéddel. De még kikukkantott az utcára, hogy nem jön-e valaki. A leányka ugrándozva szaladt az út közepén. A túloldalon a járdán egy férfi jött nagy kopogással, kezében ostorral. Arcát eltakarták a fák. – Nem ide igyekszik – gondolta Ánizs úr, de az akkor épp szembe ért vele. Rögtön megismerte Ferit. – Hova sietsz? Ezer éve nem láttalak! Gyere már át egy pillanatra! A legény megállt. A Köblösék utcáján hamarébb kijutott volna a faluból az uradalomba vezető útra. A banda tagjainak, akik ott gyűléseznek a Köblösék udvarán, megvitte már a válaszát. Topa Varga, s azok most dühösek rá biztosan. Azért is került erre, hogy ne találkozzék velük. – Mondok valamit – biztatta Ánizs úr, s igen titokzatos arcot vágott. Feri átlépett az úttesten, nem akart bemenni a boltba, mert sietett nagyon a doktorért s Piriért, de mire a másik árkot átugorva az ajtó elé ért, Ánizs úr már behúzódott, s a pult mögül szuszogta: – Itt a bérlő, Czigándi! Hallottad már? A tiszttartó járt nálam délelőtt, és bort rendelt a vadászatra. Ez se történt már évek óta. Mindig a maguk borát itták. De úgy látszik, most nagy muri lesz, sok vendégre számítanak… – Csak ezt akarta mondani? – szakította félbe Feri, s ostora végét a padlóhoz koppantotta. 130

– Gondoltam, érdekel a dolog. Most elintézhetnétek a banda ügyét. Menjetek el hozzá személyesen. Rendes ember az, van szíve, s talán nem is tudja, hogy a rész még nincs kifizetve. Ezer gondjuk van az ilyen nagy üzletembereknek, tudod. Én szóltam is a tiszttartónak… Mert nézd, a banda végeredményben az én adósom, s én már annyit hiteleztem erre a kis nyári keresetre, én se bírok várni a végtelenségig. Mi vagyok én, bankár? – Neköm nem hitelözött Ánizs úr, igaz? – Te vagy az egyetlen… – Akkor mér neköm mondja ezöket? – nevetett Feri. – Nem én vagyok a bandagazda. isten áldja! Sietök a doktorér. – Persze, szegény anyád! Hallottam, mi történt vele. Tudtam, hogy beteg, fekszik a tűz óta, de hogy ilyen súlyos a baja… szörnyű csapás, de talán nem közveszélyes. Feri felkapta a fejét. – Közveszélyes! – szívébe nyilallott ez a szó. Tartalmát nem is értette meg mindjárt, de úgy érezte, nagyon rosszat jelent. Keze ökölbe szorult, mintha ütni akart volna. Ánizs úr részvéttel nézte fájdalomtól vonagló arcát, majdnem kipottyantak a könnyei. De hirtelen egy ötlet jutott eszébe, amit napok óta fejében forgatott. Verával is megtárgyalta már, de a banda tagjai közül még nem mondta senkinek. – Tudod, mit gondoltam? Én a ti helyetekben már rég ügyvédet fogadtam volna. Nem ezt a Kátait, a mienket, mert ez így áll az uradalommal – két ujját összekapcsolva mutatta, hogy hogyan –, hanem bent a városban megbíztam volna valakit. Vagy itt az én fiam. Igaz, Pest elég messze van innét, de a bérlő is ott lakik. Jó ügyvéd a fiam, híres ember, talán csak egy levelébe kerülne az egész, s tőletek tán nem is kérne semmit, szereti az a faluját ma is. Én szívesen írok neki, ha a banda is úgy akarja. Mert nézd… Kint az utcán hangos beszélgetéssel, nagy kopogással az aratóbanda több tagja közeledett. Köblös vezette őket, akinek a képe már nem volt dagadt, de a szeme alatt még ott feketéllett a csendőrök kezenyoma. Kisebb-nagyobb csoportokban sokan szállingóztak utánuk, legvégül Angyal Mihály jött néhány hívével. Köblös kinyitotta a kocsma ajtaját, s ahogy a társai is benyomultak, elkiáltotta magát: – Itt ugyan sönki sincs! – Csalódottan kiköpött az olajos padlóra. – De gyerünk, nézzük mög a boltot is. Vera a konyhából jött a zajra, lihegve, az oldalajtón át, kócosan s egy csomó jó ételszaggal. Riadtan állt meg a söntés előtt. – Hova, hova olyan nagy erővel? – Rekedtes, nevető hangja, amikor Köblöst megpillantotta, elhallgatott, s remegni kezdett a keze. De Köblös nem ügyelt rá, már túl volt a küszöbön, a boltban megállt a falhoz támasztott liszteszsákok közt. Rácsudálkozott Ferire, de Ánizs úrhoz fordult. – Hun a tiszttartó úr? Hová bújtatta el? – Én? Mért bújtattam volna? Nem körözi azt a csendőrség! – mondta erőszakolt jókedvvel Ánizs úr. Rettentően félt, hogy Köblös megint veszekedni akar. – Már egy órája elment innét a községházára. – Hő, az anyja irgalmát! – Köblös káromkodott, s belevágott ököllel az egyik zsák oldalába, hogy a liszt kis, szürke felhő alakjában szállt föl belőle. – Csala Panni, a Kis Pista marokverője jött, hogy itt van, ű látta, itt iszik. – Igen, itt volt, a Panni élesztőt vásárolt. De mikor volt az! – Mink mög együtt voltunk ott nálunk – fordult most Ferihez a legény. – De mondd, mi bajod van neköd Topa Vargával? – Aszonta, hogy a bérlő itt van… – kezdte vállát vonogatva, komoran Feri. – Na, igen, tovább már nem jutott, mert kizavartad. 131

Feri nem folytatta, még a száját is összeharapta, mintha attól félt volna, hogy valami veszedelem jön ki belőle a szavakkal. Ánizs úr tarka zsebkendőjével szaporán törülgette fején a kopasz foltot, s a szeme úgy forgott, mintha megolajozták volna, Köblösre, Ferire… Hű, ha ezek összekapnak itt!... Eddig jó cimborák voltak. Mi ütött beléjük?... Érezte, hogy valami készül, valami szokatlan dolog, valami szenzáció. Kipislantott az ajtó függönye mellett a kocsmába, ahol az emberek hangosan tanakodtak, s még egyre gyülekeztek. Megnyugodva látta, hogy Vera a söntésben van. Poharak csörögnek a kezében a pult bádoggal bevont tetején. – Gondoltuk, ha itt a tiszttartó – szavalta nagy hangon Köblös –, hát szót értünk most vele. Mögmondjuk, hogy tovább nem várunk. Vagy fizetnek azonnal, vagy… – elakadt a nyelve, dühös láng csapott ki a szeméből – az Isten irgalmazzon nekik, mert mi nem irgalmazunk… Nekiállunk a magtárnak, és elhozzuk a részünket… – Úgy van! Úgy van! – Nem várunk tovább! – kiabálták a körülötte állók, de kint a kocsmában is felzúgott mindenki, hogy visszhangzott az egész terem. – Nem! Nem! – rázta meg ijedten nagy fejét Ánizs úr. – Te Köblös, abból baj lehet, vigyázzatok! Hanem éppen most mondtam Ferinek… fogadjatok ügyvédet… Szavai belevesztek Köblös és a többiek harsány röhögésébe. – Hogy pörösködjünk? Mikor lönne abbul könyér? Sose! Nekünk még ma köll a rész. Dél elmúlt, de még nem ebédöltünk. – Nem ám, de tegnap se! – süvöltötte egy hang a terem végéből. – Én nagyon szívesen írok a fiamnak – ajánlotta Ánizs úr. – Az, ha egyszer ráijeszt Czigándira, fizet az, mint a köles. – Köszönjük, de nem kérünk a szívességbűl. Ezt a kis keresetünket nem osztjuk mög a maga fiával. – Nem kér az semmit, bolondok, kell is annak!... Szívességről van szó – magyarázta Ánizs úr kétségbeesve, de már senki sem hallgatott rá. – Hun a tiszttartó? Gyüjjön ki! – követelte valaki a kocsmában. Aztán a Vera éles kiabálása hallott. Azt magyarázta, hogy a tiszttartó már régen elment. – Hogy Topa Vargát elzavartad, mög se hallgattad, mink bizony Angyal Miskáért küldtünk el – mondta Ferinek kissé röstelkedve Köblös. – De az mög nem volt otthon a rohadt. Kimönt szárat vágni, aszonta a felesége. – Kibékültetök már? – kérdezte gúnyosan Feri. – Én? Angyallal? Soha, amíg élök! Mögmondtam neki szömibe: ilyen gané embört nem termött még a föld. Hogy az a kis veszeködés volt, azúta kerülgetnek a csendőrök, de még nem találtak mög. Ű mög azt üzente vissza, hogy nem haragszik rám. – Nevetve beszélt, hevesen. Vastag nyakán dagadtak az erek. Ánizs úr hideglelősen méregette izmos karjait, könyékig fel volt rajtuk gyűrve az ing. – Mégiscsak jobb volna, Ferikém, ha te beszélnél velük az ügyvédről. Vesztükbe rohannak ezek, én mondom neked! – Hát rohanjanak! Én nem törődök sömmivel. Az én részöm is ott van még, de majd kikaparja Angyal Miska a többiével. – Angyal persze nem szárat vágni volt – folytatta Köblös –, hanem a szomszédban bujkált. No, de előkerítöttük. Nem mert begyünni az udvaromba, de aszonta, ide elgyün. – Ha a tiszttartó a községházán van, hát gyerünk mink is a községházára! – ajánlotta valaki a kocsmában. – Gyerünk! Gyerünk! Mire várunk még? – Na, majd Angyal elvezet bennetöket – mondta Feri, s menni akart, de Köblös elkapta a karját s magához ölelte. 132

– Komám, az istenit neki. Gyere velünk, nézd, most itt vagyunk mindnyájan. Ráijesztünk mögint az urakra! – Nem möhetök, dógom van. Viszöm anyámhoz az orvost, sietök! – bontakozott ki hirtelen az ölelésből, s kilépett a boltajtón. – Feri! Nézd, ű is itt van. Hegedűs Feri! – kiabáltak utána, akik a kocsmán kívül, a járdán, a fák alatt ácsorogtak. De Feri nem nézett vissza. Nagy sietve átvágott a kocsiúton. Ostorát kezében szorongatta, s fejében ott zsibongtak a Köblös szavai: „Gyere velünk! Ráijesztünk az urakra” s mindaz, amit a lázongó, éhes emberek kiabáltak a kocsmában. Igen, ha én velük mennék… Kedve lett volna hozzá, ha párszor csalódott is bennük, szerette az embereket, akikkel együtt gürcölt nyaranként, de nem bízott magában. Attól félt, hogy ha odaállnának a tiszttartó meg a bérlő elé, most nem tudná megfékezni a bandát, s maga sem tudna megmaradni azon a határon, ahol a baj kezdődik. – „Vesztükbe rohannak”, jósolta Ánizs úr –, így is, hát még ha ő állna az élükön! A tűz, az apja halála, a gonosz híresztelés, amit az uradalom terjeszt, hogy apja a gyújtogató, az anyja betegsége, a csalódás, hogy nem ő lett a bandagazda, – mindez sok volt ilyen rövid idő alatt. Meggyűlölte úgy azt a valakit, akit magában gyújtogatónak nevezett – eleinte a tiszttartót, mostanában inkább a bérlőt –, hogy úgy érezte, megfojtaná, ha találkoznának… De hát erre nem kerül sor. Nem, mert nem törődik ő a bandával többet. Hiába híreszteli az uradalom, hogy ő verette meg Angyal Mihályt bosszúból, hogy ő lázítja a bandát az uradalom ellen. Ez mind nem igaz, ha dühítő is. Fütyül rá. Hadd ugassanak. Csak az anyjával törődik, megy a doktorért, és Pirivel. Elhozza a majorból, ha csendőrök őrzik, akkor is. Nincs rá szükség, hogy ott gürcöljön nyolcvan fillérért. Majd kint a tanyán. Talál ott munkát annyit, hogy belegebed… Hallotta, hogy a nevén szólítja egy ismerős hang. Átnézett a másik oldalra. A káplán állt ott, s már indult is felé az út porán át. Nadrágja szárát felhúzta egy kicsit, mint az asszonyok szokták a szoknyájukat. Mosolyogva, örvendezve rázta meg a kezét. – Kerestem az előbb, de nem találtam otthon. Itt jártam az öreg Bodor kovácsnál. Kilencven éves, köhög csúnyán, alaposan megfázhatott, de csuda szívós vénember. Azt hiszem, sokáig él még. – Mikor néhány perccel előbb ágya mellett állt, nem volt ennyire bizakodó. Akkor azt gondolta ő is, amit az örökségre áhítozó rokonok, hogy pár nap alatt bevégzi. Talán ez az egészséges, erős legény ébresztette föl optimizmusát? – De nem ezért kerestem… Van egynéhány jó hírem! Csillogó szemével folyton az arcát fürkészve, mintha minden szavát bele akarta volna vésni, úgy mondta el, hogy az uradalom megkapta a kárösszeget. A bérlő délelőtt a községházán ígéretet tett, még ma kifizeti a részt. De a jegyző is megkapta a főszolgabírói végzést, úgyhogy ha az uradalom megint okoskodnék, ennek alapján a hatóság maga méreti ki a bért. – Ez nagyon szép. Szinte hihetetlen – szólt mosolyogva Feri, de mint akit már hidegen hagy az ügy, menni akart tovább. – Hova siet? – Az uradalomba… izé, hát igen az uradalomba – felelte zavartan. Nem akarta elárulni, hogy a doktorért megy, félt, hogy a káplán is kimondja az anyjáról azt az iszonyú szót, hogy „közveszélyes”. A káplán jó ember, nem akart megharagudni rá, de úgy érezte, ez a szó őt is ellenségévé tenné most. – Ott dolgozik Piri – magyarázta aztán. – Behívták a lányokat, asszonyokat a parkot takarítani, és az anyja elengedte, mert hát kell az a kis pénz. Pedig mögmondtam neki már a múltkor, hogy ne mönjön oda. Majd dolgozhat kint a tanyán rogyásig! – Földerült a komor arca, mosolygott. 133

A lelkész azonban megérezte, hogy valamit eltitkolt előle. Rozitól tudta, hogy a doktorhoz indult, de ezt mért hallgatná el? Valami komolyabbat gyanított, rossz szándékot, bosszúálló tervet, de a mosolya mindent eltakart, megnyugtatta, aztán fel is zaklatta újból. Kitörülje ezt a derűt a lelkéből avval, amit még el kell mondania? Tudja, mi készül ellene, s felelőtlenség volna hallgatnia róla. Tulajdonképpen ezért kereste, mikor a községházát otthagyta, még a beteg előtt, hogy sürgősen értesíthesse. – Figyeljen csak ide! Egy furcsa kérésem volna – pillanatig töprengett, hogy mi is legyen az a kérés, aztán nem találván jobbat, ezt mondta: – Arra kérem, ne menjen most be az uradalomba. Feri felkapta a fejét, mintha állon vágták volna, és a káplánra nézett: – Bolond ez?... De rögtön elszégyellte magát ezért a gondolatért. Valami különös borzongás futott végig rajta, mint mikor kicsi korában arra kérték, ne másszon a fára, ne őgyelegjen a mély gödrök partján, amikből vályogot vetettek a cigányok, vagy ne játsszék az élesre fent kaszával… – Tudom, hogy Piri hiányzik, de hazajön estére. Várja meg otthon türelmesen. Holnap aztán nem engedi ki. Feri értelmetlenül nézett rá, s további magyarázatot várt… akkor is mászott rendületlenül a fákra, s ment békát vadászni a gödrökbe, sőt meg is fürdött a mély vízben, hiába figyelmeztette az anyja, és nem történt semmi baj… Mit akar most ez a pap?... Hát csak meg kell mondania: – A doktorért is be köll szólnom. Tulajdonképp odaindultam, hogy nézze mög anyám. – Tudom, mi történt vele, szomorú… de most már jól van. Higgye el, én is értek valamit az emberi lélekhez. Azt hiszem, túl van minden veszélyen. Nem sürgős doktort hívnia. Feri ajkát harapdálva hallgatta. Örült mindannak, amit a pap mondott. Boldog volt egy pillanatra, hogy nem ejtette ki a szája a „közveszélyes” szót. Szinte kedve lett volna lemondani az útról, ahogy a pap kívánta. De mi baja történhet?... A kaszával is csak játszott tovább… igaz, egyszer elvágta a lábát csúnyán, de akkor már nem játszott, hanem dolgozott vele. – Arról van szó ugyanis, hogy magát most kipécézte s célba vette az uradalom. Azt hiszik, hogy maga lázítja a népet ellenük, s azon törik a fejüket – ezt biztos forrásból tudom –, hogy valami ürüggyel eltávolítsák a faluból… – Néha szoktak így ijesztgetni engöm, de másokat is – vonogatta vállát Feri mosolyogva. – De csak hagy ugassanak! – legyintett az ostorával. – Pár hét múlva mind a ketten kiköltözünk a tanyára, oszt nem látnak itt bent, csak ünnepökön. – Örülök, hogy nem veszi szívére a dolgot, éppen erre akartam kérni. De tudja, azért mégis jobb volna, ha visszafordulna… Ha szükségesnek tartja az orvost, estefelé én magam megyek el hozzá s beküldöm. – Ugyanakkor beszél a tiszttartóval s talán a bérlővel is, hogy ne bántsák Ferit, nem oka semminek, különben is, kiköltözik a faluból. Attól félt, hogy a vadászaton a főszolgabírót ráveszik az internálásra… S ha elhozza most Pirit a munkából, ebből is újabb vádat kovácsolnak ellene. – Nem, nem – tiltakozott erélyesen Feri. – Ezt én nem kívánhatom a káplán úrtól. Hanem inkább azt kérném, ha van ideje, nézzön be a kocsmába. Vigye mög a jó hírt a bandának. Ott vannak, s majd örülnek neki bizonyosan. – Ánizs úrnál? Persze, isznak megint… – Az előbb még nem ittak, de anélkül is jó harapós hangulatban voltak. Mán attúl féltem, gyünnek utánam egy szálig. Ha a káplán úr nem siet, könnyen mögeshetik, hogy nem egyedül látogatom mög az uradalmat. A káplánt felizgatta, amit hallott, s tetszett neki az új feladat. Lecsendesíti az embereket, ahogy a Megváltó lecsendesítette a háborgó tengert. Ez több s nagyobb feladat, 134

mint Ferit megóvni… De róla sem feledkezik meg. A személyes látogatás úgyis igen kényelmetlen lett volna, de még ma levelet ír a bérlőnek a Feri érdekében. Vasárnap kezdődik a vadászat, a szombat gyülekezéssel telik el, nem késik a levél, ha reggel a harangozó kiballag vele. – Rendben van, Feri, elmegyek a kocsmába. Ne haragudjék, hogy megállítottam. Hát csak vigyázzon! – Nem félök én a csaholó kutyáktól. Azért van ostorom! – kacagott Feri, s megsuhogtatta ostorát a levegőben. A káplán, amint elbúcsúzott tőle és a kocsma felé tartott, azon töprengett, helyesen tette-e, hogy mégis elengedte az uradalomba? De az volt az érzése, hogy a bérlő internálási terve nem izgatta föl egyáltalán. És végül is: van Isten az égben, s megőrzi gyermekeit… Feri hamar kiért a házak közül, s gödrök mellett rátért a mezei útra, amelyet apja is annyiszor taposott, mikor a banda ügyét ment intézni az irodába. A napot ritka felhő takarta el, de így is elég meleget árasztott az őszi tájra. Fekete fecskerajok szálltak a kövesút felé. A távírópóznák drótjain gyülekeztek, ott beszélték meg a hosszú vándorlás útitervét. A levegőben ökörnyál úszott mindenfelé, a szél száraz kórókat és zörgő leveleket hajszolt a földeken. – Apámmal elbántak a tűznél, de velem nem bánnak el olyan könnyen – gondolta Feri, amikor a kis erdő szélén járt, a kopaszodó fák alatt. – Hogy is mondta a káplán? Célba vött az uradalom? – mosolygott magában… És ha én is célba vöszöm őket?... Már rég sejtette, hogy forralnak ellene valamit, hiszen azt még se tűrhetik, hogy valaki nyíltan fellépjen a munkások oldalán. Talán hamarébb is lecsaptak volna rá, de az apja halála visszariasztotta őket, kímélték eddig, s csak a konkolyt hintették mindennap, hátha kikel, hátha beugraszthatják valami marhaságba. Mindenki tudja, hogy Angyalt Köblös páholta el, de azt is az ő számlájára írták. Ki akarják túrni a faluból? Hát ő most megelőzi őket, kimegy magától, s viszi Pirit is. Ott más emberek laknak, nem ismerik s nem bántják… Később megpróbálkozik majd ott a szomszédokkal, a tanyasiakkal szövetkezik, kertészkednek, magvakat, veteményeket termelnek. Átadja nekik tudását, amit a bolgárnál szerzett a csepeli szigeten s azt is, amit pesti barátaitól tanult az életről, a világról, a társadalomról, a történelemről, az urakról, a népről s a jövőről: a szocializmusról, az új társadalmi s gazdasági rendről… Aztán szövetkezetbe tömöríti őket, hogy közös erővel jobb életet teremthessenek a mainál. Ahogy Oroszországban látta a forradalom alatt, s még inkább azután, amíg haza nem jött. Hol tarthatnak már azok, milyen messze értek azóta az új élet útján?... Itt pedig még mindig a nagybirtokkal küzdünk… De vajon nálunk se sikerül leszámolni a tőke, a gyárak, a föld uraival véres forradalom nélkül? A pesti ismerősök véleménye megoszlott erről… Mert a jövőt senki sem jósolhatta meg pontosan… Csak egy bizonyos: ennek a világnak el kell múlnia egyszer, így vagy úgy, s újnak kell születnie… Ebben még káplán is hisz, mint minden józan ember… A pesti barátai hiányzanak majd a tanyán. Milyen kedves volt Tóth Pista is, hogy rögtön rá gondolt, s írt arról a viceházmesteri állásról. Az már szervezett munkás, bent van a pártban is, de persze titkolnia kell. Megírta már neki, hogy nem megy, de nem felejti el ott, a tanyán sem. Majd leveleznek, s kér jó, hasznos könyveket tőle, hogy itt se maradjon el a világtól. Ha egy kicsit összeszedik magukat, vesz majd rádiót, s az elhozza a tanyára is a népek életének minden híreit… – Ez a bolondos káplán majdnem rábeszélt, hogy várjam mög otthon Pirit… Célba vöttek, az igaz, de nem lűnek tán rám azért, mert elhozom a munkából a menyasszonyom? Annyira mégse haragszanak tán?... – De különben is, eggyel több ok vagy kevesebb, ez már nem számít sokat, most már úgyse teszi lábát jó ideig uradalmi földre, a kastélyt is messze elkerüli. 135

Vasárnap vadászat kezdődik… Gyerek korában párszor ő is volt hajtó ilyen vadászatokon. Még az öreg gróf élt, sok úr összecsődült, itt volt tán a megye minden nadrágos embere. Nagy muri volt mindig, s közben sok lányt is megtáncoltattak ilyenkor. Cselédlányokat, falusiakat… Megdobbant a szíve. Piri jutott eszébe, aki már szíve alatt hordja gyermekét… Sok lány otthagyta az ártatlanságát ezeken a vadászatokon, de aztán az öreg gróffal együtt, mintha ki is ment volna divatból ez a furcsa szokás, hogy lányokat híttak be az urak mulatságára. Mióta a bérlő van itt, alig hallott ilyesmiről. Igaz, hogy ő keveset volt itthon… Nyugtalanító érzés szállta meg erre. Mintha éhes meg szomjas lett volna egyszerre, s mintha a szívét szorongatnák. Délben, mikor az anyját hazavitte, nem tudott enni az ebédből egy falatot se. Meggyorsította lépteit. A vadászat vasárnap kezdődik, de Pirit nem hagyja itt egy percig se tovább. Holnap egész nap együtt lesznek. Kimennek a tanyára, s elkezdik a szántást búza alá… Még arra is emlékezett, hogy elvágta egyszer a lábát, épp a tűz előtt való este mesélte el neki az udvaron. Hogy szeretheti az, aki ilyen semmiséget is számon tart róla! Megizzadt, mire az orvos különálló házához ért. Az első sárga épület volt ez a bekötőút bal oldalán, azon az élősövénnyel szegett, hatalmas területen, amelyen az uradalmi épületek álltak. Kis, kopár verandáján egy lány súrolta a kövezetet. – Itthon van a doktor úr? – kérdezte tőle. – Itthon. De most éppen alszik. Fölköltsem? Feri intett, hogy nem kell, s a homlokát törülgette a kezefejével. – De ha fölébred, mondd mög neki, gyüjjön be anyámhoz a faluba. – Ugye Hegedűs Ferinek hívnak tégöd? – csicseregte a lány, amint a vizes rongyot kicsavarta. – Emlékszök rád, jártál mán itt, csak azért kérdöztem, hogy a doktor úrnak mög tudjam mondani, hova mönjön, kihöz a sok Hegedűs közül. – Szeretett volna beszélgetni még. – Mi baja anyádnak? Ja, tudom mán! Szögény… Feri hálás volt ezért az őszinte, résztvevő hangért. – Nem tudod, merre dolgoznak az asszonyok, a falusiak? – A parkot takarítják, de egy részük már bent van a kastélyban. Azt is kipucolják a vadászatra, sok lösz a vendég, köll mindön szoba. – A kastélyban! – kiáltott föl Feri. Újból rátört a nyugtalanság, amit már az úton is érzett. Nem értette már, mit beszélt még a lány, csak a tágra nyílt, kék szeme fénylett előtte egy darabig, amint rossz sejtelmekkel, ostorát szorosabbra fogva elcsörtetett a park felé…

A bérlő fáradtan érkezett vissza a kastélyba. Kimerítette a hosszúra nyúlt beszélgetés, vitatkozás a községházán, és összerázta a szokatlan kocsikázás a homokfutón. Egyedül ebédelt, de alig nyúlt az ételekhez, hívta az inasát, lehúzatta a csizmáját. Levetette a szűk, kényelmetlen vadászruhát, hosszú, bordó házikabátját öltötte föl. Aztán a szobájába vonult, amely a kastélynak a parkba nyúló egyik szárnyában volt, és végigheveredett a ruganyos rekamién. Az inas egy könnyű takarót terített rá s eltávozott, de kis idő múlva újból megjelent az ajtóban s jelentette: – Nagyságos uram! Ha még nem tetszene aludni… a tiszttartó úr van itt. – Küldje a fenébe! Részeg biztosan… Négy óra után jöjjön. Addig talán elpárolog belőle az öreg Ánizs pálinkája. Pihenni szeretnék. – Azt hiszem, most józan a tiszttartó úr, legalábbis úgy néz ki – mosolygott az inas. – Józan? Ez érdekes! Akkor négyre újból részeg lesz. Mégiscsak jobb, ha most beengedi – hangosan felnevetett, s mikor a tiszttartó levett kalappal megállt a szobában, a rekamié közelében, még mindig ugyanaz a mosoly ült az arcán. – Tisztikém, mit hallok? Maga józan? Ánizs bácsitól jön és nem részeg? Hát lehetséges ez? – jókedvűen várta a magyarázatot, s a fáradtságot sem érezte már. 136

A tiszttartó, miután hiába várta, hogy hellyel kínálja, kifordította a széket a hatalmas íróasztal vége mellől, közelebb húzta a rekamiéhez, s beleült. – Ha részeg lettem volna, akkor is kijózanított volna az, amit a nagyságos úr a községházán mondott az uraknak rólam. A bérlő úgy tett, mintha nem emlékeznék semmire. Felült, jobb lábát kidugta a takaró alól, egy pillanatig a szürke zoknit nézte a lábafején, aztán hirtelen a homlokára ütött, s felkacagott. – Ó, hát ezen keseredett el annyira, hogy még inni se tudott eleget?! – Enni se, kérem. Egy falatot sem! Ahogy megjöttem, futottam ide… Nem értem, mire volt ez jó, ez a befeketítés? Nem fognak velem többet kezet az urak! A bérlő szinte ujjongott magában: – Épp ezt akartam, te szamár! a másik lábáról is lerúgta a takarót, legördült a padlóra, felpuffadt lábafejét belecsúsztatta a bő, barna házicipőbe s közben ezeket mondta: – Az a tökkel ütött tintakuli, a jegyző, félreértette a szavaimat vagy félremagyarázta, de megkapja majd a magáét. Kisöpörjük rövidesen az egész községházát. Sok már ott a szemét megint… Ugye azt mondta, hogy én sikkasztónak neveztem magát? El tudja maga képzelni, hogy én ilyet mondtam volna?... Igaz, tettem ilyen célzásokat, de azok nem magára vonatkoztak. Kimondottan egy pesti ügyre, egy pesti egyénre, de mit tudják ezek azt! Rögtön magára gondoltak, láttam, de aztán hagytam, hisz fontos a jegyző véleménye? Sajnálom, hogy nem tisztáztam rögtön, de már nem tehetek róla. Fene tudja, hogy történt. Talán valami rövidzárlat. Túl vagyok a negyvenen, úgy látszik ebben a korban már előfordul ilyesmi az emberrel. No, de remélem, tisztikém, nem vette szívére a dolgot, el kell felejteni és kész. – Tenyerével a tiszttartó térdét veregette kedvesen. Az sóhajtozott, hallgatott. Nagyon dühös volt, amikor a kocsin ült, a községházától egész a szoba ajtajáig mérgelődött, emésztette magát, s fogadkozott, hogy most aztán kitálal s elégtételt kér, de ebben a lenyűgöző, kedves légkörben, amit a bérlő jókedve teremtett a szobában s a hosszas magyarázkodás közben elolvadt a szíve, mint a jégdarab a napon. A hangja, a csengő, dallamos kacagása megbűvölte most is, mint mindig. – A becsületemről van szó, mégis – motyogta lehajtott fejjel –, és az urak… A bérlő fölállt, vállára tette a kezét. – Többről van szó, bár az is fontos, sokkal többről, tisztikém. Nekem a következő évben is szükségem lesz magára. Talán még inkább, mint eddig. Tudja, a szerződést aláírta, jóváhagyta a család minden tagja, mienk a birtok újabb tíz esztendőre… De, erről egyelőre nem is akartam beszélni, csak magának mondom, érti?... Lehet, hogy hosszabb időre külföldre kell utaznom, egyik vállalatunk megbízásából, s lehet, hogy évekig távol leszek. A birtokot megtartom, s magára marad minden gondja… Azok ott a faluban megkótyagosodtak egy kicsit, de majd kijózanítom őket. Nincs szüksége magának arra, hogy ilyen urakkal túl sokat érintkezzék, akik pár nap múlva nem is lesznek már a faluban. – Most komoly volt a hangja és sokat sejtető. – Persze ez is kettőnk közt marad, szigorúan bizalmas. Holnap már jönnek a vendégeim, s tudja, sok minden megoldódik az ilyen vadászatokon. A tiszttartó kényszeredett mosollyal állt föl. – Elég rossz tréfa volt, de most már… – Ezek szerint a birtok teljhatalmú urának érezheti magát. A bérlő távollétében tovább gyarapíthatja saját vagyonát, megszerezheti azt a hetven holdat, a birtok másik felét is a szülőfalujában. Legyintett. – Ha így áll a dolog… csak fülébe ne jusson a feleségemnek valahogy. – Hova gondol? Ezt garantálom, ne is törődjék vele tovább! – A végzés eltüntetése mellett ez lesz a másik eredeti vicce az urak számára a vadászaton. Persze név nélkül mondja el, s Szabolcsba teszi a történet színhelyét. Ezen felvidulva, előre nevetve így folytatta: – De 137

csak nem akar hazamenni így szárazon? Hozasson egy kis bort. Megisszuk itt ketten, én is szomjas vagyok. A legöregebb hordóból. – A háromévesből? – Hát ha az a legöregebb? – De reggel azt tetszett mondani, hogy azt nem bontjuk most meg. – Á, ne legyünk kicsinyesek, az az egy hordó nem számít. A tiszttartó megbékélten tette fejére a kalapját. – Magam megyek a pincébe, más nem ismeri a hordókat – mondta, s behúzta maga mögött az ajtót. – Óbor, ugye jó bor?... – dúdolta halkan a bérlő. Szivarra gyújtott, s az ablakhoz állt, kinézett a parkba. – „Sikkasztó!” – mosolygott magában. Ezt is elintézte. Nem fognak vele kezet az urak! Kicsit keserű volt a pirula, de bevette, s a bor majd lemossa a kellemetlen utóízeket. Ha a lába ingadozni kezd, a becsületérzés megbillent egyensúlya helyreáll. Mire jó a szenvedély? Neki is volt szenvedélye: a nő. Régen a felesége volt ez a nő, a bárólány, akit egy talpalatnyi föld, egy árva fillér nélkül vett el, a neve s a szépsége miatt. A rokonok nyakán élő, szegény lány boldogan fogadta a fiatal iparmágnásjelölt kezét, csak egy kívánsága volt: szerezzen ő is bárói címet, hogy a rokonokkal s a régi társasággal ne kelljen szakítaniok. Megígérte s meg is szerezte volna, de közbejött a háború vége, a forradalom s a király nélküli, felemás új rezsim nem bárósíthatott többé senkit, semmi pénzért. S felesége lelkén ezzel olyan mély seb esett, hogy nem bírta tovább Pesten, Svájcba költözött, ott szülte meg mind a két gyerekét. Őt idekötötte az üzlet, évente csak néhány hetet tölthetett az alpesi kisvárosban, ahol a család élt. Imádta az asszonyt, de a távolság és az évek bizonyos elhidegülést hoztak viszonyukba… Pesten barátnőket tartott… Iza volt az első, a félvér jenki lány, akinek ereiben állítólag indiánok vére is folyt. A szeme olyan ferdén állt, mint azoké. Addig maradt vele, míg színpadra segítette… Aztán Kató következett, a külvárosi proli ivadék, akit egy bárban szedett föl, majd a Dob utcai bőrös felesége, a legragyogóbb fekete szépség… Magdi Óbuda táncos tündére volt, az ő pénzén tanult meg énekelni, s ma Algírban szórakoztatja az arabokat… Vera Váradról szökött karjaiba s onnét Párizsba… Henriette, a babaarcú, kékszemű filmstatiszta, másfél évig kitartott, s most hagyta el, alig három hónapja, amíg Svájcban járt, s a feleségének megígérte, hogy rövidesen kiköltözik hozzá végleg. – Háborús szelek fújnak – mondta az asszony –, gondoljon a gyerekeire is. – Itt nem fúj semmiféle szél – mondta, ahogy a kopaszodó fákra nézett. Élénk rozsdaszínű volt rajtuk minden levél, a földön is ilyenek hevertek szanaszét, mozdulatlanul. Távolabb, az utakat szegélyező bokrokon túl, asszonyok, lányok mozogtak. A parkot takarítják, gereblyékkel, hosszú nyírfaseprűkkel húzogatják csomóba a halott leveleket. A csomókat kasba rakják, s elhordják a trágyadombra. Itt jön két fiatal asszony a kassal, most érnek ki az útra. Milyen csinos az egyik, a piros kendős! Fekete, de inkább barna, s milyen szép a járása. Ez nem is asszony, lány bizonyosan, olyan fiatal, csibe… – Öreg vagy apukám – nevetett az arcába pimasz őszinteséggel Henriette –, s én a pénzedért nem tudlak szeretni, pá, pá!... Becsukta az ajtót s nem látta többé a kis szőke ringyót. A múlt héten érdeklődött ismét a filmgyárban, de nem adtak felvilágosítást. Összetart az a ripacsbanda. pedig akkor határozottan érezte, hogy szüksége volna rá. Ugyanaz a két lány jött visszafelé a pázsittal szegett úton, az üres kast lóbázták kezükben. A fordulónál az egyik, a piros kendős csibe, elejtett valamit, lehajolt, s mikor felegyenesedett, szembenevetett az ablakkal. Jól látta szép, piros, barna arcát s villogó fehér fogait. A kissé vaskos, de hajlékony, rugalmas test mozdulatait egészen elragadónak találta, amint a társa után futott, követte a szemével, amíg el nem tűnt, s érezte, hogy ismét megmozdul benne az ösztön. 138

Az inas az asztalra tette a tálcán a bort két pohárral, utána a tiszttartó jött be, kezében az otromba pincekulcsot lóbálta vidáman. Miután az inas teletöltötte a poharakat s ruganyos léptekkel eltűnt a szobából, a tiszttartó zsebre tette a kulcsot s várta, hogy a bérlő, aki még mindig az ablaknál állt, mintha őt észre sem vette volna, megforduljon, de aztán közelebb ment hozzá, és mégis ő szólalt meg előbb. Mentegetődzött, hogy a lakásán járt, evett néhány falatot, azért késett a borral. De közben Pocsok Fitossal, a csősszel is találkozott. – Azt újságolta, hogy az aratóbanda gyűlésezik a kocsmában, a káplán is ott van köztük, s arról beszélnek, hogy ma mindnyájan bejönnek a majorba, s erőszakkal elviszik a bérüket. Nem tudom, a nagyságos úrnak mi a véleménye? Értesítsem a csendőrséget? A bérlő a lányt várta izgatottan, s mintha csupán az utolsó szavakat hallotta volna, meg se fordult, csak hátraszólt türelmetlenül. – Lári-fári! Ma megkapják a bérüket és elhallgatnak. Méresse ki nekik, rakassa kocsira! – A vetőmagból? – Igen, abból! – Ezt eddig is megtehettük volna! – bosszankodott magában a tiszttartó. – De az úr hallani sem akart róla, mikor említette. – „Vetőmagot? Ne őrjítsen meg! Pénzt kapnak vagy majd veszünk nekik gabonát” – ez volt a válasza. Nem érti most ezt az intézkedést. De neki mindegy… A hordóbontáskor a pincében megkóstolta a bort, és szomjúsága már szinte tűrhetetlen volt. A házigazda nélkül nem nyúlhat pohárhoz. De vajon mit bámul olyan kitartóan ott az ablakban, hogy ezt a nyugtalanító hírt is ilyen könnyed kézlegyintéssel intézte el, s arról is megfeledkezett, hogy inni akartak? Jóval magasabb volt, mint a bérlő, ha kihúzta magát, átlátott a feje tetején, az ablakon túl a park fáira. De sárga, hervadt leveleknél s kopaszodó ágaknál egyebet nem vett észre ott, hiába figyelt. A szomjúság már szinte égette a torkát, unatkozva, türelmetlenül topogott, sóhajtva dobta le kalapját az egyik székre, s cigarettára akart gyújtani éppen, mikor a bérlő megszólalt: – Jöjjön csak ide, tisztikém! – Parancsára, nagyságos uram! – odaállt féloldalt a háta mögé. – Látja azt a két lányt, most jönnek a kassal a bokroknál, mindjárt kiérnek az útra. Ki az, aki jobb felől jön, a barna, piros kendős? Nem ismeri? – Nem… De mintha láttam volna már. A tiszttartó nevetett magában, kitalálta, mire készül a bérlő. – A faluból való, az aratók közül. – No, nézze meg most jól. Drága kis csibe, mi? A tiszttartó nem talált rajta semmi különöset, de az eleven, barna arc neki is tetszett. Tudta, hogy a bérlő minden lányról ilyen elragadtatással beszél, ha egyszer megkívánta. – Csinos! – Megismeri? – Könnyen. – No, hát… beszélni szeretnék vele még ma, most rögtön! – kiáltotta a bérlő izgatottan, fénylő szemekkel. – De előbb iszunk egyet, ugye? Tudom, hogy szomjas. – Hát igen, eltalálta a nagyságos úr! – lelkendezett a tiszttartó hálásan, s megragadta az egyik poharat. Alig hörpintette ki, már meg is töltötte újból. – Tűz van ebben a borban, nagyságos úr. – Tűz van a borban, tűz van a lányban, tűz van bennem is! – szavalta a bérlő vidáman. Már egészen költői hangulatba lendült, fél szemmel az ablakot leste, s nagy kortyokban nyelte a bort. – Rendben lesz minden holnapra? 139

– Minden! – mondta a tiszttartó. Gyorsan elsorolta, hogy a szakácsok, pincérek ma este érkeznek a városból, zenészekről is gondoskodott. A gróf azt írta, inasokkal jön, a többi vendéget pedig ügyes lányok és asszonyok szolgálják majd ki, ahogy szokták. A kastély ragyogni fog a tisztaságtól, mint a tükör, a felesége személyesen ügyel a takarításra… – Elég! Az étlapot majd azután beszéljük meg – szakította félbe a bérlő, s az ablakhoz futott. A lányok épp visszafelé jöttek az üres kassal, s amíg mohó, kéjvágyó szeme rájuk tapadt, ezeket mondta: – Mind a kettőt hívja. Hármat is hívhat, kellenek a takarításnál. Aztán azt a kis csibét a keresztfolyosón betereli ide. Megértette? – Igenis! – A tiszttartó meghajolt. nem először tett már ilyen szívességet urának, s ezt a minden feltűnést, minden gyanút eltüntető kis haditervet egyenesen zseniálisnak találta. Megtöltötte még egyszer a poharát, felhörpintette, s jókedvűen kibillegett a szobából. Pár perc múlva a bérlő látta, hogy vaskos alakja megjelenik a fák közt a kastély előtt, s eltűnik a bokrokon túl a lányok nyomában. Ellépett az ablaktól, megigazgatta házikabátját, nyakkendőjét is szorosabbra húzta. Tükörbe szeretett volna nézni, de az nem volt a szobában. – Ez a kis falusi liba nem ütközik meg egy kis rendetlenségen, mint a pesti démonok. – Elnevette magát… De azért a rekamién összehajtotta a takarót, az asztalról lesöpörte a szivarhamut. A szomszéd szobába vezető ajtóra ráfordította a kulcsot. A jobb sarokból nyílt a fürdőszoba. Beszaladt, s megnézte, folyik-e a víz? A tenyerét a tartályra tette. Még meleg is! Heuréka! Hogy fog csodálkozni a csibe! Először ide küldi be, hogy tegye tisztába magát. Látta a lány ámuló arcát, s hangosan elnevette magát. Mikor a szobába visszatért, kint mozgást látott, s az ablakhoz sietett. A tiszttartó négy falusi nőt terelt maga előtt az úton. Jókedvű, hangos beszédjükből nem szűrődött be érthető szó, csak a kacagásuk csengése hallott világosan… Igen, helyes. Köztük van a piroskendős, barna csibe is… Összecsapdosta tenyerét. Nagyszerű szolga ez az öreg ökör. Pótolhatatlan! Igazán kár volna elveszíteni. Örült most is, hogy avval a sikkasztó viccel kiragadta a kótyagos falusi intelligencia karjaiból. Körülpillantott a szobában, aztán felhajtott egy fél pohár bort. – Tűz van a borban, tűz van a lányban, tűz van bennem is! – Heves izgalom viharzott át rajta, megremegtette minden porcikáját, fullasztó vérhullámok tódultak a torka köré… Érzékiség áradt a bordó falakból, a sötétpiros dohányzóasztal körül terpeszkedő kövér fotelekből… A szekrény üvege mögött szerelmesen tapadtak egymáshoz a könyvek. Az íróasztal közepén, két üveglap között, a felesége mosolygó képe… – Neked is voltak lovagjaid, hiába nézel olyan ártatlan szemmel. Egy angol követségi tanácsos, később egy fiatal gróf… Nem vethetünk egymás szemére semmit. S ami engem illet: utoljára csallak meg, drágám… Minden mozdítható, pénzzé tehető érték kint lesz pár hónap múlva, a pesti lakás, meg ez a bérlet marad „für alle Fälle” s hogy feltűnést ne keltsünk. Aztán megyek én is ki a hegyek szabad levegőjébe, ahol te vagy meg a gyerekek és a csönd. Ahova nem érnek el a háborús szelek sem. Ez lesz az utolsó muri… „Úri muri” – valaki írt egy ilyen könyvet, nem olvasta, csak látta a kirakatban Pesten… Unalmas ez a várakozás… Most elbúcsúzom tőled is, szent erotika… Miközben a poharat szájához emelte, a folyosó felől hangos léptek közeledtek. A tiszttartó nagy medveléptei. A lány mezítláb van, ahogy a kertben látta… Hirtelen felvette az asztalról a felesége képét, kirántotta a jobboldali legfelső asztalfiókot, és becsúsztatta az iratok közé. Gyors mozdulattal visszalökte a fiókot s ráfordította a kulcsot. Hallotta, hogy nyílt a külső ajtó, aztán a belső, s mikor felemelte a fejét, előtte állt a szőnyeg szélén a lány. Fekete szeme s fehér homloka fölött szinte lángolt a piros kendő… Az ajtószárnyakat zaj nélkül betette a tiszttartó, pillanatig fülelt, de nem hallott semmi neszt. A borosüvegre gondolt, amely ottmaradt az asztalon a kitűnő borral… No, a hordó tele 140

van még, s most már meg van kezdve. Amíg itt a mulatság tart, rá úgy sincs szükség, van ideje lemenni a pincébe. Megtapogatta zsebében a kulcsot, s fütyörészve haladt a zárt folyosón. Amint az egyik ablakon kipillantott, a park fái közt egy idegen alakot látott, ostorral a kezében… Valamelyik kocsis. Itt legyeskedik az idegen szoknyák körül. De hogy meri az a bitang naplopó betenni a lábát a parkba munkaidő alatt? Hát nem használ ezeknek semmi szigorúság?! – De ezt most megtáncoltatom, akárki lesz! – gondolta méreggel, ahogy átsietett a keresztfolyosón, s kilépett a szabadba… A parkban dolgozó asszonyok közül Juli néni látta meg először Ferit, aki szegrőlvégről rokonuk volt, s rögtön kitalálta, hogy a lányt keresi. – Nem bírtad már ki nélküle estig, hé? – nevetett rá foghíjas szájával. – Úgy van valahogy – morogta Feri, s nyugtalanul tekingetett a fák közt hajlongó szoknyás csoportokra. Szél fújt, kavarta a száraz levelet a pázsiton, hajtogatta a vékony, csupasz ágakat s az asszonyok bő szoknyáit. Pirit nem látta sehol. – Elröpült a madarad, hiába tekingetsz utána! – vértyogta rekedt kotlóhangján valaki az egyik csoportból. Összedugták fejüket és sugdosódtak az asszonyok, vihogtak a lányok. – Ezök mög akarnak most tréfálni engöm – nyugtatta fölajzott idegeit Feri s arra gondolt, hogy elbújtatták Pirit előle valahová. Majd előkerül. Kalapját feltolta, s megtörülte izzadt homlokát. Amíg a cigarettát sodorta, egykedvűen hallgatta az asszonyok fecsegését. – Unta a munkát Piri, és elmönt sétálni egy kicsit. – A kisfiát sétáltatja. – Hátha lány lösz! Mit tudod te azt? Feri nagyot szippantott a cigarettából, s odaszólt a legközelebb dolgozó csoportnak, ahol Vargáné volt a hangadó. – Ne bolondozzanak mán. Inkább mondják mög, merre keressem? – Hiszen mondjuk. Elröpült. Elvitte a kánya. – Kánya, fene. Inkább egy dögkeselyű. – Na, én mögmondom az igazat. A nagyságos úr elvitte… kocsikázni. – Bolond maga, hallja! – szólt rá tréfásan Feri. Ezek itt összeesküdtek ellene, most már világos. De megkeresi ő maga… Súlyos léptei alatt recsegve-ropogva süppedt a puha avar, mintha vastag, rugalmas szőnyegen járna. Az asszonyok éles, gúnyos, jókedvű vihogása elkísérte jó darabon… Talán a kastélyban dolgozik. A doktorék cselédje mondta, hogy ott is takarítanak… A fák közt látta a sárga falakat, a napszítta, zöld zsalukkal takart ablakokat. Soha nem járt még bent, de most bemegy, ha hétfejű sárkány őrzi is a kapuját, s kihozza Pirit. – Hé, hé! Mit keresel te itt?! – kiáltott rá egy erős, durva hang. Feri azonnal megismerte a tiszttartót. Fényes csizmás lábait szétvetve állt az ablak közelében, bal keze a csípőjén, jobb kezében egy vastag husáng. Szorosabbra fogta ostorát, néhány lépést tett feléje, s megemelte kalapját, de mielőtt szólhatott volna, a tiszttartó újból ráordított: – Mit keresel te itt ilyenkor? Süket! – Pirit keresöm! – mondta Feri, s keményen a szemébe nézett. A mámoros tiszttartó csak most ismerte meg. Nyomban a nyári zenebona jutott eszébe, s éles, szúró fájdalmat érzett a halántéka fölött, ahol a tégla akkor eltalálta. Aztán a hír, amit Pocsok Fitos hozott, hogy az éhes banda megint a kastélyba készül… De megnyugtatta, hogy a legény egyedül van. – Ki az a Piri? – A mönyasszonyom. – S mit akar vele? – Hazaviszöm. 141

– Hogyan? Most? Innét a munkából? Hogy képzeli azt? Estig itt mindenkire szükség van, senki el nem mehet! – Felháborította ez a vakmerőség. Ha nem Hegedűs áll előtte, már végigvert volna rajta a husánggal, de ez a legény most is, mint mindig, félelmes hatással volt rá az elszántságával. – Már pedig én nem szeretnék itt estig várni – mondta Feri határozottan, s ostorát a földhöz koppantotta. A tiszttartó összébbhúzta lábait, karját leengedte, s jóideig nem tudott szólni a méregtől, amely agyára hajtotta a vért s a szívét markolászó szorongástól. két asszony sietett arra teli kassal, félénken, kíváncsian pislogtak rájuk kendőjük alól, aztán válluk közé húzott nyakkal eltűntek a bokrok közt. – Menjen be a faluba – szólalt meg végre a tiszttartó erélyes, parancsoló hangon. – Mondja meg a bandának, hogy még ma kifizetjük a részt. Tíz erős embert hozzon magával búzát mérni, zsákokat hordani… – Engöm ez nem érdeköl. nem én vagyok a bandagazda! – válaszolta Feri. – Azt mondja mög a tiszttartó úr, merre van Piri? – Magát nem érdekli? Micsoda hang ez? – háborgott jó hangosan a tiszttartó, de hirtelen elhallgatott. A kastély balszárnyán kivágódott a folyosó ajtaja, s egy lány ugrott ki rajta, barna haja kócos, kezében piros kendő… Riadtan körülnézett, aztán fejét lehajtva futni kezdett a fal mellett a kavicsos úton. – Piri! – kiáltott rá Feri, s anélkül, hogy a tiszttartóval tovább törődött volna, megindult futva a bokrokon, a pázsiton, a virágágyakon át a lány elé. A tiszttartó kezéből kiesett a vaskos akáchusáng. Tántorogva tett néhány lépést. – Gyorsan a csendőröket! – üvöltött föl rémülettől elvakult, zavaros agyában egy tiszta gondolat. S ahogy elhízott, medve testétől, elnehezedett lábaitól tellett, rohanni kezdett az irodába vezető úton... – Tudtam, hogy gyün, éröztem, hogy itt van! – kiáltotta Piri, s a nyakába borult Ferinek. Átkarolta, lehúzta magához a fejét, hevesen csókolgatta az arcát, száját, és a könnyei patakokban folytak. Haja kibomlott, arca piros, mintha lázas volna. Fogai vacogtak, szép szája remegett az izgalomtól. Mint a megtépett madár, ha nagy veszedelemtől szabadul és fészkébe talál. Zokogott a boldogságtól, s hirtelen megragadta Feri karját s húzni kezdte maga után. Feri szívén átsuhant az öröm, hogy a lányt megtalálta, de ez csak annyi volt, mint mikor a fecske megérinti szárnya hegyével a folyó vizét. Az öröm parányi hullámai alatt viharos kavargás kezdődött lent a mélyben, a lelke fenekén. – Én is úgy éröztem… – Nem tudta kimondani, mit érzett. Gépiesen rakta lábait a hervadt füvön, mintha megbénult volna benne valami, de mikor a kavicsos úton arra a helyre értek, ahol az előbb a tiszttartóval beszélgetett, mint a visszafojtott gőz a tartályból, kirobbant belőle a szó. – Ki bántott, Piri? – Elengedte a lány kezét, s szembefordult vele. – Sönki. Csak akart. Majd elmondom… mönjünk innét, fussunk! – Megragadta újból a kezét, de Feri visszarántotta, s nem mozdult. – Azt kérdöztem, ki bántott?! A lány megrettent a durva, fenyegető hangtól. Ha most elmondja, itt… abból szörnyű baj lesz. Érezte, látta Feri végzetes szándékát. Pedig nem is történt semmi… Bent a szobában az az undok, kövér alak akart valamit, pénzt ígért s a fürdőszobába akarta betuszkolni… – A gyújtogató?... Ugye? A gyújtogató?! – Feri eldobta az ostort, és megragadta a vállait: – Beszélj!!

142

– A bérlő… azt hiszöm, az volt – nyöszörögte sápadtan Piri. – De nem történt sömmi, kiszaladtam… – Most vette észre, hogy lóg elöl a kötője, s hátranyúlt, hogy megköti, de nem találta az egyik szárát… Az ajtóban utánakapott, s akkor szakadt le biztosan. – Beszélj! Hogy kerültél te oda? – rázta meg durván a vállát. Piri nem mert hallgatni tovább. Elmondta, hogy a tiszttartó rendelte be a kastélyba. Három társát rábízta a feleségére, őt pedig tovább vezette a folyosón, hogy neki máshol lesz dolga. Kinyitott egy ajtót s beküldte egy szobába, ahol egy utálatos, öreg, kopasz, kövér emberrel találkozott. Gyorsan, vihogva hadart, de ő egy szavát sem értette, borral kínálta, de nem fogadta el. Aztán egy másik szobába akarta betuszkolni, ahol fehér kádat látott, csapokat s egy csomó lepedőt. – Fürödjön meg, kedves, fürödjön meg, kicsikém… – ezt hadarta a háta mögött, s be akarta csukni az ajtót. – Erre félretaszítottam, körösztül a szobán s ki a folyosóra. Nem tudott mögfogni az a ronda dög! Feri még mindig a vállát fogta, olyan erősen, hogy fájt a szorítása. Figyelmesen hallgatta, szomjasan itta minden szavát, de szemei átnéztek a feje fölött, valahova a messzeségbe. – Na, gyűjjön mán, siessünk! – sürgette türelmetlenül a lány. Feri hallgatott, homlokát ráncolta, nézegette az arcát, aztán így szólt: – Figyelj ide, Piri!... most hazamész… – Hát a garaboly? – Nincs se garaboly, se sömmi. Kösd be a fejed. Eriggy! Mög se állj, csak otthon. – És maga? – Én is mék… csak egy kis dolgom van még itt. Ne félj sömmitül, a részt intézzük el. Ne törődj sömmivel, csak eriggy haza… otthon mögvársz engöm… Hangja csöndes volt, megnyugtató, tekintete tiszta, szelíd, szeme meleg fényt sugárzott, mint életük legbékésebb perceiben. Haragnak, gyűlöletnek, ellenséges szándéknak nyoma se látszott rajta most. Piri nem mert ellenkezni vele, hogy fel ne bőszítse újból. Szíve aggodalommal volt tele, nehezen vett tőle búcsút, sűrűn vissza-visszatekingetve haladt kifelé a parkból. Feri nyugodtan megvárta, hogy eltűnjék az épület túlsó végén. – Mögmondom annak a bitangnak – morogta aztán a fogai közt –, mögmagyarázom… – Lehajolt, hogy felveszi az ostorát, de a husáng akadt a kezébe, amit a tiszttartó ejtett el, s avval indult el a kastély felé. Sötét felhőt hajtott a szél a magas, sárga, sok ablakú épület fölé, s mintha annak feketesége az ő agyát is beárnyékolta volna. Nem látott semmit világosan, sem a fákat, sem a földön sodródó leveleket, sem az út sárga kavicsait. Azt se tudta, mit akar mondani, azt se, hogy kinek… A tűz járt az eszében, az asztagok tüze, az apja halála, az anyja rettentő betegsége, az éhező banda nyomora és a gyalázatos merénylet Piri ellen… – Hogy fú ez a gonosz szél! – villant át rajta a kis, mesterséges tónál, a két épületszárny között. Mintha nyár óta szakadatlan fújna. Ez sodorta el az asztagokat, az apja szenes csontjait, az anyja fejéből a józan észt, a banda szájából a kenyeret, elkapta Pirit, és most őt is hátára vette. Olyan könnyűnek érezte magát, amint a fal mellett haladt, mintha nem is a földön járna. – Mögmondom neki most, hogy ű a gyújtogató! Szömibe mondom a bitangnak, ha rám dűl a kastély mindenestül, akkor is. Olyan erővel rántotta ki a folyosó ajtaját, hogy a vaskos rézkilincs kezében maradt. Egy pillantást vetett a csillogó, sárga fémre, aztán a földhöz vágta, hogy mélyen befúródott a kavicsok közé… Széttépni az ajtót, szétverni a falakat, a kastélyt, ezt a bűntanyát, ahonnét annyi szenvedést zúdítottak rá, ahová be merték hívni Pirit is… Nem sikerült meggyalázni. 143

Piri ügyes volt, megvédte magát, különben sem egyedül járna most itt, hanem hozná az egész bandát, az egész Szegénysort, s akkor… Csodálkozott, hogy a széles folyosón senki sem állja útját. Még a patkós csizmája sem kopogott a szürke, kockás köveken. Azt se hallotta, hogy mögötte kinyílt egy ajtó, s a tiszttartóné kinézett a folyosóra. Azt hitte, hogy az ura jár itt ilyen nagy dübörgéssel, mikor a keresztfolyosón beforduló, eltűnő csizmákat látta. Kint a szél neki-nekitámadt a falaknak, megrázta az ablakokat s dühösen huhogva tovanyargalt, hogy tépdesse tovább a lombokat a fákon. Most már a még zöld és eleven leveleknek se irgalmazott. Feri megtorpant az egyik szárnyasajtó előtt, fölkapta a lábát, mintha kígyóra lépett volna. Hosszú, vékony, kékszínű rongydarab feküdt a kövezeten. Lehajolt érte, fölvette, s megismerte rögtön, hogy a Piri kötőjéből való. Leszakadt, letépte az az átkozott. S miközben zsebre gyűrte, újból föllázadt benne a visszafojtott indulat: széttépni mindent, szétverni az egész bűntanyát, kiverni sarkaiból az egész világot! Rátette kezét a kilincsre s hogy az rögtön engedett, úgy hatott rá, mint valami csillapító orvosság. S mikor a másik ajtót, a belsőt, a zöld párnákkal kibéleltet is sikerült kinyitnia és betennie újból, egészen megnyugodott. Nekivetette hátát az ajtó párnáinak, a husángot is odatámasztotta maga mellé, de az valahogy eldőlt, s nagyot koppant a padlón. A zajra hirtelen felpattant a túlsó fal mellől, a rekamiéról a bérlő. Szemét dörzsölgette s odaugrott az íróasztal elé. – Ez aztán abszurdum! Halló, Pista! Hol van maga? Az Isen verje meg… Csak úgy bejelentés nélkül beenged ide akárkit?! Miféle új divat ez! – kiabált egy láthatatlan valakinek dühösen, haragosan, hangosan, de senki sem válaszolt. – Hogy került maga ide? – ripakodott rá Ferire. – Csak úgy begyüttem a két lábamon – válaszolta nyugodtan a legény. – Kit keres? Hosszú csend következett. – A gyújtogatót! – mondta aztán csendesen, de nagyon érthető, kemény hangon Feri. – A tűz óta állandóan azt keresöm. A bérlő érezte, hogy elfut arcából a vér, és szédülés környékezi. Az ajtó, ahol az inas bejöhetne, belülről be van zárva, maga zárta be, mielőtt a tiszttartó hozta a lányt… Mit zúdít még rám ez a buta paraszt?... A csengő zsinórja ott a szoba közepén a lámpán, de az messze van, meg kellene kerülnie az asztalt, de az őrült haramia ott áll s félreértené a mozdulatát. Igaz, nincs fegyver nála, de az öklét se szeretné… – Ki maga tulajdonképpen? – Hegedűs Ferenc a nevem. – Hegedűs? Igen? Maga az? – megpróbált fölényes és fenyegető lenni. – Sokat hallottam már magáról, de nem a legjobbakat! – Házikabátja zsebébe tette a kezét, és egy kulcs akadt az ujjai közé, a fiók kulcsa, ahova a felesége fényképét dugta. Abban a fiókban van a töltött pisztolya. Ezt mindenesetre magához veszi, s addig szóval tartja ezt az őrültet… Hirtelen hangot változtatott, s amíg a kulcsot zsebéből kivéve a zárba tolta és a fiókokat kihúzta, ezeket mondta: – Nézze, fiam, én nem értem, miféle gyújtogatót keres maga itt… ez az ügy már le van zárva. Sok baj volt, új nyomozást akartak, de én lefújtam. kevesebb kárösszeget kaptam, de egye fene, maguk megkapják a teljes részt még a mai nap folyamán, a tiszttartónak kiadtam az utasítást… – Egyre halkabban, vontatottabban beszélt. A pisztolyt nem találta a fiókban, izzadságcsöppek hulltak a fölforgatott papírlapokra. Másik fiókot nyitott ki, s abban kezdett kotorászni… 144

– Szóval, ha azért jött volna… hát menjen haza nyugodtan, minden rendben van… és máskor, ha be akar jönni a kastélyba… – azt akarta megmagyarázni, hogyan viselkedjék, hogy ne törjön be, mint valami haramia, hanem előbb jelentkezzék az inasánál vagy a tiszttartónál… Igen, a tiszttartónál van a pisztoly is! Mikor a nyáron itt járt, odaadta neki, hogy tisztítsa ki… Megtántorodott és belezuhant a székbe, de újból fölpattant… Mégis itt kell lennie, de a másik oldalon. Odatette, mikor tisztán, megtöltve behozta a tiszttartó. Egymásután rángatta ki a fiókokat, s végre a legalsónak a fenekén megcsillant a pisztoly szürke acélcsöve. Nagyot sóhajtva fordított hátat a legénynek, lehajolt, mintha keresne valamit, közben kiemelte a pisztolyt, s a zsebébe dugta. Kiegyenesedett, de ahogy a markában érezte a fegyver hideg vasát, idegei még jobban citerázni kezdtek. Eddig ugyan nem mutatott semmi ellenséges szándékot, de mégis az a zavaros kijelentés, hogy a gyújtogatót keresi, – hátha nem sikerül szépszerével elküldeni? – Hegedűs, Hegedűs… Látja, ha rendesebben viselkedik, most apja után maga lett volna a bandagazda… Becsülje meg magát, fiam. Én haragudtam magára, de most az egyszer még megbocsájtok… és ha jól viseli magát, hát idővel… – Nem az a baj! – szólalt meg Feri. – Nem az a baj, hogy nem én löttem a bandagazda! A bérlő nyugodtabban érezte magát, egész az asztal sarkáig merészkedett, de közben felhúzta zsebében a pisztoly ravaszát. – Hát mi a baj? – kérdezte. S most hirtelen nagyon nevetséges figurának látta magát, zsebében a felhúzott pisztollyal, szemben evvel a szerencsétlen félbolond legénnyel, akinek talán soha nem jutott eszébe, hogy kezet emelhetne rá. Betévedt ide, mert hallotta, hogy itt van, és kérni akar tőle valamit. Az, hogy a gyújtogatót emlegeti, igen, gyanús ugyan, de feltétlen hibbant észre vall… Mit tudhatnak itt arról? Nem is sejthetik, mi az igazság. Ebbe még a tiszttartó sincs beavatva… Feri a szemöldökét ráncolta, a padlót nézte, a szőnyeg tarka mintáit, aztán ráemelte tekintetét. – Az a lány… – valami összeszorította a torkát, s nagy erőbe került, amíg újból hang jött ki belőle – aki itt járt az előbb – nyögte tovább, s érezte, hogy egy gomb lepattan nyakán az ingéről. – Az a lány, a mönyasszonyom! A bérlő egyszerre megtántorodott, inogva hátrált, s a hirtelen támadt vakrémület mintha elvette volna az eszét. Ember még nem támasztott benne ilyen halálos félelmet soha. – Gyújtogató! Rabló! Haramia! – kiabálta fejveszetten, ahogy csak a torkán kifért. – Te vagy a gyújtogató, bitang! – vágta most ki egyszerre Feri. – Tudok én mindönt, az egész falu tudja!... – Észrevette a kis fehér gombot a szőnyeg szélén… – Segítség! Halló, Pista! Rabló! Gyújtogató! – ordította lilavörösen a bérlő, s ugrált ide-oda az asztal előtt, mint a ketrecbe zárt, dühöngő vad. – Te vagy a gyújtogató, bitang! – ismételte meg Feri az öklét rázva. – Csak ezt akartam mondani! – Hirtelen lehajolt, hogy felvegye a szőnyegről a gombot. v Állj!... Jaj, segítség!... Lövök! Hatalmas dörrenésbe fúlt a bérlő hangja, kis lángnyelv cikázott át az asztal fölött, üveg csörömpölt a sűrű, fekete füstben. Feri fölkapta a husángot az ajtó mellől, és minden erejét összeszedve lesújtott vele oda, ahol legsötétebb volt a füst. Aztán hátratántorodott, husángjával belekalamolt a fojtó füstbe, amely nem akart mozdulni az asztal fölül, ráhajolt a sima, fényes táblájára s átnézett a túlsó oldalára. Párolgó, fekete tócsában mozdulatlan tömeget látott feküdni a padlón. – „Fürödjön meg, kedves, fürödjön meg, kicsikém” – villant át lázas agyán a Piri szava. Kint a két épületszárny között kiáltozás támadt. 145

Ugyanakkor valaki erősen döngetni kezdte a szoba bezárt ajtaját. – Embörök! Ez lüvés volt! – hangzott kintről a törött ablakon át. – Valaki ránk lőtt, az anyja istenit! – Ez az öblös hang a Köblös Jóskáé – eszmélt föl Feri. Bent füst volt, kint leszállt az alkonyat, nem látott semmit abból, ami a falakon kívül történt. Hát mégis eljött utána a banda?... Megrettent, hogy emberekkel, ismerősökkel kell találkoznia, fölkapta a husángot, s kirohant a szobából. – Valaki szalad a folyosón! – Látjátok? – kiáltotta Köblös, és botjával az ablakra mutatott. A férfiak közelebb húzódtak hozzá, hogy ők is lássák a futó alakot, közben az épületből és a park fái közül előszivárogtak az asszonyok. Ők is hallották a lövést, kíváncsiak voltak, mi történhetett a kastélyban. – Menekül a nagyságos úr? Mögijedt tűlünk? – Vagy a tiszttartó? – Nem bírja az így a háját! – Ott, ott! Nézzétök csak a harmadik ablakot. ki van törve, füstöl is. – Ahun mén ni, ott szalad az utolsó ablaknál. – Az ugyan nem a tiszttartó. – Feri az, te! Feri az! – Mögismeröm a kalapjárul. – Csakugyan! – lihegte egy asszony. – Pirit kereste az előbb, tán azt hajszolja most is. – Hát az, hogy került a kastélyba? – Hogy? Hát bevitte azt is a tiszttartó. – Be ám, de nem takarítani! – Hát? – Hát a nagyságos úrhoz, te hülye! – A nagyságos úrhoz? A bérlőhöz? Néma, fojtott csönd követte a rémüldöző, csodálkozó hangokat. Hideg borzongás futott végig az ácsorgó sokaságon, tágra meredt szemmel bámulta mindenki a kastély sárga falát. – Hé! Emberek! Nem itt, hanem a magtár előtt… Mi a fenének csődültek ide? Tudják, hogy nem itt a gabona! – kiabálta a vékony hangú gyakornok, aki ekkor bukkant fel hátul, az épület sarkánál. A tömeg megmozdult, az asszonyok csoportokra szakadozva, a kerítés felé húzódtak, a férfiak, élükön Köblössel, a kiabáló gyakornok felé igyekeztek. Kis Gábor, aki elmaradt tőlük a bekötőút sarkán, mert ott egy komájával találkozott, futva, lihegve érkezett oda a kavicsos járdán, s már messziről kiáltotta: – Jóska! Hé! Csendőrök kerítik a parkot… Az egész őrs kivonult. Pucoljon mindönki, amerre lát! Az emberek megálltak, Kis Gábort keresték, de az már el is tűnt a bokrok közt, s többen azonnal követték a példáját. – Hé! Hé! Megbolondultak maguk? Hova szaladnak? – kiabált rájuk a gyakornok. De senki se hallgatott rá. Szétugrottak, s ahányan voltak, annyi irányban keresték a menekülés útját, mintha mindnyájan valami bűnt követtek volna el. Feri a folyosó végén zárva találta az ajtót, s egy ablakon át jutott ki a szabadba. Az épület másik oldalán senkit se látott, de mikor a parkot elérte, észrevette a kastély szárnyai közt ácsorgó, tanakodó embereket. Behúzódott a bokrok közé, s amint azok védelme alatt tovább haladt, azon a helyen, ahol a tiszttartóval és később Pirivel beszélgetett, az egyik díszcserje boglyas ágaiba akasztva, megtalálta az ostorát. A husángra pillantott s látta, hogy véres a sárga, hasított oldala. Undorral dobta el, s azon tűnődött egy pillanatig: hogy került a kezébe az a husáng? – De ni! Vérzik a kezem! A jobb kezéből, a csukló fölött, babszemnyi 146

sebből szivárgott a vér. – Mégis eltalált… Itt mönt be a golyó. – Elővette zsebkendőjét, rácsavarta a karjára a seb körül. Aztán fölkapta ostorát, és elindult nagy léptekkel a fák közt. Talpa alatt száraz gallyak recsegtek. Itt a parkban nem érzett annyira, de kint, a sövényen túl arcába mart a hideg, csípős, őszi szél. A cselédházak mögött hatalmas kazlak sorakoztak. István bácsi, az apja fájós lábú cseléd bátyja, éppen szalmát cipelt egy kasban s megismerte. A temetés óta nem találkoztak, beszélni szeretett volna vele. – Hát a kezed? Tán elvágtad? – Igen, elvágta a kasza! – mondta Feri magába mélyedve, s hosszan eltűnődött, aztán eszébe jutott valami. – István bátyám! Nagy szívességre kérném. Ismeri Bíró Pirit? Gyalogoljon be hozzá a faluba, oszt mondja mög neki, várjon rám, ha tud… Kicsit később… talán évek múlva, visszagyüvök… Most el köll mönnöm, de a világ végirül is visszagyüvök érte. István elképedve tette le a kast a szalmával, s nem tudott szólni. – Mögtöszi neköm ezt a szívességöt? – Mög, fiam. Mög – szipogta. Kérdezni akart még valamit, de szó nem jött ki a torkán, csak állt, rossz lábát a kasnak vetve, mozdulatlanul. Rosszat sejtve bámult a távozó legény után. Sötétedett, de a szél ereje nem gyengült, mint ilyenkor szokott. Talán még nagyobb erővel fújt. Dideregtek a megsárgult, vézna fűszálak, sírtak a megkopasztott akácok. Az árokparton száraz ördögszekér gurult zizegve, sebesen. Nagy, szennyes, szürke felhőlepedők lobogtak az őszi táj fölött az égen. Feri már kint járt a határban. Céltalanul rótta az utakat, csapásokat, a tarlókat, a kukoricaföldeket és az ugarokat. Egy friss szántás szélére érve azt kérdezte magától: – Miért mondtam én István bácsinak, hogy a kasza vágta el a kezem? Miért?... Hisz úgyse tagadok le sömmit, mindönt bevallok… a tüzet, az apám halálát, anyám szenvedését, a banda nyomorát, a Piri sorsát, a magam kínjait, a gyújtogató bűneit… Mindön szögény, szenvedő embör panaszát. Megindult, s vitte a lába úttalan utakon, árkon, bokron át. – Azért töttem, hogy több lögyön az igazság a földön – gondolta később. Mintha egy láthatatlan bíró előtt vallana. Láncok csörgését, nehéz ajtók csikorgását, bakancsok kopogását hallotta a nagy őszi szélfúvásban. Súlyos terhet vett ma magára, évekig görnyed alatta… Fáradtan, nehéz léptekkel járt, de a lelke könnyű volt, nyugodt, mintha valami régi, terhes adósságot fizetett volna vissza. Mintha nem is ő sújtott volna le a bérlőre a husánggal, hanem egy mindenkinél erősebb hatalom, amelynek ő csak eszköze volt. A táj csöndes, kihalt. Ember, állat fedél alá húzódott már. Még fa sincs sehol a közelben. A föld lapos, letarolt, kopár pusztaság. A messzi falut, a kastélyt s az uradalmat elnyelte a ködös, őszi éjszaka… (1940-49.)

Utószó A könyv első része „Asztagok” címen 1941-ben jelent meg. Az akkori idők háborús cenzúrája miatt sok helyen eltorzítva és megcsonkítva. Ugyanakkor az ügyészség a szerzőt vád alá helyezte, a könyv „felforgató” tendenciája miatt, így mindössze néhány száz példány jutott az olvasókhoz. Művét szerző azóta folytatta, és most a két részt együtt – az elsőt immár végleges szövegezésben – a közönség elé bocsátjuk. 147

A Kiadó.

148