k ö z é l e t i é s k u l t u r á l i s f o l y ó i r a t Jobboldal és konzervativizmus A nemzeti kisebbségek és az autonómia Vizi Balázs

Jobboldal és konzervativizmus A nemzeti kisebbségek és az autonómia Vizi Balázs

ISSN 1787-6974

közéleti és kulturális folyóirat

Ir ak meg ami utána következhet Romsics Gergely

Populizmus, reform Körösényi András, Schlett István

Ir ak és ami utána következhet Romsics Gergely

2006|1

k ö z ö s s é g · h ag y om á n y · s z a b a d s ág

tartalOm Méltóság és indulat

Körkérdés Jobboldal és konzervativizmus 4 (Balázs Zoltán, Bence György, Egedy Gergely, G. Fodor Gábor, John Kekes, Kósa László, Lánczi András, Lányi András, Magyarics Tamás, Novák Attila, Seres László, Somos Róbert, Szalai Ákos, Szegedy-Maszák Mihály, Tőkéczki László válaszai)

Műhely Lukácsi Tamás: Állam és lélek Arisztotelész politikai filozófiájában Vizi Balázs: A nemzeti kisebbségek és az autonómia Romsics Gergely: Hegemón a porcelánboltban. Irak meg ami utána következhet

3

Messzelátó

Lagzi Gábor: Két választás Lengyelországban

74 79 87

Magyar alakok Vasas Géza: Egy politikai irányzat formaváltozásai. Asbóth János konzervativizmusa

Esszé

Balázs Zoltán: Holmik

Recenzor

A Public Interest

62

Honi figyelő Körösényi András: Közjogi populizmus Schlett István: Populisták vagy reformaták?

45 54

93 101 107

Szemle Hatos Pál: Hatos Pál: Sturm László: Buda Attila

Radnóti újraértelmezéséről Raymond Aron, a konzervatív demokrata „A társadalmat eszmék irányítják” Kofferek és könyvek Számunk szerzői Számunkat a száz éve született Cs. Szabó László fotói illusztrálják. A képek a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításának anyagából származnak. Köszönjük a múzeum segítségét.

111 117 121 123 125

Cs. Szabó László Londonban, 1954

kommentár • 2006|1

Méltóság és indulat Eltelt másfél évtized. Amikor Magyarország szabad lett, jó néhányunk még az egyetemet sem kezdte el. Ahhoz azonban már túl sokat éltünk, hogy ne emlékeznénk a másik világra. A szürke reménytelenség országára, a ritka külföldi utakra, a hatalomba belehülyült vezetőkre, a felfelé bodorított téeszelnök-frizurák világára, ahol annak kellett örülni, ha némelyik apparatcsik még nem múlt el negyven, akkor ő fiatal volt és reményteli. Emlékszünk a Lázár–Losonczi–Kádár-transzparensekre a tanácsház előtt, a csillagháborún való álságos aggódásra, a Szabad Európa recsegésére, a tehetetlenséget gerjesztő hírekre arról, hogy mi van Erdélyben, hogyan teszik tönkre a Dunát. Mindent összevéve a nyolcvanas évek borzalmas volt, és nem a hétfői adásszünet meg a csokis macisajt miatt. Egy reménytelen országban, ahol nem lehetett szabadon gondolkodni, beszélni, imádkozni, utazni és élni. Nincs tehát sok okunk, hogy kétes értékű hasonlatokkal minősítsük az 1990 utáni világot. Nem „módszerváltás”, nem „gengszterváltás”, hanem valami, ami a lényegről szól. Persze a szabad Magyarország másfél évtizede nem mindenben kedvünkre való: a verseny örve alatt a piacra erőltetett monopóliumok, a privatizáció címén elkövetett lenyúlások sora, az egymással szembeni önzés rákos burjánzása, a silányság uralma a médiában és egyebütt, mindezek nem az önfeledt öröm forrásai. Ugyanakkor azoknak sincs igazuk, akik előszeretettel értekeznek a magyar vállalkozói szféra bunkóságáról, a „politika, mint született rossz” témaköréről, és magabiztosan jelentik ki: az egyházakat minden közvitából ki kell tiltani, mert természetükből adódóan irracionálisan közelítenek a témákhoz, és így racionális közösségi vitákra alkalmatlanok. Mégiscsak elképesztő, hogy másfél évtized sem volt elegendő ahhoz, hogy lehányjuk magunkról az ósdi gúnyákat, hogy ma is milyen erővel képesek befolyásolni és meghatározni, közügyekről folytatott vitáinkat olyan slamposságok, gondolati tunyaságok, előítéletek, amelyek szinte mindegyike a rendszerváltás előtti időszakra mutat. Pedig vállalkozók nélkül nincs kapitalizmus, hit nélkül nincs erkölcs, politikai vita nélkül pedig nincs demokrácia. A magyar közélet olyan, amilyenné tesszük, amilyenné tette az elmúlt tizenöt év. A magyar választók akarata. Úgy tűnik, hogy a magyar választó sok államot akar, kevés egyházat, halálbüntetést, zéró „veszekedést” a parlamentben, lendületes szórakoztatást és last minute utat Dzserbába, ha lehet, most azonnal. Ha mindez nincs, frusztrált lesz és dühös. A Kommentár dühe némiképp más forrásokból táplálkozik. Csendes és makacs indulat ez, amely erejét a működésképtelen magyar közigazgatásnak, a verseny anomáliáinak, a nemzeti és közösségi összetartás általános semmibevételének köszönheti. Nem pusztító és más elemésztésére törekvő düh ez, hanem a józan észtől való elszakadás felett érzett keserűség. A Kommentár arra vállalkozik, hogy évente hatszor, 128 oldalon a hit, a vélemény és a tulajdon szabadsága mellett érveljen, sorra vegyen magyar gondokat és külhoni problémákat. Hazahozzon megoldásokat, és megpróbáljon egyenes választ adni a mi kérdéseinkre. A Kommentár nem zárt szemle, de határozott álláspontja van. Szívesen vitázik, de nem hajlandó perlekedni. Mindenkire számít az együttgondolkodásban. S valahol a végén talán feldereng egy olyan ország képe, amelyben immár nem az alapkérdésekről kell vitázni, mert kialakult konszenzus védi közösségeinket és hagyományainkat. Ez a pillanat még távoli. Addig is, legyenek velünk.


Körkérdés Jobboldal és konzervativizmus A Kommentár szerkesztősége az elmúlt év végén kérdést intézett a magyar értelmiségi közélet néhány ismert személyiségéhez. Felkérésünket csaknem mindenki elfogadta – amivel mértéken felül megtisztelt bennünket –, és vállalta, hogy reflektál a kérdésekre. Köszönet nekik. Kérdéseink a következők voltak: 1. Lát-e különbséget jobboldal és konzervativizmus között általában és a mai Magyarországon, és ha igen, miben? 2. A honi államszocializmus évtizedei mennyiben teszik szükségessé a magyar konzervativizmus újrafogalmazását? 3. Lehet-e és kell-e szelektálni a hagyományok között a mai magyar jobboldal/konzervativizmus eszmei alapjainak végiggondolása során? Kik lehetnek a mai magyar konzervativizmus előképei? 4. Ön szerint szükség van-e bizonyos konszenzusra a magyar politikai táborok között, s melyek azok a területek, ahol erre esély van? Volt, aki pontokba szedve válaszolt, s volt olyan, aki a kérdések kapcsán, de nem szorosan hozzájuk kötődve fejtette ki nézeteit, mások egyes résztémákat bontottak ki. A válaszokat a hozzászólók ábécérendjében közöljük.

Cs. Szabó László (kalapban) és legjobb barátja, a Rómában letelepedett fogorvos dr. Papp Géza(1930-as évek)

Körkérdés: Jobboldal és konzervativizmus

Balázs Zoltán A politikai jobboldaliság részben pozicionális kérdés – azaz az aktuális baloldallal ellentétes oldalon lenni –, részben tartalmi (ami szintén elsősorban a baloldaliság tartalmával áll ellentétben). A jobboldaliság olyan politikai éthosz, történelmi érzékenység, erkölcsi látásmód, amelyben a személyes teljesítmény és felelősség, az érték- és erényközpontúság, a valóság tiszteletben tartása, az élet nehézségeinek és ellentmondásainak az elviselése hangsúlyosabb, mint a baloldalon; amely ezzel szemben a társadalmi teljesítményeket és felelősséget, az elvhűséget, az eszmék magasra értékelését, az élet nehézségeinek és ellentmondásainak a tűrhetetlenségét emeli ki. A jobboldali habitusú, meggyőződésű ember számára a konzervatív eszmeiség egyetlen áramlata, helyi változata, aktuális mondanivalója, politikai programja sem lehet teljes mértékben idegen, hiszen minden konzervatív felfogás (ahány konzervatív ember, annyiféle felfogás) alapjában véve erre a jobboldali politikai ösztön- és habitusvilágra épít. Ezért fordítva is fogalmazhatunk: a konzervatívok természetes környezete a politikai jobboldal. A mai magyar demokrácia talán minden korábbi korszaknál tisztábban jeleníti meg a politikai jobb- és baloldal pozicionális kettősségét. Ez annyiban előny, hogy növeli a politikai tudatosságot és érzékenységet a választók körében. A legtöbb ember ugyanis nagyjából világosan el tudja magát helyezni a jobb–baloldali skálán, de komoly nehézségei vannak, ha politikai világnézetek között kell választania. Helyesebb tehát, ha előbb a jobboldaliság és a baloldaliság alapstruktúráit, szemléletét sajátítja el (javarészt ösztönösen), mielőtt a világnézetek kérdésében állást foglalna. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a jobboldaliság és a baloldaliság tartalmi kérdéseiben tartós zavarok is vannak. A mai magyar jobboldalon sokan vélik úgy, hogy a politika merőben materiális érdekek kérdése; hogy a szegénység vagy az ilyen-olyan módon kiszolgáltatottnak érzékelt helyzet kizárólag mások felelőssége; hogy a társadalmi egyenlőtlenség anomália; hogy a legsúlyosabb (vagy annak vélt) ellentmondások, nehézségek, problémák varázsütésre megérthetők és megoldhatók. A konzervatívok egyik alapvető dolga az, hogy ezeken a jellegzetesen baloldali meggyőződéseken, a nagyon is érthető okokból, a több évtizedes baloldali indoktrináció miatt továbbélő beidegződéseken változtassanak. Korántsem meglepő vagy természetellenes, ha a jobboldalon ezekben a kérdésekben viták vannak. A viták folytatódni fognak, aminek egyik egyáltalán nem kellemetlen következménye, hogy Magyarországon a közeljövőben is inkább a jobboldalon szereplő szerzőket lesz érdemes olvasni. Viszont nem kellemes következménye ezeknek a vitáknak, hogy a konzervatívoknak alig vagy egyáltalán nem marad idejük és alkalmuk arra, hogy politikailag is használható, világos orientációt fogalmazzanak meg az ország számára. Az elmúlt másfél évtizedben elképesztő munkát végeztek: klasszikusok tucatjait fordították le és kommentálták (elsősorban angolszász, másodsorban német szerzőkről van szó), nem ritkán vaskos monográfiákban; a konzervativizmus különféle árnyalatait és aktuális irányait megismertették a hazai olvasókkal; a magyar konzervatív hagyomány legfontosabb alakjaira és műveire ismét ráirányították a figyelmet; felvették a harcot a baloldali teoretikusokkal és publicistákkal (bal- és jobboldalon egyaránt), valamint a szélsőséges jobboldali nézetekkel. S mindezt nem egyetlen generáció keretein belül, hanem második, sőt harmadik nemzedéket is bekapcsolva. De nem volt elég idejük


arra, hogy markáns politikai orientációt is körvonalazzanak. Pedig ez több okból is szükséges volna. A konzervatívok ugyanis nemcsak a megvetendő kommunista diktatúrának és tiszteletreméltó baloldali ellenzékének a sok tekintetben azonos tőről fakadó politikai és erkölcsi ösztönvilágát „találták készen”, ami számukra a „természetes” ellenfél, hanem a rendszerváltást is. Az új köztársaság politikai rendjének kialakításakor elvi súllyal nem voltak, nem lehettek jelen, noha Antall József személyében valódi konzervatív habitusú politikus is részt vett a rendszerváltást formába öntő tárgyalásokon. Mármost ezeknek a tárgyalásoknak egyáltalán nem szándékolt következménye a ma is hatályos alkotmányos rend. A konzervatívok szerint ennek számos érdeme és megvédendő vívmánya van, de több alapvető kérdés tisztázatlan maradt. Mivel a rendszerváltók eredetileg nem akartak alkotmányozni, okkal vélhették úgy, hogy bizonyos fontos kérdéseket egyelőre figyelmen kívül hagyhatnak. De súlyos politikai felelősségük, hogy nem ismerték föl időben, hogy amit csinálnak, az nagyon hosszú időre meghatározza az új köztársaság politikai jellegét. A halasztásból mulasztás lett. Ezek a mulasztások az új rendet állandóan instabilizálják: egyrészt a visszaforgatás irányába, másrészt a radikális továbbforgatás irányába. Ezért ma a rendszerváltást vagy radikálisan bírálni, vagy bagatellizálni szokás (esetleg mindkettőt egyszerre). A konzervatívok másik alapvető feladata, hogy a rendszerváltást úgy bírálják, hogy mind a vissza-, mind a továbbforgatók tévedéseit elkerüljék, s a valóban megoldatlanul maradt kérdésekre összpontosítsanak – amíg nem késő (s könnyen lehet, hogy már az): a politikai és gazdasági csődért viselt morális és politikai felelősség kérdésére; az erkölcsi alapértékeknek és az azokat védő társadalmi alapintézményeknek a feladatait, felelősségét rögzítő lépések elmulasztására; az átláthatóság és elszámoltathatóság normái kikényszerítésének az elmulasztására (elsősorban a közigazgatásban és az állami intézményekben). Ezeket a kérdéseket – amelyek sorát még folytatni lehetne – a rendszerváltás folyamán a mainál összehasonlíthatatlanul nagyobb esélyekkel lehetett volna megoldani. A konzervatívok számára a nemzet a politikai cselekvés természetes és megfelelő kerete. A politikai gondolkodás eszméi és felfogása azonban az egész Nyugat szellemi hagyományából erednek, ideértve a filozófiai, teológiai, erkölcsi és társadalomtudományi hagyományt egyaránt. Ezért mindennek, ami Magyarországon történik, az egész nyugati világban jelentősége van; s bármi is történik a Nyugat más országaiban, annak Magyarországon is jelentősége van. A baloldali ideológiák számára ez a kötődés még ma is sokkal természetesebb. De a konzervatívok sem lehetnek provinciálisak, mert ez nem egyszerűen rossz ízlést tükröző, hanem inkoherens álláspont. A konzervatizmusnak van magyar hagyománya. Ez a hagyomány azonban – más, szerencsésebb nyugati országokétól eltérően – nem annyira filozófusok és hivatásos gondolkodók, hanem írók és politikai cselekvők (azaz politikusok) teljesítménye. Az írók azonban nem viselnek sem politikai, sem filozófiai felelősséget, noha mély és alapvetően helyes fölismeréseik lehetnek (elég ha Babits Mihályra vagy Kosztolányi Dezsőre utalunk). A politikusok túlnyomó többsége pedig – különösen a 20. századi magyar történelem abszurditásai miatt – nem maradt erkölcsileg makulátlan és politikailag kifogásolhatatlan (legyen szó Tisza Istvánról vagy Teleki Pálról). A sikerességről nem is beszélve. Nem mentség vagy segítség, hogy a szocialista, a szabadelvű vagy a polgári radikális hagyományt követni igyekvők szemernyivel sincsenek könnyebb helyzetben.


Van azonban még egy fontos eleme a magyar konzervatív hagyománynak: ez pedig magának a politikai közösségnek a története és politikai teljesítménye, amely ezer és ezer egyéni cselekvő szándékaiból és tetteiből tevődik össze. Az alkotmányosság, az alkotmányos rend magasra értékelése olyan évszázados, feudális eredetű, de teljesen és szervesen polgárivá alakult hagyomány, amely bizonyos helyzetekben ugyan akadálynak bizonyult a politikai realitások és problémák fölismerésében, de alapvetően megvédte a politikai közösséget a diktatúrák és totalitárius eszmék elfogadásának kísértésétől. A szabadság és a függetlenség szeretete minden torzulás (bezárkózás, bizalmatlanság, rosszindulatú egoizmus) ellenére is fontos erőforrásnak bizonyult az egalitárius utópiák csábításával szemben. A józan ész és a megegyezéskészség általában felülkerekedett az anarchia és a káosz erőin. A családi közösség magasra értékelése, a vállalkozó szellem és a civil társulásokba vetett bizalom minden jel szerint (és minden valódi probléma ellenére) tartós vonás. S ezek a minőségek és teljesítmények – egyebek mellett – a jobb- és baloldali hagyományhoz tartozó, eltérő politikai felfogásokat képviselő polgárokat, politikusokat és gondolkodókat össze is kötik. 1956-nak sokféle jobb- és baloldali olvasata lehetséges, hiszen az akkori cselekvők is sokféleképpen vélekedtek arról, hogy mi a teendő. Ám ötven évvel később annyit mindenképpen kimondhatunk: amit tettek, azt együtt és egyféleképpen tették. Q

Cs. Szabó László két és fél évesen (Budapest, 1908)


Bence György Rosszízű, mert magyarázkodásnak tűnhet, mégis előre kell bocsátanom néhány szót, mielőtt válaszolnék a kérdésekre. Végigtekintve a felkért urak listáján, sok olyant találok köztük, aki határozottan konzervatívnak vallja magát. Az is lehet, hogy a többség konzervatív. Én sajnos nem vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy közéjük sorolhatnám magam. De örömmel tölt el, mi több, megtisztelőnek tartom, hogy a Kommentár szerkesztői engem is megkérdeztek. Jó ideje nem vagyok semmiféle ista. Nem mintha mindig idegen lett volna tőlem az istaság. Voltam marxista, aztán meg liberális. Bár mindig akadtak olyan barátaim vagy éppen ellenségeim, akik azt mondták, hogy nem vagyok jó ista, vagy egyáltalán nem vagyok olyanista, amilyennek képzelem magamat. S ez, bevallom, többnyire jólesett, még ha mérgesen vagy a leleplezés szándékával mondták is. Komolyra fordítva a szót: a politikai filozófiát és a 19–20. századi politikai eszmetörténetet művelem, s közben – bár jobbára csak kommentátorként – politizálok. Az akadémikus politikai filozófiát és eszmetörténetet úgy is lehet művelni, hogy a konzervativizmus, a liberalizmus stb. az elmélkedés, a kutatás tárgyai közé tartozik, de a kutatási eredmények nem jellemezhetők konzervatívként vagy liberálisként stb. A magam részéről arra törekszem, hogy ily módon műveljem e tudományszakokat, miközben készségesen, tisztelettel elismerem, hogy lehet másképp is. Ami pedig a politizálást illeti, azt végképp lehet úgy művelni, hogy az ember nem konzervatív vagy liberális vagy szocialista stb. Más kérdés, hogy nem lenne-e jobb, ha a pártok és a politikusok rendszerint valamilyen politikai izmus alapján politizálnának. Erről legyen elég itt annyi, hogy a valóban kívánatos elvi politizálás nem csak azon az alapon lehetséges, hogy egy politikai ideológiából merítjük az elveket. Én azzal hízelgek magamnak, hogy vannak politikai elveim, jóllehet nem alkotnak olyan rendszert, amelyet egyik vagy másik ideológia alá lehetne rendelni. 1. Ez két kérdés, sőt tulajdonképpen kétszer kettő, de azért megpróbálok nem négy, hanem csak két fordulóban válaszolni rá. Ha jobboldalon egyszerűen az egyik nagy néppártot, az egyik politikai tábort – Magyarországon jelenleg a Fideszt és kapcsolt részeit – értjük, akkor elég nagy különbséget látok jobboldal és konzervativizmus között. Néppártról, táborról lévén szó, természetes, hogy más politikai ideológiák hívei is szavazhatnak a pártra, érezhetik magukat táboron belül. Nem tudom, mennyire örülnek ennek a konzervatívok. Talán kevéssé, de kénytelenek tudomásul venni. Már csak azért is, mert a Fidesz átalakulása polgári szövetséggé – ha nem értem félre a történteket – egyebek közt ezt az ideológiai pluralizmust volt hivatott kifejezni. Ha ennél mélyebb, tartalmi értelemben vesszük a jobboldaliságot, akkor bonyolultabb kérdéssel van dolgunk, és nem is jutunk sokra, amennyiben úgy általában próbáljuk megválaszolni. A szokásos – nagyon leegyszerűsítő, de első tájékozódásra nem haszontalan – kétdimenziós felosztásban a baloldaliság–jobboldaliság a politikai választások gazdasági dimenzióját jeleníti meg, a szabadelvűség–tekintélyelvűség pedig a társadalmi-kulturális dimenziót. Aki az egyik dimenzióban jobboldali, a másik dimenzióban lehet szabadelvű is, tekintélyelvű is, amiként a baloldalisággal is összefér mind a két választás a másik dimenzióban.


De nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az így adódó négyféle lehetőség nem feleltethető meg egy-egy politikai ideológiának. Nem lehet azt mondani, hogy a konzervativizmus okvetlenül a jobboldali tekintélyelvű pozíciót jelenti. Hogy egy magát konzervatívnak nevező ember vagy politikai irányzat éppen hol helyezkedik el ebben a felosztásban, az minden esetben további, a helyi körülményekkel és a korral összefüggő vizsgálatot igényel, s e vizsgálat során minden esetben további összehasonlítási dimenziókat is figyelembe kell vennünk. Ezért mondtam az előbb, hogy úgy általában nem sokra megyünk a kérdéssel. 2. A kommunizmus negyven évig tartott, s ez alatt az idő alatt nemigen volt mód a hazai konzervatív politikai gondolkodás hagyományát folytatni, továbbgondolni. Ennek a négy évtizednek a második felében ment végbe az az átalakulás, amelynek során a konzervativizmus Amerikában és Nyugat-Európában megbékélt a kapitalizmussal és a politikai demokráciával. Sőt hurráoptimizmusba lovalta magát a kapitalizmus és a politikai demokrácia jövőjét illetően (lásd neokonzervativizmus). A régi magyar konzervatívokról ez természetesen még nem volt elmondható. Ezért feltételezem, hogy legenyhébben szólva is „újra kell fogalmazni a magyar konzervativizmust”. 3. Ez megint többféle kérdés. Engedtessék meg, hogy arra az opcióra ne vesztegessek sok szót, amelyik szerint nem kell szelektálni a hagyományok között, vagyis minden tiszteletre, folytatásra méltó, amit annak idején jobboldalinak vagy konzervatívnak neveztek Magyarországon. Ha engem kérdeznek, nyilván szelektálni kell. Kik lehetnek a hazai előképek? A hithű kommunistákon és a magyar népi mozgalom hívein kívül minden mai politikai irányzat és ideológia a meglehetősen távoli múltban kénytelen keresni hazai elődjeit. Ezért a hivatkozható – hogy azt ne mondjam: használható – ősök keresése aligha korlátozódhat azokra, akik Magyarországon éltek s haltak. 3. A politikai táborok egymást okolják azért, hogy nincs olyan terület, ahol legalább valami minimális konszenzus kialakulhatna, pedig erre igazán szükség lenne. Hogy így van-e, és mennyire jogosak a vádak, ennek megvitatása túl messzire vezetne. Csupán leszögezem, mert nem akarok kitérni a magyar politika Gretchenfragéja elől: szerintem nem így van, és túlzottak a vádak. Azt hiszem, a kérdés amúgy is inkább a politikai ideológiákra irányult. Nos, ami a politikai ideológiákat illeti, ezek épp arra valók, hogy a politikai különbségeket fejezzék ki, magyarázzák, indokolják. Ez nem zárja ki, hogy bizonyos dolgokban megegyezzenek. A nagy ideológiák merítenek is egymás eszméiből. Az ideológiák szintjén azonban nem annyira a konszenzus megléte vagy hiánya a kérdés, hanem az extrémizmus. Mennyire extrém változatban képviselik a mainstream ideológiákat? Mennyire hódítanak az eleve extrémista ideológiák a mai Magyarországon? Ezekre a kérdésekre is hajlamos vagyok azt a választ adni, hogy nem nagyon. A két nagy politikai tábornak eddig sikerült saját kebelén belül leszerelnie, vagy pedig kiszorítania és marginalizálnia az ideológiai extrémizmust. De könnyen lehet, hogy a választások után felbomlik a vesztes tábor, és akkor valóban teret kapnak a szélsőségesek. Q


Egedy Gergely Az emancipáció kísérlete A posztkommunizmus öröksége ugyan még iszonyatos súllyal nehezedik ránk, de a gondolatok és érzések feletti hatalma már egyre több ponton repedezik. A konzervativizmus Magyarországon még nem tudta kiharcolni magának azt a szellemi és politikai pozíciót, amely a nemzet érdekében is megilletné, de az elmúlt 15 évben így is nagy utat tett meg. S ez annak fényében értékelendő, hogy a kilencvenes évek első felében még politikai sajtónk egyik kedvenc kutatási témája volt: „van-e egyáltalán konzervativizmus Magyarországon?” Ma már csak az lehet kérdés, hogy milyen is ez a konzervativizmus. Tényleg, milyen is? A válasz nem választható el a genezis körülményeitől, ezért először kezdjük ezzel. Az államszocializmus a magyar szellemi életben is a gyökerekkel való durva szakítás időszaka volt. A kommunista kultúrpolitika a konzervativizmusban látta a legfőbb ellenséget, a „reakciót”: mindent meg is tett a hagyományainak kiirtására. Társadalmi hordozóját, a „történelmi középosztály” maradékát tudatos politikával próbálták felmorzsolni. Ilyen körülmények között a konzervatív szemlélet számára oly fontos kontinuitás sok tekintetben illuzórikussá vált: a magyar konzervativizmust újra kellett fogalmazni. Ennek során két tájékozódási pont kínálkozott: egyrészt – hangsúlyosan – a nemzeti függetlenség elveszítése előtti utolsó történelmi szakasz, a két világháború közötti periódus konzervatív gondolkodása, másrészt pedig – kézenfekvő módon – a modern nyugat-európai konzervatív-kereszténydemokrata eszmekör. Ami az előbbi forrást illeti, a hagyományok között természetesen szelektálni kellett, hiszen a trianoni trauma több vonatkozásban is kényszerpályára állította a konzervatív gondolkodást. Ezzel együtt volt miből meríteni: mindazok a törekvések, amelyek a politikai közösség legitimációját úgy kívánták a nemzetre és a tradicionális erkölcsi rendre építeni, hogy eközben elutasították a totalitarizmust és tiszteletben tartották az emberi méltóságot, munícióval szolgálhattak az ezredvég konzervativizmusa számára is. A nyugati konzervativizmus II. világháború utáni fejlődése pedig (többek között) arra figyelmeztetett, hogy a posztmodern korban a „klasszikus” liberalizmus bizonyos alapértékeinek a képviselete is a konzervatívokra hárul – hiszen az új utakra lépő radikális liberalizmus hűtlen lett hozzájuk, és egyre inkább a baloldal szövetségeséül szegődött. Nálunk azonban figyelembe kellett venni azt is, hogy egy morálisan és társadalmilag egyaránt szétesett nemzet újraintegrálásában csak erősen korlátozott szerep juthat a liberális elveknek. A magyar konzervativizmus elválaszthatatlan attól a sajátos folyamattól, amit hol rendszerváltásnak, hol rendszerváltozásnak nevezünk. Ennek pedig az egyik meghatározó paradoxonát abban láthatjuk, hogy nálunk a konzervatívokra hárult (volna) a radikalizmus szerepköre, míg a status quo védelmét a baloldal karolta fel. E szerepleosztás alaposan eltér a történelmi mintáktól – magyarázata mégsem különösebben nehéz, ráadásul sokat el is mond a hazai realitásokról. Bár a folytonosságra épülő fejlődés kívánalma hagyományosan a konzervativizmus alapelvei közé tartozik, az 1989 után színre lépő magyar konzervativizmus egyszerűen nem helyezkedhetett a konzerválás álláspontjára: nem sok megőrizni valót találhatott ugyanis az államszocializmus évtizedeiből.

10


Az újjászülető konzervativizmus igen jelentős morális tőkét gyűjtött azzal, hogy – a hazai liberalizmussal ellentétben – elutasította a posztkommunista establishmenttel való informális együttműködést. Gyorsan rá kellett azonban ébrednie gyengeségére. És nem kizárólag a baloldallal szemben! A jobboldal és a konzervativizmus csak a pongyola nyelvhasználatban egymás szinonimája – hogy ez mennyire így van, arra jó példa a közelmúlt magyar történelme is. Mint köztudomású, a baloldal és a jobboldal (e felosztást az utóbbi időben egyre többen kérdőjelezik meg) az emberről és a társadalmi szerepéről alkotott nézetek gyűjtőfogalmai, s e minőségükben szolgálnak a pártpolitikai versengés „kódrendszereként”. A konzervativizmus szűkebb körű fogalom a jobboldalnál, annak csak egyik – bár kétségtelenül kulcsfontosságú – politikai változata. Vagyis nem minden jobboldali érték számíthat a konzervatívok támogatására. Magyarországon sajátos módon a nemzethez való viszony vált a bal- és jobboldal között a legfontosabb „vízválasztóvá”, a konzervatívok azonban nem határozhatják meg pozíciójukat egyetlen – mégoly fontos – dimenzió mentén. A nemzet igenlése olyan baloldali vagy épp valamilyen totalitárius jellegű állásponttal is együtt járhat, amely idegen a konzervativizmus szellemiségétől. Politikai életünk tagoltságának hátterében többféle törésvonalat találunk, s a kultúra, a gazdaság, az állami szerepvállalás vagy épp a külpolitika kérdéseire adott válaszok a bal–jobb dichotómiánál sokszínűbb képletet eredményeznek. Természetesen a konzervativizmus számára is kulcsjelentőségű kategória a nemzet, hiszen ez biztosítja a politikai közösség számára nélkülözhetetlen identifikációs keretet, a nemzeti elkötelezettség vállalása azonban önmagában még nem feltétlenül jelenti a konzervatív értékrend elfogadását. Nem tűnik túlzásnak azt állítani, hogy a magyar jobboldalon belüli törésvonalak gyakorlatilag ‘89-től napjainkig elválaszthatatlanok a konzervativizmushoz való viszonytól. S nem nehéz megállapítani, hogy a rendszerváltás során kialakuló magyar jobboldal eszmei forrásainak és határainak a kijelölésében a klasszikus konzervatív értékek csak korlátozott szerephez jutottak. Jól mutatta ezt, hogy a változások főszereplőjévé váló MDF-nek is csak az egyik komponensét adta a konzervativizmus a „népi-nemzeti” és a liberális vonulat mellett. A rendszerváltó párt örökösévé előlépő Fidesz pedig felkarolta ugyan a konzervativizmust, de önmagát nemigen kívánta konzervatív erőként meghatározni, ami érthető is, hiszen világképében több nemkonzervatív elem is helyet kapott. Hogy milyenné is vált akkor az elmúlt másfél évtized konzervativizmusa? Ha nagyon leegyszerűsítjük a választ: olyanná, amilyent körülményeink lehetővé tettek – és igényeltek. Nem nyugati mintákat követ tehát, bár igyekszik azokból is tanulni, és természetesen nem olyan, amilyennek a hazai baloldal szeretné. Egyedi – mint valójában minden konzervativizmus; mindenekelőtt a magyarság ezredfordulós dilemmáira keresi a válaszokat. Az arculat tekintetében azért igen jól elkülöníthetünk két markáns változatot: az antalli MDF-hez kapcsolható „patríciust” és a Fidesz által képviselt „mozgósítót”. (Tágabb értelemben ugyanis a Fidesz irányvonalát is konzervatívnak nevezhetjük, melynek jellemzésére e sorok szerzője a „mozgósító” jelzőt találja a leginkább alkalmasnak.) Míg az előbbi a mérséklet, a kompromisszumkészség és a törvénytisztelet patrícius erényeit hangsúlyozta, a jogállamiság írott és íratlan normáinak maradéktalan betartásával együtt, addig az utóbbi tudatosan vállalta a konfrontatív politikát, a (poszt)kommunizmushoz való viszony törésvonalát állítva előtérbe. A „mozgósító” változat sokkal több embert kívánt megszólítani és – a tömegek szerepét illetően erős kétségeket tápláló „patrícius” irányvonallal szemben – szinte természetes közegnek tekintette a mediatizált tömegdemokráciát. Többet

11


bízott az államra is, noha a másik irányzat is elfogadta a szociális konzervativizmus hagyományait, és a világháború utáni NSZK-ban kidolgozott „szociális piacgazdaság” koncepcióját vallotta. A posztkommunista „megalvadt struktúrákkal” szemben azonban hatékonyabban tudott fellépni – és ezért több politikai sikert is ért el – a „mozgósító” változat, amely 2002 után a polgári körök megszervezésével még nagyobb szerepet szánt a politika mozgalmi dimenziójának. Egy angol szerző írta a 20. század közepén, hogy a konzervatívok szerint egyáltalán nem a politika a legfontosabb dolog az életben, ha azonban a „jó élet” feltételei, az általuk tisztelt alapértékek veszélybe kerülnek, egy „kereszteslovag fanatizmusával” szállnak harcba védelmükben. Konzervatív nézőpontból a 21. század elejének Magyarországán igen sok hagyományos érték van veszélyben – s ezzel összefüggésben roppant mélyekké váltak az árkok alapvető kérdésekben is. A szélsőséges polarizáltság azonban egyetlen politikai tábor számára sem szerencsés, a társadalom „szövetének” épségét szívükön viselő konzervatívok szempontjából pedig különösen nem az. Az elkövetkező évek konzervatív politikájának ezért mindenképpen törekednie kellene arra, hogy a táborok közötti konszenzus „felülete” növekedhessen, főként a nemzeti „sorkérdések” tekintetében, amelyek körébe a határon túli magyarság helyzetét és az integrálódó Európában betöltendő szerepünket is hangsúlyozottan bele kell foglalni. A „konzervatív minimumért” folytatott küzdelmükben a konzervatívoknak rugalmasan, de alapelveik feladása nélkül kell eljárniuk. A sikerért még sokat kell dolgozniuk, de esélyeik jobbak, mint egy évtizede. Q

Cs. Szabó László, gyermekkori fénykép

12


G. Fodor Gábor Egy politikatudós konzervativizmusa Konzervatívnak lenni, annyit tesz: már a kiindulópontnál elakadni. Elakadni azt jelenti: tanácstalannak lenni. Ugyanakkor az „elakadás” lehet töprengés is (és persze töprengés eredménye is lehet elakadás): megállunk, leülünk, de nem azért, hogy megpihenjünk, hanem azért, hogy töprengjünk. Töprengeni és elakadni vagy elakadni és töprengeni: nem más, mint jelentőséget tulajdonítani valaminek. Jelentőséget tulajdonítani annyit tesz, mint azt akarni, nem megúszni, nem gyorsan és hevenyészve letudni azt, amit kérnek tőlünk vagy amit mi magunk tartunk fontosnak, abból az okból, mert úgy gondoljuk, méltó rá, hogy itt elakadjunk. A szerkesztőség által megfogalmazott kérdések méltóak rá, hogy elakadjunk. De miért is tesz fel egy konzervatív közéleti-kulturális folyóirat szerkesztősége „körkérdés” címszó alatt kérdéseket? Vagy mert tanácsot vár, vagy mert kíváncsi. Ha egyszerűen csak kíváncsiak vagyunk, akkor csupán az iránt érdeklődünk, hogy mit gondol a másik, függetlenül attól, hogy az, amit mond, bármilyen szempontból használható-e számunkra. Érdek nélkül kíváncsinak lenni, elakadni és töprengeni, társalogni és együtt gondolkodni nem más, mint konzervatívnak lenni. A szerkesztőség által megfogalmazott négy kérdés tulajdonképpen két melléknév – jobboldali és konzervatív – vagy, mert könnyen lehet, hogy inkább a főnevekhez vonzódunk, hiszen bennük inkább átérezhetjük a szubsztancia jelenlétét, szóval két főnév – a jobboldaliság és a konzervativizmus – mibenlétére és kettejük esetleges azonosságára, illetve kapcsolódási pontjaira összpontosít. Nem kell „elakadnunk” ahhoz, hogy lássuk: a megfogalmazott kérdések inkább politikaiak, semmint filozofikusak. Politikainak lenni, itt annyit tesz: tanácsot várni. De vajon képes-e tanácsot adni egy politikatudós? A politika tudósa – bármennyire is frivol ez a kifejezés – jóllehet a politikai és tudományos tudás határvidékén él, és jó esetben, amennyire az számára egyáltalán lehetséges, ismeri mind a politikai, mind a tudományos gondolkodás sajátosságait, sőt még jártas is e nyelvek ismeretében, de a két nyelv közül csak az egyiket beszéli. Mert a politika oktatása nem a „mit és hogyan?” oktatása, nem „a siker technikája” (és ezen mit sem változtat, hogy az emberek ma már levelező kurzusokon tanulnak meg zongorázni és gazdálkodni), hanem a politikára jellemző gondolkodásmód megismertetése az erre alkalmas „magyarázó” nyelvek segítségével. Így az olyan kérdések, mint hogy „Ön szerint szükség van-e bizonyos konszenzusra a magyar politikai táborok között, s melyek azok a területek, ahol erre esély van?” egy politikatudós számára semmiben sem különbözik attól a kérdéstől, hogy „Nepál nem járna-e jobban a demokratikus politikai intézmények bevezetésével, mint a polgárháborús viszonyok állandósításával?” Ugyanakkor a politikatudósi nézőpont mint elakadás, noha kétségtelenül nem tanácsadás, de nem is gondolattalanság. Sőt a nézőpontok és gondolkodásmódok közötti különbségek létének elismerése és e különbségek tudatosítása önmagában is konzervatív sajátosság, a rend és a megértés feltétele, és meghitt viszonyban áll azzal a konzervatív elvvel, hogy úgy éljünk, ahogy megszoktuk ügyeink intézését, és hogy mindenki tegye a maga dolgát. A konzervativizmus értelmezésemben nem más, mint egy habitus, egy beállítottság, a valósághoz való viszonyulás módja. Ahogy Michael Oakeshott mondja: konzervatív az, „aki inkább választja az ismerőst, mint az ismeretlent, a kipróbáltat a kipróbálatlannál, a tényt a misztériumnál, a ténylegest a lehetségesnél, a korlátozottat a ha-

13


tártalannál, a közelit a távolinál, az elégségest a túláradóan bőségesnél, a megfelelőt a tökéletesnél, a mai nevetést az utópisztikus mennyei boldogságnál”. Vagy ahogy a mi Kolnai Aurélunk számára a szép élet nem más, mint egy olyan világ belakása, amely rendelkezik az igazi otthonnak azzal a gazdagságával, amelyhez a váratlan és érthetetlen holmik titokzatossága társul, amely táplálja a lelket, de közben végességére és korlátaira is emlékezteti. Az otthonosnak érzett konzervativizmus számára a sokszínű, rendezett komplexitás adottként történő elfogadása; a pólusok közötti distancia, egyenetlenség, feszültség, korlátozás, nyomás, ellenzékiség méltánylása; a pluralizmus, de a „Középkor” alapkoncepciója is (az „úrias” és a „nemes” elismerése révén); a tradíciók szükségessége, beleértve az irracionálisnak látszó aspektusokat is; hit abban, hogy szükség van a dogmák, szabályok, kódexek és hivatalok szilárd, rögzített és formalizált keretére mindannak, ami életünkben folyékony, spontán, éteri és megfoghatatlan; méltóság és distancia, de humor és alázat is; a luxus, a fölséges, a mítosz igenlése, mert ha ezeket nem adjuk meg az embernek, ott fogja őket keresni, ahol nem volna szabad stb. Ha a konzervativizmusra mint habitusra tekintünk, akkor könnyűszerrel beláthatjuk: egyáltalán nem szükségszerű, hogy egy konzervatív ember egyben a politikai konzervativizmus híve is legyen. Hogy híve legyen a konzervativizmusnak mint politikai ideológiának, pontosabban ennek az adott politikai térben megjelenő, az adott politikai erő(k) által megfogalmazott olvasatának. De valószínűleg, még ha nem is rajong a politikai konzervativizmus kortárs programjáért, akkor is úgy gondolja, hogy a konzervativizmusnak mint habitusnak helye van a politikában, sőt hogy a „politizálás” maga is konzervatív tevékenység. Az ilyen ember idegenkedni fog a „körző és a radír politikájától”; a könnyelmű radikalizmus minden sebre gyógyírt kínáló receptjeitől; a politikai képzés menedzseri víziójától, amely azt gondolja, hogy tízhónapos villámtanfolyam segítségével az „alkalmatlan és korrupt” régi politikusokat majd felváltják a válságkezelő PR-menedzserek és politikusnak lenni alapvetően könnyű dolog; valamint a menedzseri gondolkodásmód következményei től, mely szerint a kormányzás helyettesíthető a marketing és az óriásplakát hatásos programjával. Mindehhez egy konzervatív politikatudós (lehet, hogy politikatudós is csak úgy lehet az ember, ha konzervatív) csak annyit tehet hozzá, hogy a politikának is megvan a maga természete és működési módja. A politika mindig is cselekvés és döntés. Ezen a politika „mediatizálódása” mit sem változtat. A politika ugyanis mindig is felhasználja, amit felhasználhatónak vél és amiben fantáziát lát. A megfelelő hívószavak megtalálása (a „konzervativizmus” is lehet hívószó); a történelmi előképek politikai heroizálása (tehát lehet szelektálni a hagyományok között, sőt az előképgyártás a politikai gondolkodás sajátossága; hangsúlyozom: a politikai gondolkodásé); a táborképzés (a „mi” és „ők”; a „jobboldaliság” mint táborképző jelszó, hiszen vele szemben csak a „baloldaliság” áll); az ellenségkonstruálás; a politikai ellenfél fantomizálása és démonizálása mindig is hozzátartozott a politika természetéhez – az alkalmasnak gondolt eszközök azonban változhatnak. Azaz úgy gondolom, hogy a konzervativizmus a politikában manapság jól megférhet akár az imázsteremtés logikájával, a politika bulvárosodásával, a megtervezett médiaüzenetekkel is. Sopánkodnunk csak akkor kell ezeken a jelenségeken, ha eszközökből célokká válnak, s így a politikai tevékenység eltorzításához és félreértelmezéséhez vezetnek. Egy konzervatív politikus azonban soha nem gondolná, hogy mindezek kiválthatnák, helyettesíthetnék vagy pótolhatnák magát a politikai tevékenységet – ami mindig is cselekvés, dön-

14


tés, problémamegoldás és kormányzás – és az ehhez megkívánt képességeket, többek között a helyzeteket teremteni, értelmezni és megoldani képes kreativitást. A politikatudós konzervativizmusa tehát azt jelenti, hogy csupán végzi a maga dolgát (mint ahogy a pék, a fodrász, a bolti eladó s a politikus is azt teszi): nem politikai gondolkodóként, hanem a politikáról gondolkodóként tevékenykedik. S ilyen minőségében nem is ad tanácsot (az is meggyőződése, hogy az igazi, hús-vér politikus nem is szorul rá a tanácsaira), mivel azonban nem áll szándékában sem a szerkesztőséget, sem a tisztelt olvasót cserben hagyni, kész némi játékra (egyébként is leküzdhetetlen módon él benne valami gyermeki játékosság). Tanácsot ugyan nem, de „programot” bármikor adhatok. Mert az élet ugyan tragikus ügy, de mivel mégiscsak mindannyian szép életre vágyunk, egy hármas jelszót javaslok: erotika, irónia, politika. Persze megengedem: öreg konzervatívoknál a sorrend változhat. Q

Cs. Szabó László Rómában, 1949.

15


John Kekes 1. Igen, látok különbséget. A jobboldaliak nagyjából egyetértenek abban, hogy mi az általuk elfogadhatatlan politikai álláspont: kommunizmus, szocializmus és liberalizmus. Amiben nem értenek egyet, az az, hogy milyen pozitív politikai valóság lenne jó. A jobboldalon vannak többek között reakciósok, akik valami múltbani állapotot akarnak visszahozni; soviniszták, akik az országuk dicsőségét akarják megteremteni más országok terhére; fundamentalisták, akik bibliai országot akarnak létrehozni; nacionalisták, akik minden külföldi befolyást elleneznek; és persze konzervatívok. Mindennek megvan a magyar változata. És persze ezeket a jobboldali álláspontokat többen összevegyítik, gyakran nem lehet pontosan megmondani, hogy egy jobboldali ember ezt vagy azt hiszi-e. A fontos dolog az, hogy a konzervatívok azt hiszik, hogy az állam célja az, hogy megvédje a polgárok jó életének társadalmi előfeltételeit. Ezeket az előfeltételeket a konzervatívok az ország történelmében és az emberi természetben keresik. Ha minden jól megy, ami gyakran nem történik, akkor az előfeltételeket az ország hagyományai tartalmazzák. 2. A kommunisták és szocialisták sikeresen aláásták az itteni hagyományok nagy részét. El kell ismerni, hogy voltak rossz, eljavult, alkalmatlan hagyományok, de persze voltak olyanok is, melyeknek elvesztése komoly kárt okozott. A jelenlegi politikai helyzet egyik nagy kérdése a konzervatív szempontból az, hogy fel lehet-e újítani ezeket az elvesztett hagyományokat. Ugyanakkor vannak hagyományok, melyek túlélték a szomorú múltat, mert nem sikerült a megsemmisítésük. Ezek között van elsősorban a nyelv, a család, a zene, a sport, a költészet, az irodalom és a színház. Ezekre büszke lehet az ország. Noha ez remek dolog, nem elegendő a jövőre. 3. Talán Széchenyi, Eötvös és Deák megfelelne, a fiatalabbak közül Márai. De azt hiszem, külföldön különösen az angol nyelvűek között lehet több és jobb példát találni. A politikusok között Wellington, Disraeli és Churchill; a politikai gondolkozók között Montaigne, Hume, Burke, Burckhardt, Tocqueville, a közelebbi években Oakeshott, Kennan, Kedourie; a közelmúltbeli és jelenlegi politikusok között De Gaulle, Thatcher, Taft, Scalia és Greenspan. Hangsúlyozom, hogy ezeket csak példaképpen említem. 4. Ez szerintem rendkívül fontos. Minden becsületes és gondolkozó ember érdekében áll, hogy a jelenlegi politikai ellenségeskedés véget érjen. El kell fogadni, hogy a politika nem polgárháború, hanem nézeteltérés arról, hogyan lehetne az ország állapotát megjavítani. Ha politikusok gyűlölik egymást, akkor a nép megtanulja tőlük, hogy gyűlöljék a politikusokat, és ilyenképpen nem lehet demokratikus államot létrehozni. El kéne érni, hogy a politikusok megállapodjanak abban, hogy ne rágalmazzák egymást, hogy elvekről és lehetőségekről vitázzanak, nem pedig egymás erkölcsösségéről; hogy a fontos hivatalokba való kinevezés értelmességen és tehetségen múljon, nem a politikai véleményen. Sajnos nem valószínű, hogy ez megvalósul. Ezért nem mondhatom, hogy optimista vagyok az itteni politika jövőjét illetően. Q 16


Kósa László A szerkesztőség a kérdéseket úgy tette föl, mintha létezne Magyarországon a konzervativizmus és a jobboldal konszenzusnak örvendő, de legalább sokak által elfogadott meghatározása. Ugyanakkor sugallja, hogy valamilyen mértékben szükséges az „újrafogalmazás”, sőt az „eszmei alapok” végiggondolása és „előképek” keresése. Azokkal értek egyet, akik szerint a konzervativizmusnak és a jobboldalnak éppúgy nincs a mai Magyarországon közmegegyezésen alapuló jelentése, mint sok más fontos társadalomtudományi és politikai fogalomnak (például szabadelvűség, baloldal, szociáldemokrata, sőt fasiszta vagy kommunista stb.). Ezek mindenekelőtt a média és a pártpolitika folyamatosan önkényes értelmezései következtében gyakorta egymásnak merőben ellentmondó elemeket, nem egyszer homályos és zavaros, sok oldalról vitatott tartalmakat kapnak, eltérően a korábbi, hosszabb ideig elfogadott, ténylegesen szélesebb egyetértésen nyugvó jelentésektől. E fogalmak ráadásul nemzetközi viszonylatban is egyre képlékenyebbek. A zűrzavar ma olyan fokú, hogy a tisztázást célzó vélemény könnyen éppen abba gabalyodik bele, amitől megszabadulni lenne célszerű. Talán az a józan eljárás, ha valaki esetenként gyakorlatiasan és legalább megközelítően megmondja, éppen mit jelentenek számára az illető szavak. 1. Azokkal értek egyet, akik szerint a mai magyarországi pártpolitikát tagoló két nagy tábor, az 1990 előtti állampárt utódai (több ilyen is van!) és a velük szemben állók pontos leírására az újkori Európa parlamenti berendezkedésére utaló baloldal– jobboldal megfeleltetés alkalmatlan. (Elég futólag belepillantani a mai magyarországi pártprogramokba, máris láthatjuk, miért. Még inkább így van, ha a programok „megvalósulásá”-ról próbálunk beszélni.) Tudvalévően a konzervativizmus is az újkori Európa szüleménye, ám jóval szélesebb fogalom, legtágabban talán világszemléletnek lehetne nevezni. Jelentkezhet és jelentkezik ma is a gondolkodásban, a mindennapi életben és ezernyi más területen egyaránt, természetesen úgyszintén a magyarországi pártpolitika mindkét oldalán (hangsúlyozottan nem csak a szavazók körében). Tehát számomra a mai Magyarországon a konzervativizmust legfeljebb leszűkített jelentéssel lehet megfeleltetni valamely pártpolitikának vagy politikai oldalnak. Alább ehhez a megállapításhoz kapcsolódva, de fenntartásaimat nem föladva próbálok hozzászólni. 2. Az utódpártokkal ma szemben álló oldalnak szokatlan és váratlan gyorsasággal beköszöntő történelmi helyzetben csaknem a semmiből kellett rekrutálódnia, föllépnie és alternatívát nyújtania. Folytonosságról, kipróbált mintákról, alkalmazható történelmi előképekről (csaknem félévszázaddal az után, hogy a polgári parlamentet durván megsemmisítették, történelmi emlékét pedig sötét színekkel szüntelenül meghamisították), legfeljebb beszéltek, de komoly és felelős politikus a szerves folytonosság helyreállításával nem próbálkozott. Még ha rá akarták fogni, akkor sem. Nem is történt meg. Néhány, főleg nemzeti szimbólum hirtelen fölújítása nem mondható annak. A magyar múltban a társadalom és civilizáció lehető legtöbb területén a folytonosság gyökeres megszakítására megközelítően hasonló példát sem találunk, az európaiban is csak ott, ahol hasonlóan bolsevik típusú hatalomátvétel

17


történt. A polgártalanítást, a paraszttalanítást, a javak széleskörű kommunizálását, a „civil” társadalom teljes fölszámolását, hogy csak néhány döntő tényezőre utaljak, még inkább megpecsételte az 1956-os forradalom leverése. Tudjuk, mi történt a mást akarókkal. Az életben és itthon maradtakat keményen megfélemlítették. Igaz, lehetőséget kínáltak beállni azok közé vagy mögé, akik a megtorlást elvégezték, vagy a manapság egyre többször emlegetett csöndes alkut megkötni velük, ami elhitette, hogy más megoldás nem lehetséges. 1990 körülre a társadalomnak már csupán kicsiny töredéke képviselte személyében folytonosan, még kisebb része tevékenységre készen, amit a diktatúra előtt konzervativizmusnak lehetett nevezni. A közvetlen folytatás helyett két megoldás kínálkozott. Az egyik a politikai hatalom addigi birtokosai „játékszabályainak” átvétele, hiszen nem szokatlan a politikában az ellenfelet saját fegyvereivel legyűrni. Inkább ez történt, amikor két ízben a nem az utódpártokra szavazók nyertek országgyűlési választásokat. A vázolt hátrányos helyzetben szinte csoda. Nemkívánatos velejáróként azonban a „játékszabályok” átvétele – bizonyára nem kizárólagosan, de – határozottan hozzájárult a politizálás stílusának általános leromlásához. Mutatis mutandis a politikai retorika nem egyszer megdöbbentően emlékeztet az 1945–1950 közötti és az 1956–1957-es időkre, meg az egypárti uralom más esztendeire is: állandó ellenségkép, rágalmazás, személyes fenyegetés, az ellenfél „leverésének” (nem csupán legyőzésének) akarása, demagógia, populizmus, a másik kisajátításának törekvése, s mindezt eszközök között alig válogatva alkalmazzák. Némi naivitással közbevethető: talán nem ennyire rossz a bizonyítvány, a politikai csaták minden időben, a parlamentáris berendezkedésben is ismerik a végletesen kiélezett szembenállást. A mai hazai közvélemény azonban nem így látja: vagy szurkolóvá válik, vagy nyugtalan tőle. Egy érett és stabil demokrácia persze nagy kilengéseket is elbír. Nálunk azonban – sok tekintetben éppen a hosszú ideig tartó diktatúra miatt – a demokrácia még mindig nem eléggé szilárd: a társadalmi viszonyok kiegyensúlyozatlanok, a „civil szféra” erősnek igazán nem mondható, a vagyoni állapotok különbsége rövid idő alatt jelentősen megnőtt, az erkölcsi állapotok tovább lazultak, ami sok bizonytalansággal tölti el a társadalmat. Mindez még jobban aláhúzza, mennyire szükség van a másik megoldásra, a személyi, családi, vagyoni, pozicionális stb. folytonosság birtokában lévő utódpártok tagjai, véleményformálói, szavazóik jelentős hányada által folyamatosan őrzött és képviselt politikai kultúrától és társadalmi mentalitástól (stb.) alapvetően különböző szellemiségre, közéleti stílusra, akár konzervatívnak nevezzük, akár nem. Csakhogy ilyesmi, különösen széles körben elfogadott, nincs. Tudom, amit leírtam, csupán diagnózis, nincs mellette terápia. A negatív indítékok, önmagában a hiány megállapítása és a valami ellenében megfogalmazás fontosak, de nem elégségesek a többlethez és a máshoz. A zavarok és a lehetetlen helyzetek azonban nem menthetik föl a politikust, a gondolkodó értelmiségit és másokat, akik ezt a nem könnyű feladatot vállalják. Szerintem nem elégséges az eddigi teljesítmény, nincs annak az oldalnak karakteres saját arca, ahol sokan, – magam is – meggyőző erejű, kezdeményezésre kész konzervativizmust szeretnének látni. Ne hagyják magukat befolyásolni a másik oldal mintáitól, ne fogadják el azokat, alkossanak lehetőség szerinti önállót, eredetit! 3. Az eddig mondottakból következik, és még nem is esett szó a történelmi helyzetek változandóságáról: csakis a legnagyobb óvatosság ajánlatos, ha mégis keresünk

18


„előkép”-eket. Egyes személyek „fölmutatásának” igényével aligha célravezető indulni, mert a sokak által legnagyszerűbbnek vélt embereknek is számos gyarlóságuk és el nem évülő emberi gyöngéjük lehetett. Továbbá a kortársak és az utókor által méltán vagy méltatlanul rájuk tapasztott rokon- és ellenszenv, legenda vagy rágalom szövetéből nehéz kibontani alakjukat. Máris akarva-akaratlanul sérülhet az erkölcsileg érzékeny konzervativizmus. Ellenben számba lehet venni az ország és a nemzet dolgait, a társadalom fölemelésének ügyét, miként képviselték ezeket magasfokú hivatástudattal és áldozatoktól sem visszariadva, s akkor az államférfiak, politikai gondolkodók, közírók, tudósok, művészek stb. körében mindjárt elválik az ocsú a magtól, az önkényuralmi rendszerek kialakítói és kiszolgálói biztosan kirostálódnak. (Egykori pártok, politikai irányzatok és csoportosulások előképül vétele a mondott okokból, továbbá az időpontokhoz és eseményekhez szorosabb kötődésük miatt még kérdésesebb.) 4. Igen, szükség lenne, a nemzetközi szóhasználat ezt általában „nemzeti minimum”ként emlegeti. Hiánya az egyik fő oka a belpolitikai élet mai elmérgesedésének. Az első világháború elvesztésével és a rákövetkező történésekkel a magyar nemzeti érdek súlyosan sérült, a nemzeti érzést rendkívüli mértékű kudarcok és vereségek érték. A két világháború között tévesnek bizonyuló értelmezések foglyaként nem sikerült konszolidálódni, majd az újabb háborús vereség és következményei még inkább megterhelték a korábbi állapotokat. Ismereteim szerint a volt szocialista táborban (az egészen speciális helyzetű NDK-t nem számítva) mindenütt integrálták valamilyen módon a nemzeti kérdést – az egyes megvalósításokon persze bőven lehet vitatkozni –, ennek köszönhetően a szóban forgó konszenzus folytonosan megvolt és megvan. Egyedül Magyarország kivétel, mert a kommunista politikusok és teoretikusok kísérletet sem tettek tárgyilagos feldolgozására. Sőt az 1956-os forradalom leverésével (ismét egy nemzeti ügy bukása) a lehetőség maradványait is fölszámolták. Ami évtizedeken át nincs, azt nem lehet kampányszerűen pótolni. A közeli jövőben egyáltalán nem, a távolabbiban is csak nagyon halványan látok esélyt a konszenzusra. Q

19


Lánczi András 1. A válasz attól függ, hogy mit értünk „jobboldalon” és „konzervativizmuson”. Mivel a jobboldal viszonyfogalom, azaz egy adott politikai közösségen belül értelmezhető, a jobboldalnak országonként más és más lehet az összetétele, eszmei alapállása. Ez különösen szembeötlő, ha – mondjuk – összehasonlítjuk a dél-amerikai jobboldal, a posztkommunista jobboldali pártok és az angolszász országok jobboldali politikáját. A különböző jobboldalok közötti hasonlóságot éppen az olyan eszmék biztosítják, mint a konzervativizmus, amely azonban saját eszmei önmeghatározása alapján nem lehet „egy”, hanem csakis „sok” vagy többféle. Ez az önmeghatározási minimum kimondja, hogy a konzervativizmus nem ideológia, és nem törekszik absztrakt elméletek megalkotására. Jelenleg legalább háromféle konzervativizmust látunk a világban: a régit, az újat és az amerikai neokonzervatívat. A régi magában foglalja a burke-iánus óliberálisokat, az agrárkonzervatívokat, a legkülönfélébb vallási alapú konzervatívokat, a tradicionalista-antiegalitariánusokat. Az új konzervativizmus egyik szellemi forrása Michael Oakeshott, aki a modern racionalizmus és intellektuális következményeinek a legnagyobb kritikusa; a másik Friedrich A. Hayek, aki a klasszikus liberalizmus egyéni szabadság és a joguralom eszméjének következetes továbbvitelével mondott ítéletet a szocializmus és a modern liberalizmus totalitárius tendenciái felett. A neokonzervatívok filozófiai mentora Leo Strauss, aki az antik bölcselet, egyáltalán a bölcsesség fogalmának és tartalmának a felelevenítésével alapozta meg, értelmezte újra a politika fogalmát, ami az Arisztotelész által használt „politiké philosophiá”-t tesz szükségessé (a magyar kiadás „állambölcselet”-nek fordítja, vö. Arisztotelész: Politika, 1282b 14). A jobboldal és a konzervativizmus megfeleltetésének további nehézsége, hogy a konzervativizmust össze szokták keverni a keresztényi indíttatású politikai eszmékkel, mint például keresztényszocializmussal. Noha a keresztényszocializmusnak erős konzervatív tendenciái vannak, az alapvető eligazító forrása a Szentírás, illetve az egyház szociális tanítása és politikai elvei. Erkölcse a keresztény erkölcs erény- és kötelességetikája. A konzervativizmus politikai elv, amelyet elsősorban a filozófia éltet, érvei racionálisak, küzdőtere a politikai és a világi intellektuális közélet, de soha sem a templom. Erkölcsfelfogása elsősorban erényetikai, nem utasítja el a kötelességetikákat sem, bár vannak fenntartásai például a kanti etikával szemben, az utilitarizmust viszont nem fogadja el. A konzervativizmus tehát semmiképpen nem azonos a keresztyén tanításokkal, bár vannak természetes kapcsolódási pontjaik (emberkép, a racionalitás határai, a liberalizmus megítélése), a döntő különbség az, hogy a konzervativizmus politikai-filozófiai elv és érvrendszer. A jobboldal és a konzervativizmus mint politikai érvrendszer között számos és döntő fontosságú kötődési pont van, tendenciájában – azaz nem napi politikai értelemben – a kettő összetartozik, de nincs teljes átfedés. Voltak és vannak jobboldali politikai erő és kormányok, amelyek nem konzervatívak. Mussolini például jobboldali rendszert épített fel, konzervatívnak azonban az általam használt értelemben nem nevezhető. Magyarországon sem tartom konzervatívnak a népi vagy szocialista ihletésű jobboldali politikai programokat. Ha majd egyszer a szükségszerűen jelenlévő antikommunista–kommunista törésvonal elhalványul, ki fog tisztulni a kép, hogy mi konzervatív és nem az. Ma az is előfordul, hogy konzervatív szavazat a baloldalra érkezik.

20


2. A konzervativizmus újrafogalmazása folyamatosan zajlik. Még az államszocializmus évei sem kivételek, csak nem volt látható, kerülőutakon – irodalom, filozófiatörténet, történelem, teológia –, gyakran ösztönös tájékozódás alapján történt. A konzervatív elv módszeres és rendszeres fölfedezése azonban csak az elmúlt 15-20 évben kezdődött meg. Nagyon sok szétszórt egyéni erőfeszítést láthattunk, sokkal kevesebb sikeres intézményesült – folyóiratok, intézetek, think tankek – próbálkozást tapasztalhattunk meg. A végeredmény mégis csak az, hogy ma a konzervatív szó már nem negatív tartalmú fogalom, növekszik az érdeklődés a konzervatív elv és érvek iránt, aminek politikai hozadéka is lesz. Az is megfigyelhető, hogy a konzervativizmusnak több kiindulási pontja van Magyarországon; részben a hazai, belső élettapasztalatok, részben a külföldi szellemi és politikai hatások nyomására kialakulóban vannak az 1. pontban taglalt különböző konzervatív irányok. Vegytiszta formában persze csak az elemző tudja előállítani ezeket a konzervatív gondolati irányokat, a valóságban számtalan keresztbemetszés figyelhető meg. 2002 óta nem változtattam meg a véleményemet, mely szerint a jobboldal egyetlen érv mentén egységes, ez pedig a posztkommunizmus elutasítása; hogy milyen módon történik ez meg, nagyban függ attól, hogy miféle konzervativizmusban gondolkodik valaki. 3. Hagyományok között nem lehet szelektálni: vagy vannak, vagy nincsenek. Abban szinte teljes az egyetértés itthon és külföldön is, hogy ha nem maradt mit konzerválni, akkor hogyan lehetséges a konzervativizmus? A rendszerváltás hiányosságai miatt a legijesztőbb azzal szembenézni, hogy miként konzerválódnak az államszocialista idők ma már megvalósíthatónak tűnő utópiái: a teljes foglalkoztatottság, a szociális biztonság, a szinte dermedt állandóság, a politika elutasításán keresztül az emberi természet zavaros szemlélete, az ideologikus gondolkodás elemei. Az általam képviselt filozófiai-racionális konzervativizmus abból indul ki, hogy modern körülmények között a konzervatív legfőbb feladata a liberális-szocialista utópikus gondolatokkal való vita és cselekvés. A vitáinkat a mai ellenfelekkel kell megvívni, nem elődeink ellenfeleivel. Nincs sok gyakorlati haszna nem létező konzervatív hagyomány konzervatív feltámasztásának. Nem volna életszerű, nem segítene, sőt a konzervatívokról élő rossz sztereotípiákat erősítené. A történész legyen történész, a filozófus legyen filozófus, a csillagász legyen csillagász: a területén és témáján keresztül mutassa meg, milyen a reformkor, a politikai tudás, a világegyetem konzervatív szemlélete. Ha a mai érvekhez a régiek bölcsessége és felismerései kellenek, használjuk őket, a régi tapasztalatok és gondolatok megtalálása ebben az értelemben kötelességünk és a konzervatív előnye a vitapartnereivel szemben. De nem lehet öncélú, erőt fecsérlő vállalkozás. Nem válhat a konzervativizmussal való foglalkozás ideológiagyártássá vagy historizálássá. Magyarországon a konzervativizmust olykor kimondatlanul is az angol konzervativizmussal rokonítják. A konzervatív gondolat igazi őshazája Anglia. Azt tanulmányozzuk, azt keressük, a toryk történetét kutatjuk. A konzervatív titok maga Anglia. Ráadásul az angol és a magyar történelemnek régre visszanyúló párhuzamosságai vannak, ami miatt különösen kedves és racionális a két fejlődés közti hasonlóságok kimutatása. Az angol titok azonban, még ha meg is tudnánk fejteni, aligha használható Magyarországon. Az elmúlt kétszáz év magyar tapasztalata mást és másként tartalmaz: a Nyugat még nem vette észre, hogy a kommunizmus legyűrésének módja nyitva hagyta a kommunizmus kelet-európai felerősödésének a lehetőségét. A nyugati közömbösség a posztkommunista tapasztalatokkal szemben nyugtalanságra ad

21


okot, hogy a modernség története milyen fordulatot vehet akár a közeljövőben is. A modernség konzervatív bírálata, vele szembeni bizalmatlansága fontos összetevője a konzervativizmusnak. A magyar konzervatív másik nagy feladata, hogy az ösztönösség és érzelmi telítettség szakaszából a tudatos vitarésztvevő irányába mozduljon el. Érveket kell találni az új szociáldemokrácia – mellesleg szintén brit – újdonságára: az egyenlőség új felfogására, a menedzseri típusú kormányzásra és a konzervativizmus irányában is terjeszkedő pragmatikus eszmeépítésre. Végtére is Tony Blair egyik írása helyet kapott egy nemrég megjelent neokonzervatív olvasókönyvben. 4. Erre a kérdésre csak egyetlen gondolattal kívánok válaszolni: Szerintem a konszenzus létezik, demokrácia a neve. Nem ismerek olyan észrevehető politikai tábort, amely a demokrácia konszenzusát kétségbe vonná Magyarországon. Hogy ez miféle konszenzus? Olyan, amilyet a rendszerváltás során létrehoztunk, amilyet létrehozhattunk. Sokan szeretnénk ezt a konszenzust újabb pontokkal kiegészíteni, finomítani, sok mindent másként csinálni; a helyzet az, hogy a 89-es feltételek érvényesek, annak a következményeit viseljük. A 89-ben kezdődött ciklus még nem ért véget. Q

Cs. Szabó László esküvője Nagy Katóval, az egyik tanú Móricz Zsigmond (Budapest, 1935. november)

22


Lányi András Konzervatívok és jobboldaliak 1. A modernitás válsága földtörténeti léptékű változásokat idézett elő. Nemcsak a végtelen haladás és egyre növekvő jólét mítoszába vetett hitünknek kellett búcsút mondanunk, hanem egy ennél sokkal mélyebb meggyőződésünknek is, amely biztonságérzetünk alapja volt: nevezetesen, hogy ami civilizációnkkal és a civilizációban történik, az nem érinti létezésünk természeti alapjait, s ezeken az alapokon az emberi kaland minden történelmi tévút, kudarc és bukás után újrakezdhető. A felismerés, hogy ez többé nem így van, különös jelentőséget kölcsönöz a jelen pillanatnak. Mint trónfosztott uralkodó a vesztőhelyen, a modern politikai filozófia az idáig megtett útra visszatekintve hirtelen új megvilágításban látja azt, ami immár jóvátehetetlenül múlttá lett. A fej még a helyén, nem a fűrészkosárban. A fáradt tekintet puszta megszokásból kémleli a horizontot, többé nem a felmentő seregre vár. A kontúrok élesek, az össze nem tartozó dolgok elkülönülnek. Most már világosan látjuk, s ha volna még kinek, el is mondanánk: fogalmaink csaltak meg bennünket. „Innen” nézve világosan látszik többek között, hogy az a két ellentétpár, amelynek keretei között a korszak politikai küzdelmei folytak – bal- és jobboldal, illetve konzervatív és progresszista tábor között –, nem rokonértelmű és nem egy dimenzióba tartozik. Az alábbiakban egy kétdimenziós modellben próbálom értelmezni őket, két, egymásra merőleges tengelyen. Meglátjuk, mire jutunk! Bal és jobb a politikaelmélet terminus technicusai a szó szoros értelmében: az egyes irányzatok elhelyezésére szolgálnak, egymáshoz képest. A konzervatív (megőrző, fenntartó) – progresszista (haladás-hitű, haladár) ellentétpár ezzel szemben a zoón politikon mindenkori magatartására jellemző kettősséget ragadja meg. A politikai bal- és jobboldal ellentéte antinomikus (kizárják egymást: valami attól baloldali, hogy a jobbal szembenáll, megfordítva ez még inkább igaz). Haladás és megőrzés ellentéte inkább dialektikus: az újító a hagyományt újítja meg, a hagyomány csak addig eleven, ameddig képes a megújulásra. Haladáson nagy általánosságban a társadalom rendelkezésére álló új tudás gyarapodását értik, egyszersmind a tudományos-technológiai hatalom növekedéséből származó jólét elterjedését. A konzervatív a haladást nem ellenzi és nem lassítja, hanem minősíti: meghatározott minőségi kritériumokkal szembesíti, melyeket a hagyományból merít. Különbséget tesz haladás és fejlődés között – a saját kulturális és természeti alapjait felélő haladástól értelemszerűen meg kell tagadnia a fejlődés nevet. A fejlődés fenntarthatósága körül folyó újabb viták, bármennyire semmitmondóak és őszintétlenek, a modernitás történetében először tematizálják és állítják a középpontba a megőrző és az újító attitűd közötti egyensúly kialakításának igényét. A mindenkori politikai baloldalt a jogok fokozatos kiterjesztésének törekvése jellemzi: a szabadságok egyenlőségének biztosítása egyre újabb csoportok számára. Jobboldalinak pedig mindig azokat nevezik, akik a jogkiterjesztés épp soron következő fokozatát akadályozzák vagy késleltetik. (Így válnak egykor baloldali ideológiák idővel jobboldalivá.) A modernizáció folyamata kétszáz éven keresztül többnyire jobbról balra tartott, azaz a jogkiterjesztés együtt járt az új tudás, az új intézmények és az új technológia bevezetésével. Kivéve, amikor nem. Közép- és Kelet-Európa nagy modernizációs

23


nekigyürkőzései ugyanis nem egy esetben jogok korlátozását, új kiváltságos pozíciók rögzítését jelentették (herrenvolk, nómenklatúra, pártarisztokrácia stb.). Ezek a jobboldali-progresszista rendszerek a társadalmi együttélés hagyományos kultúrájával szemben kevesebb kegyeletet tanúsítottak, mint a legelvakultabb baloldali haladárok. Épp ez okozta aránylag rövid életüket: érzéketlenségük a folytonosság és fenntarthatóság iránt. Amit a konzervatív megőrzésre érdemesnek talál, mindig valamilyen közösség kincse: a közös sorsértelmezés keretéül szolgáló szimbólumok, a nyelv, a táj. A konzervatív szükségképpen közösség-elvű – kommunitárius. A hagyomány az, ami össze tart, az összetartozás tudata késztet arra, hogy a mások javáról gondoskodjunk. Az ember legfőbb java a szabadsága. Szabadok csak közösségben, társaink önkéntes segítségével lehetünk. A jobb- és baloldali progresszió ezzel szemben a múltat eltörölni, a jó társadalmat egyetemesen ésszerű elvek bevezetésével létrehozni akarja. Ideologikus célja lehet az egyéni szabadság vagy a kollektív felemelkedés, politikája azonban minden esetben a „rendszer” megerősítésére fog irányulni, a működés útjában álló akadályok kiiktatására. A rendszer működtetésének feladata hárulhat az államra, a piacra vagy nemzetek feletti cégbirodalmakra és informatikai hálózatokra, a lényeg a személytelen, instrumentális és funkcionális érintkezés túlsúlya a közvetlen és szabályozatlan személyközi kapcsolatokkal szemben. A progresszista baloldalnak nincs időszerű mondanivalója: a modernizáció többé nem felszabadító erő. A technológiai-gazdasági rendszer optimális működtetése egyre súlyosabb áldozatokat követel, s egyre durvábban korlátozza a többség szabadságát. A baloldal, ha meg akar maradni baloldalnak, elnyomott csoportok vagy még-nem-eléggé-felszabadított kisebbségek emancipációs törekvéseinek élén keresi a helyét. További jogkiterjesztéssel, még igazságosabb elosztási elvek kieszelésével próbálja korrigálni a rendszer működését. Rámutat a szegénység tüneteire, de nem vállalkozik a modernizáció okozta nyomorúság okainak feltárására, a haladás és jólét hazug ígéreteinek leleplezésére. A jobboldaliságnak nincs, mert soha nem is volt saját szubsztanciája, a modern jobboldal egész története alig több puszta védekezésnél a baloldal törekvéseivel szemben. A modernizáció tartalékai kimerültek, előfeltevéseinek tarthatatlansága egyre nyilvánvalóbb. A legsürgősebb tennivalók, melyeken fajunk fennmaradása múlik: az emberi lépték helyreállítása a gazdaságban, a technológia domesztikálása, a kisebb és nagyobb közösségek önrendelkezésének védelme, gondoskodás a kulturális és természeti folyamatok folytonosságának fenntartásáról, nem értelmezhetők a bal–jobb dimenzióban, ellenben szigorú számvetést követelnek modern örökségünkkel. Ez a számvetés, amennyiben konzervatív, azaz fenntartani törekszik a kereszténységtől a felvilágosodáson át a posztmodernig ívelő európai kulturális hagyomány folytonosságát, és maga is e hagyomány talaján áll, nem lehet fundamentalista semmilyen értelemben. S nem utolsósorban azoknak az alapvető modern értékelveknek (autonómia, szolidaritás, emberi méltóság) az újraértelmezését kell célul tűznie, amelyekre a baloldali és a konzervatív hagyomány egyaránt – ha nem is egybehangzóan – hivatkozik. Konzervatív forradalom? Baloldali konzervatívok? Nem tudom. Csak sejtem, hogy az elkötelezettség a 19. századi liberalizmus és a 20. századi szociáldemokrácia nemes eszményei mellett a 21. században sokunkat menthetetlenül konzervatívvá tesz.

24


2. Az államszocializmus ellenzéke gyors egymásutánban három jóvátehetetlen tévedést és hibát követett el. 1. Ellenfelét baloldaliként azonosította. 2. A baloldalt tekintette ellenfelének. 3. Saját helyét a politikai térfél jobboldalán jelölte ki. 4. Mivel győzni ebből a pozícióból többé nem tudott, egyik része kiegyezett az egykori állampárt jogutódjával, a másik a saját fegyvereivel próbálta azt legyőzni. Az eredmény: mindkettő az új alapokon újjászerveződő politikai osztály része lett. Ettől kezdve a politikai közéletben a fő törésvonal nem a civil társadalom képviselői és a nómenklatúra-burzsoázia között húzódik, hanem a mondvacsinált jobboldal és a cseppet-sem-baloldali baloldal között. Az áttematizált közbeszéd egyszerűen alkalmatlannak bizonyult a jelen sorskérdéseinek érdemi tárgyalására, hozzájárult a politika színvonalának lesüllyedéséhez és a politikaellenes közhangulat kialakulásához. Ebből az ördögi körből kiutat csak az jelentene, ha a konzervatív tábor megszabadulna jobboldali előítéleteitől. 3. Bizony, ideje volna! A 19. századi konzervatív liberalizmus nagy nemzedéke jelenthetné az etalont. A két világháború közötti szellemi élet sokszínű harmadikutasságát pedig a maga eredeti gazdagságában kellene megértenünk, Hajnal Istvántól a Polányi testvérekig, Fülep Lajostól Bibó Istvánig. Hol vagyunk ma ezektől? 4. A (több)pártállami struktúrák fenntartásában máris túlontúl nagy a hallgatólagos egyetértés. Q

Cs. Szabó László a BBC stúdiójában (1964. február 12.)

25


Magyarics Tamás A határon túl mind magyarok vagyunk – létezik-e konszenzus a külpolitikában? A magyar külpolitikai mozgástér a 20. század szinte teljes egészében rendkívül szűk volt, időnként szinte nem is létezett. Röviden és általánosítva kijelenthetjük, hogy úgynevezett követő külpolitikáról beszélhetünk ezekben az évtizedekben. Magyarországnak alkalmazkodnia kellett egyes, kényelmetlen közelségben lévő nagyhatalmak érdekeihez, amit „vonakodó csatlósként” (Németország esetében) vagy „önként és dalolva” (a kommunizmus évei alatt) tett. Ez utóbbi korszak politikai túlélői és örökösei a saját jól felfogott érdekükből egyfajta mítoszt próbáltak – és próbálnak – kialakítani a magyar érdekek védelméről Moszkvával szemben. A baloldali legitimációs bázis részét képező magyarázatok és önigazolások beleillenek a kádári rendszer apologétáinak az érvrendszerébe. A valóságban a jelentős, stratégiai kérdésekben a kommunista vezetők lojálisan kiszolgálták a szovjet érdekeket, és mindössze a Moszkvának érdektelenebb ügyekben teremtették meg az önállóság látszatát. A kommunista rendszer magyarországi bukását követően a mértékadó politikai erők egy hármas külpolitikai célrendszert tettek magukévá. Az euroatlanti szervezetekhez, illetve az euroatlanti közösséghez való csatlakozás, a szomszédos államokkal kialakítandó „jó szomszédság”, valamint a határon túli magyar közösségek védelme jelentette azt a koordinátarendszert, amely megszabta az 1990 utáni magyar külpolitikai gondolkodást. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy az egymást követő magyar kormányok a saját elképzeléseiknek megfelelően alakíthatták a külpolitikát. A „politika” maga a kompromisszumok művészete, a külpolitikának pedig, a belpolitikai vonatkozásokon túl, a nemzetközi élet megannyi szereplőjének a magatartását is figyelembe kell vennie. A magyar külpolitikai mozgástér körvonalainak felvázolásakor az alábbi tényezőket érdemes figyelembe venni: 1. Az euroatlanti integrációval új „igazodási” pontok keletkeztek (Washington és Brüsszel); önáltatás lenne azt gondolni, hogy a magyar külpolitika minden esetben ellen tud állni az ezekből a hatalmi központokból származó nyomásnak. Igaz ugyanakkor, hogy a NATO és az EU tagjaként megnőtt Magyarország érdekérvényesítő képessége is ezekben a centrumokban, ha nem is önálló tényezőként, inkább – elsősorban alkalmi – szövetségek révén. 2. Magyarország geopolitikai helyzetéből következően fokozottan érzékeny bizonyos nagyhatalmi politikákra, így például az Egyesült Államok globális biztonságpolitikájára, Németország regionális politikájára, valamint Oroszország stratégiai jelentőségű energiapolitikájára, hogy csak a leglényegesebb relációkat említsük. (A fentiek a magyar külpolitika „követő” hagyományait erősítik.) 3. A szomszédokkal szembeni politikában Magyarország halmozottan hátrányos helyzetben van. A mértékadó hatalmi központok, akár az euroatlanti integrációs szervezetekről, akár az egyes nagyhatalmakról van szó, mindenekelőtt a stabilitást tartják szem előtt a térségben, azaz (általánosabban fogalmazva) az ezzel ellenkező értékalapú retorika ködösítő függönye mögött határozottan kirajzolódnak az érdekek. (Jó példa erre a NATO és az EU felvételi kritériumainak „felpuhítása” egyes kelet-európai és balkáni államok esetében.) Továbbá, mivel ezt a tényt egyes szomszédos államok kormányai jó érzékkel felismerik, erősebb diplomáciai hátszéllel foglalkozhatnak a magyar kisebbségeket érintő kérdésekkel, mint az utóbbiakat érintő ügyeket a külpolitikájuk homlokterébe helyező magyar jobbközép/ konzervatív kormányok. Harmadszor, a jelentősebb számú magyar kisebbséggel ren-

26


delkező szomszédos államok egyes esetekben szinte „túszként” kezelik a területükön élő magyar lakosságot az anyaországgal való kétoldalú kapcsolatokban. Ha a fentiekben meghatározott hármas célrendszert és külpolitikai mozgásteret tekintjük általános keretnek, azt láthatjuk, hogy – az egyszerűség kedvéért balközépnek és jobbközépnek nevezett – politikai erők külpolitikájában jelentős különbségek fedezhetők fel, amelyeknek egy része a liberális, illetve a konzervatív felfogásban gyökerezik. A baloldali pártok és kormányok a liberális és felvilágosult hagyományokból eredően mélyebben hisznek olyan „világboldogító” eszmékben, mint egy erős, egységes, föderális Európai Egyesült Államok, amelyben az általuk meghaladottnak tekintett nemzeti érdekek a háttérbe szorulnak, vagy akár el is tűnnek. Velük együtt kerülne a lomtárba a kisebbségi politika a maga bonyolultságával, mert az „európai polgár” váltaná fel a román, a szlovák, a szerb, a magyar stb. embert. Többek közt ez az egyik oka annak, hogy a határon túli magyarokkal kapcsolatos politikájuk olyan ambivalens. Ugyanígy a külpolitikához szorosan kapcsolódó védelmi politikában a nemzeti védelmek feloldódnának egy európai kül- és védelmi politikában. Ennek egyik ki nem mondott célja az lenne, hogy a nemzeteket fosszák meg az erőszakos külpolitikai érdekérvényesítés eszközétől, s ezzel a nemzetek érdekérvényesítő képességét is csökkentsék, ami – paradox módon – az „erős és egységes” Európa egyik alapkövetelménye. Magyarországon a szocialista (hon)védelmi vezetés ennek a meggondolásnak a jegyében erősíti a niche (’rés’) képességeket és sorvaszt el hagyományos fegyvernemeket. Ugyancsak ebben az összefüggésben értelmezhető a baloldali kormányok alkalmazkodóbb magatartása a nemzetközi erőközpontok irányába. Mindennek hátterében – a liberális, felvilágosult univerzalizmus mellett – a végletekig vitt reálpolitika áll, amely, ha már „két rossz” között választani kell, az államrezont részesíti előnyben a nemzetpolitikával szemben, és a kisebb ellenállás irányába viszi a baloldali magyar külpolitikát. A jobbközép kormányok következetesen nagyobb hangsúlyt fektettek a nemzetpolitikára. A politika hátterében meghúzódó konzervatív felfogás tetten érhető több szempontból is. A konzervatívok elutasítják az utópiákat, s így az Európai Egyesült Államok helyett egy „nemzetek Európáját” támogatnak. Magyar szempontból ennek a kifejezésnek fokozott jelentése is lehetne, ha ezt megpróbálnánk szembeállítani az „államok Európájával” – amit a nyugatiak többsége ért az előbbi kifejezés alatt, miután abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy a „nemzet” és az „állam” határai nagyjából egybeesnek. Továbbá, a konzervativizmus kötődik a múlthoz, sőt beleágyazódik abba: Edmund Burke klasszikus megfogalmazása szerint a nemzet a már meghaltak, az élők és a még meg sem születettek közössége, amelyben olyan kötelezettségeket is el kell fogadni, amelyek nem szerződésen alapulnak (ellentétben a politikai liberalizmus egyik atyjának tartott John Locke felfogásával). Azaz, mutatis mutandis, a jövő Európájának vállalnia kellene az évezredes örökségét, beleértve a keresztény hagyományokat is, amelyre való utalást a liberális erők sikeresen irtottak ki az alkotmányos szerződés szövegéből. Ezzel összefüggésben ki kell hangsúlyozni, hogy a konzervatívok „örök” intézményekben gondolkodnak, amelyeknek a sorába a „nemzet” és az egyházak is beletartoznak. Továbbá, az értékeket ezen intézmények védik és örökítik át; ergo egy bármilyen értékalapú (kül)politikához szükségesek a hagyományos intézmények is. A fentiek értelmében a „nemzet” fenntartása kötelesség nem csupán erkölcsi, hanem „ideológiai” alapon is, ha egyáltalán beszélhetünk konzervativizmusról mint ideológiáról – erről ugyanis megoszlanak a vélemények. (Hazai

27


viszonylatban Egedy Gergely inkább elfogadja, Körösényi András pedig elutasítja a „konzervativizmus mint ideológia” felfogást.) Ennek érdekében hajlandók a jobbközép kormányok akár konfrontálódni is a szomszédokkal vagy akár nagyhatalmakkal a szomszédos államokban élő magyarok különböző módon való támogatása, valamint a határokon túl átívelő nemzetegyesítés ügyében. A külpolitikai konszenzus kialakítása nélkül azonban ezen a téren nem várhatók számottevő eredmények, hiszen egy sikeres nemzetpolitikának az alapja az anyaországi egyetértés. Ennek megléte esetén a következő lépés a kisebbségekkel való közös álláspont kialakítása lenne, majd a megfelelő nemzetközi háttér kialakítása, azaz gyakorlatilag a nagyhatalmi támogatás megszerzése. Mivel a releváns nagyhatalmak elsősorban stabilitásban érdekeltek, a kisebbségekkel szembeni politikát ebbe a kérdéskörbe, valamint az általános emberi és polgári jogok védelmébe kellene ágyazni. Végül az illető országok vezetésével kellene az ilyen módon előkészített kérdéseket rendezni. A védelempolitikában a jobbközép kormányok elképzelése a magyar haderő szélesebb skálán való fejlesztése, amely végső soron leképezése a „nemzetek Európájának”: erős nemzetek alkossák Európát, s erős nemzeti hadseregek alkossák az EU-országok közös haderejét is (a saját védelmi képességek fejlesztése egyébként NATO-követelmény is). Az egyik kulcskérdés az érték és az érdek megjelenítése a külpolitikában – nem kizárólag a konzervatívok számára. A konzervatívoknak össze kell(ene) egyeztetniük az emberek (és az államok) természetét illető szkepszisüket, amely azt sugallja, hogy az államokat a nemzetközi életben az önérdek maximalizálása hajtja – ez a klasszikus reálpolitikai álláspont; a reálpolitika viszont ebben az értelmezésben értéksemleges – az általuk vallott bizonyos (örök) értékekkel, amelyeknek – logikusan gondolkodva – meg kellene jelenniük nem csupán az egyéni, hanem a nemzetközi kapcsolatokban is. Így például a reálpolitika azt sugallná, hogy egy Európai Egyesült Államok nagyobb eséllyel venné fel a globális versenyt más hatalmi központokkal, akár az Egyesült Államokkal, akár Kínával, ugyanakkor egy ilyen, erősen centralizált Európában feloldódhatnának azok a hagyományos közösségek, amelyek eddig az európai együttélés – sőt a nyugati civilizáció – kereteit biztosították: a családok, a helyi közösségek, az egyházak vagy a nemzetek. (A konzervativizmus egyébként is óvatos a centralizációval szemben, s inkább a hatalom decentralizációjában és a hatalmi ágak kölcsönös ellenőrzésében látja a szabadságjogok és az egyéni autonómia leghatékonyabb védelmét.) Ebből következően egy konzervatív külpolitikát reálpolitika plusz-ként lehetne leírni, ahol a „plusz” a konzervatívok által vallott értékek képviseletét jelentik a nemzetközi kapcsolatokban azzal a caveattal, hogy az egyéni és a közösségi moralitás nem esik egybe. Q

28


Novák Attila 1. Igen. A konzervativizmus más kategória, mint a jobboldal, bár – általában – a jobboldalon sokan konzervatív nézeteket vallanak, és a konzervatívok tekintélyes része jobboldali szavazó. Ez nem véletlen, hiszen hagyományosan a jobboldal képviseli politikailag a konzervatív nézeteket vallókat szerte a világban. Ugyanakkor a magyar jobboldali politikai hagyomány több eleme nemcsak avítt, hanem anakronisztikus és vállalhatatlan, hiszen nem történt meg a jobboldal modernizálása, amely pedig máshol végbement; akár természetes fejlődés folytán (például Angliában), akár pedig „felülről”, jozefinista módszerekkel (például Németországban). A konzervativizmus viszont nemcsak politikai, hanem ideológiai és ízlésbeli kategória. Ebben az értelemben a magyar(országi) konzervativizmus potenciálja sokkal messzebbre terjeszkedik, mint a jobboldalé, hiszen nem az aktuális politikai érdekek mentén és politikai ellenfelei ellenében fogalmazza meg saját identitását, hanem ennél szilárdabb alapzattal és főleg nagyobb szabadsággal rendelkezik. A magyarországi (és közép-kelet-európai) állapotok pedig igen indokolttá teszik nemcsak a baloldal, hanem a jobboldal konzervatív kritikáját is. Konzervatív szempontból például igen aggályos a jobboldallal egy táborban lévő szélsőjobboldal forradalmi hevülete, amely inkább rokonítható a szélsőbaloldallal, mint a jobbközép áramlattal, ráadásul magának a jobboldalnak is igen nagy károkat okoz. A konzervativizmus egyfajta kreatív hagyományőrzést jelent, a dolgok lassú és szerves fejlődésének tiszteletét, a jogállam védelmét, nem pedig a radikális felforgatás igényét, a gazdasági-társadalmi versenyfutásban lemaradtak frusztrált dühét, az Amerika-ellenességet, valamint az antiszemitizmust. A konzervatív nem azért tiszteli a vallási csoportokat, egyházakat, mert a jobboldal szavazói bázisát alkothatják, hanem mert az emberiség morális hagyományainak képviselőit látja bennük. Szóval azért, mert az hagyomány. Aztán lényeges pont a zsidósághoz való viszony is, a magyar jobboldal története – ebből a szempontból – finoman szólva is „igen terhelt”, és erre nem ad mentséget vagy kompenzációt az ártatlan nem zsidó magyaroknak a II. világháború alatti és utáni, a szocializmus évtizedei alatt – többnyire elhallgatott – szenvedése sem. A II. világháború miatti magyar felelősség kérdésével a magyar jobboldalnak kell szembenéznie. Ugyanakkor – mivel lehetőségeik nagyobbak – a magyar konzervatívoknak kellene éles határvonalat húzniuk a jobboldal és a szélsőjobboldal közé. Ugyanígy szükséges, hogy a jobboldal éles antikommunizmusa mellett a konzervatív tudjon különbséget tenni az 1950-es évek és az 1970-es évek szocializmusa között, tudjon arról beszélni, hogy a „kommunizmus” fedőszó. Ugyanis – félek tőle – a nagy és egymással szemben álló politikai tömbök bipoláris logikája kizárja azt, hogy a jobboldal ezeket az évtizedeket is árnyaltan nézze, hiszen a történelem (is) a napi politika szolgálatában állt, és szükséges volt a politikai ellenfél diabolizálása, amire viszont a konzervatívnak nincs szüksége. Szintén fontos lenne, hogy a magyar konzervativizmus ne kövesse a magyar jobboldali mainstream Amerika-ellenes (valójában a II. világháborús vereségre és veszteségre mint okra tekintő) frusztrált világnézetét. Az USA nagyhatalom, így a hozzá fűződő viszony alapvetően egy kis országnak egy szuperhatalomhoz való alkalmazkodásából áll politikailag, ám ne feledjük, hogy olyan közös értékeink vannak, amelyek természetesen és gátlások nélkül teszik Magyarországot az Egyesült Államok, az euro-atlanti világ védőbástyájának szövetségesévé.

29


2. Mindenképpen szükséges az újrafogalmazás, hiszen – a több évtizedes pártállami időszak miatt is – igen nagy zavar uralkodik a fejekben, és a konzervatív gondolat éppenséggel „forradalminak” hat az országban. Sokan konzervatívnak gondolják magukat, pedig csak a „létező szocializmus” népbarát és egyenlősítő politikáját álmodják vissza, éppen a neoliberális gazdaságpolitika ellenében és a jobboldali politika erőterében. Azaz éppen a kádárizmust, az osztogató államot akarják „konzerválni”, vegyítve természetesen a nemzeti érzelmekkel. Mivel az elmúlt évtizedekben a politikai gondolkodás marxizmuson kívüli (bár sokszor a hivatalostól eltérő) formáit az államhatalom nem tolerálta, a konzervatizmus az 1949-es szinten ébredt újjá az 1980-as évek végén. A több évtizedes hibernálódás pedig avíttsággal, anakronisztikus gondolatok tömegével járt együtt, ráadásul ezek a nézetek furcsán vegyültek az utóbbi években beszüremkedett (és egyáltalán nem konzervatív) New Age-mozgalmak ideológiáival, a politikai okkultizmussal, sámánhitekkel, a mű-ezoterikus és spirituális filozófiával, amelyek underground mozgalmakként magasztosultak fel, és ma jobboldali szubkulturákként működnek. Éppen ezért sokan hiszik tévesen azt, hogy ez a sajátos ideológiai katyvasz a konzervativizmus. S ennek az az oka, hogy a politikaitörténelmi hagyomány nem változott, mert nem változhatott. Aztán már csak az elmúlt évtizedekben is annyi minden történt az euroatlanti világban, hogy ezektől Magyarország sem szigetelődhet el. Olyan új veszélyek és kihívások jelentkeztek, amelyekre a konzervatívoknak is választ kell adniuk: a fejlődő országokból történő nagy bevándorlások (ezzel párhuzamosan: az iszlám fundamentalizmus támadása), a világ nyersanyagforrásainak csökkenése, a gazdagok és szegények szembenállása a globalizált világban, a kereszténység és a zsidóság hagyományos tanításainak és közösségeinek visszaszorulása etc. Ezekre a különféle szintű nehézséget jelentő, ám univerzális problémákra magyar, ám egyben egyetemes válaszokat is adhatnak a magyar „újkonzervatívok”. 3. Természetesen szükség van bizonyos hagyományok elfelejtésére. Egyrészt meg kell szabadulni a magyar politikai jobboldal több ballasztjától: a sovinizmustól, az antiszemitizmustól (ma sokszor Izrael-ellenesség formájában jelentkezik), a rossz értelemben vett egyháziasságtól és klerikalizmustól, a hamis és egyben értelmetlen Trianon-nosztalgiáktól, a revizionizmusról, a társadalmi mobilitás ellenzésétől. A mai magyarországi konzervatívok ugyanis – sok esetben – ugyanúgy a szocialista mobilizáció termékei, mint a baloldaliak és a liberálisok, így a létező szocializmushoz való reflexív viszony kialakítása – a világnézeti és politikai differencia kifejezése mellett – mindenképpen szükséges. Mint ahogy annak belátására is szükség van, hogy pozitív lépés volt a magyar társadalom merev kasztrendszerének felbomlása 1945 után. A magyar „újkonzervatívok” segítségére siethetnek a modern konzervatív és neokonzervatív szerzők gondolatai, Leo Strausstól John Kekesig, Roger Scrutontól Norman Podhoretzig. Ugyanakkor ez az internacionális ismerkedés csak arra szolgáljon, hogy megtudjuk, miket gondoltak az emberiség nagyobb és kisebb kérdéseiről mások, és ezek az eszmék hogyan és mennyire adaptálhatóak a magyar viszonyokhoz. A kritikátlan adaptáció ugyanis azt a képzetet fogja kelteni, hogy a magyar „újkonzervatívok” angolszász think tankek magyarországi lerakatai, ugyanakkor a teljes elzárkózás legalább ennyire veszélyes: bezárja a magyar értelmiség egy tekintélyes részét egy retrográd és anakronisztikus gettóba, ráadásul azt a képzetet kelti, hogy problémáink ugyanazok, mint voltak hatvan-hetven éve.

30


Magyarországon is voltak olyan konzervatívok, akiket elődeinknek tekinthetünk. Ilyen volt az irodalmár Halász Gábor, a filozófus Kolnai Aurél, azonkívül Szilágyi Ernő (ő cionista és monarchista is volt), de vannak mások is. Emberi tisztesség, morális kérlelhetetlenség szempontjából pedig – ám nem minden vonatkozásában – a kiváló Schlachta Margit. Nem véletlen, hogy csak az utóbbi politikus. 4. Konszenzus létezik, de a legrosszabb értelemben. A magyar politikai elit számára ugyanis a hatalom öncéllá vált. A szavazatok maximalizálása természetes törekvés, hiszen a modern liberális demokrácia politikai rendszere a szavazatszerzésen és egyik vagy másik politikai tömb és/vagy párt uralmán, ezek váltógazdaságán alapul. Szomorú azonban látni – főleg konzervatív szemszögből –, hogy e nagy politikai táborokat mennyire nem az értékek mozgatják, és mennyire nem orientálják létező vagy potenciális szavazóikat, hanem elébe mennek azok elvárásainak. Ebből pedig igen nagy világnézeti zagyvalék születik; nem véletlen, hogy jobboldali pártok – figyelembevéve a magyar lakosság kádári szocializációját – baloldali programokat hirdetnek és fordítva. Ugyanakkor több téma tekintetében konszenzus kellene, ilyenek az alapvető szabadságjogok, a szabad piac tisztelete, a magyar történelmi hagyományok konstruktív (és kritikai) megbecsülése mellett a különféle vallási és nemzeti kisebbségi tradíciók védelme, és az antiszemitizmus ellentmondást nem tűrő elítélése. Ez utóbbit külön is kiemelném, hiszen nemcsak nem szabad használni az antiszemitákat vagy játszani antiszemita érzelmekkel, de pozitív lépések is szükségesek lennének a kialakult „frontvonalak” semlegesítésére. Nem liberális és baloldali publicisták viharzó és sokszor szintúgy aktuálpolitikai érdekeket követő írásai, hanem konzervatív és/vagy jobboldali miniszterelnökök fellépései, egyházi vezetők határozott állásfoglalásai szükségeltetnek annak érdekében, hogy kerüljön le végre a „zsidóügy” (plusz: „antiszemita ügy”) a magyar politikai napirendről, melynek fenntartása – legalábbis úgy tűnik – a politikai táborok közös érdeke, hiszen mozgósító és csoportképző erővel bír. Ne legyenek olyan rövid és/vagy középtávú politikai célok, amelyek oltárán alapvető értékeket kérdőjeleznek meg, számolnak fel. Q

31


Seres László Libertárius szemmel 1) A Fidesz kényszerpályáján „Azáltal, hogy ellenáll a divatos áramlatoknak, talán sikerül lelassítania nemkívánatos folyamatokat, de mivel nem mutat más irányt, nem gátolhatja meg azok előrehaladását. Ezért a konzervativizmus sorsa mindig is az volt, hogy nem maga választotta útra kényszerült” – írta Friedrich August von Hayek ismert esszéjében, melynek címe nem véletlenül Miért nem vagyok konzervatív? A klasszikus-liberális géniusz tisztelettel és megértéssel ír a konzervativizmus morális meggyőződéséről, ám teljes joggal állapítja meg: a konzervatívok Európa sok táján „magukévá tették a kollektivista hitvallás nagy részét”, túlságosan bizalmatlanok az újjal, az ismeretlennel szemben, holott fontos lenne „kritikusan megvizsgálni a fennállót és változtatni rajta ott, ahol szükséges”. Ez pontosan így igaz ma is. Ha a Kommentár szerkesztői azt kérdezik, látok-e különbséget a jobboldal és a konzervativizmus között általában és Magyarországon, azt kell mondanom: igen, de nálunk lényeges szempont, hogy az utóbbi alig létezik. Ráadásul a domináns, populista magyar jobboldalban és a műhelyekben, kis körökben éledező konzervativizmusban közös a fent említett sodródás, a nem maga választotta útra kényszerülés, a kollektivizmus kritikátlan jelenléte. Ugyanakkor hazai relációban különösen fontos megkülönböztetni a jobboldaliságot a konzervativizmustól. A magyar jobboldaliság ma elsősorban nem elvszerűséget, átgondoltságot és elhivatott hagyományőrzést jelent, hanem érzelmi alapon történő, elsősorban a legnagyobb ellenzéki párt napi politikai céljait szolgáló napi politizálást. A Fidesz illetve szövetségi rendszere hatalmi céljainak van alárendelve minden, ezzel kapcsolatos gondolni- és tennivaló: az elvek (szelektív) felemelése; a nemzeti hagyományok (szelektív) őrzése; a „ki a valódi jobboldali/polgári/nemzeti” kérdésének eldöntése; a politikai és médiaszövetségesi viszony alakulása (hogyan történhet meg például nálunk az az Európában ismeretlen fenomén, hogy egyazon párt szellemi holdudvarához tartozik egy mérsékelt konzervatív és egy radikálisan szélsőjobboldali hetilap?). Ennél is súlyosabb gond, hogy az említett konzervatív műhelyekben fellelhető szellemi munka sajnos nem jelent pártközeli think tank aktivitást, az érvek és eszmék nemigen szivárognak át a párt érvrendszerébe. A konzervativizmus Magyarországon elsősorban konkrét embereket (HorkayHörcher Ferenc, Lánczi András, Balázs Zoltán, Körösényi András, Molnár Attila Károly stb.), konkrét kiadványokat (Heti Válasz, Ufi) és egy szerencsére egyre thatcheristább pártot (MDF) jelent, de ez utóbbit is csak mintegy két éve. A nem-racionális, érzelmi jobboldaliság viszont mindent és mindenkit jelenthet: Tőkéczki Lászlót és Bencsik Andrást, hídfoglaló polgári köröket és revizionista ifjúsági szervezeteket, Sólyom Lászlót nacionalista oldalról bíráló Magyar Nemzet-es publicistákat éppúgy, mint neofita, a „pragmatikus” Fidesz által felkarolt exkommunistákat (Csintalan Sándor, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás). A magyar konzervativizmus fő gondja, hogy éppen pártja, a populista üzeneteket megfogalmazó, a konzervatív-liberális gazdaságpolitikai szlogeneket kádárista kisember-megcélzással vegyítő Fidesz kényszeríti általa nem választott útra. Így, nem szabadon, részben kollektivistán, képtelen „meggátolni nemkívánatos folyamatokat”.

32


2-3) Szabadság- és neokon-hiány Ha még csak a honi államszocializmus évtizedeiről lenne szó: ott vannak még az azt megelőző évtizedek, a magyar történelem túlnyomórészt szabadság- és autonómiahiányos évszázadai. A magyar konzervativizmust (és ezzel szoros összefüggésben: a hazai liberalizmust) gyökeresen újra kell fogalmazni, s ennek érdekében éppúgy át kell lépni a hagyományos szekértábor-mentalitáson, mint minden, eddig ismert gondolati klisén, sémán. Szabadpiaci, államellenes libertáriusként nem gondolom, hogy a magyar etatista baloldaltól és a hagyományos jobboldaltól bármi jóra számíthatunk. Az ország jelenlegi politikai, gazdasági és mentális problémái a szabadsághiányos tradícióban, az individualizmus és az önkéntes civil közösségek évszázados szétverésében, az egyén, az önzés, a józan önérdekérvényesítés lenézésében, a bal- és jobboldali kollektivizmusok kritikátlan jelenlétében, az irracionalitás és a miszticizmus terjedésében, az antikapitalizmusban és a folyamatos, rendszer- és pártsemleges jogbizonytalanságban keresendők. A gyógyír ezért magától értetődő: egy modern, piacpárti (neo)liberalizmus és egy modern, a fennállón változtatni kész (neo)konzervativizmus konszenzusa – ha létezne ilyen Magyarországon. Milyen értékek elfogadására, újrafogalmazására gondolok? • Az Egyén tiszteletére. Individualizmus nélkül nincs szabad társadalom, s amíg a jobboldalon elfogadható nézetnek számít, hogy a „nemzet” vagy bármely közösség érdeke előbbre való lehet az Egyénénél, addig ez lehetetlen vállalkozás. Szabadság és felelősség elválaszthatatlan, minden más ebből következik. • Az önzés, tehát a racionális önérdekérvényesítés moráljának az elfogadására, az altruizmus hamis éthoszának leküzdésére. Amíg az egyéni akaratmegvalósítás bűnös, immorális dolognak, ugyanakkor akaratunk alávetése más emberek, közösségek akaratának nemes, erkölcsös cselekedetnek számít, esélyünk sincs a morális megújulásra, politikai és gazdasági kibontakozásra. • A kényszermentesség libertárius alapelvére: semmi jogom nincsen mást az erkölcsömre, politikai akaratomra késztetni, kényszeríteni – egészen addig, amíg ő nem veszélyeztet vagy alkalmaz erőszakot velem szemben. Mindenkinek joga van a saját életét élni, saját értékrendjét követni. Egyik erő sem sajátíthatja ki a politikai nemzet, a „megfelelő” hagyományok és a „megfelelő” hit fogalmát. Ez természetesen nem azonos a relativista morállal, a „minden egyenértékű” hamis, posztmodern elvével. • Az értékrelativizmus, a „politikai korrektség” elleni harcra. A mai baloldal (és sajnos: a balra csúszó liberalizmus) legveszedelmesebb fegyvere már nem az elavult, militáns osztályharc, hanem az antiglobalizmus és a posztmodern értékrelativizmus. „Anything goes”, hirdeti, tekintet nélkül okra vagy okozatra, szabadságra vagy annak elpusztítására, fő, hogy száz virág virágzik. Hát nem. A nyugati civilizáció nem tűrheti azon kollektivista, miszticista, vallási eszmék divatossá és legitimmé válását, amelyek értékrendjének elpusztítására törekednek. • A minimális államra. Különös fenomén – és a klasszikus, angolszász konzervativizmusnak is ellentmond –, hogy magyar konzervatívok kiterjedt állami struktúrákban, a bölcsőtől a sírig tartó jóléti államban gondolkodnak, amely az – éppen államilag szétvert – önkéntes közösségi, civil, piaci struktúrákat pótolni hivatott. A közösségi erő, a hagyományok ereje akkor marad fenn, ha az államot arra korlátozzuk, ami a feladata: a polgárok külső és belső biztonságának őrzésére,

33


védésére, a jogrend, a hatalmi ágak akadálytalan működésének garantálására, a lehető legkevesebb központi adóból. • Szabadpiaci kapitalizmusra. Tehát nem „szociális”, nem „ökoszociális” piacgazdaság kell, hanem a magyar vállalkozói szféra felélesztése, a vállalkozói és kereskedelmi korlátok lebontása, egykulcsos adórendszer (flat tax), minimális szociális háló, a közszolgáltatások minél nagyobb arányú magánosítása (különösen az egészségügy, az oktatás és a nyugdíjrendszer területén). Az elesettek és a leszakadók helyzetén nem elsősorban szociál-, hanem gazdaságpolitikával kell segíteni. • Neokon küpolitikára. Szeptember 11-e bebizonyította, hogy szabadságunk törékeny és támadható. Iszlamista fasiszták támadják hosszú évek óta civilizációnk alapjait, a nyugati szabadságot, s mi sem tarthatjuk Amerika magánügyének a terrorizmus elleni háborút. Amerika a szabad világ legerősebb barátja, ezért magyar jobboldali, konzervatívnak mondott körökben is megengedhetetlen az Amerika-ellenes, antikapitalista, sőt antiszemita és Izrael-ellenes hangulatkeltés. A magyar jobboldalnak teljes mellszélességgel ki kellene állnia az önvédelmi célból folytatott aktív demokráciaexport, az antiterrorista hadjárat mellett. Hogy kik lehetnek a mai magyar (liberális) konzervativizmus példaképei? Locke. Burke. Hayek. Mises. Friedman. Ayn Rand. Az amerikai neokonzervatívok, libertariánusok, objektivisták. Akik semmiképpen sem: Pozsgay Imre. Szörényi Levente. Lovas István. A második világháború előtti rendi-úri berendezkedés reprezentánsai. Premodern pogányok, szélsőpolgárok és reformnyilasok. 4) Konszenzus helyett A magyar politikai táborok között legfeljebb a szabadságjogok, az alkotmányos demokrácia alapintézményeinek védelmében, az alapvető piacgazdasági folyamatok garantálásában látom szükségét valamiféle minimális egyetértésnek. Ami valójában hiányzik, az egy kettős folyamat: a politikai eszmék szabad versenye, érvrendszerek, gazdaságpolitikai filozófiák kemény ütköztetése, ugyanakkor az eddig ismert kulturális szekértáborok közti szabad átjárás, egészen addig, amíg ezek a határok is le nem bomlanak. Mindhárom politikai tábor közös felelőssége, hogy véget vessen az MSZP és a Fidesz, illetve táboraik között a nemzetigaranciás-nemzetiminimumos politikai giccsnek, amelynek eredménye csak a legkártékonyabb legerkölcstelenebb kormányzási forma, a nagykoalíció lehet (szerencsére nincs napirenden). A jobboldalnak, a baloldalnak és a liberálisoknak közös érdeke, hogy véget érjen a sok évszázados kollektivista rémálom, és a történelmi kényszerpályákról végre letérő Magyarország esélyt kapjon egy új, Nyugat-barát, az Egyénre és szabadságára alapuló társadalmi rendre, legyen rajta bármilyen politikai címke. Ehhez azonban elsősorban olyan konzervativizmusra van szükség, amely – Hayek szavaival – képes „kritikusan megvizsgálni a fennállót és változtatni rajta ott, ahol szükséges”. Mert szükséges. Q

34


Somos Róbert 1. Természetesen jelentős különbséget látok jobboldal és konzervativizmus között. Utóbbi fogalma alatt a magam részéről elsődlegesen egy lelki beállítódást, diszpozíciót értek, egy sajátos tónusát a világnézetnek, amelynek a megjelenési formája tágkörű, az élet minden területén megjelenik, és csak másodlagos értelemben használom leszűkítve a politikum szférájára. Azonban ez utóbbi, immár korlátozott jelentésben sem fedi semmiképpen sem azt, amit jobboldalként tartunk számon. A konzervativizmus lényegi jegye ugyanis a radikális ideológiáktól való távolságtartás azon az alapon, hogy a konzervatív számára a társadalom tudatos terv szerinti, s egyben alapvető átalakításának programja eleve gyanús. Ebből következően nem tekinthető közös nevezőnek a politikai értelemben vett jobboldal. A konzervatív beállítódás számára a politikai szélsőjobb ugyanúgy elfogadhatatlan, mint a radikális baloldal. Én úgy gondolom, hogy ezt a politikai nézetek és megnyilvánulások szintjén is nyugodtan fölvállalhatja egy konzervatív. Ezt még Magyarországon is megteheti, ahol azért a konzervativizmus és a politikai jobboldal összefonódása erősebb, mint Európa nyugati felén. Ezen erősebb összefonódásnak sajátos történeti gyökerei vannak, amelyek közül csak kettőt említek; az egyik az I. világháborút és a proletárdiktatúrát követő zavaros időszak – ennek betetőződése Trianon – eseménysora, amikor a konzervatív gondolkodók is hajlamosak voltak radikalizálódni, és az ország történetében elsőként kirobbantott programszerűen terrorisztikus államberendezkedés megsemmisítésében részt vállaltak. A második ilyen történeti gyökér a rendszerváltás idejére vezet vissza, amikor a konzervativizmus és az egyéb, a korábbi szocializmus idején önálló módon nem artikulálódott jobboldali politikai nézetek még differenciálatlan egységben jelentek meg. Magyarországi sajátosságnak tartom tehát ezt a speciális összefonódottságot, ami részben a honi szellemi élet szűkösségét jellemzi és eredményezi is egyúttal, azt például, hogy a tudós értelmiség világnézeti értelemben vett megnyilvánulásait is gyakran hajlamosak vagyunk praxispolitikai szempontból értékelni, s hogy túlságosan is gyakori esemény a tudós értelmiség képviselőinek a politikumba történő átnyergelése. Praxispolitikai szinten tehát szinte őrültségként hat, ha például liberális konzervativizmusról szólunk, s ennek extrém csengéséhez hozzájárul az is, hogy ilyesmit jószerével csak politikában nyakig ülő, anarchista radikális filozófusok egynémelyike fogalmazott meg néhány hónapra egyes szám első személyű programként. Annak számára azonban, akit nem különösebben befolyásolnak a politikai mindennapok, egy ilyen konstelláció egyáltalán nem elképzelhetetlen. Egy liberális konzervatív képviselhet egy kiindulópontját tekintve közösségelvű társadalomképet, ugyanakkor nemcsak hogy elutasítja a jobboldali populizmust, megveti a primitív fajelméleti rasszizmust, hanem – részben – konzervatív voltánál fogva empatikus viszonyt alakít ki a kisebbségek és különböző társadalmi csoportok történeti sérelmei tekintetében is, és ezt még saját történeti tradíciójának kialakítása során is kritikai szempontként kezeli. 2. Nem gondolom azt, hogy újra kellene fogalmazni a konzervativizmust, mert az jószerivel egyetlen történelmi időszakban jelent meg átfogó és valódi eligazodást mutató ideológiaként hazánkban, az 1920-as években, mégpedig a keresztény-nemzeti konzervativizmus formájában. Ez az ideológia jelentősen hozzájárult ahhoz,

35


hogy fölépüljön tíz év alatt egy darabjaira hullott és kifosztott ország, de eleve egy kicsit torzszülött volt, nem volt elég erős ahhoz, hogy a jobboldali radikalizmus ellen föllépjen, és céljai elérése érdekében az ezt a konzervativizmust képviselő politikusok hibás külpolitikai orientációt képviseltek. Ma a konzervativizmus ideológiaként – véleményem szerint – nem aktuális, ahogyan általában véve sem aktuálisak az ideo lógiák, s nyilvánvalóan ebből az is következik, hogy ha „a konzervativizmus újrafogalmazásán” konzervatív színezetű társadalom-, kultúra-, művészetelméletek létrehozását értjük, akkor ezek ettől még nyugodtan lehetnek üdvözlésre méltó dolgok. Hasonlóképpen a konzervatív gondolkodás történeti produktumainak megértése és megértetése lehet nagyon fontos dolog, de ez nem jelenti azt, hogy ebből tradicionális értelemben vett ideológiát lehetne csinálni. A konzervativizmus jellegénél fogva nem is igényli, hogy programként fogalmazzák meg, mert éppen a programszerűen megfogalmazott racionalista illetve voluntarista társadalomátalakító teóriák korlátozottságának kimutatása során nyilvánul meg benső lényege. Ez egyúttal eredendő hátránya is. A konzervatív gondolkodásmód direkt hatása nem átütő, ugyanakkor az emberek széles tömegei tesznek szert folyamatosan a konzervatív felfogást erősítő tapasztalatokra, amennyiben közvetlenül átlátják, milyen bonyolult dolog is egy-egy aprónak látszó társadalmi probléma kezelése. A napjainkban zajló gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatok egyszerre gyengítik általában véve a hagyományos értelemben vett ideológiákat, s ugyanakkor gyakran segítik az ezek alapjául szolgáló, világszemléletünk bázisát képező mentális diszpozíciók kiformálódását. Korunk ideológiátlanodási folyamatai természetesen kihatnak az egyéb politikai ideológiákra is, és a hagyományos politikai ideológiák is egyre több elemet és szempontot vesznek át egymástól. Így az eredetileg egymástól jól elkülönült ideológiai formák kontúrjai elmosódottabbakká válnak, s az ideológiával kapcsolatos fogalmaink sokjelentésű kifejezésekké alakulnak át. 3. Nehéz megmondani, vajon lehet-e és kell-e szelektálni a hagyományok között a mai magyar konzervativizmus eszmei alapjainak végiggondolása során. Ez a fölvetés ugyanis az előző kérdés olyan irányú megválaszolását előfeltételezi, amely szerint szükséges ideológiaként a konzervativizmus újrafogalmazása, márpedig én ezzel nem teljesen értek egyet. Ennek megfelelően nehéz előképeket és nagy elődöket is föllelni, mert egyáltalán nem biztos, hogy egyénileg számunkra ennek jelentősége van. Akárhogy is áll a dolog, ha „szelektálásról” van szó, selejtező szempontból „szelektálnám” a populista szélsőjobb kategóriájába tartozó politikusokat, természetesen ideológiai értelemben, s nem úgy, mintha ténykedésük tudományos-történeti elemzése alól ezzel együtt fölmentést nyernénk. Általában véve elmondhatjuk, a sok évtizeden át uralkodó szocialista társadalmi formáció a konzervatív tudós-, politikus- és művészegyéniségek életművének tudományos föltárása terén komoly károkat okozott, az empirikus adatgyűjtés és kánonképződés szintjein egyaránt. E károk fölszámolása folyamatosan történik, sok időt vesz igénybe, és csak ez után válik igazán fölvethető kérdéssé, vajon XY ténylegesen a mai konzervativizmus előfutáraként vagy példamutató személyiségeként kezelhető-e avagy sem. Magam azon a véleményen vagyok, hogy nem elsősorban politikusok között kell ilyen figurákat keresni, egyszerűen azon oknál fogva, hogy a modern értelemben vett ideológiák kialakulása óta a magyarországi politikum nem számít igazi sikerágazatnak, hanem inkább a szellem emberei, a művészek és a tudósok között. Ennek azonban számos nehézsége van. Érdekes megfigyelni, még a tudományos diszciplínák művelői és szakértői között

36


szakterületenként is olyan beállítódásbeli különbségek vannak, amelyeknek jelentősége van a konzervativizmus megítélése szempontjából. A történeti szempontok érvényesítése általában véve például segíti a konzervativizmus megértését, míg a modern természettudományi szemlélet átfordítása a társadalom vizsgálatára éppen ellenkező tendenciát juttathat érvényre. Ez azt hozza magával, hogy a különböző tudományterületek kánonjai között nincs szinkronitás. Ez, továbbá az elkerülhetetlen szakmai munkamegosztás és differenciálódás, társulva a kánonképződés folyamatának lassú voltával nagyon nehézzé teszi ideológiai értelemben vett előképszerű művész- és tudósszemélyiségek megjelölését. Ráadásul a ma perspektívájából fölmerülő példaadó előkép és „nagy ember” koncepciója egy meghaladott történelmi helyzetet idéz vissza, a nemzetállam nemzeti hőseinek vagy éppen a forradalom hőseinek kultuszát. Ilyenre ma már nincsen szükség tradicionális formában, arra azonban, hogy múltunk és jelenünk szempontjából bizonyos fontossággal bíró alkotó személyiségeket és életművüket a szaktudományok szempontjain túlemelkedő perspektívából is megmutassunk, igenis van. 4. Erre a kérdésre csak egészen röviden válaszolnék. Szükség lenne bizonyos konszenzusra a magyar politikai táborok között, praktikus szempontból elsősorban a nagy állami feladatok, az egészségügy és az oktatás reformja terén, mert ezek rendbetétele több kormányzati ciklusidőt vesz igénybe. Erre azonban jelenleg semmilyen esélyt sem látok. Q

Cs. Szabó László, Mrs. Sass és Rentoul Ferenc a BBC stúdiójában (1956. július)

37


Szalai Ákos Miért nem…? Jelen sorok szerzője nehezen vallja magát konzervatívnak. Valószínűleg liberálisként vagy szocialistaként (szociáldemokrataként) könnyebb dolga lenne. No nem azért, mert a konzervatív szóhoz valamiféle negatív felhang társult valaha. Ma már nem. Szerencsére… A gondot inkább az okozza, hogy sokan mások is annak vallják magukat. Sőt azt is elmondják: mit jelent ez. Nincs más lehetőség, mint időről időre konstatálni: ha XY – egyébként általunk is elismert – tekintély pontosan definiálja a konzervativizmust, akkor mi bizony nem vagyunk azok. Nézzünk csak két ilyen definíciót! A legfontosabbat, illetve a vélhetően legszellemesebbet. A konzervativizmus lényege az antropológiai pesszimizmus: a konzervatív tudja, hogy az ember, ha intézmények nélkül magára maradna, akkor tönkretenné magát. Ezért a konzervatív nem tehet mást, minthogy ezt a rosszat – köztük a saját magáét is – kordában tartó intézmények kialakításán, illetve, mivel már léteznek, védelmén munkálkodik. Csakhogy ezen definíció szerint, amellyel Balász Zoltán vagy John Kekes munkáiban találkozunk (hogy csak magyarokat említsek), jelen sorok szerzője nem konzervatív. Nem csak azért, mert – némileg nagyképűen – tomistának gondolja magát, és mint ilyennek, e tekintetben alapvető élménye mégiscsak az, hogy a teremtett világról és benne az emberről maga Isten is látta, hogy jó. (Persze a bűn hatalmát és a tökéletlenséget sem tagadhatjuk, de ez nem ide tartozó teológiai kérdés…) Politikailag fontosabb, hogy amennyiben a pesszimista kép igaz, akkor hogyan bízhatunk abban, hogy a fennálló – az alapvetően rossz, önző stb. emberek által életre hívott – intézmények védelemre érdemesek. A konzervativizmus azonos a testvériség elvével – olvassuk például a méltatlanul keveset emlegetett Asbóth Jánosnál. Ha a liberálisoké a szabadság, a szocialistáké az egyenlőség, akkor a konzervatívoké a testvériség. Csakhogy miképpen építhető ki egy testvériségre (vagyis közösségiségre) épülő politika? Különösen gazdaságpolitika. Mivel a szerző – talán kevesebb nagyképűséggel, mint a tomizmus esetén – az osztrák iskola közgazdaságtanához érzi magát közel, tudja, hogy hosszú távon minden ilyen kísérletről kiderül, hogy zsákutca. Mit tehetünk? A legkönnyebb, ha feladjuk azt az ábrándot, hogy konzervatívok lennénk. Különösen könnyű ez, ha valaki távol akarja magát tartani hazája politikai harcaitól, sem annak jobb-, sem annak baloldalával nem akar közösséget vállalni. Könnyű kitalálni magára egyéb elnevezéseket: arisztoteliánus, tomista, kommunitariánus, straussiánus, az osztrák iskolához húzó közgazdász stb. A problémát mindig a barátok okozzák. Márpedig ők a fejükbe veszik, hogy ő bizony konzervatív. És úgy is kezelik… Jó tehát, ha van egy biztonsági stratégiája! Legyenek például saját definíciói, melyeket ilyenkor ő citálhat! (Ha másért nem, legalább azon titkos vágya miatt, hogy ezt meghallva hátha egy-két embert ő is eltántorít attól, hogy konzervatívnak nevezzék magukat.) Lássunk néhány ilyet! A konzervativizmus a klasszikus erényetika örököse: az értékek, a politikai értékek, az értékes intézmények listáját nem egyszerűsíti le egy-két pontra, nem vezeti viszsza azokat valamiféle a háttérben meghúzódó közös – és ködös – elvre. (Tegyék ezt nyugodtan Kant örökösei! Ő nem az… tegyük persze hozzá, hogy a konzervatívnak elkönyvelt Hume is bőszen próbálkozik ezzel.) A konzervatív csak sorolni tudja: az organikusan működő rendszerek, mindenekelőtt a piac, a biztonság, az egyház, a

38


család, az emberi élet, a személyiség, a munka, a közösség stb. Miközben sorolja, persze tudja, hogy ezek között (és ezeken belül) komoly konfliktusok lehetnek. Az teszi konzervatívvá, hogy tisztában van azzal: egyik esetben az egyiket, a másikban a másikat kell előtérbe állítani. Számára nincs kályha, amelytől elindulhat, mint az emberi jogok a liberálisok vagy a szegények megsegítése a szocialisták számára. Persze ez nem jelenti azt, hogy a konzervatív adott pillanatban ne állíthatna fel sorrendet. Egy konzervatív politikai program ezt nem kerülheti el – különben nem lenne program. Egy ilyen program reagál. Reagál arra, hogy a többi irányzat mely intézményeket veszi komolyan és melyeket támadja. A kérdés: ötven-hatvan év európai szocializmus után mely intézmények szorulnak leginkább a konzervatívok védelmére. (Bizony, a szocializmus nem közép- és kelet-európai jelenség. A nyugat-európai országok is egyfajta szocialista-szociáldemokrata álomba merültek a világháború után.) Szabadság és tulajdon! – ’90 tavasza bizony kivételes pillanat. Például egy magyar jobboldali párt – elsőként és mindmáig utoljára – rátalált arra, ami itt és most a konzervativizmus lényege lehet. Szabadság és tulajdon: szabad társadalom, szabad gazdaság (minimális állami szabályozás, piacelvű politika) és magántulajdon (minimális állami tulajdon, magántőke, megfelelően lebonyolított privatizáció). Hova jutottunk innen? A magyar konzervatív néhány év múlva a privatizációt, illetve a piaci reformokat egyetlen szempont alapján tudja csak értékelni: mi csináljuk vagy ők? Ha jobbkormány csinálja, akkor az jó. Legalább nem „nekik jut a vagyon” (néha konkrétabban: a mi haverjaink is hozzáférnek). És persze a pénzt is mi költhetjük. Ha balkormány csinálja, akkor a piacgazdaság és a magántulajdon már nem más, mint korrupció. (Persze a baloldal is körülbelül itt tart, csakhogy tőlük nem is várhatunk mást: kis túlzással, számukra a piac és a tőke végső soron mindig csak szükséges rossz marad.) Szabadság és tulajdon mint a magyar jobboldal fontos elvei, vagyis a piacgazdaság mint a magyar konzervatív politika számára fontos intézmény? Ugyan… Köztes (alternatív) hatalmakat! – A konzervatív, különösen szocialista környezetben, olvasson Tocqueville-t! (Ha pedig születésének évfordulója van, akkor emlékezzen meg róla!) Ha már máshonnan nem sikerült, legalább tőle tanulja meg, hogy az állam nem a konzervatív barátja. Az államhatalom előbb-utóbb a többség zsarnokságának eszközévé válik. Márpedig a konzervatív többségtől sok jóra nem számíthat. Hatvan év szocializmus után az európaiak többsége szocialista. (Össze is vethetjük a német és francia központú Európa gazdasági-tudományos vagy éppen kulturális teljesítményét a szocializmustól távolabb maradó Egyesült Államokéval vagy TávolKeletével!) Egyetlen lehetősége van: védelmezni azon intézményeket, amelyek még megmaradtak, a régi szép idők alternatív hatalmai közül. Liberális barátaink Hobbes óta építik a politikájukat egy viszonylag egyszerű elvre: az állam az egyetlen intézmény, amely az egyén szabad döntését korlátozhatja, amely – ebben az értelemben – hatalmat gyakorolhat fölötte. Három-négyszáz éve vagyunk tanúi annak, hogy az állam újabb és újabb intézményekkel kerül szembe: minden nem állami (szebben: demokratikus kontroll alatt nem álló) hatalomgyakorlási formát megpróbál meggyengíteni. Ennek esett áldozatul a nemesség, az egyház hatalma a 19. században, majd őket követte a piac és a helyi hatalom a 20. században. (A helyi hatalom alatt érthetünk minden közösségi önkormányzatot, legyen az egy település vagy egy kisebb térség közössége, amelynek jogait a központosítással vonja el az „állam”, vagy egy nemzeti közösség, amelynek jogait a különböző szupranacionális szervek – ENSZ, Európai Unió stb. – próbálják magukhoz vonni.) A konzervatív politikai válasza

39


csak az lehet: védeni, erősíteni ezeket az intézményeket. Egyedül így garantálhatjuk a szabadságot. Amennyiben ugyanis az egyén egyedül marad az állammal szemben, akkor esélye sincs. A szabadság egyetlen esélye, ha több, egymással rivalizáló hatalom létezik egymás mellett, ekkor van esély, hogy azok egymást kölcsönösen gyengítsék. Erre tanít a Nyugat történelme: az egyéni szabadság ott lesz erősebb, ahol az állam és az egyház egymás mellett gyakorolhatja a maga hatalmát, és nem rendelik egyiket a másik alá. (Vegyük észre: a szabadságot nemhogy nem garantálja, hanem egyenesen veszélyezteti az az út, amit liberális barátaink tanácsolnak. Szerintük először államosítsuk az összes hatalmat, majd próbáljuk meg az államot különböző jogszabályokkal kordában tartani. Csakhogy a jogszabályokat is az állam hozza, azokat az állam hajtja végre. Értelemszerűen csak akkor teszi ezt, ha az a törvényhozóknak, végrehajtóknak is ez az érdekük.) Végezetül van még egy út a pszeudo-konzervatív számára: az egyház. Csakhogy ha valaki az egyházat állítja politikája középpontjába, akkor a továbbiakban nem lehet konzervatív. Nem csak azért, mert ezzel egyszer s mindenkorra felállított egy sorrendet a különböző intézmények és értékek között. Ettől kereszténydemokrata vagy keresztényszocialista még lehetne. Csakhogy az sem lehet. Ha valaki az egyházra tesz, akkor innentől az állam a politika számára a „másik város”, amelyhez annyi köze lehet, mint egy magyar állampolgárnak ahhoz, hogy mi történik Németországban vagy az Egyesült Államokban. Szoríthat ugyan egyik vagy másik ottani politikai erőért, lehet érdekelt annak győzelmében, de tudnia kell, hogy még ha a szimpatikusabbé is a hatalom, neki ezzel a hatalommal szemben mindig a saját országa, intézménye, közössége érdekeit kell védenie. Jobban belegondolva: ezért nem vagyok konzervatív. Egyre inkább látom, hogy az én városom nem a mai politikáé. Így konzervatív sem lehetek… Q

40


Szegedy-Maszák Mihály Vonakodva s későn válaszolok megtisztelő fölkérésükre. Azért vonakodva, mert számomra nem egészen világos, mit is várnak tőlem, továbbá inkább vagyok alkalmas a tanulmányszerű kifejtésre, mint a körkérdésre küldött válaszra. Irodalmárként, szakmai ártalomként különösen érzékenyen érintenek a nyelv árnyalatai. Akár még azt is mondhatnám: a megőrzést (konzervativizmust) elsősorban a nyelv fönntartásával tudom azonosítani. Nagyon tágan, közös emlékezetként értelmezem a nyelvet. Az egységesülés (globalizáció) korában a nyelv elválaszthatatlan a kulturális önazonosságtól. 1. Nyelvi okok miatt nem tudok igazán válaszolni az első kérdésre. Nem szeretem a „jobboldal” megjelölést, mert sokak számára lejáratta a történelem, és ezért gyakran szitokszónak használják. „Baloldal”-ról sem szeretek beszélni, hiszen e kifejezésnek is sokféle jelentést lehet tulajdonítani. „Jobboldali” vagy „baloldali” volt az úgynevezett népi mozgalom? A „konzervativizmus” talán kevésbé elhasznált megjelölés, ám ezt is nagyon különböző értelmekkel ruházzák föl. Egyetlen példára utalva: a Confessio 2005-ben megjelent negyedik számában a különböző szerzők egymástól merőben eltérő módon használják e szót. Van, aki olyan mértékig túladagolja az értéknyelvet, hogy eszmefuttatását inkább kinyilatkoztatásként, mintsem érvelésként tudom felfogni. Mennyiben vezethető le Szekfű Gyula konzervativizmusából, hogy a népi demokrácia moszkvai követe lett? Adott helyzetekben lehet így vagy úgy állást foglalni. Ugyanaz a személy egyik kérdésre liberális, másikra konzervatív választ adhat. Közismert, hogy a 19. században sem mindig esett egybe a társadalom szabadelvű átalakítása a nemzetiségekkel szemben tanúsított liberális magatartással. 2. Ha szükség van magyar konzervativizmusra, mindenképpen elengedhetetlen az újrafogalmazás, ám ez csakis akkor lehet sikeres, ha nem az a hallgatólagos kiinduló föltevés, hogy a konzervativizmus az egyedül helyes eszmeiség (ideológia). Konzervativizmusnak és szabadelvűségnek (liberalizmusnak) kizárólag kölcsönhatásban lehet jó minősége. Már John Stuart Mill világosan látta, hogy a haszonelvűség (utilitarizmus) nem lehet azonos a liberalizmussal. Igényes értékőrzés nincs értékteremtés nélkül, a konzervatívnak szüntelenül figyelnie kell a liberális bírálatára és viszont. 3. A magyar konzervativizmusnak mindenekelőtt Széchenyi István lehet előképe, aki éppúgy nem nevezhető egyértelműen konzervatívnak vagy liberálisnak, mint Kemény Zsigmond. Szokás olykor a szabadelvű Széchenyi Istvánt maradi apjával szembeállítani, holott kettejük tevékenysége között létezik folytonosság, mely arra is figyelmeztet: kinyilatkoztatni könnyebb, mint átgondoltan képviselni egyik vagy másik értékrendet. A konzervatív Dessewffy Aurélt a liberális Kossuth is becsülte. Talán a reformkor kiválóságait kellene fölidéznünk, hogy lássuk, mennyire méltatlanok vagyunk hozzájuk. A 19. század második felében alighanem Asbóth János volt a konzervativizmus legszínvonalasabb képviselője, a 20. első évtizedeiből pedig legszívesebben Kosztolányi Dezsőre hivatkoznék, aki az anarchizmussal is rokonszenvezett, de nyelvünknek kiváló őrzője volt. Politikai és művelődési értékőrzés viszonyára

41


több figyelmet kellene fordítani. Bármennyire is szokványosak némely hivatkozások Bartókra, talán érdemes emlékeztetni magunkat arra, hogy újított is a zenében, miközben örökség átmentéséért is sokat tett. Nem tekinthető igényes konzervatívnak valaki, aki nem becsüli a kezdeményezést a művelődésben. Persze a művelődés hagyomány kérdése is, föltéve, hogy ki tudjuk választani a múltból azt, pontosabban otthon érezzük magunkat abban, ami nem feledhető. 4. Látom a mély megosztottságot. Történeti okait is vélem érteni. Négy évtizednél is hosszabb önkényuralom olyan rombolást okozott, amelynek nyomait nehéz eltüntetni. Sokkal nagyobb türelemre volna szükség, hogy legalább némi megértés legyen egymás iránt. Bármiféle közmegegyezéstől (konszenzustól) igen távol vagyunk. Aligha vall fejlett politikai kultúrára, ha minduntalan arra kényszerítik az embereket, hogy egyik vagy másik „oldalra” álljanak. Q

Cs. Szabó László és Cs. Szabó Lászlóné, Bözsi (Firenze, 1950 körül)

42


Tőkéczki László 1. Igen, létezik. A nevét valóban megérdemlő konzervativizmus ugyanis – véleményem szerint – értékelvű filozófiai irányzatnak a politikai formája. A jobboldaliság viszont sokszor nem más, mint érdekelvű (struktúra) konzervativizmus. Vagyis történelmileg a jobboldaliság sokszor nem más, mint állagvédelem és persze ezért bár- ki (!) konzervatív (=jobboldali) lehet, akinek előnyös egy fennálló gazdasági-politikai struktúra! Ma Magyarországon ezért sokszor „konzervatívok” – például a médiában vagy a gazdaságban – a volt kommunisták. A valódi konzervativizmus az élet és a teremtés fenntartó alapértékeit képviseli, tehát nem csupán csoportérdeket. A történelmi jobboldaliság ezért volt általában kisebbségi politikai irányzat, amely csak az értékelvű „népi konzervativizmus” támogatásával maradhatott uralmon. A valódi konzervativizmus tudomásul veszi a változásokat, azok értékes részeit lassan szervesíti is, míg a politikai „jobboldali” sokszor azt hirdeti, hogy „legyen úgy, mint régen volt”! A konzervativizmus soha sincs kötve egy bizonyos politikai-gazdasági struktúrához, a „jobboldal” viszont valószínűleg igen. 2. Nincs „modern” és „premodern” konzervativizmus. Tehát itt legfeljebb nyelvi korszerűsítésről lehet szó, mint a Biblia-fordításoknál. Formailag (fogalmilag) kell az örök értékrendet újra tömegesen érthetővé tenni. Az értékelvű konzervativizmus sokszínű világa ugyanis alapvetően antimaterialista gondolkodást jelent egy mára teljesen és primitíven anyagias (élvezet- és birtoklásközpontú) világban. Az emberi létezésnek azonban szellemei-lelki alapjai vannak, ezek elpusztulásával a dzsungel állatvilágába „zuhan vissza” minden! Az értékkonzervativizmus – akár öntudatlanul is! – mindig „reakciós”, azaz reagáló eszmekör is, az önistenítése miatt ön- és közveszélyes ember és „haladásának” kritikusa. Főleg ezt a régi feladatot kell újra vállalni és színvonalasan gyakorolni. A konzervativizmust nem szabad patetikusan képviselni, immár kisebbségi nézetként viszont szigorúan logikus módon kell érvelnie, a divateszmék belátható következményeire, szándékolatlanul is romboló hatásaira rákérdezve. Az értékkonzervativizmus nem lehet szégyenlős, hiszen a ma problematikus világát már a materialista jellegű „progresszív” ellenfelek alakították ki és működtetik. 3. Válogatni mindig kell, hiszen a társadalmi változások eldöntik egyes hagyományok sorsát is. Napjainkra például a „népi konzervativizmus” szinte felszámolódott. Nem vállalható egyes magyar történelmi jobboldaliságok lényegében radikális és keresztyénellenes öröksége sem. Elődökként mindig a „reálpolitikai konzervativizmusokat” kell tekinteni, amelyek vállalták a „léthelyzetből” fakadó sajátosságokat, mind a politikában, mind a kultúrában. S kihasználták azt, hogy a „Nyugathoz” képest már a divatok kritikáit is megérlelhették, illetve átvehették. A magyar értékkonzervativizmus nagy elődei között találhatjuk Széchenyit, Kemény Zsigmondot, Deák Ferencet, Trefort Ágostont, Tisza Istvánt, Bethlen Istvánt, Klebelsberg Kúnót, Bernát Istvánt, Joó Tibort, Prohászka Lajost, hogy csak néhány nevet említsünk. Ez a művelt és mérsékelt, hazafias magyarságot kifejező európai szemhatárú politikusi-közírói névsor a kisebbrendűségi érzés nélküli öntudatot és gondolkodást fejezi ki, a sehová sem vezető mechanikus utánzást megvalósító „prog-

43


resszióval” szemben. Ők tudták, hogy nincs unilineáris „fejlődés” a történelemben, s azt is, hogy van saját feladatuk, mivel a magyarság is Isten teremtő gondolata (ahogyan minden egyén is!). A Kelet–Nyugat határvidéken létező értékkonzervatív magyar gondolkodás öröksége ma még jórészt felfedezésre vár! 4. Elvileg szükség volna egy hazafias, nemzeti érdekvédelmi konszenzusra – már csak az EU miatt is. De erre – sajnos – alig van esély, mivel a magyar „baloldali” politika pillanatnyilag nem a magyar „kisemberek” érdekképviselete, hanem a transznacionális nagytőke helytartósága, amely a régi pártállami gazdasági-hatalmi monopólium után a teljes privatizációval akar leválthatatlan hatalmat, s politikai ellenfeleinek mozgásterét az eladósítással is meg akarja megsemmisíteni. A régi gyökerű nemzeti nihilizmussal és keresztyénellenességgel párosított segélyezési „proletárpolitika” mellett nem lehet konszenzusra jutni. Egy olyan politika látomására, amelyben egyrészt az elitet kellene támogatni, másrészt a fiatalokat külföldre küldeni, nem adható együttműködési válasz. Kár, mert – s ezt még egyszer hangsúlyozom! – szükség lenne erre az egyetemes magyarság, de még „Európa” érdekében is. Ez utóbbinak sem érdeke egy szanálhatatlan szegényház. Q

Illyés Gyula, Cs. Szabó László, Csoóri Sándor és Juhász Ferenc (Budapest, 1981. május 7.)

44

kommentár • 2006|1 — Mûhely

Lukácsi Tamás Állam és lélek Arisztotelész politikai filozófiájában „Numquam se minus otiosum esse quam otiosus,

nec minus solus, quam cum solus esset.” Cicero Arisztotelész életműve bő forrásként szolgált a Nyugat szellemi élete számára az évszázadok során. A skolasztikus teológusok figyelmét elsősorban metafizika tételei kötötték le, míg Kolumbuszt a De caelo egy bizonyos szakasza hozta lázba, mely szerint a Föld gömbölyű, és az állócsillagokéval összehasonlítva nem túl nagy a kerülete, ezért Héraklész oszlopai és India között a tengeri kapcsolat nem lehetetlen. Napjainkban a filozófus fő reneszánszát az amerikai politikai gondolkodás egyik irányzatában éli, amely azon igyekszik, hogy a liberalizmus továbbélése érdekében újra kapcsolatot teremtsen a politika és az erények világa, vagyis végső soron a politika és az emberi lélek között. Az alábbi idézet Charles R. Pinchestől ezt ragadja meg: „A legutóbbi időben annak lehetünk tanúi, hogy a régiségekkel foglalkozó filozófusok és a teológusok mellett egy másik csoport is visszatér Arisztotelészhez: a modern liberális értelmiségiek. Miről szól ez a visszatérés? A liberalizmusnak mint politikai rendszernek szüksége van az erényre polgárai között, ha fenn akar maradni. Mondjuk ki nyíltan: a liberalizmusnak erkölcsi tőkére van szüksége.” Valóban, manapság közhely, hogy a politikai gondolkodás és az etika útjai elváltak egymástól, és ez állhat a hátterében mind a 20. század mindent felülmúló politikai rémtetteinek, mind a modern demokráciák riasztó folyamatainak. Ez az írás arra tesz kísérletet, hogy rekonstruálja Arisztotelész politikai filozófiájának néhány olyan elemét, amelyek a politikai közösség és az emberi lélek, azon keresztül pedig az erkölcs közötti köteléket keresik. Mindezt annak reményében, hogy az ókori filozófus feltevései e téren sem bizonyulnak megbízhatatlanabbnak, mint az említett földrajzi sejtés, melynek ellenőrzésére Kolumbusz végül vállalkozott. Politika és etika A Nikomakhoszi etika (EN) utolsó mondatánál nehéz meglepőbb lezárást elképzelni egy könyv számára: „Kezdjük tehát a tárgyalást.” A furcsa megoldás legvalószínűbb oka, hogy az Etika és a Politika valójában egy közös terv része, és egyetlen hosszú értekezést képeznek, amelynek tárgya az emberi élet filozófiája. Az EN befejezése tehát átvezetés egy politikai értekezésbe; rámutat, hogy nem elég az erkölcs kérdéseivel elméletileg tisztában lenni, hanem „a törvényhozónak hívogatnia kell a polgárokat az erényre, s buzdítania kell őket az erkölcs követésére”. A Politika egyik újabb kiadásában a szöveg már ezzel az etikai fejezettel kezdődik. Az erkölcs világától szinte teljes mértékben elválasztott politikai tudomány korában több mint érdekes e két terület ennyire egységes kezelése. A görög politikai gondolkodás történetében az állami lét és az etika viszonya a szofistákkal folytatott vita következtében került felszínre. Akkor ismerték fel, hogy a közélet, a köz ügyei,

45

Lukácsi Tamás: Állam és lélek Arisztotelész politikai filozófiájában

az emberi viselkedés szabályai és az emberi közösség értékrendje szorosan kapcsolódnak egymáshoz. A szofisták etikai nézetei ugyanis új megvilágításba helyezték az állam természetét. Ha a mindenkori erősebb fél akaratával lenne egyenlő mindaz, ami természettől fogva jogos (mint azt némely szofisták állították), akkor az állam minden formája, amely erőt tudhat az oldalán, legitim lenne. Ebből következően legitim lehet még a legszörnyűbb zsarnokság, például az áldozataikat üreges hasú ércbikában megsütögető kéjenc türannoszok állama is. A jog és az igazság pedig államról államra, évről évre, de akár napról napra is változhatna. Arisztotelészt valószínűleg éppen az a vágy vezette a politika területére, hogy a jog és az igazság tekintélyét védelmébe vegye a szofisták nézeteivel szemben. A politika tanulmányozását etikai céllal kezdhette el: azzal a céllal, hogy megmentse az igazságot és a jogot azoktól, akik tagadták, hogy természetes alapjuk lenne. Ahogyan egy 19. századi angol magyarázója, Newman írta: „A politikai tudomány útja sokkal inkább az etikán keresztül vezet, mintsem a történelmen. A történelem rengetegében vezércsillagunknak az etikai nézőpontnak kell lennie: csak ez tehet képessé arra, hogy a helyes ösvényt válasszuk.” A politika és az etika szoros kapcsolatát igényelte az is, hogy fejtegetéseit nagy valószínűséggel nem az érdeklődő polgároknak, hanem a tanítványai között helyet foglaló jövőbeli vagy már gyakorló politikusoknak és törvényhozóknak címezte. Ennek megfelelően a politika és az etika célja egyaránt a tevékenység által elérhető legnagyobb jó, ezért az igazi politikus – aki nem csak névleg az – e tudományok művelője, következésképpen a nemes cselekedeteket önmagukért, nem pedig pénzért vagy nyereség reményében választja. Az államok törekvését – annak ellenére, hogy ma az etika nem része a politikai tudománynak – még napjainkban is bizonyos mértékig átitatja egyfajta morális megfontolás, hiszen elvileg a polgárok valamiféle jól-létét (magasabb életszínvonal, egészségesebb, biztonságosabb környezet stb.) tűzik ki maguk elé. A politikai tudomány ráadásul most is „kölcsönzött” szókészlettel és fogalmakkal dolgozik: kölcsön vesz a jogból (társadalmi szerződési elméletek), a biológiából (az állam szervei, feje), de az egyetlen igazán időtálló és megbízható „hitelezője” az etika maradt. A jogi és biológiai kifejezések csak külső jelenségek magyarázatára alkalmasak, ám a cselekvő és gondolkodó emberek által alkotott közösség belső élete magyarázatának igazodnia kell az egyén belső életének magyarázatához. Ahogyan Platón megfogalmazta: maguk a betűk ugyanazok, amelyekkel az egyén és az állam élete meg van írva, csak az utóbbi esetén nagyobb méretűek. Teleologikus politikai filozófia Az arisztotelészi politikai gondolkodást erős teleologikus szemlélet jellemzi. A filozófus természettudományos munkáiban dolgozta ki a teleológia tételét: minden élő szervezet valamiféle – számára jó – végcél (telosz) felé törekszik; ez a végcél filozófiai értelemben az adott élőlény anyagát értelmes rendbe szervező formája és egyben valódi természete. Az egyik kicsi mag alig különbözik a másiktól, kifejlődve azonban szembetűnő a különbség tölgyfa és fűszál között. A tölgyfa magjában potenciálisan már jelen van a kifejlett növény, ezért mondhatjuk arra a végcélra, amely felé fejlődése során törekedni fog, hogy az a valódi természete. A politikai közösség is az élő szervezetek mintájára írható le, ezért alkalmazható rá a teleológia elve, vagyis a politikai közösség végcéljának egyrészt jónak kell lennie, másrészt ebben a végcélban mutatkozik meg valódi természete is.

46


Az élőlények és az állam teleologikus jellege csupán olyan tétel, amely a kérdés külső burkához tartozik. A tartalom, a tanítás „lelke” ebből még nem rekonstruálható. Ha elfogadjuk az állam teleologikus magyarázatát, az elmélet értékét az határozza meg, mit tartunk a közösség és az egyén végcéljának. Az állam erkölcsi végcélja Arisztotelész idejében már óriási ismeretanyag halmozódott fel arról, hogy különböző gondolkodók és törvényhozók milyen végcélt tulajdonítottak a politikai közösségnek. A Politikában olvashatunk olyan poliszokról, ahol a pénzhiány miatt a kormányzók tevékenysége másra sem irányult, mint hogy „egyedáruságot mesterkedjenek ki”, vagyis monopóliumok segítségével anyagi forrásokat szerezzenek. Ezt azonban nem tartja elégséges célnak egy állam számára, hiszen csak azoknak nyújt boldogságot, akik „a gazdagságban látják az élet boldogságát”, és „a városállamot is akkor tekintik boldognak, ha gazdag” (1324a). Akik a türannikus életet tartják a legjobbnak, azok a zsarnoki államot dicsőítik, ahol a törvények célja a saját vagy szomszéd lakosság despotikus uralom alatt tartása, és ez a „városállam akkor a legboldogabb, ha minél több alattvalón uralkodik”. Nem lehet az állam célja a hadakozás sem, hiszen ez inkább eszköz: a „háború a békéért van, a munka a pihenésért, a szükséges és hasznos cselekedetek pedig a becsületesekért” (1333a). Arisztotelész azt a nézetet is elutasítja, hogy az emberek csak a birtok és a vagyon kedvéért léptek volna közösségre. Aki ezt elfogadja, az az oligarchiák elvét igazolná, vagyis azt, hogy miként különböző mértékű befektetéseknek eltérő a hozama, az állam által garantált jogokban is csak vagyonunk arányában részesülhetünk. Mindez túl kevés. Arisztotelész szerint az államnak sokkal magasztosabb céljai vannak; erre a Politikában – szinte már kétségbeesett igyekezettel – refrénszerűen tér vissza: az emberek „nem csupán a puszta megélhetés, hanem inkább a boldog élet céljából társultak; s nem is a fegyverbarátság céljából, hogy igazságtalanság ne érje őket, de nem is a cserebere vagy egymás szükségleteinek kölcsönös kielégítése kedvéért. Világos, hogy a városállam nem a lakóhely közössége, hanem csakis a boldog élet közössége, a családok és a nemzetségek számára, a tökéletes és az autarkeiát nyújtó élet megvalósítására” (1280a–b). Miben áll ez a boldog élet? Az EN a választ egy megkülönböztetéssel kezdi: „a javakról kétféle értelemben beszélünk: egyesek önmagukban jók, mások pedig csak az előbbiek által lesznek jóvá”. A legfőbb jónak tökéletesnek kell lennie, „tökéletesnek pedig azt nevezzük, amit mindig csupán önmagáért és sohasem másért választunk. Ilyennek mondhatjuk legelsősorban a boldogságot, mert ezt mindig önmagáért választjuk, sohasem másért.” A boldogság önmagában teszi kívánatossá az életet, és aki birtokában van, annak már semmi másra nincsen szüksége. A boldogság „tökéletes és önmagában elégséges valami, s egyben minden cselekvésnek a végcélja” (EN 1097). Azt is meg kell vizsgálni, mi az ember tulajdonképpeni tevékenysége, vagyis az, amit csak az ember képes megtenni. Ez nem lehet a puszta élet, hiszen az a növényekben is megvan, és nem lehet az érzékelésben megnyilvánuló élet sem, mivel arra az ökör is képes. A vizsgálódásnak inkább az eszes lélekrészre (to logon ekhon) kell irányulnia, amely képes jó és rossz felismerésére; s ez csak az emberben van meg. Az emberi élet tulajdonképpeni

47


értelme az eszes lélekrész tevékenysége, cselekvésben megnyilvánuló élete: az emberi értelemben vett jó nem más, mint a léleknek erény szerinti tevékenysége az egész élet tartama alatt. A Politika némileg más nézőpontból ismétli meg az etikai fejtegetéseket. A boldogsághoz háromféle jó szükséges: rajtunk kívül álló, testi és lelki javak. A külső és a testi javak végesek, a lelki javak azonban nem vihetők túlzásba; minél fokozottabb mértékben vannak jelen, annál kitűnőbb az ember, aki birtokolja őket. Az államnak elsősorban a lelki javakban kell bővelkednie, de a külső és testi javakat sem szabad elhanyagolnia. A boldog élet – akár egyénről, akár államról beszélünk – azoknak jut osztályrészül, akik a lelki javakban bővelkednek, de a külső javakat sem nélkülözik. A Politika gúnyosan szól azokról, akik az erényben akarnak mértéket tartani, a külső javakban azonban a végtelenre törekszenek: Azt hiszik, az erényből akármekkora is elég; bezzeg a pénzben, vagyonban, hatalomban, hírnévben és minden ilyenben határtalan túlzásra ragadtatják magukat. Mi azonban ezeknek azt mondjuk, hogy minderről könnyen meggyőződhetünk a való tények alapján, ha megfigyeljük, hogy az emberek nem a földi javak segítségével szerzik és tartják meg az erényt, hanem fordítva, és hogy az emberek között a boldog élet inkább azoknak jut, akiknek lelkülete és gondolkodása gazdag a kitűnő tulajdonságokban, viszont a rajtuk kívül eső javak birtokában mértéket tartanak, nem pedig, akiknek ez utóbbiakból a kelleténél is több van, de az előzőekből ugyancsak hiányt szenvednek. […] a legboldogabb élet az egyes ember és általában a városállam számára is az, amely erényes cselekedetekben telik el, és amelyet egy erényes tetteket lehetővé tevő jólét támogat. (1323–1324)

Az állam erkölcsi természetéhez az is hozzátartozik, hogy a polgárok közötti barátságot (philia) elősegítse. A szellemi hagyományban – meglepő módon – nem ritka a két fogalom, a politika és a barátság kapcsolata. A Belfastban tanító George Huxley Arisztotelészről és a görög társadalomról írott esszéjében megrázó személyességgel mutatott rá, milyen életbevágó jelentősége volt és van a politikában a baráti érzületnek és a vallási ünnepek által nyújtott politikai nyugalomnak. Arisztotelész számos helyen hangsúlyozza, hogy az állam fennmaradásában milyen fontos szereppel bírnak a közösen bemutatott áldozatok, a békében együtt töltött órák és a polgárok közötti baráti közösség: „a városállamokban a családi és testvériségi kapcsolatok, a vallásos élet és a közös együttélés intézményei mind a baráti érzelem műve, mert az együttélésnek föltétele a baráti érzelem. Mivel a városállamok célja a boldog élet, ezek az intézmények is ezért vannak.” Nem véletlen, hogy a zsarnokság féltékeny a barátságra, és az embereket inkább szembeállítani igyekszik egymással. A legkívánatosabb élet Arisztotelész – mint láttuk – a politika teleológusa: az államnak végcélként nem kevesebbet, mint a legkívánatosabb életet kell megvalósítania. Alapvetően négy út közül választhatunk életünk céljának meghatározásakor: törekedhetünk élvezetekre, kitüntetésre (közéleti sikerre), gazdagságra és szemlélődő életre. Az EN X. könyvének fő üzenete, hogy mind közül az elmélkedő élet a legmagasabb rendű, mivel ez legjobb részünknek, az észnek (nousz) az örök igazságokon gyakorolt teoretikus tevékenysége. „A bölcsesség szeretete csodálatos gyönyörűségeket rejt magában tisztaságával és állhatatosságával, és csak természetes, hogy azoknak az élete, akik már tudnak, sokkal gyönyörűségesebb, mint azoké, akik még kutatnak.”

48


A elmélkedő élet Arisztotelész filozófiájában – különösen a Protrepticusban (Protr.) – erősen spirituális és metafizikai színezetű. A boldogság (eudaimónia) szó eredeti jelentése az, hogy valaki egy jó daimón védelme alatt áll. Az ember, aki a legfelsőbb rendű belátással rendelkezik, elérheti a jól-lét legmagasabb fokát, mert jól gondoskodik a „kebelében lakó daimónról”. Az arisztotelészi teleológia keretében az ember természet szerinti végcélja az elmélkedő élet. A Protr. szerint a rajtunk kívül álló javak károsak erkölcsi elvek és bölcsesség nélkül, és valójában csak eszközök, melyeket meg kell tanulnunk használni. Az ismert közmondás: „kés gyerek kezébe nem való” azt jelenti, hogy ne adj hatalmat a gonosz ember kezébe. A külső javak felhasználásához szükséges tudást a filozófia keresi, ezért a filozófián alapuló tudás a mindennapi és a politikai életben egyaránt értékes. A Protr. amellett foglal állást, hogy a természet szándéka szerint a tisztán elmélkedő élet (to theórein) a legmagasabb rendű, amely elérhető és egyben a legnagyobb jó. Amikor Püthagoraszt megkérdezték: miért hozta őt létre Isten? – így felelt: azért, hogy a mennyet szemléljem. Arisztotelész szerint Püthagorasznak igaza volt abban, hogy minden ember azért teremtetett, hogy tudásra tegyen szert és szemlélődjön; a bölcsesség a természetes célunk, ezért annak gyakorlása a legjobb minden dolog között. Emellett még hasznos is az emberi élet számára. Aki így él, az életét – mint egy jó hajóskapitány – biztos talajba horgonyozza, vagyis ahhoz köti hozzá, ami örökkévaló és változatlan. Az átlagos emberek általában inkább az életet áhítják, mintsem a jó életet, és nem veszik észre, hogy a bölcsesség megszerzése sokkal könnyebb, mint más javaké. Kellemes is nekiülni az elmélkedésnek: bárhol a világon az örök igazság keresésének kezdünk, meg tudjuk ragadni, mintha éppen ott lenne jelen. Az ilyen gondolkodás minden másnál jobban képes örömöt adni. A lélek működéséből származó öröm: az igazi élet. A Protr. szerint az emberiség semmire nem tekinthet úgy, mint ami isteni vagy áldott, kivéve a bennünk levő értelemre és bölcsességre; a birtokunkban levő dolgok közül egyedül ez tűnik halhatatlannak és isteninek. Az értelem bennünk az istenség. A halandó élet tartalmaz valamit az isteniből: ezért vagy a bölcsesség szeretetét keressük, vagy búcsút intünk az életnek, mert minden más értelmetlennek és butaságnak tűnik. Ezt ismerte fel a nagy római államférfiú, Scipio Africanus, akit Cicero sejtelmesen, de igen szemléletesen úgy jellemez, hogy soha nem volt kevésbé egyedül, mint amikor egyedül volt (De Officiis III. 1.). Az EN X. könyvében a Protr. vezérgondolata ismétlődik meg: [ha] az ész tevékenysége, amely az elmélkedésben nyilvánul meg, nemcsak hogy kiemelkedik értékességével, hanem önmagán kívül semmi egyébre nem törekszik, s azonkívül van benne egy tökéletes, vele benső összefüggésben levő gyönyör is: akkor kétségtelen, hogy csakis ez lehet az ember tökéletes boldogsága – persze ha az egész életen át meg is marad. Mert ami a boldogsághoz tartozik, az sohasem lehet befejezetlen. Ámde az ilyen élet sokkalta magasabb rendű, mint amilyen az embernek kijár, hiszen ilyen életet senki sem folytathat ember minőségében, hanem csupán azon az alapon, hogy benne valami isteni rész lakozik.

A Politikában a boldogságról mondottak mind tartalmukban, mind légkörükben és stílusukban alapvetően megegyeznek az etikai írásokéval: „mindaz a jó, ami kívánatos, a lélek kedvéért van, és azért is kell arra minden okos embernek törekedni, mert nem a lélek van a többi dolog kedvéért! Így tehát mindenkinek annyi boldogság jut osztályrészül, amennyi erénye, okossága és ezen elvek szerinti cselekvő képessé-

49


ge van. Fogadjuk el ezt alaptételül, s idézzük tanúul rá az istenséget, aki boldog és megelégedett, de nem a külső javak folytán, hanem a maga lénye által, természetének minősége révén” (1323b). A Politikában ráadásul a boldogság gyakran kerül említésre a nyugalommal, pihenéssel (szkholé) összefüggésben. Arisztotelész tudatában van annak, hogy a tisztán elmélkedő élethez megfelelő szabadidőre van szükség, akit viszont a mindennapi teendők kötnek le, az nehezebben vagy egyáltalán nem képes azt elérni. „A nyugalom azonban önmagában hordja a gyönyört, boldogságot és a megelégedést. Ez pedig a munkálkodónak nem jut osztályrészül, csak a nyugalmat élvezőknek; mert az, aki dolgozik, egy oly célért munkálkodik, amit még nem ért el, márpedig a boldogság végcél, és mindenki azt tartja, hogy nem fáradsággal, hanem gyönyörrel jár.” A szkholé Arisztotelész államtanában kulcsfontosságú fogalom: szorosan kapcsolódik az ember és az állam végcéljának eléréséhez. A legkívánatosabb élet és a boldogság eddig kifejtett arisztotelészi koncepciója nem egy platonista aszkétákból álló monasztikus közösség programja; a Politika nem utópista mű. Az ember csak az államban érheti el végcélját és igazi természetét. Az elmélkedő életre való felhívás nem remetéknek szól, hanem a politikailag aktív teljes jogú polgároknak. A Politika több helyen szól arról, hogy tudni kell dolgozni, harcolni, el kell végeznünk az életfenntartáshoz szükséges és hasznos tennivalókat, jót kell tennünk barátainkkal, és felelősséget kell vállalnunk a közösségért. Nem helyes, ha többre tartjuk a tétlenséget a cselekvésnél, mert „a boldogság cselekvés”, és szép célt szolgálnak az igazságszerető és mérsékelt férfiú tettei. „Mindig a legjobbat kell választanunk, a helyes cselekvés pedig a legjobb.” Arisztotelész azt is kifejti, hogy a boldogság a helyes cselekvés, és mind a városállamnak, mind az egyénnek a cselekvő élet a legjobb. Az ember lehetséges tevékenységei – vegetálás, érzékelés, gyakorlati okosság, elmélkedés – hierarchiába rendezhetők, ám ezekből a tökéletesedés elvének megfelelően a legfelsőbbrendűt kell és érdemes választani: „mindenkinek azt kell elsősorban választania, amit mint legnagyobb célt elérhet”. Minden emberi lénynek van egy sajátos funkciója, amely lényegén vagy természetén alapul, és mindenki másféle életutat követ, másban keresi a boldogságot. A kommentátorok nagy része elfogadja, hogy Arisztotelésznél az emberi tökéletesség az elmélkedő tevékenység mellett az erényes cselekedetek végrehajtását is magában foglalja (inkluzivizmus). Newman is amellett foglal állást, hogy a kiváló ember nem egysíkú valaki, hanem sokoldalú lény; úgy kell elképzelnünk, mint a római hadvezéreket, akik gyakran voltak egy személyben kiváló szónokok, jogászok, államférfiak, néha még írók és filozófusok is. A legkívánatosabb élet – akár az adott körülmények között elérhető, akár a legkedvezőbb körülmények között végbemenő formájáról beszélünk – elmélkedés és erényes cselekvés harmonikus egysége. Ez elsősorban abból következik, hogy igazi erény másokra is tekintettel van, az erkölcsi kiválóság a csúcsát a másokkal való kapcsolatban éri el. Az erény és az igazságosság ugyanannak a dolognak két oldala: az előbbi önmagában vizsgálva, az utóbbi a másokkal való kapcsolatban bontakozik ki. Az igazságos lelki alkat jellemzője, hogy annak alapján az ember igazságos cselekedetek végrehajtására alkalmas és igazságos dolgokat művel. Nem pusztán beállítottságról van tehát szó, hanem konkrét cselekvésről is. „Mi azt mondjuk, hogy a boldogság az erénynek tökéletes cselekvése és alkalmazása, éspedig nemcsak föltételesen, hanem teljességgel” (1332a).

50


Aki a legkívánatosabb életre vágyik, annak lelki javakra kell törekednie. Az örökkévaló isteni dolgokon való elmélkedésben kell megtapasztalnia a lélek működéséből származó örömöt, amely az igazi élet. Az ilyen kiváló ember képes felismerni a helyes cselekedeteket, és azokat kész – nem a haszonért vagy az azokból származó esetleges élvezetekért, hanem önmagukért – végrehajtani. Az elmélkedő élet zavartalan körülmények között, például a boldogok szigetén megvalósulhat erényes tettek nélkül is, de a halandók számára a „szabadon megnyilvánuló erény szerinti élet” a legboldogabb, mégpedig az ilyen életet lehetővé tevő és elősegítő állami közösségben. Az állam lelke: az alkotmány Az arisztotelészi filozófia szerint minden élő szervezet rendelkezik egy szervező, irányító princípiummal (forma), amely mindig változó anyagát időlegesen rendbe foglalja. Az ember anyaga: a test; formája: a lélek. Mivel állam az élő szervezetek mintájára írható le, beszélhetünk vele kapcsolatban anyagról (a lakosság), amely állandóan mozgásban és változásban van, hiszen „az emberek mindig meghalnak és mindig születnek, ahogy folyókról és forrásokról is szoktuk mondani, hogy mindig ugyanazok, bárha vizük folyton megújul és elfolyik” (1276a). Az állam mégis ugyanaz marad formájának köszönhetően, amely állandóságát biztosítja: ez az alkotmány. A kínálkozó analógiát már Iszokratész is észrevette, amikor úgy fogalmazott, hogy a polisz lelke nem más, mint az alkotmány. Mint láttuk, mind az egyén, mind az állam számára a végcél és az igazi természet egybeesik, és ez a telosz mind az egyén, mind az állam esetében etikai és lelki jellegű. Az állam végcélját az alkotmány határozza meg, ezért az alkotmány az állam élete vagy életmódja. Más meghatározás szerint az alkotmány az a rend, amely a vezetés kérdését, illetőleg az egyes közösségek célját szabályozza. Emiatt a görögök az alkotmánynak messzire nyúló etikai befolyást tulajdonítottak, és Arisztotelész számára is hatalmas erejű eszköz, amit lehet jóra és rosszra is használni. A hellén poliszokban sokkal jobban befolyásolta a mindennapi életet az alkotmány, mint manapság. Ennek oka egyrészt, hogy méretük és lakosságuk jóval kisebb volt, mint a mai államoké, másrészt minden alkotmánynak volt egy kísérő éthosza, ami érezhető volt az élet összes területén. Arisztotelész azt a kérdést is tisztázza, hogy általában a jó ember és konkrétan egy állam jeles polgárának erénye egy és ugyanaz-e, és ha igen, akkor milyen esetekben. A válasz kiindulópontja az, hogy a polgár: tag, az állam tagja, miként a hajós tagja a hajón utazók közösségének. A hajósok közös célja a hajózás, erre irányul minden igyekezetük. A polgároknak a közösség biztosítása a föladatuk, ez a közösség pedig az alkotmány; ezért a polgár erényessége az alkotmány szempontjából nélkülözhetetlen. A polgár erénye tehát az alkotmányra vonatkozik. A jó ember erénye egy, feltétlen és tökéletes, míg alkotmányból számtalan van, tehát a jeles polgár erénye is – az alkotmányokhoz igazodóan – többféle (például Spártában és Krétán a hadi bátorság). Elképzelhető tehát, hogy valaki jó polgár legyen anélkül, hogy rendelkeznék a jó ember erényével (például az illető jó katona, de emellett ostoba, mértéktelen, gonosz stb.). Kivételt képeznek a kormányon levők: ők különleges nevelésben részesülnek, és a politikai erények mellett a jó ember erényeivel is rendelkezniük kell. Nem elég tehát, hogy értsenek a kormányzáshoz vagy a haditechnikához, hanem „a vezetőben a tökéletes erkölcsi kiválóságnak kell meglennie”. Ebből viszont az következik, hogy az olyan kormányforma esetében, ahol a hasonlóképpen szabadok egymás felett

51


felváltva uralkodnak – így a mai demokráciákban is –, a jó ember és a jeles polgár erényének ugyannak kell lennie. Arisztotelész még odáig is elmerészkedik, hogy a felváltva kormányzó és engedelmeskedő polgárnak olyan szigorú és komoly nevelésre van szüksége, mint egy trónörökösnek. Ma ennek a kívánalomnak éppen az ellenkezője figyelhető meg. Míg a magánemberektől valamiféle moralitás elvárható, addig a politikusok számára sem a politikai tudomány, sem a véleményformálók nem írnak elő általános erkölcsi zsinórmértéket, elegendőnek tartják, hogy „szakmájukat” jól végezzék. Következtetés Arisztotelész elméletében az állam etikai és lelki vonásai uralkodnak hatalmi és jogi vonatkozásai felett. Ez az egyik lehetséges oka a mű aktualitásának is, hiszen az emberi létezés erkölcsi kérdései nem változnak. A Politika „időfölöttiségének titka – Pauler Ákos szerint – az, hogy az állami élet örök és maradandó lényegét ragadta meg, midőn annak erkölcsi célját ismerte fel”. Az elsőre igencsak idealistának tűnő gondolatmenet valójában azon a józan felismerésen alapszik, hogy a politika szférája nem szakítható ki a létezés általános összefüggéseiből, így nem vonható ki a természeti törvények hatalma alól sem. Ez azt is jelenti, hogy az emberi létezés kereteibe is bele kell illeszkednie, vagyis nem választható el a természetétől fogva tökéletesedésre hivatott emberi lélek világától sem. A modern megközelítés, amely a politikát dogmatikus szigorral kívánja kizárólag gazdasági és hatalomtechnikai összefüggésekre szűkíteni, más antropológiai alapokon nyugszik, mint Arisztotelész elmélete. Nem feltétlenül szükséges azonban az embert morális lényként meghatározni annak felismeréséhez, hogy a társadalmak erkölcsi állapotának gazdasági és a politikai hatalomgyakorlás színvonalára is kiható következményei vannak. Ha bizonyos modern elméletek bevonják az erény kérdését a politikai filozófia látókörébe, azt azért teszik, mert kimutatható társadalmi hasznot tulajdonítanak neki, mert úgy vélik, az erkölcsi kiválóság stabilitást és jólétet biztosít, csökkenti a gazdaság tranzakciós költségeit vagy az igazságszolgáltatás terheit stb., és ezzel hozzájárul az adott politikai rendszer fennmaradásához. Arisztotelész azt igyekezett alátámasztani, hogy az erényes cselekvés önmagáért választandó, és elsősorban nem hasznossági, hanem lelki kérdés. Ezt emeli ki Newman is: „A modernek hajlamosak a kiválóságot társadalmi hasznossága miatt értékelni: a görögök legjobb pillanataikban önmagáért dicsőítették, és úgy tartották, hogy a kiválóság gyakorlása az emberi társadalom raison d’être-je.” E megközelítés fényében mutatkozik meg igazán annak a feltételezésnek a vérszegény jellege, hogy az emberi boldogság egyetlen akadálya anyagi természetű (a javak szűkössége, a vagyonközösség hiánya, az elosztási rendszer igazságtalanságai stb.), és ez a megközelítés egyaránt ellentmond a szocialista vagy kapitalista modernitás homo œconomicus emberképére épülő dogmarendszerének. Korunkban is a politika középpontjában áll a polgárok jólétének, vagyis az állam végcéljának kérdése. A jólét fogalma azonban a többség számára szinte kizárólag anyagi síkon értelmezhető, minden más szempont érthetetlennek és említésre sem méltónak tűnik. A jólét kapcsán szó esik több állami támogatásról, szociális hálóról, néhány százalékos nyugdíjemelésekről, nemzeti össztermékről, igazságosabb elosztásról stb.; ahogy Márai Sándor írta: mindenki kap egy ingyen műfogsort, ha megöregszik. Ám mindez elfedi, hogy az emberi létezésnek csak az egyik oldala az anyagi lét. A jólét mércéje túl alacsonyra került, annak ellenére, hogy a premodern korhoz képest a nyugati társadalmak soha nem látott bőséget élveznek a külső javak tekintetében. 52


Ez azért sajnálatos, mert az evilági megváltást ígérő utópisták várják kizárólag az anyagi viszonyok átrendezésétől a társadalmi problémák megoldását. Mondhatnánk úgy is, hogy az ő jólét-koncepciójuk szorítkozik kizárólag az anyagi síkra. Ha a liberális demokráciák fent akarják tartani azt az elválasztó vonalat, amellyel, igen helyesen, elhatárolták magukat az evilági üdvtörténetektől – legyen az nemzetiszocialista vagy kommunista utópizmus –, akkor alaptételként kellene vallaniuk, hogy a jólét fogalma és a politikai közösségek végcélja nemcsak a testi és külső javakkal kapcsolatos, hanem az emberi lélekkel, ezen keresztül pedig az erkölccsel is. Álláspontunk szerint az ezen alaptétellel kapcsolatos közmegegyezés hiányából ered a kortárs politikai filozófia említett érdeklődése Arisztotelész iránt, és valójában ez rejlik annak az igénynek a mélyén, hogy „a liberalizmusnak erkölcsi tőkére van szüksége”.

Felhasznált irodalom J[ohn] L. Ackrill: Essays on Plato and Aristotle, Clarendon Press, Oxford, 1997. Aristotle: Critical Assessments (ACA), szerk. Lloyd P. Gerson, London – New York, 1999, I–IV. Ernest Barker: The Political Thought of Plato and Aristotle, London, 1906. Richard Bodéüs: The Political Dimensions of Aristotle’s Ethics, Albany, 1993. S[amuel] H. Butcher: The Greek Idea of the State = Uő.: Some Aspects of the Greek Genius, London 19043. Chiaro Delia: Aristotle on the State and the Citizen = Individu et société: l’influence d’Aristote dans le monde mediterranéen, szerk. Thierry Zarcone, Istanbul–Paris–Rome–Trieste, 1988. Ingemar Düring: Aristotle on ultimate principles from ’nature and reality’: Protrepticus fr. 13, = Aristotle and Plato in the Mid-Fourth Century, szerk. Ingemar Düring – Gwilym Ellis Lane Owen, Göteborg, 1960. Ingemar Düring: Aristotle’s Protrepticus: an Attempt at Reconstruction, Göteborg, 1961. Moses I. Finley – Peter Garnsey– Richard I. Winton: = The Legacy of Greece. A New Appraisal, szerk. Moses I. Finley, Oxford, 1981. Francisco J. Gonzalez: Aristotle on Pleasure and Perfection = ACA III. William K. C. Guthrie: Aristotle: an Encounter, A History of Greek Philosophy, VI, Cambridge, 1981. Pierre Hadot: Aristotle and His School = Uő.: What is Ancient Philosophy?, ford. Michael Chase, Harvard UP, Cambridge (Mass.), 2002. George Huxley: On Aristotle and Greek Society, Belfast, 1979. Werner Jaeger: Aristotle: Fundamentals of the History of His Development, Oxford, 19482. Anthony Kenny: Essays on the Aristotelian Tradition, Oxford, 2001. Richard Kraut: Aristotle: Politics Books VII and VIII, Oxford, 1997. Fred D. Miller: Nature, Justice, and Rights in Aristotle’s Politics, Oxford, 1995. Richard Mulgan: Aristotle and the Political Role of Women = ACA IV. William Lambert Newman: The Politics of Aristotle, Oxford, 1887. Pauler Ákos: Aristoteles, Budapest, 1922. Charles R. Pinches: Liberalism’s Need for Virtue and Christian Theology = Aristotle and Modern Politics, szerk. Aristide Tessitore, Notre Dame (Indiana), 2002. David Ross: Arisztotelész, ford. Steiger Kornél, Osiris, Budapest, 1996. James V. Schall: Friendship and Political Philosophy = ACA IV. Peter Simpson: The Politics of Aristotle, Chapel Hill – London, 1997. Q 53

Vizi Balázs: A nemzeti kisebbségek és az autonómia

Vizi Balázs A nemzeti kisebbségek és az autonómia Az autonómia fogalma sok oldalról megközelíthető, és elsősorban nem is jelent mást, mint hogy az emberek egy csoportja olyan jogosítványokkal rendelkezik, amelyek az élet bizonyos területén megteremtik számukra az önálló döntés lehetőségét. Ennek megfelelően, az európai kultúrában az autonómia gondolata nem feltétlenül kapcsolódik a nemzeti vagy etnikai kisebbségekhez, hiszen más összefüggésekben hamarabb eszünkbe juthat az egyetemek belső autonómiája, a települések önkormányzatisága vagy – modern korunkban – a média szereplőinek szerkesztési autonómiája. Mégis, az autonómia gondolata sokszor éles mellékzöngékkel vetődik fel, amikor azt a nemzeti vagy etnikai kisebbségek jogaival hozzák kapcsolatba. A kisebbségi autonómia ugyanis olyan képzetekkel párosul – főleg a mi közép- és kelet-európai vidékünkön –, amelyek a többségben sokszor gyanakvást, a kisebbségben pedig túlzott reményeket ébresztenek. Ebben az összefüggésben ugyanis az autonómia azáltal, hogy az egy nemzeti, etnikai közösség jogaként vagy követeléseként fogalmazódik meg, közvetlen politikai tartalmat is nyer. Így az is elengedhetetlen, hogy néhány alapvető feltétel fennálljon annak érdekében, hogy a kisebbségi közösségek autonómiaigényüket egyáltalán meg tudják fogalmazni, illetve az ilyen közösségi jogokkal élhessenek. Ezek nagyjából megegyeznek a kisebbségek létének feltételeivel, mivel kisebbségi jogokra és az autonómiára is csak akkor tarthat igényt bármely nemzeti közösség, ha nemcsak számszerű kisebbséget alkot abban az államban, amelyben él, hanem olyan közös identitással is rendelkezik, amely a közösség tagjait alapvetően megkülönbözteti az állam többi polgárától, valamint tagjaik között megvan az ehhez szükséges összetartozás tudata, a közösségi identitásuk megőrzésének szándéka. A kisebbségi autonómia fogalmáról zajló politikai vitákban gyakran egymást kizáró érvelések jelennek meg a kisebbségi autonómia kapcsán. Egyesek (főleg a többségi nemzet politikusai körében) kizárólag olyan politikai követelésnek tartják, amely adott esetben az állam területi és politikai egységét is kikezdheti, míg mások (leginkább a kisebbségi politikusok körében) az alapvető emberi jogok részének tartják, amely elvileg minden kisebbséget, amely erre igényt tart, meg kellene hogy illessen. Az alaposabb megfigyelő számára azonban ez a vita mégsem egymással ellentétes, hanem két, egymást kiegészítő kontextusban értelmezhető: az egyik a politikai önállóság, azaz az önrendelkezési jog részleges megvalósulásaként fogja fel az autonómiát, míg a másik az alapvető emberi jogok körében, a kisebbségi jogok hierarchiájának csúcsán látja azt. Tény, hogy a nemzeti vagy etnikai kisebbségek jogkövetelései gyakran éles politikai viták kereszttüzébe kerülnek, amelyek általában olyan idealisztikus kérdések körül kristályosodnak ki, mint a nemzet vagy az állam léte, jelene és jövője. Az autonómia kérdése pedig ebben az összefüggésben legtöbbször a vörös posztó szerepét tölti be: elég körbetekintenünk például Szlovákiában vagy Romániában, milyen viták jellemezték az elmúlt évtizedekben a kisebbségek autonómiaköveteléseit, vagy áttekintenünk a ma létező és jól működő kisebbségi autonómiaformák kialakulásának körülményeit, és láthatjuk, hogy maga a kisebbségi autonómia felvetése is gyakran már eleve kívül reked az értelmes politikai vita határain.

54

kommentár • 2006|1— Mûhely

A többségi nemzet politikusai gyakran a területi elszakadás felé tett első lépésnek tekintik, ha a kisebbségek a területi autonómia követelésével lépnek fel, míg pártolói olyan mindent megoldó gyógyírnak vélik, amely nélkül minden kisebbség beolvadásra van ítélve. A heves reakciók eredete, nem meglepő módon, a modern nemzetállamok létében és létrejöttében keresendő. A politikaelméleti szakirodalomban az utóbbi években több kísérlet is történt a klasszikus értelemben vett nemzetállam fogalmának újraértelmezésére. A sokak szerint megtépázottan, de nagyjából ma is a vesztfáliai béke után kialakult formájában létező nemzetállam lényegében 18–19. századi fogalmakon alapszik, amelyek az állam nemzeti egységére (szelídebb formában ez politikai egységet, közösséget jelent, de sok esetben kulturális, etnikai egységet is feltételez), a területi sérthetetlenségére és a területe, valamint lakossága felett gyakorolt szuverén hatalomra épülnek. A kisebbségi autonómia gondolatának politikai megítélésében komoly szerepet játszik, hogy a nemzeti vagy etnikai identitásukban különböző kisebbségekkel szemben a többség politikai elitjét erősen befolyásolja az a mögöttes feltételezés, hogy a kisebbségi nemzetek végső célja nem lehet más, mint az önálló államiság vagy legalábbis az elszakadás attól az államtól, amelyben élnek. A politikai hatalomgyakorlásban a nemzeti kizárólagosságra törekvés ma is létező jelenség. Annak ellenére, hogy az 1990-es években egyre szélesebb körben ismerték el nemzetközi dokumentumokban is a kisebbségeket megillető külön jogok jelentőségét, sok európai államban alapvetően a mai napig is az „egy állam – egy nemzet” látszik az uralkodó paradigmának. Ez mindenképp egy nemzet domináns helyzetét és államalkotó szerepét sugallja: senki nem vonja kétségbe például, hogy a nemzetközi jog szerint a „népeket” megillető önrendelkezési jogot az adott állam többségi, domináns nemzete gyakorolja a legteljesebb mértékben, amelyhez viszonyítva bármilyen autonóm önigazgatási berendezkedés, ami egy kisebbséget az adott államban megillethet, csak ennek az önrendelkezési jognak egy korlátozott formája lehet. A liberális demokrácia alapelveire épülő szuverén nemzetállam azonban nem képes a létező etnikai sokszínűség politikai megjelenítése iránti, fokozódó igényeket kielégíteni. A demokratikus többség egy adott államban eleve a nemzeti többséget jelenti, amellyel szemben a nemzeti kisebbségek a demokrácia szabályai szerint képtelenek lennének saját politikai céljaikat érvényesíteni. Pusztán a többségi demokrácia intézménye nem garantálja a nemzeti többség önkorlátozását, így önmagában nem akadályozza meg a kisebbségek asszimilálását, mint ahogy nem biztosít lehetőséget a kisebbségi közösség és identitás megőrzésére sem. Nem véletlen, hogy az önigazgatási igényeik megfogalmazása a klasszikus nemzetállami paradigma kikezdését jelenti. Ebben a tekintetben a kisebbségi kérdéseket ma is két megközelítésből szokták értelmezni. Az egyik általános, egyetemesen érvényesülő igazságokat kíván megfogalmazni, elsősorban a „nemzeti önrendelkezés” (az önálló államiság alapja) és a „nemzeti identitás” minél pontosabb értelmezése és újragondolása mentén. Eszerint érdemes elméleti alapokon egyetemesen alkalmazható paradigmákat keresni, amelyek minden, a kisebbségekhez kapcsolódó problémára megoldást kínálhatnak. A másik domináns megközelítésben viszont a kisebbségi kérdés empirikus módon jelenik meg, mint egy adott országban, adott etnikai, nemzeti csoportokat érintő Történelmi érveléssel lásd erről Eric Hobsbawn: Nations and Nationalism since 1780, Cambridge U P, Cambridge, 1990. Vö. Hurst Hannum: Autonomy, Sovereignty, and Self-Determination – The Accommodation of Conflicting Rights, University of Pennsylvania Press, Philadelphia, 1990.

55


probléma, amelynek rendezése a pragmatikus megoldások megtalálására és a konfliktuskezelésre helyezi a hangsúlyt, anélkül, hogy ebből általános következtetéseket próbálna meg levonni. Az autonómia, ahogy azt számtalan gyakorlati példája mutatja, valójában nem más, mint egyik a lehetséges számtalan pragmatikus jogi megoldás közül, amely a kisebbségek és a klasszikus nemzetállam konfliktusait feloldhatja. 1. A nemzeti önrendelkezés joga és az autonómia Nem véletlen, hogy az egyik lehetséges megközelítés, amely a kisebbségi autonómia elméleti hátterét adhatja, a nemzeti önrendelkezési elv alkalmazásának problémáiból ered. Az I. világháború óta az önrendelkezési elv a nemzetközi kapcsolatok egyik legfontosabb rendező elve, a független államok lényegi legitimációs érve. 1945 után az ENSZ Alapokmánya és az 1966-ban elfogadott két emberi jogi egyezségokmány (a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya és a Gazdasági és Szociális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya) sok egyéb mellett a népek önrendelkezéshez való jogát is a nemzetközi béke és az államok közötti kapcsolatok egyik sarokkövévé tette. Az elmúlt évtizedek alatt azonban a nemzetközi közösség adós maradt azzal, hogy ez a jog pontosan mit jelent, kit illet meg (ki az „ön-”) és mire jogosít („-rendelkezés”). Az eltérő értelmezések miatt egyesek pusztán a létező államok legitimációjának alapját látják benne, azaz a „nép” vagy „nemzet” nem lehet más, mint az állam állampolgárainak összessége, míg mások akár az elszakadáshoz való jogot is elfogadhatónak tartják akkor, ha az adott állam nem elégíti ki minden, a területén élő nemzet, népcsoport fennmaradásához szükséges igényt. De az önrendelkezési jog értelmezése kontinensenként is változik. A nyugati politikai kultúrában az önrendelkezéshez többféle értelmezést is bevettnek tekintenek. Általánosságban ez nem más, mint az a politikai eljárás, amelynek eredményeként a nép rendszeresen megválasztja azt a politikai struktúrát, amelyben élni kíván, s annak képviseleti vezetőit. Ebben az értelemben az önrendelkezés pusztán egy demokratikus politikai aktus, amely minden, szabad választásokat tartó államban érvényesül. Ezzel szemben a világ számos etnikai közössége az önrendelkezésre hivatkozik, amikor saját nemzetállamának megteremtését tűzi ki célul. Ráadásul Afrika és Ázsia nagy részén az önrendelkezés fogalmát a gyarmati rendszer megszűnésével és a függetlenség kivívásával azonosítják, amit egy volt gyarmat a függetlenség megszerzésével már el is ért. Így éppen a korábbi gyarmatok helyén megszületett államok képviselik a legmarkánsabban a nemzetállami modellt, amely az állampolgárok közösségét és nem a kulturális, nemzeti közösséget tekinti az önrendelkezési jog letéteményesének. Mindenesetre már ennek a három, itt említett értelmezésnek sem kell feltétlenül egyidejűleg érvényesülnie. A pusztán etnikai alapú önrendelkezést az államok túlnyomó többsége világszerte elutasítja, másfelől a gyarmati sorból születő államok vagy akár az etnikai alapon függetlenséget elérő országok sem feltétlenül felelnek meg a demokratikus kormányzás követelményének. Ennek ellenére ezek a különböző értelmezések egyszerre vannak jelen világunkban, és igazán máig sincs általános egyetértés a nemzetközi politikai szereplők között abban, hogy ténylegesen mit is követel meg, enged meg az önrendelkezés gyakorlása. Ugyanakkor a ma létező

Vö. Benyamin Neuberger: Nemzeti önrendelkezés: egy fogalom dilemmái, Magyar Kisebbség 2000/3., 135–166.

56


független államok a nemzetközi kapcsolatok másik alapelvére, az államok területi sérthetetlenségére és szuverenitására hivatkozva valószínűleg nem fogadják el az etnikai csoportok teljes önrendelkezéshez, így különösen az önálló államhoz való jogát. Számbavéve azt a több száz népcsoportot, amely létszámát és az általa lakott területeket figyelembe véve, elméletileg, pro forma önálló állam létrehozására tarthatna igényt, ez nemcsak irreális felvetés, de – értelemszerűen – egyetlen ma létező államnak sem lehet érdeke. Mindazonáltal az önrendelkezéshez való jogot nem feltétlenül kell az önálló államiság fényében vizsgálni: a politikai és nemzetközi jogi szakirodalomban többen is kísérletet tettek a különböző politikai értelmezések összebékítésére úgy, hogy az önrendelkezéshez való jog fogalma az etnikai csoportokra is kiterjeszthető legyen. Az önrendelkezés ugyanis nem feltétlenül jelent valaminő egyszeri és oszthatatlan jogot. Az állam teljes lakosságának külső önrendelkezése (az önálló állam) ugyanis nem zárhatja ki az államon belül élő, a többségtől eltérő nemzeti vagy etnikai népcsoportok belső önrendelkezéshez való jogát. Az említett nemzetközi dokumentumok, éppen azért, mert erről a kérdésről valójában hallgatnak, nem zárják ki ennek a megosztott önrendelkezésnek a lehetőségét. Az önrendelkezési jog ilyen kiterjesztő értelmezésekor valójában azzal a létező társadalmi valósággal kell számolni, hogy az etnikai vagy nemzeti közösségek a modern nemzetállamok világában – amennyiben saját közösségük sajátosságait meg kívánják őrizni – olyan önálló intézményi rendszerre is igényt tarthatnak, amely ezt biztosítja. Ez természetesen az állam közhatalmi jogosítványainak megosztását is jelentheti azokon a területeken (például oktatás, nyelvhasználat vagy területi autonómia esetén a területi közigazgatásban), amelyek ennek a célnak az elérése szempontjából jelentősek. Az etnikai, nemzeti csoportidentitás megőrzése ugyanis magában foglalja azt, hogy biztosítva legyen ennek az identitásnak a generációk közötti átadása is. Erre az egyén nem, a család vagy más társadalmi csoport pedig csak korlátozottan képes. Ennek az időbeli vagy „történelmi” folytonosságnak a biztosításához a kisebbségi csoportnak képesnek kell lennie arra, hogy intézményeket hozzon létre, működtessen és fenntartson, gyakorlatilag intézményei felett döntéshozói jogkörökkel rendelkezzen. Ezek persze lehetnek egyesületek vagy más magánjogi intézmények, de az államok nemzeti jellege miatt, ez, az identitás megőrzését érintő közügyekben való hatékony és intézményesített részvételt is megköveteli. A különböző szintű önkormányzatok rendszere minden demokratikus államban megteremthető, hiszen az önrendelkezés gyakorlása nem ad jogot a többségnek arra, hogy akaratát mások jogainak sérelmére érvényesítse. Ebben az összefüggésben pedig jobban megérthető és elfogadható, hogy a népek önrendelkezéshez való joga nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is működhet érvényesülő egyetemes emberi jogként. 2. Kisebbségi jogok és az autonómiához való jog Így, más megközelítésben, a kisebbségi autonómia a kisebbségi jogok hierarchiájának csúcsaként is felfogható. Ebben a megközelítésben az autonómia csak egy a sok, kisebbségeket illetve (a nemzetközi jogban bevett szép eufemizmussal) kisebbségekhez tartozó személyeket megillető különleges jogok közül. Miért illetik meg a kisebbsé-

57


geket különjogok? A II. világháború után megindult nemzetközi jogalkotásban az emberi jogok egyetemes és egyenlő védelme látványosan előtérbe került és a mai napig a nemzetközi jog és politika egyik alapvető normájának tekinthető. Az emberi jogok minden egyes ember egyenlő méltóságából, a minden emberi lényt egyaránt megillető jogokból indulnak ki. Ennek az egyenlőségnek, így emberi jogok védelmének egyik legfontosabb alappillére a hátrányos megkülönböztetés tilalma, amelynek betartása és betartatása minden emberi jog tekintetében az államok kötelezettsége. Ebben a logikában viszont ahhoz, hogy a kisebbségekhez tartozó személyek tényleges egyenlőséget élvezzenek, sajátos „többletjogokra” van szükségük. Mindazonáltal a diszkrimináció tilalmára és az egyetemes, minden egyént megillető emberi jogok érvényesülésére hivatkozva az államot sokan etnikailag, kulturálisan semleges intézménynek szeretnék látni. Ez a semlegesség azonban kulturális, nyelvi és etnikai értelemben nehezen képzelhető el másként, mint a többségi kultúra uralmaként. Ahogy Kymlicka érvelése rámutat, egy állam valójában sosem lehet kulturálisan semleges minden, a területén élő etnikai vagy nyelvi, kulturális csoporttal szemben: maga az állam berendezkedése eleve a többség nyelvét, kultúráját és etnikai, nemzeti identitását tükrözi (a közoktatásban, a közigazgatásban stb.). Így a kisebbséghez tartozók egyenjogúsága csak akkor valósulhat meg, ha az állam a kisebbségek vagy nem-domináns etnikai csoportok nyelvi, nemzeti identitását is megjeleníti, azaz külön intézkedésekkel támogatja. A tényleges egyenlőség eléréséhez ugyanis az állam többségi lakosságának természetes jogok (például közoktatáshoz, anyanyelvi közigazgatáshoz, a nemzeti kultúra megőrzéséhez való jog) csak akkor érvényesülhetnek, ha azokat a kisebbségek számára is hasonló feltételekkel (például ugyanúgy anyanyelvükön) teszik elérhetővé. Az elmúlt évtizedekben számos nemzetközi jogi dokumentum és politikai nyilatkozat is megerősítette: a többségétől eltérő nemzeti vagy etnikai, nyelvi vagy kulturális identitás megjelenítéséhez, megőrzéséhez mindenképp külön jogok biztosítására van szüksége minden kisebbséghez tartozó egyénnek. A nemzetközi dokumentumok jól tükrözik az államok érzékenységét is, mivel általában nem tartalmaznak konkrétan számon kérhető kötelezettségeket, az egyes államok viszonylag nagy szabadsággal alkalmazhatják ezeket a normákat, s többnyire nem elégítik ki az érintett kisebbségek igényeit sem. Ugyanakkor tény, hogy a kisebbségek jogait nemzetközi szinten is elismerik, a kisebbségeket megillető jogokat az egyetemes emberi jogok részének tekintik. Ezek a sajátos jogok – a diszkrimináció tilalmán és a jogegyenlőség elvén kívül – a kisebbségi identitás megőrzésére kell hogy vonatkozzanak. Így különösen a nyelvi, kulturális jogok kerülnek előtérbe. Sokszor figyelmen kívül hagyják azonban, hogy ezek az egyéni jogok csak a kisebbségi csoport más tagjaival közösségben gyakorolhatók. Az anyanyelv szabad használatához való való jogot például, a személyes szabadsághoz való joggal szemben, lehetetlen volna egyedül egy szobában gyakorolni. Vö. Brian Barry: Culture and equality, Polity Press, Cambridge, 2001. A kisebbségi jogokról napjainkban folyó vitáról lásd Will Kymlicka: Politics in the Vernacular, Oxford UP, Oxford, 2001, 1. fejezet. A liberális teoretikusok által vélelmezett „kulturálisan semleges állam” elvének kritikáját lásd Uő.: Multicultural Citizenship, Oxford UP, Oxford, 1995, 4–7. fejezet. Kymlicka: Multicultural Citizenship, 4-7. fejezet. Lásd különösen az EBEÉ (Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet) 1990-es koppenhágai zárónyilatkozatát; az ENSZ Közgyűlés 1992-es Nyilatkozatát a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól; az Európa Tanács Nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményét (1998) E.T.S. 157. Vö. A kisebbségek jogainak nemzetközi okmányai, szerk. Majtényi Balázs – Vizi Balázs, Gondolat – MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2003.

58


Logikailag helyes továbblépésnek tűnik innen, hogy a sajátos kisebbségi jogok megvalósítását biztosító intézményeket is a kisebbségi közösség irányíthassa. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a sajátos kisebbségi jogokat kollektív jogokként fogadjuk el, és ezek a csoportjogok az önrendelkezés valamilyen lényeges (kulturális, politikai vagy egyéb) formájának felelnek meg, autonómiává válnak. Ennek két fő típusát szokták megkülönböztetni: a területi és a személyi (kulturális) autonómiát. A kisebbségi jogok körében az autonómia viszont csak egy a lehetséges – igen sokszínű – megoldások közül, amelyek a kisebbségek védelmét, fennmaradását és emberi jogaik biztosítását szolgálják. A területi autonómia Területi autonómiáról akkor beszélhetünk, ha egy ország meghatározott területén, régiójában egy adott kisebbség többségben él ahhoz, hogy a közhatalomból saját jogán részesüljön. Ezen a területen a kisebbség, azaz a helyi többség az állam törvényeivel és alkotmányos berendezkedésével összhangban saját döntéshozó és végrehajtó intézményekkel rendelkezik. A terület meghatározása illeszkedhet az ország közigazgatási szerkezetébe, megegyezhet egy vagy több helyhatóság területével (például szlovéniai magyar és olasz közösségek); lehet egy tartomány (például az olaszországi DélTirol vagy a hollandiai Frízföld), de lehet akár egy állam egy föderációban (például a putyini reformok előtt a nem-orosz tagállamok az Orosz Föderációban). A kisebbségi területi autonómia lényege, hogy az adott közigazgatási terület az állam más, hasonló közigazgatási egységeihez képest jelentős többletjogokkal rendelkezzen. Ilyen lehet például a nyelvhasználat vagy a kisebbség nyelvének helyi szinten az államnyelvvel megegyező hivatalos státusa. Természetesen az autonómiajogokból nemcsak a kisebbséghez tartozók részesülnek, hanem mindenki, aki az adott területen él. A területen azért van jelentősége annak, hogy a kisebbség többséget alkosson, mert a demokratikus berendezkedés szabályai szerint csak így lehet esélye az autonómiát a kisebségi közösség érdekében kiaknázni. Ugyanakkor az előbb említett egyenlőségfogalom demokratikus értelmezése alapján lényegi elem, hogy az autonómia legitim, önálló, a központi állami szervektől független, önálló és szabadon választott képviseleti köztestülettel rendelkezzen. Ugyanakkor ennek formáját, létrejöttének mikéntjét, hatásköreit az adott állam jogrendje (szerencsés esetben alkotmánya) sokféleképpen szabályozhatja. A kulturális vagy személyi autonómia A személyi elven működő autonómia nem területhez, hanem egy kisebbség tagjaihoz (valamennyi tagjához) kapcsolódik. Az állam közigazgatási berendezkedését nem érinti, és a szétszórt, szórványban élő, többséget helyi szinten sem elérő kis létszámú kisebbségek kulturális, oktatási önkormányzatát biztosítja. Ennek számtalan jogi formája lehet, de az autonómia lényegi elemeit mindenképpen megőrzi: a kisebbségi közösség számára ugyanis megteremti a lehetőséget, hogy nyelvi, kulturális vagy nemzeti különbözőségeit saját közjogi intézményein keresztül, lényegi kérdésekben döntési jogkörrel biztosítsa. Természetesen hatásköre jóval szűkebb a területi autonómiánál, így gazdasági, területfejlesztési kérdésekre értelemszerűen nem terjedhet ki. Az átadott hatáskörök főleg az oktatással és a kultúrával kapcsolatosak,de általános Vö.: Georg Brunner – Herbert Küpper: Európai autonómia-megoldások: a kisebbségi önkormányzatok autonómia-modelljeinek tipológiája, Magyar Kisebbség 2004/1–2., 466–496.

59


politikai szerepet (például konzultatív jog minden, a kisebbséget érintő kérdésben) is kapcsolnak hozzá. Ugyanakkor előnye, hogy az országban a kisebbséghez tartozók mindannyian a tagjai lehetnek. A személyi elvű autonómia – amilyen például Magyarországon vagy éppen Szerbiá ban működik – szintén intézményi struktúrákkal ellátott önkormányzat, ám épp a területiség hiánya miatt komoly gondot okozhat a kisebbséghez tartozók meghatározása. A személyi elvű autonómiának is fontos eleme ugyanis, hogy az autonómia köztestületét a kisebbséghez tartozók szabadon válasszák. Ehhez viszont a kisebbséghez tartozó polgárok valamilyen regisztrációjára van szükség, amivel azonnal a kisebbséghez tartozás meghatározásának ingoványos talajára kell lépni. Az ebben rejlő nehézségek ellenére a legtöbb országban, ahol a személyi elvű autonómia létezik, valamilyen formában a kisebbségiek regisztrációjára is találtak jogilag és politikailag is elfogadható megoldást. Q

A kisebbségek jogait érintő nemzetközi dokumentumokat sokan aszerint ítélik meg, hogy azok tartalmazzák-e az autonómiához való jogot. A mai nemzetközi jogban sem egyetemes, sem regionális szinten nincs olyan nemzetközi okmány, amely kötelezően előírná az államok számára az autonómiához való jog biztosítását. Az Európa Tanács kisebbségvédelmi keretegyezménye vagy a kisebbségi nyelvek chartája éppúgy nem foglal állást ebben a kérdésben, mint az ENSZ Közgyűlés jogilag nem kötelező, 1992-es Nemzeti, etnikai, nyelvi és vallási kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló nyilatkozata. Ennek ellenére a nemzetközi dokumentumok kommentárjai, továbbá számos jogilag nem kötelező, politikai nyilatkozat (például az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201/1993-as ajánlása vagy az EBESZ 1990-es koppenhágai és 1999-es isztambuli záródokumentuma) elismeri a kisebbségek önkormányzatisághoz való jogát. Tény, hogy a gyakorlatban ezek a dokumentumok nem jelentenek nemzetközi kötelezettséget az államok számára, de nem is biztos, hogy erre szükség van. A 18-19. században korlátozhatatlan közhatalommal felruházott (jó esetben etnikailag homogén) nemzetállam ideálja ugyanis Nyugat-Európában már erős változásokon ment keresztül. Napjainkra a nemzetállam fogalma sok tekintetben átértékelődött. A határokon átnyúló szoros együttműködések, az európai integráció, a globális hálózatok vagy az erős nemzetközi civil érdekérvényesítés lehetősége erősen megkérdőjelezi az állami szuverenitás mindenhatóságába vetett hitet, akár bevallják ezt maguknak a politikusok, akár nem. Egyes folyamatok nyilvánvalóan az állami beavatkozás lehetőségein kívül esnek, az állam nem képes tökéletesen ellenőrzése alatt tartani minden őt érintő vagy a területén zajló tevékenységet. E tekintetben az állam nemzeti identitásának meghatározásában is egyre több szereplő, különösen az ország területén élő nemzeti vagy etnikai kisebbségek is könnyebben kérnek részt maguknak. Ehhez adott esetben a nemzetközi intézmények vagy harmadik államok (tipikusan anyaállamuk) részéről hatékony külső támogatást is szerezhetnek.10 Az államok nemzeti egységébe vetett A nemzetállamot érő kihívásokról lásd Bíró Gáspár: A nemzetállam válsága = Globalizáció és nemzeti érdek, szerk. Glatz Ferenc, MTA, Budapest, 1997, 101–109; Contemporary Crisis of the Nation State?, szerk. John Dunn, Blackwell, Oxford–Cambridge, 1995. 10 Vö. Bíró Gáspár: Minorities in International Relations = The Globalization of Eastern Europe, szerk. Kerstin Imbusch – Klaus

60


hit a modern liberális demokráciákban – az egyetemesnek hirdetett emberi jogok tiszteletben tartása mellett – ma általában elfogadott módon nem jelentheti az állam erőszakos nyelvi-etnikai, kulturális egységesítését. A kisebbségek létezéshez való joga egyetemesen elismert alapelv lett, s a modern demokratikus keretek között a kisebbségek szándékos eltüntetése nem merülhet fel. A hagyományos nemzetállam és a többség (itt az etnikai többség) uralmára épülő demokratikus jogállam paradigmájának meghaladására Keating például egyenesen a „többnemzetű” (plurinational) demokrácia fogalmának bevezetését javasolja, felhíva a figyelmet arra, hogy ma már, főként Európában, nem lehet a klasszikus nemzetállami szuverenitás fogalmait használni, mivel – különösen az Európai Unió tagállamaiban – az államon belüli regionális entitások szerepe éppúgy megnőtt – s sok tekintetben a központi állami hatásköröktől is önállósodott –, mint az államok feletti, úgynevezett szupranacionális politikai entitások befolyása.11 Ezek a változások az államon belüli nemzeti, nyelvi, regionális sokszínűség megjelenítése, a kisebbségi vagy nemdomináns nemzeti, regionális követelések kezelése szempontjából is rendkívül fontosak.12 Ugyanis ebben a megváltozott világban a nemzeti, etnikai követeléseket már nem lehet a klasszikus nacionalizmus keretében vizsgálni, mivel az önálló államiság iránti igény – épp az állam megváltozott szerepe miatt – már nem tekinthető az ilyen követelések végső célkitűzésének. Ezért érdemes a nemzeti, etnikai alapon megfogalmazott politikai követeléseket a normális politika paraméterei között szemlélni, ami a demokrácia kiterjesztésével, új alapokra helyezésével a jogkörök elosztásánál minden esetben tekintettel lehet a nemzeti, kisebbségi elvárásokra is, anélkül, hogy ez az államtól való elszakadás vagy különösebb konfliktusok veszélyével járna. Az autonómia különböző formái segíthetnek ezeknek a problémáknak a konstruktív megoldásában: a demokratikus intézményrendszer átalakításával, a központi állami hatásköröknek a kisebbségek számára lényeges területeken nemzeti, etnikai, kulturális alapon történő megosztásával, úgy tűnik, sok esetben célt lehetne érni. Ajánlott irodalom: Győri Szabó Róbert: Nemzet és kisebbség, autonómia és regionalizmus Európában, Zsigmond Király Főiskola, Budapest, 2004. Georg Brunner – Herbert Küpper: Európai autonómia-megoldások: a kisebbségi önkormányzatok autonómia-modelljeinek tipológiája, Magyar Kisebbség, 2004/1–2., 466–496.

Segbers, LIT, Hamburg, 2000, 297–332. 11 Az Európai Unió tekintetében vö. The European Union and its Order. The Legal Theory of European Integration, szerk. Zenon Bankowski – Andrew Scott, Blackwell, Oxford, 2000. 12 Michael Keating: Plurinational Democracy, Oxford UP, Oxford, 2001.

61

Romsics Gergely: Hegemón a porcelánboltban. Irak meg ami utána következhet

Romsics Gergely Hegemón a porcelánboltban Irak meg ami utána következhet I. A neokonzervatizmuson túl „Jelenleg az Egyesült Államoknak nincs komoly riválisa. Amerika szükségszerű stratégiai célja ennek az állapotnak a fenntartása és a jövőbe való kiterjesztése, ameddig csak lehet.” Ez a mondat tekinthető az Európában és az amerikai liberalizmus fórumain is számtalanszor szidott, kritizált „neokonok”, „straussiánusok”, „republikánus héják” állítólagos kulcsszövegének, a 2000-es, Stratégia, erő és források az új évszázad számára címet viselő, kilencvenoldalas dokumentum központi tézisének. Hogy miért éppen ez a szöveg híresült el és érdemelt ki ezáltal több szidást, mint a számos hasonló nyilvános és nem nyilvános jelentés vagy értékelés, aligha magyarázható mással, mint hogy a huszonhét aláíró listája ebben az esetben gyanúsan sok olyan személyt tartalmaz, akikről feltételezhető, hogy stratégiai kérdésekben komoly közvetlen vagy közvetett befolyással bírtak a Bush-adminisztráció első ciklusa idején. Paul Wolfowitz, Gary Schmitt, I. Lewis Libby és William Kristol alighanem valóban sok kapcsolattal rendelkeznek úgy a republikánus pártban és a konzervatív médiában, mint Washingtonban, Wolfowitz és Libby pedig formálisan is kulcspozíciókat foglaltak el a kormányzatban – bár mára mindketten távoztak. A dokumentum maga ugyanis nem tartalmaz meglepést annak, aki akár csak nagyon felületesen is ismeri az elmúlt másfél évtizedben a nemzetközi környezetben végbement változásoknak a biztonság- és katonapolitikai gondolkodásra gyakorolt hatását. Tömören összefoglalva, a szerzők rugalmas globális erőprojekciós potenciál kialakítását sürgetik, újgenerációs fegyverrendszerekkel megtámogatva. Ezt kifejezetten visszafogott költségvetési módosítással, és elsősorban a hidegháború fegyverfejlesztési racionáléjának az amerikai védelmi büdzsét mindmáig terhelő tételeinek lefaragásával vélik elérhetőnek – nem alaptalanul. A projekciós potenciál célja pedig – és természetesen ez váltotta ki a kritikusok haragját – leplezetlenül annak biztosítása, hogy az Egyesült Államok a világ bármely pontján megvédhesse érdekeit, akár koalíciós partnerek nélkül is. A szövegeknek azonban természete, hogy értelmüket csak kontextusban nyerik el. A kritikusok a kontextualizációt természetesen az iraki háborúval végzik el. Nézetük szerint a dokumentum azért „gonosz”, mert nem a stratégiai szükségszerűségekről szól, hanem (attól függően, ki mennyire vonzódik az összeesküvés-elméletekhez) valójában a felkészülést sürgette arra a globális ámokfutásra, amelyre az olajra éhező és/vagy világhódítói ambíciókat dédelgető és/vagy paranoiás Wolfowitz, Perle, Rumsfeld, Cheney, Bush, a republikánusok, a Christian Right, az amerikai establishment, America at large – vagy amit akarunk – készült. Rebuilding America’s Defenses. Strategy, Forces and Resources for the New Century, Project for the New American Century, Washington, 2000.

62


Valki László a Mozgó Világ 2004. novemberi számában a magyar olvasók számára is meggyőzően bizonyította, hogy a tömegpusztító fegyverek léte nem tekinthető olyan oknak, amely önmagában indokolhatta volna a radikális amerikai fellépést. Ezzel azonban megnyílni látszik az út két szélsőséges érvelés előtt, melyek szerint Irakban felszabadító háború folyt, vagy éppen ellenkezőleg, imperialista kolonizáció: war for freedom vagy war for oil. Nézetünk szerint Valki áttekintése olyannyira világos, hogy a tömegpusztító fegyverek által jelentett közvetlen fenyegetéstől való politikai félelmet egyszer s mindenkorra törölhetjük a „Miért rohanjuk le Irakot” címmel Bush asztalára került listáról. A két szélsőséges értelmezést ennek ellenére nem tartjuk védhető feltételezésnek, nem utolsósorban azért, mert más területeken az amerikai külpolitika nagyon is racionálisan járt el. Ezért inkább arra teszünk kísérletet, hogy az amerikai külpolitikát egy racionális modell segítségével megközelítve egyszerre gazdaságosabb és nagyobb magyarázó erejű (nem csak Irakot, nem csak a Bush-adminisztráció külpolitikai lépéseit interpretáló) oksági viszonyt tárjunk fel. Az amerikai külpolitika ideológiákra tett hivatkozások nélkül is megérthető – és megértendő, mivel enélkül nem alakítható ki koherens és konzekvens európai és magyar külpolitika. II. A hegemonikus béke neorealista elmélete és Irak A hegemonic peace theory a nemzetközi kapcsolatok elméletében kétarcú jelenség. Kétarcú, mivel a racionális döntések elméletével operáló mindkét domináns kutatási irány, a neorealizmus és a neoliberális institucionalizmus számára egyaránt jelentős, bár a hangsúlyok részben máshová esnek. A neo- vagy strukturális realizmus abból indul ki, hogy a nemzetközi rendszerben funkcionálisan hasonló vagy hasonult egységek (államok) küzdenek a túlélésért, amelyet biztonságmaximalizáló játékosként igyekszenek a gyakorlatban megvalósítani. Ezért elsősorban az egyes államok egymáshoz viszonyított hatalma és az ezáltal létrejövő kölcsönös fenyegetés magyarázza a történéseket, úgy a szövetségek létrejöttét, mint a konfliktusok kirobbanását. Ebben az államcentrikus szemléletben a nemzetközi szervezeteknek kevés hely jut, tulajdonképpen az egyes szövetségi rendszereken belül a domináns állam(ok) érdekeit más államok számára garantált kifizetések révén védelmező-fenntartó intézményekként, esetleg az erőviszonyok által létrehozott kifizetési rezsimek kristályosodási pontjaiként jelennek meg. Ha nem így működnek, akkor jelentéktelenségre kárhoztatják magukat, hiszen egyedül az államok birtokolnak erőt a rendszerben, erő híján az IO-k (a nemzetközi szervezetek) pedig legfeljebb vágyak és célok fórumai lesznek. Egy ilyen nemzetközi rendszerben a hegemón azért az, ami, mert képes (elég erős) az interakciókból származó kifizetéseket úgy manipulálni, hogy azok neki relatíve nagyarányú, más államoknak kisebb hasznot hajtsanak – eközben azonban érdekeltté is válik a rend fenntartásában, és így biztonságot „termel” a kisebb államok számára is. Valki László: Irak nem létező titkos fegyverei: a legújabb kérdőjelek, Mozgó Világ 2004/11., 3–11. Lásd Steve Lamy: Contemporary Mainstream Approaches. Neo-Realism and Neo-Liberalism = The Globalisation of World Politics. An Introduction to International Relations, szerk. John Baylis – Steve Smith, Oxford UP, Oxford – New York, 2001, 182–199; Richard Little: International Regimes = Uo., 299–316. A szakirodalom ezt hasonlítja a „Nemek csatája” nevű játékhoz, melynek realista változatában a hatalom az a változó, amely előre eldönti, hogy a felek egy bokszmeccsre vagy az operába látogatnak-e el.

63


A neoliberális institucionalizmus „megengedőbb” a nemzetközi intézményekkel, így a nemzetközi joggal és a szervezetekkel szemben, mivel abból indul ki, hogy az államok általában véve haszonmaximalizáló (elsősorban, de nem kizárólag biztonságmaximalizáló) aktorok. Ezért elvben keresik annak a lehetőségét, hogy interakcióik strukturált, átlátható és kiszámítható keretek között történjenek. A nemzetközi arénában azért jönnek létre hatékony intézmények, mert a kiszámíthatóság és az átláthatóság az egyes államok céljainak eléréséhez szükséges erőfeszítéseket, azaz a tranzakciós költséget jelentősen csökkentik, és ezért az is megtérül, ha valamely szereplő nem minden egyes esetben igyekszik a lehető legnagyobb haszonhoz jutni, például más játékosok érdekeit durván megsértve. Ebben az esetben a hegemón elsősorban garantáló hatalom, adott helyzetben a leghatékonyabb eszköze annak, hogy a többi állam ne szenvedje meg egy-egy „nevetlen” társ potyautas- vagy defekciós stratégiáját. Éppen ezért, ha közvetlen érdekkonfliktusok nem merülnek fel, a többi államnak megéri együttműködni vele. A hegemón valóban realizálhat nagyobb hasznot bizonyos esetekben, mint a többi szereplő, ám ez komoly költségekkel járó garantáló funkciójának, és a globális biztonság nevű közjószág termelése terén vállalt költségeinek elismerése. (Ha ez nem így történne, gyakorlatilag minden kisebb állam a hegemón potyautasává válna.) A trükk itt az, hogy megfelelően erős interdependencia és intézményesülés esetén – tehát amikor a hegemón érdekei ezer szállal kötődnek a többi állam érdekeihez – a hegemón sem viselkedik másként, mint egy „normális” szereplő: takarékoskodni akar, hasznot szerezni, és a biztos, hosszútávú kooperáció érdekében kész bizonyos alkalmi költségeket is „lenyelni”. Ha a hegemonikus béke elméletét gondoljuk tovább egy „neo-neo”, azaz a két elmélet szintéziséből építkező modell segítségével, amely egyszerre gazdaságos és jelenségek széles skáláját értelmezi, választ kapunk arra, hogy az amerikai külpolitika miért vállalhatta az iraki háború diplomáciai és katonai-pénzügyi költségeit – anélkül, hogy ideológiákra kellene hivatkoznunk. A kortárs amerikai neorealizmus legalább négy háború-magyarázatot vonultatott fel, amelyek egymásnak egyszerre riválisai és kiegészítői. Ezek szerint megnő a fegyveres konfliktus veszélye, ha (1) egymással versengő államok vagy tömbök között közelítőleg egyensúly alakul ki, mivel ilyen helyzetben a legkisebb engedmény is végzetesnek tűnhet; ha (2) valamely állam gyors fejlődése biztonságpolitikai kockázatot jelent a többi állam számára; ha (3) adott időpontban, exogén hatás következtében „kinyílik a támadás ablaka”, azaz az első lépés megtétele komoly „extraprofittal” kecsegteti a potenciális agresszort; és végül ha (4) valamely állam relatív ereje lefelé ívelő szakaszba lép, és ezzel a potenciá lis háborúk megvívásának várható költsége az idő múlásával nő. Irak esetében az utolsó hipotézis szinte kínálja magát: a hegemón Egyesült Államok nem mást tesz a bajkeverő Szaddám Huszein kikapcsolásával, mint elébe megy Vö. Lamy: I. m. Vö. Dale C. Copeland: NeoRealism and the Myth of Biploar Stability. Toward a New Dynamic Theory of Major War = Realism: Restatements and Renewal, szerk. Benjamin Frankel, Frank Cass, London–Portland, 1996, 29–89 (különösen 37–39); William Moul: Dangerous Balances, 1816–1989. A Simple Theory with Longitudinal Evidence, Review of International Studies 28. (2002), 658; Glenn H. Snyder: Alliance Politics, Cornell UP, Ithaca–London, 1997, 54–60. Vö. John J. Mearsheimer: The Tragedy of Great Power Politics Norton, New York, 2001, 30–32, 42–43. Vö. Robert Jervis: Cooperation under the Security Dilemma, World Politics, 30. (1978), 186–214; Stephen Van Evera: The Cult of the Offensive and World War I = The Use of Force. Military Power and International Politics, szerk. Robert J Art – Kenneth N. Waltz, UP of America, New York – London, 19934 [1984], 121–148. Vö. A[bramo] F[ino] K[enneth] Organski – Jack Kugler: The War Ledger, University of Chicago Press, Chicago, 1980, 27–28.

64


egy helyzetnek, amely előbb-utóbb amúgy is bekövetkező relatív meggyengülése esetén feltehetően előállna. Jobb akkor lépni, amikor Peking még nem zsarolhatja a washingtoni diplomáciát, vagy Irak nem jut új generációs fegyverrendszerekhez olajra éhes országok jóvoltából. Ráadásul nem pusztán Irakról van szó: így érthetővé válik, miért szeretnek Washingtonban az egész Közép-Kelet rendezéséről beszélni,10 és miért a republikánus Bush alatt kerülhetett sor a legélesebb pengeváltásokra Izrael és az Egyesült Államok között. Az Egyesült Államok krízisdiplomáciája nagyobb ellentmondások nélkül értelmezhető úgy, mint a kínálkozó lehetőségek megragadása egyes akut problémák átfogó kezelésére, amikor ezeknek jövőbeli várható költsége szigorúan növekvő tendenciát mutat.11 A negyedikként bemutatott neorealista hipotézis, azaz a hegemonikus indián nyár elméletének egy finomított változata szerint a nemzetközi cselekvés mélystruktúráját valóban az erőviszonyok határozzák meg, ezek napi valutája azonban a presztízs, ami nem más, mint vélt hatalom. Ez csökkent le drasztikusan 2001 őszén, mintegy jelezve: az Egyesült Államok vagy gyengülőben van, vagy soha nem is volt annyira erős, mint azt sokan vélték. Azaz a háború – e finomított hipotézis szerint – akkor indult, amikor a vezetőkben tudatosodott gyengülésük, illetve okkal tartottak attól, hogy más államok kalkulációiban is leértékelődik az Egyesült Államoknak tulajdonított hatalom, s ez agresszív lépésekre sarkallhatja őket.12 Ezt alátámasztják a szeptember 11. előtti vélekedések is. Egy elkötelezett héja, Reuel Marc Gerecht 2001 júliusában, a USS Cole elleni merénylet után teljes koncepciótlansággal és gyávasággal vádolta meg a Bush-kormányt, azt állítva, hogy a Clintonadminisztrációnál is határozatlanabbul lép fel a Közép-Keleten. Azonban Gerecht „maximális” megoldása sem jelentett volna mást, mint annak az elvnek az érvényesítését, mely szerint „ha amerikaiak halnak meg, akkor robotrepülőgépek kopogtatnak Omár mollah hálószobájának ablakán, és cluster-bombák zuhognak a csapataira”. Tömören kifejezve: Gerecht a büntető csapásokkal való hiteles – példákkal alátámasztott – fenyegetés stratégiáját ajánlotta, invázióra egy pillanatig sem gondolt.13 Álláspontja megfelelt Richard Armitage miniszterhelyettes nézeteinek, ami szintén azt a benyomást erősíti, hogy a szeptember 11-i terrortámadások váltották ki az afganisztáni és iraki beavatkozást, azaz a felismerés, hogy Amerika megsebezhető, és még inkább a félelem, hogy ennek tudatában ellenfelei felbátorodnak. Ebben a megközelítésben az iraki invázió nem feltétlenül imperialista rablóhadjárat – sokkal inkább egy szorongó elefánt ügyetlenkedése a porcelánboltban. Ha Amerikát biztonságmaximalizáló játékosként szemléljük, elsősorban az válik érdekessé, hogy milyen feltételeknek kell teljesülnie a környezetében ahhoz, hogy ne a Ahhoz, hogy a háború várható költsége nőjön, a fenti lehetőségeket nem kell ténylegesen bekövetkezőként tételezni, elegendő, ha valamilyen valószínűséget tételezünk, és a bekövetkezés esetén beálló költségnövekedést ezzel a törttel szorozzuk. 10 A Bush-adminisztráció egyértelműen nyomást gyakorol Izraelre és Szíriára is, Condoleezza Rice február elején összesen 390 millió dolláros segélycsomagot ígért a Palesztin Hatóságnak – hogy csak a legjelentősebb elemeket soroljuk fel. Vö. David Gollust: Rice Announces US Security Coordinator for Middle East, Aid for Palestinians, Voice of America News, 2005. febr. 7. (www.voanews.com/english/2005-02-07-voa35.cfm, letöltve: 2005. február 28.). 11 Ékesen tanúskodik a gondolkodásmód hatásáról Thomas Donnelly, a Rebuilding America’s Defenses egyik fő szerzőjének 2001-es memója, melynek alcíme Defense Reform for the Unipolar Moment. (Thomas Donelly: Preserving Pax Americana. Defense Reform for the Unipolar Moment, Hudson Institute, Indianapolis, 2001.) 12 Vö. Jack L. Snyder: Perceptions of the Security Dilemma in 1914 = Psychology and Deterrence, szerk. Robert Jervis – Richard Ned Lebow – Janice Gross Stein, Johns Hopkins UP, Baltimore–London, 1985, 153–180 (különösen 155); Stephen Van Evera: Causes of War. Power and the Roots of Conflict, Cornell UP, London–Ithaca, 1999, különösen 166. 13 Lásd Reuel Marc Gerecht: The Cowering Superpower, Weekly Standard 2001. júl. 30., 26–29.

65


háború legyen a domináns stratégia – feledkezzünk meg tehát a nemzetközi jogról egy kis időre. (Kétségtelenül úgy tűnik, Amerikában is ez történt.) A Bush elnök első választási kampánya során közzétett programcikkükben Kristol és Kagan – két már említett „neokon” – a New York Times hasábjain szögezte le: a republikánusok szerint Amerika biztonságát nemzetközi szerződések nem lehetnek képesek garantálni.14 Az ehhez hasonló nyilatkozatok kétségtelenül csábítóak: mi sem könnyebb, mint megpillantani benne az új amerikai unilateralizmus krédóját, annál is inkább, mert ezt a pozíciót a szerzők maguk állítják mereven szembe a Clinton-adminisztráció külpolitikájával. Komolyabb munkájában ugyanakkor maga Kagan foglalt állást amellett, hogy nincs komoly, minőségi különbség a két külpolitika között.15 Így legalábbis jogos a felvetés, hogy mielőtt elfogadnánk a fenti gondolatmenetet, két kérdésre is válaszolnunk kell. Koszovóban vagy a Szudán elleni rakétatámadások idején Clinton nem hasonló határozottsággal lépett-e fel, ENSZ felhatalmazás nélkül, mint Bush Irakban? A második kérdés pedig az, hogy Kristol és Kagan szánhatták-e mondandójukat általános érvényű, abszolút maximának, vagy azzal a csendes premisszával éltek, hogy kijelentésük ceteris paribus a konvenciók és szövetségek jellegének változatlansága mellett érvényes csupán? Ha ugyanis abszolút érvényűnek tekintjük a kijelentést, valamint elfogadjuk, hogy ez a republikánus kabinet külpolitikájának meghatározó elemévé vált, akkor le kell vonnunk a következtetést: az Egyesült Államok viselkedése nem elemezhető a racionális döntések elméletének eszközeivel – hiszen ez azt jelentené, hogy Washington nem haszonmaximalizáló játékos. Nézetünk szerint az első kérdésre igennel, a másodikra nemmel kell felelnünk. Clinton, amikor cselekedett, nem kevésbé határozottan és (formailag) jogsértő módon tette, mint Bush négy évvel később. Ugyanakkor pedig a republikánus külpolitika lehet bizalmatlanabb a nemzetközi szervezetekkel szemben, de ebből nem következik, hogy akkor is ragaszkodna az unilateralizmushoz, ha szövetségeseiben bízna. Az unilateralizmus ugyanis ritkán Pareto-hatékony, természeténél fogva akut kockázatok elhárításakor, nem pedig hasznok realizálásakor domináns stratégia. Mindebből két következtetés vonható le. Először is megmutatkozik, milyen gyenge lábakon áll egy olyan oksági modell, amely a „neokonok” hatalomra kerülésével magyarázza az iraki háborút és a diplomáciai bizalmi válságot – hiszen akkor nem értjük, a demokrata kormány hogyan járhatott el hasonlóan. Másfelől fényt vet arra, hogy az amerikai eljárás produktívabban értelmezhető, ha nem egy filozófiai dogmával magyarázzuk, hanem egy, az adott helyzet által előhívott magatartásként fogjuk fel. Így már feltehető a számunkra igazán fontos kérdés: milyen feltételek mellett nem lenne domináns stratégia az unilateralizmus Washington számára? A jelen politikai nyelvére lefordítva: milyen helyzetben lehetett volna az amerikai külpolitikát lebeszélni arról, hogy megtámadja Irakot? Először is ismerjük fel a lépés költségeit. Az iraki háború nagyon drága hadgyakorlatnak bizonyult. (A számos politikai és gazdasági költségről Andor László, Tálas Péter és Valki László 2004-ben megjelent könyve kiváló tájékoztatást nyújt.) A neoliberalizmus kedvelt játékmodellje a fogolydilemma, amelyben két játékos dönthet a Pareto-hatékony kooperáció és a biztos, de szuboptimális „önzés” vagy defekció között. A játék kulcsa az a körülmény, hogy a kooperáló játékos önző partner esetén 14 15

William Kristol – Robert Kagan: Reject the Global Buddy System, New York Times 1999. okt. 25. Robert Kagan: Of Paradise and Power. America and Europe in the New World Order, A. A. Knopf, New York, 2003.

66


nagy veszteséget szenved. Azaz: kooperálni megéri, de csak akkor, ha partneremben jó okom van megbízni. E gondolatmenetből az a meglátás következik, hogy ha Washington egy alkalommal ilyen szélsőségesen önző módon járt el, tulajdonképpen szektorokon átívelő stratégiai defekciót hajtva végre, akkor a sok-sok racionális játékos mind kockázati prémiumot fog számolni az Egyesült Államokkal folytatott interakciók során. Nehéz vitatkozni azzal a következtetéssel, hogy az amerikai diplomácia élete sok szempontból nehezebb lett az unilateralizmus gyakorlatilag leplezetlen felvállalása következtében. Az is kétségtelen, hogy Irak nem jelentett közvetlen nemzetbiztonsági kockázatot, a háború alternatív politikai költsége tehát nemcsak rövid-, de középtávon is várhatóan kisebb, mint magáé a háborúé. Miért akkor a defekció, az unilateralizmus? Nézetünk szerint létezik magyarázat, amelyet azért sem szabad elhanyagolnunk, mert teljesíthető és főleg a nemzetközi rendszerről vallott európai nézetekkel nagyjából-egészében kompatibilis politikai tanácsokat ad. Az Egyesült Államok és az ENSZ (legalább) középtávú bizalmi válsággal küzd. Hogy a neoliberális paradigma egyik kulcsfogalmát játékba hozzuk, Washington szemszögéből igen kétséges, hogy az ENSZ képes-e hitelesen elkötelezni magát (credible commitment) azok mellett az elvek mellett, amelyeket vall, azaz hajlandó és/vagy képes lesz-e érvényesíteni őket akár erőszak árán is. Itthon nem írtak róla sokat, ám ne becsüljük alá az amerikai külpolitikai establishmentre gyakorolt pszichológiai hatását, hogy Líbia képviselőjét választották meg az Emberi Jogi Bizottság elnökének, egyes európai országok tartózkodása mellett.16 Az ENSZ-nek ráadásul nemcsak hitelesen, de hatékonyan is kellene működnie, olyannyira, hogy feltételezhető legyen: egy esetleges komoly fenyegetés esetén képes lesz Amerika akkori globális és a régióban érdekelt nagyhatalmi riválisait is arra szorítani, hogy működjenek együtt Washingtonnal a Biztonsági Tanácsban. Akár Párizs és Moszkva, akár Peking várható szavazata kapcsán legalábbis annyit el kell ismerni: Washington kételye, hogy valódi fenyegetés esetén ezek közül az államok közül akár csak egy – pillanatnyi gazdasági vagy általánosabb politikai érdek hatására – nem lesz hajlandó legitim amerikai és európai érdekek védelmében fellépni, semmiképpen sem megalapozatlan. 2001-ben Moszkva nyíltan, Peking burkoltabban fenyegette az Egyesült Államokat, hogy megvétózza az Irak elleni úgynevezett „intelligens” (smart) szankciókat, ha azokat nem korlátozzák jelentősen.17 Júliusban Moszkva vétófenyegetésének hatására a brit előterjesztő visszavonta a javaslatot – megspórolva Pekingnek a költséges szembeszállást.18 A „szövetséges” Franciaország a kilencvenes évek során több alkalommal próbálta meg elérni a fegyverzetellenőrzéssel kapcsolatos határozatokban szereplő követelések tompítását, valamint az ellenőrök jogosítványainak kiterjesztésére vonatkozó döntések megakadályozását. Az ENSZ által biztosított támogatást helyettesíthetné a jövőben az európai szövetséges(ek) szolidaritása. A NATO európai tagjai azonban immár egy évtizede nem tudták a Pentagon teljesen logikus kéréseit teljesíteni, amelyek az európai Lásd André Glucksmann: France’s Five Cardinal Sins over Iraq, International Herald Tribune 2003. febr. 22. Lásd Gerecht: I. m., 28. Hogy nem csak a Weekly Standard „csőlátásáról” van szó, mutatja, hogy a hivatalos kínai lap szintén burkolt figyelmeztetést és Oroszországot támogató cikket hozott 2001. június 27-én: China Favors Comprehensive Approach to Break Stalemate in Iraq Question, People’s Daily 2001. jún. 27. (http://english.people.com.cn/english/200106/27/eng20010627_73615.html, letöltve: 2005. február 27.). 18 Lásd Anton LaGuardia: Iraq ’smart sanctions’ derailed by Russia, News.Telegraph 2004. júl. 4. (www.telegraph.co.uk/ news/main.jhtml?xml=/news/2001/07/04/wirq04.xtml, letöltve: 2005. február 28.). 16 17

67


erőkivetítési képesség fejlesztésére vonatkoztak. Nincs európai légiszállító-kapacitás (és Ukrajnától bérelni szovjet gépeket nem megoldás hosszú távon), kevés gyorsan mozgósítható erő áll készen. A négyévtizedes Olson–Zeckhauser-modell 1989 után újra érvényesnek tűnik: eszerint a védelmi kapacitás közjószágából a hegemón annyit termel (saját érdekeinek védelmében is), hogy az alacsonyabb szinttel is megelégedő szövetségeseknek védelmi büdzséje növelésének határköltsége nagyobb az ezáltal realizált biztonságnövekménynél.19 Egyszerűbben kifejezve: az amerikaiak úgyis hatalmas hadsereget tartanak fenn, mi tehát kibírjuk komolyabb védelmi erőfeszítések nélkül is. A NATO-országokról persze feltehető, hogy közvetlen és világos fenyegetés esetén támogatnák – akár ENSZ-jóváhagyás híján is – az Egyesült Államok katonai akcióját, ám kérdéses, hogy erre képesek lennének-e egy Európától távol eső régióban, amikor az amerikai erőfölény apadása vagy a több ponton párhuzamosan zajló válság ezt a mainál indokoltabbá tenné. (Ez is racionális magyarázat a preemptív háborúra: ha úgy érzem, egyedül nézek szembe sok potenciális konfliktussal, nagy a kísértés elsőként „odacsapni”, és kikapcsolni néhány ellenfelet.) Ismét a partnerrel kapcsolatban szerzett tapasztalatokra kell hivatkoznunk: ha Amerika jövőbeli választásainak, lépéseinek valószínűségét meg kívánjuk becsülni, elsősorban múltbeli döntéseiből indulunk ki. A NATO esetében pedig ezek nem sokkal rózsásabbak, mint az ENSZszel kapcsolatban szerzett tapasztalatok – nem is szólva arról, hogy Franciaország Irak-politikája legalábbis elbizonytalaníthatta az európai és atlanti szolidaritásban hívő legelszántabb multilateralista elemzőt is. Ehhez ugyanis nem kell feltételeznünk, hogy Párizs semmilyen körülmények között nem támogatná Irakkal szemben Washingtont. Ez természetesen elképzelhetetlen. Ám a jogos amerikai bizalmatlansághoz az is elegendő, hogy a francia diplomácia esetleg – gazdasági érdekeket védelmezve – olyan helyzetbe hozza Irakot, hogy az valóban képessé válhat titkos fegyverkezésre. Ezt követően pedig a háború várható költsége nyilvánvalóan hatalmasra nő. Ez a helyzet ássa alá a nemzetközi jogi érvelés politikai racionalitását is. A keményvonalas realisták szerint persze a nemzetközi államjog és a szuverenitás fogalma kölcsönösen kizárják egymást. A liberális elméletek kontribúciója volt annak felismerése, hogy haszonmaximalizáló (tehát nem eleve erkölcsös) játékosok is választhatják a normálás és normakövetés, azaz a jogalkotás és jogkövető viselkedés stratégiáját interakciók során – ám csak akkor, ha a partnereik lépései transzparensek vagy nagy biztonsággal kiszámíthatók, illetve hiteles a normaszegés szankciója.20 Az így felfogott nemzetközi jog természetesen „gyengébb” lesz, mint a nemzeti jogrendszerek, ám legalább megmagyarázza, hogy bizonyos helyzetben államok miért vagy miért nem követik a nemzetközi jogot.21 A nemzetközi jog ebben a megközelítésben tehát a nemzetközi rendszer működésének kiszámíthatóságát fokozni hivatott intézmény, amelyet az államok azért/akkor Vö. Mancur Olson – Richard Zeckhauser: An Economic Theory of Alliances, Review of Economics and Statistics 48. (1966), 266–279. 20 A gondolat kidolgozója Robert Axelrod: The Emergence of Cooperation Among Egoists, The American Political Science Review 75. (1981), 306–318; a normakövetés jelentőségének szempontjából lásd Stephan Haggard – Beth Simmons: Theories of International Regimes, International Organization 41. (1987), 491–517; Andreas Hasenclever – Peter Mayer – Volker Rittberger: Theories of International Regimes, Cambridge UP, Cambridge (MA), 1997; Robert O. Keohane: After Hegemony: Cooperation and Discord in the World Political Economy, Princeton UP, Princeton, 1984. 21 Vö. Kenneth W. Abbott – Robert O. Keohane – Andrew Moravcsik – Anne-Marie Slaughter – Duncan Snidal: The Concept of Legalization = Legalization and World Politics, szerk. Judith L. Goldstein és mások, IO Foundation – MIT Press, Cambridge (MA), 2001, 17–36. 19

68


ismernek el, mert/amennyiben hosszabb távon a kiszámíthatóság biztosít leginkább hasznot (legyen az a biztonság bármely aspektusa, így a külföldi befektetések, a kereskedelmi lehetőségek, a környezet vagy az állam és a társadalom konvencionális értelemben felfogott biztonsága). Ilyen értelemben a nemzetközi jog például kiutat kínál a biztonság-dilemmából: nem kell bizonytalan szándékú államokkal szemben fegyverkeznem, és őket fenyegetnem, mivel tudom (ha tudom), hogy ezen államok esetleges agressziója esetén számíthatok a többi állam jogkövető és jogvédő magatartására, azaz beavatkozására. Ez a megfontolás hatja át az ENSZ alapokmányát is, amely a nemzetközi szövetséget határozza meg közvetítőként és döntőbíróként a nemzetek közötti konfliktusokban, valamint a nemzetközi biztonság fenntartásáért felelős ágensként.22 A kérdés: bízhat-e az Egyesült Államok az ENSZ-ben, hogy akkor is hatékonyan fellép biztonsága és a nemzetközi jogot nem sértő külhoni érdekeltségei védelmében, amikor esetleg riválisai hatékonyan lennének képesek támogatni a fenyegetés forrását – mondjuk éppen Irakot? Nem kell vadabbnál vadabb lehetséges jövőket elképzelnünk – elegendő mondjuk egy olyan szcenárió, amelyben titkos csatornákon katonai know-how és újgenerációs fegyverzet kezd áramolni a nemzetközi jogi normákat közismerten semmire sem tartó, olajigényét viszont egyre nehezebben fedező Peking irányából Irakba, míg Kína a nyilvános diplomácia fórumain tanúsított obstrukcióval zsarolja Washingtont gazdasági engedményekért a maga vagy Irak számára.23 Mindez azt a konklúziót engedi meg, hogy Washington joggal nem bízza magát a nemzetközi jog intézményére, hiszen potenciális és jelenlegi ellenfelei egyaránt semmibe veszik azt. Amikor tehát ENSZ-diplomaták és európai politikusok az Egyesült Államok politikáját azért kritizálják, mert nem veszi figyelembe a nemzetközi jogot, tulajdonképpen azt mondják, hogy Amerika rosszul teszi, hogy nem hozza magát hátrányos helyzetbe normakövető magatartásával. (Persze nem minden kérdésre igaz ez. Washingtontól szép gesztus lenne, ha végre elismerné a Nemzetközi Büntetőbíróságot és a római statútumot, és mérföldeket javítana megítélésén.) Ahhoz ugyanis merészségnél több kell, hogy azt gondoljuk: Washington váratlan mintatanulóvá alakulása Pekingben, Bagdadban és másutt elégedett tenyérdörzsölésen és újabb defekciós stratégiák kidolgozásán kívül mást is eredményezett volna. Szaddám Huszein rezsimje egyébként is kooperációs játékokban végrehajtott defekcióiról volt híres, akár az Irán elleni háború során bevetett vegyi fegyverekre, akár a síita és kurd lakosság elleni akciókra, akár az ENSZ fegyverzetellenőreivel szemben tanúsított magatartásra gondolunk.24 Bagdad, amikor csak lehetősége volt rá, felrú22 ENSZ Alapokmány, I fej. 1. cikk 1. pont, V. fej. 24. cikk, VI. fejezet, www.un.org/aboutun/charter/index.html (letöltve: 2005. február 28.). 23 Neorealista felhanggal hasonló módon írt Gary Schmitt: Power and Duty, Los Angeles Times 2003. márc. 23. Még 2001. szeptember 11. előtt keletkezett egy „informális”, nyilvános hírszerző jelentés, amely Kína várható magatartásáról megállapítja, hogy olajéhségét középtávon várhatóan Irak pártfogolása révén szerezhető előnyökkel igyekszik enyhíteni, beleértve az iraki érdekek képviseletét a Biztonsági Tanácsban, és fegyverek, illetve technológiák átadását Kínának: China–Iraq Ties. Military Assitance for Oil, Virtual Information Center, www.vic-info.org/RegionsTop.nsf (letöltés: 2005. február 28.). 24 Hans Blix, az UNMOVIC (United Nations Monitoring, Verification and Inspection Commission) vezetője 2002. decemberi és 2003. januári jelentésében egyaránt kitért arra, hogy az iraki vezetés viselkedése az elmúlt évtized során olyan mértékben változékony volt, hogy bármilyen kooperációs szándék hitelességével szemben eleve kétségek merülnek fel: Briefing the Security Council, 19 December 2002: Inspections in Iraq and a preliminary assessment of Iraq’s weapons declaration, www.un.org/Depts/unmovic/new/pages/security_council_briefings.asp#2; Briefing the Security Council, 9 January 2003: Inspections in Iraq and a further assessment of Iraq’s weapons declaration, www.un.org/Depts/unmovic/new/pages/security_council_briefings.asp#3 (letöltve: 2005. február 28.).

69


gott bármilyen egyezményt pillanatnyi vélt vagy valós előnyökért, vagy pusztán erődemonstrációs céllal. A klasszikus demokratikus béke-elmélet szerint a demokráciák akkor válnak leginkább bellikózussá, amikor úgy érzik, tárgyalópartnereik megbízhatatlanok. A demokráciák céljukhoz (a „jó élet” biztosítása polgáraiknak) akkor képesek a nemzetközi környezetben hatékonyan közelíteni, ha kiszámíthatóságot generálnak a világban, amely elengedhetetlen a biztonság és a gazdasági haszon maximalizálásához.25 Szaddám Huszein mindent megtett annak érdekében, hogy nyilvánvalóvá tegye: vele nem érdemes tárgyalni, hiszen csak a pillanatot várja, hogy mikor verheti át tárgyalópartnereit. Különösen jelentős ebből a szempontból a fegyverzetellenőrökkel szembeni viselkedés: azzal, hogy a kilencvenes években számos alkalommal önkényesen változtatta meg hozzáférési lehetőségeiket, a kiutasítás és a teljes kooperáció között ingázva, nem mást kommunikált, mint hogy valódi célja az ellenőrzéstől való megszabadulás. És bármi is volt a helyzet a tömegpusztító fegyverekkel, kétségtelen: maga Hans Blix is úgy vélte 2003 márciusában, hogy Irak biológiai fegyverkészleteivel nem tudott megnyugtatóan elszámolni.26 Ezt már csak megkoronázta, hogy Irak nagy mennyiségű ellenanyag beszerzését kísérelte meg, azt sugallva, hogy a háború esetén bevetendő vegyi fegyvereinek hatása ellen készül védeni saját csapatait.27 Hogy a háborús fenyegetés árnyékában kooperatívnak mutatkozott, már semmit sem jelenthetett. Ki merné az állítani, hogy az invázió napirendről való levétele után nem „talált volna vissza” korábbi önmagához, ha az előző évtized során legalább ötször megtette ezt?28 Neoliberális szempontból tehát azt regisztráljuk, hogy az Egyesült Államok a fogoly-dilemmában nem kooperatív módon járt el. Viselkedése, a fentiek szerint, azért volt racionális, mert Irak és az ENSZ-beli partnerek a múltban ismételten képtelenek voltak (vagy nem akarták, ami szempontunkból ugyanaz) kötelezettségei ket teljesíteni, vagy legalább erre irányuló szándékukat hitelesen demonstrálni. Az Egyesült Államok valóban nem Pareto-hatékony stratégiát követett – és racionálisan cselekedett. Ha ugyanis az ENSZ (beleértve a Biztonsági Tanács bármelyik állandó tagját) és/vagy Irak újra defektált volna a határhelyzetben demonstratíve beígért kooperáció helyett, úgy az Egyesült Államok valószínűleg még nagyobb költségeket realizált volna a sorozatban előálló válságok kezelése során. Ennek a viselkedésnek értékeléséhez két tényezőt kell figyelembe vennünk: az Egyesült Államok sokkal több régióban érdekelt komolyan, és ezért sokkal könnyebben szenvedhet komoly veszteségeket, mint bármelyik európai állam. Tehát sokkal többet Ennek legnagyobb szabású történeti vizsgálata és alátámasztása Spencer R. Weart: Never at War. Why Democracies Will not Fight Each Other, Yale UP, New Haven, 1998, különösen 242–247. 26 Vö. James Bone: Iraqi drone ’could drop chemicals on troops’, The Times 2003. márc. 8. (www.timesonline.co.uk/article/0,,3-603370,00.html– letöltve: 2005. február 28.) Ekkor hozták nyilvánosságra az UNMOVIC teljes jelentését, amelyben szerepeltek a következő megállapítások: „Az UNMOVIC hiteles információval rendelkezik arról, hogy az Öböl-háború idején Irak 7000 literrel több biológiai ágenssel rendelkezett, mint amit utóbb elismert”; valamint „hiteles információ” szerint a háború idején 21 000 liter biológiai ágenst tároltak Irakban, melyek „megsemmisítésére nem került sor”. 27 Vö. Judith Miller: Iraq said to try to buy antidote against nerve gas, New York Times, 2002. nov. 12. 28 Éppen e miatt a helyzet miatt alakult ki Bush táborában a meggyőződés – valóban jóval 2001. szeptember 11-e előtt –, hogy az iraki diktátorral előbb-utóbb le kell számolni. (Vö. Robert Kagan – William Kristol: The Good Fight, The Weekly Standard 2001. jan. 22., 10.) Az azonban bizonyításra vár, hogy a háború megindítását eleve tervezték, és nem egy szokványos „szcenárióról” volt szó, amihez hasonlókat minden tervezéssel foglalkozó főosztály és think tank készíteni szokott. Jobb – deduktív úton elért vagy forrásokkal alátámasztott – magyarázat híján nem látjuk indokoltnak, hogy eltérjünk hipotézisünktől, mely szerint a terrortámadás által okozott presztízscsökkenés hatott katalizátorként ebben az esetben is. 25

70


kockáztat, és ez önmagában megmagyarázza, miért hajlamosabb náluk a defekcióra a nemzetközi kooperáción alapuló intézményekben. Ezt a hajlamot csak erősíti, hogy jelenleg az Egyesült Államok az egyetlen demokratikus állam, amely képes globálisan hitelesen fenyegetni – akár más hatalmakat is. Azaz az európai államok, amelyeknek kinyilvánított szándékai amúgy sem bírnak elrettentő erővel, nyugodtan elfogadhatják a nemzetközi normákat, hiszen távoli érdekeiket egyébként sem (vagy csak közvetett módon) képesek megvédelmezni. Az Egyesült Államok önelkötelezése azonban csökkentené a nemzetközi normák elleni vétkekkel szembeni elrettentést. Ha belegondolunk, milyen hatással járhatott volna ez Irakban (ahonnan az ENSZ ellenőreit még e fenyegetés árnyékában is kiutasították), Iránban, Koreában vagy akár Kínában, mondjuk Tajvannal kapcsolatban, akkor aligha kívánhatjuk, hogy amíg az ENSZ és Biztonsági Tanácsa úgy működik, ahogy eddig, és az európai erőprojekciós potenciál hasonlóan harmatos marad, Amerika valóban csökkentse a konfliktusokat megelőző elrettentő képességét. III. A hegemón megszelídítése A fenti magyarázat a megoldás kulcsát is tartalmazza. Az Egyesült Államok, amelyet tehát racionális aktorként fogtunk fel, jelen pillanatban az ENSZ-szel és az európai országokkal egyaránt többfordulós játékot játszik, szigorúan domináns stratégiája pedig a defekció – azaz a nemzetközi norma- és jogrendszer figyelmen kívül hagyása. Mikor várható, hogy az Egyesült Államok változtat saját maga számára is veszteséges stratégiájával? Soha, ha nem tapasztal olyan stratégiát partnerei részéről, amelyek hitelesen tanúsítják, hogy azok kooperációs szándéka őszinte. Nézetünk szerint nem érdemes az ENSZ-től várni a fordulatot, különösen hogy a Biztonsági Tanács tagja a mindenáron geopolitikát játszani akaró Oroszország (amely a téves helyzetfelismerés és önkép talán történetileg is páratlan példájává kezd érni, ragaszkodva saját közel-külföldjének akár gazdasági terror révén is történő megregulázásához), valamint Kína, amely tökéletesen amorális játékosnak tűnik (vagy ha nem az, úgy domináns stratégiája számunkra átláthatatlanul összetett). Mindenekelőtt tehát Európa járulhat hozzá az amerikai biztonságérzet növeléséhez. Sok apró lépés történt már ebben az irányban – a NATO iraki biztonsági erőket képez ki, a háborút ellenző társadalmak iránti érzékenységből részben harmadik országokban.29 Az Európai Unió, mint „civil nagyhatalom”, az iraki közigazgatás újjászervezésében vállalt szerepet.30 Az Egyesült Államok pedig maga is tudja, hogy a konfliktus állandó költségeket generál. Lassan egy éve, hogy megváltozott az amerikai hozzáállás: Bush elnök 2005. február 21-i beszéde,31 Donald Rumsfeld müncheni „új arca”,32 akárcsak Condoleezza Rice körútja a nyitánya volt az új amerikai diplomáciának. A feladat azóta már az, hogy a viszony ne romoljon meg újra. A legfontosabb ebből a szempontból az lenne, hogy a kontinens államai együtt és külön-külön is megmutassák: igenis hajlandók részt vállalni a globális biztonság 29 Lásd Statement by the Secretary General of NATO on NATO assistance to Iraq, www.globalsecurity.org/wmd/library/news/ iraq/2004/07/iraq-040730-usia01.htm (letöltve: 2005. február 28.) 30 EU to open an office in Baghdad, International Herald Tribune 2005. febr. 23. (www.iht.com/articles/2005/02/22/ news/EU.php, letöltve: 2005. február 28.). 31 President Discusses American and European Alliance in Belgium, www.whitehouse.gov/news/releases/2005/02/20050221.html (letöltve: 2005. február 28.). 32 Rumsfeld urges terror fight unity, BBC News 2005. febr. 12. (news.bbc.co.uk/2/hi/americas/4259575.stm, letöltve: 2005. február 28.).

71


a múltban finoman szólva is túros hátú közjószágának elengedhetetlenül szükséges gyógykezelésében. Ez legalább két párhuzamos játékban kooperatív gesztust tesz szükségessé. Egyfelől – hosszabb távon – komolyabb erőfeszítéseket kell tenni (és erről újabban a szükségesnél kevesebb szó esik) a projekciós képesség fejlesztésére. Ez éppúgy jelenti az európai gyorsreagálású erők operatív állapotba való eljuttatását, mint az országonkénti képességek bővítését. (Magyarország például vállalhatná azt, hogy a több hónap után a helyszínre érkező katonáit az érkezés után nem kell leendő támaszpontjukra bevontatni. Ami viszont csak úgy érhető el, hogy megfelelő felszerelésű valódi gyorsreagálású alakulatokat – persze kis létszámú állandó alakulatokat – hoznak létre a honvédségen belül. Ez talán szentségtörésnek hangzik, de lehet, hogy hazánk biztonságát néhány új szállítógép jobban szolgálná, mint akármilyen típusú vadászgép – elfogadva, hogy egy globalizált korban a biztonság nemzeti előállítására koncentrálni nem egyszerűen nem optimális, hanem egyenesen buta stratégia.) A kooperációs készségnek azonban a diplomácia területén is meg kell mutatkoznia. A Iránnal folyó jelenlegi tárgyalások erre kétségtelenül kiváló alkalmat nyújtanak. A legnagyobb hiba, amit az európai államok elkövethetnek, az, ha az esetleges diplomáciai kudarc vállalása helyett inkább olyan kompromisszumot kötnek, amely nem biztosítja valóban minden kétséget kizáróan, hogy Irán ne építhessen középtávon atomfegyvert. Ha ezzel szemben sikerül kielégítő megállapodást fedél alá hozni, úgy nemcsak Washingtonban alhatnak nyugodtabban, de az európai védelmi identitás is komoly lépést tesz megszilárdulása felé, hiszen egyik félig kimondott célja éppen az, hogy „jó zsaruként” az amerikai fenyegetések – a rossz zsaru – árnyékában üssön nyélbe tisztes kompromisszumokat. Ehhez azonban Európa sem lehet túlságosan jó zsaru. Ebből a szempontból Irán a legjobb dolog, ami az atlanti szövetséggel történhetett: egy teljesen hiteltelen állam, amely ráadásul mérhetetlen fenyegetést jelentene minden fejlett ország számára, ha atomfegyverrel rendelkezne – logikus reakció az összezárás, a sorok rendezése a demokratikus táboron belül. Az új év viharosan indult: Irán január 10-én, két év után feltörte a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség által nukleáris telepén elhelyezett pecsétjeit, és ezzel jelezte szándékát, hogy kutatási programjának minden fázisát felújítja, vagy legalábbis fenntartja a jogot, hogy ezt megtegye. Úgy tűnik, az orosz fél ebben az esetben az EU-3-ak – Franciaország, Németország és Nagy-Britannia – mellé fog állni, hiszen az irániak ezúttal a – már-már megszokott módon – közvetítő javaslattal előálló Moszkvát is megsértették a lépéssel. Ha az iráni lépéssel szinte biztossá vált BT-tárgyalást elképzeljük, nyilvánvalóvá válik, hogy ezúttal sem csak Iránról lesz majd szó. Kína régóta közös hadiipari fejlesztésekben vesz részt Iránnal, olajának egyik legnagyobb vásárlója, és az ENSZ-ben általában véve ellenzi a szankciók bevezetését. Amennyiben Kína ismét eltántoríthatatlanul követi majd szűken felfogott érdekeit, fittyet hányva a nemzetközi közösség normáira és elvárásaira, a Biztonsági Tanácsban nem fognak Teheránnal szemben szankciókat elfogadni. Ebben a helyzetben Európának – különösen a tárgyalásokkal megbízott három államnak – egyfelől be kell bizonyítania, hogy nem hátrál ki a hasonló konfliktusokból, másfelől pedig nem szabad visszariadnia attól, hogy a súlyosan normaszegő államokkal – akár Kínával – szemben határozottan fellépjen. Egyébként végleg sikerülhet elérni, hogy Washington elhiszi: egyedül van. És hiába minden demokratikus koalíciós politika, a maga – egyre inkább realista, egyre inkább paranoiás – útját fogja járni. Röviden összefoglalva: az Egyesült Államok viselkedésében akkor következhet be változás, ha legfontosabb szövetségesei el tudják hitetni, hogy az atlanti érdekközös-

72


ségben komolyan hisznek, és ezért hajlandók áldozatokat is hozni – akár preemptív védelmi kiadások, akár egy-egy kereskedelmi szerződés rovására menő diplomáciai következetesség révén. Amerika stabilitást akar, a stabilitás pedig Európának is jó. Akkor fogja vállalni a normák megsértésével járó presztízs- és valós költségeket, ha nincsen olyan hiteles elkötelezettséget tanúsító partner, akivel a kooperáció várható haszna meghaladná a szigorúan önző lépésekét. Előfordulhat, hogy a világ legnagyobb szuperhatalmát valóban néhány paranoiás szerencselovag vagy megszállott keresztes vezeti, és emiatt nem fog racionálisan viselkedni a nemzetközi arénában. Az elmúlt egy év azonban azt sugallja, egy esélyt talán Amerika is megérdemel, az elmúlt két hét pedig azt, hogy mi is nagyon ráfázhatunk, ha a fontos pillanatokban nem tudunk a hegemón mögé felzárkózni. Akkor talán majd egyszer Washington is elismeri a Nemzetközi Büntetőbíróságot, és ezzel, implicit módon, a nemzetközi jog külpolitikájának integráns része, nem pedig mumusa lesz. Q

Cs. Szabó Lászlóné, Illyés Gyuláné, háttal Doblhoff Lily, Triznya-Szőnyi Zsuzsa, Cs. Szabó László és Illyés Gyula a Loire völgyében (1966. július)

73

Körösényi András: Közjogi populizmus. Kisebb parlament, választásirendszer-reform

Körösényi András Közjogi populizmus Kisebb parlament, választásirendszer-reform A Political Capital évjelentése szerint az elmúlt év politikai sikerszava a populizmus volt. A 2004. év végi kettős népszavazás tanulsága a pártok számára ugyanis az volt, hogy ideológiai érveléssel csak a törzsszavazók érhetők el, a bizonytalan többség leginkább a szociális demagógia és a félelemkeltés eszközeivel mozgósítható. Bár ebben nyilván van igazság, azt hiszem, a populizmus eszköztárának alkalmazására korábbi példákat is találhatunk. Írásomban a párt- és politikai establishment-ellenes populizmus egy sajátos fajtájával, a szintén már az 1990-es évekből is ismerős közjogi populizmus mai megjelenésével foglalkozom. A közjogi populizmus újjáéledése Medgyessy Péter 2004. eleji reformjavaslataival kezdődött, amelyek a közös európai parlamenti jelöltlista felállítását, a parlament létszámának csökkentését és a köztársasági elnök közvetlen megválasztását szorgalmazták. Bár a javaslatok akkor a legtöbb politikai szereplő és a politikai közvélemény részéről is elutasításra találtak, egyikük mégis tartósabb karriert futott be. 2005 nyarán a parlamenti pártok egy azóta is működő négypárti bizottságot hoztak létre a parlamenti mandátumszám csökkentésére. A képviselői létszám csökkentésének (miként a választási rendszer egyszerűsítésének) az ígérete az 1990-es évekre nyúlik vissza. 1999-ben egy hatpárti parlamenti bizottság állt fel a minden politikai erő által lelkesen támogatott elképzelés megvalósítására. A pártok eltérő érdekei és elképzelései következtében a bizottság végül eredmény nélkül oszlott fel. Aligha várhatjuk, hogy a mostani tárgyalások eredményre vezetnek. De mi az oka annak, hogy egy – a politikai szakértők által – eleve reménytelennek ígért ügyben újra és újra nekiveselkednek a pártok? Mi az oka, hogy a pártvezetők egymásra licitálva ócsárolják a 386 mandátumos Házat? Orbán Viktor például – a Nemzeti Konzultáció tapasztalatait összegző nagygyűlésen – már nemcsak az adók és az állami bürokrácia, de a politikusok létszámának „megfelezését” is ígérte, és nem csak a parlamenti képviselőkre gondolt. Úgy vélem, a dolog magyarázata, hogy a pártpolitikusok részben engednek a közvélemény parlament- és pártellenes populista nyomásának, részben – paradox módon – talán maguk is osztják a közvélekedést. Mert a parlament a pártokkal együtt valóban a politikai intézményeknek a közvélemény-kutatások alapján felállított bizalmi rangsorban tartósan hátul kullog. De közvetlen tapasztalatból és a „betelefonálós” műsorokból is tudjuk, hogy a legtöbb ember nem tartja sokra a parlamenti politikai vitákat, és nincs nagy véleménnyel a politikusokról. Ezt a képet a média is erősíti. Az egyik országos kereskedelmi televízió például műsort közölt a parlament plenáris ülésein soha fel nem szólaló, kvázi nem dolgozó képviselőkről. Népszerű az olcsóbb, hatékonyabb törvényhozás ígérete. Túl sok a politikus, túl sok a parlamenti képviselő. Ha csak száz képviselővel kevesebb van, és egy képviselő mondjuk évi 10 millió forintba kerül az adófizetőknek, akkor ez összesen – és most tessék számolni!

74

kommentár • 2006|1 — Honi Figyelő

– mennyi költségcsökkenés. A megtakarítás tetszőlegesen átszámolható lélegeztetőgép-, mentőautó- vagy autópálya-kilométer egyenértékesbe… Természetesen lehet kisebb a parlamenti képviselők száma, és egyszer egy majdani választásirendszer-reform keretében a mandátumcsökkentés bizonyára megvalósítható. Politikusok és közvélemény-formálók azonban a kérdést a tényleges jelentőségét messze meghaladó, túldimenzionált módon vetik fel. Érvelésükben gyakori politikai demagógia a közjogi populizmus. Aligha szolgálja a közjót, ha a választási rendszert pusztán a képviselők megtizedelése céljából kívánjuk megváltoztatni. A mandátumredukció mellett felhozott érvek nagy része ráadásul nem igazolható. Számításokat hallhattunk, hogy Magyarországon az egy törvényhozóra jutó lakosságszám mennyivel alacsonyabb, mint mondjuk Németországban, Nagy-Britanniában vagy Franciaországban – azaz a nagy lélekszámú államokban. De arról már ritkábban hallhattunk, hogy mi a helyzet, ha olyan kisebb vagy közepes lélekszámú országokkal hasonlítjuk össze, mint Írország, Svájc, Svédország, Norvégia, Finnország vagy Málta. És ez nem véletlen. A hazánkkal összevethető méretű, lélekszámú európai demokráciák között a magyar törvényhozás valóban a nagyobb létszámúak közé tartozik, de korántsem kirívóan. Vannak, akik egyenesen a képviselet, azaz az egy képviselőre jutó választó- vagy állampolgárok ideális mutatóját kezdték el keresni. Hiába, mert nincsen ilyen bűvös szám. Az egy képviselőre jutó lakosságszám tág határok között mozog: Máltán például ötezer, az NSZK-ban kb. százhúszezer, ha csak a Bundestag tagjait számítjuk. Magyarországon, miként Dániában, Svédországban, Norvégiában vagy Írországban, húsz- és harmincezer között alakul. De végképpen nehéz értelmezni a „Kisebb parlament – nagyobb hatékonyság!” jelszavát. Eddig még legalábbis nem sikerült megtalálni azt a kritériumot, amellyel a jelszó a gyakorlatba átültethető lenne. A végeredményt azonban máris tudhatjuk: Európa leghatékonyabb parlamentjei közé nyilván Izland, Luxemburg és Málta törvényhozása tartozik. A parlamenti képviselőknek az önmaguk megtizedelésére irányuló verbális felsorakozását a politikusi cinizmus megnyilvánulásának is vehetnénk, hiszen bizton számíthatunk arra, hogy a bizottság színfalak mögötti munkája a választási csinnadratta közepette a feledés homályába vész. A tavaszi választások után pedig úgy is új politikai helyzet lesz. Az a tény, hogy a pártok közötti tárgyalások meglehetősen alacsony szinten folynak, szintén megkérdőjelezi a dolog komolyságát. Végső soron nincsen komoly érdek, késztetés vagy reformkényszer. A bizottság amúgy sem a mostani, hanem a 2010-es parlament esetleges létszámcsökkentéséről tanácskozik. Kicsit úgy áll a dolog, mint az alkotmányozással. Szinte kötelezővé vált a verbális hitvallás-tétel az ügy elengedhetetlen fontossága mellett, de nélküle is megy tovább a verkli. De ha komolyan is gondolják a mandátumredukció szükségességét, az áhított megegyezés előtt megoldhatatlannak tűnő akadályok tornyosulnak. Az első politikai: a megegyezéshez minimálisan is kétharmados többség szükséges. Az elegáns ráadásul egy összpárti megállapodás lehetne, aminek összehozása még inkább illúziónak tűnik, hiszen a pártok véleménye és érdekei egyaránt eltérnek. A másik akadály technikai: nem lehet kisebb parlamentet létrehozni a választási rendszer érintetlenül hagyásával. A magyar választási rendszert ugyanis – bonyolult és kombinált jellege következtében – nem lehet úgy megváltoztatni, hogy az csak a mandátumok számát érintse, és ne legyen semmilyen politikai hatása. A változtatás politikailag nem semleges: ami egyik pártnak előnyös, a másiknak hátrányos. Úgy is fogalmazhatunk, hogy nehéz a választási rendszer reformja nélkül, önmagában a mandátumszámot csökken-

75


teni. Azaz, ha valaki elégedett a választási rendszerünkkel, jobban teszi, ha kiegyezik a 386 mandátumos törvényhozással. Nem meglepő mindezek alapján, hogy a tavalyi év nyarán felállt négypárti bizottságban a pártok homlokegyenest ellenkező javaslatokkal álltak elő. Az MDF például az egész mostani választási rendszer elvetését és a tisztán arányos, pártlistás rendszer bevezetését szorgalmazta, a holland és izraeli minta alapján. Mindezt megfejelné még egy második kamarával. A szocialisták a német modell átvételét javasolták: azaz megmarad a két szavazat, egyéni kerületi jelöltekre és pártlistákra (145-145 mandátum, azaz 290 fős parlament), de összességében a parlament pártösszetétele szavazatarányosan alakul. A szavazás egyfordulós, érvényben marad az ötszázalékos belépési küszöb, amely azonban nem vonatkozik azokra a pártokra, amelyek legalább három egyéni kerületben közvetlenül mandátumhoz jutnak. A Fidesz és az SZDSZ javaslatai kevésbé voltak radikálisak. A javaslatok közös eleme volt, hogy megtartanák a jelenlegi rendszer egyéni kerületi ágát és az országos kompenzációs listát, de eltörölnék a területi (megyei) listákat. A szabad demokraták parlamentjében 152 egyéni és 98 listás, azaz összesen 250 képviselő ülne. A Fidesz többféle létszámjavaslatverzióit is előterjesztett egy 200-250 fős parlamentre: az SZDSZ-szel szemben ezek megőriznék a második fordulót. Míg a többi javaslat kisebb vagy nagyobb mértékben arányosabbá kívánta tenni a pártok képviseletét, a fideszes elképzelésben megmarad vagy még tovább nő a nagy pártok előnye. A tárgyalásokról az elmúlt hónapokban nyilvánosságot kapott szórványos információk szerint a pártok végül is a „konzervatív”, azaz a meglévő rendszer elemeiből építkező – vagyis a fideszes és szabad demokrata – javaslatok irányába keresik a közös tárgyalási alapot. A négypárti tárgyalásokon és a közvéleményben szórványosan folyó vitákból is látható, hogy a parlamenti létszám csökkentését sokan – és ez a mandátumredukció harmadik nehézsége – a képviseleti rendszer egészének a reformjával kívánják összekötni. Az 1989-ben kidolgozott vegyes választási rendszer kombinált jellege részben éppen az ellentétes irányú törekvések – az arányos pártlistás illetve a többségi egyéni kerületi rendszer hívei – közötti kompromisszum eredményeként alakult ki. Azóta sok minden változott, és a pártok pozíciói is némileg átrendeződtek. De – mint a négypárti bizottságban felmerült javaslatokból is láthattuk – a politikusok között (és a politikai közvéleményben is) immár másfél évtizede tartja magát két, a jelenlegi képviseleti rendszerrel szemben megfogalmazott komoly kritika. Az egyik érvelés szerint a jelenlegi rendszer igazságtalan, hiszen egyrészt alulreprezentálja a kisebb pártokat, másrészt az ötszázalékos küszöbszabállyal egy sor kisebb pártot kizár a parlamentből, képviselet nélkül hagyva szavazóikat. Akik osztják e kritikát, azok arányosabb képviselet tartanak kívánatosnak, azaz tiszta, belépési küszöb és egyéni kerületek nélküli arányos pártlistás rendszert. A másik bírálat a törvényhozás egykamarás jellegét kifogásolja. A pártok képviseletét megvalósító „alsóház” mellett ezért egy korporatív jellegű „felsőházat” vagy második kamarát állítanának fel, amelyben – nem pártpolitikai jelegű – társadalmi szervezetek, önkormányzatok, etnikai kisebbségek, egyházak, szakszervezetek, tudományos testületek stb. nyerhetnének reprezentációt, hogy az egyoldalú pártképviseletet és pártelvű döntéshozatali logikát „társadalmi” képviselettel és más, tudományos, kulturális stb. nézőponttal egészítsék ki. A bizottságban megjelent javaslatokból az első kritika az MDF és az MSZP, a második az MDF koncepciójában jelent meg, noha ez utóbbinak – az SZDSZ kivételével – minden pártban vannak hívei. Kevésbé került be a politikai diskurzusba a szakértők szintjén régóta hangsúlyozott

76


kérdés: a választókerületek közötti aránytalanság problémája. Már az 1990-es választások előtt úgy húzták meg az egyéni választókerületek határait, hogy esetenként akár két-háromszoros aránytalanság jött létre, és az azóta bekövetkezett demográfiai változások (például népességvándorlás) újabb aránytalanságot teremtettek. Mivel ilyen, az állampolgárok politikai jogegyenlőségét sértő aránytalanságok mindenhol kialakulhatnak, a legtöbb demokráciában a tízévenként lebonyolított cenzust követően a választókerület-határokat a népességszám-változásnak megfelelően kiigazítják. Ez sehol sem problémamentes, hiszen a kiigazítás politikai hatása eltérően érintheti a pártokat, a tudatos választókerület-szabászat pedig alkalmas a választási eredmény előzetes előállítására, azaz a politikai manipulációra. Az utóbbira az Egyesült Államok, de Szlovákia is példát szolgáltat. Itthon 1990 óta nincs megállapodás a választókerületek arányosításának módjáról, de még arról sem, hogy kinek a feladata ezt elvégezni. A választókerület-szabászat problémájába az összes olyan, a kisebb parlamentet célzó javaslat is beleütközik, amelyek megőrzik az egyéni kerületeket, de csökkenteni kívánják azok számát. Ez ugyanis új körzetek kialakítását igényli. Sajátos politikai ízt ad ma a választásirendszer-reform kérdésének, hogy egy olyan időszakban került napirendre, amikor pártrendszerünk átalakulásának talán utolsó felvonása előtt állunk. Aligha túlzás azt állítani, hogy a rendszerváltás óta demokráciánk legnagyobb jelentőségű változása az 1990-es évek sokpártrendszerének az elmúlt két választási ciklusban történt átalakulása, a kvázi-kétpártrendszer fokozatos kialakulása. A 2006-os választásoknak a politikai rendszerünk szempontjából ezért a kormányváltásnál is komolyabb tétje, hogy ez a folyamat végső pontjához ér-e vagy megtorpan (esetleg megfordul); kétpárti parlament jön-e létre a tavaszi választások után, vagy megőrzik parlamenti helyüket és a kormányalakításban nélkülözhetetlen szerepüket a kisebb pártok (SZDSZ, MDF). Valódi aktualitást nyert ezért a kétpártrendszer kívánatos vagy elvetendő voltáról nemrégiben felújult vita. Ez a vita óhatatlanul összekapcsolódik a helyes választási rendszer kérdésével, így a választási rendszerünk pozitív vagy negatív megítélésével. Ilyen helyzetben a képviselőválasztási-rendszer reformja sokak szemében aktuálpolitikai kérdéssé egyszerűsödik le: a választási rendszer megfelelő manipulációjával mentőövet dobjunk-e a bejutási küszöb körüli, mára összezsugorodott rendszerváltó pártoknak, az SZDSZ-nek és az MDF-nek – miként Gyurcsány kormányfő november eleji javaslata célozta –, vagy bízzuk sorsukat a választók ítéletére. Úgy vélem, hogy a kisebb pártokat sem megmenteni, sem a parlamentből kiszorítani nem kívánatos, legalábbis nem a választási rendszer manipulációjával. Nyugodtan a pártok versenyére és választók szavazataira bízhatjuk ezt a kérdést. Noha a magyar parlament valóban nem teremt arányos képviseletet a pártok számára, de nem is zárja ki a jelentős társadalmi támogatottsággal bíró pártokat. Az 1990-es, 1994-es választások megmutatták, hogy a választási rendszer akár fél tucat – jelentős választói támogatottsággal bíró – pártnak is lehetőséget biztosít komoly parlamenti jelenlétre. Másképpen fogalmazva, míg a kisebb pártok parlamenti alulreprezentáltsága valóban a választási rendszer hatásának, parlamentből történő eltűnésük azonban már a szavazatok visszaesésének – azaz, ha úgy tetszik, a „választói akaratnak” – köszönhető. Három parlamenti választás (1994, 1998, 2002) is megmutatta, hogy a korábban kis parlamenti pártok felemelkedhetnek, míg a nagyok visszaeshetnek a szavazói támogatottság változása következtében. És éppen ez utóbbi a lényeg. A választási rendszer reformjával tehát – ha egyáltalán szükség van rá – nem kell sietni, de még a képviselőilétszám-redukcióval sem. Érdemes megvárnunk, hogy a

77


soron következő választások megerősítik-e a pártok kiszelektálásának eddigi trendjét: tovább csökkentik-e a parlamenti pártok számát, vagy megállítják, esetleg megfordítják-e az eddigi folyamatot. Inkább a szavazók, mint a választási rendszer „politikai mérnökei” döntsenek a pártok parlamenti képviseletéről, a magyar pártrendszer átalakulásáról. Q

78


Cs. Szabó László a BBC londoni épülete előtt (1954 húsvétján)

79

Schlett István: Populisták vagy reformaták?

Schlett István Populisták vagy reformaták? A választásokhoz közeledve egyre inkább egy furcsa kettősség uralja a politikai közbeszédet. Egyfelől jelen van az egymásra licitáló ígérgetés: lesz béremelés, nyugdíjemelés, lakástámogatás, családtámogatás, kap pénzt a kis- és a nagyvállalkozó, a mezőgazdaság és az oktatás, a tudomány és a kultúra, alacsony marad a gáz- és a gyógyszerár stb., stb. Jól jár majd a szegény és a gazdag, nem beszélve a középosztályról, amely mindenkinél jobban jár. Ugyanakkor a versengő felek reformokról is beszélnek. Állításuk szerint jönni fog az államháztartás, az egészségügy, a közigazgatás, az oktatás és ki tudja még, milyen rendszerek gyökeres átalakítása; az állam karcsúbb lesz, az adók csökkennek, értelemszerűen zsugorodni fog az állami támogatás, lesz összevonás, leépítés, megszorítás stb., mert ugyebár túl drága az állam, sok a politikus és a politika, az állami újraosztás nem hatékony, nem szolgálja a versenyképesség növelését, fenntarthatatlan, ráadásul igazságtalan és így tovább. Igazán furcsává az teszi a retorikát, hogy ugyanazok ígérik mindkettőt; a politikai megoszlás két meghatározó pólusát jelentő két nagy versengő párt. Ugyanazt ígérik mindketten: egyfelől mindenki sorsának jobbra fordítását az állam masszív részvételével, másfelől viszont bátorságot ahhoz, hogy súlyos érdeksérelmek árán is végrehajtsák a megszokott, de elavult, kényelmes, de nem versenyképes, az adófizetők pénzéből drágán fenntartott, de nem tökéletes struktúráink megváltoztatását. Az ígéret váddá formálva is megjelenik: az ellenfél egyfelől gyáva, mert nem volt/lesz bátorsága a radikális reformok végrehajtására, másfelől viszont népellenes, hiszen nem törődött/fog törődni a nép jólétével, nem adott/fog adni annyit, amennyit kellene/lehetne. Hogyan értelmezzük, hogyan magyarázzuk ezt az ellentmondást? Hiszen nyilvánvaló, hogy ellentmond egymásnak az osztogatás és a megszorítás, a biztonság és a változás. Ostobák beszélnek, akik nem érzékelik az ígéretek és kívánalmak közötti ellentmondásokat, vagy „okostojások”, akik a választópolgárokat nézik ostobának? Vagy valami másról volna szó? Nem tévedésről és nem megtévesztéséről, hanem egy cselekvés- és gondolkodásmódról, amelyben – egy sajátos logika révén – az ellentétek nem zárják ki egymást, hanem valamiféle egységbe szerveződnek? Ha valamelyest is érvényes választ szeretnénk találni, azt hiszem, mindenekelőtt magát a beszédhelyzetet, a szituációt kell szemügyre venni. Mert miről is van szó? Hát persze, a választásokról. Egy aktusról, amely arról dönt, hogy melyik párt, melyik „tábor”, melyik személy kap felhatalmazást a kormányzásra. Megvan tehát a magyarázat? A négyévente ismétlődő vetélkedés hozza létre ezt a képtelen helyzetet? A „hatalmi vetélkedés” az oka a populista és reformata ígérgetésnek és mindannak, ami a kampánnyal együtt jár? Ebből következik a gazdasági ésszerűségnek ellentmondó ciklikusság, a gazdaságpolitika ide-oda rángása, az államháztartási hiány növekedése, a befektetői bizalom megrendülése, az euró bevezetésének eltolódása, a politikusok szavahihetősége és a politikai intézmények iránti bizalom csökkenése, a kiszámíthatatlanság, az ország kettészakadása, a rosszkedv növekedése, az ilyen és olyan reformok kifulladása, illetve elmaradása – egyszóval az ország várt felemelkedésének késlekedése?

80


Ha így van, tényleg egy alapvető reformra, politikai reformra volna mindenekelőtt szükség. Vagy olyanra, amely a választásokat, a pártok vetélkedését iktatná ki, vagy olyanra, amely meghagyná ugyan a választásokat és a pártokat, ám megváltoztatná a természetüket. Az elsőként említett megoldást az ország már kipróbálta, s aligha hinném, hogy sokan vágynának utána. Emlékezhetünk rá: pártvetélkedés nem volt, de felemelkedés sem. Volt ugyanakkor bátorság fölösen. Egymást érték a reformok, a csőd mégis elkerülhetetlennek bizonyult. Nézzük a másik lehetőséget. Mivé, hogyan kellene megreformálni a választási procedúrát, a pártokat? És mit kellene még megváltoztatni ahhoz, hogy a kívánt eredmény bekövetkezhessen? Nézzük meg előbb, miről is szólnak ma a választások, miért viselkednek ma úgy pártjaink, ahogyan viselkednek, miért beszélnek és cselekednek oly zavarosan, ellentmondásosan, ahogyan ma teszik. Lássuk be, a pártok, a politikusok számára döntő kérdésről van szó; ha tetszik, élethalálkérdésről, hiszen a kormányzati befolyás – a „hatalom” – megszerzése legfőbb létokuk. Azért jöttek létre, azért léteznek, hogy a pars pro toto elvének megfelelően, a kormányhatalom eszközével saját elképzeléseiket érvényesítsék a politikai közösség egészében. A modern képviseleti demokráciában a kormányzati hatalom megszerzéséhez a választók többségének szavazata szükséges. A jogegyenlőség elvének megfelelően a szavazatok egyenértékűek. A léthelyzetek, a vágyak, képességek, érdekek, lehetőségek viszont akár extrém módon is különbözőek. A pártok ki vannak szolgáltatva egy heterogén elemekből álló választói testületnek; ha kormányozni akarnak, nincs egyetlen szavazat sem, amelyről eleve lemondhatnának. Hisz a kormányzati hatalom a többség támogatásának megszerzésétől függ: aki kormányozni akar, annak többséget kell szereznie. Ha nem sikerül, osztályrésze rosszabb esetben a politikai értelemben vett megsemmisülés lesz, jobb esetben az ellenzéki szerep. A pártoknak jó okuk van tehát a voksok gyűjtésére: céljukhoz csak ennek révén juthatnak el. Ezért kampányolnak – felhasználva a rendelkezésükre álló eszközöket. A kampány céljára fordítható eszközök persze nem korlátlanok. Bizonyos eljárásokat a törvény tilt, másokat az anyagi lehetőségek korlátoznak, némelyeket morális vagy éppen célszerűségi, hatékonysági megfontolások zárnak ki. De egyébként a versengés szabad, sőt az alkotmány által garantált fontos alapjogok közé tartozik. Nos, hol lehetne e folyamatba eldöntő erővel beavatkozni? Hogyan lehetne a választások, a versengő pártok természetét alapvetően megváltoztatni? Hogyan lehetne a választópolgárok kegyeinek kereséseként értelmezett populizmust a reformata ésszerűséggel felváltani? Rendeljük alá a pártokat a Magyar Tudományos Akadémiának, vagy alkossunk meg valamiféle pártok fölött álló, a pártok viselkedését szabályozó új testületet? Vagy hogyan lehetne az érdeksérelmet, a bizonytalanságot felkínáló alternatíva mellé többséget állítani mindaddig, amíg a szavazófülke magányában döntést hozó egyén természete meg nem változik? Hogyan lehetne az „inkább én élvezzem az előnyöket, más viselje a terheket” önző racionalitását az egyenlőség, igazságosság, méltányosság értékeivel korlátozni, a „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” igazságát a „ne együk meg a holnap aranytojást tojó tyúkot” igazságával felváltani? Különösen akkor, ha ez utóbbi igazságban rejlő ígéret beteljesedése a többség számára legalább annyira beteljesületlen maradt mindeddig, miként a kampány során az utóbbi évtizedben tett ígéreteké. Kössük a morális habitus vizsgálatához vagy a közgazdasági ismeretek minimumához a választásokon való részvételt? Úgy látszik, a választások, a pártok, a liberális alkotmányosság értelmében vett de-

81


mokratikus politika természetének megváltoztatása nem lehetséges. Szemben egy olyan párttal, amely valamilyen speciális – etnikai, vallási vagy éppen valamely érdek- vagy érzületi csoportracionalitáshoz kötődő – kisebbség mozgósításával kíván politikai tényezővé és ez által esetleg egy kormánykoalíció tagjaként kormányzati szereplővé válni, egy demokratikus néppárt, amely saját jogán – tehát a választópolgárok többségének támogatása révén – törekszik kormányra kerülni, aligha érheti el célját a „populizmus” mellőzésével. Amennyiben valódi pártversengésről és nem ál-pártok színjátékáról van szó, aligha lehet lemondani az olyan, amilyen egyénekből álló nép kegyének kereséséről. Ezen nem segíthet a törvény, nem segíthet a pártok előzetes egyezsége, és – önmagában – nem segíthet a köztársasági elnök mértéktartást kérő felszólítása sem. Akkor tehát nincs segítség, a pártversengés, a képviseleti demokrácia szükségszerűen pangáshoz, válsághoz, végső soron a pusztuláshoz vagy valamiféle diktatúrához vezet? A történelmi tapasztalat nem ezt igazolja. Eddig – legalábbis Európában – az összes többi kipróbált rendszer rosszabbnak bizonyult. Honnan jön akkor a segítség, mi korrigálja, mi teszi mégis valamelyest ésszerűvé az ésszerűtlennek látszó folyamatokat? Úgy tűnik, a demokratikus politika teljes folyamata az, amely a populizmusnak, de ugyanakkor az embereken való kísérletezésre nagy hajlamot mutató, ám mindig korlátozott racionalitásra vagy éppen külön érdekre épülő reformata dühnek is korlátokat szab. A politikai folyamat egésze, amely tehát nemcsak a kampányt, a pártvetélkedést, hanem a kormányzást és a kormány fölötti ellenőrzést, az ellenzéki pártok tevékenységét is magában foglalja. A választások tétje a kormányzáshoz szükséges felhatalmazás elnyerése. A kampány itt jut szerephez. A kormányzás ugyanakkor más tevékenységforma, mint a választások megnyerését célzó küzdelem. Mint tudjuk, más dolog ígérni – kézzel fogható javakat és a jobb jövőt eredményező merész reformokat egyaránt –, s más az ígéreteket valóra váltani. Az ígérgetésnek csak a hihetőség szab határt, a hit pedig – különösen, ha erős vágyakra alapozódik – sokszor erősebb a tényeknél. Ezért van, hogy az ígéreteket racionális kritikával nehéz hitelteleníteni. Láthatjuk, kampány idején a pártok nem is igen kísérleteznek ezzel a módszerrel. Ráígérnek: a határ nemegyszer a csillagos ég. A cselekvés, a kormányzás viszont a tények alkotta korlátokba ütközik. Ha nem is rögtön, de egy-két száz nap múltán bizonyosan. Hinni lehet a jó szándék, a puszta akarat, a bátorság mindent megváltoztató erejében, megvalósítani azonban a lehetségest is csak kemény munkával, lépésről lépésre, olykor kerülő utakon járva, makacs próbálkozások, erőfeszítések révén lehet. Hiheti-e egy kormányzásra készülő párt vezére és vezérkara, hogy akaratának nem lesz korlátja? Vagy hiheti-e, hogy ígéreteit más nem veszi komolyan? Hiheti-e, hogy ígéreteit senki nem kéri számon rajta? Kezdve a „népen”, folytatva az ellenzékbe szorult riválisán, eljutva a tényekig: a bizalmatlanságig, a támogatás megvonásáig, az egyensúlyok megbomlásáig, az intézmények meggyengüléséig, az elégedetlenségig és így tovább. No igen: más a kampány és más a kormányzás, szokták mondani. Valóban más, de mégsem annyira, hogy a választások lezárultával egy egészen új világ kezdődne és tartana a következő választásokig. Tévednek azok a politikusok, akik a kampányt a politika folyamatán belül egy egészen különálló tevékenységként fogják fel, amelynek semmi köze a kormányzáshoz. Dehogy nincs. A megnyert választások nemcsak felhatalmazást adnak a kormányzásra, hanem annak korlátait is kijelölik. Egészen mást

82


nem tehet a kormány, mint amire felhatalmazást kapott, még akkor sem, ha bizonyos mozgástere természetesen létezik. Az ígérgetés, a rálicitálás – ezt megtapasztaltuk – tényleg veszélyes, mert rossz következményei lehetnek, akkor is, ha teljesítését megpróbálják, akkor is, ha megfeledkeznek róla. De valóban nagy baj, ha a kampányban népszerű ígéretek hangzanak el? Valóban olyan rossz az, ha a kormány kötelezettségvállalása nyomán rákényszerül arra, hogy a népnek tetsző módon kormányozzon? Az volna a jó kormány, amely a népakarat ellenében kormányozna? Ugyan milyen okból? Milyen cél érdekében? Tényleg olyan nagy baj, hogy a kormányzati hatalom elnyerése a választópolgárok megnyerésétől függ, és a megalakuló kormány nem kap szabad kezet megbízóitól? Tényleg olyan nagy baj, hogy nem csupán a választások megnyeréséhez, hanem a kormányzáshoz is szükséges a társadalom támogatása, a kormány iránti bizalom? Tényleg rontja a jó kormányzás esélyét, ha a döntéshozók függenek azoktól, akiket kormányoznak? Igazolódott volna a tapasztalatok alapján, hogy a felvilágosult abszolutista kormányok volnának a legjobbak, amelyek mindent a népért tesznek, de semmit a nép által – azaz függetlenek a nép kegyétől? Mi volna az a képesség, amely a reformatát a populista fölé emelné? De kérdezhetjük másként is: honnan származik és milyen természetű az a tudás, amely a politikust a népakarattól függetlenné teheti, az a bátorság, amely a nép életviszonyainak radikális átalakításával akar kormányozni, akár a nép ellenében is? Nem ígérgetésről – egy jobb, gazdagabb, hatékonyabb, versenyképesebb jövő ígéretéről – van szó ez esetben is, amely a következmények – tehát a jövő – felől éppúgy igazolhatatlan, éppoly bizonytalan, akár a populista ígéretek? Nem lehetséges, hogy – legalábbis a kampányidőszakban – a reformata nem is különbözik annyira a populistától? Hisz ő is ígér, s meglehet, ő is felelőtlenül. Ha valamilyen csoda folytán a reformretorika lenne sikeres a választásokon, a kormányra került reformata nem kerülhetne ugyanolyan nehéz helyzetbe ígérete beváltásakor, miként a populista? Ígéretei nem teljesítésével ő is okozhat csalódást, teljesítésével viszont teremthet kezelhetetlen helyzetet. Rákényszerülne ő is magyarázkodásra, füllentésre vagy válságkezelésre, korrekcióra, hiszen terve balul üthet ki, lehetnek nem kívánt következmények, a gyógymód nagyobb bajt okozhat, mint a gyógyítani kívánt betegség. Vagy tényleg igazolható volna az a feltevés, hogy a reform – bármilyen reform – eleve jó, és javít a helyzeten? Melyik teória támasztja alá, milyen tapasztalatok bizonyítják, hogy a régi azért rossz, mert régi, az új pedig azért jó, mert új? Miért feltételezhetjük, hogy a reformaták nem tévedhetnek, nem kereshetik a megoldást rossz úton, nem súlyosbíthatják – minden jó szándékuk ellenére – a helyzetet? De tételezzük fel, hogy a javítások, változtatások tényleg szükségesek, a reformtervek átgondoltak, kipróbáltak, a következmények – beleértve a mellékhatásokat – gondos számbavétele megtörtént, és minden a megvalósítás mellett szól. A demokratikus rendszerekben még ez esetben is hiányozna egy további, nélkülözhetetlen feltétel: a támogatás. Vagy azok részéről, akik érintettek, vagy azok részéről, akik a változásban érdekeltek, s ezért az érintettek esetleges ellenállásával szemben a reformkormányt segítenék. A demokratikus rendszerekben a kormánynak rendelkezésre állnak ugyan bizonyos hatalmi eszközök, ám egy masszív ellenállás leküzdésére korántsem elégségesek, főleg nem, ha az ellenállás a vis inerciára, a nem-tevés hatalmára is számíthat. Nap mint nap látjuk a példákat itthon és a nagyvilágban, hogy viszonylag kis csoportok is képesek akadályt gördíteni a reformok elé, ha a kormány cselekvőképességét csupán a rendelkezésére álló, a liberális alkotmányosság alapján

83


erőteljesen korlátozott hatalmi eszközök biztosítják. Ami persze a reformata látószögéből bajnak, rendszerhibának látszhat, ám mérhetetlen előnynek annak nézőpontjából, aki a szabadság, egyenlőség, emberi méltóság biztosításának alapfeltételét a demokráciától várja. Azon elv érvényesülésétől, amely kimondja: ami mindenkit érint, mindenkire tartozik, a kormányzás mindannyiunkat érint, tehát semmilyen kormányzást nélkülünk. A demokratikus rendszerek egyik előnyének tudjuk, hogy immunis a doktrínákra, a tiszta modellekre; az élet szabályait és nem az elméletek logikáját követi. E képességét éppen az tartja fenn, hogy a kormányzatnak figyelembe kell vennie a sokféle és sokfelé ágazó érdekeket, vágyakat, irányultságokat; engednie kell a „spontaneitásnak” a mindenféle általános érvényességre igényt tartó, de jól tudjuk, valójában szükségképpen korlátozott racionalitások rovására. Nemcsak a populista, a reformata politikus is korlátokba ütközik tehát. Belátom, egy politikusnak igen nehéz lehet tudomásul vennie cselekvésének korlátait, különösen akkor, ha személyiségének megfelelően választott pályát, tehát cselekvésre termett, erős akarattal rendelkezik, ambiciózus, vonzza a nagyság, és szenvedély, erős elkötelezettség, célratörés, kitartás mozgatja. A sikerhez azonban szemmértékre, valóságérzékre, mértéktartásra is szükség van. Kárt okoz, ha lehetőségeit rosszul ítéli meg, ha a lehetetlenre vállalkozik. Kárt okoz, ha túlígéri magát, ha irracionális osztogatással kívánja fenntartani támogatottságát, és akkor is, ha a doktriner akarnoksága az engedetlenség felszításához, az intézmények szétzilálásához, végig nem vihető reformokhoz, káoszhoz vezet. Egyszóval, kárt okoz, ha akár így, akár úgy elveszti kormányzóképességét, ígéreteivel, vállalásaival a tehetetlenségig korlátozza mozgásszabadságát. A sikeres kormányhoz ugyanis a hatalmi eszközök birtoklása nem elégséges, ahhoz mozgástérre, döntési szabadságra is szükség van. Q

Se nem populista, se nem reformata – így hangzana a címben feltett kérdésre a helyes válasz? Tetszetős lehetne, ha nem maradna nyitva egy kérdés: ha e kettő nem, akkor hát mi? Vajon nem az elemző hübrisze szólna-e belőlem, ha hűvös mértéktartást, szenvedélyektől való mentességet, tudományos megalapozottságot, az etikett szigorú betartását s efféléket ajánlanék a politikusoknak? Nem kívánnék-e ostobaságot, ha a politikusoktól azt várnám, hogy a fórumról a tudomány csarnokába, a szalonok, a baráti társaságok zárt világába húzódva végezzék feladatukat? A nevetségessé válástól való félelem, no meg mindaz, amit a politikáról tudok vagy tudni vélek, visszatart efféle bölcsességek hangoztatásától. Válaszom tehát: populizmus és reformataság a politikai cselekvés egészében, a kampányban és a kormányzásban egyaránt. Továbbá a mértéktartás itt is, amott is. Populizmus – amennyiben a szó azt jelenti, hogy az egyes ember és az állampolgári közösség érdekében kormányozni.És reformataság – amennyiben legjobb tudása alapján az a meggyőződése, hogy a változtatás az adott helyzetben, a rendelkezésre álló eszközökkel lehetséges, és a változást a valóságosan létező nép, az egyes ember és a közösség érdekei úgy kívánják. Értsenek ahhoz, hogy eladják magukat, ám ahhoz is, hogy jól kormányozzanak. Olyanféle politikusi magatartást javaslok, amelynek mibenlétét Eötvös politikai pályájának vége felé, hosszas töprengések után, saját sikereire és kudarcaira is reflektálva körvonalazott. Egyik ilyen, önkritikát, rezignációt és cselekvési készséget egyaránt eláruló passzusa így hangzik:

84


Platón azon óhajtását fejezé ki, hogy az államokat bölcsek kormányozzák; napjainkban a bölcsek helyett sokan talán derék nemzetgazdászokat óhajtanának e célra, de én meg vagyok győződve, hogy azok s ezek e célra egyiránt alkalmatlanok. Nem kormányozhatja senki az embereket, ki azoknak érzéseiben és szenvedélyeiben legalább egy bizonyos pontig nem osztozik, s az úgynevezett nagy férfiak minden korban olyanokból váltak, kiknek felfogása a tömegnek felfogásától nem különbözött, s kik mint az általjános tévedésnek vagy korlátoltságnak képviselői léptek fel. A tömeg szívesen vezetteti magát, sőt mindég vezetőt keres, de csak azon irányban, melyben megindult. A vezető gyorsíthatja vagy mérsékelheti haladását, sőt lassanként megváltoztathatja irányát, de csak amennyiben e szándékot követői előtt eltakarhatja. Ki erre elég ildomossággal nem bír, az járjon magányosan. – Szabadon követni meggyőződésünket tetteinkben s minden nyilatkozatainkban, a legfőbb élvezet, melyet a férfi az életben találhat, de az ár, melyért ezt elérhetjük az, hogy a tömeg tapsairól s azon hatalomról, melyet sokaknak egyetértése ád, le tudjunk mondani. Valóban szabad s egyszersmind hatalmas is nem lehet senki e világon.

1

(Eötvös József: Vallomások és gondolatok, szerk. Bényei Miklós, Magyar Helikon, Budapest, 1977, 654–655.)

A demokratikus politika valahogyan így működik. A liberális demokráciákban tényleg nem a bölcsek és nem is a „derék nemzetgazdászok” – és még folytathatnák hosszan a sort, hogy kik nem –, hanem politikusok kormányoznak. Hatalommal rendelkeznek, de éppen ezért nem teljesen szabadok. Hiszen hatalmuk sokak egyetértésétől, a tömegek tapsa viszont a kellő „ildomosságtól” függ. A cselekvéshez szükséges erő és a cselekvés korlátja ugyanonnan, a tömegek támogatásából származik. Ha szerencsénk van, olyan politikusok jutnak hatalomhoz, akik rendelkeznek a jó kormányzáshoz szükséges erényekkel és képességekkel, ismerik, érzik a politikai cselekvés természetét. Akik képesek a maguk számára a szükséges cselekvési szabadságot biztosítani, érzékelve egyszersmind korlátaikat is. A jó politikus tehát tudja, hogy a kampány nem független a kormányzástól, kettős értelemben sem. Nem mondhat le a kampányról, mert tudja: a kormányzati pozíció megszerzéséhez semmi más, mint a többség megszerzése, a választási győzelem vezet. Eszébe sem jut, hogy más módon juthat a hatalomhoz, mint hogy kimegy a fórumra, s megküzd vetélytársaival. De ugyanakkor a küzdelem hevében sem felejti el, hogy a kormányzás nem függetlenedhet teljes mértékben a kampánytól, mivel a kormány mozgásterét, a változtatásra, javításra való képességét meghatározzák a kampány során összekovácsolódott támogatói kör sajátosságai, a mozgósítás során ébresztett várakozások. Egy valamire való politikusnak tisztában kell lennie ezekkel az összefüggésekkel. A politikai ráció az, ami egyrészt a politikust a kampányra kényszeríti, másrészt viszont a kampánynak, az ígérgetésnek határt szab. Hiszen tudnia kell, hogy bármilyen jók is az elképzelései, a kormányzati eszközök birtoklása nélkül következménye azoknak nem lesz, és azt is, hogy hiába birtokolja ezeket az eszközöket, ha valójában nincs hatalma, mert nincs döntési szabadsága. A háború túlságosan komoly dolog ahhoz, hogy a katonákra lehessen bízni – mondta volt Churchill, és igaza volt. Gondolom, a politikusok is tudják, hogy a választásnak is nagyobb a tétje annál, hogy kampányszakértőkre bízhatnák. Ha nem tudják, rosszul járnak. A kampány ugyanis nem korlátozódhat a vevő (a párt) és az eladó (az egyes elszigetelt egyén, a vokstulajdonos) alkudozására, magyarán: a voksok megvásárlásra. Egy pártnak, ha a demokratikus versengésben győzni, majd pedig kormányozni akar, meg kell tudnia oldani a választópolgárok politikai közösséggé

85


szervezését, ami szükségképpen érték- és érzületi közösség kell legyen. Értenie kell ahhoz, hogy az egyéni érdekeit követő, önző individuumot a közösség egésze iránt elkötelezettséget érző állampolgárrá változtassa, akit nem csupán az adomány köt pártjához, kormányához, hanem az elvek, az értékek közössége és a bizalom is. A társadalom heterogenitása persze megszüntethetetlen. A társadalmi létezéshez valamilyen mértékű homogenitás viszont nélkülözhetetlen. Ne csodálkozzunk azon, ha egy zűrzavaros világban zűrzavaros az a retorika és zűrzavaros az a cselekvés is, amely a viszonylagos egységet megteremtheti. A politika – ezen belül a választási kampány – ilyen. De ennek ellenére mellőzhetetlen. Én azt feltételezem (vagy csupán remélem?), hogy a mostani kampányban is politikusok küzdenek. Ha jól látom, a politikusok nem is bízzák rá teljesen a kampányt – s ekként magukat – a marketingesekre, a kereskedelmi ügynökökre. Politizálnak is, nemcsak ígérgetnek. Kompetens politikusnak igyekeznek feltüntetni magukat, tábort szerveznek, az egyéni érdeken túlmutató igazodási pontokat, közösségi érdekeket és értékeket mutatnak fel, kapcsolatokat építenek, híveket toboroznak, képességeikről, alkalmasságukról igyekeznek meggyőzni a választókat. Azt ígérik, bizonygatják, hogy jobban kormányoznának, mint versenytársaik. Teszik tehát a dolgukat. Megszólítanak mindenkit, ebből következően sok nyelven beszélnek, ezért mondanak olyasmit, ami nem mindenkinek tetszik, beszélnek úgy is, hogy az nem mindenkit érint meg. Személyesre fordítva a szót: nekem sok minden nem tetszik abból, ami elhangzik, sok minden inkább taszít, mintsem vonz abból, ami történik. De csak egy voksom van, tetszésem vagy nemtetszésem pontosan annyit ér, mint bármely más polgártársamé. És mi, egy országban élő emberek bizony sokfélék vagyunk. A választások napján fog elválni, hogy ki találta meg a többség agyához és szívéhez eljutó szavakat, beszédmódokat. A másnapján pedig az, hogyan tud kormányozni a politikus, akit a többség döntése a kormányrúdhoz juttatott. Nyomorúságos a kilátás? Ne csak szidalmazza a rendszert és egyes elemeit, a politikusokat és a népet, hanem álljon elő ötletével, aki tud jobb megoldásokat. Q

86

kommentár • 2006|1 — Messzelátó

Lagzi Gábor Két választás Lengyelországban Lengyelországban 2005 szeptemberében–októberében parlamenti, majd elnökválasztásokat tartottak. S ahogy megszokhattuk a lengyeltől, a választók útilaput kötöttek az addig kormányzó posztkommunisták talpára, ellenben nem alakult meg egy biztos parlamenti többséget maga mögött tudó, s emiatt mély reformokat végrehajtani képes jobboldali kormány sem. A nemzeti-konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) megszerezte a három legfontosabb közjogi méltóságot – ők adják a köztársasági elnököt (Lech Kaczynski), a kormányfőt (Kazimierz Marcinkiewicz) és az alsóház elnökét (Marek Jurek). Konzervatív fordulat, s ezzel együtt posztkommunizmus vége Lengyelhonban? Igen, de nem egészen. Q

2005 nyarán, kora őszén lehetett tudni, hogy a parlamenti többségért és a köztársasági elnöki posztért folyó küzdelem két, a legendás Szolidaritás szakszervezetből eredeztethető párt, a jobboldali-liberális Polgári Platform (PO) és a PiS között fog eldőlni. Ez volt az első olyan voksolás, ahol a baloldalnak – vagy ha jobban tetszik: a posztkommunistáknak – semmi esélyük sem volt. A posztkommunista SLD bukásához nagymértékben hozzájárult – akaratán kívül – az ismert filmproducer, Lew Rywin. A legmagasabb kormánykörök megbízásából üzleti ajánlatot tett Adam Michniknek, a liberális napilap, a Gazeta Wyborcza szerkesztőjének, amennyiben az utóbbi hajlandó 18,5 millió dollárt fizetni a kormányzó SLD-nek egy kedvező sajtótörvény elfogadásáért. A beszélgetésükről magnófelvétel készült, amelyet Michnik nyilvánosságra hozott. Az ügy tisztázása érdekében parlamenti vizsgálóbizottság alakult, s munkája során – amely hatalmas médianyilvánosságot kapott – fellebbent a fátyol a lengyel politikai osztály viselt dolgairól. A választópolgárok megláthatták, milyen szoros és egészségtelen szimbiózisban élnek a posztkommunista politikusok, a titkosszolgálatok emberei, a médiaguruk és az üzletemberek. A Rywin-affér után nem lehetett ott és úgy folytatni, ahol és ahogy addig – a kormányzó SLD népszerűsége drámai módon csökkent, viszont előretörtek azon pártok, amelyek az állam megreformálását tűzték ki célul, elsősorban a Polgári Platform és a Jog és Igazságosság. A közvélemény-kutatások szerint a parlamenti választáson a PO-nak kellett volna nyernie, azonban nem így történt: a PiS 27%-ot kapott, a PO 24-et, a baloldali-populista Önvédelem (SO) és az SLD 11-et, a nacionalista-katolikus Lengyel Családok Ligája (LPR) 8%-ot, míg a jobb napokat látott Lengyel Parasztpárt (PSL) 7%-ot. Intő jel lehetett az egész lengyel politikai elit számára, hogy a voksoláson a polgárok mindösszesen 40%-a vett részt. Hasonló helyzet alakult ki az ezt követő köztársaságielnök-választáson, ahol ugyan az első fordulóban a PO jelöltje, Donald Tusk győzedelmeskedett, viszont a végső befutónak Varsó főpolgármestere, Lech Kaczynski bizonyult. A tavalyi lengyel választások rövid tanulsága az lehet, hogy a populizmus legyőzte a szabad versenyt, a szociális kérdések fontosabbnak bizonyultak a piacpártiságnál (az utóbbit egyedül a PO képviselte). A lengyel választások paradoxona (amelyet a magyar sajtó nem volt hajlandó észrevenni), hogy a választásokat egy világnézetileg

87

Lagzi Gábor — Két választás Lengyelországban

(katolikus-)konzervatív, de gazdasági programjában baloldali párt nyerte meg. Ezt jól mutatták az exit-poll kutatások: minél kisebb településen lakott valaki, és minél idősebb volt, annál inkább szavazott a PiS-re és elnökjelöltjére. De ezzel a meglepetések nem értek véget – a hónapok óta beharangozott, az új parlamentben stabil, majdnem kétharmados többséggel rendelkező jobbközép kormány nem alakult meg. A felületes szemlélő pszichológiai akadályokat vehetett észre: a platform kettős győzelemre készült, de végeredményben dupla vereséget szenvedett, s nem akart részt venni gyengébbik félként a koalícióban. Az igazi okok vélhetőleg mélyebben húzódnak. A Rywin-affér kirobbanása és módszeres feltárása után megbomlott a posztkommunisták politikai hálózata (például az utódpárt két részre szakadt). A gazdasági szférában azonban, ahol kitüntetett szerepet játszanak a bukott rendszer emberei (üzletemberré vedlett ifjúkommunisták, titkosszolgálati emberek), a PO-nak erős pozíciói vannak. Minden bizonnyal éppen ez a hálózat volt az, amely nem engedte, hogy a platform a gyengébbik szerepét játssza el egy koalíciós kormányban, s a párt inkább a bizonytalan ellenzéki létet választotta. Érdemes tudni, hogy a választások után a PiS több tárcát (elsősorban a gazdasághoz köthetőeket) ajánlott fel partnerének, mintsem azt a leendő partner parlamenti befolyása indokolta volna. Utólag még az is világossá vált, hogy a PiS sokkal jobban akarta a közös kormányzást, mint a PO. Így gesztus, de egyben politikai számítás is a konzervatívok részéről, hogy a kisebbségi kormányba bevettek olyan embereket, akik korábban a jobboldali-liberálisokkal működtek együtt (Zbigniew Religa egészségügy-miniszter, aki az elnöki kampányban Tusk javára lépett vissza). A kormányalakítás után furcsa helyzet állt elő: a lehetséges koalíciós partner, a Polgári Platform kemény ellenzék szerepét akarja betölteni, míg a kisebb-nagyobb populista pártoknak (SO, LPR, PSL) akarva-akaratlanul, de a politikai túlélés érdekében mindenképpen támogatniuk kell a PiS-kabinetet. S ez a felállás felemás eredményeket hozhat, például a költségvetés összeállításakor figyelembe kell venni a kisebb pártok szociális követeléseit, ellenben nagyobb, átfogó reformok (egészségügy, adórendszer) végrehajtásáról – legalábbis ilyen politikai konstrukció mellett – le kell mondani. A helyzet egyik megoldása előrehozott parlamenti választás lehetne, amely ötlet – legalábbis verbális szinten – mind gyakrabban szóba kerül. A decemberi közvélemény-kutatások szerint a PiS biztos többséget tudna maga mögött (a párt 40% körüli népszerűséggel bír), s egyedül is kormányt tudna alakítani. Ezzel tisztában vannak a kisebb pártok is, és szinte bizonyosnak mondható, hogy egy közeljövőben megtartandó szavazáskor a PSL és az LPR nem kerülne be a parlamentbe, de az SLD és a SO is kevesebb voksot kapna, mint 2005 őszén. A két választás gyökeresen alakította át az amúgy is ingatag lengyel pártpolitikai palettát. A PiS problémája sokáig az volt, hogy „üzenetrögzítős pártként” működött, erős vidéki struktúrákat és kádereket nélkülözve. Az ellenzékben eltöltött esztendők az erőgyűjtés és felkészülés évei voltak, amikor a PiS a rendpárti, korrupcióellenes alakulat képét alakította ki. De szembe kell néznie a pártnak azzal, hogy a megnyert választások után a konzervatívok legismertebb arcai miniszteri posztot vállaltak (Ludwik Dorn belügy-, míg Zbigniew Ziobro igazságügy-miniszter lett), s most a második, tapasztalatlanabb vonalat kell a politikai frontra dobni. Lech Kaczynski mögött egy széles jobboldali koalíció alakult ki, ahol helyet kaptak konzervatívok, nép-nemzetiek, a Szolidaritás szakszervezet, az antiliberális baloldaliak és a keresztény fundamentalisták. A PiS stratégái előtt ott lebeg a Fidesz és

88


a republikánus párt példája, azaz egy olyan (nép)párté, amely befedi a centrumtól a jobboldalig a politikai színteret. A kérdés, milyen formában és milyen eszközökkel tudja életben tartani, majd átformálni ezt a koalíciót. A PiS elnöke, Jaroslaw Kaczynski nyíltan beszél arról, hogy álma egy nagy jobboldali párt létrehozása. S ehhez – úgy tűnik – minden adott, és sikerül legyőzni a lengyel jobboldal rákfenéjét: az „osztódással való szaporodást”. A nagy dilemma a Kaczynski fivérek előtt, milyen stratégiát válasszanak a PO irányába: vagy „felszalámizni” a pártot, azaz „kivenni” onnan a párt konzervatívjait, akiknek az élén Jan Rokita áll; vagy a távolabbi jövőbe tekinteni, élni hagyni a PO-t, hogy elfoglalhassa a centrum egy részét, megakadályozva ezzel a magára találó, gyökeresen átalakult SLD térfoglalását. A lapokat mindkét esetben a PiS osztja, az első esetben parlamenti frakciója erősebb lehetne, de elveszítene egy lehetséges koalíciós partnert, míg a másik esetben megnyer(het)né magának a PO-t egy közös kormányalakításra. Q

Az új kormány startja nem sikeredett rosszra, igaz, az átfogó reformok egyelőre nem kerültek napirendre. Az új kabinet egyik legelső feladatai közé tartozott a titkosszolgálatok körében történő „rendcsinálás”. (Megjegyzendő: a szolgálatokról Lengyelországban sokkal több és mélyebb információ áll rendelkezésre, mint hazákban.) A konzervatívok számára a legnagyobb fejfájást a Katonai Hírszerző Szolgálat (WSI) sorsa szolgáltatta. A WSI a szakértők szerint megőrizte a szocialista korszakban kiépített rendszerét és működési elveit, így állam maradt az államban. Nyílt titok, hogy a titkosszolgálatok volt embereinek egy része az üzleti életben találta meg számítását (például fegyverkereskedelem), de a politika területén is aktívak maradtak (nekik köszönhető – sok régmúlt titok tudóinak – egyes politikusok karrierje vagy bukása). Nem véletlen, hogy a WSI ügynökei minden nagyobb politikai botrányban benne voltak – mint negatív szereplők. A PiS már a kampányban meghirdette a katonai szolgálatok feloszlatását, illetve új alapokon való átalakítását. Az ellenzéki padsorokból azonban másképpen festenek egyes ügyek, mint a kormányhivatalok íróasztalai mögül. A WSI-t érintő úgynevezett „zéró opció” lekerült a napirendről (minden bizonnyal az USA nyomására, az Irakban szolgáló lengyel katonák munkája miatt), valószínűleg inkább csak szervezeti átalakításra, no meg vezetőcserékre s fiatalításra kerül sor. Egyébként a miniszterelnök népszerűsége is viszonylag magas, bár kinevezése meglepetésként hatott, ugyanis a megnyert parlamenti voksolás után, de az elnökválasztás előtt nem lett volna célszerű kormányfőnek megtenni Jaroslaw Kaczynskit, a fő esélyes ikertestvérét. Így a választás a PiS gazdasági szakértőjére, az addig a háttérben tevékenykedő Kazimierz Marcinkiewiczre esett. A kicsit merev, szófukar politikus egyre inkább megtalálja helyét, s még népszerűségét is növelni tudta. A decemberi brüsszeli, az uniós költségvetésről szóló csúcs sikere nem utolsósorban Marcinkiewicz javára írható, annak ellenére, hogy idegen nyelveket nem ismer, és tapasztalatai a külügyek területén csekélyek. A nemzetközi sajtóban a nagyok (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország) mellett éppen a lengyeleket említették meg főszereplőként, ezzel (is) megcáfolva a nemzeti-konzervatívok Európaellenségéről szóló híreszteléseket. S hogy az új kormány kitüntetett szerepet szán az európai ügyeknek, jelzi, hogy a külügyminiszter az a Stefan Meller lett, aki korábban

89


moszkvai és párizsi nagykövet volt. Jó jel lehet a magyarok (s tágabban a visegrádiak) számára, hogy az államtitkár-helyettesi posztot a volt budapesti nagykövet, Rafal Wisniewski tölti be. Ami a gazdasági kérdéseket illeti – a pénzpiacok kissé idegesen reagáltak a PO kormányból való kimaradásának hírére (gyengült a złoty, esett a tőzsde), de ez átmeneti jelenségnek bizonyult. Az kétségtelenül rossz hír a befektetőknek, hogy a piacpártiságukról híres polgáriak kihátráltak a koalícióból, s az egész gazdasági terepet átengedték a PiS-nek, amely mindig is gyenge volt gazdasági kérdésekben (az ismert szociológus, Jadwiga Staniszkis szerint a konzervatívoknak az úgynevezett „erőtárcák” – belügy, hadügy, igazságügy – feltöltésére van elég szakemberük). S az is kiderült, hogy a PiS kormányra kerülve hamar kihátrált a választási programjának populista (értsd: megvalósíthatatlan) részei mögül, például hogy nyolc év alatt 3-4 millió lakás épülne fel. Megnyugtató jel a befektetők számára, hogy a kormány nem engedi el a költségvetési gyeplőt, azaz 2006-ban a büdzsé hiánya nem fog az egekig nőni. Igaz, még mindig bizonytalan az euró bevezetésének dátuma, Marcinkiewicz szerint erre a következő kormányzati ciklusban (azaz 2009 után) kerülne sor. Az új kormány első lépésein látható, hogy a belpolitikai kérdésekben (például igazságügy, titkosszolgálatok) megfelelő elképzelésekkel rendelkezik, ezzel szemben a fiókokban nincsenek kiforrott, hosszú távú programok a gazdasági vagy uniós ügyeket illetően. A tavalyi két választás Lengyelhonban megmutatta azt is, hogy a sajtószabadságról szóló – vélt vagy valós – elképzelésekkel le kell számolni: a két nagy kereskedelmi tévé (TVN, Polsat) nem volt éppen kiegyensúlyozott a konzervatívokkal szemben. Emiatt nem kell csodálkozni azon, hogy a PiS – összefogva az SO-val és a LPR-rel – rohamtempóban változtatta meg a lengyel ORTT-ről szóló törvényt, így 2006-tól a kormány erőteljesebb befolyással bír a közmédiumokban (megjegyzendő: a „királyi televízió” egyes csatornája nézettebb, mint a két kereskedelmi adó). Sok félreértésre adott okot (még a magyar sajtó hasábjain is) a PiS, illetve Kaczynski és a Radio Maryja közötti együttműködés. Kétségtelen, hogy ez a rádióadó közéleti műsoraiban katolikus fundamentalista, helyenként xenofób (zsidó- és szabadkőműves-ellenes) nézeteket hirdet. Csakhogy a Radio Maryja a lengyel egyházban, valamint a politikai gondolkodásban már legalább egy évszázada jelen lévő integrális nézőpontot vallja (lengyel=katolikus, azaz a katolicizmus és a nacionalizmus összefonódásáról van szó). Úgy tűnik, azért volt szükség a PiS és a Radio Maryja szövetségére, mert az adó műsoraiban a hagyományos, keresztény erkölcsi normákat propagálja, viszont a világban a változások érezhető módon felgyorsultak (homoszexuális házasságok, eutanázia legalizálása). Akik a konzervatívok szemére túlzott vallásosságukat vetik, nincsenek teljesen tisztában a lengyel közállapotokkal. Ott ugyanis a katolikus egyház elsőrendű szerepet tölt be a társadalomban – félig viccesen, félig komolyan azt lehet mondani, minden lengyel (mindegy, hogy jobb- vagy baloldali) politikus gyermekkorában ministráns volt. Ennek fényében nem véletlen, hogy a posztkommunista Marek Belka vezette kormány és a magát agnosztikusnak (de nem ateistának!) valló Kwasniewski elnök kiállt az invocatio Dei európai alkotmányba való emelése mellett. Q

90


2005 végén lejárt Aleksander Kwasniewski tízéves köztársasági elnöki mandátuma. Az 1954-ben született politikus pályája igazi ifjúkommunista-karrier – szerencséjére a lengyel szocializmus vízválasztójának számító 1980–1981-es, Wojciech Jaruzelski tábornok által bevezetett hadiállapot idején még túl fiatal volt, hogy érdemben belefolyhasson a dolgok menetébe. Viszont az 1980-as évek közepe-vége elhozta számára a kiugrási lehetőséget: ő volt az utolsó kommunista kormányban az ifjúsági és sportminiszter, majd 1989-ben a Lengyel Egyesült Munkáspártot képviselte a kerekasztal-tárgyalásokon. Az átalakuló állampárt élére állt, majd 1995-ben – Lech Wałęsa ellenében, kicsiny különbséggel – megválasztották köztársasági elnöknek. Öt évvel később már az volt a kérdés, vajon az első vagy a második fordulóban szerzi-e meg a győzelmet (a döntés már az elsőben megszületett). Fiatalos, kicsit nagypolgári imázsát (helyenként úgy tűnt, feleségével, Jolantával valóságos királyi udvartartást vezetnek) jól el lehetett adni a médiában, s részben ennek is köszönhette, hogy hosszú évekig vezette a népszerűségi listát. A választók még azt is megbocsátották neki, hogy végzettségével kapcsolatosan nem mondott igazat; vagy hogy Harkovban az NKVD által 1940-ben meggyilkolt lengyel tisztek sírjait indiszponált (értsd: ittas) állapotban koszorúzta meg. Sokáig hihetőnek tűnt, hogy megválasztása előtt és után következetesen „minden lengyel” köztársasági elnöke akar lenni. Világosan látszik, hogy Kwasniewski tízéves elnökségét felemás módon lehet értékelni. Igazi sikereket a külpolitikában sikerült elérnie: Lengyelország az ő elnöksége alatt lett teljes jogú tagja az Európai Uniónak és a NATO-nak, az iraki jelenléttel pedig az USA-ban szerzett jópontokat. S még ellenfelei is pozitívumként emlegetik, hogy az ukrajnai „narancssárga forradalom” legdrámaibb napjaiban sikeresen közvetített – igaz, nem egyedül – a szembenálló felek között. Kwasniewski belpolitikai szerepe azonban sokkal vitathatóbb. Az utóbbi évek botrányait feltárni kívánó parlamenti vizsgálóbizottságok mindegyikének negatív szereplője volt a leköszönő elnök. Nem véletlenül: Kwasniewski a posztkommunista, oligarchikus rendszer egyik megalkotója, működtetője és haszonélvezője volt, ahol a politika és az üzlet világa között nem lehetett mindig éles határvonalat húzni. Kwasniewski elődje, Lech Wałęsa az 1980-as években jó szakszervezeti vezető volt, érdemeket szerzett a kommunizmus lebontásában. Ellenben köztársasági elnökként csapnivaló volt, hiszen mint az ország első embere állandó konfliktusokba keveredett a mindenkori kormánnyal (legyen az jobb- vagy baloldali), s ráadásul kétes hírű emberekkel vette körül magát. Az 1990-es évek elejére tehető, hogy a Kaczynski testvérekkel megromlott a kapcsolata (Lech akkoriban a kormányzati ellenőrző szerv elnöke, míg Jaroslaw az elnöki adminisztráció vezetője volt), olyannyira, hogy a Nobel-békedíjas politikus manapság az ikrekben nem ellenfelet, inkább ellenséget lát. Ehhez képest Kwasniewski a pártpolitikában próbált középen maradni, adott esetben eljátszani a döntőbíró szerepét (például kormányalakításkor), habár sohasem titkolta, melyik politikai opcióval szimpatizál. Kwasniewski elnökségének utolsó hetei igen keserű szájízzel végződtek: kegyelmet adott a régi harcostársnak, Zbigniew Sobotkának. Az utóbbi évek egyik legnagyobb politikai botránya volt, amikor Sobotka mint belügyminiszter-helyettes figyelmeztette a helyi maffiózókat – két helyi országgyűlési SLD-képviselőn keresztül –, hogy a Központi Nyomozóiroda a letartóztatásukat tervezi. Így állami hivatalnokként veszélyeztette beosztottjainak testi épségét, mi több, a bűnüldöző szervekben az eset bizalmi válságot is okozott. Sobotkát jogerősen 3,5 év letöltendő szabadságvesztésre

91


ítélte a bíróság, de a kegyelemnek köszönhetően a politikusnak nem kell börtönbe vonulnia – a rossznyelvek szerint erre a lépésre azért volt szükség, nehogy Sobotka a rácsok mögött bemártsa régi elvtársait. Az új államfő, Lech Kaczynski az elődeihez képest sokkal erősebb és sokkal aktívabb elnök kíván lenni. Igaz, Kwasniewskihez mérten sokkal introvertáltabb ember, viszont érett és erős karakterrel rendelkezik. A kampányban hangoztatott radikális változások helyett hangsúlyeltolódások következnek be: nem lesz IV. Köztársaság (a III. 1989-ben született meg a kerekasztal-tárgyalások eredményeképpen), hiszen ahhoz (a kétharmados) alkotmányt kellene változtatni. Kaczynski elnök – úgy tűnik – inkább a jobb, működőképesebb állam felépítésén fog fáradozni, s védelmezi a legszegényebb rétegeket. A külpolitikában pedig igazi kihívás lesz az igencsak hideg orosz–lengyel kapcsolatok „felmelegítése” – kétséges, hogyan fogadnak a Kremlben egy antikommunista és orosz neoimperializmus-ellenes politikust. A transzatlanti kapcsolatokat – minden bizonnyal – tovább fogja mélyíteni a konzervatív elnök. Nehezíti a helyzetét, hogy hadilábon áll az idegen nyelvekkel, és nincsen sok külpolitikai jártassága. Lech Kaczynski (munkatársai elmondásai szerint) a biztonságpolitikai kérdéseket illetően szeretné a jogkörét bővíteni – itt nemcsak a természeti katasztrófákról vagy a terroristaveszélyről van szó, hanem elsősorban Lengyelország energetikai biztonságáról (lásd az orosz–német gázmegállapodást, melynek értelmében a vezeték a Balti-tenger fenekén épülne meg, elkerülvén a balti államokat és Lengyelországot). A nemzeti, szimbolikus politizálás minden bizonnyal nem fog távol állni Kaczynskitől. Ő képes volt az 1944-es, németek által elfojtott, a szovjetek által cserbenhagyott varsói felkelés 60. évfordulójára múzeumot létrehozni (amelyhez, nota bene, a budapesti Terror Háza tapasztalatait is felhasználták). Nincs igazuk azoknak, akik az új lengyel elnököt szélsőjobboldali, Európa-ellenes, klerikális politikusnak akarják láttatni. Való igaz, hogy a világban domináló liberális felfogás szerint a Kaczynski által vallott tradicionális nézetek, amit „Isten, becsület, haza” hármasságával lehetne jellemezni, már régen kimentek a divatból, de nem Lengyelországban. Ellenben szociális kérdésekben igenis baloldali, vagy ha úgy tetszik: szolidáris álláspontot foglal el (az 1970-es években aktív szerepet vállalt az ellenzéki Munkásvédelmi Bizottságban, majd az 1990-es években munkajogot tanított a gdański egyetemen). 2005 őszén befutott Varsóba az a bizonyos gyors, azaz a baloldal helyett a jobboldal alakíthatott kormányt. Valójában a kisebbségi PiS-kormány igencsak szűk politikai (és/vagy parlamenti) mozgástérrel rendelkezik, s az elhasználódott posztkommunista berendezkedés szanálása nem valósulhat meg olyan mélységben és minőségben, mint azt várható lett volna. Úgy tűnik, hogy Lengyelországban a múlt lezárult, viszont kérdéses, elkezdődött-e a jövő. Q

92

kommentár • 2006|1 — Magyar alakok

Vasas Géza Egy politikai irányzat formaváltozásai Asbóth János konzervativizmusa A konzervatív öntudatosan vállalt minősítő jelzőként, még kevésbé szervezett csoportot jelölő tulajdonnévként, azaz pártelnevezésként nem tudott igazán gyökeret verni a magyar politika történetében, jóllehet a legelső pártot éppen a konzervatívok hozták létre 1846-ban. Ez az alakulat azonban két évvel később, a forradalom által ért sokkhatástól jobblétre szenderült. Nem járt nagyobb szerencsével 1875-ben született, hasonnevű utóda sem, melynek ismert személyiségei – közöttük Apponyi Albert vagy éppen Kállay Béni – képviselőházi beszédeikben és egyéb megnyilatkozásaikban már kezdettől szívesebben hívták magukat és pártjukat Jobboldali ellenzéknek. Végül több frakciótöredékkel összeolvadva az Egyesült Ellenzékben – melyet a csípős nyelvűek egyszerűen csak „habarékpárt”-ként emlegettek – elvesztették arcukat. Konzervatív jellegű pártok természetesen még alakultak a dualizmus korában és a két világháború között is, azonban nevükben és programjukban ezt többé nemigen deklarálták. A szemérmesség fő oka valószínűleg a rossz hangzás, mivel a konzervatív eredetileg egyet jelentett az aulikussal, a pecsoviccsal és a maradival, azaz a modern politikai kultúrát és frazeológiát megteremtő reformkori Magyarországon az alkotmánysértő bécsi centralizmus támogatóival, valamint a szükséges változtatások ugyanonnan gyámolított ellenfeleivel. Az óvatos reformokat, a fontolva haladást zászlajára tűző 1846-os Konzervatív Párt képtelen volt a fogalmak, közvélekedések föntebbi előjelét megfordítani, ráadásul reprezentánsai az újjászülető politikai nemzet szent háborújában, a szabadságharcban nem vállaltak részt, vagy éppen muszkavezetőkként kompromittálták magukat. Joggal vetődik föl a kérdés, hogy ezen a történelmi talajon és érzelmi klímán formálódhatott-e gondolatilag egységes konzervativizmus, különösen akkor, ha tudjuk, éppen ez az irányzat bánik talán leginkább takarékosan az elmélettel. Asbóth János eszmei fejlődésének vázlatos áttekintésével szeretnék egy kicsiny részt vállalni a feleletből. Közismert, hogy ifjúkorában családja szabadságharcos hagyományainak megfelelően a nemzeti szabadelvűség lelkes híve, s bár 1864 és 1866 között még az aktív ellenállás szele is többször meglegyintette, elfogadja a kiegyezés kovácsolta dualista berendezkedést, amely mellett azután élete végéig kitart. A kétközpontú államszerkezet megszilárdulásának éveiben a Deák-párthoz szegődött, és országos napilapjuknak, a Kemény Zsigmond szerkesztette Pesti Naplónak munkatársaként politikai vezércikkeket, röpiratokat írt a kiegyezés védelmében, sőt közhivatalt vállalt a Honvédelmi Minisztériumban. S ekkor egyszercsak, a nagyközönség számára váratlanul, 1874 végén megjelent tollából a Magyar conservativ politika, a dualizmus kori magyar konzervativizmus alapító irata. De valóban váratlan fordulatról van-e szó? A kérdés fonalán egy látszólagos kerülőt kell tennem a magyar reformkor liberalizmusa és az ebbe a politikai doktrínába jóformán beleszületett Asbóth eszmei szárnypróbálgatásai felé. A rendi kiváltságok felszámolása, a jobbágyfelszabadítás véghez vitele, a jogegyenlőség bevezetése, a szabad – polgári értelemben vett – tulajdon megteremtése s a mindezeken, valamint a népfelségen nyugvó új típusú alkotmányos

93

Vasas Géza — Egy politikai irányzat formaváltozásai. Asbóth János konzervativizmusa

rendszer lábra állítása Nyugat-Európa országaiban túlnyomórészt a polgárság vezette politikai küzdelmek, nemegyszer forradalmak révén valósult meg. Jókora közhely, hogy Magyarországon számottevő polgárság híján a nemesség állt a változásért folytatott harc élére, s eltörölvén saját előjogait remélte megszilárdítani helyzetét az elodázhatatlan átalakulás közepette. Amennyire járható útnak tűnt ez a jómódú birtokos nemesség számára, annyira megoldatlanul hagyta a kisbirtokos és birtok nélküli többség gondjait. E jelentős tömegnek az országos politikába és a vármegyei közéletbe bekapcsolódni képes, művelt rétege arra számított, hogy a birodalmon belüli magyar önrendelkezési törekvésektől táplált polgári alkotmányosság intézményrendszerének kiépítése korábbi presztízsének megfelelő pozíciót kínál számára a helyi és a központi közigazgatásban s a törvényhozásban egyaránt. Következésképpen, a nemesség jóvoltából a magyar liberalizmus társadalmi tartalmában a változtatás, a reform mellett legalább akkora hangsúllyal megtalálhatóak az őrzés, a megóvás, vagyis a konzerválás mozzanatai is. Hasonló árnyalatokat adott a szabadelvűség élénk színeinek a nemesi létforma és gondolkodásmód. A magát még szabadelvűnek valló Asbóth az ősök tiszteletén, az összefonódott nemzeti és családi múlt dicső tettein keresztül mintegy jelenként élte meg a történelmet. Ez a „térszerű” időélmény, melyben egy ideális, kiválasztott múlt egyidejű a jelennel, a természetes konzervativizmus, tradicionalizmus sajátja. A történeti látásmód számára a jelen másfelől a „múlt utolsó állomása”. Asbóthnál e szemlélet ereje fokozatosan növekedett; 1872-ben egy ötödfélszáz oldalnyi tanulmánnyal jelentkezett (A szabadság). A Mill-inspirációt sejtető hosszú értekezés azonban nem a szabadság általábani jellegét kutatta, hanem annak nyomába eredt, hogy ez az emberi természetből fakadó mozgatóerő a történelemben milyen formákat öltött. Ezzel még nem tért le a liberalizmus főútvonaláról, mert a szabadság érvényre jutását s vele a haladást feltartóztathatatlan folyamatnak vélte; nem mellesleg a szabadság fáját az individualizmusból gyökereztette. A liberális látásmód egyenesvonalúságát keresztezte, ahogyan a szabadságra leselkedő két veszélytől óvott: azoktól, akik kibontakozását elnyomni s akik „organicus fejlődéseknél mindenkor kárhozatos módon, mesterségesen siettetni akarják”. Jóllehet ekkor az utóbbit még kisebbik rossznak tartotta, de az egészen Edmund Burke-ig visszavezethető organikus fejlődés elvének a föltűnése konzervatív perspektívát nyitott nézőpontjának. A változás elkerülendő szélsőségeiből a contrario következik a mérték, az egyensúly követelménye. Az Asbóthnál föltehetően Kemény Zsigmond-i eredetű „súlyegyen” a konzervatívok fogalmi földrajzának kontinentális talapzata. További finom hangsúlyeltolódásról árulkodik, hogy milyen megoldást javasolt a szabadsággal való politikai bánásmód problematikájára. Az alkalmazás zsinórmértékét egy elegáns aforizmába bújtatta: „A jó elmélet mindig radicális; a jó gyakorlat mindig conservativ.” Az elmélet és gyakorlat, mint a politikai tevékenység két különböző, de egymást kiegészítő térfele tűnik elő, míg a radikális–konzervatív dichotómia két gyökeresen szembenálló politikai módszertannak feleltethető meg. Félreértés volna ellenben – még ha a két fogalom közeli rokonsága csábít is erre – a radikális azonosítása a liberálissal, hiszen liberális reformokat akár konzervatív tapintattal, akár „a szerves fejlődés természeti lassúságának ellenére”, radikális módszerekkel is életbe lehet léptetni. Annyi mindenesetre leszűrhető, hogy 1872-ben Asbóth liberális önmeghatározásának a felszíne alatt

Asbóth János: A szabadság, Pest, 1872, 2. Uo., 440–441. Asbóth János: Politikai áramlataink. Uj Magyarország, Budapest, 1880, 4.

94


konzervatív képzetek rajzolódnak ki, s előbukkan egy új megközelítés, a módszertani konzervativizmus, amely a föntebb kiemelt tradicionalizmusnál – ez utóbbi inkább beállítódásnak tekinthető – egy fokkal tudatosabban viszonyul a társadalmi-politikai valósághoz. Ami ez idáig csak szórványosan jelentkezett, immáron koncentráltan lüktet az 1873-as Három nemzedék lapjain; a történeti szemlélet, az organikus fejlődés elve, az egyensúlygondolat és a konzervatív módszertan együtt alkotják az esszé koncepcióját. A három nemzedék, helyesebben három korszak az akkoriban is érzékeny közelmúltba vezetett, melynek „typicus alakjait” Asbóth párokba állította. Így képviselte Széchenyi és Vörösmarty a „tettekre ébredés”, Kossuth és Petőfi a lázas „küzdés”, míg Deák és Arany az „alkotás” korát. Nem nehéz ebből fölismerni a reformokat, valamint a forradalom és szabadságharc meg az 1867 utáni dualista Magyarország időszakát. A kiindulópont a tettekre ébredést megelőző, a „nehéz, kóros álom” és az „agónia” kifejezésekkel jellemzett történelmi állapot, ami egyet jelentett az idejétmúlt rendiség, továbbá a „gravaminális politika minden nyomorával és tehetetlenségével”. Ez indokolta Széchenyi föllépését, akinek reformprogramja, az általa kínált modernizációs elgondolás természetesen a megbillent egyensúly helyreállítására irányult. Asbóth igyekezett kidomborítani, hogy Széchenyi egy pillanatra sem feledkezett meg a „magyar érdek” és a „haladás érdeké”-nek – mintha csak a reformkor haza és haladás jelszavait hallanánk – összhangjáról. Nem mondható el ugyanez a lázas küzdés hőseiről. Kossuth – állítja éppen Széchenyi nyomán a szerző – „idegen, különösen francia földről vett igaz és hamis eszmék következtében nem egyszer sokkal tovább ment, mintsem tisztán magyar politika megengedhette volna”. Az elmarasztalásból egyszerre hallatszik ki az idegen minták adaptálásával szemben támasztott kétely – nem véletlen, hogy több helyen ezeket a behozott eszméket utópiáknak minősíti – és a létező feltételek, józan lehetőségek politikai elsőbbségének vélelme, másképpen szólva az organizmus elve és a konzervatív gyakorlat aranyszabálya. Az esszé szubjektív történelemmagyarázatában Kossuth ott követi el a visszavonhatatlan tragikai vétséget, s ezzel végképp szétszakítja a haza és haladás érdekének – az előbbi előfordul úgy is, mint „konzervatív érdek” – egységét, mikor keresztülviszi a detronizációt, ami az Ausztriát és Magyarországot összekapcsoló, amúgy is rendezetlen közjogi viszony sarokköve, s ez vezet a „természetes súlyegyen” megbomlásához és „válság”hoz, „romlás”-hoz, újabb „agóniá”-hoz. Az ezt követően ismét megtalált egyensúly a Deák Ferenc-i alkotóerőt dicséri, amely a fönnálló viszonyokból indul ki, soha nem hagyja el „a való biztos talaját”. Természetesen nincs arról szó, hogy ez a szuggesztív s éppen ezért érzelmek színezte korszakos látlelet kielégítené a történetkritikai értékelés követelményeit, de mindenképpen közelebb visz a magyar konzervativizmus fogalomkészlete szemléleti rezdüléseinek a megértéséhez. Itt kanyarodom vissza a dualizmus kori konzervatív gondolkodás kis túlzással mérföldkövének számító Magyar conservativ politikához és a bekezdésekkel korábban föltett kérdéshez: valóban váratlan volt-e Asbóth konzervatív fordulata, s beszélhetünk-e egyáltalán fordulatról? A kitérő, azt hiszem, elég meggyőzően magában foglalja a nemleges választ az első föltevésre mindenképpen, s helyette inkább az a kérdés kívánkozik ide, hogy egyszerű módosulást avagy minőségi változást hozott-e a röpirat a konzervatív előzményekhez képest.

Asbóth János: Három nemzedék, Budapest, 1873, 5–6. Uo., 17–18.

95


A plasztikusabb megértés végett talán nem lesz fölösleges a magyarázatban fölhasználni a konzervatív reflexió eredetileg Mannheim Károlynál megalapozott fogalmát. Eszerint a tradicionalizmus mint lelki-szellemi beállítódás akkor ébred öntudatra, emelkedik ösztönös magatartásból a reflexió szintjére, mikor a természetes konzervativizmust tápláló társadalmi-politikai berendezkedés elemei eredeti céljukkal szemben a visszájukra fordulnak; egy asbóthi fogalommal kiegészítve: amikor az adott berendezkedés, feltételrendszer egyensúlya megbillen. A konzervatív reflexió elsődlegesen mindig a jelenre irányul. Ezt azért szükséges aláhúzni, mert az iménti séma szinte teljesen ráillik a Három nemzedék szubjektív történelmi diagnózisára, csakhogy ott a jelen a helyreállított egyensúly, míg ugyanez a Magyar conservativ politikában az egyensúlyvesztés állapota. Innen lehet hát a fordulat érzékcsalódása. Mi történhetett egy esztendő leforgása alatt? Természetesen ezúttal sem egyetlen, hirtelenül jött vihar rázta meg csupán az 1867-ben megszilárdított társadalmi és gazdasági rendet. A nemesi eredetű középosztály modernizáció okozta súlyos gondjain a szabadelvű kormányok sem tudtak segíteni, az egyébként is növekvő gazdasági nehézségeket pedig betetőzte az 1873-as tőzsdekrach, amely évekre általános pangást okozott. Mindez tétova és bizonytalan kormányzással, valamint mind jobban széttöredező pártszerkezettel párosult. Nemcsak a gazdasági, de a társadalmi krízis is általános volt, érintette egész Európát. A kapitalizálódás újabb szakasza tovább sorvasztotta a hagyományos életkeretek és szokások társadalmi biztonságérzetet nyújtó kötőerejét, tartóssá téve az alkalmazkodási válságot. A politikai sajtóban egyre gyakrabban lehetett olvasni liberalizmust bíráló és konstruktív, pozitív alapokon nyugvó konzervatív politikáért kiáltó vezércikket. Nem volt hát váratlan ebből a szempontból sem a Magyar conservativ politika. A benne foglalt konzervatív reflexió háromfelé ágazott. Kiterjedt egyfelől az egyensúlyvesztéstől deformálódott viszonyokon keresztül a liberalizmus elveinek bírálatára, szembesítve ezeket mindannyiszor a konzervatív tapasztalattal, majd a fennálló helyzet történeti magyarázata következett, amit végül a javítás politikai programja kerekített le. A szabadelvűség és a konzervativizmus a Három nemzedékből már ismert attribútumai némileg módosultak, a liberalizmus jóformán az elmélet absztrakt szintjére szorult vissza, Asbóth az egyértelműen pejoratív csengésű ideológiával azonosította, miként szószólóit gúnyosan tévtanokat terjesztő meg idegen eszméket importáló „ideologok”-nak címezte. Velük szemben a konzervatívok legföljebb akkor ragaszkodnak az akár igaz elvekhez is, ha az a magyar érdeket, a haza javát, másképpen szólva a közjót szolgálja. A rokon értelmű változataiban következetesen visszatérő utóbbi kifejezés mintha a szabadelvűség individualizmusára válaszul a közösség, jelesül a nemzet értéktartalmát vinné be a formálódó konzervatív hitvallásba. Általa nyílt egy széles átjáró a nemzetet eszmei középpontjaként és hordozójaként számon tartó nacionalizmus és a tőle sokáig értetlenkedve elzárkózó konzervativizmus között. Asbóth egy évekkel későbbi írásában meg is jegyzi, a nemzet politikai szabadsága s általában a nacionalizmus „inkább conservativ momentum”, az egyénközpontú liberalizmus viszont, ha mereven következetes, el kell jusson a „nemzetek és concret államok fölé emelkedő cosmopolitizmushoz”. Mannheim Károly: A konzervativizmus, ford. Kiss Endre, Cserépfalvi, Budapest, 1994, 83. A fogalomról bővebben lásd John Kekes: A konzervativizmus ésszerűsége, ford. Balázs Zoltán, Európa, Budapest, 2001, 19–52. Asbóth: Politikai áramlataink, 16.

96


Ez a liberalizmustól éppen csak emancipálódott konzervativizmus magán viselte az önállósulás jellegzetes kétarcúságát. A feltétlen különbözni vágyás a szabadelvűséggel szembeni kritikát fente borotvaélesre; Asbóth így ezen ideológia bűnéül rótta föl, hogy a laissez faire elvének szabadjára engedésével növelte a szegénységet, és – itt egy közkedvelt konzervatív társadalomkritikai észrevétel következik – a születési arisztokrácia hajdani patriarchális uralmának helyébe a kapitalista pénzoligarchia minden addiginál erkölcstelenebb, személytelen „zsarnokságát” hozta. Másrészt hajlandónak mutatkozott, hogy örökbe fogadjon bizonyos liberális tanokat, még horribile dictu a haladáseszmét is, csak éppen „a múltból és az élő viszonyokból való” szerves fejlesztéssel igyekezett megszelídíteni, teljességgel adaptálni. Nem látott volna semmi kivetnivalót abban – sőt hasonló európai példákra hivatkozott –, ha némely, a liberálisok által kezdeményezett közérdekű reformot a konzervatívok vinnének keresztül. Ahogy a Magyar conservativ politika előtti Asbóth-írásokban a konzervativizmus mint módszer alá volt rendelve a szabadelvű elméletnek, mostanra úgyszólván megfordult ez a viszony, mivel a körvonalazódó konzervatív felfogás hasonított magához szabadelvű igazságokat. Nagyon jó példa erre a szabadság konzervatív értelmezése. Találkoztunk e fogalomnak a nemzeteszméhez történő rendelésével, ám az egyéni szabadság dilemmájának a megoldását Asbóth Dessewffy Aurél és talán Metternich, továbbá az eredeti forrás, Burke nyomán a rend kiegyensúlyozó szerepében remélte megtalálni. Az individuális szabadságot ily módon az egész, a köz érdekével egyeztette össze. Mi több, Asbóth egészen odáig ment, hogy adott esetben elképzelhetőnek tartotta az egyéni szabadságjogok ideiglenes felfüggesztését, ha az állam vagy a nemzet életbevágó érdekei úgy kívánják. Az erős nemzeti állam követelménye fölkelti az etatizmus gyanúját. S valóban, Asbóth elismerte az állami centralizáció szükségét, hiszen ez az állam immáron nem idegen főhatalom többé, hanem a nemzeti akaratérvényesítés eszköze, amelyre az a feladat vár, hogy pótolja azokat a hiányzó társadalmi intézményeket, erőforrásokat és készségeket, amelyek nélkül a magyar társadalom jelentős része és ekként maga az egész képtelen lenne megfelelni a kapitalista modernizáció kihívásainak. Véleményét számos liberális kortársa is osztotta, például Pulszky Ferenc, de elég akár arra emlékeztetni, hogy a dualizmus kori magyar kormányok milyen merész ipartámogató gazdaságpolitikát folytattak. Az etatizmus nem érinti tehát a liberális–konzervatív szembenállást. Ugyan a fogalom tisztaságát mára ugyancsak megzavarta a 20. századi totalitarizmusban való feloldódása, a dualizmus korának Magyarországán egységesen állami beavatkozást értettek alatta, s föl sem merült azon gondolat, hogy az állam minden dolgok mértéke, és ennélfogva a jogrend fölött áll. A sokféle, különböző eredetű tartalom együttes jelenléte, de a deklarált ideológiaellenesség sem engedte, hogy a formálódó konzervativizmus olyan rendszeres elmélet legyen, mint idősebb testvére, a szabadelvűség. Belső szerkezete azonban kész volt, rálelt kedves eszméire, még ha egyiken-másikon meg is csillant a liberalizmus visszfénye, ami nem csoda, hiszen hozzá mérve és viszonyítva, a vele való vitában alkotta meg fogalmait, s vált puszta módszertanból értékeket őrző és célokat kitűző eszmevilággá. Ezért indokolt lehet értékkonzervativizmusról beszélni, s aszerint, hogy milyen érték került előtérbe, megkülönböztethetünk nemzeti, liberális vagy etatista konzervativizmust. A Magyar conservativ politika írójának mindezeken fölül meg kellett mutatnia azt a hagyományt, amely nélkül a konzervativizmus önmagát kérdőjelezné meg. Az általa eszményített Széchenyit csak „közös ős”-nek tehette meg, mivel el kellett ismernie, hogy a legnagyobb magyar társadalompolitikai eszméiből nőtt ki a szabadelvű és kon-

97


zervatív irányzat egyaránt. Az életmű méltó folytatóját Asbóth a fontolva haladó Dessewffy Aurélban fedezte föl, akinek az 1830-as évek végén óvatos reformjavaslatokkal átmenetileg sikerült az addig defenzív konzervativizmust kezdeményező helyzetbe hoznia. A politikai hagyományteremtés számára nélkülözhetetlen példakép, egyéniség megtalálásával cáfolta egyúttal a közkeletű nézetet, hogy a konzervativizmus a legjobb esetben sem több a passzivitásnál, a rossz hangzású maradiságnál. S bár e fontolva haladó arisztokrata csoport 1848–1849-es szereplését semmiféle szerecsenmosdatás sem hozhatta helyre, az önkényuralom évtizedében az általuk képviselt mérsékelt alkotmányvédelem, majd a dualista államszerkezet kialakításában való aktív részvétel bizonyította hazafias meggyőződésüket, nemzeti elkötelezettségüket. A konzervatív eszmevilágot koncipiáló Asbóthnak nem volt elég föltárnia a gyakorlat során keletkezett politikai hagyományt, de újra kellett alkotnia, hogy az a jelenben is vállalható legyen. Ez a voltaképpen kanonizációs kísérlet nem volt sikertelen. A konzervatív elmélet készen állt, s már csak az alkalmazáson volt a sor. De a Konzervatív Párt, majd pedig a különböző szabadelvű csoportok beolvadásával belőle megalakult Egyesült Ellenzék nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Konzervatív Pártot a szűk választói bázis – még az egyébként meglehetősen zárt arisztokrácia is – csak féloldalasan támogatta, az Egyesült Ellenzéket pedig az ideológiai tarkaság ítélte halálra. A fő ok persze abban keresendő, hogy döntően a közjogi kérdéshez, vagyis a dualista konstrukcióhoz való viszony rendezte el évtizedekre a magyarországi pártszerkezetet, ami kizárta a liberális–konzervatív pólus, s ezzel egy politikai váltógazdálkodás meggyökeresedését. Ennek a realitásnak pedig kényszerítő ereje oly nagy – ismerte föl Asbóth –, hogy az „egyesült tespedés” menedékévé vált, cselekvésképtelen Egyesült Ellenzék, amely különben sem igazi konzervatív párt, egyetlen esetben támadhat új életre, ha talpig beöltözik a közjogi viták harci díszébe. Ebben az esetben azonban veszélybe kerülhetett volna az a geopolitikai kettős súlyegyen, ami általános jelentésénél is fogva az asbóthi konzervativizmus eredeti rétegét képezte. A kettős súlyegyen belső magja Magyarországnak és Ausztriának a kiegyezési törvényben gazdasági, demográfiai és politikai súlya szerint majdhogynem patikamérlegen kimért viszonya, a kérge pedig azon egyensúlyozó szerep volt, melyet a kettős monarchia az orosz birodalomóriás és a rohamléptekben fejlődő Németország között betöltött. A konzervatív öneszmélés politikai írója számára a két cselekvési lehetőség között egy harmadik is kínálkozott. Az már Tisza Kálmán másfél évtizedes miniszterelnökségének elején kiderült számára, hogy a kormányzó Szabadelvű Pártot – ahogy némi malíciával fogalmazta – „voltaképpen zavarja a szabadelvűség”, s ahogy teltek-múltak az évek, mind nyilvánvalóbbá lett, a végrehajtó hatalom a parlamenti többséggel békés egyetértésben kerüli a komolyabb reformokat, elsődleges törekvése a politikai intézményrendszer, a jogrend megszilárdítása, konzerválása. Nem véletlenül vált a korszak jelszavává a quieta non movere, ami sokkal inkább vonatkozott a nagypolitikára, mint a hétköznapok során, a rendszer egyes részeit javítgató szorgos kormányzati tevékenységre. A Szabadelvű Párt ilyenformán ellátta azt a konzerváló szerepet, amelyet korábban a Konzervatív Pártnak vagy utódának, a tehetetlensége folytán politikai holttérbe került Egyesült Ellenzéknek kellett volna vállalnia. Mindehhez a Szabadelvű Párton belül akadtak kisebb csoportok, melyeknek tagjai bevallottan konzervatív meggyőződésűek voltak. A kölcsönös közeledés végül oda vezetett, hogy Asbóth 1887-ben

Uo., 14.

98


képviselőházi mandátumot szerzett a Szabadelvű Párt színeiben. A magyarországi politikai viszonyok iróniája – vagy jobban mondva rendellenessége – volt, hogy a politikai gyakorlat terére lépő konzervatív elméletalkotó nézeteinek föladása nélkül éppen a szabadelvűek soraiban találta meg helyét. Választását az eddigieken fölül valami még érthetőbbé teszi. Már az 1880-as évek elején ráeszmélt arra, hogy a második ipari forradalom nyomában végbement nyers és a társadalom gyökeréig, egészen kisközösségekig ható átalakulás, a gazdasági prosperitás és a tömeges nagyvárosi szegénység közötti nyilvánvaló ellentmondás módosítani fogják az uralkodó eszmék értékarányait, utat nyitva a szocializmus terjedésének. A politikai erőtér átrendeződésével pedig elkerülhetetlenül csökkennie kell a liberális–konzervatív szembenállás jelentőségének, s mellette mindkét irányzatnak át kell gondolnia eszmei-politikai önazonosságát. A reakcióban Magyarországon is a konzervatív gondolat bizonyult fürgébbnek. Megkönnyítette, hogy őket nem kötötte az elveknek olyan koherens és szigorú rendszere, mint a szabadelvűeket. A fennálló viszonyokból való kiindulás nagyobb rugalmasságot kölcsönzött, mindamellett érzékenyebbé és empatikusabbá tett a változások észlelésében. Asbóth ezenkívül még rendelkezett egy sajátos előnnyel: szépíró volt és művészetkritikus. Nem lehet véletlen, hogy a kizökkent világ, a modern társadalom problémái és a lehetséges megoldás ezekben a munkáiban kaptak először hangot. A szegénység növekedése, a szociális elégedetlenség az asbóthi konzervativizmus számára újabb egyensúlyzavarként jelentkezett, melynek elhárítására mint parlamenti képviselő az osztrák konzervatív kormány munkásvédő intézkedéseinek a példáját ajánlotta a honi végrehajtó hatalom és az egész politikai osztály figyelmébe. A kérdés megoldása egyetemesebb, gondolati-szellemi síkon is foglalkoztatta. Világképében az 1870-es évek végétől egyre nagyobb jelentőségre jutott a vallásos hit, a szegénység és nyomorúság keltette társadalmi konfliktusok rendezését a felebaráti szereteten alapuló kölcsönös belátástól s a belőle levezethető gazdasági és politikai önkorlátozástól várta amellett, hogy tisztában volt a nagy egyházak szociális, karitatív tevékenységének közösségi hasznával. A testvériség eszméjére hivatkozott a szabadság (liberalizmus) és az egyenlőség (szocializmus) túlzásai ellen, mint amely egyedül képes a két egymásnak feszülő tant összebékíteni. Érthetően rokonszenvvel fogadta XIII. Leó nagy hatású körlevelét, a Rerum novarumot. Mégsem vált keresztényszociális gondolkodóvá, ahogyan ezt világnézeti tájékozódása sejtetni engedi. Megmaradt konzervatívnak. Elvetette például az arisztokrata nagybirtok, különösképpen a hitbizomány korlátozását s magát a földosztást is. Az elutasítás nem egyszerűen a szociális empátia hiányából fakadt. Részint gazdasági szempontból nem tartotta alkalmasnak a föntebbi eszközöket az agrárszegénység fölszámolására, másfelől az arisztokráciát és a nagybirtokot olyan utolsó bástyának tartotta, mely ha megdől, nem áll többé semmi a társadalmi organizmust szétroncsoló, a társadalom tagjait atomizáló személytelen osztályuralom, a pénztőke előtt. Ez a hamisítatlanul konzervatív érvelés a patriarchális és lokális viszonyok, a meglévő védelmezését előbbre valónak ítélte a társadalmi igazságosságnál, az élet, az organizmus ismét győzelmet aratott az elvek, a doktrínák fölött. Ezért nem beszélhetünk Asbóthnál keresztényszociális felfogásról, noha a két elem külön-külön megtalálható nála. Helytállóbb, ha az 1880–1890-es években elfoglalt gondolkodói pozícióját szociális avagy keresztény konzervativizmusnak minősítjük. Tanulságos megvizsgálni amúgy is rövidre sikeredett politikusi pályájának zárófejezetét. A huzamos időn át konzervatív magatartásjegyeket mutató Szabadelvű Párt

99


– amint szakított a non movere politikával, s ez az egyházpolitikai reformok 1892-es beterjesztésével megtörtént – a konzervatívokat választás elé állította: össze tudják-e hangolni a készülő változásokat a konzervatív követelményekkel – például az organikus fejlődés elvével – és olyan értéktartalmakkal, mint akár a kereszténység vagy netalán a szociális eszme. Várható volt, hogy a hívő katolikus Asbóth a kötelező polgári házasság tervezett bevezetése ellen fordul, mint ahogy az elmérgesedő vita során többedmagával történő kilépése sem keltett meglepetést. Világnézeti meggyőződéséből pedig egyenesen következett, hogy rész vett a Katolikus Néppárt megalakításában, melynek támogatásával ismét mandátumot szerzett. A Bánffy-korszak alatt újra kiéleződő közjogi vitában az ellenzéki néppárt végül a helyzetének, s nem annyira a kérdésben addig elfoglalt álláspontjának engedelmeskedett, ami ismervén Asbóth meggyőződését a geopolitikai súlyegyenről, kenyértöréshez vezetett közte és a párt között. Politikai bolyongása a megint csak konzervatív benyomást keltő Szabadelvű Pártban fejeződött be, amelybe ugyan visszalépett, de a szinte minden oldalról feléje áradó ellenszenv és kiközösítő indulat hatására politikailag teljesen elszigetelődve 1900 utolján végleg lemondott képviselőségről. Még hátra volt a politikai epilógus. Már nem a gyakorlat embereként, hanem ahol mindig biztosabban mozgott: az eszmék világában, gondolkodóként. Utolsó említésre méltó politikai megszólalása igazolja ezt. Legkedveltebb műfajában, a röpiratban nyilvánult meg, a tárgy a választójog volt. Az arisztokrácia szerepének, a hitbizománynak a pártfogója egyértelműen állást foglalt az általános választójog behozatala mellett, mert csak ebben az esetben lehet reménykedni a nem magyar nemzetiségek magyar államhoz fűződő tartós hűségében és az alsóbb néposztályok nemzeti társadalomba történő integrációjában. A fejtegetést kísérő képes beszéd jellegzetes asbóthi iróniája – a „különben elposhadó tóba az a pár csuka hoz életet a pontyok közé” – nem szorul értelmezésre. A magyarországi politikai élet legidőszerűbb teendőjére figyelmeztetett, politikai hitvallásának ezen utolsó formája a demokratikus konzervativizmus. Az asbóthi politikai életmű meghatározó színét képviselő konzervativizmus az árnyalatok gazdagságát hordozza, ami meggyőző cáfolata lehet a világtól elforduló konzervatív ideológia hamis képzetének. Asbóth nem hozott létre olyan, egy gondolati tömbből faragott alkotást, mint például a szabadelvű Eötvös József, de e rövid áttekintésből is kiderülhetett, hogy eszmevilága nem nélkülözi a belső, fogalmi egységet sem. Fő tulajdonsága azonban a kereső sokféleség, ami a gondolkodók s nem annyira az ideológusok sajátja, s bizonyára ez okozta politikusi kudarcát, hiszen konzervativizmusának számos elágazását összeegyeztetni csak független értelmiségiként lehetett, nem pedig politikusként. Műveiből a társadalmi életvilágra irányuló kíváncsiságot lehet elsősorban megtanulni, ami konzervatív erény is. S még valamit: a konkrétban, a meglévőben való megkapaszkodást anélkül, hogy lehúzna. Q

Asbóth János: Munkapárt és választójog, Budapest, 1910, 15–16.

100

kommentár • 2006|1 — Esszé

Cs. Szabó László londoni lakásának ajtajában (1963. augusztus)

101

Balázs Zoltán — Holmik

Balázs Zoltán Holmik Birtok Volt abban valami szent borzadály, ahogyan a marxista brosúrák „a magántulajdon szentségé”-t emlegették. Marx még aligha gondolt erre a vallásos borzadályra, ő ezzel az angol eredetiből átvett kifejezéssel alkalmasint egyúttal a valláson is akart egyet ütni; vallásilag érzékenyebb fülek azonban süketek a gúnyra s fogékonyabbak a gonoszságra. Persze a sanctity szó nem olyan szentségtörő profán összetételben, mint a magyar szentség, amely sajnos túlságosan is tág, s ezért pontatlan. „A magántulajdon szentsége” eredetileg körülbelül olyan vallási értékű fogalom, mint a profán összefüggésben használt „szív szentélye” vagy a „mennyei öröm” kifejezés. Ez azonban még mindig nagyon sok, a magántulajdont még átvitt értelemben is merésznek hangzik „szent”-nek nevezni. Mégsem teljesen önkényes, s a legkevésbé sem szentségtörő összetételről van szó. Nem a jogi viszony a fontos, természetesen. Nem a tulajdonjoghoz, nem a magántulajdonhoz való joghoz mint joghoz társul vallásos felhang. Kétségtelen, hogy minden szilárd jogrend, amely a kiszámíthatóságot, a személy elfogadható színvonalú védelmét, a természet erőivel szembeszállni képes emberi közösség összetartását szolgálja, ezen az elvont szinten vallásos helyesléssel is találkozik, és teológiailag is alátámasztható. Ez azonban még nem elég specifikus. A magántulajdon gazdasági előnyei, vagyis a jólét és a bőség feltételeinek megteremtésében játszott nélkülözhetetlen szerepe az emberi természet és az egymást nem ismerő emberek közötti kapcsolatok természetének ismeretében tagadhatatlan. A kollektív tulajdon eszméjén alapuló gazdaságok kivétel nélkül csődbe mentek. Csak kisközösségek képesek ilyen módon prosperálni, de bennük egészen más rend uralkodik. Ám még ez sem indokolja a „szentség” szó használatát. A magántulajdon vallásos mozzanata nem a joghoz, nem a jóléthez, hanem a birtokláshoz kapcsolódik. A birtoklás mint bírvágy: ösztön, szenvedély, az emberi természet egyik kulcseleme. S éppen ezért nemesíthető, szelídíthető, sőt szentté tehető – mint minden más emberi ösztön. Ha az ember isteni hivatással rendelkező lény, akkor minden vágya, szenvedélye, epekedése, ösztöne is isteni hivatással rendelkezik. Mit jelent birtokolni valamit? A birtoklás passzív, szemlélő, élvező, megnyugtató tevékenység. Nem az a döntő, hogy a birtokolt dolog a hatalmamban van, hogy azt teszek vele, amit akarok; ez folyton-folyvást izgalmi állapotot okoz, aktivizál. A birtoklás tudat, mégpedig az elkötelezettség, a lekötöttség, a kizárólagosság egyfajta tudata. Nem az én, az ego kivetítése, fölnagyítása, amellyel valamiféle egzisztenciális félelem okozta bizonytalanságot és esendőséget igyekszünk kivédeni vagy csillapítani. Helyesebben a birtoklás ezzé is válhat, de minél jobban azonosítja valaki magát azzal, amit birtokol, annál nagyobb veszélynek teszi ki magát, hiszen annál több ponton válik sebezhetővé. Az efféle birtoklás csak megnöveli az aggódást, a nyugtalanságot, ahelyett, hogy csökkentené. A valódi, megnyugvást hozó birtoklás nem egocentrikus. A valódi birtok legfontosabb ismertetőjegye, hogy partneri viszonyba léphetünk vele. Ennek pedig az a feltétele, hogy a birtokolt dolog valamiféle önállósággal, szu-

102


verenitással rendelkezzen. Ilyen stabil, tartós önállósággal azok a dolgok rendelkeznek, amelyek fizikailag, anyagi értelemben is tartósak, állandóak, sőt ebben a tekintetben lehetőleg birtokosuk fölé is emelkednek. A föld, az épület, az ékszer a legmegfelelőbb példák. Ezek azok a dolgok, amelyekről különös, személynek szóló gonddal szoktunk végrendelkezni, ami nemcsak értéküket jelzi, hanem azt is, hogy ezek képesek összekötni nemzedékeket, s közösséget teremteni élők és holtak között. A pénz erre nem alkalmas. A valódi birtok, mivel bizonyos fokig szuverén, közösséget hoz létre. A legtökéletesebb birtokfajta a föld, tágabban a természet (amit maga a „birtok”, minden jelző nélkül, jelölni szokott). Nem is olyan bolondság a Holdon birtokot osztani. Nem az a fontos ugyanis, hogy a birtokot személyesen műveljük, vagy akár csak megérintsük. A fontos az, hogy van valami, ami állandóbb és stabilabb nálunk, s mégis velünk lép kizárólagos kapcsolatba. A természet minden ember alkotta dolognál ellenállóbb, s akármennyi kárt okozunk is benne, maga a kár is minden más kárnál valóságosabb és birtokolhatóbb. Az összedőlt ház, az elveszett ékszer teljesebben, maradéktalanabbul semmisül meg, mint a fölégetett termőföld, a kivágott erdő, a kiszáradt folyó. A földbirtok sok filozófust megbotránkoztatott már. A klasszikus közgazdászok is sokat törték a fejüket a földjáradék létének okán. Hogyan lehetséges, hogy bárki is kijelentse: ez a föld az enyém? Van ebben valami képtelenség, főleg ha valóban nem maga műveli, sőt el sem keríti. Pedig amióta társadalom létezik, a föld tulajdona kardinális kérdés. A magyarázathoz elég, ha magunkba tekintünk. Valószínűleg mindenki hordoz magában olyan pillantásokat, olyan tekintetet, akár régi emlékként, akár mindennap megújuló élményként, amelyek a birtoklás, a birtokba vevés pillantásai és tekintetei. S mivel az emberi pillantás távlata a látóhatár, a birtok határa is a látóhatár. Hányszor tekintünk végig egy-egy tájon olyan pillantással, amellyel a tájat mintegy a magunkévá tesszük, kizárólagos jogot szerzünk fölötte! Persze nem „jogi” értelemben, hanem úgy, hogy a látvány, a távlat, a táj mondanivalóját, üzenetét nekünk és csak nekünk szólónak értjük. Ezek azok a pillantások és pillanatok, amelyek az embert a szülőföldjéhez is odakötik. Vannak tájak, amelyek hozzánk szólnak, s amelyeket úgy mutatunk meg szerelmesünknek, mint a sajátunkat – a birtokunkat. Amikor az ember Fertőrákos felől Sopron felé halad a műúton, s elhagyja a kőfejtőt, egy váratlan kanyarban kitárul előtte a határ. Ez a táj, bár kétségtelenül rabul ejt másokat is, mindig is az enyém lesz. Ebben a tájban ugyanis nemcsak a látvány van, a szelíden elnyúló balfi dombság, a Kecske-hegyi kilátó, a kőfejtő kopár sziklái, Kőhida háztetői, a mélybe kanyargó út, hanem láthatatlanul, mégis valóságosan benne van a Fertő-tó vize, nádasa, a rákosi kastély, a Mithrász-szentély, benne vannak az egykori római kőfaragók és vincellérek, a Tómalom menti villák, benne vannak a Szárhalmi-erdő kirándulói, benne vannak a szőlők éppúgy, mint az itt Ausztriába átrohanó keletnémet menekültek, benne vannak a börtön méltó és méltatlan rabjai, s mindenekelőtt benne van a Város, amely innen már ellenállhatatlanul vonz, de maga soha nem fog itt megjelenni. Ez a táj az én pannóniai birtokom. Egy pillantás még nem szerez jogot, de a birtoklás joga föltételezi a pillantás átélhetőségét. Az ember rátekint valamire, s kapcsolat keletkezik közötte és a valami között. Ez a kapcsolatteremtés ebben a világban az ember kizárólagos képessége. „Enyém vagy”, szól az Isten a zsoltáros ajkával, „ma szültelek Téged”. Az „enyém vagy” kijelentés tehát bibliai súlyú, olyan, mint a „legyen”, a „bizony, bizony, mon-

103


dom nektek” vagy a „boldogok, akik…” Ez a pillantás tette Ábrahám fiait néppé. Mert természetesen nemcsak dolgokat lehet birtokolni, és nemcsak birtokolni lehet, hanem birtoknak lenni is. A szerelmi eksztázis tetőfoka a birtoklás és a birtoknak levés együttes, tökéletes harmóniában levő élménye. Az a pillantás viseli magán tehát a szentség jegyét, amellyel kapcsolatot létesítünk, elköteleződünk, s ezzel egyúttal birtokosokká válunk. „Osztályrészem az Úr” – énekli a zsoltáros, s ezzel a természetfölötti dolgok birtoklását is lehetségesnek mondja. A szelídek öröklik a földet, olvassuk az Újszövetségben, vagyis azok, akik képesek a birtok megtartására. A bírvágy nyers ösztön, amely arra vár, hogy birtoklási képességgé nemesedjen. S egy birtokot csak úgy lehet megtartani, ha nem uralkodni akarunk fölötte, a végletekig kiaknázni, s a végén eldobni, elcserélni, elkártyázni, elvesztegetni. S még valamit nem szabad: átengedni magunkat a szerzési vágynak. A szerzési vágy egészen más, mint a bírvágy, sőt bizonyos fokig annak az ellentéte. A szerzés aktivitás, növekedésre, gyarapodásra, bővülésre irányul, vagyis kizárja a passzív élvezetet, amely a bírvágy lényege. Mindkettőre szükségünk van, de tudnunk kell, hogy nem azonosak, és adott esetben lerontják egymást. Aki birtokolni akar, az nem adhatja át magát a szerzés ösztönének. A világ tele van gazdátlan birtokkal. Mindannyian nemességre kaptunk hivatást, olyan nemességre, amelyet a valódi birtoklás ad. Függöny Agatha Christie utolsó Poirot-történetének ugyanez a címe. A függöny itt egyszerre jelenti a nagy detektív halálát, a rejtély rejtélyességét (amelyet Poirot a „síron túlról”, vagyis halála után kézbesített levelében old meg, s akárcsak a Tíz kicsi néger főhőse, maga veszi kézbe az igazságszolgáltatást), és utal a gyilkosságok elkövetésének módszerére. A gyilkos ugyanis nem sajátkezűleg öl, hanem mindig másokéval, akiket gyilkosságra csábít. A csábítás technikája: a leendő áldozat lehető legrosszabb színben való föltüntetése (többnyire azzal, hogy azt a közvetlen gyilkos számára fontos személyre veszélyesnek állítja be). A gyilkos mindig csak utalgat, sejtet, titokzatoskodik, s ezeket a szavakat is vonakodva ejti ki – annál biztosabb hatást keltve. Az, aki belátott a függöny mögé, alapjában véve már más ember: ő tud valamit, amit a többiek nem. De a tudás nem csak végzetes hatalmat jelenthet. Platón filozófusa meglátja a napvilágot, s hunyorogva botladozik a barlangba visszatérte után, s ha nem vigyáz, könnyen a sötétben ügyesen tájékozódó bentiek áldozatává válhat. A tudás itt kiszolgáltatottságot jelent; a tudatlanság gőgjével és bölcsességével szemben a tudás tehetetlen. A függöny mögött nemcsak hatalom, hanem gyöngeség is rejtőzhet: a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál. A függöny legfontosabb hivatása a takarás, az elrejtés. De nem a lezárás, az eltorlaszolás: a függönyöket elhúzzák, a leplek lehullanak, a fátylakat elvonják. Ami a függöny mögött van, annak föl kell tárulnia, s ezt maga a függöny jelzi azzal, ahogyan van. Hiszen a függöny nem egyszerűen az ismeretlenséget, a tudás hiányát mutatja, hanem az elrejtettséget, a szándékos visszatartást: tudatos cselekvést. A függöny nem csupán arra utal, amit elfed, hanem arra is, aki elfed. A Genezis szerint az Édenkertben három elfüggönyözés történik. Az Úr megtiltja a gyümölcs fogyasztását. Ezt a tiltást a kísértő nyomban mint a függöny elhúzását értelmezi: s igazából nem is a függöny mögött rejtező tudás megszerzésének, a függöny

104


mögé tekintésnek a lehetőségét tárja az első emberpár elé, hanem a tiltás, az elrejtés, az elfüggönyözés jogának megszerzését: olyanok lesztek, mint az Isten; ti lesztek a teremtés társ-törvényhozói. S ironikus módon a bűnbeesés után az első emberpár első tette pontosan ez: ruhát öltenek, vagyis elfüggönyözik magukat. Más szóval: megtiltják egymásnak saját testük megpillantását. A ruha fölöltését nem a szégyenkezés, hanem a tiltás ösztöne diktálja. Valóban olyanok lettek, mint az Isten: immár tudnak tiltani és elrejteni. Csakhogy az, amit tiltanak, éppen saját testük, vagyis önmaguk. Ez a kísértő bosszúja: ettől fogva az ember istenként ítélhet – de csak önmaga fölött. Megszerezte a jogot és a szabadságot, az elrejtés jogát és szabadságát, de ez a szabadság örök rabsággal, a függöny fallá szilárdulásának veszélyével terhes. S ettől kezdve menekül az ember a felelősség elől, s kétségbeesetten igyekszik széthúzni a függönyöket önmagán és másokon, s törekszik a teljes megismerésre (megismerni annyi, mint egyesülni, vagyis az ismeretet azonossággá tágítani). Harmadszor pedig az emberpár elrejtőzik az Úr elől, elbújik az Édenkertben – vagyis megpróbálja a teremtéssel elfüggönyözni saját magát. Ezt az elrejtőzést sem a szégyenkezés diktálja, hanem a félelem. A függöny nemcsak elrejt és takar, s ezzel föltárásra és mögé-tekintésre ösztönöz, hanem ettől fogva biztonságot nyújt, otthonossá teszi a környezetet, díszít és ékít; mindenekelőtt azonban megszünteti a falak és a levegő baljós ürességét. Mi ugyan többnyire képet s nem szőnyeget akasztunk a falra, mint ahogy Keleten szokás, de a függöny nélküli ablak és a kép nélküli fal bennünk ugyanolyan mezítelenségérzetet kelt, amely mögött ugyanaz a bibliai rémület van. A lakáshoz kell egy fekhely, hogy pihenhessünk; kell egy asztal vagy más étkezőbútor, hogy ehessünk; kell egy láda, hogy elrejthessük benne külső burkainkat; s végül kell valami szőttes, hogy kiűzzük a félelmet – vagyis hogy elbújhassunk. Az ember nemcsak ruhába és lepelbe burkolózik, hogy elrejtse magát a másik elől, hanem szőnyegek és függönyök mögé rejtezik, mert tudja, hogy szörnyű titkot hordoz, amit el kell rejtenie Isten elől – s ami persze kívül esik a hatalmán. Ádám szánalmas bújócskája az Édenkertben – „hallottalak, s féltem, mert mezítelen vagyok, tehát elrejtőztem” – minden paródia ősmintája, vagy az Ősparódia: az istenné vált ember retteg; ő is lepelnek használja a teremtést, hogy megtiltson valamit Istennek – annak a titoknak a megismerését, hogy mezítelen, vagyis hogy ő: önmaga. Ám az Újszövetség legdrámaibb pillanatában, Jézus halálakor mindhárom szinoptikus evangélista szerint a templom függönye kettéhasadt. A Templom végét a Függöny megsemmisülése jelzi, hiszen a Templom – mint annak idején a Sátor – elsősorban a Függöny tartókereteként volt fontos, illetve egy bizonyos értelemben maga is függöny volt. Nincs többé titok, templomra sincs tehát többé szükség, hiszen ez az a pillanat, amikor az ember valóban megistenült. S a függöny kettéhasadása éppen ennek az aktusnak a legsajátosabb vonására utal: nem húzta el senki, sem az Isten, sem az ember; a függöny mintegy önmagától megsemmisült. Ez azonban a mennyek és a poklok szintje – ezen a földön fátylak és felhők, leplek és ruhák vesznek körbe minket, amelyek továbbra is rejtenek és sejtetnek, de amelyek mögé alig-alig pillanthatunk. Az Úr felhőből szól hozzánk, a Föltámadottat felhő takarja el; de még ha színről-színre látnánk, sem föltétlenül ismernénk föl, ahogyan az emmauszi tanítványok szemét is eltakarta valami. Minket pedig még beborít a gőg és a félelem, az „éjben és a halál árnyékában ülünk”. De a felhők már szakadoznak, s ahogy az adventi laudes himnuszában olvassuk: „az éjszakának sötétsége oszlik / s tündöklik hajnali nap fénye”.

105


Gyűrű Legalábbis figyelemreméltó, hogy az ember hajlama saját maga fölékesítésére mennyire állandó. A divatimádat soha nem megy ki a divatból. Őseink éppolyan kedvvel és buzgalommal díszítették magukat, mint gyermekeink teszik. A keleti ízlésnek megfelelő hatalmas ékkövek (lehetőleg hat vagy még több ujjon), a féldrágakövekben tobzódó díszmagyar viselet, sit venia verbo, nem sokban különbözik az arc minden lehetséges pontjára valamilyen függőt aggató vagy karikát beszúró kamaszkori egyen-megjelenéstől, amellyel az egyén megjelenítésének szándéka többnyire célt téveszt. De ez megbocsátható: ilyen korban az ember egyszerre vágyik föltűnésre és eltűnésre. (A rockerszerelés és a díszmagyar közötti részletes párhuzam pedig szerintem külön elemzést érdemelne.) Nyaklánc, fejpánt, karperec, gyűrű: ezek a legkevésbé kultúra-, kor- és nemfüggő ékszerek. Ezek közül azonban a gyűrűnek van a legtitokzatosabb jelentése, talán éppen azért, mert a nyaklánc és a mell (a szív), illetve a fejpánt (korona) és a szellem, a gondolkodás kapcsolata túlságosan is nyilvánvaló. Az ujjon viselt gyűrű ugyanis nem a kétkezi munkára utal. Ékítményeink mindegyike kör, vagy legalábbis önmagába visszatérő görbe alakú. A kör kapcsolata a teljességhez, a befejezettséghez, a tökéletességhez, az egészséghez (és az egészséghez) közhely. De ez még nem elég ahhoz, hogy a gyűrű jelentését megértsük. Van a gyűrűnek valami tőlünk független hatalma. Olyan hatalom ez, amely nem válik láthatóvá attól, hogy a gyűrűt viseljük (a korona nem ilyen: a korona vagy az ennek megfelelő fejdísz a reális, kézzelfogható – materiális vagy spirituális – a hatalomnak legteljesebb értékű jelképe). Éppen ellenkezőleg, a platóni (s a tolkieni) mese a viselőjét láthatatlanná tévő gyűrűről szól. Az eljegyzéskor a szerelmesek mintegy kinyilvánítják, hogy immár megteremtettek egy olyan világot, amely csak az övék, s ez mindenki más számára láthatatlan. A karikagyűrű ennek a láthatatlan világnak a jelképe, kapuőre és záloga. Bűvös gyűrű. A láthatatlan hatalmaktól az ember fél. Nem tudja, jók-e vagy rosszak, ártó és rontó avagy segítő és gyógyító hatalmak-e. A láthatatlan hatalom szeszélyes, csak a nyomait, a műveit láthatjuk. Ezért hordjuk az ujjon a gyűrűt. Az ujj az utalás szimbóluma. A kőtáblákra Isten ujja vési rá a Törvényt. Mene, tekel, ufarszin: megmérettél és könnyűnek találtattál – írja az Ujj a babiloni palota falára. Michelangelo ugyanezt sejteti Ádám teremtésének a jelenetében: a Teremtő szemkontaktusban van Ádámmal, vagyis saját képére és hasonlatosságára alkotja meg, de magának a teremtésnek mint cselekedetnek a dinamikáját az egymást érintő ujjakban érezzük. De a boszorkánykör is a láthatatlanság jele. Az örvénylő víz mintha a gonosz ujjára húzott gyűrű volna: lefelé vonz. Az összetekeredett kígyó a halálos ölelés gyűrűje. Ettől az elemi tapasztalattól még a legprofánabb elme sem képes magát távol tartani: a begyűrűző vagy átgyűrűző hatásokról értekező közgazdász mindenekelőtt a tőlünk független, általunk befolyásolhatatlan, de minket nagyon is érintő hatások jelentőségét dramatizálja. Amikor Velencében megválasztották az új dózsét, az népes kísérettel kihajózott a Tengerre, s ott egy gyűrűt dobva a vízbe mintegy újra eljegyezte Velencét a Tengerrel. A királynőt a királlyal. Ez volt a legtöbb, amit a Köztársaság megtehetett. A mélybe vetve elveszítette a gyűrűt, hogy hatalmat nyerjen érte és általa. Megpróbált frigyre lépni a Kiszámíthatatlannal, partnere lenni az Ismeretlennek. A gyűrű a szuverén, teremtő – segítő vagy ártó – hatalom jele. Ez a hatalom nyit és zár: a karikagyűrű új világot nyit meg, amely vagy mennyekbe, vagy pokolba vezet; a pecsétgyűrű pedig – az ujjlenyomat helyettesítője, hordozója nevének aláírása, vagyis a hatalom kézjegye – tulajdonba vesz, kinyilvánít és lezár. Q 106


Recenzor A Public Interest A Kommentárban szeretnénk rendszeresen összefoglalni a magyar olvasók számára a konzervatív gondolkodás fontosabb orgánumainak tematikáját, érvelését, hogy minél markánsabb legyen a kapcsolat a hazai és a nemzetközi konzervatizmus között; illetve hogy a konzervatív gondolkodás ellenfeleinek előnye a társadalmi, politikai és morális problémák fölvetésében és kezelésében valamelyest csökkenjen. (Ez az előny – tudvalevőleg – sokszor abból adódik, hogy a problémának tekintés, azaz „problematizálás” és a problémák rangsorolásának előjogát a progresszív eszmeáramlatok a magukénak szeretik tekinteni.) Elsőként a Public Interest folyóirat 2004-es évfolyamát tekintjük át. A lapot 1965-ben alapították, s 2005-ben fejezte be működését. Irving Kristol, Nathan Glazer, Charles Murray, Francis Fukuyama tartoztak alapítói és fontosabb munkatársai közé. Független neokonzervatív lap. Igyekszik a közpolitika kérdéseire (oktatás, egészségügy, egyházak, közszféra, nyugdíjrendszer, szociális rendszerek, egyéb kurrens társadalmi problémák) konzervatív választ adni. (www.thepublicinterest.org) Az első számban Ken Kersch az amerikai legfelsőbb bíróság döntéseiben egyre határozottabban fölismerhető nemzetközi emberi jogi doktrína befolyását elemzi. A konzervatívok régóta sérelmezik, hogy a bíróság egyre jobban elszakad az amerikai alkotmány szövegétől, amely lényegében elsősorban a hatalmi ágak elválasztását és illetékességét tisztázza, s helyette politikai napirendet valósít meg. Ráadásul a bírói törvényalkotás demokratikus kontrollja nyilvánvalóan korlátozott (még inkább az a legfelsőbb bíróságon), következésképpen az eltérő politikai világnézetek harcosai ma egyre inkább a bírói, s nem a törvényhozói hatalom képviselőit, gyakorlóit veszik célba. A cikk velejét jól összefoglalja az alábbi idézet: „Az alkotmányjogban multilateralista fordulatot szorgalmazó szakirodalom olyan stratégiai gondolkodású egyetemi tanárok produkciója, akiknek az a dolga, hogy a jogászokat a lehető legravaszabb és célravezetőbb érvekkel fegyverezzék föl. A jogi érvek azonban nem egyszerűen logikai erejük révén győznek, hanem úgy, hogy a bírák érzése szerint a Zeitgeisttel összhangban vannak. Ezt a bírák a jövő zenéjeként vagy az egyszerű józan ész hangjaként hallják meg. Amikor súlyos kérdésekről van szó, a Zeitgeistet olyan nem jogi képzettségű értelmiségiek és tudósok határozzák meg, akik nagyobbrészt maguk találják ki azt a világot, amelyben a jogászprofesszorok tájékozódni próbálnak. Két befolyásos iskola jött létre: az egyik olyan társadalomtudósok csoportja, akik szerint kialakulófélben van egy nemzetközi alkotmányos rend, amely intézményekből, kódexekből és normákból áll. A másik iskola filozófusok csoportja, akik egyre inkább amellett érvelnek, hogy a belső törvényeket és intézményeket nemzetközileg érvényes morális mércék akár felül is írhatják.” Természetesen nem arról van szó, hogy mereven el lehetne választani a nemzetközi jogot a hazai jogtól, de a szuverenitás határainak, a demokratikus ellenőrzésnek, valamint a legfelsőbb bíróság alkotmányos kötelességének kérdéseiben ezek a törekvések a legkevésbé sem tekinthetők maguktól értetődően helyesnek. Adam Wolfson áttekinti az amerikai jobboldal – a tág értelemben vett konzervatizmus – főbb áramlatait. Mivel a Bush-kormányzatot gyakran azonosítják a neokonzervativizmussal, szükség van rá, hogy megnézzük, mennyi alapja van ennek az értéke-

107

Recenzor — A Public Interest

lésnek. Wolfson a szokásos fölosztást alkalmazza. A klasszikus konzervatívok („tradicionalisták”) csoportja elsősorban kultúra- és morálcentrikus konzervatizmust képviselnek, erőteljes reakciós vonásokkal, s alapjában véve nincsenek kibékülve az amerikai politikai és társadalmi eszményekkel. Mindazonáltal nem moshatók össze az úgynevezett paleokonzervatívok csoportjával, amely tulajdonképpen lenézi a tradicionalisták panaszkodását és kulturális esztétizmusát, s helyette radikális, gyakran vallási jellegű, de – európai szemmel nézve – fasisztoid (nietzscheánus, mitologikus, izolacionista) megoldásokat hirdet. Ezért még a republikánus párttal is szakított. A libertariánusok csoportja gyakran „kilóg” a konzervatív áramlatból, főleg a morális kérdésekben, viszont az állam visszaszorításával, az egyéni szabadság és döntési autonómia komolyan vételével, az általa helyesnek tartott klasszikus amerikai eszmények tradicionalista védelmezésével nagyon is fontos érveket ad a konzervatív politikusok kezébe. A neokonzervatív áramlat Wolfson szerint mindenekelőtt a politika, a politikai cselekvés értékének a hangsúlyozása révén különböztethető meg a többitől, s ez azzal is összefügg, hogy eredetét tekintve a többitől eltérően nem filozófiai-vallásos eszmékből, hanem politikai tapasztalatból – a hatvanas–hetvenes évek befülledő és befulladó jóléti államának elutasításából származik. Eredetileg nem érdekelte a külpolitika, lényegében véletlen, hogy a Bush-kormányzat számára éppen ezen a téren adódott a politikai cselekvés számára a legnagyobb tér és szükség. De minden híresztelés ellenére sem mondható, hogy a befolyásos neokonzervatív szerzők azonos véleményen volnának mondjuk az iraki teendőkkel kapcsolatban. Irwin Stelzer a nagyvállalati botrányok (kreatív könyvelés, a befektetők megtévesztése, felelőtlen gazdálkodás) kapcsán igyekszik áttekinteni a következményeket és a korrekciós lehetőségeket. A problémák a kapitalista gazdaság fejlődésével, bővülésével, az információk ellenőrzésének egyre növekvő nehézségeivel illetve bizonyos erkölcsi normák rendszeressé váló áthágásával függnek össze, s ezek megoldása is sokféle választ igényel. Nem lehet egyetlen huszárvágással rendet tenni, pragmatikus szemléletre és a nyilvánvalóan már bizonyított sikerű kiigazítások elterjesztésére van szükség. A második számot Joseph Bottum esszéje nyitja: keresztény hit és politika Amerikában. Bottum érvelése szerint a vallásosság életbevágó az amerikai nemzet fennmaradása szempontjából, de nem másként, mint ahogyan a felvilágosult ész szorul a hit – a bibliai hit – támaszára: nem elsősorban vitapartnerként, de nem is egyfajta végső tekintélyként, hanem saját korlátaira való figyelmeztetésként, az önmagába vetett bizalom kiigazításaként, éltető levegőként. Ahogy Lincoln a polgárháborúban egyre vallásosabb lett, egyre nagyobb mértékben Istenre bízta a nemzet sorsát, úgy a modern politikusnak sincs más vigasztalása, mint a keresztény hit. A vallást éppúgy nem lehet politikailag felhasználni, mint filozófiailag, de sem a politika, sem a filozófia nem képes túlélni önmagát nélküle. Az esszé kulcsbekezdése talán a következő: „Amerika szembeötlő keresztény mivolta az Alapítókat rettenetes nehézségek elé állította [de mellette roppant előnyöket is biztosított számukra], mivel a Bibliát nem lehet semmilyen közösségi célokhoz vagy etikai olvasathoz hozzáigazítani. Az Alkotmány tömény és fura megoldása abból a fölismerésből fakad, hogy az előnyök és a veszélyek ugyanarról a tőről erednek. A »biblikus Amerika« definíció oximoron, nemzetmegtartó ellentmondás. Ha elveszítjük akár a közösségen kívüli vallásunkat, akár a felvilágosodásszerű közösségi vallásunkat; ha ennek a feszültségnek bármelyik oldala valaha is fölszámolná a másik oldalt, az Egyesült Államok lényegében megszűnne létezni.”

108


Clifford Orwin is az amerikai vallásosságról meditál. A „mainline” vallásosság javarészt üres, inkább szekuralizált és moralizált, egykor vallási gyökerű humanizmust jelent. Új jelenség a bubo-vallásosság (burzsoá-bohém, vagyis magyarul „bubo”), amit körülbelül „szinkretista vallási érzékenység”-ként jellemezhetünk, egyfajta evilági túlvilágiságként, a „muszáj, hogy higgyek valamiben” vallásosságaként. Ezekkel a fejleményekkel az amerikai vallásosság jó része már a múlté: a kereszténység az egyik lehetséges szubkultúra, a domináns világkép már csak az intoleranciát tekinti bűnnek. A kétségkívül létező, sőt megerősödő „ellenkultúra”, az „evangélikalizmus” nagyon sok őszinte vallásosságot is tartalmaz, minthogy azonban lényegét és eredetét illetően a „szekularizáció ellenfeleként” határozza meg magát, s ezzel hozzá is köti önmagát, nem tekinthető valódi és tartalmas vallásosságnak. Ma még nyitott kérdés, hogy a „követői” visszatérnek-e egy klasszikus típusú protestantizmushoz, vagy beadják derekukat a „bubo-vallásosságnak”, esetleg katolizálnak. Jelei mindegyik változatnak vannak. Arra mindenképpen számítani lehet, hogy a felvilágosodás eszmei alapjának lassú erodálódása miatt a vallásosság valamilyen formája tovább fog erősödni. Erre az iszlám térhódítása „kívülről” is rásegít, noha Orwin megjegyzi, hogy a Bush-kormányzat minden szubjektív vallásosság ellenére éppen a szekuláris Amerika képét igyekszik vonzóvá tenni a világ számára. Wilfred McClay a „polgári vallás” sokszor idézett és félreértett problémáját boncolgatja. Tagadhatatlan veszélyei vannak annak, ha a nemzeti célok és eszmények megvalósításához a keresztény hit egyes elemeit Rousseau módján mintegy fölhasználjuk; ám legalább ennyire veszélyes, ha a vallási meggyőződéseket és érzelmeket teljesen száműzzük a politikai kötelékekből és eszmékből. Ez egyrészt – legalábbis Amerikában – kivitelezhetetlen és elidegenítő hatású volna, másrészt pedig eltérne attól a hagyománytól, amely végső soron elviselhető módon szabályozta a vallási és a politikai lojalitás viszonyát. A politika és a vallás közötti kétezer éves feszültség és relatív autonómia stabil megoldásokat is ismer, amelyeknél bármelyik fél totális győzelme csak rosszabb lehet. A harmadik számban Susan Shell a homoszexuálisok házassága körüli vitákhoz szól hozzá. Azt igyekszik bizonyítani, hogy a szélsőséges álláspontok között megtalálható egy olyan liberális felfogás is, amely egyrészt a házasság intézményét nem terjeszti ki az azonos neműek partnerségére, de annak bizonyos intézményi elismertséget biztosít. Az előbbi gondolat mellett elsősorban a házasság intézményének a gyermeknemzéshez való alapvető kötődését hozza föl (s az abból eredő ezernyi társadalmi és egyéni jogot és kötelességet), s egy analógiát is kidolgoz: bár a „senkinek sem okozok vele kárt” érve éppúgy felhozható volna mondjuk amellett, hogy a „temetés” intézményét átértelmezve abból „egyénileg választható partiformát” csináljunk, amelynek semmi köze nem volna a halálhoz, ez sem kívánatos, sem ésszerű nem volna (egyébként megvalósítása nem is volna egyszerű). Az általa javasolt megoldás négy alapeleme: „Először is, a polgári társulás (a kölcsönös támogatás és segítés partnersége) jogilag kiterjesztendő meghatározás, de nem szűkíthető azonos nemű emberek kapcsolatára. […] Másodszor, az azonos nemű egyéneknek és pároknak engedélyezni kell a gyermekek adoptálását […] elsősorban – ahogy az szokásos is – a gyermek érdekében. Harmadszor, a házasságot mint olyat a különnemű egyénekre kell korlátozni [a föntebb jelzett érvek alapján]. Végül a házasságot a kölcsönös szülői felelősség és jog terminusaiban kell definiálni, amelyeket a polgári társulás nem vehet ugyanígy garantáltan biztosítottnak.”

109

Recenzor — A Public Interest

Nemcsak filozófiai, spirituális témák is szerepelnek azonban a folyóiratban. Ebben a számban két tanulmány is példázza a közpolitika fontosságát a konzervatív gondolkodás számára. Az egészségügyi reformmal kapcsolatos kérdéseket néhány sorban képtelenség összefoglalni, viszont Inas Rashad és Michael Grossman áttekintése az elhízás problémájáról (okairól, költségeiről, az állam lehetséges teendőiről) könnyebben ismertethető. A probléma súlyossága a halálozási statisztikákból világosan látszik. Okainak földerítése azonban nem egyszerű: mindenesetre az elmúlt húsz év drámai változásai a genetikai tényezők helyett inkább a társadalmi és közgazdasági okokra irányították a figyelmet. Ezek között a nők nagyobb mértékű munkába állása (több éttermi étkezés), a konyhatechnológia fejlődése (otthoni gyorsétkezés), a dohányáruk árának drasztikus emelése (nagyon sok dohányos váltott át evésre), az élelmiszerek csökkenő árai egyaránt szerepelnek. Az okok változatossága miatt sem a felelősségnek, sem a költségek „kiterhelésének” kérdésében nem lehet egyszerű megoldásokat ajánlani, s az elhízásnak a dohányzás felhagyásával való összefüggése arra is figyelmeztet, hogy jónak és indokoltnak tűnő intézkedéseknek milyen drámai, nem szándékolt hatásai lehetnek. A negyedik szám vezető témája a demokrata és a republikánus párt politikája, szavazóinak magatartása. James W. Ceaser, Daniel DiSalvo és William Galston részletes elemzésein itt nincs módunk végigmenni, csak néhány érdekesebb megállapítást idézhetünk. Az elmúlt években kétségtelenül óriási átrendeződések következtek be a két nagy párt szavazóinak körében, az osztály- (és jövedelmi) törésvonal szinte eltűnt, míg a vallási-morális és ideológiai törésvonalak látványosan megerősödtek (a földrajzi különbségek kevésbé fontosak, noha sokszor beszélnek róluk). Ezek a fejlemények nemcsak a szavazók körében, hanem a kongresszusi-szenátusi körben is a korábbinál erőteljesebb polarizációhoz vezettek. Ez bizony évszázados jelentőségű fordulat. Csak a republikánusok a jelek szerint sokkal ügyesebben tudták a heterogén szavazóbázist maguk mögé állítani, mint a demokraták, akik egyelőre nem találják meg a programot, amelynek segítségével össze tudnák ragasztani a sok tekintetben széttartó, sokszor pedig egyenesen skizofrén szavazói csoportjaikat. A szám megjelenése megelőzte az elnökválasztást, amely teljes mértékben visszaigazolta ezeket a fejtegetéseket, s így még nyugodtabb lelkiismerettel ajánlhatjuk őket a magyar olvasók figyelmébe. Q

110

kommentár • 2006|1 — Szemle

Hatos Pál Radnóti újraértelmezéséről Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz, Osiris Kiadó, Budapest, 2005, 810 oldal, 4500 forint. Az életrajzot a tudományos közösség részéről számos gyanú és meglehetősen ambivalens hozzáállás övezi, még akkor is, ha tudományos igénnyel írták. Ennek ellenére sok történész és biográfus mégis történeti műfajként veszi számba, s az sem véletlen, hogy az élettörténet leírásában a személyiség megértésének eszközei és módszerei leggyakrabban a pszichológiával kapcsolódnak össze. Bár eltérő diszciplínák, nem nehéz a pszichológia és a történelem közeli rokonsága mellett sem érveket találni. Az együttműködés feltételei különösen az életrajz esetében adottak, amely a tárgyát, az élettörténetet olyan múltbeli dolgok felderítésével alkotja meg, amelyek titokzatosságuk, szégyenletességük, tilos/tiltott mivoltuk stb. miatt csak most, hogy elmúltak, ismerhetők meg igazán, ugyanakkor általuk áll össze az eddig kérdőjelek közé szorított személyiség sorsának (feltételezett) egysége. Az élet hiába zajlik a kortársak és a nyilvános emlékezet színe előtt, rejtett valóságot hordoz és sötétben heverő elfelejtett/eltemetett emlékeket. Az életrajzok megújuló és népes olvasótábora mindezek napvilágra kerüléséből reméli megfejteni a lezárult élet és mű rejtélyét és igazságát. A sikeres életrajz mindig tartalmaz valamit a nyomozó munka váratlan fordulataiból és meglepetéseiből, sőt szenzációiból, amelyben a múlt kel újra és újra életre. Megjegyzendő, hogy vannak olyanok, mint például Hayden White, akik szerint viszont mind a történelem, mind a pszichológia, amikor a múlt valóságának rekonstruálására törekszik, illúziókat kerget, mert narratíváik jellemzői lényegében nem különböztethetők meg a fiktív elbeszélések jegyeitől. Még ha nem is osztja a történelmi elbeszélést megkérdőjelező posztmodern kételyeket, a legtöbb történésznek fenntartása van a pszichológiával szemben. S ezek a fenntartások indokoltak is lehetnek, noha Erik H. Eriksonnak igaza van abban, hogy sokszor azok az életrajzírók engedik meg maguknak a leggátlástalanabb pszichologizálást, akik kategorikusan elutasítják a módszeres pszichológiai elemzést. Ettől függetlenül kétségtelen, hogy a pszichohistorikus megközelítések jelentős része kimondva-kimondatlanul a jelen klinikai praxisának tapasztalatait vetíti vissza a vizsgált múltbeli személyiség elemzésébe. Pedig a lelki jelenségek és deformitások éppúgy történetiek és történetiségükben változóak, mint például az államformák vagy a társadalmi érintkezés szabályai. Kérdés tehát, mennyiben lehet a mai ember pszichéje és pszichés problémái nyomán következtetéseket levonni a múltbeliekre. Ráadásul nemcsak a pszichológiai problémáknak, hanem a pszichológiai módszereknek is megvan a maguk történetisége. Közismert a freudi pszichoanalízis a 19–20. század fordulójának bécsi polgári kultúrájához és Freud személyes élettörténetéhez kötött-

Erik Erikson: A fiatal Luther és más írások, ford. Erős Ferenc, Budapest, 1991, 47–48. Lásd erről Lackó Mihály: Széchenyi-értelmezések: lélektan és szövegtan = Uő.: Széchenyi elájul. Pszichotörténeti tanulmányok, L’Harmattan, Budapest, 2001, 43–50. Kövér György: A biográfia nehézségei, Aetas 2002/2–3., 248.

111

Hatos Pál: Radnóti újraértelmezéséről

sége, aminek következtében többen kétségbe vonják a módszer leginkább használt hipotézisét, a kisgyermekkori traumatikus élmények s a nyomukban létrejövő elfojtások meghatározó szerepét a személyiség és a személyiség tudatalattijának kialakulásában. Több kortárs pszichológiai iskola pedig egyenesen az én ontológiai státusát, az én-identitás koherenciájának lehetőségét és kontinuitását is megkérdőjelezi, vagy legfeljebb mint narratív konstrukciót veszi számításba. Ha valóban így állunk, akkor bizonyára nehéz idők elé néznek a biográfusok, hiszen ha nincs én, akkor hogyan lehet megírni „az önmagához mindvégig megőrzött hűségét”, vagy éppen ellenkezőleg, hogyan lehet „a személyiség felbomlását” végigkísérni, ha már az elején sem volt meg? A legtöbb életrajzíró azonban nem követi ezeket az aggodalmaskodásokat, a kronológia kényszere, a születés és a halál dátumai közé zárt idő és az idő meghatározott iránya úgyis olyan keretet jelöl ki a történeti elbeszélés, így az élettörténet számára, amely végeredményben fölöslegessé teszi az episztemológiai megfontolásokat. Sajátos helyzetben van az irodalmi életrajz. Itt ugyanis a művek és az életrajz viszonya nemcsak megengedi, hanem sokszor meg is követeli az én köznapi fogalmának kiszélesítését. Az alkotás olyan identitásokat hozhat létre, s az értelmezés olyan szándékokat tárhat fel, amelyeket nem biztos, hogy érdemes, sőt lehet, hogy meg sem lehet feleltetni az élettörténet eseményeinek. A költeményeket nem szükséges, s talán nem is tanácsos kizárólag életrajzi dokumentumként olvasni, még akkor sem, ha időrendjük megállapítható, pontos és hiánytalan keltezésük a költő életének eseményeire reflektál, mint Radnóti esetében. Kritikai életrajz. Így határozza meg az alcímben Ferencz Győző költő és irodalomtörténész Radnóti Miklósról írt monográfiájának műfaját. A definíció általános fogalmi kibontása helyett azonban az előszó a konkrét szerzői szándékokat összegzi tömören és felsorolásszerűen: bemutatni Radnóti életrajzát, alkotói pályájának alakulását, költészetének és egyéb irodalmi munkásságának fogadtatását és utóéletét, valamint kísérletet tenni arra, hogy költészetét elhelyezze a korszak irodalmában és a líratörténetben, és megkísérelni elemző értékelését. Ferencz Győző vállalkozása hiánypótló, hiszen bármily meglepőnek hangzik, nem vagyunk gazdagok a magyar nyelvű Radnóti-értelmezésekben. Németh G. Béla és nyomában Szegedy-Maszák Mihály is felhívták rá a figyelmet, hogy a Radnóti-oeuvre-rel foglalkozó írások nagy része az irodalompublicisztika, a sorstársi emlékezés és a személyes hangú esszé körébe tartozik. Feltűnő ugyanakkor, hogy miközben Magyarországon Radnótival viszonylag keveset foglalkoztak, s alig írtak műveiről a legutóbbi évtizedek tudományos irányzatainak szellemében, a strukturalizmus, a hermeneutika vagy a dekonstrukció nyelvén, addig 1972 óta csak angol nyelven legalább hatféle változatban adták ki verseit és prózáját, s ugyanebben az időszakban részletesebb tudományos igényű feldolgozás jelent meg Nyugaton Radnóti tevéCarl E. Schorske: Fin-de-Siecle Vienna. Politics and Culture, New York, 1980. Freuddal foglalkozó negyedik fejezetét, illetve a továbbgondolt változatát lásd Carle E. Schorske: To the Egyptian Dig. Freud’s Psycho-Archeology of Cultures = Uő.: Thinking with History, Princeton UP, Princeton, 1998, 191–218, valamint Larry Wolff: Postcards from the End of the World. Child Abuse in Freud’s Vienna, Atheneum, New York, 1988. Hedwig Röckelein: A pszichohistorikus módszer hozzájárulása az „új történelmi biográfiához”, Aetas 2002/2–3, 239. Kövér, I. m., 249. Németh G. Béla: Tragikus hittevés a költészet mellett. Hangnem és magatartás Radnóti költészetében = Uő.: Kérdések és kétségek. Irodalomtörténeti tanulmányok, Balassi, Budapest, 1995, 165; Szegedy-Maszák Mihály: Radnóti Miklós és a holokauszt irodalma = Uő.: Irodalmi kánonok, Csokonai , Debrecen, 1998, 171.

112


kenységéről, mint bármely más magyar szerzőéről. S az életművet körülvevő ellentmondások nem érnek itt véget. Az 1945 után hosszú ideig kizárólagos érvényű antifasiszta irodalmi kánon Radnótija a legnépszerűbb kötelező versek költői közé tartozott, verseit nagy példányszámban és folyamatosan kiadták, de ez a kánon azt is magában foglalta, hogy nem kaphatott hangsúlyt az a tény, hogy a magát mindvégig magyar költőnek tartó Radnótinak azért kellett elpusztulnia – valószínűleg magyar kezektől –, mert zsidó volt. Az elmúlt évtizedekben, párhuzamosan azzal, hogy Magyarországon az antifasiszta kánon ereje fokozatosan háttérbe szorult – Sőtér István már 1964-ben arra figyelmeztetett, hogy „a mégoly megrázó egyéni tragédia sem szolgálhat piedesztálul a műnek” –, Radnóti költészete jelentékeny ismertségre tett szert Nyugat- és Észak-Európában a holokauszt irodalmi kánonjának egyik fontos életműveként. Kevesen tudatosították viszont, hogy Radnóti alighanem az egyetlen olyan jelentős költője a holokausztnak, aki viszonylag távol tartotta magát a zsidó kultúra hagyományaitól. Az pedig, hogy a baloldali Radnóti katolikusnak vallotta magát, 1945 után évtizedekig tabunak számított, s csak az utóbbi időben kezdődött meg költészete keresztény vonatkozásainak értelmezése. Ferencz Győző vaskos és sokrétű monográfiájának van legalább két olyan vonatkozása, melyeknek tekintetében megkerülhetetlennek tűnik a Radnóti-életmű további elemzésében. A monográfia egyrészt hatalmas forrásanyagot mozgósít: a költő özvegyének, Radnóti Miklósné Gyarmati Fanninak a tulajdonában levő hagyatékban található kéziratos versek, versfordítások, füzetek, noteszek, feljegyzések, levelek, bizonyítványok, fényképek, Radnóti családjára vonatkozó anyakönyvi kivonatok, továbbá Radnóti Miklóshoz intézett levelek, valamint Gyarmati Fanni kéziratos naplója, levelei és családjára vonatkozó dokumentumok közül nem egyet Ferencz Győzőnek állt módjában először elemezni. Segítségükkel a költő életének, alkotásainak és halálának számos vonatkozását újraértelmezi a szerző. Másrészt a kiinduló hipotézis és a belőle fakadó következtetés is ambiciózus: Radnóti kamaszkori haláltraumájából, az apja halála után fokról fokra feltáruló családi tragédiából kiindulva értelmezi a költő felnőttkori haláltudatát. A saját lét korán felismert törékenysége a költészetben talált kifejezésre. Ez a költészet viszont a „nyelvi önmegalkotás hatalmas kísérlete: folyamatos és tudatos személyiségépítés […] arra a kérdésre keresi a választ, amely az európai hagyományú költészet talán legnagyobb problémája: milyen kapcsolatban van egymással a költő személyes élete és az általa létrehozott mű, lehetséges-e a költészet nyelvi eszközeivel megalkotnia személyiségét, megteremthető-e lét és írás egysége.” (9)10 Ferencz Győző a trauma fogalmának meghatározásakor a tágan értelmezett freudi pszichiátriát használja, ami ebben az értelemben olyan váratlan, megrendítő hatású lelki sérülés, amelyhez a tudat nem tud alkalmazkodni, és ezért mélyreható változásokat idéz elő a személyiségben. Különösen a korai verseknek tulajdonított terápiás funkció (59) esetében tűnik indokoltnak a freudi kategóriák segítségül hívása, az életmű döntő részét kitevő utolsó másfél évtized alkotásai esetében a szerző elemzései sem hívják elő gyakran és kitüntetett szerepben. Radnóti valamennyire ismerte és értékelte Freud munkásságát, halálát 1939 szeptemberében különös veszteségként jegyezte fel naplójában,11 de a pszichoanalízishez való viszonya nem nélkülözte az Vö. Szegedy-Maszák: I. m. Sőtér István: Külföldieknek – Radnóti Miklósról = Gyűrűk. Tanulmányok a XX. századról, Szépirodalmi, Budapest, 1980, 333. A szövegben zárójelben megadott oldalszámok végig Ferencz Győző kötetére utalnak. 11 Radnóti Miklós: Napló, Magvető, Budapest, 1989, 70.

10

113


ambivalenciát sem, amit jól illusztrál a József Attila analitikusával, Rapaport Samuval való 1931-es találkozás kellemetlen élménye (220). Ebben a tekintetben nem lehet közömbös – bár Ferencz nem említi – Radnóti atyai jó barátjának és szellemi mentorának, Sík Sándornak a lesújtó véleménye arról a hatásról, amit a pszichoanalízis József Attila betegségének elhatalmasodásában játszott.12 A freudi pszichológiát és különösen a traumatikus élményeknek tulajdonított hatást az életmű egységét megalapozó haláltudaton kívül az is előtérbe állítja, hogy Ferencz Győző Radnóti költészetét a II. világháború utáni amerikai költők egy csoportjával, az úgynevezett vallomásos költőkével (John Berryman, Randell Jarell, Robert Lowell, Sylvia Plath, Anne Sexton) rokonítja. Ezek a költők – akiknek alkotópályája a pszichoanalízis II. világháború utáni amerikai térdhódításának idejére esik – tudatosan törekedtek arra, hogy traumatikus élményeiket költészetükkel dolgozzák fel. Élet és költészet azonosítása azonban ellentmondásokat is felvet, ami az én feltételezett egységének és kontinuitásának felbomlásához vezet. A Töredék 1944-ből kapcsán azt írja Ferencz Győző: „ahogyan az a vallomásos költészetben szinte mindig megtörténik: a lírai én már nem választható el az életrajzi személytől, amelynek önazonosságát éppen a lírai én megalkotása teremtette meg” (333). Korábban viszont – a reichenbergi Tini-szerelem idején és ihletéből keletkezett verseiről szólva – azt olvashattuk, hogy Radnóti a verseket azért mutatta meg Gyarmati Fanninak is, „mert úgy vélte, a költészet annyira fölötte áll a mindennapok világának, hogy a benne foglaltak holmi köznapi-életrajzi értelmezése elképzelhetetetlen” (117). Máshol, az 1942 februárjában, a Beck Judit-szerelem vége felé keletkezett Rejtettelek címzettjéről szóló vita kapcsán pedig azt jegyzi meg Ferencz Győző, hogy „fölösleges a versben megfogalmazott érzelmeket életrajzi szálakra bontani” (529). Ez a felvetés mindenképpen kiszélesíti a vers értelmezési lehetőségeit, de ellentmond az élet és költészet egységét állító kiinduló tézisnek, kivéve ha az életrajzi én valóságát is csak narratív identitásnak tekintjük. Ebben az esetben viszont felbomlik az egyensúly élet és mű egységében, s a költészet teremtő valósága elnyeli az életrajz történeti megismerhetőségét. Egyértelműbbnek tűnik a szerző pozíciója Radnóti zsidóságának és magyarságtudatának kérdésében. Magyarságtudatát „pozitív értelemben vett kultúrnacionalizmusként” jellemzi (59). Radnóti világosan érzékelte, hogy a keresztény–zsidó, magyar–zsidó ellentét veszélyes, értelmetlen és megosztó. „Úgy lázadt, hogy vállalta kívülállását, hogy nem ezekben a kategóriákban gondolkodott” (145). Eltérően zsidó származású kortársai jelentős részétől – és főként a mai szemléletmód uralkodó irányaitól –, az asszimiláció kérdésében Radnóti lényegében Illyés Gyula álláspontjához kapcsolódott. Az egyén szabad és személyes döntésének tekintette az asszimilációt. „Mi az a rokon. Ki az? Akit én nevezek annak” – írta 1940-ben naplójában.13 Ezt az álláspontot konzekvensen képviselte korábban is, később is, bár többen le akarták beszélni róla. Fejtő Ferenc például „gyermekbetegségnek” minősítette a népi–urbánus vitában elfoglalt mérsékelt álláspontját, ezért sem tűnik szerencsésnek, hogy József Attila Radnótiról alkotott véleményét és a népi–urbánus vita értékelését Fejtő (akiről Radnóti éppen a vita miatt többször is igen negatívan nyilatkozott) tolmácsolásán keresztül ismerteti Ferencz Győző (353–354, 534). Általánosan elfogadott vélekedés, hogy az újklasszicizmushoz forduló Radnóti versbeszéde távol áll a zsidó költészet hagyományától. Magyar költőnek vallotta magát. Ezért volt felháborodva 12 13

Sík Sándor: József Attila Isten-élménye [1948] = Uő.: Kereszténység és irodalom, Vigilia, Budapest, 1989, 368–369. Radnóti: I. m., 92.

114


akkor is, amikor József Attila költői érdemeit Erdélyi József azzal akarta kisebbíteni, hogy – tévesen – azt állította, József Attila félzsidó volt: „sehol sem hallottam a lényegről beszélni. Attila nem volt félzsidó. De ha az lett volna?! Kisebbítené ez? A Mű menten veszítene értékéből, sőt nemzeti értékéből? Ez senkinek sem jut eszébe az esettel kapcsolatban?”14 Ebben az értelemben nagy jelentőségű Szegedy-Maszák Mihály idézett tanulmányának az a megjegyzése, amely a Gyökér című, 1944 augusztusában a heidenaui táborban írt versének jelentésrétegeit Simone Weil 1943-as Enracinement (Begyökerezettség) című művének gondolataihoz hasonlítja. Ferencz Győző az utolsó napok történetének filológiai pontosságú elemzése során arra a következtetésre jut, hogy „ameddig véleménye dokumentálható, nem vallotta magát zsidónak” (741). Költészetének ezen sajátosságai mellett is a kései Radnóti-versek a holokauszt irodalmának is megrázó erejű dokumentumai. Bár Radnóti önmeghatározásának megnyilatkozásaiból egyértelmű, hogy katolikus magyarnak tekintette magát, akinek ősei zsidó vallásúak voltak, a költő magyarságát, katolicizmusát szinte mindenki, közeli barátai is fenntartásokkal kezelték. Ismeretes, hogy a német megszállást megelőző hónapokban írt Nem tudhatom milyen megütközést váltott ki barátai körében. Egyesek, például Major Tamás szerint „igenis jöjjön a pusztítás, jöjjenek a bombázók és nem számít a haza, gyerekkori emlék” (618). Mintegy ellenpontul Ferencz Győző közli azt a hagyatékból előkerült 1944. március 1-jei, Radnótihoz szóló levelet, amelyben Nagy Dezső népiskolai igazgató a mezőkeresztesi falusi énekkar nevében arra kérte a zsidónak minősülő és így magyarságából törvényileg kirekesztett költőt, küldjön egy példányt Don Quijote-átdolgozásából és az Orpheus nyomában című műfordításkötetéből (628). Magyarságtudatát a fentebb említett költemény antifasiszta értelmezésének szemléleti korlátai között megismerhette a magyar közönség az elmúlt évtizedekben is, de katolicizmusáról szinte semmit nem lehetett megtudni az 1945-öt követő évtizedekben. Koczkás Sándor 1954-es tanulmánya jelentéktelennek minősíti a bibliai motívumok szerepét Radnóti költészetében, katolicizmusáról említést sem tesz. A szegedi egyetemista társ és közeli barát, Ortutay Gyula szerint Radnóti vallási kereséseinek „verseiben nincs nyoma”, Tolnai Gábor, a másik szegedi barát szerint Radnóti külső tanácsra, a menekülés szándékától vezetve katolizált. Lényegében ez volt az álláspontja Pomogáts Béla 1977-es írásának is, a katolizálására felesége unszolására került sor, mögötte nem hitbéli okok álltak. Radnóti Miklósnak Zolnai Bélához írt 1943. április 23-i leveléből – amelyben hajdani professzorát felkéri, hogy vállalja el a keresztapaságot – kiderül, hogy Radnóti „tizennyolc éves kora óta katolikusnak érezte és tudta magát”. Katolicizmusának alakulásában szerepet játszhatott pályája korai szakaszának miszticizmus iránti vonzalma, Henri Barbusse Jézus könyvének olvasmányélménye, de a döntő hatást a szegedi egyetem professzora, Sík Sándor piarista szerzetes, költő, irodalomtudós, országos hírnevű lelkiségi író tette rá. Hogy mennyiben köthető katolicizmusa a babitsi és a Sík Sándor-i egyetemességeszményhez, még tisztázásra vár. A monográfia egyik helyén Ferencz azt írja, „a tételes katolicizmus vállalásában nagy szerepe volt Sík Sándornak” (75), később mégis Radnóti „nem dogmákhoz kötődő katolicizmusáról” beszél (581). Nem biztos, hogy szembeállítható a lélektani vallásosság és a teológiai dogmákon alapuló hit Radnóti esetében (577). A megkülönböztetés mögött álló értékítélet csak az 1960-as évektől kristályosodik ki és lesz társadalmilag tömegesen követett a nyugat-európai társadalmakban. Egyébként, ha Radnóti nem is lett templomjáró, a gyónás szentsé14

Uo., 277.

115


gét többször is igénybe vette. Katolicizmusa és magyarságtudata nem volt független egymástól, amit jól illusztrál az is, hogy a Nem tudhatom első szövegváltozata Szűz Máriához szóló fohásszal végződik (616). Talán még bizonytalanabb Radnóti halálának vallásos konnotációiról ítéletet alkotni. Az életrajz egyik vitatott pontja az, hogy történtek-e komoly kísérletek Radnóti megmentésére, és ha volt ilyen kísérlet, a költő miért nem fogadta el. Ferencz Győző szerint a barátok és a kortársak visszamenőleges tehetetlenségérzése kimondva-kimondatlanul valamiféle áldozatvállalással magyarázta Radnóti halálát: nem akart megmenekülni, tehát nem lehetett megmenteni. Vas István, aki önéletrajzi írásaiban többször is foglalkozott a kérdéssel, a lehetséges okok közül a mélyen átélt katolicizmusára és a mű érdekében vállalt áldozatra utal (640). Meggyőzőnek tűnik azonban Ferencz Győző érvelése, hogy Radnóti saját megnyilvánulásai inkább azt sejtetik, hogy életben akart maradni, a fenyegetettség bénító hatása ellenére is. Felesége naplójából kiderül, hogy vészhelyzetben nem volt kellő lélekjelenléte, nem találta fel magát. Ezért nem tudta elfogadni a segítségnek azt a formáját, amelyet a barátai kínáltak. Ugyanakkor nehezen értelmezhető Ferencz Győzőnek az a következtetése, hogy Radnóti vértanúsága „anti-mártírium” (582), bővebb felvilágosítást az antimártírium jelentéséről nem kapunk. Radnóti költészete és életprogramja nem zárja ki, hogy igenis imitatio Christiként is értelmezhessük. Ahogy Ferencz Győző írja: „Életprogramja a krisztusi jóság és tisztaság volt. Fiatalon elhatározta, hogy harminchárom éves korára felveszi a keresztséget. Krisztussal egyik korai versében is, és érett költőként, munkaszolgálatban vérezve is azonosította magát” (581). Talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy az életmű újraértelmezésének – a Radnóti által képviselt újklasszicizmus költészeti eszményének hosszúra nyúló apálya idején – egyik legizgalmasabb kérdése az áldozatvállalás és az áldozattá levés között feszülő ellentét vallási-spirituális dimenzióinak felderítése lehet, amellyel egyúttal elkerülhető, hogy az életmű értelmezése egymással versengő identitásdiskurzusok terepévé váljon. Q

116


Hatos Pál Raymond Aron, a konzervatív demokrata Raymond Aron: Az elkötelezett szemlélő. Beszélgetések Jean-Louis Missikával és Dominique Woltonnal, fordította Ferch Magda, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005, 432 oldal, 3200 forint A legutóbbi évszázadban két emberöltőn keresztül is úgy nevelkedett az értelmiség ebben a hazában, hogy legjobb esetben is legfeljebb a baloldali gondolatok egymással vitázó álláspontjairól tájékozódhatott. Ami azt is jelenti, hogy a marxizmus hagyományát és magyarországi hatástörténetét nem lehet egyszerűen történelmi balesetként leírni. Nemzedékek gondolkodói találtak – és találnak ma is – olyan gondolkodási mintákat, amelyek ugyanazon utópia lombozatába illeszkednek, még ha az ortodox marxizmus szempontjából vadhajtásként jelentkeztek is, sőt eleinte ez kifejezetten növelte vonzerejüket. Modernizáció, haladás, a társadalom jövője nevében végrehajtandó radikális átalakítása és az ezért hozott áldozatok szükségszerűsége azok számára is dogmatikus alaptételek voltak és maradtak, akik a létező szocializmus hétköznapi gyakorlatára undorodva tekintettek. A baloldali, vagy ami ezzel egyenértékű, a forradalmi utópia hagyománnyá sűrűsödött terhe alól való felszabadulásra a módszeres önreflexió bátorságára és tudásszociológiai önvizsgálat felvállalására lenne szükség, amihez segítséget nyújthat, hogy az utóbbi évek örvendetes fordítási hajlandóságának köszönhetően a magyar olvasóközönség is megismerhetett több, az értelmiség és politika 20. századi viszonyára vonatkozó művel. Arról persze nehéz képet alkotni, hogy ezek a munkák – mint például François Furet néhány éve magyarul is kiadott monumentális esszéje a kommunista illúzió 20. század eszmetörténetéről – mennyire alakították át az értelmiségi közgondolkodást, mindenesetre Kis János és TGM most is a marxizmusról vitáznak, nagy politikai pártjaink ideológiai tanácsnokai pedig az igazi baloldaliság definíciója felett csatáznak. Az 1990 után jelentkező, magát konzervatívként meghatározó magyar értelmiségi generáció elsősorban az angolszász hagyomány irányában tájékozódik. Úgy tűnik azonban, hogy Burke, Oakeshott és az angolszász konzervativizmus más neves képviselői máig sem találták meg helyüket a mai magyar eszmetörténetben, bármily hozzáértő, lelkes és termékeny interpretálói akadtak, mint Molnár Attila, HorkayHörcher Ferenc vagy újabban Balázs Zoltán. Sokak számára fájdalmas tény, de az angol nyelv térnyerése és az angol nyelvű tájékozódás mindinkább kizárólagossá válása ellenére az angol-amerikai hagyomány még ma is idegenebb, szervetlenebb viszonyban van a magyar gondolkodással, mint a kontinentális filozófiák, a franciák és a németek. Ez persze paradox helyzeteket eredményez. Egy közelmúltban tartott Tocqueville-konferencián például a konzervatív eszmetörténészek közül kevesen hivatkoztak eredeti szövegekre, felszólalásaikban tehát az angolszász recepciótörténetre támaszkodtak, kevéssé tudtak viszont Tocqueville francia kontextusára reagálni, amit a 19. században Magyarországon mégiscsak jobban ismertek. Felértékelődött tehát a fordítás jelentősége, különösen a nem angol nyelven írott művek esetében. Szerencsés esetekben fontos művek jutnak így el a magyar könyvpiacra. Furet említett nagy tanulmánya olyan gondolkodási és cselekvési stratégiákat elemzett, amelyek közelebbről és hathatósabban befolyásolták a hazai értelmisé-

117

Hatos Pál — Raymond Aron, a konzervatív demokrata

gi közízlést és közérzést, mint a vidéki angol kastélyok évszázadok óta folyamatosan friss, de mégis távoli levegője, vagy az amerikai campusok és alapítványok neves, de kisszámú konzervatív gettóinak termékei. Furet könyvében nemcsak a kommunizmus pusztító csáberejét mutatta be, hanem tágabb és meggyőző összefüggésben elemezte a polgári társadalom talajából kisarjadó és teremtő közege ellen forduló forradalmi szenvedélyt, ami a kontinentális Európában, de főleg Franciaországban az értelmiségi éthosz alapkövetelménye lett. Furet mesterével, a francia filozófus és szociológus Raymond Aronnal (1905– 1983) folytatott beszélgetéssorozat magyar megjelentetése – túl azon, hogy alig van tőle fordított munka – elsősorban azért volt érdemes kiadói döntés, mert azt mutatja be, miért, milyen megfontolásokból állt szemben Aron a francia szellemi életet uraló és elrendező konformizmusok többségével. Legismertebb művét ugyan tavaly végre kiadták magyarul is, a termékeny és – a francia nyelvterületen túl is – nagyhatású életműből lehetett volna fontosabb művet is kiválasztani, mint például a kanti filozófia 20. századi francia szemszögből történő újraértelmezésére vállalkozó történelemfilozófiai értekezését (Introduction à la philosophie de l’histoire, 1938), ismertebbet, mint a szociológiai gondolkodásról szólót (Étapes de la pensée sociologique, 1967), eredetibbet, mint a Clausewitzről szólót (Penser la guerre, Clausewitz, 1976), illetve a posztumusz összegyűjtött Marx-tanulmányokat (Le Marxisme de Marx, 2002) vagy akár az életművet alaposabban és mélyebben bemutató visszaemlékezéseket (Mémoires, 1983). Az interjúkötetek ráadásul kevéssé szabadulhatnak az aktualitás kényszereitől, s az 1981-ben kiadott könyvben is akadnak kevésbé érdekfeszítő, vagy csak szűkebb szakmai közönséget érdeklő részletek, így például az 1968. májusi párizsi diáklázadások politikai eseménytörténete vagy giscard-i Franciaországot tárgyaló lapok, de a Mitterand megválasztásához fűzött utószó sem tűnik ma igazán relevánsnak. Az elkötelezett szemlélő címmel készített (eredetileg televíziós) beszélgetéssorozatot viszont mégis a sajátos műfaj teszi igazán izgalmassá: Aront két, a marxizmustól már eltávolodott, a 68-as mítoszokkal leszámolni akaró, de a baloldali küldetéstudattól nehezen elszakadó társadalomtudós (a közgazdász Jean-Louis Missika és a szocioló gus Dominique Wolton) faggatja. Számukra az aroni életművel való találkozás értelme az volt, hogy ráébredtek, a nyugati civilizáció liberális eszményeinek nincs alternatívája. Ma már talán történelminek hat, hogy mit is jelentett a század második harmadában, az 1950–70-es évtizedekben liberálisnak lenni Franciaországban. A kötet olvasása nyomán kirajzolódó kép alapján a liberális gondolkodó többé-kevésbé szkeptikus a történelem értelmét illetően, így nem vélte azt megtalálni sem Hanoiban Ho Shi Minhnél, sem Castro Kubájában, sem Mao Pekingjében. A liberális Raymond Aron tiszteletben tartotta az eszmék pluralizmusát, ezért kezdettől kommunista- és szovjetellenes volt, aki a hidegháború időszakában mindvégig az atlanti együttműködést támogatta. Antikommunista, mert elutasította azt az „álokoskodást, amely szerint ahhoz, hogy tökéletes társadalmat építsünk, a jelenben jogunk van minden bűnt elkövetni”. Aron szerint pedig ez volt kezdettől a kommunista mozgalom alapgondolata. (Egyébként ez minden forradalmi mozgalom alapgondolata.) A Szovjetunióval kapcsolatban ideológiamentesen, de kategorikusan fogalmazott: „ma [1980] lényegében egy katonai hatalom olyan gazdasággal, ami papíron sok acélt termel, de javakat alig ad a lakosságnak. Az életszínvonal nagyon alacsony. Történelmi szörnyszülöttel van dolgunk: a rendszer, amelyet a jólét és a marxizmus nevében

Demokrácia és totalitarizmus, ford. Kende Péter, L’Harmattan – SZTE Filozófiai Tanszék, Budapest, 2005.

118


hoztak létre, lényegében katonai birodalom lett, ahol a jólét nem elsődleges szempont.” Ez az érvelés saját ígéretei meghazudtolásával leplezi le a szovjet rendszert. De Aron másként is megfogalmazta engesztelhetetlen ellenérzését a kommunizmussal szemben: „a mi évszázadunkban politikai szempontból mindmáig az a kérdés, hogy hajlandóak-e a párbeszédre? Hajlandóak-e a vitára? A mi társadalmaink elfogadják a párbeszédet. A szovjet rendszer lényege a párbeszéd elutasítása. Ennek a párbeszédnek lehetőleg értelmesnek kell lennie, de a párbeszéd elszabadult indulatokat is elfogad, elfogadja az irracionalitást. A másik rendszer azon alapul, hogy megtagadja a bizalmat a kormányzottaktól, és egy kis oligarchacsoport törekvésén alapul, amely magát teszi meg a végső igazság és jövő letéteményesének.” Az Egyesült Államok 1945 után követett politikájának megítélésében is egyértelmű: „nem látom be, miért volnának ellenségesek a franciák az Egyesült Államokkal, amikor az vívta ki nekik a győzelmet 1918-ban, hozzájárult a felszabadításukhoz 1944–1945-ben, és Franciaország újjáépítéséhez a háború után, hacsak nem épp azért, mert szolgálatot tett nekik”. Ehhez kapcsolódik az a Magyarországon még kevéssé átgondolt jelenség, amit Aron és beszélgetőtársai úgy jellemeztek: Európa kísérletet tett arra, hogy „kilépjen a történelemből”. Kilépni a történelemből azt az elvárást jelenti, hogy államaik egyszer s mindenkorra hátat fordítsanak a fegyveres konfliktusoknak és a háborúknak a nemzetközi konfliktusok megoldásában. Ezt Aron illúziónak tartotta, akkor is, ha sokan úgy gondolják, két világháború pusztítása elegendő igazolásként szolgálhat. Mert paradox módon ennek az illúziónak a kifejlődését a hidegháború idején a Nyugat-Európa felett őrködő amerikai katonai védelem, a Marshall-segély és az európai integrációs törekvések jóindulatú amerikai támogatása tette lehetővé. Tény, hogy Raymond Aronnak egyébként sem volt késztetése a moralizálásra, nem azonosult az antifasiszta kultúrával, s tartózkodóan szemlélte az emberi jogok 1970-es években kibontakozó kultuszát is. De nosztalgiával sem tekintett a múltra, a hazafiságot a társadalmi kohézió alapjának gondolta, ezért zavarta, hogy annak oktatása egyre inkább háttérbe szorult a fiatalok háború utáni szocializációjában. Modernistának vallotta magát, akinek számára az ipari társadalom adottság, s a tudomány és az Ész pedig az emberiség egyetlen reménye a zavaros és szenvedélyek forgatagában vergődő emberi történelem, a history as usual kantiánus módon szemlélt forgatagában. Őseit tisztelő, asszimilált és vallástalan zsidó volt, aki 1967-ben, De Gaulle-nak a hatnapos arab– izraeli háború idején tett antiszemita megnyilvánulására egy egész könyvvel reagált (De Gaulle Israel et les Juif, 1967), ugyanakkor azt írta: „tény, hogy több közös vonásom van, több közös gondolatom és tapasztalatom van, mondjuk egy Bernanosszal vagy egy illedelmes antiszemitával, akik nem illedelmesek, mint egy dél-marokkói [zsidóval], akivel nem közös sem a nyelvem, sem a tapasztalatom, sem a hitem”. Bár már az 1940. júniusi összeomlást követően Londonba távozott, mégis elemzően viszonyult a vichyi rendszerhez, megérteni próbálta a francia társadalom nagyobb részének hallgatólagos együttműködését a német megszállókkal 1940 és 1944 között (beleértve a francia zsidóság jogfosztását és üldöztetését), nem felejtve, hogy a háború befejeztével az ellenállás mítosza felülírta a lelkiismeret-vizsgálat sürgetését. Alapjában véve mégis konzervatív volt, konzervatív demokrata, két olyan minőség egységének képviselője, amit általában nem közvetlenül kapcsolunk össze. A közkeletű meghatározás a megszokotthoz való ragaszkodás attitűdjéhez, a valláshoz és

Georges Bernanos (1888–1948), francia katolikus regényíró.

119

Hatos Pál — Raymond Aron, a konzervatív demokrata

a hagyományhoz társítja a konzervatív fogalmát. Raymond Aron konzervativizmusa viszont – ahogy egy korai tanulmányában (Etats démocratiques– états totalitaires, 1939) megfogalmazta, bizonytalan a történelem értelmét illetően, s a kommunizmus felé nyitott antifasiszta kultúrában ugyanúgy a demokratikus politikai rendszer elpusztításán ügyködő forradalmi hevület taszította, mint az 1930-as években általa is nagyobb veszedelemnek tekintett fasizmus totalitárius kísérletében. Demokrata volt, a demokrácia konzervatív védője, ezért történetfilozófiájának, politikai, szociológiai elemzéseinek magyarázati kerete a francia forradalommal kezdődött történelmet foglalja magában, s ennek legfőbb alkotására, a plurális és demokratikus államra és társadalomra irányultak kezdettől fogva Raymond Aron aggodalmai és reményei. Talán nem elsietett amellett érvelni, hogy ez a tárgyára irányuló makacs és következetes figyelem teremti meg az aroni életműnek a beszélgetéssorozatból is kitűnő, meglehetősen egységes szemléleti keretét. A társadalmi egyensúly megőrzésének féltő aggodalmával párosult szkepticizmus és haladáshit kettősége, a nagy 19. századi konzervatív liberálisokat, a szintén agnosztikus Macaulayt és – az Aron által újra a francia politikai gondolkodás középpontjába emelt – Tocqueville-t, illetve Max Webert és Ernst Troeltschöt juttatja eszünkbe. Kétségtelen, hogy ez az álláspont egymásnak ellentmondó tapasztalatok és elvárások párhuzamos megélésére törekszik. Az ellentmondások racionális feloldására persze nincs mindig lehetőség, ahogy zsidósága kapcsán Aron is megjegyzi: „kevéssé filozofikus, de az ember úgy rendezi az érzelmeit és a gondolatait, hogy a lehető legkevésbé legyen rossz neki”. Q

Cs. Szabó László utolsó előtti képe, háttérben Radnóti szobra (London, 1984. július)

120


Sturm László „A társadalmat eszmények irányítják” Cs. Szabó László: Kis népek hivatása. Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány - Kortárs Kiadó, Budapest, 2005, 199 oldal, 1700 forint. Az első világháború kapcsán írta Cs. Szabó: „a világválság nagy pusztulások és nagy lehetőségek pillanata volt. Rend kellett a romokban, a magyar nép rendje.” Az újabb világháború válságában született esszéi – közülük válogat a kiadó Magyar Néző sorozatában megjelent kötet – ezeket a lehetőségeket és ezt a rendet kutatják és tudatosítják, immár az új helyzetre alkalmazva. Legyűrhetetlen szellemi erő vagy naivitás, életelvűség vagy a tragikum kerülése? Mindenesetre kétségtelen, hogy Cs. Szabó írásaiban a józan helyzetfelmérésből mindig biztató cselekvési program következik. Már csak azért is, mert „a társadalmat […] eszmények irányítják”, így a saját jövőképpel nem rendelkező, öntudatában megrendült társadalom kiszolgáltatottá válik, csak szolgai alkalmazkodásra képes, ami egyenes úton vezet a pusztulás előszobáját jelentő provincializmushoz. Mint ebből a kiragadott gondolatmenetből is kitetszik, a szerző végül mindig a dolgok szellemi jelentését kereste (hűen szellemtörténeti indíttatásához és hasonlóan nemzedéktárs barátaihoz: Szerb Antalhoz, Halász Gáborhoz). A jelenségekhez hozzárendelte azt a kultúramodellt, amely értelmet adhat nekik. A hatalmas műveltséganyag felvonultatása – aminek kiemelése már közhelyszámba megy a Cs. Szabóról szóló irodalomban – a kultúramodellek felismerésére és érzékeltetésére szolgál. Az esszék azt sugallják, hogy a társadalom a kultúra révén nyeri el értelmét. (Ez a hite végigkíséri pályáján. Élete utolsó művében – Görögökről – az Athénban, Firenzében vagy Németalföldön közösségi szinten megvalósult harmónia „rövid kegyelmi állapotát” mutatja föl igazolásul.) Cs. Szabó számára a kultúra emberléptékű, de kitárulkozik az emberen túlira. Olyan összhang, amely a személyiség belső rendjével párhuzamos. Éppen ezért nem tud mit kezdeni a személyiségre nem leképezhető megnyilvánulásokkal: a nagyvárosi eltömegesedéssel vagy az „egy homályos néplélek nevében” kinyilatkoztató „erőszakos és profetikus” önkiéléssel. Érett jellem, szerves műveltség és nagy irodalom kölcsönösen feltételezi egymást. Közélet és irodalom elkülönítését – „a régi magyar agyakban […] egyet jelentett ez a két kifejezés” – bomlástünetnek (és -oknak) tekinti: „Az irodalom Arany László és Vajda János óta kiszorult a magyar közéletből; a testi remeteséget fölváltotta a sokkal súlyosabb szellemi remeteség.” Irodalom, műveltség és személyiség lényege a helyes arányok kidolgozása. A korszak egyik legjobb esszéjének tekinthető Búcsú a vándorévektől „humanista arányérzéket” említ, de a „kiegyensúlyozódás”, a „kiegyenlítés”, a „feloldás” és a hasonló fogalmak szintén idevágnak. A magyarság hivatását Cs. Szabó a nemzet helyzetében eleve adott feszültségek – pogányság és kereszténység, kelet és nyugat, Ázsia és Európa – teremtő összebékítésében találta meg. Az összhang létrehozása mindig feltételezi a „megváltó áldozatot”. Ilyen áldozat Bessenyei („a magyar művelődés addig olyan mélypontra jutott, hogy már csak egy magános, szent remete válthatta meg”), a Puszták népe írója („Minden korban van egy gondviselésszerű alkotó, aki a kortársak töredékeit a maga harmonikusabb életmű-

121

Sturm László — Cs. Szabó László: Kis népek hivatása

vével megváltja. Lehet, hogy egyik-másik töredék hatalmasabb, mint a megváltó mű […] a hitnek azonban megváltó kell”), de a szerző a közelmúlt irodalmi mérlegét készítve önmagát is – már-már komolyan – felkínálja a viszályok feloldásáért cserébe („ha a rosszhiszeműek, rémlátók föláldoznak, talán az se történik hiába. A kaján istenek kiengesztelődnek, megjön a jó szél, s a magyar hajók elindulhatnak Trója alá”). Az idézetekből kikövetkeztethető, hogyan képzeli el ezt a kulturális megváltást: egy személy, egy mű, egy életmű megteremtheti önmagában azt a harmóniát, amely rendszerbe fogja az addig csak szétszórva és csekély hatással működő értékeket, és mintát adhat a társadalmi léptékű megújulásra. Az eszmény és az alkotás iránti hűség pedig megkövetel bizonyos lemondást („remeteséget”), vagyis az áldozatot, amely megnyitja az utat a pusztán emberin, a pusztán anyagin és a pusztán hasznosságra tekintőn túlra. Az értékek Cs. Szabónál végső soron mindig Isten felé mutatnak, számára az élet legfőbb feladata az, hogy számot vessen a végességgel és egy más létszinten való folytatás hitével: „a mai élet nem készít elő a halálra. A legfőbb kötelességét mulasztja el.” (A már említett Görögökről a mulasztást a felvilágosodásig vezeti vissza, amely „az emberi tökéletesség egyoldalú s kissé felszínes hitvallása miatt korlátolt is; nem bírt szembenézni a halállal”.) Cs. Szabó stílusát szintén a személyiségközpontúság formálta. „Igyekeztünk eltalálni kedvenc 18. századunk hangját és szellemi villódzását” – emlékezett vissza a meghatározó kezdetekre már emigránsként, Hűlő árnyékban című önéletrajzában. A nemzetek és korszakok kulturális típusként, a kulturális típusok személyiséglehetőségként, „lelki alkat”-ként való fölfogása révén tudta esszéiben a történelmi folyamatokat (tan)drámaként megeleveníteni. Aforisztikus kifejezésmódját szintén az a belátás alapozta meg, hogy az egyéni és a közösségi élet lényege azonos, az életbölcsesség tehát egyetemes érvényű. Az író sarkalatos tétele, hogy „Mohács óta kis népek közt a helyünk”. Ezért, mint azt többek között Deák is felismerte, „idegen falhoz kell ragasztanunk a házunk”. A Trianon utáni helyzetben is innen kell kiindulni: „A magyarságmentő kisebbségi politikát csak uralmi álmok alól felszabadult új gondolkodással lehet gyakorolni.” Kis népnek lenni azonban korántsem egyenlő a tehetetlen sodródással. Cs. Szabó szerint annak ellenére, hogy Trianon előtt talán a magyarság, utána pedig a környező népek mind elbuktak a vizsgán, a kis nemzetek mégis könnyebben meg tudnak szabadulni a nagyokat szinte törvényszerűen utolérő erkölcsi vétektől: „A nagy népek nem tudnak ellenállni sem a hiúságuknak, sem a dicsőségszomjuknak, sem a megrészegítő múltjuknak.” A kis népek fő hivatása, „hogy ne lépjék túl az emberi mértéket […] így válhatnak mértékké és példaadássá a nagy népek előtt. Mert azok a gépi civilizáció rabjai, s e rabságban elszakadtak az emberszabású élettől. […] A kis népek dolga, hogy megtartva az emberi mértéket, csöndesen, erőszak nélkül ellenálljanak az új Bábelnek.” Így váltakoznak az illúzióoszlató bölcsességek a bölcs ábrándokkal Cs. Szabónál, a történelem mögött örök lényegeket szomjazó, a bergsoni teremtő fejlődést a kultúrában tetten érő, nemzetek, korok, tájak és városok „szellemi alkatát” ügyelő „herderiánus”-nál. Q

122


Buda Attila

Kofferek és könyvek Ritkán látható egységes szemlélet ötvözi élménnyé a Petőfi Irodalmi Múzeum Cs. Szabó László-emlékkiállításának installációját: a tárgyakat, a dokumentumokat, a feliratokat, a hang- és képeffekteket. Az ugyanis már-már közhely, bár evvel a tény igazságtartalma nem csorbul, hogy a szellem emberei egész életükben, vagy annak legnagyobb részében vándoréletet élnek, még akkor is, ha lábukat sem teszik ki szülővárosukból, s igen sok esetben teli bőrönddel mennek el; ám e tapasztalatnak Cs. Szabó László esetében sajátos, konkrét jelentése is van. Szüleinek több szálból összeszövődő élete Erdélyben találkozott, de ő maga Budapesten született, hogy aztán gyermek- és serdülőévei kezdetét mégis Kolozsvárott töltse. A főváros a vesztett háború után már az eszmélődés és a magára találás éveit adta, majd a pálya kezdetét. Egyszerre érdekelte az orvostudomány, valamint a közgazdaságtan, diplomát és doktorátust is az utóbbiból szerzett, életpályája e szakterületen kezdődött, a harmincas évek elejétől mégis az irodalommal jegyezte el magát. Családi és gyerekkori élmények, benyomásokat és ismereteket hozó külföldi utak, s a hazai, a háború után felnőtt írói nemzedék jelentkezése egyaránt szerepet játszottak ebben. Kevesebb sikert hozó, kimondottan szépírói kísérletek után tökéletesített egy műfajt, az útirajz-esszét, amely múltat, kultúrát, nemzeti önbecsülést ötvözve szólt olvasóihoz. Ilyen tárgyú írásait szívesen fogadták, s elsősorban ezek segítségével lett az évtized végére hírükben és szerzőikben továbbélő folyóiratok megbecsült szerzője. Jelentőségét és megbecsültségét növelte, hogy 1935-ben a Magyar Rádió irodalmi osztályának élére került, ami hatásában megsokszorozta törekvéseit, műveltségközvetítő szerepét. Sorban megjelenő köteteinek hangját, rezignáltságát vagy lelkesültségét befolyásolta ugyan a politika, de nem az abból következő hatalom, hanem az avval szembeszálló humánum vezette tollát. Az újabb, Magyarország számára ismét végzetes világégés után az Országos Képzőművészeti Főiskolán kezdett művelődéstörténetet tanítani. Illúziói azonban nem lehettek, bár egy ideig reménykedett, s később ezt a „hároméves demokráciát” élete legboldogabb időszakának tartotta. Ám 1948 júliusának végén már ezt írta az akkor Rómában lévő Lengyel Balázsnak: „Balázskám, nem fogsz Te pofozkodni, ha hazajössz. (Egynémely nagyocska embernek ugyanis pofonokat ígérsz a leveledben.) Csendes fiú leszel Te itthon, Balázs.” Pofozkodni persze ő sem akart: sem adni, sem kapni. Szinte az utolsó pillanatban utazhatott még hivatalosan külföldre a vasfüggöny leeresztése előtt, s nem teljesítette a hazarendelő parancsot: riasztotta és taszította az egyetlen párt hegemóniája, az egyetlen vélemény igazsága. És a kiállítás tulajdonképpen itt kezdődik. Ami e pillanat, e döntés előtt volt, Cs. Szabó László számára végleg elveszett: lakása, könyvei, a hazai megjelenés, a legtöbb otthoni barát. Később, a hatvanas évek közepétől lassan lehetségessé váló nyugati utazások következtében a korábbi ismeretségek ugyan felújultak, még később az első cenzúrázatlan tanulmányközlés egy budapesti folyóiratban megnyitotta az utat az emigrációban keletkezett művek megjelentetése felé, de az első könyvtár, az végképp megsemmisült. Csakhogy aki érdeklődéssel fordul a világ felé, az nem létezhet könyvek nélkül. A könyvek hiánya lehetetlenné teszi a mindennapok elviseléséhez szükséges józanságot, de főleg a kételyekkel gyötrődő éjszakákon oly erős, hogy még

123

Buda Attila — Kofferek és könyvek

egy új könyvtár szükségességének tagadását is legyőzheti. Ezt a személyes irányultságot érzékeltetik a falakon szemmagasságban elhelyezett könyvgerincjelzések, egy éles szemű könyvtáros némelyik láttán magára az eredetire is merne következtetni. A könyvtár jelzése azonban nem uralkodik a látványon, noha központi szerepe van. Fölöttük a falakon körben azon városok nevei olvashatóak, amelyek Cs. Szabó László életében központi szerepet játszottak: Kolozsvár, Budapest, Róma, London, Sárospatak. A könyvek gerincével körülbelül egy magasságba önéletrajzi részletek kerültek, ezek a szövegek mintegy összeköttetést biztosítanak az élet színterei és a bőröndök tartalma között. Utóbbiak a kiállítás alsó szintjét képviselik, kilenc nyitott bőrönd tárja fel a szemlélő előtt tartalmát. Az írói életút a Nyugatban, a Magyar Csillagban és a Válaszban közölt írásokkal reprezentálható legjobban, a személyes kapcsolatok a Babits Mihálynak, Sárközi Györgynek, Szerb Antalnak, Gellért Oszkárnak írt levelekkel. A Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetője József Attilával, Kosztolányi Dezsővel, Szabó Lőrinccel és Móricz Zsigmonddal levelez. Az olasz bőröndben a környezet jelzése mellett noteszek, naplók sorakoznak: megörökítés és számvetés kettősségében született vallomások. Talán a születés kerek évfordulója és e kiállítás inspiráló hatást gyakorolhat a kéziratos hagyaték, a levelezés feldolgozására, tanulmány- és esszéválogatás megjelentetésére. A második, londoni könyvtár anyaga Cs. Szabó László halála után Sárospatakra került, a Református Kollégium különgyűjteményként őrzi és kezeli, katalógusát Baranyai Katalin készítette el. Ebből kiderül, hogy a magyar kiadású könyvek egy része 1945 előtt jelent meg, s nyilvánvaló, hogy ezek beszerzése 1949 után Olaszországban, Nagy-Britanniában a lehetetlennel volt egyenlő. Hogyan kerülhettek hát ezek mégis Londonba? A magyarázatot az egyik bőröndben elhelyezett, Lengyel Balázs által írt levél rejti: Csé kimondottan rendelt a hazai antikváriumi kínálatból, s itthoni barátai adandó alkalommal, esetleg saját maguk által választott művekkel kiegészítve teljesítették kéréseit. Van természetesen BBC-bőrönd, ahogyan a nyugati magyar nyelvű lapokat tartalmazó szintén; egy mikrofon és a fényképeken is látható, vastag fekete keretes szemüveg jelzik a hivatás kellékeit. Középen a szerző saját kötetei: lezárják és teljessé teszik az emigránséveket, ugyanakkor kinyílnak az olvasó felé. Ahogyan kinyílnak a hangzó és videódokumentumok is: beszédek a rádióban és vallomás a filmfelvevő kamerája előtt; képek egy virtuális fotóalbumból. Utóbbiak egyikén feltűnik Kelevéz Ágnes is, e mostani kiállítás létrehozója, mint az egyik beszélgetés résztvevője. Az utak, ha egyfelé indulnak, egyszer össze is érnek. (Petőfi Irodalmi Múzeum) Q

124


Számunk szerzői Balázs Zoltán politológus, közgazdász (Budapest) Bence György filozófus, egyetemi tanár (Budapest) Buda Attila irodalomtörténész (Budapest) Egedy Gergely történész, egyetemi oktató (Budapest) G. Fodor Gábor politológus, egyetemi oktató (Budapest) Hatos Pál történész, egyetemi oktató (Budapest) John Kekes filozófus (New York) Kósa László történész, néprajzkutató, egyetemi tanár (Budapest) Körösényi András politológus, egyetemi tanár (Budapest) Lagzi Gábor történész, kutató (Budapest) Lánczi András filozófus, egyetemi tanár (Budapest) Lányi András író, filozófus (Budapest) Lukácsi Tamás jogász (Brüsszel) Magyarics Tamás történész, egyetemi tanár (Budapest) Novák Attila történész, szerkesztő (Budapest) Romsics Gergely történész (Budapest – Göd) Schlett István politológus, egyetemi tanár (Budapest) Seres László újságíró, szerkesztő (Budapest) Somos Róbert filozófiatörténész, egyetemi tanár (Pécs) Sturm László irodalomtörténész, szerkesztő (Budapest) Szalai Ákos közgazdász, szerkesztő, egyetemi oktató (Budapest) Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész, egyetemi tanár (Budapest – Bloomington) Tőkéczki László történész, egyetemi oktató (Budapest) Vasas Géza történész, középiskolai tanár (Budapest) Vizi Balázs jogász, egyetemi oktató (Budapest)

125


Kommentár

kéthavonta megjelenő, közéleti és kulturális folyóirat ISSN 1787-6974 Szerkeszti a szerkesztőbizottság: Ablonczy Balázs főszerkesztő, Czibere Károly, Hatos Pál, Ötvös István, L. Simon László. Főmunkatárs: Pesti Sándor és Benkő Levente Csongor, olvasószerkesztő: Csillag István. Kiadja a Kommentár Alapítvány (1085 Budapest, Baross utca 28.) Telefon/fax:411 1348 www.kommentar.info.hu; e-mail:[email protected] Szerkesztőségi titkár: Németh Georgina. Lapterv, nyomdai előkészítés: Artinpress. Nyomdai előállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Előfizethető postán, kézbesítőnél, e-mailben: [email protected], faxon: 303-3440

126

4;Õ;"%7Î( ¿95>;H0<"'BI¦<

!$#BI¦<

CPacP[^\YTVhiÎZ 7XccP] BiP[PX¦Z^b)0iTVhÆi_^[XcXZPVPiSPbÆVcP]P¦[[P\Îb TVhWÆieXbi^]hPPYØ[ÎcXZÛiVPiSPbÆVcP]TbiZÛiTXeT[" ;T[ZTb>ab^[hP)0biPQPSbÆVÒiT)Q^[S^VbÆVeP[[ÆbÎb VPiSPbÆVXÆc\T]Tc$&

:ÛcÚSÎbTZ 3ÆeXS1TÆcP0[QTac5adibX]P)q:Xc]TeTiÛ]QPaÆc ]PZ.}0QPaÆcbÆVbi^RX^[ØVXPX\TVZÛiT[ÒcÎbQT]( :ÛaÛbÎ]hX0]SaÆb)0QPaÆcbÆV_^[XcXZÆYPeTabdb PiT[[T]bÎV_^[XcXZÆYP !&

6^]S^[Z^SØZ 1P]VØ9T]Ú)=XZ[Pb;dW\P]aT]SbiTaT[\Î[TcTÎb PZ^]bcadZcXeXbcP]TeT[Îb #&

BiÆiPSeÎVbiÛeTVT[Ú 4bicÎcXZPÎb_^[XcXZPPQ^]RPbicP[^]1P[ÆibI^[cÆ] QTbiÎ[VTcÎbT7^aZPh7ÛaRWTa5TaT]RRT[APS]ØcX BÆ]S^aaP[ÎbBX\^]0ccX[ÆeP[ %&

A HetiVálasz megújulásának a sikerét a közéleti hetilapok piacán egyedülálló 2005-ben elért 48%-os* példányszámnövekedés és a hirdetôi piacon való markáns jelenlét mutatja.

,

1 9 470 1 7 339 1 6 545 1 6 610

1 3 095 2004. IV. negyedév

2005. I. negyedév

2005. II. negyedév

2005. III. negyedév

2005. IV. negyedév

Forrás: * MATESZ audit 2004. III. negyedév/MATESZ gyorsjelentés 2005. IV. negyedév átlagos heti értékesített példányszám

Látókör kérdése�Heti Válasz

k ö z é l e t i é s k u l t u r á l i s f o l y ó i r a t Jobboldal és konzervativizmus A nemzeti kisebbségek és az autonómia Vizi Balázs

Recommend Documents