Joss Stirling
Fordította: Dobosi Bea
1.
Zed addig húzta a gázkart, amíg a motor bőgve tiltakozni nem kezdett. Forrt benne a düh, üvölteni akart, azzal valamennyire levezethette volna a feszültségét. – Lassabban, te bolond! – kiáltotta Trace úgy hat méterrel a háta mögött. A saját motorján követte Zedet a kavicsos úton felfelé a Sziklás-hegységben. – Ennyire égsz a vágytól, hogy odaadhasd valakinek a szerveidet, mondjuk, a szívedet? – Hát arra még várni kell egy darabig – ordította vissza a válla felett Zed. Az abroncs alatt csikorgott a murva, amikor túl gyorsan vett be egy kanyart. A veszély íze oldotta a benne fortyogó haragot, úgy érezte, meg kellett ismételnie a manővert. – Csak mert te látod a saját jövődet, attól még én is itt vagyok, és épp próbálok a nyomodban maradni. Másodpercekkel azelőtt, hogy Zed elérte volna a következő kanyart, védekezőösztöne megsúgta neki, hogy néhány ló fogja keresztezni az útjukat. A fékre taposott, ívesen megfordult, miközben kavicsok szóródtak az út szélére. Trace, aki hozzászokott már Zed váratlan manővereihez, kecses ívben követte, majd hirtelen lefékezett ő is. 1
A fiúk az út szélén álltak, és lebámultak a völgybe. – Mi az? – kérdezte Trace kurtán. – Lovak – állította le a motort Zed. – Legalább van még benned annyi jóérzés, hogy ne hozd a frászt a vasárnapi lovasokra. Trace is leállította a járgányt, majd cigaretta után kutatva végigtapogatta a zsebeit, aztán felsóhajtott, mert eszébe jutott, hogy leszokott a dohányzásról. Trace azután változott meg, hogy csatlakozott a denveri rendőrséghez. Amikor még forrófejű volt, úgy vélte, a felelősség nem egyéb, mint kolonc. Vicces, tűnődött Zed, hogy a család pont Trace-t választotta ki, hogy valaki váltson vele néhány szót a viselkedéséről. Bagoly mondja verébnek, gondolta magában. – Várjuk be itt Urielt – javasolta Trace, miközben a kihűlő motorok pattogását hallgatták. – Ne mondd, hogy idehívtad erősítésnek?! – Zed kihajtotta a sztendert, és kitámasztotta a motort. A kora őszi nap melegen tűzött bőrruhájára, ezért lehúzta a cipzárját, és az ülésre hajította a dzsekijét. A South Fork-völgyet beragyogták a napsugarak, az égen egyetlen felhő sem volt, a földek fényárban úsztak, a legelésző állatok alig vetettek árnyékot, ahogy ott álltak mozdulatlanul, fejüket leszegve. – Nem őrültem meg. Őt kenyérre kened. – Olyan ijesztő vagyok, hogy egy keményfából faragott rendőrtiszt sem mer farkasszemet nézni velem? – Szerinted, Zed, van félnivalóm? A testvére burkolt célzása ismét kihozta a sodrából Zedet. – Mi a fészkes fenét akarsz ezzel mondani, Trace? – Csak azt, hogy újabban elég furcsa vagy. Senki sem tudja, mi zajlik benned, és ha egy olyan nagy hatalmú savanttal, mint amilyen te vagy, ilyesmi történik, az érzékenyebb fickók aggódni kezdenek. Zed felnevetett, de nevetése hideg volt, nem szívből jövő. – Hű, te aztán igazi nehézfiú vagy! 2
– Komolyan beszélek. Az olyan különleges adomány, mint ami nekünk van, teher is lehet. Felemelhet, de a mélybe is ránthat. Zed ehhez nem sok mindent tudott hozzáfűzni. Ismét némán lenézett az útra, figyelte, ahogy Uriel küszködve jön felfelé a mountainbike-jával. Ő volt a leginkább környezettudatos a testvérek közül, mindig előnyben részesítette az izomerőt a lóerővel szemben. Biztos az út végén hagyta a dzsipet, hogy aztán kínkeservvel a motorok nyomába szegődjön. – Ott jön Galahad lovag – mondta Trace. Zed hirtelen nagyon közel érezte magához legidősebb bátyját, miközben a második legidősebb, az aranyifjú Uriel kárára gúnyolódott. – Tényleg van valami kisugárzása, nem? – Az angyali szőke tincsek miatt. Anyáék jó nevet választottak neki. Csak azt nem értem, ő miért nem örökölte anya és apa hajszínét, mint mi, többiek? – válaszolt Trace, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, összeborzolta Zed sötétbarna haját. De Zed félrelökte a kezét. – Hagyd abba, ha szükséged van még a kezedre. Trace elvigyorodott. – Még mindig utálod, mi? Jó tudni! – mondta, majd odaintegetett Urielnek, hogy jelezze, várnak rá. – Néhány srác az őrsön a fél karját odaadná, ha olyan melírozott haja lehetne, mint Urinak. Na persze, a világ minden kincséért se vallanák be. Zed tiszta szívből megvetette őket. – A melírozás a csajoknak való – morogta. – Ezt a denveri divatdiktátoroknak magyarázd – értett egyet Trace. – A férfiakat és a divatot nem lehet egy lapon említeni. A szíve mélyén Zednek minden gyanús volt, amit az arctalan divatguruk kiókumláltak, hogy rávegyék a férfiakat, páváskodjanak és dollármilliókat költsenek a kinézetükre. Ez csak csapda volt, 3
amit nyereségvágyból állítottak fel. Az egész divattémáról ez volt a sommás véleménye. – Majd Xavvel megdumáljátok. Ötödik testvérüknek, Xaviernek több ruhája volt, mint az ös�szes többi Benedictnek együttvéve, az anyjukat leszámítva termé szetesen. – Xav veszett fejsze nyele. De azt hittem, te ellenállsz. Elpuhultál a városban? Csak azt ne mondd, hogy piperkőc lettél! Trace kuncogott. – Hát, ez van. Nem vetted észre? Trace borostája volt a legerősebb a testvéreké közül, és az ő mellkasa volt a legszőrösebb. Ha valaki azzal a szándékkal közelített volna hozzá, hogy megnyírja vagy legyantázza, annak nem lett volna jó vége. – Hé, Uri, szusszanj egyet! – Kösz, hogy megvártatok, srácok! – mondta Uri, és letörölte a verejtéket a homlokáról. – Semmiség. A világért se akartam ezt elmulasztani! – élcelődött Zed. – Már hogy hagynám ki, amikor a két legidősebb testvérem megragadja a véletlenül adódó alkalmat, hogy a képembe vágja, mekkora balek vagyok! – Jaj már! – támasztotta biciklijét Zed motorjának Uriel. – Azt hitted, hátsó szándékaink vannak? – Ne strapáljátok magatokat, tudom, mi van a háttérben. Anya és apa aggódik. S mivel nem értenek szót velem, megkértek benneteket, hogy végezzétek el a piszkos munkát, amikor hazalátogattok. Semmi sem változott. – Kivéve téged – vágta rá Trace. – Mit forgatsz a fejedben, Zed? Undok vagy mindenkivel, a tanárokkal, anyával, apával… A francba! Még a raftingsuli ügyfeleivel is. Már nem is segítesz be, hacsak rá nem kényszerítünk. Zed is észrevette a változást, de tehetetlen volt vele szemben. Sodródott, és tudatában is volt ennek. És a többiek nem értettek semmit. Mindaz, amit együtt átéltek, a bűnügyek, amiket a családja 4
segített felgöngyölíteni, belevésődtek az emlékezetébe. Mások bűnei úgy tapadtak a kezéhez, akár a vér, forrón és ragacsosan. Úgy érezte magát, mint az a nő a Macbethből, aki igyekezett megszabadulni a szennytől, és beleőrült, amikor nem sikerült. Amikor emberekkel találkozott, rögtön arra gondolt, miféle bűnök száradhatnak a lelkükön, a sötétséget látta bennük, nem a fényt. De ezt nem vallhatta be még a testvéreinek se, mert gyengeségnek hangzott volna, mintha beismerné, hogy nem eléggé férfi ehhez a munkához. Megtanulta a középiskolában, ahol nagy lázadó hírében állt, hogy jobb támadni, mint védekezni. – Csalódtál bennem, nagy testvér? – gúnyolódott Zed. – Csak azért, mert nem vagyok hajlandó hozzátok, hősökhöz hasonlóan üldözni a bűnt? – Tudjuk, hogy megégetted magad a suliban, amikor megpróbáltad kirúgatni azt a görény Lomast, de ez az igazságtalanság nem gátolhat meg abban, hogy kiállj mindazért, amiben hiszünk. – És mi is az pontosan? – kérdezte Zed; szerette volna lezárni a vitát. Felfordult a gyomra, amikor eszébe jutott, hogyan vallott kudarcot az új tanár, Mr. Lomas megfékezésében, akinek feltett szándéka volt, hogy helyzetével visszaélve megkeserítse egy szerencsétlen kilencedikes életét. Képességének köszönhetően látta a rémségeket, de a családján kívül senki sem vette őt komolyan, ehelyett inkább felfüggesztették, amíg a vádjai bizonyítást nem nyertek. Amikor ez végül megtörtént, az igazgató még csak bocsánatot sem kért, csupán annyit mondott Zednek, hogy meg kell tanulnia kordában tartani az indulatait. – Azt jelenti, hogy pártfogásunkba vesszük az áldozatokat – válaszolt Trace. – Jól hangzik. Tényleg figyeltél a rendőrsuliban, és tökéletesen elsajátítottad a hangzatos szólamokat. Nem akarta nevetségessé tenni a testvérét, mégis úgy hangzott. – Tényleg elfelejtetted, Zed, miért is tesszük mindezt? – kérdezte Uriel halkan. 5
Zed vállat vont. Jó zsaru – rossz zsarut játszottak vele, és bejött. Zed egész kicsire zsugorodott össze. – Régen bármit megtettél volna, hogy te is a részt vehess a munkánkban, minden követ megmozgattál, ha arról volt szó. – Talán anyának volt igaza, amikor megpróbált megállítani. Vagy talán nem kellett volna kizárnia. Vagy talán Zed nem volt elég erős, hogy összegyűjtsön minden értesülést, amiről a testvérei a képességeik révén tudomást szereztek. Nem mindig sikerült átlátnia a bűntényeket, amik után együtt nyomoztak. Ő az egészet látta ott, ahol a többiek csak részleteket, és nem volt valami szép látvány. – Vagy talán felidézhetnéd az okot, hogy miért is vágtál bele. Uriel felemelte a kezét. – Hékás! – hőkölt hátra Zed, mert tisztában volt vele, hogy a testvére képes emlékeket előhívni. – Félsz emlékezni arra a kisfiúra? Ne félj! Azt a srácot nagyon is bírtuk. Uriel célzása, miszerint nem volt oda attól, amivé az a kisfiú lett, fájt Zednek. Uriel többnyire a jót látta az emberekben, és Zed ugyancsak benne volt a slamasztikában, ha Uriel már képtelen volt megtalálni a jót benne. – Még mindig ugyanaz a srác vagyok, Uri. Hogy bizonyítsa, a bátyja tenyerébe csapott, és megszorította a kezét. Szívás a legkisebbnek lenni. Zed Benedict leguggolt a konyhaajtó mellett, hogy kihallgassa a családtagok beszélgetését. Hallotta apja dörmögő hangját, ami mindig olyan magabiztos és határozott volt, aztán megszólalt az anyja, a meglepetéstől vagy a döbbenettől éles hangon. Az anyja színészi tehetsége nagyjából olyan volt, mint amikor egy elsős kisdiák ügyetlenkedve tekereg végig a járdán az új bringájával, az apja viszont úgy játszott, mintha ő lenne a stabil, nélkülözhetetlen pótkerék. Zed szülei igazi lélektársak voltak, a szó 6
szoros értelmében kiegészítették egymást, és a házasságuk olyan szövetség volt, amire bátran alapozhattak egy családot. Zed bízott benne, hogy egy nap ő is megleli a lélektársát, ahogy a szülei. Idáig rendben is lett volna a dolog. Zednek nem volt kifogása ellene, ha a szülei négyszemközt beszélgettek. Azért kapta fel a vizet, mert az összes testvérét beavatták a titokba, csak őt nem. – De hát kilencéves vagyok! – tiltakozott, mielőtt még bevágták volna az orra előtt az ajtót. Az anyja elállta az útját, a narancssárga szoknyája, melynek szegélyét lámák díszítették, kitöltötte az ajtórést, amikor Zed át akart furakodni. Nagyon szerette ezt a szoknyát, úgy néztek ki rajta az állatok, mintha legóból lettek volna. – Igen, szívem, még csak kilencéves vagy. A testvéreid pedig már felnőttek. Zed kénytelen-kelletlen beismerte, hogy a három legidősebb bátyja, Trace, Uriel és Victor már valóban elég idős ahhoz, hogy felnőttként bánjanak velük. De nem értette, miben is áll ez, csak annyit látott, hogy borotválkozniuk kell, és – pfuj! – még barátnőjük is lehetett. De hogy minek törték magukat a bátyjai, az nem fért a fejébe. Egyik találkájuk sem hozta meg számukra a lélektársat, és ha a lányok olyanok voltak, mint az ő osztálytársnői, biztos egész idő alatt csak vihogtak, és béna, csillogós ruhákat viseltek. A lányok nem beszélgetnek olyan fontos dolgokról, mint a baseball, a foci vagy a zene, igazi zenéről meg főleg nem, legfeljebb az agyatlan fiúbandákról. Zed mégis úgy vélte, megtalálta az anyja érvelésének gyenge pontját. – Yves még nem felnőtt. Csak tízéves. Az anyukája a homlokát ráncolta, fekete tekintete egy pillanatra elhomályosult. Használta a képességét, hogy a jövőbe nézzen. Zed felismerte a jeleket, mert ő maga is meg tudta csinálni ugyanezt. Noha az adottsága révén tisztában volt vele, hogy rá fogják vágni az ajtót, makacs énje arra ösztökélte, hogy küzdjön a sorsa ellen. – De ehhez az esethez, úgy ítéltem meg, szívem, szükségünk lesz Yves-re is. 7
Anya hangja csaknem bocsánatkérő volt. – Tudod, milyen jól vág az esze a tudományos kérdésekben. És most először engedjük, hogy részt vegyen a beszélgetésünkben. Amikor kilencéves volt, még ő sem maradhatott a szobában. Zed a baseballkesztyűjéből lógó cérnát babrálta. – És mire kell Xav? Teljesen haszontalan… Oktondi vén gyógyító. Az anyukája dobbantott egyet, a lámák figyelmeztetően szökdelni kezdtek. – Xavier nem haszontalan. Nem akarom még egyszer azt hallani, hogy valamelyik gyerekemet haszontalannak nevezik, Zed Benedict! Hoppá! Lehet, hogy kissé túlfeszítette a húrt anyánál?! – Bocs, anya! – Hát jó. De többé ne halljak ilyet! Zed kedvetlenül dugta a kezét a kesztyűbe. – De miért mehet be, ha úgysem tud segíteni? – Mert igazságtalanság lenne kizárni. Behívtuk Yves-et is, aki, ahogy rámutattál, fiatalabb nála, úgyhogy Xav is bejöhet, ha kedve tartja. – Naná, hogy van kedvem! – vágtatott el mellettük Xav, miután hosszú lábával átszökkent Woodrow, a család vén kutyája fölött, aki a bejárati ajtó előtt terpeszkedett. Woodrow üdvözlésképpen felmordult, de nem tápászkodott fel. Zed elengedte a füle mellett Xav megjegyzését, nem vele harcolt, hanem az anyukájával. – De én is segíteni akarok. Tudok segíteni, te is tudod, hogy tudok! Mindent látok, mindent! Senki más nem tudja, amit én tudok, még te sem. Az anyukája megcirógatta az arcát. – Tudom, kisfiam, de még túl kicsi vagy. Még nem jött el az időd. Zed látta a jövőt: a csukott ajtót. Olyan idegesítő volt! – Ez nem igazság! – Dehogynem – hallotta a hangot a háta mögül. Legidősebb bátyja, Trace volt az. Összeborzolta Zed haját, ahogy laza léptekkel és egy edzett harcos könnyedségével elment mellette. 8
Trace szabadidejében harcművészettel foglalkozott a főiskolán. Zed utálta, ha összekócolták a fürtjeit. Trace, akire legalább annyira felnézett, mint az apukájára, gyerekként bánt vele! – Azért, mert gyerek vagy – mondta vigyorogva Victor, ahogy Trace nyomában besétált a konyhába. – Ne merészeld kiolvasni a gondolataimat! – förmedt rá Zed. Nem jöttek ki valami jól Victorral, akinek régi szokása volt, hogy befolyásolta Zed gondolatait, így aztán mindig Zed végezte el helyette a házimunkát. Akkor hagyott fel vele, amikor néhány hónapja az apjuk rajtakapta, de Zed nem felejtett, és bosszút forralt: akkor csap majd le, amikor Victor legközelebb hazahoz egy lányt, döntötte el. Pillanatnyilag az volt a kedvenc gonosz terve, hogy majd békát tesz a bátyja alsójába, amikor éppen szíve választottja körül legyeskedik. A nagymenő Victor sosem tudja majd kiköszörülni ezt a csorbát. – Ha nem akarod, hogy az emberek belelássanak a butuska kis kobakodba, gyakorold a védekezést, tökmag! Zed megpróbálkozott a telekinézissel, a bátyja fejére próbálta borítani a tejesdoboz tartalmát – majd megmutatja neki, kinek butuska a kobakja! –, de a bátyja rendelkezett azzal a bosszantó képességgel, hogy különösebb megerőltetés nélkül elhárítson egy ilyen támadást. – Nem is rossz! De ezt is gyakorolhatnád, mielőtt ujjat húzol a nagyfiúkkal! – Vick, ne piszkáld már – dünnyögte Uriel, Zed pártfogója a három nagytestvér közül. Zednek nagyon hiányzott Uriel. Most, hogy főiskolára járt, már nem lakott otthon. Az anyukájuk beengedte Urielt, és a szemével intett neki, hogy teremtsen már békét. Will, a hét testvér közül a középső azonnal érzékelte a puskaporos hangulatot, amint betette a lábát a helyiségbe. Közbelépett, nehogy Victor és Trace tovább rontsa a helyzetet, így Uriel nyugodtan szentelhette minden figyelmét Zednek. Letérdelt a legkisebb öccse mellé. 9
– Figyelj, Zed. Tudom, hogy majd’ szétvet a düh, de azt is tudom, hogy amikor eljön az idő, te leszel a leghatalmasabb mindünk közül. Csak a srácok – és a konyhában gyülekező testvéreik felé intett – nem akarják beismerni. Nem hangzott rosszul. – Nem akarják? – Nem. De te, öcskös, te vagy a titkos fegyverünk. És az ember csak akkor fedi fel a titkos fegyverét, ha már száz százalékig kész rá, hogy bevesse, nem? Zed a szája szélébe harapott, és átgondolta a dolgot. – De, szerintem igen. – Akkor maradj szépen kint. Vigyázz Woodrow-ra. – De én is benne vagyok a csapatban, ugye? – Hát persze, hogy benne vagy. Te vagy a Benedictek sztárjátékosa, úgyhogy nagyon vigyáznunk kell rád. – Király! Hát jól van. – Rendben. Köszi, öcskös! – mondta kedvesen Uriel. És ekkor bezárult az ajtó. Legközelebb, fogadkozott Zed, legközelebb ő is bent lesz, és majd megmutatja nekik! Megölelte Woodrow-t, megvakarta az ír farkaskutya nyakát, ott, ahol szerette. – Hé, Woodrow, pórul járnak a rosszfiúk, ha a szemünk elé kerülnek, ugye? A kutya ásított egyet válaszképp. Zed úgy döntött, ezt igennek veszi.
10
2.
Gyerekkori énjének emléke a következő pár napban elkísérte Zedet. A kisfiú körül forogtak a gondolatai, de a sok borzalom is eszébe jutott: a lelketlen gyilkolás, a megaláztatás és a szenvedés. Ezeknek mind a családja segített véget vetni, amikor bíróság elé állíttatta a bűnöst. Régi énjének gyermeki ártatlansága, a régi kisfiú, aki szembe akart szállni a szörnyekkel, olyan haloványnak tűnt most a szennyárral szemben, ami elsöpörni készült Zedet. De belekapaszkodott ebbe az emlékbe, ahogy az árvíz áldozata csimpaszkodik egy faágba a megduzzadt folyóban, miközben tudja, hogy a szorítása egyre gyengülni fog. – Jössz próbára? – kérdezte Yves, amikor iskolába készülődtek. – Ebédidőben kezdődik. Nehéz volt Benedictnek lenni, mert az embert elborították a tennivalók. Jelenleg a végzős Yves volt az iskola – ha nem az egész állam – legeszesebb diákja. Mivel Zed volt az ügyeletes balhés gyerek a családban, úgy tűnt, nem marad más lehetőség számára, mint hogy az okos bátyó árnyékában tengődjön. – Lehet – mondta Zed, és beledugta a dobütőit a táskájába. – Gáz bevallani? – Lehet. 11
Zed nem akarta beismerni, hogy imádja a zenét. Naná, hogy elmegy a próbára. Az egyetlen dolog, amiért érdemes volt kitartani a középiskola elvégzéséig, az volt, hogy dzsesszt játszhatott Yves-vel és a többiekkel. Kár, hogy az egyetlen megfelelő zongoristára Mr. Keneally személyében találtak rá. Hogy egy tanár is játszott az együttesben, feszélyezte Zedet, úgy érezte, így azért mégis muszáj megjátszania, hogy a háta közepére kívánja az egészet. – Hogy bírod elviselni magadat, Zed? – Yves a biciklije csomagtartójára penderítette a táskáját. – Biztos nagyon fárasztó állandóan úgy tenni, mintha szarnál a világra. – Baromi kimerítő, tényleg – válaszolta gyorsan Zed, aztán elviharzott az iskola felé. Amikor belépett a kapun, a szokottnál is idegesebb volt. Az utóbbi pár nap furcsább volt, mint a többi a Wrickenridge Középiskolában. Zed a legváratlanabb pillanatokban azon kapta magát, hogy a gondolatai a legképtelenebb irányokba kalandoznak el. Mint például néhány napja is, amikor a tanítás után pár haverral a parkolóban lógott, és a nyeregnek dőlve a motorokról diskurált velük. Hirtelen az az érzés tört rá, hogy valaki kineveti. Kicsúfolja. Megpillantotta saját magát, valami agyament szerelésben, ami leginkább egy képregényfiguráéra hasonlított. Elsőre arra gondolt, hogy jól eltángálja a gúnyolódót, de rájött, hogy a kép csak a fejében létezik, hiába volt olyan, mintha kívülről jött volna. Kész agyrém volt! Ingerülten és egy kicsit szárnyaszegetten (nem mintha akárcsak saját magának is bevallotta volna) kirobogott a parkolóból, és ment egy kört, hogy kiszellőztesse a fejét. Úgy tűnt, aznap nem leselkedik rá semmi veszély. Végigülte az óráit, és az elméjébe eközben egyszer sem férkőzött különös, idegen gondolat. Kell, hogy legyen magyarázat! Azt latolgatta, nem bukkanhatott-e fel egy másik savant az iskolában, de ez annyira valószerűtlennek tetszett, ráadásul az anyja a hálózat minden tagját ismerte a környéken. Valószínűbbnek tartotta, hogy kezd megháborodni. Hogy megbizonyosodjék róla, nem csavarodott-e be végleg, 12
az ebédszünet elején cirkálni kezdett az iskolában, hogy megtalálja a helyet, ahonnan a furcsa gondolatok eredhetnek. Minden tiszta volt. Csak az volt a bökkenő, hogy így elkésett a próbáról, ami valójában nem állt szándékában, akármit is mondott Yves-nek. – Kedves öntől, Mr. Benedict, hogy benézett. Zed elsiklott a zenetanár csipkelődő megjegyzése fölött. A teremben körös-körül zavaros képek kavarogtak. Olyan volt, mintha fejest ugrott volna egy medencébe, ami zsúfolásig van szuperhősökkel. Megpörgette a dobütőit, és szíve szerint addig csépelte volna a fejét, amíg el nem kezd normálisan gondolkodni. Mr. Keneally elnémult, vagyis a hegyi beszéd, amire Zed egyáltalán nem figyelt, minden bizonnyal véget ért. – Elkéstem? – kérdezte, mert feltételezte, hogy ezért kapott fejmosást. Yves a bordái közé nyomta a könyökét. Bla-bla-bla, valami bocsánatkérésről magyarázott neki valaki. Zed Mr. Keneallyre meredt, de lekötötte az agyában villódzó kép, melyen a tanár egy hangjegyekkel díszített feszülős cuccot viselt. A teremben beálló csendből Zed arra következtetett, hogy valószínűleg nem sikerült a megfelelő hangnemben nyitnia az aznapi beszélgetést. – Elnézést – mondta, mert úgy érezte, ez lehet az egyetlen értelmes folytatás, miután szinte egy szót sem hallott abból, ami elhangzott. Mi a fene történik vele? A tanár a mellette ülő lányhoz kezdett beszélni, egy csinos kis szöszihez, akit Zed még nem látott a suliban. Biztos felfigyelt volna egy ilyen csinibabára. Úgy festett, mint egy Barbie baba, már csak a Barbie-ház és a Barbie-autó hiányzott mellőle. Zed elvigyorodott a gondolatra. Cuki! Egy nagyobb összegben is fogadni mert volna, hogy a fiúk, akik szemfülesebbek voltak nála, már rég kidolgozták a tervet, hogy lehetnének ők Ken baba. A szégyenlős arckifejezéséből ítélve, a lány biztos agyatlan izompacsirtákkal szokott randizni, csak hogy ne bántsa meg őket. Zed az ő érdekében remélte, hogy az első próbálkozó kicsit jobban fog illeni hozzá. És ahogy Nelson 13
Hoffman védelmezően forgolódott a lány körül, Zed arra jutott, egész biztos a dzsesszegyüttes szaxofonosa is ringbe száll érte. A gondolat felbőszítette. – Zed, gyere ide! – kiáltott oda neki Yves, miközben a dobfelszerelésre bökött. Zed leült, kisöpörte a fejéből a különös gondolatokat, ahogy a pókhálót söpri félre az ember. Barbie elkezdett zongorázni, Zed pedig a zenére összpontosított. A lány tökéletesen játszott. Zed úgy hatolt be a zenébe, ahogy egy besurranó tolvaj a tetőablakon, fürgén elkerülve a kelepcéket, és ráérzett a darab lüktetésére. Félelmetes volt! Amíg a zenét hallgatta, kiesett a szerepéből, amit az iskolában játszott, eggyé vált a ritmussal, feloldódott a zongoraszó keltette varázslatban. Bárki is volt ez a lány, és akárhonnan is szalajtották, lenyűgöző volt, érzékeny ujjakkal valósággal suhant végig a dalon, sehol egy hamis hang vagy esetlen billentyűváltás. Mindenkit arra ösztönzött, hogy a szívét-lelkét kitegye, úgy játs�szon: Yves is megrendítően klarinétozott, Nelson dalra fakasztotta a szaxofont. Ez volt Zed életének legcsodásabb zenei élménye, és nagyon hamar véget ért. – Nagyon jó, hmmm. Sőt, kiváló! – lelkendezett Mr. Keneally. Úgy nézett a szőkére, mintha ő testesítené meg az összes karácsonyi és születésnapi ajándékot, amit a tanár valaha remélt magának. – Attól tartok, nekem már nincs helyem a dzsesszegyüttesükben – sóhajtott elérzékenyülten Mr. Keneally. Mialatt a tanár a kóruspróbákról beszélt, Zed ülve maradt a doboknál. A lány a zongoránál a billentyűket simogatta. Zed fejébe befészkelte magát egy gondolat, hogy legszívesebben ráfeküdne a hangszerre, hogy a lány ujjai őt simogassák. Hátrébb az agarakkal! – utasította rendre kusza gondolatait. Nem az a fajta lány volt, akivel ő járni szokott. Egyrészt helyi volt, és Zed ki nem állhatta a szakítást követő zavaros érzelmi ügyeket, ezért jobbára olyan barátnői voltak, akik más városban laktak. Másrészt meg… – a jó szót kereste – olyan tiszta volt. 14
Igen, ez volt a jó szó: tiszta. Olyan volt, mint egy pillangó, amelynek összegyűrődik a szárnya, ha megérintik. Hadd császkáljon csak a többi sráccal, hadd kergesse őket az őrületbe, Zed ugyan nem fog belehabarodni. A csapat összeszedelőzködött. Yves a lánnyal beszélgetett. – Az az idióta ott az öcsém, Zed. Zed a legkevésbé sem vágyott rá, hogy összeismertessék Barbie-val. Túl nagy volt a kísértés. – Jössz már, Yves? Ki kellett jutnia a teremből, mielőtt azon kapta volna magát, hogy csak áll ott, és vigyorog, mint egy eszelős, a sötétkék szempárba. Te jó ég, milyen jól néz ki!, gondolta magában. Yves meglehetősen könnyedén csevegett a lánnyal, míg Zed úgy érezte, robbanásig feszül. Meglepő módon a Csillagok háborúja jutott az eszébe, noha már évek óta nem látta. Hallotta, ahogy a bátyja éppen azt magyarázza a lánynak, hogy ő a család kis babucija. – Basszus, bátyó! Köszi. Biztos vagyok benne, hogy nagyon kíváncsi minderre – szólalt meg végül, aztán sarkon fordult, és kisétált. Yves pedig követte. A folyosón Zed a falnak dőlt, és mély levegőt vett. Yves azonnal mellette termett. – Jól vagy? – Ja. Csak egy kicsit furán érzem magam. Nem érzel valamit? Valami szokatlan vibrálást? A bátyja összevonta a szemöldökét. – Nem, de nem vagyok olyan érzékeny az ilyesmire, mint te. Ez zavart eddig is? Zed bólintott. – Majd igyekszem jobban védekezni a suliban. Yves megpaskolta a hátát. – Jó terv. És mi a helyzet az új zongoristánkkal? Lenyűgöző, nem? Zed a vállára dobta a táskáját. – Egész jó. 15
Yves felnevetett. – Szerintem te beteg vagy, Zed, ha csak ennyit tudsz rá mondani. A kiscsaj bravúros volt. Egy kis Marilyn Monroe, aki ráadásul úgy zongorázik, mint Richard Clayderman. Nem az ő gondolatait érzékelted? Zed szerette volna, ha a bátyjának nem szúr szemet a lány, de nem volt joga ilyesmit kívánni, az azért túlzás lett volna. Mégis az volt az érzése, olyan ez, mint egy területi csatározás, ahol neki nem lehet követelése. De várjunk csak! Mit is kérdezett Yves? – Miből gondolod, hogy ő volt az? – Mert új. Angol. Ha csak mostanában jelentkezett ez a gondod, akkor miatta lehet. Biztos nem jó a védelme. – Hát, ha miatta van, elég különös dolgok járnak a fejében, még ha olyan… szuperül néz is ki. Yves elvigyorodott. – Szeretem a különös dolgokat, nagyon is szeretem. Kíváncsi vagyok, mikor van a szülinapja. Zed elképzelte, ahogy a bátyja képébe nyom egy szülinapi tortát. – Túl fiatal hozzád. – Ja, szerinted – kacagott fel Yves. Tudta, hogy Zed olyan tempósan úszik szembe az árral, ahogy csak telik tőle. Csak húzni akarta az agyát kicsit. – És túlságosan bejön neked. – És pont ezért fogom távol tartani magam tőle. – Majd meséld el, hogy ment! – ezzel Yves búcsút intett, és elindult matekórára.
16
3.
Zed ügyesen kerülte az új lányt, de néhány dolgot azért sikerült megtudnia róla. Sky Brightnak hívták. Érdekes módon légiessége és álmodozó tekintete miatt az a furcsa név jól illett hozzá. Na, nem mintha Zed kémkedett volna utána, vagy vallatóra fogta volna a barátait. Legalábbis nem nagyon. Minden diák felfigyelt a lányra a brit kiejtése és a középiskolai életről alkotott sajátos nézetei miatt. Sok megjegyzését adták szájról szájra, mintha valami vicc lenne, de Zed gyanította, hogy – sportnyelven szólva – egyszerű technikai bakikról lehet szó. De nem volt gond, Zed kordában tartotta a vonzalmát. Kijelölt magának egy „tiltott területet” a lány körül, amivel tompította a jelenlétében érzett erős vonzást. A helyzet azonban gyökeresen megváltozott azon az estén, amikor rátört az előérzet. A jövőt többnyire villódzó képekben látta, amikor ébren volt, de olykor egész szakaszok bomlottak ki előtte, mint egy filmelőzetes, mely beharangozza a főbb történéseket. Az elalvás előtti pillanatok voltak a legkritikusabbak, az új lánnyal kapcsolatos előérzetek ekkor voltak a legerősebbek. Egy utca képét látta meg lelki szemei előtt. Úgy vélte, valahol a közelben lehet, de nem azon a részén a városnak, amit jól ismert. Skyjal sétált. Békés jelenetnek tűnt, amíg kiáltások és sikolyok nem 17
harsantak. Felvillant előtte egy kés és sok vér, sok-sok vér. Elfogta a rettenet. Aztán rájött, hogy Sky sikongat. Felriadt, a szíve a torkában dobogott. Felült, lerúgta a takarót, és az ablakhoz ment, hogy friss levegőt szívjon. Nem jó jel: úgy érezte, mintha lángolna az arca, a teste. Felvett egy pólót, és lement a földszintre, hogy hideg vizet hozzon a hűtőből. – Jól vagy, Zed? Nem vette észre az apját, aki a sarokban ücsörgött. A magányos gyertyából ítélve, ami mellette égett, az apja éppen meditált, ahogy sokszor tette, ha zaklatott volt. Indián gyökerei akkor voltak a legszembetűnőbbek, amikor imádkozott, a tekintete elsötétült a mély gondolatoktól, hosszú fekete haját egy bőrpánttal fogta hátra, aminek sastollak voltak a végén. Zed remélte, hogy nem ő az álmatlansága az oka apja rosszkedvének. – Igen, jól – válaszolt Zed. – Megkérhetnélek, hogy ne hazudj nekem? Zed keze úgy reszketett, hogy a jég zörgött a pohárban. – Csak egy előérzet, ez minden. Nem ez az első – mondta Zed. – Rossz előérzet? – kérdezősködött tovább az apja. – Elég rossz. – Valamelyik ismerősünkkel kapcsolatos? – Az új lánnyal a suliban – hangzott a válasz, és Zed kortyolt egyet. – Láttam, hogy megtámadják. – Egy új lány? – Igen. Yves már biztos mesélt róla. Zenész. Az apja futólag elmosolyodott. – Ó, igen. Tényleg mondott valamit. Kérdezte, ismerjük-e a szüleit. Hogy tagjai-e a hálózatnak. – És tagjai? – Nem. – Szerintünk kiszivárogtatja a gondolatait – tette még hozzá Zed. – Talán ezért támadt az az előérzeted. A képességed révén fogtad a gondolatokat, és megszólalt a riasztó. – Biztos. 18
Az apja összekulcsolta a kezét az ölében, és nagyon békésnek tűnt, ahogy ott ült a régi karosszékben. Zed emlékezett még azokra az időkre, amikor az ölébe mászott. – És most mihez kezdesz? Az apja nagyon szerette volna, ha Zed a saját lábára áll, és önálló döntéseket hoz. Még akkor is, ha néhány eddigi próbálkozása nem volt a szülei ínyére. Ettől függetlenül mindketten szentül hittek benne, hogy el kell engedniük a fiaik kezét, nem szabad rövid pórázon tartaniuk a gyerekeiket. Bíztak benne, hogy a végén minden jól alakul. A két idősebb lázadóval, Trace-szel és Victorral már sikerrel jártak, ők egykettőre a társadalom fontos tagjaivá szelídültek. Zed azonban a maga részéről korántsem volt biztos benne, hogy ez neki is menni fog. – Igyekszem elkerülni, a gondolatok miatt. – De…? – De úgy érzem, szemmel kellene tartanom, és figyelmeztetnem kell, ha úgy alakul. – Helyes. Meg kell védenünk azokat, akik az utunkba kerülnek, főleg a helyes kis szőkéket, akik az agyunkra mennek. Hogy az apja ilyet szólt volna? Alig hitt a fülének. – Ezt Yves-től hallottad? Az apja szeme örömtől ragyogott. – Igen. Azt mondta, teljesen megváltozol a közelében, összeakad kezed-lábad. Vigyázz rá, Zed. A jövő sokkal kevésbé biztos, mint amilyennek a megérzéseid alapján hiszed. – Már rájöttem, apa. Hibáztam eleget ahhoz, hogy tudjam. – És remélem, azt is tudod, milyen büszke vagyok rád. Zed tudatában volt annak, hogy az apja nagy hangsúlyt fektet a dolgok rendezésére, és időnként megdicséri őket. Hónapokig feszült volt a viszonyuk, nem értettek egyet egy csomó mindenben, és most jó érzés volt visszatérni a rendes kerékvágásba. – Kösz. Igyekszem. – Nem is várunk tőled mást, Zed. 19
Sky szemmel tartása izgalmas feladatnak bizonyult. Úgy kószált Wrickenridge-ben, mint Alice Csodaországban, és látszólag halványlila gőze sem volt róla, hogy Zed a nyomában van, ahányszor csak sötétedés után elindul valahová. Zed úgy vélte, beigazolódott a feltevése, és a lány túl kedves természetének köszönhetően magához vonzotta a város legidegesítőbb figuráit. Rajtakapta, amint a fontoskodó Mrs. Hoffmannal beszélget a boltban, és igen jól szórakozott, amikor a lány megkísérelt felmászni a polcra, hogy levegyen egy befőttes üveget, amit egyikük sem ért el. Zed kénytelen volt telekinézis segítségével megmenteni a kaporszószokat, amiket a lány levert, de aztán Sky kereket oldott, Zed meg magyarázkodhatott Mrs. Hoffmannak. Áruló! Ez egyszer Sky kiszúrta a sötét utcán. Kissé bosszúsan faképnél hagyta, így Zed szándékosan felbőgette a motort, hogy a lány megforduljon, és egy döbbent arckifejezéssel szolgáltasson magának elégtételt. De jobban szerette volna, ha nem császkál a városban sötétedés után: üvöltött róla, hogy könnyű préda bárkinek, aki valami rosszat forgat a fejében. Úgy gondolta, hétvégén nincs szolgálatban, és lélekben átadta Skyt a szüleinek. Ennél többet nem tehetett, különben még be golyózott volna a végén. Főleg most, hogy nemrégiben sikerült a családjával együtt pontot tenniük egy szívfacsaró történet végére: elsimítottak egy kábítószerügylet közben kirobbant fegyveres ös�szecsapást, melyben gyerekek haltak meg. Sky jövőbeli nehézségei nélkül is épp elég gondja volt, annyiszor idézte fel magában a vérfürdőt. Vagyis nem cselekedett valami bölcsen, amikor az útjaik újból keresztezték egymást. Azon a helyen találkoztak, amit Zed a saját menedékének vélt, az egykori aranybányászok szellemvárosában a Wrickenridge fölé magasodó hegy lejtőjén. Gyakran vonult el ide, mert a lepusztult faházak és a völgyre nyíló pazar kilátás megnyugtatta. Megpróbálta figyelmeztetni a lányt, de rosszul sült el a dolog, és végül úgy hagyta ott Skyt, hogy a lány minden bizonnyal gyáva nyúlnak vagy eszelősnek tartotta. Jobb lett volna, ha embe20
rek között vannak, amikor figyelmezteti. Ott a lány biztonságban érezhette volna magát, ehelyett azonban jól halálra rémítette. Egész úton hazafelé magát ostorozta a kalamajka után. A következő találkozásuk azonban még ennél is szerencsétlenebbül sikerült, már ha ez lehetséges volt egyáltalán. Sky azok közé a diákok közé tartozott, akik a raftingolást választották a szabadfoglalkozások napján, és Zed egyszer csak a lány mellett találta magát a csónakban. Kiborító volt mellette ülni, miközben a gondolatait szórta minden lehetséges irányba – áradt belőle minden: izgalom, ijedtség, mondvacsinált ügyek apró villanásai. Zednek nemcsak a fehéren habzó vízzel kellett megküzdenie, de követnie kellett a lányból áradó gondolatok csapásirányát is. Legalább egyszer és mindenkorra megtalálta a választ arra a kérdésre, mi okozza nála az agybajt. Egy csomó dolog elterelte a figyelmét, és derült égből villámcsapásként tört rá az előérzet, hogy a lány bele fog esni a vízbe. Hiába rántotta le a csónak aljába, a nagy kavarodásban a lány valahogy mégis a vízbe pottyant. Hagyd magad lebegni! Küldte felé a gondolatot, ahogy egy focista küldi a labdát a kapu felé. Szerencsére a lány engedelmeskedett, és ki tudták halászni a vízből, haja szála se görbült. Ennek dacára Zed haragudott rá, amiért veszélynek tette ki magát. Az meg még inkább bökte a csőrét, hogy a lány rá akarta kenni az egészet. Mi a fenéért nem maradt otthon, ahol biztonságban van, vagy miért nem ült inkább az utolsó sorba, távol tőle? Egyáltalán nem fűlött a foga ehhez az egész bonyodalomhoz. És ezzel még nem volt vége mindennek. A raftingtúra csak a bevezetése volt annak a borzalmas jelenetnek, ami másnap az iskola parkolójában játszódott le. Zed odakint várakozott a barátaival, és az utolsó pillanatban, mielőtt engedett volna az iskola hívó szavának, megérezte a lány közeledését. Persze előbb hagyta volna, hogy kínpadra vonszolják, mintsem hogy ezt bevallja. Tinával jött, az évfolyamtársukkal, aki láthatóan a szárnyai alá vette a kis angol csajt. Zed úgy tett, mint aki nem veszi észre Sky tétovázását, ám aztán – hurrá! – a lány úgy 21
döntött, átvág az udvaron, és ráront. Zed meg teljesen odavolt érte. Leginkább valami pelyhes kiscsibére hasonlított, s látszólag rá sem hederített, kivel húz ujjat az iskola nagyfiúi előtt. – Mi a franc bajod van tulajdonképpen? – állt meg előtte Sky, és felszegte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. Zed úgy érezte, menten elröhögi magát… De nem, ezt nem tehette. Olyan imádnivaló volt, de Zed Benedictet ezzel nem lehetett levenni a lábáról. – Mi? Felvette a napszemüvegét, hogy palástolja, milyen kiválóan szórakozik. – Tegnap majdnem vízbe fulladtam neked köszönhetően, és te úgy állítottad be az egészet, mintha az én hibám lett volna. Ha nem lettek volna szemtanúk, Zed legszívesebben lecsókolta volna azt a dühös kifejezést az arcáról. De inkább a szája szélébe harapott. – Ami a csónakban történt, azért leginkább téged lehet okolni, nem engem. – Engem lehet okolni? – Zednek elállt a lélegzete. Hát nem vette még észre ez a csaj, hogy ő egy két lábon járó katasztrófasújtott övezet? A fiúk kezüket-lábukat törik érte, hülyét csinálnak magukból, és ez alól ő sem kivétel. – Ki ez a haragos csibe, Zed? – kérdezte Sean. Zednek más sem hiányzott, csak hogy a tapizós Sean kivesse a hálóját Skyra. – Senki. – Nem egy senki vagyok. De legalább arrogáns, elviselhetetlen okostojás sem vagyok, akinek nem látszik az arca az örökös vigyorgástól. Zed szeretett volna üdvrivalgásban kitörni, de higgadtnak kellett maradnia, mert a barátai már így is dőltek a röhögéstől. – Zed, a csajszi rendesen elkapott. – Igen, de ez most más. El kell tüntetnie Skyt Sean szeme elől, mielőtt még kénytelen 22
lesz összebalhézni a haverjával egy csaj miatt, fogalmazódott meg benne a gondolat. – Szaladj, ugrifüles, vár a suli! A kis méregzsák peckesen nekiindult. Zed azt kívánta, bárcsak felkaphatná, és elvihetné valahová, hogy megbeszéljék ezt az egészet, de túl sokan látták a jelenetet. Az iskola olyan volt, mint egy nagy színpad, és ezt az ügyet a színfalak mögött szerette volna rendezni. – Napokig el tudnám nézegetni a kicsikét – járatta a száját Sean. Zed, élve csapatvezetői rangjával, megvető pillantással sújtotta a barátját. – Szerintem nem nagy szám. Túl alacsony. – Nem a magassága miatt mondtam. Isten áldja azt, aki feltalálta a testhez álló farmert! Sean a tűzzel játszott, Zed nem hagyhatta, hogy továbbra is a lányon köszörülje a nyelvét. – Állj már le, Sean! Nem vagytok egy súlycsoport. Sean felsóhajtott. – Ja, igazad van. De ismerd be, kár érte. A csengő megszólalt. – Pár nap múlva jön az Aspen szurkolócsapatának vezetője. Zed jól tudta, hogy Sean bolondul az egyik volt barátnőjéért, Hannah-ért, aki az aspeni szurkolócsapatot vezette, és aki kinézetre Sky szöges ellentéte volt: hosszú lábú, vörös hajú, pimasz. Pont illett Seanhoz. Sean arca felragyogott. – Bemutatsz neki? – Már mondtam, hogy igen. – Állati jó fej vagy, Zed, tudod? Miután Seant sikeresen eltérítette a szándékától, már nyugodtan lejátszhatta magában a parkolóban történteket, újra és újra.
23
4.
Zed bekötötte a cipőjét a fiúöltözőben. Az iskola úgy döntött, ezen az őszi délutánon nem lesznek megtartva az órák, hogy a tizenegyedikesek focizhassanak egymással, ezzel segítve elő a csapatszellem erősödését. Szórakoztatónak tűnt, hogy az egész évfolyam egymással birkózzon a pályán, jobb volt, mint végigülni egy napot az osztályteremben. – Nos, uraim! – lépett be Mr. Joe kezében egy listával, amit a számítógép állított össze. – Itt van a csapatbeosztás. Kiválasztottam a csapatkapitányokat, vitát nem tűrök. Ez nem a győzelemről szól, hanem a csapatszellemről. Emelt fővel veszíteni pont olyan dicséretes, mint szerényen nyerni. – Mennyire igaz – dörmögte Sean. Minden fiú próbálta elkerülni azt a szégyent, hogy lebőgjön a többiek előtt, és ezzel nevetség tárgyává váljon az év hátralévő részére. Ami a pályán történt, annak kihatása volt a pályán kívüli életre is. Sean odanyomakodott, hogy megnézze a listát. – Király! Zeddel vagyok! – Én vagyok a kapitány? – igazgatta Zed a lábszárvédőjét. – Naná! – Ki kezd? 24
Sean végighúzta az ujját a mérkőzéslistán, majd nevetésben tört ki. – Annyira király! A B csapattal játszunk, és találd ki, kit jelölt ki Mr. Joe a B csapat kapitányának! Zed szíve összeszorult. – Nem t’om. – Azt az angol csajszit, Sky Brightot. Van egy olyan érzésem, hogy ezen a mérkőzésen sok test test elleni küzdelmet fogok vállalni. Zed felállt. – Az én csapatom szabályosan játszik. Sean felvonta a szemöldökét. – Ígérem-fogadom, hogy nagyon gyengéd leszek, tiszteletet tanúsítok az ööö… személye iránt. Mindig én leszek alul. Nagyszerű matrac leszek. – Ez foci, nem amerikai futball. Sean a homlokát ráncolta. – Ja! Hülye egy játék! Mivel szemernyit sem bízott Seanban, Zed megkönnyebbült, amikor látta, hogy Sky a kapuban áll. Zed nyerte az érmefeldobást, és gyorsan a pályára küldte a csapatát. Minden játékosát kiválóan ismerte, két jó focistára számíthatott, a többiek közepesek voltak. Úgy tűnt, Skynak viszont meggyűlt a baja a csapatával, nem tudta erős kézzel irányítani őket. – Ez gyerekjáték lesz! – kurjantotta Sean. – Ne durvuljatok, jó? – utasította a játékosait Zed. Zed minden jószándéka ellenére a csapata toronymagasan az ellenfél fölé kerekedett. Skynak csak két olyan játékosa volt – Nelson és egy Neil nevű srác –, akinek egyáltalán halvány sejtelme volt róla, hogyan kell focizni, de esélyük sem volt, mert Zedék szakadatlanul támadtak. Zed minden egyes alkalommal, amikor betalált Sky kapujába, egyre kutyábbul érezte magát. Még csak erőseket sem rúgott, Sky egyszerűen nem volt kapusalkat. Inkább ölelgenivaló volt. Mikor Zed egy pillanatra elmélázott azon, milyen lehet a lányt a karjában tartani, Nelson elvitte mellette a labdát. Átcselezte magát 25
a védőkön, és gólt szerzett. Zed örült, mert így kicsit kevésbé festett borzalmasan az eredményjelző tábla a félidőben: kilenc–egy volt az állás. A rövid szünetben a csapata köré gyűlt. Fel voltak dobva, mert tudták, hogy ördögi szerencséjük volt, és a legerősebb csapatban kötöttek ki. A kevésbé sportos csapattagoknak ezért majd kijut az az élvezet, hogy az év hátralévő részében azzal henceghetnek: az iskola focisztárjaival játszottak egy csapatban. A tanárok pont ezért szervezték ezt a rémes sporteseményt, mert így eltörölhették a határokat a testi ügyességgel megáldott diákok és a többiek között. – Mondasz pár bölcs szót, Zed? – kérdezte Sean. – Nem, fiúk, szuperek vagytok! Ezt a hátrányt sosem tudják ledolgozni, úgyhogy most már nem kell szorongatnunk őket. Rendben? Sean a szemét forgatta. – Szerintem pedig igenis kell. Imádom, ahogy az a kis szőke bénázik a kapuban. Nagyon szórakoztató! Zed azt latolgatta magában, miért tartotta eddig Seant a barátjának. – Ne keserítsük meg még jobban az életét, Sean. – Azt hittem, bosszút akarsz állni rajta, amiért úgy neked ment a parkolóban. Zed vállat vont. – Bosszút állni? Az eszed tokját! Ez volt a legjobb reggelem ebben a félévben. Na, gyerünk, essünk túl rajta! Pacsiztak egyet, és Zed kivezette a csapatát a pályára. Utolérte Skyt, aki szintén kifelé igyekezett. – Hé! – Most mi van? Azért jöttél, hogy elmondd, milyen tré vagyok? Köszi, nem szükséges, a csapattársaim már megtették! Zed elnézett a lány feje felett, gondolatban felakasztotta, kibelezte, felnégyelte a diákokat, akik miatt Sky a sírás szélén állt. Vetett egy gyors pillantást a lány csapatára, és máris tudta, ki a főkolompos: Sheena, az iskola szurkolócsapatának kapitánya. Éles nyelve volt, és utált veszíteni. 26
– Nem, Sky! Csak azt akartam mondani, hogy a pálya másik végén van most a helyed. Sky leszegte a fejét, és átslattyogott a túloldalra. Zed érezte, milyen pocsékul van. Odakocogott Sheenához. – Nem szállnál le róla? – kérdezte. – Mi van? – Sheena teljesen elképedt, hogy Zed egyáltalán észrevette, mi megy a csapatukban. – Hogy én? Miért? – Mert új. – Új? Inkább katasztrofális! – Nem ő akart kapitány lenni. – Tiltakoznia kellett volna, amikor kinevezték. – Azt se tudta, hogy lehet tiltakozni. – Zed elfoglalta a helyét a pálya közepén, és magára hagyta Sheenát a problémával. A második félidő még rosszabbul alakult Sky csapata számára. Nelson szabályosan tombolt, de a labdaszerzésre irányuló erőfeszítéseit a támogatás teljes hiánya miatt nem koronázta siker. Úgy tűnt, még Neil is feladta. Aztán Sheena felrúgta Zedet a tizenhatoson belül, olyannyira túlbuzgón védekezett. Így persze Zed büntetőrúgáshoz jutott. Remek! Szerette volna megköszönni Sheenának, mert rájött, hogy ezzel esélyt kapott rá, hogy jobb kedvre derítse Skyt. Emlékezett rá, hogy a lány érzékelte a felé küldött gondolatait, amikor kiesett a csónakból. Vajon ezzel hozzásegítheti, hogy kivédjen egy lövést? Letette a labdát a büntetőpontra, és megjátszotta, hogy ez is csak olyan tizenegyes, mint bármelyik másik. Körülöttük biztató kiáltások és gúnyolódások harsantak a lelátóról. Amire készült, az kissé megtépázza majd a tekintélyét, de úgy érezte, megér ekkora áldozatot, ha mosolyogni látja Skyt. Mozdulj balra! Sky a homlokát dörzsölte. Igen, biztosan érzett valamit, Zed csak abban reménykedhetett, hogy engedelmeskedik. Mozdulj balra! Lazán nekifutott, és elrúgta a labdát, mintha egy kisgyereknek passzolná oda, minden esélyt megadott Skynak, hogy elérje. Sky 27
oda se nézve elvetődött… balra. A labda gyomorszájon találta, a lány pedig átölelte. A tömeg meglepetten és diadalittasan ujjongott. Sky kivédte a büntetőt. Zed a cipőjét bámulta, és mosolygott, mert tudta, hogy sokkal inkább ő védte ki a saját lövését. Sky döbbentnek tűnt, a barátait nézte a lelátón, mintha megerősítést várna tőlük, hogy hihet-e a szemének. Zed odakocogott hozzá. – Jól vagy? – nyújtotta felé a kezét. – Kivédtem. – Aha, mindannyian láttuk. – Nem tudta megállni, elmosolyodott. A lány össze volt zavarodva. Zed talpra segítette. – Te segítettél nekem? Ingoványos területre tévedtek. Nem akarta elrontani Sky örömét. – Azt miért tettem volna? Ezzel Zed hátat fordított neki, és visszakocogott a saját térfelére. Hála és köszönet neked, ó, Magasságos! Sky hangja volt az. Zed fejében. Zed megtántorodott, megrázta a felismerés, hogy épp most lépett egy savant aknamezőre, a múltja, a jelene és a jövője foroghatott kockán. Megpördült, és a lányra meredt. Ez a kis szőke, aki szálka volt a szemében az elmúlt hetekben, ő volt az. A lélektársa. Mintha kigyulladtak volna a fények, mintha a bensejében fény vetült minden sötét szegletbe, mintha félrehúztak volna egy függönyt, és friss szellő fújta volna ki az áporodott levegőt. Minden korábbi tiltakozása örömujjongássá változott. – Folytathatjuk a játékot, Zed? – kérdezte Mr. Joe. Te jó ég, hogyne folytathatnánk! Sky Brightnak gőze sincs róla, mennyire folytatni fogják. Csakhogy a szabályok módosulnak kicsit, és Sky mostantól már Zed csapatában játszik majd. Már csak el kellett mondania ezt a lánynak is. – Igen, Mr. Joe, természetesen. 28
************ Szeretnél többet megtudni Zedről és Skyról? A Lélektársak – Sky című könyvben elolvashatod, mi történt velük. A Savant-sorozat további köteteiben pedig Yves (Lélektársak – Phoenix) és Xav történetét (Lélektársak – Crystal) is megismerheted .
