Kalandozás az Alpokban Mivel a hegyek rajongója vagyok, és korábban még nem voltam magashegyek közt kerékpártúrázni, idén az Alpokra, azon belül Ausztriára és Olaszországra esett a választás. Igazából nem is én találtam ki, az ötlet egyik egyetemista cimborámtól, Bélától jött, méghozzá alig egy héttel indulás előtt . Persze én gondolkodás nélkül belementem, nagyon bejött az ötlet, meg lévén nyári szünet, időm is volt bőven. Mást nem is hívtam, gondoltam jók leszünk így ketten, meg már amúgy is késő lett volna másokkal szervezkedni. Nem sokat készülődtünk a túrára, mindketten összecsomagoltunk magunknak, megbeszéltük mikor, honnan induljunk, de nem bonyolítottuk túl a dolgot, lazán vettük. Lévén szegény egyetemisták, egy fillért se terveztünk kiadni szállásra, nemhogy kísérőautóra meg egyéb luxusra. Így maradt az egyszerű, nomád életmód vadkempingezéssel, meg persze kiélveztük külföldi ismerőseink vendégszeretetét. Magyarországon nem akartunk sokat tekerni, ezért Keszthelyig vonatoztunk, itthon úgyis olcsó a vonat. Indításnak a Zalai dombság kedvező terep volt, épp kellemesen elfáradtunk tőle, majd átkelve a szlovén határon, a Mura völgyében sík terepen folytattuk utunkat. Szlovéniába átérve valahogy furcsa volt tekerni. Nyugodtabban, felszabadultabban suhantunk, később rá is jöttünk, miért. Itt emberszámba vesznek minket, nem szorítanak le az útról, és ahol nem szabad közlekednünk, ott az út mellett ki van építve az autópálya minőségű kerékpárút! Így már élmény bringázni . Szálláshelynek egy szimpatikus búzaföldet választottunk két kisfalu között. Mivel ez volt az első nap, hogy vadkempingeztünk, nem sikerült épp tökéletes helyet választani: egy frissen learatott búzaföldön aludtunk, ahol kicsit egyenetlen volt a talaj, ráadásul a közeli templom harangja folyton felébresztett minket. Úgy beszéltük, követhetnénk a Mura folyót egészen a forrásáig, ami a Magas Tauernben található, Ausztria szívében. A folyó mentén kiváló kerékpárút visz a forrástól egész a határig, Bad Radkersburgig. Ez príma útnak bizonyult, bár nem mennék rá országútival, vannak benne murvás részek, amik persze tökéletesen le vannak gyalulva. Azt hiszem, ezt az utat pont az efféle bringás turistáknak találták ki, mert minden apró falvat, tanyát érint, és messze elkerüli a főutat. Ezen az úton nyomtuk tovább egész Gzazig, ahol már nagyon hiányoltuk a hegyeket. Így gondoltunk egyet, és fölkanyarodtunk a hegyekbe, Voitsberg és Köflach felé. Bár kellemes volt kanyarogni a folyóvölgyben, mi mégis csak a hegyekbe jöttünk, nehogy már az első négy nap eseménytelenül, hágómentesen
teljen! Az éjszakát Köflach fölött, egy patak melletti réten töltöttük, így megvolt a fürdőszobánk is. Másnap nagy lendülettel indultunk neki az első hágónknak, az 1551 m magas Gaberl hágónak. Jó sokat dolgoztunk aznap reggel, ugyanis 500 m-ről indultunk, ami azt jelenti, hogy több mint 1000 m-t emelkedtünk. Na így már nem is olyan alacsony az az 1551 :D A Gaberlre felérve stájer muzsika fogadott minket, közben jóízűen fogyasztottuk a megérdemelt Radlert. Ezek után nagy gurulás várt ránk Judenburgig, osztrák testvérvárosunkig. Leadtunk kb. 700 m szintet, 20 kilométeren belül. Ezzel visszakerültünk folyónk völgyébe, ráadásul jó nagy kanyart levágva. A völgy ezen szakaszán csodás élmény volt haladni. Itt is minden kis falvat érintettünk, és igen kevés járművel találkoztunk. A nagy meleg miatt a folyó egy duzzasztott szakaszán csobbantam egy jót. Nem is volt másra szükségem, utána mintha újjászülettem volna, úgy tekertem tovább Murau fele. Közben leszerveztük Bad Ausseeben a szállást Béla egy ismerősénél, aki hoteltulajdonos, és szívesen lát minket akár több napra is. Kapva kaptunk az alkalmon, ezért kihagytuk a Mura forrását, és Muraunál északnak fordultunk az osztrák sóvidék, Salzkammergut felé. Murau után ránkesteledett, elkezdtünk sátorhelyet nézni. Találtunk egy csodás kis tavat, körülötte mindenhol szépen nyírt fűvel. Ennél jobbat el se tudtunk képzelni sátrazáshoz, így le is pakoltuk a cuccokat a bringáról, nekiálltunk vacsorázni. Nem kellett várnunk egy percet se, megjelent egy böszme nagy Jeep, szépen megállt előttünk, majd kiszállt belőle egyszerre 3 kigyúrt gorilla. Kicsit megijedtünk de csak tájékoztattak minket, hogy ez magánterület, nem kéne itt aludnunk: „no kemping!” Inkább nem akadékoskodtunk, odébbáltunk pár kilométerrel, aztán az út mellett egy szimpatikus kaszálón végre nyugovóra tértünk. Keveset aludtunk, 5-kor már fenn voltunk, hogy megküzdjünk második hágónkkal, a Sölkpassal. Ez a környék egyszerűen fantasztikus volt: a völgyben alig vannak falvak, minden hegyoldalt erdők borítanak, igazi érintetlen, vadregényes táj ez. Ráadásul az út is nagyon alacsony forgalmú, leginkább motoros túrázók járnak erre. Sőt, annyira kevesen járnak erre, hogy még vendéglőt se nyitottak a hágón, egyszerűen nem érné meg. Egy kiadós konzervkaja után legurultunk a szerpentinen egy hosszú völgybe, ahogy a patakban jól lehűtöttük magunkat – ugyanis a völgybe leérve már éreztük, hogy tombol a kánikula. A következő völgy amit kereszteztünk, az Enns folyó völgye volt. Nekünk innen valahogy át kellett jutnunk Bad Mitterndorfba, Salzkammergut csücskébe. Az osztrák térképünk jelzett egy utat a hegyeken át, egyenesen Mitterndorfba, hát bátorkodtunk erre rátérni. Csakhogy az elágazást sehol se találtuk, gondoltuk érdeklődünk a helyiektől. Kiderült, hogy az utat már rég elzárták a forgalomtól kőomlás
veszélye miatt, ezért most csak turistaösvényen lehet itt végigmenni. Hát nem is kell jobb kaland, mint egy kis offródozás itt az Alpokban Erdei, mezei ösvényeken gyalogolva, a 40 kilós bringákat tologatva végre kilyukadtunk a völgy belsejébe, egy nagy víztározóhoz. Mellette az egykori, nyomokban aszfaltot is tartalmazó úton haladtunk tovább Mitterndorfig. Meglátogattuk a helyi szupermarketet, majd nagy bevásárlás után idejében – és megfontoltabban – elkezdtük keresni sátorhelyünket. Csodás kis eldugott helyet találtunk, ismét egy folyó partján, a fürdés lehetősége most is megvolt. Következő nap csak pár kilométert gurultunk, és meg is érkeztünk Altaussee-be, Laci bácsiékhoz a Hotel Tyrolba. Itt kitűnő ellátásban részesültünk, hiszen volt fedél fölöttünk, négy fal, ágyak, meg egy fürdőszoba is! Este csobbantunk az Altausseer Seeben, aminek meglepően tiszta és meleg volt a vize. Bóklásztunk még a környéken, aztán eltettük magunkat másnapra. Reggel ismét nyeregbe pattantunk, de csak a környéket jártuk be: átgurultunk a Halstätter Seehez. Obertraunnál tettünk egy kis kitérőt, megnéztük a Dachstein jégbarlangot. Ehhez sajnos felvonózni kellett, ugyanis szintben 800m-el fölöttünk volt a barlang, amit SPD cipővel elég kényelmetlen lett volna legyalogolni az ösvényeken. A felvonójegy elég drága volt, de megérte az árát. A barlangban nagyon jó színvonalú idegenvezetést kaptunk, a látvány pedig egyszerűen lenyűgöző volt. Következő látnivalónk a Hallstatt volt, ami a világörökség része, és sokan Ausztria legszebb városának tartják. Ezt mi se cáfoltuk meg, még úgy se, hogy csak esős időben láttuk. Hallstattban a turisták döntő része japán vagy kínai, illetve egyéb távolkeleti, akik gyakorlatilag elözönlik a teljes belvárost. Hihetetlen, de Kínában ezt a várost 1:1 lemásolták egy mesterséges tó partján, mesterséges hegyek közt, és persze ugyanezzel a névvel látták el: http://www.bbc.co.uk/ news/world-asia18327751
Este szakadó esőben visszatekertünk a hotelba, ahol segítettem a kölcsönbringák karbantartásában, így kicsit jobban is éreztem magam, hogy tettem valami hasznosat vendéglátóinknak Másnap még finom reggelit is kaptunk, ami nagy löketet adott az induláshoz. Kellett is, ugyanis megint szakadt az eső, nem volt túl sok kedvünk a tekeréshez. Ezen a napon terveztünk fölérni a Grossglockner Hochalpensrasse csúcsára, ami Ausztria legmagasabb hágója. Ennek megfelelően, szakadó esőben kegyetlenül gyűrtük a kilométereket, minél kevesebb pihenővel, haladós tempóval. Viszont valamiről megfeledkeztünk: a nap első felében két kisebb hágón is át kell jutni, ami azért teljes menetfelszereléssel nem egy sétagalopp. Az első a Pötschenpaß (980m), a második a Paß Gschütt (969m), amin átérve már csillapodott az eső, majd Gollingba átérve a nap is kisütött. A délután nagy része eseménytelenül telt, továbbra is hajtottunk, immáron a Salzach folyó völgyében. A nagy hágót északról közelítettük meg, Bruck felől, ám ide csak késő este érkeztünk meg. Tudtuk, hogy az út kb. 9kor bezár, viszont már majdnem 8 óra volt, mikor elértük a völgy bejáratát, ráadásul iszonyúan szomjasak voltunk, valahol vizet kellett vételeznünk. Bruckban egy kertészkedő nénit szólítottunk meg, aki nagyon aranyos volt, mert mikor kihozta a friss hideg vízzel teli kulacsainkat, egy üveg bodzaszörpöt is hozott mellé, hogy készíthessünk magunknak szörpöt a kulacsba, ízlés szerint Mondanom se kell, ez kellő lendületet adott a hegymenethez. Viszont a Grossglokner Strasse belépő kapuja csak nem akart közeledni, így inkább visszavettünk a tempóból, nekem úgyis volt egy jó tervem. Mikor megérkeztünk a kapukhoz, vak sötét volt már, a személyzet is már csak lazsált, nézték a TV-t a kabinjukban. Ennél ideálisabb körülményeket kívánni se lehetett volna! Gyorsan lekapcsoltuk az összes lámpánkat, majd a kapuktól távol, egy kerítésen szép óvatosan átemeltük a kerókat, aztán nesztelenül nekirohantunk a hegynek. Nagy mázlisták vagyunk, ugyanis ezzel megspóroltuk a belépőt, azon kívül zéró forgalomban
tekerhettünk abban a sávban, amelyikben csak tetszett :D Így haladtunk föl az éjszaka közepén, a csillagos ég alatt a meredek szerpentinen, a Magas-Tauern Nemzeti Parkban. Egy parkolóban kajáltunk egyet, de még menni akartunk fölfele pár kilométert. Közben az ég úgy kitisztult, hogy inkább csak toltuk a bringát, így jobban tudtunk bámészkodni a csillagos égben. Végül úgy döntöttünk, hagyjuk másnapra a csúcsot, így is elég hosszú napon voltunk túl: 160 km, kb. 2000m szinttel. Reggel 5-kor ébredtünk, nehogy a legnagyobb forgalomban kelljen tekernünk fölfelé. Ezt sikeresen el is kerültük, reggel szinte csak bringások közlekedtek az úton. Fölfelé haladva mormotafüttyöket hallottunk minden irányból, én erre le is álltam megfigyelni. Az egyik mormota olyan közel volt, hogy fogtam a fényképezőgépemet, és elindultam felé. Elég jól sikerült becserkészni, csak későn vett észre, mikor már elkattant a gép zárja.
Olyan jól haladtunk, hogy 9-kor már a toppon voltunk. Pontosabban az első hágón, ugyanis az út két hágón megy át: északi irányból először a Fuscher Törl-ön haladsz át, majd egy kis gurulás után mászhatsz a 2504m magas Hochtorra, ami az út legmagasabb pontja. Fönt a Fuscher Törlön igen felhős, hűvös idő fogadott, mindössze 6 fok volt. Innen egy 200m-es gurulás és egy 250m-es mászás volt még a program, aztán a Hochtoron egy kiadós tízórai. Persze nem bírtuk ki, a gurulás után máris egy vendéglőben kötöttünk ki, csillapítottuk szomjunkat egyegy finom osztrák radlerrel.
A Hochtor alagúton áthaladva befutottunk Karintiába, elértük utunk legmagasabb pontját, és ekkor még a nap is ránk ragyogott. Innentől fél napot csak lefelé gurultunk, kisebb megszakításokkal. Az úton ekkor már rengeteg autó vánszorgott, jó volt őket előzgetni, és 70-80al repeszteni a csúcsminőségű aszfalton. A völgy végén várt ránk még egy emelkedő, ugyanis elhagytuk a Müllbachot és átléptünk a Dráva völgyébe. Lienztől az olasz határig a Dráva mentén haladtunk, ahol ismét fölvettünk vagy 500m szintet. De ez nem volt túl megerőltető, szép lankásan emelkedett az út, hisz egy folyó mellett mentünk. A nap végén átléptünk az olasz határon, amikor már ismét 160 km-nél jártunk, elkezdtünk hát sátorozható helyet nézni. A Dráva mellett kempingeztünk egy eldugott kis füves placcon. 10-kor ébredtünk, miközben 7-kor szólt az ébresztő, amit Béla automatikusan kinyomott, én meg föl se ébredtem rá! Semmi kétség, hulla fáradtak voltunk, az előző hegyi szakaszok sokat kivettek belőlünk, nem is bántuk hogy ilyen későn indulunk útnak. Itt Dél-Tirolban tiszta önfeledten tudtunk bringázni, hosszú kilométereken át izolálva az autósoktól, príma minőségű kerékpárutakon gurultunk. Egyszerűen élmény volt ilyen helyeken tekerni, és látni hogy mennyien bringáznak itt a környéken. De tényleg, mintha a fél lakosság kerékpárral közlekedne, olyan tömegek mozogtak a kerékpárutakon! Azon kívül minden megtalálható, ami az átlag főutakon is: figyelmeztető és tájékozódási táblák, ahol indokolt, hajtűkanyarok, alagutak, pihenőhelyek, források, és éles kanyarok előtt figyelmezető fehér sávok az útra festve. Amin nagyon meglepődtem, hogy egy városban láttunk kitéve mobiltáblákat az út szélén, amelyek lassításra, útszűkületre hívták fel a figyelmet. Továbbhaladva láttuk, hogy takarítják!!!! a kerékpárút
ezen szakaszát, ezért tették ki a táblákat. Na hát meg is vitattuk, milyen sűrűn látni ilyet Magyarországon. Az út bevitt Brunico belvárosába, egész a sétálóutca mellé, így keresni se kellett a látnivalókat. Kicsit körbenéztünk, ettünk-ittunk, aztán indultunk is tovább Bressanone fele a megszokott bringasztrádánkon. Útközben bolyoztunk két olasz montissal, akik igen combosan nyomták, de persze náluk nem volt semmi csomag. Nem volt egyszerű kommunikálni velük, az egyik srác tudott néhány szót angolul, én tudtam néhány szót olaszul, ezzel valahogy megoldottuk Velük gurultunk be Bressanoneba, aztán ki-ki ment a maga útjára. Mi célba vettünk egy fagyizót, a nagy melegben jól jött már egy tölcsérrel. Aztán álltunk is odébb, még este megnéztük Chiusát, ami egy gyönyörű kis város, nagyon hangulatos sétálóutcával. Megfigyeltük, hogy nagy bulizós nép ez az olasz: már több városon is amin áthaladtunk, nagy buli volt a központban, pedig nem volt se nemzeti ünnep (minden nyitva volt), se hétvége. Még csak csütörtök volt, tudtommal ez után van még legalább egy munkanap. Továbbsuhantunk az estében, táborhelyet most elég könnyedén találtunk, mert a bringaút miután egy hídon átvitt az Isarco folyó túloldalára, ahol nagy füves rét fogadott minket. Éjjel sátrat se állítottunk, nem volt épp hideg, meg szúnyogok se voltak. Másnap reggel az első amit megláttunk, az a minket ellepő meztelencsiga raj volt, összemászták minden cuccunkat… Még jó, hogy zárva voltak a táskáink! Az egyik különösen szemtelen állat bemászott Béla hálózsákjába, úgy kellett onnan kirázni :D Inkább rohantunk onnan, még étvágyunk se volt a reggelizéshez. Gyorsan legurultunk Bolzanoba, ahol a
sétálóutcában végre kellemesen megreggeliztünk, bevásároltunk. Egy pékségben vettünk Apfelstrudelt, ami egy finom osztrák almás péksüti, nagyon tápláló. Ezt csócsáltuk, meg a sétálóutcában vett szalonnát. Hát az nem volt épp egy puha darab, jól meg kellett rágni! :) A következő 50 km-t Trentoig a legnagyobb hőségben tettük meg, szerencsére a bringaút mellet még itt is voltak pihenők csappal vagy kúttal ellátva, nagyon örültünk az ilyeneknek. Késő délután érkeztünk meg Trentoba, nagy szembeszéllel küzdöttünk meg mire ideértünk. Innen már csak egy szökkenés a Garda-tó, gondoltuk :D Ki is néztünk magunknak egy alacsonyabb rendű vélhetően kisebb forgalmú utat, amiben ábrázoltak néhány kanyart. El is indultunk ezen, aztán mikor már a tízedik hajtűkanyart is elhagytuk, már nagyon gyanús volt ez az út. Az első faluba érve kérdezősködtünk a helyiektől, akik nyilván semmilyen érthető nyelven (angol, német) nem beszéltek. Nem baj, kézzel lábbal, activityvel megoldottuk a dolgot. Kiderült, hogy az út, amin haladunk tényleg a Garda-tóhoz vezet, csak előbb átvisz egy 1600m magas hágón! Viszont mondták, hogy a következő falunál le lehet kanyarodni a főútra. Hát ez príma, csakhogy a falu még 500 méterre volt, szintben… Nem baj, egy 2500-as hágó után egy mukkot nem szólhatunk, bevállaltuk hát ezt is :) Egy óra mászás és fél óra zuhanás után lent is találtuk magunkat az autókkal tömött főúton. Innen szépen elgurultunk Riva del Gardába, a Gardató északi csücskébe. Utólag belegondolva, lehet hogy jobb lett volna megmászni azt az 1600m-es Monte Bondonét, mint szenvedni a kocsik közt a kipufogógázban, a keskeny főúton. Nem baj, megérkeztünk, itt vagyunk épségben, pont napnyugtakor, amikor a legszebb a tó. Kitűnő hely a Garda-tó, legszívesebben több hetet is maradtam volna. Ahogy korábban is mondták, ez a környék az extrémsportolók paradicsoma: aki nem csak pancsolni vagy napozni jön ide, az hozza a montiját, szörf cuccát, vagy sziklamászó felszerelését is. Fotózkodás, nézelődés után túránkon először fel is kerestünk egy jól kinéző éttermet, úgy gondoltuk a sok egyszerű kaja és 1200 km után megérdemlünk egy nagy pizzát. A pizza egész normális áron volt, viszont a korsó sörért majdnem annyit fizettünk, mint a pizzáért... Nem baj, egyszer élünk, ez még belefért.
Kemping is volt a közelben, így esett meg, hogy túránk során először (és utoljára) pénzt adtunk ki szállásra. Nem nyújtott sok extrát a megszokott patakmenti vadkempinghez képest, talán a közelben lévő csap volt az, amit a kemping javára tudnék írni. Nem is maradtunk sokáig, másnap 9kor már az utat róttuk a tó keleti partján, Verona felé. Nagy élmény volt gurulni a tóparton hátszélben, nézni a gyönyörű tájat és a strandoló csajokat :) Mikor már hőség volt, mi is fürödtünk egy jót a kristálytiszta vízben. Nem maradtunk sokáig, mert estére Velence környékét el akartuk érni, pontosabban Béla forszírozta a dolgot, mert ő még nem járt ezelőtt az úszó városban. Veronába átérve elkapott a kánikula, egy kulacs víz legfeljebb egy órára volt elég. Mikor találtunk egy csapot, öt percig csak ittunk meg locsoltuk magunkat. Ez is tanulságos volt, legközelebb több kulacsot kell vinni egy ilyen túrára, a két kulacs plusz üdítős flakon kombó nem volt elég. Veronában Béla felfedezte a belvárost, míg én aludtam. Jól tette, ugyanis a centrum gyönyörű! Engem is rávett, hogy menjünk végig a sétálóutcán, persze miután elárulta hogy van kút is, nem kellett tovább győzködnie. Kis városnézés után álltunk is tovább, gurultunk Vicenza felé. Szemét mód táblázták ki a várost, mert minden út felvitt az autópályára, a főúton haladóknak meg nem jutott Vicenza tábla, mindig a következő apró települést jelölték meg, néhol extraként a főút számát is. A kilométerek jelzése meg teljesen értelmetlen volt: egyszer 26 km-re írta a várost, aztán miután haladtunk 5 km-t, már 30 lett belőle. Ekkor elgondolkoztunk, hogy egyáltalán jó irányba haladunk?!?! De szerencsére jó volt az irány, és nem csak itt fordult elő ez a káosz, Padova után is ugyanígy táblázták ki Velencét. Vicenza előtt egy elvétett kanyar után, az autópálya felhajtón megpillantottuk a mögöttünk húzódó Alpok távolban derengő csúcsait. Lenyűgöző látvány volt, ezért megérte kicsit eltévedni is! :D Vicenzában ismét rátértünk az autópályára (nem is tudom már hányadszor), majd a felhajtó végén visszafordultunk, és a helyiek segítségével jutottunk el Padovába. Itt lepihentünk kicsit, aminek egyből alvás lett a vége ugyanis 11 óra volt már, mi meg túl voltunk a 190km-en. Hirtelen felébredve javasoltam, hogy mégse kéne a város közepén az út szélén aludni, így hát inkább tekertünk még kicsit. Aztán Velence egyik elővárosában, Mirában
találtunk egy nagy füves parkot, ahol gyorsan földobtuk a sátrat, és aludtunk mint a dunyha. Tíz órakor keltünk, de egy árva lélek nem szólt, a parkban felállított sátrunk miatt. Biztos ez itt elfogadott, mi csak örültünk neki :) Mielőtt begurultunk volna Velencébe, megkérdeztük a közelben lévő kemping recepcióján, hogy miként lehet bejutni az óvárosba. A válaszuk az volt, hogy csak autópályán, és hogy nagyon veszélyes, de elvileg szabad rajta biciklizni (?!?!?). Hát akkor miénk a pálya, nem büntet meg rajta a rendőr bácsi! Elindultunk hát, hamar el is kezdődött az autópálya, aminek mi nagyon örültünk, mert volt jó széles leállósávunk is. Inkább a szigetre vezető hídon volt kicsit veszélyes, de azért figyeltek ránk az autósok-buszosok. Megérkezve az óvárosba, legnagyobb problémánk az volt, hogy hova tegyük le a cuccainkat. Szerencsére ráakadtunk egy csomagmegőrzőre, itt leadtuk a táskáinkat, a bringákat meg kikötöttük a közelben. Egész délután mászkáltunk, a nagy hőség ellenére pedig nagyon élveztem, hogy nem megint a főcsapáson mentünk ahol tömegek voltak, hanem végre ráértünk betérni a kisebb, elhagyatott sikátorokba is. Még így harmadszorra is érdemes volt betérni Velencébe, örülök hogy erre jöttünk. Este visszavonultunk a szárazföldre, megkerestük a vasútállomást. Innentől vonat és bringa váltogatta egymást hazafelé, néhány szakaszon nem járt vonat, vagy nem volt időben csatlakozás, ezért nem vonatoztunk végig. Összességében egy változatos, izgalmas, kellően hosszú kerékpártúrát zártunk, amitől nagyon elfáradtunk, de hát ez hozzá tartozik az ilyen magas hegyek közti tekergéshez. Rengeteg élménnyel gazdagodtunk, és sikerült teljesen kikapcsolni, elfeledni a hétköznapi problémákat, gondokat. Jövő nyáron ismét nyeregbe pattanok, és nagy szeretettel várok minden kalandvágyó bringást, aki két keréken, a leg-környezetbarátabb módon szeretné felfedezni ezt a gyönyörű világot!
