KÁLVIN A KORTÁRSUNK?
KÁLVIN A KORTÁRSUNK? I. A XV. század gyakorlatilag határok nélküli Európájában az egységes szabályzórendszert a keresztyénség valláserkölcse alapozta meg. A keresztyén erkölcsre épülő jogrend csak a társadalom szűk rétegének biztosított jogokat, az egyes ember, ha nem nemesnek vagy városi polgárnak született többszörösen alávetett helyzetben volt kénytelen élni. Alávetettje volt uralkodójának, földesurának, mesterének, de egyházának is. Reménye jószerével csak a túlvilági üdvözülés lehetett. A tömegek iskolázatlansága, az egyház tudásmonopóliuma, az egyház működésének iránya arra vezetett, hogy az emberek félelemben éltek, féltek az evilági, őket emberszámba alig vevő hatalomtól, és féltek az elkárhozástól, amely egy jobb, szebb, egyenlőbb túlvilági élettől való megfosztást jelentette számukra. Életüket tehát alapvetően a büntetéstől való félelem motiválta. A világban működő egyház elhitette velük, hogy üdvözülésük csak általa lehetséges. Az itáliai humanisták körében azonban újra népszerűvé váltak Pál apostol és Augustinus írásai, a visszatérés a keresztyénség eredeti, tiszta forrásaihoz. Alister E. McGrath ezt így fogalmazza meg: „Az volt a cél, hogy a késő középkor posványos állóvize helyett a keresztény hagyomány friss forrásából merítsenek. Egy folyó ugyanis mindig ott a legtisztább, ahol ered: miért kéne hát az Újtestamentumot a zavaros középkori kommentátorok közvetítésével olvasni, amikor közvetlenül, eredeti nyelvén is lehet?”1 A XVI. század kezdetén a nyugat-európai énfelfogás az itáliai reneszánsz talán legfontosabb adalékával, az egyéni öntudattal gazdagodott, ami egyúttal a keresztyénség és az egyéni igények összehangolására is lehetőséget teremtett. Ebben a korban már nem volt elegendő a tisztán intézményes keresztyénség, amely magát külsőségeivel definiálta (mint templomba járás, az egyházi tanítások formális elfogadása, stb.). Kezdett kibontakozni a keresztyén önértelmezés egyik legárnyaltabb és legjelentősebb fejleménye: ez az önmagát eddig külsőségeiben meghatározó és kifejező vallás újra felfedezte a belső tudatosság erejét. A reneszánsz korának keresztyén írói felismerték, hogy az evangéliumot úgy kell beépíteni az egyén tapasztalati világába, mint amelyet személyesen, belsőleg is el lehet, és el kell sajátítani. Erasmus a személyesen átélt, belső hitre helyezte a hangsúlyt, szembeállítva ezzel az általa elutasított külsőségeket, amelyek lekötötték az intézményes egyházat. Ugyanakkor a humanizmus és a reneszánsz embere – bár a művészettörténetben csodálatos alkotásokat teremtett – szabados életvitelével nemcsak épített, hanem rombolt is. Ahogyan Albert Gábor írja: „A reformáció századában – hasonlóan a mai helyzethez – a látszólag virágzó Európa romokban hevert. A diadalmas reneszánsz és a humanizmus megteremtette a korlátokat nem ismerő autonóm ember ideálját. Azét az emberét, aki megszabadult a középkori kötöttségektől, szekuralizálódott, függetlenné vált, ledobva magáról az Isten igáját, és ezzel elvesztette, mert igényt sem tartott rá, a transzcendenssel való kapcsolatát. A szabadságnak ez a mámora, ez a felelőtlen boldogság ragyogja be a reneszánsz évszázadát. Az autonóm embernek azonban hamarosan rá kellett jönnie arra, hogy ha a csillagos eget ellopják a tenger fölül, a hajós képtelen tájékozódni. Az iránytű nélküli vitorlás pedig a tenger martaléka. A mérték, az abszolútum megszűnésével minden relatívvá válik, értékét veszti és úrrá lesz az anarchia. A lélek azonban tartósan nem bírja az anarchiát elviselni. Szomjas valamire, vár valamire, amiben hinni lehet, hogy értelmet kapjon az élete. Ez a várakozás: a hit és az üdvösség utáni sóvárgás hozta létre, indította el a reformációt.”2 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapuján kiszögezett tételek a hitújítás kezdetével most már valóban új világfelfogást teremtettek. Luther „A keresztyén ember szabadságáról” szóló munkájában hirdette meg az ember természetes jogait, a család és az állam önállóságát az egyházzal szemben. Kijelentette, hogy az emberi akarat természeténél fogva nem szabad, csak az isteni kegyelemnél fogva. Amikor Luthert 1521-ben Wormsba idézték, hogy vonja vissza tanait, ezt azzal utasította vissza, hogy saját lelkiismerete ellen cselekedni nem becsületes és nem is biztonságos. Ezzel tehát megfogalmazta azt, hogy az államhatalom az egyén lelkiismerete fölött nem ítélkezhet, a politikai hatalomnak erre nincs, és nem is lehet hatása. A reformáció lényegét tekintve
1 2
Megjelent: Kálvin időszerűsége: Tanulmánykötet Kálvin János teológiájának hatásáról Magyarországon, (Szerkesztő: Fazakas Sándor) Kálvin Kiadó Budapest, 2009. 377-410. McGrath, Alister E.: Kálvin. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 20. Albert Gábor: A magyarság és a kálvinizmus kölcsönhatásai Confessio 1996. évi 4. szám 15. 1
KÁLVIN A KORTÁRSUNK? pedig a megigazulás egyéni hit által történő elérését, ezzel az addig üdvszerzőnek beállított intézményes egyház szerepének szükségtelenségét hirdette meg annak kimondásával, hogy egyedüli közbenjáró a hívő ember és az Atya között a Krisztus Jézus. Ezzel pedig még inkább az egyén személyes hite fontosságára hívta fel a figyelmet. Ezeknek a tételeknek a kimondásával elkerülhetetlenné vált az intézményes egyház helyzetének, szerepének újraértékelése, az egyház reformációjának a szükségessége. Ugyanakkor elkerülhetetlenné vált az egyén helyzetének átértékelése, az egyén jogainak felismerése, megerősítése, mely Kálvin munkásságában érte el a csúcspontját. Így e tanulmány keretében vizsgálnunk kell azt, hogy a ma olyan nagyra értékelt, néha talán túlontúl is értékelt egyéni szabadságjogok rendszerének kialakulásában alapvető szerepet betöltő kálvini nézetek pozitív, előremutató jellegűek voltak-e, s végül érvényesülnek-e ma, a XXI. században. Közel 500 év után van-e mondanivalója számunkra Kálvinnak? Ennek keretében arra is keressük a választ, hogy építhető-e társadalmi megegyezés kizárólag az egyén jogaira alapozva, létezhet-e, működhet-e jogállam általánosan elfogadott erkölcsi alaprend nélkül, van-e, s ha igen, milyen szerepe a magát kálvininak nevező református egyháznak a kálvini nézetek érvényre juttatásában, azaz van-e helye és szerepe ma a társadalom és az egyházunk életében az igazi kálvini reformációnak? II. Kálvin teológiai szintéziséről, reformjáról, a hozzá, majd követőihez köthető és sokfelé szerteágazó kálvinizmusról hazánkban is több könyvtárnyi értékelés született.3 A társadalomra, a közgondolkodásra kifejtett hatásáról úgyszintén bőséges vizsgálati anyag és értékelés áll rendelkezésünkre, különösen Max Weber alapműve, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme 1905-ös megjelenése óta. A jog- és állambölcseletre gyakorolt hatását illetően már korlátozottabbak a forrásaink, különösen a magyar jog- és állambölcseleti közvetlen hatásokat illetően. Megfelelő hozzáértés hiányában én sem vállalkozhatom e hiány pótlására, de az alapkérdéseink megválaszolásához mégis érintenem kell néhány, a jogász-teológus Kálvinnál kitűnő szintézisben megjelenő alapelemet. Ennek pedig az az oka, hogy az egyéni szabadságjogok forrását illetően általánosan elterjedt az a nézet, hogy azokat a felvilágosodásnak és a francia forradalomnak köszönheti a világ, de ugyanakkor a középkor végét és az újkor kezdetét mégis az angol polgári forradalomhoz kötik történészeink. Az ellentmondás feloldására pedig egyszerű a válasz. A kálvinista protestáns irodalomban a filozófiai forradalom kezdetét a XVI. századra teszik, amelynek folytatása, népszerűsítője és terjesztője a XVII. század lesz, s a politikai szabadságokat a kálvinizmus szelleméből vezetik le.4 Így Auguste Laugel (1830-1914) az 1873-ban megjelent L'Angleterre politique et sociale című munkájában fejti ki először, hogy „A francia forradalmat filozófusok csinálták, az angol forradalmat a protestánsok. Franciaország teoretikusai a politikai szabadságot tekintik elsődlegesnek. Angliában a vallásszabadság volt minden politikai szabadságjog szülőanyja. A Biblia tette az angol polgárt szabaddá azáltal, hogy őt a Szentírás tekintélyének vetette alá.”5 A protestáns irodalomban uralkodó nézet kiváló képviselője Abraham Kuyper (1837-1920), Hollandia 1901 és 1905 közötti miniszterelnöke pedig A Kálvinizmus politikai jelentősége című munkáját ezzel az alcímmel jelentette meg 1874-ben: A kálvinizmus mint az alkotmányos szabadságok alapja és biztosítéka.6 E munkájában részletesen kifejti és indokolja köztörténeti adatokkal és a korabeli teológiai, filozófiai és jogbölcseleti nézetek elemzésével, hogy a kálvinista rendszerből igazi alkotmányos közjog származik azzal, hogy a szabadságjogok a lelkiismereti szabadság elismertetése és a kálvinista gyakorlatba történt átültetése útján a francia forradalom 3 4 5
6
Összefoglalóját adja a XX. századi magyar irányzatoknak Szűcs Ferenc: Teológiatörténet, in Tükör által, Théma Protestáns Tanulmányi Kör, Budapest, 2004. 47-101. Teológiai dimenzióira Fazakas Sándor mutat rá: Az Európai integrációt segítő teológia témái. In Theológiai Szemle 3/2004,165-171. Az eredeti szöveg szerint: „La Revolution francaise a ete faite par des philosophes, la Revolution anglaise par des protestants. Nos theoriciens regardaient la liberte politique comme la mere de toutes les autres. En Angleterre, c'est la liberte religieuse qui les a toutes enfantees. La Bible a affranchi et du meme coup asservi le genie anglais.” Laugel, Auguste: L'Angleterre politique et sociale, Hachette et cie Paris, 1873. 41. Kuyper, Abraham: Het Calvinisme, oorsprong en waarborg onzer constitutionele vrijheden. Een nederlandse gedachte, Amszterdam, 1874. Magyarul: A kálvinizmus politikai jelentősége, A kálvinizmus mint az alkotmányos szabadságjogok alapja és biztosítéka, (Fordította: Miklós Ödön) Holland-Magyar Református Bizottság, Budapest, 1923. 2
KÁLVIN A KORTÁRSUNK? közvetítésével váltak közkinccsé.7 Nem tudjuk, hogy hatására-e, de nem sokkal később 1895-ben Georg Jellinek (1851-1911) teszi azt a megállapítást, mely szerint a vallásszabadság joga kiemelkedik az alkotmányos alapjogok közül, mert az emberi jogként elismert különböző jogosultságok a vallásszabadságból fejlődtek ki.8 Ahhoz, hogy megértsük, milyen alapja van ennek a már a XIX. században is vitatott tételnek, miszerint valóban a protestantizmus eredményezte vallásszabadság az alapja az emberi jogként elismert gondolat-, lelkiismeret-, szabad véleménynyilvánítás szabadságának és az ezekhez szorosan kapcsolódó, a toleranciára, az állam korlátozására vezető szabályozásnak, még közelebbről, hogy az egyházban a XV. századtól elinduló, a reformáción át vezető teológiai, ideológiai és szervezeti változások vezettek avagy meghatározó módon hozzájárultak ezeknek az alapjogoknak az elismertetéséhez, a modern értelemben vett alkotmányok megalkotásához, a jogállamiság megteremtéséhez, Kálvinnak az egyén szabadságáról és a polgári kormányzatról, mai fogalmaink szerint az államról vallott nézeteihez kell visszanyúlnunk. A reformáció lényege annak rendszerbe foglalt kimondása volt, hogy hitünk és cselekedeteink egyedüli zsinórmértéke a Biblia, s hogy hit által igazulunk meg. Kálvin emellett kifejezésre juttatta Isten tekintélyének és dicsőségének abszolút egyedülvalóságát, azaz szuverenitását. Ekként kálvinizmusnak azt a vallásos világnézetet nevezzük, amely az élő Isten szuverenitását hirdeti.9 Kálvin – bár jogi végzettséggel rendelkezett – az egyén és a hatalom, a hívő ember és Isten, az állam és az egyház viszonyát keresztyénként és teológusként vizsgálta, mégpedig abból a nézőpontból, hogy választ adjon arra az alapvető kérdésre: mit jelent az Isten iránti engedelmesség abban a tekintetben, hogy az egyház mellett és azon kívül egy polgári hatalom, az állam található, s hogy az egyháztagok az államnak is polgárai, s ez a hatalom is igényt tart engedelmességünkre. Kálvin választ kívánt adni a keresztyének lelki szabadsága és a keresztyének polgári szolgasága között mutatkozó látszólagos ellentmondásra is. Kálvin a kérdés megválaszolása során abból indul ki, hogy minden hatalom Istentől ered10, így sem a monarchia fejedelme, sem a köztársaság népe nem követelheti magának a szuverenitást úgy, mintha az természeténél fogva lenne az övé. Ebből következően a kálvinizmus elutasítja a világi hatalom, a király közvetlen isteni jogát a hatalom gyakorlására (droit divin), de ugyanakkor a népszuverenitást is. Kálvin esetében az abszolút szuverenitás Istené. Szükségét látja azonban a közjó megteremtése érdekében egy, az emberek között élő, mintegy kézzelfogható szuverenitásnak, a polgári kormányzatnak is, amely a mindennapi élet számára megalkotja a törvényeket, fenntartja a rendet, jutalmazza a jót és bünteti a bűnt. „Három tényező van pedig: a felsőbbség, amely a törvényeknek elöljárója és őre, a törvények, amelyek szerint a hatalmat gyakorolja, a nép, amelyet a törvények irányítanak és amely a felsőbbségnek engedelmeskedik.”11
7 „…egész Európa részesült ennek jótékony hatásában, még hogy ha a legrettenetesebb forradalom közvetítésével jutott is hozzá, mert a politikai szabadság a francia forradalom következtében nyert tért, s nagyon sok érték vált általa közkinccsé… A francia forradalom többrendbeli kártékony hatása mellett értékeket is adott Európának, de ez az érték lopott gyümölcs volt, amit a kálvinizmus fája először Hollandiában, azután Angliában, később Amerikában, vértanúink hitének tápláló melege érlelt meg.” Kuyper, Abraham: i.m. 35., majd így folytatja: „Amerikában, éppen a kálvinista népek vívták ki legelőször szabadságukat, azt legtovább élvezték és a polgári szabadságra legjobban megértek; meglátható a történelemből is hogy az amerikai államszövetség, ahol a szabadság plántája oly dúsan tenyészik, a maga termékenységét nem a francia forradalomnak, hanem a puritán hősiességnek köszönheti; Anglia nagyságát az összes modern történészek egyhangú ítélete szerint, Orániai Vilmos alapozta meg, és viszont kitűnik az is, hogy "a dicsőséges forradalom", amely őt a trónra segítette, az independens harcok szellemi gyümölcse; sőt az idevonatkozó adatok azt is igazolják, hogy azt az értékes ékkövet, amelyet az alkotmányos közjog nyújt a népszabadságnak, nem a francia forradalom piszkos mocsarából halászták ki, hanem a Rousseauk és Montesquieuk útján a hugenották vértanúi koronájáról s a mi nassaui és orániai házunk vérrel áztatott koronájáról lopták le, úgy hogy minden okunk megvan arra, hogy a tények megingathatatlan bizonyítékai előtt az eddigi doktrinér előítélettel felhagyjunk s a kálvinizmusnak a polgári szabadságra vonatkozó szerzői jogát többé kétségbe ne vonjuk.” Kuyper, Abraham: i.m. 47. 8 Jellinek, Georg: Die Erklärung der Menschen- und Bürgerrechte. Ein Beitrag zur modernen Verfassungsgeschichte. Lipcse, Duncker und Humblot 1985. Lásd Paczolay Péter: A lelkiismereti és vallásszabadság. Acta Humana 1995. 18-19. szám 146., továbbá uő.: A lelkiismereti és vallásszabadság alapjai, in Emberi jogok (Szerkesztette: Halmai Gábor és Tóth Gábor Attila) Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 529. 9 Ravasz László: A magyar kálvinizmus, in Legyen világosság I., 1934. 518. 10 A Róm 13. 1-3-ra hivatkozással az Institutio IV. 20. 4. 11 Institutio IV.20.3. 3
KÁLVIN A KORTÁRSUNK? A felsőbbség szuverenitását Kálvin alárendeli Istennek, s csak a Neki való feltétlen engedelmességet hangsúlyozza. Ezzel megfogalmazza a polgárok közössége számára „abszolút” szuverén normatív kötöttségének (korlátozottságának) egyik fontos összetevőjét, az isteni törvényeknek való alávetettségét. Ezzel és ezáltal veti el az uralkodói hatalom közvetlen isteni voltát (droit divin), hangsúlyozva, hogy az uralkodó is ember, tehát nem Isten, de ugyanakkor hangsúlyozza az uralkodó és uralkodása isteni eredetét (Róm 13.1.), s meghatározza azt a feladatát, amiért a szuverenitásával rendelkezhet: „Tedd a jót, és dicséretet kapsz tőle: mert Isten szolgája az a te javadra. Ha azonban a rosszat teszed, akkor félj, mert nem ok nélkül viseli a kardot, hiszen ő Isten szolgája, aki az ő haragját hajtja végre azon, aki a rosszat teszi. Ezért tehát a polgári kormányzatnak engedelmeskedni kell nemcsak Isten haragja miatt, hanem a lelkiismeret miatt is” (Róm 13.3-5).12 Láttuk az 1536-os Institutióban a keresztyén szabadság második összetevőjének kifejtése során, hogy Kálvin a mai fogalmaink szerinti önkéntes jogkövetést helyezi előtérbe a törvény kényszerével szemben.13 Ezzel tehát a polgári kormányzatra való felhatalmazást s a neki való engedelmességet egyrészt az egyén lelki szférájába helyezi, mint lelki szabadságot, másrészt a világi hatalomnak mint a közjó megvalósítása Isten által rendelt eszközének való engedelmességet pedig a polgári szolgasághoz, kapcsolja, de úgy, hogy benne az Isten akaratának való önkéntes engedelmesség legyen a meghatározó. A törvények, amelyek egyaránt érvényesek az uralkodó hatalomra és az alávetett polgárokra Kálvinnál az általa erkölcsinek nevezett törvényeken alapulnak, amelynek magja nem más, mint a két nagy parancsolat, Isten feltétlen szeretete és tisztelete, s egymás kölcsönös szeretete.14 Kálvin a természeti törvényekkel kiegészítve kitágítja az erkölcsi törvények fogalmi körét, amikor is a törvények rendelkezését kiegészíti a méltányosság követelményével, melynek alkalmazását az állami szervezetekre is kötelezően előírja.15 Ezzel tehát a polgári kormányzatot mint szuverént újabb normatív kötöttség alá helyezi, amennyiben korlátozzák őt az isteni és természetjogi törvények. A felsőbbség és a törvények viszonyát Kálvin akként határozza meg, hogy a törvény a néma felsőbbség, a felsőbbség pedig élő törvény.16 De mivel a felsőbbség is alávetettje e törvényeknek, tehát nem áll fölötte, s a társadalmat nem kívülről irányítja, nem mentes a törvényi kötöttségektől, nem legibus solutus.17 A hatalmat Kálvin szerint Isten kölcsönzi a földi tekintélyeknek, s nem azért, hogy lemondjanak róla, nem azért, hogy átruházzák másokra, hanem azért, hogy használják, azaz elősegítsék, megvédelmezzék a jó cselekedeteket, s fellépjenek a rossz ellen.18 Ez a mai fogalmaink szerint a közjó és a közrend biztosítását szolgálja, amelyre Kálvin szerint azért van szükség, mert a Krisztusban kapott szabadságunk embertársaink irányában nem korlátlan, s nem feledkezhetünk meg e korlátok megtartásáról. Azzal tehát, hogy Kálvin Isten egyedüli, abszolút szuverenitását hangsúlyozza, megteremti a tekintély és a szabadság közötti helyes határvonal megállapításának a lehetőségét, s hosszútávon megalapozza a hatalom és az egyén viszonyát, amelyre a Kálvin utáni állambölcselet mint szilárd alapokra építkezhet. Ezzel ugyanis Kálvin megkísérel egyensúlyt teremteni az emberi együttélés érdekében szükséges hatalom és gyakorlója, valamint a szabad ember emberi önkénnyel szembeni igénye között. Isten abszolút szuverenitásának elismerésével ugyanis el kell ismernünk minden földi hatalom relativitását, azaz korlátozott voltát, melynek következtében az így létrejövő tekintély nem juthat korlátlan uralomra az engedelmességre elsődlegesen Istennek tartozó egyénnel szemben.19 A Kálvin által fogalmazott lelkészi eskü utolsó mondatának szövege hűen tükrözi ezt az elképzelést: Ígérem, hogy a hatóságnak és a népnek szolgálok mindaddig, míg ez nem akadályoz abban 12 13 14 15 16 17
18 19
Institutio IV.20.2. Calvin, Jean: A keresztyén vallás alapvonalai (fordította: Nagy Károly) Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Budapest, 1903. 338. Institutio IV.20.15. Institutio IV.20.16. Institutio IV.20.14. Pap Gábor a hatalmat korlátok közé szorító, az uralom rendjét meghatározó törvény központi kategóriává való tételéből az alkotmányeszme felé mutató elemre következtet. Pap Gábor: Vázlat az alkotmányeszme szellemtörténeti fejlődéséről, 1998. http://mek.oszk.hu/01300/01394/01394.htm A Róm. 13.3-5. alapján Institutio 4.20.4. és 5. A polgári kormányzat tehát a „mennyei királyság alapjainak lerakása keretében oltalmazza az egyházat, életünket az emberi társasághoz szabja, erkölcseinket a polgári jó rendhez idomítja, minket egymás között megbékéltet, s a közös békét és nyugalmat táplálja.” Institutio IV.20. 1. és 2. 4
KÁLVIN A KORTÁRSUNK? a szolgálatban, amellyel hivatásom szerint Istennek tartozom. Ez pedig azt jelenti, hogy semmilyen világi hatalom nem gátolhatja meg a hívő embert az Istennek hit általi engedelmességében. Ezzel pedig Kálvin is hangsúlyozza a lelkiismeret szabadságát. A hitbéli engedelmességet – formájától függetlenül – nem az állam teszi lehetővé, és azt az állam nem korlátozhatja. Az egyház és az állam pozitív viszonyát jelenti azonban, hogy bár minden államban a hívő embernek elsősorban Istennek kell engedelmeskednie, de ez a kötelessége nem zárja ki azt, hogy neki engedelmeskedve a lojális földi hatalmakat is elismerje, hiszen azokat – a már hivatkozottak szerint – Isten rendelte eszközként a földi ember számára. A keresztyén szabadságnak és a demokratikus társadalmi rend egészséges funkcionálásának is a szabadsággal való élés mikéntje a meghatározója. A keresztyén ember számára a legmagasabb rendű szabadság az önmagát szeretetben és felelősségben is korlátozni képes szabadság. Szabadságunk akkor a legnagyobb, ha önmagunkat is megtagadva szeretetben és felelősségben cselekszünk. Ez a másokra figyelés és másokért való cselekvés lehet az alapja a társadalom egészséges működését biztosító szolidaritásnak, s ennek alapján valamennyi államforma, így a demokrácia helyes működésének is. Ez tehát a protestantizmusnak az üzenete és egyben hozadéka is az új világrend számára. Kálvin nézeteinek gyakorlati megvalósítása Genf egyházszervezetének kialakításában, az egyházalkotmány megalkotásában testesült meg. Egyházalkotmányát Genf városának polgárai 1541-ben ünnepélyes népszavazással fogadták el, majd az időközi tapasztalatokkal kiegészítve 1561-ben megint csak népszavazással újították meg. Ez a rendtartás kimondta az állam és az egyház elválasztását. Kovács István szerint a rendtartás kezdő és záró sorai önmagukban bizonyítják, hogy itt nem egyszerűen egy egyházi okmányról van szó, hanem ünnepélyesen elfogadott, különleges biztosítékokkal ellátott állami törvény áll előttünk, melyet olyan államban fogadtak el, ahol a közvetlen demokráciának, így a népszavazásnak is jelentős tradíciói voltak.20 De Kálvin nem csak az egyházalkotmány elkészítésében, hanem a genfi állam alkotmánya és polgári törvénykönyvének megreformálásában is jelentős szerepet kapott. A genfi városi tanács kinevezte őt annak a bizottságnak az élére, mely a reformjavaslatot elkészítette. Ez és az egyházi rendtartás, benne a szervezeti struktúra később mintául szolgált több gyülekezetnek és az állami szervezet kialakításának is. Így a későbbi alkotmányfejlődés során figyelembe vett intézmények a következők: 1. A kálvinizmus tanítása szerint minden ember egyenlő.21 Egyenlő azért, mert az eredendő bűn mindenkit egyformán terhel, s abból csakis Isten ingyen való kegyelme által, nem pedig saját érdemei alapján mentesülhet. Ezért minden ember Istennel azonos és egyenlő viszonyban áll. 2. Emiatt a feudális előjogokkal ellentétben saját jogán vagy érdemei alapján senki nem igényelheti, hogy az egyházban tisztséget töltsön be, tehát minden tisztséget választás útján kell betölteni, ahogyan Kálvin egyházában is választással nyerte el a tisztségét a lelkipásztor. 3. A kálvini egyházszervezetben a lelkipásztorok is egyenlők, nincs közöttük hierarchikus viszony. 4. Az egyházközségek – mint az egyházi feladatok ellátására egyedül hivatott egységek – önálló, befejezett egyházak, egymással egyenlő jogúak. Ez fog mintául szolgálni az állam szerződéses keletkezése elméletének. 5. A kialakuló országos szervezetek az egyházközségek papjaiból és választott világi képviselőikből álló, alulról építkező testületek, ahol nincs helye előjogoknak. Ez mutat a képviseleti demokrácia, a parlamentarizmus irányába. 20
21
„A Mindenható Isten nevében, Mi a Syndikusok, a Kis és Nagy Tanács régi szokásainkat követve, összegyűlt népünkkel egyetemben a harsonák hangja és a nagy harang szava mellett [...] a következő egyházi rendtartást határozzuk meg és tesszük kötelezővé[…]” A későbbi kiadás záró sorai: „[…] elrendeljük, hogy ezt az egyházi rendtartást minden harmadik évben június havának első vasárnapján a Szent Péter templomban összegyűlt egész nép előtt olvassák fel. És mindenki felemelt kézzel köteles megesküdni a Syndikusok jelenlétében az Élő Istenre, hogy ezt megőrzi és megtartja anélkül, hogy annak ellene mondana vagy azzal szembeszegülne. Nincs megengedve ahhoz hozzátenni vagy abból elvenni, hacsak nem javasolta annak módosítását – más törvényeink által megállapított rendben – először a mi kisebb tanácsunk, majd a kétszázak tanácsa.” Közli: Révész Imre: Kálvin élete és a kálvinizmus, Révész Imre Emlékalap Bizottság Debrecen, 1964. 102. és 108. Mt 23. 8-11. 5
KÁLVIN A KORTÁRSUNK? 6. Az egyházközségek életét, az egyházfegyelmezést az egyháztagok közül választott presbitérium, mint egyfajta erkölcsbíróság intézi. Ez az állam és az egyház szervezeti különválásának a legegyértelműbb példázata. A korábban papi feladatot jelentő presbiteri bíráskodás a hatalmi ágak megosztása elvének lehetett az alapja. 7. Azzal pedig, hogy Kálvin a polgári kormányzat egyik alappilléreként említi a törvényeket, mi több a felsőség és a nép viszonylatában a hatalom korlátozott voltára mutat rá, az alkotmányos jogállam előképének tekintendő. A protestantizmus a hit szó szerinti reformálásával az eredeti keresztyén eszmék felelevenítésével a szabadság, a haladás, a vallási és politikai szabadság eszméinek és a modern demokratikus elveknek az elterjesztésében szerzett érdemeket. Rögzíthetjük, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság újkori története a polgári forradalmakat megelőző protestantizmus időszakára nyúlik vissza.22 A fogalom kezdetben a vallás és a lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását, később a vallás és a lelkiismereti meggyőződés szabad megvallását jelentette. A vallásszabadság követelésével megjelenik az egyenjogúság követelménye: az állam ne tegyen különbséget polgárai között aszerint, hogy melyik vallást követik, ne tegyen különbséget az egyházak között azoknak az államhoz való viszonyát illetően, majd napjainkra eljutunk odáig, hogy az állam semmiféle ismérv alapján nem különböztetheti meg polgárait. A kifejtettek szerint a reformáció – amely alapvetően nem az egyházszervezet és az egyházjog megújítására irányult – érintette a jog- és állambölcselet alapkérdéseit is. Hangsúlyoznunk kell, hogy a reformáció különböző irányzatainak vezetői nem jogbölcseleti írók voltak, de teológiai munkásságukban az új szemléletmóddal, az emberi szerepek átértékelésével megfogalmazták a protestantizmus felfogását a jogról, az államról, a hatalomról. Hatásuk annyiban jelentős, amennyiben munkásságuk a helyes keresztyén elveknek és értékeknek a visszakerülését eredményezte a jogbölcseleti gondolkodásba. A protestantizmus a tiltakozást jelentette a hierarchia, a papuralom, a skolasztika, a mindenfajta emberi tekintély elve ellen, de teret engedett az individualizmusnak, megteremtve ezzel a sajátosan protestáns liberalizmus alapjait. A kálvinizmus alapja Isten tekintélyének és az ember szabadsága kapcsolatának helyes értelmezése, a kálvini individualizmus lényegének felismerése és megértése. Emile Doumergue ezt így foglalja össze: „Az ember mint egyén cselekszik, de cselekvéseinek szabályait Isten adja meg. Az ember, az egyén az Én mindent Isten ereje által, Isten nevében és Isten dicsőségére cselekszik. Minden az Énből indul ki, de semmi sem az Én javára. Az egyén tevékenységének valósággal döbbenetes erejű lendületével feszül neki a külvilágnak, a társadalomnak. Az egyéni élet erőközpontjából sugarak húzódnak a közélet egész kerületének minden pontjára: család, társadalom, állam – semmi sem kerülhet ki a megszentelődött egyén erőhatásai alól.”23 Összefoglalva: A protestantizmus elterjedését követően indultak meg azok a társadalmi változások, jelentek meg a gondolkodás felszabadítása által azok a nézetek – sokszor a protestantizmus alapelveivel ellentétesen –, amelyek a jog más szempontú megközelítését igénylik, s kristályosodtak ki a modern természetjog alapelvei. Ennek alapján érthetjük meg Auguste Languel korábban idézett megállapítását a protestantizmus hatásáról az angol polgári forradalom kibontakozását és okait illetően. Az így felszabadított gondolkodás egy több irányba elágazó fa gyökereit alkotva, mélyen a keresztyén erkölcsiség talajába kapaszkodva adta és adja mind a mai napig erejét a keresztyén individualizmusnak és a társadalmi szolidaritásnak mint az egyéni jogok kiteljesedése feltételének. A kálvinizmus ugyanis új alapokra helyezi az egyén és a hatalom, a többség és a kisebbség viszonyát azzal, hogy egyfajta rangsort állít fel, visszavezetve az egyházat az evangéliumi tanításra, a két legfontosabb parancsolatra alapítva az ember és Isten, az ember és ember viszonyát, újraértelmezi a keresztyén szabadságot.24 A protestáns világfelfogás kiteljesedve a jogi gondolkodásban, a jogbölcseletben az egyéni szabadság, az emberek közötti teljes jogegyenlőség eszméjét, az ember természetes jogainak elismerését, a demokratikus (alkotmányos) állam fogalmának a kiterjesztését jelentette, mely egyes leágazásaiban – amint láthattuk – eljutott a kálvinizmustól idegen népszuverenitás elvének kimondásáig is. A reformáció felszámolta a katolikus egyház emberek feletti uralmát azzal, hogy 22 23 24
Sári János: Alapjogok. Osiris Kiadó Budapest, 2004. 128. Doumergue, Emile: Kálvin jelleme, Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség Kiadóvállalata Budapest, 1922. 91-92. A két parancsolat: Mt 22;37 és 39. Kálvinnál az első, 1536-os Institutio 6. fejezete (Fordította Nagy Károly) Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Budapest, 1903. 339. és 349. 6
KÁLVIN A KORTÁRSUNK? megszüntette az Isten és az ember közötti közvetítő szerepét (megigazulás egyedül a hit által, az egyetlen közbenjáró Jézus Krisztus). Kálvin pedig újraértelmezve a keresztyén szabadság fogalmát felszabadította a keresztyén embert az egyház és a törvények igája alól. Kálvin szerint ugyanis a törvénynek az a feladata, hogy minket a hivatásunkra figyelmeztetve a szentség és a feddhetetlenség gyakorlására ösztönözzön, de ne a törvény, hanem Krisztus legyen a mindenkori viszonyítási alap. Ne a törvény által kilátásba helyezett büntetéstől félve, hanem felszabadultan és örömmel önként engedelmeskedjünk Isten akaratának, hogy ezáltal valamennyi cselekedetünk egyedül Isten dicsőségét szolgálja. Legyünk ezért hálásak Isten minden jótéteményéért, mert Isten ezzel igazolja vissza a mi jóra irányuló törekvésünket. Az így felszabadított lélek és lelkiismeret mondhatni forradalmian új gondolkodásmódot, új világszemléletet eredményezett. Beépült a keresztyén ember mindennapi életébe, s annak meghatározó erkölcsi alapjait fektette le.25 III. A XXI. század Európájának polgáraival a média próbálja meg elhitetni, hogy nem csak az alkotmányok írott vagy íratlan törvényei alapján, hanem ténylegesen is szabadok. Jogvédő szervezetek tömege „gondoskodik” valamelyik politikai erő szempontjából hivatkozási alapul szolgáló éppen aktuális egyéni jogsértések számbavételéről. Európának van Emberi Jogi Bírósága, de nincs integráló erkölcse, amelyen jogrendszere alapulhatna. A szekularizáció meghatározó jelenség a társadalom, az állam és az egyház életében is. A társadalomban bekövetkezett szekularizáció26 és a vele együtt járó individualizáció, pluralizáció, értékváltás, a természettudományi ismeretek szélesedése, az információs forradalom hatására a társadalmat alkotó egyének közötti kohézió meggyengült, a társadalmi szolidaritás elveszni látszik. Következménye a társadalom dezintegrálódása, az egyénileg szabad polgár nem csak individualizálódik, hanem magára is marad. „A szeresd a felebarátodat mint magadat” avagy, „amit nem kívánsz magadnak ne tett azt mással sem” alapvető parancsolat úgy tűnik, lassacskán feledésbe merült. Az egyetemes eszmei értékeket felváltotta a materiális érték, a birtokolt vagyon mértéke. A szolidaritás eszméjét alárendeltük a gazdasági, hasznossági értékelés rendszerének. Az utilitarizmus győzött. Azt, hogy ez mennyire okszerű következménye a kálvinizmusnak, vitatható, de Max Weber már jól látta ennek bekövetkezte veszélyét.27 A „A vallásos kegyelmi állapot az embert elválasztja a teremtett lények elvetemültségétől és a „világtól”, amelynek birtoklását azonban nem szavatolhatta semmiféle mágikus-szent eszköz, sem a gyónást követő feloldozás, sem pedig egyes vallásos cselekedetek sora, hanem csakis a beigazolódás (a kiválasztottság beigazolódása – a szerző) igazolhatja egy sajátos fajtájú, a „természetes” emberek életstílusától egyértelműen eltérő átváltozásban. Ebből fakadt az egyének számára az ösztönzés, hogy kegyelmi állapotukat életvezetésükben módszeresen ellenőrizzék, s hogy ezáltal életvezetésüket aszkétikussá tegyék. Ez az aszkétikus életvezetés azonban éppen egész létüknek Isten akarata szerint történt racionális átalakítását jelentette. Az aszkézis olyan teljesítmény volt, amelyet mindazoktól elvártak, akik bizonyosak akartak lenni üdvösségükben. A szent embereknek ez a vallásosan motivált, s a „természetes” élettől eltérő különélete többé nem – s ez a döntő – a világon kívül eső szerzetesközösségekben, hanem a világon s annak rendjén belül zajlott. A túlvilágot figyelembe vevő, de az evilágon belüli életvezetésnek ilyen racionalizálása az aszkétikus protestantizmus hivatásfelfogásának hatása volt.” Weber, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Gondolat Kiadó Budapest, 1982. 229. Bár ez a tétel teológiailag vitatható, így a „cselekszem, tehát vagyok” hamis konklúziója helyett Vályi Nagy Ervin etikájának értékelése kapcsán Szűcs Ferenc arra hívja fel a figyelmet, hogy a keresztyén egzisztenciát Krisztus cselekedete (kiemelés tőlem – Sz.B.) alapozza meg, hiszen abban gyökerezünk meg és veszünk alapot, amit Isten tett értünk a Krisztusban. Szűcs Ferenc: Vályi Nagy Ervin etikája, in Tükör által. Théma Protestáns Tanulmányi Kör, 2004. 210. Ettől függetlenül a puritánizmus társadalomlélektanának a „beigazolódás” élménye lényeges összetevője, melyre Max Weber helytállóan mutat rá. Ezt maga Szűcs Ferenc is elismeri, amikor Max Webert idézve megállapítja: „Aki nem üdvössége biztosításával van elfoglalva, annak mindkét keze felszabadul arra, hogy hivatását teljesítse.” Szűcs Ferenc: A keresztyén szabadság lehetőségei és határai Kálvinnál, in i.m. 197. A keresztyén szabadságról és a lelkiismeret felszabadításáról lásd elsősorban Calvin, Jean: A keresztyén vallás alapvonalai 1536-i első kiadás (fordította: Nagy Károly) Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Budapest, 1903. 6. fejezet 26 Lásd ehhez: Szántó János: Vallásosság egy szekularizált társadalomban. Budapest 1988. – Fazakas Sándor: A szekularizáció és a kommunizmus öröksége. In Egyház és misszió a szekularizált magyar társadalomban. PMTI Budapest 2002. 29-46. 27 „Mióta az aszkézis a szerzetesi cellákból áttevődött a hivatás világába és az evilági erkölcsösséget uralni kezdte, egyúttal abban is közreműködött, hogy felépüljön a mechanikus-gépi termelés technikai és gazdasági 25
7
KÁLVIN A KORTÁRSUNK? keresztyén egyház és vallás által teremtett közösségi értékrend mint integráló erő elveszett. Az értékekkel tisztában lévő és azokat alázattal elfogadó és megélő egyén szabadsága helyett a felvilágosodás vallást, következésképpen az isteni alárendeltséget nélkülöző, de azon túl is mutató, a korlátokat ismerni nem akaró egyéni szabadsága valósult meg. Pedig e nem mai keletű folyamatra már John Winthrop 1650-ben egy amerikai népgyűlésen felhívta a figyelmet.28 Természetes folyamatként az egyén szerepe is differenciálódott, az egyén egyre inkább különbözővé vált a másik egyénhez képest a társadalmi intézmények és tevékenységi szférák elkülönülése arányában. Az egyénileg szabad ember integrálódása alapjául a szabad egyén szabad akaratát helyezték. Kezdetben az államhoz tartozás alapja a szabad egyének szabad társulása, szerződése volt. A felvilágosodás, majd a modernitás jegyében a nemzethez tartozást felváltotta az állampolgárság, integrációs erőként a keresztyénség teremtette univerzalitást az egyént az egyetemes emberiség univerzalitásába vivő reményével cserélték fel. A személytelenné tett emberfogalom, a humanizmus az absztrakt emberi jogok azonban nem töltik be a valóságos emberi közösségek integráló szerepét. A valóságos ember és valóságos közösség élete ugyanis nem az elvont, térben és időben feloldódó ember univerzalizmusában, hanem az igencsak véges életű, és hasonló sorsú, adott helyen és időben élő közösség kontextusában zajlik, tehát relatív, ember és ember közötti valós relációkban megvalósuló események közegében.29 Ennek a hangsúlyozása azért is fontos, mert választ kell majd adnunk arra a kérdésre, hogy Douglass30 javaslata szerint vissza kell-e térnünk a kisközösségek, a család és baráti kör házi istentiszteleteihez mint közösségeket kovácsoló, s az új egyház alapjait megteremtő formákhoz, s ebből újra felépíteni a nagy közösséget mint egyházat, vagy azt mint bizonyossá vált zsákutcát el kell utasítanunk az egyház reformációjának jegyében. Ma ugyanis lelkészeink és egyházi vezetőink is gyakran hangoztatják, hogy az egyház a gyülekezetekben él, de ugyanakkor az intézményes és központosított egyház jelenlegi – demokratikus, egyháztagi egyenlőségre és közakaratra épülőnek hirdetett, a valóságban hierarchizált, a lelkészi felelősség hangsúlyozására épített papi egyház – működésének fenntartását szorgalmazzák. A szekularizáció az államban a munkanélküliség növekedését, a jóléti állam kudarcát és financiális csődhelyzetét, az egyén mint fogyasztó igényeinek kielégítését, de ezen igények piaci eszközökkel történő formálását eredményezte. A liberális politikai filozófia az állam semlegességét hangsúlyozza. Ez azonban azzal a veszéllyel jár, hogy az állam, mivel nem támogathat egyetlen világnézetet, ideológiát sem, a társadalmat alkotó egyénre bízza a kiválasztást. Így a franciák a lad’cité elven két alapvető politikai elvet
28
29 30
előfeltételeihez kötött modern gazdasági rend hatalmas kozmosza. Ez határozza meg ellenállhatatlan erővel mindazoknak az egyéneknek az életstílusát – s nemcsak a gazdaságokban tevékenyen résztvevőkét - , akik ebbe a hajtóműbe beleszületnek, s talán ez fogja meghatározni mindaddig, amíg az őskori tüzelőanyagok utolsó mázsája is elizzik. […] Miután az aszkézis átépítette a világot, s miután munkálkodott e világban, e világi javak olyan növekvő, s végül is annyira menthetetlen hatalomra jutottak az emberek felett, mint még a történelemben soha korábban. Az aszkézis szelleme ma már – végérvényesen-e, ki tudja – elillant ebből az épületből. A győzedelmes kapitalizmusnak, mióta a gépi alapokon nyugszik, nincs többé szüksége rá mint támaszra. Végérvényesen halványodni látszik nevető örökösének, a felvilágosodásnak rózsás kedve is mai életünkben, és a „hivatásszerű kötelesség” gondolata mint egy valaha volt vallásos hittartalom kísértetének árnya él csupán.” Weber, Max: i.m. 287. „Nem az a romlott szabadság kell nekünk, amely az embert lealacsonyítja s mindenféle szeszélynek szabad utat enged, semmiféle tekintélyt nem tisztel, semmiféle rendet nem tűr, és az igazsággal, valamint az igazságossággal homlokegyenest ellenkezik; nem, a mi szabadságunk igazi, polgári s egyszersmind erkölcsi szabadság legyen, amely nem rombol, hanem alkot, amely éppen a tekintélytől kölcsönzi támaszát, s a jogot tiszteli és biztosítja, hogy bátran irányítsuk érzelmeinket, gondolatainkat és cselekedeteinket arra, ami jó, szép, nemes és igazságos.” John Winthrop (1616-1650) Connecticut kormányzója. Szavait idézi Kuyper, Abraham: A kálvinizmus politikai jelentősége, Holland-Magyar Református Bizottság Budapest, 1923. 5. A liberális Alexis De Tocqueville hasonlóan fogalmaz még a XIX. század elején Az amerikai demokrácia (1835.) című munkájában, pedig hol volt még az a kor a 2001. szeptember 11-et követő, a terrorizmus elleni harcra hivatkozó totális állami ellenőrzés elrendelésétől. „A polgárok minden pillanatban a közigazgatás ellenőrzése alá kerülnek; észrevétlenül és mintegy öntudatlanul sodródnak oda, hogy mindennap feláldozzák neki egyéni függetlenségüknek valami újabb darabját, és ugyanezek az emberek, akik időnként porbadöntenek egy trónt és királyokat taposnak lábaik alá, mind jobban meghajolnak ellenkezés nélkül egy hivatalnokocska legkisebb akarata előtt.” Tocqueville, Alexis De: Az amerikai demokrácia Fordította: Ádám Péter, Európa Kiadó Budapest, 1933.513. Segesváry Viktor: A nyugati civilizáció ezredvégi válságának alapvető problémái. In Tanulmányok, cikkek, beszédek és előadások I. kötet, 1994-2000. Mikes International Hága 2006. 11. Lásd erről részletesen Douglass, Klaus: Az új reformáció. Kálvin Kiadó Budapest, 2002. 8
KÁLVIN A KORTÁRSUNK? értenek, amelyek a köz- és a magánszféra szigorú elválasztásán alapulnak. Elsőként az államnak semlegesnek kell lennie minden tevékenységével kapcsolatban, tehát minden közszférába tartozó tevékenységgel is. A vallás így nem képezheti részét az állami ünnepeknek, egy vallást sem szabad támogatni, sem az iskolákban oktatni. Másodsorban a vallás csak és kizárólag a magánszférához tartozik, olyan kérdés, amelyet az egyén lelkiismerete szabályoz. Az államnak tiszteletben kell tartania a teljes vallásszabadságot. 31 Ennek következetes véghezvitele pedig azt eredményezi, hogy az állam nem keresheti a területén élő egyének eltérő kultúrái, eltérő erkölcsi szabályai közötti közös nevezőt, amelyet kultúrától és erkölcstől függetlenül mindenkinek tiszteletben kell tartani úgy, hogy az általános szabályzórendszert, az állami törvényeket mindenki belső indíttatásból, önkéntesen követhesse. Ekként a betartás helyett a betartatás, a fokozott állami ellenőrzés és az egyre erőteljesebbé váló állami kényszerhatalom jut érvényre, mely az emberi szabadságjogok felszámolását fogja eredményezni. Így a korlátlan liberalizmus a saját felszámolását készítette elő. Az univerzalizmus jegyében ugyanis a stabil és állandónak mondható keresztyén erkölcs helyébe a nem bibliai erkölcsi megalapozású állami törvény tisztelete lépett. A törvény ebben az értelemben azonban mint emberi alkotás nem állandó, politikusaink azt bármikor, akár saját, akár választóik érdekeire hivatkozással megváltoztathatják és meg is változtatják, s ezen nem segít a jogállamiság eszmerendszere, az alapjogok deklarálása, hiszen ezek értelmezése is folyamatosan változik, jobb esetben fejlődik. Sok esetben azonban szűk politikai csoportérdekeket szolgál, és nélkülözi a társadalmi elfogadottságához elengedhetetlen erkölcsi megalapozottságot, nem igazságos, nem méltányos, nem egyenlő stb. Így a jogkövetés helyett a jog kikerülése vagy egyenes megszegése válik gyakorlattá, mely gondolkodásmód kiterjed az egyébként helyes, jó és szükséges, a társadalmi békét biztosító szabályok be nem tartására is. A liberalizmus szabad egyénéből az integráló közös értékrend hiányában a korlátokat nem ismerő individualizmus fejlődött ki, amely ma a szervezett bűnözés megerősödésében, majd a terrorizmusban csúcsosodott ki, melyre való hivatkozással az állam egyre inkább korlátozza a liberalizmus által mindenek fölé helyezett egyéni szabadságjogokat. A társadalmi rend – sokak számára úgy tűnik – csak állami erőszakkal állítható helyre. Erre azonban az állam egyre inkább nem képes. A semlegesség hangsúlyozása jegyében önmaga nem képes olyan erkölcsi alapokat megteremteni, amely az egymás szabadságát tiszteletben tartó, a társadalmi szolidaritásra épülő gondolkodásmód folytán a jogot önkéntesen, belső meggyőződésből követő, törvénytisztelő polgárt eredményez. Tapasztalat: az „agymosott” egyén szabad társulása ma már fikció. Az államtól ma már „csak” legitimációt várunk el. A kultúrák találkozása pedig bizonyította az univerzalitás határait. Wolfgang Huber emlékeztet rá, hogy a szabad, szekuláris állam léte olyan feltételekre épül, amelyeket ő maga nem képes garantálni, majd arra hívja fel a figyelmet, hogy „az individualizáció folyamata különösen abban az esetben válik problematikussá, ha a közös világszemlélet megszűnik, de nem alakul ki helyette új…. Az individualizálódás folyamata csak akkor elviselhető, ha megmaradnak olyan formák és fórumok, amelyek lehetővé teszik a megegyezést a mindenki által elfogadható értékek felöl.”32 De térjünk vissza újra Kálvinhoz. Kálvin az ókori görög Solonra hivatkozva így ír: „[…] a közállapotok rendje a jutalmon és a büntetésen alapul, s ha ezek megszűnnek, az államoknak egész rendje meginog és ledől. Mert sok ember lelkében kihűl a méltányosság és igazságra törekvés, ha az erénynek nincs meg a maga tisztessége s a gonosz emberek zabolátlansága sem korlátozható másként, csak szigorral és büntetések alkalmazásával.”33 Majd így folytatja: „Az erkölcsi törvény, mely […] két részből áll, amelyek közül az egyik egyszerűen azt parancsolja, hogy Istent tiszta szívvel és kegyességgel tiszteltjük, a másik pedig azt, hogy az embereket őszinte szeretettel vegyük körül az igazságnak valódi és örök szabálya, előírva minden nemzet- és korbeli emberek számára, akik Isten akarata szerint akarják rendezni életüket.”34 Az individualizmus zsákutcáját az jelenti, hogy a saját helyzetét tévesen értékelő egyén a saját jogosultságaira helyezi a hangsúlyt, de elfelejti, hogy e jogai a társadalom közösségén belül csak úgy érvényesülhetnek, ha figyelembe veszi mások jogait, azaz képes önmagát a határok között tartani, korlátozni. Ez kétségtelenül magas erkölcsiséget, az erkölcs normáinak magas szintű ismeretét feltételezi. Az Európát hajdan civilizáló és humanizáló keresztyén egyház etikai előírásai – annak minden ószövetségi alapú parancsolatával együtt – az emberi szabadságot olyan módon értelmezik, hogy abban 31 32 33 34
Troper, Michel: A muzulmán fátyolviselés és oktatás semlegességének problémája Franciaországban. (Fordította Kőszeg Fanni) Fundamentum, 1997. évi 2. szám 22. Huber, Wolfgang: Az egyház a korszakváltás idején. Kálvin Kiadó Budapest, 2002. 78. Institutio IV.20.9. Institutio IV.20.15. 9
KÁLVIN A KORTÁRSUNK? összekapcsolódik egymással az individualitás és a szocialitás, az önrendelkezés és a felebarát iránti felelősség. Mindez fegyelmezett, a maga területén az állam és az egyház törvényeit is engedelmesen betartó, annak kálvini szabad engedelmességi formájában is magát alávető jogkövető állampolgárt eredményez, aki mindezt belső meggyőződéséből eredően teszi. Ezt pedig az állam külső kényszer alkalmazásával egyáltalán nem, vagy csak jelentős, s nem társadalmi tőke felhasználásával érhetné el. A globalizálódó világban az államrend alapkérdése a liberalizmus által is megkívánt politikai rend, a demokrácia minősége annak funkcionális és strukturális dimenzióiban is értékalapú. A demokrácia nem csak az állam szándékainak érvényesítését lehetővé tevő egy, talán a cél elérésére alkalmas szervezeti forma, hanem több annál, mert annak a társadalom önrendelkezési szándékából kell kialakulnia. Az egyházak és intézményeik pedig olyan intermediáris intézmények, amelyek működése folytán olyan kohéziós erők keletkeznek, amelyeket nem közvetlenül a politika szabályoz, de működésük a közmegegyezés bázisának létrehozását nagymértékben elősegítik. Amennyiben pedig a modern állam legitimációs igénye szükségessé teszi – márpedig szükségessé teszi –, hogy a szuverénként felfogott nép morális közösséggé alakuljon, akkor az alapvető szabadságjogok érvényesülése kapcsán elfogadhatjuk ugyan a liberalizmus individualista álláspontját, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy olyan emberek tömege, akik között nincsenek a politikai moralitás kötelékeit megteremtő kapcsolatok, nem lehet szuverén, azaz autoritatív intézményeket, így jelesül legitim államot nem teremthet.35 E jelenségek felismerését, s a kohézió, a szolidaritás visszaállítása szükségességét ma már nem csak a konzervatívnak mondott eszmerendszerek képviselői részéről tapasztalhatjuk. IV. A szekularizáció az egyházban, annak szervezetében a hierarchia nyújtotta fegyelem hiányát, mindennapi életében pedig eltávolodást a társadalomtól, az egyházat alkotó emberektől, az egyén közösségtől való elfordulását eredményezte, az individualizáció pedig az „egyéni vallásosságot”, a „személyes” vallásosság megerősödését,36 egyházon kívülre fordulást, más „egyházak” szerepének erősödését. A keresztyén hit elveszítette a magától értetődő jellegét.37 Következmény: új reformáció igénye mint a XV. században. Jubileumi alapkérdésünk tehát továbbra is: itt él-e még a reformáció igénye, Kálvin reformálni, s ezzel újítani képes szellemisége közöttünk? Kálvin nevének említése kapcsán gyakran kerül szóba az ecclesia semper reformari debet követelménye. A kérdés számunkra alapvetően az, hogy melyik egyházat kell reformálnunk, a teológiai értelemben vett, Isten választottainak gyülekezetét, vagy a látható, ember alkotta egyházszervezetet, avagy mindkettő folyamatos megújításának követelményével állunk szemben.38 Ezzel pedig szoros kapcsolatban áll nagy reformátoraink megítélése, különösen a ma embere számára szánt helyes értékelése. Vannak, akik csak a nem látható, szervezeti formát nem öltő gyülekezetre tartják érvényesnek a reformálás követelményét arra való hivatkozással, hogy „egyházak születnek eleven erővel; egyházak lanyhulnak, amikor a hamissággal megalkusznak és egyházak múlnak el, amikor az ítélet mértéke betelik, de csak az múlik el, amit az emberek egyháznak látnak, de nem múlik el az igazi egyház, az, amit Isten lát egyháznak. Ameddig az igazság fundamentuma megmarad, áll az egyház és a halál kapui sem vehetnek rajta diadalmat. Ez alatt az igazság alatt a hit a fundamentum, amellyel az Atya Krisztusban tett kijelentésének hiszünk. Ami erre a hitre épül, megmarad; ami az emberi hitcikkekre, ember bölcsességére, erejére épül, úgy jár, mint a fövényre épített ház. Ezért bár nagyok voltak a reformátorok, de ők csak útmutató táblák, amik nem magukhoz, hanem Krisztushoz utasítanak. Ebből következően pedig a reformáció csak a Szentlélek munkája lehet, bár Isten különös kegyelme folytán emberek által végrehajtva, akiket Isten éppen erre a feladatra hívott el, így ők csupán eszközei a reformációt végrehajtó Szentléleknek. Ezért aztán csak a gyülekezetet kell reformálni mindarról, amit az ember Isten nélkül épített, s nem valami bibliainak nevezett külső alakra kell visszavinni, hanem az élő Istenhez. Mégpedig úgy, hogy a gyülekezetben nem lesz más tekintély, csak Isten, ha az ember lemond minden dicsőségről és minden dicsőséget Istennek ad, akkor lesz Bódig Mátyás: Szuverenitás és joguralom, in Bódig Mátyás és Győrfi Tamás (szerkesztők) Államelmélet: A mérsékelt állam eszméje és elemei. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2002. 102. 36 Lásd: Tomka Miklós: Vallás és egyház Magyarországon a rendszerváltás kezdetei óta. In Théma 4/2000, 4-26. 37 Vö. Fazakas Sándor: Népegyház-krízis vagy lehetőség? In Theológiai Szemle 6/1994. 332-344. 38 A látható és a nem látható egyház fogalmának elhatárolására lásd: Szathmáry Béla: Magyar egyházjog. Századvég Kiadó Budapest, 47-52. 35
10
KÁLVIN A KORTÁRSUNK? reformátor. Nem szabad tehát az elmúlt korok kincsein élősködni, Luthert és Kálvint bálványként tisztelni, hanem követni és folytatni az általuk megkezdett munkát”.39 A szabadegyházi nézeteket valló Csia Lajos szerint nagy reformátoraink, így Luther és Kálvin vétke az, hogy hagyták az állam külső tekintélyét az egyházba bevonulni, s meghagyták az egyházban az istentelen tekintélyt, a karizmatikus közösség jogait bitorló szervezetet. Ezen okból Csia Kálvinon a szeretetet kéri számon és szeretetlenségét rója terhére.40 Ezzel vitatkozva s a teológiai, de az egyházszervezeti reformot is szükségesnek tartva próbálok választ adni Csia Lajos Kálvinon a szeretetet számon kérő, az állam és az egyház együttélését, valamint az egyházszervezet mikénti megszervezését megkérdőjelező vádjára, megszívlelve Emile Doumergue figyelmeztetését, mely szerint „[…]az egyedül hiteles kálvinizmus mégis csak Kálvin kálvinizmusa. Aki Kálvint ismerni akarja, az tanulmányozza először is – magát Kálvint.”41 Kálvin a XV. század szellemiségének, a reneszánsznak jó ismerője, teológus és jogász, mindkét területen elmélyült felkészültséggel. Az egyháztörténetből jól ismert körülmények között került Genfbe idegenként, s végezte el egyházszervező munkáját.42 Genf akkori városvezetéséről reálisan sem Kálvin, sem más nem választhatta le az egyházat, s annak szervezetét sem szüntethette meg.43 Mégis mind a világi, mind az egyházi szervezetre egy új, nem másolt modellt dolgozott ki megfelelő kreativitással és sok képzeletbeli tehetséggel. Mindezt pedig tette úgy, hogy soha nem hagyta figyelmen kívül a Biblia törvényeit és a szeretet parancsait. Erről így írt az Institutio IV. Könyvében: „[…] én csakis azokat az emberi törvényeket helyeslem, melyek részben Isten tekintélyén alapulnak, részben pedig a Szentírásból vannak elvonva és így teljesen isteniek […] az Úr úgy a valódi igazságának teljességét, mint az ő istenségére vonatkozó tiszteletnek minden részét, és mindazt, ami az üdvösségre szükséges volt, az ő szent kinyilatkoztatásaiban hűségesen összefoglalta és világosan elő is adta, azért ezekben egyedül ő rá kell hallgatni, mint tanítóra. Mivel azonban a külső fegyelemben és szertartásokban nem akarta kifejezetten elénk írni azt, hogy mit kell követnünk (mert előre látta, hogy ez az időviszonyoktól függ, és mert nem tartotta ugyanazon egy formát minden időkhöz illőnek), e tekintetben az általa adott általános szabályokhoz kell fordulnunk, hogy azokhoz mérjük mindazt, aminek előírását a rendre és ékességre vonatkozólag az egyház szüksége megkívánja. Továbbá mivel azért nem rendelt el kifejezetten semmit, mert az üdvösségre nem is szükségesek, s az egyes népeknek és koroknak a szokásai szerint különféleképen kell őket alkalmazni az egyház építésére úgy, amint azt az egyház haszna megkívánja, ezért a használatban lévőket ép úgy meg lehet változtatni és el lehet törülni, mint újakat hozni. Elismerem ugyan, hogy nem kell meggondolatlanul, sem sűrű egymásutánban, vagy jelentéktelen okok alapján újításokat eszközölnünk. De hogy mi árt, vagy épít, azt legjobban a szeretet tudja megítélni: s ha eltűrjük azt, hogy ez legyen a vezetőnk, akkor mindenek jó rendben lesznek.”44 Ezek a sorok tökéletes összefoglalását adják annak, hogyan is képzelte el Kálvin az egyház szervezetét. Genfnek szánt gyakorlati célokat szolgáló műve olyan lett, amilyet az adott korban, az adott helyen és adott körülmények között létrehozhatott. Márpedig egy ilyen új, a körülményekhez képest releváns modell kidolgozását nem csinálhatja senki más, mint az, aki az adott körülmények között született és élt, s részese nemzete vagy népcsoportja kultúrájának, amelyből kreativitását, újító meglátásait meríti.45 Ami pedig reánk vonatkozik: A szervezet nem változtathatatlan, hanem a mindenkori társadalmi körülményekhez igazodóan olyanná kell tenni, hogy az előtte álló feladatokat a lehető legnagyobb hatékonysággal meg tudja valósítani. Mindezt azonban magunknak kell kidolgozni. Nem lehet modelleket büntetlenül másolni, anélkül, hogy hamarosan, vagy akár csak egy későbbi időpontban is, be ne bizonyosodna, hogy a modell valamelyik eleme nem felel meg a körülményeknek. Minden modellt át kell alakítani elemeinek a gyakorlatba való átültetése folyamán; nincs 39 40 41 42 43
44 45
Csia Lajos: Örök reformáció Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 1995. 13. és kk Csia Lajos: i.m. 70. Doumergue, Emile: i.m. 92. Lásd erre Béza, Theodor: Kálvin János élete (fordította: Rácz Kálmán) Pápa 1908. Kálvin tényleges városbeli státuszát részletesen értékeli és bemutatja Alister E.McGrath, melyből a következők érdemelnek itt kiemelést: „Ugyanakkor a reformátor maga is ellenőrzés alatt áll. Cselekvési szabadságát politikai feljebbvalói korlátozzák, akik féltékenyen őrzik hatalmukat, s reformtervük – mely magában foglalja a gazdasági és társadalmi befolyásuk megszilárdítását – többnyire túlmutat a reformátorén. A városi tanács és a reformátor kapcsolata tehát érzékeny és bomlékony, s a tényleges hatalom folyamatosan az előbbi kezében van.” McGrath, Alister E.: Kálvin (fordította: Nagy Mónika Zsuzsanna), Osiris Kiadó Budapest, 2001. 99. Institutio IV. 10. 30. Erre a modellalkotási folyamatra hívja fel a figyelmet Segesváry Viktor. Segesváry Viktor: A nyugati civilizáció ezredvégi válságának alapvető problémái. in Tanulmányok, cikkek, beszédek és előadások I. kötet, 1994-2000. Mikes International Hága 2006. 12. 11
KÁLVIN A KORTÁRSUNK? univerzálisan érvényes modell, melyet bárhol és bármikor a világon mindig sikerrel alkalmazni lehetne. Ezt pedig maga Kálvin is így gondolta, és ahogyan fentebb láttuk, így is fogalmazta meg. Nem az ő bűne tehát, hogy 500 év után még vannak, akik dogmaként ragaszkodnak egy más korban, más körülmények között létrehozott, ma már nem hatékony és a célokat nem szolgáló, sok esetben Kálvin elképzeléseivel szöges ellentétben álló modell alkalmazásához. Azt, hogy az egyház korszakváltáshoz érkezett, egyre többen felismerik és hangsúlyozzák. A protestáns egyházak válságjelenségeire, de egyben a kiút lehetőségeire is megoldást kereső és megoldásokat mutató munkák jelentek meg az utóbbi években magyar nyelven és magyar szerzők tollából is.46 E munkák számomra lényeges mondanivalója az, hogy az egyház reformálásához csakis teológiai megalapozással és határozott jövőkép kialakításával foghatunk hozzá. Fazakas Sándor kényszerítő kritériumként jelöli meg a múlt értékelését, az egyház jelen életére nézve szükséges korrekciók elvégzését, a jövendőre tekintő perspektíva felmutatását.47 Ez a teológiai megalapozású jövőkép a mai Magyarországi Református Egyház részéről még nem került megfogalmazásra. Szűcs Ferenc legnagyobb adósságunknak azt tekinti, hogy nem történt meg az általános és sokirányú helyzetfelmérés és ennek ugyancsak többoldalú kiértékelése, nem tisztázódtak az elmúlt években a népegyházhoz tartozásnak az elemi kritériumai sem.48 Ennek ellenére kísérletek történnek az egyház hatékonyabb működését elősegítő jogalkotásra, melyek azonban teológiai megalapozás és határozott jövőkép hiányában kudarcra vannak ítélve. Mit tehet ezek után egy az egyháza jövőjéért felelősséget érző jogász egyháztag? Mást nem, mint hogy hozzáértő kortársai munkássága és személyes tapasztalatai alapján összefoglalja a feladatokat, s javaslatokat tesz a bekövetkezendő korszakváltás előkészítésére, s kortárs teológusain számonkéri a reformátor Kálvint. Mindenekelőtt azonban valóban eldöntendő kérdés, hogy a reformáció kapcsán mely egyházfogalommal dolgozzunk, a teológiailag tételezett, s nem látható egyháznak nevezett kiválasztottak közösségével, egyszerűbben a gyülekezettel, avagy a jogi szervezettségben láthatóvá váló egyházszervezettel. Majd arra a kérdésre is választ kell, hogy adjunk, hogy a reformációnak kell-e érintenie mindkettőt, ha igen, hogyan. A református egyházjogban a látható és nem látható egyház megkülönböztetése azért fontos, mert épp a kálvini reformáció nézetrendszere törölte az igaz egyház ismertető jegyei közül a szervezetet, s hangsúlyozta a látható egyház kizárólag emberi közösség jellegét.49 Teológusaink, sőt korábbi egyházjogászaink sem voltak hajlandók azonban elfogadni ezt a tételt, s sokszor talán indokolatlanul hangsúlyozzák e látható szervezetben Krisztust, Krisztus főségét, Krisztus egyházszervező hatalmát.50 Pedig ez éppen a kálvini ékes és szép rend értelmezés, valamint törvényértelmezés kapcsán szükségtelen és egyben indokolatlan is. A ma egyházát tekintve úgy érzem, sokszor nincs itt másról szó, mint a lelkészek attól való félelmétől, hogy az egyetemes papság helyes értelmezése alapján elvész a lelkészség meghatározó szerepe a földön élő és működő egyházban, a kyriarchiától való félelemről. A predesztináció folytán a kiválasztottak kilétét csak a Kiválasztó ismeri, ez Isten titkai közé tartozik. Kálvin szerint az anyaszentegyházba a Szentírás szerint csakis azok fogadtatnak be, akik az örökbe fogadtatás kegyelménél fogva Istennek a fiai, s a Szentlélek megszentelésénél fogva Krisztusnak az igazi tagjai.51 Ez tehát a nem látható egyház, melynek tagságában csak hitünk szerint reménykedhetünk. Kálvin azonban így folytatja: „Gyakran pedig egyház névvel jelzi a Szentírás a földön szétszórt embereknek azt a sokaságát, amely az egy Istennek és Krisztusnak a tiszteletét vallja, mely a keresztség által avattatik fel a bennök való hitre, mely az úrvacsorában való részesedés által az igaz tudományban és szeretetben való 46
47 48 49 50
51
Néhány, általam fontosnak tartott, s vitára is érdemes alapmű, amely a teológiai megalapozást elősegítheti: Zahrnt, Heinz: Az Isten-kérdés, Budapest, 1997; Fazakas Sándor: „Új egyház felé?” Debrecen, 2000; Douglass, Klaus: Az új reformáció, Budapest, 2002; Huber, Wolfgang: Az egyház a korszakváltás idején, Budapest, 2002; Szűcs Ferenc: Tükör által, Budapest, 2004; Link, Christian: A teremtés teológiája, Nagykőrös 2007. Fazakas Sándor: „Új egyház felé?” Dissertationes Theologicae, Debrecen, 2000. 7. Szűcs Ferenc: Jövőképek, tervek és reménységek. in i.m. 170-171. Így Link, Christian: A teremtés teológiája (fordította: Szabó Csaba) Károlyi Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Kara Nagykőrös, 2007. 59. Kováts J. István így ír: „A gyülekezet egyéni szerveivel kapcsolatban elmondottakból megállapíthatjuk, hogy mind a Szentírás, mind a reformátoraink, mind Hitvallásaink egyértelműleg azt vallják, hogy a lelkipásztorokat és a véneket, vagy presbitereket maga az egyház Feje, Krisztus választja.” Kováts J. István: A református egyházalkotmány alapvető kérdései. A reform-kérdések. Budapest, Bethlen Gábor Irodalmi és Kiadói Részvénytársaság, 1948. 258. Institutio IV.1.7. 12
KÁLVIN A KORTÁRSUNK? egyességről tesz tanúbizonyságot. […] Ebben az egyházban azonban igen sok képmutató van, akiknek semmi egyebük nincs Krisztusból, mint a név, a külszín; igen sok nagyravágyó, fösvény, irígy, rágalmazó és tisztátalan életű van köztük, akik csak ideiglenesen türetnek meg, vagy azért, mivel törvényes ítélettel ezeket rájuk bizonyítani nem lehet, vagy mivel nincs mindig érvényben a fegyelemnek az a szigorúsága, amilyennek lennie kellene. Amint tehát az előttünk láthatatlan és csak Isten szemei által látható egyházban hinnünk kell, azonképpen kötelesek vagyunk figyelni erre a másikra, mely az emberekre való tekintetből neveztetik egyháznak (kiemelés tőlem – Sz.B.), és a vele való egységet ápolni.”52 Tehát a tagság nem azonos, hiszen ez utóbbi nem csak az Isten által üdvösségre kiválasztottakat tartalmazza. Ez adja az alapvető különbséget. Fölösleges tehát elvárni, még csak feltételezni is, hogy ebben a fentebb körülírt közösségben Krisztus az, aki megválasztja a presbitereket és a lelkészt. Erről a közösségről legfeljebb feltételezhetjük egyháztagostul, presbiterestül és lelkészestül, hogy a kiválasztottakhoz, az elhívottakhoz tartozik, de mindannyian tapaszthattuk, hogy sokukban az elhívásnak a legcsekélyebb jele sem mutatkozik.53 Tudomásul kell vennünk, hogy ebben az egyházban Krisztus nem testben van jelen, mint ahogyan Barth is helyesen állapítja meg azt, hogy a keresztyén gyülekezet sem a mennyben, hanem a földön él.54 Mi csak óhajthatjuk, hogy ígéretéhez híven ott van azokkal, akik ketten-hárman az Ő nevében összejönnek (Mt 18,20.). De tudjuk, hogy ennek helyes értelme nem az Ő nevére való puszta hivatkozás, hanem az hogy igazi krisztusi közösség kívántatik meg. Ahol pedig csak a formalizmus, de nem a lényeg érvényesül, miért gondoljuk azt, mi több, miért várjuk el, hogy Krisztus ennek ellenére meghatározó módon megjelenik, s ő fogja ceruzánkat? A szomorú valóság az, hogy ebben az alapvető emberi közösségben nem ő állít jelöltet, sok esetben nem is a presbitérium vagy a választók közössége, hanem kizárólag a szabad akarattal rendelkező bűnös és gyarló ember. Ebbéli hitványságainkba nem illő, nem is tisztességes s nem is keresztyéni Krisztust belevonnunk. Persze, tisztában vagyok a jánosi és krisztusi példázatokkal (Mt. 3,12; 13,24-30.), azzal, hogy hiába keresnék olyan egyházat, amely minden szennytől mentes volna. De a látható egyház éppen ettől emberi és nem isteni. Ha Krisztus választaná a presbitereket, tisztségviselőinket, akkor egy tökéletesen működő, a célok elérésére alkalmas és hatékony testület állna előttünk. Láttuk azonban a magát ma is isteni eredetűnek hirdető római egyházszervezet hová jutott a XV. századra. Ezek persze alapvetően érzelmi megnyilvánulások, s tudom, hogy itt ettől objektívebb és alaposabb érvelés szükséges. Nézzük hát ezeket! Kováts J. István hivatkozott munkájában azt írja, hogy a XVIII. századi felvilágosodással előtérbe nyomuló természetjogi felfogás termelte ki és tette uralkodóvá a XIX. század derekára azt a felfogást, hogy a presbiterek nem Krisztus kiválasztottjai, hanem a gyülekezet, újabb elnevezés szerint: az egyházközség megbízottai55, az egyháztagok képviselői, mely felfogásban szerinte két tévedés is van. Az első az, hogy az egyházi hatalom birtokosa az egész gyülekezet, a másik pedig az, hogy a presbiterek a gyülekezet képviselői.56 Kováts J. István szerint csak a presbitérium kormányoz, s ők nem a gyülekezet megbízottjai, hanem Isten kiválasztottjai. Szerinte az egyházközségi közgyűlést mint az egyházalkotmány alapelveivel ellenkező intézményt – a választások és a legsúlyosabb fegyelmi ítéletek kivételével – mielőbb meg kell szüntetni. Dolgozatom II. részészében igyekeztem bizonyítani, hogy az emberi egyenlőséget biztosító alapjogok és annak pozitív társadalmi következményei éppen a kálvinizmus, mintsem a felvilágosodás eszmerendszerének termékei. A krisztushívők később még bizonyítandó egyenlősége Isten szuverenitása alatt – amely kizárja a népszuverenitás felvilágosodás által értelmezett érvényesülését – eredményezi azt, hogy a látható egyházban mindenki maga szolgáltatva lelki áldozatát azonos jogokkal vehet részt az ő felelősségvállalása folytán létrejövő és általa is alkotott szervezet működtetésében a közös célok elérése és a közös feladatok megvalósítása érdekében. E szervezetnek pedig a többi krisztushívővel egyenrangú, s nem lelkész mivolta folytán nem másodrangú alkotóeleme is egyben. 52 53 54 55 56
Institutio IV.1.7. Szabó Dezső: A magyar protestantizmus problémái Genius kiadás én. (1926) Barth, Karl: Die christliche Gemeinde im Wechsel der Staatsordnungen. Vortrag, gehalten is Sárospatak und Budapest im März 1948. In: Evengelische Theologie 1/1948-49. 1-15. Idézi Fazakas Sándor: i.m. 158. És itt nyilvánvalóan a népszuverenitásra gondol mint analógiára. Kováts J. István i.m. 261., Fazakas Sándor: „Új egyház felé?” Dissertationes Theologicae 4. Debrecen 2000. 139. A gyülekezet és az egyházközség következetes elkülönítése éppen a látható és a nem látható egyház megkülönböztetéséhez igazodik. A gyülekezet a nem látható egyház közösségét, az egyházközség pedig a látható egyház megjelenési formáját jelöli következetes terminológia használata esetén. 13
KÁLVIN A KORTÁRSUNK? De nézzük Kováts J. érveit! A választások miatt a közgyűlés nála is fenntartandó intézmény. De vajon milyen alapon, ha erre nincsen hatalma, ha erre sem Isten, sem ember nem hatalmazta fel? Vagy mégis? Nos, ha Kováts J. megszüntetni kívánta a közgyűlést, valakit tennie kellett a lelkészeket és presbitereket megválasztó közgyűlés helyébe. Ezt vagy genfi mintára a polgári kormányzatra, vagy a korai magyar példára hivatkozva a lelkészekre bízhatta volna. A kálvini szervezési elvek alapján azonban egyik sem volt igazából védhető. Maradt tehát a közgyűlés. A választás aktusa viszont hatalomgyakorlás. Ha pedig ezen közösség választottjai választják a felsőbb „hatóságok” tagjait, akkor ez meghatározó hatalomgyakorlás is egyben. Ellenkező esetben hiányozna ugyanis a megválasztottak legitimitása. Hatalmat pedig az gyakorolhat, akinek joga és lehetősége van arra, emberi intézményről lévén szó annak alapján, hogy egy törvény, a Magyarországi Református Egyház választójogi törvénye erre felhatalmazást ad. Az egyházközségi közgyűlés tehát azért választ, mert joga van ezt megtenni, s ezt a jogát számára törvény biztosítja. S amint tapasztaljuk, él is ezzel a jogával, tehát ezt a jogát mindenki más tiszteletben tartja. Ez pedig azt jelenti, hogy az egyháztagok összességének autoritásigénye van, s ezt az igényét el is ismerik. Mint minden emberi autoritásnak, az egyháznak és benne az egyházközségnek is legitimálni kell autoritását, azaz erkölcsi érvekkel ésszerűen igazolnia kell azt. Melyek ezek az ésszerűen igazolható érvek egy református egyházközség esetében? A választ két oldalról kell keresnünk. Az első a már részletesen vázolt isteni abszolút szuverenitás, a másik az ebből következő, az egyháztagokra mint Isten előtt egyenlő és egyenrangú személyekre származtatott felhatalmazás, amely a református egyházalkotmány alapelveiben, jelesül az egyetemes papság elvében fogalmazódott meg. És ha már Kálvint keresem ebben az egyházban, térjünk vissza ismét Kálvinhoz. Kálvin az Isten gondviseléséről szólva így ír: „Isten bizonyára mindenhatóságot kíván a maga számára, s azt akarja, hogy mi is azt tulajdonítsunk neki és pedig nem oly üres, tétlen és majdnem öntudatlan mindenhatóságot, […] hanem éber, hatékony, munkás, állandó cselekvéssel elfoglalt mindenhatóságot;…olyat, amely az egyes és részleges mozdulatokra is irányul; [...] míg gondviselésével az eget és a földet igazgatja, mindent úgy kormányoz, hogy tudta s akarata nélkül semmi sem történhetik.”57 Amennyiben mi is ugyanezt hisszük és elfogadjuk (tehát hitvalló egyházban élünk), nem kell mindenhová Krisztust biztonsági őrként odaállítani. Az egyházban biztosítandó ékes és szép rendről (1Kor 14,40.) szólva Kálvin hangsúlyozza, hogy „minden emberi társaságban kell lenni valami rendtartásnak, amely képes a közbékét táplálni és az egyetértést fenntartani. […] egy szervezet sem elég erős, ha nem alapszik határozott törvényeken; […] Mert amit Pál apostol kíván […] csak úgy lehet megtartani, ha bizonyos rendszabályoknak, mintegy kötelékeknek felállításával maga a rend és ékesség tartóssá válik. Csak arra kell ügyelni ezekben a szabályokban, hogy azokat az üdvösségre szükséges dolgoknak ne tartsuk és így a lelkiismereteket a vallás által bilincsbe ne verjük; vagy ahogy Istennek a tiszteletére ne használjuk őket és így kegyességet azokba ne helyezzünk.”58 E törvények természetét illetően a már hivatkozottak szerint Kálvin azokat tartja csak helyeselhetőnek, amelyek Isten tekintélyén alapulnak, részben pedig a Szentírásból vannak elvonva, és így teljesen isteniek.59 Amikor tehát az egyház alkotmányát (annak strukturális és szabályrendszer értelmében is) megalkotjuk az ékes és szép rend biztosítása érdekében, szem előtt kell tartanuk az általunk alkotott törvények eme természetét, s bíznunk kell abban, hogy mindez Isten akarata szerint megy végbe. Ha pedig ez így történik, semmi sem veszélyeztetheti Krisztus láthatatlan jelenlétét, s meghatározó szerepét. Tudjuk, de el is kell, hogy fogadjuk: ezt az egyházat és működésének szabályait emberek alkotják, emberek vezetik, ezért nem tökéletes. A szervezet az emberi társadalommal változik, benne a társadalom ellentmondásai is megjelennek, emberi érdekekkel és értékekkel, nem ritkán értéktelenségekkel. Ekként emberi akaratok és emberi tevékenységek révén alakul, változik jó avagy rossz irányba. De célja az örök (a nem látható) Egyház céljainak megvalósítása, tehát a benne működő hatalom Krisztus és az Ige hatalma, ha a benne munkálkodó közösség nem csak morális, hanem bűnbocsánatból élő és azt hirdető közösség is. A kérdés ezt követően az, hogy Isten kire bízza a struktúra és az annak működési kereteit biztosító normarendszer megalkotását: valamennyi egyháztagra, avagy csak meghatározott egyháztagokra. A katolikus egyházban ez csak a felszenteltek privilégiuma. Kálvin egyházában mindez szoros együttműködésben a városi döntéshozó testületekkel együtt történt. Ezek az egyházszervezeten kívüli, de jogalkotásra felhatalmazott testületek választottak az egyházi fegyelem fenntartására a lelkészek mellé presbitereket, akikkel Kálvin a városi hatóságoktól függetlenül kívánta az egyházat kormányozni. Mint 57 58 59
Institutio I.16.3. Institutio IV.10.27. Institutio IV.10.30. 14
KÁLVIN A KORTÁRSUNK? tudjuk azonban ez nem valósult meg maradéktalanul. Sem Kálvin Genfében, sem a reformáció terjedése során Magyarországon az egyház tagjainak társadalmi státusza nem volt egyenlő, s a világi hatalom és az egyház viszonya is más volt. Nem voltak azonos státuszban Genf polgárai, s nem voltak azonos státuszban a magyarság nemesei és jobbágyai. Kiemelendő a nemzetért és a református egyházért igen sokat tett I. Rákóczi György erdélyi fejedelem presbitériumellenes nyilatkozata: „Én kivált azért idegenkedem a presbitériumtól, mert e szerint a paraszt ítélné a nemes embert.”60 Ilyen társadalmi körülmények között az egyetemes papság értelmezése nem lehetett azonos a maival. Ma ugyanis a minden embert egyenlően megillető emberi jogok alapján az egyháztagok számára nehezen lenne indokolható bármiféle különbségtétel, bárkinek az arisztokráciához, bárkinek a tömegekhez sorolása által. De szükségtelen is, hiszen Isten előtt egyenlők vagyunk. A nagy parancsolatok (Mt. 22, 37. és 39.) így szólnak: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből! Szeresd felebarátodat, mint magadat! A felebaráthoz való viszonyunk az előző vertikális irányultság mellett horizontális, azonos státuszú, Isten előtt egyenlő, Isten által egyenlően szeretett és egyenlően fontos egyedek közötti, tehát mellérendelt kapcsolat. Embertársamat, testvéremet (a családban velem azonosan szeretett, azonos státuszú családtagot) a Krisztusban szeretnem kell, vele egyenrangú vagyok, érte felelősséggel tartozom, vele jóban és rosszban szolidaritást kell vállalnom, mert erre kötelez engem az első parancsolat. Ha elvárom, hogy Isten szeressen engem, tehát én számára minden bűnöm mellett értékes vagyok, én sem tagadhatom meg szeretetemet a másik ember iránt.61 Ezért állítom tehát azt, hogy aki ma még komolyan felveti az egyházi törvényeink alapján szavazati joggal felruházott egyháztagok összességét kitevő testület egyházjogi döntéshozó hatalmi státuszának kérdését, vagy más oldalról közelítve a demokrácia vagy krisztokrácia kérdését, az nem Krisztus vagy Isten jelenlétének hiányát félti e testületből, hanem a hajdanvolt, de mára már tarthatatlanná vált lelkészi előjogoknak a megszűnése fölött búslakodik. De megint csak Kálvinhoz visszatérve, nézzük meg mit mond Kálvin a hierarchia és a kyriarchia veszélyéről. A 2Pt 2,1 így szól: „De voltak a nép körében hamis próféták is, mint ahogyan közöttetek is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekségeket fognak közétek becsempészni.” Kálvin hivatkozva a 2Pt 2,1-re azt mondja: „Látod-e hát, hogy nem azt mondja, hogy a nép részéről fenyeget veszedelem, hanem azok részéről, akik a doktorok és a pásztorok neve alatt fitogtatják magukat? Azután hányszor megmondották Krisztus és az apostolok, hogy a pásztorok részéről fenyegetik majd az egyházat a legnagyobb veszedelmek? Sőt, Pál apostol nyíltan kijelenti (2Thess 2,4.), hogy nem máshol, hanem Isten templomában fog ülni az Antikrisztus.”62 Máshol: „Ezért semmiképpen sem kell elfogadnunk azt, hogy a papok gyülekezetében áll fenn az egyház…”63 Mindezekre is tekintettel nem lelkész egyháztagként, reményem szerint a Krisztus-test tagjaként szemléletváltásra kérem és hívom fel valamennyi, köztük lelkész testvéreimet is. Elsőként ugyanis ebben látom a nem látható egyházunk folyamatos reformációjának ma aktuális feladatát. „Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek” (1Kor 9,19.). Pál apostol itteni megfogalmazása szerint bár szabad, de másokért él, másokért válik „mindenki” szolgájává. Pál tehát másokért él, dolgozik, prédikál. Kérdésünk a mai viszonyok között: Két évezred múltán maradéktalanul helytálló-e a „másokért élni” példája és programja, vagy ez pontosításra, kiegészítésre szorul. A nagy parancsolatból eredő vertikális és horizontális viszonyrendszert a látható, az ember által alkotott, jogilag szervezett egyházban, ahol a szervezet működtetése, igazgatása érdekében szükségképpen ki kell alakítani függelmi rendszereket is, de soha nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy semmi nem történhet az egyházban valaki ellen, csak valakiért. Ebben a tekintetben Pál példázata helytálló és követendő.
60 61
62 63
Közli: Medgyesi Pál: Dialogus Politico-ecclesiasticus, Bártfa 1650. Ezt erősítette meg bennünk az Európai Egyházak Konferenciájának 2003. június 25. és július 2. között a norvégiai Trondheimben megtartott 12. Nagygyűlésén Kenneth D. Kaunda „Mindannyian egyek vagyunk, egy Istennek – a mi Teremtőnknek – a gyermekei” című vitaindító beszéde, melynek során igen részletesen kifejtette, hogy „a felebarát, ahogyan Krisztus megmutatta nekünk nem csak az, aki természetes módon hasonlít hozzánk. Nem ilyen egyszerű a találkozás olyan felebaráttal, aki a miénktől idegen nyelvet beszél. Felebarátunk az is, aki másik fajhoz vagy etnikumhoz tartozik. Felebarátunk az is, akinek más a bőrszíne. A felebarát lehet nő vagy férfi. A felebarátunknak lehetnek fogyatékosságai. Az a szegény ember, ő is felebarátunk. Igen, az a másik, aki más hiten van, Krisztus szerint ő is a felebarátunk.” A beszéd magyar fordítása megjelent: Theológiai Szemle 1/2004. 41-45. Institutio IV. 9.4. Institutio IV. 9.7. 15
KÁLVIN A KORTÁRSUNK? Az Egyházat mint élő kövek, Jézus Krisztus mint sarokkő mellé építkezve, a hívő keresztyének alkotják (1Pt 2,4-5). A választott nemzetség királyi papság is egyben, mert a megszólítottak valamennyien az egyházban lelki áldozatot mutatnak be. Az egyetemes papság elvének teológiai alapját a Szentírás több eleméből is levezethetjük. Így: „Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által. Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pt 2,5 és 9.) Az újjászületett hívőknek mint élő köveknek kell beilleszkedniük Krisztus templomába (egyházába), melyből létrejön Isten lelki háza, az Egyház. A megszólítottak pedig ezáltal papi feladatot kaptak lelki áldozatok bemutatására. A katolikus teológia szerint a feladatok eltérőek, s ezért eltérő az egyes egyháztagok státusza és ebből eredő felelőssége is. A katolikus egyházban ezért különül el a papi rend, a felszenteltek közössége a laikus egyháztagoktól. A kálvini egyházban hiányzik ez az elkülönülés, nálunk valamennyi keresztyén egyenlő. Ezt az üzenetet számunkra a Mt 23,8–12, továbbá Mk 10,35–45. közvetíti: „Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” Egyenlő azért is, mert Krisztus a hatalmat nem az egyház egy részének, Péternek és az apostoloknak, hanem a gyülekezetnek adta. Az, hogy az egyházban mindenki egyenlő azt jelenti, hogy a gyülekezet egyik tagja sem közbenjáró Istennél (1Tim 2,5), a tisztségviselők (lelkészi, nem lelkészi) nem urai a gyülekezetnek, nem is alkalmazottjai, de szolgái (Lk 22,26-27. Mk 10,43-45. és 1Pt 5,2-3.). Az egyházunkban ma már vitathatóvá tehető és teendő az a nézet, mely szerint a lelkész csak Isten (Krisztus) szolgája, de nem a gyülekezeté, a közösségé. „Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkának sáfárait.” (1Kor 4,1.) Ez igaz minden keresztyénre, de a tisztségviselőkre más szabályok is érvényesek: „Ki az közületek, aki ezt mondja szolgájának, amikor az szántás és legeltetés után megjön a mezőről: Jöjj ide hamar, és ülj az asztalhoz! Nem azt mondja-e inkább neki: Készíts nekem valami vacsorára valót, övezd fel magadat, és szolgálj fel nekem, míg eszem és iszom, te majd azután egyél és igyál!? Vajon megköszöni-e annak a szolgának, hogy teljesítette, amit parancsolt neki? Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.” (Lk 17,7) Jézus azonban így folytatja: ”Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál. Mert ki a nagyobb? Az, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? Ugye az, aki az asztalnál ül? Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál.” (Lk 22, 26) Kié tehát a kormányzati hatalom? A kormányzati hatalom a gyülekezeté, az egyháztagok összességéé. Nem egy emberé, nem a pápáé, nem az apostolok utódaié, s nem a lelkészeké, hanem a gyülekezeté. Ez következik az egyháztagok egyenlőségéből, a kulcsok hatalmának református értelmezéséből (Mt 18,18.), Krisztus rendeléséből (Mt 18,19-20). Amennyiben tehát az egyháztagok Isten Egyházának egyaránt fontos és egyenlő építőkövei, akik a kulcsok hatalmát és az ezzel járó feladatokat is együttesen kapták, akik Megváltójuktól azt az ígéretet kapták, hogy ha legalább ketten az Ő nevében összejönnek, Ő ott lesz közöttük, akkor az egyházért végzett munkát mindenki el kell, hogy lássa, természetesen a maga képességei és hivatása szerint. De mindenkié, s nem pedig egyesek privilégiuma ez a feladat. A feladat mikéntje pedig nem rangsorol. Mert ahogyan az építkezések során is az alap, illetve a szegletkő a meghatározó, a többinek nincs kiemelt, hanem csak egyaránt szükséges és fontos szerepe. Státuszbeli szerepe csak az, hogy ha hiányzik az egészből, az épület a hiánya helyén meggyengül. A következő kérdésünk az, hogy mi a szolgálat alapja? Ha a szolgálat alapja nem a katolikus teológia szerinti isteni jog (ius divinum), akkor az nem lehet más, csak a gyülekezet felhatalmazása. Ezért bárki (lelkész, nem lelkész) csak a gyülekezet felhatalmazása alapján jogosult a közösség (nota bene Krisztussal közösség) számára egyházi szolgálatot végezni. A tisztségviselők a fő szabály szerint választással szerzik megbízatásukat. Megválasztásukkal nem a méltóság nő, hanem csupán a felelősségük (Lk 12,48.). Az egyetemes papság elvének egyházkormányzati következménye, hogy a püspökök, a római katolikus egyház hierarchikus rendjétől eltérően, nem rendelkeznek isteni jogon alapuló teljes kormányzati hatalommal, ugyanis a püspökök, ellentétben a római katolikus pápával és a megyéspüspökökkel, nem Péter és a többi apostol utódai. Emiatt nem isteni jogon, hanem a nem kezdetektől és nem folyamatosan fennálló hagyományokra épülő, az egyház maga alkotta jogára (ius humanum ecclesiasticum) alapítottan „örökölték” a kormányzati feladataikat. Amennyiben azonban az egyetemes papság elvének kimondásával és elfogadásával elvetjük a pápa és a megyéspüspökök isteni jogon alapuló, kiemelkedő hatalmát az egyház 16
KÁLVIN A KORTÁRSUNK? kormányzatában, akkor a református egyház püspökei nem igényelhetik alanyi jogon és „bibliai alapon” a kormányzati hatalmuk teljességét.64 Hangsúlyozni kell, hogy a felhatalmazás és a szolgálat, továbbá az annak ellátásáért fennálló felelősség terheli és egyformán terheli a lelkészi és nem lelkészi egyháztagot. Ha ez az egyházi törvényeinkben nem jelenik meg ilyen határozott formában, az a törvényeink hiányossága, azaz emberi mulasztás csupán. A lelkészség pusztán azon az alapon, hogy a lelkészi felelősség szerepel kidolgozottabban a törvénykönyvben, nem hivatkozhat nagyobb felelősségre, s ebből következően a döntésekben, vezetésben nem igényelhet többletjogosítványokat. Miután tisztáztuk, hogy az így felálló látható egyházban kik és milyen felelősség alapján kell, hogy szolgáljanak Istennek és egymásnak, itt és most vázlatosan tekintsük át a XXI. század kezdetén a már hivatkozott helyzetre aktualizált feladatokat. Az első és a legfontosabb feladat, hogy az egyház az elfogadott hitvallásai alapján a XXI. század embere számára határozza meg önmagát a jelenlegi viszonyok között, s határozzon meg világos jövőképet a maga számára. Jelölje ki az oda vezető utat, majd hívja el erre az útra a Krisztusban hívőket. Így határozza el, hogy a hitvalló keresztyének egyháza akar-e lenni, azoké a keresztyéneké, akik önként vállalják testvéreikkel a közösséget, és értük tenni is akarnak. Hitvallását újragondolva meg kell határozni a közösségnek a tagjaihoz való viszonyát is, mert ez a jelenlegi hitvallásainkból hiányzik. Ha ez a jövőkép meghatározása és az út kijelölése megtörtént, megtervezhető és létrehozható közös összefogással az a közlekedési eszköz, amelyen eljuthatunk a célunkig. Addig azonban, míg ez nem történik meg, csak egy helyben toporgunk, sarat dagasztunk, előre nem juthatunk, mert az előrehaladásban nem segítjük, hanem hátráltatjuk egymást. Ez tehát a stratégiai feladat. A konkrét, egymásra épülő és folyamatában megvalósítandó operatív feladatokat ennek ismeretében kell meghatározni, s ez legyen zsinórmértéke a tervszerű és rendszerbe foglalt jogalkotásnak is. Ezeknek a kérdéseknek az eldöntése nélkül nincs mire építeni a lelkészek jogállásáról szóló tervezett törvényünket. Csak a jövő egyházának jellege ismeretében rendezhető ugyanis a lelkész és a gyülekezet viszonya. Ugyancsak ez fogja alapjaiban meghatározni a missziói feladatok mikéntjét, területeit, csomópontjait. Más a misszió feladata egy népegyházban, s más a hitet megvallók és azt gyakorlók közösségében. Az úton haladva megvalósítandó feladatok65 során az egyháznak reagálni kell a hit elvesztésére. Újraértelmezni, és újra értelmezhetővé, megérthetővé, elfogadhatóvá kell tenni a hitet a ma embere számára. Ezért hitvallásaink szövege korszerűsítendő, azokat érthetőbbé, „fogyaszthatóvá” kell tenni. Törekednünk kell arra, hogy újra megismertessük az egyháztagsággal a hitből fakadó szabadság kálvini koncepciójának lényegét és hasznosságát. A potenciális egyháztagokkal meg kell ismertetni, hogy a reformátusság a „szabadság vallása” a vallásos gondolkodásban. Meg kell újítani az istentisztelet formáit, bevonni a tagságot, újra és újra megélhető „közös élménnyé” tenni a Krisztussal és Krisztusban meglévő egységet. Meg kell világítani a szabadság felelős gyakorlásának szükségességét, új szerepet vállalni és tevékenyen részt venni a társadalom életében (a második parancsolat fontosságának hangsúlyozása a szolidaritás visszaállításának érdekében). Hangsúlyosabb szerepet kell vállalni a civil kezdeményezésekben, a politikában.66 Ennek során nem az egyháznak kell politizálni, mert erre egyébként sem sok tere maradt, de tagjait a közéleti szerepvállalásra kell ösztönözni. Fontos feladat az egyház intermediáris szerepének megértetése, elfogadtatása mind az állam, mind a társadalom részéről, és e szerepének következetes végigvitele. Újra kell értelmezni az egyháztagság lényegét, megfogalmazni és nyilvánvaló tenni azt, hogy nem csak az egyénnek van szüksége az egyház nyújtotta közösségre, hanem e közösség sem létezhet cselekvő egyháztagság nélkül. A pásztor és az engedelmes nyáj képlete a XXI. század embere számára már nem feltétlenül perspektíva az egyetemes papságot hirdető reformált földi egyházszervezetben. Az egyházat újra a közösségre, a gyülekezetre kell építeni az állami gondoskodás kényelme helyett, ami együtt jár a gazdasági önállóság megteremtésével. Fontos feladatként jelentkezik az egyház szervezetének korszerűsítése, a célok és feladatok által meghatározott hatékony struktúra kialakítása, a hivatástudat, 64 65 66
Szathmáry Béla: Gondolatok egy törvénytervezet kapcsán. Református Egyház, 1998. 1. 22-23. Vitairat Hegedűs Loránt: A református egyház bírósági törvényéről. Református Egyház, 1997. 11. számban megjelent téziseiről Huber, Wolfgang: Az egyház korszakváltás idején. Kálvin Kiadó Budapest, 2002. művére is figyelemmel csoportosítom a feladatokat. Lásd Kuyper, Abraham: A kálvinizmus politikai jelentősége. Holland-Magyar Református Bizottság Budapest, 1923. és Colijn, Henrik: A kálvinizmus és a politika. Kálvin Szövetség Budapest, 1926. 17
KÁLVIN A KORTÁRSUNK? hivatásközpontúság, átláthatóság, finanszírozhatóság, a hirdetett egyházalkotmányi alapelvek nem csak formális, hanem tartalmi érvényesítése. A lelkészképzés megújítása, új oktatási szerkezet, „szakmunkásképzés” és erre épülő tudósképzés, lifelong learning, a nem lelkészi egyháztagság képzése és továbbképzése. A feladatok felsorolása nem teljes, de jól mutatja, hogy mily szerteágazó, hányféle szakértelmet kívánó és valamennyi egyháztag részvételét, mégpedig aktív, közreműködő részvételét igénylő követelményekről van szó. Nézzük meg, hogy milyen a jelenlegi helyzetünk, mire lehetünk ennek alapján képesek, azaz állítsunk fel egyfajta diagnózist egyházunk, s benne egyháztagságunk jelenlegi helyzetéről. A Magyarországi Református Egyházban sok esetben előfordul, hogy a nem lelkész egyháztagoknak nincs gyakorlati szerepe, hallgatásra vannak ítélve. Az egyházalkotmányi alapelvek nem mindig érvényesülnek. Az egyháztagoknak sokszor nincs valós döntési lehetőségük, mert nincs felelősségteljes feladatuk. Ennek pedig az a következménye, hogy ha nincs felelősség, nincs felelősségtudat sem. Ha nincs beleszólási lehetőség a döntésekbe elvész az egyháztagok, tisztségviselők kreativitása, nem érzik sajátjuknak az egyházszervezet céljait, nem azonosulnak a feladattal, érdekeiket nem rendelik alá az egyház érdekeinek. Ha pedig mégis tenni akarnak valamit, elmennek oda, ahol fontosak, vagy ahol elhitetik velük, hogy fontos részei a nagy egésznek. Ezt a jelenséget a különféle kisegyházak taglétszámának folyamatos gyarapodása által tapasztalhatjuk. Ezáltal pedig elveszítjük az egyházunk életét jelentő alkotó energiát. Mi következik mindezekből? Az egyház feladatait teológiai megalapozással, teológiai célkitűzéssel, de gyülekezeti, presbitériumi, lelkipásztori konszenzussal, párbeszédben és közös útkeresésben együtt kell megvalósítani. Szemléletváltás kell: Nem elsősorban a másokért élő, hanem a másokkal együtt élő egyházat kell megvalósítanunk!67 Pál példázatát ki kell tehát egészítenünk: a másokért és másokkal együtt élő egyházért kell dolgoznunk, a közös felelősséget kell hangsúlyoznunk. A szemléletváltás lényege az, hogy lelkészeinkkel elhitessük, az egyháztag nem csak szükséges, de fontos tagja is az egyháznak. Felnőtt ember, aki képes felnőttként és felelősen dolgozni az egyházáért. Csak velünk együtt valósíthatók meg az egyház céljai és ezzel kapcsolatos feladatai. Ez kell, hogy meghatározza számunka a reformáció fő irányát. A feladatok megoldása során több kitörési pont is kínálkozik számunkra. Az első kitörési pont olyan szervezet létrehozása, amely az egyháztagok aktív közreműködésére épít, meghatározza a lelkészek és nem lelkészek feladatait, szervezeti struktúrája és működési szabályai által gondoskodik a hatáskörelvonás tilalmáról, a nem lelkészi egyháztagot is felelőssé teszi kötelezettsége ellátásáért. A második kitörési pont az egyházunkban működő és működtethető csoportok szerepének felértékelése, e tevékenység keresztyén értékekkel való megtöltése. Alapvetően a családok lelki és vallási közösségének megteremtése és megtartása, a gyermekekkel való következetes és folyamatos foglalkozás legyen a meghatározó, mely elkíséri őket a saját család megalapításáig. A nők (feleség, anya, nagymama) szerepének felértékelése kell, hogy legyen a célunk az imádkozni tanítástól a családi-egyházi ünnepek megszervezéséig. Érjük el, hogy az ünnepen ne a tízfogásos ebéd legyen a fontos! Megvalósítandó az azonos érdeklődésű egyháztagok csoporttá szervezése pl. kulturális, hobbi-tevékenységek esetében, majd a csoportok összekapcsolása, a gyülekezet csoportként való kezelése, a korszerű csoportdinamika eszköztárának alkalmazása. A harmadik kitörési pont a bibliai alapon meghatározott célhoz és jövőképhez igazított missziói terv elkészítése. El kell végre dönteni, mert a missziói feladatok csak annek alapján pontosíthatók, hogy népegyházat vagy hitvalló egyházat akarunk-e megvalósítani. A feladatokból egyértelműen következik, de a társadalmi körülmények sem hagynak számunkra más lehetőséget, mint a hitvalló egyház irányába történő elmozdulást. Ezért korszerű szervezéselméleti alapokon, a hivatásos résztvevők állandó képzésével, továbbképzésével, a lelkészek szakmai továbbképzésével, a presbiterek, gyülekezeti munkások alap- és továbbképzésével, a teológiák oktatásának korszerűsítésével elsősorban a gyülekezetépítésben jól működni képes szakmunkás-, másodsorban elméleti szakemberképzést kell megvalósítanunk. Erre a jelenlegi mester- és doktori képzés adta fokozatbeli különbség jó lehetőségéként kínálkozik. Tehetséggondozás szükséges minden szakterületen az óvodától kezdve az egyetemekig. Tudjunk a tehetségeinkről, segítsük kiteljesedni azt és tegyük őket lojálissá egyházunk iránt. Eszközeink lehetnek az ösztöndíjak, majd az 67
Szűcs Ferenc: Jövőképek, tervek és reménységek, Théma, 2001. évi 2-3. szám 18
KÁLVIN A KORTÁRSUNK? életpálya saját intézményeinkben való elhelyezéssel. De ha nem is egyházi intézményben fog dolgozni, lojalitása folytán mindig tudja azt, hogy tehetségét és lehetőségét Kinek és kiknek köszönheti. A negyedik kitörési pont a terv megvalósításának előkészítése, megismertetése, megértetése, elfogadtatása. Ennek eszköze lehet a református média szerepének erősítése, tartalmas és érdekes hetilap, amely segít a mindennapi élet megértésében, amely magyaráz és kommentál a keresztyén etikának megfelelően, hogy ellensúlyozható legyen a bulvársajtó és a kereskedelmi média agymosó tevékenysége. Legyenek a gyülekezeti és közösségi életet vonzóvá tevő rádió és televízió műsorok. Fontos és egyre nagyobb érőfeszítést kívánó feladat a fiatalok érdeklődését vonzó elektronikus média, aktuális és érdekes honlap fenntartása, elektronikus postai (e-mail) hírszolgálat az egyház érdeklődésre számot tartó központi és helyi eseményeiről. Mindezek után a kérdés: A gyakorlati tennivalók megvalósítása során kikre számítunk, kikre számíthatunk? Számítunk természetesen az egyházi tisztségviselőkre, lelkészekre és nem lelkész egyháztagokra, az egyházi civil szervezetek (pl. nőszövetség) tagjaira, a nem tisztségviselő, de saját munkaterületükön alkotó emberekre, a templomba járó egyháztagokra, a templomba nem járó egyháztagokra. Fordítsunk külön figyelmet a presbiterekre. A presbitérium a gyülekezet lelki és anyagi életének irányítója. Mindkét összetevő egyenlően fontos, mindkét területen vár rájuk feladat. A presbiterek helyzete ma azonban eltérő. Vannak, akik feladatot kérnek és kapnak, vannak, akik feladatot kérnek, de nem kapnak, és sajnos vannak szép számmal olyanok is, akik feladatot nem kérnek és nem is kapnak. Sok múlik a kiválasztásukon. A presbitereket az ellátandó feladatokra válasszuk! Azt válasszuk, aki dolgozni akar és tud is. Aki nem tud már dolgozni vagy nem akar, azt léptessük vissza! A presbiter ne a lelkész kiszolgálója, hanem a gyülekezet szolgája legyen, tehát nem bólogatójánosok kellenek. Persze sok lelkész számára a hozzáértő, véleményét nyilvánító presbiter terhet jelent, hiszen ötletei, javaslatai nem feltétlenül egyeznek az övével. De mi az egyház reformjában az alkotó emberre, az alkotó egyháztagra számítunk, azért rá, mert rájuk van szükségünk. A lelkészt pedig a képzése, továbbképzése során meg kell tanítani, fel kell készíteni a brainstorming-ok kezelésére. Mert milyen az alkotó ember ma? Vállalja és nem csak elfogadja a reá bízott feladatot. Vállalja a felelősséget is a megvalósításáért. Igényli munkája eredményének elismerését és megbecsülését. Tekintélyként csak a szakmai alkalmasságot és nem a beosztást tiszteli. Észreveszi és elutasítja a szakmai alkalmatlanságot. Az alkotó ember gondolkodik. Az alkotó embernek ötletei vannak. Az alkotó ember észreveszi, hogy van-e értelme munkájának. Az alkotó ember megkeresi képességei kiteljesedésének területeit, ha megtalálja, rendelkezésre bocsátja tudását, munkáját, energiáját. Ha nem találja meg, továbbáll, s mi ezt nem akarhatjuk. Mit kell tenni, hogy bekapcsolódjanak a közös munkába? Fontossá kell tenni őket, tehát be kell őket vonni érdemben is a döntéshozatalba, ennek során mindenki véleménye fontos. Felelős feladattal kell őket megbízni, nincs kis feladat, minden feladat fontos, de a feladatokat rangsorolni kell, rövid-, közép- és hosszú távú feladatokat kell, hogy meghatározzunk. Az egyes emberre azt a feladatot kell bízni, amihez ő ért. A feladatok teljesítését számon kell kérni, a jó teljesítést jutalmazni kell. Ez történhet dicsérettel négyszemközt, a gyülekezet közössége előtt, történhet címek adományozásával (pl. tiszteletbeli presbiter, örökös presbiter), anyagi jellegű jutalmazással. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy egyháztagjainkból közösséget formáljunk. A cél az, hogy mindenki érezze magát fontosnak, az egész fontos részének. Kétségek nélkül azonosuljon az egyházszervezet feladatával: az egyháztagokat az üdvösséget eredményező útra vezetni. Amikor pedig hozzálátunk e sokrétű feladat megvalósításához, ne azt vegyük számba, hogy mit, miért nem lehet megtenni, hanem mérjük fel lehetőségeinket, s látszattevékenységek helyett lassú, megfontolt, de határozott lépésekkel induljunk el a kitűzött irányba. Biztosak lehetünk benne, hogy e célok érdekében Isten velünk lesz, s ha Kálvin eltökéltségét, hivatástudatát és kitartását is magunkénak érezzük, azaz mindazt, ami Kálvinnál kor és társadalmi különbségekre tekintet nélkül érték magunkénak vallunk, őt etekintetben kortársunkként tekintjük, a siker sem maradhat el.
19
