K. Peák Ildikó, Shah Gabriella, Balogh Zoltán, dr. Fodor Miklós Zoltán SALGÓTARJÁNRÓL DIÁKOKNAK

K. Peák Ildikó, Shah Gabriella, Balogh Zoltán, dr. Fodor Miklós Zoltán

SALGÓTARJÁNRÓL D I Á KO K N A K

Salgótarján, 2014

S A LG ÓT A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K Írta és szerkesztette: K. Peák Ildikó, Shah Gabriella, Balogh Zoltán, dr. Fodor Miklós Zoltán A képeket a Dornyay Béla Múzeum gyűjteményéből válogatta: K. Peák Ildikó, Shah Gabriella, Sipos Ákosné, Balogh Zoltán, Dr. Fodor Miklós Zoltán Felelős kiadó: Shah Gabriella, a Dornyay Béla Múzeum igazgatója Kiadó: Dornyay Béla Múzeum, Salgótarján  Grafikai szerkesztés: Nyisztor János Nyomdai munka: Demax Művek Meg jelent: 500 példányban 2014 A kiadvány meg jelenését támogatta: Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata

 

ISBN 978-615-5284-07-6

2

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

SA LGÓ TA RJÁ N A VÁ R O S S Á N Y ILVÁ NÍ TÁ S I G Salgótarján mint település története nem a szénbányászattal kezdődik, bár kétségtelen, hogy jelentőségét a „fekete gyémántnak” köszönheti. A Zagyvába torkolló Tarján-patak völgye évezredek óta lakott hely. A település nevének második tagját a 10. században letelepített, a honfoglaló magyarok Tarján törzsének egy csoportjáról kapta. A „Salgó” nevet etimológiailag általában a türk „fényes” szóból eredeztetik. A falu első okleveles említése 1246ra datálódik, „Tarian” névalakban. A 13. században a környék urai, a Kacsicsok élénk várépítő tevékenységet folytattak: ekkoriban épült Salgó, Somoskő, Zagyvafő és Baglyaskő. Nincs is talán hazánkban még egy település, amelynek mai közigazgatási határain belül három vagy négy vár is állt – a határ másik oldalára szorult Somoskőt nem is számítva. A falu plébániatemploma is középkori eredetű (mai formáját 1900-ban nyerte). A 16. század közepétől a 17. század végéig a vidék az oszmán hódoltság határvidékén helyezkedett el. A 18. századtól az egymást váltó birtokos családok után a Szluha, majd a század közepétől Jankovich család határozták meg a falu sorsát. Barokk kúriájuk a plébániatemplommal szemben állott. A 18. században történt az a felfedezés, ami jó száz évvel később a mai napig meghatározza a település és a környék sorsát: 1766-ban egy pesti kádármester favásárlás végett erre járt, és felfedezte a barna kőszéntelepeket. A helyi lakosság persze korábban is tudott a szénkibúvásokról. Az iparosodás előtti Salgó-Tarján átlagos palóc falu volt. A korabeli falut övező hegyek és dombok mai szemmel kopárnak tűnnének. Az erdők hiánya az iparosodás előtti legeltetés következménye volt. Egyutcás falu fejlődött a mocsaras szegélyű Tarjánpatak völgyében. A Tarján-patak déli irányba torkollott a Zagyva-folyó kiszélesedő völgyébe – ennek köszönheti Salgótarján helyzeti előnyét a szénmedence többi D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

3

elepüléséhez képest, hiszen a patakvölgy menti út közvetlenül kapcsolta a Zagyva-völgyében futó országos úthoz. A korai településszerkezetet vizsgálva szinte két településnek tűnhetett a korai Tarján. A patakkal párhuzamosan futó megyei út mentén, a pataktól keletre terült el a falu nagyobb része a templommal és a kúriával. A pataktól nyugatra, a Meszeshegy lábánál kisebb számú zsellérház állt. A parasztházak vályogból és fából épültek. Északi irányba a település nagyjából a mai Arany János utca vonaláig terjedt. A kőszén ipari méretű kitermelése az 1840-es években kezdődött a vidéken. Tarjánban 1855 után indultak be igazán bányanyitások, miután a feltárásokat a birtokán nem engedélyező konzervatív földesúr, Jankovich Antal meghalt. A későbbi legjelentősebb bányavállalat jogelődje, a Szent István Kőszénbánya Társulat 1861ben jött létre. Döntő körülmény Salgótarján fejlődésében, hogy 1861-ben a Társulat a községet jelölte ki a bányaüzlet központjának. A társulat építette meg 1863-1867 között a Pest-Salgótarján vasútvonalat, ami egyben a MÁV első vonala lett 1868-ban. A kezdetben egysínes vasútvonal eleinte a József rakodóig vezetett. Megállóhely 1913-ig csak a mai külső pályaudvar („Nagyállomás”) volt, abban az évben adták át a főtéri vasútállomást („Kisállomás”). A vasút korai megépítése döntő tényezővé vált Salgótarján fejlődésében, bár városképileg nem volt szerencsés, mivel a patak mellett most már a vasúti sín is kettévágta hosszában a szűk völgyet. A vasútvonalától megvált részvénytársulat 1868-ban Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársulat (SKB Rt.) néven alakult újjá. A „Bánya”, vagyis az SKB Rt. központja a Tarján-pataktól nyugatra, a falu délnyugati részén, a Verem-oldal lejtőin alakult ki 1868-1873 között. A bányászat vándorüzem, így a kiépülő telepek, legalábbis kezdetben, a leggazdaságosabb módon épültek. Az idénymunkások számára fabarakkok épültek. A kőből vagy téglából készült tiszti lakások, az állandóbb jellegű munkáslakóházak, a gazdasági épületek, és mindezek tudatos rendezettsége mégis sokkal városiasabb képet mutattak a falu vályogházainál. A bánya vándorüzem mivolta miatt a falu központjától távolabb is létesültek bányatelepek. Kolóniáknak hívták az egységes terv alapján épült lakó, igazgatási, és ellátó feladatot betöltő, a bányavállalat által emelt épületegyütteseket. Így alakult ki az Öreg Józsefi (mai Kemerovó lakótelep helyén), Forgách-telep, Somlyó, Károlyakna. A bányatelepek később a városfejlődés és terjeszkedés nyomán összeépültek a várossal. A Rima- és Sajó-folyók ipari körzeteihez való közelség lehetőséget adott az ipari kooperációk kialakítására, amit a vasút kiépítése után a Rimamurányi-Salgótarjáni Vasmű Rt. (RMSV Rt.) valósított meg. A „Rima” egyik jogelődje, a Salgótarjáni Vasfinomító Társulat 1868-ban honosította meg a vasgyártást a településen. A vállalat helyi nyersanyagbázisa a salgói szén volt. Az RMSV Rt. 1881-ben jött létre két vállalat egyesülése nyomán. A gyártelep a falutól északkeletre, a Salgó-patak mocsaras völgyében épült. Az RMSV Rt. salgótarjáni üzeme mellett létesülő acélgyári kolónia vált a település legmodernebb, a vállalatvezetés által tudatosan fejlesztett részévé. Megépült az igazgatósági épület, a tisztviselők házai, illetve a gyártól távolabb a falu felé vezető út mentén a munkáslakóházak. A vállalat művelődési és szociális 4

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

A főutca az 1930-as évek elején intézményekről is fokozott figyelemmel gondoskodott. A Rima munkáspolitikájában egy gondoskodó elemeket is magába illesztő, tekintélyelvű szemlélet érvényesült. Az egzisztenciális és a korszakban élenjáró szociális biztonságért cserébe a részvénytársulati vezetés feltétlen hűséget várt el a dolgozóktól és családtagjaiktól. Mind az SKB Rt. mind az RMSV Rt. országos nagyvállalat volt. Az SKB Rt. termelését Salgótarjánban irányították, a pénzügyi központ a fővárosban volt. A „Rima” igazgatósága 1900-ig működött Salgótarjánban, azután Budapestre helyezték székhelyüket. A nagy tőkeerejű két vállalat városfejlesztő tevékenysége volt a meghatározó Salgótarjánban az iparosodás kezdeti évtizedeiben. Az ipartelepítés 19. századi második hullámában, 1893-ban kezdte meg termelését az üveggyár, először Lukács Béla Huta néven, később palackgyár, öblösüveggyár néven termelt. 1894-től működött a vasöntöde és gépgyár (Hirsch és Frank Budapest-Salgótarjáni Gépgyár és Vasöntöde Rt. későbbi elnevezéssel „hirschgyár”, később „tűzhelygyár”). A korábbi falutól délre, mocsaras területen épült fel a két üzem, valamint a gyárak és a vasútvonal közé szorult kolóniáik. D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

5

A kőszén kitermelését és az ipari tevékenység megkezdését nagyarányú bevándorlás kísérte. Az Osztrák-Magyar Monarchia minden tájáról, valamint más országokból is érkeztek különböző nemzetiségű munkások: felső-magyarországi szlovákok, csehek, morvák, szlovének („gránerek”), valamint németek, akik közül általában a műszaki tisztviselő réteg került ki. A korábbi katolikus lakosság mellett a bevándorlással jelent meg az evangélikus felekezetű népesség Salgótarjánban. Templomukat 1882-ben szentelték fel. A környék palóc magyar lakosságának is munkalehetőséget nyújtott a bányászat és a gyári ipar, de kezdetben tartózkodás figyelhető meg, különösen a mélyművelésű bányákban folytatott munka iránt. („Majd akkor megyünk a bányába dolgozni, ha lesz rajta ablak”, valamint a bányászkodás „potkánynak való”.) A későbbi munkavállalás is gyakran ún. kétlakiságot eredményezett: a helyi és környékbeli lakosság nyaranta mezőgazdasági tevékenységet folytatott, téli időszakban a bányában dolgozott. Nagy volt a környékbeli ingázók, a falvakból munkába járók aránya. A település az iparosodás első két évtizedében etnikailag tarka képet mutatott. A századfordulóig az 1850-es 808 fős települési lakosságszám robbanásszerűen duzzadt fel, 1900-ban már több mint 13 000-en laktak Salgótarjánban. Az ezt követő időszakban a népesség létszáma stabilizálódott, a növekedés természetes ütemet vett fel. A 19. század utolsó harmadában felduzzadt lakosságszám maga után vonta a kereskedelem és szolgáltató ipar felfutását is. Az 1880-as években „kis Birmingham”-, valamint „kis California”-ként emlegetett Salgótarján sokak számára a korlátlan lehetőségek hazáját jelentette. Zömmel izraelita kereskedőcsaládok építették fel a főutca plébániától a Menház utcáig tartó szakaszának városias küllemű épületeit a parasztoktól megvásárolt telkeken. A „Potemkin-városként” is emlegetett településközpont eklektikus stílusú épületei zömmel az 18801890-es években épültek fel. A településközpontban üzletek, kisiparos műhelyek, szolgáltató egységek követték egymást. A község iparosait összefogó Salgótarjáni Ipartestület alapszabályát 1888-ban hagyták jóvá. 1910-ben már 411 kis vállalkozást tartottak nyilván. A 19. század utolsó harmadában Salgótarjánban megtelepülő zsidóság zömmel az ortodox felekezethez tartozott, hitközségük 1895-ben alakult meg, zsinagógájuk 1902-ben épült fel a (Régi) Posta utcában. 1919 májusában Salgótarján környéke fegyveres harcok színtere volt. A Magyarországból minél nagyobb szeletet kihasítani szándékozó, állami létét épp megalapozó Csehszlovákia katonáit verték vissza a Magyar Tanácsköztársaság vörös hadseregének egységeiben harcoló katonák. A harcokban két, frissen felállított salgótarjáni munkászászlóalj is részt vett.

6

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

02

A VÁ R O S I J O G Ú SA LGÓTA RJÁ N ( 1 9 2 2 -1 9 4 4)

A növekvő súlyú és érdekérvényesítő erejű nagyközség már a 19. század végétől kezdte átvenni Fülektől a járási közigazgatási funkciókat. 1878-ban a főszolgabíróság, 1880 után a járási adóhivatal költözött Salgótarjánba. 1890-ben vált a nagyközség az akkor még változatlan nevű Füleki járás központjává. 1900ban költözött Tarjánba a járásbíróság. 1908-tól a járás hivatalosan is felvette a „Salgótarjáni” elnevezést. A település „Salgótarján” névalakját egyébként 1905-től rögzítették hivatalosan, addig „Salgó-Tarján”-ként szerepelt. Szilárdy Ödön földbirtokos 1908-ban indítványozta hivatalosan a községi képviselőtestületi ülésen, hogy Salgótarján rendezett tanácsú város legyen. A kezdeményezésnek mindenekelőtt az iparos-kereskedői rétegben volt támogatottsága. A várossá nyilvánítás közvetlen előzménye az 1920-as trianoni békeszerződés, melynek nyomán Nógrád vármegye addig egyetlen rendezett tanácsú városa, Losonc, Csehszlovákiához került. Későbbi település-földrajzi értékelés szerint Salgótarján a történelmi Magyarország keretei között a harminc legjelentősebb település közé tartozott. A város országos jelentősége Trianon után még nőtt is, ipari-bányászati központként stratégiailag felértékelődött, amellett, hogy korábbi vonzáskörzetének jelentős részét elvesztette a határmódosításkor. A húszas évek első felében az ország széntermelésének közel 30%-át adták a városkörnyéki bányák. Bányászati-ipari súlya, valamint lakosságszáma miatt is „kijárt” tehát Tarjánnak a városi cím. (1920-ban több mint 15.000-en lakták a települést.) A kevéssé urbanizálódott megyében a megyeszékhely, Balassagyarmat 1923-ban kapta meg a városi címet. Érdemes megemlíteni, hogy a Salgótarjántól északra lévő területen 1924 elején határkorrekciót hajtottak végre Magyarország javára. A trianoni békeszerződésben elvesztett Somoskőújfalu és Somoskő, valamint a RMSV Rt. szénmezői, kőbányák, D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

7

és nem utolsó sorban természeti értékek kerültek vissza a Karancs-Medves vidékből. A mai határvonal Liptay B. Jenő acélgyári igazgató és Krepuska Géza orvos határkiigazítási kérelme nyomán, az RMSV Rt. tárgyalásait követően, a vállalat csehszlovák állammal kötött megállapodása után alakult ki. A magyar királyi belügyminiszter egy 1921-es rendeletével Salgótarján nagyközségnek rendezett tanácsú várossá alakulását engedélyezte. 1922. január 13-én mondta ki Salgótarján nagyközség képviselőtestülete a rendezett tanácsú várossá való átalakulást, majd január 27-én az acélgyári olvasókör nagytermében megtartotta alakuló ülését a városi képviselőtestület. A következő napon választották meg a városi főtisztviselőket, köztük a polgármestert, a Szepesolasziból származó Förster Kálmánt. Az új városvezető 1910-től a Monarchia legfiatalabb kinevezett polgármestereként (25 éves volt) a szepességi Poprádot irányította 1919-ig, majd 1919-1921 között az akkor önálló Újpest helyettesítő polgármestereként dolgozott. Az új polgármester tehát a közigazgatásban gyakorlott vezetőként érkezett új működési helyére. Förster Kálmán a rá váró nehézségeket látva kezdetben elbizonytalanodott, hogy vállalja-e a feladatot. Egy lelki mozzanat segített neki: a Salgói várból a számára korábban oly sokat járt Magas-Tátra bérceit megpillantva döntött a polgármesterség elvállalásáról. Mivel szembesült Förster? A várossá nyilvánításig mindenképpen helytálló az a megállapítás, hogy a település öt részből állt: a bányai, a rimai, az üveggyári, a vasöntödei kolóniákból (utóbbi kettő elhanyagolhatóbb jelentőséggel), valamint a városközpontból, mely szorosan egyik vállalati lakótérhez sem kapcsolódott. Az 1922-es várossá nyilvánítás előtt (sokáig még utána is) a salgótarjániak többségét kevéssé hatotta át lokálpatrióta tudat. A lakosság túlnyomó része más tájakról, vagy a szűkebb környékről érkezett betelepülő, illetve azok leszármazottja volt. Az itt élők nagy részét legfeljebb két emberöltőnyi múlt kötötte Salgótarjánhoz. A helyiek identitását inkább a vállalati kötődés határozta meg. A vállalati telepeken a mindennapi élet a munkarendhez igazodott. Salgótarján igazi munkásváros volt, a bányászatban és az iparban dolgozott a lakók túlnyomó része. A község vezetésének nem sok beleszólása volt az iparvállalatok által létrehozott lakóterek belső életébe. A vállalatok küldöttei voltak meghatározóak a községi képviselőtestületben is. Mellettük a régi földbirtokos családok (Szilárdy, Luby családok) rendelkeztek határozott közéleti súllyal. Érvényesült a virilizmus gyakorlata: a legtöbb adót fizető polgárok és jogi személyek nagy arányban képviselték magukat a képviselőtestületben. Egy vállalati vezetőnek akár két szavazati joga is lehetett: személyében és a vállalatot képviselve is leadhatta voksát. A polgármesterre ható külső kép: közmondásos, mindenütt jelenlévő sár, száraz időben por, az utaknak nem volt szilárd burkolata. A csatornázás, illetve a vezetékes ivóvíz hiánya, a szemétszállítás megoldatlansága. Nagy volt a lakáshiány. A város összképére jellemző volt az általános rendezetlenség. A település anyagi, szellemi, és építészeti fejlődése nem tartott lépést az ipari fejlődés és termelés súlyának mértékével. 1922-től a városi jogosultság sürgetően parancsolta a városrendezési, infrastrukturális, anyagi és szellemi fejlődés gyorsítását. 8

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

Förster Kálmán, az első polgármester Förster Kálmán első intézkedései közé tartozott egy építészeti-szabályozási tervpályázat kiírása. A pályázatot Vargha László, a kor egy neves városrendezőépítésze nyerte meg. Elgondolását soha nem valósították meg, de alapja lett a későbbi rendezési terveknek. A terv lényege a korábbi horizontális terjeszkedési koncepciók után a vertikalitás volt: „fel kell kapaszkodnunk a hegyre”. Szűk, össze nem érő völgyekben feküdt ekkor a település, 23 különböző telep és puszta tartozott Salgótarjánhoz. Kezdetben nem támogatták a hosszan elnyúló északdéli terjeszkedést, inkább a kelet-nyugat irányú, völgyekbe és be nem épített területekre irányult a városfejlesztési szándék. Emiatt szorgalmazták több vasúti átjáró építését. (Érdekesség, hogy a szabályozási tervek közül az egyik a vasútvonalat kivezette volna a városból a völggyel párhuzamos hegyoldalba. A Karancs utca felett viadukt ívelt volna át.) A városvezetés a közművesítés hiányosságait igyekezett pótolni. Ennek fedezetéül szolgált többek között a népszövetségi hátterű ún. Speyer-kölcsön. 1925-1926ban szabályozták a Tarján-patakot. Az 1926. májusi esőzések nyomán támadt, két halálos áldozatot követelő áradás is figyelmeztetett arra, hogy nem halogatható tovább a patakszabályozás. A különösen szennyesnek számító Pécskő-patakot 1931-ben lefedték, 1935-ben csatornázták. 1931-ben a plébániatemplom támfalát építették meg. Utakat láttak el szilárd burkolattal. Sajnos ennek a törekvésnek esett áldozatul a Hurka-Pécskő nevű bazaltképződmény, amelyből kikövezték a főutca egy részét. Förster Kálmán polgármestersége alatt a városban 240 méter beton-, és 3010 méter kőburkolat számolta fel a közmondásos tarjáni sarat, több mint 4000 méter még kövezetlen maradt. A vezetékes ivóvíz csak az acélgyári városrészben volt az ott élők számára elérhető 1924-től. Elektromos áramról D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

9

az SKB Rt. vízválasztói erőműve gondoskodott. 1928-ban transzformátor torony létesült a főtéren. A különböző közművesítési és építkezési munkálatok alkalmat teremtettek a hullámzó mértékű munkanélküliség részleges enyhítéséhez. A ma közmunkának nevezett foglalkoztatást akkoriban, eléggé beszédes módon „ínségmunkának” nevezték. A városvezetés igyekezett orvosolni a krónikus lakáshiányt is, részleges sikerrel. A korszak legemblematikusabb városrészében, az Újtelepen, a városi funkciók miatt felduzzadt számú tisztviselői réteg igyekezett társadalmi rangjához méltó lakókörnyezetet biztosítani. A város északnyugati részén, a Luby családtól vásárolt parcellákon építkeztek. Az „úritelepnek” is nevezett, elegáns, kertvárosi jellegű városrész az 1920-as évek közepétől az 1930-as évek első feléig épült. 1929-től épültek lakóházak a városvezetés kezdeményezésére a déli plébániatemplomtól keletre eső domboldalon, a Papberekdűlőn. A mai napig is Rokkant-telep néven emlegeti a városi köznyelv az akkoriban épült családi házas városrészt. Az izraelita temetőtől északra a Luby család parcellázott, itt is épült néhány családi ház, valamint a Nagyállomás környékén is. A korszak első bérháza az első járásbírósági épület helyén, az üveggyárhoz közel létesült 1929-ben. Ez lett a Kilczer-féle bérház. A rimai városrész déli részén a vállalat 1928-ban építette az ún. „kolduspalotákat”, valamint 1929-től létesült a Szent Ferenc-telep (később Művész-telep). Az 1922-es rendezett tanácsú, majd az 1929-es megyei városi cím megkövetelte számos új középület megépítését. 1922-1924-ben épült a város északi részén a Horthy Miklós honvéd laktanya. (Ezen a területen áll ma a megyei kórház épületkomplexuma.) Bányakapitánysági székhely 1922-ben lett Salgótarján, átvéve e funkciót az elszakított Besztercebányától. A hivatal új épületét 1924-ben adták át. Az új közvágóhidat 1927-ben adták át. Az Újtelep déli részén épült fel számos középület. 1927-ben adták át az adóhivatalt, valamint a városi rendőrkapitányságot. 1928-ban az új járásbíróságot, a főszolgabírói hivatalt, valamint a csendőriskola és laktanya épületét avatták (utóbbiban ma a közgazdasági szakközépiskola működik). 1930-ban adták át az Újtelepen a város első játszóterét. Az Újtelep az a városrésze Salgótarjánnak, amely a leginkább megmaradt eredeti formájában az 1945 utáni átépítések után. A megnövekedett számú református (köztük sok újonnan, gyakran elcsatolt területekről érkezett tisztviselő) hívő számára fontossá vált egy templom építése, 1929-ben adták azt át, szintén az újtelepi részen. A katolikus hívők számához mérten kevés volt már a régi plébániatemplom. 1936-ban szentelték fel az acélgyári városrész déli részén a ferencesek által fenntartott északi plébániatemplomot. A város oktatási intézményei a vállalatok által fenntartott társulati-, valamint állami fenntartású iskolák voltak. 1928-1929-ben építette fel az RMSV Rt. új társulati elemi iskoláját (a későbbi Petőfi Általános Iskola). A kultuszminiszter gróf Klebersberg Kunó által átadott iskolaépület az egyik legkorszerűbb volt a korabeli Magyarországon. Polgári fiú- és leányiskola is működött a városban, a Szilárdy-majorral átellenben (későbbi II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola). A városi jogállás kötelezővé tette 10

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

Újtelepi villasor a református templommal, 1930-as évek egy gimnázium létesítését. A vállalatok anyagi támogatása révén nyitotta meg kapuit 1923-ban a reálgimnázium, melyet 1925-től id. Chorin Ferencről, az SKB Rt. elhunyt igazgatósági elnökéről neveztek el. A gimnáziumot volt bányai épületekben helyezték el. (Ma a vásárcsarnok melletti üzletház található a helyén.) A gimnáziumot 1940-ben államosították, emellett középfokú kereskedelmi oktatás is indult. A városba érkező gimnáziumi tanárok egyben új szellemi pezsgést is jelentettek a városban. Kiemelendő Dornyay Béla természetrajz tanár 1923-1940 közötti jelenléte. Helyi földrajzi-földtani, természetrajzi, történeti, régészeti kutatásai révén először kísérelt meg egy monografikus igényű honismereti kutatást. 1929ben jelent meg az általa írott Karancs-Medves vidék részletes kalauza. Dornyay Béla kezdeményezte városi múzeum létesítését 1927-ben. A gyűjtés megindult, a műtárgyakat ideiglenesen a városháza egyik helyiségében helyezték el, de a múzeum megnyitására 1959-ig nem nyílt lehetőség. A vállalatok által fenntartott kaszinók, olvasóegyletek (bennük könyvtár, mozi, műkedvelő csoportok, melyek rendszeres színrelépésükkel helyettesítették a színházat) a dalárdák a vállalati közösségi érzés képzésének, valamint a vállalati alkalmazottak szabadidős tevékenysége eltöltésének támogatott színtere volt. Elmondható, hogy a korszakban a munkások számára a vállalaton belüli kulturális kínálat, az önművelés lehetőségei széleskörűek voltak. A kulturális lehetőségeket kihasználták, vagy kihasználtatták velük a vezetőik. Különösen nagy volt az acélgyári D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

11

Az 1929-ben átadott acélgyári társulati iskola (később Petőfi Általános Iskola) olvasókör keretein belül működő színjátszók aktivitása, de más üzemekben is működtek amatőr színjátszó csoportok. Az acélgyári és bányász fúvós zenekarok fellépése a település életének minden jelentősebb mozzanatakor, ünnepeken, rendezvényeken általános volt. A dalárdák dalos versenyeken vettek részt. A város közegészségügyi intézményeinek működtetése is jórészt a két fő vállalat, az SKB Rt. és az RMSV Rt. vállán nyugodott. Mindkét vállalat társulati tartott fenn kórházat. A „bányai” kórház a bányatelepen fogadta a betegeket, az acélgyári pedig a „rimai” városrészben működött. A finanszírozás a munkások kötelező takarékpénztári befizetésein keresztül történt, de a vállalatok sokszor külön támogatást is nyújtottak. Sürgős esetekben a társulati kórházak ellátták a társulaton kívüli betegeket, de egyéb kezelés esetén a költségeket felszámították. 1924-ben fejlesztették az acélgyári kórházat, külön sebészetet hoztak létre. 1928-tól korszerű röntgengépet alkalmaztak. 1942-ben a bánya társulati kórháza bővült sebészeti pavilonnal. Új egészségügyi intézményként nyitotta meg kapuit 1933-ben az Egészségház, ahol az OTI (Országos Takarékbiztosító Intézet) kirendeltség, a Stefánia Csecsemővédő Intézet és a nemibeteg-gondozó nyert elhelyezést. A településen belüli közlekedést sokak számára észak-dél irányban a MÁV-vonal 12

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

A Chorin Ferenc Reálgimnázium, 1930 körül biztosította. (Zagyvapálfalvától Somoskőújfaluig összesen négy megállóhely volt.) A településen belüli és a környéki, délnyugat-északkeleti irányú közlekedésben nyújtott nagy segítséget az SKB Rt. keskeny nyomtávú iparvasút hálózata több évtizedig. Salgóbányát fogaskerekű vasúttal lehetett megközelíteni 1881-től. Förster Kálmán már hivatalba lépése kezdetén arra törekedett, hogy létrehozzon, kineveljen egy a városvezetéshez lojális értelmiségi réteget. Ennek érdekében 1924-ben létrehozták a Förster Alapot, melynek révén a város ösztöndíjjal támogatott felsőoktatásban részvevő szegény sorsú diákokat. A város irodalmi, képzőművészeti, zenei képviselőinek köreként alakult a Balassa Bálint Asztaltársaság 1935-ben, a polgármester elnökletével. Förster a kezdetektől felismerte a kultúra egységesítő, polgári tudatot erősítő erejét. A korszakban jelentek meg Salgótarjánban az első köztéri szobrok. (A témáról részletesebben külön fejezetben írunk.) A városvezetés felkarolója volt az egyesületalapítási kezdeményezéseknek. A polgármester úgy vélte, a városi összefogáshoz szükséges a különböző érdekek nyilvános megjelenítése. Ezért is támogatta a szakmai alapú egyesületek, társaságok, működését. Az 1922 előtti évtizedek vállalati kezdeményezéseihez D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

13

Acélgyári leventék a SSE-pályán, 1930-as évek

képest az egyesületalapítás fő súlypontja ekkoriban már a város volt. A városvezetés elitjének szinte „kötelező” volt a tagság a Salgótarjáni Casino, a Salgótarjáni Polgári Lövészegylet soraiban. Ez utóbbiak a Magyarországi Kárpát Egyesület salgótarjáni osztálya mellett egyben a város és a helyi vállalati vezetés nem hivatalos döntés előkészítő helyszínei is voltak. A korszak turisztikai létesítményei jelentős részben a polgármester kedvelt szabadidős tevékenységének köszönhetők. 1929-ben épült meg az első Karancshegyi (fa)kilátó, 1935-ben pedig a Salgó Menedékház Eresztvényben. A korszakban kezdték tudatosan fejleszteni az idegenforgalmat. Számos sportlétesítmény való ebből a korszakból. Az RMSV Rt. sportegyesülete, a SSE részére 1924-ben hozta létre a Dolinkában sportpályáját. Rá egy évre követte a példát a bányatelepi sport klub: az Öreg Józsefin létesítettek salakos pályát az SBTC otthonaként. (A mai városi sportcsarnok mellett, teniszpályák találhatóak a helyén.) A városi uszodát 1925-ben újították fel (a mai sportcsarnok helyén). Az SKB Rt. 1940-ben nyitott uszodát a mai vásárcsarnok helyén. 1930-ban nyílt meg a városi lőtér, 1932-ben a Rima dolinkai lőháza és lőtere. A korszakban elterjedt, városi elitet tömörítő polgári lövészegyletek mellett a lövészet a leventeoktatás honvédelmi céljait is szolgálta. A testnevelési törvényeknek megfelelően három 14

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

Az 1935-ben átadott Salgó Menedékház

vállalat (Bánya, Rima, Hirschgyár) tartott fenn levente egyesületet, negyedik volt a város leventeegylete. Az üveggyári ifjakat a bányai leventeegyesületbe osztották be, mivel a gyár az SKB Rt. leányvállalata volt. A felülről irányított leventemozgalom a katonai előképzést biztosította a 12-23 év közötti, középiskolai oktatásban részt nem vevő ifjak számára. A kötelező katonai gyakorlatok nem mindig voltak népszerűek a fiatalok és szüleik körében, ám a leventemozgalom számos fiatalnak nyújtott lehetőséget a versenysportban való részvételre. Cserkészcsapat kettő működött a városban: a bányai „Mátra”, valamint a rimai „Sirály”. A korszakban országosan és városi szinten is sokat fejlődött a sportélet. Az SBTC labdarúgócsapata 1935-ben szerepelt először az első osztályban, később évtizedekig a legsikeresebb salgótarjáni klubként szerepelt. A SSE egy idényben, 1938-1939ben szerepelt az első osztályban. Az acélgyár levente síelői révén különösen sikeres volt a korszakban a tarjáni sísport. A magyar történelem legsúlyosabb alpinista balesete is sajnos acélgyári síelőkhöz kötődik: 1944 januárjában levente síelők egy csoportját lavina sodorta el az akkor Magyarországhoz tartozó Radnaihavasokban. Tizenöten lelték a halálukat a hó alatt. A korszakban a városvezetés igyekezett önálló tényezőként a korábbi vállalati gyámkodástól, és egyben befolyástól minél kevésbé függeni. E törekvés D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

15

részsikereket hozott. Sok múlott természetesen a személyes kapcsolatokon is: a polgármester jól tudott együttműködni a vállalatok vezetőivel, mindenekelőtt Róth Flóris SKB Rt. igazgatóval, aki 1938-ig volt a bányaigazgató, valamint 1928as haláláig Liptay B. Jenő acélgyári igazgatóval. 1929-ben az alábbiakat mondta a polgármester: „Köszönetet mondok a helybeli iparvállalatok tisztelt vezetőinek azon megértésért, amelyet a város irányában majdnem kivétel nélkül minden esetben kifejezésre juttatni szívesek voltak. Néha bizony ellentét keletkezett a társulatok és a város érdekei között, de lojálisan kell megállapítanom, hogy a társulatok vezetői alá tudták rendelni speciális kívánságaikat a város helyesen felismert egyetemes közérdekének.” A vállalati vezetők egy nagyvállalat helyi vezetői, „helytartói” voltak. Elsősorban a vállalat érdekeit kellett szemük előtt tartani, de a vállalati érdek és a település fejlődésének érdeke általában egybeesett. A megtelepedés, a hatékony termelés biztosítása a kitűzött szociális feladatok építkezésekre, beruházásokra is ösztönözték a vállalatokat. Az iparosodás kezdetétől több városi funkciót eleve a társulatok vállaltak fel, elsősorban saját dolgozóik érdekeit figyelembe véve, de ebből a település más lakói is részesedhettek. A vállalatvezetők többnyire az üzemi fenntartású és támogatottságú egyesületek, gyári kaszinók elnökségi, illetve igazgatói pozícióit is birtokolták, de a városi pénzintézetek igazgatóságainak, egyházközségeknek, felügyelő bizottságoknak is tagjai voltak. Feleségeik is kivették a részüket a helyi egyesületi élet munkájából, főleg a jótékonysági egyletek első helyein köszönnek vissza neveik. A korszak iparfejlődésnek két jelentős történése volt: az SKB Rt. áramértékesítési osztályából 1929-ben megalakult a Hungária Villamossági Rt. Folytatva korábbi gyakorlatát, távolabbi vidékekre is juttatott elektromos áramot. 1937-ben alapították a Magyar Vasötvözetgyár Rt.-t, az üzem termelése 1939-ben indult meg a Vízválasztón. A korábbi vállalatok közül az SKB Rt. a két világháború közötti időszakban nőtte ki magát az ország legnagyobb tőketársulásává. A szénkitermelés súlypontja ekkoriban a Nógrádi Szénmedence délebbi részére tevődött át, de továbbra is voltak a város közigazgatási területén, valamint a környékén működő bányaüzemek. Az SKB Rt. vásárolta fel 1925-ben a Palackgyár részvényeinek többségét, így a gyárban hároméves leállása után 1926-tól indult újra a termelés. A korszakban kezdték gyártani a minőségi fehérüveget, megkezdték az iparművészeti igényű üvegtervezést, a szakképzést. A gyár az 1930-as években már jelentős exporttevékenységet is folytatott. Az RMSV Rt. salgótarjáni acélgyárának termelése folyamatosan magas színvonalat képviselt. A különböző szerszámokat (lapát, csákány, villa, ásó, kapa, gereblye, stb.), drótot, huzalt, szöget, kocsitengelyt gyártó üzem termékei a hazai és külföldi piacon is sikerrel szerepeltek. A vasöntöde („Hirschgyár”) a trianoni békeszerződés után az ország legnagyobb tűzhely- és kályhagyártó, valamint háztartási gépeket és eszközöket gyártó üzemévé fejlődött. A korszak általános politikai történései jórészt az országos tendenciákat követték. 16

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

A 25. losonci gyalogezred domborművének avatása, 1932.

D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

17

A Báthori szobor avatása, 1933. A városvezetés és a vállalati vezetés kormánypárti volt, ideológiailag a nemzetikeresztény gondolatkörhöz tartoztak. Erős volt a revíziós igény, Salgótarjánban különösen az, hiszen 1920-ban határvárossá vált, természetes vonzáskörzetének északi részét elvesztette. A város vezetői egy helyi politikai csoportosulást, a Salgótarjáni Községi Pártot is megalapítottak. A párt a kormánypárti politikát képviselte helyi szinten. Förster Kálmán szerette úgy jellemezni magát, mint akitől idegen a pártpolitika. A különböző érdekcsoportok összefogását szorgalmazta, a politikai szemléletű széthúzást kárhoztatta. Feladatorientált vezetőnek tartotta magát. A városvezetéshez közel álló sajtótermék a „Munka”című hetilap volt. (7. fotó) A város munkásváros jellegéből adódott egy a korszakon végig érzékelhető ellenzéki érzület is, amely különböző pártok támogatásában tükröződött. Az 1920-as években a korábbi évtizedek hagyományát követve erős volt a városban a baloldali szociáldemokrata párt. Az illegális kommunista párt szimpatizánsai az erős belbiztonsági ellenőrzés következtében nem tudtak számottevő hatást kiváltani, legfeljebb a szociáldemokrata pártba beépülve próbálták 18

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

A Nógrád Megyei Tanács épülete, 1950-es évek első fele befolyásukat érvényesíteni. Az 1922-es nemzetgyűlési választáson a salgótarjáni választókerületben az országos tendenciák ellenében szociáldemokrata képviselőt választottak Klárik Ferenc személyében. 1926-tól a kormánypárti Egységes Párt képviselője, Sztranyavszky Sándor volt több cikluson át a helyi képviselő. Az 1930-as évek végére nagy befolyásra tett szert a városban és környékén a nyilaskeresztes párt, bár az 1939-es képviselőházi választásokon Salgótarjánban ismét kormánypárti siker született. A korabeli választójogi törvények és a hatósági közreműködés gondoskodott arról, hogy a kormánypárti vezetés kerüljön többségbe. A szociális elégedetlenség több megmozdulás kiváltója volt a korszakban. 1926 áprilisában a bányász szakszervezet szervezésében többezer munkás tartott felvonulást, mely során Budapestre akartak feljutni. Végül a csendőrség erőszakmentes feloszlatása nyomán egy kis létszámú delegáció utazott a fővárosba, ahol Vass József népjóléti miniszter sürgős intézkedéseket helyezett kilátásba, ami közmunkára fordított kormánysegélyben nyilvánult meg. 1928-ban ötezer fős bányászsztrájk volt a városban és környékén. A korszakban mintegy 400-500 D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

19

állandósult számú munkanélküli élt a városban, ami a gazdasági világválság idején jóval 1000 fölé emelkedett. Az 1939-es üveggyári, valamint 1940-es városkörnyéki, pálfalvai bányakerületben szervezett bányászsztrájkok mögött jelentős részben a nyilaskeresztes párt aktivistái álltak. 1938. november elején a város számára is kiemelkedő esemény volt az első bécsi döntés, és az azt követő bevonulás, melynek nyomán a Felvidék déli, magyarlakta szakaszának nógrádi részei is visszatértek Magyarországhoz. Ezáltal Salgótarján hat évig megszűnt határváros lenni. Förster Kálmán 1941 júniusában kezdeményezte a három Nógrád megyei város, a visszatért Losonc, a megyeszékhely Balassagyarmat, valamint Salgótarján vezetőségeinek találkozóját. Beszédében a más városok közötti rossz értelemben vett rivalizálást kárhoztatta, és jó példaként kívánta mások elé állítani a nógrádi városok együttműködését. Förster Kálmán volt a leghosszabb ideig hivatalban lévő városvezető Salgótarján eddigi történetében. Az 1960-1970-es években lezajlott átépítés fényében városfejlesztő munkája ma talán nem tűnik látványosnak, de kortársai, akik Förster Kálmán hivatali ideje vége felé visszatekintettek, komoly fejlődést érzékeltek az 1921-es elhanyagolt állapothoz képest. Mindenekelőtt a lelkekben igyekezett meghonosítani egy lokálpatrióta hozzáállást és polgári öntudatot. „A városnak nincs jövője”, „kifogy a szén, elköltözik a gyár” – az ő korában is sokan festettek sötét jövőképet. Válasza erre az volt: „Éppen ezért kell várossá fejleszteni külsőleg is, hogy ha ezek egyszer bekövetkeznek, meg legyen a miliő és kedv új lehetőségek megteremtésére.” A második világháború során a helyi bánya- és ipari üzemek hadiüzemként termeltek, a kor műszaki szintjének megfelelő termelői kapacitásukat ekkoriban járatták csúcsra. A második magyar hadsereg, illetve a 23. losonci gyalogezred kötelékében harcoló salgótarjáni honvédek megjárták a keleti frontot, a Donkanyarnál hősies helytállásuk mellett komoly veszteségeket szenvedtek. Förster 1943 nyarán a számára egyre feszültebb politikai környezet és a személyét ért támadások után lemondott a polgármesteri pozíciójáról, fél évig szabadságon volt. 1944 elejétől Dr. Rátky Béla töltötte be a polgármesteri posztot. Hivatali ideje szinte végig egybeesik a német megszállással. A helyi társadalom összetételét érintő drasztikus változás volt, hogy a település modernizációs folyamataiban az iparosodás óta aktívan részt vevő zsidó közösség nagy részét 1944 júniusában deportálták. Az 1944. decemberi frontváltás során a városban nem folytak harcok, a városképet nem érintette a háborús pusztítás. A szovjet csapatok december 26-án vonultak be a városba. Jelentős anyagi károk az üzemek németek általi bénításakor (igyekeztek lehetetlenné tenni a szovjet bevonulás utáni ipari termelést) következtek be, illetve a szovjet hadseregnek kellett jóvátételként termelni a salgótarjáni gyáraknak.

20

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

03 A MODERNIZÁLÓDÓ SA LGÓTA RJÁ N Salgótarján — megyeszékhely A hatalmát fokozatosan kiépítő MKP kezdettől mint új megyeszékhelyre tekintett Salgótarjánra. 1946. szeptember 7-én a salgótarjáni városi képviselőtestület előtt Szluka János ismertette az MKP városra vonatkozó fejlesztési és gazdasági tervét. Felvetették Baglyasalja és Zagyvapálfalva Salgótarjánhoz csatolását. Elsőrendű feladatnak tartották, hogy a megyeszékhely Salgótarjánhoz kerüljön, a szükséges középületek felépítése céljából a Szilárdy-birtok területét tartalékolták. 1946. szeptember 20-án a Nemzeti Bizottság kérte, a BM-től a megyeszékhely áthelyezését, mert „ez a megye egyetlen lüktető városa”. A helyi megyeháza elhelyezésére a volt csendőriskola-laktanya épületét javasolták, a többi hivatal pedig a honvédlaktanya épületeiben nyert volna elhelyezést. Rákosi Mátyás, az MKP első titkára már 1945. március 25-i főtéri beszédében megadta az alaphangot: „Ne felejtsék el elvtársaim, hogy a salgótarjáni medence a magyar ipari munkásságnak egyik fellegvára, amely mindig az élen járt”. A „Munkás szó” 1946. október 27-i számában olvasható Rákosi következő bejelentése, amely Salgótarjánban egy főtéri nagygyűlésen hangzott el: „Két örvendetes hírt jelentett be ezután Rákosi Mátyás. Az egyik: a bányászokat rövidesen bőr és textilárukkal fogják ellátni. A másik: a megye székhelye Salgótarján lesz.” A megyeszékhely Salgótarjánba helyezésének gondolata 1947-ben már szerepelt, beépült a városrendezési tervbe. A tényleges döntésre 1949-ben került sor: egy MDP párthatározat mondta ki, hogy Salgótarján legyen az új megyeszékhely. 1950. január 1-jén lépett hatályba a kormány 1949. december 14-én kelt rendelete, melyben D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

21

szabályozták a megyehatárokat, és többek között kimondták, hogy Salgótarján Nógrád megye székhelye. Megfelelő középületek hiányában a központ 1951-ig Balassagyarmaton maradt. A közigazgatási átszervezésről szóló rendelet hatályba lépte előtt két nappal, 1949. december 30-án a Salgótarján megyei város rendkívüli közgyűlésén a képviselőtestület a Szilárdy-féle birtokból meghatározta a megyei középületek építési helyét. Salgótarján a politikai döntés nyomán megyeszékhely lett, de a szerep betöltésére nem volt felkészülve. A megyeszékhelyi funkciók számára az egykori Szilárdyféle belsőségi telket sajátították ki. Az ötvenes években három középület létesült itt: a megyei tanács (Németh Pál tervezte), a megyei rendőrkapitányság, valamint a tűzoltóság. 1952 januárjában ülésezett először a megyei tanács épületében a megyei tanács VB. A jogszolgáltatás intézményeinek helyet adó épületek: a megyei bíróság, a megyei ügyészség, valamint a fegyintézet Balassagyarmaton maradtak. Kevésbé köztudott, hogy 1950-1953 közötti években, amikor megkapta a megyeszékhelyi pozíciót, Salgótarján is büntetés alatt állott. Salgótarján – és talán így egész Nógrád megye kegyvesztettsége – részben Rákosi, és az 1949 nyaráig MKP-MDP megyei első titkári pozíciót betöltő Oczel János közti konfliktusnak is köszönhető. (A pártközpontban Oczelt „Nógrádi Csák Máténak” is hívták, sokallták helyi befolyását.) A kegyvesztettség az infrastruktúra visszafejlesztésében, valamint az iparfejlesztés visszafejlesztésében nyilvánult meg az ötvenes évek elején. Nem haladt a korábban eltervezett ütemben a lakásépítés. 1950 márciusában a kormány a tervezett évi 140 Salgótarjánban felépítendő lakás keretét – „a közgyűlés előtt ismeretlen okok folytán” – 60-ra csökkentette. A képviselőtestület legalább az eredeti mennyiséget kérve hivatkozott területi rendezés végrehajtási utasítására, mely „éppen a Salgótarjánban mutatkozó nagy lakásínség miatt intézkedik úgy, hogy az alaprendelettől eltérően a megye székhelye ideiglenesen Balassagyarmaton marad.” Egy példa az ipari hátrányokból: az acélárugyárban indult volna be egy forrasztó pálca fejlesztés, illetve gyártás, de ezt végül Csepel kapta. 1953-tól erősödött meg újra a Salgótarjánnak szánt támogatás, Rákosi pozícióinak meggyengülésével. Ekkortól indult be igazán a vásártéri lakóházak és a többi előre tervezett középület. Sokáig húzódott például a már 1950-ben tervbe vett állami áruház felépítése. A támogatások ötvenes évekbeli elapadásának egyik oka talán a korszak gigaberuházásokkal járó szocialista ipartelepítésének, a klasszikus értelemben vett „szocialista városok” preferálása. Az újonnan keletkező ipari-urbanisztikai központok Sztálinváros, Kazincbarcika, Sajómente, Várpalota, Komló építése állt a fejlesztési szándék középpontjában.

22

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

A modernizáció alapja: az ipar Az 1947-1949 közötti hároméves tervet a bányászat extenzív fejlesztésének kezdő időszakaként is jellemezhetjük. Sorra nyitották meg az új szénbányákat a nógrádi szénmedencében is, s mivel a gépesítés hiányából adódóan kellett a termeléshez nélkülözhetetlen munkáskéz, egyre több tapasztalatlan, a mezőgazdaságból szakmát váltó új dolgozót alkalmaztak. A korszak a „széncsaták” klasszikus időszaka is volt, mivel a hazai iparnak egyre több szénre volt szüksége, és ezt munkaversenyek indításával tudták biztosítani. (A nógrádi széncsaták hőseinek emléktáblája a jelenlegi Egészségpénztár épületének falán található.) A széncsaták hősei, a bányász élmunkások és a Kossuth-díjjal kitüntetett bányászok is tisztában voltak azonban azzal a ténnyel, hogy a nógrádi szénbányászat csillaga leáldozóban van. A bányai vezetés által 1948-ban az ipari kormányzat elé terjesztett emlékirat már a salgótarjáni szénmedence válságát is jelezte. „Köztudomású, hogy a salgótarjáni szénmedence régi piacképes szenei elfogytak. Semmi sincsen már a híres salgótarjáni, baglyasi szénből, a bányászat ezek a helyén már csak a régiek által műre nem valónak minősített és visszahagyott alsó padokban tengődik... Azonban ez a maradék szénvagyon is kifogyófélben van… Ellenben itt van a 80 éves múlttal rendelkező öreg bányászat minden terhes hagyatéka, itt van a jól képzett bányász munkástörzs, s az ezen törzsnek kijáró szociális, elsősorban további munkát adni köteles gondoskodás kötelezettsége… Ilyen körülmények között joggal mondható válságosnak a szénmedence helyzete, de bizonyos az is, hogy olyan nemzetgazdasági és szociális problémát is jelent, melynek megoldása el nem hanyagolható, el nem odázható, s meg nem kerülhető óriási megrázkódtatás nélkül.” Az 1960-as évek elején megjelenő és a hatását éveken át tartósan érvényesítő szénbányászat visszafejlesztése komoly társadalmi, szociális és gazdasági feszültségeket okozott. Az extenzív iparfejlesztés nagyszámú munkaerő-igénye konzerválta Salgótarján társadalmát, legnagyobb számú társadalmi csoportja továbbra is a munkásság maradt. Foglalkoztatási kultúráját az jellemezte, hogy viszonylag kis számú szakmunkásréteg, több betanított munkás és segédmunkás dolgozott az iparban. Az 1960-as évek első felétől a város gazdasági struktúrájában végbement változásokkal egy időben megkezdődött a modern Salgótarján kialakítása. Az ipari üzemek rekonstrukciója, új ipartelepek létesítése mellett jelentős számú lakás építésével új lakótelepek keletkeztek. A megyeszékhelyi funkció ellátásához az 1945 majd 1956 után jelentékeny veszteségeket szenvedett értelmiség számának gyarapítása vált szükségessé. Ugyanakkor elegendő szakembert követelt meg az üzemek rekonstrukciója és a városépítés megindulása. A gazdaság és a kulturális létesítmények működtetése nagyszámú szakember: mérnök, közgazdász, pedagógus, jogász, orvos, népművelő munkáját igényelte. A gazdasági fellendülés velejárójaként bekövetkezett népességgyarapodás hatására a város lakossága az 1980-as évekre megközelítette az 50 000 főt. Emellett

D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

23

Az acélgyári dróthúzó üzem dolgozói, 1970 körül

a környező településekkel való egyesítések is jelentősen növelték a lakosok számát. 1950-ben Baglyasalját, 1960-ban Zagyvapálfalvát, 1973-ban, Zagyvarónát, 1977-ben Somoskőt és Somoskőújfalut csatolták a városhoz. Az 1960–1980-as években történt nagyarányú lakásépítések arra utaltak, hogy Salgótarján felkészült az újabb ideérkező munkavállalók fogadására. Munkaalkalmat a korábbi, 19. században kialakult iparágak mellett a szénbányászat válsága miatt a városba telepített újabb ipari üzemek jelentettek. A közigazgatási szakellátottság mellett az igények szerint kiteljesedett a foglalkoztatottsági struktúra: orvosok, közgazdászok, jogászok, pedagógusok nagy száma kedvezőbbé, kiegyensúlyozottabbá tette a város társadalmi életét, - jellemezte a korszakot Horváth István. Az 1945-ben újrainduló acélgyár a szovjet hadsereg számára gyártott a hadművelethez szükséges cikkeket: ásót, kapát,lapátot, csákányt, lópatkót, szeget, drótot. 1946 végén államosították. A tradicionális iparágak gyáraiban az 1960-as évekre a gazdaság érdekeinek megfelelő termékszerkezet kialakításához szükségessé vált az üzemek rekonstrukciója. Az acélgyárban már 1959-től megkezdődtek a legjelentősebb beruházás, a hideghengermű építkezései. 1960-ban indult meg a zagyvapálfalvai síküveggyár bővítése és megindultak az öblösüveggyár fejlesztésének előkészítő 24

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

Öntés a tűzhelygyárban, 1960-as évek munkálatai. A tűzhelygyár 1949-i államosítása majd korszerűsítése után az ország egyetlen kályha- és tűzhelygyára lett. 1964-től indult meg a gyári rekonstrukciók második hulláma, amelynek keretében a tűzhelygyárba a gáztűzhelyek gyártására irányuló beruházást terveztek. Tervbe vették még az öblösüveggyár villamos rendszerének átalakítását, a bányagépgyár fejlesztését, az acélgyári közlekedés átszervezését, a Síküveggyár Zagyva III. üzemegység és a Vegyépszer Salgótarjáni gyárának építését. Az üzemek rekonstrukciója, fejlődése az értelmiségre is újabb feladatokat rakott. Az MSZMP városi bizottsága 1963 szeptemberében hozott határozata értelmében a beruházásokkal egy időben meg kellett tervezni az adott terület szakemberszükségletét és számukra kellő számú lakást kellett építeni. Az „ezer szakembert Salgótarjánba” mozgalom létjogosultságát az is erősítette, hogy 1964től megindult a gyári rekonstrukciók második hulláma. Az ipari üzemek, de a város szempontjából is nagy jelentősége volt az új energiahordozó, a földgáz bevezetésének, 1968-ban. Ez egyben lehetőséget teremtett az üzemeknek és a lakosságnak is a gázfűtésre. Emellett jelentősen csökkentette a város levegőjének szennyezettségét. 1968 - majd később látni fogjuk, több szempontból is igen jelentős év volt Salgótarján életében. Az új gazdasági mechanizmus bevezetésének évében a D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

25

Salgótarjáni Kohászati Üzemek névre változott acélgyárban a „Dexion” angol szabadalom alapján bevezetett polcos állványrendszerrel új termék jelent meg a gyár kínálatában. A Dexion-Salgó néven forgalomba hozott termék az 1970-80as évekre a forradalmasította a raktártechnikát. Vállalati üdülők jöttek létre: az acélgyári gyerekek Balatonszabadiban és Hajdúszoboszlón, az üveggyáriak Balatonalmádiban nyaralhattak. Az 1970 körüli újabb ipartelepítési hullám alakította ki Salgótarján egyedi ipari arcát. Salgótarján volt Budapest után a második legszélesebb ipari termékszerkezettel bíró település. Vagyis a főváros után városunkban gyártották a legtöbb fajta terméket. A tradicionális iparágak mellé Salgótarján új, modern iparágakkal gyarapodott. Salgótarján és Zagyvapálfalva régi határterületén az 1970-es évekre létesült a VEGYÉPSZER és a BRG Salgótarjáni Gyáregysége. (13. fotó) VEGYÉPSZER: 1963-ban egy nehézipari miniszteri utasítás rendelte el egy új salgótarjáni bányagépgyár létesítését. Az 1967-ben elinduló kivitelezést az energia struktúraváltozás leállította, helyette a Vegyiműveket Szerelő Vállalat vette át a beruházást. Az üzemet 1970-től telepítették, 1973-ban adták át a gyáregységet. Termékek: acélszerkezetek, vegy- és rokonipari készülékek, atomerőművi gépgyártás, élelmiszer- és szeszipari megrendelések is voltak. BRG 3. sz. gyáregysége: 1969-ben indult az üzem, a zagyvapálfalvai kultúrházból 1972-ben új üzemcsarnokba költöztek. Termékek: URH rádiótelefonok és hírrendszer gyártása. A rendszerváltás előtti utolsó nagy ipartelepítés már a vegyesvállalatok korszakába vezet át. 1989-ben Japán tőkebevonással építették a SALGÓTARJÁNI ÜVEGGYAPOT Rt.-t a korábban Síküveggyárhoz tartozó területen. 2009-ig működött. Salgótarján, mint Nógrád megye székhelye 1994-től megyei jogú várossá vált. A hagyományos délkelet-északkelet irányú magyarországi ipari térszerkezet északi részéhez tartozó Nógrádi Iparmedence Salgótarjánnal jelentős pozíció csökkenést kellett, hogy elszenvedjen 1990 után. A szénhidrogének (kőolaj-földgáz) fő energiahordozóvá válása után 1960-as évek második felétől a szénbányászat visszaszorult Nógrád megyében is. 1993-ban felszámolták a Nógrádi Szénbányákat. Salgótarján több ipari üzeme is megszűnt, de legalábbis kisebb üzemmé vált. 2014re lényegében megszűnt a város legnagyobb, legtöbb embert foglalkoztató gyára, az acélgyár. Többszöri tulajdonosváltás után, 2009-ben leállt az öblösüveggyár, jóllehet, 2001-2002-ben még jelentős fejlesztések zajlottak az üzemben. 2012 végétől a Tarján Glass Kft. kézi gyártású üvegek termelésével folytatja a salgótarjáni üvegipar 120 éves hagyományát. A megszűnt síküveggyár helyén a Salgglass Zrt. folytatja a síküveggyártást, szélvédő üvegeket állítva elő. A negyedik, még a 19. században alapított tarjáni gyár, a tűzhelygyár 1992-től a német Wamsler háztartástechnikai cég többségi tulajdonába került. 2005-től a gyár magyar többségi tulajdonnal sikeresen termel. A térség és a város gazdasági-társadalmi fejlődéséhez hozzájárulhatna egy újabb jelentős ipartelepítés. Az utóbbi időkben szóba került a szénbányászat újraindítása. A szénmedencében több száz millió tonna kikutatott barnakőszén készlet rejtőzik.

26

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

Üvegfúvók az öblösüveggyárban, 1960-as évek

A modern városkép kialakulása Salgótarján jelenlegi városképe, különös tekintettel a városközpontra, kulturális arculata a város történetének második szakaszában formálódott meg - írja Boros Sándor. Kialakulásában döntő szerepe volt az 1964-ben kidolgozott kulturális fejlesztési határozatnak. A megyei pártbizottság, a legfelsőbb döntést hozó megyei fórum 1964. december 1-jén határozatot fogadott el „Salgótarján megyei kulturális központtá fejlesztéséről”. A kitűzött célok között szerepelt egy esztétikus és vonzó városkép megteremtése is. Az 1960-as évekre az ipar fejlődése, a városépítés és az urbanizáció már jelentősen előrehaladt, ezzel azonban az oktatás és a művelődés nem tartott lépést. Szükségessé vált tehát a városfejlődés kiegyensúlyozatlanságának megszüntetése, a lemaradás felszámolása, a hiányok pótlása. Az egyre impozánsabb városépítési koncepció, valamint a szocializmus jövőjéről hivatalosan elfogadott ideologikus kép hatására a városban is megerősödött a városiasodás kulturális normáihoz csatlakozás szándéka. Az általános vélekedés ellenére, az 1945 utáni városkép egyáltalán nem volt teljes egészében „szocreál”. Kifejezetten ebbe az irányzathoz csupán az alábbi intézmények épületei sorolhatók: megyei tanács, megyei rendőrkapitányság, tűzoltóság, Gépipari Technikum, Állami Áruház, a volt fiúkollégium a piac sarkán. Ezek mellett a hároméves terv keretében számos lakóépület jött létre, mint a D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

27

vásártéri lakótelep első, emeletes épületei, illetve a Sztahanov úton (ma Acélgyári út) emelt, többszintes házak. Érdekességként megemlítjük, hogy a megyei tanács déli homlokzatán ma is látható, Bóna Kovács Károly által készített dombormű a szocialista realista képzőművészet jellegzetes stílusjegyeit viseli magán, hasonlóan, a vásártéri házak falain látható reliefekhez. 1949-től kezdődtek, majd a hatvanas évekig tartottak a munkás családi ház építési akciók. A város telket és építőanyagot biztosított a magán erős családi építkezésekre), a következő évtizedekben mintegy 200 ház épült fel így a Művésztelepen, a Rokkanton, a Paptagon. A gyorsan gyarapodó letelepült lakosság, a városközpont zsúfolt beépítettsége, infrastruktúra nem érte el a városi színvonalat, a közlekedés megnövekedett forgalma, a megnövekedett vonzáskörzetet kiszolgáló kereskedelmi, oktatási, egészségügyi hálózat elérte az akkori formája szerinti teljesítményének felső határát. Mindezek a körülmények is sürgették a fejlesztéseket. A környező falvak kétlaki életmódot folytató lakosságának beköltözése tovább növelte a már meglévő lakáshiányt Salgótarjánban. Ráadásul a város lakásállománya többségében elöregedett (mintegy harmada 50 évnél korábban épült). Probléma volt, hogy az ipari üzemek az addig lakott területek szélein helyezkedtek el, gátolva a szűk völgyekben a terjeszkedést (addigra beépültek az amúgy is szűk ipari védőterületek, plusz a rekonstrukciók megkövetelte területi növekedés problémája megjelent az üzemeknél is). A városépítés, a tervezés további menetéről a szakemberek között vita bontakozott ki. Az egyik csoport szerint a vidéki városokban az épületek magassága nem haladhatja meg az 5 emeletet (korábbi tervek eleve ezzel a magassággal kalkuláltak), a másik csoport úgy vélte, hogy ilyen magas beépítéssel a szűk központi részen nem oldható meg a kielégítő lakásszám és emellett még a közintézményi, kereskedelmi hálózat megvalósítása, plusz szanálás aránya is nőne. A tervezők, Maróthy Győző vezetésével a földrajzi adottságokat és az addigi városszerkezetet alapul véve négy beépítési övezetet határoztak meg: 1. peremterületeken telkes, családi házas, 2. beljebb egy-két szintes zárt sorú, városias jellegű, 3. majd 3-5 szintes új városi övezet, mely közvetlenül körülveszi a központot, végül 4. központban magas házas beépítés. (Amire ekkor is - korábban Försterék is - rájöttek: kiváló lehetőségek a lakosság szabadidős tevékenységére kihasználva a természeti környezetet – parkerdők létrehozása a környező erdős területeken, tisztások, sétautak megteremtése. Távlati cél: a város parkvárossá alakuljon.) 1959-ben a megnövekedett gépjárműforgalom, elsősorban az autóbuszok és a tehergépkocsik napi forgalma miatt átépítették a város fő utcáját, a Rákóczi utat. A megnövekedett gépjárműforgalom, elsősorban az autóbusz és a tehergépkocsik forgalma. A bejárók háromnegyede járt be autóbuszon naponta a városba. Emellett ez az útvonal jelentette a 21. sz. fő közlekedési út átkelési szakaszát is, amely a szlovák határ felé vezetett. 1962 elejére készültek el a Magyar Géza vezette Lakóépület Tervező Vállalatnál az új városközpont módosított beépítési tervei. Ezek az elképzelések az adott korban nagyon is modern, építészetileg és esztétikailag előremutató gondolatok voltak. A 28

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

tervezők a finnországi, a természettel összhangban létező és fejlődő városképet tekintették példaértékűnek. A sötét erdőfoltok és a hófehér házak harmóniája határozta meg az elképzelt látványt. Nemcsak az esztétikai arculat meghatározása volt fontos ebben az időszakban, hanem létre kellett hozni a modern, dinamikusan fejlődő megyeszékhely bővülő feladatait ellátó épületeket. Egy szálloda felépítését a Belkereskedelmi Minisztérium biztosítani tudta a 2. ötéves terv során. (1962-1964 ápr. 4., tervező: Jánosi György). Az 1962-től épülő Művelődési ház (tervező: Szrogh György) valamint a 13-as jelű hétemeletes lakóház (Magyar Géza), és az új üzletház (Finta József) egy új tér kialakítását tette lehetővé. A főtéri 13-as délről zárta a teret és egyensúlyozta a szálloda tömegét. Fontos volt azért, mert több régi lakását lebontott családot ide kellett átköltöztetni. 1965-ben adták át, lépcsőházanként szakaszosan. A lakásépítés lendületét az is kellett hogy növelje, hogy 1964-ben meghirdették az „1000 szakembert Salgótarjánba” mozgalmat, összefüggésben az üzemi rekonstrukciók követelte műszaki értelmiségi, illetve egyéb értelmiségi szakember szükséglettel. Az ország más pontjairól is érkeztek értelmiségiek a mozgalom keretében az 1960-as évek során. A városközpontban a szanálásokat 1962 - 1963-tól kezdték meg. Ekkorra készülnek a Rokkant-telepi négyemeletes lakóházak. Az új lakások egészségesebbek voltak, de egy-másfél szobásak. Az új, nagyobb területű lakások átadása miatt is késtek a főtéri beruházások. A hatvanas évek elején csoportos lakásépítési akciókkal ellensúlyozták a szanálásokat. A Pécskő utcában 1962-től szanáltak. 1964-ben elkészültek a négyemeletes lakóházak. 1965-66-ben felépültek a 9 emeletes pontházak, valamint a három hétemeletes a Pécskő utca és a templom között 1967-re. Nehézséget okozott a belső területek gyermekeinek iskoláztatása. A régi Iskola úti elemi iskola nem tudott eleget tenni a kívánalmaknak, sürgető volt az új általános iskola létrehozása. A városközpontban 1966-ban átadták a József Attila Művelődési Központot valamint az út túloldalán lévő Szakszervezetek Megyei Tanácsa székházat. 1967-ben a Pécskő üzletház is megnyitotta a kapuit, kialakult az új főtér. Az iskolai beruházások terén 1966-ban elkészült a Bolyai János Gimnázium, 1967-ben pedig átadták a Gagarin Általános Iskolát. (Mindkettőt Magyar Géza tervezte.) A felépült új városi művelődési ház egyben a megyei módszertani központ szerepét is betöltötte. Ezzel Salgótarján állandó, színházi és zenekari előadások bemutatására alkalmas színházteremhez jutott. A 600 férőhelyes terem lehetővé tette, hogy a helyi hagyományokat őrző vállalati színjátszás produkcióin kívül nívós országos előadásokat is nézhessenek a színházkedvelők. Az új megyei művelődési központ a városban addig szétszórtan működő klubok, kulturális intézmények tevékenységének is méltó keretet biztosított. Az épület jobb szárnyában helyezték el az akkor 70 000 kötetes megyei könyvtárat, a bal szárnyban egy könyvüzletet és a Képcsarnok Vállalat üzlethelyiségét. 1968 Salgótarján építészetében, történetében döntő év volt. Április 3-án átadták az 1. sz. üzletközpontot, a Pécskő Üzletházat. Ezzel kialakult a szűkebb városközpont képe. Új építészeti, városképi elemekkel gazdagodott Salgótarján, amelyek alkalmasak voltak és maradtak arra, hogy a városlakók számára reprezentálják a várost. Az egykori szűkös városközpont helyett reprezentatív tér született. A város D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

29

Az átépülő városközpont, 1967. új főtere (korabeli szóhasználattal dísztere) az azt szegélyező épületekkel együtt olyan együttest alkotnak, „ egységes összhatásában méltóan juttatja kifejezésre az újjászülető város jelentőségét, megújhodó életformáját, kultúráját… A városközpont eddig megvalósult kompozíciójában négy építészeti alkotás uralkodik: a tér tengelyében a József Attila Művelődési Ház, északi oldalán a Karancs Szálló, ezzel szemközt az áruház (Pécskő) és mögötte a térbe kissé belehasító kilencszintes lakóház tömbje”- méltatta Pogány Frigyes az új városközpontot. A városépítő szakma az évtizedes törekvéseket méltányolta és kitüntető címmel honorálta. 1968. november 11-12-én tartotta tanácskozását a Magyar Urbanisztikai Társaság. A tanácskozáson adták át a Hild János–emlékérmet és oklevelet első ízben annak a városnak, amely az elmúlt években az urbanisztika területén kimagasló eredményt ért el. „Salgótarjánról van szó, amelynek vezetői fáradhatatlanul dolgoztak, hogy a fejlődésben elmaradt település valóban városi arculatot kapjon.”- tudósította az ország közvéleményét a jeles elismerésről a Magyar Nemzet. A helyi sajtó, a Nógrád idézte a Magyar Urbanisztikai Társaság elnöke, Sarlós István indoklását a díj Salgótarjánnak ítéléséről. „Salgótarján és Nógrád megye egyaránt azzal érdemelte ki, hogy merészen alkotott hasznosat és szépet. A megyei vezetés politikailag, anyagilag is támogatta a bátor tervek kivitelezésében Salgótarján város tanácsát és a tanácsi vezetőket. A magyar Urbanisztikai Társaság az eszközökre és az elért sikerre egyaránt tekintettel volt, 30

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

Régi és új - Salgótarján főtere átépítés alatt, 1964. amikor Salgótarjánt oly rohamosan fejlődő városok elé helyezte az értékelésben, mint Szolnok, Miskolc, Győr, Székesfehérvár.” Az 1968-ra elért értékek közül a mintegy 3000 lakást, az új gimnáziumot, (Bolyai János Gimnázium) a 16 tantermes általános iskolát (Gagarin), az új művelődési házat (József Attila Művelődési Ház), a Karancs Szálló és a Pécskő Üzletház felépítését emelték ki. A tágabban vett centrumban a városiasságot kifejezni kívánó, 21 szintes két toronyból álló garzonház található. Tervezője, Magyar Géza építette itt az 1945 utáni (mások szerint 1927 óta) első, eredetileg is múzeumi célra szánt, 3 zömök tornyú épületet és a filmszínházat. (1975 – 1980) A régi múzeum és a zsinagóga helyén álló – az átlagos panelépületeknél nívósabb - ún. csillagházakat Finta József tervezte. A szűkebben vett centrum építészettörténeti jelentősége miatt városképi védettséget érdemelne, – állapítja meg a salgótarjáni születésű építészettörténész, Prakfalvi Endre. 1967-ig a volt bányai és acélgyári kórház biztosította a megyei kórház megkívánta ellátást. Az 1970-1980-as években tovább folytatódtak a lakásépítések. Ekkor épültek az Arany János utcai toronyházak. Az 1970-es évek elején a volt bányatelep helyén épült fel a Kemerovó lakótelep (1972). 1974-ben fogadta el a Városi Tanács VB a Sebaj telepi (Beszterce) és a pálfalvai Brezinán épülő Gorkij lakótelep rendezési tervét. A város északi és déli végpontján D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

31

az 1970-1980-as években épült fel két nagy lakótelep. Az 1960-as rendezési terv direktívájával szemben már itt is éltek a toronyházas lakóépületek építésével. Egyébként a még megmaradó szabad területeken a társas, illetve a családi házas beépítési forma vált általánossá. Számos terület alábányászott volt, ezért is nem létesülhettek magasabb épületek. 1974-ben adták át a Garzonházakat, 1975-ben az új filmszínházat, 1980-ban az új múzeumot. Az új Városi Tanács épületének átadására 1987-ig kellett várni. (Valamennyi tervezője Magyar Géza) Az 1980-as évektől csökkent az állami lakásépítés, egyre inkább a társasházi építkezések kerültek előtérbe. A nyolcvanas években állt helyre a városközpontban megbomlott építészeti egyensúly, hiszen addig csak a vasút keleti oldalán épült a városközpont. Az 1980as évek végéig állt fel a nyugati városrész. Az itt található toronyházak előterében építették fel a Balassi Bálint Megyei Könyvtár épületét, 1988-ban Finta György tervei alapján.

Forradalmi örökség Az 1956-os salgótarjáni forradalmi eseményeknek a legfőbb szereplői a munkások voltak, és belőlük került ki a sortűz legtöbb áldozata is. De ki kell itt emelnünk a diákok és a pedagógusok szerepét is. 1956. december 1-jén, amikor letartóztatták a forradalmi vezetőket, köztük Lénárt Andort, a Gépipari tanárát, kiszabadításukért 200 pedagógus tüntetett a megyei rendőrkapitányság előtt. Az 1956-os forradalom kibontakozó szakaszának egyik legjellemzőbb, szimbolikus eseményei voltak szinte minden településen a felvonulások, tüntetések, amelyek gyakran a szovjet felszabadítási emlékművek ledöntésével végződtek. Így történt ez Salgótarjánban is 1956. október 27-én. A reggeli műszakban dolgozó acélgyári munkások általános sztrájkról és a főváros melletti szimpátia-tüntetésről határoztak, mivel a budapesti forradalmi eseményekről a gyár pártbizottsága elítélően szólt. A munkások a város déli részén levő üzemek felé indultak, hogy az öblösüveggyár és a tűzhelygyár dolgozóit is csatlakozásra szólítsák fel. Az üzemek munkásaival és a Gépipari Technikum diákjaival kiegészülve a tömeg a Szabadság tér felé vette az irányt, ahol már javában folyt a szovjet emlékmű eltávolítása. Jelszavaik között szerepelt az „Aki magyar, velünk tart!” Országszerte típus jelenség volt az az esemény is, ahogyan a ledöntött emlékmű talapzatán állva Csákvári László acélgyári amatőr színjátszó elszavalta a Nemzeti dalt. 1956 október végének egy másik, sok településen lezajlott jelképes eseménye volt, amikor a tömeg a Rákosi-rendszert idéző ideológiai jellegű kiadványokat, könyveket, iratokat, dokumentumokat, a korábbi vezetők arcképeit, szobrait kidobálta, sőt fel is gyújtotta. Mint ahogyan a munkások is megszabadultak pártigazolványaiktól. A forradalom leverése utáni időszak legtragikusabb eseménye volt az 1956. december 8-i sortűz. A tüntetésektől és a sztrájkoktól megrettent hatalom szovjet segítséggel a rendőrkapitányság és a megyei tanács előtt összegyűlt tömegbe 32

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

A Szabadság-téri (ma Erzsébet-tér) szovjet emlékmű ledöntése, 1956.

lövetett. Az addig vértelen forradalom tragédiába torkollott. Az eddigi adatok szerint a sortűznek 46 halálos áldozata volt: a helyszínen 27-en, a kórházban 19-en haltak meg. Kilencvenen maradandó sebesülést szenvedtek el. Az áldozatok emlékét Szabó Tamás szobrászművésznek a December 8. téren található szobra őrzi. Itt található a sortűz halálos áldozatainak a névsora D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

33

Kulturális örökség Az 1960-as évek kulturális fejlesztési határozatában erős igényként jelent meg a közműveltség fejlesztése, mivel a városi lakosság iskolázottsága jelentősen elmaradt az országos átlagtól. A feladatok között ezért kiemelten kezelték a közoktatással kapcsolatos feladatokat: a középiskolák szakosodása, színvonalának emelése, a szakmunkásképzés, a kollégiumi ellátás javítása, valamint az általános iskolai oktatás feltételeinek és a befejezett nyolcosztályos képzés arányának a javítása. A program határozott célként jelölte meg egy felsőoktatási intézmény létrehozását. Egyrészt ettől egy az egész szellemi életet inspiráló tudományosfelsőoktatási műhely létrejöttét várták az idetelepülő értelmiségiek révén. Másrészt összefüggött a megyei vezetés presztízs-igényével, hogy ne Nógrád legyen az egyetlen megye, ahol nincs főiskola, mert ez szinte szimbolizálja a kulturális elmaradottságot, - állapította meg Boros Sándor. A kulturális fejlesztési programban megjelennek a műveltségnek mint értéknek, a műveltség megbecsülésének szükségessége, a tanulás és a művelődés társadalmilag követendő magatartásként való felmutatása. Az 1950-es évek oktatáspolitikájának legfontosabb eredménye a Salgótarjáni Gépipari Technikum beindítása. Az új épületben megindított gépészeti oktatással Salgótarján műszaki középiskolához jutott, és a közgazdasági technikummal kiegészülve újabb lehetőségeket nyújtott a diákok képzésére. Az iskolai hálózat fejlesztését már az 1958-as várospolitikai tervben is célul tűzték ki. 1964-ben a 211. sz. ISZI az acélgyárnál kapott új épületet. Később, 1976-tól ez lett a Madách Építőipari Szakközépiskola. Az új Madách Gimnázium az Arany János utcában épült fel. Az 1960-as egyik nagy beruházása volt az új gimnázium, a későbbi Bolyai János Gimnázium megépítése. Ezzel a természettudományok művelésére is lehetőséget kapott Nógrád megye tovább tanuló ifjúsága. A Bolyai János Gimnáziumban vezeték be az 1980-as évek reformjai keretében a kéttannyelvű oktatást Salgótarjánban. A Pécskő utcai szanálások egy új modern általános iskola építését is sürgették. 1967-ben vehették birtokba a tanulók az új Pécskő utcai iskolát, a későbbi Gagarint. Az 1970-es évek elejére érte el Salgótarján és Nógrád megye vezetése, hogy a városban felsőoktatási intézmény létesüljön. 1979-ben a Salgótarjáni Pénzügyi és Számviteli Főiskola nyitotta meg kapuit, hogy itt képezzék az üzemek gazdasági középvezetőit. A vállalati kulturális intézmények az államosítások után szakszervezeti kezelésbe kerültek. Az 1950-es évek elején lényegében az egyesületi keretek felbomlásával jöttek létre Salgótarjánban a szakszervezeti művelődési házak szakkörei és öntevékeny művészeti csoportjai. Ebben az időben Salgótarján társadalmi életének, hátteret, keretet adó intézményei a szakszervezeti művelődési házak voltak. Ezek a hivatalos feladataikon túl más funkciót is betöltöttek: telepi közösségek klubszerű szabadabb találkozóinak is helyet biztosítottak. Az 1950-es években a társas élet régi egyesületi színtereinek, a kaszinóknak és 34

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

Az 1966-ban átadott Bolyai János Gimnázium az olvasóköröknek a felszámolásával keletkezett űrt a „népi demokráciáinak megfelelő klubélet” megteremtésével szándékoztak megoldani. 1960 őszén ennek a célnak a jegyében nyitották meg Salgótarjánban a Bányász Kultúrotthonban a Nógrádi Szénbányászati Tröszt műszaki klubját, amely egyben a Bányászati és Kohászati Egyesület Nógrádi Csoportjának otthona lett. A volt bányakaszinó a nógrádi bányászat felszámolásáig bányász kultúrotthonként üzemelt. Mint ahogyan régi kulturális igény ellátására hozták létre 1949-ben a Körzeti Könyvtárat, a későbbi Balassi Bálint Megyei Könyvtárat. Nógrád megye írott története emlékei kutatását tette lehetővé az 1960-as évek végén létrehozott önálló Nógrád Megyei Levéltár, amely a volt megyei kórház egyik épületében kapott elhelyezést. A kulturális értékek elsajátítása terén a város múltjával való szembenézést, születésének alappillérét, a szénbányászat fejlődésének bemutatását tette lehetővé a városi múzeum és a Földalatti Bányamúzeum megalapítása. 1965-ben nyílt meg Salgótarjánban hazánk első földalatti szénbányászati múzeuma. A múzeumot a salgótarjáni központi bányamentő állomás gyakorló tárójában, a hajdani József lejtősakna (1937-1951) még épségben lévő vágatrendszerében D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

35

alakították ki az egykori központi bányakolónia területén. 1986-ban a nógrádi barnaszénbányászat 125. éves jubileumán nyílt meg a bányakolónia egyik épületében a bányászattörténeti kiállítás és a külszíni bányaszállítást bemutató skanzen. A nógrádi népzenei, néptánc hagyományokat kezdetben az egyes üzemi népi zenekarok és néptánccsoportok ápolták. A nógrádi folklór hagyományait az 1970es évek közepén megalakult Nógrád Táncegyüttes és az 1980-as évek elején bemutatkozó Dűvő Népzenei Együttes emelte művészi színvonalra. A táncegyüttes által az 1990-es évektől évente megrendezett Nemzetközi Népzenei Fesztivál számos egzotikus táncbemutatóval is megörvendeztette a közönséget. A komolyzenei élet már az 1950-es években kibontakozott, 1955-ben alapították a Salgótarjáni Zeneiskolát. Ma Váczi Gyula Művészeti Iskola néven működik. Salgótarján zenei életét a Salgótarjáni Szimfonikus Zenekar és a Liszt Ferenc Kamarakórus mellett több kamara és amatőr együttes jelzi. Az 1950-es években a könnyűzenét hagyományosan az üzemek támogatásával működő acélgyári Szürke Fiúk és az üveggyári tánczenekar képviselte. Mint ahogyan e két üzem kultúrotthona számított a legkedveltebb táncos, zenés szórakozóhelynek. Az 1960-as években bontogatták szárnyaikat az első amatőr rockzenekarok is. Az új zenedivat és stílus, a beat ritmusait játszó diákzenekarok az akkor még reprezentatív Karancs Szálló presszójában léphettek fel, amelyet a fiatalok szeszmentes szórakozóhelyeként Fórum presszóvá alakítottak. A belépés előfeltétele volt a kulturált öltözet és viselkedés. A Fórum presszó, amint az a nevében is szerepel, közérdekű társadalmi kérdésekről, irodalomról rendezett vitáknak adott helyet, de természetesen nem hiányzott a műsorból a zene és a tánc sem. Salgótarján az Amatőr Könnyűzenei és Jazzfesztiválok révén hamarosan a hazai könnyűzenei térképre is felkerült. Az 1970-es években alakult meg az akkor legsikeresebb salgótarjáni rockzenekar, a Fanyúl, amely még kislemez kiadásáig is eljutott. A rockzene hagyományait a városi rockzenekarok, valamint a város által évente szervezett salgóbányai rocktábor őrzi. Az 1980-as évek közepén egy újabb zenei irányzat írta be magát Salgótarján zenei történetébe, majd vitte el a hírét a világba: a dixieland. 1984-ben indították útjára a József Attila Művelődési Ház lelkes munkatársai, Mezei István és Tóth Csaba a Salgótarjáni Nemzetközi Dixieland Fesztivált. Az idén 30. évébe lépett fesztivál rangját jelzi, hogy a hazai jazzélet legfontosabb zenekarai, hogy pl. a legismertebb Benkó Dixieland Bandet említsük, szinte minden alkalommal részt vettek a rangos nyugati, keleti és tengerentúli előadók mellett. Legutóbb pedig Salgótarján neves szülöttje, Snétberger Ferenc gitárművész játékának tapsolhatott a közönség. Salgótarján sportja az ország, de a megye közvéleménye előtt sokáig egyet jelentett a több évtizedes NB I-es múltú SBTC labdarúgó csapatával, különös tekintettel a vidék legjobbja címet három alkalommal (1956, 1961, 1972) is elnyert együttesekre. A „Stécé” 1972-ben megszerezte a bronzérmet a labdarúgó bajnokságban. Ezzel megmérethette magát a nemzetközi csapatok között az UEFA Kupában. 1980ban azonban kiesett az első ligából, és azóta is keresi önmagát. A még nagyobb múlttal bíró acélgyári csapat, a SKSE, helyi nevén „Sese” nem büszkélkedhetett ilyen eredményekkel, legalábbis a labdarúgás terén. Annál inkább büszke lehetett 36

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

A Földalatti Bányamúzeum avatása, 1965. viszont az atlétikában elért eredményekre. 1960-ban 12 szakosztály működött a SKSE színeiben: labdarúgás, atlétika, ökölvívás, kosárlabda, asztalitenisz, sakk, sí, teke, természetjárás és vívás. Az atlétika kapcsán kell kiemelnünk az 1986-ban Angyal János atlétikai sportedző által elindított Salgótarjáni Ugrógálát, amelynek 1999-ig Salgótarján főtere adott otthont. Onnantól kezdve pedig a Somoskői vár alatt kialakított sportpálya. A nemzetközi hírű eseménnyé nőtt sportrendezvény révén Salgótarján és Somoskő is felkerült a nemzetközi sporttérképre. 1976-ban épült fel a tömegsport érdekeit is szolgáló Városi Sportcsarnok. Mint ahogyan elsősorban a tömegsport, különösen a városi kispályás labdarúgás célja érdekében létesült a Sportcentrum a csarnok szomszédságában. Az 1980-as években adták át a Városi Tanuszodát. A város közönsége mindig nagy érdeklődéssel vonzódott az autó- és motorsport versenyekhez. Ezért az 1980-as években nagy örömmel fogadták a Salgó Rallye autóversenyzőinek párharcát. A rallye mint a magyar autósport nevezetes programja több tízezres közönséget vonzott, igazi idegenforgalmi esemény volt, nem egy alkalommal pedig az országos futamok közül az év legjobb futamának választották. A modernizálódó Salgótarján kulturális örökségének, történetének emlékeit az 1959-ben a modern várossá alakulás egyik első lépcsőjében alapított múzeumban, jelenlegi nevén a Dornyay Béla Múzeumban őrizzük. D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

37

Az iskolahálózat a rendszerváltás utáni alapítványi, művészeti, egyházi iskolákkal bővült. 1994-ben jött létre a J. L. Seagull Szakképző Iskola, amely többcélú oktatási intézményként ma is egyaránt szolgálja a szakmai és nyelvi képzést. A Hibó Tamás Művészeti Iskola alapítványi formában folytat művészeti nevelést. 2000ben vette fel a zeneiskola a Váczi Gyula nevet. Az intézmény a 2001/2. évi tanévtől alapfokú művészeti iskolaként a társművészetek oktatásában is részt vesz. A Hit Gyülekezete 2003-ban hozta létre oktatási intézményét, Uzoni Péter Gimnázium és Általános Iskola néven. A felsőoktatást jó tíz éven át az 1990-es évek elején létrehozott Népjóléti Képzési Központ színesítette, amely felsőfokú regionális menedzser és szociális képzést folytatott. 2015-ben a Budapesti Gazdasági Főiskola utolsó évfolyama veszi át diplomáját. A város terveiben mérnökképzés beindítása szerepel. A város általános iskoláit és kollégiumát egy központi szerv irányítja, a Salgótarjáni Központi Általános Iskola és Kollégium. Komoly eredmény a Kodály Iskola európai szintű átépítése. Salgótarján és Nógrád megye kulturális értékeinek, hagyományainak őrzője az 1954-ben alapított Palócföld folyóirat. 2012-ben alakult meg Salgótarjánban, elsősorban a helyi színjátszás erőire támaszkodva, önkormányzati támogatással a Zenthe Ferenc Színház, amely egyben fontos lépés volt a színművész helyi kultuszának megteremtésében (Zenthe-szobor avatása, illetve a Zenthe-emlékfutás Salgóbányán). A jelen kulturális rendezvényei a város nagy programsorozatai - pl. Salgótarjáni Tavasz - eseményei közé illeszkednek. A programok szervezésében és kialakításában jelentős szerepet töltenek be a közművelődés intézményei: József Attila Művelődési és Konferencia Központ, a Balassi Bálint Megyei Könyvtár és a Dornyay Béla Múzeum.

Az épülő megyei múzeum 1980 előtt

38

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

04 EGY FORMÁLÓDÓ VÁ R O S T Ó L A K ULT UR Á L I S KÖZPONTIG Salgótarján képzőművészete Salgótarján a 19. század közepétől, a szénbányászat megindulásának hatására rohamos fejlődésnek indult. 1900-ra már a megye legnépesebb települése lett. A várossá nyilvánítás jótékony hatására 1930-ban megkétszereződött a kereskedelemben és a közszolgálatban foglalkoztatottak száma. A műszaki értelmiségen kívül a hivatásos művészek is feltűntek, jórészt akadémiai végzettségű, külföldet is megjárt művésztanárok. Bátki József (1877–1948) zagyvarónai születésű festő- és szobrászművész az 1930-as évek közepétől dolgozott Salgótarjánban, Bóna Kovács Károly (1897–1970) és Fayl Frigyes (1889-1953) szintén Salgótarjánban telepedett le és gazdagította a város művészeti és kulturális életét. E három jelentős alkotó mellett meg kell említeni Uherkovich Ágoston acélgyári tanítót is, akinek finom ceruzarajzai a fiatal város tanúságtevői s fontos helytörténeti értékkel bírnak. A város művészeti életének jelentős lökést adott az 1930-as évek közepén megalakult Balassa Bálint Társaság, amely – többek között – szellemi és anyagi mecénás kívánt lenni a város művelődésében. 1945 után a Bányász Szakszervezet keretein belül Bóna Kovács Károly vezetésével képzőművész kör létesült Baglyasalján. Bár a megye és a város művészeinek együttes bemutatkozására már 1952-ben sor került, a helyi alkotók szerveződése csupán 1954-ben kezdődött meg nagyobb intenzitással. 1955-ben megnyílt a csoport első művésztelepe Bujákon, majd 1956-ban Cserhátszentivánon. Bóna Kovács Károly 1897-ben született Salgótarjánban. 1929-től a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult, három évig festő szakon, egy évig pedig a szobrász szakra járt. 1923-ban a Magyar Képzőművészeti Főiskola ösztöndíjával Párizsba utazott és beiratkozott a Julian Akadémiára. Szülővárosa 1926-ban megbízást adott számára a római katolikus templom Szent József oltárának D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

39

elkészítésére. Bóna Kovács Károly Párizsból hazatérve, 1930-ban fejezte be főiskolai tanulmányait, s végzett művészként Salgótarjánban telepedett le. 1928ban elkészítette a salgótarjáni Meszes-hegyre tervezett Kálvária tervét, amely 12 domborműves stációból, a kezdőpontjánál barlangban elhelyezett szoborcsoportból és végpontjánál kápolnából állt volna. Az 1943-ra elkészült Kálváriához végül nem kápolnát építettek, hanem három keresztet állítottak fel. Bóna évről évre egyre több megrendeléshez jutott. Nemcsak állami megrendelésekre dolgozott a harmincas években, hanem igen jelentős megbízó volt a katolikus egyház is: több felkérést kapott falfestmények és szobrászi munkák elvégzésére Salgótarjánban, a környező falvakban, illetve Várpalotán is. Baglyasalja templomát 1934-ben szentelték fel. Ennek freskóit, főoltárát, szószékét, és a diadalív Krisztus-fej domborművét Bóna 1934-35-ben készítette el. Megrendelései között további templomok díszítése szerepelt. A zagyvapálfalvai római katolikus templom belső díszítéséhez fogott. Egyházi megrendelései közé tartozott továbbá a ferences plébániatemplom Szent Antal oltára, a főplébánia szószéke és a köztemetőben álló Krisztus szobor is. Felkérést kapott a várostól többek között a 25. losonci gyalogezred emléktáblájának, Báthori István köztéri szobrának elkészítésére. Bóna Kovács Károly aktív szerepet vállalt a város kulturális életében: ő volt az egyetlen tanára és szervezője az országos szinten is jelentős Munkás Művészeti Főiskolának, ahol tanította a rajzolni vágyó fiatalokat. Később szerződést kötött az Acélárugyárral, s az ott folyó munkát és az embereket örökítette meg. 1942-ben Rákoshegyre költözött, s Budapesten is számos megrendelést kapott. Bátki József 1877-ben született Zagyvarónán. Gerber Frigyes inászói bányaigazgató korán felismerte Bátki tehetségét, és elhatározta, hogy a fiú iskoláztatását támogatja. Az érettségit követően öt éven keresztül az Országos Magyar Iparművészeti Iskola díszítőművészet szakán tanult, majd ennek befejeztével egy éves állami ösztöndíjjal Párizsba ment a Julian Akadémiára, majd további tanulmányokat folytatott Grazban és Münchenben. Külföldi tanulmányait követően Budapesten telepedett le, és 1901-1908 között Róth Miksa üvegtervező intézetében helyezkedett el, ahol számos épület és templom üvegablakát és mozaikképét készítette el. Nagy sikereket ért el népies faszobraival, melyet alátámaszt a Halmos Izor–díj és a Zala György emlékérem is. Bátki József még Budapesten élt, amikor megbízást kapott a salgótarjáni főplébánia főoltárának elkészítésére. A Mária születése oltárkép mellett a szobrászati munkát is ő végezte. A templom szentélyének Árpádházi Szent Imrét és Árpádházi Boldog Margitot ábrázoló üvegablakait is Bátki tervezte. 1924-ben kapta meg a felkérést a salgótarjáni izraelita templom kifestésére, melyről semmiféle képi ábrázolás nem maradt fenn, egyedül a Munka folyóirat 1927. október 1-jei száma ír róla rendkívül részletesen. Bátki Józsefet 1934-ben Zagyvaróna Szent András templomának kifestésével bízták meg. A Salgótarján kulturális életében is jelentős szerepet betöltő Balassa Bálint Társaság képzőművészeti kiállításainak állandó résztvevője volt, ezenkívül rövid ideig tartó tanári tevékenysége is jelentősnek bizonyult. 1939-ben megjelentette az „Élő vonalak” című rajzkönyvét, mely a gyerekek és a rajzolni tanulók számára fontos módszertani segédeszköz volt. Salgótarjáni letelepedésével nem zárta ki magát az országos képzőművészeti életből, haláláig számos sikeres kiállításon vett részt. Fayl Frigyes Budapesten született 1889-ben. Az érettségit követően, 1907 és 1911 40

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

A Kálvária részét képező lourdes-i barlang Nagy-Magyarország kontúrjaival között végezte el a budapesti Képzőművészeti Akadémiát, majd ösztöndíjjal Olaszországba utazott. Ezt követően egy évig Pozsonyban dolgozott kisegítő rajztanárként. 1913-től Szépművészeti Akadémiába járt. Pár évvel később a Salgótarján közelében fekvő alsószánas-pusztai kis birtokukra költözött. Ettől kezdve művészete szorosan összevonódott e vidékkel. A Műcsarnok 1917. évi tavaszi kiállítására beküldött Fekvő akt című képét a Harkányiféle díjjal jutalmazták, mely nagy fontosságú volt Fayl Frigyes életében. A művész biztatást kapott ezáltal és ezt követően szorgalmasan küldte képeit Budapestre az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kiállításaira. Mivel a képeladások nem biztosítottak számára megélhetési lehetőséget elhelyezkedett a Salgótarjáni Reálgimnáziumban. Salgótarjánban egyre nagyobb megbecsülésnek örvendett. Országosan is több kiállítást is rendeztek munkáiból. A Balassa Bálint Társaság aktív szervezője volt. Fayl Frigyest életre szóló barátság kötötte kollégájához, Dr. Dornyay Bélához, a gimnázium természetrajz tanárához, akinek több könyvét is illusztrálta. Nagyon fontos helytörténeti és művészi jelentőségűek a 20. század első felének Salgótarjánjáról készített rajzai. A fellendülőben lévő festészeti élet mellett megszülettek a város első köztéri plasztikái is, mint az 1923-ban átadott,ditrói Siklódy Lőrinc által alkotott "A Hős fiai" című első világháborús szobor a főtéren, a posta előtt, illetve 1927-ben avatták fel az SKB Rt. igazgatósági épülete előtt az 1925-ben elhunyt id. Chorin Ferenc társulati  igazgatósági elnök mellszobrát, Beck Fülöp alkotását. Bóna Kovács Károly, Bátki József és Fayl Frigyes munkássága s az 1920-as években átadott köztéri alkotások a polgárosodás útján sikerrel elinduló, fiatal város formálódó, fejlődésnek induló kulturális életét is fémjelzik. Az ő alkotó D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

41

éveiket követő, 1950 és 1989 közötti évtizedek nemcsak városunk kulturális életének, de a kor hazai kultúrtörténetének is egy különös, mai szemmel talán már felfoghatatlan, rendkívül sajátos szakasza volt. A rendszerváltásig terjedő időszakban, különösen az ötvenes, hatvanas években települések kulturális koncepcióját, képzőművészeti rendezvények profilját, egyes alkotók művészi pályafutását az állami, tulajdonképpen a pártszervek határozták meg. Elsősorban ezen időszak elején, ebben az abszolút „felülről jövő” kulturális irányító-szervező tevékenységben országszerte kiemelt szerepet kapott a képzőművészet – megfelelőnek ítélt – eredményeinek propagálása, illetve támogatása. A képzőművészet kultúrán belüli hangsúlyos szerepe, erőteljes fejlesztése egyrészt jelentős, vitathatatlan eredményeket hozott létre (gondoljunk csak a művészeti élet szervezetté válására, az alkotó munka körülményeinek javulására, a műalkotások egy bizonyos ízlés nevelő szerepére). Másrészt, az erősen központosított mecenatúra a nyolcvanas évekig érzékelhető károkat okozott, hiszen az ötvenes években a formalizmus bélyegével zárta ki a művészeti életből a szocialista realizmustól eltérő kísérleteket, a következő évtizedekben pedig az Aczél György nevével fémjelzett „három T” (tiltott, tűrt, támogatott) egységén belül pedig a tiltott kategóriába sorolt alkotók – nemcsak képzőművészek – munkásságát tette szinte lehetetlenné a művészetirányítás. Az általános jellemzők vázolása után áttekintésünk ezen részében arra keressük a választ, hogy ez az ellentmondásos időszak milyen nyomot hagyott városunk művészeti életében. Elsődlegesen az 1960-as évekkel foglalkozunk itt, hiszen ebben az időszakban alakultak ki a város kulturális-művészeti életének az időszakra jellemző vonásai. Érdemes figyelemmel kísérni, hogy Salgótarjánban hogyan ötvöződtek az országos tendenciák a helyi jellegzetességekkel. Salgótarján kulturális fejlődése ugyanis nem hozható szoros kapcsolatba sem az e téren már több évtizedes, vagy akár több évszázados múltra visszatekintő nagyvárosokéival, sem az ebben az időszakban szinte egyik pillanatról a másikra kiépülő ún. szocialista városokéival sem. A művészeti élet történéseiben az 1950-es évet azért tekintjük mérföldkőnek, mert ekkor vált városunk megyeszékhellyé, mely maga után vonta az igazgatási és kulturális szféra fejlesztésére irányuló törekvéseket, illetve a művészeti élet újraszerveződését. Az 1949-ben hivatalos működési engedélyt elnyert, Bóna Kovács Károly vezetésével Baglyasalján működő Munkás Művészeti Főiskola tevékenysége ellenére, az 1950es évek elején a művészeti életet elsősorban a színjátszó-, tánc és dalkörök, illetve a népi zenekarok reprezentálták, a képzőművészek csekély támogatottságot élveztek, az alkotó munka körülményei is nehezek voltak, hiszen nem voltak műtermes, az alkotó munkát megkönnyítő lakások Az 1950-es évek második felében kezdődött bizonyos elmozdulás a képzőművészet szerepe terén, 1957-ben jött létre a megye alkotóinak első, önálló szerveződése Nógrád Megyei Képzőművész Munkacsoport néven, Czinke Ferenc vezetésével. Őszi és tavaszi kiállításaik mellett ebben az időszakban még az ismeretterjesztő reprodukciós, illetve az alkotásokat elsődlegesen értékesíteni kívánó, nem túl színvonalas bemutatók voltak a jellemzők. A kor dokumentumai – sajtócikkek és tanácsi iratok egyaránt, illetve az akkoriban éppen népművelésügyi felügyelőként dolgozó Iványi Ödön - felhívták a figyelmet a terjedő giccs veszélyeire, amely 42

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

Salgótarján első köztéri szobra, ditrói Siklódy Lőrinc A Hős fiai című alkotása giccs egyaránt jelenthetett cipőjét kötöző balerinát, bőgő szarvasbikát, vagy egy éppen nem támogatott, formalistának nevezett irányzat jegyében fogant képet. A továbbiak megértéséhez nagyon fontos megjegyeznünk, hogy nem egyedi jelenség, hanem országosan is jellemző volt, hogy minden fontos kérdésben – így a kultúra valamennyi terén - az MSZMP megyei szervei mondták ki a döntő szót, a feladatok közvetlen megoldását gyakorlatilag a Salgótarjáni Városi Tanács VB., illetve Nógrád Megyei Tanács VB. hatáskörébe utalva. A helyi művészetirányításban a döntő, meghatározó fordulatot az MSZMP Nógrád Megyei Bizottsága 1964. november 26-án kelt határozata jelentette, mely kimondta, hogy Salgótarjánnak a megye kulturális központjává – „kultúrcentrumává” – kell válnia s ehhez biztosítani kell a személyi és intézményi feltételeket. E feltételek megteremtését, a megyei művészcsoport tevékenységének irányítását, az egyes képzőművészeti kiállítások felügyeletét s a köztéri szobrok állításának feladatát a Nógrád Megyei Tanács művelődésügyi, illetve oktatási osztályai látták el. A hatvanas évek során kialakult a mecenatúra fontos elemeként az ún. képzőművészeti vásárlások rendszere is. A vásárlásokat a Nógrád Megyei Tanács VB. utasítása nyomán a művelődési osztály hajtotta végre, szinte kizárólag a helyi alkotók műveiből válogatva, jórészt a megyei, majd később az északmagyarországi kiállítások anyagából. A későbbiekben – egészen a rendszerváltásig – a lebonyolító feladatát a múzeum látta el, amely munkatársai a művelődési osztály képviselőjével a helyi művészek műtermeiből válogathattak az alkotásokból, D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

43

ezáltal már szakmai, gyűjteményépítési szempontok is érvényesülhettek, illetve nagyon sok esetben a vásárlási javaslat elkészítése során figyelembe vették az alkotók szociális helyzetét is. Fontosnak tartjuk itt megjegyezni, hogy a Dornyay Béla Múzeum képzőművészeti gyűjteményének kiemelkedő egysége, a Mihályfi-gyűjtemény is így került Nógrád megyébe, majd később az intézménybe. A korabeli – 1976-ban keletkezett jegyzőkönyv szerint, a Mihályfi Ernő özvegye által múzeumi közművelődési célokra felajánlott magángyűjtemény részt tulajdonképpen az akkori Nógrád Megyei Tanács VB. vásárolta meg. Szintén a megyei tanács felügyelte a megyében és Salgótarjánban felállított köztéri szobrok – korabeli kifejezéssel élve beruházások – zsűrizését és felállítását. Természetesen, a városunkban elhelyezett köztéri szobrokkal, mozaikokkal, domborművekkel alsóbb szinten, közvetlenül a városi tanács foglalkozott. Ettől voltak eltérések, így az 1969-ben felavatott Partizán emlékmű (id. Szabó István a rendszerváltásig emblematikus alkotása) felállítása magasabb szinteken dőlt el. A Salgótarjáni Városi Tanács VB. egy 1968. januári jegyzőkönyve arra utal, hogy az MSZMP Központi Bizottsága határozatban nyilvánította ki, hogy városunkban fel kell állítani egy partizán témájú alkotást. A felállítás költségeit a város viselte s a városi tanács írta ki a pályázatot is. Az 1960-as évek közepére már olyan konkrét tervek készültek el, melyek figyelembe vették a helyi igényeket, a kiviteli lehetőségeket és nagyobb súlyt helyeztek a lakókörnyezet esztétikussá tételére (összhangban az építészeti törekvésekkel), lehetőség szerint a kor rangos alkotóit megbízva a szobrok elkészítésével. Így jött létre többek között Tar István Tereferélők című szoborcsoportja a Megyeháza mögötti lakótelepen, Borsos Miklós Derkovits portréja, Somogyi József felállított Felszabadulási emlékműve, Varga Imre Madách szobra, vagy a városközpont napjainkban is legszebb szobra, Varga Imre Fő téren álló Radnóti szobra. Ezek az alkotások ma is maradandó művészi értéket jelentenek, pótolhatatlan, értékes színfoltjai a városnak. Az alkotók támogatásának egy új, jellegzetes formája volt az ún. szocialista szerződés, mely egy-egy alkotó s az egyes üzemek között jött létre. Már a megyei képzőművész munkacsoport 1962. évi terve szorgalmazta, hogy a munkacsoport tagjai lépjenek be az általuk választott üzemek szocialista brigádjaiba. Ez a kezdeményezés vált a későbbi szocialista szerződések alapjává, bár már az 50-es években hasonló szerződést kötött id. Szabó István a Nógrádi Szénbányák Vállalattal. Az 1970-es évektől már a salgótarjáni alkotók nagy többsége hasonló körülmények között dolgozott. Így kötött – többek között - szocialista szerződést Iványi Ödön a bányával, majd a síküveggyárral, Czinke Ferenc a tűzhelygyárral, Lóránt János az öblösüveggyárral (Erdei Sándor eleve ott dolgozott), Mustó János a síküveggyárral. A szocialista szerződések keretén belül az alkotók havi fix összeg támogatást kaphattak, illetve használhatták az üzem eszközeit, gépeit (Czinke Ferenc például a tűzhelygyár kemencéiben égette ki zománcképeit). Egyes alkotók szakköröket szerveztek az adott gyár dolgozóinak, illetve vitték az üzemek szocialista brigádjait a fővárosi képtárakba, múzeumokba kiállítás látogatásokra. Közvetlenül a lakosság igényeit szolgálta a modern Fő téri épületegyüttesben 1966-ban megnyíló, majd később a Rákóczi út 13. szám alá költöző Képcsarnok 44

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

Rippl-Rónai József Reggelizőasztal című alkotása a Mihályfi-gyűjteményben Vállalat helyi fiókja, ahol részletfizetés ellenében lehetett hozzájutni színvonalas képzőművészeti és iparművészeti alkotásokhoz. Itt viszonylag kevesebb lehetőség nyílt a helyi alkotók támogatására, hiszen többségében a Képcsarnok központi raktárából kapta az üzlet az árut, de pótolhatatlan szerepe volt a művészet népszerűsítése, mindenki számára elérhetővé tétele terén. Az 1960-as évek időszakára a kultúrcentrum határozat alapján elvártak nyomták rá bélyegüket. A várospolitikai, művelődéspolitikai tervekben hangsúlyos szerepet kapott a szocialista brigádok művelődése, a „szocialista életforma, a közösségi tudat, a szocialista erkölcs” kialakítása mellett a lakosság ízlésének formálása, az irodalmi, képzőművészeti, zenei ismeretek terjesztése, ahogy ezt akkoriban egy szóval nevezték – a népművelés. Ennek eredményeként fokozatosan létrejöttek a város fontosabb, igen komoly és értékes kulturális rendezvényeinek, mint a Tavaszi Tárlat, Országos Rajzbiennálé (amelyeken résztvevő alkotókat számos, üzemek által alapított díj is ösztönzött), illetve intézményeinek alapjai. Annyi bizonyos, hogy ez a rendszerváltásig tartó időszak nemcsak városunk kultúrpolitikájában fontos, de ahogy a bevezetőben említettük – a hazai művelődéspolitikában is egy különleges fejezet, hiszen gyakorlatilag határozatok útján kellett létrehozni Salgótarjánban egy virágzó kulturális központot, melyet egyébként egy szintén határozati úton létrejött modern, precedens értékű építészeti környezet vett körül, melyben nagyon is komoly támogatási formák jöttek létre. Ezért tekinthetjük Salgótarján kulturális fejlődését ebben az időszakban egyedinek, minden előremutató, napjainkban is érzékelhető értékével és anomáliáival együtt. D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

45

Ahogy a korábbiakban is olvashattuk, Salgótarján képzőművészeti élete a 60-as évektől kezdett el fokozottabban élénkülni: képző- és iparművészek telepedtek le a városban, vagy már az itt élők váltak alkotásaik révén híressé, műteremlakások épültek, és aktívvá vált a város kulturális élete is. 1965-ben megindult a megyei képzőművészet közép-szlovákiai kapcsolata is. Csohány Kálmán Munkácsy – díjas grafikusművész, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének alelnöke 1978ban már a következőket írta Nógrád megye s a város művészeti életéről: „Megpezsdült az ország képzőművészeti élete, elmosódott a különbség a főváros és a vidék művészeti igénye, színvonala és teljesítése között. Városok és községek létesítenek képtárakat, kisgalériákat, rendeznek rendszeresen kiállításokat. Országszerte alkotótelepek látják vendégül a művészeket, és gyakorlattá vált nemzetközi művésztelepek létesítése. Ebben az országos méretű fejlődésben Nógrád megye és Salgótarján – bátran kimondhatjuk – a legjobbak között vállalt részt, és a vállalt részt a legjobVarga Imre bak között teljesíti.” Radnóti Miklós szobra a Fő téren Salgótarján kulturális életének meghatározó személyisége az 1918-ban Leszenyén született Iványi Ödön volt, aki gyermekkorát Cserhátszentivánon töltötte. 1954-ben költözött Salgótarjánba. Tevékenyen munkálkodott a város és a megye kulturális felemelkedésén a megyei könyvtár igazgatójaként, a Palócföld kulturális folyóirat szerkesztőjeként, a Madách Imre Gimnázium rajztanáraként, több képzőművészeti kör és a sziráki alkotótábor létrehozójaként és vezetőjeként. Korai olajfestményeinek színvilága sötétebb tónusú. Az 1970-es évektől vált fő kifejezőeszközévé az akvarell, a fények festőjeként tett szert országos hírnévre. Szintén Salgótarján képzőművészeti életének „nagy generációjához” tartozik Czinke Ferenc festőművész, grafikus, aki az 1950-es évek végétől határozott szerepet vállalt a város formálódó kulturális életében, a képzőművészeti tevékenység szervezésében. Elsősorban rézkarcokat, fametszeteket, litográfiákat és zománcképeket készített. Jelentős volt illusztrátori munkássága. Alkotásai elsősorban a népművészet világából táplálkoznak, mélyen hatott rá Bartók Béla eszmeisége. Kiemelkedő pedagógusi munkássága. A Bolyai János Gimnázium rajztanáraként nevéhez fűződik az ország első iskolagalériájának létrehozása. Bóna Kovács Károly tanítványa volt az 1938-ban Baglyasalján született Somoskői Ödön, aki Évtizedekig jelen volt Nógrád megye képzőművészeti életében. Művészetének fő témái a természet és a kétkezi ember, illetve e kettő viszonya. 46

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

Földi Péter Madár című festménye Festészetének alapvető vonása a valóságközeliség. Egyrészt beszámol azokról az élményeiről, melyeket a természeti világ váltott ki belőle, másrészt a tevékeny hétköznapok világát emeli művészi alkotássá. Lóránt János Demeter művészete sok szálon kötődik Salgótarjánhoz, közel húsz évet alkotott a városban, illetve a Nógrád megyei Mátraalmáson. Salgótarján művészeti életének meghatározó személyisége volt. „Főként a végtelenséget sejtető kopár tájak, folyóparti térségek érdeklik, ahol rendszerint magányos vagy mechanikus rendben megjelenő apró alakok tűnnek fel…” A Somoskőújfaluban élő Kossuth-díjas Földi Péter a hazai kortárs képzőművészet kiemelkedő alakja. Első mestere Somoskői Ödön volt. 1995-től volt az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola docense. Művészetét számos díjjal jutalmazták, 2007-ben megkapta a Kossuth-díjat, 2009-ben pedig a Prima Primissima–díjat. Festészetének ihlető forrása az otthona, Somoskőújfalu és a környéke, az ott élő emberek, állatok, termőföldek. Mindezek azonban csak elindítói egy-egy témának, melyek a világ és a kozmosz rendjét mesélik el. A fentiekben felsorolt alkotók évtizedeken keresztül alakították, illetve ma is alakítják nemcsak városunk képzőművészeti életét, de kulturális arculatát is. Mellettük mindenképpen meg kell említenünk egy különleges, nagy hatású művészegyéniséget. Balázs János a magyarországi roma képzőművészet nagy, felszabadító hatású egyénisége volt. 1905-ben született Alsókubinban. Családjával 5 éves korában D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

47

költözött Salgótarjánba. A helyi elemi iskolában mindössze két osztályt végzett el, ám autodidakta módon - szenvedélyes olvasással, egyéni tanulással - fejlesztette műveltségét, alakította ki eredeti világlátását. Emellett 10 éves korától kezdve egész életén át dolgozott, az erdőn tűzifát, gombát gyűjtött, vályogot vetett, szenet válogatott - alkalmi munkával egészítve ki a család szerény jövedelmét. Salgótarjánban élte le magányos életét, a Pécskő utcai cigánydombon álló kis kunyhója volt egész életében lakhelye. Ebben a szűkös térben csodás festmények, versek százai formálódtak határtalan művészi világegésszé. Művészete a maga nemében egyedülálló teljesítmény, és az autodidakta, tárgyias és spontán expresszív művészet terén, nemzetközi szinten is a legnagyobbak közé tartozik. A hetvenes években jelentkezett roma képzőművészek közül jelentős még a salgótarjáni Balogh Balázs András és Oláh Jolán művészete. Salgótarjánból indult Fábián Gyöngyvér és ef. Zámbó István is, akik szintén a mai magyar képzőművészet kiemelkedő alakjaivá váltak. Városunkban és országosan is számon tartott említésre mindenképpen érdemes festőművészeink Mustó János, Pataki József, Szabó Gáspár, Bojtor Károly, Orosz István, Losonczy Ildikó, a fiatalabb generációból – a teljesség igénye nélkül - Kalocsai Enikő, Földi Gergely és Gelencsér János. Fontosnak tartjuk azonban megjegyezni, hogy a festők mellett igen jeles grafikusok alkottak és alkotnak ma is Nógrád megyében, a legfiatalabb generációból kiemelnénk Birkás Babettet, Kun Pétert és Tar Róbertet. Salgótarján képzőművészeti – és általában kulturális – életében, hasonlóan az országos tendenciák alakulásához, mérföldkőnek tekinthető a rendszerváltás és az azt követő időszak. Az alkotók – korábban említett – támogatási formái, mint a szocialista szerződések, a tanácsi vásárlások, az üzemi támogatások, a köztéri szobrok állításának rendszere természetszerűleg megszűntek, úgy tűnik – hasonlóan más hazai településekhez – rövid ideig városunkban is a kultúra új helyének, szerepének keresése zajlott. Szerencsés módon, a múzeum által kétévente rendezett, több évtizedes hagyományokra visszatekintő országos képzőművészeti rendezvények, mint a Salgótarjáni Tavaszi Tárlat, vagy az Országos Rajzbiennálé (2010-től háromévente Rajztriennálé néven nyíló egyedi rajz kiállítás) a mai napig fennmaradtak, irántuk az érdeklődés töretlen. Napjainkra a képzőművészeti események – s általában a kulturális rendezvények – ismét szervesen illeszkednek a település mindennapjaiba, így a Tavaszi Tárlat már hosszú ideje a Tarjáni Tavasz rendezvényeinek kiemelkedő programpontja. A helyi alkotók számára - akik közül örvendetesen egyre több a fiatal – a múzeumon kívül bemutatkozási lehetőség nyílik a különböző iskolák galériáiban, a József Attila Művelődési Központban, illetve a múzeum épületében 2013-ban megnyílt Városi Galériában, amely a rendszerváltást követően megszűnt Képcsarnok „utódjaként” színvonalas alkotásokat kínál vásárlásra. 2002-ben Baglyasalja városrészben létrejött a Salgótarjáni Szoborpark, melyben azok a köztéri alkotások láthatók, melyek a rendszerváltást követően kikerültek a közterekről, illetve állagromlásuk miatt nem maradhattak eredeti helyükön. A köztéri szobrok állításának hagyományai napjainkban is folytatódnak a városban, a teljesség igénye nélkül kiemelnénk Szabó Tamás szobrászművész Balázs János szobrát és a December 8. téren látható emlékművét, továbbá Molnár Péter Förster Kálmánt ábrázoló szobrát. Az első polgármester, Förster Kálmán kultúrateremtő, kultúrapártoló szellemiségét idézi a jelenlegi kulturális koncepció: városunk 48

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

Balázs János Szétlátásaim a világba című alkotása vezetése felállíttatta Förster Kálmán szobrát, kialakíttatta az Országzászló Emlékhelyet, restauráltatta Bóna Kovács Károly stációit a Kálvárián, Báthori István szobrát, illetve felújíttatta a Meszes-hegyen a Magyar feltámadás barlangját, mely szintén Bóna Kovács Károly tervei alapján készült, de folyamatban van a központi temetőben a Krisztus szobor helyreállítása is. A megyeszékhely múzeuma szervezésében már az 1970-es években létesült nemzetközi művésztelep, mely kezdetben elsődlegesen a szocialista országok alkotóit látta vendégül, de hamar valóban nemzetközivé vált, angol, finn, holland művészek meghívása révén. A telep hamar „kinőtte” a város nyújtotta lehetőségeket és kiköltözött a Nógrád megyei Mátraalmásra. Öt évvel a mátraalmási művésztelep megszűnése, valamint száz évvel a Nagybányai Művésztelep 1896-os kezdése után 1996-ban elindult a Ceredi Nemzetközi Művésztelep. Az alapítók szándéka, hogy ez egy olyan képzőművészeti bázis és centrum legyen, amely klasszikus értékeket alkot és közvetít, ezzel együtt vonzerőt, mércét és példát tud mutatni.  A város életének évtizedeit tanulmányozva egy fiatal és ma is „fiatalos” város pezsgő képzőművészeti élete rajzolódik ki előttünk, amely az adott kor jellemzőin túl számos egyéni jellegzetességet mutat, hiszen a hazai modern építésű városmagok közül Salgótarjánban érhető leginkább tetten lakókörnyezet és képzőművészet harmonikus együttélése, a mindennapok és a kultúra folyamatos találkozása. D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

49

Abstract Salgótarján owes its importance to coal mining. The place was named after the Hungarian conquering tribe named Tarján and the Turk word Salgó („bright”). In the early Middle Ages the lords of the area were the Kacsics family. During the Ottoman occupation of Hungary the area was located near the border of the territories occupied by the latter. The brown coal deposits were discovered during the middle of the 18th century. During this time the Jankovich family controlled this area. The mining for industrial purposes started in this area int he 1840s. The Pest – Salgótarján railway, built between 1863 and 1867 was crucial in the development of the village. The mining was directed by the Salgótarjáni Kőszénbánya Rt („the „Mine”). The other factory, which directed the life of the village was the RimamurányiSalgótarjáni Vasmű Rt. This ironworks had a particularly great influence on the infrastructural and cultural development of the village. The glass factory started to work in 1893 and the iron-foundry and engine factory had functioned since 1894. The industrial developments involved the rapid growth of the number of the population. The trade and the service industry grew. There were more and more district offices, which moved in the village, which was the scene of armed clashes in the May of 1919. Salgótarján became a town in 1922, its first mayor was Kálmán Förster. Salgótarján was a real workers’ town, the major part of the population worked in mining and industry. The overall view of the town was characterized by housing shortage and chaos. The first measures of Kálmán Förster were aimed put an end to these. At this time the Cultural Clubs were used for the education of the population. The Balassi Bálint Asztaltársaság was established as a club of the writers, artists and musicians of the town. The first public works were created and famous artists were working at this time like József Bátki, Károly Bóna Kovács and Frigyes Fayl. The tourism and the sporting life became active and the industry continued to develop further. During the World War II there were no fights in the town and the townscape was not touched by the ravages of the war. Salgótarján became a county town in 1950. The working class was still the largest social group. They were the heroes of the 1956 uprising and the most of the victims of the volley on 8th December. After the first half of the 1960s the development of a modern city was started along the changes in the city’s economical structure. In addition to the reconstruction of industrial plants and establishment of new ones new housing estates were set up. It was necessary to increase the number of the intellectuals. The reconstruction of the factories and the beginning of the city-planning required new specialists. The newest industrialization around 1970 formed the unique industrial face of 50

S A L G Ó T A R J Á N R Ó L D I Á KO K N A K

Salgótarján, which was completed with newer modern branches of industry (VEGYÉPSZER, BRG Salgótarjáni Gyáregysége). The result of the latest great industrialization before the political democratic transformation was the Salgótarjáni Üveggyapot Rt. The modern cityscape, the buildings following the Finnish examples and the public statues, like the whole cultural and infrastructural development, were established on the basis of the resolutions of the County Committee of the Hungarian Socialist Workers’ Party. This fact caused an unique cultural development in Salgótarján in which the fine art scene had a greater and greater role. Between the 1960s and the 1980s were established the exhibitions which are known country-wide (Tavaszi Tárlat, Rajzbiennálé) were established, which play a significant role in the Hungarian fine arts, too. Many excellent artist have worked in Salgótarján since the 1950s. This tendency also can be observed in the present as we can see the harmonic coexistence of living environment and fine arts and the continuous meeting of weekdays and culture.

Válogatott irodalom Salgótarjáni új almanach. Írta, összeállította és szerkesztette: Cs. Sebestyén Kálmán és Szvircsek Ferenc. Salgótarján, 1997 Salgótarjáni új almanach II. Szerkesztette Szvircsek Ferenc. Salgótarján, 2002 Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv. Salgótarján, 2000 Horváth István: Eszmék, eszmények, magatartások. 150 év politikusai Nógrádban. 1790-1940. Museumi értekező X. Sorozatszerkesztő: Szvircsek Ferenc. Salgótarján, 1995 Horváth István: A Hild-érmes város. In: Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 1990. 196-200. Salgótarján történelmi kronológiája I. Az adatgyűjtést végezte, a kronológiát összeállította: Dupák Gábor. Szerkesztette: Á. Varga László. Salgótarján, 1996 Salgótarján történelmi kronológiája II. Szerkesztette: Cs. Sebestyén Kálmán. Salgótarján, 2002 Dr. Förster Kálmánnak, Salgótarján város első polgármesterének visszaemlékezései. Szerkesztette és a bevezetőt írta: Dr. Szirácsik Éva. (Nógrádi Tudománytár 3.) Salgótarján, 2012 Értékek és konfliktusok. Salgótarján és Nógrád megye kulturális élete a hatvanas években. Szerkesztette: Bagyinszky Istvánné és Szvircsek Ferenc. Salgótarján, 2005

D O R N Y AY B É L A M Ú Z E U M

51

Tartalommutató 3

SALGÓ TARJÁN A VÁ R O S S Á N Y ILVÁ NÍ TÁ S IG

7

A VÁ R O S I J OG Ú S A L G Ó T A R J Á N ( 1 9 2 2 -1 9 4 4)

21

A MODERNIZÁLÓDÓ SALGÓTARJÁN

39

E G Y F OR M Á L Ó D Ó VÁ R O S T Ó L A K ULT UR Á L IS KÖZ PON T IG

50

ABSTRACT