KRISTIN CAST
POKOLI ALYSON NOEL
KELLEY ARMSTRONG
RICHELLE MEAD
FRANCESCA LIA BLOCK
CSÓK
GABO
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Kisses from Hell HarperTeen, New York Fordította: Szabó Luca A könyvet tervezte: Kühne Andrea „Sunshine” copyright © 2010 by Richelle Mead „Bring Me to Life” copyright © 2010 by Alyson Noéi „Alone” copyright © 2010 by Krisdn Cast „Hunting Kat” copyright © 2010 by Kelley Armstrong „Lilith” copyright © 2010 by Francesca Lia Block Hungarian translation © Szabó Luca, 2012 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2012 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. 29. www.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 978 963 689 564 8 Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben Felelős vezető: Ducsai György igazgató A Gabo Kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum Kft. Cím: Törökbálint, DEPÓ II Telefon: 06-23-332-105 Fax: 06-23-232-336 E-mail: Hiba! A hiperhivatkozás érvénytelen.
Tartalomjegyzék Richelle Mead Napfény Alyson Noël Kelts életre! Kristin Cast Idefent Kelley Armstron Vérmacska Francesca Lia Block Lilith
Richelle Mead Napfény Egy Eric Dragomirnak nem Emma volt az első barátnője. Nagyon valószínűnek tűnt, hogy nem is ő az utolsó. Ez utóbbit persze még meghiúsíthatta Eric apja. Az öreg Frederick Dragomir úgy vélte, Ericnek már rég el kellett volna vennie Emmát. „Csak az lep meg, hogy nem szervezett nekünk meglepetésesküvőt a ballagás napjára” – gondolta keserűen a fiú. - Mi bajod? Hány lányt akarsz még kipróbálni? – támadt neki Frederick legutóbb is. – Emma jó családból származik. Csinos. Okos. Kedves is. Mi kell még? Tudom, hogy azt hiszed, túl fiatal vagy, de fogy az idő. Már csak néhányan maradtunk. Eric most Chilében állt a tengerparton, a sötétlila égbolton hunyorgó csillagokat bámulta, és arra gondolt, vajon ezért házasodtak-e össze a szülei. Attól tartottak, hogy kihal a nemzetségük? Gyerekkorában nem sokat gondolkodott róluk. A szülei voltak, mindig együtt, mindig mellette, úgy gondolta, ez sosem lesz másként. Sosem merengett azon, mit érezhetnek egymás iránt. Most, hogy az édesanyja már nem lehetett velük, rá kellett jönnie, hogy egyiküket sem ismerte elég jól. Az anyja esetében már késő, az apjához meg nem sok kedve volt a házassági hercehurca miatt. Hirtelen, mintegy varázsütésre, ott termett Emma, és belekarolt. – Te is örülsz, hogy végre lement a nap? Szó szerint meghaltam a fénytől. Eric nem pazarolta arra az energiáját, hogy felhívja a figyelmét a
„szó szerint” helytelen használatára, de arra sem, hogy elárulja, őt nem zavarja a napfény, hiába jelent veszélyt számukra. Sőt. Nagyon sajnálta, hogy vámpírként nem bírja jól a fényt. Néha azt képzelte, egy medence partján fekszik, és simogatják a nap aranysugarai. Inkább rámosolygott. Szerette hosszú pillákkal keretezett sötétkék szemét és szép, sötétbarna hajfonatait. Mindig érdeklődéssel szemlélte, mennyire elütnek porcelánfehér bőrétől, ami a morák jellemzője. Szív formájú arca és magas arccsontja még inkább hozzájárult, hogy a fiúk megnézzék – Eric is. Megint tévedtél, apa, gondolta Eric. Nem csinos. Egyszerűen gyönyörű. Talán jól is elsülhetne, ha megállapodna mellette. Jól érzik magukat együtt, és az is tény, hogy a lány kedves és okos. Nemegyszer megmutatta már, hogy milyen készséges és kreatív egyes dolgokban. Mellette lehetetlen unatkozni. Bizonyos jelek arra mutattak, hogy legalább annyira várja már az eljegyzést, mint Eric apja. – Hé! – bökte oldalba a fiút. – Mi van? Mi ez a komolyság? Olyan választ keresett, amivel nem árulja el, mennyire kedvetlen, és hogy a kapcsolatukon töpreng. Mit is mondott még az apja? Nem várhatsz a végtelenségig. Mi lesz, ha történik veled valami? Mi lesz akkor velünk? – Csak bosszant, hogy ennyit kell várni a hajóra – felelte végül. Sikerült elterelnie a gondolatait apjáról. – Arról volt szó, hogy még napnyugta előtt elindulunk. – Igen – értett egyet Emma. Körülnézett. Körülöttük álldogáltak az osztálytársaik, legalábbis az elit. Nyüzsögtek, csacsogtak. Alig várták, hogy végre felszállhassanak a jachtra, ami majd elviszi őket az év bulijára. – Sosem jutunk már fel? – Még be kell pakolni – jegyezte meg Eric. A kikötőben rakodták be a csomagokat és az ellátmányt. Éppen az elgyötört etetőket terelték a hajóra. Az etetők olyan emberek, akik önként vállalták, hogy vért adnak a mora vámpíroknak. Vétek ezt a luxusjachtot szállítmányozásra pazarolni. Állítólag most jött ki a gyárból, és azt suttogják, mindenféle extrával felszerelték. Még a lenyugvó nap fényénél is ragyogó a fehérsége. Lehet, hogy nem túl nagy, de még így is vagy egy hétig bulizhatna rajta az egész osztály.
– Akkor is már egy órája el kellett volna indulnunk – felelte Emma. Ekkor megpillantotta Jared Zeklost, akinek az apja szervezte a hétvégét. Gúnyosan mosolygott, így épphogy kilátszott hegyes szemfoga. – Hogy el volt ájulva magától, mikor bejelentette a bulit! Most majd megkapja a magáét. Így is történt. Náluk ez már csak így ment. Eric szinte megsajnálta a srácot, aki szemmel láthatóan feszengett társai dühös pillantásainak kereszttüzében. – Nem biztos, hogy ez az ő… – kezdte. Valaki felsikoltott. Mintha csak elvágták volna a hümmögést és nevetgélést. Eric összerezzent, és ösztönösen átölelte Emmát. Ez a kikötő elhagyatott környéken volt, mint a morák legtöbb területe. Csak egy keskeny földút vezetett ide a dzsungelen át, ahol nem sűrűn járt se ember, se vámpír. A dzsungel szélén Eric megpillantotta azt az arcot, ami rémálmaiban kísértette. A hozzá tartozó ember – nem, inkább lény – rátámadt egy vörös hajú lányra. Sápadt volt, de máshogy, mint egy mora. Beteges, falfehér volt a bőre. Eric alig hitt a szemének: egy striga tört rájuk. A strigák megölik az embert, akinek a vérét isszák. Máshogy élnek, máshogy szaporodnak, mint a morák. Természetfeletti lények, akik élőből torz élőhalottakká lesznek. Morából is lehet striga, ha az áldozata összes vérét kiszívja vagy ha egy striga megharapja, és a saját vérével megfertőzi. Igazából mindegy, hogyan lesz valakiből striga. Csak az számít, hogy ők gyilkos faj, és nem emlékeznek az előző életükre. Az ő sápadtságuk a halált és a pusztulást jelzi. Ha elég közelről néznénk a szemükbe, látnánk, hogy a pupillájukat vörös karika veszi körül. A striga vicsorogva vetette magát a lányra. Természetfeletti gyorsasággal mozgott. Eric egész életében másról sem hallott, csak erről a vámpírfajról, mégis készületlenül érte az első találkozás. Emmát is, már abból ítélve, milyen erősen csimpaszkodott a fiúba: szinte belevájta a körmét. Még egy sikoly törte meg a csendet, és az árnyak közül előbukkant egy másik striga. Ingyenesen a frissen érettségizett morák felé tartott. A társaságon eluralkodott a pánik és a káosz, ami a csapdába esett, rémült emberek sajátja. Félő volt, hogy agyontapossák egymást. Hirtelen újabb alakok törtek elő, ezúttal a tömegből, és majdnem olyan gyorsak voltak, mint a támadók. A diákokhoz hasonló öltözéket
viseltek, de össze sem lehetett téveszteni őket a morákkal. Dampyrok: a morák félig ember, félig vámpír testőrei. Alacsonyabbak és izmosabbak védenceiknél, de reflexeiket a strigák szintjére fejlesztik, már amennyire ez lehetséges. Most majdnem egy tucat őrző állt szemben két strigával. Nem vesztegették az idejüket, így a lehető legjobban kihasználhatták létszámbeli fölényüket. Az egész csak néhány pillanatig tartott, Eric mégis úgy érezte, mintha lassított felvételen látná. A testőrök, akik eddig a várakozók között bújtak meg, megosztották erejüket, és mindkét támadót üldözőbe vették. A vörös lányról leszedték az egyiket, és megölték, mielőtt még kárt tehetett volna az áldozatban. A másiknak még esélye sem volt a morák közelébe érni, máris társa sorsára jutott. Eltartott néhány percig, míg a veszély elmúltával megnyugodtak a kedélyek. A szemtanúk örömujjongásban törtek ki, amikor felfogták, mi történt. Azért kissé csalódottak voltak, hogy ilyen gyorsan véget ért a mutatvány. Néhány őrző elvonszolta a halott strigákat, hogy elégessék őket, a többiek meg azt kiáltozták, azonnal fel kell szállítani a hajóra a morákat. Eric még mindig nem tért magához, amikor feltuszkolták a fedélzetre. Az örömujjongás közepette is látott olyan arcokat, amelyek a saját érzéseit tükrözték. Ők már találkoztak strigákkal, vagy legalább felmérték, milyen veszélynek voltak kitéve. A többiek, akik többnyire az iskola szigorúan védett falain belül töltötték az idejüket, sosem láttak még strigát. Persze ők is hallottak történeteket, de a gyors győzelem sajnos eloszlatta néhányuk félelmét. Ez a naivitás veszélyes hiba volt. – Láttad ezt? – kiáltotta Emma. Kezdeti rémülete ellenére mostanra ő is teljesen megnyugodott. – Jöttek a strigák, és bumm! Hogy kicsinálták őket az őrzők! Mégis, mit képzeltek? Mármint nem az őrzők, a strigák! Abszolút erőfölényben voltunk. Eric nem hívta fel a figyelmét a nyilvánvalóra: ezek nem fognak esélylatolgatásba egy-egy támadás előtt, mert az esetek jó részében nem számítanak az esélyek. Csak ketten kellettek hozzá, hogy megöljék az édesanyját és vele együtt az egész csapatnyi morát, pedig hat testőr is velük volt. Hat testőr az esetek többségében bőven elég lett volna, nekik azonban nem volt szerencséjük. Ericet meglepte, milyen gyorsan elfeledte Emma a történteket.
Az anyja halála óta rendszeresen strigákkal álmodott, de senki nem akarta meghallgatni. Nem számított, hogy az előbb átélt esemény mennyire más volt, mint rémálmaiban, alig tudott mozdulni, annyira megviselte a vicsorgó arc emléke. Vajon az anyja is így halt meg? Ilyen brutális, ilyen váratlan volt a támadás? Figyelmeztetés nélkül mélyedt a nyakába a hegyes fog? A vörös hajú lányt az utolsó pillanatban megmentették, de az ő édesanyja nem volt ilyen szerencsés. – Most mindenki Ashley-t faggatja – mormogott Emma. A majdnem áldozat körül csoportosulok felé biccentett. – Engem is érdekel, mit érzett. Halálfélelmet. Borzalmat, gondolta Eric. De Ashley-nek egyáltalán nem volt ellenére, hogy a figyelem középpontjába került. A többiek is izgatottan csevegtek, mintha a támadást csak az ő szórakoztatásukra eszelték volna ki. Döbbenten nézett körül. Hogy lehet, hogy senki nem veszi komolyan ezt az egészet? A strigák évszázadok óta vadásznak a morákra. Hogy lehet, hogy mindenki elfelejtette, mi történt az édesanyjával? Azóta még csak hat hónap telt el. Hogy lehet, hogy Emma is elfelejtette? Nem volt ő kegyetlen, de azért rosszulesett Ericnek, mennyire nem figyelt az ő érzéseire a nagy izgalomban. Persze lehet, hogy nincs ebben semmi meglepő. Még a saját apja sem mindig gondolt a múltra. Mindenki azt várta Erictől, zárja le a gyászt, lépjen tovább. Az apja mindenképpen. Néha úgy érezte, ez a házasságmánia elfoglalta a gyász helyét. Frederick Dragomir kizárólag a királyi vérvonallal volt elfoglalva, amit már csak ketten vittek tovább: apa és fia. Emma mosolygott. A félhold fényénél csillogott a szeme. Most kevésbé látta szépnek, mint addig bármikor. – Hát nem őrület? – kérdezte a lány. – Alig várom, mi jön még!
Kettő Rhea Daniels utált hajókázni. Ennek az lehetett az oka, hogy az ő eleme a tűz volt. Minden mora varázsereje valamelyik elemhez kötődik: a földhöz, a levegőhöz, a vízhez vagy a tűzhöz. Akik a vizet használják, szeretnek úszni és hajózni. Rhea aztán nem! Az állandó ringatózástól felkavarodott a gyomra. Ráadásul nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy átesik a korláton és elnyeli a sötét és hideg hullámsír. Ennek ellenére a korlát mellett álldogált, hogy minél messzebb lehessen a többiektől, akik nagy nevetgélés közepette még mindig a támadásról pletykáltak. Nem bánta, hogy magára maradt, többségüket úgysem ismerte. Egyébként is itt érte leginkább a szél, ami kicsit enyhítette a rosszullétet. Erősen kapaszkodott, majd' görcsöt kapott az ujja. Elgyötörten fürkészte az úti célt. Mint minden vámpír, ő is kitűnően látott a sötétben, úgyhogy könnyedén megkülönböztette a csillagos égtől a sziget sötét körvonalait. Sokkal lassabban haladtak, mint ahogy ő jónak látta volna. – Nem fájdul meg a kezed? Összerezzent. A morák hallása legalább olyan jó, mint a látásuk, a jövevény mégis meglepte. A hang tulajdonosa zsebre dugott kézzel méregette nagy kíváncsian. A szél összeborzolta világosszőke haját, de a fiú nem törődött vele. Rheát lenyűgözte ez a hajszín. Jómaga aranyszőke volt, a srác viszont platinaszőke. Megfelelő megvilágításnál fehérnek nézhetné az ember. Olyan megjelenése volt, mintha előkelő családba született volna, mintha uralkodásra nevelték volna. Persze ezt majdnem minden útitársáról el lehetett mondani. – Nem – tagadta le. Hallgattak. Rhea utálta a csendet. Úgy érezte, muszáj valahogy beszélgetésbe bonyolódnia, és most is azon töprengett, mit mondhatna. – Hogy kerülsz ide? – nyers volt a kérdés, bár nem így akarta. A fiú elmosolyodott. Szép szája van, gondolta a lány.
– Menjek inkább el? Ez a te külön bejáratú fedélzetrészed? – Nem, nem, dehogy – Bízott benne, hogy ebben a sötétben nem látszik, mennyire elpirult. – Csak gondoltam… vagyis meglepődtem, hogy otthagytad a többieket. Csipkelődő megjegyzést várt válaszul, de furcsa módon eltűnt a mosoly. A srác a tengert nézte. Közben Rhea szemügyre vette a ruháit. Azért nem szmokingban jött bulizni, de a nadrágról meg a pulóverről ordított, hogy drága holmi, amilyet nem vesz fel akárki. Elszégyellte magát a farmerja miatt. A következő szavak megszakították a gondolatait. – Csak elegem van már a strigás történetekből – szólalt meg kimérten a srác. – Mintha ez csak valami nagyszerű mutatvány lett volna. – Értem – a lány (talán Ashley?) felé pillantott, aki századszor mesélte újra a történteket. Rhea több foszlányt is elkapott, és feltűnt neki, hogy a történet minden meséléssel egyre részletgazdagabb lesz. Ebben a verzióban a striga igazából már le is terítette, és az összes testőr segítségére szükség volt, hogy megmeneküljön. Rhea újra furcsa útitársa felé fordult. – Igen. Szerintem nem olyan érdekes az egész. Legalábbis nem azért, amiért a többiek annak tartják. – Tényleg? – kerekedett el a fiú szeme. Mintha az valami döbbenetes dolog lenne, hogy valaki nem tartja szenzációnak a támadást. Rhea most látta csak, hogy a srác szeme jádezöld. Ez legalább annyira meglepte, mint a haja színe. Gyönyörű és ritka az ilyen szemszín, csak az uralkodói családokban fordul elő. Például a Dashkovoknál. A többi család nevét nem tudta felidézni. – Még jó – vetette oda. Remélte, nem bámulta meg túl feltűnően. – Nem lennének ilyen lelkesek, ha megsérült volna valaki. Jó ég, ezek nem emlékeznek arra az esetre San Jóséban? Pedig még egy éve sincs, hogy az a rengeteg ember meghalt. A fiú elhűlt, ő pedig megbánta, amit mondott. Lehet, hogy ismerte az egyik áldozatot? Ostoba helyzet volt, és kedve lett volna a falba verni a fejét, amiért megint előbb járt a szája, mint az esze. – Ne haragudj! Nem kellett volna… – Te emlékszel? – kérdezte döbbenten. – Persze… Hogyan felejthetném el? Mármint… személyesen senkit sem ismertem… a legtöbb áldozat a Lazar család tagja volt… meg ott
volt Lord Szelsky… meg Dragomir herceg felesége. Hogy is hívták? – Almának – felelte halkan a fiú, és le nem vette a szemét a lányról. Rhea habozott. Mennyit mondhat vajon? Most már biztosra vette, hogy ez a fiú ismerte valamelyiküket. – Rettenetes. Annál is rosszabb. El sem tudom képzelni, mit érezhetnek a hozzátartozóik… – Hat hónapja történt – szakította félbe a fiú. Rhea a homlokát ráncolta. Nem tudta, hogyan értse ezt a megjegyzést. Nem érzett benne hárítást, nem is arra utalt, hogy hat hónap hosszú idő lenne (egyébként ő sem tartotta annak). Inkább úgy érezte, mintha vizsgáztatná ez a srác, amit viszont nem tudott mire vélni. – Nem hiszem, hogy hat hónap elég hosszú idő ahhoz, hogy túllépjünk egy szerettünk elvesztésén – mondta végül. – Nekem nem lenne elég. Ismertél valakit… közülük? A fiú kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de egy hullám hirtelen megdobta a hajót. Megbillent, ami a tömegből kisebb sikoltozást váltott ki. Rhea levegő után kapkodott, és még erősebben markolta a korlátot, pedig nem hitte volna, hogy ez lehetséges. Elveszítette az egyensúlyát. A másik elkapta és segített neki lábra állni, miközben a hajó egyenesbe állt. Mély levegő, mély levegő – mantrázta magában. Mások is így nyugtatgatják magukat, nem igaz? Zihált, már alig kapott levegőt, és a szíve ki akart ugrani. – Nyugi – csitította a srác. – Semmi baj. Csak egy nagy hullám volt. Nem bírt megszólalni. Lemerevedett, ijedtében mozdulni sem tudott. – Nézd csak – próbálkozott a fiú. – Minden rendben. Mindjárt ott vagyunk. Nagy nehezen követte a tekintetét. Valóban, már egészen közel jártak a szigethez. Fénynyaláb jelezte a dokkot, és már látták a parton mozgó alakokat, akik majd segítenek kikötni. Kifújta a levegőt, kicsit engedett a szorításon – na, nem sokat –, és megmozdult. Még mindig a fiú tartotta, mert nem volt biztos benne, hogy tényleg jól van. – Köszönöm – nyögte ki. – Most már… jobb. A fiú várt még egy kicsit, mielőtt elengedte őt. Ahogy felemelte a
kezét a lányéról, elhűlt a gyűrű láttán. Hatalmas gyémánt volt benne, úgy fénylett az ujján, akár egy csillag. Döbbenten bámulta, mintha a lány legalábbis egy kobrát hordott volna a karján karkötő gyanánt. – Neked… vőlegényed van? – Stephen Badica. – Komolyan? A hangjából kiérezhető hitetlenkedés feldühítette Rheát. Még szép, hogy meglepődött. Miért is ne? Mindenki így reagált. Senki sem értette, hogyan lehetséges, hogy Rhea Daniels – aki csak félig kékvérű – megtetszett egy ilyen előkelő családból származó úri gyereknek. Már a szülei házassága is elég nagy port vert fel. Mindenki úgy gondolta, az anyja rangján alul házasodott, és Rhea pontosan tudta, hogy ez a fájdalmas emlék az oka annak, hogy az édesanyja annyira akarta ezt az eljegyzést. Ettől még utálta a célozgatást. Tudta, hogy összesúgnak a háta mögött. Tudta, hogy azt feltételezik a szüleiről, valamiféle megállapodást kötöttek Stephen szüleivel, megvesztegették őket. Mások azt rebesgették, csak azért vetett rá szemet a vőlegénye, mert könnyű préda, és ha ráun, egykettőre kiteszi a szűrét. Tudta, hogy ők ketten furcsa pár. Rhea csendes, megfigyelő alkat. Stephen mindenre nyitott, hangos srác, minden társaság középpontja: most is a többiekkel múlatta az időt, velük élte újra a támadás izgalmait. Ellépett a szőke sráctól. – Igen – felelte határozottan. – Komolyan. Nagyon jó ember. Ő hívott el ide. – A lány azon kevesek egyike volt, akik nem a Szent Vladimír Akadémián tanultak. – Aha – nem volt túl meggyőző ez a reakció. A srác még mindig nem tért magához zavarából. – Csak… csak nem illetek össze. Persze hogy nem. Ez egy előkelő gyerek. Még az uralkodói családokban is vannak, akik jobbak a többieknél. Csoda, hogy egyáltalán szóba állt vele. – Nem félsz… nem félsz, hogy túl fiatal vagy ehhez? – ugyanaz a hitetlenkedés. Ez tovább ingerelte a lányt. – Ha megtaláltad a hozzád illőt, minek keresgélnél tovább? A fiú meghökkent, meg sem tudott nyikkanni. Ügy látszik, az előbbi megjegyzés elevenébe talált. Egy helyes barna lány mentette meg a helyzetet, aki szólt, csatlakozzon a többiekhez. Ericnek
szólította. – Jobb, ha mész – mondta Rhea. – Jót dumáltunk. Már elindult volna, de visszafordult. – Hogy hívnak? – Rhea Daniels. – Rhea – ízlelgette a szót. – Én meg Eric vagyok. – Igen, hallottam – újból a korlát felé fordult, így jelezte, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést. Azt hitte, a másik mond még valamit, de pár másodpercnyi csend után a hullámverés ellenére is meghallotta távolodó lépéseinek zaját.
Három Amint kikötöttek, mindenki készen állt a bulizásra. Hiába a sötét égbolt, a moráknak most volt dél – kicsit korai időpont a dorbézoláshoz. Ez persze senkit sem zavart. Amint megpillantották a Zeklos-nyaralót, a résztvevők el is felejtették a késői indulást. Még Eric is elámult, pedig ha valaki, ő aztán luxuskörülmények között nőtt fel. Az óriási épület egy sziklaszirten terpeszkedett, és a mindenfelé megtalálható ablakok mesés kilátást ígértek. Egzotikus fák magasodtak a kert nagy részén, így az elhaladó hajókról nem sokat lehetett látni. Igaz, hogy a morák kapcsolatban állnak az emberekkel, de azért szeretnek elvonulni. A sziget túloldalán sziklák voltak. Az őrzők senkit nem engedtek leszállni a hajóról, amíg a biztonság kedvéért át nem kutatták a szigetet. A legtöbb résztvevő morgott emiatt, Emmát is beleértve. Senki nem hitte, hogy a strigák észrevétlenül bejuthattak a szigetre, de Eric tudta, hogy egy strigának sem tart tovább csónakba ülni, mint bárki másnak. Jared apjának saját őrzői voltak a szigeten, de ettől még bárki besurranhatott az ő érkezésük előtt. Eric még mindig viszolygott a többiek viselkedésétől, de ezt az érzést bizonyos gondolatok háttérbe szorították. Például Rhea Daniels. Vajon miért haragudott meg annyira? Újra és újra végiggondolta a beszélgetést, hátha rájön, mi rosszat mondott. Csak arra tudott gondolni, hogy a Stevennel való kapcsolata miatti meglepetésével bánthatta meg. Talán azt hitte, Eric sértegeti a vőlegényét. Pedig esze ágában sem volt – igaz, továbbra is furcsa párnak tartotta őket. Stephen mindig hangos, mindig a figyelem középpontjában van, valóságos mókamester. Lehet, hogy az ellentétek tényleg vonzzák egymást, de az is jelenthet valamit, hogy Eric eddig egyszer sem hallott róla, hogy a fiúnak menyasszonya van. Persze, mivel csak most érettségiztek, ez a jegyesség elég friss lehet. Visszagondolva a tengerparti várakozásra, Stephen vicceket mesélt, és a többieket szórakoztatta, míg Rhea a közelében sem volt. Vagy
mégis? Lehet, hogy Eric egyszerűen nem figyelt fel rá, bár ez elég valószínűtlennek tűnt. Ezt a lányt nem lehet nem észrevenni. Még most is, amikor egy nagyszerű buli elébe nézett, csak Rheán járt az esze. Az a szép, aranyszőke haj, ami sokkal élettelibb, mint a sajátja, akár a hőn áhított, tiltott napfény. A halvány szeplők a sápadt bőrén – morák között ritkaság. És a szeme… a mogyoróbarna szeme, benne zöld és aranycsíkok. Valami végtelen bölcsesség áradt belőle, főleg, amikor a gyilkosságról beszélt. Egyik áldozatot sem ismerte, mégis megrendítette az eset. – Végre – sóhajtott fel Emma. Az őrzők a szárazföldre terelték a fiatalokat. – Alig várom, hogy lássam a szobákat! Miranda már járt itt, és szerinte hatalmasak. Azok is voltak, de Eric nem sok időt töltött a sajátjában. A mora szolgák – persze nem királyi családból származtak – behordták a csomagokat, és mindenkinek megmutatták a szobáját. Akármilyen nagy is volt a ház, harminc szoba nem volt benne, így néhányan osztozkodásra kényszerültek. Ericnek szerencséje volt, egyedül lakhatott, ami nem lepte meg. Apja pozícióját és hatalmát figyelembe véve minden uralkodói család igyekezett jóban lenni vele. Jared családja sem volt kivétel. Kis pihenő után a vendégek a kertbe özönlöttek, ahol Zeklosék szolgái már nagy munkában voltak. Egy fákkal körülvett kis tisztáson fáklyákat szúrtak a földbe, amelyek imbolygó, kísérteties fénnyel világították meg a sötétséget. A levegőt megtöltötte a sült hús és a többi finomság illata. Középen egy mesterséges tó volt, kristálytiszta, kék vize mély, és az egészet alulról világították meg az ügyesen elhelyezett lámpák. A medence olyan volt, mint egy túlvilági jelenés. Jared apja – vékony, fekete szemöldökű, vikszos bajszú férfi – rövid beszédben gratulált az érettségihez, és sok sikert kívánt mindenkinek az előtte álló úthoz. Amint befejezte, indult is a buli. Láthatatlan hangszórókból bömbölt a zene, és gyorsan elfelejtődött minden jövőbeli felelősség és fontos terv. Eric is csatlakozott az iváshoz és a tánchoz, mert semmit sem akart jobban, mint kicsit megfeledkezni az őt nyomasztó gondokról. Nem akart az anyjára gondolni, sem arra a rémséges arcra ott a parton. Az örökségére sem akart gondolni: arra, hogy ő az utolsó leszármazottja
egy kihalófélben lévő királyi vérvonalnak. Az apja vele kapcsolatos terveire sem. És leginkább azt a lányt akarta elfelejteni, akit a hajón látott. Néha untatták az ilyen partik, de élete nehéz pillanataiban… nos, olyankor jól jött egy kis önfeledt dorbézolás. – Rég nem voltál ekkora partin! – ordította túl Emma a hangzavart. Eric vigyorogva magához vonta tánc közben, míg fél kézzel bizonytalanul – és ami azt illeti, nem is túl hatékonyan – egyensúlyozta az italát. Mivel már a harmadiknál tartott, nem is tűnt olyan nagy veszteségnek, hogy egy kicsit kilöttyintette. – Szerinted nem vagyok partiarc? – heccelte a lányt. Emma a fejét rázta. – Nem… Az utóbbi időben olyan komoly vagy. Mintha aggasztana… nem is tudom… a jövő – felhajtotta az italát, és a homlokát ráncolta. – így van? Szokatlan volt, hogy Emma bármin is eltűnődjön, úgyhogy Eric nem tudta, mit feleljen. A lány többnyire a jelenben élt, az izgalmat és a szórakozást kereste, a következményekre meg sosem gondolt. Eric ezt szerette benne legjobban, amikor őt magát kételyek gyötörték. – Nem tudom – ismerte be. Látta, hogy kénytelen lesz felhajtani az italát, ha ezt a beszélgetést folytatni akarják. A zene és a téma így is éppen eléggé megnehezítették a dolgát. – Olyan nagy a nyomás… Annyi döntést kell meghoznom, és mind hatással lehet az egész életemre. Emma lábujjhegyre állt, és megcsókolta. – Az, hogy döntened kell, nem jelenti, hogy a döntés rossz hatással lesz az életedre. És van, aki melletted áll majd akkor is, ha mégis rosszul alakulnak a dolgok. A vodka-martini teremtette ködön át is észrevette, hogy ez egy utalás az eljegyzésükre. Már bánta, hogy egyáltalán szóba került az egész. Éppen javasolni akarta, hogy igyanak még egyet, de valami más terelte el a figyelmüket. – És most – ordította túl egy hang a basszust – olyasmit kísérelek meg, amit még soha senki, amióta világ a világ! Soha! Megfordultak, és meglátták Stephen Badicát: egy széken állt a medence szélén. Mindenki félbehagyott mindent, és őt figyelte. Teátrális jelenetek nélkül is gyakran került a társaság középpontjába.
Kicsit izmosabb testalkata volt, mint egy átlagos morának; gyakran viccelődött vele, hogy ő „tagbaszakadt és férfias” Nem az a tipikus szépfiú volt, de finom vonásai a legtöbb lánynak tetszettek – főleg azért, mert olyan, mintha mindig mosolyogna. Felemelte a poharát. – Beugrom a medencébe, és még azelőtt felhajtom ezt a piát, hogy vizet érnék. A többiek ujjongtak és füttyögtek, de néhányan tiltakoztak, mondván, így csak piás lesz a víz. Stephen felemelte a szabad kezét, mintha csöndet kérne – ebben a helyzetben ez esélytelen volt –, aztán ugrott. Az egész gyorsan történt, de Eric látta, hogy tényleg felhajtotta az italt, mielőtt ruhástól a vízbe csobbant volna, mint egy bomba. Mindent elborított a víz, és sokan felsikoltottak meglepetésükben, amikor eláztak. Emma sem volt kivétel. Az ő testhezálló, piros ruhája egy nagyobb hullám áldozatául esett. Aztán mindenki ujjongásban tört ki, és Stephen a győzelem jelét mutatva bukkant elő a víz alól. Miután megéljenezték, másokat is arra biztatott, csinálják utána. Persze bőven akadt jelentkező. Miközben Stephent nézte, Eric rájött, hogy nem tud mindent elfelejteni erre az egy estére sem. Titokban azt kívánta, bárcsak aranyszőke hajat pillantana meg a tömegben. Emmához fordult, aki eredménytelenül próbálta kicsavarni a szoknyáját. – Tudtad, hogy Stephennek menyasszonya van? – Mi? – lefoglalta a ruhája. – Ja, igen, az a lány, aki… elfelejtettem, hova jár. Itt van valahol. Szőke. Elég csendes. Miért? Vállat vont. – Csak hallottam a dologról, és meglepett. Nem az a korán megállapodó típus. Emma feladta a harcot a vizes ruhával, és felnézett. – Úgy érted, nem az a típus, aki mellette akarna megállapodni? – Mi? Miért? Mi baj van vele? – Csak félig uralkodói származású – Emma hangjából kihallatszott a megvetés. – Az anyja Ozera, ha jól tudom, de az apja egy senki. – Ez nem volt túl kedves. – Hé, semmi bajom vele! És elég ügyesen megfogta Stephent. Nagyon szépen csinálta. Ezzel megalapozta a jövőjét – Eric ingébe
kapaszkodott, Stephent és Rheát már el is felejtette. – Gyere! Át kell öltöznöm. – Na! Mit csinálsz? Vagy a hirtelen témaváltás, vagy a sok pia miatt, de nem reagált elég gyorsan, amikor Emma belökte a medencébe. Nem túl elegánsan, óriási fröcsköléssel landoltak. Csoda, hogy nem estek rá valakire, aki Stephen példáján felbuzdulva már belecsobbant a vízbe. – Jaj! – nézett végig elázott ruháján Eric. Emma nevetve ölelte át. – Megvagy! Eric méltatlankodni akart, de nem volt könnyű Emmával a nyakában. A lány a többiekkel nem törődve megcsókolta, és úgy tűnt, a hozzá tapadó vizes test sokkal jobban elősegíti a felejtést, mint az alkohol. Még közelebb húzta magához, és a csípőjét simogatta. – Nem vagy még álmos? – kérdezte a lány rekedten. Eric habozott, bár tetszett neki az ötlet. Aztán a szeme sarkából megpillantotta az áhított aranyszőke hajat. Rhea Daniels mégis ott volt. Besurrant a ház díszes üvegajtaján, de előtte még találkozott a tekintetük. Az arckifejezése… Milyen is volt? Csalódott? Megvető? Nem tudta, melyik, de megmagyarázhatatlan vágyat érzett arra, hogy beszéljen vele. Kelletlenül elhúzódott Emmától, és most látta először, menynyit mutat a vizes ruha. – Jó lenne maradni – próbált mosolyogni –, de nem ebben az elázott cuccban. Emma megpróbált odabújni hozzá. – Segítsek levenni? – Később – csókolta homlokon. Kimászott a medencéből. – Megyek száraz ruháért. Nemsokára visszajövök. A lány lebiggyesztette az ajkát, de nem akart átöltözni, hiába volt hideg, és Eric pontosan erre számított. Szívesen mutogatta magát mások előtt, és egy kis figyelemért cserébe a hideget is eltűrte. – Jó, de siess! – Eric kisegítette a medencéből. – Én addig iszom még egyet. Amint a barátnője elfordult, Eric berohant a házba, és nagyon remélte, hogy megtalálja Rheát a labirintusszerű épületben. Néhányan lézengtek, ki beszélgetett, ki magányra vágyott, de Rhea nem volt
köztük. Benézett a konyhába is, ahol a személyzet úgy dolgozott, mint a kisangyal, hogy elég előételt és likőrt adjon ki a vendégeknek. Most már ideges volt, úgyhogy félrevont valakit, és megkérdezte, nem látott-e egy Rhea-szerű lányt. – Dehogynem – mondta az illető. – Az etetőkhöz ment. Megköszönte, és az említett helyre indult. Egy ilyen partin etetőket látogatni legalábbis furcsának mondható. Többnyire a buli helyszínén tartják őket, de itt el kellett válni a többiektől, hogy valaki hozzájuk férjen. Legtöbben – Ericet is beleértve – már a buli előtt vacsoráztak. Gyorsan odaért az etetőterem bejáratához, éppen akkor, amikor Rhea belépett. A lány meghallotta a léptei zaját, és megállt. Aranyló zöld szeme elkerekedett döbbenetében. Már nem a farmer volt rajta, hanem egy testhezálló, zöld kasmírruha. Visszafogott és szexis volt benne. Most, hogy világosban látta, meglepődött, milyen szép. És a haja… Megtorpant, mert hirtelen rádöbbent, nem tudja, mit mondjon neki.
Négy – Mit csinálsz te itt? – kérdezte a lányt némi kínos csönd után. Rhea rábámult. Erre a srácra számított legkevésbé, főleg úgy, hogy pár perce még a barna csajjal smárolt a medencében. Csak a teljesen ostoba kérdés miatt szedte össze magát ilyen gyorsan. Csípőre tette a kezét. – Szerinted? – Ööö… hát… Azt sejtem, miért vagy itt… – kereste a szavakat, és eltűnődött, vajon mennyit is ivott. – De azért furcsa dolog ez egy bulin. – Nem ihatok vért hajókázás előtt. Különben rosszul leszek. – Eltűnődött. – Még a szokásosnál is rosszabbul. – Ja, értem. Logikus. Újabb kínos csönd következett. Végül Rhea megszólalt: – Most, hogy vége a kihallgatásnak, mehetek enni? – Persze… hogyne. Nem baj, ha… elkísérlek? Rhea arcán csodálkozás tükröződött. Nem értette, miért akarna vele lenni a fiú. A hajón még lenézte nem makulátlan származása miatt. Most akkor mit akar? De nem szerette volna, hogy úgy tűnjön, mintha különösebben foglalkoztatná ez a dolog, ezért belépett a helyiségbe, és csak annyit felelt: – Dehogy. Egy mora kiszolgáló volt csak bent, akit legalább annyira meglepett a késői látogatás, mint Ericet. Azért kipipálta a lány nevét a listáján, amin azt adminisztrálta, ki milyen gyakran jön enni, és leesett az álla, amikor a lány a hogyléte felől érdeklődött. Ebből Rhea arra következtetett, az előkelők nagy része bútordarabnak tekinti a szolgákat. – Mehetek Dennishez? Ébren van? A szolgálónak most már sokkal jobb volt a kedve, mert Rhea emberségesen viselkedett vele. – Persze! Jobbra az utolsó. A lány rámosolygott és megköszönte, majd végigsétált a fülkesoron. Máskor minden kabinban ült volna egy vámpír, de így, hogy teljes
gőzzel folyt a buli, alig találkoztak valakivel. Pár etető olvasással ütötte el az időt, míg a morákra várt, mások csak bámultak a semmibe, miután elkábította őket a vámpírharapás. Ezért élnek. A társadalom perifériájára kerültek, kiközösítették őket, hajléktalanokká váltak. Örömmel adják vérüket az ezt követő extázisért cserébe. A morák gondoskodnak róluk, elég élelemmel látják el őket, és kényelmes szállást biztosítanak számukra. – Ki ez a Dennis? – kérdezte Eric. Klórszagot árasztott, és tócsákat hagyott maga után. Rhea ennek ellenére is vonzódott hozzá, és ez bosszantotta is. – Az egyik etető. Egy suliba jártunk – elmosolyodott, amikor rágondolt. – Annyira édes. Mindig kéri, hogy legközelebb is őt válasszam. Eric arckifejezéséből látta, hogy a fiú ezt az egészet nevetségesnek tartja. Leolvadt az ajkáról a mosoly, és megszaporázta lépteit. Dennis azt a csoportot erősítette, amelyik csak úgy bámul maga elé a következő ebédidőig. De ahogy meglátta a lányt, majd' kiugrott a bőréből. – Rhea! – kiáltotta. – Már azt hittem, elfelejtettél. Olyan régen jártál erre! A lány leült mellé. Újra elmosolyodott. A fiú csak kicsivel volt idősebb nála, de volt benne valami aranyos, gyerekes. Mindig késztetést érzett rá, hogy megigazgassa kócos, barna haját. – Nem olyan régen. Csak egy napja. Dennis a homlokát ráncolta, és próbálta eldönteni, igaz-e ez vagy sem. Az etetők könnyen elveszítik az időérzéküket. Felemelte a tekintetét, és észrevette a kabin falához dőlő Ericet. Azonnal ellenségessé vált. – Ez ki? – kérdezte gyanakvóan. – Csak Eric – csitította Rhea. – Egy… barátom. Vajon tényleg az? Nem tudta biztosan, mit gondoljon, de nem akarta felzaklatni Dennist. – Nem szimpatikus – jelentette ki a fiú. – Fura a szeme. – Szerintem szép szeme van – még mindig igyekezett gyengéd lenni. – Nekem meg a te szemed tetszik. Gyönyörű. Akárcsak te – sóhajtotta Dennis vidáman, megenyhült tekintettel. Rhea szomorúan csóválta a fejét. Ő már megszokta ezt az
álmodozást, de Ericet sértette. A többséghez hasonlóan ő is tárgyként kezelte az etetőket. – Gyerünk – mondta a lány. – Essünk túl rajta. Dennis lelkesen félrehajtotta a fejét, hogy jól hozzáférjen. Valamikor sima lehetett a bőre, de mostanra elborították a harapásnyomok. Ennek ellenére Rhea könnyedén belemélyesztette a fogát, és itta az édes, meleg vért, ami éppolyan fontos az életben maradáshoz, mint a szilárd étel. Dennis boldogan felsóhajtott, és egy percig osztoztak a közös örömben. Amikor a lány végzett, a fiú réveteg tekintettel fordult hozzá: – Nem kell abbahagyni. Vehetsz még. Ezt mindig felajánlotta, de a morákat kiskoruktól arra tanítják, hogy szigorúan behatárolt az iható vérmennyiség. Csak így élhetik túl az emberek a folytonos csapolást. Ráadásul a szabályozás a legfőbb bűntől is távol tartja a morákat: ha túl sokat innának, strigává változnának. Rhea megtörölte a száját, majd felállt. Dennis próbálta követni, de visszarogyott a székre, mert még szédült a vérszívás után. – Visszajössz? – kérlelte. – Hamarosan? – Olyan hamar jövök, ahogy szoktam – ígérte. – Holnap. Dennis ennek nem örült, sosem szokott, de végül kénytelen-kelletlen belenyugodott. Eric csendesen követte a lányt, de ahogy kiléptek a helyiségből, rátámadt. – Te megőrültél? Rhea olyan hirtelen torpant meg, hogy Eric beleütközött. Mindketten megdermedtek ettől a váratlan érintéstől, aztán a fiú hátralépett. – Miről beszélsz? Eric az ajtóra bökött. – Arról. Az a srác nem százas. – Etető – felelte Rhea. – Mindegyikük ilyen. – Nem. Ő más. Rajong érted. – Csak annyi az egész, hogy ismer. Megmondtam, hogy egy suliba jártunk. Pár éve hozzá járok enni, és szoktunk beszélgetni is. – Na, ez a baj. – Mi, hogy eszem? A fiú a fejét rázta. – Nem. Hogy beszélgetsz vele. Csak igyál a véréből, aztán hagyd ott! Rhea el sem hitte, hogy már majdnem elfelejtette, Eric milyen első
benyomást tett rá. – Ja, persze. Mert az etetők neked nem emberek, mi? Nem érdemesek a figyelmedre, hacsak nem előkelők? – Nem! Csak szerintem felbátorítod, hogy… Nem is tudom. De ahogy rád nézett! Nem biztonságos vele barátkoznod. – Semmi baj nincs vele. Etető. Az is marad. – Szerintem akkor sem jó ez így – morgott Eric. – Igen? Szerintem meg nincs jogod dirigálni nekem! – mondta a lány fojtott hangon. – Nem is ismersz. És elég egyértelművé tetted, mit gondolsz rólam. Rémület suhant át a fiú arcán. Egy pillanat múlva kisimultak a vonásai. – Még a jachton. Szerinted nincs jogom Stephennel lenni, mert nem vagyok tisztavérű. – Micsoda? – döbbent meg Eric. – Nem! Egyáltalán nem erről van szó! Én ezt nem is tudtam, amikor először találkoztunk! – Persze – tette karba a kezét a lány. – Akkor miért lepett meg annyira, hogy ő a vőlegényem? – Mert… Mert annyira mások vagytok. Te is láttad, mit csinált a medencénél. Te nem ilyen vagy. – Milyen nem vagyok? Szórakoztató? Szerinted én unalmas vagyok? – Dehogy! – Eric olyan arcot vágott, mint aki próbálja kiásni magát egy gödörből, de csak egyre mélyebbre jut. – Olyan csendes vagy… meg komoly. Ő meg nem. – Vannak komoly pillanatai. És én is szórakoztam, tudod? Táncoltam, ittam – úgy mondta, mintha védekezni akarna, talán azért, mert Stephen is azt szokta mondani, nem éli ki magát. Pedig tényleg ott volt a bulizókkal, és próbált úgy viselkedni, ahogy Stephen. És a fiú is megpróbált néha komoly lenni, mint ő. Alapvetően nem riadt vissza a magamutogatástól, de neki is volt csendesebb oldala. – Csak azért, mert nem csináltam magamból hülyét, még nem leszek… remete. – De én nem is… A francba! – Eric dühösen közelebb lépett hozzá, miközben hátrasimította platinaszőke haját. – Én ezt az egészet nem így akartam. A lány egy pillanatra elfelejtette a dühét, összezavarodott. – Mit akartál hogyan?
– Semmit… Hagyjuk. Csak vigyázz a sráccal! Máskor válassz másik etetőt! – Kösz a kéretlen tanácsot. A fiú sóhajtott. Nehéz volt uralkodnia magán. – Csak vigyázok rád, ennyi. Ekkor vette észre, hogy valaki áll a lány háta mögött. Rhea megfordult, és ő is meglátta a kis barnát, akivel Eric korábban csókolózott. Őket figyelte. Csöpögött belőle a víz, akárcsak a barátjából. Rhea nem tudta megfejteni az arckifejezését, de azt rögtön érezte, hogy nem vidámságot sugároz. – Helló, Emma! – köszöntötte Eric. Bárhol szívesebben lett volna, mint a hallban. – Helló – köszönt vissza a lány fagyosan. – Már kerestelek. Valaki mondta, hogy itt látott. Nem arról volt szó, hogy átöltözöl? – De… Csak aztán összefutottam Rheával, és Stephen nagy ugrásáról beszélgettünk. Rhea felhúzta a szemöldökét, és kedve lett volna meghazudtolni. De egyre világosabban látta, hogy a lány féltékeny. Ebbe nem akart belekeveredni, úgyhogy inkább annyiban hagyta a hazugságot. Eric elvigyorodott, ami elég meglepő volt, tekintve, hogy rövid ismeretségük alatt még csak néhány szomorú mosolyt eresztett meg. Ez a mosoly egyértelműen Emma megnyerésére szolgált, de még Rheának is elakadt tőle a lélegzete. – Majd még találkozunk – súgta a fiú. Odament Emmához, átkarolta, és az arcát az arcához érintette. – Most, hogy megtaláltál, segíthetsz átöltözni. Rhea elnyomott egy fintort, de a megjegyzés eltüntette Emma arcáról a féltékenység utolsó jelét is. Erichez bújt, és hanyagul elköszönt a másik lánytól. Az meg csak nézte, ahogy elsétálnak, sutyorognak és nevetgélnek, és meglepte, hogy elszomorodott ettől. Aztán megrázta magát, és úgy döntött, inkább lefekszik aludni. Mit érdekli őt, mit mond vagy tesz ez a srác? Alig néhány szót váltottak. Eltökélten a szobája felé vette az irányt. Egy pillanattal később meggondolta magát, és mégis inkább megkereste Stephent, hogy jó éjszakát kívánjon neki. Nem meglepő módon még mindig a többiekkel volt, természetesen a
társaság közepén. Bőrig ázott – ki tudja, hányszor mártózott már meg a medencében. A vámpírok szeretik a chilei telet, mert rövidebbek a nappalok, de azért éjszaka elég hideg tud lenni. Csak a likőr tudja így átmelegíteni az embert. Stephent nem nagyon érdekelte a hőmérséklet, viszont lelkesen mesélte azt a sztorit, amikor néhány barátjával betörtek a matektanár irodájába. A történetben vodka és vadászgörény is szerepelt. Rhea elmosolyodott és odaintegetett neki, amikor kilépett a házból. Amikor meglátta, a fiú megörült, még a történetet is félbehagyta. – Szia, kicsim! – és megpróbálta átölelni. – Szó sem lehet róla! – nevetett a lány. A fiú szomorú képet vágott, aztán megcsókolta, vigyázva, össze ne vizezze. – így jó? – kérdezte diadalmasan. – Teljesen. Csak szólni akartam, hogy lefekszem. Stephen ettől őszintén elszomorodott. – De még csak most gyújtunk fel egy kis piát! Segíthetnél. – Nem éppen erre szeretném használni a varázserőmet. De mivel ilyen vizes vagy, legalább nem gyulladsz meg. – Ez igaz – értett egyet a fiú. Ez eddig nyilvánvalóan nem jutott eszébe. Megenyhült az arca. – Holnap majd beszélünk? – Persze. Lehet, hogy Eric szerint Stephen hangos, agresszív srác, de Rhea már régóta tudta, hogy ő is sérülékeny, még ha ezt nem is mutatja mindenki előtt. Úgy gondolta, csak ő látja ezt az oldalát. A fiú hozzá fordul vigaszért, mert ki kell mutatnia ezt az érzékenységet, hogy kiegyensúlyozza a hangoskodást. Együtt nőttek fel, mint a testvérek, úgyhogy az eljegyzés szinte adta magát. Mindketten megszokták már, hogy ott van nekik a másik. Megszorította a lány kezét – a vizes kezével, természetesen –, aztán megint megcsókolta, mielőtt visszatért volna a közönségéhez.
Öt Nem volt nehéz lecsillapítani Emmát, amikor Eric hálószobájába értek. Láthatóan sokkal jobban lefoglalta a fiú vetkőztetése, mint annak firtatása, mi is történt közte és Rhea között. Pláne úgy, hogy egyikük sem vett fel száraz ruhát, és nem is tért vissza a többiekhez. Az alkohol segített neki Eric karjában elaludni, de a fiú nem volt ilyen szerencsés. A buli lassacskán véget ért, hiszen – legalábbis a morák fogalmai szerint – későre járt már. Nemsokára majd kivilágosodnak még a sötétített ablakok is, és akkor a többség aludni tér. Eric a plafont bámulta, lassacskán kijózanodott, és Rhea Danielsre gondolt. Maga sem értette. Az első találkozásuk első pár pillanatát leszámítva még nem szóltak egymáshoz barátságosan. Akármit is mondott, a lány azonnal felhúzta magát, ő meg nem értette az egészet. Tudta, hogy felesleges ezen rágódnia. Kit érdekel, hogy ilyen sértődékeny? Ha veszekedni akar, az legyen az ő baja. Neki aztán semmi köze hozzá. Mégis… Akárhogy próbálta, nem tudta kiverni a fejéből azt a csillogó hajat, az okos szemet. Kinek kell a nap, ha ott van helyette Rhea? A hajón úgy tűnt, átérzi az édesanyja elvesztése miatti fájdalmát, és egy pillanatra azt hitte, valaki végre igazán megérti. Sőt. Valakit végre érdekel. Ugyanezt érezte a szolgával és azzal az őrült Dennisszel kapcsolatban is, bár akkor a lány nem vele foglalkozott. Rhea odafigyelt az emberekre. Végül elaludt, hogy aztán kínzó fejfájásra ébredjen. Emma most sem volt másnapos. Hosszan megcsókolta a fiút, és visszavette a még mindig nedves ruháját, majd megbeszélték, hogy egy óra múlva találkoznak az etetőteremnél a következő program előtt. Nem tudták, mi is lesz az pontosan, de Jared garantálta, jól fognak szórakozni. Amikor később találkoztak, Emma már átöltözött, friss volt és gyönyörű, és nyoma sem volt a korábbi zavart állapotnak. Eric feje sem fájt már, miután lezuhanyozott. Megfogták egymás kezét, és a fiú igyekezett ellazulni, élvezni a napot.
Dugig volt az etetőterem, mint minden vámpírreggelen, amikor vért szokás inni. Emma és Eric beálltak a sorba. A barátaikkal beszélgettek, akik minden jel szerint kicsit túlzásba vitték a mulatozást. Valaki elhaladt mellettük egy nagy tányér fánkkal, amit a büféasztalról csent el, és szétosztotta a várakozók között előétel gyanánt. Amikor sorra kerültek, látták, hogy ma másik szolgáló van műszakban. Kipipálta a nevüket, de várni kellett, hogy felszabaduljon valahol egy hely. Amikor ez megtörtént, Emmához fordult: – A sor végén jobbra, Dennis. Eric megragadta a lány karját. – Ne! – Aztán a szolgálóhoz fordult: – Megvárjuk a következőt. Hozzá menjen valaki más! A másik ellenkezni akart – talán rosszul viselte, hogy beleszóltak a munkájába –, de aztán csak vállat vont, és előreengedte a következőt. Emma döbbenten nézett a barátjára, de felszabadult még egy hely, mielőtt kérdőre vonhatta volna. Amikor végeztek, azonnal szóba hozta a dolgot, miközben a főépület felé vették az irányt. – Ez mi volt? Az etetőknél. Miért nem engedtél oda? – Mert az a srác nem százas. – Ezek etetők – mutatott rá a lány. – Egyik sem százas. – De ő máshogy nem százas. Hozzá ment oda Rhea tegnap, és hát én a helyében nem akarnék vele egy levegőt szívni. Teljesen őrült. Mániákus. Emma elgondolkodott ezen, aztán megrázta a fejét. – Na jó, az etetők tényleg nem sűrűn csevegnek velünk. De lehet, hogy nincs is ok aggodalomra. – Hatásszünet következett. – Azért meglep, hogy te ennyire aggódsz Rheáért. Eric ismerte ezt a hangsúlyt, és azonnal tudta, hogy veszélyes vizekre evezett. – Nem aggódom túlzottan. Alig ismerem. De láttam, ahogy tegnap beszélgettek, és ezek után bárkit figyelmeztetnék, hogy a srác veszélyes. – Tegnap sokat kérdezősködtél vele kapcsolatban – még mindig nem volt benne biztos, hogy a barátját nem érdekli a másik lány. Eric sóhajtott: sikeresen felhívta Emma figyelmét Rheára. – Csak Stephen eljegyzésére kérdeztem rá. Ne már, Em! Ne csinálj
bolhából elefántot! – Jó – mosolyodott el Emma. Megszorította a fiú kezét. Eric bízott benne, hogy végleg ejthetik a témát. – Nézzük meg, milyen programot talált ki Jared! Kincskeresést. Amikor a vendégek összegyűltek az udvaron (mármint azok, akik ki bírtak kelni az ágyból), a vendéglátójuk elmagyarázta a szabályokat. Párban kell játszani, és minden pár véletlenszerűen kap egy segítséget. Ez egy másikhoz vezet, és így tovább, amíg valaki meg nem találja a kincset, és így megnyeri a fődíjat: a ház urának lakosztályában tölthet egy éjszakát – ahol jacuzzi és erkély is van. Emma olyan erősen szorította Eric kezét, hogy a körmét belemélyesztette a bőrébe. A fiúnak erről azonnal eszébe jutott az elmúlt éjszaka. – Ezt tutira megnyerjük – suttogta Emma. – Csak azt remélem, nem kell mindenféle hülye helyekre mennünk. Láttad azokat a sziklákat a sziget túlsó felén? Molly szerint Jared oda jár sziklát mászni. Engem arra ugyan rá nem vesz! – És hogy izgalmasabb legyen a játék – folytatta Jared a párokat kisorsoljuk. A nyerő páros mindkét tagja eltölthet egy éjszakát a lakosztályban. Vegyes volt a fogadtatás: ki éljenzett, ki morgolódott. Emma is duzzogott, de csak amíg ki nem derült, hogy Fionával játszik, akivel jó barátok voltak. Ekkor Emma arca felderült, és arcon csókolta Ericet: – Szuper! Ezt megnyertük! Ma este már a jacuzziban ülünk! – és már rohant is Fionához. Jared egy kalapból húzta ki a neveket egymás után, míg végül Eric Dragomirhoz ért. Nem lehetett nem észrevenni a lányok izgatott sugdolózását. Mindenki tudta, hogy Emmával még nem jegyesek, úgyhogy sokan szabad prédának tekintették. Még néhány fiú is szívesen került volna vele párba, hátha valami előnye származik ebből a családjának. Jared kihúzta a következő nevet: Rhea Daniels. Eric megdermedt. Már akkor meglátta a lányt, amikor kijött a házból. A medence túloldalán állt Stephennel, és úgy tűnt, jó kedvében van. Valami komoly
dologról beszélgethettek. Nem nyomasztó témáról, inkább valami kellemes hétköznapiról. Többnyire a srác beszélt, helyes arcán őszinteség tükröződött, míg Rhea főként hallgatott. Még nem ment le a nap, és a sugarak aranyló fénnyel borították be a haját. Eric nem tudta levenni róla a szemét, és irigykedve tűnődött, vajon miről beszélhetnek ők ketten. Rhea meglepetten pásztázta a tömeget, miután meghallotta a nevét. Stephen Ericre mutatott. A lánynak elkerekedett a szeme. Összezavarodott. Pedig akkor lett volna inkább oka meglepetésre, amikor meghallotta, hogy egymás után mondják ki a nevüket, nem akkor, amikor meglátta a fiút. Ekkor Eric megvilágosodott. Rhea eddig tényleg nem tudta, hogy ő kicsoda. Ezt már a jachton is gyanította, de biztosra vette, hogy azóta már rájött. Ezek szerint nem így történt. Stephen vigyorogva küldte oda Erichez a barátnőjét. A lány ajkába harapott, és olyan kelletlenül sétált oda, mintha minden lépés fájna. Emma is pont olyan képet vágott, mint akinek a másik lány minden lépése fáj. Nem szóltak egymáshoz, a sorsolás közben folytatódott. Akkor sem szólaltak meg, amikor megkapták az első segítséget. A többiek elpárologtak, és Eric a papírfecnire nézett: A pálmafa tövében találsz, Ahol a víz el nem áll. Kifejezéstelen arccal bámult, mert fogalma sem volt, mire célozhat a versike. Rhea felsóhajtott, és elvette tőle a papírt. – A szökőkút – jelentette ki. – Láttam is az este. Az udvaron indul arrafelé egy ösvény. Elsietett, Eric alig érte utol. Egy szó nélkül érték el a szökőkutat. Szépen megmunkált márvány volt, a víz a hattyúk csőréből eredt. A fiú nem tudta eldönteni, hogy ez most giccses vagy elegáns. Egy darabig nézték, és próbálták kitalálni, merre tovább. Eric vette észre. Egy apró, sima fadarabot rejtettek el a szobor egyik repedésében. Szavakat karcoltak rá: Zene, zene itt meg ott, Gyönyörű hely, bámulod. – A zeneszoba – mondta Rhea azonnal. – Az emeleten van.
Eric a nyomában loholt. – Ott is voltál már? Hogyhogy mindenről tudod, hol keresd? – Tegnap felfedezőkörúton jártam – hangzott a tömör válasz. Nyilvánvaló volt, hogy semmi kedve beszélgetni. Legalábbis nem Erickel. Megérkeztek a zeneszobába, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az óceánra. Egy másik pár éppen akkor távozott, bár nem voltak biztosak abban, hogy jól értelmezik a szöveget. Mindenkit máshová irányított az első vers, és a feladat az volt, hogy mindet megtalálják. Az újabb segítséget a zongorán találták meg. Rhea ezt is megfejtette, és már indult is tovább. Eric karon ragadta. – Beszéljünk már! A lány felhúzta a szemöldökét. – Miről beszéljünk? Eric felsóhajtott. – Csak szeretném megtudni, miért haragszol rám ennyire. Most mi rosszat tettem? Már tegnap megmondtam, hogy nem gúnyolódtam rajtatok. A lány végigmérte, és félő volt, hogy egyszerűen sarkon fordul és faképnél hagyja. Végül a kérdésre kérdéssel felelt: – Miért nem mondtad meg, hogy Dragomir vagy? Erre nem számított. – Nem gondoltam, hogy ez olyan fontos. Ráadásul azt hittem, már úgyis tudod. – Persze, hiszen hogyan is fordulhatna elő, hogy valaki nem ismer téged – gúnyolódott Rhea. – Komolyan mondtam! Egyébként meg… Nem bántam, hogy nem tudod. Magamért beszélgettél velem… még ha többnyire ordítoztál is. – Nem is ordítoztam! – vágott vissza a lány. – Nem hiszem, hogy csak úgy beszélgetni akartál velem. Hallottam híredet. Nőfaló vagy. Biztosan azt hitted, könnyen megkaphatsz, mert én meg az előkelőket gyűjtöm. Ericnek leesett az álla. Tényleg ilyen híre van? Az igaz, hogy sok barátnője volt már, de egyiküket sem használta ki. Mindegyikük tetszett neki, és meg is akart komolyodni, ahogy azt az apja javasolta, de végül… végül elveszítette az érdeklődését.
– Ez nem is igaz! Azért szeretek veled lenni, mert veled lehet beszélgetni. Rhea kinevette. – Mintha az előbb még azt állítottad volna, hogy én csak ordítani szoktam veled. – Nem úgy értettem… Hanem úgy, hogy törődsz velem. – Törődöm? – kérdezett vissza óvatosan. – Észreveszel dolgokat. Figyelsz másokra. És megnyered őket magadnak. Csak neked jutott eszedbe az a fél évvel ezelőtti mészárlás. Ott halt meg az anyám. A lány elsápadt, és a dühe mintha elpárolgott volna. – Jesszusom, sajnálom… Eric felemelte a kezét. – Tudom, hogy sajnálod. Pont ez a lényeg. Még nem találkoztam senkivel, akit foglalkoztattak volna ezek a dolgok. A szolgákkal is törődsz. Még azzal a kattant etetővel is. Ne érts félre… Ezek az emberek tényleg rendesek. De te akkor is más vagy, mint a többiek. Ezért vagy Stephennel, nem igaz? Láttalak benneteket. Meglátsz benne olyasmit, amit más nem, és neki erre szüksége van. Senkit nem érdekel annyira, mint téged – itt elhallgatott, hogy összeszedje a bátorságát. – De a kérdés az, hogy veled foglalkozik-e bárki is. Ki aggódik érted, ki kérdezi meg, te hogy érzed magad? Rhea lesütötte a szemét. Kár, mert olyan könnyen el lehet veszni benne. – Hát, sokan – felelte. De ezt maga sem hitte el. Csendes volt, ezért senki nem vette észre. Másokat erősített, és hagyta, hogy a szülei rábeszéljék egy házasságra, ami megmentheti a családot a szégyentől. Stephen, akármilyennek is tartották mások, tényleg foglalkozott vele. Ebben biztos lehetett. Szüksége volt rá, hogy a lánynak mondhassa el, amit másnak nem mert. Eric biztosra vette, hogy fordítva ez nem működik. – De nem elegen – mondta. – Tudom. Lerí rólad. Nem engeded, hogy mások aggódjanak érted. Aztán ostobaságot csinált: magához húzta és megcsókolta. Arra számított, hogy elhúzódik, vagy akár megüti, belerúg. Ehelyett közelebb bújt hozzá, és szenvedélyesen visszacsókolt. Végül a fiú húzódott el,
amikor rájött, mit tett. – Jesszusom – suttogta összezavarodva a lány. – Nem kellett volna… Én nem… – Többet kéne beszélgetnünk – állapította meg a fiú. Szerette volna újra megcsókolni. Mi történik vele? Hogyan veszíthette el így a fejét, amikor alig ismeri ezt a lányt? – De nem itt. Jönnek még ide mások is. Később találkozhatunk? Mondjuk… tizenegykor? A szökőkútnál. Ha vége a játéknak. – Nem is tudom… – De a szemében ott volt a válasz: ott lesz. – Tizenegykor – ismételte meg a fiú. A lány bólintott. Megint megcsókolta, hogy elég drámai legyen az elválás. De ekkor ismerős hang ütötte meg a fülét: – Hahó, megtaláltam! Gyorsan elhúzódott, de már késő volt. Emma állt az ajtóban. Aztán megérkezett a levegő után kapkodó Fiona is. Emma, Eric és Rhea kővé dermedtek. Fiona, aki kimaradt az eseményből, nem értette az egészet. Aztán Emma szó nélkül sarkon fordult és elrohant. Eric szíve összefacsarodott, de nem csinált semmit. Rhea, a mások érzéseit mindig szem előtt tartó Rhea vette rá, hogy mozduljon meg. – Beszélj vele! Szüksége van rád. A játékot hagyd a fenébe! Habozott, mert nem akarta egyedül hagyni a lányt, de tudta, hogy igaza van. Nem tudta pontosan, mit érez, de abban biztos volt, hogy a barátnőjének magyarázattal tartozik. Kirohant a szobából, és még hallotta, ahogy a mit sem sejtő Fiona Rheához fordul: – Várjunk csak… Akkor mi most egy csapat lettünk? Emma gyorsan eltűnt. Mivel nyoma sem volt sehol, a legkézenfekvőbb helyen kellett keresni: a szobájában. Eric öt percig kopogtatott az ajtaján, de nem kapott választ. Vagy nem akarta látni, vagy nem is volt ott. Szomorúan ment vissza a saját szobájába, mert nem volt kedve senkihez. A nap további részét ágyban fekve töltötte, és számolta a perceket tizenegyig. Újra és újra átgondolta a helyzetet, míg rájött a megoldásra. Nagyon szerette Emmát, de nem volt szerelmes. Persze Rheába sem, de volt benne valami, ami miatt meg akarta ismerni. Szikrázott köztük a levegő. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy ő nem csak egy lány a sok közül. Tíz körül megint Emma keresésére indult, de nem járt sikerrel. A
játék már régen véget ért, és mindenkit annyira felvillanyozott az élmény meg az aznapi buli, hogy nem értek rá Erickel foglalkozni. Úgyhogy a szökőkút felé vette az irányt, és ott várta Rheát. Remélte, hogy legalább vele tisztázni tudja a helyzetet. Pontban tizenegykor leült a hattyúk mellé, és várt. És várt és várt. Majdnem egy óra telt már el, de a lány nem volt sehol. Szomorú felismerés nyilallt belé: meggondolta magát. Erre számíthatott volna. Vőlegénye van, és ebbe nem lett volna szabad belerondítani. Szégyellte magát. Szomorúan ment vissza a házhoz, ahol Stephenbe botlott. A medence szélén üldögélt és iszogatott a barátaival. Eric számolt vele, hogy Rhea elpanaszolta a vőlegényének, hogy letámadta, úgyhogy számított a megtorlásra. Ehelyett a fiú barátságosan mosolygott rá: – Nem csatlakozol, Dragomir? Nagyot nyelt, és nemet intett a fejével. Ezek szerint a titok titok maradt. – Nem, dolgom van. Amúgy… nem láttad Rheát? Csak gratulálni akarok neki a csúfos vereségünkhöz. – Igen, hallottam hírét. De nem, nem találkoztam vele – nevetett. Hallotta hírét? Hogy ez a lány milyen okos! Könnyedén megnyerhette volna a játékot, és Stephen ezt még csak nem is sejtette. Eric mindezt megtartotta magának, és a házban kérdezősködött Rhea szobája után. Valaki végül útba igazította. Elutasításra felkészülve kopogott be. Nyílt is az ajtó – de nem Rhea nyitotta ki. A szobatársa volt az. Azt mondta, reggeli óta nem látta a lányt. A fiúnak rossz előérzete támadt, de nem tudta, miért. Emma is eltűnt, de miatta nem aggódott. Nyilván elvonult a barátaival. De Rhea hová lett? Az éjszaka hátralevő részében kétségbeesve próbált a lányok nyomára bukkanni, de eredménytelenül. A buli újraindult, és akkor végre megpillantotta Emmát a tömegben. Találkozott a tekintetük, de a lány elfordította a fejét. Hagyta is, örült, hogy legalább az egyikük előkerült, és hogy jó volt a megérzése. Semmi baja, csak haragszik. Nem szívesen zaklatta Stephent, de csak úgy mellékesen azért megkérdezte, mit tud a menyasszonyáról, és megtudta, hogy azóta sem került elő. – Valahol itt kell lennie – mondta Stephen nyugodtan. – Néha szeret
egyedül lenni, de majd felbukkan. Eric ebben nem volt olyan biztos. Egyre jobban aggódott, és szerette volna, ha a másik fiú hasonlóan érez. Végül úgy döntött, megint bekopog a lány szobájába, de ezt már nem tehette meg. Megtorpant, amikor két őrző tört ki a házból. – Mi a baj? – kérdezte. Pánikba esett. – Ugye… ugye nem strigák? – Nem akarta újra átélni. – Nem, dehogy – felelt az egyik őrző. Felsóhajtott. Pont olyan kemény pasi volt, mint az őrzők általában. De aggodalom tükröződött az arcán. – Megszökött az egyik etető. A szigetről nem jut ki, de le is eshet egy szikláról, és vízbe fúlhat. Mr. Zeklos sosem bocsátaná meg nekünk. Elrohantak Eric mellett, aki elkerekedett szemmel állt ott. Most már tudta, hová tűnt Rhea.
Hat Nem tudta, hogyan történt. Ez azért lehetett, mert többnyire nem volt eszméleténél. Egyik pillanatban még az etetőktől jött ki, hogy Erickel találkozzon a szökőkútnál, pedig tudta, hogy hülyeséget csinál, hiszen a fiú talán el sem jön. A másikban zajt hallott a háta mögött, egy meglepett kiáltást, aztán Dennis jelent meg, a tekintetében őrület, végül minden elsötétült. Mikor fájó fejjel felébredt, egy barlangban találta magát. Sziklás volt és szűk, ráadásul kemény volt a talaj. Eleinte alig látott valamit, aztán, ahogy tisztult a kép, észrevette a bejáratot. Már látta a csillagokat az égen, aztán eltakarta őket egy fekete árnyék. – Dennis? – puhatolózott. Az etető megfordult, és elmosolyodott: örült, hogy ébren találja. – Rhea! Úgy örülök, hogy felébredtél! Nem akartalak bántani, de ki kellett jutnunk, és féltem, hogy meghall valaki. Jól vagy? – kinyújtotta felé a karját, de a lány hátrált. – Jól… jól. – Rhea igyekezett megőrizni a nyugalmát, pedig a szíve majd' kiugrott a helyéről. – Mi folyik itt? Mit keresünk itt? – Megszöktettelek! Olyan könnyen ment! Nem is értem, hogy nem jutott eddig az eszembe. Senki nem ért rá velünk foglalkozni. Rhea igyekezett kitalálni, hol lehet a barlang. A nyíláson túl az óceánt látta meg fákat, de nem abból a szögből, mint a Zeklos-nyaralóból. Eszébe jutottak a sziklák, amiket az udvarról látott, és sejtette, hol lehetnek. – Dennis – kezdte gyengéden, ahogy mindig is beszélt vele vissza kell mennünk. Aggódni fognak értünk. A fiú riadtan rázta a fejét. – Nem, nem! Elnyomnak minket! Nem lehetünk együtt. Most végre szabadok vagyunk. Egy darabig elleszünk itt, aztán keresünk egy hajót. Együtt megszökünk. Csak te meg én! Most hülyéskedsz? – lett volna Rhea ösztönös válasza, de a srác szemében tükröződő őrületből tudta, hogy mindez halálosan komoly.
– Nem lehet. Nem maradhatunk itt. Nem élhetünk a kontinensen sem. – Majd én gondoskodom magunkról – ígérte Dennis. – Menni fog. Ezt mondta az a szép kis barna hajú lány is. – A szép kis… Mindegy. Figyelj, ez nem lesz így jó. Vissza kell mennünk. Kérlek! Dennis hajthatatlan volt. – Annyi vért kapsz tőlem, amennyit csak akarsz. Emiatt nem kell aggódnod. – Nem ez a gond. – Akkor mi? – megbűvölt hangja most vészjóslóan csengett. Az arca is megváltozott, úgyhogy Rhea inkább meghúzta magát. – Nem akarsz velem lenni? Nem szeretsz? – Jaj, dehogynem – a lány kétségbeesetten próbálta felmérni a lehetőségeit. Először arra gondolt, egyszerűen elrohanhatna előle. De abból ítélve, hogy a bejáraton túl főleg az eget látta, úgy tippelte, nagyon közel lehetnek a szikla széléhez. – De jó volt úgy, ahogy eddig volt. Azt hittem, te is… boldog vagy. – Talán egy kis játszadozás segít rajta. – De megtagadták tőlünk, amit igazán akartunk. Amire szükségünk lett volna – közelebb jött, és ezúttal a lány nem tudott kitérni előle. Egyszerűen nem volt hely. – Csak napi egyszer engedtek vért szívni. – Több nem is kell – nekiütközött a sziklafalnak. – Semmi baj nincs ezzel. – Nem. Tudom, hogy többet akarsz. Én többet akarok. Most akarom – még közelebb préselődött hozzá, és átölelte a derekát. A lány tiltakozott, mert nem esett jól az érintése, de ő volt az erősebb. – Most. Most akarom. Igyál! Félrehajtotta a fejét, de Rhea még mindig tiltakozott. – Nem. – Gyerünk! – kiáltott rá a fiú, hogy majd' beszakadt a dobhártyája. Még erősebben szorította, annyira, hogy az már fájt. – Igyál! Félelmében végül beleegyezett, és a nyakába harapott. Fel sem fogta, mit művel. A vér most is édes volt, de nem lelte benne örömét, hiába engedett kicsit a szorítás. Kétségbeesve próbálta végiggondolni, mit tehetne. Mi lesz, ha többet iszik a kelleténél? Mi lesz, ha Dennis
elveszíti az eszméletét? Ha elájulna… Mégis győzött a figyelmeztetés, mi történik azzal, aki túl sokat iszik. Ha véletlenül megöli, strigává változik. De nem kellett cselekednie. Lenyűgöző önuralomról téve tanúbizonyságot, Dennis önként levált róla. Sugárzott az arca. – Ez… csodás volt – lehelte. Mámoros állapotban volt, de Rhea még így is látta, hogy veszélyes. – Látod? Mindent megadok neked, amire csak szükséged lehet. Vigyázok rád, és… ááá! Valami lesújtott rá. Vagy inkább valaki. Eric Dragomir beosont a barlangba, olyan halkan, hogy egyikük sem vette észre. Dennis dühösen megfordult és rátámadt. A falhoz vágta a morát. A lány felsikoltott. Azt hitte, az etető legyengült a harapástól, de most nagyon is elemében volt, legyőzhetetlenül erősnek tűnt. Csodával határos módon Eric nem esett el. Megint lecsapott az etetőre. Összekapaszkodtak, de egyik sem tudta legyűrni a másikat. Igyekeztek félrelökni egymást, vagy legalább bevinni egy ütést. Időnként Eric ellökte magától Dennist, aztán Dennis lökte meg őt. Csak az volt a gond, hogy Eric volt közelebb a barlang szájához. Ha túl nagyot taszít rajta a másik, lezuhanhat a szikláról. A kevés mozgás következtében az etetők többnyire nem valami izmosak. De ez nem akadályozta meg Dennist abban, hogy a mora fiút lépésenként szorítsa a bejárat felé. Eric izzadt, és összeszorított foggal próbált visszaütni. Egyikük sem részesült olyan kiképzésben, mint az őrzők, úgyhogy brutálisan, primitíven verekedtek. Végül Dennisnek sikerült a bejáratig lökni Ericet, és Rhea tudta, muszáj tennie valamit. Csak azt nem tudta, mit. Ha megpróbálja leütni Dennist, Eric lezuhanhat. Más lehetőség viszont nem maradt, és belátta, hogy jobb előbb lépni, mint később. Előrerohant és lábon rúgta Dennist, hátha elveszíti az egyensúlyát. Így is történt, de nem esett el. A vállával félrelökte a lányt, de ezzel távolabb került a fiútól. Ha elvonja Dennis figyelmét, Eric tehetne valamit, ismerte fel Rhea. De bármit csinált, hatástalan maradt. Nem volt elég erős hozzá, hogy igazán nagyot üssön. Azt sem tudta pontosan, hogyan kell egyáltalán ütni. Eric megint a szikla széléhez közeledett. Rhea ekkor látta meg a földön a követ. Majdnem akkora volt, mint egy bowlinggolyó. Remélte, ezzel kiütheti Dennist, de alig bírta el.
Egyforma magasak voltak. Minden erejét összeszedte, hogy fejbe vágja. Nem esett össze, de elengedte Ericet. Botorkálva megindult előre, láthatóan fogalma sem volt, merre tart. Annyira megzavarodott, hogy egyre közelebb tántorgott a szikla széléhez. – Állítsd meg! – sikoltott fel Rhea. Eric kinyújtotta a kezét, pedig ez a srác az előbb még meg akarta ölni. Dennis közben felismerte, mi történik, és a kéz után nyúlt. De megbotlott, és megindult a lába alatt a talaj. Felkiáltott, megpróbált megkapaszkodni… de nem sikerült. Nem érte el Ericet. A másik fiú visszaugrott a barlangba, nehogy ő is leessen. Rheát is magával húzta, így biztonságban tudhatta. Dennis még mindig kiáltozott, amikor eltűnt a szemük elől. Néhány pillanattal később elhallgatott. Rhea Eric mellkasába temette az arcát. Maga is meglepődött, hogy sír. – Semmi baj – simogatta a haját a fiú. – Biztonságban vagy. Már nincs semmi baj. Kísértetiesen emlékeztetett ez az első éjszakára a hajón, amikor Eric nyugtatgatta. Hirtelen eszébe jutott a kérdés, amit a zeneszobában tett fel neki: van-e valaki, aki igazán törődik vele? Felemelte a fejét, és meglátta, hogy Eric arca megsebesült. Őt is ugyanúgy megrázta az eset, mint a lányt, de igyekezett ezt eltitkolni. – Te jól vagy? – kérdezte Rhea. – Most, hogy nem vagy veszélyben, már jól – mondta a fiú, bár továbbra is rémület tükröződött a szemében, ahogy a lányéban is. Rhea még soha senkit nem látott meghalni. Dennis alaposan ráijesztett, és meg is akart szabadulni tőle… De a halálát nem kívánta. Ilyen halált senki nem érdemel. Nagyot nyelt, aztán Ericre pillantott. – Hogy… hogy kerülsz ide? – dadogta. – Amikor nem találtalak… Kérdezősködtem utánad, kerestelek. Senki sem tudott semmit. Senki sem gyanította, hogy baj van. – A hangján keserűség érződött. – Aztán az őrzők szóltak, hogy Dennis megszökött, és… tudtam. Tudtam, hogy magával vitt. Átkutatták a házat, de nem találtak semmit, nekem meg bevillant, hogy Jared azt mesélte, ide jár sziklát mászni. Kockáztattam. Rheának eszébe jutott, hogy Dennis azt állította, egy szép, barna hajú lány biztatta, szökjön meg a szerelmével. Sejtette, ki lehetett az a lány,
de úgy döntött, egyelőre nem hozza szóba a dolgot. – Miért nem jöttek ide az őrzők? – kérdezte inkább. – Nem hittek nekem. Azt mondták, túl kába, ezért nem veszélyes. Azt gondolták, valahol a ház környékén bujkál. Ráadásul Stephen szerint szeretsz néha egyedül sétálni, úgyhogy senkinek sem jutott eszébe, hogy Dennis meg te egy helyen vagytok. Még mindig a lány haját simogatta, és Rhea úgy érezte, nincs is ennél jobb dolog a világon. – Tovább kellett volna győzködnöd őket. Nem lett volna szabad egyedül jönnöd – vitatkozott. – A te családi háttereddel… Ha valami történik veled… Eltűnik a Föld színéről a Dragomir-nemzetség. Eric még mindig nem tért magához teljesen, de ezen elmosolyodott. – Megérte a kockázatot. Nagyon féltem, hogy te tűnsz el a Föld színéről. A lány felnézett rá. Alig akarta elhinni, hogy valaki ilyesmit tett érte. Eddig ismeretlen, csodálatos érzés lett úrrá rajta. Ezúttal ő kezdeményezte a csókot. Fura dolog olyan helyen csókolózni, ahol az előbb halt meg valaki a szemük láttára, de… jólesett. Ők legalább életben maradtak. A csók is tele volt élettel. Szerette volna, ha örökké tart, és érezte, Eric sem bánná. De túl sok tennivalójuk volt. Borzasztó kötelességek. Vissza kell menniük, el kell mondaniuk, mi történt, és aztán… – Emma és Stephen – motyogta, amikor szétváltak. – Mi lesz velük? – Mindkettőjükkel beszélünk – mondta Eric. Habozott. – Ha… Ha szeretnéd… A lány végigmérte, és eszébe jutott, hogy még mindig alig ismerik egymást. Mit is akar? Ő meg Stephen már olyan régóta barátok. Szinte testvérek. Stephen szereti… de ő nem szerelmes. Eddig azt hitte, ez nem számít, csak az a fontos, hogy törődhet vele. Most rájött, hogy igenis számít. A szerelem több a szeretetnél. Nem akarta összetörni a barátja szívét. De azt sem akarta, hogy később megbánja, nem élt a lehetőséggel, hogy olyasvalakivel legyen, aki igazán szereti, és nem csak kihasználja őt. Ericnek igaza volt, tényleg csak másokkal törődik. Most az egyszer viszont magára akart koncentrálni. – Mindkettőjükkel beszélünk – ismételte a fiú szavait. Kézen fogva jöttek ki a barlangból, vigyázva, nehogy beleessenek a
szakadékba. Rhea érezte, hogy Ericet nem csak ez aggasztja: nem akarta, hogy meglássa a hullát. A barlangtól kitaposott ösvény vezetett a házig, ami megmagyarázta, hogyan jutott oda olyan könnyen mindkét fiú. Eric félúton megállt. Elragadtatottan nézett rá. – Mi az? – kérdezte a lány. – A hajad. Még holdfénynél is… Mintha a nap sütne rá. Többet nem kell napfényre mennem, ha veled vagyok. Rhea meglökte. – Szerintem a heroikus küzdelemben beverted a fejedet. – Te voltál hősies – mondta Eric. – Eszembe jutottak nagyanyám oroszországi történetei. Hallottál már a bátor Vasziliszáról? – Nem. Az én családom Romániából származik. Vaszilisza nevét most hallom először. – Elgondolkozva pillantott az égre. – De jól cseng.
Alyson Noël Kelts életre! Mert a halottak gyorsan lovagolnak1 (Bram Stoker: Drakula)
Egy Ácsi! Nem érdekel a lökdösődő, káromkodó tömeg, nem érdekel, hogy hányan vágnak hátba a táskájukkal, akkor sem mozdulok innen. Tekintetemmel pásztázom a reptéri terminált, szemügyre veszem a koszos járólapokat, amik olyan messze vannak már eredeti fehérségüktől, hogy esélyük sincs visszatérni hozzá, és a bézs falakat, melyeken ízléstelen, fekete táblákon sárga nyilak mutatják a fontos helyszínekhez: a mosdókhoz, a taxikhoz és a buszmegállóhoz vezető utat. Megigazítom a kistáskám pántját (ebben a táskában hurcolom a festőfelszerelésemet), és nem értem, hová lett a csoport többi tagja. Lehet, hogy eltévedtek? Összezavarta őket az a sok tábla, és rossz irányba indultak? Az nem lehet, hogy csak én jutottam el idáig… Ugye? A tömeg lassacskán eloszlik, és csak ketten maradunk: én és az a pasi – Monsieur Hátborzongató. Skót mintás nadrágja és fura cipője van, meg egy viseltes kék pulcsija, ami úgy áll rajta, mint tehénen a gatya. 1
Bartos Tibor fordítása
Ha már Angliában vagyok, hívjuk inkább Sir Hátborzongatónak. A kezében egy táblát tart: Sunderland Birtok Művészeti Akadémia. Úgy látszik, kénytelen leszek vele menni. Elindulok felé, közben igyekszem tudomást sem venni a szenvedélyes párocskáról, akik fogdossák egymást, egymás szemébe néznek, és úgy csókolóznak, mintha az első csók lenne – pedig lehet, hogy az utolsó. Most veszem észre, hogy már megint cinikus vagyok – a zsigereimben érzem. El is neveztem az érzést Jake-nek, annak tiszteletére, aki elültette bennem. Eszembe jut, hogy mi is így fogdostuk és csókolgattuk egymást, mígnem egy napon Jake azzal a gondolattal ébredt, hogy ezentúl inkább a legjobb barátnőmet, Tiffanyt fogdosná és csókolgatná. – Sunderland Birtok? – kérdezi a hátborzongató férfi, de olyan erős akcentussal, hogy először nem is esik le, milyen nyelven szólt hozzám. – Igen… Igen, én lennék az… – megrázom a fejem, mert bosszant, hogy a saját anyanyelvemmel sem boldogulok rendesen. – A Sunderland Birtok… ööö… diákja vagyok – és bólintok. – Igazán? Körülnézek, aztán vállat vonok, nem tudom, mit mondjak. Nem értem, hogyan fordulhat elő igényes művészpalántákkal, hogy idejüket nem kímélve összeállítanak egy portfoliót, izgulnak, hogy bekerüljenek a legújabb, legmenőbb művészeti akadémiára, amit fiatalok számára alapítottak, majd lekésik a gépet, vagy egyszerűen meggondolják magukat. Persze lehet, hogy nekik ez nem olyan fontos, mint nekem. Az ő életüket biztos nem nehezíti meg se Jake, se Tiffany. Félrehúzom hosszú, sötét hajamat, és a másik vállamra teszem a katonai mintás művésztáskát. Most is előttem van Nina arca, amikor ezt választottam, és nem azt, amit ő vett az útra. Jó, megígértem apunak, hogy igyekszem elfogadni őt, de az, hogy képes volt venni nekem egy türkizkék táskát, amin rózsaszín hibiszkuszok vannak, azt bizonyítja, hogy ő nem nagyon igyekszik elfogadni engem. – Neve? – kérdezi, vagy inkább vakkantja a férfi. Olyan, mintha nagyon sietne. – Ööö… Danika – felelem. – Danika Kavanaugh? – ezt inkább kérdezem, mintha arra várnék, megerősítse, hogy tényleg így hívnak. Grimaszolok, és a fejemet rázom. Jó tudni, hogy Angliában is pont
akkora pancser vagyok, mint Amerikában. Bólint, kipipálja a nevemet, és kisiet a duplaüveges ajtón. Ez nyilván azt jelenti, kövessem. Úgyhogy követem. – Öööö… Mi lesz a csomagokkal? – érdeklődöm magas, aggodalmaskodó hangon. Szánalmas vagyok. Mintha csak azt kérném cérnavékony hangon: tessék engem szeretni! – Azt mondták, nem érkeztek meg… Maga szerint utánunk hozzák? Vagy vissza kell majd jönnünk? Motyog valamit, ami határozottan „hozzák”-nak hangzik, de olyan gyorsan lépked, hogy erre nem vennék mérget. – Nem tudja, mi lett a többiekkel? – a tarkóját bámulom, ahol van egy öklömnyi kopasz folt, körülötte meg haj, de olyan vörös, hogy az már gyanús. Lehet, hogy festi? Igyekszem utolérni ezt a girhes vénembert, aki korához képest meglepően gyorsan mozog. Én már alig kapok levegőt. – Nem úgy volt, hogy többen is leszünk? – zihálok. Erre olyan hirtelen áll meg, hogy nekimegyek. De komolyan, egyenesen felkenődöm a hátára. Ez de ciki! – Sajnos már késő, kisasszony – egyáltalán nem zavartatja magát amiatt, hogy most vágtam hátba a táskámmal. Egy percre sem zökken ki, miközben elveszi a táskát, és hozzáteszi: – Ha ilyen gyorsan száll le a köd. Pislogok. Hunyorogva nézek körül, és nem értem, mire gondolhat. Jó, kicsit felhős az ég, szürke is. Na, bumm, hiszen Angliában vagyunk. Itt mindig ez van, nem? És ködnek a nyomát sem látom. Ezt meg is mondom neki. Biztos félrehallottam valamit az akcentusa miatt. Rám bámul, közben int, hogy szedjem a lábam, szálljak már be a kocsiba. – Ez nem olyan köd – feleli. – Igyekezzen, mielőtt még sűrűbb lesz. A hátsó ülésre kuporodom, összehúzom magamon a sötétkék gyapjúkabátot, ő meg bevágja az ajtót, és a volán mögé ül. Benyúlok a jobb zsebembe, és azt a pénzérmét babrálom, amit még a nagymamám varrt bele, amikor még anyukámé volt a kabát. Jóval azelőtt, hogy meghalt és megörököltem tőle. A piszkos ablaküveghez nyomom a homlokom, és hunyorgok, hátha meglátom ezt a híres ködöt, ami annyira nyomasztja a pasit. De nem. Úgyhogy újabb próbát teszek: – Nekem elég tisztának tűnik az idő…
De csak mormog, két kézzel markolja a kormányt, az utat figyeli, és így szól: – Ilyen ez a köd… Sosem az, aminek látszik. Elalszom. Vagyis hát nem emlékszem semmire az egész útból, úgyhogy nyilván elaludtam. Egyik percben még kihajtunk a reptéri parkolóból, a következőben meg arra riadok, hogy ugrál a kocsi. Mintha egy másik világba csöppentem volna. A hatalmas kátyúkat jól kiegészíti a gagyi lengéscsillapító. – Az az? Ott fent? – a messzeségbe hunyorgok, de még mindig sehol az a köd, amiről folyton motyog. Látok ott valami kőépületet, ami pont úgy néz ki, mint a gótikus regények szellemjárta kastélyai – a kedvenceim. Az ilyen széljárta, baljós épületekben mindig van valami felbecsülhetetlen értékű régiség, lappangó titok, néhány fura szolga meg sértett szellem és egy magányos, csúnyácska nevelőnő, aki, mit van mit tenni, beleszeret a mindig bús, magas, fekete hajú, jóképű háziúrba. Előtúrom a táskámból a vázlatfüzetemet, mert le akarom rajzolni az első benyomást, fel akarok jegyezni mindent, amit látok, elejétől a végéig. De túl hepehupás az út, a ceruza nem marad a papíron, úgyhogy befejezem, mielőtt elkezdtem volna, és inkább tátom a számat. Megérkezünk egy hatalmas, tiszteletet parancsoló kapuhoz, a sofőr kihajol az ablakon, megnyom egy gombot, és a következőt mondja: – Itt a lány. Ez azért fura. Most komolyan. Itt a lány? Miért nem azt mondta, itt vagyunk? Nem egy egész csoportot várnak ide? Öt tehetséges, mázlista fiatal művészt, akiket több ezer jelentkező közül választottak ki. Öt szerencsés flótást, akik nemcsak hogy kiválóan teljesítettek a bonyolult, többfordulós válogatáson, hanem egy portfoliót is leadtak, amit külön erre az alkalomra állítottak össze – egy portfoliót, amiben az álmaikat festették le. És itt az álom nem vágyat jelent. Hanem éjjeli látomást. Én mindig is élénken álmodtam, színesben, úgyhogy amikor megláttam a brosúrát, azonnal tudtam, hogy ezt az iskolát nekem találták ki. Ügy gondoltam, van ehhez tehetségem, és ezek szerint tényleg. De akármilyen életszerűek is az álmaim, ilyen helyet még álmomban
sem láttam. Hosszú, kacskaringós, meredek kocsiút vezet az ajtóig, és élénk színű rózsák szegélyezik, a tüskéik szinte karcolják a kocsit. Amikor felérünk a házhoz, kipattanok, és nyújtogatom a nyakam, hogy befogadhassam a látványt. Kőhomlokzat, vízköpők, külső támívek, furcsa kis faragványok, amik szárnyas alakokat meg manókat formáznak – igazán lenyűgöző. Teljességgel tökéletes. Ezt remélni sem mertem. – Lesz még erre idő – sürget a sofőr, felkapja a táskámat, és az ajtóhoz lép, amit egy komoly arcú nő nyit ki. Ősz haját szép kontyba tűzte, ruhája fekete, gallérja fehér csipke, köténye fehér. Olyan sápadt, hogy a bőre szinte áttetsző. Mintha még életében nem ment volna napra. – Nézzenek csak oda! Csak nem Dani vagy? Bólintok. Vajon honnan tudta, hogy ez a becenevem, ha egyszer a jelentkezési lapon Danika állt? – Violet vagyok – mutatkozik be kis szünet után. Annyira belemerül a méregetésembe, hogy ilyen kis udvariaskodásokra nem is marad ideje. – Okos és szép, ugyebár? – végigmér, vékony ajka mosolyra húzódik, és a szeme alatti érzékeny bőr is összeráncolódik. – Fiatal, erős, egészséges, ha jól látom. Hány éves is? – Tizenhét – magam köré kulcsolom a karom. Már sosem fog behívni? – Jó lesz ide, én mondom. Bólint, aztán végre beinvitál. Összenéznek a sofőrrel, de nem értem, miért. Aztán még hozzáteszi: – Siessen, még a végén halálra fagy! Bevezet az előcsarnokba. Kellemes és meleg, akár egy otthon. Na, nem az én otthonom, a túlzsúfolt öröklakás, ami egész addig megfelelt, míg ketten voltunk apuval, míg Nina be nem költözött a rengeteg holmijával. Inkább az az otthon, amire vágyom. Egy rejtélyes ház, aminek története van, amit sötét faburkolat, régi szőnyegek, óriási gyertyatartók és a kint látott rózsa csokrai díszítenek. Hát, ez a jelenlegi otthonom szöges ellentéte. – Hűha! – a hangom alig hallható. Körülnézek, és már alig várom, hogy az utolsó szögig feltérképezzem ezt a helyet a következő hetekben. – Ez annyira… impozáns. Magam is meglepődöm. Most tényleg azt mondtam, impozáns? Én olyan szavakat használok, mint király és tök jó.
– Megteszi, bizony megteszi – helyesel Violet. Lecibálja rólam a kabátomat, és a sofőrnek adja, aki eltűnik vele az emeleten. A hideg ujjak érintését még sokáig a bőrömön érzem. – Már majdnem készen van. Csodálkozva nézek rá. Vajon mi maradhatott félbe ebben a tökéletes, régi kastélyban? A nyakában függő fura, fényes fekete medált piszkálja. Engem néz, de a bálteremre mutat: – Onnan terjedt szét… a tűz – le nem venné rólam a szemét. – Mint látja, még nem végeztünk a helyreállítással. Hunyorgok, és be kell látnom, hogy a helyiség tényleg csúnyán megrongálódott. Közelebbről megnézve az egész ház kissé viharvert, de ezt első izgalmamban nyilván nem vettem észre. – Jöjjön – mondja Violet, és hideg kezét a lapockámra teszi. – Kap finom vacsorát és teát alvás előtt. Alvás? Ablakot keresek, de mindegyiken vastag függöny lóg. Fogalmam sincs, miért mond ilyesmit, amikor biztosan tudom, hogy odakint világos van. Sőt. Még dél sincs. – Hosszú volt az út, kisasszony – ezt úgy mondja, mintha végig mellettem ült volna az USA-tól idáig. – Szörnyű ez az időeltolódás, nemde? És amint kinyitom a szám, hogy nemmel feleljek, mert egyáltalán semmi bajom az időeltolódástól, mert nagyon is ébren vagyok, és már alig várom, hogy felfedezzem a kastélyt, mielőtt megérkeznek a többiek, hozzám fordul, vizenyős kék szemével a szemembe néz, és hallom a válaszomat: – Jólesne egy harapás. És most, hogy mondja, tényleg fáradt vagyok.
„Minden, mi van e bús világon Álomba ködlő furcsa álom”2 (Edgár Allan Poe)
Kettő Hideg van. Csontig hatoló, vad hideg. De nem érzem, nem fázom. Csak a szívdobogásomra figyelek, miközben átsuhanok a kőpadlón. Sűrű a köd, szinte életre kel, szinte valódi. De nem állíthat meg. Nem érdekel, hogy az orromig sem látok, csak megyek előre, a vöröslő fény felé. Ott van ő… valahol… sietnem kell hozzá… Felkattintom a lámpát, és hunyorgok az erős fényben. Vékony köd úszik a szobában, nem is értem, hogy juthatott be, ha egyszer az ajtó zárva, az ablakokat pedig rojtos szegélyű, nehéz függönyök borítják. Félredobom a takarót, és felveszem a köntöst, amit az ágy végében hagyott valaki. Végigsimítom, puha és selymes, nem úgy, mint a durva flanel, amit megszoktam. Megkötöm, és szemügyre veszem az óriási teret. Van itt egy fésülködőasztal, rajta finom csipketerítő, ezüstnyelű fésűk és kefék, fölötte kristály gyertyatartó. A kandallóban még izzik a parázs, bár a tűz, amit Violet rakott, már kialudt, mellette áll a bársonykanapé. És ott a festőállvány, rajta friss vászon – csak arra vár, hogy életre keltsem. – Fesd le az álmaidat! – mondták, és pontosan ezt teszem. Eszembe jut, hogy fel kéne hívni az otthoniakat, szólni, hogy megérkeztem, de leteszek róla. Mióta Nina odaköltözött, apu nem ér rá velem foglalkozni, talán meg is feledkezett rólam. Inkább festeni van kedvem. Addig kell lefesteni a képeket, amíg élénken élnek az emlékeimben. Az ágy végében a zsámolyon találom a táskámat. Szerencse, hogy nem adtam fel poggyászként a legjobb ecseteket és festékeket a többi holmimmal együtt. A tubusokból fekete, fehér és piros festéket nyomok ki, mert tudom, hogy ehhez az álomhoz csak erre a három színre van 2
Kosztolányi Dezső fordítása
szükségem. Már máskor is volt szerencsém hozzá, igaz, csak töredékekben, és soha nem volt még ilyen valóságos. Annyira belemerülök a munkába, hogy szinte észre sem veszem, amikor Violet belép. – Elnézést a zavarásért, kisasszony, de hallottam, hogy ébren van, és gondoltam, szívesen enne valamit. Közelebb lép, és leteszi a tálcát a kanapé melletti asztalkára. Én a festésre koncentrálok. Már egy órája itt ez a köd, ezzel valami nem stimmel. Álmomban olyan valódinak tűnt, most meg csak egy kis fehér folt. – Szavamra! Én ugyan nem értek hozzá, de ez nagyon szép lesz, kisasszony. Nagyon szép – mellém áll, és összeszűkül a szeme. Vállat vonok, húzom a szám. Bárcsak egyetérthetnék! Mindig is én voltam saját magam legkeményebb kritikusa, és ez a festmény még sehol sincs. A kanyarban se. – Talán kell még ide egy leheletnyi… piros. Éppen ide, kisasszony – a kép közepére mutat, ahol az egyetlen élénk szín található. – Ha nem bánja, hogy ezt mondom. Egyikről a másikra nézek, és feltűnik, mennyivel fiatalabbnak látszik, mint eddig. Az arca kerekebb, teltebb, az arcán pír. Nyilván a félhomály és a fáradtság miatt láttam rosszul, mikor először találkoztunk. Visszatérek a vászonhoz, és teszem, amit javasolt, aztán mindketten szemügyre vesszük az eredményt. – Mint mondtam, nem értek hozzá, de most jobban néz ki, nemde? Több benne… az élet. Nem gondolja? Kék szeme felcsillan, arca kipirul, és hirtelen annyira másnak látom, hogy akaratom ellenére megbámulom. – De igen – bólintok, aztán ránézek, róla meg a festményre. – Arra gondoltam, bemegyek a városba, körülnézek kicsit, és beszerzek ezt-azt, hogy addig is legyen mit felvennem, míg megjön a csomagom. Van egy térképe? Vagy legalább elárulná, hol vannak a boltok? Az ajkába harap, összehúzza a szemét. Úgy látom, bosszantja a kérdés, de csak ennyit mond: – Persze, kisasszony, boldogan. De talán nem ez a legmegfelelőbb időpont. Halassza ezt későbbre, jó? Félrehajtom a fejem, az ecsetet lógatom, és nem értem, ezt miért mondta.
– Ha nem vette volna észre, még sötét éjszaka van, messze még a hajnal – az ablakhoz lép, elhúzza a függönyt, és egy pillanatra felsejlik a sötét táj. Aztán visszaengedi. – Vigyázzon azzal a festékkel, ha kérhetem! – mutat a lábam elé. – Sok munkánk van a felújításban, nem örülnénk, ha túl gyorsan tönkremenne a ház. Lenézek, és elakad a lélegzetem, amikor meglátom a sűrű, nyúlós, vörös tócsát, ami lassan szétterjed. De egy szempillantásomra eltűnik, és csak néhány cseppet látok, amit a nő azonnal feltakarít. – Sajnálom… én… – megrázom a fejem. Még mindig az előbbi látomás hatása alatt vagyok. – Semmi baj – az ajtóhoz lép. – Csak… – engem néz, miközben ujja megtalálja a fekete medált. – Csak figyeljen oda! Amint kilép, leteszem az ecsetet. Fel akarok öltözni. Lehet, hogy éjszaka van, de én annyira éber vagyok, hogy akár már most elkezdhetem a kastély feltérképezését. Vacogok a víztől, ami jóindulattal is legfeljebb langyosnak nevezhető, megmosakszom a furcsa illatú, kézműves szappannal, közben elfog a vágy az én jól habzó tusfürdőm után, amit otthon hagytam. Aztán a fésülködőasztalhoz ülök, nedves hajamat ezüstnyelű fésűvel fésülöm, majd magamra fújok egy kevés parfümöt a régimódi üvegből, és bízom benne, hogy elnyomja a szappan szagát. Keresem az utazóruhámat. A légitársaságnak hála – mást nem tehetek. De se a szekrényben, se a fiókokban nincs. Sehol nem találom a kopott farmert, a pulcsit, az anyutól örökölt kabátot. Végül Violetért csengetek, aki arról informál, minden ruhám a tisztítóban van. – De akkor mit vegyek fel? – nyöszörgők kicsit hangosabban, mint akartam. De hát egyke vagyok, nem szoktam hozzá, hogy a holmim közt turkálnak. – Sajnálom, kisasszony – elkapja a tekintetét, de úgy, hogy azonnal nagyon kicsinek érzem magam. – Csak igyekszünk mindent gördülékenyen intézni. Sóhajtok. Ha még egy szót szólok, biztos, hogy elkényeztetett amerikai fruskának könyvelnek el. Egyébként is, miért jöttem ide, ha nem azért, hogy a tehetségemet a Los Angelesben megszokottól merőben eltérő környezetben bontakoztassam ki? Meg persze azért, hogy kicsit megszabaduljak Jake-től, Tiffanytól és Ninától. És ha már itt
vagyok, élni kell a lehetőséggel. – Elnézést – és vállat vonok. – Nem úgy értettem… Csak… – Reggel utánanézek – bólint. – Biztosra veszem, hogy hamarosan visszakapja a ruháját. Addig is, válasszunk valamit a szekrényből! – bátorítóan mosolyog. – Gyönyörű ruhák vannak itt, kisasszony. Igazi régiségek. Ez is a helyreállítás része. Minden apró részletre odafigyelünk. Félrehajtott fejjel grimaszolok. Nem vagyok olyan lelkes, mint ő. Nem nagyon bírom ezeket a csicsás ruhákat. Én inkább a gyapjúkabátra meg a bő, nagy zsebes gatyára szavazok. Ezt meg is akarom mondani, meg akarom kérdezni, nincs-e valami kevésbé cicomás hacukáiuk, de megelőz: – Nem lehet tudni, melyik áll jól, míg fel nem próbálja őket, nem igaz? Csak pislogok. Lehet, hogy kimondtam, amire gondoltam? Szinte biztos vagyok benne, hogy nem. – Ráadásul – folytatja – úgysem megy sehová, és ide sem jön senki. Legalábbis egy ideig. Úgyhogy ha azért aggódik, hogy meglátja valaki, megnyugodhat. Igaz, hogy még sötét van odakint, de sajnos úgy tűnik, nagyon sűrű a köd. Napokig nem száll fel, de talán még egy hétig sem. Mindent elhalasztottak miatta, úgyhogy most van egy kis szabadideje. – És a többi diák? – nem tudom eldönteni, kit sajnáljak jobban: őket vagy magamat. Persze nagyon menő, hogy előnyben leszek hozzájuk képest, mert körbeszaglászok, mire megjönnek, de egy kis művészi társaság sem ártana meg. – Sajnos ezt nem tudom, kisasszony. De én mondom, jó néhány napig nem jön ide senki, annyi szent. A szekrényből kivesz egy piros selyemruhát. Mély dekoltázsa van, szoros fűzőrésze és földig érő, bő szoknyája. Olyan csodálattal és vágyakozással nézi, hogy majdnem kiszalad a számon, vegye fel ő. Ekkor felém fordul, és így szól: – Maga sosem öltözött be kislánykorában, kisasszony? Az édesanyja ruháiba. Összerezzenek, amikor az anyukámra gondolok. Nagyon komoly, lényeglátó nő volt, szorgalmas tanárnő. Nem sokszor adódott alkalma kiöltözni, és nem is voltak puccos ruhái, már persze a gyapjúkardigánt meg a szövetnadrágot leszámítva. – Nem – felelek. – Nem sűrűn.
Rám néz, izgatottan csillog a szeme. – Nos, sosem késő elkezdeni.
„Bohócz (…) Rohan hol angyalok remegve lépnek.)”3 (Alexander Pope)
Három – Rendes körülmények között fűzőbe bújtatnám, és olyan szorosra húznám, hogy kegyelemért könyörögne, de manapság olyan véznák meg izmosak maguk, lányok a sok testmozgástól, hogy nincs szükség fűzőre. Magának legalábbis nincs. – Manapság? – ránézek, és az jut eszembe, el kéne menni a szemészetre, mert most még fiatalabbnak látom, mint néhány perccel ezelőtt. Megrázom a fejem, a tükörbe nézek. Karcsúnak éppen karcsú vagyok, de azért hogy vézna lennék, az túlzás. Közel sem vagyok vézna. Sportos meg aztán pláne nem. Összepréseli az ajkát, miközben a ruhát gombolja a hátamon. Olyan gyorsan és biztos kézzel dolgozik, mint aki mást sem csinál álló nap. – Nos, hogy tetszik? – az egész alakos tükör elé tol, ő meg félreáll, hogy ne lógjon bele a képbe. Elakad a lélegzetem. Hihetetlen, hogy megváltozott az alapvető sápadtságom – gyönyörűen ellensúlyozza a ruha tűzpiros színét. Csak úgy duzzad a mellkasom, egészen bő keblűnek látom magam, ami még sosem fordult elő. Mindezt a különösen mély dekoltázsnak köszönhetem. Végigsimítom a karcsúsított derékrészt és a bő szoknyát. Minden előítéletem ellenére úgy érzem, mintha rám öntötték volna ezt a ruhát. Habár soha nem voltam az a divatos, cicomás típus, inkább a semleges színeket és az egyszerű szabást szeretem, lehet, hogy eddig tévedésben éltem. Lehet, hogy ez az igazi énem. És ehhez a felismeréshez elég volt egy napot eltöltenem egy angliai művészeti akadémián. 3
Lukács Móricz fordítása
Minden oldalról megnézem magam, nem tudok elszakadni a tükörképemtől. Vajon még nem késő újrakezdeni, tiszta lappal indulni, újra kitalálni magam? Vajon kitörölhetem az emlékeimből Jake-et meg Tiffanyt meg Ninát, ha a régi fizimiskámat lecserélem erre a lélegzetelállító újra? A hajamat bámulom, milyen szép, hullámos tincsekben száradt meg, milyen szépen keretezi az arcomat. Többnyire jelentéktelen barna szemem megtelt élettel. – Mintha… Mintha nem is én lennék! – a ruha redőit babrálom, és széles mosoly terül szét az arcomon. – Még az is lehet – suttogja Violet komor arccal, mintha valahol nagyon messze járna, valami régmúlt korban. Aztán megrázza a fejét, rám néz, és így szól: – De még nem vagyunk készen. Félrehajtott fejjel nézem a tükörképem, nem győzöm számolni a rengeteg ékszert, masnit és egyéb díszt. Mit tehetnénk még hozzá, ami fokozni tudja a hatást? Violet a fésülködőasztalhoz lép, leemeli az ezüst ékszerdoboz tetejét, és egy gyöngysort vesz elő, rajta gyönyörű, fényes fekete medál lóg. Hasonlít az övére. – Fekete borostyánkő – felel a fel nem tett kérdésre. A nyakamba teszi. – Megkövesedett korhadt fa, gyakran látni errefelé – bólint, aztán még néhány darabot a hajamba tűz. – A királynő gyakran viselte gyász idején. – Gyász idején? – hűlök el. – Ez kicsit… nyomasztó. De Violet nem hallja meg a megjegyzést, vagy elengedi a füle mellett, mert a következő pillanatban összecsapja a kezét: – Tökéletesen néz ki, kisasszony! Tökéletesen. A ruha csodaszép. Egyszerűen és nagyszerűen is csodaszép. Annak ellenére, hogy hajlandó vagyok felvenni és még a rám sózott ékszereket is elviselem, a cipő… Nos, itt húzom meg a határt. Nem számít, hogy a ruha után ez is olyan, mintha rám öntötték volna – még a lélegzetünk is eláll. Nem számít az sem, hogy úgy érzem magam, mint Hamupipőke, amikor a kanapéra kuporodom, és az ízléses bársonytopánkát a lábamra húzom. Mert a legfontosabb kimaradt a tündérmeséből: az üvegcipő nem kényelmes viselet, és bizony ez sem. – De muszáj felvennie! – makacskodik Violet. Megemeli a hangját, mintha sürgetne. Közben meredten bámul.
Olyan parancsoló a tekintete, olyan meggyőző, hogy már majdnem beadom a derekam, de végül elkapom a tekintetem. Megtalálom a hangomat is: – Ha annyira tetszik, vegye fel maga! Lerúgom a cipőt, és helyette előkotrom az ágy alá esett bakancsomat. – Komolyan! Vegye csak fel! Én maradok ennél – elégedetten bólintok, és összeütöm a sarkamat. Mosolygok, amikor a gumitalp tompa puffanását hallom. Csóválja a fejét, az ajkát olyan erősen szorítja össze, hogy csak egy fehér vonalat látok. Nem tudom pontosan, hogyan értsem ezt. Most komolyan, csak beöltözősdit játszunk. Mi olyan nagy ügy ebben? Minek éli bele magát ennyire? – És a reggeli, kisasszony? – szedi össze magát. Végigsimít a kötényén, és a korábban itt hagyott, szinte érintetlen tálcára mutat. – Elvigyem? Rápillantok, és már majdnem igennel felelek, amikor meglátom azt a finom kolbászt, amit tegnap vacsorára ettem. Olthatatlan vágy fog el, hogy megint ilyet egyek. – Ne, hagyja csak! – felelek. A szoknyám suhog, ahogy elindulok felé. Elhatározom, hogy leülök, gyorsan harapok pár falatot, és csak utána indulok felfedezőútra. – Nagyon éhes vagyok. A kolbász már a villám hegyén, és élvezem a számban szétáradó meleg, ínycsiklandó ízeket. Violet csendben elhagyja a szobát.
„A halottak minden emléke értékes marad, ha jelentettek valamit számunkra életükben.”4 (Emily Brontë)
Négy Köd vesz körül – sűrű, fehér, nyúlós köd. A kezemmel próbálom elsöpörni magam elől. De nem tudom. Átszűrődik az ujjaim közt, és újraformálódik. Megszelídíthetetlen, de nem tarthat vissza a vörös fénytől, amely hozzá vezet. Szüksége van rám – és ahogy egyre közeledem, érzem, hogy nekem is szükségem van rá. Csak néhány lépés, és megérkezem, és akkor megfoghatom a kezét, amely átnyúl a ködfátyolon, és felém int, sürget, hogy lépjek közelebb… még közelebb… amíg… Először testetlennek tűnik, mert elhomályosítja a kavargó köd, de minél közelebb érek, annál tisztábban látom. Kirajzolódnak egy magas, erős, jóképű férfi vibráló körvonalai. A haja hollófekete, az orra egyenes ívű, álla szögletes, arccsontja magas, szemöldöke határozott… de a szeme… a szeme megfoghatatlan, nem látom tisztán… Felébredek, és először nem tudom, hol vagyok. A ruha, a szoba, a tálcán a hideg tea, az érintetlen pirítós meg a tojás, a félig megevett kolbász keresztben a tányéron. Semmit nem értek, aztán lassan magamhoz térek – már tudom, ki vagyok, hol vagyok és mi ez a gönc. Jól kinyújtózom. Érthetetlen, hogy tudtam elaludni csak így, evés közben. Na igen, ilyen ez az időeltolódás. Megbolondítja a belső órát, és kihúzza a lábam alól a talajt. De ez mind nem fontos, csak az álom számít. A vászon előtt állok, és csodálkozom, milyen könnyen jön minden, milyen tökéletesen illenek az új képek a korábban lefestett jelenetbe. Az utolsó ecsetvonásnál tartok, éppen befejezem az alany hátrafésült, hollófekete haját, amikor kopognak. 4
Sötét István fordítása
– Á, Violet – üdvözlöm, de fel sem nézek a festményből. – Elviheti a tálcát. Úgy tűnik, inkább álmos voltam, mint éhes, mert szó szerint elájultam. – Szuper. Csak az a gond, hogy nem vagyok Violet. Megfordulok. Egy korombeli fiú dől az ajtófélfának, enyhe akcentussal beszél, érződik rajta, hogy igyekszik tenni ellene. – A nevem Bram. Felhúzom a szemöldököm. Ezzel a névvel nem találkozni minden sarkon. – Anyám goth, ez van – és vállat von. – És apukád? Ő is? – kérdezem. Végigmérem a sötét farmert, a szürke kapucnis felsőt meg az inget, amit fölötte visel. Egész normálisan néz ki. Az alma messze esett a fájától. – Apám meghalt – feleli. Nekem még sosem sikerült ennyire közömbösnek maradni, ha anyukám került szóba. Az ő hangja még csak nem is remeg. Csak tényeket közöl, érzelmeknek helye nincs. – Sajnálom – leteszem az ecsetet, de azonnal meg is bánom, mert nem tudok mit kezdeni a kezemmel. – Ne sajnáld! Lefogadom, hogy nem a te hibád – vállat von, és a mosolytól felragyog az egész arca. Ismerős ez a mosoly. Mintha már láttam volna valahol ezeket a gödröcskéket, ezeket a fogakat, a tiszta arcbőrt, de a többit eltakarja a napszemüveg. – Mi a helyzet? Ez a Sunderland Birtok, ugye? Azt ne mondd, hogy rossz helyre törtem be… Bólintok, és csak nézem. Lehet, hogy ő az egyik diáktársam? Remélem, hogy igen. – A nap első jó híre – sóhajt. Ledobja a hátizsákját, és hozzám lép. – Először a légitársaság elhagyta a táskámat, aztán késett a vonatom, végül nem találtam taxit, ami felhozott volna ide. Három busszal jöttem, a végén jó darabon kutyagolhattam is, ja, és a gatyám is elszakadt, amikor átugrottam a kerítést. És ez a köd… Miért van itt ekkora köd? – Ez nem hétköznapi köd – nevetségesen kimért vagyok, fogalmam sincs, ezt miért így mondtam. – Hétköznapi, nem hétköznapi, egyre megy – lehuppan a kanapéra, és a tálcát nézi. – Ezt még megeszed? – Már kihűlt – figyelmeztetem, és leülök mellé egy székre. – Nem baj – motyogja, és már le is csap a kolbász maradékára. –
Nem ettem már vagy… – hunyorog, miközben számol. Végül feladja, és inkább eszik. – Violet nem ajánlotta fel, hogy összeüt neked valamit? – kérdezem a saját szívélyes fogadtatásomra visszagondolva. Csak néz, aztán teli szájjal megkérdezi: – Kicsoda? – Tudod, a szolgáló, vagy szobalány, vagy micsoda ő itt. Vállat vonok. Újdonság számomra, hogy kiszolgáljanak. Nem is tudom, mi a kiszolgáló személy pontos megnevezése. – Itt dolgozik – teszem hozzá. – Hát, én csak azt tudom, hogy senki nem várt az állomáson, és ajtót sem nyitottak. Azt hittem, meg sem találom a helyet, és eszem ágában sem volt a küszöbön aludni, úgyhogy szépen benyitottam, aztán szobáról szobára jártam, míg végül beléd botlottam. Ez egyébként elég fura. Hol a fenében vannak a többiek? Nem úgy volt, hogy ennél azért többen leszünk? Tanárok, diákok… Na és azok az izgalmas című kurzusok, amikről a brosúrában áradoztak? Amennyit eddig láttam, sehol egy terem, sehol egy műterem, még csak hasonló sincs az egész házban. Kissé furcsa. Szerinted nem? Figyelem, ahogy végez a kolbásszal, és nem tudom levenni a szemem az arcába omló hajáról. Érdekes módon engem nem aggaszt, amit mondott, de tudom, hogy valamit válaszolnom kell. – A köd miatt csúszás van – a ruha redőit piszkálom, és hozzáteszem: – És… Milyen? Mármint a ház. Én érkezés után azonnal kidőltem, még ki sem tettem a lábam a szobából, mióta itt vagyok. Mit gondolhat most rólam? Dögunalmasnak tarthat, pedig egyáltalán nem ilyen az igazi énem… Ha rajtam múlik, már régen bejártam volna a házat. De nem tudom előcsalogatni magamból ezt az igazi ént. Talán a ruha teszi. Vagy az időeltolódás. Vagy a kolbász, amit étkezéskor elém raknak. De őszintén szólva, olyan otthonos és kényelmes ez a szoba, hogy semmi kedvem kilépni az ajtón. – Hát, elég nagy a csönd – törli meg a száját a fehér szalvétával. – És rendesen hátborzongató. Anyám meg a haverjai odáig lennének tőle. Ledobja a szalvétát, felpattan és felém fordul: – Van kedved szétnézni? Ez a te cuccod? – mutat a ruhára. Tetőtől talpig végigmér, egyre méreget, de nem ellenségesen. Tessék, el is felejtettem volna, milyen hülyén festhetek, ha nem
hozza szóba. Inamba száll a bátorságom, a ruhát markolászom, és remélem, hogy nem a nevetségesen mély dekoltázsomat bámulja. Nem látom a szemét a sötét szemüveg miatt. – Jaj, dehogy… csak… az én táskám is elveszett… és az én ruhámat elküldték a tisztítóba… úgyhogy választhattam, hogy egész nap egy szál köpenyben szaladgálok, gyakorlatilag meztelenül, vagy kifosztom a szekrényt, és hát ez utóbbit választottam – vállat vonok, lesütöm a szemem, és csak úgy lángol az arcom. Nem merek ránézni, míg meg nem szólal. – Csinos vagy. Mondjuk, meztelenül is csinos lennél – nevet, és a nevetése is olyan ismerős, pedig biztos, hogy még sosem láttam őt. – Nyugi, ez nem célzás volt. De tényleg szép vagy. Szerintem több lány járkálhatna ilyen ruhában. Bár biztos nem valami kényelmes. – Meglepődnél – mondom, és arra gondolok, minden gond nélkül el tudtam aludni benne. – Nem olyan szörnyű. – Különben majd rájössz, hogy engem nem könnyű megdöbbenteni. Végül is Romániában, pontosabban Erdélyben élek egy goth közösségben. Anyám bandája még címlapon is volt. Ha tudnád, mi mindent láttam már… – Anyukádnak zenekara van? – Igen – sóhajt. Megvakarja az állát. – Próbálom támogatni ebben, de… – csóválja a fejét. Nem fejezi be a mondatot. – Egyébként tényleg azt hittem, hogy ez a te ruhád. Tudod, művészeti akadémia, a test mint vászon, ilyesmi. Kellemesen eklektikus az összhatás ezzel a cipővel. Converse tornacipőjében közelebb lép hozzám a szőnyegen. Jake jut eszembe: ő sosem használná azt a szót, hogy eklektikus. Azt se tudja, mit jelent. – És a szemüveg? Az a tiéd? – a hangomban kacérság és hamisítatlan bénaság keveredik, és sajnos utóbbi dominál. – Kénytelen vagyok hordani. Sajnos fényérzékeny vagyok – mondja, és a válla fölött rám pillant. – Jaj, nem akartam… – kezdem. Szégyellem, hogy megemlítettem ezt a dolgot. De csak legyint, és várja, hogy mellé érjek. – Láttad már a könyvtárat? Nemet intek.
– Még semmit nem láttam, kivéve persze az ebédlőt meg a szobámat, de kábé ennyi. Belépünk egy sötét, lambériázott szobába, ami tele van kényelmes székekkel meg olvasólámpákkal, és helyet kapott itt egy kandalló, na meg számtalan könyv. – Szeretsz olvasni? – kérdezi, és belelapoz egy régi, bőrkötéses kötetbe. – Mi az, hogy! – bólintok, miközben a címeket pásztázom. – Legjobban a romantikus gótikus regényeket szeretem. Tudom, hülyén hangzik, de valahogy megfognak. – Akkor ez tetszeni fog – és mosolyogva átnyújt egy könyvet, amin aranybetűkkel ez a cím áll: Drakula. – Egy névrokonom írta. – Már olvastam – közlöm, mire felhúzza a szemöldökét, visszaveszi a könyvet, és a helyére teszi. Folytatjuk a felfedezést. Megnézzük a társalgót, a nappalit, sőt még egy medencét is találunk, amit mindenképpen ki fogok próbálni, ha egyszer ideér a csomagom. Lopva pillantunk egymásra összeráncolt szemöldökkel, felhúzott vállal, és mindketten ugyanarra gondolunk: hol vannak a tantermek, a tanárok, hol van a többi diák? Megállunk a konyhánál, Bram azonnal a tűzhelyhez rohan, belekukkant egy serpenyőbe, és mindkettőnknek szerez egy-egy kolbászt, amit továbbhaladva elmajszolgatunk. Végül rábukkanunk a bálteremre, amit egyszer már láttam az érkezésemkor. Violethez hasonlóan ezt a helyiséget sem érzem olyan öregnek és lerobbantnak, mint amilyennek első ránézésre tűnt. Tulajdonképpen a tűz látható nyomai ellenére is nagyon szépnek találom. – Itt kezdődött – néz szét Bram. – A brosúra szerint egy pokoli tűzben majdnem porig égett az egész ház. Nézd! – mutatja a falakat, a hihetetlenül magas mennyezetet, aztán a megperzselődött járólapokat. – Máig látszanak a nyomai. Furcsa. Azt hinné az ember, ennyi idő alatt elkészültek a felújítással. – Lehet, hogy mementónak szánják – vonok vállat. – Vagy elfogyott a pénz, és itt jövünk mi a képbe. Ha felszáll a köd, megjön a többi diák, mindenkinek a kezébe nyomnak valami szerszámot, és már munkához is láthatunk. Felé fordulok. Remélem, hogy nevet vagy legalább elmosolyodik. De
csak áll ott félrehajtott fejjel. – Nagy kár, hogy a szobádban maradt a táskám. Úgy lerajzolnálak. Bárcsak látnám a szemét! Akkor tudnám, mire véljem ezt. Van benne valami… valami… ismerős. Amikor találkozik a tekintetünk, elkapom az enyémet. – De tényleg – mondja gyengéden, megnyugtatóan. – A szobát, a ruhádat, a cipődet – és mosolyog. – Tökéletes. Jól áll neked. Lehet, hogy most mindjárt fel is szaladok a táskáért. Indul is, amikor belép Violet. Meglát minket és elsápad. Falfehér az arca, nem túlzok. Mint aki szellemet lát, olyan fehér. De hát szellemet nem lát, csak minket. Gyorsan összeszedi magát, de azt a nézést sosem felejtem el. Közelebb lép, idegesen gyűrögeti a köténye szélét, és Bramhez szól: – Segíthetek valamiben? – Bram vagyok – nyújt kezet. – Az egyik diák. – Az nem lehet – felel Violet olyan halkan, hogy mindketten ösztönösen közelebb hajolunk. – Hogy mondja? – kérdezi összevont szemöldökkel, és leengedi a kezét. – A köd… Láthatatlanok vagyunk… Hogy talált ide? – Kellett hozzá szorgalom, szerencse meg jó nagy adag elszántság. De… hogy érti azt, hogy láthatatlanok vagyunk? Én is épp ezt akartam kérdezni. De Violet csak hunyorog. A végén eltűnik a szeme kékje, és csak fehér, ritkás szempilláit és még annál is fehérebb bőrét látni. – Nos – szedi össze magát nagy nehezen –, akkor mutatom a szobáját.
„Szül nyugalmat, lám, a keserűség is.”5 (Bram Stoker: Drakula)
Öt A nap hátralevő részét a szobámban töltöm, többnyire festéssel. Igyekszem nem gondolni Bramre, aminek az a vége, hogy folyton csak rá gondolok. Jó, elég helyes. Jó, azonos az érdeklődésünk. Jó, képes hosszú szavakat helyesen használni. Jó, le akart rajzolni, aminél romantikusabbat szerintem el sem lehet képzelni. De hiába olyan jó srác, hiába olyan ismerős, akkor is tisztában vagyok vele, mi is folyik itt: egyedül vagyok a szakítás után, hiányzik mellőlem egy srác. Nem mintha éreztem volna már hasonlót, mivel Jake volt az első barátom. De végigasszisztáltam ezt apu mellett, amikor anyut elveszítettük, láttam, hogyan fordít hátat a múltnak, és kezd azonnal randizgatni – akkor jött Nina. Úgyhogy van rutinom ebben a témában. Ezért sem állok készen egy új kapcsolatra. Ezért lenne jó, ha Bramet egyszerűen csoporttársnak tudnám tekinteni, semmi többnek. És ezért nem mozdulok ki a szobámból. Eltökéltem, hogy azt fogom tenni, amiért idejöttem: festek – és nem flörtölgetek, nem jövök össze senkivel, nem szeretek bele senkibe. Valószínűleg úgyis csak az lenne a vége, hogy az első adandó alkalommal összetörik a szívemet. Úgyhogy amikor Violet megjelenik az újabb adag kajával, többek közt a kolbásszal, ami úgy ízlik, nem is kérdezem meg, látta-e őt, vagy hogy éppen merre jár. Csak festek rendületlenül, mintha Bram a világon se lenne, míg végre megteszi hatását az időeltolódás, és már megint elalszom. Az álom ott folytatódik, ahol legutóbb félbeszakadt. Próbálom átverekedni magam a ködön, a keze után nyúlok, és ezúttal összefonódnak az ujjaink. Jéghideg a keze. Közelebb húz magához, könyörög, hogy nézzek rá, hogy lássam őt, és a mellkasa vörösen vibrál… És amikor felébredek, rohanok a vásznamhoz, és lefestem a hosszú, 5
Bartos Tibor fordítása
hideg ujjakat is, a vörös fényt. Éppen a szemöldökénél tartok, amikor megjelenik egy sápadt, szőke lány, elviszi a tálcát, végigmér, és javasolja, hogy öltözzek át a vacsorához. Honnan kerülhetett elő? Eddig még nem is láttam. Nem is tudtam, hogy több szolgáló is dolgozik itt. Követem a tekintetét, a ruhámat nézi. Megijedek: tönkretettem, összefestékeztem. Miért nem adtak legalább egy köpenyt? Most komolyan: se tanárok, se köpeny, se műterem… Milyen művészeti akadémia az ilyen? Mély levegőt veszek, újra a lányra nézek, és hirtelen rengeteg kérdésem támad. De többet nem gondolok rájuk, mert ő meg rám néz, és így szól: – Semmi gond. A hangja nyugodt, megértő, így én is megnyugszom. – Biztosra veszem, hogy kijön az a folt. Ha mégsem, rengeteg ruha van még a szekrényben. A vászonhoz lép, elkerekedik a szeme. – Szavamra, nagyon sokat haladt egyetlen nap alatt! – csettint a nyelvével, és a kötényét babrálja. – Rengeteget! – kiáltja. – Gondolom, érdekli, mi történt az oktatókkal: ők is késnek. De a jó hír az, hogy a köd egy-két napon belül felszáll, és akkor végre minden visszatér a normális kerékvágásba. – Tényleg? Violet azt mondta, még legalább egy hét. Elgondolkodva figyel. – Ezt mondta volna? Nos, maradjunk annyiban, hogy jók a kilátások, kisasszony! Félrehajtja a fejét. A mozdulatai, ahogy a kötényt gyűrögeti… Ezt is láttam már valahol. Rájövök: pont úgy néz ki, mint Violet, csak fiatalabb kiadásban. Lehet, hogy rokonok? – A nevem Camellia – mondja, miközben a szekrény felé tart. – Violet az édesanyám. A ruhák közt kotorászik, aztán kiválaszt kettőt, és felém fordul. – Maga szerint, kisasszony? A zöld vagy a lila? A szemöldöke olyan szőke, hogy alig látszik. – Mindkettő csodaszép, és illik a bőréhez. Mindkettő jól állna. Mindkét kezében egyet-egyet lóbál. Egyikről a másikra nézek. Ugyanolyan lenyűgöző mindkettő, ugyanolyan régimódi, ugyanolyan csábító. Eszembe jut, mi történhetett
a táskámmal, amiben a farmerok, a zsebes nadrágok, a fekete pulcsik vannak, de el is felejtem, amint találkozik a tekintetünk. Úgy döntök, élvezem ezt az új énemet, amíg tehetem. – Az ördögbe is! Legyen a lila! Alig ismerem meg, amikor belépek az ebédlőbe. Jó, ezt töröljük. Az az igazság, hogy megismerem, csak nem Bramet látom benne. A másodperc törtrészéig tart csak – de hirtelen azt hiszem, hogy a hátrafésült hajával, a Viktória korabeli ruháiban az a fiú ül ott, akit álmomban látok, aki magához hív. Megdermedek. Elakad a lélegzetem, kihagy a szívverésem, lefagyok. De mikor rám mosolyog azzal a könnyed mosolyával, minden helyreáll. Nem vele álmodom. Az ki van zárva. Egyrészt itt ül előttem. Másrészt egyébként is lehetetlen lenne. – Hadd találjam ki! A te ruhádat is eltüntették? Pontosan vele szemben ülök le. Porcelán étkészlettel terítettek, kristálykehelyből fogunk inni, és annyi ezüst evőeszközt tett valaki a tányér két oldalára, hogy ennyivel nem is tudok mit kezdeni. Végigpásztázom a szememmel. Fodros, fehér inget visel, kék felöltőt, meg persze a szemüvegét. Furcsa, megmagyarázhatatlan összhangot érzek az öltözéke meg a szemüveg között. – Nem – mosolyog. Annyi kolbászt vesz magának, hogy nekem talán nem is marad. – Ezeket a szekrényben találtam, és gondoltam, miért ne öltöznénk egymáshoz. Így talán nem érzed magad olyan rosszul. Mi a véleményed? Lopva rápillantok, remeg a gyomrom. Kiszedem a maradék kolbászt, kézbe veszem a kést meg a villát, és hozzálátok. – Jól… nézel ki – dadogom két harapás között. – Csinos vagy, elegáns – és szexi és vonzó és egyszerűen ellenállhatatlan –, és ezzel a szemüveggel kicsit talán félszeg. Elneveti magát, a szalvétával a szája szélét törölgeti, majd megszólal: – És te, szép hölgyem, elbűvölő vagy. Nagyon jól áll a lila. Összeszorított szájjal bámulom a tányéromat, és nem hagyom, hogy felzaklassanak a bókok, hiszen ezt beszéltem meg magammal. – Látom, nagy kolbászrajongó vagy. Ijedtében eltátja a száját, mikor felfogja, mit is mondott.
– Oké, ezt nem egészen így akartam, de ha már kimondtam… Megcsóválja a fejét, aztán nevet. Nagy adag tört krumplit halmoz a tányérjára, aztán valami felismerhetetlen, zöld színű főtt izét. – Nem is hibáztatlak, nagyon finom. Vajon mi van benne? Megvonom a vállam, és eltakarom a szám. – Olyan, mint a hot dog: jobb nem tudni – felelem. – Ettél már véres hurkát? – kérdezi mosolyogva. Elsápadok. Kiül az undor az arcomra. – Jesszusom, dehogy! Eszembe nem jutna! Tényleg vérből készül? – Bizony ám – bólint. – Disznóvérből. Többnyire. Nagyon finom, tényleg. Ne ítéld el, amíg nem kóstoltad! Felnyársalok a villámra egy szál zöldbabot, a számhoz emelem. – Hú, kösz, kihagyom. Minek kóstolnám meg? Vállat von. – Azt is kérdezhetnénk, miért ne kóstolnád meg. Végül is művész vagy, vagy mi. Az ételt turkálom. – Jó, hát lehet, hogy nem vagy egy Picasso, legalábbis egyelőre, de egy művész szemével látod a világot. A festők, mint például te meg én, nem úgy látják az életet, mint a többi ember. Nekünk feltűnnek a részletek, amik fölött más elsiklik. Aztán hozzáadunk, elveszünk, és a saját szemléletünk szerint értelmezzük. Ha innen nézzük a dolgokat, már miért döntenénk úgy, hogy valamit nem próbálunk ki? Miért maradnánk a jó öreg megszokásnál? Miért vágynánk a szokásos földi örömökre? Felhúzott szemöldökkel hajol közelebb. – Mint művészeknek, kötelességünk az életünket művészeti kísérletnek tekinteni. Minél többet tapasztalunk, annál többet fejlődünk. És ebben nagy szerepe van annak, hogy kipróbálunk új dolgokat. Fogalmad sincs, milyen fontos ez a képzeletnek, mennyire felszabadítja a lelket. A vállamat vonogatom, miközben egy üvegből vörös löttyöt tölt a poharamba. Nagyszerű. Most aztán menthetetlenül prűdnek tart! – gondolom. Aztán gyorsan hozzáteszem, még mindig gondolatban: Kit érdekel a véleménye? Csak egy csoporttárs, nem pedig Jake helyettese.
Koccintunk. Majdnem megfulladok, mikor kiderül, hogy a lötty nemcsak hasonlít a borra, hanem egyenesen az. Kinevet, aztán folytatja az evés-ivást, mintha semmi különleges nem lenne a körülményekben. – Neked komolyan ízlik? – kérdezem, amikor látom, hogy mindjárt kiürül a pohara. Bólogat. – Elég sokat vagyok úton, bejárom Európát anyám együttesével. Teljesen más, mint az Államokban, itt nem olyan sok a szabály. Lehet inni, klubokba járni, élhetem a felnőttek életét. – Elmosolyodik. – Mindent módjával, nem? Vagy majdnem mindent. Egyetértek. Azonnal átlátom, hogy egyáltalán semmi közös nincs bennünk. De tényleg, egy ilyen tapasztalt, világot látott srác mit akarna egy olyan kis formátumú lánytól, mint amilyen én is vagyok. Nem mintha érdekelne. Csak mondom. – Nagyon… egzotikus lehet az életed – szólalok meg. Ránézek. – Nekem ez csak… az életem. Én ezt ismerem, ezt szoktam meg. – Elgondolkodva rágcsál egy darabka kolbászt. – De hogy valaki egy hétköznapi amerikai iskolába járjon… Na, az egzotikus. – Te nem jársz suliba? – lepődöm meg. Hogy kerül akkor ide, ha egyszer idén érettségizőknek hirdették meg a programot? – Nem, magántanárom van. Olyan, mint egy egyszemélyes vándoriskola. Végignyalja a fogait. – Anyám kicsi korom óta ide-oda ráncigál London és New York között. Még ovis koromban kikerültem az állami oktatásból, nem is érettségizhetek az osztályommal – és elneveti magát. – És milyen egy középiskola? Olyan, mint a tévében? A tányért bámulom. Eszembe jut, mit éltem át a múlt félévben, amikor kitudódott ez a megalázó történet Jake-kel meg Tiffanyval. Mindenki megbámult, pletykált, ezek ketten meg hogy páváskodtak, folyton Tiffany szekrényénél smároltak, pedig az majdnem az enyém mellett van. Nem tudtam kihez fordulni. Teljesen magamra maradtam. Apu nem ért rá, Nina meg olyan… rosszindulatú. Az elmúlt években annyira közel álltunk egymáshoz Tiffanyval, hogy elfelejtettem más barátokat szerezni. Igaz, hogy ez az utazás megoldja, hogy ne lássam
őket, de az még odébb van, hogy ne is gondoljak rájuk. Bár már ott tartanánk! – Egyáltalán nem olyan, mint a tévében – felelek. Próbálok belátni a szemüvege mögé, de csak a saját szemem néz vissza rám a sötétített lencséből. – Nem is hasonlít – sóhajtok. – Nekem elhiheted, sokkal rosszabb. Abban a pillanatban, hogy befejezzük az evést, Camellia már le is szedi az asztalt, és igyekszik visszaterelni minket a szobánkba, hogy festegessünk. De ehhez semmi kedvünk, ami nagyon elkedvetleníti. – Nem kell ránk vigyázni – villantja fel Bram elbűvölő mosolyát. – Ha menni akar, hát menjen! Elleszünk magunkban. Camellia rám néz, aztán rá. Annyira elkeseríti, hogy nem a tervei szerint cselekszünk, hogy már majdnem beadom a derekam, hátha az felvidítja, aztán később úgyis kisurranunk, de amikor eltűnik egy halom tányérral, Bram közelebb hajol: – Ennek meg mi baja? Vállat vonok. Nem tudom, mi baja. Senkiről nem tudok semmit. Nem vagyok olyan, mint Bram. Én nem utazgatok egész életemben, nem iszom bort különleges lokálokban a goth bandában nyomuló anyámmal. Én félárva vagyok, Los Angeles egyik külvárosában nőttem fel, és a teljesen hétköznapi, unalmas kis életemhez vagyok hozzászokva, és véletlenül szorult belém némi művészi hajlam. És hiába olyan kísérteties ez a hely, a ruhánk, a köd meg Camellia, egyáltalán nincs honvágyam. Na jó, apu azért hiányzik, legalábbis az az apu, aki régen volt. De nem hiányzik se Nina, se a suli, se a két valaha volt jó barát. Arra eszmélek fel, hogy Bram felém nyújtja a kezét. – Gyere, lógjunk meg, mielőtt még visszajön! Kisurranunk a bejárati ajtón, és egyenesen az átláthatatlan ködbe érkezünk. Mindketten nevetve botladozunk, és szorosan kapaszkodunk egymásba, nehogy elkeveredjünk egymás mellől. Habár jólesik, ahogy a hideg tenyere az enyémhez ér, ahogy egymásba fonjuk az ujjainkat, mindez kizárólag praktikus okokból történik. Mert nem akarunk elszakadni egymástól, hogy aztán jól eltévedjünk a ködben. Mindegy, milyen jó érzés, mindegy, milyen természetesnek hat, neki nem jelent semmit, ezért nem szabad, hogy nekem bármit is jelentsen.
Lassan, óvatosan araszolunk előre, egyre beljebb jutunk a ködbe, és észre sem vesszük, hogy betévedtünk a temetőbe, csak amikor keresztülesem egy síron. – Családi temető lehet – hallom Bram hangját közvetlenül fölöttem. Felsegít. – És óvatosan a rózsákkal. Nagyon nagyok, és olyan gonoszak, hogy szinte rád vetik magukat. De épphogy kimondja, már késő. Már belém is akadt egy tüske. A nyakamat karcolta meg, nem sokkal a fülem alatt. Elengedem a kezét, hogy felmérhessem a kárt. Meleg folyadékba nyúlok. Ez csak vér lehet. A vérem. – Már mindegy – mondom, és felszisszenek, amikor megérintem a sebet. – Legjobb lenne, ha visszamennénk. Kitisztítom a sebet, aztán teszek rá sebtapaszt, vagy valamit. Jó? Bram! Kinyújtom a karom magam mellé, aztán előre, hátra, de csak a puszta levegőt érem. Az előbb még itt volt, de már nincs. Nincs itt. Sehol sincs. Megfordulok, szólongatom, közben összevissza hadonászom a ködben. De nem látom. Semmit sem látok. Hiába kiabálok, hiába ordítozom a nevét, nem jön válasz. Egyedül vagyok. És valahogy… mégsem. Van itt még valaki. Vagy még valami. Amint meglátom a távolban felsejlő vörös fényt, sarkon fordulok, és az ellenkező irányba menekülök. Elbotlom egy kupac frissen felásott földben, és amíg egy kéz be nem fogja a számat, nem is veszem észre, hogy a saját dobhártyaszaggató sikításomat hallom.
„Mondják, legmagasabbra A sebzett vad szökell.”6 (Emily Dickinson)
Hat Amint magához húz, és szorosan átölel, a köd eloszlik. Minden kitisztul. Végre láthatom, belenézhetek sötét, mély szemébe. A pillantása fürkésző, átható és csábító. Valószínűtlenül sűrű a szempillája. – Eljöttél – súgja dallamos hangján. – Eljöttél, hogy megments, igaz? Annyit utaztál… Óceánon és időn át, hogy megint együtt legyünk – az arcomat kutatja. – Oly sok évig, oly sok életen át kerestelek, míg végül megtaláltalak. Most is olyan gyönyörű vagy, mint régen, mint mindig. Nézz rám, kérlek, nézz rám, és láss úgy, ahogy egykor láttál! Így teszek. A szemébe nézek, és mindent látok – mindent. A szerelmünket, azt a mindent elsöprő szerelmet és a tüzet, ami egy pillanat alatt mindent tönkretett. Végigsimítom hideg, sima arcát, és beleremegek jéghideg érintésébe, amikor kezemre teszi a kezét. – Újra kiteljesítelek – ígérem. – Együtt élünk majd. Örökké. Sosem válunk el többet. Találkozik a tekintetünk, és én tudom, mit kell tennem. Maradnék még, bármit megtennék, hogy ebben a gyönyörű bálteremben maradhassak az ölelésében, érezzem jéghideg leheletét a fülemen, az arcomon, a nyakamon… De mennem kell. Hogy örökké tarthasson, fel kell ébrednem, hogy lefessem. Így kell lennie. Felébredek, a szobát köd borítja. Igaz, az ajtók és az ablakok zárva vannak, mégis kavarog körülöttem a köd. A lábam körül, a törzsem 6
Pór Judit fordítása
körül, a fejem körül. Megpihen a fájó, nedves sebnél a nyakamon. Felkelek, és a vászonhoz sietek. Tudom, hogy be kell fejeznem a képet, a jelenetet, aztán le kell mennem és várnom. Zene szól. Halk, dallamos zene szűrődik be a földszintről. Elérkezett az idő. A festmény elkészült. Leteszem az ecsetet, és hátrébb lépek, úgy vizsgálom a művemet. Tökéletes. A festmény és a férfi is. Akár álmomban. Már csak egy tennivaló maradt hátra, mielőtt visszatér hozzám az én tökéletes szerelmem. Csak egy apró dolog, ami teljessé teszi a helyreállítást. A tükörbe nézek, végigsimítom fekete, mélyen dekoltált ruhámat. Nem emlékszem, mikor vettem át a lila ruhát, de nagyon tetszik az, amit a tükörben látok. Kavarog, kígyózik a köd, és tudom, ő is elégedett. Megértem, amit eddig nem értettem. Belőle árad a köd. Ő a köd. Egy a köddel. Levezet a hallba. Mögöttem, előttem, körülöttem úszik a köd. A végzethez húz. Egy hatalmas portré előtt állok. Engem ábrázol, Lily Earnshow-t, 1896-ban készült. Ezen a festményen ugyanazt a ruhát és ékszert viselem, mint most. Hozzáérek. Végighúzom az ujjam a selyemruhán, a sápadt bőrön, és olyan érzés, mintha magamat érinteném meg. Össze vagyunk kötve. A művészet élet. Az élet művészet. Sosem volt igazabb, mint ebben a szent pillanatban. Mellette még egy portré – róla. A keretet megperzselte a tűz, hiányzik a bronztábla, de a legkevésbé sem lep meg, hogy a festményt restaurálták – így kell lennie, amikor újra találkozunk. Lemegyek a lépcsőn, be a bálterembe. Most már teljesen felújították. Éppen olyan, mint a festményemen. A fal krémszínű, csak úgy ragyog, rajta aranyszínű levélminta. A padló fényes, lelakkozták, szebb, mint új korában. Camellia és egy vörös hajú fiú, nyilván a barátja, boldogan, hátravetett fejjel nevet, csak úgy sugárzik az arcuk. Keringőznek. A sarokban vár rám. Olyan jóképű, hogy jobb meggyőződésem ellenére odarohanok hozzá. Csontig hatoló hideg jár át, amikor
megérint, magához von. A mellkasából áradó vörös ragyogás vonz, közelebb húz, szinte könyörög, hogy tegyem újra egész emberré. Beletúrok sötét, csillogó hajába. Fejét a nyakamhoz irányítom, és becsukom a szemem, amikor megnyalja a sebet. Camellia és a fiú fojtott hangon sürgetnek, hogy fejezzem be végre, amit elkezdtem. – Olyan régen várjuk már ezt a percet – suttogja Camellia. – De megérte, meg bizony. Éppen olyan tökéletes, kisasszony, mint annak idején volt. Már akkor tudtuk, amikor visszacsaltuk ide a versennyel. Siessen már, csókolja meg! Maga a kulcs! Az álmok, a festmény… a puszta jelenléte annyira meggyorsította a helyreállítás folyamatát, hogy azt remélni sem mertük. És most ideje mindezt befejezni, kisasszony, ideje életet lehelni Lucian úrfiba, hogy végre szolgálhassuk ezt a házat, ahogy mindig is tettük. Csak egy csók, kisasszony… csak egy csók kell! Hátrafordulok. Azt mondta volna, hogy én vagyok a kulcs? – Nyilván már tudja, kisasszony, hogy ezek a saját ruhái és a saját ékszerei, és ez a birtok mindig is a magáé volt. Megrázza a fejét, csettint a nyelvével. – Kavarodás volt, egy kis félreértés… aztán az a tűz… – és a medálját babrálja. – De semmi baj, kisasszony, újra itt az alkalom. Mindent újrakezdhetünk. Csak csókolja meg Lucian úrfit, és a múlt ködbe vész. – Most már siessen! – kérlel a barátja, és a szemembe néz. – Már nagyon régóta várunk… Lucian felé fordulok. Csendben áll, mozdulatlanul. Nem tehet mást, türelmesen várja, hogy elkezdjem. Az ajkáról a vérem csöpög, érzem, hogy meg kell csókolnom. Tudom, csak ennyi kell: egyetlen csók, hogy életre keltsem. Felmordul, még szorosabban ölel, alig kapok levegőt. Felém hajol, eleinte gyengéd, aztán sürget, szeretné már a csókot… Amikor már majdnem engedek neki, majdnem megadom magam, elfojtott sikolyt hallok, zűrzavar támad. Megfordulok, Bram áll mögöttem. – Helló, Dani – és sáros hajára tolja koszos, maszatos szemüvegét. – Nem akarok ünneprontó lenni, de én mondom, jobb, ha átgondolod ezt. Egyikről a másikra nézek, döbbenetes a hasonlóság. A ruhájuk, a hajuk, még a szemük is hasonló: sötét, a szempillájuk sűrű. Mindenük
egyforma, kivéve, hogy Lucian szájából köd árad, Braméből beszéd. – Higgy nekem! – mondja, és közelebb jön. – Ezzel a pasival nem kéne smárolni. Emlékszel, hogy elveszítettük egymást odakint? Az nem volt véletlen. Ők intézték. Hüvelykujjával a háta mögé bök, Camellia és a barátja felé, akik most reszketnek félelmükben. – Ja, és a sebed… Nem a rózsa volt, ahogy hiszed. Olyan tüskét még nem láttam, ami ilyen jellegzetes sebet okozna: két apró pöttyöt éppen középen. Fejcsóválva igyekszik lesöpörni a sarat, a leveleket és mindenféle egyéb szemetet a hajáról, a pólójáról. – És a temető… Hát, az ennek a szépfiúnak a legutóbbi ismert címe. Ugyanis az elmúlt száz évet két méterrel a föld alatt töltötte, és csak arra várt, hogy megjelenj és megmentsd. És ha már ő kikelt a sírból, engem belelökött – közben végignéz magán. – Bocs, hogy ilyen koszosan állítok ide, de kénytelen voltam kiásni magam. – Ez nevetséges! – mondom, és a hátamon, a nyakamon érzem Lucian sürgető kezét. Azt szeretné, forduljak végre felé. – Tudom, hogy hihetetlenül hangzik – feleli. – És elhiheted, hogy van még ilyen sztori a tarsolyomban. De a lényeg, hogy elég goth fesztiválon jártam már életemben, úgyhogy meg tudom különböztetni a valóságot az álcától. És, Dani, ez a valóság. Lucian átkarolja a derekamat, a fülemet csókolja, és azt akarja, csókoljam meg újra, de úgy igazán, amíg lehet. Én is ezt akarom, tudom, hogy egyre gyengül, már alig tartja itt valami – mégsem tudom megtenni. Amíg Bram így bámul, nem megy. Amíg Camellia sikítozik, nem megy. Amíg olyan sok mondanivalónk van, nem megy. – Láttad azt a festményt a hallban? – kérdezi Bram. – Hátborzongató, nem? De térjünk a lényegre! Nem 1896-ban festették, csak ezt szeretnék elhitetni veled. Talán a múlt héten készült. – Honnan tudod? – vágok vissza, és én is érzem, mennyire nevetséges, hogy az összes furcsaság közül csak ezt kérdőjelezem meg. De eszembe jut, hogy úgy éreztem, saját magamat érintem meg, amikor a képhez értem, és összeszűkül a szemem. Vállat von. Nem akar győzködni. – Eltértem a tárgytól, nem ez a lényeg.
– Hanem? – felhúzom a vállam, hogy Lucian ne nyalogathassa a nyakam. – A lényeg az, hogy semmi nem az, aminek hiszed. Kihasználnak. Te vagy a hiányzó láncszem. Csak azért csábítottak ide, hogy lefesd ezt a halott pasit, és így életre keltsd. Ja, és ha eddig nem vetted volna észre, ezek ketten – itt Camelliára és a barátjára mutat – szerződéssel vannak a háznál, nem mehetnek el innen. Vele élnek, vele halnak. Ez is a megállapodás része. Rájuk nézek, és tudom, hogy igaz, amit Bram mond. Camellia nem Violet lánya – a két ember egy és ugyanaz. A vörös srác meg az a hátborzongató sofőr, aki idehozott. – Egy nő két testben. – Bram tudja, mire gondolok. – Úgy néz ki, te meg a festményed állítottátok helyre ezt az egészet. – De… hogy lehet ez? – Csak pislogni tudok válaszul mindarra, amit mondott. Az egésznek semmi értelme. A szemembe néz. Komoly és összeszedett. – Azért csaltak ide, hogy elvégezd a helyreállítást. Nekem elhiheted, Dani, hogy nincs semmiféle művészeti akadémia. Legalábbis nem olyan, amilyenre gondoltál. Verseny sem volt, se diákok, akik a köd miatt késnek… A többi diák nem is létezik! Ez csak egy mesterien megkomponált csel, hogy megszerezzenek. Csak rólad szól ez az egész. Kellettek nekik az álmaid, a látásmódod, a tehetséged. Csak a tehetségeddel fejeződhetett be a helyreállítás, csak a te tehetséged hozhatta vissza a valaha volt pompát. De térjünk rá arra, miért kötődsz úgy ehhez a házhoz, miért olyan ismerős, miért olyan otthonos, miért érzed itt jobban magad, mint a saját otthonodban. – Végigmér. – Ez az ő hatásuk. Nem a valóság. – Hatásszünetet tart. – Nem kell megtenned, nem kell engedelmeskedned nekik. Minden, amit csak itt látsz, őket is beleértve – mutat a szolgákra –, csak tőled függ. Csak azon múlik minden, a tervük szerint cselekszel-e. Alighogy befejezi a mondókáját, Camellia-Violet odarohan, a szemembe néz, és így szól: – Ne tegyen tönkre minket, kérem! Csak a legjobbat szeretnénk ennek a háznak. Mindig is ez vezérelt minket. Nézze! Nézze, milyen gyönyörű lett! Maga ide tartozik, Lily, ez az otthona, és mi csak azért élünk, hogy magát és Lucian úrfit szolgáljuk! Lucianre pillantok, álmaim férfijára. Szüksége van rám.
Remeg, legyengült, meg sem tud szólalni. Se nem élő, se nem holt. A pokol tornácán rekedt. Csak egyet tudok: ez a kötelességem, ezért élek. A kötődésem valós, efelől kétségem sincs. Soha nem éreztem még magam ennyire otthon, sosem voltam még ilyen elégedett, ilyen boldog, mint ezek között a falak között. Bram hangját hallom, suttogva sürget. – Hallgass rám, Dani! Tudom, hogy gondjaid vannak otthon, komolyan, megértelek. De nem hiszem, hogy öngyilkos hajlamaid lennének. Ha mégis tévednék, ne is törődj velem, csináld csak, csókold csak meg, az majd mindent megold! A vállam fölött hátrapillantok. Bosszant, hogy folyton közbeszól, szeretném már beteljesíteni a sorsom. – Lehet, hogy olyan, mintha élne, legalábbis áll és látható, de ahhoz, hogy igazán életre keljen, a lelkedre van szüksége. Úgy szerzi meg, hogy megcsókol, kiszippantja belőled, elveszi az életedet, aztán a maradékot kiköpi, és le van rólad a gond. Olyan leszel, mint egy üres kagyló. Vagy hazaküld egy dobozban, hogy szegény apád eltemethessen, vagy nem. Dani, komolyan mondom, ez nem valami horrorfilm… Ez a valóság. Látod azt a vörös fényt, ami a mellkasából sugárzik? Azt az űrt kell kitöltenie. Ezt akarod? Neki akarod adni a lelked? Nagyot nyelek, és újra álmaim férfijára pillantok, akinek a segítségére siettem, akinek megígértem, hogy megmentem. De amikor visszanézek Bramre, aki hús-vér, valódi ember és segíteni szeretne rajtam, meg szeretne menteni egy kockázatos döntéstől, ami rosszul is elsülhet – akkor eldöntöm. Hallom Camellia kétségbeesett sikolyát, amikor elfordulok Luciantől, és egyenesen Bram karjaiba futok. Átkarol, az ajka az ajkamra tapad – olyan ismerős ez az érzés. Olyan emlékeket ébreszt bennem, amelyeket nem én éltem át. Végigcsókolja az arcomat, a fülemet, félresimítja a hajamat. – Örökké tart – súgja, és a nyakamba mélyeszti a fogát.
„De szerelmünk több volt, mint szerelem.”7 (Edgar Allan Poe)
Hét Magamhoz térek. Bram fölém hajol. Tiszta ruhát visel, a haját megmosta. Szeretetteljes aggodalommal figyel. – Sajnálom, Lily. Nem akartalak így meglepni. – Nem vagyok Lily – motyogom, és megpróbálok felülni, bár ahhoz is túl gyenge vagyok, hogy a fejemet felemeljem. – Régen az voltál – mosolyog, és végigsimítja az arcomat. – De ha azt szeretnéd, Daninek foglak szólítani. Vagy ahogy akarod. Egy örökkévalóság áll rendelkezésünkre, hogy eldöntsük. Nem kell elsietnünk semmit. A szemébe nézek, ami úgy hasonlít Lucian szemére, és nem értem, hol rontottam el. Csak akkor értem meg, hogy a gondolataim többé már nem titkosak, amikor így felel: – Nem. Nem rontottad el, nem választottál rosszul. Az igazság az, Lily-Dani, hogy ugyanúgy döntöttél, mint annak idején. Több mint száz évvel ezelőtt. A jelek szerint Lucian azóta sem heverte ki – a fejét rázza. – De biztosíthatlak, most már túltette magát rajta. Sajnos szegény bátyámnak nem áll módjában, hogy a közeljövőben meglátogasson minket. – A bátyád – suttogom, és a kezemet a nyakamhoz kapom. Nem tudom eldönteni, melyik rémisztőbb: a két harapásnyom, vagy az, hogy nem lélegzem. – Hallgass ide! – mondja, felül a díványra, és a kezébe fogja a kezem. – Csak az volt hazugság, hogy a házhoz való kötődésed nem a valóság. – Mélyen a szemembe néz. – Jó, meg ez a festmény. Azt még én festettem rólad, száz évnél is régebben, a mellette lévőt pedig te festetted rólam. De minden más igaz. – Hogy festhettem volna én azt a képet, ha egyszer csak tizenhét vagyok? – kiáltok fel. Nem értem, amit mond, pedig a lelkem mélyén 7
Babits Mihály fordítása
tudom, hogy igazat beszél. – Sokat vártam arra, hogy megtaláljalak – mondja. – Évekkel ezelőtt letettem erről a reinkarnációs hülyeségről. De amikor fülembe jutott a helyreállítás híre, beugrottam, hogy a saját szememmel lássam, és első pillantásra felismertelek. És amikor a bakancsodat is megláttam, már biztosan tudtam, hogy te vagy az. Mindig ilyen önálló, lázadó típus voltál. A többit meg már tudod. – Nem! – tiltakozom rekedten, pedig egész nap nem beszéltem. – Semmit sem tudok! Csak az biztos, hogy nem lélegzem. Lehet, hogy megöltem valakit, aki eddig is halott volt, és… – lehunyom a szemem, mert képtelen vagyok kimondani a legszörnyűbb részt, ezért csak gondolom: És lehet, hogy vámpírrá változtam. – Vámpírrá változtál – bólint. A szeme villanásából látom, hogy örül ennek. És akkoriban is vámpír voltam? Száz évvel ezelőtt? Nemet int a fejével. – Nem. Igaz, Lucian megpróbált csellel vámpírrá változtatni, de amikor rájöttél, hogy ő az, aki magáévá akar tenni, és nem én, elmenekültél. Véletlenül felborítottál egy gyertyatartót, leégett a ház, és Lucian meghalt. Mire visszatértem, már nem tehettem semmit. Te eltűntél, Lucian alulról szagolta az ibolyát, és bár a szolgák remélték, hogy valaki majd visszahoz, én sosem hittem benne. De már nem kell félned tőlük. Már nem tartoznak Luciannek. Most, hogy megtudták, nem megyünk el innen, boldogan szolgálnak minket az idők végezetéig. A falra nézek, a bútorra, az örökké behúzott függönyökre. Igyekszem megérteni, de nehéz mindezt megemészteni. – Amit itt látsz, mind a miénk. Mindig is így kellett volna lennie. Te ehhez a házhoz tartozol. Nélküled, az örökké tartó szerelmünk nélkül ő sem élhet, elpusztul. Ez mindig is így volt, mióta először betetted ide a lábad egy évszázaddal ezelőtt. A ház romokban állt, de a puszta jelenléted hatással volt rá, a tehetséged feltámasztotta. Azóta tudom, hogy mindig is rád vártam. A vonzódásod ehhez a házhoz nagyon is valóságos. Neked itt a helyed. A tekintete tiszteletet sugároz, a hangja halk és gyengéd. – Olyan sok éven át vártam, hogy visszatérj, Lily-Dani. Lehet, hogy Lucian küldte neked az álmokat, de engem szerettél. Ő látott meg téged
először, és azt állította, elvettelek tőle. De nem lophatjuk el, amit eleve nekünk szántak, nem igaz? Mosolyog, és a hajamat csavargatja. – Tudom, hogy emlékszel. Éreztem a csókodból. – Mit jelent mindez? – kérdezem, és le nem veszem a szemem a hideg ajakról, annyira szeretném újra érezni. Kivillan a foga, amikor elmosolyodik. Látom a szemfogát is. Csókot nyom az orrom hegyére, és így felel: – Azt jelenti, hogy örökké élsz. Mindörökké fiatal maradsz és gyönyörű. Sosem kell többet Ninára gondolnod, se az iskolára, se Jake-re és Tiffanyra. – És az apám? Vele mi lesz? – belém hasít a fájdalom, nagyon hiányzik. De csitul az érzés, mert legbelül tudom: az az ember, aki úgy hiányzik, már régen nem létezik. Az én apukám, aki valaha volt, eltűnt, amikor Ninával összeszűrte a levet. Helyette itt maradt nekem egy új, sokkal idegenebb apa. Akit nem is érdeklek. Aki el akarja felejteni a múltat, hogy a jövőnek élhessen. Annak a jövőnek, amit én nem akarok. – Ez a dolog egyetlen hátulütője. Többet nem találkozhatsz vele. De semmi sem fenékig tejfel. Mindennek ára van. – Átkarol, segít felülnöm. – De most enned kell, hogy megerősödj. Csenget, és Violet siet be a szobába. Még mindig ifjú önmaga, Camellia képében. – Kisasszony – hajol meg előttem. Most már nincs fölöttem hatalma. Most, hogy újból úrnő és szolgája vagyunk, már nem mer a szemembe nézni. Letesz elém egy tányért, ami csak úgy roskadozik a kolbászkáktól. – Még friss. Most kaptam attól a kedves istállófiútól, aki a szomszéd birtokon szolgál. Bram egyikünkről a másikra néz, aztán egy kézmozdulattal elküldi Camelliát. – Nos – hajol közelebb –, kérsz még ebből a véres kolbászból, amit úgy szeretsz? – elmosolyodik. – Vagy… vagy belőlem kérsz? Kigombolja a gallérját, és odatartja a nyakát. Halványan emlékszem, hogy csináltam már ilyet, közvetlenül azután, hogy megharapott. Ránézek, és tudom, ez is csak egy új dolog, amit ki kell próbálni, ahogy azt egyszer megjegyezte. Ez az élmény nemcsak a művészetemet táplálja majd, hanem felszabadítja a lelkemet. A tükörbe pillantok, ami előttünk áll, látom őt, hátrafésült, fekete
haját, fekete felöltőjét, fekete nadrágját, fehér, fodros ingét, és látom magamat, fekete selyemruhámat, fekete borostyántiarámat, amelyet a fejemre erősítettek. És akkor magamhoz húzom, az ajkam a nyakához közelít. Emlékszem, milyen érzés volt, amikor szerettek, amikor igazán szerettek, amikor először találkoztam vele, sok-sok évvel ezelőtt. Tudom, hogy ismét megtaláltam azt a szerelmet, lehajtom a fejemet, ajkamat a nyakára szorítom, és iszom. Érzem, hogy átkarol. Szeretettel, védelmezőn. Hazaérek. Igazán haza. Így kellett lennie.
Kristin Cast Idefent Föld. A gyomrában ül, elnyeli a föld magányos sértett megtört. Ide senki sem vágyik. Ezek közé a hulladékzabáló, nyálkás lények közé. Egy fa gyökere ő, amely a mélyben ragadt: fuldoklik tekereg, hogy kiszabadulhasson. A körülötte lévők azt suttogják: „biztonságban vagy melegen átölel az Idelent.” A biztonság szüze ő. Megfélemlítik, megtámadják kínozzák. Se levegő. Se fény. Se lehetőség, csoda, öröm, szerelem, védelem. Otthon nem lel téged. De Odafent… A gondolatra nagyot dobban a szíve, barna bőre elolvad, ragadós és meleg. Boldogságról álmodozik, Odafent. Odafent élhet. Odafent nem kell félnie. Mindenhol jobb, mint Idelent. Idelent kuporog, felfelé néz. Haja színe akár a lehullott faleveleké a száraz évszakban, most hátul bundájára omlik. A nyaka elgémberedett a
felfelé álmodozástól. A föld repedésén keresztül beragyog a lenyugvó nap. Hosszú és széles a rés, sokat megmutat az Odafentből, és ha kinéz rajta, megláthatja az Idegeneket. Vár, látni akarja őket. Remeg a várakozás izgalmától, alig vesz levegőt, hallgat. Ha felnyúlna, az ujja az Odafent padlójára kiálthatna: Kukucs! Ott! Egy Idegen! Búvóhelyére tart, áfán van az otthona, lassan lenyugszik a nap. Édes illata beszivárog a gubón. Bénító félelem. Ők, az Idegenek, nyúlánkak, gerinctelenek. Bőrük, melyet az elejtett zsákmány bőre alig fed, nedves földtől mocskos. Közéjük illene. Ő is sötét bőrű. Nem olyan, mint a többiek Idelent, nem ragyog, mint a csillagok, pupillája nem szívja be a fényt a semmiből. Különleges, szabad, bátor. A mássága a durvaság gyökere. Máshogy érint, lát, hall, szagol, ízlel, akar. Egyedül van az ősök vermében, akik mind Idelent nőttek fel. Akik mindig féltek a fénytől és az Idegenektől Odafent, mert amazok olyan erősek, halálosak, és fénnyel élnek túl. Tizenhat éve szenved a félelemtől és a gyűlölettől, óvják a gyilkos Idegenektől, akik Odafent ólálkodnak, és csak arra várnak, hogy lerágják mindazok csontját, akiket Idelentről rabolnak el. A halottak bőrét egy kőrakásra terítik, hogy kiszáradjon és összemenjen, a szemüket nyitva hagyják, hogy lássák, ahogy a legyek lárvákat költenek. Mégis vágyakozik a szabadság után, amit az Odafent jelent. Ül, néz, vár, szökésről álmodik. Szökni akar kínzóitól, akik a lelkét rágják, akár a lárvák. Új élet, új név, új család, új otthon. Megérinteni a nap melegét, beinni a hold békés fényét. Szeretni, hogy szabad legyen. Szeretni, hogy szeressék. Szeretni, hogy megbosszulják.
Kettő – Helló, kislány! Kegyetlen hang ütötte meg a fülét. Tíz pókszerű, savas köpettől nedves ujj nyúlt a ruhája után, simogatta a lábát. – Gyere le közénk! Hoztunk neked szép játékokat! A beszélő megnyalta kését, a többiek lecsatolták övüket, és öklüket rázták a lány felé. Férfiak nevetését hallotta, és felfordult a gyomra. Attól félt, elhányja magát, és összemocskolja a bundáját. Előre-hátra hintázott, magában varázsigét mormolt, de az egyre kevésbé védheti meg. A tíz ujj nem engedi el. Semmi baj. A gyomra kavarog. Semmi baj. Továbbra is fenyegetik… semmi baj… gúnyolják… semmi baj… várnak. Megbüntették, mert más. Jól szórakoztak. Semmi baj. Odafent. Odafent. Odafent. – Megnézed, mit hoztunk? Ütik. Verik. Összezúzzák. Segítség! Hagyjatok! Segítség! – Köszönöm, jó itt nekem. – Hűha, srácok! Halljátok, milyen édes, milyen udvarias? Pókok marják, belefecskendezik mérgüket. Próbára teszik a gyomrát. – Rheena! – szülőanyja mentette meg a pokoli kíntól. – Helló, fiúk! Nem kellene készülődnötök? – Rheena kinyitotta a szemét, megnyugodott a gyomra. – Akkor ne tátsátok itt a szátokat, hanem gyerünk, munkára!
Átkokat sziszegtek a lánynak, aztán eltűntek. Egyelőre. – Mikor tanulod már meg? Hagyd őket dolgozni! Ribanc! Fél kézzel lerántotta Rheenát álmodozása színhelyéről, és hagyta, hadd zuhanjon a sárba. – Nemsokára kezdődik a vadászat. Fel kell készítenünk őket, hiszen sok dolguk lesz… Odafent. Csillogó vállával felfelé bökött. A fogát csikorgatta, félt és undorodott. Az utolsó szó csak suttogás. Égkék szeme megvillant, látta a tolongást maguk körül. A vadászok fegyvereiket gyűjtötték egy kupacba. Rheena nem látott az őket körülvevő sötétben. – Gyere, lányom, mosakodj meg! Mindig olyan mocskos vagy. Fel nem foghatom, minek ücsörögsz ott a felszín közelében, ahol akár meg is láthatnak az Idegenek. Megint suttog. Mintha a nevük puszta említése halált hozna Idelent lakosaira. Rheena elmosolyodott, és remélte, hogy így lesz. – Beteges, Rheena. Visszataszító. Követte szülőanyját és társait, akik körültáncolták a sápadt testeket, amelyek nehézkesen, félelemtől csendesen pakoltak. Elérték barlangjuk száját. – Elnézést! Szülőanyja felszisszent, aztán Rheenához fordult. – Mit akarsz? – Felmehetnék a férfiakkal? Csak most az egyszer! – Ostoba, ostoba lány! A barlang előtt kellett állnia, mert csak akkor engedték be, amikor az apja már eléggé felkészült, hogy elviselje a látványát. A lány idegesen figyelte, ahogy csillogó alakok zsongnak kint és bent, kasszerű otthonuk nyílásánál. Ne hagyjatok egyedül! Itt kint. Velük. – Muszáj ezt minden hónapban eljátszanunk? – hallotta szülőapja ismerős szavait a házukból, miközben várakozott. Mindig csak várakozott. – Nőknek nincs helye Odafent, főként nem a vadászaton. Férfimunka. A férfilét része. Minek kérdezi meg minden alkalommal ez a lány? Úgyis tudja, hogy a válasz mindig ugyanaz marad. Nem! – elhallgatott, de nem azért, mert felesége válaszára várt. Az nem volt
szokás Idelent. – Hozd be, elmondom neki is. Még egyszer. Széke nyikorgása jelezte, hogy leült. Odakint várakozó lánya elfárasztotta és undorította. Mint már hónapok és évek óta, a lány most is odakint várta, hogy szülőanyja visszaterelje a lakásba, ahol apja majd gyűlölettel és megvetéssel néz rá. De ezúttal valami megváltozott. Rheena szülőanyja a torkát köszörülte. Remegett a hangja. – Tényleg visszatartjuk? Nem jött válasz. – Annyira vágyakozik az Odafent után! Megpróbál majd feljutni, még a végén belehal. Mi lenne, ha csak úgy elengednéd? – Folytatta, nehogy félbeszakítsák: – Soha senki nem választja majd gyermekei anyjául, ráadásul olyan rosszul lát, hogy a legegyszerűbb feladatot sem tudja elvégezni a ház és egy férfi körül. A nyakunkon fog maradni, és mindenki úgy néz majd ránk, mintha mi sem lennénk jobbak, mint azok, akik sosem nőnek fel. Te igazán mindent megtettél azért a lányért. Még egyszer megkérdezem: tényleg visszatartjuk? – Nem. Egy szó döntötte el a sorsát. Egy szó bizonyította a szeretetet. Egy szó: szabadság. Szülőanyja, aki Rheena végzetét intézte, kirohant a barlangból, karon ragadta a lányt, végigvonszolta egy dohos folyosón, és belökte egy föld alatti lyukba. Gyűlöletes elégedettséggel hagyta meg az őröknek: – A férfiak vigyék fel vadászni. Nem térhet vissza. Semmit nem adott a lányának, amikor otthagyta. Körülötte vadászok. Félelem. Megvárták, hogy a nap utolsó sugara is eltűnjön. Éjjel nem kellett tartani az Idegenektől. Azok a hatalmas lények nem élhettek a Nap nélkül. Mert a Hold idején, a sötétben felébredt a Kaszás. Idelent emberei csapatba verődve szálltak a felszínre. A tesztoszteron és a gyilkolási vágy festette őket vörösre. Rheenát megfogdosták, lökdösték, taszigálták, és másztak fel fel fel
ki a lyukból. Hangyák.
Három A hűvös levegő még magában hordozta a nap emlékét, amikor a föld alatt született lány a felszínre ért. A vadászok szétszéledtek, ő csak állt. Mozdulatlan volt, és hálás. Végre. Tapasztalatlan volt, és fiatal. Nem tervezett. Csak remélt. Mindig csak remélt. – Rheena! – földi neve lebegett, megcsókolta az eget, búcsút intett. Otthon. Hát megtaláltalak? A kelő Hold fénye simogatta sötét haját. Ónixként ragyogott. A névtelen körülnézett. Régi törzse düh és gyűlölet nyilaival lőtt idegen alakjára. Tudták, hogy nem vadászni jött. Ahogy a sűrű fűben óvatoskodott, forrt bennük a düh. Hogy tisztelheti Odafentet? A fű új lába köré csavarodott, hogy visszavigye oda, ahol csak mocskos, ostoba játékszer volt. Felnézett, a vadászok figyeltek. Széttárta karját, a vadászok meglapultak és vártak. Mindig vártak. Egyre jobban elrejtette őket a magas fű: álca. Odafent sem figyeltek rá, mint azelőtt Idelent. Egy kivétellel. Egy férfi savtól nedves pókujjai ígéreteket szőttek a lány lelkébe. Rád vadászom. Megtalállak. Megöllek. Kiszívom az életed. Őrült.
Négy Kivált közülük, névtelenül. A kötelék elszakadt. Életben maradt. Összetört a lelke, óvatosan járta be az erdő mohos talaját. Elkerekedett a szeme, boldog volt. Minden fát megsimogatott, mezítláb járt gyökerükön. Érezte a nyári hőség maradványait a napsütés után, és hálát adott az égnek a friss szellőért. A vadászok még közel voltak. Még nem hagyta maga mögött a büszke, ősi kitörést, a gyilkolást. Sebesült vad sikolya zengett az új barátok törzse közt. A lány sérült teste megrémült, a földön fekvő falevelekre rogyott. Az esés puha. Csalóka. Ami alatta várt árulás. Mindig várt. Egy Idegen csapdája, egy kötél. A névtelen lány visszahőkölt. A barát vastag törzse könyörtelen. Fekete foltokat lát, szótlan bogarakat.
Öt Felkelt a nap, és bekopogott Sol nyitott ablakán. Nélküle az álma kóma volt. A napfény csiklandozta a nyakát, meztelen, fehér mellkasán táncra perdült. Ébresztő, álomszuszék! Vissza már ne feküdjél. Itt az idő, kelni kell. Itt az idő, ragyogni kell! Csapdát nyitni, enni menj! Zene, szenvedély. A semmiből szőtt dallamot. Csapdát nyitni, enni menj? Úgy is van. Már vár valaki Idelentből. Vár? Foglyul esett, horogra akadt, megkötöztem. Fogoly. Gyilkos. Az Idegen imádkozó sáska tenyerét dörzsölgette, zsiráfnyakát ropogtatta izgatottan. Rituális. A gyilkolás. Az érzései. A mozdulatai. Mindent eltervezett. Örökké ugyanaz. Gyilkos. Sol nyugodtan nyitotta ki a bejárati ajtót. Gyilkos. Szemét behunyta, karját kitárta, hogy átölelje a sikolyt, amely majd fogadja. Az ajándék része. Gyilkos. De semmi. Az ajándék nem csapott semmi zajt. Gyilkos. – Semmi? – Sol elszomorodott. Szeme kipattant. – Várjunk csak! Van ott valami. Gépiesen lépett oda. – Te mi vagy? A kötél, a levél engedett, és felfedték a névtelent. Egy fiatal nő. Rossz bőrszín. Hófehérre vágyott.
Rossz. Minden rossz. Mint egy madár, Sol csodálkozástól, kíváncsiságtól összerezzent. De érzés nem volt, semennyi. A lány láthatatlan, magányos, új. Bevitte őt. Az ágyába fektette. Erőtlen hatalom. Az istenek ereje. A széltől lopott sebesség. Együttérzés talán? Nem, semennyi. Döbbenet. Semmi érzelem.
Hat Felkelt a nap, és ő megbújt a halott levelek, a halott kéreg, a halott föld alatt. Elvált a többi vadásztól. Nem akart szemtanút. Gyáva. – Ez a ribanc azt hiszi, megszökhet, mi meg annyiban hagyjuk. Nyomorult őrült. Elmebeteg nevetés szakadt fel férgektől nedves ajkai közül, és átölelte a kést. A kését. – Nem, nem, nem. Még nincs vége a játéknak. Én mondom meg, mikor van vége, és még nincs vége. A bűzzel aludt, várta a Holdat. Gyilkos. Gyáva. A kínzóeszköz suttogott. Szadista, vágyakozik, boldog. Öld meg! Megöljük. Vérét ontjuk. Vérét ontjuk, megkóstoljuk, kiszívjuk életét. Ő akarta. Hogy megöljük. Őrült. Ölni ölni ölni ölni ölniölniölniölniölniölniölniölniölniölni-ölniölniölniölniölniölni. Nyammmmmm.
Hét A lányt kézzelfogható hangok ébresztették. És a nap. Vibrált a hőségtől a levegő, nyugtató hullámok tárták fel a tudatát, öntötték el a testét, gyógyították, erősítették. A feketeség elvonult a szeme elől, és idegen helyen találta magát. Felült. Szóhoz sem jutott. Nehezen gondolkodott, tudata üres volt. A zene, amely visszahozta az életbe, elhallgatott. Ettől a fájdalom lyukat fúrt belé, fejéből a gerincébe tartott. Hunyorgott, fogát csikorgatta, oszlott a valóság, az álom küzdött érte. Sötét, sűrű melasz zavarta meg. – Itt biztonságban vagy. Döbbenet. Semmi érzelem. Biztonságban. Te, lány, névtelen, nem akartak, bántottak, eldobtak. Biztonságban vagy. Fájdalomtól eltorzult arccal nézett rá. A lány minden szívverése a fiú pislogása. A fiú szeme smaragdos rejtélybe mártott tojás, arca sima és ránctalan. Az Idelent elveszett, elsorvadt volna a tekintetétől. Sol bólintott, és tovább zenélt. Zene. De ez más volt, mint a durva ritmusok Idelent. Ez maga volt a szenvedély. Az Idegen fekete körvonalai beleolvadtak a nő formájú húros hangszerbe, szétfolytak. A tinta férfiként csepegett a kottalapról. A zene csordultig töltötte a lány szívét. Átalakulás. Megújulás. Könny szökött a szemébe, végigfolyt az arcán, a nyakára cseppent. Meglátta a Nap. Meztelen volt. Új. Kiszolgáltatott. Véget ért a dal, és a fiú szeme a lány nedves arcára tévedt. Ártatlan, gyönyörű. Gyönyörű. Te, lány, névtelen, nem akartak, bántottak, eldobtak. Gyönyörű vagy. – Felzaklattalak? Csend
csak a levelek susogása. – Nem kell félned. Nem bántalak. Túlságosan… más vagy. Döbbenet. Semmi érzelem. A lány pislogott. Szeméből eltűnt a kétely. Mellette volt. Az Idegen. Öt láb – egy pillanat. Hideg áradt Sol sima vonásaiból. Hideggel szőtte át a lány karját. – Félnem kéne, de… Túlságosan más vagyok? – …mégsemfélek. Felelevenedett a felfelé vezető út során átélt fájdalom, a biztonságkeresés. A lány feje dühtől lángolt. Szeme csukva összekuporodott. Újra öntudatlan álomba merült. Sol elkapta a névtelen lányt, nehogy összetörjön. Hiba volt? Az ő faja nem érezhetett gyilkosság nélkül. Nem érzelemre teremtették. A lány érintésétől most mindent érzett. Ami fájdalmat és égést kiszippantott a lányból, átáramlott rajta, és érzések árnyait hagyta. Kristályszerű zöld szempár reszketett a lány fájdalmától akaratától vágyától. Engedd el! Különleges. Az Idegen ránézett magányos bizonytalan gyönyörű. Nem tudta, mi történt. Többet akart. A döbbenet elszállt. Győzött a vágy.
Nyolc A lány megérezte az összeolvadást. Az élete: kirakós. A darabjai elvesztek. Egyet megtalált. Az Idegen pislogott. Állt. Megint nem érzett. Józan. – Sol vagyok. A lány érintését akarta, nem a szavait. – Öööö… Nehezen vált le a fiú tekintetéről, új önmagát kereste, ne kösse keresztneve durvasága. – Aurora. Aurora a nevem. A mellkasára mutatott, mintha szívébe kényszerítené az új nevet. Hűvös, napillatú szellő játszott sötétbarna, kócos hajával, miközben körbenézett a szobában. Az ablakra tévedt a szeme, és tudta, magasan van, a föld fölött. Aurora a nyakát nyújtogatta, elfutott Sol mellett, egyenesen az ablakhoz. Remegett az izgalomtól és a döbbenettől. – Hogy kerülök ide? A veszélyes utazás idefelé kitörölte az emlékeket. – Elfogtalak. Elájultál, idehoztalak, és vártam. Józan. Érzelem? Soha. Semennyi. Kivéve, ha hozzáér. – Elfogtál? A fiú felé fordult. Határozottsága idegességgé és félelemmé változott. Kitisztultak a múlt képei. Ez a vég? Nem. Érzett valamit. Mindketten éreztek valamit. A kezdetet.
Hitt neki. Biztonságban van. Ott. Vele. És túlságosan más. Aurora hagyta, hogy a kérdés, a kétely kikússzon a fülén, le a vállán, ki az ablakon. Nem akarta, hogy bármi is az érzései útjába álljon. Végre érzett. Végre bízott. Végre boldog volt. De a kíváncsiság megmaradt. A fiúhoz lépett. – Mondd el, miért öltök! Szeretném megérteni.
Kilenc A fiú hallotta a szavait, de csak a száját figyelte. Alig mozdult, mégis oly sokat mondott. Sol szerette volna a lány szájára tapasztani a száját, szeretett volna érezni. Kizárni a szavakat, engedni a testnek. Megvárta, míg elmúlik a vágy, majd megszólalt. – Gyere velem! Otthona mélyére vezette, és megkérte, üljön a papírral borított asztalhoz. Hangjegyek táncoltak a lapokon. A lánnyal szemben ült le. – A te fajod teste foszforeszkál, pupillátok kitágul, falja a fényt. Az a fény, amelyet bevonzotok, nekünk is kell itt, Odafent. Ki kell szívnunk. Meg kell innunk. Kinyitotta a száját. A lány látta a fogsorát. Minden foga egyforma. A fiú lehunyta a szemét. Várt. Két idegen. Már kiengedte a szemfogát. Hegyes volt. Éles. Halálos. Aztán eltűnt. – Ezért teszem. A zenéért. Amit hallottál, amire ébredtél, nem hozhatom létre egyedül. A néped, a ragyogásotok nélkül nincs képzeletem. Én… mi nem ismerjük az érzést, az érintést. Az igazi érzést sem. Remegő kezét kinyújtotta a lány felé, meg akarta érinteni. – Nem azért kell, hogy éljek; hanem azért, hogy erőm legyen.
De te, Aurora, különleges vagy. A lány szíve a torkában dobogott. Magához akarta húzni, hogy a mellkasába zokogja: köszönöm. Otthon vagyok? – Az érintésed tölt meg azzal az élettel, amiért ölnöm kellett volna. Aurora tudta, hogy undorodnia és félnie kellene tőle, de nem volt rá képes. Ugyanezeket a titkos vágyakat érezte ő is Idelent börtönében. Már nem az én népem. Sosem volt. Gondolkodás nélkül a kezére tette a kezét. Hűvös kő az ujjai alatt. A fiú szeme kifordult, inkább lehunyta, mélyet lélegzett. – Mit érzel? – suttogta Aurora. Sol elmosolyodott, kinyitotta a szemét. A lány ott ült, beleegyezésre várt. – Mindent. Maga a gyönyörűség. Sol átnyúlt a keskeny asztalon, és magához húzta a lány fejét. Meleg ajkak egyesültek. Új érzéseket cseréltek. Meleg ajkak elváltak. Titkok olvadtak össze. Nem hagyta el a lányt, úgy kerülte meg az asztalt, és most a testével takarta a testét. Szenvedélyesen csókolta, és kiengedte a szemfogát. Elhúzódott a lánytól. Az első alkalom zavarba ejtette. Aurora mosolygott, ujjával a fogat simogatta. – Semmi baj. Elfogadta, akarta a fiút. Nem várok többé. Magához húzta Solt. A zene, az ő zenéje járta át a testét. A vágy vezette a kezét, miközben gombbal, cipzárral, ruhával ügyetlenkedett. Sosem akart, sosem gondolt komolyan, sosem érzett ennyire semmit. Szerelem, otthon, rátok talált.
Tiz Felébredt az éj, felzavart alvó ígéreteket. Holdfény kúszott a két rejtőzködőbe. Gyilkos. Gyáva. Ébredj! Ébredned kell! Vadászni kell! A férfi felugrott. Beteges, édes képek a vérbe fagyott lányról: ez tüzelte. Gyilkos. Gyáva. Nyálával fényesítette a kését, felkészítette a feladatra. Találd meg! Gyilkold meg! Az őrültet! A ribancot! Ölnünk kell. Most most most most mostmostmostmostmostmostmost mostmostmostmostmost. MENJ!!!!!!! Odafent földjén rohant. Könnyen megtalálja. Ismeri a hangját. Ismeri a szagát. Tudta, hogy közel jár.
Tizenegy Sol a szépség, a szerelem mellett feküdt. Belelátott, miközben a lány a múltjáról, az álmairól, a vágyairól, a szerelemről beszélt. Nem érintette meg. Mégis érzett. Megváltoztatta őt. Érintés nélkül is érzett. Benne megtalálta önmagát.
Tizenkettő – Nyilván első dolga lesz felszedni egy Idegent, egy gyilkos kurvája lesz. De nem, ő sem védheti meg, nem bizony. Esélye sincs. Zilált fecsegése meghallgattatott és válaszra lelt: Móresre kell tanítanod. Megtanítod kesztyűbe dudálni. Vérét ontjuk, megkóstoljuk, kiszívjuk életét. Ő akarta. Hogy megöljük. Haladt fel fel fel. Ruhája elszakadt, bőre megsérült. Nem érzett fájdalmat. Kése békésen várt nedves foga közt. Gyilkos. Gyáva. Elérte őt. Durva kéreg tapadt kezéhez, amely vágytól, várakozástól izzadt. Elrejtette az éj, mégis árnyak közt állt, magába itta a pillanatokat, mielőtt észrevenné az áldozata. Ő akarta. Öld meg! Kivette szájából a kést, és ajkára kente a nyálat. Öld meg! Lélegzete felgyorsult, lelepleződött. A lány megfordult, a férfi teste bizsergett. – Lássuk, mi van a takaró alatt, kislány! Mielőtt sikíthatott, elfuthatott, üthetett, érezhetett, felfoghatott volna, a férfi megtámadta. Nagy puffanással zuhant a tornác fapadlójára. Takarója szétnyílt, és a férfi a meztelen, vonagló hason ült. Négy pókujj verekedte át magát a lány fogsorán, és megragadta a nyelvét. – Cssss, cssss, csssss, ne sírj! Jó móka lesz.
Tizenhárom Amikor Sol felébredt, az ágyat üresen találta maga mellett, a nap hallgatott. Minden szoba. Üres, magányos. De az ajtó nyitva. – Aurora! Odakint vagy? Új érzés rohanta meg. Pánik, bánat, tagadás, fájdalom rágta a gyomrát, nyaldosta a talpát, és térdre kényszerítette. – Nemnemnemnemnemnemnemnem – suttogás. Odakúszott hozzá. Ártatlan, gyönyörű. Szája, szeme nyitva. A teste – túl fehér. Túlságosan más. Csak két szín: Sár. Vér. Barna és piros ujjlenyomatok morbid szirmokat rajzoltak összekaszabolt teste köré. Mennyi vér. Túl sok vér. És egy szó. Akkor látta meg, amikor visszabugyolálta a takaróba. Olyan hideg, olyan magányos. Olyan hideg, olyan magányos… halott. Egy szó bevésve. Egy szó az arcába vésve. ŐRÜLT Megérintette a betűket. A lány búcsúajándékot hagyott neki. Képek villantak fel előtte. Egy férfi.
Egy kés. Idelent. Új érzés kelt életre benne. Düh? Igen. Mindig. Ágyába fektette. Hogy biztonságban legyen. Gépiesen hagyta el otthonát, lelépett a verandáról. Száraz levelek recsegtek, amikor meztelen lábbal rájuk lépett. Vér, az ő vére csepegtetett ösvényt Idelent felé. Sol követte. Olyan gyorsan, hogy szinte repült. Ez az ember már nem létezett. Ez a szerető, barát, társ, menedék, otthon többé nem létezett. A lánnyal együtt halt meg. Mindannyiótokat megölöm.
Tizennégy Ahol a vadászok kiléptek, ott lépett be Sol. Csak egy őr állt. Szeme csukva, lába felhúzva, figyelt. A magas, fekete alak lecsavarta az őr fejét. Meglepetés. Semmi zaj. Csak düh. Mindig düh. Az Idegen az ajtóhoz lopakodott, a fal mentén tapogatózott. Vakon. A lány is ezt érezte. Gyomra görcsbe rándult, de erőt vett magán. Csak düh. Mindig düh. Elérte a folyosót. Senki. Ez az ő éjszakájuk. Ilyenkor pihennek. Túl erős volt, túl dühös, alvó tömegeik nem befolyásolhatták. Segítek pihenni. Mindannyiótokat megölöm. A rémálom barlangról barlangra járt. Egy torz alak életeket vett el. Címere a veszteség, vezetője a düh. Bejárta Idelentet, hogy mindenkit megöljön, és megérezte a szagot. A lány szagát. A lényből áradt a szag. Csiklandósan nevetett. – Tudtam, hogy eljössz. Megéreztem. Ahogy őt is megéreztem. A csillogó alak kardot forgatott. Lapját végighúzta az orrán a száján a nyelvén. Szeme minden nyalással kifordult. – Az az őrült. Alig fejezte be, az Idegen már leterítette és lefogta áldozatát. Kemény volt a föld a válla alatt. De csak nevetett. – Jó móka
volt. Az Idegen szorítása a vállán egyre erősödött. Ujjak szakítottak át húst, izmot, törtek el csontot. – Ez is. Az Idegen felfedte a fogát, és letépte a férfi arcát. Átharapta a torkát. Lehántott bőr. Nincs nevetés. Csak veszteség.
Tizenöt Vér, halál, veszteség, fájdalom, düh – savat forralt a gyomrában. Tisztulni akart, vakon vonszolta el magát a nyílásig, ahonnan jött. Elérte a bejáratot. Ami a lányt szabaddá tette, őt börtönbe zárta. A nap lemenőben volt, de számára már elveszett a fénye. Semmije nem volt, és mindenre vágyott. Egy suttogás. Egy név. A Holdbol szállt alá, és megcsókolta a szívét. Rheena. Sol kilépett az éjszakába.
Kelley Armstron Vérmacska A motelszobánk előtt elnyúltam egy klubfotelben. – Sütkérezünk, mon chaton? Marguerite francia akcentussal szólalt meg mögöttem. – Mostanában sokat napozol. – Úgysem lesz bőrrákom. – Nem, csak fittyet hánysz a mítoszra. Felnevettem. – Egy napozó vámpír. Tiszta retró, mint a Drakulában. Sóhajtott. Hátrahajtottam a fejem, hogy lássam. Ekkor lépett ki az ajtón. Ő is vámpír, mint én, csak már jóval régebb óta az. Vagy száz éve, mégsem néz ki többnek húsznál. Ennyi idősen halt meg. Örökké gyönyörű marad. Marguerite esetében igaz: törékeny, és göndör, szőke haja van, meg nagy, kék szeme. Amikor először találkoztunk, azt hittem, angyal. Nekem mindenesetre az őrangyalom lett, miután megmentett egy tudományos kísérlettől és a szüleimtől, akik nem is voltak a szüleim, csak pénzért viselték gondomat. Ez tíz évvel ezelőtt történt. Mostanra betöltöttem a tizenhatot, és már hat hónapja voltam élőhalott. Nem Marguerite tehet róla, hogy vámpírrá változtam, hanem a kísérlet, na meg a golyó, ami szíven talált. Marguerite mindig is tudta, mi vár rám. Ezért vett magához. De sosem árulta el az igazságot. Keserves volt a felismerés, amikor a kórboncnok asztalán felébredtem. Értem, miért tartotta titokban – azt akarta, hogy normális életem legyen –, de még nem sikerült magam túltenni ezen. Ezt neki nem mondom meg, mert bűntudatot úgyis csinál magának eleget. – Kérsz enni? – kérdezte, és egy termoszt nyújtott felém. – Abból nem.
Letette mellém. Éreztem a testhőmérsékletűre melegített vér szagát. Mintha ettől jobb lenne. – Innod kell, Katjana. – Állott. Nem iszom meg – és egy pasira mutattam, aki három ajtóval arrébb feküdt kiütve. – Az tökéletes lesz reggelire. Észre sem venné, úgyis iszonyúan másnapos lesz, ha magához tér. Mit számít fél liter vér ide vagy oda? – Túl fiatal vagy, nem ihatsz alkoholt. – Haha. – Komolyan mondom, Kat. Akármi legyen is a vérében, az bekerül a szervezetedbe. Drogok, alkohol… Ezzel is számolnod kell. – Nem, nekem azzal kell számolnom, ami vagyok. És én vadász vagyok. Muszáj vadásznom, Mags. Te is szoktál. – És majd te is fogsz, mon chaton, ha… – Lelkileg és érzelmileg is készen állok rá – igyekeztem elütni a dolog élét. – Erről fogsz beszélni a többi vámpírral, igaz? Ezért megyünk el arra a találkozóra New Yorkba. – Sok oka van annak, hogy odamegyünk. – De azt akarod megkérdezni tőlük, vadászhatok-e már. – Így igaz. Most igyál! Hosszú út áll még előttünk. Visszament a szobába készülődni, én közben megittam a vért. Olyan volt, mint bolti csokis kekszet enni – érzed benne, amire vágysz, de mindezt vastagon fedi valami undorító mellékíz. Ivás közben a részeg pasit néztem, és elképzeltem, hogyan mélyeszteném a nyakába a fogam. Elképzeltem, milyen lenne a vére: meleg és finom. Annyira égett a torkom, hogy alig bírtam leküzdeni a vérbankos konzervreggelit. Tudom, most azt hiszitek, szívtelen dög vagyok, mert arról álmodozom, hogy megiszom valaki vérét, és tökre hidegen hagy ez az egész vámpír téma. Pedig nem. Vannak jó napjaim. Meg vannak rosszak, amikor ki sem bírok kelni az ágyból, csak fekszem ott, töprengek és aggódom. Örökre tizenhat éves maradok? Marguerite szerint nem, mert a génmódosító kísérlet célja pont az volt, hogy kiiktassák ezt az örök fiatalság dolgot. Ha belegondolunk, nem is olyan nagy áldás az, ha az ember örökké ugyanannyi idős, mert nem telepedhet le, nem lehetnek
barátai, nem lehet állása, nem lehet szerelmes… És ha nem sikerült a génmódosítás? Mi lesz, ha mostantól háromszáz évig tizenhat éves leszek? Eszembe jut, mi mindent akartam még csinálni, mielőtt átváltoztam. Talán sosem kerül már sor rájuk. De még ha eredményes is volt a próbálkozás, hogy nézne az ki? Nem tudok megsérülni, nem fognak rajtam a betegségek. Akkor most sebezhetetlen vagyok, de nem halhatatlan? Százévesen meghalok, mint minden normális ember? Vagy elélek három-négyszáz évig, mint minden normális vámpír? Ha igen, normál tempóban fogok öregedni, és végül rút, vén banya lesz belőlem? Marguerite nem tud mit mondani, csak azt hajtogatja, hogy majd meglátjuk, ami azt jelenti, ő is pont annyira aggódik, mint én. Igyekszem nem gondolni minderre. Van elég aggódnivalóm így is. Emberekre éhezem, vért iszom. Félek, hogy az Edison Group megint megtalál. Izgulok, hogy elszúrok valamit, és lelepleznek. De még az Edison Group nélkül is annyi mindenen lehet stresszelni. Mi van, ha elütnek, a mentősök kórházba szállítanak, és ott, hoppá, hirtelen jobb vagyok, mint új koromban? Mi van, ha kiderül, hogy vámpír vagyok? Vajon megölnének? Kísérleteket hajtanának végre rajtam? Bezárnának? Jobban járnék, mint ha az Edison Group találna rám? Úgyhogy nem, nem hagy hidegen a téma. Foglalkoztat, mondhatni. Aznap készültünk New Yorkba a vámpír találkozóra, hogy további információhoz jussunk a génmódosítással meg a helyzetemmel kapcsolatban, úgyhogy jó napnak néztünk elébe. És ha már itt tartunk, az embervadászat sem hagy hidegen. Ha eljön az idő, szerintem bűntudatom lesz emiatt, akkor is, ha nem okozok maradandó sérülést. Marguerite-nek is bűntudata van. De ettől még muszáj vadásznom. A zsigereimben érzem ezt a mardosó nyugtalanságot, pont, mint amikor sokáig nem sportolok. Ha igazán elhatalmasodik rajtam ez az érzés, nincs annyi konzervvér, ami csillapíthatná. Ilyenkor fel-alá járkálok, és hihetetlenül jó szagokat érzek. Összefut a nyál a számban, korog a gyomrom, és mikor odanézek, nem egy tál friss sütit látok, hanem egy embert, az is megesik, hogy egy barátot. Nem tudom szavakba önteni, milyen érzés ez. Rossz. Nagyon rossz.
Ivás után bementem. Marguerite a fürdőszobában sminkelt. Felültem a fürdőszobaszekrényre, és figyeltem, hogyan rúzsozza ki tökéletes, rózsaszín masni formájú száját. – Na és ki a legmenőbb vámpír New Yorkban? – kérdeztem. – Egy magas, sötét hajú, Napóleon korabeli katona, akivel a polgárháborúban találkoztál? A boszorkányüldözés idején rejtegetted? A Titanic elsüllyedésekor veszítettétek el egymást, mert mindketten más-más irányba sodródtatok a kis jégtáblátokon? – A történelem nem az erősséged, úgy látom, mon chaton. – Improvizálok. Szóval ki az a pasi? – Nincs semmilyen pasi. Csak szeretnék jól kinézni, amikor rég nem látott ismerősökkel találkozom. – Aha. A tükörbe néztem. Igen, a hollywoodi vámpíroktól eltérő módon én látom a tükörképemet. Marguerite törékeny porcelánfehérsége mellett mindig olyan otrombának érzem magam. De ha így együtt látom magunkat, nem olyan durva a különbség. Pár centivel magasabb vagyok nála, és elég vékony vagyok hozzá, hogy márkás felsőket meg bőrdzsekiket nyúljak le tőle. De azért sosem hiszi azt senki, hogy testvérek vagyunk. Ezt az én aranybarna hajamnak, zöld szememnek és barna bőrömnek köszönhetjük. A sminktáskájáért nyúltam. Elkapta előlem, és odaadta a szájfényt. – Majd ha tizenhét leszel – mondta. – De lehet, hogy én sosem leszek tizenhét! – Akkor nem is lesz szükséged sminkre. Sóhajtottam. Marguerite néha hihetetlenül régimódi tud lenni. Ez az átka annak, ha olyan őrzőnk van, aki a tizenkilencedik században nőtt fel. De azért annyira nem izgat. Én úgyis sportoló vagyok, nem pompom-lány. A sminkelést a hátam közepére sem kívánom. Többnyire. Randik alkalmából azért kivételt teszek. Nem mintha egy randim is lett volna az átváltozás óta. Csak simogassa meg egy srác a nyakamat, már észre is venné, hogy nincs pulzusom. Marguerite szerint nem venné észre, de én egyelőre nem vállalom a kockázatot. Besétáltam a hálóba, felkaptam a kulcsát, és megcsörgettem. – Ugye, tudod, hogy már van jogsim? Húzz bele, vagy nélküled megyek New Yorkba!
Nem nézett ki a fürdőből. Nem is szólt utánam, amikor kiléptem az ajtón. A mobilomon sem hívott, amikor kihajtottam a motel parkolójából a bérelt kocsival. Tudta, hogy nem megyek messzire. Vannak napok, amikor jó érzés tudni, hogy bízik bennem. Aztán vannak napok, amikor azt kívánom, bárcsak lázadóbb lennék. Kicsit kevésbé kiszámítható. Talán még azt is tudta, hová készülök. Előző este, pár perccel az érkezésünk előtt láttunk egy kis kávézót, és megígérte, hogy reggel elmehetek majd oda kávézni. A vámpíroknak nem kell kaja. Ettől még tudunk enni-inni, ami megkönnyíti a beilleszkedést. A többségnek nem esik jól az evés, Marguerite is ilyen. Én azonban más vagyok. Nos, a módosításnak ez a része már biztosan sikeres volt. Extra nagy mogyorós-vaníliás kávét kértem, meg egy fahéjas csigát. Aztán visszaindultam. Üvöltött a zene, tövig nyomtam a gázpedált, csak úgy hasítottam a kihalt vermonti utcát. Na jó, szinte. Nem volt olyan hangos az a zene, és a sebességhatárt is csak tíz kilométerrel léptem át. Vagy inkább öt mérfölddel. Amerikai vagyok, de Marguerite francia-kanadai, az elmúlt évtizedet többnyire Montrealban töltöttük, úgyhogy megszoktam már az SI-mértékegységeket. Mérföld vagy kilométer, a lényeg az, hogy nem hajtottam túl gyorsan, és nem nyúltam se a kávéhoz, se a csigához, mert akkorra tartogattam őket, amikor már Marguerite ül a volán mögött. Jó, tudok én okoskodó tini lenni, de ritkán szegem meg a szabályokat. Marguerite szerint ez a neveltetésem miatt van. A „szüleim” csak és kizárólag akkor dicsértek meg, ha mintaszerűen viselkedtem, unalmas jó kislány voltam. Attól, hogy vámpírrá változtam, még nem lettem lázadó. Sajnos. Azért nem vagyok gyáva nyúl. Úgyhogy amikor egy pickup megpróbált letolni az útról, nem álltam félre, hiába tanította azt az oktatóm. Gyorsítottam. De szorosan rajtam maradt, és olyan közel jött, hogy csak a gallytörő rácsot láttam belőle. Azonnal feltűnt, milyen nagyon üres az út. Alacsony dombok meg sűrű fák között kanyargott, a jobb oldalon egy meredek töltést láttam. Azóta, hogy kiértem a városból, egyetlen kocsival sem találkoztam. Nem lenne jó pont itt hősködni. Úgyhogy inkább lassítottam, aztán lehúzódtam, hogy elférjen mellettem a másik kocsi. Először meg sem moccant, ezért elővettem a telefonomat. Aztán a
rács eltűnt a visszapillantómból, mert a másik sávot váltott, és előzésbe kezdett. Az oldalsó visszapillantóba néztem. Egy pillanat volt az egész. Két kézzel fogtam a kormányt. Nem csúsztam át a másik sávba, ezt biztosan tudom. De a következő pillanatban csattanást hallottam, fém hasította a fémet, és a kocsim kilőtt a töltés felé. Elszorult a torkom, csikorogtak a kerekek az agyamban, meg velük a fék is, amikor beletapostam. A kocsi rám sem hederített, lerepült az útról. Átpördült egyszer, még egyszer, és csak pörgött, pörgött, pörgött, én meg csak annyit tehettem, hogy lehajoltam, és a kezemmel védtem a fejemet. Aztán egy hatalmas csattanás, és minden elsötétült. Csak egy másodpercre ájultam el. Amikor magamhoz tértem, még nyikorgott a kocsi a becsapódástól. Az anyósülés helyén egy fa volt. Felcsavarodtam egy fára. Megpróbáltam kikapcsolni a biztonsági övemet, de meg sem moccant. A vállamat felnyársalta egy ág, és az ülésemhez szegezett. Csak néztem. Egy ág fúródott a váltamba. És semmit nem éreztem. Mély levegőt vettem, és kihúztam. Nem volt könnyű. A vámpírok nem rendelkeznek emberfeletti erővel – újabb mítoszt cáfoltunk meg és az az ág teljesen áthaladt az ülésen, úgyhogy elvoltam vele egy darabig, de végül sikerült. A pólóm kilyukadt, de nem véreztem – nyilván. A vállamban is keletkezett egy lyuk, de tudtam, hogy majd begyógyul. Gondoltam, a tükörben csekkolom, mekkora a kár. Felsikoltottam, és azonnal behunytam a szemem. Még egy mélylevegő. Összeszedtem magam, és ismét belenéztem a tükörbe. Eltört az orrom. Szinte teljesen eltűnt egy olyan ütéstől, amire nem is emlékszem. Felszakadt a szám. És az egyik szemem… nem egészen volt a helyén. Jesszusom. Felfordult a gyomrom. Oda se bírtam nézni. A tenyeremet a sérült szememre tettem. És… visszanyomtam. Összerezzentem, majdnem elhánytam magam. Aztán kiegyenesítettem az orromat is. Éreztem, ahogy újraformálódik a kezem alatt. Végre. Mindent megjavítottam. Most…
– Hahó! – kiabált egy férfihang. Lehúztam a fejem, és kinéztem az összetört ablakon. A töltés tetején egy kocsi parkolt. Ez szorított le az útról? Nem. Ez egy másik kocsi volt, nem a pickup. Kétszer két láb állt mellette. Nyilván látták a balesetet. Ez sem sokkal jobb. Nem találhat rám senki, amíg lyukas a vállam, és isten tudja, milyen egyéb sérüléseim vannak, amik csodálatos módon mind meggyógyulnának, mire a mentő beér velem a kórházba. Pontosan ettől a forgatókönyvtől féltem. Zsebre vágtam a mobilt, és megragadtam a kilincset. A kezem megcsúszott a nedves felületen. Persze, a kávém. Az egész kocsi kávéban úszott. Legalább nem vér. Rángattam az ajtót, de nem meglepő módon nem nyílt ki. Azt találtam ki, feltérdelek az ülésre, és kimászom az ablakon. De nem mozdult a lábam. Lenéztem. Ripityára tört. Istenem. Mindkét lábam ripityára tört. – Van valaki odalent? – kiáltott a férfi. – Látok egy kocsit – felelt egy nő. – Hívtad a…? Elmosódott a hangja. Jó, tehát nem jönnek le ide. Legalábbis egyelőre. Van időm. A törött kormányt maceráltam. Lepattant. Félretettem, és mindkét kezemmel próbáltam kiszabadítani a lábamat. Az izmok nem reagáltak, de úgy nézett ki, a lábam szabad. Hát, ha nem teljesen szabad… Legalább kapcsolódik a testem többi részéhez. Azt biztosra vettem, hogy még a vámpírok regenerálódóképessége sem segíthet leszakadt végtagokon. Annál is inkább, mert tudtam, csak úgy halhatok meg, ha lefejeznek. Vannak testrészek, amik nem nőnek vissza. A lábam legalább nem szakadt le. Sőt már gyógyult is. Tudtam, hogy pár percen belül már kutya baja sem lesz. Hátradöntöttem az ülésemet, és addig vergődtem, míg ki nem szabadult mindkét lábam. Továbbra sem mozgott egyik sem, aminek oka akár az is lehetett, hogy a farmeromat átdöfte néhány csontom. Szerencse, hogy nem vagyok túl finnyás. Nem sok esélyt láttam rá, hogy valaha is sportorvosként dolgozhatok, de legalább a klinikán
eltöltött nyári gyakorlataimnak hasznát vettem, amikor összeraktam a lábamat. Meglepően könnyen csusszantak vissza a csontok a helyükre, mintha csak egy kis nógatásra lett volna szükségük. Arra azonban esélyem sem volt, hogy pár perc alatt elmúljon ez a sérülés, vagyis nem sétálhattam el csak úgy a baleset helyszínéről. Kitörtem az ablakot, kiverekedtem magam rajta… és arccal a földre zuhantam, aztán egy bukfenccel a hátamra kerültem. Így hevertem ott, miközben próbáltam átgondolni a következő lépést, és persze hegyeztem a fülem. A pár még mindig a töltés tetején állt, de nem értettem, mit mondanak. Aztán egyszer csak a következő beszédfoszlányt csíptem el: – …vezet lefelé egy ösvény. Villámgyorsan hasra fordultam, és bevonszoltam magam az aljnövényzet takarásába. Ez persze nem ment csendben. Száraz levelek és bokrok recsegtek. Nemsokára fel is kiáltott a férfi: – Szerintem van itt valaki! Megpróbáltam gyorsabban vánszorogni, és közben figyeltem, mikor jelenik meg a férfi feje a magas fű fölött. Így aztán nem néztem, merre megyek. Amikor levegőt markolt a kezem, szerettem volna hirtelen megállni, de már késő volt. Belegurultam a patakba, és a csobbanás előtt még egy kis sarat és vizet is kaptam a számba. – Hallottad ezt? – ordított a férfi. Futó léptek zaja közeledett. Körülnéztem. Nem volt hová rejtőzni. Csapdába estem… …egy megduzzadt, sáros patakban, ami lehetett vagy fél méter mély. Bevánszorogtam a meder legmélyebbnek tűnő részébe, és elnyúltam. Ellepett a jéghideg víz. Amikor először lélegeztem be a vizet, az emberi mivoltomból megmaradt reflexnek megfelelően pánikba estem, mondván, megfulladok. Lehunytam a szemem, és igyekeztem nem foglalkozni ezzel. Néhány perc múlva megéreztem, hogy közeledik a két ember. Igen, megéreztem. Marguerite még az átváltozásom előtt megpróbálta elmagyarázni, hogyan működik a vámpírok hatodik érzéke. Akkor úgy képzeltem, hasonló lehet, mint a cápák képessége, amivel az áldozatuk elektromágneses hullámait fogják. Most, hogy átéltem, mondhatom, hogy ez ugyanaz a képesség. Furcsán bizsereg a bőröm, ha emberek
vannak a közelemben. Ha nagyon koncentráltam, még a hangjukat is hallottam, igaz, halkan és tompán. – …üres a kocsi. – Kizárt, hogy valaki innen csak úgy elsétáljon. – Vért sem látok. Lehet, hogy a vezető kiesett. – Azért csak nézzünk körül! A rendőrség bármelyik percben megérkezhet. Addig vártam, amíg már nem érzékeltem a jelenlétüket. Akkor felemeltem a fejem. Hallottam, hogy visszaértek a töltéshez. Megmozdítottam a lábam. Most már sikerült. Ezt jó jelnek tekintettem. Megpróbáltam feltápászkodni. Összecsuklottam és visszatoccsantam. A víz alá buktam, de szerencsére a pár már nem hallotta a csobbanást. Négykézlábra álltam, igyekeztem nem túlságosan ránehezedni a lábamra, inkább csak a karommal húzódzkodtam, míg végre kijutottam a patakmederből, és elterültem a hosszú fűben. Amikor már elég messzire jutottam, elővettem a mobilom. Kikapcsolt, és nem is tartottam valószínűnek, hogy vissza tudom kapcsolni. Miközben rázogattam, elsuhant fölöttem egy árnyék. Felnéztem, de csak egy homályos foltot láttam. Aztán megragadtak, és a vállamnál fogva lenyomtak a földre. Valami jéghideg dolog ért a nyakamhoz. Küzdöttem, vergődtem, próbáltam kiszabadulni, de forgott velem a világ, aztán… Amikor magamhoz tértem, azt láttam, hogy fölém hajol egy pasi. Ösztönösen behúztam neki egyet. Ordítva zuhant hátra, én meg felpattantam. Nem mondhatni, hogy biztos lábakon, de legalább álltam. Gyorsan körülnéztem. Eltűnt az erdő, és egy szobában találtam magam, talán valami kunyhóban. Nagyot pislogtam, mert még mindig kótyagos voltam a nyugtatótól, és nem nagyon forogtak a kerekek. Az a srác, akit az előbb ütöttem ki, barátságtalanul nézett rám, és az állát dörzsölgette. Ügy néztem, egyidősek lehetünk. Széles válla volt, focista alkata, sötét haja. Meg kék szeme, amivel egyre dühösebben bámult. Tettem felé egy lépést, mire talpra ugrott, és előretartott ököllel állt meg, mint valami bokszoló. A következő lépésemnél lendületet vett,
mire megragadtam a csuklóját, és átdobtam a vállamon. – Segítenél esetleg? – kérdezte, miközben igyekezett összekaparni magát. – Azt szeretné, ha abbahagynád a püfölését – felelt egy másik fiú. Mélyebb hangja volt, és olyan akcentussal beszélt, amit még New Jersey-ben hallottam, amikor pár hónapig ott éltünk. Aztán megláttam azt a másik fiút is: korombeli volt, egy ládán üldögélt, kezében egy könyvvel. Cingár és szemüveges. A haja világosbarna és hullámos, a homlokába hullott. Felnézett a könyvéből, és találkozott a tekintetünk. – Jó? – Nagyon szépen köszönöm – mondta a másik srác. Megfordultam. Lassan, óvatosan megindult felém. – Figyelj, akármit is hiszel… – kezdte. A következő mozdulatánál felszállt, mint egy űrhajó, aztán a csuklójánál fogva ismét a hátam mögé hajítottam. A szemüvegesre bámult. – Belehalnál, ha végre csinálná is valamit? Ez utóbbi végigmért. – Nem kizárt. Becsukta a könyvet, de nem úgy nézett ki, mint aki felállni készül. – Nyilván azt hiszi, mi hoztuk ide, ami logikus következtetés, miután arra ébredt, hogy fölötte görnyedsz. Mindenekelőtt azonban felhívnám a figyelmet arra a tényre, hogy túl fiatalok vagyunk az efféle akciókhoz. Ezenkívül bízom benne, ha mi lennénk az emberrablók, lenne elég eszünk hozzá, hogy megkötözzük a foglyot, mielőtt magához tér. Ráadásul csak körül kell néznie a kijáratot keresve, és máris kiderül, hogy pont akkora szószban vagyunk, mint ő. Körülnéztem. Csak ez az egy helyiség volt a kunyhóban, a földön takarók és ládák. Ablak egy darab sem, viszont volt egy ajtó. Odaléptem hozzá, és megrángattam. Bereteszelték – kívülről. Éreztem, hogy legalább egy őr vigyáz rá. Újra a fiúkra néztem. Most már a szemüveges is felállt. – Neil Walsh vagyok – mutatkozott be. – Ő meg Chad. A teljes nevét még nem tudom. Gondolom, vámpír vagy. Rábámultam, és igyekeztem visszafojtani a nevetést. – Hogy mondod?
– Vámpír vagy. Vagy leszel. Ha nem, akkor rossz helyen jársz. Ez ugyanis zártkörű buli vámpírok számára, akik egy génkísérlet alanyai. Pontosabban szökött alanyai. Ha még vert volna a szívem, hát most a torkomban dobogott volna. – Nem… nem tudom, miről beszélsz. – Hagyjuk a rizsát – javasolta Chad. – Te… Neil felemelte a kezét, így Chad elhallgatott. – Nem biztos, hogy rizsa. Mi eddig is tudtuk, mik vagyunk, de lehet, hogy ő nem tudja – azzal felém fordult. – Ha ez a helyzet, akkor nyugodtan felejtsd el, amit az előbb mondtam. – Az menni fog – lépett közelebb Chad. – Sajnálom, ha ez számodra újdonság, de bármilyen hülyén hangzik is, ez az igazság. Rajtad is kísérleteket végeztek. Valaki, mondjuk a szüleid, ahogy a mi esetünkben is, véget vetett ennek. Most meg elkaptak a szökevény vadászok. Valószínűleg valaki olyanban bíztak meg a szüleink, akiben nem kellett volna, akik lefizettek. Ezek a fickók vissza akarnak adni a tudósoknak. Az Edison Groupnak. Nehéz volt semleges arckifejezést magamra erőltetni. Megláthatták a szememben a félelmet, mert miután elhangzott a név, Neil bólintott. Chad le sem vette rólam a szemét, várta, mit lépek. – Oké – nyögtem ki végül. – Szóval… vámpírok… – Nem igazi vámpírok – vetette közbe. – Gondolom, te sem szívsz vért, és nem rejtőzködsz nappal. – Az igazi vámpírok nem allergiásak a napra – szólalt meg Neil is. – A könyv szerint… – Cseszd meg a könyved! Az a lényeg, hogy egyikünk sem vámpír. Egyelőre. Reméljük, ez még nagyon sokáig így is marad. Hallgattam, és bíztam benne, hogy nem árulom el magam. – Jó, nehéz ezt így egyszerre feldolgozni – folytatta Chad. – És az is lehet, most azt hiszed, a diliházból szöktünk, de az a helyzet, hogy mi itt most csapdába estünk, és még néhány hozzánk hasonló srác is veszélyben van. Rajtunk kívül ketten szöktek meg. Ki kell jutnunk, hogy megtaláljuk és figyelmeztessük őket. Bólintottam. Mást nem mertem tenni. – Te megsérültél. Neil a lábamat nézte. Követtem a tekintetét. Azt a pár hatalmas
lyukat tanulmányozta, amin nem olyan régen még kikandikáltak a csontjaim. Gyorsan leültem, és úgy tettem, mintha buzgón nézegetném a bőrt. – Csak elszakadt a gatyám. Biztos akkor, amikor rohantam az erdőben. Leszorítottak az útról, úgy kaptak el. Amikor felnéztem, majdnem lefejeltem Neilt. A lyukakon keresztül bámulta a lábamat. A bőröm még rücskös volt, mintha varok lennének rajta. – Régebbi baleset – jelentettem ki. A másik lábamat is szemügyre vette. Ugyanolyan sebhely éktelenkedett azon is. Aztán rám nézett. Próbáltam nyugodt maradni, de láttam rajta, hogy rájött, és olyan érzésem volt, mintha mindjárt megindulna a szívverésem. Bólintott, majd felegyenesedett. – Csak az a fontos, hogy jól vagy. – Nincs jól – tiltakozott Chad. – Fogságba esett, és nemsokára átadják egy csapat őrült tudósnak. Mint minket. Mint azt a másik két szökevényt. Van valami tipped, kik lehetnek ők? – fordult hozzám. Megráztam a fejem. – Lehet, hogy a kísérletről nem tudtál – folytatta –, de valamit csak hallottál. Te is szökésben voltál, nem? Mint mi. A szüleid nem beszéltek a többi kölyökről? Az is lehet, hogy találkoztál is velük, csak azt mondták neked, régi ismerősök. – Sajnálom, de nem. Nagyot sóhajtott. – Na jó, azért gondolkozz még ezen, amíg kitaláljuk, hogyan szökjünk meg. De rá ne számíts! – fejével lemondóan Neil felé bökött. – Őt egyáltalán nem érdekli ez az egész. – Dehogynem érdekel – tiltakozott Neil. – De meglátásom szerint jelenleg nincs mit tenni. Nincs ablak, csak egy ajtó, azt is bezárták. Ráadásul azok, akik idehoztak minket, minden bizonnyal az ajtó előtt őrködnek. – Így van – csúszott ki a számon. – Úgy értem, hallottam valami zajt odakintről. Azt hiszem. Chad megint bevette. Neil megint nem. Kifürkészhetetlen tekintettel vizsgált.
– Te csak olvasd a vámpírkönyved – mondta végül Chad. – Majd szólunk, ha kitaláltuk, hogyan jutunk ki innen. – Vámpírkönyv? – kérdeztem. – Egy vámpír naplója – felelte Neil. – A szüleim csak tavaly mondták el, mi a helyzet. Ők is genetikailag vámpírok, de nem sokat tudnak erről a jelenségről. Teljes családokban fellelhető ez a gén, de a legtöbb családtag esetében recesszív. Pontosan így van ez a szüleimmel is. – Nagyon izgalmas – ásított Chad. Neil úgy nézett rám, mint aki engedélyt kér a folytatáshoz. Bólintottam, ő meg folytatta. – A recesszivitás ez esetben azt jelenti, hogy halálukkor nem változnak vámpírrá. Viszont ezt a gént továbbörökíthetik a gyerekeiknek. Mivel mindketten hordozók, a szüleim féltek, hogy én igazi vámpír leszek. Az Edison Grouphoz irányították őket, akik azt ígérték, valamilyen génmódosítással biztosítják, hogy ne így legyen. Hazudtak. – Biztosították, hogy így legyen – mondtam. – És más változtatásokat is eszközöltek. – Valószínűleg. A szüleim azonnal kiléptek a kísérletből, amint rájöttek, mire megy ki a játék. Így viszont nem tudták meg, mi történik majd velem, ha… – félrehajtotta a fejét, és elhallgatott. – Amikor vámpírrá változom. A szökevényvadászok rájöttek, milyen keveset tudok, és ők adták ezt – felemelte a régi könyvet. – Milyen figyelmesek. A válasz egy félmosoly volt. – Meg akarnak ijeszteni. Meg akarják mutatni, milyen rettenetes jövő vár rám, közben meg esküdöznek, hogy annak ellenére, amit a szüleim mondtak, az Edison Group nem is gonosz, és segíthetnek rajtam. – Nekem nem úgy tűnik, mintha nagyon meg lennél ijedve. Vállat vont. – A tudás hatalom. Tudni akarom, hogy pontosan mire számíthatok. És ha szerencsém van, felfedezünk valamit, ami segít rajtunk. Valami képességet, amivel nem számoltak. – Hát, akkor te csak olvasgass – szólt közbe Chad. – Mi meg közben megpróbálhatnánk…
Elhallgatott, és közelebb lépett hozzám. – Egy hatalmas fadarab áll ki a válladból. De nem is vérzik. Ez fura. Francba! Nyilván az ágból maradt bennem. Alaposabban meg kellett volna néznem. Elfordultam tőle, közben Neil mögém került, és így szólt: – A behatolási szög miatt van. Szimplán nem talált el egyetlen vénát sem. Gyere, kiveszem neked! Rövid habozás után rábólintottam. – Megkérdezhetjük a nevedet? – közben úgy fordultunk, hogy Chad ne lásson engem, aztán kirángatta a szilánkot. – Katjana – feleltem. – De hívjatok csak Katnek. – Katjana. Hmm. Orosz? Ráhagytam. Valójában fogalmam sincs, és tudtam, hogy nem különösebben érdekli a válasz. Csak azért próbált csevegni, hogy elterelje a másik fiú figyelmét, amiért nagyon hálás voltam neki. – Kösz – mondtam, miután kihúzta a fadarabkát. Biccentett. A szilánkot lassan a zsebébe süllyesztette. Ujjak érintését éreztem a vállamon, mire megpördültem. – Hé! – kiáltottam. Chad hátrébb lépett. Döbbenten bámulta az ujjbegyét. – Nem vérzik – felnézett, és megkeményedett az arca. – Nem vérzik! Olyan hirtelen támadt rám, hogy észre sem vettem. Neil próbálta megállítani, de Chad kicsavarta a karomat, én meg a földre kerültem. A nyakamra tette a kezét. Mielőtt kitéphettem volna magam a szorításából, már félre is lökött. – Ez egy vámpír! – jelentette ki, és úgy nézett rám, mint aki szellemet lát. – Nem viccelsz? – kérdezte Neil. – Pont ezért van itt. – Tudod, hogy értem! Igazi vámpír. Már átváltozott. Halott. – És egy nap velünk is ez fog történni – mutatott rá Neil. – Ha esetleg nem értenéd, miért nem szólt erről, akkor a reakciód a válasz. – Hogy a fenébe lehetsz ennyire nyugodt? Ez egy vámpír! – Csak magamat ismétlem, amikor azt mondom, te is az vagy. Csak ő rád vert egy kört – és felém fordult. – Nem most történt, ugye? Nem a balesetkor. Nemet intettem a fejemmel. – Úgy hat hónapja. Az Edison Group a nyomunkra bukkant. Ők
lőttek le. Nyilván úgy voltak; vele, nagyot nem hibázhatnak. Vagy vámpírként születek újjá, és akkor bebizonyítom, hogy a kísérlet sikeres volt, vagy meghalok, és akkor eggyel kevesebb szökevény nehezíti a dolgukat. Mondjuk a választ sosem tudták meg. Azt hitték, véletlenül elhamvasztottak, ezért felhagytak a keresésemmel. – Ha a szökevényvadászok további szökevények után kutatnak, lehet, hogy még nem szóltak az Edison Groupnak. Akkor pedig ezek a pasasok még nem tudják, hogy már átváltoztál. Jobb, ha ez így is marad. Előnyünkre fordíthatjuk… Kattant a zár. Néhány centire kinyílt az ajtó, és a résben megjelent egy pisztoly. Egy férfi mondott valamit, de nem hallottam, hogy mit. Csak a pisztolyra tudtam koncentrálni. Magam előtt láttam a legutóbbi alkalmat, amikor pisztolyt láttam, újraéltem, ahogy a töltény eltalált… Neil megragadta a könyökömet. – Tedd, amit mondanak! Chad a szemközti falnál állt, háttal az ajtónak, feltartott kézzel. Követtük a példáját. – Kezeket-lábakat szétvetni! – parancsolta a férfi. – Kezeket a hátatok mögé! Ha csak megmoccantok, leteszteljük, tényleg visszatértek-e a halálból. A másik pasas vihogását hallottam. A hátam mögé tettem a kezem. Megkötöztek, aztán kitereltek minket. Megláttam az egyik fogva tartónkat. Nem sok néznivaló volt rajta: álarcot viselt. Drakula. Biztos viccesnek tartották. Egy kisteherautóhoz vittek minket. A hátsó ajtó nyitva állt. Belül nem volt semmi, csak néhány üveg víz meg pár pokróc. Szó nélkül belöktek, és ránk csapták az ajtót. Csak egy ablak volt, egy mocskos négyzet a hátsó ajtón. Csak annyi fény szűrődött be rajta, hogy ki tudtuk venni egymás alakját a sötétben. Na, nem mintha olyan beszédes kedvünkben lettünk volna. Chad felhúzott térddel üldögélt az egyik sarokban. Neil a másik oldalon ült háttal a falnak, és a semmibe bámult. Gondolkodott. Mióta beszálltunk, egyikük sem szólt egy szót sem. Ennek a csöndnek súlya volt. Chadtől nem is vártam mást. Neil másnak tűnt a kunyhóban, de lehet, hogy csak a logika beszélt belőle.
Tudta, hogy nem szabad rossz érzéssel tekintenie rám, hiszen egyszer ő is vámpír lesz. Ebben a nagy csöndben azonban felülkerekedtek az érzelmei, és semmilyen módon nem akart érintkezni velem. – Ne haragudj! Chad hangja a fülem mellől érkezett. Frászt kaptam. Felé fordultam. – Hülyén viselkedtem. Ne haragudj! Csak… Váratlanul ért. – Semmi baj. – De baj. Azért kösz. Elmosolyodott. Olyan mosolya volt, hogy fél évvel ezelőtt biztosan megdobogtatta volna a szívemet. Most csak azt éreztem, milyen jó illata van. Vacsora. Elfordítottam a tekintetem. – Na! – Neil hangjától mindketten megijedtünk. Felemelte a kezét, mire a kötél leesett róla. Homlokráncolva tanulmányozta a horzsolásokat a csuklóján. Az egyik még vérzett is egy kicsit. Éreztem a szagát. – Szuper! Eloldozol minket is? – kérdezte Chad mogorván. – Úgy terveztem. Miközben lefejtette rólam a kötelet, igyekeztem benn tartani a levegőt. Ettől még persze ugyanúgy a vérre gondoltam, ami a csuklójából szivárgott. Nem tehettem róla. Viszont támadt egy ötletem. Egy szökési tervem. Megosztottam a srácokkal is. Chad azonnal lecsapott rá, Neil azonban nem. Végigvettük, milyen egyéb lehetőségeink vannak, és mert nem jutott eszébe egy sem, végül beadta a derekát. A kisteherautó csikorogva fordult be egy sarkon, aztán egy földúton döcögött tovább. Közben Chad dörömbölt és segítségért kiabált. Hirtelen megálltunk. Az egyik ajtó nyílt, majd csukódott. Chad elhallgatott, lefeküdt a földre, én meg ott görnyedtem fölötte, számmal a nyakán. Hallottam a vért az ereiben. Hallottam, éreztem, láttam a pulzusát, a vér olyan közel volt a bőréhez, hogy éreztem a szagát. A szemfogam előbukkant az ajkam alól. Remegve hőköltem vissza, becsuktam a szemem, és igyekeztem visszahúzni a fogam. Aztán megtorpantam. Pont ez a lényeg, nem igaz? A fog meg a többi.
Úgyhogy visszatérdeltem mellé, az ajkamba haraptam, és igyekeztem úgy nézni rá, ahogy hat hónappal ezelőtt tettem volna: meglátni a sötét szempillákat, a szexi borostakezdeményt, a telt ajkakat… De csak a vért láttam, ahogy a bőre alatt csordogált. Szinte a számban éreztem az ízét. Tőlem balra megmozdult valami. Neil feküdt ott, és a csuklójából szivárgó vért igyekezett a nyakára kenni. Engem nézett. Kifejezéstelen arccal bár, de engem figyelt. Rádörrentem: – Csukd be a szemed! Éppen akkor engedelmeskedett, amikor az egyik vadász letörölte a mocskos ablakot, és benézett rajta. Meglátta, hogy Chad fölé hajolok. – Hé! – ordította. – Ron! Feltépte a kocsiajtót, én meg felpattantam. Kiengedtem a fogam, vicsorogtam. A pasi megdermedt, elkerekedett a szeme, és még arról is megfeledkezett, hogy fegyver van nála. Rárohantam, mire elejtette a pisztolyát, hátraesett, és két kézzel takarta el előlem a torkát. Ráugrottam, és a földre szorítottam. Hallottuk a vezető kiabálását, miközben felénk tartott, hogy segítsen a haverjának. Chad kiugrott a kocsiból, és földhöz vágta. Neil mögötte rohant. A földre szegeztem a zsákmányomat. Zsákmány. Csak ennyit jelentett számomra. Nem gondolkodtam a következő lépésen. Egyszerűen lefogtam, aztán megharaptam. Úgy fúródott belé a fogam, mint valami tű. A szám megtelt a meleg vérrel. És az íz… Istenem, micsoda íz volt! Nem akartam elhinni. Nem tudom, próbált-e szabadulni, megszűnt körülöttem a világ. Amikor az első kortyot lenyeltem, kitisztult körülöttem a vérköd, és meghallottam, hogy Chad a másik fickóval verekszik. Az áldozatomat már ártalmatlanítottam. A nyálamban lévő nyugtató megtette a hatását. Felemeltem a fejem. Nem volt könnyű, egyáltalán nem. Mintha a napról lépnék az árnyékba egy pokolian hideg napon. Csukott szemmel nyaltam meg a fogamat, ami erre visszahúzódott. De nem álltam fel. Képtelen voltam rá. Csak néztem, ahogy a vér lecsorog a férfi nyakán. – Le kell zárnod – szólalt meg mellettem egy gyengéd hang. Neil állt ott. – A könyv szerint ezt úgy kell csinálni, hogy… – kezdte. – Tudom! – csattantam fel. Nem akartam így ráförmedni. Úgy helyezkedtem, hogy ne lássa, mit csinálok. Megnyaltam a két
pici sebet. Azonnal begyógyultak, a vérzés elállt. De még mindig éreztem az ízét. Olyan finom volt, hogy egészen kiszáradt a torkom. – Katjana! – ugyanaz a gyengédség. Mintha nem akarna megzavarni. – Jól vagyok – motyogtam. Nagyot nyeltem. Megtöröltem az arcom, kihúztam magam és megfordultam. Chad a másik pasas mellett térdelt, mostanra az is elájult. – Oké. Akkor most… – kezdtem. Neil felmutatta a kötelet, amivel megkötöztek minket. – Ez jó ötlet – bólintottam. Nemsokára ájultan és megkötözve feküdtek a támadóink. Most, hogy lekerült róluk az álarc, biztosan tudtam, hogy még sosem láttam egyiket sem. Két huszonéves, széles vállú srác. Nagyon hasonlítottak egymásra. Testvérek vagy unokatestvérek lehetnek, gondoltam. De most harcképtelenné váltak, és miénk volt a kocsijuk meg a kulcsuk. A következő mozzanatnak egyértelműnek kellett volna lennie. Az is lett volna, ha bármelyikünknek is lett volna fogalma arról, hogyan kell sebességváltós kocsit vezetni. Megpróbáltuk, de hónapok óta nem vezetett egyikünk sem. Egyszerűen képtelenek voltunk elboldogulni vele. Egyik támadónál sem volt mobil, csak egy rádió. Ez viszont azt jelentette, hogy nem egyedül dolgoznak, és semmi szükség nem volt rá, hogy a kollégáik megtudják, megszöktünk. Csak egy lehetőségünk maradt: a gyaloglás. Előbb Neil visszament a pisztolyért. Csak egyet talált, és amikor visszaért hozzánk, Chad a kezét nyújtotta. – Tudsz lőni? – kérdezte Neil. – Nálad biztosan jobban. Neil kilőtte a kocsi mindkét első kerekét. Chad dühös képet vágott, aztán elindult, és intett, hogy kövessük. A kisteherautó egy régi erdei útra fordult rá, amin valószínűleg fát szoktak szállítani. Gyorsan megtaláltuk a betonutat, amiről letértünk. Tíz perc is eltelt, mire először hallottuk közeledő kocsi hangját, bár ekkor sem láttuk a járművet. Sűrű erdő közepén jártunk, valahol Vermontban. Legalábbis úgy gondoltam, még Vermontban lehetünk.
Neil azt javasolta, húzódjunk le, nehogy áthajtson rajtunk, aztán szétrepüljünk, mint a tekebábuk. Így is tettünk, és készenlétben álltunk, hogy leintsük az autót. Chad egyszer csak így szólt: – Lehet, hogy ez mégsem olyan jó ötlet. Értetlenül néztem rá. – Láttátok a rádiójukat. Valószínűleg csapatban dolgoznak. Lehet, hogy be kellett volna jelentkezniük. Vagy máris kiszabadultak és segítséget hívtak. És még ha valaki más közeledne is, szerintetek megállna nekünk? Vagy inkább ránk uszítaná a zsarukat? – Mivel nem érkezett válasz, vállat vont. – Na jó, csak úgy mondtam. – Akkor mit javasolsz? – kérdezte Neil. – Az én családom Pennsylvaniában maradt, a tieid New Jersey-ben vannak. De Katnek van valakije errefelé, nem? – Igen, az őrzőm. Nem akartam Marguerite-re gondolni, arra, mennyire aggódhat. Tudtam, hogy már keres – csak remélhettem, hogy biztonságban van. – Akkor szerintem haladjunk ezen az úton, míg be nem érünk egy városba, onnan meg felhívjuk Kat őrzőjét. Ebben maradtunk. Bementünk a fák közé, mielőtt a kocsi elért volna minket. Egy anyuka utazott benne a gyerekeivel, akik mind gyermekülésben ültek. Nem valószínű, hogy vadász lett volna, de az sem kizárt, hogy nem állt volna meg nekünk. – Az őrződdel… – szólalt meg Chad. – Úton voltatok valahová? Valami ilyesmit hallottam tőlük, mielőtt elfogták Neilt. Felküldtek érted valakit Québecbe, de aztán a kapcsolattartójuk azt mondta, errefelé tartotok. Rád bukkantak és követtek. – Nyilván egészen addig követtek, míg téged is elkaptak – tette hozzá Neil. – Hová igyekeztetek? – folytatta Chad tudomást sem véve Neil közbeszólásáról. – New Yorkban lesz egy találkozó. – Milyen találkozó? – Vámpírtalálkozó – feleltem kis gondolkodás után. Tartottam a reakciótól, de úgy tűnt, érdekli, amit mondok. Úgy látszik, túltette magát a kezdeti sokkon. – Az őrződ a kísérletből ismeri a többieket? Lehet, hogy a többi
szökevény is ott lesz – elvigyorodott. – Az megkönnyítené a helyzetet. – Azt sem tudtuk, hogy rajtam kívül is vannak szökevények – csóváltam a fejem. – Ötéves koromban vettek ki a kísérletből. – De ez a te őrződ, ez benne volt, nem? – Nem. Ő is… vámpír. Páran gyanakodtak, hogy az Edison Group rosszban sántikál. Titokban felügyelték a kísérleteket. Mellém őt jelölték ki. Amikor látta, mit művelnek velem, elvitt. – Elrabolt? – Ez nem erről szólt – tiltakoztam kissé ingerülten. Ideje témát váltani, gondoltam. Neilhez fordultam, aki csendben baktatott mellettünk. – Hol tanultál lőni? – A rendőrségnél dolgoztam. Ösztönzésként lőgyakorlatra vittek. Tudok célozni meg lőni, de ennyi. – Én meg ennyit sem tudok – nyugtattam meg. – Nagyon menő. És… – A rendőrségnek dolgoztál? – vágott közbe Chad. – És mit csináltál te ott? Számítógépeket javítottál? – Ne legyél már bunkó! – szóltam rá. – Nem vagyok. Komolyan kérdeztem. És tutira igazam van. Te is beláthatod, hogy olyan típus! – Mégis milyen típus? – vágott vissza Neil. – Aki le tudja írni helyesen, hogy számítógép? – Na jó, srácok, ez már nem vicces! – emeltem fel a kezem. – Ti nyugodtan sértegessétek egymást, én addig lemaradok tőletek. Le is lassítottam, hagytam, hogy megelőzzenek. Egyre távolabb kerültek egymástól. Neil visszanézett, biztos arra gondolt, visszajön mellém, aztán inkább csak kicsit lemaradt Chadtől. Libasorban haladtunk. Vagy öt percig nem szólalt meg senki. Végül Neil megköszörülte a torkát. – El kellene válnunk – jelentette ki. – Nem tudhatjuk, a legközelebbi város húsz mérfölddel előttünk vagy öttel mögöttünk van. Vagy egy mérföldre az elágazástól. – Nem hiszem… – kezdtem. Chad a szavamba vágott. – Van benne valami! Kat mehetne ebbe az irányba, én visszafordulok, te meg a mellékúton haladnál. Megráztam a fejemet.
– És ha valamelyikünk beér egy városba? Nem tudja értesíteni a többieket. Ez jó érv volt, de egyikük sem hallgatott rám. A szájukba rágtam Marguerite mobilszámát, aztán otthagytam őket. Miközben az erdőben baktattam, a két fiút átkoztam. Most én vagyok fura, vagy ez tényleg teljesen ostoba ötlet? Nagyon dühös voltam rájuk, de felmerült bennem, talán én tehetek róla, hogy szétváltunk. Be kellett volna fognom, hadd szapulják egymást. Ehhez, mondjuk, nem lett volna elég még egy tekercs szigetelőszalag sem. Épp csak leráztuk a vadászokat. Az életünkért futottunk. Jó, gyalogoltunk. Ezek meg egymás sértegetésével ütik el az időt? Nem, nem tudtam volna befogni. Ha emiatt döntöttek a szétválás mellett, akkor nagyon béna kifogást találtak. Lehet, hogy tényleg csak kifogás volt. Nem egymástól akartak távol kerülni, hanem tőlem. Rázzuk le a vérszívót, mielőtt megéhezne! De mindegy is. Beérek valami városba, felhívom Marguerite-et, és ha a srácoknak derogál, hogy vámpírokkal lógjanak, akkor majd szereznek maguknak fuvart. Úgysem találkozunk többet. És ez jól is van így. Nem vagyunk legjobb haverok vagy ilyesmi. Azért jó volt találkozni olyan srácokkal, akik ugyanabból a kísérletből menekültek el. Más vámpírokkal. Bár nem voltak vámpírok, nem egészen. De azért jólesett találkozni valakivel, aki tudja, min megyek keresztül, aki… Megéreztem, hogy van valaki a közelben. Nagyon közel. Sarkon fordultam, és megláttam Neilt, amint előrohant a fák közül. Feltartotta a kezét, a pisztoly még mindig az övén lógott. – Csak én vagyok! – Találtál valamit? – Nem – intett, hogy menjek vele. – Gyerünk! Be kell vennünk magunkat az erdőbe, mielőtt utolérnek! – Jönnek? – kérdeztem, és elindultam utána. – Szóltál Chadnek? Muszáj… – Muszáj olyan messzire elkerülnünk Chadet, amennyire csak lehetséges, mivel ő csődítette ide őket.
Megtorpantam. – Mi? Megragadta a könyökömet, és betuszkolt az erdőbe. – Tégla! Már az elején is gyanítottam, de most már biztos vagyok benne. Idehívta őket. Ezért akart szétválni. Kitéptem magam a szorításából. – Nem, te akartál szétválni. A te ötleted volt! – A számból vetted ki a szót – szólalt meg mellettünk egy hang. Chad lépett ki a bokrok közül, ráugrott Neilre. A pisztolyért nyúlt, de csak Neil kezét ütötte meg. A fegyver elrepült. Utána vetettem magam, ők is így tettek. Én voltam a gyorsabb, felkaptam a pisztolyt, hátraléptem, és rájuk fogtam. Megdermedtek. Vetettem egy pillantást a fegyverre, és megint felidéződött bennem az a végzetes lövés. De most nem rendített meg annyira, mint legutóbb. – Ki találta ki, hogy váljunk szét? Ha tégla van köztünk, az egyértelműen ő. – Azért találtam ki, hogy kiugrasszam a nyulat a bokorból – vágott vissza Neil. – Katjana azonnal mondta, hogy hülyeség, de te nagyon helyeseltél! Mert így remek alkalmad nyílt felhívni a vadászokat! – Mivel hívtam volna fel őket? – Chad feltartott kézzel fordult meg. – Nyugodtan motozz meg, Kat! Nincs nálam telefon. – Mert elrejtetted, amikor meghallottad, hogy jövök! Katjana, te is tudod, hogy nem vámpír! Te is láttad, hogyan reagált rád! Nem érdekelte a könyv! Egyáltalán nem érdekli az életed, hogy min mész keresztül! Aki készül rá, hogy egyszer vámpírrá változik, nem így viselkedik! – Talán mert frászt kaptam, oké? – felelte Chad. – Azt azért szabad? Vagy nekem is olyan logikusan kell viselkednem, mint neked? Szerintem pont ez bizonyítja, hogy te nem vagy vámpír. Túlkompenzálsz azzal, hogy folyton azt hajtogatod, mennyire nem zavar ez az egész! – Ő a tégla, Katjana! Őt fogták el először… – Ami hatalmas baklövés lett volna, ha benne lennék ebben a balhéban! Okosabb lett volna akkor másodikként kapni el engem, hogy eltereljék rólam a gyanút! És ki mondta, hogy egyáltalán van köztünk egy tégla? Ez kinek az ötlete volt? Mi okuk lenne a
szökevényvadászoknak arra, hogy… – Mondjuk pont az, hogy elkerüljék ezt a helyzetet! Hogy ne szökhessünk meg! Ha egy haverjuk is velünk van, garantáltan nem jutunk messzire. Ki ellenezte, hogy leintsünk egy kocsit? – De a szétválás nem az én ötletem volt… – Ráadásul fogalmuk sincs, hol a többi szökevény. Azt hiszik, mi tudjuk. Téged nagyon érdekelt a többi kísérleti alany, Chad! Meg kell találnunk őket. Meg kell találnunk! Egyébként tudjuk, merre keressük őket? – Elég! – szóltam rájuk. – Neil meggyőzött arról, hogy… van köztünk egy tégla. Logikus lenne. A kérdés, hogy ki az – tettem egy lépést előre, és Chadre céloztam a fegyverrel. – Egyféleképpen tudhatjuk meg, vámpír vagy-e, igaz? – Hűha! – visszakozott Chad. – Ha az vagyok, ha nem, ez nem jó ötlet! Ugyan! Nyilvánvalóan ő a tégla! Ő akart szétválni! Neil felé fordítottam a pisztolyt. Elsápadt, és a homlokáról csorgott az izzadság. – Oké – mondta. – Nagyon nem értek ezzel egyet, de ha muszáj, hát hajrá! Csak hadd forduljak meg, és célozz a tarkómra! Úgy lehet leggyorsabban kinyírni valakit. – Milyen elmebeteg tud ilyeneket? – kérdezte Chad. – Persze, hadd forduljon meg, hogy aztán a pipaszár lábain elfuthasson, amilyen gyorsan csak tud! Neil megfordult. Látszott a nyakán, milyen hevesen ver a szíve. De nem remegett. Csak állt ott és várt. Ehhez tökösnek kellett lenni. Hihetetlenül tökösnek. Megint Chadre céloztam. Rám vetette magát. Le is lőhettem volna, de nem tettem, mert volt más lehetőségem is. Amikor odaért hozzám, eldobtam a fegyvert, csuklón ragadtam, és átdobtam a vállam fölött. Mielőtt lefoghattam volna, a könyökével úgy állon vágott, hogy elestem. Másodpercekig tartott, hogy összeszedjem magam. Egy hörgést meg egy puffanást hallottam, és amikor odanéztem, azt láttam, hogy Chadnél van a fegyver. Meg Neil, akit pajzsként tartott maga elé, egyik karjával a nyakánál fogva szorította, és a pisztolyt a fejéhez tartotta. Neil a dulakodásban elhagyta a szemüvegét. – Ha figyelembe vesszük, hogy beleegyeztem a lelövésembe, ez nem
túl okos döntés – állapította meg Neil. – Kuss, te elmebeteg! – Ha még párszor így szólítasz, meg fogok sértődni. Neil hangja nyugodt volt, egyenesen vidám. De továbbra is izzadt, és kalapált a szíve. – Engedd el! – kértem. – Különben mi lesz? Megharapsz? Kiszívod a véremet? – Chad arcára leplezetlenül kiült az undor. Ennél egyértelműbb választ nem is kaphattam volna a kérdésemre. – Nem vagy vámpír – jelentettem ki. – Hála az égnek, nem. – De lefogadom, hogy benne vagy a kísérletben! – szólt közbe Neil. – Megfelelő korban vagy, és máshonnan nem tudhatnál erről az egészről. Mi vagy te? – Féldémon. – Sajnálom. Chad még jobban szorította Neil nyakát. – Lennék inkább vérszívó? Átkozott paraziták vagytok, évszázadokkal ezelőtt ki kellett volna irtani benneteket! – Nem így értettem. Csak kifejeztem sajnálatomat, amiért nem sikerült a kísérlet, és gyenge selejt lett belőled. Chad szeme szikrákat szórt. – Van nekem erőm, okostojás. Akarod látni? Lehunyta a szemét, és az arca egészen megkeményedett a nagy koncentrálásban. Rávetettem magam. Kiütöttem a kezéből a fegyvert, és ellöktem tőle Neilt is. A pisztoly a bokrok közé repült. Mindketten elestünk, Chad vállon ragadott. A ruhán keresztül is éreztem, hogy forró a keze, és égett szag csapta meg az orromat. De ennyi volt az egész. Ez lenne az ereje? Elég szomorú. Chad félrelökött. Amikor támadni akart, megrúgtam, amitől elesett, én meg felugrottam. Kerülgettük egymást. Chad Neilre pillantott, aki egy tapodtat sem mozdult. – Hagyod, hogy egy lány vívja meg a harcaidat? – vicsorgott. – Jól elboldogul. – Gyáva! Neil vállat vont.
Chad meg akart ütni, de elkaptam a karját, és fellöktem. Felpattant és rám támadt. Belerúgtam, amitől nekiesett egy fának. Feltápászkodott, kicsit megrázta a fejét, mint aki elkábult, és megint rám rohant. Kitértem az útjából, de elkapta a karomat, fellökött – most én csapódtam a fának. – Segítsek? – kérdezte Neil, amikor már összeszedtem magam. – Nem kell! – feleltem. Mentünk még pár kört. Előnyben voltam, hiszen háromdanos fekete öves aikidós és barna öves karatés is vagyok. Marguerite ragaszkodott hozzá, hogy önvédelmet tanuljak. Chad viszont nagyobb volt nálam, és úgy láttam, részt vett már pár ilyen balhéban, amit én nem mondhattam el magamról. Egyértelműen előnyben voltam hozzá képest, de ahhoz nem eléggé, hogy gyors és könnyű legyen a bunyó. Legalább öt perce verekedtünk – ami verekedés közben ötvennek tűnik amikor Chad úgy földhöz vágott, hogy elakadt a lélegzetem. Morgást hallottam magam mögött, mire felpattantam, mert azt hittem, megtámadta Neilt. Ehelyett Chad feküdt arccal a földön, Neil meg a gerincén térdelt fél lábbal, és kicsavarta a karját. Utóbbi próbálta lerázni előbbit. Neil viszont addig csavarta a karját, míg végül Chad arcán izzadságcseppek gördültek le. Nem viselte olyan békésen a sorsát, mint pár perccel korábban Neil. Vicsorgott és nyüszített. Végül feladta a harcot. – Gondolom, nem akarsz segíteni nekünk – mondta Neil. Chad csak káromkodott. Neil rám nézett. – Ezt vegyem nemnek? – Persze. – Szerinted van rá esély, hogy bármit is kiszedjünk belőle? – Semmi – feleltem. – De magunktól is kitalálhatjuk, mi történt. Ezek a pasik, akik elfogtak minket, szerintem rokonok. Hasonlítanak Chadre is. Ugyanolyan a testalkatuk, a hajszínük. Azért tudnak a kísérletről, mert ő is benne van. Lehet, hogy olyasvalakitől kapták a tippet, akivel a szüleid és az őrzőm is kapcsolatban állnak, mint azt Chad is mondta. Ahelyett, hogy szóltak volna az Edison Groupnak, gondolták, egy kis pénzhez juthatnak, ha elfognak minket. De mivel
hiányzik pár ember, idecsődítették öcsikét, hogy eljátssza a fogoly szerepét, hátha eláruljuk neki a neveket – itt lehajoltam Chadhez. – Ráhibáztam? – Menj a pokolba! Neilhez fordultam. – Megkérdezhetjük, szólt-e már a társainak, de úgyis azt mondja, hogy igen. Ha másért nem, azért, hogy bepánikoljunk és elmeneküljünk, őt meg hátrahagyjuk. – Igazad van. Úgysem szedünk ki belőle semmit – Neil kicsit hátrált, amitől Chad arca eltorzult. – Ki is üthetném, de a te módszered jobbnak tűnik. Chad erre megint szabadulni próbált. De nem ment vele semmire. Neil kicsit erősebben nyomta a karját, mire ő ordítani kezdett. Egy gyors harapástól viszont elhallgatott. Ezúttal azonnal abbahagytam, ahogy megéreztem a vért a számban. – Éhes vagy – állapította meg Neil, miután felálltam az ájult Chad mellől. – Még innod kéne. A könyv szerint csak kicsit gyenge lesz, mikor magához tér, mint véradás után. Meg is érdemli. És semmi értelme visszautasítani az ingyen kaját. Hányszor toltam le Marguerite-et, amiért elszalasztotta az alkalmat az evésre? Hányszor szúrtam le, amiért megpróbált titokban enni? A szememet forgattam, és azt mondtam, ne legyen már ostoba. Neki ennie kell, én megértem. Vegyük úgy, mintha véradás történne – az ő életének megmentése érdekében. Könnyen beszéltem, amíg a másik oldalon voltam. De így, hogy egy ájult srác mellett térdeltem, aki ráadásul egy idióta, és engem nézett egy másik srác, aki viszont nem idióta, de imponálni akartam neki… – Jól vagyok – mondtam és felálltam. – Katjana… – Én nem így táplálkozom. A vérbankból kapok kaját. A szemöldökét ráncolta. – A napló szerint a vámpíroknak friss… – Az őrzőm azt szeretné, ha egyelőre nem vadásznék. – Jó, de nem te vadásztad le… Persze, ha nem akarod, nem muszáj. Csak még ott a kocsinál úgy láttam, akarod. – Elpirult. – Bocs. Mostantól kussolok.
Leereszkedett Chad mellé, és megmotozta: a mobilt kereste. Be kellett látnom, hogy igaza van. Chad tényleg megérdemelné, hogy pokolian érezze magát ébredés után. Ezt akarom, nem? Nemcsak egy kortyot, mint annak a pasinak az esetében, hanem egy teljes adagot, egyenesen a tulajdonosból, hogy lássam, tényleg más-e, jobb-e. De nem tudtam megtenni. Nem tudom, az volt-e a baj, hogy ismertem Chadet, vagy az, hogy Neil előtt kellett volna csinálnom. Akartam – de még mennyire, hogy akartam –, mégsem ment. Amikor Neilre néztem, a szemüvegét fogta. Úgy tűnt, a Chaddel történt dulakodásomnak esett áldozatul: valamelyikünk összetaposta. – Annyira tudtam, hogy a kontaktlencsét kellene betenni – mondta, és próbált mosolyogni. A hajába túrt, hogy kisöpörje az arcából a tincseit. Hunyorgott. A szemüveg hiánya nem változtatta szexistenné. Csak kevésbé nézett ki úgy, mint aki a számítógép mögül szökött meg. Inkább olyan volt, mint egy első osztályú bunyós. És nagyon helyes is volt – szemüveggel és szemüveg nélkül is. Gyorsan leráztam ezt a gondolatot. Erre végképp nem volt idő. – Látsz? – kérdeztem. – Fogjuk rá – felelte. Eldobta a szemüveget, felkapta a fegyvert, és felém nyújtotta. – De ezt azért rád bíznám. – Tudsz lőni? – Persze, de… – vont vállat. – És megoldható, hogy ne lőj barna hajú, kék farmeres, farmerdzsekis… – végignéztem magamon – és koszos, valaha fehér tornacipős alakokra? Őszinte mosoly terült szét az arcán. – Megoldható. – Akkor maradjon nálad a pisztoly! Én nem tudom használni. Most pedig nézzünk körül, hátha Chad tényleg eldobott valahol egy mobilt! Jó messze vagyunk, de kénytelenek leszünk visszamenni az útra. Talán a nyomára bukkanhatunk. Úgy is lett. Nem volt nehéz, Chad nem volt nagy erdőjáró, nekünk meg nem kellett nagy nyomkeresőnek lenni, hogy ráakadjunk az aljnövényzetben a lábnyomára. Egy ponton egy kis ösvényt találtam, ami elfelé tartott a fő csapásiránytól, úgyhogy végigmentem rajta: a
bokrok közé vezetett. És az ösvény végén meg is lett a mobilja. – Szerinted van benne valami furfang? – fordultam Neilhez. – Mondjuk egy GPS, amit ki kellene kapcsolni? – A számítástechnikai képességeim erősen korlátozottak: be tudok kapcsolni dolgokat, és tudom őket használni. Szóval egytől tízig terjedő skálán nullapontos kocka vagyok. – Nem célozgattam, csak megkérdeztelek – néztem rá. – Védekezésnek hangzott? – Kicsit. – Bocsi – mosolygott bánatosan. Bekapcsoltam a telefont, és vártam, mi történik. Aztán ellenőriztem a kimenő hívásokat. Volt is egy vagy húsz perccel korábban. A fenébe! Mielőtt felhívtam volna Marguerite-et, képbe kellett kerülnöm azzal kapcsolatban, mégis merre járunk. Neil úgy emlékezett, látott valami táblát a mellékúton, amin végig kellett volna mennie. Találtunk egy ösvényt, ami körülbelül jó irányba vezetett. Amint elértük a táblát, ami egy várost jelzett két mérföldre tőlünk, telefonáltam. Második csörgésre fel is vette. – Allo! – szólt bele bizalmatlanul. – Hiányzom már? – kérdeztem. – Katjana! Hol vagy? Mi történt? Jól vagy? Megsérültél? Hívott a rendőrség a kocsi miatt. Baleset történt. Azt mondtam nekik, ellopták, de már mindenfelé kerestelek, mindenkit felhívtam… – Jól vagyok. Csak elrabolt néhány szökevény vadász, akik a kísérletből kiugrott vámpírokat gyűjtik be. Kis hallgatás után jött a válasz: – Ez nem vicces, Kat. – Szerinted viccelek? Bárcsak viccelnék! Egy sráccal vagyok, őt is elkapták. Neilnek hívják. Neil… Walshnak – idéztem fel nagy nehezen a vezetéknevét. – Igazából Waller – vetette közbe Neil. – A szüleim a szökés óta használják a Walsh nevet. Marguerite hallotta Neilt, és azt mondta, igen, emlékszik rá. Azt kérte, az ő szüleit ne hívjuk fel. Ha az a mobil Chadé, a cimborái ellenőrizni fogják a tárcsázott számokat. Erre nem is gondoltam. Neil rábólintott. Elérjük a várost, és lapítunk, amíg Marguerite értünk nem jön. Akkor majd Neil is felhívhatja a szüleit egy utcai fülkéből.
Menet közben a fegyverrel szórakozott, alaposan megnézte, ellenőrizte, hány töltény van benne, majd így szólt: – Ha ezek a fickók ránk találnak, lehet, hogy kénytelenek leszünk használni. – Sajnálom azt az előbbit. Chaddel – mondtam. – Nem lőttelek volna le. – Látni akartad, mit szólunk. Nem nagyon szeretnék átváltozni, de inkább az, mint hogy az Edison Group kezére jussak. A szüleim meséltek… ezt-azt – inkább nem fejezte be a gondolatot, hanem elmélázva matatta a pisztolyt. Aztán megfordította. – Szerintem ez rendőrségi fegyver. – Az baj? – Hát, amennyiben olyanokkal van dolgunk, akik nálam sokkal jobban értenek a lövészethez… – Nem lesz gáz. Tök jól aikidózol. Ha már itt tartunk… Biztos aikidóznak a zsaruk is, de kizárt, hogy náluk tanultál volna. Milyen szintű vagy? – Fekete öves. Harapófogóval kellett kihúzni belőle a részleteket. Egy kis süketelés után bevallotta, hogy négydanos. – Ez komoly? Én csak a harmadikig jutottam. A fenébe! – Bocs. Elnevettem magam. – Ezért nem akartad elmondani? Gondoltad, berágok, amiért magasabb szintű vagy? Ez csak motivál. Kizárt, hogy egy pasi rám verjen. Vigyorogtam. Ő meg úgy nézett rám… Nem is tudom. Csak úgy nézett. Aztán gyorsan elfordult, és elpirult. – Más harcművészetben is otthon vagy? – kérdeztem. – Csak ez van. Nem vagyok egy sportember, de ebédelni szeretek. – Hmm? – Ötödikben új városba költöztünk, és volt egy srác, vagy egy fejjel magasabb, mint én. Úgy gondolta, az ebédpénzemmel egészíti ki a keresetét. – És valahogy meg kellett akadályoznod ebben. – Igen, de inkább a fejemet használom, mint az öklömet, úgyhogy megpróbáltam kicselezni: előre csomagolt ebédet hordtam a suliba. De
azt is elvette. Akkor egészséges kajára váltottam. Akkor is elvette, aztán a szemétbe hajította. Úgyhogy két választásom volt: vagy hagyom magam nap mint nap megalázni, és kitúrom a kukából a kajámat, vagy önvédelmet tanulok. Kicsit utánajártam. Az aikido jó megoldásnak tűnt, és az külön pozitívum, hogy a rendőrség köreiben is népszerű. – Zsaru akarsz lenni? Végigmért, mintha azt próbálná felmérni, gúnyolódom-e. Ez zavart. De látta, hogy komolyan kérdezem, ezért válaszolt: – Nyomozó akarok lenni. Ebben vagyok jó: a problémamegoldásban. A New York-i találkozóról kérdezgetett, de csak finoman, nem akart tolakodó lenni. Elmondtam neki, mi is ez az egész, és javasoltam, kérdezze meg a szüleit, nem akarnak-e csatlakozni hozzánk. Igaz, hogy még nem vámpír, de ha nem tudják biztosan, mi vár rá, ez segíthet. – Biztos, hogy belemennek – mondta. – Segíteni akarnak nekem, és jó ötlet lenne tartani a kapcsolatot… – elhallgatott. – Na, nem mintha… – itt megköszörülte a torkát. – Értem én, hogy jelen körülmények között össze vagyunk zárva, mondhatni, és ugyan szeretnék veled elmenni erre a találkozóra, tudom, hogy nem veled fogok menni. – Ezt lefordítanád? Ismét a torkát köszörülte, és félretolt néhány alacsonyabb ágat. – Együtt kerültünk ebbe a helyzetbe. Összefogtunk, hogy kikerüljünk belőle, de ha sikerül… – ismét a hajába túrt. – Én nem az a srác vagyok, aki azt hiszi, ha egy népszerű lány elkéri a matekleckéjét, akkor már mindjárt vele akar lógni suli után. – Ezt meg hogy érted? – Hát, úgy értem… – előresietett, párszor megállt, aztán újra elindult, és sötét pillantásokat lövellt felém. – Szerintem érted, hogy értem, Katjana. – Nagyon remélem, hogy nem úgy érted, ahogy én értem, mert ez nagyon úgy hangzik, mintha arra számítanál, hogy miután kihasználtalak, hogy megszökhessek, otthagylak, és úgy teszek, mintha nem is ismernélek. – Nem használtál ki. – Tök mindegy – szembefordultam vele. – Úgy érted, ismered a fajtámat, tehát nyilvánvalóan engem is ismersz. Ez elég kemény attól a sráctól, aki felhúzta az orrát, amikor megkérdeztem, ért-e a mobilokhoz.
Komolyan, még én sem ismerem a fajtámat, és gondolom, te sem láttál még falkányi tini vámpírt! – Nem. Azt hiszem, te vagy az első. Mosolygott, de nem hagytam magam lekenyerezni, és pláne nem mosolyogtam vissza. – Lehet, hogy ez a baj. Nem az a bajod, hogy valami ostoba liba vagyok, aki rólad leste a válaszokat a Hogyan szabaduljunk a gonosztól? kvízben, hanem az zavar, ami vagyok. Nem biztos, hogy suli után egy vámpírral akarsz lógni. – Dehogyis. Én… – Idegesítelek. Próbálsz uralkodni magadon, de nem sikerül. Észrevettem. Számítottam is rá. Csak legyen benned annyi, hogy ezt meg is mondod, és ne akard már most kitalálni a szökésünk utáni időszakra vonatkozó szabályokat, amikor még nem is tartunk a szökésünk utáni időszaknál! Már nyitotta a száját, de én faképnél hagytam. – Katjana! – szólt utánam, amilyen hangosan csak mert. De nem álltam meg. Gyorsan haladtam, az ágak visszacsapódtak mögöttem. Elindult utánam, de egy percen belül elhalt a léptei zaja. Nem is lepett meg. Nem szabad túl szigorúnak lennem vele, gondoltam. Nem hibáztathatom, amiért nem akar egy élősködővel haverkodni. Legalább megpróbálta, és Chadről még ennyit sem lehet elmondani, sőt az eddigi ismerőseim többségéről sem. Marguerite-nek kétféle barátja van: átmenetiek, akik nem ismerik a titkát, és vámpírok. Ez csak az első lecke a leckék hosszú sorában, úgyhogy jobb, ha… Reccsenést hallottam. De nem olyan volt, mint amikor valakinek a lába alatt gally reccsen. Összeszorult a torkom. Ahogy megfordultam, már jött is a második lövés. Valami elsüvített a fülem mellett. A töltény egy fa törzsébe fúródott… ahol egy pillanattal korábban még a fejem volt. A földre vetődtem. Már közben is tudtam, hogy ez rossz lépés. Nem ölhetnek meg tölténnyel. Se ólommal. Se vassal. Se szenteltvízzel megáldott ezüsttel. Nem szabad elbújnom. Mozogni kell! Bekúsztam az aljnövényzet közé, amikor újabb lövés dördült. Ki…? Jó, ez a hét leghülyébb kérdése. Ki lő rám? A srác, akinél
fegyver van, de nincs rajta szemüveg. Tudhattam volna. Istenem, tudnom kellett volna! Chadnek igaza volt. Neil túlságosan nyugodtan fogadta ezt a vámpíros dolgot. Teljesen higgadt maradt… Amíg csak úgy nem döntött, jól megsért, hogy toporzékolva otthagyjam. De ha nem a szökevényvadászok haverja, akkor kicsoda? Mit akart tőlem? Számít ez? Nem számít, amíg töltények repkednek a fejem mellett. Nem akartam belegondolni, milyen lenne azt várni, hogy a kiloccsant agyvelőm visszamásszon a fejembe. Olyan csendesen kúsztam, ahogy csak tőlem telt. Abbamaradt a lövöldözés – nyilván csendben fülelt. Az ilyen helyzetekre felkészítettek. Szomorú, ha az embert arra nevelik, hogy szembe kell majd néznie lövésekkel, szökevényvadászokkal, törvénytelen fogva tartással. De Marguerite tudta, milyen élet vár rám, és ha nem készített volna fel, az legalább olyan gondatlanság lett volna, mintha nem adott volna rám kabátot a montreali télben. Hiába járatott önvédelmi oktatásra, egy szabályt mindenek elé helyezett: a harc az utolsó mentsvár. Ha csak lehet, futni kell. Ez egyszer azonban nem állt szándékomban megfogadni a tanácsát. Chad már átvert. Elvakított a megerősítés iránti vágy, az a lehetőség, hogy olyan srácokkal barátkozhatom, akik tudják, mi is vagyok. Nem vettem észre a jeleket, és most Neil esetében ugyanez történt, ami sokkal rosszabbul esett. Nem hagyhattam, hogy megússza. Úgyhogy a lövések irányába lopóztam. Néhány perc múlva suttogás ütötte meg a fülemet. Neil telefonál? Reméltem, hogy így van, de aztán meghallottam még egy hangot, és a remény szertefoszlott. Ha nem csak Neillel állok szemben, jobb, ha menekülőre fogom. De előbb látnom kellett, mi a helyzet. Tudni akartam, mi történik. Amikor olyan közel értem, hogy ki tudtam venni körvonalakat, felmásztam egy fára. Ebben jó vagyok. Régen azt hittem, valójában vérmacska vagyok. Hát, nem az lettem, de attól még félelmetesen ügyesen mászom fára. Biztonságos magasságig másztam, aztán kikúsztam egy ágra, és megláttam három alakot. Kettőt közülük nem ismertem, a harmadik Neil volt. Beszéltek hozzá. Minden idegszálammal a beszélgetésre
koncentráltam. Semmit nem hallottam, úgyhogy kicsit kijjebb csúsztam. Aztán még kijjebb. Az ág megreccsent, én megdermedtem. Neil felnézett és meglátott. Káromkodott. – Mit mondtál? – kérdezte az egyik pasas. – Csak azt, hogy szerintem eltaláltátok – vágta rá gyorsan. – Nyilván segítségért ment – felém pillantott, és kicsit hangosabban megismételte. – Segítségért ment. Pózt váltott, és megláttam, hogy a háta mögé kötötték a kezét. Ez így mindjárt más. Ugyan nagyon jó lett volna rajtaütni a díszes társaságon, hogy én lehessek a hős, aki megmentette a srácot, nem vagyok teljesen idióta. Két fegyveres egy tizenhat éves lány ellenében? Harcművészet ide vagy oda, nem sok esélyem lett volna. Okosabb lenne Marguerite-ért menni. Visszakúsztam az ágon, ami megint megreccsent, de ezúttal mindkét férfi meghallotta. Egy pisztoly lendült felém, én meg átugrottam egy másik fára. Meg is kapaszkodtam egy ágban, de nem bírt el, és szörnyű robajjal kettétört. Egyenesen az egyik támadóra zuhantam, aki összeesett. Neil hátulról térden rúgta a másikat, aki megbotlott, aztán egy állon rúgástól megtántorodott. Az elsőt könnyen földre vittem, de nem sokáig maradt ott. A földön hemperegtünk: ő a pisztolyát próbálta megragadni, én a fogamat próbáltam belé vájni. Szinte egyszerre értük el a célunkat. Az ő fegyvere gyorsabb volt, az enyém meg félelmetesebb. Amint megharaptam, pánikba esett, és vaktában lövöldözött, az egyik töltény majdnem eltalálta a karomat. Az volt az utolsó lövése. Neil még nehezebben boldogult az ellenfelével, és ez nem is volt meglepő, tekintve, hogy hátrakötötték a kezét. Úgyhogy átvettem tőle a pályát, és elég rövidre sikerült a harc. Csak meg kellett villantanom a vértől csöpögő fogamat, és máris legalább olyan veszélyesnek tűntem, mint egy ötszáz kilós tigris, aminek akkora tépőfog villan ki a pofájából, hogy simán letéphetné vele bárki karját. A pasi visszahőkölt. Neil kirúgta a kezéből a fegyvert, én meg ráugrottam. Game over. Miután benyugtatóztam a második pasit, Neil kedvesen megkérdezte: – Miért?
– Mert seggfejek – feleltem, és hozzáláttam, hogy eloldozzam. – Mohó seggfejek. – Nem ezt kérdeztem. A nézéséből kitaláltam, hogy értette: miért nem eszem. Az ájult fickóra pillantottam. Miért is ne? Ez az utolsó lehetőségem, hogy megtudjam, milyen érzés. Chad esetében még mondhattam, hogy nem akarok olyanból enni, akit ismerek, mert egyszerű bosszúnak tűnt volna. Ráadásul akkor pontosan az a vérszívó szörnyeteg lettem volna, akinek tartott. De ezek a pasik? Talán nem akarom, hogy Neil lássa? Abban a néhány percben, amíg azt hittem, elárult, mindennél jobban akartam, hogy rendbe jöjjenek köztünk a dolgok, és elfogadja, hogy az vagyok, ami, és hogy egy korombeli srác azt mondja: „Tudom, mi vagy, de nem érdekel.” Ilyen lesz az egész életem? Mindig szégyellem majd magam? Mindig el akarom majd rejteni a legrosszabbat mindenki elől, még az elől is, aki tudja az igazságot? Nem. Ugyanaz maradtam, aki mindig is voltam, és ha Neil nem tudja kezelni vámpír mivoltom kevésbé gusztusos részleteit, akkor nincs mit tenni. Nem is kell tennem semmit. Nem én tehetek róla, hogy ez történt velem. – Kellene – mondtam. – Szerintem is. – Közben… – krákogtam. – Közben figyelsz? Mármint nem engem, hanem a pasit, hogy ne legyen baj. Hogy… ne essek túlzásba. – Jó ötlet. Fölé hajoltam, és úgy helyezkedtem, hogy Neil figyelhesse az életjeleit, miközben iszom. Furcsa. Sőt egyenesen hülyeség, de ahogy inni kezdtem, megfeledkeztem mindenről. A melegített vér ehhez képest olyan, mint a szikkadt fánk. Én erre vágytam. Ez kellett nekem. Nem csak evés ez… Nem is tudom szavakba önteni. Olyan, mintha a létező legjobb kaját ennéd a kedvenc karosszékedben összekuporodva, és a kedvenc zenédet hallgatnád közben. Annyira elmerültem az élményben, hogy már egyáltalán nem figyeltem oda. Az a pasi megszűnt embernek lenni. Nem is az ételt jelentette. Megszűnt létezni. Teljesen magával ragadott az élmény, és csak akkor vettem észre, mit művelek, amikor alábbhagyott az érzés.
Olyan gyorsan ugrottam hátra, hogy csak úgy spriccelt a vér a vénájából. – Zárd le! – figyelmeztetett Neil. Megnyaltam a sebet. A nyelvemmel is éreztem, hogy dagad az ér. Meghallgattam a lélegzetét, megnéztem a szemét, és ekkor megszólalt Neil: – Minden rendben, Katjana, odafigyeltem. Semmi baja. Úgy éreztem, mintha órákon át ittam volna, de a fickó még csak el sem sápadt igazán. Megkönnyebbülten sóhajtottam. – Jobb? – kérdezte Neil. Bólintottam, megtöröltem a számat, és ellenőriztem, visszahúzódott-e a fogam. Neil lehajolt hozzám, így egy vonalba került az arcunk. – Amit mondtam… Nem akartalak feldühíteni. Csak… – a tarkóját dörzsölgette. – Én régebben ilyen voltam. Azt hittem, ha egy lány kedves hozzám, mondjuk elkéri a házimat, akkor az jelent valamit. Megégettem magam, és mert nem szeretnék megint így járni, eleve igyekszem távol tartani magamtól a csajokat. A szemébe néztem. – Lefogadom, hogy egy csomó olyan lányt elszalasztották akik tényleg meg akartak volna ismerni. – Talán. – Valószínűleg. Elkapta a tekintetét, elpirult, és észrevettem, milyen gyorsan ver a szíve – kedvem lett volna odahajolni hozzá. Nem azért, hogy megharapjam. Ez most más volt. Nem a kaját láttam benne, nem is éreztem a szagát, egyáltalán nem éreztem ilyesmit. Csak Neilt láttam, és az járt a fejemben, hogy megcsókolom. Nem tettem. Akartam, de nem ez volt a megfelelő alkalom. Most csak az számított, hogy úgy tudtam ránézni, hogy csak egy helyes pasit láttam, és azt éreztem, ami hat hónapja még normális lett volna. Elmosolyodtam, mire megkérdezte: – Mi van? Én meg azt feleltem: – Semmi. Feltápászkodtam, és mielőtt egy szót is szólhattam volna, elrobogott mellettünk egy kocsi. – Lehet, hogy megjött a fuvar? – kérdeztem. – Reméljük.
– Csak egyféleképpen deríthetjük ki. Futásnak eredtem, és még éppen láttam a bérelt kocsit, amint elhaladt. A volánnál egy ismerős alak ült. Két ujjamat a számba vettem, és füttyentettem. Kigyulladt a féklámpa, aztán visszatolatott, csak úgy porzott az út. Szinte meg sem állt még, amikor Marguerite kipattant, odarohant hozzám, és olyan szorosan megölelt, hogy majd' eltörte a bordámat. – Jaj! – próbáltam kibontakozni az öleléséből. – Mázli, hogy nem szorulok lélegzésre. – Jól vagy? Mit műveltek veled? Megsérültél? – Mags, vámpír vagyok. Sosem sérülök meg. – Neil felé intettem, aki épp ekkor lépett ki a bokrok közül. – De ha nagyon anyáskodni akarsz valaki fölött, itt van neked ő. – Allo, Neil – üdvözölte. – Gondolom, nem emlékszel rám, de nagyon régen már találkoztunk. – Szuper – mondtam. – Ezzel megspórolunk magunknak egy kör udvariaskodást. Meghívtam Neilt meg a szüleit New Yorkba. Remélem, nem baj. – Dehogy. Ha van kedve. Neil rám nézett, aztán Marguerite-re. – Jó lenne. – Akkor ezt megbeszéltük – mondtam. – Ti ketten behozzátok a sokévnyi lemaradást, én meg elfuvarozom magunkat a legközelebbi nyilvános telefonhoz. – Te ugyan nem fuvarozol senkit sehová, mon chaton. Még egy jó darabig. Amikor a kocsihoz értünk, visszanéztem abba az irányba, amerről jöttünk, a tisztás felé, ahol a két vadászt hagytuk. Ahol életemben először szívtam vért. – Semmi gáz – súgta a fülembe Neil, és bemásztunk a hátsó ülésre. Mosolyogva bólintottam. Bár még nem volt teljesen igaz, tudtam, hogy hamarosan az lesz. Hat hónapja először lehettem biztos benne.
Francesca Lia Block Lilith És találkozik vadmacska a vadebbel, és a kísértet társára talál, csak ott nyugszik meg az éji boszorkány és ott lel nyughelyet magának. Ézsaiás 34:14
Lilith Paul Michael világ életében szabadulni akart. Végigcsoszogott a folyosón. Maga mellett lógatta a kezét, a háta meggörnyedt a hátizsák súlya alatt. Már egy ideje nem mosott hajat, úgyhogy zsíros tincsei az arcába hulltak, és matekórán a lányok összesúgtak a háta mögött, mondván, bűzlik. Volt, hogy csak azért nem zuhanyozott, mert látni akarta, hogy feszengnek. Egyáltalán nem érdekelte, mit gondolnak róla mások. A Trellibriumról álmodozott, arról a bolygóról, amit ő teremtett, ahol a hatalmas Noser éppen összecsapott Kaligullo gonosz erőivel, hogy megmentse Namalie Galamara hercegnőt. Gyönyörű fények ragyogták be Paul Michael gondolatait. Nem kellettek neki ezek a kölykök, ez az iskola. Sokkal jobb jutott neki náluk. De ez nem mindig volt elég. Paul Michael néha magányosnak érezte magát. Szerette volna megosztani valakivel azt a másik világot. Barátnőre vágyott. Abban az esetben, ha ez nem jönne össze, el akarta hagyni a bolygót.
Úgyis szívás az egész. Lilith, az új lány is a folyosón sétált, éppen vele szemben haladt. Kissé bizonytalanul lépkedett, mintha a lábai túl kicsik lennének a testéhez képest. Paul Michaelnek ez azért tűnt fel, mert a földet bámulta. A lány fekete bakancsot viselt, a sarka halkan csattogott a fényes linóleumon. A lábát is látta. Hosszú lába volt, és a csípője kecsesen ringott, mint egy nagymacskáé. Lilith nem olyan, mint a többi lány, gondolta Paul Michael. Senki nem tudta, honnan származik. Fekete haja volt, meg fekete szeme, sűrű szempillája. Kicsi melle. De nem csak a szépsége számított. Nem érdekelte mások véleménye. A napra csak széles karimájú kalapban ment, és fekete ruhákkal fedte a bőrét. Egyedül lógott, egy padon szokott gitározni. Fekete Mercedese régi volt, és nagy, a pletykák szerint abban is lakott. Pontosan tudta, hogy ijesztő, és büszke volt erre. Paul Michael úgy érezte, ha valaha is beszélhetne neki a Trellibriumról, nem nevetné ki, nem forgatná a szemét, nem is hagyná faképnél, sőt lehet, hogy érdekelné is. Lehet, hogy meghallgatná. Paul Michael. Hallotta a nevét, de nem a szó szoros értelmében. Csak egy hang jelent meg a fejében. Megismerte, mert már hallotta egyszer. Múlt héten, amikor összefutottak az igazgatói irodában, ahol mindketten fejmosást kaptak valamiért. Lilith hangja volt. Olyan volt, mintha telepatikusan szólította volna. Trellibriumon kommunikálnak így az emberek. Paul Michael megtorpant, és a nyakában függő amulettért nyúlt. Három arkangyalt faragtak rá. Az édesanyjától kapta. – Megvéd a gonosz lelkektől – mondta akkor. Paul Michael addig rángatta a láncot, míg el nem szakadt. Az amulettet a szemetesbe hajította. Levette a szemüvegét, mintha csak a szemét akarná megvakarni, és amikor felnézett, a tekintete találkozott Lilith-ével. Úgy mosolygott rá, mintha egy kutya elé vetne csontot. Hegyes szemfoga kilátszott. Olyan ajka volt, amilyet itt a semmi közepén nem látni, csak a People magazin címlapján a helyi szupermarketben. Majd egyszer, szólalt meg a hang a fiú fejében. Aztán a lány továbbállt.
Paul Michael az édesanyjával élt egy faházban, a kertjükben egy kaktusz állt. Az édesanyja nővérként dolgozott a helyi kórházban, többnyire éjszakai műszakban. Olyan profin gondoskodott másokról, hogy senkiben fel sem merült, vajon ugyanígy gondoskodik-e a saját fiáról. Paul Michael tisztában volt vele, hogy őt mindenki furcsának tartja. Akárhogy erőlködött is az édesanyja, ő akkor is furcsa maradt. Talán az apjától örökölte, tippeltek a szomszédok. Azt pletykálták, sátánista drogos volt, és a terhessége alatt hagyta el Paul Michael édesanyját. Mindenki azt gondolta, börtönben ül valahol. Démoni leszármazottja meg pont olyan lesz, mint ő. Szegény anyuka, sóhajtoztak. Paul Michael az iskola felé baktatott a perzselő hőségben. A napok hosszúak és forrók voltak, ő meg folyton a Trellibriumról ábrándozott. Most már Lilith-ről is. Talán összefutnak még. Ebédnél úgy tett, mintha a bolygójáról írogatna a noteszébe, pedig valójában Lilith-t figyelte. Törökülésben ült egy errefelé ritka jakarandafa alatt. A hőség ellenére is fekete, garbó nyakú tunikát viselt, harisnyát meg bakancsot, és a gitárt pengette. Azt hihette volna az ember, vagy húsz fokkal hidegebb van, mint valójában. A haja az arcába omlott, így Paul Michael csak kicsi, durva állát látta, filmsztáros száját és magas, sápadt arcának egy részét. Hosszú ujjai voltak, lerágott körméről lepattogzott a fekete lakk. Paul Michael elképzelte, amint az ujjak hozzáérnek. Alaposan megmosta a haját, és hetek óta először befújta magát dezodorral. Tiszta pólót is vett. Carter és Kirk sétáltak el mellette. Carter kiköpött, majdnem eltalálta Paul Michael cipőjét. Egy apró csepp így is a kifényesített barna bőrön landolt, és fehéren csillogott rajta. – Jól nézel ki, haver. Meg is fürödtél – mondta Carter. Kirk horkantott. – Nem bűzlik. – Becsajoztál, vagy mi történt? Paul Michael dühödten firkált a füzetébe értelmetlen szavakat apró, olvashatatlan kézírással. Trellibriumon Namalie Galamara hercegnő a gonosz pharmatronok fogságába esett. Carter és Kirk nem tágított. Nagyobb volt náluk, de Paul Michael tudta, hogy bármikor összetörhetnék az arcát. Erőt vett magán, és
felnézett. Látta, hogy Lilith őt figyeli. Alig észrevehetően bólintott. Talán képzelődik? Hevesen vert a szíve. Jól látta? Igen. Lilith felállt. A gitárt a fűbe fektette. Felvette a fekete kalapot és a napszemüveget. Feléjük tartott. Carter és Kirk összenéztek, és idegesen vihogtak. Lilith egyre közelebb ért hozzájuk imbolygó járásával, szarvasbőr bakancsában. Megállt a fiúk előtt. Hátráltak. Végigsimította Paul Michael fejbőrét, kezébe vette hosszú tincseit, és gyengéden megrántotta őket, hogy a fiú feje hátrabillenjen és a szemébe nézhessen. Kék szeme volt, tűhegynyi pupillája. A lányé nagyon sötét, mint egy ragadozóé. Ragadozó, gondolta Paul Michael. Ragadozó szeme van. Fekete hold. Trellibriumon Norser Namalie megmentésére készült. Eljövök érted, mondta Lilith. Nemsokára. És még hozzátette: Ne félj! Valójában nem hallotta a hangját, de tudta, hogy telepátia útján üzent neki, ahogy Namalie szokott Norsernek. Paul Michael az ujjbegyével tapintotta ki a füvet, és úgy húzgálta a fűszálakat, ahogy Lilith a haját. A fű végül úgyis meghal. Nincs itt semmi keresnivalója.
Démon Paul Michael az ágyában feküdt. Sötét volt. Elalvás előtt Lilith-re gondolt. Miután meghúzgálta a haját, elrohant, és azóta nem tudtak beszélni. – Gyere be! – mondta hangosan. Nem volt titok, hogy beszél álmában, sőt néha felkel és járkál. Egyszer, mikor anyja felébredt, fia meztelenül kuporgott az ágy végében, és úgy nézett rá, hogy anyja ereiben meghűlt a vér. Akkor adta neki az arkangyalos amulettet, és attól fogva éjszakára bezárta a szobája ajtaját. A fiú nyomást érzett a mellkasán, és levegő után kapkodva riadt fel. Lilith guggolt fölötte, a lábával az ágyon egyensúlyozott, a könyökét a térdére támasztotta, és a tenyerébe tette az állát. A fiú most jött rá, hogy a ruhák alatt még sosem látta a bőrét. Olyan fehér volt, hogy már szinte kéken világított. Hosszú nyaka volt, kecses karja és olyan finom ívű kulcscsontja, mint egy madárnak, amikor kitárja a szárnyát. Fekete szeme éhesen bámulta, a foga kilátszott. Máshogy helyezkedett, és hosszú ujjaival a fiú ádámcsutkáján dobolt. Fölé hajolt, és úgy ingadozott, hogy a haja a fiú arcát simogatta. Paul Michael alig kapott levegőt. Próbált megmozdulni, de a lány erősen fogta. Megragadta a lány combját – hideg volt, kis dudorok borították. Ujjait végigfuttatta maga mellett, és érezte a törzse két oldalán Lilith lábát. Még hidegebb volt, mint a combja, és gumiszerű. Olyan volt, mintha hártya kötné össze a lábujjait. – Mi vagy te? – kérdezte Paul Michael. Mintha csak az űrből (talán éppen a Trellibriumról) jött volna, hogy megmentse. Továbbra sem kapott levegőt, de nem félt. Hirtelen merevedése lett, minden végtagja elzsibbadt. Úgy érezte… Mit érzett? Hogy szerencsés, kiválasztott. – Mi legyek? – kérdezett vissza Lilith. – Királynő? Szép szűz? A vihar démona? A szél démona? Egyszerű démon? Választhatsz. – Istennő vagy – suttogta. Lilith ráhajolt, a fogával a nyaki vénát célozta, és addig nyomta, míg fel nem szakadt a bőr, és elő nem tört a vér. Vámpír? – gondolta Paul Michael. Biztos, hogy nem olyan, mint a
könyvekben, amiket a lányok bibliaként hurcolásznak az iskolában. – Most csak kicsit veszek – közölte a lány. – És te is kapsz egy kicsit. Aztán majd folytatjuk – szünetet tartott, és letörölte szájáról a vért. – Mondjuk, Kirk buliján, hétvégén. Paul Michael lehunyta a szemét. Reggel, amikor felébredt, néhány fekete tollat talált az ágyán, a lepedője és a szája véres volt.
Lúzer Végül elment a bulira, pedig Kirk szervezte. Látnia kellett Lilith-t. Mióta legutóbb találkoztak, megváltozott: bátrabb lett és ösztönösebb. Ezt a lány tette vele? Képes ilyesmire egy vámpír? Igyekezett felidézni, mit olvasott erről a képregényekben, mit látott a horrorfilmekben. Emlékezett ilyenre… A bulit Kirkék farmján rendezték. Volt ott egy medence is, fölötte kékes pára, ebbe ugráltak a srácok. Paul Michael sört szerzett, és Lilith keresésére indult. De csak Carterbe és Kirkbe botlott. – Nézzenek oda, ki emeli jelenlétével a buli fényét! – kiáltott Kirk. – Biztos a csaját keresi – jegyezte meg Carter, Kirk meg vihogott. – Hogy kinyalta magát a kis pöcs! Még fogyott is! Carter hasba vágta Paul Michaelt, aki kétrét görnyedt a fájdalomtól. Tényleg fogyott. Nem volt étvágya Lilith látogatása óta, de nem volt éhes, és nem is gyengült le. Erőt kapott tőle, akár vámpír, akár nem, ebben biztos volt, míg Carter be nem húzott neki. Egy pillanatig azt kívánta, bár nála lenne az arkangyalos amulett, igaz, még soha nem segített rajta. Csak Lilith segített. Lehet, hogy megharapta, mint egy vámpír, de még nem találkozott senkivel, se élővel, se regényhőssel, aki jobban hasonlított volna nála egy angyalra. A lány az üveges tolóajtó előtt állt, a medence mellett, a bőrére kék fény rajzolt rombuszokat. Csak fekete szaténruhát viselt, amit bárki kombinénak nézhetett volna, és persze a bakancsát. A fiú beleremegett a vágyba, mert biztos volt benne, hogy ő az egyetlen, aki tudja, mit rejt az a bakancs. Nem rémisztette meg. Azt jelentette, bizalmas viszonyban vannak. Ismerte a titkát. Carter meglátta, hogy néznek egymásra. így szólt Paul Michaelhez: – Tudod, honnan ered a lúzer szó? Biztosan tudod, lúzer! Kirk röhögött, még a sört is kiköpte, és elázott az inge. Carter csettintett neki, de rá sem nézett. – Hozd ide! Kirk elrohant, és egy zsákkal tért vissza. Vijjogás jött belőle, és összevissza vonaglott. Kirk kivett belőle egy csirkét, és Carternek adta.
Rémülten verdesett a szárnyával, és próbálta kiszabadítani magát a fiú kezéből. Carter a nyakánál fogta az állatot. – Na, ki a lúzer, Kirk? – kérdezte, mint valami őrült tanár. – Lúzer az, aki leharapja egy élő csirke fejét – felelte engedelmesen a kérdezett. Paul Michael mögé került, és megragadta a karját. Próbált kiszabadulni, de Kirk erősebb volt, mint amilyennek látszott. Keményen fogta. Paul Michael úgy érezte, elhányja magát. Lilith-re szeretett volna nézni, mégis a földre szegezte tekintetét. Kirk meglökte, amitől leesett a szemüvege. Carter tornacipője mellett landolt, és várható volt, hogy a srác összetapossa. Carter olyan közel tartotta a csirkét Paul Michaelhez, hogy az érezte a szagát, és a tollai az arcát verdesték. El akart húzódni, de Kirk nem engedte. – Harapd le! – utasította Carter. Szabad kezével a zsebébe nyúlt, és elővette a bicskáját. Paul Michael torkára szorította. Néhányan köréjük gyűltek, és idegesen nevetgéltek. Paul Michael nem tudta volna megmondani, hogy a csirke volt az, vagy valami más, de úgy érezte, mintha lecsapna egy madár, megkarmolta az arcát, és hirtelen ott termett Lilith. Valaki felsikoltott. – Fogalmatok sincs – kezdte, és sokkal mélyebb volt a hangja, mint azt az ember egy tizenhét éves lánytól várná –, mekkora a szám. Egy mozdulattal leharaphatnám a fejeteket. Olyan gyorsan, olyan erővel csavarta ki Carter kezéből a bicskát, hogy a fiú elhátrált előle, és elengedte a csirkét, ami most a porban verdesett. Aztán Paul Michael is kiszabadult Kirk szorításából, Lilith kézen fogta, és futásnak eredt. Paul Michael hallotta, ahogy a szemüvege összetörik a lába alatt. Sokáig futottak, de Paul Michael nem fáradt el. Talán erősödik, gondolta. Olyan érzés volt, mintha repülne. Elérték az országutat, és át akart menni, de Lilith visszahúzta. A háta a lány melléhez préselődött. Hátrafordult, ekkor robogott el mellettük egy autó. Olyan gyorsan hajtott, mint az őrült, hirtelen jelent meg a semmiből egy kanyar után. Egy pillanatra a lányra vetült a lámpája
fénye. – Nézz körül! – mondta. Olyan gyönyörű, gondolta. Bármit megtenne érte. Átkeltek. Az út mellett futott egy kiszáradt patakmeder, és mellette parkolt az ütött-kopott Mercedes. Átbújtak egy lánckorlát alatt, és a lány a mederhez vezette, amit általában megtöltött a hegyekből alázúduló víz. A semmi közepén ez volt az egyetlen kézzelfogható bizonyíték arra, hogy azok a fehér hósipkás csúcsok valóban léteznek. Leheveredtek a porba, a kövek közé, és a csillagokat bámulták. – Miért akartál elmenni a buliba? – kérdezte a fiú. A lány szinte szemérmesen nevetett. – Felér egy előjátékkal, ha láthatom, hogy viselkednek azok a seggfejek. A fiú elvette tőle Carter bicskáját, amit még mindig szorongatott. – Mit csinálsz? – kérdezte a lány, és kedvesen mosolygott. A fiú elhatározta, le fogja vágni a haját, hogy ne legyen útban a lánynak. Felkínálta neki csupasz nyakát. Aztán odaemelte a kést. A lány nevetett. – Nem kell az nekem, te buta! – mondta. Persze, gondolta Paul Michael. Na. Van neki foga. Amikor a lány elhúzódott tőle, a sötétben vértől feketéllett a szája, és a fiú nyaka lüktetett.
A megmentés Már csak egyszer történt meg. Az éjszaka közepén ébredt, és tudta, hogy el kell mennie hozzá. Beállt a zuhany alá, és addig csutakolta magát a mosdókesztyűvel, míg már fájt. Zuhanyozás után törölközőt csavart a dereka köré, és megborotválkozott. Aztán ollóval levágta nedves haját, a maradékot meg leszedte a borotvával. Néhány helyen megvágta a fejbőrét, vécépapírral csillapította a vérzést. Fehér trikót és farmert vett fel. A nadrág lötyögött rajta: hasból fogyott. A szemüvegét nem tette fel, hiszen eltört, elveszett a porban, és különben sem kellett már. Paul Michael kiment a házból, és futásnak eredt. Hirtelen beléhasított a felismerés, hogy túl sok ideig készülődött. A régi Mercedest a patakmeder mellett találta meg. Ott volt Carter és Kirk biciklije, és látta, hogy nyitva a csomagtartó. Néma csendben sétált oda hozzájuk. Őt is meglepte, milyen könnyű, milyen nesztelen minden lépte. Meglátta, mi folyik ott. Carter és Kirk a csomagtartó fölé hajoltak. Átnézett a válluk fölött, hiszen most már jól látott messzire, sötétben is. A lány fura lábát bámulták, a csupasz lábát. Paul Michael úgy érezte, nincs joguk ehhez. Elővette a zsebéből a bicskát, galléron ragadta Cartert, hátrahúzta a fejét, így hozzáfért a nyakához. Kirk botladozva elrohant. Lilith kinyitotta a szemét, rámosolygott Paul Michaelre. A fiú rávetette magát Carterre, a fogát a nyakába mélyesztette. Csak egy apró sebet ejtett a bőrén. Eleredt a vér. Hátrébb lépett, és odaengedte Lilith-t, aki úgy ivott, mint valami kislány a szökőkútnál, miközben higgadtan a füle mögé simította a haját. Paul Michael hallotta a halk csobogást. Még az ajkán érezte Carter sós, nyúlós vérét. Nem tudta, hozzá tudna-e szokni, hogy annyit igyon, amennyire végül is szüksége van. De ott még egyébként sem tartott. Lilith megmondta, hogy van még ideje. Amikor végzett Carterrel, ugyanúgy ült rá, mint Paul Michaelre a hálószobájában. Most azonban valami gyors és bonyolult mozdulatot végzett a nyakán, aztán félredobta a porba. A fiú úgy nézett ki, mint Paul Michael Spongya Bob babája, miután a kutya kibelezte. Lilith arca ragyogott, ajka megduzzadt.
Tarkón ragadta Paul Michaelt, megcsókolta, és az álla alá, a nyakáig húzta az ajkát, majd beleharapott. Paul Michael felizgult. A lány most kicsit tovább ivott. A fiún hosszan, lassú hullámokban söpört át az öröm, mintha csak ott lent simogatná. Amikor végeztek, a lány fogta a kést, és felvágta az ereit. A fiú elé tartotta csuklóját, aki először gyengéden megkóstolta az első vércseppeket, aztán mohón lefetyelt. Miután végzett, látta, hogy a vágás nyom nélkül begyógyul. A lányt figyelte. Beragyogta a holdfény. – Most mit csinálunk? – kérdezte. Lilith félrehajtotta a fejét, kezéből tölcsért csinált, és furcsa, rikoltásszerű hangot adott. Vártak. A semmiből bukkantak elő a madarak. Egy egész raj dögmadár csapott le Carter testére, és cafatokra tépték. Paul Michael és Lilith végignézték, ahogy egykettőre eltüntetik, semmit sem hagytak meg belőle. – És Kirk? – kérdezte a fiú. – Segítségért ment. A nyakunkra hozhat valakit. – Nem ért haza – az utolsó madár távolodó alakját nézte hunyorogva. – Persze nyomozni fognak, de egyelőre van időm. Bemásztak a hátsó ülésre, és Paul Michael mindent elmesélt neki a Trellibriumról. A lány feszülten figyelt, érdeklődő kérdéseket fogalmazott meg. – Akkor Norser megmenti a hercegnőt? – kérdezte. A fiú bólintott, és a haját simogatta. – Pedig egymást kellene megmenteniük – állapította meg Lilith. Paul Michael elmosolyodott a sötétben. Hosszú csend következett. Még azt is hallotta, hogy sercegnek a csillagok az égen. – És te? – kérdezte. – Mindent tudni akarok rólad. Hogy honnan jöttél, miért vagy itt, és hogyan lettél azzá, amivé. Felsóhajtott. – Jobb neked, ha csak jelen valómban ismersz, a gyengeségeim nélkül, így inspirálhatlak. – Mindent tudni akarok. Lilith az oldalára fordult, és a fiú vállán pihentette a fejét. Kicsinek érezte magát, miközben Paul Michael ringatta. Nem úgy, mint az előbb, amikor gyilkolt.
– Csak egy lány voltam – mondta. – Csúnyának tartottam magam. A fiúk mindig csúfoltak. Vonzóbb voltam, mint szerették volna, és ez zavarta őket. Magam ellen fordítottam minden erőmet. Ez az erő, a női vonzerő, hatalmas. Öngyilkos akartam lenni, és sikerülhetett volna, de aztán belépett az életembe. Adamnek hívták. Ő változtatott azzá, ami vagyok, hogy bosszút állhassak és örökké az övé lehessek. De nála is hatalmasabb lettem, és amikor bosszút álltam azokon, akik bántottak, őt sem kíméltem. Mert senkihez sem akartam tartozni. Paul Michael nem így érzett. Távolról sem. Ő Lilith-hez akart tartozni. A lány kibontakozott az öleléséből, és ezúttal ő fonta a fiú köré apró karját. Egy idő után Paul Michael elaludt. Az övé volt.
Fekete holló Reggel, amikor hazaért, Paul Michael a tükörbe nézett, de nem látta magát. Nem volt ott. A karjára pillantott. A bőre sima volt, szőrtelen, szinte fénylett. Az arcához ért. Az is sima volt. Se bőrhiba, se zsíros csillogás. Nem volt szüksége szemüvegre. A múltkor a porban hagyta összetaposva, jó helyen is volt ott. A fejbőre is olyan sima volt, akár egy csecsemőé. Felemelte a karját, és megszagolta a hónalját. Nem volt szaga. Egyáltalán nem. Nagyon gyengén talán érződött rajta valami: vas meg virág, ibolya, fehér rózsa és pipacs. Jó illata volt. Mint a lánynak. Miután kialudta magát, sétálni indult az éjszakában. Egy kicsit hűvösebb volt, mint napnyugta után szokott. Meleg szellő söpört végig a városon. Fenyegető, csodákkal terhes szellő volt. Nem jött fel a Hold. A fekete hold ideje, így nevezte Lilith. Paul Michael könnyű léptekkel haladt. Szinte suhant, mintha nem húzná le a teste. Az utcákon senki sem járt. Csak néhány autó haladt el mellette, és azon kapta magát, hogy a bokrok közé bújik előlük, mert nem akarta, hogy ráessen lámpájuk fénye. A fénytől távol tartotta magát, de nem félt. Ez nagy változás volt: többé semmitől sem félt. De éhes volt. Fájtak az erei. Összementek, szomjaztak. Megint a karjára nézett, de nem látott rajta egyetlen eret sem. Hiába szorította ökölbe a kezét, semmi sem változott. – Paul Michael. Az ő hangját hallotta, de csak a fejében szólalt meg, ezért nem tudta, valóban a közelében van-e. – Lilith! – Búcsúzni jöttem. Előtte állt. Előrenyújtotta a karját, és meg akarta érinteni, de a lány az utolsó pillanatban elfordult. Mosolyogva nézett vissza rá. A fogai borotvaéles gyöngyszemek voltak. – Te veszed át a helyemet. – Miért én? – kérdezte, és arra gondolt, hány vonzó, helyes, erős fiút választhatott volna.
– Mert nekem te kellesz. – De miért engem választottál? – Mert te akartál legjobban szabadulni. Az összes elveszett lélek közül a te képzeleted erejét éreztem meg, a te akaratodét. A történtek óta először jutott a fiú eszébe Carter szeme, az a feneketlen mélység, a pokol mélye. Most Paul Michael lesz a gyilkos, és ha Lilith elhagyja, teljesen magára marad. Eltűnődött rajta, büntetés-e vagy ajándék, amit kapott tőle. Egy kuvik rikoltott a sötétben. A hangja rosszabb volt, mint a hirtelen, erőszakos halál, mint a pusztítás, amelyet Paul Michaelnek kellett a világra zúdítania. De már nem tehette fel a kérdését. Egyedül volt.
