JOHN SANDFORD DURVA TEREP

JOHN SANDFORD DURVA TEREP

A mű eredeti címe: Rough Country Copyright © 2008 by John Sandford

Fordította Kovács Kristóf

Szerkesztette Pesti Júlia

Kiadási és fordítási jogok fenntartva © 2009 JLX Kiadó

Minden jog fenntartva! / All rights reserved!

Főszerkesztő Laux József

ISBN: 978-963-305-300-3

Kiadó: JLX Kiadó Budapest, 1126 Szendrő u. 47 Tel: 269-4002 • Fax: 269-4003 e-mail: [email protected] Könyveink megrendelhetők postai úton és a www.jlx.hu honlapon

Nyomdai előkészítés: Typo-Kép Bt. Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 291446 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

JOHN SANDFORD DURVA TEREP JLX Kiadó

1 Napnyugtával enyhült az augusztusi hőség is. Nyolckor felbukkan a horizonton a telihold, akkor lesz igazán gyönyörű a látvány a Stone Lake felett. Pedig csak trükközés a fénnyel, világosította fel az apja, ennyi az egész, ötlött McDill eszébe. A horizonton lebegő telihold épp akkorra, mint a többi telihold, magyarázta McDill apja, amikor a lánya még kicsi volt, és a ház mögötti kertben bámulták az eget. Az, hogy nagyobbnak látszik, optikai csalódás csupán. A kislány hitetlenkedésére az apja bizonyítékot varázsolt: fogta a polaroidját, lekapta az augusztusi, aratási teliholdat, az év legnagyobb, legfényesebb, legsárgább teliholdját minden teliholdak közül, és összehasonlította egy másik, közönséges teliholdról készült felvétellel: hát hajszálra ugyanakkora volt mind a kettő. Nagyon büszke volt magára az apja, hogy ilyen egyszerű bizonyítási módot talált, de hát végtére is tudós ember hírében állt. McDill egy reklámügynökséget vezetett, és már rég rájött, hogy az apjának igaza is volt, meg nem is. Technikai értelemben igaza volt – na jó, de mennyit lehet ezen keresni? Viszont egy nagy, kövér augusztusi teliholdat a horizonton remekül el lehet adni, ha fénylik, mint a drágakő, ha aranyos fényekkel hinti tele az árut, amit rá akarsz sózni a nagyérdeműre. Hogy ez aztán nem egyéb optikai csalódásnál? Ugyan, kit érdekel… A tavon néma csönd uralkodott, ahogy McDill a part felé evezett. A csónakja tizennégy láb hosszú Native Watercraft kajak-kenu-keverék, a tökéletes stabilitás kedvéért: épp alkalmatos jószág ilyen városi nőnek, akinek túl puhák a kezecskéi, meg az evezéshez sincs hozzászokva. Ami ma estére, a hőhullám enyhültével éppen elegendőnek is bizonyult: sima volt a tó felszíne, akár a tükör. A meteorológusok azzal riogattak, hogy egyetlen éjszaka, és feltámad a szél: de igazán komoly veszélyt ők sem jeleztek. Hallgatta a csobbanást, ahogy az evezőlapát a vizet szelte, először balról jött a hang, aztán jobbról: és hallott még valamit, messziről, talán valamelyik másik környékbeli tó felől, egy motoros fűrészt is, már ha az volt egyáltalán: ilyen távolról csak, mint valami hangfüst, kavargott a levegőben, zaj valahonnét a

semmi legszéléről. McDill feje körül vízibogarak okvetetlenkedtek: ha a vízre toccsantak, gombostűfejnyi buborékot hagytak maguk után a felszínen. Vagy félmérföldnyire lehetett a parttól, a patak felé: ez a patak apasztotta a tó vizét. Átevezett a kijáraton, valójában keskeny kapun a tölgyek között, liliommezőn haladt, egy vízbe dőlt fatörzs mellett, amelyen épp öt ékszerteknős napfürdőzött ezen a késő délutánon. A teknőcök, ahogy megpillantották, azonnal behúzták a fejüket. McDill elmosolyodott e látványtól és az azt kísérő hangoktól. Még néhány evezőcsapás, és már a patakhoz ért, amely nem sokkal lejjebb hirtelen a felére keskenyedett: onnan már csak pár méter, és a kanyar után ismét szélesebb vizekre evezett, a parton cickafarkfű virított. A Tócsa, ahogyan ő nevezte, valami százharminc méter széles és negyvenöt méter hosszú lehetett. A végénél, ahol a patak folytatta az útját, és megkezdte valódi munkáját, nevezetesen azt, hogy lefelé folydogáljon, egy ezüstfenyő ágaskodott, magasan a többiek felett, akár egy őrszem a fák között. Az ágai közt, a magasban, sasfészek rejtőzött, McDill esténként gyakran gyönyörködhetett a látványban, ahogy az egyik sas, vagy épp mindkettő, megtért az erdőből. Pár perccel korábban éppen indulni látta egyiküket, feltehetően vacsorának való után nézett az erdőben. Elkanyarodott a fenyő felé, hátha meglátja, ahogy a sas épp hazatér, aztán visszahanyatlott a csónak ülésére, hagyta az evezőt, hadd lógjon az evezőtartón, szétvetette a lábát, kilógatta a csónakból, a tűző napfény prédájául. Jólesően melengette a hátát a nap. A vízhatlan dobozból cigarettát és öngyújtót halászott elő, rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt. Szinte tökéletes. Talán… Nem. Tökéletes. Csak az agya ne járna folyton, jó volna, ha ki tudná kapcsolni valahogy! McDill tehát egy reklámügynökség úrnője volt, a minneapolisi RuffHarcourt-McDill ügynökségé. Ruff meghalt, Harcourt nyugalomba vonult, sőt két hete beleegyezett, hogy eladja a maradék részvényeit, így aztán McDill most a részvények hetvenöt százalékát mondhatta a magáénak. Maga az egyeduralom. Remek. Eljátszott a gondolattal, hogy megváltoztatja az ügynökség nevét, mondjuk, legyen Media/ McDill, esetleg McDill Csoport; de aztán úgy döntött, hogy, legalábbis egyelőre, hagy mindent úgy, ahogy van. A hirdetők hozzászoktak már

az RHM márkanévhez, így aztán maga a márkanév is az állandóság, a folytonosság érzetét keltette, márpedig épp erre, a folytonosság érzésére lesz szüksége neki is, most, amikor nem halogathatja tovább, hogy kigyomlálja a… Igen, mondjuk csak ki szépen: a gyomot. Az Ügynökség, hosszú évek eredményeként léhűtők, lézengők, röviden: mindenféle tompa agyú gizgazok valóságos gyülekezőhelyévé vált, akik bizonyára jobban érezték volna magukat, mondjuk, egy újság szerkesztőségében, mint a reklámügynökségnél. Ha megpróbál megszabadulni tőlük – és McDill zsebében már ott lapult a halállista – azzal máris tizenkét százalékkal csökkentheti a költségeket, miközben gyakorlatilag egy fillér bevételt sem kockáztat. Igen, az élőáru költséges. Ráadásul néhányan szemmel láthatóan abban a hitben élnek, hogy az Ügynökség egyetlen feladata az, hogy őket eltartsa. Hát ebben nagyon tévednek, hamarosan megtudják, hogy mekkorát. Csak legyenek végre nála a részvények, csak ennek az ügynek sikerüljön a végére pontot tenni, és megkezdheti a nagytakarítást. Már csak egyetlen kérdés nem hagyta nyugodni: az, hogy hogyan is hajtsa végre mindezt. A jelenlegi kreatív igazgató, Barney Mann ügyes, okos, keményen dolgozik, őt mindenképpen meg kell tartani – viszont gyanús kapcsolatban, már-már haveri viszonyban van a közlegényekkel. Piálni, golfozni járnak együtt. Pénzt ad nekik kölcsön. Kifejezetten imádják, a francba! Merthogy az a fajta ember, aki az igazgatóság forradalmi rendteremtését pillanatok alatt sárdagasztássá züllesztheti. Viszont amit a Mattocks Motor City kampányában művelt, az bizony zseniális volt, az egyszer szent igaz. Dave Mattocks is nyilatkozott, hogy szerinte Mann egy zseni, márpedig a Motor City adta ki az RHM tavalyi bevételének kilenc százalékát. Kilenc százalék! Ekkora ügyfelet elveszíteni több, mint egy ügyfél elvesztése: a többi megrendelő ilyenkor töprengeni kezd, hogy miért is történt, ami történt, és könnyen arra a megállapításra juthatnak, hogy az RHM kezd kifulladni. McDill tehát mindenáron meg akarja tartani Mannt: már csak az a kérdés, valóban szent, vagy csupán álszent ez az ember. Tegyük fel, hogy meghívjuk őkelmét vacsorára, és egyszerűen meglebegtetjük előtte az ajánlatot. Üzlettársi viszony, opcióval a részvények tíz százalékára, egymillió kápéban előre, cserében pedig cinkos csönd, ha a fejek hullani kezdenek… Ami azt illeti, Mann jelentős mértékben enyhíthetné a csapást, amikor lesújt a… mondjuk ki, a feleslegessé váltakra. Talán kezelhetne valami

fájdalomenyhítő pénzalapot, aprócska és az adóból levonható ajándékokat, amelyek szétosztása lecsendesítené az esetleges szánalmas siránkozásokat, amelyek könnyűszerrel eljuthatnak a médiába is. Nem is kerülne olyan sokba. McDill hagyta, hadd sodorja a víz, a gondolataiba mélyedt. És a gondolatok végül elsodródtak az ügynökség ügyéről, átcsaptak a ma esti tervekre, arra a sikamlós randira tegnap este, és végül képbe került Ruth is. Ruth a múlté, bizony túl vagyunk rajta, Ruth szép lassan középkorú asszonysággá érik, ahogy nő a segge, úgy lesz kicsinyesebb a lelke. Most biztos odahaza szöszmötöl, sütikét süt, vagy az isten tudja, mivel foglalja el magát. Így vagy úgy, jutott McDill eszébe, mióta átvette az Ügynökséget, minden megváltozott. Minden. Az Ügynökség virul, és virul ő is. Hát akkor ragyogni kell, ha minden csodásan alakul! A sas visszatért. Már vagy egy fél mérföldről észrevette, hiszen nem lehet ezt a madarat összetéveszteni semmi mással, ezt az óriást, ahogy a mozdulatlan szárnyain szinte lebeg, úgy repül. Aztán, amikor már alig volt ezerlábnyira tőle, hirtelen elkanyarodott, mint egy síelő, ha lefelé siklik a dombon, és eltűnt szem elől. De hát miért, értetlenkedett McDill: eddig a sasok tudomást sem vettek a jelenlétéről, annyira nem zavarta őket, most meg még messzebbre is volt a sastól, mint tegnap este, amikor a fa tövéből kémlelte a fészket. Hűha! Lehet, hogy nem is tőle riadt meg? McDill megfordult, végigvizslatta a partot, aztán, élete utolsó másodperceiben, mozgást észlelt, megmerevedett, előredőlt az ülésen. Hát ez meg mi!? Mintha üveg csillant volna, és… És a golyó pont a homloka közepén találta el.

2 Hajnali öt óra harminc. A hold épp lecsöppent volna a horizontról, az alja már érintette is a kora reggeli víztükörről felszálló ködfelhőt, Virgil Flowers meg csak állt a tizenhét láb hosszú Tuffy tatján, kezében a Thorn Fivérek által remekbe készített kormányrúddal, és nézett. Johnson a csónak fenekén, az ülésen kucorgott, széles nyolcasokat rajzolva az evező narancsszín lapátjával, aztán szinte markolatig eltűnt az evező a vízben. – Látod még? – kérdezte Virgil, tisztán hallható kétellyel a hangjában. – Már nem – felelte Johnson. Felállt, kinyújtózkodott, kihúzta az evezőt a vízből. – Ott egye a fene. Úgyis túlzás lett volna arra várni, hogy már az első öt perben fogjunk valamit. – Legalább szép volt? – Honnan a francból tudnám? Egy fehér villanás, annyi volt az egész – bámult Johnson a holdra, aztán kelet felé. A nap majd csak jó tíz perc múlva jön föl, de a horizont már most világosodott. – Kéne még egy kis fény a tóra. Lezuttyant az ülésre, Virgil közben nagy garral csalit dobott a vízbe, feltekerte, nem látott a horgon semmit, megint bedobta. – Olyan ebben a ködben a hold, mint egy ilyen csipsz – állapította meg Johnson. – Hogy micsoda? – Virgil azt hitte, rosszul hall. – Ezek a krumplicsipszek – erősködött Johnson. – Nem szeretnék csalódást okozni, Johnson – bökte ki Virgil, két új csalikidobás között – , de a hold egyáltalán nem hasonlít semmiféle krumplicsipszre. – Hát pedig igenis – kötötte az ebet a karóhoz Johnson –, kiköpött krumplicsipsz. – Akkor már sokkal inkább olyan, mint azok a vajlabdacsok, amiket a Country Kitchenben adnak a pirítós mellé – kardoskodott tovább Virgil. Ha horgászni mész, tárolj be jócskán a faviccekből, mert kint a vízen sosincs annyi hal, hogy érdemes legyen róluk társalogni. Johnson végigjáratta a pillantását a sötét víztükrön: a parti fenyők ágai közül már fénypászmák villantak elő, az ég alján lila és bíbor foltok feleseltek a hold, az égi

krumplicsipsz avagy vajlabdacs élénksárgájával. – Azért csak szép idekinn – sóhajtott fel Johnson. – Én mondom neked, ha van Istennek földje, hát valahol errefelé lesz az. – Ahogy mondod, Johnson, szorul szóra. A Vermilliontó emléke ötlött az eszébe, fenn, Minnesota északi végén. Sodródtak még egy ideig a vízen, semmi kedvük sem volt, hogy erőlködjenek: hosszú nap vár még rájuk. Egy másik csónak húzott el mellettük, két férfi ült benne: útban valami jobb kapás felé, ha létezik ilyesmi egyáltalán. Mire felkelt a nap, a szél is feltámadt kicsinyég, épp csak annyira, hogy megrezdüljenek az ágak a parti fákon, és a csónak magától, motor nélkül is a parthoz találjon. Két órát voltak odakinn, amikor újabb csónak bukkant fel, egyenest feléjük tartott, Virgil és Johnson egyelőre csak két sápatag oválist tudott kivenni a csónakban ülő két férfi arcából. Aztán lassított a csónak. – A nyavalyás pont behatol a területünkre – morogta Johnson. Háromféle embert ki nem állhatott, a sorozatgyilkosokat, a kisfiúkat molesztálókat, meg azokat, akik behatolnak az ember horgászterületére. – Roy lesz az – látta meg Virgil. Roy amúgy a horgászverseny főbírája volt. – Aha – ismerte el Johnson, de azért a hangjából kicsendült, hogy attól még nem kell behatolni más ember területére. A másik csónakban álló férfi kikapcsolta a motort, a csónakot a lendület sodorta tovább, egyenesen feléjük. – Jó reggelt, Virgil, reggelt Johnson – nyúlt át Roy, hogy elkapja a csáklya végét. A két csónak egymáshoz simult. – Reggelt Roy – köszönt vissza Johnson. – Szia, Arnie, mizujs? Arnie válaszul csak biccentett, és bőséges bagólét sercintett a tóba. – Virgil – szólalt meg Roy, ez a látszatra kiköpött Hells Angels-nyugdíjas, vörös-fekete kapucnis dzsekiben, ha hordanának effélét egyáltalán a Hells Angels tagjai – egy Lucas Davenport nevű fickó nagyon el akar ám érni téged! – Ugye, megmondtad neki, hogy bekaphatja? – Már épp mondani akartam – vigyorgott Roy –, de aztán ő mondta meg, hogy kicsoda. Azt mondta, törjek be a bungalódba, és hozzam el a mobilodat, mert úgy látszik, te voltál kedves otthon hagyni. És tényleg – halászta elő Virgil mobilját a zsebéből, és átadta a jogos tulajdonosának. – Bocs. – Ó, hogy az ördög rakná beléd, Roy – sóhajtott fel Johnson.

– Itt úgysincs elég térerő – kapcsolta be a telefont Virgil. Roy szemöldök ráncolva figyelte a jelenetet. – Te is tudod, Virgil – mentegetődzött –, nekem semmi sem olyan fontos, mint a horgászverseny, de ez a Davenport azt mondta, meggyilkoltak egy nőt, odafent, a Stone Lake mellett, úgyhogy oda kéne menned, hogy kivizsgáld az ügyet. Elég fontosnak tűnik. – Ismered a nőt? – érdeklődött Johnson. – Nem – felelte Roy. – Akkor honnét tudod, hogy fontos? – horkant fel Johnson. – Halnak az emberek, akár a legyek, mi lenne, ha mindegyikükből ekkora cirkuszt rendeznénk? – Ja, hát én is épp ezt kérdezem magamtól – kapcsolódott be Arnie is. Aztán Roy felé fordult. – Rámegy az egész horgászidényünk erre a históriára, a fene ott egye meg. Roy és Arnie végül tovavitorláztak, Virgil leült, Johnson egy ideig még morgolódott a bajusza alatt, közben felfalta az elemózsiáját, a csónak pedig zavartalanul sodródott tovább. Virgil a fülébe nyomta a hüvelykujját, Davenport számát hívta. Davenport két csengetés után vette fel. – A tavon vagy? – ez volt az első kérdése. – Aha. Két órája. Már láttunk is két halat. – Milyen az időtök? – Az remek – nézett körül Virgil a hajnali fényeken. Igazat beszélt. Remek idejük volt. – Kicsit felhős, a szél is felkelt, de csak épp hogy a csónakot meg sem mozdítja. – Virgil, öregem, igazán sajnálom. – Mi történt? – Egy lesipuskás agyonlőtt egy nőt a Sasfészek fogadónál, a Stone Lake mellett, Grand Rapids közelében. Az áldozatot úgy hívják, illetve hívták, hogy Erica McDill. A Ruff-Harcourt-McDill reklámügynökség igazgatója Minneapolisban. – Igen, már hallottam róluk – felelte Virgil. – És van itt még két apróság. Az egyik, hogy az áldozat lelkes demokratadrukker, úgyhogy a kormányzó mindenképpen ragaszkodik hozzá, hogy mi vegyük kézbe az ügyet. Ráadásul az ottani seriff, Bob Sanders is segítséget kér. – Mikor találtak rá?

– Épp napfelkeltekor. Olyan másfél órája. Sanders kinn van a terepen, épp a holttestet vizsgálja át. – Hát a Bemidji fiúk merre járnak? – Azok meg fenn vannak Bigforknál, Kicsi Lindát keresik – válaszolta Davenport. – Ezért kér segítséget Sanders, az összes embere meg a seriffhelyettesei is azon az ügyön dolgoznak. A Fox-híradótól egy nő teljesen rákattant az ügyre, telekiabálja vele az éjszakát. – Jézusom! A szőke, kék szemű Linda Pelli tegnapelőtt tűnt el a szülei nyaralójából. Tizenöt éves, tehát elég nagy ahhoz, hogy ne tévedjen el a barátnőjéék házához vezető úton. Az út mentén nem leselkedett semmiféle veszély, ha pedig egy autó csapta volna el a biciklijét, akkor már megtalálták volna egy árokban. De nem látta senki, sem Lindát, sem a 18 sebességes Cannondale kerékpárt. Aztán egy asszony, egy környékbeli fogadó alkalmazottja, látott egy borostás férfit, „ezüst szemgolyókkal”, katonásra nyírott frizurával: lassan ment az úton a leharcolt furgonjával. Ettől végképp begőzöltek a tévések, hiszen tudták, mit jelent az ilyesmi: egy ezüst szemű démon, akinek nyilván szőrcsomók burjánzanak elő az összes lehetséges és lehetetlen testnyílásából, elrabolta Kicsi Lindát, és most láncra verve őrzi egy bungaló pincéjében (már ha sikerült találnia egy bungalót, amelynek pincéje van), hogy megmutassa neki, hogyan csinálják a kozákok. – Hát igen – sóhajtott fel Davenport. – Kicsi Linda. Nagyon, de nagyon nem tetszik nekem ez az ügy. Tudom, hogy egész nyáron másról se beszéltél, mint erről a horgászversenyről, de hát most mit mondhatnék? Csak azt, hogy menj oda, és intézd el. – Még kocsim sincs – próbált ellenkezni Virgil. – Bérelj egyet – vágta el a menekülési útvonalat Davenport. – A fegyvered nálad van? – Igen, itt lesz valahol. – Akkor minden rendben – állapította meg Davenport. – Hívj, ha kész vagy. – Hé, hé, várj már egy pillanatra! – kiáltott fel Virgil. – Fogalmam sincs, hol az a hely! Legalább igazíts el, vagy mit tudom én! Errefelé legalább száz Stone Lake van. – Evickélj szépen partra, aztán majd eligazítalak. Mindjárt visszahívlak! Egy halálkanyarral beálltak a marina mólója mellé, Virgil felmutatta az igazolványát a móló végében álldogáló hajósinasnak, és azt mondta neki, hogy

menetkészen kell tartaniuk a csónakot, tehát a fiú suvassza be valahová, ahonnét, ha kell, pikk-pakkra előkaphatják. – Mi van, történt valami? – kíváncsiskodott a fiú. Lehetett vagy ötven kiló, körülbelül ugyanannyi éves, és már akkor is itt hajósinaskodott, amikor Virgil még az apjával járt ide, kamaszkorában. – Egyelőre nem beszélhetek róla – ütötte el a választ Virgil. – Csak tartsa menetkészen a csónakot. Ha valaki okvetetlenkedne, mondja meg neki nyugodtan, hogy a Bűnmegelőzési Hivatal utasítására. – Hát ilyenről még sose nem is hallottam – vallotta meg a hajósinas –, ilyen bűnmegelőző izéről. Virgil elővette a pénztárcáját, kivett egy névjegyet, melléje meg egy tízdollárost. – Ha bárki kérdezősködne, csak mutassa fel neki ezt a névjegyet – hagyta meg az utasítást. Johnsonnal együtt lesétáltak a parkolóig, gólya viszi a fiát-módjára vitték magukkal a hűtőtáskát is. – Nem rossz megoldás nézett vissza Johnson a csónak felé ezt legközelebb is eljátszhatnánk. Olyan, mintha bérelt parkolóhelyünk lenne. Na, és most merre akarsz körülnézni? – Ha végigvezetnél a terepen, az nem volna rossz – felelte Virgil. – Aztán, ha már tudom, mi merre van, majd kitalálom, mihez kezdjek. Ha azt látom, hogy eltart majd egy darabig a vizsgálat, beugrom Grand Rapidsbe, bérelek egy kocsit. – Szerinted marad esélyünk, hogy visszajussunk a tóra? – nézett megint vissza Johnson. Mindenki, aki csak számít ezen a világon, odakint volt, a vízen. – Ember, hát nekem is ez minden vágyam – ismerte be Virgil. – De nemigen hinném, sajnos. Lehet, hogy az lesz a legjobb, ha összeállsz valaki mással. Visszaértek a furgonhoz, lekapcsolták róla a trélert, berámolták a hűtőtáskát a csónak kabinjába. – Jobb, ha te vezetsz – adta át Johnson a slusszkulcsot Virgilnek. – Nekem előbb még reggeliznem kéne. A klíma megadta magát, úgyhogy letekert ablakkal mentek, a karjukat kilógatták, így haladtak az l-es sztráda felé. Davenport hívása akkor futott be, amikor már majdnem a sztrádán voltak: elmagyarázta Johnsonnak, merre találják a Sasfészek fogadót. Johnson leírta a tudnivalókat egy benzinszámla hátoldalára, elköszönt Davenporttól, visszaadta Virgil telefonját, kihajította a kiürített sörösdobozt az

árokba, végül előásta a Minnesota-térképet az ülés alól. Virgil közben lehúzódott az út szélére, meg is állt, kiszállt, felszedte a sörösdobozt, bedobta a furgon platóján elhelyezett szemetesládába. – Megtaláltam – közölte Johnson, ahogy Virgil visszaült. – Jó nehéz terepen kell átjutnunk. Berajzolta a térképre az útvonalat. Útnak indultak újra. Johnson újabb sörösdobozt nyitott meg. – Halálra idegesítesz ezzel, hogy mindig felszeded a sörösdobozaimat – nyűgösködött. – Engem meg halálra fáraszt, hogy folyton ezen vitatkozunk – vágott vissza Virgil. – Ha kihajítod, megállok, felszedem, és kész. – Hát akkor ott pusztulj meg, ahol vagy – vonta meg a vállát Johnson. Kiitta a dobozból a sört, gondosan, a legeslegutolsó cseppig, végül, pillanatnyi habozás után, ezúttal az ülés alá lökte be. – Na, most boldog vagy, bunkó favágó? Virgil karcsú és szőke, első pillantásra bárki szörfösnek nézhetné, a haja túl hosszú ahhoz képest, hogy zsaru, és az sem igazán rendőrös, hogy imádja az indie-rock együttesek nevével díszelgő pólótrikókat. Ma a Sebadoh név virít a mellkasán. Amúgy majdnem százkilencven centire nőtt, jó baseballjátékos válhatott volna belőle, de mindössze a közepesig vitte, azt is csak egy-két főiskolai szemeszter erejéig. Használható mezőnyjátékosnak tartották, kiváló karmunkával, de a gyors labdákkal szemben rendre tehetetlennek bizonyult. Valahogy azért csak-csak átevickélt a főiskolán, végül sikerült megkaparintania egy, mint később kiderült, az égvilágon semmire sem alkalmas diplomát ökológiából (az nem biológia, de nem is botanika, hanem mindkettőből egy kevés, túl kevés, ahogy ő maga beismerte egy állásinterjú során). Ökológusként természetesen semmiféle állást nem talált magának, tehát úgy döntött, hogy elmegy önkéntesnek a Hadsereg tisztképző iskolájába, hátha a hírszerzéshez kerül, vagy egy olyan fekete egyenruhás, repülőgépekből kiugráló elitalakulathoz. A felvételin megcsináltatták vele az összes tesztet, végül rendőrt faragtak belőle. Miután kikerült a seregből, tíz évet töltött el St. Paul város rendőrségénél, és olyan felderítési arányszámot produkált, amit előtte még senki, így került Davenport, a Bűnmegelőzési Hivatal hivatalos fekete bárányának látóterébe. – Majd te kapod a rázós ügyeket – biztatta Davenport, és, legalábbis idáig, így is lett.

Eközben, mintegy mellékesen, Virgil komoly hírnevet szerzett magának, mint szabadtéri históriák írója: a kutatást, ahogyan ő maga kifejezte, a „szabadidejében” végezte. Eladott továbbá egy kétrészes, nem is szabadtéri cikksorozatot a New York Times Magazine-nak, arról az ügyről, amelyben a tranzakció idején nyomozott. Az üzletnek köszönhetően jelentősen megnőtt az arca, egy Rolex-karórát is beszerzett, ideig-óráig még hordta is. Davenport nem zavartatta magát sem a nagy arc, sem a szabadidős tevékenység miatt – elvégre Virgil munkája igazán megérte a ráfordított bérösszeget – az azonban igenis aggasztotta, hogy Virgil rendszeresen egy csónakot vontat a rendelkezésére bocsátott, de tulajdonképpen állami tulajdont képező furgon mögött. Az pedig végképp a frászt hozta rá, hogy Virgil léptennyomon elfelejtette, hova pakolta a fegyverét, továbbá, ha adódott esély, előszeretettel feküdt le az épp aktuális ügyekben előforduló csinosabb tanúkkal. A felderítési ráta azonban jottányit sem romlott a múló évek során, a pragmatista természetű Davenport tehát úgy döntött, hogy amíg ez nem változik, hagyja Virgilt, hadd bomoljon. De aggódni azért egy kicsit mégiscsak aggódott. – Tudod – szólalt meg Johnson – ez a te munkád nekem valahogy a rabszolgaságot juttatja az eszembe. Ha azt mondják neked, irány a gyapotföld, akkor fogod magad, és irány a gyapotföld. Kisbarátom, az az igazság, hogy elcserélted a szabadságodat a havi fizetésre, méghozzá nem is olyan hű, de komoly fizetésre. – De még ott vannak a bónuszok is – próbált ellenkezni Virgil. – Ja, persze. Ha kilyukasztják a bőrödet, államköltségen befoltoztathatod – mordult fel Johnson. – Pedig lehetne belőled komoly író, hemzsegnének a nők körülötted, sportzakót hordhatnál valami helyes kis jelvénnyel a hajtókáján, és pipázhatnál, vagy a fene tudja, mit csinálhatnál. Időd annyi volna, mint a tenger, ha olyanod van, benézel egy hollywoodi bárba, ha kedved szottyan rá, írsz egy filmforgatókönyvet, és akkor kefélsz Madonnával, amikor csak jólesik. – De hát alapjában véve szeretem a munkámat – felelte Virgil. – Bár az is igaz, hogy nem mindig szeretem. Ódivatú egy alak volt ez a Johnson, Virgil még a főiskolás időkben tett szert a barátságára. Vékony testét sebhelyek tarkították, számos alkoholalapú sebesülés következményei: a sebek beszerzéséhez felhasznált járművek választéka a hókotróktól kezdve a teherautókon át egészen az Everglades

mocsaraiban népszerű légpárnás csónakokig terjedt. Johnson amúgy a faiparban szocializálódott, most is egy fűrészüzemet igazgatott Minnesota délkeleti részén, a keményfával benőtt hegyek között. Az ő üzeme fűrészelte a padlódeszkákat a keményfából, melléktermékként pedig méretre néhány nagyobbacska farönköt, amelyeket szobrászok vettek meg tőle. Az igazi szenvedélye azonban a horgászat volt, úgy ismerte a Mississippit Winona és LaCrosse között, akár a tenyerét, és ha hívták, társaságául szegődött ő bárkinek, ha kellett, akár az államhatárt is átlépte. Jeans és trikó volt rajta, ha pedig hűvösebbre fordult az idő, egy pulóvert is magára húzott. Ha ennél is hidegebb lett, felvette a dzsekijét, ha tovább zuhant a hőmérő higanyszála, a Carhartt-zakó következett, ha pedig végképp beállt a jégkorszak, Johnson csak annyit mondott, hogy bassza meg, és már indult is a Bahamákra, trikókkal és úszónadrágokkal telepakolt bőröndjét húzva maga után. Most neki jutott a feladat, hogy átkalauzolja Virgilt az l-es és a 75-ös utak közti hegyeken-völgyeken és mellékutakon, a nyirkos zöld mezőkön. Látnivaló erre nemigen akadt, legfeljebb néhány árván álldogáló fa, itt-ott egy mocsaras rét, néha-néha egy farm, ahol egy-két ló legelészik. Ahogy közeledtek a Sasfészekhez, az erdők sűrűbbek, a terep hepehupásabb, az utak pedig egyre keskenyebbek lettek, a tavak kékje és feketéje alig-alig ütött át a sűrű lombsátor szövedéke mögül. – Már csak arra volnék kíváncsi, mennyi idő kellett nekik, hogy kitalálják a Sasfészek nevet? – irgett-morgott Johnson. – Szerinted három másodperc elég volt? – Pedig hívhatnák Mormotakunyhónak, vagy Manóbarlangnak, vagy épp Napos partnak is, esetleg Moha-foknak – tódította Virgil. – Na tessék, most meg te morgolódsz – állapította meg Johnson. – Odafent, a tónál még nekem volt bajom mindennel. – Mindegy, ott egye a fene – vonta meg a vállát Virgil –, végül is egész évben dolgoztam, mint a megveszekedett. – Kivéve, amikor szabadságon voltál – vágott vissza Johnson. – Az nem számít, mert akkor is dolgoztam, csak épp nem az államnak. – Engem kéne utánoznod – mondta Johnson. – Én hagyom, hadd sodorjon az ár, nem úgy, mint ti, ti törékeny városiak. – Törékeny! Szép választékos szó ez, egy ilyen alaktól, mint te – álmélkodott Virgil.

– Hát igen, kezdem hasznát látni, hogy rád pazarlom az időmet – engedett meg magának egy vigyort Johnson. Útközben Virgilnek arra is jutott ideje, hogy elképzelje magának a Sasfészek fogadót. Fagerendákból összerótt kunyhó, rajta Rolling Rock reklám neonból, alatta ott a kocsma, lent, a mólónál pedig egy bódé a haltisztításhoz. Köröskörül, elszórva a part menti fenyők között egy tucat bungaló, mindegyikhez leharcolt alumíniumcsónak jár, ahhoz meg a sufni minden egyes bungaló mögött: a benzin és a gázolaj szaga összekeveredik az avar és a humusz illatával, szélcsendesebb éjszakákon pedig még a fertőtlenítőével is. Hogy mindez menynyire illik egy gazdag reklámügynökségi főnöknőhöz, arra Virgil sehogy sem volt képes rájönni – lehet, hogy már régóta, évek óta jár ide, eleinte talán még a szüleivel jött. De amikor lekanyarodtak az útról, a fogadó bejárata felé, Virgil rájött, hogy ideje átrajzolni a fejében felvázolt képet. Ő maga vagy harminc éve járt horgászni az Északi Erdőség tavaihoz – azóta, hogy először sikerült egyedül felemelnie egy horgászbotot. Joggal hitte, hogy ismeri már az összes komolyabb fogadót errefelé, hiszen majd mindegyikük valami nagyobb tó partján rendezkedett be. A Stone Lake melletti Sasfészekről azonban idáig még csak nem is hallott, de már a bekötőút, ahogy teljesen felesleges kanyarokban átkígyózik az ezüstfenyőkkel pettyegetett erdőségen, már az is valami szokatlan hangulatot árasztott magából. Végül áthuppantak egy dombháton, amögött az erdő teljes pompájában kitárult előttük, és Johnson is megtalálta a megfelelő szavakat. – Hűha, ez aztán flancos egy hely, mondhatom! Dombocskán állt a fogadó, kilátással a tóra: kétemeletes, terméskőből, gerendákból és üvegből épült, úgy simult az itteni környezetbe, akár kesztyűbe a kéz. A tóparti bungalókat legalább olyan műgonddal húzták fel, mint magát a főépületet, mindegyikhez a tóra néző, fedett veranda is járt, napozóággyal. Jó sokat kérhetett a tervért az építész, gondolta Virgil, és valószínűleg nem mostanában: az egész fogadó jól ápolt, patinás benyomást keltett. Egyik bungaló előtt sem parkolt autó. Mentek tovább, lefelé, a főépület felé. Az út hirtelen kanyarral kitért balra, egyenest a bozót mélyére: itt találtak egy parkolóhelyet, ahová nem lehetett ellátni a főépülettől, de még a bungalók elől is elfedte néhány jótékony bokor. Négy rendőrkocsi állt már a közelben, és körülöttük még vagy húsz civil kocsi, plusz a hullaszállító. Rendőr, amerre a

szem ellátott, sehol, csak a fogadó egyik embere pakolt át bőröndöket egy Yamaha Rhino fedélzetéről egy Mercedes kombiba. Messzebb, már a fák között Virgil egy zöld fémkalyiba szegletét pillantotta meg. Nyilván az lesz a műhely. Tehát sem a parkoló, sem a műhely nem látszik sem a főépületből, sem a bungalóktól. Helyes. – Hát a csónakok hol lehetnek? – fakadt ki Johnson, miközben Virgil beállt a parkolóba. – Honnét tudnám? Nyilván a túloldalon – felelte Virgil. – Segíthetek valamit, uraim? – lépett oda hozzájuk a fogadó embere, miközben épp kikászálódtak a kocsiból. – Merre a főbejárat? – kérdezte Virgil. – Az ösvény végén – mutatta az ember. – Ugye, tudják, hogy ide csak hölgyek léphetnek be? – Rendőrök vagyunk – világosította fel Johnson. – Ja, akkor rendben. Két seriffhelyettes már fönt van. Maga is rendőr? – fordult Virgil felé. – Aha – nevetett fel Johnson. – Csak ő az – és mentek tovább, fel a lépcsőkön, a murvával kikövezett ösvényig, azon kanyarogtak a fák között, míg végleg maguk mögött nem tudták a parkolót. A fogadó főbejárata a tó egyik kis beszögellésének végében volt: a beszögellést mindenütt mólók és a hozzájuk kikötött csónakok ékesítették. A csónakok többsége afféle egyszerű, külső motoros jószág, de azért akadt köztük egy-két kenu, kajak és néhány nagyobb evezős is. Jobbra, vagy száz méterre lent, a tutajon lebegő úszómedence felé vezető homokos parti ösvényen, két nő ballagott, kéz a kézben. Kint, a parton, az asztal körül vagy húsz nő álldogált, strapabíró kirándulócuccban, a kezükben kávéscsésze, az asztalon süteménymaradványok: bámulták a két jövevényt. Jóval lejjebb, az egyik móló végében, két egyenruhás seriffhelyettes állt, beszélgettek. Ekkor bukkant fel a pincér: vékony, sápatag fiúcska, fekete, oldalt fésült hajjal, amivel, legalábbis saját maga szerint, kiköpött Johnny Deppnek látszott. – Segíthetek? – ő is ezzel kezdte. – A Bűnmegelőzési Hivataltól vagyok – árulta el Virgil. – Hogy jutok le a mólóhoz? – Jöjjenek, megmutatom – felelte készségesen a pincér.

Bevezette őket az épületbe, aztán egy dupla ajtókkal védett hátsó lépcsőn, annak a végében pedig kimutatott a kövesútra. – Menjenek végig azon. A kövesút némi kanyarok és emelkedők után valóban kivezetett a tóhoz. Két nő állt az ösvény végén, ott, ahová nem lehetett ellátni a parkolóból: keresztbe font karral beszélgettek, és közben a seriffhelyetteseket méregették. – Még csak tíz perce vagyok detektív – mormolta Johnson –, de én mondom, tartsd szemmel azt a kisebbiket. Ráadásul horgászing van rajta! – Johnson, megtennéd azt a szívességet, hogy tíz percre eltűnsz az életemből? – kérdezte Virgil, olyan szelíden, ahogyan csak bírta. – Bezzeg amikor a furgonom kellett, nem így beszéltél, rohadék! – Jaj, Johnson, Johnson… A két nő meghallotta, ahogy közelednek, feléjük is fordultak. – Helló – biccentett nekik Virgil –, Virgil Flowers vagyok, az Állami Bűnmegelőzési Hivataltól. Sanders seriffet keresem. – Kint van a medencénél – felelte a két nő közül az idősebbik, afféle ami-aszívemen-az-a-számon típusú, tenyeres-talpas asszonyság. Kezet is nyújtott a bemutatkozáshoz. – Margery Stanhope. Én vagyok itt a tulaj, enyém a fogadó. – Akkor majd beszélnünk kell, ha visszajöttem – nyugtázta Virgil. – Láttam, valaki épp kijelentkezett, amikor megjöttünk. Egy nő a bőröndjeit pakolta be a kocsijába. Tudnom kéne, rajta kívül még ki távozott a… a baleset óta. – Semmi probléma – felelte a nő –, utánanézünk. A fiatalabb nő kisebb volt, mint a társa, gesztenyebarna, harminc körüli, a helyes kis orra körül szeplőcskék: ilyen nő láttán Johnson többnyire sürgősen berúg, és verseket kezd szavalni, köztük a Sam McGee elhamvasztása című balladát elejétől végéig, Virgil egyszer már tanúja lehetett egy ilyen esetnek. Annyira csinos volt ez a kis nő, hogy még Virgil is zsibbadni kezdett, egészen addig, amíg a kis nő feléje nem fordult. – Maga az a Virgil Flowers, aki benne volt abban a mészárlásban International Falls mellett? – Az nem mészárlás volt – közölte Virgil, és a zsibbadás enyhült. – Hát pedig nagyon úgy hangzott, mint egy mészárlás – kötötte az ebet a karóhoz a nő. – Fogd már be, Zoe – förmedt rá Stanhope főnökasszony. – Márpedig én igenis úgy gondolom, hogy az ember álljon ki a maga véleménye mellett – kardoskodott tovább Zoe.

– De nem itt, majd valahol máshol – vágta el a további vitát Stanhope. Visszafordult, elnézett Virgil mellett, a tekintete végül Johnson ábrázatán telepedett meg. – Jól hallottam, maga rendőr? – Nem, ő csak az én Johnson haverom – lépett közbe Virgil. – Épp beszálltunk volna a horgászversenybe a Vermillion tónál, amikor belerángattak ebbe az ügybe. Az itteni zsaruk, akik helyett be kell ugranom, el vannak foglalva a Kicsi Linda ügyével. Johnson nem rendőr. – Mindenesetre örülök, hogy megismerhettem – nyújtotta a kezét csak azért is Johnson felé Stanhope. – Mit is mondott, mi a keresztneve? – Johnson – felelte Johnson. – Értem – de a nő nem érte be ennyivel és a többi neve? – Az is Johnson – kottyant közbe megint Virgil; majd, látván Stanhope értetlenkedő tekintetét, folytatta. – A papája egy csónakmotorról keresztelte el. És mindenki csak Johnsonnak szólítja. Zoénak láthatóan tetszett a história, vagy a Johnson Johnson név, vagy maga az ötlet, hogy valaki csónakmotorról nevezze el a fiát. – Biztos sokat csúfolták gyerekkorában – mondta részvétteljesen. – Nem annyit, mint a bátyámat, Mercuryt – hajtotta le a fejét Johnson. – Na, most már biztos, hogy ebből az egészből egy szó sem igaz – jelentette ki Stanhope. – Pedig így van – erősködött Virgil. – Mercury Johnson. Klinikailag hitelesített depressziós. – Még az az egy szerencse, hogy a muter két gyerek után úgy döntött, becsukja a boltot – sóhajtott fel Johnson. – Mert a fater még nagyon szeretett volna egy lányt is, ráadásul vett egy Evinrude csónakmotort. – Miért is ne, az Evie egész jó név – révedezett el Zoe. Erre Johnson felnevetett, és mivel ez a Zoe átkozottul csinos volt, hát Johnson túl hangosan nevetett, mire Virgil kénytelen volt ismét közbelépni. – Hölgyeim, majd még találkozunk – intett búcsút. – Megyek, megnézem azokat a seriffhelyetteseket. – Ezen egyébként sincs semmi nevetnivaló – meredt Stanhope fagyosan Johnson arcába. – Ami itt történt, az kész tragédia. – De még mennyire hogy az – ismerte el Virgil is. És indultak volna a móló felé. – Az a kislány már meghalt, ugye? – kérdezte Zoe. – Kicsi Linda? Meghalt, ugye?

– Nem tudom – felelte Virgil, a válla felett. Még mindig duzzogott a mészárlásos kérdés miatt. – Egyelőre semmit sem tudok arról az ügyről. – Lehet, hogy köze van egymáshoz a két gyilkosságnak? – Van valami oka rá, hogy erre gondoljon? – állt meg Virgil. – Semmi. Csak az, hogy összevissza két nap telt el a két gyilkosság között. – És összevissza negyven mérföld választja el egymástól a két helyszint – tette hozzá Virgil. – Azért ez elég gyanúsan hangzik, nem? – szikrázott fel Zoe mélybarna szeme a kíváncsiságtól: és olyan szépen szikrázott, hogy Virgil azonnal mindent megbocsátott neki. – Nem, szerintem nem – felelte. – Ahhoz túl sok egyéb lehetőség is van. – Jól van, értem én – bólintott Zoe. – A szokásos hülye kérdések egyike, ugye? – Pontosan. Ahogy mondja – felelte Virgil helyett Stanhope. – A vén szatyor, hogy nekem ugrott! – panaszkodott Johnson, útban a móló felé. – Van egy szabály, amit jobb, ha betartasz, ha olyan emberekkel foglalkozol, akik túl közel kerültek egy gyilkossághoz – tanácsolta Virgil hogy soha, de soha ne röhögd el magad! Virgil bemutatkozott a seriffhelyetteseknek, bemutatta Johnsont is. – Maga az a fickó, aki benne volt abban a lövöldözésben International Falls mellett! – esett le a tantusz az egyik helyettesnek. – Igen, ott voltam – bólintott beletörődőn Virgil. – Úgy hallom, a holttestet a Tócsa nevezetű helyen találták meg. – Ember, de sajnálom, hogy nem lehettem ott! – sóhajtott fel a helyettesek egyike, mintha meg se hallotta volna Virgil kérdését. – Az azért nem lehetett semmi! Az öregem volt Vietnamban, ő aztán legalább százszor elolvasta a sztoriját a lövöldözésről. Lefogadom, hogy szívesen találkozna magával! – A seriff már nagyon várja ám magát! – szólt közbe a másik helyettes is. – Most kinn van a Tócsánál. Egyelőre még nem csináltak semmit, csak a hullát nézegetik, és megpróbálják megakadályozni, hogy magával sodorja a víz. Nem akarják összejárkálni a helyszínt, tudja. Az egyik helyszínelőjük már úton van ide Bemidjiből. Odavezessem magát? – Elsodorja a víz? – álmélkodott Virgil. – Még mindig a vízben van? – Aha. A golyó a homlokán hatolt be, és a tarkóján jött ki – szemléltette a zsaru a saját homlokán. – Ronda egy meló. A nő hanyatt esett, kizuhant a

csónakból, egy ilyen kajakféleségből, de a lába beakadt az ülés alá, ezért nem süllyedt el. Amikor utoljára ott voltam, még a felszínen volt. – Hát ez nem úgy hangzik, mint egy bűnügyi helyszín – morogta Virgil. – Hát nemigen – ismerte be a zsaru is. – Ki találta meg? – kérdezte Johnson. – Egy idegenvezető. A fogadóból. George Rainy a neve, ő is odakint van. – Hát akkor gyerünk – adta ki a parancsot Virgil. – Én is jöjjek? – kérdezte Johnson. – Ha akarsz – vonta meg a vállát Virgil. – De az is jó, ha itt megvársz minket. Stanhope mamával. – Inkább megyek – döntött gyorsan Johnson. Az egyik Lund, a minnesotai fogadók kedvelt házicsónakja lett a kiszemelt, azon mentek ki a helyszínre: elől Virgil és Johnson, a huszonöt lóerős Yamaha motor kormányrúdjánál pedig a második seriffhelyettes, bizonyos Don. Nem volt valami hosszú az útjuk, összesen, ha fél mérföldet mehettek. Útközben egyetlen bungalót sem láttak: a tó túlsó partján akadt még belőlük egy-kettő, meg néhány csónakház is, itt azonban meredeken süllyedt a part a víz felé, a patak bemenetelénél kicsit mocsarasodott. Elsiklottak egy sekély erecske benyílója mellett, aztán néhány ágakból és gallyakból összeeszkábált hódvár akadt az útjukba, olyanok voltak, akár a szénakazlak; megkerülték a patak torkolatát, elkanyarodtak egy zátony elől, végül a szűk csatornán át eljutottak a Tócsáig. Négy másik csónak himbálózott a keleti part mentén, a fedélzetükön összesen hét emberrel: Don egyenesen feléjük tartott. – Az ott, abban a fehér sapkában, az a seriff – mutatta Don – , mellette meg George, az idegenvezető. A másik kettő, a zöld úszómellényben, azok a temetkezésiek, jöttek a holttestért. A másik három meg seriffhelyettes. – Hogy találta meg George a holttestet? – érdeklődött Virgil. – Valaki tudta, hogy itt lesz? – Tegnap, vacsoránál nem látták, de hát előfordul néha, hogy a vendégek maguknak főznek a bungalójukban, bár a McDill kisasszonynak ez nemigen volt szokása – magyarázta Don. – Na, a lényeg az, hogy nem nagyon keresték, de aztán kora reggel néhány csaj ki akart menni a tóra, és akkor felfedezték, hogy hiányzik egy csónak. Jézusom, aszongya az egyik, nem a McDill vitte el tegnap este? Erre odamennek a bungalójához, hogy megnézzék, mi van vele. Nem volt ott, de tudták róla, hogy ki szokott nézni a sasfészekhez, oda – mutatott az egyik

ezüstfenyőre a Tócsa partján, a tetején, vagy harmincméteres magasságban, egy sasfészekkel. – George bevágta magát egy csónakba, leevezett ide. Meg is találta, ő szólt a többieknek, hogy jöjjenek, nézzék már meg. Ezzel Don leállította a motort, és mindnyájan partra szálltak. Virgil a partról még körülnézett: észrevett egy fejjel lefelé fordított barna műanyag csónakot, mellette, a vízben fehér inges vízi hulla lebegett. – Maga Virgil? – állt fel a seriff a holttest mellől. – Aha, én – felelte Virgil, odament hozzá, kezet ráztak. Magas férfi volt a seriff, tagbaszakadt, kutyaképe gyűröttebb, mint az inge, amit az egyenzubbonya alá gyűrt. A szolgálati bakancsa viszont valahogy sehogy sem illett ebbe a csónakoktól nyüzsgő környezetbe. – Olvastam a cikkeit a New York Times-ban lelkendezett a seriff – hallja-e, egész jó kis írások voltak azok! – Ja, még én se ronthattam el – szerénykedett Virgil –, jó kis esetek voltak azok. Sanders gyorsan bemutatta a többi rendőrt, meg a két gyászhuszárt is: ők a hulláért jöttek, mondta róluk. – Maga szerint mi történt? – kérdezte Virgil. – Szerintem megölték, de az sem kizárt, hogy öngyilkosság – pillantott le a holttestre Sanders. – De hát elég ritkán fordul elő, hogy egy ilyen nő, mint ez itt, főbe lője magát. Az sok lucsokkal jár. Vagyis… valaki a közelébe férkőzött, és lelőtte. Persze az is elképzelhető, hogy baleset történt. – Gyilkosság – szögezte le Virgil. – Egy egészen csekélyke esély van, hogy öngyilkosság volt, de a baleset kizárva – nézett körül a terepen. – És miért ne lehetett volna baleset? – vonta fel a szemöldökét Johnson. – Ahhoz túl sok itt a fa – felelte Virgil. – Túl sűrű az erdő, ha át akarok lőni a fák között, nagyon közel kell jönnöm, akkor viszont meglátom az áldozatot. Vagyis kizárt, hogy valaki egy fél mérföldre innét elsütötte a puskáját, a nő meg a golyó útjába került. Ha pedig egy másik csónakból adták le a lövést, akkor azt se felejtsük el, hogy mindkét csónak himbálózott kicsit, tehát nagyon, de nagyon közel kellett volna lenniük egymáshoz. Johnson bólintott, hogy érti, visszafordult a fehér ing felé, amely úgy vette körül a holttestet, akár egy fátyol; majd ismét elfordította a fejét. – Tudjuk már, mikor lőtték le? – nézett a seriffre Virgil. – Hallotta valaki a lövést? – Egyelőre még nem találtunk senkit.

– Értem – bólintott Virgil. – Don, húzzon ki minket a seriff csónakjához, nézzük meg közelebbről is. Közelebb mentek, Virgil kihajolt a csónakból, alaposan megnézte magának a hullát. Az arcát nem látta, csak azt, hogy a tarkóját valósággal megsemmisítette a lövés. – Ha nem találnak egy nagyobb kaliberű pisztolyt a vízben – szólt vissza a válla felett –, akkor valószínűleg puska volt. – Szerintem is az lesz – bólogatott a seriff. – Azért a helyszínelők csak nézzenek utána annak a pisztolynak. Ha tényleg csónakban ült, aki lelőtte, lehet, hogy a vízbe dobta a pisztolyát. De ha öngyilkosságot követett el, akkor is a vízben lesz az a pisztoly. – Igen, erőszaknak semmi jele. Egyetlen lövés, és a nőnek vége volt. – Merre van a legközelebbi autóút? – fordult félre a holttesttől Virgil. – Azt hiszem – nézett körül az egyik rendőr –, hogy valahol arra – és mutatta. – Milyen messze van innét? – Olyan… negyed mérföldre lehet? Van egy városi út a tó körül, keresztülmegy a patakon is, kábé… fél mérföldre innét, aztán megint egy kicsit közelebb jön a tóhoz, megkerüli a bungalókat, épp itt, a tó nyugati csücskénél. Valószínűleg látta is, amikor errefelé jött. – Fel tudnánk evezni a patakon? – kérdezte Virgil. – Nemigen. Felfelé nagyon elkeskenyedik – rázta a fejét a rendőr. – Akkor már okosabb, ha gyalog próbálkozik. Nem mintha a patak olyan mély lenne, de elég csúszós az alja. Hát nem is tudom… Lehet, hogy gyalog se jut fel sokáig. Beszélgettek még egy ideig, a seriff azt mondta, azért nem nyúltak még a holttesthez, mert meg akarták várni a BMH ügynökét, bárki legyen is az, hogy ő is megnézhesse magának, mielőtt beleegyezne, hogy elvigyék a tetemet. – Tudja, itt mifelénk nemigen szoktak gyilkolni a népek – fűzte hozzá magyarázatképpen. – Felőlem elvihetik – nyugtatta meg Virgil. – Ahhoz elég erős itt a sodrás, meg talán a szél is fújt… Úgyhogy most már képtelenség lenne megmondani, pontosan hol történt a gyilkosság, hacsak nem találunk még néhány nyomot – nézett végig a rendőrökön. – Azért egy-két ember végigsétálhatna a patak mentén, mondjuk, a csatornától a Tócsáig, és megnézhetné, nem talál-e vérnyomot valahol a leveleken. Ha a part közelében volt, amikor eltalálták, kell hogy legyenek vérnyomok.

A seriff végignézett a csónakokon, végül rámutatott az egyikre, mire a rendőrök, akik abban a csónakban ültek, nekiindultak a pataknak. Miközben beszélgettek, a két hullaszállító megkezdte a holttest elszállítását. Egy fekete műanyag zsák felett most épp azt vitatták meg nagy rössel, mi volna a legjobb módszer arra, hogy besuvasszák a megboldogultat a csónakba, de közben azért a hátuk se fájduljon meg tőle. Virgil csak most vette észre, hogy Johnson egész idő alatt egyszer sem nézett a holttest felé. – Igazán jól jönne a maga meg a többi BMH-s fickó segítsége ebben az ügyben – szólalt meg Sanders seriff –, az én embereim mind a Kicsi Linda ügyén dolgoznak. Ez a história most már kész lázálommá vált. Kicsi Linda mamája valamiféle PR-os főnéni, folyamatosan sajtóértekezleteket tart, meg szerzett valahonnét egy látnokot. Lassan mindnyájan beleőrülünk. – És Kicsi Linda? Róla semmi hír? – Nem. De a látnok szerint még életben van. Egy sötét pincében kucorog, körülötte kövek, és szegény kicsike nagyon fázik. Meg még mohát is észlelt az a látnók. Johnson megdöbbent. – Mohát? – A látnok azt állítja – mentegetőzött Sanders. – Szóval most moha után nyomoznak? Ekkor hallották meg a vérnyomvadászatra küldött rendőrök egyikének a hangját, valami ötven méterről. – Cigarettát találtam! – Aztán a másik is felkiáltott. – Itt az öngyújtó is! Virgil intett a fejével Don felé, a seriff szólt az embereinek, hogy maradjanak a helyükön, Don közben beindította a motort, és Virgil meg a seriff csónakja elindult felfelé a patakon, a Tócsa felé. Ott aztán megpillantották a rendőrök leletét: egy majdnem teli doboz Salem úszkált a víz felszínén, nem messze tőle pedig egy piros Bic műanyag öngyújtó. – Dohányzott az áldozat? – kérdezte Virgil. – Nem tudom – felelte a seriff. – Mindenesetre tegyünk ide egy jelet – döntötte el Virgil. – Lehet, hogy valahonnan innen, a közelből adták le a lövést. Van magánál jelzőbója? – kiáltott ki az idegenvezetőnek, aki épp most ért melléjük a csónakjával. Rainy belekotort a csónak fenekén fekvő zsákba, előkotort belőle egy harang alakú műanyag jelzőbóját, a végén hosszú zsineggel, amely ólomnehezékben végződött. – Lökje csak ide! – adta ki az ukázt Virgil.

Rainy megtette, amit kértek tőle: a nehezék nagyot koppant a víz fenekén: most már a helyszínelők is tudni fogják, merre keresgéljenek. – A cigarettát meg az öngyújtót hagyjuk a helyén – rendelkezett tovább Virgil –, hátha a helyszínelők kiokoskodnak belőlük valamit. Maguk meg keressék tovább a vérnyomokat – fordult a két rendőr felé. A két gyászhuszár maradt a Tócsánál: alaposan meggyűlt a bajuk, míg végre sikerült kihúzniuk a holttestet a vízből. – Vigyél csak vissza! – szólt rá a seriff a csónakja kormányrúdjánál álló rendőrre. – Én viszont szeretném megnézni a túlsó partot is – vetette közbe Virgil –, azt a részét, ahová gyalog is le lehet menni. Menjünk a part mentén! – Ha kellek, kéznél leszek – biztosította a seriff. Ott kezdték, ahol a patak kifolyik a Tócsából: sétatempóban haladtak. Lenézett a vízre, és látta, hogy az előbbi rendőrnek igaza volt: a vizet szinte nem is lehetett látni az uszadék fák és társaik alatt, úgy ellepték. Valószínűnek látszott, hogy gyalog képtelenség lesz itt továbbjutni, csónakkal pedig egyenesen lehetetlen. Azért csak talpaltak tovább, a partot fürkészve, amikor Johnson egyszer csak felkiáltott: – Ott van! – Hol? – Látod azt a kiszáradt tölgyet? Azt, aminek kiszáradt a teljes koronája – mutatott Johnson a túloldalra, a fák felé. – Na, attól egy kicsikét jobbra, látod azt a sötét benyílót a bokroknál? Ilyesmit gyakran látsz a folyók mentén, ahol csendesebb a folyásuk. Valaki járt ott… A felé a hódvár felé ment. – Rendben – nézett vissza Virgil a holttest körül sürgölődő csónakok felé. – Lehet, hogy onnét adta le a lövést. – Hetven méterre lehetett a célponttól, maximum nyolcvanra – magyarázta Johnson. – És a homokos parton jól meg is vethette a lábát. – Az is lehet, hogy csak ötven méterre kellett ellőnie – vélte Virgil –, attól függően, milyen sebes volt a folyó sodrása. De azért jó lövés volt, azt az egyet meg kell hagyni. – Nem is olyan nagy szám – elégedetlenkedett Don. – Hetven-nyolcvan méter, az erre mifelénk nem számít akkora mutatványnak. – Tényleg? – horgadt fel azonnal Virgilben a kötekedhetnék. – Hát idefigyeljen, először is mindössze egyetlen lövést kellett leadnia, anélkül hogy bemelegíthetett volna, és pontosan a homloka közepén találta el az áldozatot, aki mozgásban volt. Ha lassan is, de mozgott. És emberre lőtt, ráadásul folyton

figyelni kellett, nehogy elkapják, nehogy menekülnie kelljen. Hát én azt mondom, ekkora stressz alatt ez igenis nagydíjas lövésnek számít. Akárki volt az, tudta, hogy mit csinál. Don csak végigjáratta a szemét a parton, aztán megint a csónakokon, végül ismét visszanézett a partra. – Hát, ha maga tud valamit, azt aztán tudja – állapította meg. Nézték a hódvárat. Nem volt az több néhány összehordott, csupasz faágnál, gallynál, némi agyag tartotta össze a partszakasz készletéből. – Talán nem is olyan lehetetlen bejutni ide – szólalt meg Johnson. – Egy csónakot keresztül lehet erőltetni a hódváron, de még akkor is… – Jobb, ha mi is onnan próbálkozunk, ahonnét a gyilkos – rázta meg a fejét Virgil. – Előbb vagy utóbb úgyis meg kell próbálnunk. Menjünk, nézzük meg, mit művel a seriff – szólt oda Donnak. A hullaszállítóknak végre sikerült McDill tetemét begyömöszölni a hullazsákba: épp a cipzárt húzták be, amikor visszaértek. – Na, mi van? – kérdezte a seriff, miután áttanulmányozta a jövevények arcát. – Azt hiszem, sikerült megtalálnunk a tett színhelyét – felelte Virgil.

3 Miután a holttest kikerült a vízből, a seriff odaszólt a két rendőrnek, aki még mindig a partvidéket járta vérnyomokat keresve, hogy álljanak meg ott, ahol vannak, és várják, míg újra nem hívja őket, vagy amíg be nem futnak a helyszínelők, és ki nem akolbólítja mindkettejüket a munkaterületükről. A többiek tábort bontottak, élükön a seriffel, a csónakja orrában. Virgil, Johnson és Don a magukéban, George Rainy egymagában: a menetet a gyászhuszárok vízijárműve zárta, fedélzetén a tetemmel. A Tócsánál Virgil mobiljának a kijelzője épp hogy csak jelzett valamicske térerőt, de ahogy partot értek, a kijelző szinte az egekbe szökellt. Don még ki se kötötte a csónakot, ő már hívta is a Bemidji-irodát. Az ügyeletes tiszt vette fel. – Ugye, kiküldték ide a helyszínelőket? – Már ott kéne lenniük – értetlenkedett az ügyeletes –, várjon, utánanézek! – azzal eltűnt, de egy perc múlva mégiscsak visszatért. – Ja, igen, beleütköztek egy hídlezárásba. De kábé tíz perc, negyedóra, és ott vannak, kerülniük kell. – És a többiek? Kinn vannak Bigforkban? – Hát persze. Ember, az a história egyre szörnyűbb lesz! Hallottá, hogy a Fox-híradó… A mólónál vagy egy tucat nő álldogált, arcukon a gyilkosságoknál szokásos rémült kíváncsiság. Virgil partra húzta a csónakot, tartotta, míg Johnson és Don is kiszállt. Ahogy partot ért a seriff is, Virgil előadta nekik, amit a helyszínelőkről megtudott. – Menjünk le, hátha mi is találunk valami nyomot – mondta. – Talán megtaláljuk, hol hagyta el a gyilkos az utat. – Nem rossz ötlet! – Te meg – fordult Virgil Johnson felé – felmehetnél a fogadóba, hátha találsz nekünk ott egy-két szendvicset. Mindjárt éhen halok. – És te? – Én addig vetek egy pillantást a holttestre – felelte Virgil. Johnson biccentett, elindult felfelé a mólón. Virgil odasétált Rainyhez, aki épp a csónakját kötötte ki, és megkérte, hogy maradjon kéznél, később még beszélniük kell. – 'Genisuram! – vágta rá Rainy, és elindult Johnson nyomában a fogadó felé.

A gyászhuszárok épp most rakodták ki a csónakjukból a hullazsákot: Virgil kinyittatta velük. McDill arccal felfelé hevert, arcát vörösre pöttyözték a megalvadt vérfoltok. Annyi most is látszott, hogy arccal előre esett a vízbe, és feltehetően ebben a testhelyzetben töltötte az egész éjszakát. A homloka közepén éktelenkedő bemeneti seb nagyjából akkora lehetett, mint a köröm Virgil Iris-ujján, a csont azonban úgy őrlődött péppé a seb körül, mintha felrobbant volna. A kimeneti nyílás a koponyája bal első felén volt, azon keresztül látszott valami az agyvelőből, amely most, hogy egész éjjel a vízben ázott, leginkább rokfortsajtra emlékeztetett. Valami kisebb kaliberű fegyverrel lőhették meg, állapította meg Virgil a seb alapján, talán egy 223-assal, de lehetett 243-as is, tompított végű golyóval. Az áldozaton jeans volt: Virgil azonnal oda is nyúlt a zsebéhez, hátha megtalálja benne a tárcáját – de nem találta meg. – Vannak még máshol is sebek rajta? – kérdezte a hullaszállítókat. – Sehol – rázták meg a fejüket mindketten. – De még utánanézünk az irodában is, mielőtt átadnánk a doktoroknak – tette hozzá az egyik. – Majd értesítjük, ha találtunk valamit. A holttestet a Ramsey Megyeibe szállítják, az Ikervárosokba: ott boncolják majd fel. – Cipzárazzák be – rendelkezett Virgil. Lebotorkált a móló végébe, lehajolt, megmosta a kezét a tó vizében. Stanhope végignézte, ahogy lemennek a mólóra, és azt is, ahogy Virgil áttanulmányozza a holttestet: csak akkor kapta el a tekintetét, amikor Virgil felállt. Képtelen volt ránézni a hullazsákra. – Ugye, ő van odabenn? – kérdezte elhaló hangon. Virgil csak bólintott, hogy igen. – Semmi szükség rá, hogy maga is itt legyen – mondta neki. – Miért nem megy be inkább a házba? Stanhope oldalt sasszézott, de a szemét még mindig a hullazsákra meresztette. Megborzongott, aztán élére állt a menetnek, végigvezette őket az ösvényen, be a házba, fel a lépcsőkön. – Van itt Internet? – érdeklődött Virgil. – Hát persze. Az összes bungalóban van wifi, meg a főépületben is. A Sasfészek igazgatói irodája három összenyitott szobából álló csendes, békés lakosztály volt, két irodista üldögélt odabenn az íróasztaluk mögött, az asztalokon a legújabb, lapos képernyős számítógéppel, körülöttük néhány iratszekrénnyel. Két kitömött hal, egy-két híresebb vendég bekeretezett fényképe díszítette a falakat. Virgil a Stanhope számítógépét foglalta le magának, a Google Earth oldalra kattintott rá, megkereste a tavat, bejelölte a

helyet, ahol a holttestet megtalálták, kikereste a helyszínre vezető legrövidebb utakat. – Nem is rossz módszer – ismerte el Sanders seriff, csak úgy, a válla felett. – Ráadásul ingyért van – tódította Virgil. Letöltötte a térképet, kinyomtatta. Ezúttal a seriff kocsija ment a konvoj élén, mögötte következett Johnson, mellette a sajtos szendvicsét majszoló Virgillel. – Kicsit zöld volt a képed odakint – szólalt meg Virgil két harapás között –, amikor a holttestet néztük. – Már meséltem neked, hogy egyszer találtam egy vízihullát – hajtotta le a fejét Johnson. – Vagy háromezerszer – ismerte el Virgil. – De azt még nem, hogy miután megtaláltam, kihívtam a rendőröket. Jött is egy vízi rendőr Wisconsinból, és felismerte az áldozatot. Egy fickó Salt Lake Cityből. Kiesett a csónakjából, és… – Tudom, tudom, már mondtad – köpött ki egy chilidarabot Virgil az ablakon. – Amit viszont még nem mondtam el, az az, hogy a rendőr ki akarta pányvázni a hullát, amíg szerzünk egy nagyobb csónakot, amiben elszállíthatnánk – folytatta Johnson. – Fogott egy kötelet, körbekötötte a pasast, aztán meghúzta, hogy közelebb legyen a parthoz, ahol egy fához köthetné. Csak hát az a hulla már vagy egy hete vízben volt, teljesen felfúvódott, tele volt gázzal, úgyhogy amikor a rendőr meghúzta a kötelet, a hulla egyszerűen felrobbant, a gáz kitört belőle, egyenesen rám. – Atyavilág – szörnyülködött Virgil –, tudod, mi a teendő ilyen helyzetekben? Nem mintha azt hinném, hogy lett volna nálad mentoltabletta… – Maradj már csendben egy pillanatra! – förmedt rá Johnson. – Na, a lényeg az, hogy elhánytam magam. Kihánytam mindent, ami csak bennem volt, de azután sem tudtam abbahagyni. A zsaru is okádott, én meg otthagytam mindent, visszamentem a házba, és csak öklendeztem és öklendeztem, hogy megszabaduljak attól a szagtól. Lezuhanyoztam, hajat mostam, elégettem a ruhát, ami rajtam volt, de még mindig éreztem azt a szagot, és ahogy megéreztem, újra és újra elhánytam magam, így ment egy álló hétig, aztán egy olyan három hét múlva kezdődött elölről, és megint eltartott jó néhány napig. Szóval ma reggel arra gondoltam, lehet, hogy egy ilyen gyilkossági helyszín érdekes dolog, de amikor megláttam azt a nőt a vízben… Hát újra megéreztem azt a szagot. – Pedig nem volt semmilyen szaga – mondta Virgil. – Legfeljebb vízszaga.

– Nem igazi szagról beszélek – magyarázta Johnson –, csak a fejemben éreztem. De az is elég volt. – Tudom, hallottam már ilyesmiről – bólogatott Virgil hogy az emberben megmarad egy szag vagy egy látvány emléke. – A látvánnyal nem lett volna semmi bajom, annak a fickónak a hullájából se láttam sokat. De amikor megláttam, hogy az arcodat odanyomod ahhoz a hullához, meg ahogy a nő haja tekereg a vízben, hát megint majdnem elhánytam magam. Nem is értem, hogy te hogy tudod ezt végigcsinálni. – Ez a melóm – vonta meg a vállát Virgil. – Hát igen – sóhajtott fel Johnson, körülnézett, előásott egy Budweisert a hűtőtáskából, kinyitotta. – Azt hiszem, jobb lesz, ha másik sofőrt keresel magadnak, Virgil. Én inkább visszamennék a Vermillionra. Elegem van ezekből a gyilkosságos sztorikból. Azt hittem, érdekes lesz, de csak gusztustalan, ennyi az egész. Ahogy a lehető legközelebb értek a Tócsához, lehúzódtak az út szélére, kiszálltak, a seriff és Virgil elindult az egyik irányba, Johnson pedig a másikba: Virgil ugyanis remélte, hogy ő is megtalálja majd a nyomot, Johnson is, a seriffben azonban már nem bízott annyira. Tehát úgy intézte, hogy a seriff vele tartson: el is jutottak vagy harminc méterre a murvával kikövezett ösvényen, amikor meglátta, amit keresett. – Ott van! – kiáltott fel. – Johnson! Johnson meghallotta, engedelmesen odajött. – Vigyázz! – szólt rá Virgil. – Nehogy szétjárd a nyomokat, kapsz majd a fejedre a helyszínelőktől! Hát igen, a gyilkos nemigen kerülhette el, hogy nyomokat hagyjon maga után. A felszínen megszáradt már a talaj, de alatta nyirkos maradt, süppedős, és a bokrokról is könnyűszerrel leszakadtak még a levelek, ha valaki hozzájuk ért. – Most már csak az a kérdés, hol parkolhatta a kocsiját – nézett körül Virgil: szűk ösvényt látott, alkalmasnak mondható benyílót egyet se. – Mert itt biztos, hogy nem, itt túl sokan látták volna. – Felfelé, az út mentén van néhány üres bungaló – bökte ki a seriff. – Lehet, hogy arrafelé állt meg, ott nem vették észre. Na de mi van, ha valahol távolabb állt meg, kivette a puskát, és gyalog jött le ide? Az útról tíz perc, negyedóra alatt ideérhetett. Ezen a murván meghallják, ha egy autó erre jön. Ha elég óvatos volt az emberünk, észrevehetetlen maradhatott. – De egy idegent is észrevennének, ha a bungalók körül ólálkodik – vetette ellen Virgil. – És ha nő volt az illető?

– Ha nő volt – rázta a fejét Johnson –, pláne valamelyik azok közül, akik itt szálltak meg, akkor nyilván látta, hogy McDill beszáll a csónakba. Nyilván meg is kérdezte volna tőle, hogy hová, hová? Aztán csak ki kell jönnie ide, és bumm! – Ha tényleg így volt – pillantott Virgil a bokrok közé akkor annak a fegyvernek még mindig itt kell lennie. Hacsak tegnap éjjel ki nem jött ide, és fel nem szedte. De akkor tényleg nagyon nagy kockázatot vállalt. Ha meglátta valaki, biztos, hogy emlékszik rá. – Mindenesetre ellenőrzünk mindenkit, akit az úton találunk – fogadkozott a seriff –, minden egyes kósza faszit. Jött egy kocsi: már azelőtt hallották, hogy meglátták volna, amikor pedig végre felbukkant, láthatták, hogy egy nagy döher fehér furgon csapja a zajt. – A helyszínelők – mormolta Virgil. Négyen voltak a helyszínelők, az élükön Ron Mapes, akivel Virgil akkor találkozott legutóbb, amikor épp egy indián zsaru gyilkosát hajkurászták a Red Lake chippewa rezervátumban. Virgil sebtiben tájékoztatta őket a történtekről, megemlítette a vízbe kitett jelzőbóját is, mire mind a négy helyszínelő egyszerre fordította a fejét az ösvényen lefelé, a tó felé. – Akkor szükségünk lesz arcvédő hálóra, fémdetektorra… – zendített rá Mapes. – Mi volna, ha azonnal hozzákezdenétek? – javasolta Virgil. – Gyorsan átvizsgálhatnátok a nyomokat, hátha találtok valamit. Végül is te voltál az, aki a Red Lake-nél azt mondta nekem, hogy a gyilkos alacsony termetű kellett hogy legyen, és ez indított el engem a helyes irányba. – Jó, megnézzük – egyezett bele Mapes. Az egység valamennyi tagját felszerelték gumicsizmával, arcvédő hálóval és pamutkesztyűvel a szúnyogok ellen. Szép lassan beöltöztek, és elindultak lefelé az ösvényen, útközben jobbra-balra forgatva a fejüket, hátha találnak egy fémdarabot. Virgil, a seriff és Johnson eközben eléjük vágott az ösvényen, ők a benyílókat fürkészték, ezeket a kövecses, meredeken felfelé vezető utacskákat, a szélükön, ahogy mind távolabbra kerültek a tótól, vadászkunyhókkal, amelyek, a seriff elmondása szerint, ősztől kezdve általában üresen állnak. A helyszínelők vagy tíz percig lehettek a látókörükön kívül: ezalatt a seriff felhívta az Avis autókölcsönzőt Grand Rapids repülőterén, és kibérelt Virgilnek egy terepjárót. Épp befejezte a telefonálást, amikor meghallották, hogy valaki jön, aztán Mapes óvatosan áthámozta magát a bokrokon, a szeme közben ideoda járt, nyomokat keresve. Ahogy kiért az ösvényre, lehúzta a védőhálót az

arcánál. – Megőrülök, mennyi szúnyog van erre – zsémbelt. – Még száz méterre befelé se lehet tőlük megszabadulni. – És?… kérdezte volna Virgil, de a seriff máris folytatta. – Azt nem mondhatom biztosra, hogy a gyilkos nő volt, csak azt, hogy itt egy nő járt – jelentette Mapes. – Elképzelhető, hogy többször is járt erre, de az is lehet, hogy többen voltak, mert a nyomok elfedik egymást. – Nyilván összevissza mászkált, ahogy felmérte a terepet – vélte Virgil. – Mindenesetre idáig van három tiszta nyomunk, az egyik egy női cipőé vagy csizmáé. Talán inkább cipő lesz, mert alacsony sarka van – folytatta Mapes. – A pontos méretet képtelenség megadni, ahhoz túl elmosódott a nyom, de úgy tűnik, hogy egy nagy M betű van a talpán. Az egyik emberem szerint ez egy Mephisto cipő lógója. És azt is mondta az emberem, hogy az legalább háromszáz dollárba fáj. – Szóval nem mindennapos darab – bólintott Virgil. – Affenét, errefelé még csak nem is kapni, legfeljebb az Ikervárosokban. Persze lehet rendelni az Interneten is – mondta Mapes. – Egyéb? – érdeklődött Virgil. – Hát… Más semmi. De azért, azt hiszem, már ezzel is lehet kezdeni valamit. – A hódvárnál semmi? – Odáig még nem jutottam el. De mindjárt odaérek. – Szép munka volt, Ron – nyugtázta Virgil. – Szerintem a fogadóvendégek egyike lesz – szólalt meg a seriff is. – Női cipő, az Ikervárosokból – a hangján némi megkönnyebbültség érződött: tehát inkább a városiak ügyé, mint a helyieké, és a seriffnek ez így épp megfelelt. – Menjünk vissza, vegyük elő Stanhope mamát – határozott Virgil. – És ha valamelyik embere bevisz Grand Rapidsbe, akkor Johnsont is elengedhetjük. – Semmi akadálya – felelte a seriff. – Úgy érzem, hogy cserbenhagylak – mormolta Johnson, útközben, vissza a fogadó felé. – Dehogy! Ez nem a te melód. Inkább menj vissza a tóra, és fogj néhány halat az én nevemben is – nyugtatta meg Virgil. – Én aztán nem fogok egy szál halat se – morgott tovább keserűen Johnson: a fejét a kormányra hajtotta, aztán felnézett a szikrázóan kék égre. – Ez az egész kirándulás, úgy, ahogy van, el lett átkozva.

Megérkeztek a fogadóhoz: Virgil kipattant a kocsiból, kihalászta a hátizsákját, megkerülte az autót, odament a vezetőülés mellé. – Aztán hagyd békén azt a sört vezetés közben! – emelte fel az ujját figyelmeztetően. – Persze, persze… – Komolyan mondom, Johnson! Van itt nekem épp elég hulla, nélküled is. – Ahogy beérek az első kanyarba – vigyorgott Johnson –, kihajítok egy sörösdobozt az ablakon! Az lesz a Virgil Flowers sörösdoboz-emlékmű. És esküszöm, hogy ott is marad a következő jégkorszakig. És azzal elpályázott. Virgil megkérte Sanders seriffet, hogy segítsen összehozni egy beszélgetést előbb Rainy idegenvezetővel, aztán Stanhope igazgatónővel. – Eltart majd egy ideig – tette hozzá. – Nyilván – vont vállat seriff–, ha egyszer gyilkosságról van szó, minden sokáig tart. De – folytatta pár másodperces szünet után – George barátunktól nem szabad túl sokat remélni. – Miért nem? – Mert ez a George egy szeszkazán. Minden áldott nap, munka után megáll az italboltnál, vesz egy ötös rekesz sört, hazaviszi, benyomja. Az az életcélja, hogy halálra igya magát. Tegnap este is ezt művelte. Úgyhogy már csak ezért is kizárt, hogy ő lett volna a gyilkos. Nem volt abban az állapotban, hogy rátámadjon valakire. – És van valami oka is rá, hogy ezt művelje? – Amennyire én tudom, nincs. Azt hiszem, belefáradt már az itteni életbe – felelte Sanders. Megtalálták az idegenvezetőt: a könyvtárnak nevezett szobában kérdezték ki. A könyvtár nem volt egyéb egy nagy, kocka alakú szobánál, három kárpitozott székkel és pár száz keményfedelű könyvvel, meg hat cserép gerániummal az ablakban. Rainy innét tizenöt percnyire lakott, Grand Rapids felé, de még a városon kívül. A munkaterülete fél tucat tavat ölelt fel, ő vezette körbe a nyáron idelátogató horgászokat, ősszel pedig a szarvas– és medvevadászokat. Ezért napi száz dollárt kaszált, plusz a borravaló: a gyilkosságot megelőző napon egy másik tónál dolgozott, reggel kivitt a vízre két nőt, elmagyarázta nekik a horgászat alapelveit, aztán hagyta őket, hadd bomoljanak. – Levittem őket a mólóhoz, hát ott úgy szaladgáltak a szentjeim összevissza, akár két lefejezett csirke. Aszitték, a McDill asszonyka biztosan lement a

Tócsához. Hát erre mondom, mér nem mennek oda, aszt nézik meg, ott van-e? És mán ugrok is a csónakba, gyövök le ide, hát nem tényleg itt van? Persze nem azt mondom én, hogy nyomozni kezdtem, vagy ilyesmi, csak ide gyöttem, megnéztem, megtaláltam. Ahogy ideértem, már láttam is, ott volt a csónak, mellette meg a fehér inge neki. – Hozzáért a holttesthez? – kérdezte Virgil. – Affenéket! Szokok én tévét nézni! – Jó – bólintott Virgil. – Nincs valami ötlete, ki lehetett? – Nekem? – ámult el Rainy. – Hát mondjuk, hogy van. De meg ne mondják a Stanhope maminak, kell nekem ez a meló! – Ha kell, csukva tudom tartani a számat – fogadkozott Virgil, és a seriff is beleegyezően biccentett. – Hát ezek a nők, akik ide járnak. Tudják, egy csomóan közülük igenis a mi oldalunkon állnak ám! Virgil a seriffre sandított, aki egy aprócska fejbiccentéssel jelezte, hogy egyetért, csak udvariasságból nem beszélt erről. – Szóval maga szerint… – Kell azoknak is a betevő, tudja – folytatta Rainy. – Lemennek, ugye, valamelyik kocsmába, de főleg a Lúdba, aztán, aszongyák, kezdődik a bunyó. Nem az, hogy kimennének a kocsma elé, a parkolóba, inkább csak úgy visonganak egymásra. Hogy ki volt kivel, meg ilyeneken. Szóval aszondom én magának, ez is a szex miatt volt. – Tehát McDill, ő is… – Azt meg honnét tudjam? Amit én tudok, az csak az, hogy a nők, akik ide járnak, nem mind buzik – kapcsolódott be Sanders. – Margery egyszer azt mondta nekem, hogy a nők többsége csak azért jár ide, hogy megszabaduljon egy időre a sok macsótól, mert abból errefelé jócskán akad. Tudja, Észak, erdők… Nincs nekik semmi bajuk a férfiakkal, csak egy időre nélkülük akarnak lenni, tudja, vissza a természetbe, maguk közé. – És ez a téma hogy merült fel? – érdeklődött tovább Virgil. – Mármint hogy ki buzi, ki nem? – Hát valaki elszólta magát a Kereskedelmi Kamarában, a McDill meg majd' felrobbant miatta – magyarázta a seriff. – Én pont akkor futottam össze vele, tiszta véletlenből, hát nekem tálalta ki az egészet. Tudja, mi még az általános iskolából ismerjük egymást. – Aha.

– Nahát! – tátotta el a száját Sanders. – Ezt az áhát éppúgy mondta, mint a zsaruk. – Nem, dehogy! Csak hát elgondolkozik az ember. Ha tényleg valaki jöttment tette, valaki, aki csak pihenni jár ide, az honnét ismerte volna ilyen jól az utat? Honnan tudhatta volna, hogyan juthat le a Tócsához? – Például megnézte a Google-térképen, ahogyan mi – vágott vissza a seriff. – Az is egy lehetőség – ismerte el Virgil. – Vagy előtte kitanulmányozta a terepet – folytatta Sanders. – Vagy lehetett valaki itteni – kötötte az ebet a karóhoz Virgil. – Na, idefigyelj! Ha például engem kérdeznél, hogy hogyan lehetne lejutni az útról a Tócsához, hát még nekem is jó sokáig kéne böngésznem a térképet, meg talán egy iránytűre is szükségem lenne, pedig én itt töltöttem a fél életemet – mondta Sanders. – A gyilkos vagy úgy ismeri a terepet, hogy még nálam is jobban, vagy megnézte a Google-térképen. Vagy egy másmilyen térképen. Talán GPS is volt a csajnál. És nyilván előtte körülnézett errefelé. Tehát legalább akkora esély van, hogy valaki nem itteni követte el, mint hogy itteni. De akár ez, akár az, előtte terepszemlét kellett tartania. – Az is lehet, hogy egy szarvasvadász volt – kotyogott közbe Rainy. Virgil és a seriff csodálkozó tekintettel fordult felé. – Ha befagy a tó, nem is olyan rossz errefelé. Se szúnyog, se sár. Följebb mész pár száz métert, és onnét látod a Tócsát. John Mack, neki van egy-két farakása, innét ötpercnyi járásra. Itteni fickók szedik össze neki a fát, a tó körüli útról, onnét viszik Mack házához. – Ahhoz jó sokan kellenek – vélte Virgil. – Nem, nem is olyan vészes a helyzet, és azokról a farakásokról nagyon jól körül lehet nézni. Hat-hét fickó feláll a farakásokra a vadászidény első napján, és addig ordibálnak, amíg a szarvasok el nem kezdenek menekülni, pont itt, a két tócsa között – magyarázta Rainy. – Egy vagy két szarvast általában mindegyikük felhajt. Vannak, akik a kölykeiket is kihozzák. – Ezt megjegyzem – ígérte Virgil. – És kösz. Ahogy mentek kifelé a könyvtárból, a seriff odahajolt Rainy füléhez. – Amíg rendben végzed a dolgod, igyekszem elfeledkezni erről a „mi oldalunkon állnak” kiszólásról – súgta. – Úgy lesz – Rainy hatalmasat nyelt. – Rendben lesz minden, megígérem. Bent a főépületben aztán Virgil felé is odafordult a seriff. – Tudod, nem akarnám, hogy azt higgyed, mi idefent mind homofóbok volnánk. Lehet, hogy egy-két vendég az itteni nők közül tényleg leszbi, de hát nem zavar az senkit!

Igenis azt akarjuk, hogy ezek a nőcskék jöjjenek ide, mihozzánk, vásároljanak itt, minálunk, egyenek az éttermekben, merthogy ezeknek a nőknek van pénzük. Csak a szállás heti kétezerbe kerül, és sokan egész hónapra jönnek. Nem olyan ez itt, mintha sátortáborba mennének, vagy vadkempingezni. – Mint én meg Johnson, azt akartad mondani, ugye? – vigyorgott Virgil. – Hát… tudod, ezek a nők általában a Vadlúdban isznak, ahogy George is említette. Tom Mortensen, a tulaj, ha meghallaná, hogy elvesztheti a buzi vendégeit, hát menten szívrohamot kapna – magyarázta Sanders. – Belőlük él. Szereti ezeket a nőket, ők meg szeretnek idejárni. És jóval kevesebb balhét okoznak, mint egy rakás cowboy. Bementek az irodába, hátha ott lesz Stanhope. Először Zoe ötlött a szemükbe, a nő, aki képtelen volt kiverni a fejéből, hogy Virgil valamiféle mészárlásban vett részt: most a számítógépénél ült, az orrán fekete keretes titkárnő-szemüveg, ami azzal fenyegetett, hogy Virgil rögvest belé is szeret, legalábbis mindig ez történt, ha egy rövidlátó értelmiségi lányt sodort az útjába a sors. Stanhope ott állt Zoe mögött, a kezében egy papírlappal, a válla felett nézte Zoe képernyőjét. – Márpedig én egészen biztos vagyok benne, hogy legkésőbb július elsejével kifizettük. Július negyedike péntekre esett, és emlékszem, hogy nem volt ott a tűzijátékon, pedig általában szokott benne segíteni. – Hát éppen ez a probléma – ütögette meg Zoe a képernyőt –, ha nem júliusi a fizetés dátuma, át kell írnia a havi bevételeit. Stanhope ekkor vette észre őket, ahogy ott álldogálnak a két ajtófélfa között. – Helló! – szólt oda nekik –, rögtön, csak akadt egy kis könyvelési problémánk. – Majd ha lesz egy percük – felelte Virgil –, jó lenne, ha megmutatnák McDill bungalóját, és beszélgethetnénk is egy kicsit. – Felőlem most rögtön is jó – vágta rá Stanhope. – Ezt meghagynám neked, Virgil – mentette ki magát a seriff. – Nekem még úgyis beszélnem kell a tévésekkel. – Rendben – bólintott Virgil. – Csak szerezz nekem valakit, aki levisz az autókölcsönzőhöz. – Az én irodám a városban van – vágott közbe Zoe én szívesen elviszem. Egy félóra, és indulhatunk. – Az aztán igazán nagyszerű lenne! – felelte Virgil.

Mindegyik bungalónak neve volt: McDillé a Falubolondja névre hallgatott. Egy hálószobából állt, meg a galériából, vendégággyal, továbbá rendelkezett napozóverandával is, ahová egy kis előszoba vezetett. Volt a hálószoba mellett még egy, elkülönített helység a bungalóban, amolyan kamraféleség, számítógépasztallal, főnökök számára tervezett irodai szék, Ethernet-csatlakozókábel és egy falitábla, rajta a helyes csatlakozás mikéntjének leírásával: továbbá egy lézerprinter és telefonkészülék. Az összképet kicsi, de szemmel láthatóan roppant praktikus konyha és nappali egészítette ki, terméskő kandallóval. McDill laptopja még most is itt volt, csatlakoztatva az Ethernet-kábelhez. – Tévé sehol – nézett körül Virgil. – Megvan az oka annak is. Aki tévézni akar, bejöhet a főépületi társalgóba, de a lényeg itt épp az, hogy nincs tévé, meg semmi ilyesmi – világosította fel Stanhope. – De azért mégiscsak van egy készülék. – Hát igen. Beláttuk, hogy hiába járnak ide azért az emberek, hogy távol legyenek ettől a sok szeméttől, főleg a tévétől, azt azért mégsem engedhetik meg maguknak, hogy teljesen megszabaduljanak tőle. Végül is üzletasszonyok, szemmel kell tartaniuk a dolgokat. Nyilván észrevette már, hogy a mobilja itt is működik. – Persze – mondta Virgil. – Beszereltettünk egy relét, ami az antennához csatlakozik, kinn van, az üzlethelységnél, azért nem látja innen. Az antenna meg az országút mentén álló reléhez csatlakozik – magyarázta Stanhope. – Szóval van itt térerő, amennyi csak kell, van itt minden, de gondosan elrejtve a szem elől. Azt akarjuk, hogy egy kicsit rusztikus legyen itt a hangulat. Virgilt annyira lenyűgözte, amit megtudott, hogy lezökkent az egyik forgószékbe. – Na jó. Van néhány kérdés, amire talán magánál találom meg a választ – nyögte ki. McDillt senki sem látta a gyilkosságot megelőző estén. Nem volt ebben semmi szokatlan, Stanhope szerint nem. Néhány nőnek az a szokása, hogy kimegy a tóra, ahol nyugodtan napozhat, és, ha csak teheti, kint is marad egész napra, aztán az egész napos napozástól holtfáradtan este úgy zuhan az ágyába, akár egy darab kő. Mások meg be-benéznek a közeli kisvárosba, elsősorban a Vadlúd névre hallgató kocsmába. Tehát nem is olyan könnyű követni, ki mikor merre járkál.

– Az igazat megvallva nem is tudtam, hogy senki se látta őt, csak reggel, mikor beszélgettünk róla – mentegetőzött Stanhope. – Amúgy társaságkedvelő volt? – Hát… Mint a többiek, gondolom. De ha társaságban volt, mindig kibújt belőle az agresszivitás. Azt szerette, ha ő irányítja a beszélgetést, de hát van itt még nő rajta kívül, aki szintén nem piskóta, úgyhogy azt mondanám, olyan volt ő is, mint a többiek errefelé. Szóval McDill is a Vadlúdba járt. – Meleg volt? – Hm, hm – csóválta a fejét Stanhope –, az volt, az volt, de igazában nem romantikázni járt ide. Van neki egy állandó élettársa az Ikervárosokban. Már értesítettük, hamarosan meg is érkezik, de Erica igazában azért járt ide, hogy kikapcsolódjék. Hogy gondolkozzék egy kicsit. Hogy kipihenje magát. Olyasfajta lány volt ő, aki szeret néhanapján úgy istenigazában a pohár fenekére nézni. Nem mondom, hogy olyankor nagyon elviselhetetlen lett volna, de azért nem ő volt az az ember, akivel szívesen lemenne egy olyan kocsmába, mint a Vadlúd. – Nem bánnám, ha végre elhinné, hogy nekem tényleg semmi bajom a leszbikusokkal. Csak arra kérném, válaszoljon: belekeveredett az áldozat valamiféle szexuális jellegű bonyodalomba? – Amennyire én tudom, nem – rázta a fejét Stanhope. – Például abba sem, hogy rivalizált volna valamelyik itteni nővel? – Nem hinném. Ott volt egy hétig, azt tervezte, hogy még egy hétig marad. Reggelente jógázott, kirándulás, csónaktúra szintén reggelenként, néha délután is, ez volt a programja, nem láttam, hogy bárkivel is összejött volna. – Értem. Haltak itt meg már vendégek? – Kétszer – bólintott Stanhope. – Volt egy nő, aki épp azért jött ide, hogy meghaljon. Imádta a természetet, imádta ezt a helyet itt. Ősszel történt, amikor már be akartunk zárni, de azért őt még legurítottuk a kerekes székében a mólóra, hogy nézhesse a tavat. Aztán meghalt, elvitte a rák. És volt egy másik nő, az meg szívrohamot kapott, egy olyan négy-öt évvel ezelőtt. Ő tulajdonképpen élt még, amikor a mentőbe tettük, csak a kórházban halt meg. Beszélgettek még egy ideig, de Stanhope egész idő alatt olyannak tűnt, mint akit teljesen összezavar, hogy gyilkosság történt a műintézetében. És nem színlelte, Virgil látta rajta: ahhoz túl zavart volt, hogy tettette volna. – És kijelentkezett ki utoljára? – tette fel az utolsó kérdést Virgil. – Pont akkor, amikor megérkeztem?

– Dorothy Killian a neve, Rochesterből jött – felelte Stanhope. – De már korábban szólt, hogy elmegy. Nem hinném, hogy érdekes lehet, persze én honnét tudhatnám. Hetvennégy éves. Valami művészeti kuratórium tagja Rochesterben, és ülésük van holnap délután, úgyhogy muszáj volt elindulnia. – Értem. Arra kérem, hagyjon nekem pár percet, hogy átnézhessem ezt a bungalót, aztán zárjuk be megint, amíg meg nem jönnek a helyszínelők – kérte Virgil. – Micsoda szörnyűség – állt fel, nagyot sóhajtva Stanhope. – Olyan fiatal volt! Olyan aktív! És milyen okos! – Szerették? – Hát – mosolyodott el Stanhope –, akik szerették, azok szerették, akik olyanok voltak, mint ő. Nem az a típus volt, aki hadifoglyokat ejt, úgyhogy voltak néhányan, akik a pokol fenekére kívánták. De hát mindenki így jár, aki csak egy kicsit is sikeres. Virgil tíz percet töltött a bungalóban, ezalatt gyorsan, de alaposan átnézett mindent. McDill két nagy bőrönddel érkezett. Az egyik most üresen állt, a tartalma, ruhák, szétszórva a szekrényekben és a fiókokban. A másikat még csak félig pakolta ki, most egy nagy nejlonzacskó éktelenkedett benne, a szennyessel, meg még néhány zacskó piperecikkekkel és egyéb személyes holmikkal. A ruhák zsebében, se a szennyesben, se a tisztákban, sehol semmi, egy darab papír sem. A retiküljében lapos pénztárcát talált, benne valamivel több mint nyolcszáz dollárt, készpénzben. Egy Wells-Fargo borítékban, a táska rejtett zsebében további háromezret. Átnézte a papírokat: egy vadonatúj horgászengedély Minnesota állam vizeire, biztosítási kártyák, törzsutaskártya a Northwest légitársaságtól, hitelkártyák – Virgil fel is jegyezte magának, hogy járjon utána az áldozat pénzügyi helyzetének, különös tekintettel a bankszámlái egyenlegére – egy kártya a Mercedes-Benztől, arra az esetre, ha elakadna az országúton, és tagsági igazolványok egy csomó múzeumból, mint a Minneapolisi Nemzeti, a Walker Center, a New York-i Metropolitan és a Modern Művészetek Múzeuma, a kaliforniai, pasadenai Norton Simon múzeum és a chicagói Intsitute of Art. Szóval lelkes műpártoló. A kártyák között boríték is lapult: Virgil kinyitotta, és egy papírlapot talált, rajta egy női száj rúzslenyomatával. Semmi mást. No, ez érdekes. Volt az áldozatnak egy digitális fényképezőgépe is: Virgil bekapcsolta, átszáguldott vagy két tucat fényképen. A zömük a tónál készült, de vagy egy fél

tucat valami kocsmában, rajtuk nők, ahogy épp jól érzik magukat, hangoskodnak, már ahogy a nők szokták, ha kiszabadulnak egy kicsit a férfitársaságból. Kivette a gép kártyáját, hogy majd a saját gépén is átnézze a képeket, a fényképezőgépet visszatette a fiókba, ahol találta. Kivette a nő kulcsait, köztük a Mercedes emblémáját viselő elektronikus kulcsot is, és a zsebébe süllyesztette. McDill számítógépét jelszó védte: Virgil egy darabig próbálkozott, hátha eltalálja, végül feladta. Majd a helyszínelők. A számítógép mellett ott hevert McDill mobilja is. Virgil belenézett: az áldozat az elmúlt héten, azon, amelyet a fogadóban töltött, három tucat beszélgetést folytatott, a zömüket egy és ugyanazon számmal az Ikervárosokban. 612-es előhívószám, vagyis Minneapolis belvárosa – ez talán a reklámügynökség lehet, vélte Virgil – és néhány egyéb, kimenő és bejövő beszélgetés, egy másik számmal, 952-es előhívóval. Megnézte a nő jogosítványát is: ezek szerint a lakhelye Edina, vagyis a 952es körzetszám, ismerte fel Virgil. Tehát az irodájába telefonált, meg haza. Sebtiben lefirkálta a számokat. Helyi hívást egyet se talált. Apropó helyi hívás: felemelte a szoba saját telefonját, és már meg is hallotta a tárcsahangot. Rendben: tehát az esetleges helyi hívásokat a telefontársaságtól kell lekérdeznie. Még egyszer körülnézett a szobában, és írt egy cetlit a helyszínelőknek, hogy elmagyarázza a rúzslenyomatot meg a kártyáját vesztett fényképezőgépet. A papírt a fiókos szekrény tetején hagyta. Ezt írta: DNS a rúzson? Szerintetek?

4 Virgil visszaballagott a főépületbe, útközben odaköszönt néhány nőnek, felkapta a hátizsákját, majd, amikor maga Margery Stanhope jött vele szemközt, megkérdezte tőle, hogy tud-e valamit McDill barátairól. – Ideszóltak a repülőgépről. Úgy döntöttek, hogy repülővel jönnek, pedig autóval gyorsabban ideérnének. – Mi lenne, ha kimennék eléjük a reptérre? – vetette fel Virgil. – Semmi értelme – csóválta a fejét Stanhope. – Mindenki azt hiszi, hogy mi mélyen benn vagyunk az erdőben, ezért a barátai hidroplánt béreltek. Itt landolnak majd, a tavon. Virgil kinézett a tóra: nem volt ez valami hű, de végtelen víztükör, ráadásul mindenütt kisebb szigetek, zátonyok tarkították. Csinos környék, de nem éppen landolásra termett. – Szoktak itt hidroplánok leszállni? – hitetlenkedett. – Néhanapján bizony megesik – felelte Stanhope. – Vannak, akiknek ez nincs ínyére, főként egy környékbeli öregúrnak nem, aki biztos, hogy még ma este rám telefonál, aztán holnap felhívja a megyeieket. – Értem. Nos, ha sikerül megtalálnom a könyvelőjét, akkor én… – Lent van a fészerben. Átvág a parkolón, és már oda is jut. – Tudom, láttam már. Rendben, akkor később még találkozunk. Szeretnék beszélni McDill barátaival – jelentette be Virgil. – Talált valamit a bungalóban? – Lehetséges – döntött Virgil egy rejtélyes mosoly mellett. Zoe Tull egy mexikói küllemű alakkal beszélgetett. A mexikói épp egy motoros fűrész darabjait igyekezett összeilleszteni. Zoe meglátta Virgilt, odaintett neki, de azért nem hagyta félbe a beszélgetést a mexikóival. Virgil előhalászta McDill autókulcsát, benyomta, mire fel is villantak az ezüstmetál SL350-es jelzőfényei. Kinyitotta, beszállt a sofőrülésre, körülnézett. A szokásos autóscuccok mindenütt: Kleenex, mobiltelefon-töltő a szivargyújtóba illesztve, szúnyogriasztó, egy csomag ragtapasz, mentolos tabletták, rágógumi, két rúzs, egy ATM-nyugta, rajta a számla állása: 23.241 dollár a Wells-Fargo banknál;

tollak, ceruzák, csekkfüzet, zsebkés, halogén zseblámpa, két üres üveg Pepsi Light, pulóver, gyapjúkabát, esernyő és egy bőrtárcában tucatnyi névjegykártya. Micsoda szemétdomb, gondolta magában éppen, amikor megérkezett Zoe is. – Milyen szép tisztán tartotta a kocsiját! – álmélkodott. – Azt reméltem, találok egy zsarolólevelet – szállt ki Virgil a kocsiból. – Maga végzett már? – Persze. Zsong a fejem a számoktól. – Az emberük ugyebár feketemunkás? – sandított Virgil a mexikói felé. – És ha az lenne, lecsukatná? – kérdezte vissza Zoe. – Ha minden illegális mexikóit lecsuknánk, a fejünket nem volna hova lehajtani – nevetett fel Virgil. – Hát pedig vegye tudomásul, hogy Julio nagyon is legális. Lehet, hogy Margery néha alkalmaz feketemunkásokat, és a könyvön kívül fizeti őket, de Julio benne van a könyvben, úgyhogy meg kellett néznem a zöld kártyája számát. Így aztán a szövetségiek azt hihetik rólunk, hogy ebből a szempontból rendben vagyunk. – Nem akarom megfosztani az illúzióitól, de a szövetségiek senkiről sem hiszik el, hogy bármilyen szempontból rendben volna. – És ebben nem is tévednek nagyot – bólintott Zoe. – Ismerek egy bírót, aki családtagként számolta el a feleségét meg a lányát, három évvel a válásuk után is, pedig azok már rég elköltöztek Kaliforniába. – És ült miatta? – Sose kapták el – rázta a fejét Zoe. – Szerencsére nem az én ügyfelem volt. Egy könyvelő kollégától hallottam róla, de az is úgy adta elő, mint egy meglepetést. Idióta. – Igen, ez mostanában a tipikus kifogás du jour, ha valaki valami komolyabb disznóságba mászott bele. – Húha! – tátotta el a száját a lány. – Valaki itten tud ám franciául is! Zoe egy piros Honda Pilot büszke tulajdonosának mondhatta magát: a sofőrülés mögé termetes, fém dossziétartót zsúfolt be, míg a mellette lévő ülés lábánál üres kólásdobozok és jégkrémpapírok hevertek. Zoe besuvasztotta a nála lévő dossziét az e célra rendszeresített dobozba, a kólásdobozokat és a jégkrémes papírokat egyszerűen a hátsó ülésre hajította, és már indulhattak is. – Nos? Maga szerint ki a gyilkos? – kérdezte Zoe indítás közben. – Van már valami ötlete?

– Akad néhány – tért ki a válasz elől Virgil –, de ne beszéljünk a gyilkosságról, beszéljünk inkább magáról. Az életéről, a pasijairól, mindenről. Milyen helyes csukája van! Mephisto? – Tessék? – kérdezte értetlenkedve a lány. – Csak próbálkozom, hátha sikerül barátságosan elbeszélgetnünk – mentegetőzött Virgil. A válla összeért a lányéval: Virgil virágillatot érzett, lágyat, vaníliára emlékeztetőt; – Mondja, Virgil, maga kábszerezik? Van valami, amit tudnom kéne magáról, de nem tudom? – Csak azt kérdeztem, hogy a cipője Mephisto márkájú-e, avagy sem! – háborgott Virgil: be is zsebelt érte egy kíváncsi pillantást a lány részéről, aztán Zoe felemelte a bal lábát, hogy megnézze, mi van a cipőjén. A Nike-logó volt rajta, egyéb semmi. – Azt se tudom, mi az a Mephisto, ha fenékbe rúgnának vele, akkor se ismerném fel! – Hát ez aztán kész háborús bűn! – zsémbelt Virgil. – Bob Sanders azt mondja, magának egész szép lajstroma van háborús bűnökből! – Hát ez döbbenetes – morogta Virgil, de kihallatszott a hangjából, hogy a kérdés nem érdekli igazán. – Meg vagyok döbbenve. – Meg kell, hogy mondjam, éppenséggel nem úgy néz ki, mint aki lemészárolt egy csomó embert. – Mert nem is mészároltam le egyet se. Így értek el a bekötőút végéig, ahol Virgil balra nézett, és látta, ahogy a helyszínelők furgonja épp feléjük tart. – Álljon meg egy pillanatra! – kiáltott a lányra. – Meg kell néznem, van-e más munkájuk is ezeknek a fickóknak. Kiugrott a kocsiból. A furgon vezetője észrevette, le is húzódott az út szélére. Az anyósülésről Mapes kászálódott elő, a kezében kis nejlonzacskóval, amit azonnal Virgil kezébe nyomott. Virgil kénytelen volt a nap felé fordítani a zacskót, ha látni akarta, mi van benne. – 223-as – állapította meg. A töltényhüvely bronzborítása még most is fénylett. – Nem kellett sokáig kallódnia – mondta Mapes –, még mindig érzem a lőpor szagát. A gyilkos nem nagyon keresgélhette. Ott volt a lábnyomok mellett. – A nyomoktól jobbra, ugye? Mintha csak az automata kivető lökte volna ki. – Úgy bizony. A nyomoktól jobbra, de a jelek azt mutatják, hogy magából a závárzatból esett ki. Elküldetem Jimmel – intet a hüvelykujjával a furgon felé –

Bemidjibe, hadd lássuk, ott mit hoznak ki belőle. A többi emberem még a hódvárnál van. – Szép munka volt, ember – hálálkodott Virgil. – Ugyan, ott volt az orrunk előtt! – hárította el a dicséretet. – Még te is megtaláltad volna. Talán… – tette hozzá, némi szünet után. Virgil átadta neki McDill autókulcsait. – Tudom, hogy le fogsz baltázni érte – mondta –, úgyhogy csak óvatosan mászkáltam össze a nyomokat az utastérben. Hátha még így is találtok odabenn valamit. Visszaszállt a Hondába, elmesélte Zoénak, mit tudott meg a töltényhüvelyről. – Már csak a fegyvert kell megtalálni, meg a Mephisto-cipőt – fejezte be a mondókáját –, és azzal készen is volnánk. – Egyetlen töltényhüvelyből meg tudja állapítani, milyen fegyverből lőttek? – ámult Zoe. – Én nem, de a labor igen. Ja, és még ott vannak rajta a kilövéskor maradt nyomok is. Ráadásul, ha szerencsénk van, a nő a hüvelykujjával nyomta a golyót a tárba, és akkor ujjlenyomatot is találunk. A bronzon nagyon jó ujjlenyomatok maradnak. – Aha… Nekem egyébként nincs Mephisto cipőm – társalgott tovább Zoe. – Tulajdonképpen miért kérdezte? – Mert a nő, aki megölte Erica McDillt, feltehetően helyi lakos. Pontosan tudta, mikor és hogy juthat el a Tócsához, hogy elkapja az áldozatát. És valószínűleg Mephisto cipőt viselt. – És maga szerint én követtem el? – Végül is nagyon ott ólálkodott körülöttünk. Pont, ahogy egy pszichopata tenné – válaszolta Virgil. – Azért ólálkodtam maguk körül, mert kíváncsi természetem van – mondta kemény hangon Zoe. – És nem vagyok pszichopata. Kényszerneurotikus vagyok. – Pont ezt mondaná egy pszichopata is – makacskodott Virgil. – A kíváncsi könyvelőnő esete. Egy asszony, aki úgy issza a vért, akár a koktélokat. Zoe úgy hessentette el a beszélgetés tárgyát, akár egy legyet. – És biztos benne, hogy nő a tettes? – kérdezte inkább. – Meglehetősen biztos vagyok. – És helyi. – Valószínűleg. És ha azt állítanám, hogy a fogadóból való, amellett nagyon jól tudnék érvelni – szögezte le Virgil. – Nem mondana néhány nevet?

– Azt nem. De azért elgondolkoztató, amit mond. – Bizony, hogy elgondolkoztató – értett egyet Virgil is. Egy teljes perc telt el tökéletes némaságban. – Biztosan jó ötlet, hogy mindezeket elmondja nekem? – kérdezte végűi Zoe. – Miért ne? – kérdezett vissza Virgil. – Nekem nincs semmi rejtegetnivalóm. – Hát, maga tudja. És ha szétkürtölök mindent, amit hallottam? – Csak nyugodtan. – Virgil nagyot ásított. Hanyatt dőlt az ülésen, a szemét is lehunyta. – Engem aztán hidegen hagy! A reptérnél Zoe egy bádogbódéra mutatott: Virgil odabent a díványon talált egy pilótasapkás pasast, aki épp aludni készült, de amikor Virgil belépett, roskatag lábbal feltápászkodott. – Maga volna az a zsaru? – kérdezte. – Mondjuk, hogy én – felelte kelletlenül Virgil. Egy Chevy Trailblazert bérelt ki, kivette a zsákját Zoe kocsijából, áttette a terepjáróba. – Hogyhogy nincs magánál fegyver? – kíváncsiskodott a lány. – Valahol azt olvastam, hogy a zsaruk mindig fegyvert viselnek. – Én azt figyeltem meg, hogy amint az ember fegyvert vesz magához, máris megvan a baj – felelte Virgil. – Először is húzza a vállat, elferdíti abba az irányba, ahol a fegyver lóg, kis idő múltán meg jön a gerincferdülés. – Képtelen vagyok eldönteni, hogy most jópofáskodik vagy maga egész egyszerűen lökött – elégedetlenkedett Zoe. – És azt meg tudná mondani, merre találom a Vadludat? Szeretnék ott is körülnézni. – Hát, az lesz a legjobb, ha utánam jön. Majd odavezetem – felelte Zoe. – Bár oda többé-kevésbé csak nőket engednek be. Furán fogja érezni magát, ahogy ott ül. Egy szál magában. A Vadlúd egy mérföldre északra volt Grand Rapids város határától: mint az Északi Erdőségek kocsmái, ez is a szokásos, narancsszínűre pettyegetett fenyőgerendákból épült, betonalapzaton, előtte sövénnyel körülvett parkoló, a tetején bádogkémény, a bejárati ajtó mellett fából ácsolt veranda, és egy szintén fából készült barnamedve, mintegy őrként az ajtó előtt, jobb mancsában az amerikai zászlóval. A parkolóban négy autó állt, meg még kettő, Virgil ezeket akkor vette észre, amikor oldalra is elnézett. Nyilván a bárpincéré, illetve a szakácsé. A kocsmai alkalmazottak szeretnek olyan helyen parkolni, ahol biztonságban tudják a

kocsijukat, ahol nem rohannak egyenest beléjük a részegen hazafelé induló kocsmatöltelékek. Odabent valamivel békésebb hangulat uralkodott, mint az efféle kocsmákban szokásos: mindenütt bokszok, csak néhány asztal árválkodott a helység közepén. A bárpult mellett négy szék, a táncparkett túloldalán kis zenekari emelvény; no és egy wurlitzer. A bokszok közül háromban kizárólag nők ültek, az egyikben kettő, a másikban három, a harmadikban négy. A bárszékek egyikén egy öregúr ücsörgött, némán bámult félig már kiürült söröspoharába. Megálltak a bárpult előtt. – Szevasz, Chuck! – köszönt oda Zoe a pultosnak, aki hosszú, nem is barátságtalan tekintetet vetett Virgilre. Zoe sört rendelt, Virgil egy diétás kólát. – Csak nincsenek alkoholproblémái? – húzta fel a szemöldökét hitetlenkedve Zoe. – Nincsenek. Csak általában nem nagyon szoktam inni. – Ha engem kérdez, ez a pohár félig még tele van – emelte fel a fejét a söréből az öregúr –, és nem félig üres. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy négyötödéig üres, jó uram – felelte Virgil. Megkapták az italukat, beültek velük az egyik bokszba. Virgil végigjáratta a szemét a nőkön, meg a kocsmán is, közben látta, hogy a bárpincér szemmel követ mindent. – Nos, mi a véleménye? – kérdezte Zoe, ahogy leültek. – Kocsma, mint a többi – mosolygott Virgil. – Nyilván este kéne megnézni. Ezek a nők, ezek a Sasszárnyból vannak? – Sasfészek. – Oké, Sasfészek. Szóval a Sasfészekből vannak? Vagy fele vendég, fele helyi? Vagy… – Több a helyi, mint a vendég. Csak hát az a helyzet, hogy ha a Sasfészekből ki akarsz menni valahová, általában itt kötsz ki. – Ezek itt homók vagy heterók? – Homók és heterók – válaszolta Zoe. – És ugyanez a helyzet a helyi vendégekkel is. Jobbára nők, homók és heterók. Azért járnak ide, hogy tisztességgel leigyák magukat, anélkül hogy folyamatosan tapiznák őket. Chuck ügyel a rendre. Az itteni pasasok többsége pedig tudja, hogy ez nem az a hely, ahol szívesen látják őket. – Maga jár ide? – Naná. Mondtam már: itt biztonság és béke honol. Újabb nő lépett be a kocsmába, levágott szárú jeans volt rajta, feszes kis top, cowboycsizma, cowboykalap, az orrán napszemüveg. Nem nőtt valami nagyra,

de mindenütt kellemesen gömbölydedre sikeredett: hosszú fekete haját copfba fonta. Az egyik napbarnította vállán az Andy Warhol-féle Marilyn Monroe-fej díszelgett, tetoválás formájában. Sebtében körülnézett, megvakargatta a mellét, odasétált a pulthoz. – Wendy felbukkant már? – kérdezte a pincértől. – Még nem. – A francba! Lent, a suliban kellett volna találkoznunk! – fakadt ki a nő, átnézett Virgil és Zoe asztalához, a tekintete egy pillanatra megállapodott Virgil arcán, aztán Zoe került sorra – az ő látványától a nő szája lebiggyedt. Egy-két pillanat erejéig szótlanul meredtek egymásra, végül a nő elfordította a fejét, vissza a pincér felé. – A Lover Dot kell feljátszanunk. Ha Wendy bejön, szólj neki, hogy odalent vagyunk, őrá várunk. A nő elment, Virgil hosszan nézett utána. – Ő a dobos – hajolt át az asztalon Zoe. – Nekem bejön – mormolta Virgil. – Egy fenét jön be – vágta rá Zoe az énekesnővel él. – Tényleg? Majd csak szakítanak – kortyolt bele a kólájába Virgil. – A zenészek csapodár népség. – Wendy az énekesnőjük. Csajbanda. Ó, jaj, szólalt meg egy hang Virgil fejében. – Értem – nyögte ki végre. – Micsoda pazarlás, ezt kellett volna mondania. – Hé, hé, hé, kifinomult ember vagyok ám én! Még érettségim is van! – tiltakozott Virgil. – Mindenesetre, ahogy maga beszél róla, nem tűnik igazán pazarlásnak. – Kit érdekel? – húzta le egy hajtásra a maradék sörét Zoe. – Kit érdekel ki? – kérdezte Virgil. – Wendy – törölte meg a száját a keze fejével Zoe – az énekesnő. – Annyira jó? – Nagyon jó. Country a műfaja, meg némi jazzes crossover – magyarázta Zoe. – De főleg country. Mint a Dbae Chicks. – Hát akkor nekem tényleg nem jönne be, még ha hetero volna, akkor se – ismerte el Virgil. – Ha választanom kéne, hogy countryt hallgassak, vagy küldjek egy golyót a fejembe, hát nem sokáig haboznék. – Nekem akkor is bejön – mondta Zoe –, és ez az én legnagyobb bajom. Virgil csak nézte, nézte, végül a karjára ejtette a homlokát. – Jaj, ne! – suttogta.

– Nézze, Virgil, előbb vagy utóbb úgyis kiderült volna – nevetett Zoe. – Egész jól elvagyunk egymással, de azért nem szeretném, ha továbbgondolná a helyzetet. – Kit érdekel? – morogta Virgil. A bárpult felé fordította a fejét: látta, hogy a pincér mosolyogva, de fejcsóválva nézi őket, aztán felemeli az ujját, kivesz még egy kólát a hűtőből. – A ház ajándéka – mondta, és kihozta a kólát az asztalukhoz. – Egy kis rumot igazán löttyinthetett volna bele – elégedetlenkedett Virgil. – Tudja, azért én mégiscsak tudok ám viselkedni – mondta később Virgil. – Mindenesetre bocsánatot kérek, ha megbántottam volna valamivel. – Nem, nem, semmi baj – legyintett Zoe egyébként meg voltak nekem fiú barátaim is. Lehet, hogy ezért nem vette észre rajtam, hogy… De a nők valahogy jobban tetszenek. Mindig is jobban tetszettek, végül aztán bevallottam önmagamnak. Néha azért még mindig vonzanak a férfiak. Például maga elég vonzó, a talán kissé túl egyértelmű és felületes módján. Ha vonzónak találok egy férfit, akkor többnyire azért, mert megtalálom benne a feminin vonásokat. Mint magában, ezzel a hosszú szőke hajjal meg a finom kis arcocskájával. – Rendben – felelte Virgil –, magáé a lélekkurkászom jövedelme az elkövetkező két évre. – Maga pszichológushoz jár? Nahát, ez érdekes! Nem is hittem volna, hogy ilyen érzékeny! – Igazából nem is járok – válaszolta vonakodva Virgil –, hazudtam. – Tényleg? – Bizony. Gyakran hazudok. – Hát, igazán sajnálom – sóhajtott fel a lány. – Mármint a leszbikusságot. Nem akartam félrevezetni, remélem, nem is csalódott bennem. – Semmi baj. Mondja, nincs ennek a csajbandának egy hetero szaxofonosa? Most, hogy megint sikerült megnevettetnie a lányt, nyugodtan kérdezősködhetett tovább. – Miért van az, hogy a minnesotai nők nem sminkelnek? Tíz nő ül ebben a kocsmában, néhányan egész csinosak, köztük maga is, de senkin sincs rúzs. Ez valami minnesotai specialitás? Hiánygazdálkodás? Emancipunciság? Vagy mi? – Mostanában nem divat a rúzs – felelte Zoe. – Nem praktikus, mire észbe kapnál, már le is nyaltad. De… ha esténként elmegyünk szórakozni, azért még használjuk. – Még a leszbik is?

– Talán azok nem annyira – gondolkozott el a lány. – Néhányan, talán. A csajszikák. Virgilnek ezen el kellett töprengenie egy ideig. – Jajistenem – nyögött fel végül. – Vissza kell mennem, hogy elbeszélgessek Erica McDill barátaival az Ikervárosokból. Kösz az idegenvezetést. Lehet, hogy este még visszajövök, megnézem magamnak azt a csajbandát. Legalább meglátom, ki jött be annyira magának. – Wendy… Végül is mindegy. Az a lány egy kurva. De a szívem is beleremeg, ha meglátom. Mármint, ha volna szívem. – Mi lenne, ha kifizetné az italokat? – kérdezte Virgil, és közben, akaratlanul is elnevette magát. Zoe egészen a Trailblazerig kísérte Virgilt. – Mondja, tényleg nem baj, ha elmesélem egy-két barátomnak? Mármint, hogy egy nő lehetett a tettes? – Csak nyugodtan – vonta meg a vállát Virgil. – Legalább van miről beszélgetni. Még mindig jobb, mintha feltenné a netre. De csak óvatosan, jó? Mégiscsak egy elmebeteggel van dolgunk! A helyszínelők a Sasfészekben vacsoráztak. – Úgy látszik – kezdte a helyzetjelentést Mapes –, hogy a nő egy fatörzsön támasztotta meg a fegyvert. Van ott még néhány másik fatörzs is, lehet, hogy azokhoz is hozzáért, akár a kezével, akár a lábával. Végignéztük mindegyiket, mintát vettünk róluk, most ujjlenyomatokat keresünk, meg DNS-t. Hajszálat nem találtunk, viszont pamutrostokat igen, lehet, hogy azok a nő ingéből származnak. És csak azt az egyetlen töltényhüvelyt, tehát valószínűleg azt az egyetlen lövést adta le. – És az kizárt, hogy esetleg még a vízben találhatnánk töltényhüvelyeket? – erősködött Virgil. – Megnéztük fémdetektorral. Meg se rezdült – tárta szét a karját sajnálkozón Mapes. – Tehát alapvetően a DNS-ből kell kiindulni, és a Mephisto-cipőből – állapította meg Virgil. – Ujjlenyomatokra én nem nagyon számítanék. Alaposan megnéztem azt a töltényhüvelyt. Tisztának tűnt, legfeljebb kicsit olajosnak. Ha lett volna rajta ujjlenyomat, észreveszem. Persze az is lehet, hogy nem. Talán a labor mégiscsak talál rajta valamit. De akárhonnét nézem is, ha egyszer át kellett jutnia a mocsáron, és tudta, hogy mit csinál, akkor nyilván volt rajta kesztyű. Nem olyan vészes odakint, de a mocsár szélén már annyi a szúnyog, hogy alig győztük őket

levakarni az archálónkról. Ha annak a nőnek egy csepp esze volt, hát ő is jó alaposan bebugyolálta magát. Kesztyű biztosan volt rajta, és talán archálót is viselt. Virgil otthagyta őket, hadd egyenek, ment Stanhope után. A főnöknő irodájában csak egy eleddig sosem látott asszonyt talált, épp a villanyokat oltotta le. – A könyvtárba vitte őket – adta Virgil tudtára az asszony. – Aha. Kiket? – A városi népeket. A McDill kisasszonyka barátait. Lawrence Harcourt, a reklámügynökség névadóinak egyike, sovány, feszesre nyírt, ősz hajú férfi volt, a katonás szemüvege mögött fürge kék szemek villogtak, az arca meg valahogy túl simának tűnt a korához képest: csak nem plasztikáztatta meg? A kettes és hármas számú barát egyfelől Barney Mann, az ügynökség kreatív igazgatója volt, másrészt Ruth Davies, McDill élettársa. Ők ketten mindig Lawrence néven szólították Harcourtot, egyszer sem járt ki neki a Larxy becenév, és, bár egyikük sem mutatta ki, hogy tartana tőle, azért, ha megszólalt, nagyon odafigyeltek rá. Mann amúgy valóságos eleven tűznek bizonyult az alkoholpírban virító arcával meg az őszülő szőke üstökével. Ausztrál akcentussal beszélt. Virgil nagyjából negyvenöt évesnek saccolta, ahhoz pedig kétség sem fért, hogy Mann zajos, mindig vitára kész, dühös alak. Davies ezzel szemben valósággal megbénult a gyásztól. Nem sírt, csak lézengett tétován, mint aki el sem hiszi, ami körülötte történik. Alacsony, nem is olyan rossz nőcske, de a barna hajával és a drótkeretes szemüvegével volt benne valami aggszüzes. Vékony, egyenes szája volt: akárki hagyta is azt a rúzsfoltot McDillnek, biztos, hogy nem ő volt az. Mindhárman, állapította meg magában Virgil, miután túlestek a bemutatkozáson és az első kérdéseken, képtelenek másra gondolni, mint önmagukra. Fütyültek McDill elhalálozásának mélyebb aspektusaira, egyedül egyetlen kérdés vibrált bennük: és mit jelent ez számomra? Ráadásul a külsőségekre is adnak, vonta le a következtetést Virgil, már-már a nevetségesség határait súrolva. Nyugodtan autóba ülhettek volna az Ikervárosokban, és három óra alatt ideérnek. De nem, ők, nyilván azért, hogy az ügy fontosságát ily módon kiemeljék, hat vagy hét órát vesztegettek el a hidroplánnal, amíg megkeresték, kibérelték, megszervezték és végül iderepültek vele.

Harcourt először is sebtében feltérképezte magának Virgilt, összehúzott szemmel, csak aztán szólalt meg. – Van már tapasztalata az ilyen típusú nyomozásokban? – kérdezte. – Van – vágta ki a rezet Virgil. – Ő lőtte halomra azokat a vietnamiakat – vette a védelmébe Stanhope. Erre mindhárman felkapták a fejüket. – Van valami ötlete, hogyan történhetett? – kérdezte Mann. – Vagy, hogy ki tette? Virgil már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de Davies nem hagyta. – Szeretném megnézni! – kiáltott fel váratlanul. – Mi van, ha nem is ő az? – Olyanok azonosították, akik ismerik – próbált Virgil amennyire csak tudott, részvéttel a hangjában megszólalni. – Meg a fénykép a jogosítványán, az is egyezik a holttest arcával. – De mégis… – próbálkozott volna újra Davies, de aztán csak elfordította a fejét. Stanhope megveregette a vállát. – Szóval azt mondja – folytatta Mann –, hogy vannak már ötletei. – Az eddigi nyomozás alapján az a véleményem, hogy a gyilkos nő, ért a fegyverekhez, ismeri az itteni terepet. Lehet, hogy itteni, lehet, hogy a fogadó egyik vendége. Ha azt is tudnám, miért tette, közelebb lennék a megfejtéshez. – Nem éppen erre a válaszra számítottunk – dörzsölte meg az orrnyergét Mann: közben egy lapos oldalpillantást is vetett Harcourt felé, aki, egyetértése jeléül bólintott. – Miért, mire számítottak? – kérdezte Virgil. – Hogy úgy érte magukat ez a gyilkosság, mint derült égből a villámcsapás, és fogalmuk sincs semmiről. Ebben az esetben viszont tudnék mondani valamit, ami talán segíthet. – Csupa fül vagyok – kapta fel a fejét Virgil. – Lawrence az úton idefelé elmondta – mesélte Mann–, hogy Erica és ő megegyeztek abban, hogy Erica átveszi Lawrence részvényeit az ügynökségben. Így a részvények háromnegyede az ő kezébe került volna, ami korlátlan hatalomhoz juttatná. És amióta csak Erica átvette az ügynökség vezetését, azóta azon dolgozik, hogy… hatékonyabbá tegye. – Vagyis ki akart rúgni embereket – magyarázta Harcourt. – Legalább huszonötöt, de inkább harmincat. Pedig sokan közülük régi bútorok már a cégnél. Őket az üzemi tanács vette a védelmébe. Erica, mint vezérigazgató, kirúghatta őket, de egyeztetnie kell a tanáccsal, ott pedig sok ellenséget szerzett magának. Komoly kis háború lett volna belőle. – És magának mi a véleménye az elbocsátásokról? – vágott közbe Virgil.

Harcourt először nem felelt, csak hátradőlt a székében, keresztbe fonta a bokáit. Virgil észrevette, hogy hiába vett fel jeanst és rövid szárú csizmát, azért az öltönyhöz dukáló hosszú zokniról csak nem tudott lemondani. – Nagy általánosságban elleneztem – szólalt meg végül. – Néhány esetben talán egyetértettem volna, de annak nem láttam semmi okát, hogy ekkora nagytakarításba fogjunk. – De azért a részvényeit mégis eladta volna. Harcourt felsóhajtott, végigjáratta a tekintetét a könyvtár állományán. – Azért tartottam meg a részvényeimet, mert az ügynökség egész csinos osztalékot fizet. De hetvenegy éves vagyok, és a ketyegőm is rendetlenkedik. Szóval ideje rendet teremtenem magam körül – magyarázta. – Tudja, egy reklámügynökség vagyona elsősorban a szellemi tőkéből áll, a kreatívok tehetségéből és az ügyfélgyűjteményből. Valódi tulajdonunk nincs is, legfeljebb az irodabútorok, de még a számítógépeinket is lízingeljük. Ha a gyerekeimre hagyom a részvényeimet, és Erica valamiért bedühödik rájuk, csak fogja magát, kimazsolázza a tehetségeket, és saját ügynökséget alapít, a gyerekeim meg ott vannak, ahol a part szakad. Üres zsebbel! Igaz, Erica is sokat kockáztatott volna egy ilyen váratlan akcióval. Új céget alapítani nem éppen olcsó mulatság, ráadásul az ügyféllista is megtizedelődik ilyenkor. Tehát jobban tette volna, ha hagy mindent, úgy, ahogy van. Ezt tartottam szem előtt, amikor úgy döntöttem, hogy eladom neki a részvényeket, Erica pedig úgy, hogy megveszi. Néhány héttel ezelőtt meg is kötöttük az üzletet, bár lezárni már nem maradt időnk. – A lényeg az – vette vissza a szót Mann –, hogy a Városokban vagy harminc ember retteg, mert elveszthetik a munkájukat. Köztük olyanok, akik már huszonöt-harminc éve vannak a cégnél. Nekik már nincs hova továbbállniuk. Kiöregedtek. Kiégtek. Lehet közöttük valaki, vagy valakik, akik mindenáron, akár gyilkosság árán is meg akarták állítani. Legalábbis nekem ez volt az első gondolatom, amint meghallottam, hogy megölték. – McDill meggyilkolása tényleg megakadályozta az elbocsátásokat? – vágott közbe Virgil. – Nem is tudom – vakarta meg a fejét Mann. – Egy időre legalábbis igen. Fogalmam sincs, kihez kerülnek a részvényei. Ügy tudom, a szülei élnek még… – Élnek – szólt közbe Davies. – Én nem öröklök semmit. Egy fillért se. – Mi van a végrendeletében? – kérdezte Mann. – Nem hinném, hogy volna egyáltalán végrendelete – felelte Davies. – Biztos volt benne, hogy örökké fog élni.

– Márpedig én tudom, hogy van neki valahol egy végrendelete – erősködött Harcourt. – Ahhoz ő túl… nem számító, inkább csak józan volt, hogy ne legyen. – Jajistenem, Lawrence, miket beszélsz! – csapott le rá Mann. – Igenis, hogy számító volt az a nő! Az ügynökségnél az volt a gúnyneve, hogy Racka. Ez egy mozaikszó, abból, hogy Rozsdamentes ACél KurvA. – Értem – mosolygott Mann felé Virgil. – Maga rajta volt a halállistán? – Nyavalyát voltam rajta – horkant fel Mann. – Külön szólt nekem, hogy nem vagyok rajta! – Barney kezeli a legfontosabb ügyfeleinket, azok meg nagyon is elégedettek a munkájával. Ha elhagyná a céget, vinné magával az ügyfeleket is – avatkozott közbe Harcourt. – Nekem inkább az a gyanúm, hogy Erica maga mellé akarta őt venni társigazgatónak. Talán tulajdonostársnak is. – Tényleg? – emelte fel a fejét döbbenten Mann. – Nahát, ezt a pechet! – Nos? – ragadta újra magához a kezdeményezést Virgil. – Most mi lesz? Mi lesz az ügynökséggel? Mann és Harcourt némán meredtek egymásra. – Nem tudom – nyögte ki végül Mann. – Intézzük el, amit kell, aztán menjünk vissza a Városokba – fordult Harcourt Mann felé. – Összehívjuk az igazgatótanácsot. Hétfőre új vezetőséget kell felállítanunk, még mielőtt az ügyfelek nyugtalankodni kezdenének. – És mi lesz velem? – kérdezte Davies. – Velem mi lesz…? Harcourt és Mann megint csak egymást nézték. Egyikük se mondta ki, hogy „nem tudom”; de ez volt az arcukra írva, Virgil legalábbis könnyen leolvashatta róluk. Ahogyan Davies is. Virgil előkotorta a jegyzetfüzetét, belefirkált néhány apróságot, aztán különkülön is beszélgetett a három gyászolóval. Harcourt és Mann azt mondták, tegnap egész nap a Városokban voltak, át is adtak egy egész listányi nevet azokról, akik ezt igazolhatják. Feltéve hogy nem valami kétségbeesett hazugsággal próbálkoztak, mindkettejüknek megvolt tehát az alibije: a Városok túl messze vannak ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen ki lehessen ide ugrani. Davies viszont egyáltalán semmiféle alibit nem tudott felmutatni. A gyilkosság napjának reggelén rosszul érezte magát, így aztán csak valamikor dél tájban sikerült kikászálódnia az ágyból. Kiment a piacra, volt a szupermarketben is, de nem valószínű, hogy akár itt, akár ott emlékeznének még rá. De mivel a bevásárlás után sem lett sokkal jobban – ”valami romlottat ehettem” –, odahaza

maradt egész nap, takarítgatott, megnézett egy DVD-t, aztán kora este visszabújt az ágyba, egy könyvvel. Egyébként meg halálra sértődött, hogy így kifaggatják. – Soha eszembe se jutott volna, hogy bántsam Ericát! – tiltakozott. – Szerettem, érti? Ő volt életem Nagy Szerelme! Hat évet éltünk együtt… És egyáltalán nem értek a fegyverekhez, és sose jártam ezen a helyen, idáig azt sem tudtam, merre van! – Magának vagy Ericának voltak más kapcsolatai is? Úgy értem, na, hogy is értem, igen: a kapcsolatuk afféle nyílt kapcsolat volt? – Nem. Egyáltalán nem volt nyílt – szögezte le Davies. – Persze még régen, amikor megismerkedtünk, akkor még találkozgattunk másokkal is, ha érti, mire gondolok… – Értem, mire gondol – kockáztatta meg Virgil. – De attól a pillanattól fogva, hogy összeköltöztünk, el is köteleztük magunkat egymás iránt. – Rendben – bólintott Virgil. – Elhiszem magának, hogy esze ágában sem volt bántani Ericát, de meg kellett kérdeznem, ugye, érti? Hogy volt-e valaki más, hogy volt-e maguk között szexuális feszültség, ha, mondjuk, Erica úgy döntött, hogy leépít egy másik kapcsolatot az ön kedvéért. – De akkor miért nem engem lőtt le az a másik? – értetlenkedett Davies. – Miért azt lőtte le, akit szeretett? – Mert az ember azt lövi le, aki elutasítja őt – felelt Virgil. – Haragtól égnek a Pokol lángjai… – Ó, istenem – zuhant össze egy pillanat alatt Davies. – Tudja, lehet, hogy volt neki egy kis kalandja. Egy kapcsolata, de kábé egy évvel ezelőtt szakítottak. – Kivel? – Nem tudom – vonta meg a vállát a nő –, sosem mertem megkérdezni. Féltem, hogy azzal épp én idéznék elő valamit. Inkább a magam módján intéztem el a dolgot. Megpróbáltam még jobban ragaszkodni hozzá. – De hát csak gyanúsít valakit! Legalább egy nevet! – könyörgött Virgil. – Nézze, én ezt az egészet csak gyanítom – hárította el a kérdést Davies. – De egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy tényleg létezett. Az is lehet, hogy csak a munkahelyén voltak zűrjei. Sose beszéltünk a munkájáról, nem szerette. A mi kapcsolatunk épp arra volt jó, hogy elszabaduljon a munkájától. Tehát amit én titkos kapcsolatnak hittem, az lehet, hogy valami egész más volt. Úgyhogy sajnálom, de nem adhatok meg neveket. Nincs gyanúsítottam.

Olyan törődöttnek, olyan levertnek tűnt, hogy Virgil hagyta, hadd menjen. Mann és Harcourt közben, Margery Stanhope társaságában, elmentek a ravatalozóba, hogy utánanézzenek, elküldték-e már a holttestet a Ramsey Megyei kórházba, ahol felboncolják, illetve, hogy kell-e még valamit intézniük. Virgil akkor látta meg Mannt, amikor elindult a bár felé. Az ajtóban kapta el. – Mr. Mann! Mann a válla fölött nézett vissza rá. – Muszáj innom valamit – mentegetőzött, és ment tovább. Beálltak a bárpulthoz. – Uram, ebbe a bárba alapvetően kizárólag nők léphetnek be – próbálkozott a női bárpincér. – Csak egy rohadt ital, ennyi – intette le Mann. – De uram – folytatta a bárpincérnő, még mindig sajnálkozó hangon. – Azért jöttem ide, hogy gondját viseljem Erica McDill holttestének – vágott közbe Mann. – Ha azonnal nem adja azt az italt, feljelentem diszkriminációért, méghozzá olyan keményen, hogy vénasszony lesz, mire kijön a bíróságról. Dupla martini, két olajbogyóval, és a szemem előtt keverje ki, mert nem szeretném, ha beleköpne, akkor ugyanis kénytelen leszek kihajítani kiskegyedet ezen a mocskos ablakon. – Nyugi, hé! – avatkozott közbe Virgil. A pincérnő, dühös képpel ugyan, de azért odébbállt, fogta a koktélkeverőt, telepakolta jégkockákkal. – Tudja, mikor nyugszom én meg! – heveskedett tovább Mann. – Ahogy megkapom ezt a rohadék piát, fogom magam, kibérlek egy kocsit, és Harcourt meg én már megyünk is vissza a Városokba. Micsoda időpocsékolás! Mi a fenét művelünk mi itt? Amikor ott a helyünk? – Miss Davies is magukkal megy? – Ja, asszem. Már amennyiben jönni akar – mondta Mann, fél szemével a bárpincérnőre sandítva: az épp befejezte a koktélmixelést. – Csak ne nyivákolna olyan elviselhetetlenül! – Nesze, bazmeg, fulladj meg tőle! – nyújtotta át a martinit a pincérnő. Mann egy vigyorral viszonozta a jókívánságot. – Kemény csávók az itteni bárpincérek – fordult vissza Virgil felé. – Viszont egész iható martinit kevernek – kortyolt bele az italába. Lecsapott egy tízest a pultra, a pincérnő hasonló mozdulattal adott vissza öt dollárt, azt meg Mann hajította bele a borravaló számára odakészített kehelybe. A pincérnő, a névcédulája szerint Kara, kilesett vörös boglyafrizurája alól, felvonta sötétre kihúzott szemöldökét. Előbb a pénzre bámult, aztán Virgilre. –

Maga az a rendőr! – csapott a homlokára. – Azt mondták, az a zsaru, amelyiknek olyan szörfösképe van. – Stimmel – ismerte be Virgil. – Magának tényleg szörfösképe van – állapította meg Mann is. – Egész kis cuki, ahhoz képest, hogy zsaru – enyhült meg a pincérnő valamelyest Mann irányában. – Nagggyon cuki – tódította Mann. – Én magam tűzném a farkam végére, csak lennék buzi! – Hé, jóemberek – elégelte meg Virgil –, kuss legyen, ha szabad kérnem! A pincérnő vetett egy búcsúpillantást Virgilre, aztán egy egészen kicsikét megbiccentette a fejét, és a bár végébe húzódott. – Micsoda nap! – meredt az italába Mann. – Az úton visszafelé – szólalt meg Virgil – tekintettel arra, hogy úgyse maga vezet, hiszen alkoholt fogyasztott… – Optimista alkat maga, fiacskám – vigyorogta el magát Mann. – Tehát az úton visszafelé – tett úgy Virgil, mintha meg se hallotta volna Mann megjegyzését – jó lenne, ha összeírná azoknak a listáját, akiket kirúgtak volna. Főként azokét, akik igazán bedühödnének miatta, és közülük is elsősorban a nőket. – Maga tényleg azt hiszi, hogy nő volt a gyilkos? – kérdezte Mann. – Ebben a pillanatban ez tűnik a legvalószínűbbnek – tért ki Virgil az egyenes válasz elől –, de azért komolyan veszem azt is, amit az ügynökségi alkalmazottakról mondott. Elgondolkoztam rajta, utánanéztem a Googletérképeken, és azt is számításba veszem, hogy az ügynökségnél tudták, hova megy Erica, és hogy mikor. Arról meg nyilván beszélt, hogy mik az itteni tervei. Utánaszámoltam: nagyjából ugyanakkora az esély arra, hogy a gyilkos a városból jött, mint annak, hogy itteni. – Szóval így gondolja? – szívta ki az életet egy olajbogyóból Mann. – És ennek kapcsán mindenképpen meg kell kérdeznem, hogy kivel lehetett az a viszonya Ericának, ami tavaly ért véget? Valakivel az ügynökségnél? Már csak egyetlen korty ital maradt a pohárban, Mann azonban csak nézte, messze eltartva a szájától a pohár peremét: töprengett, töprengett, csak aztán fordult Virgil felé. – Aha. Szóval Ruth tudott róla. Nem kérdés volt ez: rájött, mit tudott Virgil kiszedni a nőből. Van esze a fickónak. – Tudott – felelte Virgil. – De azt nem tudja, kiről van szó.

– Abby Sexton a neve. Egy lakberendezési magazin szerkesztője a Városokban – árulta el Mann. – Ő maga nem dolgozik az ügynökségnél, de a félje igen. – Értem. A férje. Ő rajta van a listán? – Valószínűleg. Azt csipogták a verebek, hogy Erica el akarta hagyni Ruthot Abby kedvéért, de Abby lerázta. Kiszórakozta magát, aztán visszament a férjéhez, és rögtön teherbe is esett. Na, ez aztán végképp feldühítette Ericát, hiszen a terhesség az egyetlen, amit ő nem tudott megadni neki. Mark, a férje, a könyvelésen dolgozik. Rendesen végzi a munkáját, de nem egy nagy lumen. Ha Erica kirúgja, azzal finoman bosszút áll, pláne, hogy azok a szerencsétlenek gyereket várnak. Amit Abby a magazinnál keres, abból egy kanárit nem tudnának eltartani. Kara, a bárpincérnő bukkant fel a pult végében: Mann intett neki, mire Kara nagy szemforgatva nekiállt az újabb koktél kikeverésének. Virgil elővette a jegyzetfüzetét, beleírta, hogy Abby Sexton. – Egyébként melyik magazin az? – kérdezte. – Kézműves kerámiák, vagy valami hasonló a címe. Fazekas holmikkal meg cserepekkel foglalkoznak. – Okos fickó maga – bólogatott Virgil. – Van még valami, amit tudnom kell? – Nem tudom – sajnálkozott Mann. – Tudja, ez az Abby-ügy nekem kiment a fejemből, mert én nem úgy gondolkozom, mint egy zsaru. De a gyilkosságot én is komolyan veszem. Ha valami eszembe jut, felhívom. – Kösz – biccentett Virgil. – Én meg holnap reggel hívom magát, a lista miatt. Ha meg tudná adni Abby Sexton telefonszámát, az lenne a bonusz. Azzal vetett egy utolsó pillantást a pincérnőre, majd kitántorgott a bárból, elkanyarodott balra, a mosdók felé. A bárpincérnő rögtön Virgil után nyomakodott át a kocsma ajtaján, és közelebb lépett hozzá. – Maga miatt elveszthetem az állásomat – kezdte –, és errefelé nemigen akad ilyen jó meló, mint ez. Úgyhogy roppant hálás lennék, ha… De hiszen érti. Virgil csak bólintott: tudta magáról, hogy olyan, mint egy olajozottan működő hírügynökség, rengeteg forrása van, de egyiknek sincs neve. – Láttam magát meg Zoét – folytatta a pincérnő –, ahogy beszállnak a kocsijába. Ugye, tudja róla, hogy leszbi? – Aha.

– Na, a lényeg az, hogy én nagyon szeretem Zoét, bár én történetesen hetero vagyok, de azért szerintem tudnia kell, hogy volt neki két rövid, hogy is mondjam csak, afférja egy Wendy Ashbach nevű lánnyal, aki countryénekes Grand Rapidsben. – És a Vadlúdban is énekel – tette hozzá Virgil. – Szóval Zoe már elárulta magának – bólintott Kara. – Na most ennek a Wendynek van egy állandónak mondható barátnője, bizonyos Berni Kelly, aki… – A dobos? – Ő. Tudja, hogy maga sokkal ravaszabb, mint amilyennek kinéz? Ahogy így begyűjtötte ezeket az infókat… – Hát kösz, meg minden – mormolta Virgil. – Tehát van itt nekünk egy izgalmas szerelmi háromszögünk, benne Zoe, Berni és Wendy. – Ez volt a helyzet egészen a múlt éjszakáig. Aztán négyszög lett belőle. Esetleg ötszög. – Tényleg? – Tegnapelőtt éjjel telt házunk volt, a nők többsége nem tartóztatta meg magát, fogyott a pia, rendesen. Nekem addig kell maradnom, amíg vendég van, úgyhogy elég későre járt, mire végeztem, és amikor mentem a kocsimhoz, láttam, hogy McDill kocsija épp beáll a parkolóba. Ők nem vettek észre engem, én a parkoló túlsó végében voltam, ahol az alkalmazottak parkolnak. McDill és Wendy Ashbach szállnak ki a kocsiból, McDill szájon csókolja Wendyt, az meg vissza. Eljátszadoznak még egy ideig, meg kell mondanom, én is eléggé felizgultam tőle, aztán szépen elosonnak a sötétben, McDill bungalója felé. Nem tudom, mi történt másnap reggel, az is lehet, hogy már korán felkeltek, vagy mit tudom én. – Megemlítette ezt valakinek? – Nem, de ha valaki meglátta őket másnap reggel, attól beindult volna a szóbeszéd – vélte Kara. – A leszbik majdnem mind tudják, ki az a Wendy, azt is, hogy átkozottul csinos, és a lányokat szereti. Ha McDill levadászta volna, az mindenkit érdekelne. – Aha. – Hát ezt mondtam én is, de szó szerint! Hogy aha – nézett Kara a főépület felé. – Na, most már mennem kell… – Idefigyeljen, Kara, erről egy szót se, senkinek! Egy őrült nőszemély ólálkodik errefelé, és nem hinném, hogy okos dolog volna, ha felkeltené a figyelmét.

– Oké, Sherlock – felelte Kara. – A vezetéknevem Larsen. Benne vagyok a telefonkönyvben. Ha van még kérdése, hívjon fel. Jobb, ha nem itt beszélgetünk. Margery Stanhope egyedül üldögélt az irodájában, amikor Virgil beállított: bámult kifelé az ablakán a sötétbe burkolózó tó felé. – Rájött már? – emelte fel a fejét, ahogy meglátta, hogy Virgil belép. – Egyelőre nem. Margery, ha tud valamit, bármit, ami esetleg megmagyarázhatná, ami történt, vagy ha észrevett bármi szokatlant, ami az elmúlt egy-két napban történt McDill körül, vagy ha észrevett valami meglepőt a viselkedésében, ugye, biztosan elmondaná? – Ha valami történt? – ámult el a nő. – Mi történt volna? Ezt meg miért kérdezi? – Kíváncsi volnék, ki töltötte az éjszakát McDill bungalójában, a tegnapelőttit. És arra is, hogy ezt miért nem említette nekem senki. – A tegnapelőtti éjszakát? – állt fel a székéből Stanhope. – Arról én semmit sem tudok. Nem szoktam kémkedni a vendégek után. De azért hallani hallottam volna róla. Ha ez igaz lenne, hallottam volna róla. – Szóval maga szerint nem igaz? Merthogy elég megbízható forrásból tudom. – Majd megkérdezem az embereket – ígérte Stanhope –, és majd csak rájövök. – Rendben – egyezett bele Virgil –, megadom a mobilszámomat. Bármikor felhívhat.

5 Este kilencre járt, amikor Virgil otthagyta a fogadót, én nekivágott a sötétnek. Először is felhívta Zoe Tullt. A lány azonnal felvette: Virgil valami lágyan csengő zenét hallott a háttérből, talán Norah Jones lehetett. – Lenéz ma este a Vadlúdba? – kérdezte Virgil. – Elvben semmi akadálya – kezdte a lány –, de azokon az estéken, amikor Wendy fellép, inkább kerülöm azt a helyet. Wendy rászokott arra, hogy odajöjjön hozzám, és huzakodjon a cicimmel, ha ismeri ezt a kifejezést. – Szó, ami szó, nem ismerem. Huzakodtam már én egy-két cicivel az életemben, emberével, meg tehénével is, de… – Arról van szó, hogy odajön hozzám, cseverészni, mintha mi sem történt volna, mintha még mindig jóban lennénk. Aztán jól a képembe nyomja Bernit – fakadt ki Zoe. – Berni, az a dobos, ugye? Akinek cowboycsizmája van, meg olyan jóképű hogyishíjjákja. – Az. A művészneve meg Holló. Tiszta horror! – Jó, de ha én is ott vagyok magával, odahúzódik szépen hozzám, és a combomra teszi a kezét – ajánlkozott Virgil. – Nem hiszem, hogy Wendynek ez jelentene bármit is – fanyalgott Zoe. – Nekem viszont nem is keveset – erősködött Virgil –, hiányzik a női simogatás. Feleletül néma csend: aztán felhangzott Zoe nevetése. – Kezdem megkedvelni a stílusát, jó durva – mondta a lány. – Hát akkor legyen. Elviszem a Vadlúdba. – Az jó. Úgyis van egy kérdésem magához. – Nem lehetne telefonon? – A mobil valójában rádió – ellenkezett Virgil. – Sose tudhatja, ki mindenki veszi az adást. – Ez meg paranoia – vágott vissza Zoe. – De mindegy, most már úgyis kedvem támadt odamenni ma este. Eljön értem, vagy ott találkozzunk? – Miután rájöttem, hogy semmi esélyem leitatni magát, aztán visszaélni a helyzettel, jobb, ha ott találkozunk. De jobb lesz, ha belehúz, mert még ma este délre kell mennem.

– Vissza a Városokba? – Aha – bólintott oda Virgil a tükörképének a visszapillantóban. – Azt hittem, hosszabb időre jött – lepődött meg Zoe. – Fel kell töltenem a készleteimet. De holnapra már itt is vagyok. – Negyedóra – határozott Zoe. – Váljon meg a parkolóban, ha előbb érne oda. Aztán majd együtt megyünk be. Virgil zsebre süllyesztette a telefont, és még az utolsó pillanatban elkapta az árok felől villanó sárgás-fehéres szikrát. A fékbe taposott. Egy őz sétált be az autó fényébe, megállt, szemközt a kocsival, nézelődött, aztán egy ugrással eltűnt az útról. Virgil még nem indított: és valóban, megjelent a második őz is, a nyomában meg a harmadik: mintha háziasszonyok sétálnának a szupermarketbe. Most már mind elmentek, remélte Virgil, és lassan, óvatosan gázt adott. Az út menti árokban még vagy egy fél tucat őzet számlált össze, de már egyikük sem kereste a közeli társaságát. A parkolóban öt percet várt, aztán megérkezett Zoe is. Kiugrott a kocsijából, átvágott a parkolón: laza, mély kivágású inge előnyösen kiemelte a domborulatait, a jeans meg a többi testrészét tette kívánatossá. A lábán cowboycsizma: a látvány alapján nyilván kiscsirkék előbőréből szabták ki, vagy valami hasonlóból. – Jóképű csizmája van – udvariaskodott Virgil. – Az arcomat nézze, ne a lábamat bámulja – förmedt rá a lány. – Jó, jó – nyugtatgatta Virgil, miközben átvágtak a parkolón. – Egyébként legalább nyolc filmben hallottam már ezt a mondatot. – Melyik a kedvenc filmje? Virgil megállt az ajtónál: ezen el kellett gondolkoznia. – Túl komoly kérdés ez ahhoz, hogy csak úgy, egy kocsmaajtóban adjam meg a választ – vágta ki magát. – Nem kell kifejtenie, hogy miért – nógatta Zoe –, elég, ha a címet elárulja. – A Nagy Lebowski – vallotta be Virgil. – Amelyikben az a lusta főszer van. – Pont egy ilyen választól tartottam – mondta a lány. – De mondhattam volna a Péntek tizenharmadikát is – próbálkozott tovább Virgil. – Atyaszentúristen! Na, gyerünk, igyunk valamit! – nyitott be Zoe a kocsmába. – Ha a Hanna és nővéreit mondja, még az sem kizárt, hogy lefeküdtem volna magával.

– Pont most akartam mondani – csapott le Virgil. – Isten bizony! – Én viszont hazudtam – kacagott a lány. – Én is szoktam ám hazudni, nem csak maga! A zenekar már teljes hangerővel egy Dixie Chicks-számot játszott, olyat, amit – hasonlóképpen a Dixie Chicks összes számához – Virgil ki nem állhatott. Sőt, valójában a dolog úgy állt, hogy nem is arról volt szó, hogy nem buja őket, inkább az, hogy ha meghallotta, úgy érezte, mintha a húrok helyett az idegeit tépnék, amitől Virgil rögtön magába fordult. A leghátsó bokszot szemelték ki maguknak, és Virgil útközben végigjáratta a pillantását a vendégkoszorún – a nagyjából ötven nőt nyolc-tíz férfi tarkította –, majd az énekesnőn is. Nagydarab szőkeség volt ez a Wendy, a Janis Joplin öntőformájából kerülhetett elő: nem olyan szikrázóan csinos, mint Nashville termetes szőke csodái, viszont izmosabb azoknál, és a mellei a karcsú csípő és a hosszú combok felett – szinte önálló életet éltek, ahogy Wendy ide-oda tekergett. Virágokkal hímzett cowboycucc volt rajta, olyan ízléstelen, hogy csakis szándékosan választhatta: fehér bőrblúz és szoknya, melyről bőrcafrangok fityegtek, és cowboycsizma, akárcsak Zoén. És rúzs! Hatalmas száj, széles ajkak, rajtuk a rivaldafényben felderengő mélybíbor szájfény. Na, itt a McDill szobájában látott lenyomat eredetije, konstatálta Virgil. De énekelni, azt aztán tudott. A hangja sem emlékeztetett Nashville kristályos szopránjaira, inkább a korábbi nemzedékek kedvelt, agyonpiáltrekedtes dünnyögésére. Virgil, akarva-akaratlanul is felfigyelt a számra, amit énekelt, bár érezte, hogy a szöveg hatására rohamosan csökken az IQ-ja. Most ért véget a szám. – És még egy nóta, ugyanerről a lemezről – jelentette be Wendy, éppolyan, bódult-karcos hangon, mint ahogyan énekelt – azoknak, akik szeretnek táncolni: egy régi-régi észak-minnesotai lassú valcer. Művészvalcer a címe, én magam írtam, remélem, megkedvelitek! Virgil úgy is tett, ahogyan várták tőle: valóban megkedvelte a számot. Nagyjából egy tucat pár – mind nők – kezdett el táncolni. Chuck lejjebb tekerte a fényerőt: a félhomály és a lassú valcer ellenállhatatlanul romantikus hangulatot árasztott. Virgil figyelt: a tekintete hol Wendyn, hol Zoén állapodott meg, aki viszont úgy meredt Wendy re, hogy az egész teste megfeszült, kezével az asztal lapját markolta. Ez tényleg hazudott, döbbent rá Virgil: ha bemondja is

a Hanna és nővéreit, akkor se lett volna esélye, hogy az ágyába csábítsa ezt a nőt, hiszen, a vak is láthatta, fülig szerelmes. – Negyedóra szünet – búgta a mikrofonba Wendy, ahogy a szám végére ért. – Aztán újabb egy óra zene, szünet nélkül, a Vadlúd kedvenc slágereiből összeválogatva! Addig is, köszönjük! Alábbszállt a hangerő is. Zoe ajka a söröspohár pereméhez közelített, de félúton megállt. – Tényleg, mi is volt az a kérdés, amit nem akart feltenni a telefonban? Virgil csak a fejét rázta válaszul. Most, hogy látta a lány arcát, ahogy Wendyre néz, elment a kedve tőle, hogy megkérdezze. Másfelől viszont tisztában volt azzal, hogy fel nem tett kérdésekkel eddig még senki nem oldott meg egyetlen gyilkossági ügyet sem. – Na, idefigyeljen – fogott bele mégis –, láttam, ahogyan Wendyt nézi, és rájöttem, hogy nem is sejtettem, milyen fontosak maguk egymásnak. Vagy volt ő magának. Különben ez mindegy. – Már nem fontos. Végeztünk egymással – felelte Zoe. – Ha visszahívná magát, maga menne, igaz? – Nem – vágta rá a lány, de a keze elárulta: szinte beleremegett a gondolatba. Virgil meg is csóválta a fejét, mire Zoe helyesbített. – Hát jó. Igen. – Na, így már jobb – dőlt hátra elégedetten Virgil. – Nagyon kezdő hazudozó maga. – És mi köze ennek a kérdéséhez? – Tudja, hogy Wendy hol töltötte a tegnapelőtti éjszakát? – Virgil egyenesen a lány szemébe nézett. – McDill bungalójában, a Sasvárban. – Sasfészek, és egy szót se hiszek abból, amit mond – horkant fel Zoe. Farkasszemet nézett Virgillel, ő pedig láthatta, hogy a lány igazat mondott. – Miért mesél nekem ilyeneket? – fakadt ki Zoe. – Azt akarja, hogy én terjesszem ezt a hazugságot? Virgil már épp nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, ekkor azonban Wendy jelent meg az asztaluk mellett, lezökkent az ülésre, Virgil mellé, a combjuk szinte összeért. – Szia, kiscsaj – mosolygott át az asztalon, Zoe irányába: aztán végignézett Virgilen is. – Hát ez a jóképű cicababa meg ki? – Zsaru. A fogadói gyilkosság ügyében nyomoz – felelte Zoe. Wendy egy pillanatra összerezzent, amit Virgil észrevett.

– És ő mészárolta le azokat a vietnamiakat – tette még hozzá Zoe –, fenn, International Falls mellett. Hiába fest úgy, mint egy szörfös srác, valójában kőkemény gyilkos. – Hé, hé – próbált közbevágni Virgil – én… Most a dobos, Berni, alias Holló bukkant fel Zoe oldalán. – Sejtettem, hogy itt talállak benneteket – morogta, ahogy végigmérte a másik két nőt. Wendy Marilyn Monroe-t idézőn dobta hátra a haját. – Jaj, Berni, most mit gonoszkodsz? – dudorászta. – Tudom, hogy csak engem akarsz bosszantani – nyűgösködött a dobos. Fekete jeans volt rajta, hozzá illő, de levágott ujjú dzsekivel, alatta meg semmi: a szemét is szénfeketére festette. A dzseki elején szegecsekből a Holló név volt olvasható. – Igazán találhatnál végre magadnak valakit – nézett le Zoéra, aztán Virgilre is –, hacsak nem ez a fiú az. – Ő rendőr – világosította fel Wendy. – A gyilkosság ügyében kérdezősködik. – Akkor kérdezzen engem is – kínálkozott fel Berni. – Oké – vonta meg a vállát Virgil hol tartózkodott tegnap este nyolc óra tájban? – Nyolckor? Mmm, hol is? Ó, igen, az ágyamban voltam, masszírozgattam magam, és közben Wendyre gondoltam – vallott Berni, közben Virgil arcát fürkészte, hogy kellőképpen felháborította-e, amit hallott. De nem. Csak annyit gondolt magában, hogy nincs alibije. – Na, most engem! – rimánkodott Wendy is. – Kérdezzen már valamit tőlem! – Hagyd abba! – vakkantott közbe figyelmeztetően Zoe. – Mit hagyjak abba? – adta az ártatlant Wendy, de Virgil a lány arcán látta, hogy már tudja, mit akar kérdezni tőle. Ezért aztán meg is kérdezte. – Arra volnék kíváncsi, mit mondott magának Erica McDill tegnapelőtt éjszaka. Hogy mondott-e valamit, bármit, aminek köze lehet a gyilkossághoz. – Erica McDill meg ő nem is találkoztak tegnapelőtt este – szólt közbe Berni. – Wendynek ugyanis sürgősen Duluthba kellett mennie. A beszélgetés ezzel véget is ért. Zoe Wendyt bámulta, ő pedig Virgil után Bernit vette alapos vizsgálat alá, majd visszatért Virgilhez. Berni le nem vette a szemét Wendyről: le is olvasta az arcáról az igazságot: – Szemét kurva! – üvöltött fel. Hátrahajolt, és egy védhetetlen balegyenest zúdított Wendy szeme felé.

Virgil túl lassan kapcsolt. Látta, ahogy a balegyenes az útjára indul, mozdult volna, de az ütés már célját érte, hatalmas csattanással landolt Wendy arcán. Remek kis balegyenes, konstatálta tárgyilagosan. Wendy hátratántorodott ültében, a tarkója nekivágódott a boksz falának, a szája eltorzult, de aztán, mintha az egész nő foggá és körömmé változott volna, úgy lőtt ki a bokszból, és máris mindketten a padlón voltak, ököllel, üvöltve estek egymásnak. Vagyis rögvest megválaszolták Virgil egyik kérdését: a dobos nem tudott az afférról. – Válassza szét őket! – kiabálta Zoe. – Csináljon már valamit! Virgilnek azonban nemigen fült a foga hozzá. Tudta jól: ha két nő idáig jut, úgy kivetkőzik magából, hogy a világ szeme előtt egymásnak esik, akkor jobb, ha az ember nem kerül az útjukba. A férfiak gyerekkorukban elsajátítják a bunyózás alapjait, a harci pózokat, a verekedés szabályait, az orrba vágást, a szócsatákat, a búcsúintést, hogy „legközelebb elkaplak!” – aztán a bunyó végeztével mindenki szépen hazaballag vagy megy a dolgára. A nők viszont nem járják ki ezt az iskolát, ha ők összeakaszkodnak, ott kő kövön nem marad, és biztos, hogy a békebíró húzza a rövidebbet. Igen ám, de valamit mégiscsak tennie kellett. A nők már úgy gyülekeztek, mintha statiszták lennének egy filmbeli lincselésjelenetnél, Chuck, a bárpincér feje meg úgy hullámzott közöttük, akár az úszó, ha kapás van. Virgil vaktában benyúlt az egymást tébolyultan marcangoló verekedők közé, megmarkolt egy cowboycsizmát, húzta-vonta, és kicibálta Bernit a kupacból. Wendy azonban nem adta fel: véres arccal, négykézláb, a préda nyomába vetette magát. Berni közben úgy döntött, hogy megpróbálja megrúgni Virgilt, már emelte is az egyik csizmáját, de Virgil megragadta a másikat. Közben Chuck a Wendy csizmáját kapta el, Wendy azonban nem rúgással próbálkozott: inkább felült, így ütőtávolságba került a célpont, és már ott is éktelenkedtek a körömnyomai Chuck homlokán. Chuck hátratántorodott, de nem tágított, keményen megmarkolta a csizmát, Wendy tehát, egyebet nem tehetvén, ment utána. Berni újabb célzott rúgással kísérletezett, Virgil nem tehetett mást, kénytelen volt még egyet tekerni a lány lábán, Berni hasra fordult, Virgil a hátára térdelt, odaszögezte szegényt a földhöz, olyan volt most a lány, mint egy teknősbéka. A karjai és a lábai ficánkoltak még, de a teste mintha páncélba szorult volna.

Most már csapatnyi nő vetette magát a két verekedő közé. – Engedj el, te rohadék! – szirénázta Berni, de Virgil közben Wendy kiabálását is hallotta. A nők gyülekezete Virgilt bámulta. – Nem volnának kedvesek segíteni? – fakadt ki Virgil. – Kérem! Valaki fogja már le! Nem kell bántani, csak ne hagyják megmozdulni! A nők engedelmeskedtek: aki Wendy közelében állt, most mind rávetette magát, Chuck így megszabadult, visszamenekült a pultja mögé, hogy egy nedves törülközőt szorítson vérző homlokára. – Szép munka volt! – hallotta Virgil Zoe elismerő kiáltását. Virgil, miután képtelen volt eldönteni, hogyan reagáljon az elismerő szavakra, ha valóban dicsérő szándékkal mondták egyáltalán, úgy döntött, beéri egy vállrándítással. – Mehetünk már? – kérdezte most Zoe. – De hát Wendy még nem is válaszolt a kérdésemre! – nyögte ki Virgil. – Nem hiszem, hogy ez volna a legmegfelelőbb alkalom – könyökölte át magát Zoe a nők tengerén. – Akkor bassza meg magát – morogta Virgil. Most már a verekedés mindkét résztvevője újra talpra állt, de a nők nem engedték egymás közelébe őket. Virgil látott már néhány kocsmai verekedést: ez is csak olyan volt, mint a többi, mindenki remekül szórakozott, néhány betoji kivételével. Virgil azonban mégiscsak odanyomakodott Wendy mellé. – Jöjjön a bárpult mögé – kiáltotta. – A pult mögé! Jókorái taszított az énekesnőn. Ez végképp felébresztette a lázadót egy erősen részeg benyomást keltő nőben. – Mi a faszt képzel, ki maga? – állt az elnyomottak pártjára rögvest. – Rendőr vagyok – vágta ki magát Virgil –, és ha nem akarja bilincsben végezni a kocsim lökhárítójához erősítve, akkor jobban teszi, ha kibaszottul befogja a pofáját, érti? A nő annyira részeg azért mégsem volt, hogy ne értsen a szóból, és hirtelen kámforrá vált. Chuck egy raktárhelyiséget bocsátott a rendelkezésükre, ahol, néhány sörösrekesz és egy-két kiszolgált sörcsap társaságától eltekintve, magukban lehettek. Virgil sebtiben ülőgarnitúrát alkotott három rekeszből. Wendy egy monoklit szerzett be magának a szeme alá, a szája sarkából vér szivárgott, és az alsó ajka is feldagadt. – Üljenek le – mordult rájuk, mire Wendy és Zoe

engedelmesen helyet foglaltak egy-egy sörösrekeszen. Virgil visszament a kocsmába, szerzett két törülközőt meg egy nagy halom öklömnyi jégkockát. Berni még ekkor is a nők gyűrűjében vesztegelt, azok meg rémült csodálkozással méregették a körömnyomokat a homlokán. Berni már sírt, könnyek közt adta elő a mesét Wendy csapodárságáról. Visszament a raktárba, átadta a zsákmányt. Tegye csak a szájára meg a szemére, és tartsa rajta félórácskát. Reggelre nyoma sem marad – biztatta Wendyt. – Nem ez az első monoklim – hárította el a jótékonykodást Wendy –, és valószínűleg nem is az utolsó. – Na jó. Tehát tegnapelőtt este elidőzött Erica McDill szobájában. Szex is volt? Wendy először csak egy vigyorral válaszolt, és Virgil most látta meg rajta, mennyire megviselte az iménti verekedés. – Naná hogy volt – szólalt meg végül Wendy –, mégis, mit képzel, mit műveltünk, csapd le nyuszit játszottunk? – Csapd le csacsi – kotyogott közbe Zoe. – Kit érdekel? – Hol tartózkodott tegnap délután, hat és nyolc között? – Az Oskolában, egy számot játszottunk fel – válaszolt Wendy. – Legalábbis az idő java részében. De elég nagy jövés-menés volt. Folyton kiszaladt valaki szendvicsért, meg ilyenek. – Az Oskola, az egy lemezstúdió – kotyogott ismét közbe Zoe. – Hányan voltak? – faggatózott tovább Virgil. – Hát én, aztán a billentyűsünk, egy pasi a főiskoláról, aki a hangszerelő, a hangmérnök, a menedzserünk, meg, izé, jött egy ilyen pizzafutár, az is eldumálgatott velünk egy darabig… meg talán még ketten-hárman. – Szóval voltak ott néhányan, akiknél ellenőrizhetem a sztoriját – állapította meg Virgil. – Naná, hogy. Idefigyeljen, én aztán tényleg egy ujjal se nyúltam Ericához. Hát épp ő akarta beindítani a karrieremet! Tudott mindent a reklámozásról meg a promóról, el akart vinni Nashville-be meg Austinba, meg még egy csomó helyre. Ismert mindenkit, akit kell. – Azért feküdtél le vele, mert jó helyen voltak az ismerősei? – kíváncsiskodott Zoe. – Hát – vont vállat Wendy mondjuk, hogy azért. – Ezt nem azért kérdezi, mert személyeskedni akar – próbálta békíteni a feleket Virgil.

– Még szép, hogy nem – tódította Zoe. – Szerintem is így van rendjén. – Jól sejtem, hogy valamikor az este folyamán úgy döntött, hogy hagy neki egy kis emléket magáról? – folytatta a kérdezősködést Virgil. – Miféle emléket? – lepődött meg Wendy. – Egy csóklenyomatot. – Mármint, hogy kiszívtam a nyakát? – Egy rúzsos csókot egy fehér papírlapon. – Nem – rázta a fejét Wendy –, én aztán nem! – lehúzta a törülközőt az arcáról, megnézte: egy aprócska vérfoltot talált, ott, ahol a szájához érintette, de ennyi volt az egész. Csak az arca pirult bele a jégkockák hidegébe. – Tehát nem hagyott rúzsnyomot? – ismételte meg a kérdést Virgil. – Nem. Miért, hol találta? – A táskájában. Azt hittem, magától kapta. És ha tényleg maga volt az, semmi értelme, hogy letagadja. Nincs abban semmi rossz – biztatta Virgil. – Tudom. De akkor se én voltam. – Aha – nyugtázta Virgil: hazudik, gondolta magában. Látta, hogy Wendy szeme valahogy túl gyorsan mozog – de azt semmiképpen sem sikerült megfejtenie, hogy miért teszi. Talán csak hozzászokott már. Ezen egy pillanatra mindnyájan elgondolkoztak, aztán Virgil kérdezett tovább. – Említette, hogy volna más kapcsolata is? – Azt mondta, együtt él egy nővel a Városokban, de azt is, hogy annak a viszonynak gyakorlatilag vége van már – felelte Wendy. – Hogy ő már eldöntötte, hogy véget vet neki, de nem akarta durván lerázni. Pénzt akart neki adni. Tudja, Ericának rengeteg pénze volt. Azt is mondta, hogy össze akar hozni egy szindikátust a szponzorálásomra. Meg hogy még két-három év, és havi egymilliót kaszálhatok. – Jaj, te kis liba – sóhajtott fel Zoe. – Van valami elképzelése, hogy mi történhetett vele? Nincs, honnét volna? Én is majd belebolondultam, amikor meghallottam. És reméltem, hogy nem mesélt senkinek a kettőnk dolgáról, hogy nem tudott róla senki. Az, hogy vele voltam, nyilván nem jelenti azt, hogy meg is öltem, de azért rosszul áll a szénám, azt hiszem. Megcsikordult az ajtó, Berni pillantott be rajta. – Wendy? – csipogta. Wendy először csak némán bámult rá, aztán megengedett magának egy vigyort. – Na, hogy vagy? – érdeklődött, felállt, odament hozzá: a két nő

egymásba omlott, aztán mindketten rázendítettek a bőgésre. – Na, jó, jó, semmi baj, semmi baj – simogatta Wendy Berni haját. Odakint Virgil felpillantott az égre: már sötét éjszaka lett, tisztán, hidegen ragyogtak a csillagok. – Na, végül is ez egész jól végződött – állapította meg Zoe. – Azt hittem, kinyírják egymást, de úgy, hogy többé fel se kelnek a padlóról. – Nem mondom, kicsit felizgultam, ahogy egymásnak estek – vallotta meg Virgil, és Zoe azonnal csípőre tette a kezét. – Jó, jó, csak vicceltem, atyaisten, már azt se szabad? – Én hazamegyek, és jól kisírom magam – jelentette be Zoe. – Én meg indulok Délnek – döntötte el Virgil. – Az ilyen kellemes éjszaka vezetésre való. – Ha hazaér – ölelte át Virgil a lány vállát dobjon be egy sört vagy szívjon el egy füves cigit. És tegyen fel egy LeAnn Rimes-lemezt. Meglátja, máris jobban lesz. – Ezt vegyem ígéretnek? – Hát – ötlött Virgil eszébe mindhárom volt felesége egyszerre – nem. De LeAnn Rímes mindig gyógyír a lélekre.

6 Zoe csak vacakolt odahaza, mintha várt volna valamire: elmosogatta, amit reggel otthagyott, felporszívózta a nappalit, a fürdőszobát is feltakarította, új törülközőt akasztott ki. Tiszta, rendes lány volt, kiköpött könyvelő, még a háztartás területén is. Az egyetlen terep, ahol nem viselkedik könyvelő módjára, állapította meg magáról enyhén röstelkedve, az a szex. Ha meg tudna szabadulni Wendy emlékétől, könnyebb lenne. Bekönyvelni, mint veszteséget, selejtes árunak nyilvánítani, és beletörődni, hogy húsz centet veszített rajta dolláronként… Eszébe jutott Virgil is. Ez a Virgil jóképű fickó, pont az ilyen férfiakat szereti: széles váll, hosszú karok, nagy lapáttenyerek, izmos kis segg, hosszú haj: és mindig jókedvű. Csakhogy, gondolta Zoe, az efféle látszat gyakran csalóka. Jó, hát a világlátása és a külseje maga a megtestesült természetesség, de ilyen az összes kisvárosi srác, ha ép családban nőtt fel, ahol volt pénz, ha nem is sok, de pont, amennyi kell. Nincs a magatartásában semmi hamis, de mögötte, gyanította Zoe, valami hűvös, fürkész, valami számító én lappang. És kőkemény, feltehetően. Egy érzelgős könyvelő, a csuklói bronzból vannak. Ezen az ötleten elmosolyodott – és ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Az órára pillantott: tizenegy. Épp idejében. Szinte feltépte az ajtót. – Szia! Bújj be! – kiáltotta ki. Margery Stanhope belépett, meglazította görcsbe merevedett vállát. – Micsoda nap! – fújtatta. – Szörnyű, mi? Innál egy margaritát? – De még mennyire! Nem is keveset! – Hallottál már a tegnap esti bunyóról? – kérdezte Zoe, útban a konyha felé. – Miféle bunyóról? – dobta a konyhapultra a táskáját Margery. – A Vadlúdban. Wendy és Berni egymásnak estek. Zoe összeütötte a margaritát – pár uncia Hacienda del Cristero Blanco rum, egy löttyintés Cointreau, limejuice, só a pohár peremére, aztán az egészet jól összerázta a jégkockákkal, ahogy dukál – és közben még arra is maradt energiája, hogy megnevettesse a főnökasszonyt a verekedés zaftosabb részleteivel.

– Végül otthagytuk őket – fejezte be az elbeszélést–, de Wendy nyelve már olyan mélyen volt Berni torkában, hogy azt hittük, szegényke ott fullad meg. – Ne is mondd, drágaságom, hiszen tudom én, mit érezhetsz Wendy iránt! – Aha – nyújtotta át Zoe az elkészült koktélt –, azt, hogy mázlista vagyok. – Mázlista? – kortyolt bele Margery az italába. – Remek a margaritád. Átmentek a nappaliba, leültek. – Na, akkor most mesélj nekem Virgilről – rendelkezett Stanhope. – Akárki volt is a gyilkos, elkapja – szögezte le Zoe. – Szerinted valamelyik vendég lehetett? – Nagyon remélem, hogy nem, mert ha igen, akkor minden kiderül, a leszbikusok is, meg minden. Képzelheted, mi mindent össze nem hordanának a tévében! – Folyton Constance jár a fejemben. Szerinted beszélnem kellett volna róla Virgilnek? – Ha csak a legkisebb gyanú felmerül, hogy valamelyik vendég volt a gyilkos, akkor nyilván muszáj lesz. De ha nem – vonta meg a vállát Zoe –, akkor… nem is tudom. Lehet, hogy mi magunk kerülünk bajba. – Fogalmam sincs, kettőnkön kívül még hányan tudhatnak róla. – Néhányan. Nem is értem, hogy lehet, hogy Virgil még nem hallott róla. Wendy bandájának egy-két tagja nyilván ismeri a históriát. Maga Wendy pedig egészen biztosan – kockáztatta meg Zoe. – Akkor viszont az lesz a látszat, hogy a zenészek is belekeveredtek – morfondírozott Stanhope. – Azt pedig nyilvánvalóan nem akarhatják. – Nekünk viszont attól a látszattól kell tartanunk, hogy a fogadó keveredett bele – vetette ellen Zoe –, azt pedig mi nem akarhatjuk. Egy percig csak az italukkal foglalkoztak, forgott az agyuk. – Ha semmi sem jön közbe – bökte ki végül Zoe valószínűleg elmondom Virgilnek, amikor visszaérkezik. Csak annyit mondok, hogy mi nem tudunk semmit, de az is gyilkosság volt, és hogy az áldozat egy itteni vendég. – Említsd meg a bandát is – javasolta Stanhope –, minél többet foglalkozik velük, annál kevesebb ideje marad ránk. – Hm… – Amit viszont nekem tudnom kell – folytatta Stanhope az a te álláspontod. És hogy ez menynyire érinti a fogadót. – Mondjuk, hogy kilencvenöt százalékban amellett vagyok, hogy gyerünk csak, egyenesen előre – felelte Zoe. – Nagyon nagy bajnak kell lennie ahhoz, hogy kihátráljak. Már el is kezdtem gyűjteni a pénzt, tárgyaltam a Wells

Fargóval a kölcsönről, szerintük nem lesz akadálya. A könyvelést azért nem adom fel. Maryből partnert faragok, ő viszi majd azt a boltot, hogy én a fogadóval foglalkozhassak. – Meg kell hagyni, jó sok labdát tartasz a levegőben – ismerte el Stanhope. – Nincs más dolgom – szontyolodott el Zoe. – Egyáltalán nincs saját életem. – Valaki majd csak felbukkan – vigasztalta Margery. – Lehet, hogy ágyba kéne bújnom ezzel a Virgillel tűnődött el Zoe. – Ezen még sose gondolkoztam, pedig talán még gyerekem is lehetne, mielőtt túl késő lesz. – Nem is rossz ötlet – mondta Stanhope, rekedt hangon –, a fogadó, és a könyvelés, és a gyerek, és sehol egy férj, akiről gondoskodnod kéne… – Á, úgyse fekszem le Virgillel – legyintett Zoe. Üldögéltek egy ideig, aztán megint Stanhope szólalt meg. – Nézz rám – parancsolta –, és mondd a szemembe, hogy semmi közöd McDill meggyilkolásához! – De Margery! – Jó, jó! Úgyse mondanám el senkinek! De hát, ugye, volt ez az afférod Wendyvel, és biztos vagyok benne, hogy néhányan tudják, hogy Wendy a McDill bungalójában volt az előző este, hogy lelőtték – mentegetőzött Stanhope. – Tehát lehet, hogy te is hallottál róla, én meg tudom rólad, hogy jól lősz, láttalak már. – De nem én lőttem le Erica McDillt – jelentette ki Zoe. – És a Constance ügyéhez sem volt semmi közöd? – Nem! Margery, az istenért! – Jó, jó, bocsáss meg! Én hiszek neked. De ha nem hinnék… akkor sem érdekelne. Rendes lány vagy te, Zoe. – Bent voltam az egyetemen aznap, a barátaimmal találkoztam, azt se tudtam, hogy idefent mi történik, csak akkor tudtam meg, hogy Constance meghalt, amikor visszajöttem! – Jó, már bocsánatot kértem! Csak – dörzsölte meg a homlokát Stanhope – ez az egész olyan… De nem folytatta a mondatot, inkább felemelte a poharát, azon át nézegette a plafonon csillámló fényeket. – Nem akadna ebből még egy pohárkával? – kérdezte aztán. Wendy Ashbachnak plazmatévéje volt és vadiúj DVD-lejátszója: Berni meg ő a Pretty Woman közepe táján tarthattak, amikor Wendy apja bedörömbölt,

majd behatolt a garázsajtón a trélerével, kiszállt, bejött, benézett a lányokhoz is. – Hát ti meg mi a jó francot döglötök itt? – érdeklődött. – Mozizunk – adta a tudtára Wendy, a szájában egy marék popcornnal. Ő a díványon hevert, Berni a padlón foglalt helyet, hátát a díványnak vetette. Wendy felkuporodott a díványon, hogy helyet adjon az öregnek, Slibe Ashbach pedig örömest kapott a kínálkozó alkalmon. – Mi a nyavalya ez? – hörrent a tévé felé. – A Richard Gere meg a Julia Roberts vannak benne – világosította fel Wendy. – Hát látom én – meredt az atya a képernyőre –, ez az, amiben leszopja a csávót, mi? – Igen, de nem látni belőle semmit – nyúlt a távirányító felé Wendy, hogy pause-ra állítsa. – Veled meg mi a nyavalya van? – Inkább arról a zsaruról pofázzál – intette le az öreg. – Miről? Összvissz öt percet, ha dumáltam vele – vonta meg a vállát Wendy. – Egy zsaru, és kész. – Ki után szimatol? – Még azt se tudja. Az emberek azt mondják, azért volt a gyilkosság, mert McDill át akarta venni az egész reklámügynökséget, és ki akarta rúgni a fél céget. De mondják azt is, hogy a leszbikusság végett ölték meg, szóval egy ilyen szex-ügy. A zsaru meg azon agyalt, hogy hátha miattam volt. De mondtam neki, hogy nekem aztán semmi közöm semmihez, meg alibim is van. Ő meg, hogy jó, majd lecsekkolja. Felőlem csekkolhatja. – A képeteket meg hol dekoráltátok ki? – nézett végig az öreg a lányokon. – Ez a hülye Berni nekem esett a Vadlúdban – panaszkodott Wendy. – Ököllel jött rám! – Igen, mert ez a kurva lefeküdt a McDillel, tegnapelőtt! – védekezett Berni. – Egy nappal a gyilkosság előtt! – A francba! A zsaru tudja? – Aha. Mert megkérdezte, pont akkor, amikor Berni is ott ácsorgott mellettünk. Aztán totál begurult, puff, bele a jobb szemembe, mielőtt megnyikkanhattam volna! – zendült fel újra Wendy zokszava. – Te szemét, az biztos, hogy rólad meg róla fogok álmodni – sírt fel Berni is. – És miket! – Utánam meg Zoe Tullal dumált – vette fel ismét a fonalat Wendy. – Azóta már randiznak is. – És a Constance Lifry? – kérdezett tovább az apa. – Róla beszéltél?

– Én aztán egy szót se! – biztosította Wendy. – Rájön az magától is. – Szóval egészen biztos, hogy egyetlen szót se beszéltetek róla? – járatta megint végig a szemét a két lányon Slibe. – Mondtam már, fater, hogy nem! – csattant fel Wendy. – Eddig se, meg ezután se. Megmondtam, hogy nem mink voltunk, és azzal annyi, érted? – Igen ám, csakhogy mindketten úgy hazudtok, mint a fehérfolyás. – Jesszusom, a fehérfolyás, az hogy hazudik, Mr. Ashbach? – szörnyülködött Berni. – Az a lényeg, fater, hogy semmi közünk hozzá. Lifry is odafent lakott a Sasfészekben, McDill is, úgyhogy ez is egy leszbikus gyilkosság, meg az is az volt. – Az. És most is egy leszbikust nyírtak ki, aki a bandával akart foglalkozni, meg akkor is. Azért ez fenemód furi ám, ha kíváncsi vagy a véleményemre – szólalt meg Berni is. – Mondok én teneked valamit, te kis repedtsarkú – vágott vissza Ashbach szenior. – Azt, hogy az a ronda, lepcses pofád egyszer még nagy bajt hoz arra a cuki kis pillangóseggedre. – Tényleg? – nézett vissza dacosan Berni. – Hát akkor én is mondok valamit, Slibe Ashbach úr, hogy Wendy meg én csak remélni merjük, hogy magának semmi köze ezekhez a gyilkosságokhoz. Se magának, se a Ketteskének. – Fater, mi lenne, ha szépen elhúznál innét? – érdeklődött Wendy. – Kopj már le! – Vigyázz a szádra! – mordult rá az apja. – És te is – fordult Berni felé. Vetett rájuk egy búcsúpillantást, megfordult, távozott, jó alaposan becsapva maga mögött az ajtót. – És azt is remélem, hogy neked sincs – szólalt meg Berni, ahogy az öreg eltűnt a szobából. – Nyugi, velem minden rendben – rázta a fejét Wendy. – Jó, de abban már nem vagyok annyira biztos, hogy Slibe Kettővel is ez a helyzet – makacskodott Berni. – Ahányszor csak ránézek a Ketteskére, mindig az az érzésem, hogy valaki egy szeneslapáttal simogatta helyre a pofáját. Valami nincs rendben azzal a gyerekkel. – De egy ujjal se nyúlna senkihez – vette védelmébe az öccsét Wendy. – Ő csak… Értsd már meg, ő egyszerűen nem ezen a földön él! – Folyton bámul. Szünet nélkül! A frászt hozza rám! – borzongott Berni. – Kíváncsi lennék, mi lenne, ha egyszer megmutatnám neki a didkómat. – Meg ne próbáld! – figyelmeztette Wendy.

– Nyugi, eszem ágában sincs. Bár szerintem úgy sülne el, mint egy rakéta. Te, szerinted szokott magához nyúlni? – Jobb, ha vigyázol a szádra, ha a faterral dumálsz – ütötte el a választ Wendy. – Ha sokat bosszantod, egyszer csak fogja magát, és úgy kirúg innét, hogy a seggeden szánkázol haza! Slibe Kettő a hátsó ablak alatt ült, a kertben, hallgatózott, és egyre-másra beleborzongott a szokatlan élménybe, hogy azok ketten odabent róla beszélgetnek. Egyébként, ami azt illeti, látta ő már Berni didkóit, nem is egyszer. Volt egy jókora betonkockája, azt odatette az udvar végébe, és ha ráállt, simán belátott az ablakon. A zsalut az ablakon már megbuherálta, hogy könnyebbé tegye a dolgát, ami abból állt, hogy hívatlan és láthatatlan vendégként a két lánnyal töltötte az estéket. Leskelődött, hallgatózott. Berninek megvolt az a szokása, hogy szívesen mászkált kigombolt ingben, néha meg – na jó, egyszer – bugyi sem volt rajta. Jaj, ha azt valahogy kihagyja! De erre gondolni se szeretett. Ilyen csodát még életében, az egész rohadt életében egyszer se látott. Ez még annál is jobb volt, mint amikor megtalálta az öreg rejtett Hustler-tartalékait. Hogy majd a télen hogyan talál társaságot magának, azt egyelőre nem tudta, de már most aggasztotta, ha a jövőre gondolt. Télen még a betonkockát sem használhatja, meglátják a lábnyomait a hóban, és lebuktatják. De az is lehet, hogy valami szerencsés fordulat áll be az ügyben: elvégre van még idő jócskán az első hóig. És azok ott ketten, odabent, róla beszélgetnek.

7 Vasárnap reggel volt, de azért csak fel kellett kelni. Virgil mindig ki tudott csikarni még egy-két órácskát az éjszakából, ha muszáj volt. Négy óra alvás bőségesen elegendő a rákövetkező nap elviseléséhez, és, mivel nyomozni általában napvilágnál szokás, amikor a lehetséges tanúkat el lehet érni, éjszakánként jutott idő rá, hogy visszapergesse az ügyet, töprengjen, elemezzen. Virgil tíz óra után lépett ki a Vadlúdból, és nem sokkal hajnali három előtt állt be a garázsába Mankatóban. Nyolcra állította az ébresztőt, pár percig még Istenre gondolt, megpróbált rájönni, miféle szerepet játszhatott McDill halála a Nagy Tervben – feltehetően semmilyet, vélte – aztán elaludt. Másnap reggel még a vekker előtt ébredt, behajigálta a ruháit a mosógépbe, átnézte a postáját, csekkeket írt a számlákra, átcipelte a ruháit a szárítóba, kiment, hogy bedobja a postaládába a csekkjeit, aztán a Caribou kávézóban reggelizett. Utána visszavitte a bérelt kocsit az Avishoz, és fogott egy taxit a visszaútra. Az újságokat a kávézóban nézte át: a Star Tribune címlapján a McDillgyilkosság szerepelt, kéthasábos főcímmel, fotóval. Magáról a gyilkosságról nem írtak semmit, már azon felül, hogy egyáltalán megtörtént: a cikk a továbbiakban a rokonok, üzletfelek, barátok és politikai szövetségesek megdöbbenését és fájdalmát taglalta. A ruháit már összehajtogatta és bedobozolta, a munkaruhái is a helyükön voltak: fél tízre a saját furgonjában ült, mögötte tréleren a saját csónakja. Barney Mann telefonszámát még tegnap feljegyezte magának, és útban a Városok felé, felhívta. Mann a harmadik csengetésre vette fel. – Megvolt már a megbeszélés? – köszönt be Virgil. – Egy órára tűztük ki – felelte Mann, a hangjából fáradtság csengett ki. – Csak most keltem fel. Kutyául másnapos vagyok. Maga eljön a megbeszélésre? – Nem is tudom – felelte Virgil. – Meg vagyok híva? – Az igazgatótanács nevében nem beszélhetek, de annyit azért mondhatok, hogy a megbeszélést a cég nagy tanácskozótermében tartjuk – válaszolt Mann. – Majd azt mondom nekik, hogy a saját meghívására érkezett.

– Adja meg a címet, és ott találkozunk. És kéne Abby és Mark Sexton címe és telefonszáma. – Na, azok aztán boldogok lesznek, ha megkeresi őket – nevetett fel a vonal túlsó végén Mann. – Mondják csak, kedves Sextonék, ugye, akadt valami közös vonás Sextonné asszonyka pinabúvárkodása és a mostani események között? Tisztára, mint valami intellektuális BBC-krimiben, mi? – Most akkor megvan az a telefonszám, vagy nincs? – türelmetlenkedett Virgil. – Már veszem is elő a noteszemet – nyugtatgatta Mann. – Egyébként meg jót tenne magának, ha egy kicsit lazítana. Elég feszültnek tűnik. Virgil még mindig az útról hívta fel Sextonékat. Abby vette fel. – A reggelinél olvastuk. Rémes! – sápítozott. – De miért pont velünk akar beszélni? – Szeretnék annyi háttéranyagot összegyűjteni az ügyről, amennyit csak lehetséges. Ha jól hallottam, maguknak kettejüknek volt egy elég szerencsétlen véget ért kapcsolatuk. Abby Sexton megrökönyödött. – Te jó ég, hát arról még mindig beszélnek az emberek? Na, jó, jöjjön… Sextonék nagyobbacska, barna téglás háza a St. Anthony-negyed, a minneapolisi belváros egyik kellemesebb lakókörzetében állt, egy nadrágszíjparcellán, a garázsajtó a hátsó sikátorra nyílt. A verandáról szemkápráztató kilátás nyílt a középen kettéosztott kertre: az egyik oldalt virágokkal, a másikat zöldségekkel vetették be, köztük padlizsánnal is. Virgil ki nem állhatta a padlizsánt, és most, hogy megpillantotta, egyből tudta: ezek a Sextonék dekadens népek. Felcammogott a lépcsőn, becsöngetett. Az ajtóba vágott, gyémánt alakú üvegablak mögött kék szempár villant: Abby Sexton. – Maga az a Virgil? – nyitott ajtót. Sápadt szőke, karcsú, de atletikus, csinos nő állt Virgil előtt, fehér, hosszú, de felgyűrt ujjú ingben, khakiszín sortban, szandálban. Miközben behívta a vendéget, megjelent mögötte a férje is: sápadt szőke, karcsú, de izmos, jóképű férfi, kék ingben – illett a szeme színéhez khakiszín szörfös sortban, szandálban. Épp almát majszolgatott, a szabadon maradt kezét nyújtotta Virgil felé. – Jöjjön be – invitálta ő is. – Nem kéne idehívnunk az ügyvédünket? – Nem kihallgatás ez – mondta Virgil –, inkább csak kérdezősködés. Persze azt hivatalból nem mondhatom, hogy ne hívjanak ügyvédet, úgyhogy…

– Megbízunk magában, legalábbis egyelőre – villantotta meg a fogait mosolyogva Abby. – Lehet, hogy néha majd ki kell szaladnom, hogy megnézzem, mi van a kicsivel. Egyelőre a bölcsőjében van, és mélyen alszik. Letelepedtek a nappali díványára: körülöttük ódivatú szekrények, zsúfolt könyvespolcok kellették magukat. Abby Sexton egy műanyag dobozt helyezett az asztalra. – Ez egy intercom – mutatta be a jószágot –, hogy halljuk, ha a kicsi felsírna. Virgilnek egyelőre fogalma sem volt, hogy így, a férj jelenlétében, mivel is kezdje a kérdéseit. – Nem is tudom, hogy fogjak hozzá – mondta ki hangosan is. – Mark miatt nem kell aggódni, mindent tud – nyugtatta meg Abby. – Mindig is tudott mindent. Mark Sexton bólintott: az arcán is a legteljesebb nyugalom tükröződött. – Na jó – egyezett bele Virgil, bár továbbra is elég kényelmetlenül érezte magát azon a jó, egészséges vidéki levegőn, ahol ő felnőtt, nemigen volt szokásban a Sextonék életformája. – Kikérdeztem már egy-két embert, és többek szerint a gyilkosság innen, a Városokból ered. Állítólag McDill éppen át akarta venni az ügynökség irányítását, és azt tervezte, hogy néhány alkalmazottjától megválik. Azt is hallottam, hogy Mark valószínűleg köztük lett volna, méghozzá nem a munkahelyi teljesítménye miatt, hanem bosszúból a… kellemetlenségekért, amik a maga – fordult Abby felé – és az áldozat kapcsolatának vége felé mutatkoztak. – Arról mi nem is tudtunk, hogy át akarja venni az ügynökséget – szólalt meg Mark. – Csak ma reggel olvastam az újságban, fel is hívtam egy-két kollégát. Az egyikük hallott valamiféle pletykákat, de a legtöbben éppúgy elcsodálkoztak, mint én. Azt azért nem hinném, hogy engem is ki akart rúgni, én remekül végzem a munkámat. Persze ki tudhatja? – Ki volt az, aki hallotta a pletykákat? – kérdezte Virgil. Férj és feleség egymásra néztek, végül Mark egy vállrándítással úgy döntött, hogy válaszol. – Barney Mann. Ő a kreatív igazgatónk. És egyben a cég pletykaközpontja is. – Milyen volt a viszony Mann és McDill között? – Kijöttek egymással – felelte Mark Sexton –, Barney is elég jól csinálja a maga dolgát. Ahogy Erica is, a maga módján. Úgyhogy nem jelentett veszélyt Barney számára. – Pont, mint Hitler – tette hozzá Abby –, a munkájában precíz, ha nem zavar, hogy egy nácival kell együtt dolgoznod. – De azért mégiscsak viszonyuk volt egymással! – pirított rá Virgil.

– Az csak a szexről szólt – legyintett Abby. – Még egy náci is lehet jó az ágyban. Mark Sexton úgy mosolygott a feleségére, jegyezte meg magában Virgil, mint Cartman a South Parkból, ha valami különösen gyalázatos merényletre készül Kyle ellen. – Aha – mondta ki hangosan is. Nem, ez a két ember egyáltalán nem nyerte el a tetszését, és most kemény küzdelmet kellett folytatnia, hogy ezt palástolja. – Mikor McDill és a maga útjai elváltak, volt valami utórezgés? Nem próbálta megkeresni magát? Nem próbálta megfenyegetni? Nem volt semmi nagyjelenet? – Csak néhány telefon. A szokásos, szakítás utáni műsor – ráncolta az orrát Abby. – Az volt a baj, hogy nem akart osztozkodni. Ruth is kellett neki, miközben velem randizgatott. Ugye, tudja, ki az a Ruth? De azt már sehogy sem akarta elfogadni, hogy én meg kitartok Mark mellett is. Pedig én felajánlottam, hogy osztozzunk meg Markon is, hogy legyünk együtt hármasban. De abból nem kért. Azt mondta, semmi kifogása egy férfi ellen, de hogy egy alkalmazottjával bújjon ágyba, na, azt már nem. – Aha. Szóval nem volt annyira szigorúan leszbikus? – Nem. Technikai értelemben inkább biszex volt, mint Mark meg én – felelte Abby. Eltartott pár pillanatig, amíg Virgil megemésztette a hallottakat, de aztán egy bocsánatkérő mosollyal kivágta magát. – Na és merre jártak az elmúlt éjszakán? Itt voltak, a Városokban? – A bébiszitterünk, Sandra Oduchenko, ő is ebben az utcában lakik, este hétre jött, mi meg kimentünk egy kicsit bulizni, a barátainkkal – mesélte Abby. – Úgyhogy bombabiztos alibink van, ezért is nem hívtunk ügyvédet. Megadjam a barátaink nevét, akik tanúskodhatnak? Virgil felírta a neveket. – Van valami ötletük, hogy ki tehette? – kérdezte aztán. Abby egy ideig csak a szemét forgatta, végezetül megállapodott a tekintete a plafonon. Mark közben szinte észrevehetetlenül odabiccentett neki. – Egészen biztosak vagyunk benne – szólalt meg végül –, hogy valószínűleg valaki az ügynökségről. Ha mindenáron akar egy nevet, és megígéri, hogy senkinek nem említi, hogy mi mondtuk, akkor tessék: Roland Owen. Roland Owen, magyarázta Abby, az ötvenes évei végét tapossa, és az utóbbi öt-tíz évben lecsúszott az ügynökség egyik legnagyobb potentátjának posztjáról, mostanában csak a kisebb ügyeket sózzák rá, de azokkal sem tud nagyon mit kezdeni.

– Kiégett – csipogott közbe Mark. – Viszont gyerekei vannak, akik után tartásdíjat kell fizetni, meg egy második felesége, vagyis nem engedheti meg magának, hogy kirúgják. Ráadásul ő az egyik legelviselhetetlenebb veterán, akivel valaha dolgom volt. Tudja, Vietnamban szolgált, a háború vége felé, szóval, érti, elkeseríti, ami azóta történt, és elég jók a forrásai, tehát nyilván tudta, hogy McDill át akarja venni a céget. És vadászni jár minden évben. A többiek csak nevetnek rajta, de őt nem érdekli, megy antilopra Montanába és szarvasra Wisconsinba. Teljesen belepistult a fegyverekbe, és mindig azzal jön, hogy mi, többiek, semmit sem tudunk az igazi életről. Hogy az életet is konyhakészen kapjuk. Úgy is hív minket, a Konyhakészek. Volt egy másik kipécézettjük is, bizonyos John Yao. – Ázsiai, és mindig úgy lopakodik, érti? – mesélte Mark. – Ő kapja az ázsiai ügyfeleket, a Csing-Csang Mosodát, meg hasonlókat. És ő is csudára ért a fegyverekhez. Frászt kapok, ha csak meglátom. – Egyéb vád nem merült fel Yao ellen. Arról sem szólt a fáma, hogy ő is a kirúgandók listájára került volna, igaz, ő is csak a lehető legjelentéktelenebb ügyfelekre számíthatott. – Úgyhogy nem kizárt, hogy McDill tőle is megszabadult volna – fejezte be Mark. Virgil azonban visszaterelte a beszélgetést a Sexton-McDill-kalandra. – Maga milyennek látta? Amolyan szexuális ragadozónak? Amikor együtt voltak, mit érzett? Hogy ott akarja hagyni Ruthot, és egy másik tartós kapcsolatot keres? Vagy csak bulizott egy kicsit? – Hm… Az biztos, hogy nem örült neki, amikor otthagytam, de azért az is biztos, hogy a viszonya Ruthtal már a végét járta. És azt is tudom, hogy a mi viszonyunk se tartott volna semeddig se, neki meg volt annyi esze, hogy ezt belássa. – Miután maguk szakítottak, összejöhetett valaki mással? Valakivel, akiről Ruth nem tudott? – Fogalmam sincs – rázta a fejét Abby. – Ha tudnám, megmondanám, de nem tudom. – Ha volt is – szólt közbe Mark –, az illetőnek biztos, hogy semmi köze sem volt az ügynökséghez. Abból pletyka lett volna. Egy ilyen helyen, mint az ügynökség, nincsenek titkok. Virgil feltett még néhány kérdést, de már csak úgy tessék-lássék: magában leírta őket, mint gyanúsítottakat. Az alibijüket pofonegyszerű ellenőrizni, tehát

nyilvánvaló, hogy nem hazudnak. És, több kérdése nem lévén, még gyorsan felkérte őket, hogy gondolkozzanak egy kicsit, végül felállt. Ahogy ezt megtette, az intercomból felsírt a csecsemő. – Te jössz – adta ki az ukázt a férjének Abby Sexton, aki sürgősen engedelmeskedett is. – Igyekszünk igazságosan elosztani a gyerekkel való foglalkozást – magyarázkodott Abby, miután Mark átviharzott a szomszédos szobába. Kikísérte Virgilt az ajtóig. – Nos – búcsúzkodott Virgil –, köszönöm a segítségüket. Lehet, hogy még vissza kell jönnöm. A nő a kelleténél egy lépéssel közelebb jött hozzá, a karjára tette a kezét. – Maga nem szokott eljárni bulizni? – kérdezte. – Itt, a Városokban esetleg? Látom, nincs jegygyűrűje. – Hát, az az igazság – hátrált Virgil –, hogy leginkább a Városokon kívül vagyok, dél felé. – Ha bejön, felhívhatna minket – javasolta a nő. – Szeretjük a kreatív kapcsolatokat. Virgil bólintott, és mintha üldöznék, olyan gyorsan távozott. Még hogy kreatív kapcsolatok! – füstölgött magában. Tényleg ki nem állhatta ezt a kettőt – és tényleg meggyőződött róla, hogy semmi közük Erica McDill meggyilkolásához. És Ruth Davies? Ez már izgalmasabban hangzik. A visszapillantóból látta, hogy Abby Sexton még mindig a tornácon áll, búcsút int. Visszaintett neki, gázt adott. Csak semmi képzelgés, hogy milyen lehet Mark Sexton meztelenül az ágyban, mormolta magának. Délre járt az idő. A kocsiból hívta fel Mannt. – Meddig tarthat az a megbeszélés? – kérdezte. – Nem tudom. Eltart egy darabig. Itt most mindenki tisztára begolyózott. Nyilván mindenki legalább nyolc percig akar beszélni, ami annyit jelent, hogy jó másfél óra tökölés után kezdhetünk csak neki a komolyabb témáknak. – Megvan magának Roland Owen címe és telefonszáma? – Persze. És Ronnak mi köze ehhez az egészhez? – Nem tudom – ismerte be Virgil. – Épp ezt akarom megkérdezni tőle. – Azok a nyavalyás Sextanok mondták magának, mi? – horkant fel Mann. – Az a kis patkány! Na, idefigyeljen, én személyesen állok jót Ronért, ha ez számít valamit.

– Na és John Yao? – Atyaisten, ezek kiválasztották a két legszerencsétlenebb tökfejet az irodából! – kiáltott fel Mann. – Rajta voltak McDill listáján? – Ron talán igen – felelte Mann egy kis csend után. – Erica nemigen kedvelte, és ő se Ericát. John Yao viszont valószínűleg nem volt rajta. Jó kapcsolatai vannak az itteni ázsiai közösséggel, azok pedig egész jó kis ügyfelek, a maguk módján. – Mark Sexton azt mondta róla, hogy csak jelentéktelen ügyfeleket kap. – Azért, mert Mark Sexton egy seggfej – dühödött be Mann. – Lehet, hogy az ügyfelei önmagukban nem túl jelentősek, nem rendelnek tévéreklámokat meg egyéb csili-vili dáridót, de azért, ha összeadjuk őket, egész szép kis summa jön ki belőlük. – Tehát Yao biztonságban érezhette magát, Owen viszont valószínűleg nem – állapította meg Virgil. – Stimmel. Ráadásul Erica és John egészen jól elvoltak egymással. Nem tudom, miért, személyiség-kémia, vagy mit tudom én, de jól kijöttek. – Megadná Owen címét? – Igen, de nagyon patkánynak érzem magam miatta. – Innen vagy onnan úgyis megszerezném – nyugtatta meg Virgil. – És ha nem Owen volt a tettes, legalább hamarabb tisztázhatja magát. Owen vagy húszmérföldnyire északkeletre lakott Minneapolis belvárosától, egy Grant Township nevű, falusias környéken. Útközben megszólalt Virgil telefonja. Davenport, pillantott a kijelzőre. – Igen? – Még mindig Grand Rapidsben vagy? – Nem. St. Paul északi negyedében, útban egy Mahtomedi nevű hely felé, ahol lakik valaki, aki nem kedvelte McDillt – Virgil röviden összefoglalta, amit hallott, és elmondta, mik a tovább tervei a mai délelőttre, mielőtt visszaindulna északra. – Stacy és a csoportja megkezdték McDill lakásának az átvizsgálását – mondta Davenport. – A mai napot feltehetően ott is töltik. Velük van McDill apja is. Talán nem ártana, ha benéznél. – Valahol Edinában lakott, ugye? – Virgil még emlékezett, hogy amikor felírta McDill címét, az vagy Edina volt, vagy Eagan.

– Igen. Tegnap felbukkant a barátnője is, csinált egy kis cirkuszt, de mostanra rendbejöttek a dolgok – mesélte Davenport. – Egyébként mi a helyzet ezzel a barátnővel? – Még gondolkodom rajta. – Értem. Hívj, ha van valami. Owen háza egy dombtetőre épült, az ötvenes évek farmstílusában, később még egy szárnyat építettek hozzá az egyik végében, itt volt a garázs és egy különálló kis műhely. A murvával kikövezett bekötőút végén Virgil egy férfit pillantott meg, jeansben, trikóban: onnan nézte, ki lehet a váratlan vendég. Ez csak Owen lehet, gondolta Virgil. Egy Chevy furgon mellett parkolt le, kiszállt, körülnézett. Frissen kaszált szénától illatozott az egész környék, ez az illat kísérte fel a bejáratig. A ház nyitva állt, de Virgil tisztességtudóan bekopogtatott. Odabentről zenét hallott, de nem ismerte fel a számot. Az ajtóban most ötvenes kinézetű, barna hajú nő tűnt fel, kezében törülközővel. – Segíthetek valamiben? – mosolygott. – A Bűnmegelőzési Hivatal munkatársa vagyok – árulta el Virgil. – Mr. Owen idehaza van? – Jesszuskám – sóhajtott fel a nő –, Erica McDill miatt, ugye? – Bezony – bólogatott Virgil. – És beszélnem kell az ügynökség munkatársaival. – Mindegyikükkel? Vagy csak néhányukkal? – A többségükkel – mondta Virgil. – Épp most beszéltem Mark Sextonnal. – Azzal a kis rohadékkal – bólintott az asszony. – Valószínűleg ő adta be magának, hogy Ron a tettes. – Nem, azt nem, de… – kaparta meg az ajtót Virgil – mindenképpen beszélnem kell Mr. Owennel. Semmi kifogásom ellene, hogy ön is jelen legyen a beszélgetésnél, ha ragaszkodik hozzá. Azt is el kell mondanom, hogy Barney Mann szerint Owennek semmi köze Erica McDill meggyilkolásához. – Abban igaza is van – szögezte le a nő. – Hát jó. De én is ott akarok lenni. Na, jöjjön. Odakint van a kertben. Owen épp az évad utolsó kukoricáit címerezte. Overall feszült rajta és trikó: minden ízében az öntudatos hobbikertész megtestesülése. Meglátta őket, odabiccentett feléjük. – A rendőrség, igaz? – nézett Virgilre. Virgil igazolta magát. – Sextonéktól jött – mondta közben az asszony.

– Azok is micsoda alakok – mormolta Owen. – Nem akar egy kis édes kukoricát? Nekünk túl sok, ami megtermett, ahhoz viszont nem elég, hogy lefagyasszuk. – Köszönöm, szívesen elviszek belőle – egyezett bele Virgil. A kukoricának finom illata volt, az idő is kellemes, a meleget könnyű szellő enyhítette, felborzolta a kukoricást. – Tudja, miért vagyok itt – tért a tárgyra Virgil. – Tegnapelőtt este a Városokban tartózkodott? – Igen – bólintott Owen. – Hatig az ügynökségen voltam, dolgoztam, aztán hazajöttem. – Mondott egy-két nevet, azokét, akik látták, hogy későig dolgozik. – De egyébként sem én öltem meg. Nem ölnék én meg senkit, nincs az az isten! – Sextonék azt mondják, hogy ön vadászik – folytatta Virgil. – Bárki ölte meg McDill kisasszonyt, annyi biztos, hogy ért a fegyverekhez. – Tulajdonképpen hogyan történt? – kíváncsiskodott Owen. Virgil előadott neki mindent. – Nekem úgy tűnik, egy ottani kellett hogy legyen. Nézheted a Google Earth térképeit, de hiába, attól még nem tanulsz meg tájékozódni az Északi Erdőségekben. Szóval azt mondja, egyetlen lövés, a két szeme közé? – Aha. – Hát akkor szerintem két eset van – morfondírozott Owen –, vagy baleset, vagy volt még egy lövés, csak nem tudnak róla, Erica felnézett, és akkor a második lövés eltalálta… Vagy egy őrült volt az – címerezett le egy újabb fej kukoricát. Felfedezett benne egy kukacot is: letörte azt a végét, amit a kukac már megrágott, ledobta, a csizmája sarkával széttaposta. – Csak azt nem értem, minek vállalt akkora kockázatot a fejlövéssel, araikor ott volt előtte az áldozat szíve meg a tüdeje is? – Nem tudom – ismerte el Virgil: lám, neki eddig ez még az eszébe sem jutott. – Lehet, hogy amatőr volt az a nő, és azt hitte, mindenáron a fejre kell céloznia. – Nő? – Az a feltételezésünk, hogy nő volt a tettes. – Tehát igazában nem is gyanakodott rám? – értetlenkedett Owen. – Nem. De mindenki azt mondja, hogy maga nem kedvelte a főnöknőjét, ő pedig ki akarta rúgni magát, úgyhogy mindenképpen utána kellett járnom – magyarázta Virgil. Aztán az asszony felé fordult. – Lehet, hogy a felesége ölte meg. – Ugyan – legyintett a nő –, én még az egereket sem vagyok képes megölni. Kiveszem őket a csapdából, és elengedem a kertben. – És ön itt tartózkodott tegnapelőtt éjszaka?

– Ötig tanítottam a Highland gimnáziumban – felelte az asszony. – Ugyanis tanár vagyok. Órák után meg még röplabdáztunk egy kicsit. – Én is úgy gondolom, hogy helyi erő volt a tettes – mosolygott Virgil Owen felé –, de ha meg kéne neveznie egy nőt, aki meggyilkolhatta az áldozatot, ki volna az? Owen először nem felelt, hosszan nézett Virgil szemébe. – Jean – mondta ki végül. – Ki az a Jean? – Én – szólalt meg a nő mert én aztán igazán ki nem állhattam azt a szajhát. Elcsevegtek még egy ideig: Owen nem tudott senkit az ügynökségnél, akire ráfoghatta volna, hogy megölte a főnökasszonyt. – Szerintem valami tősgyökeres bozótlakó lehetett – kockáztatta meg –, egy homofób. Száz dollárt teszek rá, hogy igen! Egyszer kimentem egy rögbimeccsre, és hallom, hogy mögöttem valaki azt mondja, az egyik védő állítólag buzi. Ha buzi, kinyírom, mondja mellette a haverja. És hallatszott, hogy komolyan gondolja. – Ugyanezt gondolná a leszbikusokról is? – Mitől lenne más egy leszbikus? – Attól, hogy nem jelent fenyegetést egy hetero férfi számára – vágta rá Virgil. – Sőt sok hetero pasas fantáziálgat leszbikus nőkről. – Nagyon úgy hangzik, mintha személyes tapasztalat alapján beszélne – kottyantotta közbe Jean. – Azt is javasolták – folytatta Virgil –, hogy nézzek utána egy bizonyos John Yao alibijének. Tudnak róla valamit? – John? Hát ő egy veszett nyulat sem volna képes bántani! Ezt is a Sextonéktól szedi, mi? A kurva anyjukat! Virgil egy méretes barna papírzacskóval a hóna alatt távozott, benne édes kukoricával. Szóval akkor miért a fején lőtték meg? Lehet, hogy a gyilkosnak ez a hobbija? El akarta torzítani McDill arcát? Férfi homoszexuális gyilkosságok esetén ez nem annyira szokatlan, de, hogy mi a helyzet a nőkkel, azt nem tudta. Azért mégiscsak valószínűleg Owennek lesz igaza, egy fejlövés nem tréfadolog, bizonytalanabbá és kockázatosabbá teszi a gyilkosságot. Ezen már érdemes elgondolkodni. És ami őt magát illeti? Szokott fantáziálni leszbikusokról? Ezen el kellett töprengenie, de arra jutott, hogy nem. Nőkről persze igen, de leszbikusokról

eddig még soha. Talán ki kéne próbálni. Legközelebb, ha egy kis fantáziálásra szottyan kedve, feltétlenül előveszi őket is. Az Owen-házat már maga mögött tudta: most a Városok sűrűje felé hajtott. Előbb a McDill-lakás, utána meg az értekezlet az ügynökségen, hátha ki lehet hozni belőle valamit. Jobban meg kéne szorongatni ezt a Davies nőszemélyt, gondolta, hátha ki lehet szorítani valamit belőle; és beszélni kell a McDilllakásban szorgoskodó helyszínelőkkel is. Épp beért a városba, amikor megint megszólalt a telefonja: ezúttal a BMH ügyeletes tisztje kereste. – Ismer egy Zoe Tull nevű nőt, Grand Rapidsből? – Igen, mi van vele? – Hát nem tudom, van-e vele valami, csak azt, hogy magát kereste, és azt mondta, azonnal beszélni akar magával. Illetve, egészen pontosan azt mondta, hogy „irtóra azonnal”. Zoe a második csengésre vette fel, mobiltelefonhoz képest szokatlanul gyorsan. – Maga az, Virgil? – lihegte. – Mi történt? – Valaki bejött a lakásomba az éjjel, amíg aludtam – újságolta a lány. – Te jó isten, miért? – bukkant fel azonnal a látvány Virgil lelki szeme előtt, ahogy a gyilkos éjjel, a sötétben Zoe ágya körül cirkál. – Maga szerint mit keresett bárki is a lakásában? – Egész éjjel képtelen voltam elaludni. Csak forgolódtam az ágyban, mindenféle az eszembe jutott – mesélte Zoe. – Tudja, a verekedés miatt, azóta egyfolytában csak pörög az agyam. Aztán, de már nagyon későn, azt hiszem, hajnali kettő körül, egyszer csak zajt hallok a konyhából. Vagy az irodából, már nem tudom. Felülök, felkapcsolom a villanyt, aztán kimegyek, megnézem, mi volt az, de nem láttam semmit. Mindenesetre elkiabálom magam, hogy vigyázat, fegyver van nálam! Eltelik egy perc. Néma csönd. Kinézek az előszobába, látom, hogy ott a macska. Biztos az zörgött, gondolom, de azért végigjárom a házat. Sehol senki. Aztán reggel látom, hogy nyitva az ajtó, nem nagyon, épp csak résnyire, eleinte észre se vettem, csak amikor kimentem, akkor. Nyúlok oda, hogy kinyissam, erre kinyílik magától. Nem is volt kinyitva, mert áttörték a fát, ott, ahol a kulcsot szokás betenni. – A kulcslyuknál. – Jó, jó. Szóval megnézem közelebbről is, és látom, hogy feltörték. – Szólt a rendőröknek?

– Persze. Elmondtam nekik mindent, azt is, hogy beszéltem magával, és ők is azt állapították meg, hogy valaki feltörte a zárat, de azt nem tudták megmondani, hogy mikor – mondta Zoe. – Sőt egyáltalán semmit se mondtak. Csak azt, hogy szerezzek egy erősebb zárat. És hogy mondjam el magának, mi történt. – Rendben. Szerintem is szerezzen egy erősebb zárat. Nincs valakije, akinél megalhatna ma éjszakára? Vagy egy motel, vagy… – A nővéremnél elalhatok, ha muszáj – felelte Zoe. – A férje elutazott. – Hát akkor menjen a nővéréhez – tanácsolta Virgil. – A helyszínelők talán még ott vannak a környéken, majd beszélek velük, hogy nézzék meg a hátsó ajtót. Vagy már megnézték? – Á, szerintem hozzá se nyúltak. – Hát beszéljen velük! Hurcolkodjon át a nővéréhez, amíg le nem cseréli a zárat, és addig hozzá ne nyúljon ahhoz az ajtóhoz, jó? – Jó. – Miféle fegyvere van? – Nincs fegyverem, csak egy baseballütőm. Meg dobermann ugatásom, CDn – mondta a lány. – Persze egyik sem jutott az eszembe az éjjel. Micsoda egy liba vagyok! – Cserélje le a zárat! Menjen át a nővéréhez. Én még ma délután visszaérek. Ha megérkeztem, azonnal hívom – ígérte Virgil. Mapes a helyszínelőkkel volt, ott érte el Virgil hívása: ahogy meghallotta, mi történt, máris szalajtotta az egyik emberét Zoe házához. Virgil most Zoét hívta vissza, elújságolta, hogy a rendőr már útban van; aztán a törvényszéki orvos következett. – A szokásos leletek, Virgil – jelentette az orvos. – Annyit már most mondhatok, hogy a halála előtt nem ivott, és nem is szedett drogot, legalábbis nem akkora mennyiségben, hogy annak érdemes lenne utánanézni. Elég csúnya az a bemeneti sebhely a homlokán, de hát, gondolom, azt már látta. – Persze. – Szerintem 223-as volt. Biztosat csak akkor mondhatok, ha előkerült a töltényhüvely, de ami a becsapódás környékéről meg abból a sérülésből, amit a lövés okozott, kiderül, az mind arra utal, hogy valami könnyebb, 22-es kaliberű jószág lehetett, az első tippem a 223-as, de az is lehet, hogy egy régebbi típusú 222-es. Nem egy ilyen újfajta, nagysebességű pisztoly, annyi biztos. Szóval maradjunk a 223-asnál. – Kösz.

Vagyis a független szakértő is vele értett egyet. Ebben az államban a 223-as a legnépszerűbb lőfegyver: ugyanezt a kalibert használják a katonaságnál is, a támadó karabélyokhoz: egyszerű závárzat, viszonylag olcsó lőszer, és, ha jól kézben tartják, nagy célzó pontosság. Már csak magát a gyilkos fegyvert kell megtalálni: ha lehet, a markolatán a gyilkos ujjlenyomataival, és a színhely pontos térképével, a fegyverhez tűzve. És ha a gyilkos tört be Zoe lakásába, folytatta magában a gondolatot Virgil, akkor már egész biztos, hogy Grand Rapidsből való: nyilván egy helyi pletykaklubtól értesült, hogy Virgil és Zoe elbeszélgettek. Erica McDill házának környékén csupa egymillió dolláros ház szegélyezte a csendes utcákat: a terebélyes kertekben termetes fákat és úszómedencéket csodálhatott meg a látogató, már ahol be lehet látni a hátsó kertbe is. A McDillház alacsony, lapos tetejű, az ötvenes éveket idéző épület volt, csupa acél és üveg, ocsmány, de nyilván nem csekély művészettörténeti jelentőséggel, állapította meg magában Virgil. A bekötőút körülkígyózta a házat, és hátul, egy négy autóra méretezett garázsnál ért véget. Egy Lane nevű fickó, a helyszínelőkülönítmény tagja engedte be. Odabent minden, a padlószőnyegtől kezdve a plafon megvilágításáig, profi lakberendező keze nyomát viselte magán. Ruth Davies is ott volt, mellette McDill apja: a nappali szőnyegén ültek, körülöttük vagy húsz négyzetméternyi papírral. Először Daviest vette kezelésbe, minden eredmény nélkül. Ruth összevissza motyogott, végül Virgil feladta, a nő pedig bánatában kiment a konyhába, hogy valami mogyoróvajas izét sütögessen. Oren McDill, Erica apja zavarodott, elkeseredett képpel nézte a papírokat, rajtuk a lánya életének summázatával. Magas, sovány férfi volt, rövidre nyírt őszes hajjal, az orrán egyszerű, aranykeretes szemüveggel. Jeanst és trikót viselt. Igen, a lányának van végrendelete, közölte, és őt jelölte ki végrehajtónak. – Kap egy másolatot, ahogy hozzájutottam a széfkulcsomhoz – biztosította Virgilt. És bámulta tovább a papírhalmazt. – Igazságtalanság, hogy így kellett végeznie. Neki kéne az én végrendeletemet végrehajtania – mormolta. McDill anyja Arizonában élt az új férjével: ő és a lánya meglehetősen eltávolodtak egymástól, avatta be Virgilt az apa. – A válás óta megy ez így – magyarázta. – Erica még csak gimnazista volt, és egyszerűen nem akarta elfogadni, hogy az anyja képes így lerázni magáról mind a kettőnket. De Mae mindig is a szabadságra vágyott. Nem akart férjet, akkoriban legalábbis nem, és

nem akart gyereket. Ezt meg is mondta nekünk, de Erica sehogy sem tudta megérteni. – Igazán nem szeretnék… – nézett körül Virgil: a téliesített verandán ültek, de ide is kihallatszott Davies szöszmötölése a konyhából –, szóval, igazán nem szeretnék tapintatlan lenni, ezt szeretném a legkevésbé, de muszáj megkérdeznem. Tesz említést a végrendelet Erica anyjáról? Örököl valamit? – Egy fillért se – rázta meg a fejét McDill. – Aha. És Ruth? – Ő százezer dollárt kap. – Nem is rossz… nekem azt mondta, azt hiszi, Erica semmit sem hagyott rá – mesélte Virgil. – Pedig szerintem tudta – borzongott meg McDill. – Tudnia kellett, mi áll a végrendeletben. Megkérdezte? – Meg, de talán nem fejeztem ki magamat elég világosan – tűnődött el Virgil. – Három éve már, hogy elkészült ez a végakarat – mondta McDill –, Erica akkor írta, amikor vezérigazgató lett a cégnél, és komoly fizetésemelést kapott. Nem hinném, hogy sose beszélgettek volna róla. A helyszínelőcsapat, élükön Stacy Lowe, már-már bejezettnek nyilvánította a munkát a McDill-házban: ellenőrizték a telefonhívásokat, átnézték a naptárakat, átfésülték a számítógépeket, szemügyre vettek mindent, legyen akár a legvalószínűtlenebb is, hiszen meglehet, hogy pont az rejti magában a megoldás kulcsát. Virgil azzal kezdte, hogy félrehívta az egység vezetőjét. Végeztek már Ruth Davies szobájával? – kérdezte, mert nemrég arról értesült, hogy a két nő külön szobában lakott. – Igen – felelte Stacy. – Miért, mit keres? – Szeretnék egy pillantást vetni a cipőire. Lowe elterelte Davies figyelmét, Virgil közben beslisszolt a szobába, és átvizsgálta a szekrényt. Ruth komoly cipőkészlettel rendelkezett, kilenc párral. Virgil végigvizslatta az összeset: egyik se volt Mephisto. Átment McDill szobájába, ott húsz párat talált, az egyik a Mephisto felirattal büszkélkedett. Visszazarándokolt Lowe elébe, behívta, hogy megtekintsék a leletet. – Nézzék meg mikroszkóp alatt azokat a cipőket – kérte. – A kollégák fenn északon azt mondják, a gyilkos valószínűleg Mephisto cipőt viselt. Keressenek szennyeződést! Főleg mocsári maradványokat.

– Jó, jó, meglesz – hajolt közelebb Stacy a cipőkhöz bár nekem mindegyik tisztának tűnik. – Azért csak ügyesen! – makacskodott Virgil. Megnézte a méretet: harmincnyolcas. Vissza Davies szobájába, itt is megnézte a méretet: harminchetes. Lehet, hogy Davies felvette McDill Mephistóját. Igaz, ez, amit a szekrényben látott, hótisztának tűnt, de legalább megtudta, hogy McDillnek volt Mephistója. – Fegyver sehol – közölte közben Lowe. – Legalábbis lőfegyver egy szál se. Virgil mutatta neki, hogy jobb lenne, ha most egy kicsit csendben maradna, ő ugyanis éppen gondolkozik. Azon, hogy… Tehát: McDill Mephis tóban jár. Wendy a McDill szobájában járt a gyilkosság előtti éjszakán, vagyis könnyen hozzáférhetett McDill cipőihez… Ennek nem ártana utánajárni. – Mi van? – türelmetlenkedett Lowe. – Szóval sehol egy fegyver, mi? Azért ez érdekes. Daviesnek tehát nincs alibije – ő maga mondta, hogy rosszullét miatt egész nap otthon kuksolt – volt viszont érzelmi és anyagi oka is, hogy megölje McDillt, és hozzáférhetett az áldozat cipőihez. Lehet, hogy a végrendelettel kapcsolatban hazudott. Csak kellett, hogy legalább sejtse, mit keres McDill ebben a fogadóban; talán a Sasfészekről is hallott, és akkor már miért ne jelölhette be magának a helyet a Google-térképen? Másfelől azonban a viselkedése túl… túl mesterkéletlen. Nem kereste a válaszokat, mondta, ami az eszébe jutott, és nem volt zavart a viselkedése. Minden egyszerűnek, nyersnek, rögtönzöttnek tetszett. Persze az sem kizárt, hogy titokban megőrült. Virgil egyszer már találkozott egy őrült sorozatbetörővel, aki maga volt a megtestesült ártatlanság, hiszen valójában fogalma sem volt róla, hogy betörni jár, minden egyes eset után azonnal el is felejtette, hogy mit művelt. Virgil meg volt győződve róla, hogy az embere nem hazudik – és épp ez volt a szerencsétlen legnagyobb baja, hogy azonnal elfelejtett mindent. Ami természetesen korántsem hátráltatta abban, hogy a szajrét az eBay, Amerika legnagyobb zsibpiacának útján értékesítse. Virgil véget vetett a beszélgetésnek, még egyszer, utoljára, átlábalt a házon, és az eszébe ötlött egy gondolat. Ezek a falak. Nem teljesen csupaszok, de azért valami mégsem stimmel velük. Visszament, megpróbált most a falakra koncentrálni: meg is látott néhány szögnyomot, abban a magasságban, ahová a

képeket szokás felakasztani. – Találtak valamit a papírjai közt, amiből kiderül, milyen festményei voltak? – kérdezte. – Van róluk egy jegyzék – felelte Lowe. – Ha akarja, előkeríthetem. – Legyen szíves, aztán vessék össze a képekkel – mutatott körbe Virgil. Mindegyik szobában függött vagy egy olajfestmény, vagy egy rézkarc, és egyikük sem úgy nézett ki, mintha egy lakberendező raktárának mélyéről származna: inkább galériákban lógnak efféle harsány színekben pompázó, expresszív alkotások. – Nézzék meg, hátha hiányzik valamelyik – adta ki az utasítást. – Nem tudom, melyiknek mennyi lehet az értéke, de… de, szóval erre is kíváncsi volnék. Mi mennyibe fáj, és merre van. Ha nincs meg, tudni akarom, mennyiért passzolhatták el. Amikor elindult, Ruth Davies és Oren McDill épp Erica ruháit hajtogatták az előszobában, hogy aztán bedobozolják valamennyit. Lehangoló meló ez, gondolta Virgil: látta, hogy néha-néha meg is állnak, hogy egy pillanatra kisírják magukat. Így hagyta ott őket, a bánat házában, innen ment az ügynökség értekezletére. Az ügynökség Minneapolisban, a Laughton-torony – egy divatos, csupa kék acélból meg üvegből épült palota – tizedik emeletén rendezte be a főhadiszállását. Mann bemutatta Virgilt az igazgatótanács tagjainak: jól öltözött nők és férfiak, akik egy hatalmas jávorfa asztal körül acsarognak egymásra. Virgil röviden előadta nekik, hogy mire jutott idáig, mire az egyik tanácstag felhördült, és közölte, hogy ő a Twins meccsén volt; majd a többiek is, anélkül hogy bárki kérdezte volna őket, nagy bőszen alibiket kezdtek felsorolni. A legtöbbjük könnyűszerrel ellenőrizhetőnek hangzott. Csak az egyik férfi nem tudott alibit igazolni, ő viszont legalább százkilencven centire nőtt, a cipőmérete lehet vagy negyvenötös, saccolta meg Virgil. Azért felírt mindent, amit hallott: ha valamelyik tanácstag követte el, akkor is valahonnét máshonnan, valaki mástól kell beszereznie a bizonyítékot. Még négyre sem járt az idő, de ő már útban volt vissza, észak felé. Útközben az járt a fejében, amit Owen mondott: hogy valami homofób bozótlakó nyilvánította ki a véleményét. Nem kizárt, de azért valahogy mégsem akarózott elhinnie. Ennél általában valamivel konkrétabb ok kell, hogy valaki meghúzza a ravaszt. Nem mindig, de általában. Pénz, szex, megszállottság, rivalizálás, alkohol… valami konkrét. Valami, ami még hiányzik.

8 Zoe Tull nővérének háza inkább hasonlított bungalóhoz, mint igazi házhoz: az Ötven Dolláros Tó lapos partján állt, egy lepukkant ösvény mentén. Zoe telefonon irányította ide Virgilt, ott állt a ház előtt, amikor Virgil megérkezett. – A helyszínelő, aki itt volt, nem talált egyetlen ujjlenyomatot sem, szerinte egyértelmű, hogy valaki be akart törni – újságolta –, ja, és hello! – Helló. Aha, tudom, már beszéltem vele – szállt ki Virgil. – Azt mondja, ezzel a zárral egy óvodás is elboldogult volna. – Holnap lerendezzük – ölelte át magát Zoe: reszketett. – Nem tetszik nekem ez a dolog. Nem tudom, hogy csak véletlen egybeesés, vagy azért történt, mert beszéltem magával, vagy egy dilis a fejébe vette, hogy az összes környékbeli nőt megöli? Most egy valamivel idősebb nő jelent meg az ajtóban: Zoe nővére. Hasonlítottak egymásra: ez a nő is karcsú volt, csak valamivel viharvertebb, a szeme hűvösen, távolságtartóan zöld, és az orrát mintha kissé túlméretezték volna. Kockás inget hordott, könyék fölé felgyűrt ujjakkal, és jeanst. Egy pillanatra alaposan megpihentette a szemét Virgilen, aztán elfordította a fejét. – Jó a ruhája – állapította meg. – Nekem bejön – szerénykedett Virgil. – Az lesz a legjobb, ha bemegyünk, mielőtt a bogarak elevenen felfalnak mindnyájunkat – folytatta a nővér. – Hát ez volna az én nővérkém, Sig. Signy – mutatta be Zoe. – Ez pedig Virgil. Signy háza fenyőgerendáktól illatozott, és még valamitől: talán szalonnás palacsinta lehetett. Amúgy egy szűk kis konyhából és egy nem sokkal méretesebb nappaliból állt, dívánnyal, pár székkel meg egy horgolt gyapjúszőnyeggel. Az egyik sarokban fatüzeléses kályha álldogált. A nappali végéből folyosó vezetett a ház hátsó traktusa, és minden bizonnyal még egy-két hálószobácska felé. Virgil az egyik széket szemelte ki magának. – Na, mire jutott? – kérdezte Zoe, ahogy Virgil leült. – Nem sokra. Beszéltem néhány emberrel, akik nemigen kedvelték az áldozatot, de egyikük sem lehetett a tettes. Megtudtam, hogy Ruth Davies

százezer dollárt örököl, és tudott McDill legalább egy félrelépéséről, vagyis feltételezem, hogy tudta, a kapcsolatuk a végét járja. Ja, és nincs alibije. Signy kiment a konyhába. Három üveggel tért vissza, az egyiket Virgil kezébe nyomta. Negra Modelo. Virgil belekortyolt. – Sajnálom, asszonyom, de szolgálatban tilos – adta vissza az üveget. – Nahát, ez igazán disznóság! – hördült fel Signy, közben átadta a Zoe üvegét is, a harmadikat megtartotta magának. – De maga mégsem hiszi, hogy ez a Davies nőcske a gyilkos, igaz? – Azt nem mondtam – nézett fel meglepődve Virgil. – De nagyon úgy hangzik, ahogyan beszél róla – erősködött Signy. – Jó, rendben. Hát nem hiszem, hogy ő lett volna. – Hát akkor ki? – faggatózott tovább Signy. – Még nem ismerem eléggé a játékosokat – hárította el a kérdést Virgil. – Majd ha egy-két napot eltöltöttem itt, többet tudok. Signy mosollyal viszonozta a hallottakat. – Arca, az aztán van – ismerte el. – Ahogy elnézem, nem is kicsi! Signy félje Alaszkában tartózkodott. – Egyszer kiment a boltba kenyérért, és legközelebb egy Churchill nevű helyről jelentkezett, Kanadából, a Hudson-öböl partjáról – mesélte Signy. – Most Alaszka került sorra. – Elég zűrösen hangzik – hümmögött Virgil. – A férjem zűrös alak. Rendes pasas, csak zűrös. Nem hinném, hogy visszajönne – tárta szét a karját a nő. – Lehet, hogy visszajön – próbálta vigasztalni Zoe. – Nem hinném – legyintett Signy. – Egyre feljebb jut észak felé – mesélte most már Virgilnek –, a múltkor is alig talált haza. Most meg már a horizonton is túljutott. Onnét nemigen van visszaút. – Ilyen az élet – sajnálkozott Virgil. – Mutasd meg a fényképet, amit küldött – kérte Zoe. Signy engedelmesen felállt, kiment az előszobába, levett az asztalkáról egy borítékot, behozta. Virgil egy fényképet talált benne: a fény felé fordította, hogy jobban lássa. A képen sovány, fekete hajú férfi állt egy patak partján, és egy buldózert bámult, ami épp süllyedni látszott, egy gödörbe, de az is lehet, hogy a folyóhomok nyelte be. A buldózert lánc kötötte össze egy másik buldózerrel, nyilvánvalóan azért, hogy kimenekítse a bajból az elsőt. – Szegénykém, mennyi baja lehet a vezetéssel – csóválta a fejét Signy. – Ő vezeti a buldózert?

– Már volt néhány balesete – tájékoztatta Zoe. Virgil visszaadta a fényképet. – Kér még egy sört? – kérdezte Signy. – Nem szabadna – szabadkozott Virgil. Signy azért csak kiment egy új üvegért. – Kenhetek magának egy szendvicset –, ajánlkozott, de nemigen tudnék mit rátenni, általában nem itthon eszem, tudja. – Van egy csomó kukoricám a csomagtartóban – dicsekedett Virgil. – Kukorica! – csillant fel a fény Signy szemében. – Szívesen megcsinálom. Végűi is, csak vizet kell forralni hozzá, nem igaz? Virgil tehát behozta a kukoricás zacskót, Signy belepillantott a zacskóba, megállapította, hogy tényleg kukorica van benne, aztán eszébe jutott, hogy mégiscsak van itthon uborka meg alma, esetleg összeüthetne valami salátát. Virgilnek derengeni kezdett, hogy ez a nő nem éppen egy konyhatündér. Mindenesetre eltűnt a konyhában, Virgil pedig visszaült, Zoe felé fordult. – Meséljen nekem arról a zenekarról! Meg Wendyről, Berniről és a többiekről! – kérte. A zenekar két-három éve állt össze, mesélte Zoe, Wendy azonban már gimnazista kora óta Grand Rapids egyik sztárjának számított. – Mindig is ő volt a legjobb énekesnő a környéken, amióta csak az eszünket tudjuk. Kiskorában egy tánczenekarral énekelt, még turnézott is velük. Persze csak errefelé, messzebbre nem jutottak. Wendy és Berni az iskolában barátkoztak össze életre-halálra. Berni azért lett dobos, mert más hangszert nemigen tudott megszólaltatni. Együtt zenéltek a gimnázium rock együttesében, amely később, hogy Wendy rájött, neki igazából a countryzenéhez passzol a hangja, countrybandává alakult át. Arra is Wendy ébredt rá, hogy a country illik a női hanghoz, nem a rock. Érettségi után Wendy egy helyi vegyeskereskedésnél helyezkedett el, később az apjának dolgozott, a kutyatenyészetben. – Ronda, sárga szőrű korcsokat nevelnek – ecsetelte a helyzetet Zoe –, bár nyilván nagyokat kaszálnak velük. Valami ritkaságnak számítanak azok a dögök. – Kíváncsi volnék, mennyire vesz részt fizikailag is a nevelésben – harsant fel Signy hangja a konyhából –, mert amúgy sok nevelőnős van bennem, ha érted, mire gondolok. – Fogd be a szád, Signy! – kiáltott vissza Zoe. Szóval Wendy dolgozott, dolgozott, de egész idő alatt ott volt körülötte az együttese is. És az együttes egyre fejlődött, az egykori iskolatársak többsége

kikopott, profik léptek a helyükbe, és Wendy hangja is egyre dúsabban, egyre teltebben zengett. Ahogy a szerelmi élete is. Zoe szerint, és ebben Signy is egyetértett, bár most elsősorban a fazekaival foglalta el magát, Wendy szívtelen kurva volt világéletében, rendre egymásnak ugrasztotta a szeretőit, és olykor még férfiakkal is lefeküdt, csak azért, hogy a függetlenségét bizonyítsa. – De tényleg tehetséges – vette a védelmébe Zoe, csillogó szemekkel –, maga is hallotta! Van benne valami delejes erő, azzal vonz magához mindenkit. Minden igazi nagy sztárban ugyanez van meg, az ember nem is érti, hogy mi ez, csak érzi. Berni viszont inkább átlagon aluli dobosnak számított, folytatta az elbeszélést Zoe. – Teszi a dolgát, de nincs benne semmi spiritusz. Wendy szerint nincs. – Wendy meg akar szabadulni tőle? – kérdezte Virgil. – Ha a fejébe veszi, hogy Berni miatt esetleg lemarad egy lemezszerződésről – vélte Signy –, akkor képes rá, hogy a busz lépcsőjéről lerugdossa, a sztráda kellős közepén. Wendy tisztában volt vele, hogy lépnie kell: itt lebeg előtte Taylor Smith példája. Taylor Smith, mesélte Zoe, két évvel fiatalabb, mint Wendy, és máris ő a nagy sztár, a neve ott virít Amerika legkeresettebb lemezeinek borítóján. – De tudja, mi a helyzet? Taylor Smith olyan, mint Grace Slick. Tudja, ki az? – A Jefferson Starship? – próbálkozott Virgil. – Az, de azelőtt egy másik bandája is volt, a Jefferson Airplane. Mindenki azt várta, hogy ő lesz a rock and roll királynője, erre jött Janis Joplin, és ő lett a királynő. Wendy olyan, mint Janis Joplin, de lépnie kell, ezt ő maga is tudja. És fogytán az ideje. Wendy és Berni Wendy apjának a házában laknak, mesélt tovább Zoe. Berni és a Wendy apja jól kijönnek egymással. – Szerintem a fater vette rá, hogy odaköltözzenek. Bernivel, ahelyett hogy velem élne együtt. – Te még mindig szereted? – álmélkodott Signy. – Szerinted?

– Szerintem csak azért, mert idefent nem találsz senki mást – vágott vissza Signy. – Ha a Városokban laknál, ahol hemzsegnek a nők, jó dolgod lehetne. De idefent mihez is kezdhetnél, szegénykém? Kivel randiznál, Sandy Ericsonnal? Nem, Wendy, ő marad neked. Zoe úgy tett, mint akit megborzongat, amit hall. – Sandy legalább száz kiló, boxersortban – magyarázta Virgilnek. – És az minden, csak nem izom – tette hozzá Signy. – Tudod te – fordult vissza a húgához –, hogy miért kezdett ki veled Wendy? Mert könyvelő vagy, és azt remélte, hogy majd elles tőled egy-két titkot, hogyan kell kezelni a pénzt. Ezért. – Sig! – fakadt ki Zoe. – Kértelek már, hogy kussolj! – Ha Berni úgy gondolja, hogy Wendy meg akar szabadulni tőle – kezdett bele az új kérdésbe Virgil –, ráadásul McDill miatt, elképzelhető, hogy emiatt lövi McDillt? Signy és Zoe egymásra néztek, aztán egyszerre vonták meg a vállukat. – Nem tudom, ért-e egyáltalán Berni a fegyverekhez – mondta Zoe –, de megkérdezhetem. – Inkább ne. Már így is beszereztél egy dilinyóst, aki a házad körül ólálkodik – kérlelte Signy. – Forr a víz. Egy percre bedobom a kukoricát, és már ehetünk is, úgyhogy jobb, ha kimegyünk a konyhába. – Akkor sem értem, hogy miért akart volna bárki is betörni a házába – mondta Virgil, ahogy felálltak. – Nyilván összefügg valahogy a gyilkossággal. Vagy van más ötlete? – Nincs – csóválta a fejét Zoe. – Elvégre történt itt egy életellenes bűncselekmény, maga ismer mindenkit, akivel az áldozat idefent találkozhatott, és látták, ahogy velem beszélget. Aztán betörnek a házába. Volt már máskor is betörés? – Igen, egy pár éve, néhány kölyök a szomszédságból, apróságokat vittek el, hogy drogot vegyenek rajta, de még a háznál elkapták őket. – Betörések errefelé is előfordulnak ám – avatkozott közbe Signy –, nehogy azt higgye, hogy ez olyan békés környék, mint amilyennek látszik. – Igen, de ez az időbeli egybeesés mégiscsak érdekes – vélte Virgil. – Zoét ott látják a tett színhelyén, aztán találkozik velem, és erre jön a betörés. – Egy tett színhelyén sokan vannak, akik nem is tudják, hogy mi mindent tudnak, és épp ezért kerülhetnek veszélybe – okoskodott Zoe. – Maga szerint velem is ez a baj? Hogy azt se tudom, mit tudok?

– A krimi filmeknek meg a regényeknek nem sok közük van a valósághoz – vigyorgott Virgil. – Én inkább arra tippelek, hogy valaki meg akarta fenyegetni magát, talán alaposan helyben is hagyni, vagy legalább megtudni, hogy mennyit tud, ezért fogott egy csövet, bár lehet, hogy a puszta ökle is elég volt, betört magához, de meghallotta, hogy „fegyver van nálam!”, mire a pasas káromkodott egyet, és hagyta az egészet a fenébe. – Vagy a nő – egészítette ki Zoe. – Vagy a nő – hagyta helyben Virgil. – De ha maga tudna valamit, akkor, azt hiszem, tudna róla. Vagy nem? – Tudja, volt nekünk az a hadügyminiszterünk – szólt megint közbe Signy –, aki mindig az ismert ismeretlenről szónokolt, meg ismeretlen ismerősökről, meg hasonlókról. Talán Zoénak is egy ismeretlen ismerőssel gyúlt meg a baja. – Lehet, hogy két sör szignifikánsan többet árt, mint egy sör – pillantott fel Virgil –, mert egy büdös mukkot se értek abból, amit összezagyvál. Signy mindössze egy apró konyhaasztallal rendelkezett, körötte három szedett-vedett székkel. Leültek, átrágták magukat a felejthető salátán és a fenséges kukoricán, rajta igazi vajjal. Virgil közben megkérdezte, mivel foglalkozik Signy, és azt a választ kapta, hogy ágyneműboltja van Grand Rapidsben. – Nem is rossz, szeretem a szép ágyneműt – felelte Virgil. – Nekem az anyukám varrja őket, van is három gyönyörű készletem. – Én is szeretem, csak az a baj, hogy képtelenség megélni belőle – panaszkodott Signy. – Mindig úgy tűnik, hogy már-már összehozom, aztán mindig kiderül, hogy azonnal be kell fizetni ötven dollárt erre vagy arra… Az egyik héten minden rendben van, a következőn megjön az újabb összeomlás. – Signy Minneapolisban járt egyetemre – tódította Zoe –, művészettörténetet tanult. Virgil erre olyan tiszteletteljes képet vágott, hogy nem kerülhette el Signy figyelmét. – Hogyan? – fakadt ki. – Hát azt hitte, én valami tenyeres-talpas falusi asszonyság vagyok? – Dehogy – tiltakozott Virgil –, egyébként én is kisvárosban nőttem fel. – Joe miatt süllyedtél le ide – morogta Zoe. – El kéne válnod tőle. Mondjuk a jövő héten. – A válás sokba kerül, és Joe engem egyáltalán nem zavar, szóval… Na jó, ha egyszer sok pénzem lesz – egyezett bele Signy.

– Tulajdonképpen azt sem értem, miért mentél hozzá egyáltalán – makacskodott Zoe. – Ehhez a lúzerhez. – Csak – világosította fel Signy. fogott egy cső kukoricát, felállította a tányérján, és harmatos szemmel végignézett rajta. Megvan vagy huszonöt centi, tűnődött magában Virgil. – Az igazat megvallva – folytatta Signy – magam sem tudom, mit akarhattam tőle. Zoe ettől köhögő rohamot kapott, kétségbeesetten ütögette a mellét. – Kap levegőt? – érdeklődött Virgil. – Beszippantottam egy kukoricaszemet – magyarázkodott Zoe. – Na akkor erről ennyit – dőlt hátra a székén megkönnyebbülten Virgil. – Itt marad éjszakára? – Amíg le nem cserélik a zárat, igen – felelte Zoe. – A lakatos csak holnap jön. – És magának mik a tervei holnapra? – kérdezte Signy. – Bosszantom a népeket – mondta Virgil. – Körbejárok, és kérdőre vonok mindenkit, akit csak érek. – Azt szívesen megnézném – ábrándozott el a nő, lehajtott fejjel, az ujjaival megsimítva a homlokát. – Tényleg szívesen megnézném magát, ahogy dolgozik. Virgil egy olcsóbb motellánc helyi üzemegysége mellett döntött: ennél a cégnél nem sokat törődtek a falak vakolásával, beérték annyival, hogy élénksárgára mázolták a betonfalakat, cserében viszont dupla hosszú parkolóhelyekkel kedveskedtek az esetleg csónakot vontató kedves vendégeknek. – Meddig marad? – kérdezte a recepciós, amikor bejelentkezett. – Két-három éjszakát – felelte Virgil. Mielőtt elaludt volna, ezúttal nem Isten járt a fejében, hanem Wendy. Az a legnagyobb baj a helyi érdekű tehetségekkel, gondolta, hogy szinte képtelenség megállapítani, mennyit érnek igazában. Ez a Wendy is van olyan jó, mint bárki, akit Virgil idáig Minnesota kisebb kocsmáiban énekelni hallott – csakhogy a többieket is kisebb minnesotai kocsmákban hallotta, és épp ez a probléma. Csak hasonlítsuk össze Wendyt és Emmylou Harrist, és meglátjuk, hogy az előbbi, akár Raleigh, az éneklő buldog, olyan. Mindez persze nem sokat számít, ha Wendy körül mindenki meg van győződve róla, hogy ott állnak a siker kapujában. A mérleg egyik serpenyőjében ott van Grand Rapids és az itteni kisszerű élet, a másikban ott virít Nashville,

Hollywood, mögötte meg a csillagos ég minden csábító esélye… Ott egye a fene. Inkább visszaterelte a gondolatait a gondviselés leié. Rövidesen már aludt is, akár a bunda. Reggel egy tisztességben megfakult, nemes évjáratból származó Nine Inch Nails-trikóra esett a választása, lelegelte a reggelizőasztalt, két csésze kávéval feltankolt, és irány a Sasfészek. Kellemesnek ígérkezett ez a nap is, szikrázó égbolt, szélcsend. Johnson most biztos horgászik, gondolta: vagy már feladta, és hazament? Ó, hogy az isten áldjon meg téged, Davenport. Az a baj Davenporttal, morfondírozott Virgil, hogy elvágólagosán gondolkozik. Ijesztő, hogy mennyire elvágólagosán. Elkövetnek egy gyilkosságot Grand Rapidsben, az áldozat ismert közéleti személyiség, a legkiválóbb felderítési rátával büszkélkedő BMH-ügynök történetesen épp a helyszínhez közeli tó partján tartózkodik, és erre mit tesz Davenport? Riasztja Flowerst. Hol itt a kreativitás? Nem kéne inkább egy új fiúnak adni az esetet, hogy tanulhasson belőle? Számításba veszi ilyenkor Davenport az ügynök lelkiállapotát, és azt, hogy ráférne a pihenés? Nemigen, gondolta Virgil. Csak riasszuk azt a nyavalyás Flowerst, és azzal megoldottunk minden gondot. A nyavalyás Flowers meg vagy megtanul úszni, vagy megfullad. Margery Stanhope a korlátnak támaszkodva bámulta a Stone Lake víztükrét. – Még mindig rosszkedvű? – lépett melléje Virgil. – Képtelen vagyok kiverni a fejemből – nézett fel bánatosan a nő. – Egy hónap – nézett ki Virgil is a tóra – és itt a téli szünet. – Magának mik a tervei mára? – sóhajtott fel a nő. – Szeretnék beszélni azokkal, akik még itt vannak, és ismerhették McDillt – felelte Virgil. – Mondana néhány nevet? – Egyszerre akar beszélni velük, vagy külön-külön? – Is-is – felelte Virgil. – Először egyszerre mindnyájukkal, aztán megkérek mindenkit, aki úgy érzi, hogy esetleg van még valami mondanivalója, hogy beszélgessünk négyszemközt is. Adja meg nekik a számomat, jó? – Majdnem mindenki elment medvelesre, és csak ebédre érnek vissza. Rögtön ebéd után jó lesz? – Remek – ütögette meg Virgil a korlátot –, ebéd után találkozunk!

Felhívta Zoét. – Megvan az új zár? – kérdezte. – Épp most van itt a lakatos. Egy óra, és elkészül. – Hol találom Wendyt, Bernit meg a többieket? – Valószínűleg az Oskolában, kibérelték egész hónapra, a lemezüket veszik fel. Az Oskola a várostól keletre volt, valaha tényleg iskolának, egy tantermes iskolának épült: vörös téglás kocka, az egyik végében kémény, a másikban kapu– és harangtorony – harang persze már sehol – körülötte meg murvával leszórt parkoló, abban vagy fél tucat furgon, teljes összevisszaságban. Virgil kiszállt, benézett az üvegtégla falon: egy dobos hadonászó karjait látta, de hangot egyáltalán nem hallott. Felsurrant a lépcsőn, be a főbejáraton: odabent ideges és sovány, viszont szőke nővel találta szemközt magát, aki az asztalon ült, egy szemlátomást forgatókönyv jellegű paksamétát lapozgatva, bár utóbbi később mégis partitúrának bizonyult. Rágógumizott a szőke nő, a bentebbről kihallatszó basszus ütemére. – Wendy Ashbachot keresem – rontott rá Virgil. – Maga meg kicsoda? – rágott tovább a nő. – Rendőrség – mutatkozott be Virgil. Nagyon rendőrösen kellett ezt mondania, mert a szőke csak bólintott. – Virgil! Hallottam már magáról. Maga volt ott a tegnap esti bunyónál! – Aha… – Most épp a Lover Do alapját játsszák fel, és nagyon begurulnának, ha belegyalogolna. – Nem akarok én belegyalogolni semmibe, de beszélnem kell Wendyvel, és talán Bernivel is, meg bárkivel, akinek van mondanivalója a számomra – ragaszkodott a magáéhoz Virgil. – Na jó. Járt már lemezstúdióban? – Nem én. – Akkor jöjjön utánam, és majd üljön le a díványra a hátsó fal mellett – javasolta a szőke nő. – Ott nem kell nagyon csendben lenni, csak kicsit. Merthogy dolgoznak. A kontrollterem hét méter hosszú, öt méter széles lehetett: hosszúkás ablak nyílt a következő szobába, ahol egy halom női zenész – egy basszgitáros, a szóló, a billentyűs és egy hegedűs, mindannyian fejhallgatóval a fülükön – épp valami meglehetősen együgyűnek hangzó számot pöntyögött. Ebből a szobából

is nyílott egy másik, ablaka volt annak is, amögött Berni püfölte a dobját nagy lelkesen. Ez alatt az ablak alatt, Virgil oldalán, két férfi kuporodott a legalább öt méter hosszú keverőpult fölé. Itt volt Wendy is, a két férfi mögött álldogált, félig énekelte, félig csak úgy dünnyögte a szám szövegét. Mögötte és mindenki más mögött egy metronóm igyekezett betartatni az ütemet az érintettekkel. Egy pillantásra sem méltatták se Virgilt, se a szőke nőt. Kizárólag a számmal foglalkoztak, mire a szőke a dívány felé terelte Virgilt, és leült ő is. – Most játsszák fel az alapokat – magyarázta birkatürelemmel –, a szólókat később veszik fel, aztán egybekeverik a többivel. Ha az már rendesen megvan, akkor jön Wendy, beénekli, amit kell, és azt is hozzákeverik. Most csak jelzésből énekel, hogy mindenki őutána menjen. Virgil bólintott, hogy érti. – Erica McDill miatt van itt, ugye? – suttogta most a nő. – Aha. – Szörnyűség! Annyira kellett volna nekünk egy olyan, mint ő! Ő aztán tudta a maga dolgát! – Maga kicsoda? – kérdezte Virgil. – Corky Saarinen – nyújtotta feléje a kezét a szőke. – Én vagyok a menedzserük. Kezet ráztak: a zenekar közben szép csendesen szétesett, majd leállt. – Oké, babák – szólt be az egyik hangmérnök a mikrofonba –, vegyük szépen elölről, mondjuk, a negyedik versszak végétől. Sin kezdi, aztán beszáll Wendy is, és… Kezdték elölről. – Mire kellett volna maguknak McDill? – kérdezte suttogva Virgil. – Tudja – hajolt közelebb Saarinen – a részletekkel én is elboldogulok, a turnémenetrenddel, meg hogy mindenki mindig ott legyen, ahol épp kell neki, megtalálom azokat, akik dolgoznak nekünk, ügyvédeket, könyvelőket meg ilyeneket. De annyi minden más is kell még a sikerhez! Kapcsolatok, ügynökség, reklám, sajtó! Az ember sose tudja, hogy most palira akarják venni, vagy tényleg azt kapja a pénzéért, amit megvett. Tudja, ha az elején elrontjuk, akkor jobb, ha nem is folytatjuk, úgyis halottak vagyunk. Mert a kezdet a legnehezebb meg a legfontosabb is, akkor derül ki, hogy ki jut el a csúcsra. Na, ebben segített volna McDill. – Akkor most mihez kezdenek?

– McDill már beszélt pár emberrel az ügynökségénél – vonta meg a vállát a nő. – Majd levadászom őket, hátha találnak nekünk egy ütős kis PR-embert. – McDill lett volna a PR-emberük? Tellett rá? – Nem, viszont Wendy meg ő dugtak. McDill megtette volna szívességből. Vagy hálából. Tudja, ott unatkozott azzal az elhízott háziasszonnyal, és erre bejön neki Wendy, érti, nem? – Maguk tudták, hogy összejöttek? – Aha, Sin meg én tudtuk. Próbáltuk tartani a szánkat, mert sejtettük, hogy Berni nagyon ki fog akadni, ki is akadt, ugyebár. Látta, hogy néz ki Wendy szeme? Virgil még nem látta: nem látott semmit Wendyből, csak a tarkóját. – Nem – csóválta a fejét. – Mintha lezavart volna hat menetet Rockyval – vihogott Saarinen. – Mióta tartott Wendy és McDill viszonya? – Pár napja – sandított az énekesnő felé Saarinen–, egy olyan… kedd óta? Igen, talán kedd. McDill meg a többi nők szombaton állítottak be a Lúdba, akkor beszélgettek, aztán McDill megnézett minket hétfőn, kedden már a reklámról beszéltünk, akkor jöttem rá, hogy, úristen, ezek ketten átdumálták az egész napot nélkülünk! Akkor már sejtettük, hogy itt alakul valami. A banda valahogy a végére ért a számnak, de a végét fel kellett venni még egyszer, aztán még egyszer, aztán még egyszer; míg végül az egyik hangmérnök a mikrofonhoz hajolt, és azt mondta, oké, babák, megvettük. Wendy levette a fülhallgatót a fejéről, megfordult: most vette észre, hogy Virgil ott áll vele szemben. Meglepődött fintorral köszöntötte, végül egy valódi köszönést is hozzácsapott. A szeme alatt látványos monokli sötétlett, izgalmas összhatást keltett hajának szőkeségével. – Wendy! – bókolt Virgil. – Igazán jól áll magának ez a monokli! – Tetszik? Reggel felvettünk róla néhány képet, talán jó lesz a lemezborítóra. Találtak egy gazdátlan görgős széket, ott árválkodott a keverőpult alatt: Wendy azt választotta ki magának, odagurult vele Virgillel szemközt, keresztbe vetette a lábát. A térdük kis híján összeért. Érződött, hogy Wendy szándékosan, de csupa jóindulatból műveli ezt, kicsit megpiszkálja ezt a Virgilt, aztán lássuk, az meg mit lép rá. – A zenekarról akarok beszélni magával, illetve arról, hogy melyikük ölte meg Erica McDillt – ez volt Virgil reakciója. – Tessék? – váltott egyből Wendy. – Hogy melyikünk ölte meg?

– Nem egészen így, csak, tudja, maguk a legkézenfekvőbb gyanúsítottjaim – fogott most a kötekedésbe Virgil. – Na, nézzük csak… Asszem, szerdán határoztuk el, hogy kinyírjuk, mondom is a többieknek, ideje előkapni a hatlövetűt, aztán adjunk neki, egyenest a szeme közé! – De, ahogy ezt végigmondta, a mosoly közben szép lassan lefagyott Wendy arcáról, a végére meg már csak mérgesen félredöntötte a fejét. – Árulja már el, mi a faszt dumál maga itten! – Abból indultam ki, hogy McDillt üzleti okból ölték meg, de ahogy elkezdtem utánajárni, azt láttam, hogy ennek semmi értelme – magyarázta Virgil. – Gyakorlatilag mindenkinek az állt az érdekében, hogy éljen boldogan. Az, hogy megölték, sokaknak sok pénzébe kerül. Aztán arra gondoltam, hogy hátha a barátnője ölte meg, de hát neki, szegénykémnek, ahhoz is írásos utasítás kell, hogy átmenjen a túloldalra, szóval nem hinném, hogy képes lett volna egy ilyen bonyolult akcióra. Aztán belefutok egy meglehetősen kusza szerelmi életet élő társaságba, a középpontjában magával, Wendy. Érzelmek cikáznak a levegőben, verekedés alakul ki a kocsmában… Maguk mind egy szálig kisvárosi csajok, lemerném fogadni, hogy nem is egynek maguk közül van fegyvere, és képes átlábalni a Stone Lake körüli mocsáron. Én legalábbis így látom. Wendy egy darabig néma döbbenettel bámult, aztán visszafordult a keverőpult felé. Az ablak túloldalán a zenészek szünetet tartottak, letették a hangszereket, fecserésztek. – Hé, mindenki! – kiabált be Wendy a mikrofonba – Gyertek csak ide! Itt van egy zsaru, azt mondja, mi öltük meg Ericát! Szinte egy perc se kellett hozzá, és a kontrollterem megtelt vagy egy fél tucat felhergelt nővel: a legtöbbjük, talán az egy Bernit, a dobost kivéve, nem is olyan törékeny. Virgil érdeklődve figyelte, ahogy Wendy felölti a dühös maszkját. Halványan a Halloween-töklámpásra emlékeztetett: na tessék, itt van neked a dilinyósod, gondolta Virgil. Mivel nem tudta, hogyan folytatódik ez a história, mindenesetre, hogy a nők betódultak, felállt a székéből, már csak, legalábbis látszatra, udvariasságból is. Izzadságszagot árasztottak magukból ezek a nők, izzadságfoltok terjengtek a ruhájukon is, fárasztó lehetett újra és újra végigjátszani azt a számot. Keményebb meló, mint hittem volna, gondolta Virgil is. – Na szóval szerinte közülünk volt valaki – közölte Wendy. – Melyikőtök? Cat, te voltál? – Én aztán nem! – húzta el a száját a billentyűs: aztán Virgilre esett a pillantása, és már indult is feléje. – Miért, azt mondja, én?

Wendy is Virgil felé fordult, már épp meg akart szólalni, de Virgil beléfojtotta a szót. – Nem mondtam én semmit senkiről – vette védelmébe magát –, csak azt, hogy van itt Wendy körül egy falka nő, Wendy pedig lefeküdt az áldozattal. Tehát akármerre keresgélünk, magukkal találjuk szemközt magunkat. Na, és most, aki nem szereti Wendyt, emelje fel a kezét! Tessék! A zenészek egymásra néztek, zavart nevetgélések hangzottak, de egyetlen kéz sem emelkedett a magasba. – Tudja, ezekért a rágalmakért, amiket ránk köpdös, be is perelhetnénk! – csattant fel Berni. – Ha úgy érzi, hogy rágalmazom, pereljen be – egyezett bele Virgil. – Lehet, hogy elég, ha jól seggbe rúgjuk – vélte a szólógitáros, és hallatszott a hangján, hogy komolyan is gondolja Kérdő pillantások keresztezték egymást a kontrollterem légterében: Virgil oldalvást lépett, hogy növelje a távolságot az egybegyűltektől, és hogy legalább a hátát védje a fal. – Hé, hé, csak nyugalom! – avatkozott közbe az egyik hangmérnök. – Berendezés marad! – Hát csak kezdj hozzá nyugodtan, cicám – hergelte Virgil a szólógitárost, olyan metsző hangon, hogy mindenki, még ő maga is megborzongott. – Lássuk, mire jutsz! – Csak nem képzeli, hogy elbír itt mindnyájunkkal? – erősködött a szólógitáros. – De igenis azt képzelem – bólogatott Virgil. – Persze lehet, hogy tévedek, és csak megsebesíteni tudom egyiküket-másikukat, kiütni egy-két szemet, ilyesmi. – Micsoda egy kibaszott elmebeteg maga! – csodálkozott rá az egyik mérnök. – Nem. A BMH ügynöke vagyok, gyilkossági ügyben nyomozok. Ha rám támadnak, akit csak érek maguk közül, elintézek, a többieknek meg irány a sitt, hatósági közeg elleni erőszakért, márpedig az Minnesota államban bűncselekménynek számít – szögezte le Virgil. – Lehet, hogy maguk szerint a gyilkosság, az vicces. Azt ajánlom, látogassák meg McDillt a hullaházban, nézzék meg az üveges tekintetét, vessenek egy pillantást szétroncsolt tarkójára, és rögtön belátják, hogy nem is olyan vicces! De ha nekem nem hisznek, nyugodtan folytassák, amit elkezdtek, néhány év börtön után csak rájönnek, hogy nekem volt igazam.

Egy pillantás alatt lenyugodott a társaság. – Ez baromság – szólalt meg, most már nyugodtabb hangon, a hegedűs. – Nekem semmi közöm ehhez az egészhez, viszont nem akarok összeverekedni egy zsaruval. A papám is zsaru. – Picsogó picsa – szűrte a fogai közül Wendy. – Gyere ki a stúdió mögé, és ismételd meg, amit mondtál – ajánlotta fel a hegedűs. – Húzzatok innét kifelé – vetette magát a két nő közé a testesebbik hangmérnök, az orrán látványos, hollywoodos szemüveggel. – Összetörtök itt mindent! Wendy, tudod, mibe kerül egy ilyen keverőpult? Százötvenezerbe! Ha összetöritek, te fizeted ki! Vagy a faterod. – Én leléptem – jelentette be a hegedűs. – Egyelőre senki sem lép le – vágott közbe Virgil. – Azért jöttem, hogy kikérdezzem mindegyikőjüket. Egyenként. Öt perc fejenként. – De odakint – szögezte le a hangmérnök. – Odakint társalogjanak! Végül a dobos fülkéje mellett döntöttek. Virgil a dobszerkó mögötti széket választotta, a többiek is, utolsónak Wendy, besorjáztak. Berni Kelly alias Holló, a dobos: „Már mondtam magának tegnap este, egyedül voltam. De akkor se én öltem meg! Odahaza voltam, vártam, hogy Wendy hazajöjjön. Egyébként ott volt az apja is, nem láttam, csak azt, hogy ott a furgonja, tehát nyilván ő is ott volt valahol. Meg biztos ő is látta az én kocsimat. Arról, hogy mi van Wendy és McDill között, nem is tudtam. Nyilván nekem szóltak volna utoljára.” – Haragszik rá? – vágott együtt érző képet Virgil. – Nem ez volt az első félredugása – vonta meg a vállát Berni. – De mindig visszajön. Jó, hát dühös voltam. Látta, hogy tegnap éjszaka mekkorát behúztam neki! Amekkorát csak bírtam! – Ja, láttam, remek kis ütés volt! – vigyorgott Virgil. – Kösz! – És most? Újra együtt vannak? – Együtt hát. Na, idefigyeljen, nekem aztán tényleg semmi bajom magával. Remélem, elkapja Erica gyilkosát, még akkor is, ha én ki nem állhattam szegényt. Tudja, mi, muzsikus népek, zsigerből utáljuk a zsarukat, de ez csak a tévé miatt van így, igazából nem is utáljuk őket. Az az igazság, hogy én a maga oldalán állok. – Mi a véleménye Zoe Tullról?

– Nincsen róla véleményem – vágta rá Berni. – Wendy meg ő régebben kavartak, de Zoe tele van hetero szokásokkal, Wendy meg nem állhatja az ilyesmit. Képzelje el, egyszer Valentin-napi ajándékkal állított be, na ehhez mit szól! Cathy (Cat) Mathis, a billentyűs: „Akár hiszi, akár nem, elkaphattuk volna magát!” – Meglehet. Az élősúly-többlet a maguk oldalán volt. De néhányukat azért elintéztem volna, és minél többet intézek el, annál több esélyem marad, hogy a többieket is elkaphassam – mosolygott válaszul Virgil. – Amúgy érdekes lett volna kipróbálni, már eltekintve attól, hogy néhányan megsérültek volna. De ha nem kéne itt nyomoznom, szívesen kipróbáltam volna. – Tényleg? – emelte fel a fejét döbbenten a lány. Igazi kérdés volt ez, nem kötekedés. – Igen – biztosította Virgil –, tényleg. – Szeret verekedni? – Hogy szeretnék, az túlzás – enyhített Virgil –, de tény, hogy izgalmas. Hiányzik az életemből az izgalom. – Maga mészárolta le azokat a vietnamiakat. Az izgalmas volt? – Én személy szerint nem mészároltam le senkit – tiltakozott Virgil, de azért igen, izgalmas volt. És maga – előzte meg az újabb kérdést gyorsan – hol tartózkodott a gyilkosság idején? – Nem tudom pontosan, mikor történt, de úgy hallom, késő délután. Nekem karateórám volt hattól, ott voltam. – Szóval karatézik. Szeret verekedni? – Hiányzik az izgalom az életemből – vágta rá Cat. – Hányan járnak az edzésre? – Nyolcan vagy talán kilencen. Plusz a szenszei, a mester – felelte a lány. – És mielőtt végeztünk, már bejött a következő csoport is. Ha le akarja ellenőrizni az alibimet, jobb lesz, ha belehúz, mert az emberek gyorsan felejtenek. Nekem egy pasi volt az edzőpartnerem, Lány Busch. – Ha van valaki, aki maga szerint meggyanúsítható Erica McDill meggyilkolásával, ki az? – Nem tisztességes így ez a kérdés – rázta rögtön a fejét Cat. – Fogalmam sincs, ki akarhatta bántani azt a nőt. Tudom, Wendy meg ő kavartak, de én úgy gondolom, hogy ez az ő dolguk. – Maga és Wendy között van valami?

– Hogyne volna! Ő fizet, hogy nyomkodjam a billentyűket. Az alkalmazottja vagyok. – És… – És hetero. – Jó, jó. Szóval magának semmiféle… érzelmi érdekeltsége nincs ebben a helyzetben? Se Wendyvel, se McDillel, se Bernivel, senkivel? – Senkivel. Bertha (Bert) Carr, a hegedűs: „Nem itt kéne kutakodnia. Az egyetlen, aki szívesen megszabadult volna Erica McDilltől, érzelmi vagy akár szexuális okból, az Berni, ő viszont semmiről sem tudott. Onnan tudom, hogy nem tudta, hogy beszélgettem vele Wendyről, és Berni engem kérdezett, hogy McDill veszélyt jelent-e. Látta, hogy McDill érdeklődik Wendy iránt, csak azt nem, hogy meddig jutottak el.” – Maga mikor tudta meg? – Kedd este. Akkor még senki se tudott semmit. Itt lézengtünk mindannyian, amikor beállított Wendy apja, pizzát hozott, McDill meg Wendy egymással szemben ültek, egész idő alatt egymást tapizták, a papa orra előtt. – Szóval kedden. – Igen, visszaszámoltam, úgy jött ki. – Ha nem itt kéne kutakodnom, akkor hol kéne? – kérdezte Virgil. – A Sasfészekben. Az a hely… Ugye, tudja, hogy ott jócskán akad a magunkfajtából? – Miféle maguk fajtából? – Melegek – magyarázta a lány. – Leszbikusok. – Tudom. Mondták. – De az még nem a teljes igazság! Látta azokat a fiúkat, akik ott pincérkednek? – A kisfiúkat? – ötlött Virgil eszébe a pincérfiú, aki felkísérte a lépcsőn: még a fura frizuráját is maga előtt látta. – Csak nem azt akarja mondani, hogy… – De bizony! Nagyon mennek odafenn a gyors numerák, néha vegyes párosban is. Állítólag időnként McDill is kibérelte valamelyik fiút, aztán jól megdominázta. Persze ne latexre meg bőrszerkóra gondoljon, semmi ilyesmi, csak szerette, ha a fiúka letérdel eléje, érti, nem? – Atyaisten! Wendy tudott róla?

– Wendy? Hát, néha ő is szívesen felszippant egy-két ilyen fiúcskát. Ez is közös vonás volt kettejükben. Csak arra volnék kíváncsi, hogy amikor Wendy ott töltötte az éjszakát, volt-e velük egy ilyen fiúcska is. – Te jó ég – sóhajtott fel Virgil. – Most mi van, nem tetszik a fura szex? – Nem arról van szó. Az a baj, hogy ettől csak még bonyolultabb lesz az egész – borongott Virgil. – Na szóval: hol tartózkodott akkor, amikor Erica McDillt megölték? – Azt hiszem, bár csak a tévéből tudom, hogy mikor ölték meg, hogy épp itt voltam, a Lover Do anyagát vettem át Wendyvel. Voltak még néhányan, Gerry, meg Corky, a menedzserünk, meg ő, Mark – mutatott ki az ablakon az egyik hangmérnökre, aki épp a mikrofonokat szerelte szét. – Jó. Ennyien már elegen lesznek, hogy igazolják az alibijét. – Igen, remélem. Persze az is igaz, hogy volt itt jövés-menés, mi is kimentünk, hogy együnk egy falatot… De azért általában itt voltunk, benn. – És innen csak tíz percre van a Sasfészek – tette hozzá Virgil. – Most erre mit mondjak? Nem tudok elszámolni mindenkinek minden tíz percéről. Ebédszünet is volt, az is eltartott vagy egy óráig… Cynthia (Sin) Sawyer, szólógitár. Egy szaxofont húzott maga után, mikor bejött, beletutult, aztán letette a földre, a széke mellé. – Hetero vagy leszbi? – szegezte neki a kérdést Virgil. – Mármint hogy én? Egy kicsit mindkettő – válaszolta a lány. – Mit gondol, volt valaha Wendynek vagy McDillnek férfi partnere? – Nem hinném. Wendy biztos eldicsekedett volna vele, ha levadászik egyet – felelte Sawyer. – De nem. Mármint nem dicsekedett. – Hallott már róla, hogy eladó fiúcskák állnak a vendégek rendelkezésére a Sasfészekben? – Persze. Már a gimnáziumban is ezen szórakoznak. Ha elég jól nézel ki, találsz magadnak nyári melót a Sasfészekben, és ha elég hosszú a fütykösöd, még túlórapénzt is kiszámláznak. – És maga szerint ez tényleg így van? – Naná – mosolygott a lány. – Kezd ez a hely erősen emlékeztetni egy bordélyházra – hümmögött Virgil. – Miért, mit képzelt, mit keresnek azok a nők minálunk? A nyuszikákat lesik az erdőn? Arra hamar ráun ám az ember! Az ember felkel – folytatta a lány –, jógázik egy kicsit, teleissza magát méregtelenítő teával, aztán kimegy az erdőbe,

nyuszilesre, egy röpke kajaktúra, egy-két pohárka martini, az jól leapasztja az agyát, és mehet aludni. Ez mind benne van az alapárban. – Mi a véleménye, elképzelhető, hogy van valaki az együttesben, aki McDill halálát kívánta? – Nincs – dőlt előre a lány a székében, nyomatékul még Virgil térdét is megütögette. – És azt is megmondhatom magának, hogy miért nincs. Én például kurva jó szólógitáros vagyok. Profi. Gerry kurva jó basszeros. Nem is itteni, a Városokból jött, és egyedül Wendy hangja miatt költözött ki ide. Egyébként ő maga is egész ügyesen vokálozik. A hegedűsünk is jó, meg a billentyűs is rendben van, és ha sikerül találnunk egy jó dobost, akkor Wendyvel nagyon messzire eljuthatunk. És McDill is része volt a tervnek. Hallgattam, amiket dumált, és minden szavát elhittem. Értette a dolgát. Pont ő lett volna az, akire szükségünk lett volna. – De akkor meg kell szabadulniuk Bernitől, nem? – Hát, nyilván… Ő viszont, gondolom, nem kellett, hogy tudjon róla – bizonytalanodott el Sawyer. – Vagy lehet, hogy mégis. Hát, ilyen az élet. Persze meg is tarthattuk volna, menedzserasszisztensnek vagy valami hasonlónak, ródnak, vagy a ritmusszekcióba, kap egy tamburint, mit tudom én. Valamicskét tud énekelni, a mellei meg jó nagyok, kirakjuk gidának, és mindenki boldog. A lényeg az, hogy épp McDill lett volna az, aki beindít bennünket, érti? Neki megvoltak a kapcsolatai hozzá, tudta, hogyan kezdjen hozzá. – Maga kedvelte? – Hát… inkább nem. Bár nekem végül is mindegy. – Tudja – magyarázta a lány –, olyan volt, mint egy zenetanár, aki nagyon jó tanár, csak szereti tapizni a növendékei seggét. Az ember nem szereti, de azért annyit tud, hogy tőle lehet mindent megtanulni, és arra bizony szükség is van. Ugyanilyen volt ez a McDill is. Lefeküdni semmi kedvem se volt vele, de ha megcsinálja a reklámozásunkat, az ellen nincs kifogásom. Sawyer a zöldségesnél volt, aztán a Wal-Martban, amikor McDillt megölték. – Tudom, nem a világ legjobb alibije, de hát ez az igazság. Aztán kijöttem ide is, hallgattam, ahogy a többiek a Lover Do alapjával próbálkoznak. És semmi közöm a gyilkossághoz. Virgil úgy döntött, hogy hisz neki. Geny O’Meara, basszusgitár, a jelek szerint mindenféle becenév nélkül: Wendyvel és a többiekkel együtt itt gyakorolt, mialatt McDillt lelőtték.

– Igen, nyilvánvaló, hogy néhány személycsere elkerülhetetlen lesz – mondta és azt hiszem, ezt Berni is tudja. Nézze, én abból élek, hogy zenélek, méghozzá egész jól, játszottam már együtt néhány nagyobb névvel is. Úgyhogy ideje, hogy elkezdjek végre keresni valamit a dolgon. Mindjárt betöltöm a harmincat, ha akarok valamit az élettől, akkor most vagy soha. – De azt nem gondolja, hogy ezeknek a személyi változásoknak közük lenne a gyilkossághoz – állapította meg inkább, mint kérdezte, Virgil. – Mi közük lehetne? McDill a reklámozásban segített volna, meg a kapcsolataival Nashville-ben, meg másutt, de… Szóval nem is értem, hogy ez miért ért volna úgy véget, hogy lelövik. Szerintem a Sasfészekben történt minden. Valaki rájött, hogy McDill és Wendy lefeküdtek egymással, és féltékeny lett. Egyébként is, ki más tudhatta volna, hogy Erica merre kószál a kenujában? – Nem rossz gondolat. Tud arról, hogy McDillnek volt más dolga is errefelé, mint Wendy? – Nem. Nem tudok én semmit. Nem lógok együtt ezekkel a leszbi libákkal, én hetero vagyok. De annyi biztos, hogy ennek a gyilkosságnak csak két oka lehet. Az egyik az üzlet, vagyis a pénz, a másik meg a szex. A féltékenység. Az egyik a kettő közül. Magának csak azt kell kiokoskodnia, hogy melyik. – Kösz a biztatást – felelte Virgil. Wendy. – Azt hiszem, nem ártana idehívnom egy ügyvédet, ha beszélni akar velem – kezdte. – Felőlem ügyvédet is hívhat – adta az egykedvűt Virgil –, ha nem telik rá önerőből, a bíróság majd kijelöl magának egyet. – Hé, hé, hé! – szakította félbe a lány. – Kell a fenének az a rohadék ügyvéd! Itt vagyok, rajta, kérdezzen! – Tegnap, amikor lefeküdt McDillel, volt magukkal férfi is? Megosztoztak egy férfin, így vagy úgy? Wendy először nem felelt, néma maradt, csak egy reflexszerű vigyor árulta el, hogy hallotta a kérdést. – Szóval hallott a fiúcskákról, mi? – csóválta meg aztán a fejét. – De hát nem, csak mi ketten voltunk, pina a pinával – mondta, most már teljesen közömbös hangon: úgy látszik, feladta a kísérletezést, hogy megbotránkoztassa Virgilt. – Tud arról, hogy McDill esetleg elszórakozott egy másik nővel is, amíg a Sasfészekben lakott? Vagy férfival?

– Azok nem igazi férfiak. Csak fiúcskák. Mindenki úgy is hívja őket, hogy fiúcskák. És arról fogalmam sincs, hogy McDill mit művelt vagy nem művelt velük. Én csak beszélgetni mentem fel hozzá, meg bedobni egy-két koktélt, persze Berni háta mögött, ami engem eléggé felizgatott, úgyhogy amikor McDill behívott a bungalójába, mentem. Ilyen egyszerű az egész. Nem terveztünk mi előre semmit, csak bementünk hozzá, ittunk még néhány koktélt, aztán egyszer csak nem volt rajtunk ruha. Ha érdeklik a részletek, szívesen előadom őket. – Persze, zendítsen csak rá! Wendy megint nem válaszolt, csak nézett. Végül mégis megszólalt. – Baszódj meg – mondta. – Mi van, felzaklattam? – kérdezte Virgil. – Maga egyáltalán nem olyan, mint a többi zsaruk, akikkel idáig találkoztam – panaszkodott Wendy –, úgyhogy néha már attól félek, hogy maga valami elmebeteg. Arra meg itt az égvilágon semmi szükség nincs. Ide olyan valaki kell, aki felderíti az ügyet, ahelyett hogy a bandát rágalmazná. Virgil úgy tett, mintha meg se hallotta volna az előbbieket. – Szeretnék beszélni az apjával. – Aztán miért? – Mert abból, amit hallottam, nekem úgy tűnik, hogy ő is része lett volna a bandájuknak. És az jár a fejemben, hogy talán volt valaki, akinek nem tetszett, amit McDill tervez magukkal. Hátha valaki attól félt, hogy McDill elveszi magát a többiektől, esetleg teljesen le akarja cserélni a zenészeit… Hallottam olyan véleményeket, hogy az apja nagyon is komoly szerepet játszott a maga karrierjében. – Hát, tudja, az apám… Nem is tudom, mit mondjak róla. Ő az egyetlen, akiről biztosan tudom, hogy csak az én érdekeimet tartja szem előtt, hogy miatta nem kell aggódnom. Abban biztos lehetek, hogy ő nem akar rosszat nekem. – Hogy mindig maga mögött áll – egészítette ki Virgil. – Pontosan, szóról szóra. – Akkor is beszélnem kell vele – erősködött Virgil. – Azt hallottam, hogy ő egy afféle tősgyökeres bozótlakó. És jó lövész. Erre az utóbbira, hogy az apja jó lövész, Wendy nem reagált. – Hát menjen ki hozzá – csak ennyit felelt. – Odahaza van.

9 Mielőtt elindult volna Slibe Ashbach háza felé, Virgil még egyszer felhívta Zoét, aki még mindig nem mert elmenni hazulról. Elmagyarázta, hogyan lehet odajutni, Virgil tehát meglátogatta, őt, és az új zárat. – A zár rendben van – állapította meg, miután tüzetesen szemügyre vette. Zoe háza sem volt sokkal több szerény bungalónál: két hálószoba, az egyikben antik krucifix az ágy fölött: Virgil szeme meg is akadt rajta, de nem akart rákérdezni, hogy mit keres az ott. – Az ajtók viszont – folytatta inkább az ellenőrző körutat – fittyfenét se érnek. Egy gyerek is berúgná mindegyiket. És túl nagy ablakokat vágtak beléjük. Bárki, akinél van puska, simán betörheti a puska csövével, aztán belülről kinyithatja az ajtót. Ha lesz rá pénze, cseréltesse ki az ajtókat is. – Az ajtó általában nem szokott problémát okozni – vágta rá Zoe, aki aggodalmában sem volt képes kilépni könyvelői mivoltából. – A huszonegyedik században járunk, manapság minden képes problémát okozni – világosította fel, csípőre vágott kézzel, Virgil. – Rájött már, hogy miért akartak betörni magához? – Egyelőre nem tudtam kitalálni, pedig folyton ezen töröm a fejem, képtelen vagyok másra gondolni – vallotta meg a lány. – Csak egyet tudok, azt, hogy harminc éve élek itt, és idáig soha semmi problémán nem volt. Aztán szóba állok egy rendőrrel, aki gyilkossági ügyben nyomoz, és másnap betörnek hozzám. Nem úgy hangzik, mintha véletlen volna. – Nem, tényleg nem – ismerte el Virgil is. – Úgyhogy csak gondolkozzék szépen tovább. Találjon ki valamit. Ha megvan vele, hívjon fel. Az Ashbach-ház, ez a múlt század elején épült farm, nyolcmérföldnyire volt a várostól, egy országút mentén, amely országút megkerült néhány tavacskát, aztán az aszfalt átadta a helyét a murvának, mielőtt megérkezett volna Ashbachék kapujához. Télen nem lehet könnyű kijutni ide, gondolta Virgil, ahogy megállt a ház előtt: itt aztán semmire se mész hókotró nélkül. Két emelete volt a háznak, és úgy nézett ki, mintha egy naiv festmény folytatása volna, más eszközökkel: fehér gerendák, ápolt, üde-zöld gyepszőnyeg, drótkerítéssel körülvéve, a kerítés tövében százszorszép és pipitér, vagy húsz méterre az úttól. Valamivel közelebb az úthoz egy tréler vesztegelt, gondosan

üdeszürkére mázolt cementblokkokon. Még távolabb, a bekötőút vége felé, újabb, a közelmúltban elkészültnek tetsző bádogbódé emelkedett, jobbra meg egy nyitott csűr, benne két hójáró és egy lánctalpas hókotró. A bódé mellett egy furgon álldogált. A ház mellett újabb építmény, egy nyitott góré, színültig felvágott tűzifával. Idelátszott a ház mögötti kert is, a közepén néhány almafával, távolabb fenyőfákkal. Végül pedig a ház bejárata felett ott virított a kézzel festett cégtábla, úgymint ASHBACH KUTYATENYÉSZET, továbbá egy másik tábla, rajta a Tilos az átjárás felirattal. Virgil, ahogy behajtott a bekötőúton, látta, hogy a bódéban hosszú láncok végén sárgás szőrű, még nem teljesen kifejlett korú kutyák üldögélnek, és a bekötőút mentén csinos, ápolt zöldségágyások virítanak: kukorica, bab, káposzta, a tavasszal talán még retek is termett itt, és persze krumpli – de annyi volt mindenből, hogy egy egész család elél belőle egész télen át. Sőt az ágyások mögött még málnabokrokat is észrevett. Egész jó kis hely, gondolta Virgil, már eltekintve attól, hogy az isten háta mögött van. Most látta meg, hogy a tűzifagóré mellett egy férfi dolgozik valamin. Slibe Ashbach ötven-ötvenöt év körüli lehetett: viharvert, megtermett férfi háromnapos borostával, kopaszodó fején sápadtszőke hajtincsek árválkodtak. Jeanst és trikót hordott, meg sáros gumicsizmát. Egy hidraulikus aprítóval dolgozott, vágta, vágta a fát. Virgil kiszállt, odament hozzá. Slibe egy pillanatra se hagyta abba a munkát, három rönköt is felaprított, majd a helyére suvasztotta, csak aztán mordult fel. – Nem lát a szemétől? Ki van írva, hogy tilos az átjárás! – Láttam én – vont vállat Virgil –, csak éppenséggel nem érdekel. A Bűnmegelőzési Hivataltól jöttem, Erica McDill meggyilkolásának ügyében nyomozok. Slibe erre csak a láncfűrészét emelte fel, lecsavarta a tanksapka fedelét, álldogált egy kicsit. – Hát nekem meg mi közöm ahhoz? – kérdezte végül. – Beszélnem kell mindenkivel, aki kapcsolatban áll Wendy együttesével – világosította fel Virgil. – A lányának volt egy szexuális természetű… hogy is mondjam csak, intermezzója az áldozattal, a gyilkosság előtti éjszakán. Azóta azt is megtudtuk, hogy McDill be akart szállni a banda ügyeinek intézésébe. Voltak néhányan, akiknek ez nemigen lett volna ínyére, tehát úgy látszik, elkerülhetetlen, hogy egy kicsit utánanézzünk ennek a bandának.

Sokat fecsegek, kapta rajta magát, sürgősen abba is hagyta. – Hol tartózkodott a gyilkosság időpontjában? – tért inkább a tárgyra. – Hát, abból, amit Wendy mondott – fogott a válaszhoz Slibe –, asszem, a kutyákat etettem, meg treníroztam őket. Vagy benn voltam a házban, vagy körüle. De itt voltam, az a lényeg. – Egyedül? – Nem, egy időre kijött Berni is, odabenn volt a szobájukban. Meg a Ketteske is erre bódorgott valahol, tán az erdőben. Aztán az is lehet ám, hogy valaki elhajtott az úton, és látott, csak én nem vettem észre. Kérdezze végig, akik az úton laknak, hátha. – Ki az a Ketteske? – Hát az ifjabb Slibe. De csak úgy hívjuk, Ketteske. Ebben a pillanatban egy sötétbe burkolózott alak bukkant fel a pajta mögött, hosszú ujjú kék ingben, jeansben, a fején rikító sárga baseballsapkával. Vetett rájuk egy pillantást, aztán visszahúzódott a pajta mögé. Jó nagydarab csávónak tűnt. – A fia sárga sapkát hord? – érdeklődött Virgil. Slibe is odafordult a pajta felé. – Aha – mondta. – Jó nagydarab csávó, mi? Mindig errefelé szokott kísérteni. Tisztára, mint egy… egy ilyen kísértet, na. A frászt hozza rám néha. Amúgy nem túl beszédes fajta. – Értem. Van magának fegyvere? Slibe először csak egy teljesen váratlan mosollyal felelt – a fogsora egy fogtechnikus ügyes kezét dicséri, állapította meg Virgil –, de azért éles és gonosz volt ez a mosoly, akár a borotvapenge. – Maga szerint van itt errefelé bárki is, akinek nincs? – kérdezett vissza. – De legalább hat? – Akad köztük 223-as is? – Hogyne akadna – ismerte el Slibe –, de mióta már, hogy nem lőttem vele! – Azért csak magammal vinném, ha lehetséges – mondta Virgil. – Majd adok róla nyugtát, hogy kölcsönvettem. – Ha van rá engedélye – felelte Slibe. – Éppenséggel azt is szerezhetek-bólintott Virgil–, de azzal csak megnehezítjük a dolgokat. Persze, ha így akarja, nekem semmi kifogásom ellene. – Hát ez meg mit akar jelenteni? – tátotta el a száját Slibe. – Azt, hogy a fegyverelkobzási parancs az összes fegyverére vonatkozik – tájékoztatta Virgil. – Mi se szeretjük, ha ellenkeznek velünk. Sőt, a végén még

egy teljes helyszínelő csoport állíthat be ide, és felforgatnak mindent, amit csak érnek – Ó, bassza meg! Meg azt a rohadék kormányt is! – tekerte vissza a tanksapka fedelét a láncfűrészre Slibe. – Na jó. Odabent van, a házban. – Egy pillanat, hozom a jegyzetfüzetemet, hogy kiírhassam a nyugtát – mondta Virgil. Visszament a kocsihoz, előkereste a jegyzetfüzetet, közben kiásta a pisztolyát is az ülés alól, és besuvasztotta a nadrágja alá. Ahogy végzett, megint meglátta a Ketteskét, ahogy feltűnik a pajta mögött, majd pillanat múltán ismét elenyészik. Ment Slibe után a ház felé: közelről sem látszott kevésbé rendezettnek, mint messziről. A konyha, akárcsak Signy házában, kicsi. Két szék és egy asztal állt benne, az asztalon, terítő helyett, egy kutyatenyésztőknek szóló magazin. Slibe kinyitotta a kredenc fiókját, zörgött egy kicsit a villák között, végül előhalászott egy kulcsot, odabattyogott vele egy gardrób elé, kinyitotta. Odabent acélból készült fegyverszéf rejtőzött. Slibe kinyitotta. A széfben négy puskát és két pisztolyt találtak, és egy polcon lőszert, valami nagyobb kaliberű fegyverhez. Slibe kivette az egyik pisztolyt, odaadta Virgilnek: katonai küllemű félautomata Colt AR-15-ös volt, még hatásosabb is annál, mint ami megölte McDillt. Virgil még nem kapta meg Mapes véleményét a golyónyomokról, de annyit már tudott, hogy Mapes szerint inkább forgótáras fegyverből adták le azt a lövést, nem félautomatából. – Kösz – vette át a fegyvert Virgil, kinyitotta a tárat, beleszagolt, érezte a puskapor illatának távoli emlékét. – Ahogy végeztünk vele vissza is adom. Ezek mind harmincasok? – pillantott vissza a széfbe. – Kivéve a 22-est – felelte Slibe. – Egy 308-as, egy 30-06-os meg a 22-es. Virgil megnézte a 22-es csövét, aztán visszatette. Egy ilyen hosszúkás golyó is kinyírta volna McDillt, ha jól céloz a gyilkos, de akkora kárt nem tett volna a koponyájában. – Úgy tudtam, a mocsárban lőtték le – folytatta Slibe. – Úgy is van – fordult meg Virgil, hogy szembenézzen vele. – És mégis megtalálták a golyót? Ezért ellenőrzi a fegyvereket? – A golyót nem, csak egy töltényhüvelyt. Elvégzünk rajta néhány tesztet, meg kipróbáljuk ezt a fegyvert is. Ha megtaláljuk a golyót, akkor megvan a gyilkos fegyver – vonta meg a vállát Virgil. – De azzal nem számolunk. Majd a fémszakértők összehasonlítják a fegyver anyagát azokkal a szilánkokkal, amiket McDill koponyájában találtunk.

Mély csend ülte meg a házat, Virgil csak egy méh zümmögését hallotta valahonnan. Slibe némán nézett vissza rá, aztán pislogott egyet, akár egy támadásra kész gekkó. – Na, akkor megkapta, amit akart – szólalt meg. – Örülnék, ha amilyen gyorsan csak lehet, visszaadná azt a stukkert. Októberben átmennénk Wyomingba prérikutyát lőni. Ez már afféle helyi szokás. – Megteszünk mindent, amit csak lehet – fogadta meg Virgil. Elindult kifelé. – Hogy megy a kutyatenyésztés? – Nekem vannak a legjobb kutyáim egész Minnesotában – dicsekedett Slibe. – Igazi angol golden retrieverek. Az enyém a legkomolyabb tenyészet az egész Felső-Középnyugaton. Ha tőlem akar kutyát, az aztán tud mindent, amit kell, de három rongyba fáj. – Háromezerbe? – füttyentett elismerőn Virgil. – És még így is olyan hosszú a várólista, mint ez a karom itt – gyűrte fel az ingujját Slibe. – Kérdezzen csak körbe nyugodtan, akárki megmondja magának. – Magának mi volt a véleménye McDillről? – Én személyesen nem ismerem. Annak alapján, amit Wendy mondott róla, lehettek ötletei. Wendynek nagyon fontos ám, hogy végre sínre kerüljenek a bandával. – És erről? Erről mit gondol? – Látja ezeket a kutyákat? – bökött az ujjával a ketrecek felé Slibe. – Hát ezek aranyat érnek. Ezekben van a pénz. Abban viszont biztos vagyok, hogy Nashville-ben a kutyát se érdekli, miket énekelget egy csóró kiscsaj Grand Rapidsből, Minnesotából. Húsz évvel ezelőtt még talán-talán, de manapság már a kutyát se. De Wendy csak azért is hisz benne, hiába beszéltem már vagy százszor is a fejével. – Szóval maga szerint jobban tenné, ha itthon maradna, és a kutyákkal foglalkozna. – Szorul szóra úgy. De hát ezek a kölykök mindig a fejükbe vesznek valami őrültséget. Pedig itt megvan neki mindene, ami kell. Egész életemben azon melóztam, hogy felépítsem, ő meg egy szép napon átvegye. Ő meg a Ketteske, de neki nincs annyi sütnivalója, hogy elboldoguljon egyedül is. Ezt persze Wendy is tudja, de neki más se jár a fejében, mint a klipek az MTV-ből – sóhajtott Slibe. – Na, a fegyvert megkapta. Kell még valami? Mert nekem még fát kell vágnom. Virgil bólintott, elindult a kocsija felé, útközben azonban mégiscsak visszafordult. – Tudja, én azt mondom, Wendy nem rossz ember. Nem tudom, mennyire jó, csak azt, hogy nem rossz.

– Csak aztán nehogy elárulja neki is – enyhült meg Slibe arckifejezése. – Mert előbb vagy utóbb úgyis az utcán végzi, L.A.-ben vagy Nashville-ben, ott árulja majd a seggét. Pedig nincs rossz hangja neki, de hát, ha egyszer nem erre született… Mire Virgil visszaért a városba, már lassacskán beesteledett. Felhívta a Bemidji-irodát, másnap reggelre ideszervezett egy ügynököt, hogy vigye el Slibe fegyverét, ő pedig hajtott tovább a Sasfészek felé, a furgon mögött most is ott himbálózott a csónak. Margery Stanhope az irodájában üldögélt, gondolataiba mélyedve, szomorúan: hajszálra úgy, ahogy Virgil a múltkor magára hagyta. Hiába, ez a gyilkosság mély nyomokat hagyott szegény asszony lelkében. Virgil belépett, becsukta maga után az ajtót. Margery csak akkor pillantott fel rá, amikor átvágott a szobán, és leült az egyik vendégszékre. – Na, mi újság? – pillantott kicsit neheztelően a becsukott ajtóra. – Volna néhány kellemetlen kérdésem, Margery – közölte Virgil. – Például? – vonta fel az asszony a szemöldökét. – Igaz az a hír, hogy néhány itteni pincér extra szolgáltatásokat is nyújt a vendégeknek? – Ó, hogy a fene egye meg – dőlt hátra a székében Margery. – Hát igen, meg kell mondanom magának, Virgil, hogy már én is hallottam erről, de nem akartam utána nyomozni. Hogy mit művelnek a vendégeink, hacsak nem a parkoló kellős közepén művelik, az az ő dolguk. Elvégre felnőtt emberek. – Jó, jó, Margery – vágott közbe Virgil–, de hát mégiscsak maga fogadta fel őket! Mármint a pincéreket. – Mondja, járt már maga kuplerájban? – Eddig még nem volt szerencsém. – Hát nekem már igen. És képzelje, a lányokat ott se a madám ízlése szerint válogatják össze – mosolyogta el magát Margery. – Megnézte magának Kevint? – Nem igazán. – Tizenkilenc éves. Jövőre kezd az egyetemen. Majdnem mindenki azt hiszi róla, hogy meleg, a frizurája miatt. Ráadásul egy női fodrász vágja neki, bent Grand Rapidsben. Ügy néz ki azzal a hajzattal, mintha egy sci-fi-filmből lépett volna elő. A nők, akik ide járnak, majd megeszik, úgy imádják. De a részleteket nem ismerem. – Azt se, hogy McDill is lefeküdt-e valamelyikükkel?

– Fogalmam sincs. Na jó, ezen még finomítanék egy kicsit. Mondjuk, elképzelhetőnek tartom. Amennyire én tudom, szegényke végigpróbált mindent. – Én úgy hallottam, hogy ilyen dominajátékokat játszadozott a fiúcskákkal – mesélte Virgil. – Jézusom. – Margery megborzongott. – Erről nem is tudtam. – Utánakérdezett, hogy tudott-e valaki arról, hogy Wendy és McDill együtt töltötték az éjszakát? – Igen, de nem találtam senkit, aki nyíltan be is vallaná. Jómagam pedig elég korán kelek, korábban mindenkinél, és nem láttam, hogy Wendy kijött volna McDill bungalójából. – És az se zavarja, hogy egy drága, ökológiailag szenzitív, de mégiscsak kuplerájt igazgat? – De hát erről szó sincs! – tiltakozott a nő. – Vagy azt hiszi, látok én egy fillért is abból, ami itt gazdát cserél? Nem én hozom össze a párokat! Én csak hagyom, hogy a természet járja a maga útját. – Azért egy kicsit bele is segít – noszogatta Virgil. – Mint a kuplerájokban – bólogatott kelletlenül Margery. – Idefigyeljen, csak nem akarja telekürtölni ezzel a históriával az újságokat? Tudja, mire lesz az jó? Magára haragít jó néhány, eléggé fontos embert, semmiért, ráadásul szétrombol egy virágzó üzletet. – Azt én se szeretném – vallotta meg Virgil –, az ilyesmit meghagyom az irodistáinknak meg a főnökömnek. Az viszont nagyon is elképzelhető, sőt valószínű, hogy ezeknek a szexuális hancúrozgatásoknak közük van a gyilkossághoz. Az embereket általában a pénz miatt szokták megölni, vagy szex miatt, esetleg drogok, főleg kokain és alkohol miatt, néhanapján meg sima őrületből. De ebben az ügyben nemigen látom a pénz nyomát, és a kábítószerét se nagyon. Tehát marad a szex és az őrület. – Igen ám, csakhogy a szexnek idefent, nálunk, semmi köze a rivalizáláshoz. Tényleg semmi – mondta Margery. – A fiúk meg… Én nem foglalkozom a fiúk dolgával, nem én intézem az ügyeiket, semmi közöm hozzá, mit művelnek. De hát mindenki tudja, miért vannak itt a fiúk, és azt is, hogy mi mindent tehetnek és tesznek is a vendégekért. A hírek körbejárnak, ugye. De nincs miattuk versengés, minek kéne versengeni, ha pár száz dollárért úgyis megkapja az ember, amire vágyik? – És ha valaki szerelemre vágyik? – Erre a kérdésre én sem tudom a választ, Virgil – tárta szét a karját a nő. – Nos, akar beszélni McDill barátaival, vagy sem?

Virgil rossz szájízzel hagyta ott a vitát. A szex a legcsodálatosabb dolog a világon, de a pénzért kapható szex, legalábbis az amerikai válfaja, hervasztó szörnyűség. Egy szót se hitt abból, amit Stanhope magyarázott: ez a Sasfészek bizony kupleráj, semmi más. Hét nő várt rá a könyvtárszobában: hogy melegek vagy heterók, az nem volt rájuk írva. Mindegyikük tudta, mi az igazság McDill hajlamaival kapcsolatban, de egyikük se látta őt soha Wendy Ashbach társaságában. Az egyik nő éppenséggel azt állította, hogy McDill vágyainak tárgya az egyik kis hajósinas volt a mólóról, bizonyos Jared – a vezetéknevét senki sem tudta, Stanhope meg, aki tudhatta volna, eltűnt valamerre –, de a leírások szerint nem lesz nehéz felismerni: szőke, soványka, és – az egyik nő kiegészítő megfigyelése szerint – „olyan kis lányos”. – És mondja – vonta félre ezt a nőt Virgil, hogy végzett a kérdéseivel –, McDill és e között a Jared között volt valami? – Lehet. Tudja, mi nemigen szoktuk megbeszélni ezeket, de annyit azért mondhatok, hogy kedvére volt a fiúcska. – Találkozott ma már a fiúval? – Nem. Már jó néhány napja nem láttam, igaz, nem is kerestem. – Ki ez a Jared? – állt elő azonnal a kérdéssel Virgil, ahogy Stanhope előkerült. – Jared? Jared Boehm? A mólón szokott sertepertélni. – Ő is a fiúcskák egyike? – Hát – vágott elkeseredett képet Stanhope –, ha jól sejtem, igen. – Ma is dolgozik? – Nem. Vizsgázik. Az egyetemre akar bejutni, Duluthban. De múlt pénteken dolgozott. – No, akkor kérném szépen a telefonszámát. Már hívta is a fiút, de az nem vette fel, így hát visszament a motelbe, vett egy kólát az automatából, ledőlt az ágyára. Slibe és Margery és Jared és a többi fiúcska képei kergetőztek a fejében. Végül is csupa mindennapos igazságokat hallott ma, az is az volt, amit Slibe beszélt. Ha az összes idióta kölyök, aki fényes rockzenészi karrierről álmodozik, szépen otthon maradna, és vinné tovább a papa üzletét, alighanem jobb hely lehetne a világ, állapította meg magában Virgil. Már ha a kölykök bele nem szakadnak a szűnni nem akaró kutyakaparásba, almozásba, meg abba, hogy puszta kézzel kell felaprítani a tüzelnivalót télire.

Margery. Nem úgy néz ki, mint egy bordélyházi madám, állítólag nem is az, gyakorlati értelemben legalábbis nem. De annyi biztos, hogy ezek a fiúcskák pénzt hoznak a konyhájára, ha másképp nem, hát azzal, hogy miattuk jönnek ide a hölgyvendégek, hogy éjszakánként elcsemegézzenek a kis húsukból. Jared: vele az a probléma, hogy, ha tényleg olyan fiatal, amilyennek Virgil saccolja, akkor a vele lezavart „röpke numerák”, ahogy az egyik tanú volt szíves kifejezni, Minnesota állam törvényeinek értelmében kiskorú sérelmére elkövetett nemi erőszaktételnek számítanak, már amennyiben az aktusban részt vevő női partner nagykorú, vagy pláne sőt: de akár kiskorú megrontását is ki lehet hozni belőle. Ha viszont pénzt kapott a szolgálataiért a fiú, akkor prostitúció tényállása valósul meg. Márpedig a fenti eshetőségek bármelyike alkalmas arra, hogy megalapozzanak egy zsarolást, és ahol zsarolás van, ott jön a fenyegetés, arra meg válaszul az ellenfenyegetés. Ideje szót váltani ezzel a Jareddel. És Margery miatt is fájt Virgil feje, pedig kedvelte ezt a típust: a kemény fából faragott üzletasszonyt, aki még az Északi Erdőségekben is feltalálja magát. Ha másként nem, hát úgy, hogy fiúkat futtat. Tényleg, a kártya McDill fényképezőgépéből! – ötlött Virgil eszébe: egyszer már átnézte őket a gép kijelzőjén, de nem elég közelről. Lehetséges, hogy egy férfiarc is megbújt a nők között? Kikászálódott az ágyból, fogta a kártyát, bedugta a laptopjába, átfésülte a képeket. Nem sokat tudott kihozni belőlük: nők a Vadlúdban, tájképek a tóról, néhány a strandról is… és, lám, lám, egy fiúcska, ott álldogál a móló végében, körülötte hölgykoszorú, úgy látszik, épp a csónakról mesél nekik valamit. Magas fiú, sovány? Hogy lányos-e? Talán: de azért némi izom is feszül rajta, bringások és futók nevelnek magukon ilyesmit. Amúgy csak álldogál szépen, szelíden, a kép közepén, ez a Jared gyerek… Még mindig Jared járt a fejében, amikor megszólalt a telefon az éjjeliszekrényén. Úgyszólván mindenki, akivel most szívesen beszélgetne, tudta a mobilszámát, úgyhogy először alig tudta eldönteni, hogy felvegye-e – végül mégis megtette. Signy volt az. – Épp pizzát akartam rendelni – hadarta a telefonba –, aztán rájöttem, hogy nincs sör a háznál. Nincs kedve megpróbálkozni a sürgősségi sörfutárkodással? – Nem rossz ötlet – bólogatott Virgil –, adjon húsz percet!

Meglepődött, de, ha utánagondolt, nem is volt ez olyan döbbenetes. Annyit már észrevehetett, hogy Signy és közte felszikrázik, szikrázgat valami. Tehát felkelt, fogat mosott, megborotválkozott, sőt három másodpercnyi vívódás után még a zuhany alá is bevette magát, és nem sajnálta magától az Old Spice-t. Már éjfélre járt, de a levegő még mindig nem hűlt le. Lehet, hogy valahol messze vihar készülődik, de itt, a feje felett tisztán ragyogtak a csillagok, mennydörgés hangját sehonnan sem hallotta. Signy a múltkor Negra Modelo sörrel kínálta, úgyhogy ebből kerített egy jól behűtött, hatos csomagot. Az úton megint eltévedt, úgyhogy ezúttal is telefonos segítséget kellett kérnie. Ahogy a kocsi fényei végigsöpörtek Signy házának homlokzatán, Virgil azt látta, hogy Signy ott áll az ajtóban, az eget bámulja, majd elindul feléje, hogy fogadja őt. – Csak most adtam fel a rendelést, egy perce – mentegetőzött –, nem akartam egy extra Húsevők Kedvencével egyedül maradni, ha valamiért mégsem érne rá. – Semmi baj – nyugtatta meg Virgil –, csak egy a fontos, hogy a sört betegyük a hűtőbe. Bekísérte a nőt a házba, kiszabadított két sört a csomagból, a többit a hűtőbe tette: eközben egész idő alatt érezte, hogy a nő ott mozog körülötte, a konyha szűk légterében, míg végül ki nem böki, hogy talán jobb lenne, ha kimennének a kerti pavilonba. – Magának kerti pavilonja is van? – álmélkodott Virgil. – Ez volt Joe utolsó itteni haditette, mielőtt elment volna Alaszkába, hogy megépítette nekem a pavilont. Az oldalfalakat már nem maradt ideje, hogy a helyükre tegye, úgyhogy ez rám maradt. Na, gyerünk! Zseblámpával a kezében vezette a menetet, ki a hátsó ajtón, végig a terméskővel kirakott ösvényen, le a tópartig. Elég sötét volt az éjszaka, hogy Virgil ne lásson egyebet, csak azt, ami a zseblámpa fényében eléje villant: előbb az ösvény köveit, aztán a pavilon zöldes téglafalát. Bementek: Signy magukra csukta az ajtót – hogy kizárja a bogarakat, magyarázta. Odabent két alumínium kerti széket találtak, meg két nyugágyat, ezekből választott magának egyet Signy, Virgil pedig beérte a székkel. – Gyönyörű éjszakánk van – kezdte a társalgást –, és mennyi csillag! – Igen, az augusztusi éjszakák errefelé nagyon szépek – oltotta el a zseblámpát Signy. Halkan hullámzott a tó: messze nyugat felé még látszott egy

kékes csík az ég alján, de a fejük felett már megnőttek a csillagok, szemben velük meg a bungalóablakok fényei csillogtak. Jobbra, a tó túlsó partján egy nagyobb fénypont: valahol tábortüzet gyújtottak. – Na és hogy halad a nyomozással? – kérdezte Signy. – Jutott már valamire? – Nem is tudom. Körbejártam, és akit csak lehet, felbosszantottam a kérdéseimmel. Elhitettem velük, hogy tudok egyet s mást, közben meg nem tudok semmit. Majd meglátjuk, miféle nyulat sikerül kiugratnom miféle bokorból. – Zoe elmesélte, hogyan mészárolta le azokat a vietnamiakat. – Én nem… – Jó, jó, tudom! Zoe is tudja. Viszont rájött, hogy csak ezt kell említeni, ha azt akarja, hogy kijöjjön a sodrából – mondta Signy. Felhúzta a térdét, mindkét karjával átölelte. – Jaj, nők, nők, ti nyavalyások – mormolta Virgil. Ültek, itták a sörüket, Virgil közben elmesélte a napját: szerepelt benne mindenki, Berni, Cat és a többiek, meg persze Slibe, na és a fiúcskák. – Slibe – horkant fel Signy. – Na, az aztán egy velejéig rohadék pasas. Biztos, hogy ő a tettes. – Miért? – Mert ő képes embert ölni – felelte Signy. – Mert egy szociopata. Koldusszegényen nőtt fel, az apja állandóan megruházta: Slibe meg nyilván megszokta, hogy ez így van rendjén, úgyhogy ő is verte a feleségét meg a fiát. A felesége le is lépett, azóta nem hallottunk róla, de Slibe eléggé a szívére vette. A fia is olyan alak, hogy jobb szemmel tartani. Lehet, hogy nem erőszakoskodó fajta, de nincs ki az egyik kereke. – Na és Wendy? Lehet, hogy Slibe gyerekkorában molesztálta? – Nemigen hinném – vélte Signy. – Wendy az apjának a szeme fénye. Az apjának az egyetlen szeme fénye, nem is volt neki más soha, kivéve talán a feleségét. – Ugye, a környéken mindenki tud a Sasfészekben szolgáló fiúcskákról? – Hogy mindenki, abban nem volnék annyira biztos, de azért néhányan tudnak. Szájról szájra száll a hír. – A seriff nekem nem beszélt róla. – Hát… talán mert a seriffnek se mondta el senki. Ez a mi seriffünk nagyon, de nagyon hetero – magyarázta Signy. – Ha tudná, mi folyik odafenn, még képes volna, és megpróbálná valahogy leállítani.

– És maga szerint azt nem kéne. – Hé, hé – vonta meg a vállát a nő –, ez itt csak egy picurka piszokfolt a végtelen térképen! Mindenki jól elvan, senkinek semmi baja nem esik. Hát akkor mi baj lehet vele? – Tudom, hogy általában nem ez jut az ember eszébe, ha fiúkról van szó, de az a helyzet, hogy a legtöbbjük még nincs tizennyolc, ami okozhat némi jogi galibát, ha náluk idősebb nőkkel fekszenek össze. Nemi erőszak, kiskorú megrontása… – Lehet, de nem hinném, hogy maguk a fiúk is így gondolkoznának – vetette ellen Signy. – A kurvák többsége azt képzeli magáról, hogy a szórakoztatóiparban tevékenykedik – jegyezte meg Virgil. – Pedig hát nem. Signy felkapta a mobilját, beütött egy gyorshívást: a pizzással beszélt. – Aha, aha – ismételgette és mikor ér ide? – Megkapta a választ, letette. – Jim mindjárt itt lesz – újságolta. – Lehet, hogy okosabb, ha visszamegyünk a házba. Vissza is mentek, Signy a díványra heveredett, Virgil a szőnyegre ereszkedett, törökülésben. – Joe mikor jelentkezett utoljára? – kérdezte. – Épp ma – nevetett fel Signy. Felugrott, kiszaladt a konyhába, egy borítékkal a kezében tért vissza, kivett belőle egy fényképet, közben is egyre csak nevetgélt. A képen két férfi állt, az egyik Joe, aki épp a lábainál heverő fekete szőrcsomót nézi: Virgil csak pár pillanat múltán ismerte fel, hogy az bizony egy kimúlt medve. – A kocsijában aludt, a táborban, Fairbanks mellett – kommentálta a képet Signy – , és arra ébredt, hogy a maci bekéredzkedik. Joe kiabált, a medve meg megiramodott, felborogatott mindent, végül valakinek sikerült lelőnie. Virgil csak a fejét rázta: sajnálta a medvét. Visszaadta a képet. – Jártam már ott – mesélte. – Azt mondják, telente Fairbanks a leghidegebb hely a világon. – Lehet, Joe még nem töltött ott egyetlen telet se – vont vállat Signy. – Azt tervezi, hogy átmegy Anchorage-ba, beáll egy halászhajóra. Újabb autó fények söpörtek végig a házon. – A pizza állapította meg Signy: kiment, behozta. A nappaliban ették meg, elég közel egymáshoz ahhoz, hogy Virgil megérezze a nő karjából áradó melegséget. Most Grand Rapidsről kérdezgetett, az iskolaévekről, a barátairól, na meg a Sasfészekről és a Vadlúdról, és Wendyről, Berniről, Zoéról. Körülbelül a felénél járhattak a pizzának, Virgil már épp azon tűnődött, hogy a maga részéről véget vet a lakomának, amikor Signy váratlanul megszólalt. –

Van a maga számára némi kis információm – mondta. – Egy másodperccel ezelőtt jutott az eszembe. Nem tudom, tud-e valamit kezdeni vele, vagy sem, ugyanis nem tudom, hogy… – Minden információnak csak örülök – bíztatta Virgil. – Nem Erica McDill volt az első leszbikus, akit megöltek, miután Wendy bandája körül ólálkodott, vagy aki a Sasfészekben szállt meg. – Micsoda…? – pottyant ki Virgil szájából a pizzafalat.

10 Signy is csak részleteket ismert a históriából: egy bizonyos Constance Stifiy vagy Lifry vagy Snifiy, vagy valami hasonló, állandó lakhelye Iowa City vagy Sioux City vagy Forest City vagy Mason City, mindenesetre valami City, két évvel ezelőtt a Sasfészekben üdült. – Majd utánanézek a nevének – ígérte Virgil. – Egyébként úgy hallottam, már korábban is járt itt – egészítette ki az adatokat Signy –, bár ebben nem vagyok biztos. Wendy bandája épp a környéken lépett fel, mesélt tovább Signy, és egy teljes hetet a Vadlúdban játszottak, de akkor még nem ők voltak a rezidens banda. Constance Hogyishíjják korosabb létére meglepően jól kiismerte magát a countryzenében. Volt egy barátja, a pasi egy country-western klubot vezetett, elég menő klubot, olyasfélét, ahol leendő nagy sztárok szoktak fellépni: Constance azt javasolta, hogy Wendy beszéljen ezzel a fickóval. Aztán hazament, de előtte még tényleg beszélt valakivel, egy igazi nagymenővel. És már arról volt szó, hogy Wendy és bandája felléphet néhány komolyabb sztárral. – Aztán – folytatta Signy az elbeszélést – egyszer csak megölték. Megölték, itt meg mindenki szaladgált jobbra-balra, bottal üthették a gyilkos nyomát, a remény meg, hogy Wendy és bandája a nagymenők közelébe kerülhet, szépen elhalt. – És erről maga honnan tud? – érdeklődött Virgil. – Zoe mesélte, neki meg Wendy mondta el, de Margery is tud róla, mert ez a Constance Kiafene is a Sasfészekben szállt meg, és leszbikus volt. – Zoe ezt nekem miért nem említette? – túrt a hajába Virgil. – Megőrülök! – Nem tudom – tárta szét a karját Signy –, talán nem akarta, hogy… Azt a nőt végül is nem itt ölték meg, hanem odahaza Iowában, mi nem is tudjuk pontosan, hogy mi történt vele. Valaki hallott róla, talán az egyik leszbi, a Sasfészekben meg ismerték a nőt, úgyhogy elterjedt a híre. De nem tegnap történt. Legalább két éve! Senki se gondolta, hogy bármiféle összefüggés lehet a mostani üggyel. Ha jól emlékszem, azt mondták, rablógyilkosság volt. De már ebben sem vagyok biztos.

– Hát pedig itt az összefüggés az orrunk előtt – zsémbelt Virgil –, a fene egye meg, Signy, ezért nagyon megmosom a húgocskája fejét! Ő ismeri a részleteket? – Azt én nem tudhatom, hogy ő mit tud – sajnálkozott Signy. – Tulajdonképpen az egész ügy nem volt valami túl érdekes… Tudja, mint amikor egy régi ismerősünkről egyszer csak azt halljuk, hogy lezuhant a repülőgépe, de… szóval hogy semmi különös. Virgil tulajdonképpen a pizza ürügyén jött ide, persze azzal a reménnyel, hogy az éjszaka további részeit már levetett csizmával töltheti. Vonzó nő volt ez a Signy, és szemmel láthatóan a kényszerű önmegtartóztatás nyűgét nyögte. Igaz, Virgil egyelőre nem volt abban a helyzetben, hogy minden problémát egy csapásra megoldjon egyetlen éjszaka alatt – a Középnyugat szigorú íratian szabályai úgy szólnak, hogy három óránál azért mégiscsak hosszabb ismeretségnek kell megelőznie a szexuális aktust –, de azért a végső csapás előtti előkészületeket feltétlenül el akarta végezni, mielőtt rohamot indítana hósipkás csúcsok ellen. Erre tessék, jön a hideg zuhany! – Jaj, uramatyám – hörögte. Előkotorta a mobilját, felhívta Zoét. – Miért nem említette nekem azt a Constance Kiazanyámkínját Iowáből? – förmedt rá, ahogy a lány felvette. – Jaj istenem – felelte a lány. – Már indulok is magához, Zoe, hogy a fene egye meg! – tette le Virgil a telefont. – Mennie kell? – kérdezte Signy. – Muszáj. – Hát jó – hajolt Signy arca Virgiléhez –, legalább jól elbeszélgettünk. A nő most már határozottan közelebb volt hozzá, mint amennyire barátok között szokásos: sőt még közelebb nyomult. – Szerintem is – nyögte Virgil –, én is élveztem a társalgást, csak hát… a fene vigye el, Signy… – Értem én – áradt szét a lemondás tompa fénye Signy szemében –, de hát azt a nőt megölték. Talán majd legközelebb… Eközben Virgil is egyre közelebb jutott a célhoz, szájon csókolta a nőt, az meg elég közel nyomakodott ahhoz, hogy Virgil úgy érezze, nyugodtan megtapogathatja a fenekét, ezt az érezhetően minden kényeztetésre érdemes húskölteményt… Signy azonban eltolta magától őt. – A fene egye meg, csak önmagát hibáztathatja. Menjen, faggassa ki Zoét. Esetleg felhívhat holnap, ha gondolja…

– De még mennyire hogy gondolom! – fakadt ki Virgil. Körülnézett, hátha megpillant maga körül valamit, ami határozottan arra utasítja, hogy hagyja a fenébe Zoét ma estére, de semmi ilyesmit sem talált. – Holnap hívom – ígérte. Signy rúzsának édeskés íze volt, ráadásul parfümöt is hintett magára – Virgil egész úton Zoe felé érezte az ízét és az illatát. Zoe a nappaliban várta, aggodalmas képpel, a kezében egy gyűrött papírlapot szorongatva. Nyilván egész idő alatt fel-alá járkált, próbálta a nagyjelenetét, gondolta Virgil. – Jaj, Virgil, annyira sajnálom, nem tudtam, hogy ennyire fontos… – Ennél azért magának több esze van – fortyant fel azonnal Virgil –, úgyhogy hagyja ezt a dumát! Inkább azt mesélje, mi volt ez az ügy! – Pontosan már én sem emlékszem, de felmentem a netre, és találtam egy cikket, a Gazette cikkét Cedar Rapidsből. Swansonból jött az a nő, Iowa City mellől, és Iowa City meg Cedar Rapids elég közel fekszenek egymáshoz, szóval… Tessék, a cikk – nyújtotta át a papírt, amit idáig a kezében gyűrögetett. Virgil kisimította. Szeptember 29. – Constance Lifry ötvenkilenc éves swansoni étteremtulajdonos-nőt szombat éjjel megfojtották. Holttestét a Honey's mögötti parkolóban (Main Str. 640. Swanson) találták meg, közölte vasárnap Gerald Limbaugh, Johnson megyei seriff. Az áldoztat ismert polgári aktivista volt, több helyi kertészklub tagja, rózsatenyésztési szakember. Limbaugh beszámolója szerint az áldozatot utoljára az étterem két takarítónője látta életben. A két nő egybehangzóan úgy nyilatkozott, hogy Lifry szombat este, a kilencórai zárást követően, mintegy tíz óráig az irodájában dolgozott: ők akkor bukkantak a holttestre, amikor egyikük kiment a parkolóba dohányozni. Rengeteg helyszíni adatot sikerült begyűjtenünk, és remélhetőleg hamarosan le is zárhatjuk az ügyet – jelentette be Limbaugh seriff. Hozzátette még, hogy ő személyesen jóformán egész életében ismerte az áldozatot, ezt a nagyszerű embert, aki nagyon sokat tett a közösségért, amelyben élt, az Amerikai Szív Egyesület egyik oszlopa volt, és kemény munkájának köszönhetően húszharminc embernek biztosított munkahelyet. Tragédia történt, és megteszünk mindent, hogy a gyilkosát bíróság elé állítsuk, szögezte le a seriff.

Elmondta még, hogy az áldozatot „egy dróttal vagy hasonló alkalmatossággal fojtották meg, a gyilkos fegyvert azonban a tettes magával vitte”. Szemtanúkat nem találtunk, de „kikérdezünk mindenkit, és tanulmányozzuk a közeli benzinkút biztonsági kamerájának felvételeit is – mondta végezetül a seriff. Ennyit a tényekről: a cikk folytatása már a részvétnyilatkozatokat és az áldozat élettörténetét ismertette. – Ez minden? – fanyalgott Virgil. – És nem kaptak el senkit? – Az újságban nincs szó róla. Meg én se hallottam, hogy bárkit is letartóztattak volna. – Mikor történt? – faggatózott tovább Virgil. – A Sasfészekben szállt meg, igaz? Lejárt a Vadlúdba? Mi dolga volt Wendyvel? Zoe csak a fejét rázta: míg Virgil a cikket olvasta, ott sündörgött körülötte, a kezét tördelve, de mostanra már néhány könnycsepp is kibuggyant a szeme sarkából. – Jajistenem, de szörnyen érzem magam – ismételgette. – Na, jól van, Zoe – próbált megenyhülni Virgil. – Két éve járt itt, augusztusban. De már előtte is volt itt, ha jól emlékszem. Lement a Lúdba, összefutott Wendyvel, elbeszélgettek – mesélte Zoe. – Van Iowa City mellett egy country-western klub, Spodee-Odee a neve, nagyon komoly klub, mindenki, aki csak számít, odajár. A legmenőbb bandák szoktak ott fellépni. Willie Nelson is játszott már ott, meg Jerxy Jeff Walker, szóval ezek a texasiak. – Értem. – Ő meg, már úgy értem, Constance, ismeri azt az embert, akié a klub, úgy hívják, hogy Jud. Ez minden, amire emlékszem. De tudom, hogy állítólag nagyon közel kerültek egymáshoz, és Constance azt mondta, hogy ha Wendy akarja, ő szívesen beajánlja a bandát ennek a Judnak. Constance maga nem volt annyira oda a bandáért, neki csak Wendy kellett. Meg persze a hangja. Egyébként igaza is volt, akkoriban a banda elég kutyaütőnek számított, de mostanra már felfejlődtek. – Tehát ő indította volna be Wendy pályáját – foglalta össze Virgil. – Több is volt ez annál – mondta a lány. – A Spodee-Odee nagyon komoly hely, aki ott fellép, az már akár ki is írhatja magára, hogy nem akárki. – És ez kinek nem tetszett? – Micsoda?

– Hogy Wendy fellépjen Iowa Cityben. – Nem tudom – csóválta megint a fejét Zoe. – Kinek lehetett volna baja ezzel? Hiszen ez csak jó mindenkinek! – És mégis, itt van nekünk egy új nő, aki szintén Wendynek akart jót, és ugyanúgy meggyilkolták – mormolta Virgil. – Érthető? – Érthető. – Ez a Lifry is leszbikus volt? – Azt hiszem – felelte Zoe. – Én sose találkoztam vele. Nem az én korcsoportom. De úgy hallottam, hogy igen. – Kitől hallotta? – Nem tudom. Talán Wendy – bizonytalankodott a lány. – De azért ne kapkodjuk el, senkit se szeretnék bajba keverni. Nem tudom, kitől hallottam, csak arra emlékszem, hogy hallottam. – Rendben. De abból, amit hallott róla, azt mondhatjuk, hogy hajszálra ugyanaz a história, mint a McDillé – magyarázta Virgil. – Leszbikus, a Sasfészekben lakik, elbeszélget Wendyvel a bandáról, lemegy a Vadlúdba. Aztán megölik. – Igen, de – szólt közbe Zoe – csak jóval azután, hogy hazament innét. – Nekem ezt miért nem említette? – tette fel ismét n kérdést Virgil. Meri nézett fel a lány, és a szeme ismét könnyes lelt – féltem, hogy akkor bekerül minden az újságokba meg a tévébe, hogy itt nyüzsögnek a perverzek, egymást gyilkolják a leszbik, és a Sasfészeknek rossz híre lesz. Margery miatt is aggódtam. Az életét tette fel erre a helyre, és ha elterjed a hír, hogy itt ölik egymást a vendégek, vagy egy gyilkos settenkedik körülöttük, akkor… Hiszen érti, nem? – Hát, nem igazán értem – vágott vissza Virgil. – Előbb vagy utóbb úgyis megtudtam volna, az, hogy maga egy szót se szólt, legfeljebb egy-két nappal késleltette. Ennyi haszna volt neki, nem több. Meg annyi, hogy azalatt egy kicsit kihűlt ez a nyom is. – Annyira sajnálom – sopánkodott a lány –, jaj, annyira sajnálom! Virgil felhívta Davenportot, aki épp a szokott esti sétaútját járta a feleségével. Elmondta neki a fejleményeket. – Át kell ugranom Iowa Citybe – tette hozzá. – Repülővel se jutok gyorsabban oda, mint kocsival, de hát az kilenc óra vezetés oda, kilenc vissza, és semmi kedvem hozzá. Nem bérelhetnék ki egy repülőgépet? Szerintem egy rongyból meg is úsznánk. – Fontos?

– Hát, eléggé – erősködött Virgil. – Na, megmondom, mit csinálunk. Lejössz ide, megszállsz egy motelben, és holnap reggel szólok, hogy Doug Wayne vigyen el. Mikor akarsz indulni? Wayne egy országúti járőr volt, Virgil már többször is repült vele. Az órájára pillantott, visszaszámolt. – Hát akkor legyen reggel hét, St. Paulban – döntötte el. – Máris elintézem – nyugtatta meg Davenport. – Még mindig Grand Rapidsben vagy? – Aha. – Na, akkor kettőre ideérhetsz. Marad öt órád alvásra. Annyi elég, nem? – Bőven – egyezett bele Virgil. – Figyelj, nem szólnál be az országúti járőröknek, hogy villogóval jövök? Ha hagyják, hogy siethessek, nyerek még egy félóra alvásidőt. – Meglesz. Majd hívlak. Zoe azt mondta, hogy Virgil otthagyhatja a csónakot a kocsifeljárón. Miután ezzel is megvoltak, Virgil visszament a motelbe, a recepciós lelkére kötötte, hogy ki ne adja a szobáját senkinek, fogta a hátizsákját, és elindult. Davenport akkor hívta, mikor kihajtott a parkolóból. – Tiszta az út előtted – közölte, de azért lehetőleg egyetlen szarvast se gázolj el, különben az egész út tele lesz a maradványaiddal. Remélem, ezúttal nem vontatsz csónakot. Ugye, nem? – Nem, nem vontatok csónakot – kelletlenkedett Virgil. – Csak azt tudnám, miért gyanakszol állandóan! – Mert nekem dolgozol, azért – adta a tudtára Davenport. – Egyébként elintéztem, Doug reggel hétkor készen áll, hogy elvigyen. Aztán már csak a száguldás következett, át a fekete éjszakán, tanyák, falvak, kisvárosok mellett: Blackberry, Warba, Swan River, Floodwood, Gowan; aztán a 33-as autópálya, utána az 1-35-ösön egyenest Minneapolisba, éjjel egyre ért oda. A Radisson University motelben szállt meg, fél hétre kért ébresztést. Aznap éjjel szinte nem is gondolt Istenre: csak épp egy kicsit. Wayne a pilótaoveralljában feszített, jobbjában könyv, egy papírfedelű Walter Mosley, a bal kezében vajas süti, azt eszegette. Virgil öt perc késéssel érkezett. – Indulhatunk – mondta inkább, mint kérdezte Wayne. Tíz perc múlva már az egekben is jártak, dél, Cedar Rapids felé. A Hertz szentül megígérte, hogy a Chevy már ott várja a reptéren, amikor megérkezik. – Na mesélj, mi volt, mióta nem láttalak? – indította a csevegést Wayne.

Virgil beszámolt a lövöldözésről International Falls mellett, elmondta, ki mit művelt, mesélt a vietnamiaknak állított csapdáról, a vietnamiak ostromáról, a hajnali tűzpárbajról. – Atyavilág, hogy mi milyen büszkék voltunk rátok! – lelkendezett Wayne. – Másról se beszéltünk akkoriban, csak rólatok! Jönnek azok a kibaszott északvietnami kommandósok, ti meg szépen leszeditek az összeset. – Én nem voltam rá annyira büszke – fanyalgott Virgil –, ráadásul a főnöküket el se kaptuk. – Ja, azt a csajszit. De akkor is! Ember, az aztán nem volt semmi! Útközben, ahogy egyik mobilreléről a másik felé repültek, Virgil beszélt a Johnson megyei főfő seriffhelyettessel, aki Will Sedlacek névre hallgatott, és aki azt közölte, hogy a seriff horgászni ment, Minnesotába. – Ha azt mondja, hogy Grand Rapidsben van, itt helyben végzek magammal – ígérte Virgil. – Azt se tudom, hol van az a Grand Rapids – védekezett Sedlacek –, idáig azt hittem, valahol Michiganben. De nem ott pecázik, hanem a Lake of the Woods mellett. – Az jó messze van Grand Rapidstől – mondta megkönnyebbülten Virgil. – Mondja, ha leérek tizenegyre, és beszélni akarok valakivel Constance Lifry meggyilkolásáról, meg arról a country-western klubról ott a… – A Spodee-Odee – vágott közbe a főhelyettes. – Megmondom, mi legyen: ha leért, hívjon fel, és kiviszem magát, aztán beszélhet Juddal. – Rendben – egyezett bele Virgil. Két óra volt még Cedar Rapidsig: kristálytiszta ég vette őket körül mindenfelől. Wayne azt tervezte, hogy ott majd beül egy moziba. Hátizsákot is hozott magával: felkészült arra, hogy ott éjszakáznak, ha Virgil sorsa úgy rendeli. – Nem hinném – nyugtatta meg Virgil. – Általában elég, ha átnézem az iratokat, elbeszélgetek egy-két emberrel, és azzal végeztünk is. – Nehezen talált ide? – aggodalmaskodott Sedlacek, a pocakos, fekete hajú főseriffhelyettes, miközben hellyel kínálta Virgilt. A válaszra azonban már csak fél füllel figyelt, a másikat a telefonjára tapasztotta. – Megjött – jelentette, majd letette a kagylót. – Igen, a folyónál egy kicsit eltévedtem, aztán keringhettem az egyetem körül – panaszkodott Virgil –, de semmi komolyabb. Most egy újabb seriffhelyettes lépett a szobába, a kezében iratköteggel. Virgil felállt, kezet ráztak: Larry Rudolph, mutatkozott be a jövevény, aztán

mindnyájan leültek. – Na, hadd hallom, mi a jó nyavalya történt ott fenn? – kérdezte Sedlacek. Virgil nagy vonalakban előadta, a két seriffhelyettes feszülten figyelt. – Micsoda egy rohadék véletlen, már ha véletlen egyáltalán – szólalt meg Rudolph, ahogy Virgil a történet végére ért. – De mégis, valahogy úgy érzem, hogy ez nem a mi emberünk műve volt. A mi emberünk kötelet használt, azzal fojtotta meg az áldozatot, közvetlen közelről. A lőfegyver más, sokkal személytelenebb. – De mindkét áldozat halott – utalt az összefüggésekre Sedlacek. – Tudom, de azért a kollégájának is van igazsága – vetette ellen Virgil. – Idefigyeljenek, nekem már az egész sztori itt van, a fejemben, csak még nem írtam le mindent, szóval, ha nincs kifogásuk ellene, átnézném a maguk dossziéit, hátha találok bennük valami érdekeset. – Felőlünk aztán nyugodtan – nyájaskodott Sedlacek –, csak hát nekünk sincs túl sok anyagunk. Persze megvan az összes jelentés, a jegyzőkönyvek, minden, csak éppen ötletünk nincs, hogy ki lehetett a tettes. – Jeny dühöngött is rendesen – tódította Rudolph –, nagyon szerette az áldozatot. – Jeny, az a seriff – magyarázta Sedlacek. – Úgy hajtott minket előre, mint a szánhúzó kutyákat. – Maguknak mi a véleménye, előre megfontolt szándékkal ölték meg? – kérdezte Virgil. – Kirabolták? Megerőszakolták? Egyáltalán, mi történt vele? – A pénztárcáját elvitték, vagyis lehet, hogy rablógyilkosság volt – mondta Sedlacek –, pláne, hogy épp a vendéglője előtt ölték meg. De nem erőszakolták meg, és semmi ilyesmi. És nem is bántalmazták. Tehát akárki volt is a tettes, az volt a szándéka, hogy megfojtsa. Lehet, hogy azt hitte, nála van az aznapi bevétel. – Akkor viszont a tettesnek ismernie kellett az áldozatot – vetette közbe Virgil tehát nyilván itteni. – Ja, valószínűleg – bólogatott Sedlacek. – Tudja, Swanson lényege az – szólt közbe Rudolph –, hogy ilyen kicsike kis városka, és épp félúton fekszik Cedar Rapids és Iowa City között. Összesen hét vállalkozás működik itt, a benzinkút, az egyetlen vendéglő, ennek volt Constance a tulajdonosa, meg öt kocsma, ezekbe jártak berúgni az itteni kölykök, amíg meg nem tisztítottuk a terepet. De még most is tiszta lebujtelepnek számítunk, épp emiatt járnak ide az emberek. A hangulat miatt.

– És itt van a Spodee-Odee is, ugyebár – tette hozzá Virgil. – Az nem. Az Coralville-ben van, kijjebb az országúton. Itt, a szomszédságban. Egy ideig még beszélgettek, aztán magára hagyták Virgilt, hadd fésülje át a terebélyes, de jóformán tökéletesen információmentes dossziékat. A helyszínelők hibátlan munkát végeztek, ennyi kiviláglott a jelentésükből, ám ennek ellenére ők sem találtak egyebet egy nejlonfoszlánynál, az áldozat nyakában, meg néhány kisebbel a körmei alatt: vagyis nyilvánvalóan nejlonzsinórral fojtották meg. Ami – egy apróságtól eltekintve – nagyjából azzal volt egyenértékű, mintha megállapították volna, hogy a gyilkos nadrágot viselt. Vagyis nulla. Amikor végzett, visszavitte az iratokat Sedlacek asztalára. – Na, megoldotta a gordiuszi csomót? – érdeklődött Sedlacek. – Még csak meg se lazítottam – ismerte be Virgil. – Csak egy apróság: a zsinór, amivel az áldozatot megfojtották, valószínűleg nejlonból volt. Viszont a halottkém azt írja, hogy a zsinór mélyen bevágódott az áldozat nyakizmaiba. Ezek szerint férfi volt a tettes? – Nyilván. Ott is kell lennie valahol az iratokban a véleményünknek, de hát az csak vélemény – mentegetőzött Sedlacek. – Egy viszonylag izmos fickó kellett hogy legyen, hiszen nemcsak hogy megfulladt az áldozat, de még alaposan ki is vérzett. – Ami viszont nem egyezik azzal, amire mi jutottunk – mondta Virgil. – A lábnyomok, amiket találtunk, női cipőtől származnak. – Arrafelé elég nagydarab nőcik szaladgálnak – vonta meg a vállát Sedlacek. – Igen, de utánanéztem, egyikük sem lehetett a tettes – sajnálkozott Virgil. – Igaz, mindnyájan egészségesek, jó erőben vannak, de azért egyikük se lett volna képes, hogy lefejezzen valakit egy kötéllel. – Hát akkor nemigen segíthetek – tárta szét a karját Sedlacek is. – Igaz is, ebédelt már? Mert az lesz a legjobb, ha beszerzünk néhány szendvicset, mielőtt kimennénk Jud kocsmájába. Azt mondta, egyre odaérkezik. Végül egy diákkocsmában álltak meg egy hamburgerre sült krumplival és egy milkshake-re. Virgil ezúttal a Breeders-pólóját viselte, mire egy vékony, szőke nő a kassza előtti sorból odafordult hozzá, és megkérdezte, hogy zenész-e. – Nem – vallotta be Virgil. – Imádom a Breederst – rajongott a lány. – Kim Deal valami eszelősen jó!

– Szívesen magának ajándékoznám a pólót, de ez a pasas – intett Virgil Sedlacek felé – zsaru, és még letartóztatna közszeméremsértésért. – És ha megadnám a számomat? Valamelyik nap beugorhatna vele – vágott vissza a lány, de csak tréfált, még az ujjaival is jelezte, hogy az ajánlat nem komoly: aztán a sorral együtt tovavitorlázott. – Tíz éve gürcölök a belvárosban – nézett felhős képpel Sedlacek a lány után de még sose próbált felcsípni egyetlen diáklány se. Mit tud maga, amit én nem? – Talán a megnyerő külsőm a nyitja – vélte Virgil –, és a személyes varázsom. Ja, és a cowboycsizma. – Ó, bassza meg – sóhajtotta Sedlacek –, én, hülye, meg az intelligenciámmal próbálkozom. – És látja, mire ment vele – bólogatott álságosán Virgil. Coralville valójában nem volt egyéb Iowa City hanyatlásnak indult üzleti– és motelkörzeténél. Motelek, szerelőműhelyek, biztosítótársaságok irodái, és néhány klub, legelőször is a Spodee-Odee, ez a tornáccal ellátott üzemegység, előtte hatalmas, kaviccsal felszórt parkolóval, nyugalomba vonult lópányvázó oszloppal, továbbá egy életnagyságú, John Deere-traktort ábrázoló festménnyel: a traktorral szemben szintén életnagyságú sziú lovassal. A bejáratot szegélyző két cserépben kaktuszok, felettük a felirat, hogy „Aki lehugyozza a kaktuszokat, azt agyonlőjük. Az esetleges túlélőkkel újabb kísérletet teszünk.” Virgil Sedlacek nyomában lépett fel a tornácra, ahol azonnal egy portölcsér kavargásának közepébe kerültek mind a ketten. Először is újabb feliratot pillantottak meg: ezen az állt, hogy ZÁRVA, az ajtó azonban nyitva volt, és a bár sötétlő mélységeiből bárpincér képe villant elő: épp a papírmunkával bíbelődött. – Csak négykor nyitunk – vetette oda foghegyről, de Sedlacek azzal vágott vissza, hogy a megyei seriff irodájából vannak, és találkozót beszéltek meg a tulajjal. – Az irodájában van – mutatta az utat a tollával a pincér –, egyenesen előre, aztán a saroknál jobbra. Elindultak a toll irányába, átkeltek a táncparketten, egy jó hatméteres sugarú félkörön. Virgil magában fejet hajtott a hely nagysága előtt: járt ő már sok kisvárosi klubban, de ez a Spodee-Odee minden eddiginél nagyobbnak tűnt. Leghátul aztán megtalálták az irodát is. Itt egy titkár üldögélt a hatalmas, keményfából ácsolt íróasztala mögött, meg két másik nő, ők a számítógép billentyűit pötyögtették. – Sedlacek seriffhelyettes? – nézett fel rájuk a titkár.

Jud Windrow a hátsó irodából pattant elő: magas, vékony, fakó arcú férfi, fekete selyeminget viselt Johnny Cash stílusában, gyöngyház gombokkal, továbbá sűrű kefebajuszt, és nikotintól patinás ujjakat. – Na, gyöjjennek beljebb – invitálta a vendégeket –, kávét kérnek vagy inkább sört? – Kösz. Most ebédeltünk – hárított Sedlacek. – Na, mi újság veled, Will, hogy vagy? Ezer éve nem láttam a képedet ideki – folytatta Windrow. – Tudom, mi van, az örökös cécó a gyerekekkel, meg minden… Mire azok ágyba kerülnek, esküszöm, magam is úgy kimerülök, hogy már csak aludni van kedvem. – Pedig ez nem élet így – dörmögte Windrow. – Kerítsetek egy bébiszittert, egyszer-egyszer csak ki kell az emberek dugnia az orrát otthonról, legalább táncolni egy kicsit! Az asszonynak is jót tenne… Na, maga meg biztosan az a Virgil lesz. Kezet ráztak, letelepedtek. – Ja, és áthívtam Prudence Bauert is, mindjárt itt lesz – mondta közben Windrow. Így is történt: nyílt az ajtó, egy nő lépett be rajta, Virgil ötvenesre saccolta, apró termetű, az arcán finom vonások, őszülő haj, régies kontyba fésülve: Prudence, vagyis megfontolt, ahogy a neve is mutatja: nyilván pár pillanattal utánuk érkezett meg a parkolóba. – És íme, itt is van! – kiáltott fel Windrow, odalépett a nő elé, tisztes távolból csókot lehelt az arcára, majd bemutatta az újonnan érkezettet. – Ő Connie nővére. Constance halála után vette át a Honey's éttermet. – Constance meggyilkolása után – helyesbített a nő: a hangja halk volt, kicsit rekedtes, akár a harmadikos tanító néni, Virgil rémálmaiban. – Na, persze, persze – mormolta Windrow is. – Maga és Constance között milyen kapcsolat volt? – kérdezte Virgil, miután mindnyájan leültek. – Talán a legjobb barátom volt – felelte Windrow. – Szerinted, Prudie? – Szerintem is – felelte a kérdezett. – Gyerekkorunkban olyanok voltunk, akár a testvérek. Mintha ikrek lettünk volna – folytatta Windrow. – Egy hét volt közöttünk, és közvetlen szomszédok voltunk, aztán egy osztályba jártunk, gyakorlatilag nem múlt el nap, hogy ne beszélgettünk volna. Amikor megölték, mintha a szívemet törték volna össze. Virgil ismerte ezt az érzést, neki is voltak olyan barátai, még a régi szép időkből a Minnesota állambéli Marshallból, akiket jó, ha egy évben egyszer látott, de attól még közeli, meghitt barátok maradtak, és azok is maradnak

mindörökké. – Értem – mondta. – És mi volt a közük, ha volt egyáltalán, ahhoz a bandához, amit egy bizonyos Wendy Ashbach vezet. Vagy egy Sasfészek nevü fogadóhoz? – Semmi – felelte Prudence. – Azt tudom, hogy Connie járt a Sasfészekben, mesélt is valamit erről a Wendyről, hogy milyen csodálatos énekesnő, de én sosem jártam arra, és Wendyvel se találkoztam. – Nekem Connie mesélt Wendyről – nézett szétterpesztett ujjai közül Virgil arcába Windrow. – Azt mondta, talált egy hihetetlenül jó bandát fenn, Grand Rapidsben, és megkérdezte, nem léphetnének-e fel nálam. Gondoltam, felmegyek, megnézem, mit tudnak, csak aztán Connie-t megölték, és ezzel a kapcsolat meg is szakadt. Sose néztem meg őket. Windrow kedélyes, középnyugati ábrázata most hirtelen eltűnt az üzletemberálarc mögé, konstatálta Virgil – nem mintha eddig nem tudta volna, hogy üzletemberrel áll szemben, elvégre egy jól menő kocsma vezetését nem lehet csak úgy akárkire rábízni. – És eljutottak a szerződésig vagy legalább hivatalos kapcsolatfelvételig? – kérdezett tovább. – Semmi ilyesmi nem volt – legyintett Windrow. – Megbíztam Connie fülében, ha ő valamire azt mondta, hogy megéri, akkor arra én is kíváncsi voltam. Ráadásul arra gondoltam, hogy ez a nő meg a bandája talán nem is kérne olyan sokat. Tudja, itt az a szokás, hogy a rezidens banda havi négy estén lép fel itt, a nyugisabb estéken. Péntek-szombaton jönnek a húzónevek, olyankor a rezidens banda az előzenekar. Vasárnap meg zárva tartunk, természetesen. Arra gondoltam, hogy megkínálom ezt a Wendyt meg a bandáját egy egyhavi szerződéssel, már ha elég jók, ugye. – És ha elég olcsók – fűzte hozzá Virgil. – Kaptak volna annyit, amennyiből egy hónapig megélnek, talán kicsivel többet is. Ráadásul olyanok is hallhatják őket, akik számítanak. Ha új banda bukkan fel a Spodee-Odeeban, annak híre megy. Már úgy értem, a countryzene bizniszpápái között. Az meg többet ér a pénznél is, legalábbis annál a pénznél, amennyit én tudok nekik fizetni. – De aztán… aztán nem lett belőle semmi – mondta Virgil. – Hát nem. Megvan ennek már két éve is – felelte Windrow. – Úristen, már két éve, hogy Constance nincs! – Amikor hallottam, hogy maga idejön – szólt közbe Prudence –, utánanéztem magának a neten, ott olvastam a másik gyilkosságról. Ugye, tudja, hogy a nővérem is leszbikus volt?

– Igen – bólintott Virgil. – Merthogy errefelé sokan spekuláltak arról a McDill nagyságáról, tudja – folytatta Prudence. – Hogy leszbikus volt, vagy biszexuális, egyébként üzletasszony, és a Sasfészekben lakott, ahol a nővére is? – érdeklődött Virgil. – Akkor meg is van a kapcsolat a két ügy között – dőlt hátra ültében Prudence. – Két éve már, hogy naponta imádkozom az Úrhoz, hogy küldjön legalább egy jelet, bármit! Elvégre biztos, hogy Connie nem csak úgy véletlenül halt meg! Az Úr nem engedné meg! – Ezzel az érvvel nem sokra megyünk a bíróság előtt – fanyalgott Sedlacek. – Az engem nem érdekel – intézte el a kérdést egy legyintéssel a nő. – Azt viszont tudni akarom, miért vette el az az állat Connie életét! Ha azt megtudom, talán megnyugvást találok. Merthogy másra sem tudok gondolni, csak erre. És nem lelem a nyugtomat sehol. Virgil megint Windrow faggatásába fogott, de hiába kérdezte Wendyről, Windrow csak azt ismételgethette, hogy nem ismerte, sosem hallotta. – Legalább maga meséljen róla! – kérte most Windrow. – Ha maga ilyen zenésztrikót hord, és hallotta már énekelni, akkor csak el tudja mondani, milyen az a Wendy! – Látta a Rolling Stones filmjét? – kérdezett vissza Virgil. – A Shine a Light címűt? – Kábé húszszor – felelte Windrow. – Akkor képzelje maga elé Christina Aguilerát. Csak countryban. – Tényleg? – hanyatlott hátra a székében Windrow. – Tényleg – erősítette meg Virgil. – Hát ez csuda érdekesen hangzik – lelkendezett Windrow. – Épp egy bandát keresek szeptemberre, akit eredetileg akartam, annak balesete volt, le kellett mondania. – Wendy nagyon jó – bizonygatta Virgil –, bár a bandájának van néhány gyenge pontja. – Azt könnyen elintézhetjük – vélte Windrow. Előredőlt, befirkantott valamit a naptárába. – Tudja, a háttéremberek olyanok, mint a villanykörték, kicsavarok egyet, aztán becsavarom a másikat… Aki igazán érti a dolgát, az minden műfajban elmuzsikál. – Meg egyébként is, ez az egész inkább szól a szexről, mint a zenéről – vélekedett Prudence.

– Szó, ami szó, asszonyom – biccentett feléje Virgil –, ez a Wendy tényleg egy kicsit leszbikus. Együtt él a dobos lánnyal a zenekarából, és McDill társaságában töltötte az éjszakát, mielőtt megölték. Úgyhogy van abban valami, amit mond. Felvázolta nekik, mire jutott idáig a nyomozás, beszámolt az ökölpárbajról is, Wendy és Berni között: ennek hallatán Windrow újra beleírt valamit a naptárába. – Na, felmegyek, megnézem magamnak ezt a csapatot – mormolta közben. – Mi van, megtetszett magának, hogy bunyóznak? – hitetlenkedett Virgil. – De még mennyire! – válaszolta Windrow. – Az emberek szeretik az ilyesmit, tudja, ez olyan autentikus, a városi, agyonplasztikázott csajok nem képesek erre. És ezt egyből megérzi mindenki. Eléggé ki vannak éhezve valami igazira. – Na, csak óvatosan bánjon velük, ha itt lesznek – figyelmezette Virgil –, van már elég halottunk! Már épp indultak volna, amikor Prudence hirtelen a homlokára csapott. – Majdnem el is felejtettem szólni, hogy megőriztem a nővérem iratait! Mindig azt reméltem, hogy egy nyomozó kihozhat belőlük valamit, de idáig senki nem látott bennük semmit. Ha akarja, előkeríthetem őket. – Még sötétedés előtt indulnom kéne – nézett az órájára Virgil. – Milyen messze vannak azok a papírok a reptértől? – Öt-hat percre – felelte a nő. – Swanson épp a reptér mellett van. – Akkor jó – döntötte el Virgil –, hazakísérem. – Mi meg valószínűleg Grand Rapidsben találkozunk – mondta Windrow. – Mennyi az út odáig? – Kocsival kábé kilenc óra. Van repülőjárat is, de ritkán közlekedik. A klub neve Vadlúd. – Van énnekem egy Cessna kisgépem – derült fel Windrow arca –, imádom, de alig van alkalmam használni. Most legalább repülhetek vele. Ha jó az idő, reggel el is indulok. Talán. Virgil és Sedlacek a parkolóban vettek búcsút egymástól. – Rendes nő ez a Prudence – mondta Sedlacek. – Egy kissé talán nehézkes, de azért rendes. Mint a nővére, olyan. – Szerintem sincs vele semmi baj – bólogatott Virgil.

– Kicsit aggódtam, hogy majd bolondnak nézi, amiért folyton az Úrral jön, hogy az Úr így meg az Úr úgy, hogy az Úr nem engedné, hogy Constance csak úgy véletlenül haljon meg. Ki tudja – vonta meg a vállát Virgil, miközben azt figyelte, ahogy Prudence beszáll a Ford Taurusába –, még az is lehet, hogy neki van igaza.

11 Janelle Washington munkába indult: egy édességboltban igyekezett kipótolni a férje keresetét, a félje ugyanis volt olyan ügyes, hogy lepottyant a traktorról, és eltörte a lábát. Hetekre kiesett a munkából, maradt a munkásönsegélyző gyorssegélye, az meg még a meleg vízre sem elég. A minimálbérnél sokkal többet az édességbolt sem hozott a konyhára, de azt legalább igen. A munkába nem kellett belerokkanni, és különben is, csak az volt a cél, hogy betöltsék a rést a fizetés és a segély között, az meg nem olyan vészes, addig meg, amíg férjuram vissza nem ülhet a traktorjára, még jól is esik, hogy a boltban jönnek-mennek a népek, el lehet velük beszélgetni, azzal is elmegy a nap egy ilyen kellemes kis édességboltban. Azért egyetlen kicsike problémácska mégiscsak akadt: Janelle sose bírt ellenállni a csokinak. Pedig mindig büszke volt az alakjára, és joggal. Bár tökéletesnek korántsem volt nevezhető, de azért a félje, James, büszke volt rá: ám amikor felszedte magára az első új kilót, aztán a rákövetkező héten a másodikat, aztán még egyet… akkor bizony már mindenki számára világos lett, hogy itt valamit tenni kell. Először is: Janelle szigorúan megfogadta, hogy mostantól napi két kocka csokinál többet nem eszik. Az összevissza ötszáz kalória. Nyáron majd úgyis biciklivel jár mindenüvé, az minimum nyolc mérföld, minimum másfél óra naponta, márpedig, Janelle utánanézett a neten, ezzel pont ötszáz kalóriát éget el minden áldott nap. Sőt azt is kiderítette, hogy még az izmait is felturbózhatja vele, márpedig minél több izom, annál több elégetett kalória naponta. A kérdés most már csak az, hogy nem érdemel-e meg az a rengeteg elégetett kalória egy kicsi, egy egészen kicsike extra csokoládéadagot? Vagy hagyja, hogy az önmegtartóztatás végképp izomkolosszust faragjon belőle? Napi két kocka csokoládé, az kevés, az gyakorlatilag semmi, pláne, hogy Dan, a tulaj, ott főzi hátul a konyhában a finomabbnál finomabb finomságokat… Ma mindenesetre letudta a napot, feltakarította a polcokat, istenhozzádot rebegett a tulajnak, és elment, mintha soha ott se lett volna. Csak az első néhány háztömb volt nehéz, hogy minduntalan meg kell állni, körülnézni, nem jön-e kocsi valahol: de ahogy túljutott a folyón, és ki a városból, a forgalom

megritkult, szinte teljesen el is tűnt, tehát lehetett tekerni, meg persze izzadni Isten hírével. Sose gondolta magáról, hogy különösebben sportos alkat volna, de tény, hogy a biciklinek hamar meglett a hatása, Janelle lassan már úgy hozzászokott, hogy szinte sebességfüggővé vált. McDill gyilkosa egy kisebb facsoport közepén üldögélt, ott, ahol a földút és az ösvény, utóbbi levezet egész a Mississippi partjáig, felfut egy természet emelte dombra, hogy találkozzanak egymással. A domb kicsi volt, de ahhoz azért épp elég magas, hogy a tetejéről jól be lehessen látni a földutat is, meg az ösvényt is. Sehol senki: már egy órája, hogy egy lélek se bukkant fel se az úton, se a folyóhoz vezető ösvényen. Washington most már minden pillanatban megjelenhet a sarkon. Ha lelőjük, két legyet ütünk egy csapásra: először is összezavarjuk a nyomozást, kivált, ha gondoskodunk róla, hogy maradjon legalább egy töltényhüvely az áldozat környékén, amiből minden nyomozó egyből tudni fogja, hogy ezúttal is McDill gyilkosa csapott le. Igaz, Janelle Washingtonnak semmi köze se a leszbikusokhoz, se Wendy bandájához, de még a Sasfészekhez sem: viszont lehet, hogy emiatt a nyomozók oda lyukadnak ki, hogy a gyilkosságok csak úgy, véletlenszerűen követik egymást. Bár lehet, hogy ennyire mégsem ostobák. Mindegy, arra, hogy megzavarja őket, már ez is elegendő. A másik légy, akit a csapás leterít, az maga Janelle Washington. Miután meghalt, pár nap, és a kutya se emlékszik rá, hogy Janelle egy kicsit túl sokat tudott mindkét Slibe Ashbach, apa és fiú viselt dolgairól egyaránt. Washington most bukkant fel a kanyarban, vagy egymérföldnyire innét: nem teker valami túl kétségbeesetten, de azért halad tisztességgel. Az út sima, szinte pormentes, a nő alakja tisztán kirajzolódik a távcsőben. Kendő van a fején, amúgy oroszosan, hogy ne kelljen minden áldott este hajat mosni. Most már az arca is felismerhető a célkeresztben. Négyszáz méter, három ötven, háromszáz és csökken… egyre csökken… És ekkor egy furgon jelent meg a kanyarban, a bicikli után. Nem sietett ez se, mintha furgon és sofőrje csak kinéztek volna egy kicsit megsétáltatni egymást, de a gyilkos feje mégis előrecsuklott, a homlokát hideg veríték verte ki, az ereiben úgy felszökött az adrenalin, hogy szinte levegőt is alig kapott tőle. Nem lesz ez így jó, sehogy se lesz jó, sehogy se, nem és nem…

Tom Morris csak annyit látott, hogy Janelle ott karikázik előtte, amiről persze rögtön az jutott eszébe, hogy mi lett volna, ha akkor, még a középiskolában, egy kicsit gyorsabban kapcsol, és utána veti magát, és… Talán összejöhettek volna. A lehetőség ott kellette magát az orra előtt, legalábbis egy ideig ott volt. Tudták ezt mindketten, akkor is tudták: a kölcsönös rokonszenv azóta sem hunyt ki egyikükből sem, pedig már mióta, hogy boldog házasságban élnek, ki-ki a magáéval. Mindenesetre lelassított, letekerte az ablakot, vigyorgott. – Mi van, edzed a segged? – kiáltott ki a nőnek. – Jobban teszed, ha befogod, hé! – viszonozta a kedveskedést Janelle. – Ugyan már, nem akartam én ezzel semmi rosszat – csóválta a fejét Tom. – Amúgy tegnap összefutottam a férjeddel a városban, azt mondja, kinéztek a Moitrie'sba pénteken. Lehet, hogy mi is arra járunk, este hét tájára tervezzük. Erre már megállt Janelle, lekászálódott a nyeregből, megállt a kocsi mellett. – Majd felhívom Patsyt. Esetleg foglaltathatunk közös asztalt – javasolta. Aztán szóba került a hójáróklub, hogy ki akarják sajátítani a parlagon maradt földdarabokat, hogy miféle fura új szokásokat hoznak divatba ezek a hójáróklubos jöttmentek, akik ijesztően elszaporodtak ám mostanság, ahogy a varjak, a pofátlanok, hát azokból is egyre több kering errefelé, és hogy Morris kénytelen volt csapdákat állítani mindenüvé, mert az egész padlását ellepték a mókusok: beszélgettek mindenről, amiről szomszédok közt szokás, végül a férfi elbúcsúzott. – Majd hívjad a Patsyt – szólt még vissza az ablakból –, aztán odakint látjuk egymást! A furgon egy ideig még a biciklivel tartott, de aztán csak felgyorsított. Washington most éppen szemben volt a gyilkossal, aztán már el is haladt előtte, de a furgon is képben volt, még mindig, mászott, akár egy kövér, fehér csiga, és vele Janelle is egyre messzebbre került tőle, az előbb még a feje kínálkozott célpontként, aztán már inkább a háta, rajta a fehér blúz… A furgon eltűnt a dombhajlat mögött. A gyilkos most a másik irányba sandított: üres országút arra is. És mégis, ez a gyilkosság valahogy nem sikerül olyan tökéletesre, mint az eddigiek, ebben már most biztos volt. Mély sóhaj, a koncentrálásé. Fehér blúz a célkeresztben, ujj a ravaszra feszül… A lövés szinte meglepetésként érte, még őt magát is. Washington elsőre azt hitte, egy meteor zuhant rá, egyenesen a világűrből. Az árokba fordult, vér zubogott elő a sebből, most a bicikli kerekedett felülre, ő

meg alája. Lenézett. Vért látott, a bordái közül szivárgott elő. Megpróbált felmászni valahogy az árok oldalán, nem töprengett, nem tudta, mi történt vele, talán egy autó üthette el, gondolta. Érezte, ahogy egyre gyengül. Te jó isten, itt halok meg, jutott az eszébe: itt halok meg, ha sürgősen nem történik valami. Még egy utolsó próbálkozás, és sikerült az árokpartra vergődnie. Megpróbálta összeszedni magát, megpróbált kitalálni valamit, pedig még mindig nem értette, mi történhetett, a kezét végigfuttatta a testén, vér került a kezére, sehol egy autó, te jó isten, mi történhetett? Hallotta magát, ahogy valami hörgő hang tör fel a torkából, érezte, ahogy a kavicsok az útról az arcába mélyednek, ahogy a vértől ragacsos kezére ragadnak… Telt-múlt az idő, Janelle az ég kékjét bámulta a messze magasban, aztán egy autó kerekeit hallotta valamerről a feje mellől, aztán kavics csikordulását hallotta. Egy férfiarc hajolt a látóterébe, egy férfihang ütötte meg a fülét. – Jesszusom! Janelle! Hát ez meg mi az isten? – Igen, Tom Morris az, ismerte fel Janelle: és már nyúl is a mobiljáért. – Egy asszony… megsebesült… Az istenért, jöjjenek már! És mentőt is! Nagyon vérzik… Küldjék már azt a mentőt, az isten szent szerelmére!

12 Prudence Bauer vagy tizenöt-húsz lezárt kartondobozba gyűjtötte össze a nővére életét, aztán a dobozokat a vendégeknek fenntartott hálószobába suvasztotta, úgyhogy amikor Virgil kinyitotta az elsőt, rögvest lilás, parfümillatú por csapta meg az orrát: ám ez a por hiába volt parfümillatú, mégis a halál szagát árasztotta. Két ládában azok a papírok voltak, amik Connie asztalán kallódtak a halála utáni napokban: köztük a naplója meg a párizsi Louvre katalógusa. – Szóval művészetpártoló volt? – kérdezte Virgil: a McDill tárcájában talált múzeumtagsági kártya járt a fejében. – Nem, nem igazán. Ezeket is a Bames-Noble könyvesboltban vette, Cedar Rapidsben. Kell itt még lennie egy ilyennek valahol, de azt hiszem, az csak macskakatalógus. Prudence a hálószobában, egy hintaszékbe ültette Virgilt: most ott ringatózott a kézzel horgolt rongyszőnyegen, lapozgatott a papírhalomban, és nem jutott vele semmire. A nő negyedóra múlva tért vissza. – No, lelt valamit? – nyújtott át Virgilnek egy üveg diétás kólát. – Nem sokat – vette át az üveget Virgil. – De még ez is segít: ha most nem látok semmit, attól még később felbukkanhat valami fontos. Abból kell kihozni valamit, amink van. – Tudja, mit? Szerintem jó volna, ha vetne egy pillantást a telefonszámláira, abból kiderül, kivel cseverészett az idő tájt. Itt lesznek azok a számlák valahol… Azzal a nő a dobozokra vetette magát, Virgil pedig visszatért a naplóhoz, amiből nem sok derült ki: ki mit kinek, Swanson hétköznapjai, semmi dráma, talán csak annyi, hogy egy Don nevű férfi elhagyta a feleségét, Marilynt, elköltözött egy Marion nevű kisvárosba, na, az vajon hol lehet, bizonyos Doris kedvéért. – Mi lett Donnal és azzal a Dorisszal? – kérdezte Virgil. – Azt hiszem, azóta megint elköltöztek – pillantott fel ködös tekintettel Prudence – Oklahomába, a Eufaula-tó környékére. – Szóval Don nem ment vissza Marilynhez? – Nem. Marilyn azóta is egyedül él. Néha látom, ahogy áll az ablakában, bámul kifelé. Itt lakik, ebben az utcában, egy sarokra.

– Biztos azt várja, hogy Don egy szép napon felbukkanjon az utca végén – vélte Virgil. – Na, akkor aztán várhat – engedett meg magának egy mosolyt Prudence –, mert Don és Doris fülig szerelmesek egymásba. Kapott rengeteg telefonszámlát, de azokban sem talált semmit. Közvetlenül a halála előtt négy hívása volt Észak-Minnesotába, három egy és ugyanazon számra, a negyedik egy másikra. Felírta a számokat a noteszébe. – Elvinném ezeket – mondta –, adok róluk nyugtát. – Elvagyok én anélkül – legyintett a nő. – A törvényesség a királyok udvariassága – vágta ki Virgil. De a telefonszámok kérdése csak nem hagyta nyugodni, úgyhogy felhívta az irodát St. Paulban, bediktálta a számokat Davenport titkárnőjének. – Kerítsen valakit, aki utánanéz ezeknek – kérte tőle –, de vigyázzon, két évvel ezelőttiek! – Mikorra kell? – Este visszajövök, addigra odatehetné az asztalomra! Már ha lesz mit… Aztán Doug Wayne, a pilóta került sorra, vele megbeszélte, hogy a reptéren találkoznak. Letette a telefont. Prudence Bauer kikísérte a bérelt kocsihoz, megsimította a könyökét. – Hiszem, hogy maga elcsípi azt az embert, fiam – mondta–, amikor rákérdezett Don és Doris sorsára, ráébredtem, hogy bízhatok magában. – És el is kapom – ígérte Virgil. – Abban biztos vagyok! – És ha megölné a kurafit, higgye el, én aztán nem ejteném miatta a könnyeimet! – Ugyan már, Prudie – kezdett bele Virgil, miközben felöltötte legelbűvölőbb mosolyát: de megcsörrent a telefonja, mire kénytelen-kelletlen kiszabadította a zsebéből, megnézte, ki hívja. Ismeretlen szám, északminnesotai. A hideg is kirázta, ahogy meglátta. – Igen? – szólt bele a telefonba. – Helló, Mapes vagyok… – Épp hívni akartalak, ember, csak itt vagyok lenn, Iowában. Na, mi van azzal a tölténnyel? – Az, hogy egy 223-asból származik. Mondd csak, Virgil, befognád egy pillanatra a szádat? Ide figyelj, meglőttek egy nőt, kábé négy és fél órával ezelőtt. A neve Janelle Washington. Szerepel a nyomozásodban? – Nem – tátotta el a száját Virgil –, soha még csak a nevét sem hallottam. Hol lőtték meg?

– A hátán, a kimeneti nyílás… – Nem úgy értem, hogy hol, hanem helyileg hol, Minnesotában? – Hát itt, a környéken, Grand Rapids mellett. De az a lényeg, hogy miután mi még mindig itt melózunk, a seriff minket kért meg, hogy nézzünk rá az ügyre. Találtunk is egy 223-as töltényt, meg egy mesterlövészállást az út mentén. És tudod, mit mondok én neked, Virgil? Persze biztosat majd csak akkor tudunk, ha a labor kiadja a jelentését, de megígérem, hogy fényes nappal kinyalom a seggedet a Macy áruház kirakata előtt, ha az a töltény nem ugyanabból a fegyverből származik, amelyikkel McDillt megölték. Virgil erre hirtelen nem is tudott mit felelni: hagyta, hogy az információ a fülén keresztül eljusson agya rejtett tartományaiba. – Bassza meg – nyögte ki végül. – Úgy ám, szerintem is – helyeselt Mapes. – Meghalt a nő? – Nem, él – felelte Mapes. – Beszélni még nem tud, de megmarad. Az orvosok szerint van rá esély, hogy felépül, bár az egyik veséjének nagyjából annyi, meg a lépének is. – Azonnal indulok. – Az jó lesz – hagyta rá Mapes. – Ez meg mit jelentsen? – kérdezte döbbenten Prudence, miután Virgil előadta, amit hallott. – Még nem tudom – válaszolta Virgil –, de ha rájöttem, felhívom, és elmesélem. Wayne előtt ért ki a reptérre, várakozás közben felhívta Sanders seriffet, aki épp Grand Rapids felé hajtott Bigforkból, ahol Kicsi Linda nyomát ütötte bottal. – Mi köze ennek a Washington nevű nőnek a Sasfészekhez? – kérdezte tőle. – Amennyire én tudom, semmi – felelte Sanders. – A férje azt állítja, egyikük se járt ott soha. – A férje! Szóval nem leszbikus? – Se bi, se leszbi, egyik se – mondta Sanders. – Legalábbis én úgy tudom, nem, és gyerekkorunk óta ismeijük egymást. – Ismerheti Wendyt? – Gondolom. Őt itt majdnem mindenki ismeri. James, ő a férj, azt mondja, csak látásból ismerik. De hát ők nem járnak le a Lúdba.

– Márpedig valami kell, hogy legyen abban a Lúdban – vélte Virgil. – Ez a mostani gyilkossági kísérlet eléggé különbözik a többitől, úgyhogy, ha sikerül megtalálni az összefüggést, meglesz a tettes is. – Majd kikérdezem, ha magához tér – ígérte Sanders. – Tudod, arra gondoltam, hátha azért lőtték meg, mert tud valamit, és ha igen, akkor a tettes talán még egyszer próbálkozik. Úgyhogy három emberem őrzi a kórtermet. Addig maradnak, amíg csak szükség lesz rájuk. – Nem rossz ötlet. Figyelj, ember, már jövök is felétek. Reggel beszélünk – tette le a telefont Virgil. Felszálltak. Wayne a botkormányt markolta, Virgil a telefonját: Davenportot hívta, elmondta neki, amit kell, aztán ő kapott hívást: Zoe volt az. – Hallotta? – kiabálta a telefonba, ahogy Virgil felvette. – Igen, tudok róla. Maga kitől hallotta? – Erről beszél az egész város! Ráadásul kiszállt tíz seriffhelyettes, tele van velük minden, és be nem áll a szájuk – mesélte Zoe. – És még azt is mondják ezek a seriffhelyettesek, hogy a maguk helyszínelői szerint ugyanazzal a fegyverrel lőtték meg, mint amelyikkel Ericát. – Lehetséges. A fene egye meg! Maga mit tud erről a nőről? – Az édességboltban dolgozik. Inkább Sig kortársa, mint az enyém, de azért helyes kis nőnek tűnik. A férje a golfpályán dolgozik, és amikor kitalálták, hogy télre síterepet építenek a pálya köré, Jan koldulta össze a pénzt a földgépekre. Szóval olyan… olyan kis kedves. – És egyben a helyi leszbiklub tagja is, nem? – Jaj, nem, te jó isten, dehogy! Nekem aztán elhiheti! Nem volt leszbi. Úgy értem, nem az – helyesbített Zoe. – Lehet, hogy benézek Sighez, ha visszaértem – mondta Virgil. – Maga szerint elképzelhető, hogy ő tud valamit, amit más nem? – Nem hinném. De abban biztos vagyok, hogy mindent elmond majd magának, amit csak tud. Ezt egy kicsit túl gyorsan, túl lelkesen hadarta el, villant gyanakvás Virgil szívében. De nem engedte, hogy elharapózzék. – Értem – elégedett meg ennyivel –, majd ott találkozunk. Valószínűleg elég későn érkezem. Sötétedés előtt értek St. Paulba, a lemenő nap még bevilágította a leszállópályát, a légcsavar mintha szivárványon hasított volna át, amikor földet értek. Virgil megköszönte, hogy Wayne sikeresen nem zuhant le repülés közben, fogta a hátizsákját, bevágta a furgonba, és irány a BMH főhadiszállása, a

Maryland Avenue-n. Davenport titkárnőjének asztalán egy Virgil feliratú boríték várta. A borítékban mindössze egy papírlapot talált, rajta Barbara Carson nevével és a címével – Grand Rapidsben lakott. Az övé volt a szám, amelyet Constance egyszer hívott: ahová három hívás is ment, az a Sasfészeké. Kifelé menet, az ajtóban, szerencsésen belefutott a BMH két rezidens brigantijába: Jenkins és Shrake épp befelé igyekezett. Két megtermett gazfickó, csinos öltönyben, dupla talpú cipőben, az évek során gyakorta átrendezett arcvonásokkal. – No, né csak, a kibaszott Flowers! – rikkantotta Jenkins, ahogy meglátták egymást. – Csak nem már megint valami zaftos zenésztrikó van rajta? – érdeklődött Shrake. – Nehéz megállapítani – pillantott a trikóra Jenkins – az van ráírva, hogy Breeders. – Azaz magvetők? – hördült fel Shrake. – Atyaisten, ha ez a magvai elvetésére készül, jobb, ha sürgősen megakadályozzuk benne. – Olvastam ám a cikkeidet a New York Times-ban – váltott témát Jenkins –, és azon tépelődöm, vajon merhetek-e autogramot kérni ilyen jelentős tollú szerzőtől. – Szomorúsággal tölt el az irigység megnyilvánulása – ájtatoskodott válaszul Virgil. – De azért remélem, a társaságom némi derűt lop amúgy hitvány és hiábavaló éltetekbe. – Te, nem randizgattál te pár éve egy Joy nevű csajjal? – faggatózott tovább Jenkins. – Tudod, aki homoki bingózott vagy valami hasonló versenysportban jeleskedett. – Strandröplabdázott, méghozzá profi szinten – helyesbített Virgil. – És June volt a neve, nem Joy. – A profiban egy pillanatra sem kételkedtem – bólogatott Jenkins. – Meglátszott rajta, hogy igazi hivatásos. – Fuvolavirtuóz – kotnyeleskedett Shrake. – A jó öreg rózsaszín pikkolóé – tódította Jenkins. – Na, és mi újság odafönt, északon? – váltott komolyabbra Shrake. – Kiokoskodtál már valamit? – Kész agyrém az a história – nyögött fel Virgil. Sebtében felvázolta a helyzetet, mire mind a hárman sürgősen felkeresték az automatát, amelyből a megfelelő pénzérmék beáldozása után egy-egy zacskó

csipszet ráncigáltak elő. Virgil csak most ébredt rá, hogy ebéd óta egy falatot sem evett, és mindjárt éhen hal. – Tudod, lehet, hogy igazad van – kockáztatta meg Shrake, ahogy Virgil a történet végére ért. – Tényleg agyrém. Valószínűleg őrülttel van dolgod. Mert a többieknek, a leszbikusoknak, a fogadónak, a bandának, vagy ennek a Wendynek, szerintem semmi köze semmihez. Még ahhoz a másik gyilkossághoz sem, Iowában. Szerintem a végén majd elkapsz valami bekattant főiskolást, aki szerzett valahonnét egy puskát, és most kitombolja magát. – Az első áldozatot, a nőt, akit a kenuban gyilkoltak le – fűzte hozzá Jenkins –, azt, szerencsétlent elég amatőr módon ölték meg, nem? Gondold el, csak pár centit téved, ilyen lőtávolságnál, és máris elhibázta az áldozatát. Miért kellett épp fejbe lőnie? Miért nem a mellkasra lőtt, ami legalább kétszer akkora? Nem, szerintem meg akarta mutatni, mit tud. Vagy… de nem, nincs vagy. Az emberünk büszke magára. Büszke a tudományára. – Jó, de akkor a második nőt miért hátba lőtte? – akadékoskodott Virgil. Egy gondolat suhant át valahol az agya legmélyén, pontosan nem tudta volna megfogalmazni. – Azt egyelőre nem tudhatjuk, de lefogadom, hogy annak is megvan a maga oka – magyarázta Jenkins. – Például a nagyobb lőtávolság. Azt mondod, biciklizett, igaz? Hát, ha elég gyorsan tekert, és elég nagy volt a lőtávolság, akkor azért az is egy nagydíjas lövés volt, nem? Álló célpontot száz méterről eltalálni még mindig könnyebb, mint egy gyorsan, talán nem is egyenesen mozgó célpontot kétszázról. Jó lenne megtudni, honnét lőtt, milyen messziről. – Szóval szerinted valami mesterlövész lehetett? – Legalábbis ő annak képzeli magát – bólogatott Jenkins. – Vagy olyan, mint Lee Harvey Oswald. Valamit nagyon be akar bizonyítani. Virgil idáig a falnak támaszkodott, de most ellökte magát tőle. – Vissza kell vonszolnom a kis seggemet a terepre – fogott a búcsúzkodáshoz. – Odakint van a csaj, a kocsiban? – kíváncsiskodott Shrake. – Miféle csaj? – Hát a kis segged! – csapott le rá Shrake, és ő is, Jenkins is, röhögésben törtek ki. – Srácok, ha eljutok odáig, hogy valakiből ki kell verni az igazat, ugye, számíthatok rátok? – kérdezte Virgil. – Mindig örömmel állunk rendelkezésre, ha szolgálhatunk és védhetünk – ajánlkozott Jenkins.

Virgil elindult, de még mindig az előbbi megfejtetlen motoszkált a fejében: rájönni most sem sikerült, hogy mi lehet az, csak annyit tudott, hogy ott kavarog a fejében: mintha leugrana a boltba, és épp azt felejtené el megvenni, amiért elindult. Ott kavargott a fejében, megfejthetetlenül, és szinte viszketett. Észak felé tartott, az I-35-ösön, valahol félúton megállt egy út menti vendéglőnél, de volt elég éhes ahhoz, hogy nekiveselkedjen az efféle helyeken szokásos menünek, inkább beérte süteménnyel meg kávéval, aztán vissza a kocsiba, megint Északnak, aztán Nyugat felé. Tíz perccel tíz után ért Grand Rapidsbe, a motelje elé. Felment a szobájába. Látta, hogy villog a telefon: a rögzítőn Signy üzenetét találta. Egy perce beszéltem a húgommal, hallotta a szalagról, azt mondja, volna néhány kérdése. Éjfélig mindig fenn vagyok, ha gondolja, kiugorhatna hozzám. Ezen egy percet el kellett gondolkodnia: fáradt volt, de annyira azért mégsem, hogy ne menjen, a szupermarketben beszerzett egy egész grillcsirkét, hozzá egy hatos csomag sört, és kihajtott Signy házához. Az ablakból még csak az árnyékát látta a nőnek, de ahogy megállt a ház előtt, aztán benyomakodott az ajtón, már a fáradt mosolyt is az arcán, ahogy észleli Virgil kezében a bolti zacskót. – Jaj, hát igazán nem kellett volna – búgta nem kell énnekem rózsát hozni! – Nem is hoztam rózsát, inkább valami jobbat – hetvenkedett Virgil. – Egy grillcsirkét! – Mit képzel maga rólam? – háborgott Signy. – Hogy maga nélkül éhen vesznék? – Azt nem, de az a gyanúm, hogy maga nem sokat bíbelődik a főzőcskével – ismerte be Virgil. – Lehet, hogy Joe is ezért lépett le, hiányzott neki a házikoszt. – Szerintem maga sántikál valamiben – mormolta Signy. Kivette a zacskóból a csirkét, a hús illata azonnal betöltötte a házat. – Vágja fel a csirkét, addig én kinyitom a söröket – rendelkezett. Megint a kisasztalnál ettek, szemközt egymással. Virgil kérdezgetett, Signy előadta, hogy az ágyneművarró brigád egész nap másról sem beszélt, mint a McDill-gyilkosságról; hogy akkor is épp erről folyt a szó, amikor Zoe telefonált, hogy elújságolja a Jan Washington elleni merényletet, mire a brigád újfent lázas találgatásba kezdett. – Na, ezt aztán végképp senki se értette – mesélte Signy. – Végül arra jutottunk, hogy valami őrült ámokfutásáról van szó. Készüljön fel, hogy

mostantól egyre erősödik a nyomás, az emberek azt várják, hogy most azonnal kapják el ezt az őrültet, és egyáltalán nem érdekli őket, hogy az nem olyan egyszerű. Ha pedig maguk nem képesek elkapni, hívjanak még rendőröket, és még rendőröket, addig, amíg mindenkinek nem jut saját személyi rendőr. Virgil is elmesélte, mi minden történt vele a nap folyamán, megemlítette Barbara Carson nevét is, azét, akit Constance Lifry közvetlenül a halála előtt hívott. – Barbara! – bólogatott Signy. – Ismerem, régebben a megyénél dolgozott, valami szociális előadó volt, vagy ilyesmi. De hát az egy vénasszony! És arra nem mernék megesküdni, hogy leszbikus lenne, igaz, arra sem, hogy nem az. Talán Zoe többet tud róla. – És Jan Washington? – kérdezte Virgil. – Mert úgy néz ki, őt is ugyanaz a nő lőtte meg, vagy mondjuk inkább úgy, ugyanaz a személy, aki McDillt. És ugyanazzal a fegyverrel. Mi lehet a kapcsolat kettejük között? – Hát… például az, hogy mindnyájan ugyanebben a porfészekben lakunk. De Barbara… Tudja, az jutott az eszembe, hogy mindenki, aki belekeveredett ebbe a históriába, Margery, McDill, az a Constance nevű nőszemély, Wendy, de még Zoe is, mind ilyen tenyeres-talpas menyecskék, és leszbik, mind egy szálig. Jan meg háziasszonyfajta, nem akart elmenni dolgozni, de muszáj volt, mert a férjét baleset érte. Szóval végképp nem értem, hogy neki mi köze a többiekhez. Minden vasárnap a baptista imaházban ül, ételt gyújt a szegényeknek, de nemigen hinném, hogy a többiek közül bárki is járna templomba, bármilyenbe. Egyikük sem. – Aha – meredt Virgil a nőre, aki kisimította a haját a szeméből. – Mi van? – kérdezte. – Van pisztolya? – Mi? Maga szerint én lövöldözök itt? – csattant fel Signy, mint aki hinni sem akar a fülének. – Nem, hát persze hogy nem – kiáltotta kétségbeesetten Virgil. – Csak arra gondoltam, hogy egyedül van, itt, az isten háta mögött, a húgáról tudják, hogy azzal a zsaruval mászkált, aki a nyomozást vezeti, be is törtek hozzá, most meg maga trafikál ugyanazzal a zsaruval… Én meg nem örülnék, ha magából is célpont lenne. Ha meg már valaki kiszemelte, akkor szeretném remélni, hogy meg tudja védeni magát. – És hogyan védjem meg magam? Akkor lövi hátba az embert, amikor a biciklijén ül, vagy a kenujából bámulja a madarakat. Odalopakodik, és…

Virgil felpattant a székéből, gyorsan vizet löttyintett az arcába és a kezére, megtörülközött, és csak azután válaszolt. – Lehet, hogy a Washington-merénylet lesz a fordulópont ebben az ügyben, mert egészen más megvilágításba helyez mindent. Már ha nem elmebeteg a tettesünk. Átment a nappaliba, lehuppant a díványra. Signy utána ment, vitte Virgil sörét is, melléje ült, mire Virgil átfogta a vállát. – Azért ez tényleg elég ijesztő – mondta Signy. – Bizony, ijesztő – helyeselt Virgil –, főleg, ha meggondoljuk, hogy valaki betört Zoe házába. – Hát jó. Van egy pisztolyom, húszas kaliberű, Joe vette nekem. Az ágyam alatt tartom. Az ablakok elég jól zárnak, és arra gondoltam, hogy odateszek pár sörösdobozt az ajtó elé. Ha valaki benyit, feldőlnek. – Okosabb, ha bezárkózik a hálószobájába – tanácsolta Virgil –, a kezében tartja a mobilját, és nagyot sikolt, ha segítségre van szüksége. – Mhmmm… – révedezett el Signy. Virgil megsimogatta a haját, Signy közelebb hajolt, Virgil megcsókolta: mozgásba lendültek az események, már ahogy az események szoktak, aztán Virgil eljutott addig a pontig, amikor is már ildomosnak tűnt, hogy kipattintsa a zárat a nő melltartóján, és kezét a mellekre csusszantsa. A mellek univerzumában viszonylag kisebbnek számítottak e keblek, de Virgilnek az égadta világon semmiféle kifogása sem volt ez ellen. Látta ő már az anyja barátnőit, nem egyet, nem kettőt közülük, ahogy az évek múltával szép csöndesen az XL-es melltartót XXL-esre cserélik, de a kis mellűeket szerencsésen elkerülték az effajta sorscsapások. – Mhmmm… Mélyeket lélegeztek mind a ketten, Virgil már-már azon volt, hogy Signy bal mellbimbóját a hüvelykés a mutatóujja közé fogja, és finoman szorítson egyet a bimbón, mintha csak málnát szedne; a nő keze már ott matatott a férfi övcsatján, amikor megszólalt Virgil telefonja. – Jesszusom – ugrott nagyot ültében Signy – Virgil, miért nem kapcsoltad ki? Miért, miért… Ez az átka, ha zsarunak áll az ember: nem ez volt az első ilyen pillanat Virgil életében. Rekedten felhördült, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy azért sem veszi fel, de végül mégiscsak a kíváncsiság győzött. Kicsusszant a nő karjai közül, megnézte a kijelzőt. – Ki az? – kérdezte Signy. – A seriff.

– Hát akkor… Hát akkor vedd fel. Még mindig jobb, mintha egész este azon töprengenél, hogy mit akarhatott. Virgil szinte még fel se vette, de a seriff máris megkérdezte, hogy merre van. – Kiugrottam a benzinkútra, rögtön visszamegyek a motelbe – hazudta Virgil. – Inkább a kórházba gyere – kérte a seriff. – Az egyik emberem két perce hívott, hogy Jan Washington magához tért, és megszólalt. Jobb, ha minél előbb beszélsz vele, hátha… – Hátha mi? – Hátha meghal – fejezte be a mondatot Sanders. – Rendben – felelte Virgil. Letette, elmondta Signynek, hogy mi történt. – Akkor tényleg jobb, ha azonnal indulsz – értette meg egy pillanat alatt a helyzetet Signy. – Gyerünk, egy-kettő, felkelni! Kikísérte az ajtóig, közben megpróbált visszatalálni a szoknyájába meg a melltartóba, Virgil megállt, hogy búcsúzóul megcsókolja, mire Signy mély sóhajjal felhagyott minden további ruhaigazítási kísérlettel, hagyta, hadd csusszanjon le róla minden. – Jajistenem, ezt nagyon nem kellett volna – nyögött fel Virgil, ahogy a látvány eléje tárult: utoljára még a falhoz préselte a nőt, egy pillanatig ott álltak egymáshoz tapadva, aztán Signy ellökte magától, és felnevetett. – Utoljára még megbámulhatsz, nagyfiú, aztán tűnés innét! – adta ki a parancsot. Virgil engedelmeskedett. Tűnt onnét. Nadrágjában komoly erekcióval, a legdaliásabbal, mióta csak túlélte a középiskolát.

13 Lapos, vörös téglás épület volt a kórház, délre a várostól. Virgil a mentők bejárata mellett talált parkolóhelyet, onnan kocogott át a főbejárathoz. Ahogy meglátta az első kósza nővért, bemutatkozott, elárulta, hogy honnan jött és kihez. – Akkor jobb, ha siet – tanácsolta a nővér –, mert szegényke hol magához tér, hol meg elalél megint. Jan Washington férjét, ezt a hízásnak indult, kopaszodó férfit, orrán bolti szemüveggel, az arcán a félelem rákövesedett maszkjával, szinte megfojtotta a felesége elleni merénylet híre. Az intenzív osztály folyosóján ült, Sanders ott guggolt mellette, fél keze Washington vállán. Ő volt az, aki bemutatta a két férfit egymásnak, mikor Virgil odaért melléjük. – Együtt érzünk a feleségével, Mr. Washington – nyújtotta a kezét Virgil. – Hogy van? – Megsebesült – nyögte Washington. – Súlyosan megsebesült. – Az egyik nyomozóm épp benn van nála – tette hozzá Sanders. – Janelle még nem igazán tért magához. – Bemegyek, belehallgatok – fordult a kórterem ajtaja felé Virgil. – Mapes azt mondja – fordult még vissza, mielőtt belépett volna –, hogy egy 223-ast találtak. Milyen messze volt a tettes az áldozattól? – Kétszázhúsz méterre – felelte Sanders. – És az áldozat biciklizett. – Igen. Jenkins és Shrake nem is mondott olyan ostobaságot, villant át Virgil agyán. A merénylő dicsekedett, bizonyítani akart valamit… vagy tényleg nagyon, de nagyon ért a fegyverekhez. A kórteremben, a kórtermekben szokásos látvány fogadta: a beteg a hátán fekszik, a feje kicsit előrebillen, a kórházi hálóinge alól elektromos vezetékek kígyóznak a monitorok felé, infúziós csövek ékelődnek a karjába, meg a katéter csöve, amely az ágy alatti zacskóba gyűjti a vizeletet.

Az ágy mellett egy rendőr ült: amikor Virgil belépett, felnézett rá, mire Virgil bemutatkozott, a rendőr visszabiccentett, és közölte, hogy a beteg hol a felszínre bukkan, hol meg megint kábulatba süllyed. – Mondott valamit? – kérdezte Virgil. – Semmit – csóválta a fejét a rendőr. – Fogalma sincs semmiről. – Itt vagyok – szólalt meg mellettük Janelle, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét. – Nekem nincs sok kérdeznivalóm – fordult a rendőr Virgil felé –, úgyhogy, ha beszélni akar vele, csak rajta. – Én az állami rendőrségtől jöttem, Mrs. Washington – fogott hozzá Virgil –, és azt szeretném kérdezni, megmondta-e önnek a seriffhelyettes, hogy szerintünk az, aki rálőtt önre, az Erica McDill gyilkosa is? Tudja, ő az a nő, akit a Sasfészekben öltek meg. Pillanatnyi csönd, aztán enyhe fejbiccentés. – Nem – suttogta – Janelle nem tudom… miért… Amennyire tudni vélte, soha még csak nem is hallotta az Erica McDill nevet, nemhogy ismerte volna az áldozatot, rebegte. A Sasfészekről sem tudott sokat, bár Margery Stanhope nem volt teljesen ismeretlen a számára, valami kertészeti klubban már találkoztak is. Wendyt és az együttes többi tagját látásból ismeri, bár komolyabban sosem beszélgetett egyikükkel sem: Slibe Ashbachot és a feleségét viszont húsz évvel ezelőtt jól ismerte. – Közeli kapcsolatban voltak? – Azt azért nem. Tudja, én akkoriban a szociális osztályon dolgoztam a megyénél, és Maria Ashbach bejárt hozzám mindenféle engedélyekért. Nem voltunk barátok, semmi közelebbi, csak beszélgettünk, amikor nálam volt. Aztán Maria elhagyta a férjét, elment. Ez az utolsó, amit hallottam felőle. – Mrs. Washington, emlékszik rá, hogy milyen gyorsan ment, amikor meglőtték? – Azt hiszem… nem emlékszem pontosan, mikor jött a lövés, de azt hiszem, úgy hajtottam, ahogy szoktam… Olyan tizenkét mérföld per órával… – Tizenkét mérföld? Honnan tudja ilyen pontosan? – Annyival szoktam menni. Van egy sebességmérő a kormányon. Tizenkét mérföld per óra, kétszázhúsz méteres lőtávolság: az anyja, micsoda lövés! Ez az ember, összegezte magában Virgil, tudja, mennyit ér: hiába nagyobb a célpont, ha a lőtáv hosszabb, és ő mégis megkockáztatta. Valami nagyon nem stimmel itt, ennyit Virgil már most is tudott, de hogy egészen pontosan micsoda, azt még nem. Csak annyit, hogy…

– Mrs. Washington, volna még egy kérdésem, bár a maga mostani állapotában rühellem, hogy meg kell kérdeznem, de akkor is… – Nincs viszonyom – vágott közbe Jan –, és a férjemnek sincs. – Ennek már mi is utánanéztünk – vigyorgott a rendőr. – Jó, jó. Akkor is meg kellett kérdeznem. Asszonyom, én már sok sebesültet láttam, nekem elhiheti, rendbe fog jönni. Egy ideig még fájni fog, de higgye el, az orvosok helyrepofozzák, jobb lesz majd, mint új korában. Jan megint bólintott, aztán sóhajtásnyi idő után visszasüppedt a kábulatba. Kiment a kórteremből, ezúttal a férjtől kért bocsánatot a kérdés miatt. – A fenébe is, dehogy! – horkant fel James Washington. – Nem kavarok én senkivel! Nem is értem, miért kérdeznek tőlem ilyeneket! – Mert ha egy férjes asszonyt szokatlan körülmények között meglőnek, általában a férjet vesszük elő elsőnek, és általában az szokott kiderülni, hogy igazunk volt. Ebben az ügyben persze senki sem hiszi, hogy ön volna a tettes, tényleg senki, de hát minden kérdést fel kell tenni, ha másért nem, hát azért, hogy ön is a tudatában legyen: ha van valami a füle mögött, jobb, ha most mindjárt bevallja, mert előbb vagy utóbb úgyis megtudjuk – magyarázta Virgil. – Én kiéltem magam, mielőtt elvettem Jant. Azóta semmi – ismételte Washington. Arról aztán végképp fogalma sem volt, honnét jöhetett a lövés. Épp ezt próbálták megfejteni, amikor megjelent egy férfi, az első pillantásra úgy tűnt, James Washington fivére, ugyanolyan testes és kopaszodó, mint ő. – James! – kiáltott fel,.ahogy bedugta a fejét az ajtón – Hogy van Jan? – Ez itten Tom Morris – mutatta be a jövevényt Sanders. – Ő találta meg Jant, ő hívta ki a mentőket. Egy perccel azelőtt találkoztak, hogy lelőtték. – Épp azon a hosszú, egyenes szakaszon hajtottam, a folyó mentén – mesélte Morris –, amikor meglátom Jant. Lelassítok, hogy eldumáljunk kicsit, aztán megyek tovább. Túljutok azon a kis dombon ott, és el is vesztem szem elől. De utána egy magasabb domb jön, visszanézek a tetejéről, hát látom, ott fekszik az úton. Tudja, fehér ing volt rajta, az messzire ellátszik. Hű, mondom, ez a jóasszony az út kellős közepén heverészik! Na, ezt már megnézem, gondoltam, megfordulok… Virgil bele-belekérdezgetett a sztoriba, végül négyesben valahogy összehozták a részleteket: a tettes az út mentén várta, hogy Jan eltekeijen előtte, és akkor vagy közvetlenül ez után akart lőni; ám ekkor felbukkant Morris, és az orvlövésznek meg kellett várnia, amíg eltűnik a képből. Ez megtörtént, a

lesipuskás leadta a lövést, aztán rohant a kocsijához, és, feltehetően az ellenkező irányba, a város felé, elhajtott. – Nekem is ez jár a fejemben – bólogatott Morris –, meg az, hogy micsoda kockázatot vállalt az a fickó! Le kell parkolnia valahol a folyó mellett, aztán felmennie az emelkedőre. Onnét jó messzire ellát, ha nyugat felé néz, de kelet felé legfeljebb, ha egy félmérföldnyire. Ha meghúzza a ravaszt, és épp akkor bukkan fel egy kocsi a kanyarban, kelet felé, akkor elcseszte, ugyebár. Mert akkor azt is le kell szednie, aki abban a kocsiban ül. Ha egyetlen perccel később érek a kanyarba, akkor éppenséggel engem. – Azért arrafelé nincs akkora forgalom – vetette ellen Sanders. – Jó, de azért valamicske mégiscsak van! – vágott vissza Morris. – És mi van, ha csónakkal jött? – kérdezte Virgil. A másik három némán egymásra nézett, végül a seriff szólalt meg. – Ezt a kérdést mi is feltettük magunknak, de választ sehogy se találtunk rá. Merthogy, ha kenuval jött, hát a folyónak épp ott van egy kanyarulata, eltávolodik az úttól, nyugatnak. Amúgy meg nem is igazán folyó az, inkább csak nagyobbacska patak, azon a szakaszon… De azért elég könnyű ott eltűnni szem elől, ráadásul kábé egymérföldnyire, a folyónak fölfelé, van egy másik út is, a túloldalon. Lehet, hogy amellett parkolta le a kocsiját. Van ott néhány hely, ahol a fák eltakarják, de úgy, hogy ember meg nem látja azt a kocsit… Talán épp így történt. – Azért úgy sem lehetett egyszerű – vélte Morris. – Tudniillik egy kenuban nem lehet gyorsan haladni. És ha meglátják, hát nagyon bele kell húznia! De még úgy is, legalább egy negyedórát kellett eveznie a fickónak, méghozzá nagyon keményen, míg odaér a kocsijához. – Vagy a nőnek – szólt közbe Virgil. – Én már nemigen hinném, hogy nő lett volna – mondta Sanders. – A McDill-gyilkosságig még elképzelhetőnek tartottam, de ez a mostani, hát ez nem női kézre utal. – Iowában is azt mondják a népek, hogy férfi a gyilkos – mondta Virgil. Gyorsan felvázolta Morris és Washington előtt, mi történt Iowában, de muszáj volt hozzátennie, hogy annak a gyilkosságnak talán semmi köze sincs McDill megöléséhez és Jan Washington ügyéhez. Mielőtt elhagyták a kórházat, Virgil még félrevonta a seriffet, és megkérdezte, ismer-e egy bizonyos Barbara Carsont. Itt lakik valahol, Grand Rapidsben, tette hozzá.

– Persze hogy ismerem – felelte a seriff. – Kedves, idős hölgy, itt lakik, néhány sarokra innét. Régen a megyénél dolgozott. – A nő, akit Iowában gyilkoltak meg, vele beszélt, mielőtt idejött volna. Azt hiszem, beszélnem kellene ezzel a nénivel, mondjuk, holnap. – Addigra megszerzem a címét – ígérte Sanders. – Aztán van itt egy kölyök, Jared Boehm. A Sasfészekben melózik. – Jared Boehm – tűnődött el egy pillanatra Sanders. – A papája a diri a papírgyárban. Mire kell az a gyerek? – Vele is el kéne beszélgetnem – felelte Virgil. – Ebben az ügyben? – Vannak, akik azt mondják, Erica McDill meg… mondjuk úgy, megkedvelte a fiút. Sanders csak nézett. – Jaj, ne! – nyögött fel végül. – Jó, jó, egyelőre még nem tudni, mennyire komoly az ügy – nyugtatta meg Virgil. – Lehet, hogy csak pletyka az egész, viszont a gyilkosság óta nem járt a munkahelyén. – Még ma este előkerítem – fogadta meg a seriff. – Holnapra a tiéd. – Amúgy jó srác? – Aha. Ő is ilyesféle trikókat hord – bökött Sanders a Breeders-feliratra Virgil mellkasán és fura frizurája van. – A lányoknak bejön? – Ezen még sose gondolkoztam, de azért asszem, végül is, igen, miért ne. Jóképű gyerek az! – Na látod – morogta Virgil. – Holnap hívlak. Visszament a sivár motelszobába, a gondolatai Signy körül csatangoltak, ahogy ott fekszik a vityillójában, parlagon, meg önmagára, ahogy ugyanúgy parlagon hever ebben a vigasztalan betonkockában; aztán Istenre próbált gondolni, de csak annyi jutott az eszébe róla, hogy az Öreg most nyilván a hasát fogja a röhögéstől. Egy ideig ő is vigyorgott ezen a zűrzavaron, aztán lecsapta a lámpát, elaludt. Reggel, ahogy kinyitotta a szemét, egy pillanat alatt feléledt: először a párna fura szagával foglalkozott, aztán azzal a gondolattal, hogy talán meg kéne próbálkozni a felkeléssel. Ekkor érte Sanders hívása. – Jared Boehm odahaza van, a mamájával, aki ügyvéd – hadarta a seriff. – Susan, az a neve, azt mondja, nem biztos, hogy akarnának beszélni veled, de azért benézhetsz hozzájuk.

– Szerinted miért nem akarnak? Jared belekeveredett valamibe? Vagy ez csak amolyan reflex a kedves mama részéről? – Inkább az utóbbi. Az a nő azt hiszi, hogy ő itt a legnagyobb észkombájn, gógyisabb, mint a férje, mint a rendőrök, mint mindenki. Ahogy meghallotta, miről van szó, egyből átment ügyvéd-üzemmódba. – Megmondtad neki, mit akarok a fiától? – Dehogy. Csak azt, hogy mindenkivel beszélni akarsz, aki találkozott az áldozattal. – Kicsi Linda? Előkerült már? Röpke csend. – Nem – felelte végül Sanders. Virgil, pedig tudta, hogy bár nem kéne, de elnevette magát. Megkapta Boehmék címét, meg az útbaigazítást, hogy merre kell menni, megvolt Barbara Carson címe is, tehát felkelt, lezuhanyozott, egy Stones-trikót kerített magára, 1975-ös párizsi modellt, ugyanis ez volt még a legúriasabb trikója, és akinek ügyvéddel akad dolga, az adjon magára – azzal nekiindult. Szép napnak ígérkezett ez a mai, igazi horgászni való nap, épp csak hogy megmegrezzent egy-egy szellőcske. Papíron elvégre szabadságon vagyok, ötlött Virgil eszébe, a csónak meg ott áll Zoe háza előtt… Boehmék a városon kívül laktak, a Pokegama tó partján, öles gerendákból összerótt családi kúriák vették körül az övékét is: mindenütt végtelen kocsifeljárók, mindenütt csónakok. Virgil megállt Boehmék házánál, sanda pillantást vetett a garázs előtti tréleren pöffeszkedő, fényesre suvickolt, amúgy lepukkant Pontiacra – a maga részéről nem volt nagy rajongója a márkának, meg a többi izomagyú-járgánynak sem – és bekopogtatott. Susan Boehm nem csak ügyvéd volt, úgy is festett: hosszú, barna haj, hosszú, barna szoknya, bézs blúz, harisnyanadrág. Kiköpött ingatlanügyvéd, állapította meg magában Virgil. – Láthatnék valami igazolványfélét? – indította a társalgást az ügyvédnő. Virgil bevillantotta. – Rendben – bólintott a nő. – Kerüljön beljebb! Virgil belépett, de Jaredet nem látta sehol. – Tulajdonképpen miről is volna szó? – faggatózott tovább az anya, egyre hátrálva felfelé a lépcsőn. – Erica McDill ügyében kell beszélnem Jareddel. – Csak úgy elbeszélgetni, vagy gyanúsítja is valamivel?

– Kikérdezek, akit csak lehet – tért ki az egyenes válasz elől Virgil. – Miért, van rá okom, hogy gyanúsítsam valamivel? – Természetesen nincs – szögezte le a nő. – Jared még kamasz, és egyébként is, aranyos gyerek. Az elsők között végzett a középiskolai osztályában. – Hát akkor – tárta szét a karját nagy értetlenül Virgil – miért ne tehetnék fel neki néhány kérdést? Engedje meg, hogy megkérdezzem, ön büntetőjogász? – Nem, ingatlanjoggal foglalkozom – felelte Boehm. – Csak azért kérdezem – folytatta Virgil –, mert ha nem járatos a kihallgatások ügymenetében, még megeshet, hogy feleslegesen akadályozza a nyomozást, és olyan kérdéseknél, amelyekről minden büntetőügyvéd tudja, hogy egyszerű rutinkérdések. Márpedig nekem úgy kell bánnom a fiával, mint lehetséges gyanúsítottal, fel kell olvasnom a jogait és így tovább… Szóval… ha úgy gondolja, hogy a gyereknek ügyvédre van szüksége, jobb, ha kerít egy büntetőügyvédet. Ha akarja, visszajöhetek később. – Nincs szüksége védelemre büntetőügyben – szögezte le a nő. – Az ellen kell védekeznie, hogy rá akarjanak kenni valamit, csak azért, mert épp ő van kéznél. – Nincsenek ilyen terveim, asszonyom – csóválta meg a fejét Virgil. – A büntetőügyvédnek ezt nyilván nem kéne elmagyaráznom. Talán tényleg jobb volna, ha hívna valakit. A nő csak nézett, nézett, aztán megszólalt. – Jöjjön be ide – mondta. Jared Boehm magas, sovány fiú volt, vagy inkább fiatalember, divatosra zselézett hajjal, amitől olyan lett a képe, mintha magában mindig nevetne valami váratlan poénon. A nappaliban üldögélt, a díványon, jeans volt rajta és trikó, rajta a felirattal, hogy „A szerelem ösvényeit járd, ne a hadiutat!” Látszott rajta, hogy ideges. – Ez itt Flowers rendőrtiszt – mutatta be a vendéget az anya. Virgil kezet rázott a fiúval, lehuppant melléje a díványra. – Tök jó a trikója – kezdte a beszélgetést. – Nem akar cserélni? – kérdezte Jared, helybenhagyó biccentés után. – Nem, én már csak megmaradok a Stonesnál – utasította vissza az ajánlatot Virgil. Kinyitotta a noteszét, abból olvasta fel a fiú jogait. Boehm bólintott, hogy érti, mire Virgil feljegyezte a pontos időt és a kihallgatás helyét, majd nekilátott a munkának. – Meg tudná nekem mondani, hol tartózkodott, amikor Mrs. McDillt meggyilkolták? – Duluthban volt – válaszolt a fiú helyett az anyja.

– Sajnos, az az igazság, hogy ezt Jaredtől kell hallanom, asszonyom – próbált rendet teremteni Virgil. – Az ön válaszaival semmit sem érek. – Duluthban voltam – ismételte meg Jared is. – Háromig dolgoztam. Erica, mármint Mrs. McDill a bungalójában volt, amikor elmentem, el is köszöntem tőle, aztán hazajöttem a hátizsákomért, és mentem Duluthba. Kocsival. Kábé ötkor értem az egyetem elé, benéztem a kollégiumba, a tájékoztatóra, aztán beültem a kávézóba a haverjaimmal. Egy Rusty Jones nevű ember tartotta a tájékoztatót. – Hányan vannak a csoportjában? – Olyan… tízen, talán tizenegyen. – Értem. Ha megkérdezem Rusty Jonest, ő igazolja, hogy öt óra tájt az egyetemen volt, ugye? – Muszáj neki – mondta Jared –, merthogy ott voltam. – Látott valakit aznap Mrs. McDill társaságában? Tapasztalt valami konfliktust körülötte? – Nem, nem igazán. – A többi vendég kedvelte? – Asszem. Voltak barátai, annyi biztos. Sose láttam, hogy balhé lett volna körülötte. Tudja, folyton azon töröm a fejem, kinek lehetett baja vele, de nincs ötletem, legfeljebb az, hogy az emberek néha szeretnek apróságokon huzakodni. Ismeri, nem? Az egyik ezt akarja, a másik azt, de ilyesmikért nem szokták lelőni egymást. Láttam már sokszor, hogy az emberek egymás idegeire mennek, de olyat, hogy balhé is legyen belőle, még nem. – Értem – csukta be a noteszt Virgil. – Most Susan Boehm felé fordult. – Felhívom ezt a Rusty Jonest, hogy igazolja a fia alibijét. Persze nem hinném, hogy a fia olyan ostoba volna, hogy hazudjon nekem. – Hát egyáltalán nem ostoba – vágott vissza a nő, még mindig elég ridegen, de egy kicsit azért már megenyhülve. – És, miután az a feltételezésünk, hogy magányos elkövetővel van dolgunk, ezzel tisztáztuk is Jaredet. Legalábbis egyelőre. – Szóval végeztünk? – kérdezte Jared. – Még nem – rázta a fejét Virgil. – Szeretnék még egy kicsit beszélgetni magával, négyszemközt. – Az ki van zárva! – horkant fel Susan Boehm. – Ha elmúlt már tizennyolc – fordult Virgil Jared felé –, nyugodtan megkérheti a mamáját, hogy hagyjon egy kicsit magunkra. – Na jó – állt fel Susan –, ebből elég. Távozzék a házunkból!

– Na, ezért mondtam, hogy nem ártana ide egy büntetőügyvéd – morogta Virgil. – Be kell fejeznem Jared kihallgatását. A törvény feljogosít rá. Ön beinvitált a házába. Szorít minket az idő. Ha nem hajlandó elhagyni a szobát, beszélhetek én a fiával a maga jelenlétében is. Ha maguknak mindegy. – És miről akar kérdezni? – kíváncsiskodott Jared. – Szerintem már kitalálta – mondta Virgil. Jared némán nézett vissza rá, aztán az anyjához fordult. – Szerintem jobb lenne, ha kimennél – kérte. – Márpedig arról szó se lehet! – De hát képtelen vagyok megszólalni, ha egyszer itt lihegsz a nyakamban! – fakadt ki a fiú. – Annál jobb neked – vélte az anyja. – Nyavalyát jobb – horkant fel Jared –, különben is, csak az a lényeg, hogy beleszimatolhass mindenbe! Mert ez a mániád! – Ne beszélj velem ilyen hangon! – Atyaisten – kapott kétségbeesetten a fejéhez Jared. Aztán Virgilhez fordult. – Jó, kérdezzen! – Volt szexuális kapcsolat Mrs. McDill és maga között? Susan Boehm úgy kapta fel a fejét, mint akinek lekentek egyet. – Hogy micsoda? – meredt hitetlenkedve a fiára. – Volt – felelte Jared; és mintha leheletnyi büszkeség is felszikrázott volna a szemében. – És… gyakran voltak együtt? – Kétszer. Szombaton érkezett meg, és kedd meg szerda este voltunk együtt. – Csak maguk ketten, vagy volt még ott más is? – Csak mi ketten. Susan Boehm tekintete úgy cikázott kettejük között, mintha teniszversenyen ülne. – Arról tud, hogy volt-e szexuális kapcsolata mással is? – folytatta a faggatózást Virgil. – Azt tudom, hogy kedden énutánam Wendyvel volt. – És ezt kitől hallotta? – Arra már nem emlékszem. Én aznap a mólón dolgoztam, és hallottam, hogy két nő Wendyről meg Ericáról beszél, nevetgélnek rajtuk – mesélte Jared. – Azt nem tudtam, hogy Wendy akkor is ott volt a bungalóban, csak azt, hogy járnak, járogatnak, tudja. És volt egy olyan érzésem, hogy Wendy mégiscsak ott lesz valahol a közelben. De ez csak olyan megérzés volt, semmi biztos.

– Te jó isten, mi folyik itt? – ripakodott az anya a fiára. – Te randevúztál azzal a némberrel? Aki az anyád lehetett volna? – De asszonyom… – próbált közbeavatkozni Virgil. – Maga csak ne deasszonyomozzon itt nekem! – zúdult most Virgilre a nő haragja: de azonnal vissza is tért a fiára. – És azt meg miért kérdezi, hogy csak ti ketten voltatok, vagy más is, mi? – De asszonyom, szerintem jobb volna, ha… – próbálkozott ismét a békítéssel Virgil. – Azért, muter – szánta el magát a vallomásra Jared mert háromszáz dollárt fizetett, amiért megdugtam. Alkalmanként. Susan Boehmre most nyugodtan rá is számolhattak volna, mert csak bámult, tátott szájjal. – Maga ezt mind tudta, igaz? – fordult vissza Jared Virgil felé. – Aha. És mondja, adott le a pénzből Margery Stanhope-nak? – Te jó isten, dehogy! Ott helyben kinyírt volna, ha rájön! – Értem. Önön kívül fizetett másnak is Mrs. McDill? – Azt hiszem, nem – felelte Jared. – Engem rögtön felcsípett, aztán már csak a többi nőre volt gondja. – A többi nőre? – álmélkodott tátott szájjal, Susan. – Aha. Ugyanis biszex volt – világosította fel a fia. – Rendőrtiszt úr, elmondom magának a teljes igazságot. Azt, hogy nem tudom, mi történt. Ötletem sincs. Napok óta ezen töröm a fejem, de képtelen vagyok rájönni bármire is. Ha rájövök valamire, maga lesz az első, akinek szólok, de mire jönnék én rá? Ezért döntöttem úgy, hogy tartom a számat, hátha sikerül megúsznom. – Nem úszta volna meg – hűtötte le a kedélyeket Virgil. – Mindenki magukon, a fiúcskákon nevetett. Hogy maguk a desszert a fogadó menüjén. – Ezt nem is tudtam. – Most Jared csodálkozott. – Volt magának más hölgyrajongója is? – kérdezett tovább Virgil. – Aki esetleg féltékeny lehetett, amikor együtt látta kettejüket? – Nem. Az előző héten még volt ott egy másik nő, valami Karén, de ő már elutazott. – Értem. Amikor maga és Mrs. McDill együtt voltak, szóba került Wendy Ashbach vagy az együttese? – Igen – felelte a fiú. – Erica beszélt róluk. Hogy üzletet kötnek. Kérdezte, mi a véleményem Wendy bandájáról, de mondtam neki, hogy hidegen hagy a country, viszont Wendynek jó hangja van, messzire juthatna vele. Erre azt

felelte, hogy messzire is fogja juttatni. Mutatott valami papírokat is, gondoltam, ezek biztosan szerződések, de nem akartam rákérdezni. De annyit tudok, hogy komolyan belezúgott Wendybe. – Magának volt viszonya Wendyvel? – Nem. Semmilyen. De még ha lehetett volna, én akkor se próbálkozok – tiltakozott Jared. – Látta már az öccsét? A Ketteskét? Na, az valami állati ijesztő csávó! Tiszta féleszű, de a karodat simán kicsavarja a helyéből, és szerintem teljesen rá van kattanva Wendyre. A nyavalya se érti… – Rá van kattanva Wendyre… Ez valami pletyka, vagy tényleg tudja? – faggatózott Virgil. – Ez még a suliból van. A Ketteske kimaradt, ahogy lehetett neki, a tanárok meg örültek, hogy megszabadulnak tőle. Úgyse tudott volna leérettségizni. Pár évvel alattam járt, akkor most mennyi lehet, tizenhat? De a suliban mindenki tudta, hogy Wendyvel jobb nem próbálkozni, mert jön az öccse, és legyilkol mindenkit. De tényleg, komolyan, legyilkol! – Tud egy nevet is mondani ebből a mindenkiből? – Hát, mondjuk Tommy Parker – vigyorogta el magát Jared. – Ő is az egyetemre jár, tegnap találkoztunk is. Csak kérdezze meg, mi volt, amikor megpróbálta befűzni Wendyt, hogy együtt menjenek az iskolai bulira! Virgil felírta a nevet. – Egyéb? – kérdezte még? – Semmi – rázta a fejét Jared. – És kinek fogja elmondani, amit elmondtam magának? – Ebben a pillanatban úgy gondolom, hogy senkinek – állt fel Virgil. – Utána fogok nézni az alibijének, Jared, de meg kell mondanom, hogy hiszek magának, legalábbis egyelőre. És a maga helyében én nem nagyon mesélném el senkinek, hogy miféle nyári melót találtam. Hacsak nem akar bekerülni az újságokba. – Szóval nem is csinál semmit? – hitetlenkedett a fiú. – Pillanatnyilag nem – nyugtatta meg Virgil. A legjobban attól féltem, ha esetleg kiderül, hogy a fiúk között szexuális rivalizálás folyt, és az vezetett a gyilkossághoz. De maga sem említett semmi ilyesmit. – Mert nem hinném, hogy lett volna – kapott a szón Jared. – Tudja, ez a nő megjelent, aztán jelezte, hogy érdeklődik utánam, de ez nem jelenti azt, hogy a többi srácot nem kedvelte volna. Csak nem akarta hármasban csinálni, ennyi volt az egész.

– Rendben. De azért csak óvatosan, jó! – atyáskodott Virgil. – Még nem igazán tudjuk, hogy mi folyik itt, úgyhogy jobban teszi, ha megpróbál vigyázni magára. Szóval csak lazán. Tévézzen, járjon Duluthba, és ne nagyon mászkáljon egyedül, míg el nem kapjuk ezt a fickót. Ahogy indult, még hallotta, ahogy Susan Boehm felsivít: „hármasban?”. Azt mondtam neki, míg el nem kapjuk a fickót, jutott erről Virgil eszébe. Jól tettem. Egyre inkább úgy érzem, hogy férfi a gyilkos. De akkor kinek köszönhetjük a Mephisto-lábnyomokat? Kinyitotta a kocsiajtót, de beszállni nem maradt ideje, a háta mögött ismét felharsant Susan Boehm hangja. – Várjon! Álljon már meg egy percre! Mit volt mit tenni, Virgil megállt, a nő odaviharzott hozzá. – Itt valamit tenni kell! – fujtatta. – Jó, de hát mit? – vonta meg a vállát Virgil. – De hiszen ez… ez megrontás, ez nemi erőszak, ez… – Ez prostitúció – vágott közbe Virgil. – És az az én bajom, hogy mindössze egy fiúról tudok, történetesen az önéről, aki miért is tanúskodna önmaga ellen, és egy frájert, Erica McDillt, akit meggyilkoltak. Tehát ki ellen indítsak eljárást? – Hogyhogy? Nem értem… – Először arra gondoltam, megpróbálom elkapni Margery Stanhope frakkját, de ő tagadja, hogy tudott volna bármiről is, és a maga fia is őt igazolja. Nem kell feltétlenül elhinnem, amit Margery mond, de mindenki azt állítja, hogy neki semmi köze ehhez. Akkor most mit tegyek? Egyik nő se lesz hajlandó önmaga ellen tanúvallomást tenni, és egyik fiú se. Egy lehetőségünk volna még, rájuk küldeni egy ügynöknőt, kivárni, amíg egy fiú ajánlatot tesz, megmondja, mennyit kér, akkor vádat emelhetünk prostitúció miatt, de… abban sem vagyok biztos, hogy ez vezethetne valahova. – Vagyis üldögélhetünk ölbe tett kézzel – füstölgött az ügyvédnő. – Ha néhány szülő csendben, magánemberként elbeszélgetne Margeryvel, az talán véget vetne ennek a históriának. Vagy nem. Végül is, miről van szó? Arról, hogy néhány kangörcsben fetrengő kamasz pénzszűkében van. Hallotta, mit mondott Jared, nem? Háromszáz dollár, egyetlen menetért! Ha szorgalmas a gyerek, évi harmincezret is összeszedhet, adómentesen! Persze prostitúcióval. Susan már nyitotta volna a száját, hogy folytassa a panaszáradatot, de Virgil megveregette a vállát. – Nézze, beszéljen a férjével! Találjanak ki valamit! És szóljon nekem, ha elszánta magát valamire, bármire, és én segítek. De abban

nem vagyok biztos, hogy ez olyasfajta probléma volna, amit érdemes a törvényre bízni. Susan, magában dünnyögve, visszakullogott a házba. Beszállt, elindult. Szóval férfi a gyilkos. Na és mi a helyzet Ketteskével? De hiába próbált Ketteskével foglalkozni, minduntalan Susan Boehm tolakodott a gondolatai közé, és egy pillanatra nagyon, de nagyon megsajnálta a nőt, meg a fiát is. Nem is olyan rossz emberek ezek, legalábbis nem annyira. Talán nem kellett volna ilyen durván fogalmazni. Persze prostitúcióval… Ahogy ment Barbara Carson háza felé, egyre csak a saját durva megfogalmazása visszhangzott a fejében. De talán, próbálta vigasztalni magát, az efféle durvaság valójában a bölcsesség melegágya. Bár az is lehet, sőt az a valószínűbb, hogy nem.

14 Barbara Carson simán eljátszhatta volna a vasorrú bábát: vénülő özvegyasszony, járókerettel, egy világvégi vityillóban, gonosz árnyakat vető rózsabokrokkal körülvéve. – Ó, hát én alig ismertem azt az asszonyt – magyarázta. De tényleg, tisztára, mint a Mikulás felesége, a hullámos ősz hajával és a pirospozsgás arcával. – Csak a rózsák dolgában levelezgettünk. Virgil megtudhatta, hogy azok a rózsafélék, amiket ők termesztettek, valójában rég kimentek a divatból, de egy-két elhagyatott tanya körül még mindig találni belőlük néhány bokrot. Pár ezer ember, elszórva Amerika végtelenjében, annak szenteli az életét, hogy megmentse az utókornak: közéjük tartozott Lifry is, Carson is. – Mindnyájan megdöbbentünk, amikor megtudtuk, hogy meggyilkolták. Édes, aranyos egy nő volt, hetekig másról sem beszéltünk, csak róla. – Ki az a mi? – szúrta közbe a kérdést Virgil. – Hát mi, akik rózsákról levelezünk, az Interneten. Én is onnan tudtam meg. Az egyik társunk Cedar Rapidsből feltette a hírt. Azt is tudta, hogy Lifry „a meleg barátnőit jött meglátogatni” Grand Rapidsbe. – Szóval nem titkolta, hogy leszbikus? – Minek titkolta volna? Ugyan, kit érdekel az? Legfeljebb néhány tottyadt vénembert. Visszament a seriff irodájába, előkerítette Sanderst, elmondta neki, mit végzett Boehméknél, persze a prostitúciót nem említette, és megkérdezte a seriffet, ismeri-e az ifjabb Slibe Ashbachot, más néven a Ketteskét. Tizenhat év körüli, a hírek szerint enyhén lökött. – Nem igazán – sajnálkozott a seriff –, tudod, a megyében negyvenötezer ember él, és én ebből összesen csupán harmincnyolcezret ismerek személyesen. – Szóval nincs priusza? – Nem tudok róla, hogy volna – tárta szét a karját Sanders. – Ő is ott lakik kint, az apjával?

– Azt hiszem. Belenézhetnék a dossziéidba, hátha mégis találunk róla valamit? – Semmi akadálya. Szólok az egyik helyettesnek, aki a dossziékat kezeli. Ő talán ismeri is. Itasca Megye – más néven Grand Rapids rendőrkapitánysága – és ifjabb Slibe Ashbach baja két ízben gyűlt meg egymással, mindkét esetben iskolai verekedés váltotta ki az összetűzést. Vádat egyik miatt sem emeltek, hiszen komolyabb sérülés nem történt. A rendőrséget is csak azért kellett kihívni, mert mindkét verekedés színhelye az iskolaudvar volt, a rendőrök pedig beérték annyival, hogy jegyzőkönyvet vettek fel, amelyben Slibe mint az egyik verekedő fél szerepelt. – Minden évben tucatjával érkeznek hasonló jelentések– magyarázta Sanders –, vagy a seriff kapja őket, vagy Grand Rapids rendőrkapitánysága. És mindenki azon sír, hogy csak tartsuk szemmel ezeket a históriákat, amióta annyi az iskolai lövöldözés. Úgyhogy szemmel tartjuk. Virgil átrágta magát a dossziékon, de a seriffhelyettes, aki talán ismeri Slibe juniort, még mindig nem bukkant fel, úgyhogy leballagott a kávézóba, ott üldögélt, hallgatta, mit tud hozzátenni a Muzak a Hell's Bells alapjához: erre végre megjelent a seriffhelyettes. – Roy Service – mutatkozott be. Kért egy csésze kávét, a pincérnő „aztán vigyázz a szervizre, Service!” csatakiáltással kiadta neki, jót nevetve a saját tréfáján. – Ha nem sütötte el legalább háromszázszor, akkor egyszer se – morogta Service. – Esküszöm az élő Istenre, legközelebb golyót röpítek a fejébe. Vagy a magaméba. – Én nem hinném, hogy ilyen sokáig kibírtam volna – vélte Virgil. – Ne is mondja meg neki, hogy engem hogy hívnak, jó? Szóval maga ismeri Slibe Ashbach juniort, becenevén a Ketteskét? – Találkoztam már vele – bólintott Service. – Maga szerint belekeveredhetett ezekbe a lövöldözésekbe? – Azt nem tudom – vallotta meg Virgil. – Én csak egyszer láttam, de akkor elég furának tűnt. – Na, abban igaza van – bólogatott Service. – Elég fura. Maga szokott moziba járni? – Naná. – Látta a Jeremiah Johnson-t? Azt, amelyikben Robert Redford egy ilyen hegyi embert játszik?

– Persze, az egyik kedvencem. Az, meg A Nagy Lebowski. – Na, hát ez a Ketteske kiköpött Jeremiah Johnson. Csak gyengeelméjűben. Egész nap az erdőben kóborol, meg a tó körül, hol itt, hol ott bukkan fel… Mit eszik egy ilyen? Ha eszik valamit egyáltalán? Biztos halat meg talán mókust. És otthon is kap enni, gondolom. De hát császkerál mindenfelé, láttam én őt már húsz-harmincmérföldnyire is hazulról, gyalog. Mindig puska van nála. Odakint is alszik, az erdőben. – Miféle puska van nála? – Hol ilyen, hol meg olyan. Néha egycsövű, ha fajdra megy, máskor meg egy elöltöltős 22-es. Egy fegyverszakértő egyszer azt mesélte, hogy azzal megy szarvasra is. Odalopózik hozzá, tízlábnyira, és onnan lő, egy golyót küld a fejébe, mint kivégzéskor. – És 223-asa van? – Azt sose láttam nála – rázta a fejét Service. – Persze attól még lehet, hogy van neki. Vagy tud szerezni egyet, ha kell. De mire kéne az? Neki épp az a specialitása, hogy egészen közel lopózik a célponthoz. Ezen Virgil is eltűnődött egy ideig: az járt a fejében, ahogy a gyilkos kiszemeli magának azt az eldugott pontot a mocsárban, a Stone Lake mellett. – Van jogosítványa? – kérdezte most. – És dolgozik valamit? – Régebben volt melója – felelt Service. – Volt egy Chevy kisteherautója, és egy roncstelepen dolgozott a 2-es út mentén. Pár hónapig ott volt udvaros, aztán otthagyta. Hogy miért, nem tudom. Azt hiszem, most az öregének dolgozik, a kennelben. Kisegít. – Maga szerint képes volna rá, hogy megtámadjon valakit? – Az előbb filmekről beszélgettünk – révedezett el Service. – Látta az Egerek és embereket? – Láttam hát. – Na, abban szerepel az a Lennie, tudja, aki megöli a nőt. Hát a Ketteske hajszálra ugyanaz a szisztéma. Ha bedühödik, képes lehet ölni, persze csak véletlenül, hogy elsül a keze, úgy. De azt nemigen látom magam előtt, ahogy szépen kiterveli. – Na és ha bajba kerül? Akkor elsülhet a keze? – Lehet – kockáztatta meg Service. – Evett már szart az életében, épp eleget. Nem csodálnám, ha forrna benne a düh. Az osztálytársai pokollá tették az életét az iskolában, az örege odahaza abajgatja, és nincs szegény kölyöknek annyi esze, hogy megértse, mi folyik körülötte. Inkább behúzódik a fák közé.

Ez igazán érdekes, gondolta magában Virgil, miután elbúcsúzkodtak. Az Isten is gyanúsítottnak teremtette: már csak azt kéne kitalálni, hogy miért épp őt. Megint a kocsiból telefonált, Mapes volt a hívott fél: azt kérdezte tőle, mire jutottak Slibe AR-15-ösével. Letesztelték, kapta meg a választ, és nem azzal a fegyverrel lőttek, sem Stone Lake mellett, sem az országúton, amikor Janelle Washingtont érte a golyó. – Megkaphatnám azt a fegyvert? – kérte Virgil. – Mondjuk ma délután? – Utánanézek – ígérte Mapes. – Majd csak megoldjuk valahogy. Az a fegyver kitűnő ürügy lesz egy kis látogatásra az Ashbach-házban, gondolta Virgil. Egyelőre a kórház felé hajtott, hogy megnézze, felébredt-e már Janelle Washington, van-e még valami mondanivalója, és hogy megkérdezze, tud-e valamit ő vagy a férje Jared Boehm, illetve a Ketteske viselt dolgairól. Útközben érte Sanders telefonja. – Van itt egy nő, aki nagyon beszélni akar veled. Azt mondja, lehet, hogy fontos információkkal tud szolgálni. – Tényleg? Ki az? – Iris Garner. Margery Stanhope lánya. Iris Garner magas, vörös hajú nőnek bizonyult, a harmincas évei derekán, Boehmék közelében lakott, az egyik kúriában, csak ő épp a falu legszélén, messzebb a víztől, és a telkén egy igazi farm is volt. Na jó, nem teljesen igazi, csak egy futópálya a lovaknak, egy istálló, amögött a mező, a végén egy kis facsoporttal: az jelezte a kert és a tényleges vidék határát. Fáradt mosollyal nyitott ajtót. – Jöjjön csak be – lehelte. – Képtelen voltam eldönteni, hogy felhívjam-e magát, vagy inkább mégse. De Jan Washington esete után… Bár még most sem vagyok biztos benne, hogy fontos-e, amit mondani akarok. – Minden fontos lehet – biztosította Virgil. – Anyám nem tudja, hogy felhívtam magát – folytatta Iris és kérem, ne is említse neki, ha lehet. Nagyon kiborítaná. – Persze hogy lehet – felelte Virgil. – Arról, hogy kitől származnak az információk, csak a bíróság előtt kell beszámolni. Addigra viszont általában eléggé elmérgesednek a dolgok. – Tulajdonképpen csak annyit akarok mondani – nyugtázta a hallottakat Iris hogy anya szerint maga meg Zoe Tull egész jól összebarátkoztak. Így van?

– Fogjuk rá – ismerte be Virgil. – Ő vitt ki a reptérre, és ő vitt be a Vadlúdba, hogy elbeszélgethessek egy-két törzsvendéggel. – Wendy és bandája. Na, őket ismerem – sóhajtott fel Iris. – Tudja, hogy Zoe meg akarja venni a Sasfészket anyától? Már évek óta próbálkozik vele. De nem csak ő. Erica McDill is. – Nahát! – álmélkodott Virgil – Ezt nekem miért nem mondta senki? – Majd én elmagyarázom – ajánlotta a nő. – Tudja, anya már egy ideje szeretne nyugalomba vonulni, de Earl, a férjem, meg én azt szeretnénk, ha várna még egy-két évet. Az ingatlanpiac mostanában mélyponton van, de öt-hat év múlva már biztos, hogy jóval többet kapna érte. Ha be nem üt a válság, vagy mit tudom én. De Zoe állandóan rágja a fülét, hogy adja már el. Zoe szerint a leszbikusok lennének a célközönség, ők egy kicsi, de igen fizetőképes réteg, anyának meg nincs igazán ínyére az ilyesmi. Persze mindig jártak ide leszbikusok, de heterók is! Ha hiszi, ha nem, gyerekkoromban még igazi családi panzió voltunk! Csak akkor álltunk át a leszbikre, mikor az ikervárosi pasasok rákaptak, hogy horgászparadicsomokat építsenek mifelénk. – Tehát McDill… – próbált közbevágni Virgil. – Anya említette neki, hogy esetleg eladná a fogadót, mire Erica azonnal rávágta, hogy őt meg érdekelné – folytatta Iris. – Múlt vasárnap mondta el nekem. Azt persze nem tudom, mennyire gondolta komolyan Erica, és azt sem, hogy mire jutottak. – Tehát azt állítja, hogy Zoe esetleg ellentétbe keveredett valakivel a fogadó miatt – foglalta össze Virgil. – Sőt talán többet is. Tudja, igazában véve én kedvelem Zoét, még ha leszbikus, akkor is. Keményen dolgozik, szívét-lelkét beleadja, aztán egyszer csak felbukkan egy ilyen Erica, és a felbukkanásával kialakul az árháború, egyre emelkednek a tétek, márpedig Zoe ezt nem engedheti meg magának. Ericát viszont, amennyire én tudom, felvetette a pénz. – És mikor került volna sor az adásvételre? – Ha egyáltalán valaha, akkor még a télen. Tudja, fogadókat általában szezonon kívül szokás eladni. Tavaly télen már majdnem megtörtént, de Zoe nem tudott elég pénzt összeszedni, úgyhogy megkérte anyát, várjanak még egy évet. – És az anyja miért nem beszélt erről nekem? És Zoe sem? – értetlenkedett Virgil. – Talán azért, hogy… Szóval, hogy ne tereljék magukra a gyanút – vélte Iris. – Én is csak azért mondom el magának, mert… Mert mi van, ha Zoe a gyilkos?

Mi van, ha kiderül, hogy egy kicsit megőrült? És esetleg anya is felkerült a halállistájára? – Húha! Kifejezetten érdekes, amit mond – hálálkodott Virgil. – Jó, hogy elmondta. A maga nevét titokban tartom, de azért utánajárok ennek a históriának. A kórházban az a hír fogadta, hogy Jan Washingtont átszállították Duluthba. – És mikor? – kérdezte a nővértől. – Egy órája. Féltek, hogy esetleg belső vérzése van, ott meg jobb a felszerelés. Később még lehet, hogy visszakerül ide. – Ennyire súlyos az állapota? – Súlyos, súlyos, de azért valószínűleg túléli. Bivalyerős egy szervezete van annak a nőnek. Megállt Zoe ajtaja előtt, bekopogtatott, de a lány nem volt odahaza. Felhívta a seriff irodáját, címet és útbaigazítást csikart ki belőlük. Megkapta, és egy rövidke bevásárlóutca végén meg is találta az irodát, rajta a táblával, hogy Zoe Tull, könyvvizsgáló. Bent a várószobában fél tucat kényelmes karosszék várta, üzleti magazinok, meg két ügyfél, továbbá a titkárnő, aki közölte, hogy Zoe épp egy ügyféllel tárgyal, a folyosóról nyíló három ajtó egyike mögött. Virgil nem is sejtette, hogy ilyen komoly vállalkozásra bukkan. Bemutatkozott a titkárnőnek, és megkérte, hogy hívja ki Zoét, mert sürgős mondanivalója van a számára. A titkárnő habozva, de engedelmeskedett: benyitott, majd egy pillanat múlva azzal jött vissza, hogy Zoe azonnal kijön. Egy perc múlva valóban megjelent Zoe is. Virgil biccentett neki, a lány felfogta. Kiléptek az utcára. – Mi történt? – rémüldözött Zoe. – Miért hallgatta el előlem, hogy licitál a Sasfészekre? – szegezte neki a kérdést Virgil. Zoe először csak hátrahőkölt, idegesen méregette Virgilt, végül elhatározta magát. – Azért, mert ennek semmi köze a gyilkossághoz, csak összezavarná a nyomozást. Ráadásul Erica nem is gondolta komolyan. Margery említette neki, hogy esetleg eladná a fogadót, mire Erica azt mondta, hogy őt esetleg érdekelné. De aztán sose tértek vissza rá. És Erica sosem kérdezett semmi komolyat, ami arra utalt volna, hogy tényleg megvenné. – Pedig jobb lett volna, ha már korábban megtudom, Zoe.

– Miért? Csak összezavart volna mindent. Semmi köze a gyilkosságokhoz – erősködött Zoe. – Igen ám, de itt több millió dollárról van szó, Zoe! Annyiért már szoktak gyilkolni! – jajdult fel Virgil. – A lánya is meg a veje is azt akarják, hogy Margery tartsa meg a fogadót, mert úgy gondolják, hogy pár év múlva, ha az ingatlanpiac fellendül, sokkal többet kapna érte, mint most. És miért olyan fontos ez nekik? Hát, mert valószínűleg ők örökölnek Margery után. Vagyis nem csak maga van a képben, Zoe! – Azt azért mégsem gondolhatja komolyan, hogy Iris és Earl megölnének valakit, hogy megakadályozzák a fogadó eladását! – Honnét tudhatnám? Nem ismerem egyiküket sem – vonta meg a vállát Virgil. – Csak azt tudom, hogy McDillt meggyilkolták, és valaki megpróbált betörni magához. Mindkét ügyet ki kell vizsgálnom, és ahhoz, hogy kivizsgálhassam, tudnom kell, mi van a háttérben. – Jó, jó, értem – bólogatott Zoe. – Tudom, hülye voltam. De hát azt hittem, a két dolognak semmi köze egymáshoz, Erica jött egy komolytalan ajánlattal, és… Ne haragudjon! – Van még valami, amiről azt hiszi, nem fontos, de hátha mégis fontos? – kérdezte Virgil. – Nem, nincs, semmi. Jajistenem, már azt hittem, sikerült visszakeverednem a gyanúsítottak listájára – nyögdécselte Zoe. – Igazában nem is került le róla – morogta Virgil. Mapes telefonált: a fegyver úton van Grand Rapids felé, országúti járőr viszi, tíz perce indult, de beletelik még egy jó órába, mire odaér. A seriff irodájában leadja, ígérte Mapes. – Kösz, haver – nyugtázta a hírt Virgil. – A fegyver lesz az ürügy, hogy kilátogathassak Ashbachékhoz. – Az a vacak? Megpróbáltunk mi azzal mindent, a fegyverszakértőnk állványról próbált vele célba lőni, de még a táblát se találta el, annyira félrehord – horkant fel Mapes. – Önvédelmi fegyvernek talán még jó volt, de másnak aligha. Egy órát kell eltölteni valahogy. Meg kéne ebédelni, gondolta, aztán kiugrani a fegyverért, kimenni vele az Ashbach-házhoz, és megszorongatni Slibe tökeit. Mert igen, ebben azt egész zűrzavarban Virgil egyeden biztos irányvonalat érzett, és ez a vonal Wendy és a

bandája, Wendy és az apja, Wendy és az öccse felé mutatott: a téboly meghitt hajléka felé. Épp a McDonald's felé hajtott, amikor megcsörrent a telefonja: Johnson Johnson jelentkezett be, már hazulról. – Még egy napot próbálkoztam a V-tónál, de még csak látni se sikerült egyetlen halat se – panaszkodott. – Hát te? Elkaptad már a gyilkosodat? – Még nem. – Az jutott az eszembe, hogy ha már úgyis tönkretették a szabadságodat, miért nem ugrasz le velem a Bahamákra? Kerítesz babos kendőt a fejedre, és odakint máris a tiéd a világ. – Johnson, annak, hogy én kendőt tekerjek a fejemre, nagyjából annyi az esélye, mint annak, hogy te lefektetsz egy bombázót. – Nana, azért egy-két bombázót lefektettem én már. – Nevezz meg egyetlenegyet! Hosszú, néma csönd. – Na és az az ottani nő… – nyögte ki végül Johnson – legalább csinos? – Jaj, Johnson! – nevetett fel Virgil. – Ha visszaérek, felhívlak. De azért csak nyugodtan számíts rám. Az istenit neki, itt se kéne lennem, ha nem sikerült volna előkeríteniük! Épp egy bigmac, némi sült krumpli és egy kóla társaságában üldögélt, amikor bejött a következő hívás: ezúttal Jud Windrow hívta, a bártulajdonos Iowából. – Merre jár, Grand Rapidsben? – érdeklődött. – Ott – felelte Virgil, a bigmacje mögül. – És maga? – Épp maga fölött, olyan háromezer lábra. Mindjárt landolok. Wendy ma este fellép a Vadlúdban. Odamegyek, megnézem magamnak. Maga nem jön? – Lehetséges. Miért? – Hogy miért? Á, semmi, csak hát maga mondta, hogy jobb, ha vigyázok, gondoltam, ha ott van mellettem, pisztollyal a keze ügyében, akkor csak nem lehet bajom – magyarázta Windrow. – Amúgy meg láttam magán azt a Breeders-trikót, gondoltam, hátha érdekli. – Na jó, ott egye a fene. Mikor kezdenek? – Hétkor. Ha van értelme, végigülöm az egészet. Ha meg nincs… – Na, akkor hétkor találkozunk – tette le Virgil.

Kikanyarodott a Meki parkolójából, elindult, de az első sarok után megállt, felhívta Davenport irodáját. A titkárnő vette fel. – Az a kibaszott Flowers keresi! – hallotta a kagylóból Virgil, ahogy a főnökét szólítja. – Szevasz, Virgil – szólt bele Davenport a telefonba. – Néha már kurvára unom ezt a kibaszott Flowers-dumát – morogta Virgil. – Jó, majd átadom neki – nyugtázta Davenport. – Csak hát, tudod, ez már része az egyre terjedő Flowers-legendának. Vagy mítosznak, vagy mit tudom én. Amúgy? – Csak tájékoztatni akartalak – mondta Virgil. – Zendíts rá! Öt percbe telt, amíg elmondott mindent, amit kell. – Ugye, tudod, mit fogok erre mondani? – kérdezte Davenport, ahogy Virgil a végére ért a mondókájának. – Azért csak mondd! – Menj, hallgasd meg Wendy bandáját az iowai haveroddal, dobj be néhány sört, bulizd át az éjszakát, aztán holnap reggel… – Na, mondd ki! – Menj el horgászni – mondta ki Davenport. – Csak ennyit akartam – lelkendezett Virgil. – Most már hivatalos formában is elhangzott, és ha valaki rákérdez, azt mondhatom, hogy te utasítottál rá. Az országúti járőr még nem érkezett meg a fegyverrel, úgyhogy Virgil, miután a kávézásra és az evésre is ráunt, mi egyebet tehetett volna, lébecolt még egy ideig, aztán már azt sem, csak álldogált, zsebre vágott kézzel, amíg meg nem látta, hogy a járőr kocsija befordul a sarkon. Sebriski volt a járőr neve: és szinte még ki se szállt a volán mögül, de máris az International Falls melletti lövöldözés részleteit akarta hallani. Virgil előadott néhány részletet. – Jobb, hogy maga volt ott, és nem én, haver – summázta a történetet Sebriski. Átadta a fegyvert, Virgil meg a nyugtát, kicsit eldumálgattak a Közbiztonsági Minisztérium legújabb ötleteiről, és arról, hogy azok ott fenn egyre rafináltabbak lesznek, aztán Sebriski egy baráti hátba vágással elbúcsúzott, Virgil meg bedobta a fegyvert a hátsó ülésre. Ez a Sebriski maga a megtestesült szopás, morogta magában. Vagy majdnem az. Szinte közvetlenül az International Falls mellett lefolyt akció után, amelyben három vietnami állampolgár vesztette életét, a negyedik pedig megsebesült,

Virgil írói karrierje, mely odáig halász-vadász történetekre szorítkozott, új lendületet kapott: két cikkét is közölte a New York Times Magaziné. A cikkek megjelentetése körül akadt némi bürokratikus huzavona, de a kormányzó főgörénye, akinek nagyon is jól jött az eset, mert alaposan végigverhetett vele a republikánusokon, addig osztott-szorzott, míg a kormányzó is ráébredt, hogy jobb, ha nem akadékoskodik, és a cikkek előtt megnyílt az út: a második épp két hete jött ki. És sokkal nagyobb hűhó lett belőlük, mint amekkorára Virgil egyáltalán számítani mert: a minnesotai újságok, mármint azok, amelyek előfizettek a New York Times hírszolgálatára, szintén lehozták a cikkeket, a két írás ott virított minden kisváros újságosstandján; és Virgil lett, ahogyan Davenport volt szíves kifejezni magát, a leghíresebb zsaru egész Minnesotában. Ami azért elég nyomasztó, gondolta Virgil. Ő maga mindig is megfigyelőnek tartotta magát: tulajdonképpen a megfigyelésből állt az egész nyomozói eszköztára. Most viszont őt figyelték meg, őt kérdezgették, és Virgil egyáltalán nem lubickolt ebben a szerepkörben. Panaszkodott is miatta Davenportnak és a feleségének, mire az asszony azzal vigasztalta, hogy valakinek mindig ki kell ragyognia a karból. Enyhén szólva, ettől sem lett nyugodtabb. Most meg még a zsarukollégák is szívatják. Lehet, hogy tisztességesen el kéne barmolni valamit, attól talán minden visszazökkenne a megszokott kerékvágásba, jutott az eszébe. Hát, ami azt illeti, van itt mit elbarmolni, abban nincs hiba. Megérkezett Slibe háza elé, bekopogtatott, de hiába. Még a furgon is eltűnt a ház elől, a kopogásra pedig az a mély, tompa visszhang válaszolt, amit leginkább üres házak keltenek. Megfordult, és már szédít volna vissza a kocsiba, amikor észrevette, hogy Slibe II ott áll a kutyaól előtt, a kezében nagy zacskó kutyakajával. Napfény áradt szét az alakján, Caravaggio valamelyik szentjére emlékeztetett, aki a jászol bársonyos sötétjében a Kisdeddel kokettál. – Helló, mi a pálya? – köszöntötte Virgil, igyekezvén barátságos hangot megütni. Ketteske nem válaszolt, csak nézte, ahogy Virgil elindul feléje. Utóbbinak a pisztolya jutott az eszébe, és az, hogy a kocsiban hagyta, az ülés alatt: de azért ment szépen tovább, mosolyogva. – Apád idehaza van? – kérdezte. – Tilos az átjárás – felelte Ketteske. – Visszahoztam a faterod stukkerét – magyarázkodott Virgil.

Ez a Ketteske legalább fél fejjel magasabb nálam, konstatálta Virgil. Túlburjánzó szemöldöke alól búval vert, már-már depressziós szemek sandítanak a világba, bozontos fekete haját mintha sarlóval ápolná. Az összképet két kérges mancs és sarjadó borosta egészítette ki, továbbá a vászonkalap: a színe erősen emlékezetett arra a szarkupacra, amit a fiú épp most kotort ki az alomból. Eltartott egy ideig, amíg sikerült megemésztenie a hallottakat. – Hát akkor hagyja itt – bökte ki végül. – Nem lehet – sajnálkozott Virgil –, az apádnak alá kell írnia a nyugtát. Hány kutyátok van? – fordult az ól felé. – Amennyi kell – vigyorgott Ketteske. – És mindjárt még több lesz, ha így folytatják a dögök. – Az csak jót tesz az üzletmenetnek – bólogatott Virgil. – Képtelenség leállítani ezeket, ha rájuk jön a tüzelés – köpött egyet a Ketteske: ám ez inkább a társalgás része volt, nem pedig fenyegetés, döntötte el Virgil. – Mikor jön haza az öreg? – folytatta a kérdezősködést. – Jön, amikor jön – világosította fel a fiú. … – Ugyanis zsaru volnék. A Stone Lake melletti gyilkosság ügyében nyomozok. – Wendy… – fogott bele egy mondatba Ketteske, de rögtön el is veszett benne, mintha végtelen folyosón tévelyegne, ahol csupa Wendy feliratú, lezárt ajtó szegélyezné az útját. – Wendy mondta már. – Tényleg? És mondd csak, ismerős vagy errefelé? Meg a Stone Lake környékén? – A Ketteske úgy ismeri itten az egész mindenséget, akár a tenyerét – hajította le a kutyakajás zacskót a fiú: előrelépett, úgy tekergette a fejét, mintha bele akarna szimatolni a levegőbe, először északnak nézett, aztán északkelet felé, végül a homlokával is bökött egyet a szélrózsa megfelelő irányába. – Arrafele például… Na, ha oda elindulok reggeli után, ebédre vissza is érek, ha belehúzok. – Gyakran jársz arra? – Hát, voltam ott egynéhányszor, de nem olyan jó hely az – fordult vissza a Ketteske Virgil felé. – Mert az ösvények nem errefelé vezetnek. – Miféle ösvények? – Az indiánoké. Mert én az indiánok ösvényén járok. Csak hát épp ott van az a tó, megszakítja az ösvényt. – Megint észak felé nézett, meg is mutatta, mit lát.

– Látja, arrafele vannak az ösvények, de nem tudnak egyenesek lenni, a tó miatt, mert az az útjukban van nekik, el kell kanyarodniuk. – Szóval, ha szükségem lenne valakire, aki odavezet, hozzád forduljak? – kérdezte Virgil. – Ki máshoz? Csak nem hinném, hogy bevállalnám. – Miért? Nem komálod a zsarukat? – Hát, nem annyira – ismerte be a Ketteske. Most, hogy beszélt vele, Virgil végre megértette, miért mondja azt mindenki a Ketteskéről, hogy nincs ki a négy kereke. Mert órákig kell vacillálnia minden egyes kiejtett szava előtt – bár az is igaz, hogy amikor végre kiejti őket, akkor ezek a szavak jelentenek is valamit. De a mondatai valahogy mégsem álltak össze. Meg, ahogy oldalt sandít, nem azért, mert szégyellős, hanem így védekezik, így próbálja rejtegetni a beteges kíváncsiságát, vagy a vágyait, vagy a félelmeit. Virgilnek volt már szerencséje néhány hasonló figurához: most is biztos volt benne, hogy ha bármilyen piti váddal, akár azzal, hogy lenyúlt egy sajtos szendvicset, bíróság elé küldené, egy tehetséges ügyész akár az életfogytiglant is kijárná neki. Igen, ez a Ketteske csak úgy bűzlött a bűntől. Már épp nekilátott volna, hogy folytassa a kérdezősködést a Stone Lake felé vezető utakról, amikor egyszer csak felbukkant Slibe Ashbach furgonja. Átdöcögött a kerten, végül pár lépésre az óltól megállt. Slibe kikászálódott, Virgil pedig elköszönt az ifjabbtól, és ment az idősb elé. – Csak beugrottam, hogy visszahozzam a puskáját – üdvözölte. Slibe átvette a puskát, egy kicsit túl hosszasan méregette Virgilt, mielőtt nyugtázta volna az eseményeket. – Szóval tisztázva vagyok, mi? – állapította meg inkább, mint kérdezte. – Nem ezzel a fegyverrel lőttek Erica McDillre, sem Jan Washingtonra – ismerte el Virgil. Slibe most a fiát nézegette. – Szóval mindkettőt ugyanazzal a fegyverrel lőtték meg? – vonta fel meglepetten a szemöldökét. – Úgy tűnik – felelte Virgil. – A labor szerint igen. – Hiszen megmondtam maguknak, hogy nem én voltam – diadalmaskodott Slibe, de közben le nem vette volna a szemét a fiáról. – Aztán mit mesélt magának ez a nyikhaj?

A Ketteske megérezte, hogy róla van szó, sürgősen be is húzódott az ólba, eltűnt szem elől. – Az indiánok ösvényeiről beszélgettünk. – Na, azokat aztán ismeri! – csattant fel Slibe: és, mint aki témát vált, szeretettel meglapogatta a puskáját. – Szóval? Végzett velünk? – Még nem igazán – mosolygott Virgil. – Én meg egy barátom elmegyünk ma este, hogy meghallgassuk Wendyt. A haverom igazi nagykutya a countrybizniszben, és kíváncsi lett rá. – Felőlem – indult el Slibe is az ól felé, csak a válla felett visszanézve fejezte be a gondolatot. – Tudja, mit mondok én arról az egész szarságról? Eltűnt ő is az ólban, ahogy az előbb a fia. Virgil még várt egy kicsit, hátha visszajönnek, de aztán hallotta, ahogy odabenn szöszmötölnek, később látta is, hogy kinyílik az ól hátsó ajtaja, és sárga szőrű kutyák jönnek ki a ketrecekbe. Ott egye őket a fene, gondolta: ha kellenek, tudom, hol találom őket. Nincs mit tenni, nincs kivel beszélni: Sig dolgozik, Zoe kiborult. Neki viszont gondolkoznia kellett, tehát visszament a moteljébe, és elszunyókált. Elgémberedve ébredt, az órára pillantott: ideje indulni. Csak a fogkrémnek ne lenne ilyen szörnyű íze, nyalogatta búsan a szája szélét. Jud Windrow és ő tíz perccel hét előtt futottak össze a Vadlúd előtt. Odabent találtak egy bokszot, pár percig elnyájaskodtak Chuck bárpincérrel, lehúztak két sört kocsmacimboraság címén, aztán még kettőt, mielőtt Wendyék rákezdtek volna. Virgil közben elmesélt mindent, amit a bandáról tudott, meg a közönségéről, és a Vadlúdról is, Windrow pedig hallgatta, míg végre Wendy és a többiek megjelentek a színpadon. – Egész jól néznek ki – állapította meg Windrow. – Érezni rajtuk ezt a kárhozott-csajos vibrálást. Az a monokli a bunyóból van? – Aha. A párja meg ott látható, Berni homlokán. Szépen gyógyul… – Zűrös egy hetünk volt – zördült bele Wendy a mikrofonba –, nem akarunk rögtön az elején belecsapni a lecsóba, inkább egy kis lassúzással kezdjük. Tehát kapjuk el szépen nyuszicica grabancát, és ki vele a táncparkettre, mert következik: a Művészkeringő! Így is történt. Virgil nézte, ahogy Windrow hátradől a székén, az arcán enyhén szkeptikus vonások terjednek szét; aztán, ahogy meghallja Wendy énekhangját, a hitetlenkedés eloszlik. Aztán véget ért a keringő, és a banda egy soft-rock enyelgésbe csapott. Virgil ezt a nótát nem ismerte. – Ügyes a lány – hajolt át Windrow az asztalon.

– Igazán? – De mennyire! Csak a dobossal vannak problémák – csóválta a fejét Windrow. – Veri az ütemet, de ennyi, és semmi több. – Mindenki ezt mondja – bólogatott Virgil – , de hát Wendy meg ő… hogy is mondjam csak, szóval érti. – Ő ütötte ki Wendyt, ugye? – Ő bizony. És épp itt, ebben a bokszban. Windrow diszkréten nevetett, akár egy jóllakott grizzly, elnézte, ahogy Berni a dobot püföli. – Ember, már attól feláll, hogy mesél róla. De kár, hogy nem voltam itt! – Inkább örüljön, hogy megúszta – ellenkezett Virgil –, nem birkózómeccs volt az, hanem mint amikor két veszett vadmacska egymásnak esik! Windrow hátat fordított a bandának, most úgy hallgatta őket. – Az az első szám, az honnét van? Valami helyi specialitás? – Wendy írta – mondta Virgil. – Hát ez egyre jobb! – lelkesedett Windrow. – Csak az a dobos ne volna! – Valakitől azt hallottam, egész jó vokálos lehetne belőle. A mellei is épp alkalmasak rá, hogy elöl álldogáljon, az se baj, ha közben énekel egy kicsit, rázogatja a csörgődobot vagy ami épp a kezébe akad. – Hát, ha mindenáron muszáj megtartani, miért ne – vélte Windrow. Wendy végre abbahagyta a vacakolást a soft-rockkal, körülnézett, kiszúrta Virgil és Windrow asztalát. – Na, akkor jöjjön még egy saját nóta, a címe: Sárló szuka! Mire a szám végére ért, Windrow már együtt ütötte vele a taktust. – Az istenit neki! – vigyorgott. – Amikor mesélt róla, egy szavát se hittem, de most már holtbiztos, hogy szerződtetem, ha addig élek is! Az első rész negyven percig tartott, egy smárolós lassúval ért véget, és a zenekar levonult a színpadról. Wendy egyenest feléjük tartott, vette észre Virgil. – Ez az az ember? – biccentett Windrow felé, ahogy az asztalukhoz ért. – Honnét tudja? – Fater mondta, hogy valami haverjával együtt jön – zöttyent le az asztalukhoz Wendy. – Maga Jud Windrow – állapította meg –, ráklikkeltem magára, onnét tudom. – Tetszett, ahogy játszanak – udvariaskodott Windrow. – Meghívhatom egy italra?

Chuck már ott is termett az asztaluknál, három sörrel. Windrow előbb a bandáról kérdezgetett: hogy ki kicsoda, mióta zenélnek együtt, hány countryszámot ismernek, és mi mást tudnának még játszani. Gyerekkorában a mamája hurcolászta táncmulatságról táncmulatságra, mesélte Wendy, ő vette rá, hogy énekeljen egy helyi malacbandával, mire Windrow sűrű fejbólintások közepette közbeszólt, hogy igen, nincs is annál fontosabb, mint hogy annyit játsszék az ember, amennyit csak lehet, főleg ilyen fiatalkán. – De hiszen éppen azt csináltam – helyeselt Wendy amikor a mamámmal jártam a terepet, hetente kétszer léptem fel, két éven át. El akart vinni még Hollywoodba is. – És mi történt, hogy mégsem? – Egy Hector Avila nevű fickó, ő történt. Összejöttek a muterral, aztán minden szétcsúszott körülöttünk, ők meg leléceltek. Egyik este lefekszek, hogy muterom is van, meg faterom is, reggel meg már csak a fater meg egy cetii, a muter itt hagyott minket. Leléptek Arizonába. Még csak fel se hívott, hogy elbúcsúzzon. – Maga hány éves volt akkor? – érdeklődött Windrow. – Kilenc. De mintha egyből vége is lett volna ennek az egész kibaszott világnak. Ketteske három napig bőgött, a fater meg a száját ki nem nyitotta volna, kiment a kertbe, két hónapig szinte be se jött onnét, dolgozott éjjel, dolgozott nappal, egy hang nélkül. Már azt hittem, árvaházba akar adni minket, vagy mit tudom én. Aztán valahogy belerázódtunk. Tudja, hogy van ez, idővel mindent meg lehet szokni. – A szenvedés a legjobb énekmester – bólogatott Windrow. – Tudja, hogy van egy kis probléma a dobosukkal? – Tudom én – kacsintott rá Wendy. – De megoldható, ha találunk jobbat helyette. – Ismerek néhány dobost – mondta Windrow. – Ismerek egy nőszemélyt Illinois államból, egy Normál nevű helyről, az úgy dobol, mint egy isten, és épp új bandát keres, mert a mostanival sehogy se jutnak egyről kettőre. Virgil észre se vette, hogy Zoe bejött, csak azt, hogy egyszer csak ott áll Wendy mellett, és az énekesnő feje fölött áthajolva épp hozzá beszél. – Micsoda egy rohadék maga! Egész délután bőgtem maga miatt!

– Bocs, ha túl durván fogalmaztam – sajnálkozott Virgil. – De hát én is elég dühös voltam. – Azt mondja – sírt Wendy arcába Zoe –, hogy még mindig gyanúsított vagyok, mert szeretlek, és mert meg akarom venni a Sasfészket, és McDill lefeküdt veled, és ő is meg akarta venni a Sasfészket, ki akarta vásárolni alólam, és… És hadart tovább, összefüggéstelenül. Wendy, mintegy vigasztalásképen, megpaskolta a csípőjét. – Seggfej – mordult oda Virgil felé. – Hé! – Akkor is megtalálhatja a gyilkost, ha közben nem seggfejkedik! – ragaszkodott a magáéhoz Wendy. – Igen, ez így is va-va-van – sírt fel Zoe. Közben befutott Berni is. – Vedd le a mancsodat a seggéről! – dörrent rá Wendyre. – Kussoljál, szívem – csitította Wendy. – Amint látod, van itt egy kis problémánk. – Ha a seggemre akarja tenni a kezét – dacoskodott Zoe – akkor részemről semmi akadálya. Berni hátrált egy lépést. – Jaj, ne már megint! – szörnyedt el Virgil. – Állj! – ordított fel Wendy is. Berni már épp behúzott volna egyet, ám Zoe is kimutatta a foga fehérét: úristen, ez bunyózni akar, villant át Virgil fején, ahogy megpróbált elnyomakodni Wendy mellett, ki a bokszból. Wendy azonban már felpattant, hogy Berni és Zoe közé vesse magát, Virgil számára tehát csak az maradt, hogy átkulcsolja Zoe derekát, de már jött is rohanvást Chuck, a bárpincér, Windrow pedig csak röhögött. – Rock and roll! – kurjantotta boldogan. Virgil nagy nehezen kitessékelte Zoét a kocsmából. Kint, az ajtónál csókot lehelt a homlokára. – Most már kvittek vagyunk? – kérdezte. – Nem! – Megígérem, hogy soha többé nem nevezem gyanúsítottnak, hacsak nincs valami komolyabb okom rá – próbálkozott Virgil az ésszerű (legalábbis ő annak vélte) kompromisszummal. – Kösz szépen, faszkalap – hüppögte a lány. – Na jó, menjen szépen haza, vegyen be egy Xanaxot, aludja ki magát. Holnapra kutya baja.

– Persze. Szedjek csak gyógyszereket. Mindenki ezzel jön, arra, hogy az ember felelősséget is vállalhat az érzelmeiért, senki se gondol. És így tovább: egy kicsit még magyarázott, de Virgil szinte azonnal elvesztette a fonalat, mert észrevette, hogy az ajtó feletti lámpa körül rekordméretű molylepke köröz, és Virgil, mióta csak az eszét tudta, rajongója volt a molylepkéknek. Mindenesetre buzgón bólogatott, de a szeme a molylepke röptét követte. – Persze, egészen biztosan – szólalt meg időnként, bár nem tudta, mivel ért egyet. – Akkor is, az most a legfontosabb, hogy aludjon egyet – fűzte hozzá valami máshoz: és, úgy látszik vagy eltalálta, hogy mit kell válaszolnia, vagy a lánynak volt már minden mindegy, mert a végén még meg is köszönte Virgil odaadó figyelmét és biztató válaszait. De mennyire zöld ez a lepke! Atyavilág, hiszen ez egy luna-lepke! Évek óta nem látott ilyet, és egyébként is, mit keres itt egy luna, ősszel? Vagy Minnesotában újabban évente kétszer bábozódnak? Meg kéne kérdezni valakit az egyetemről… – …és ma este? – Ja, persze – buzgólkodott Virgil. – Hívjon, amikor csak akar. Majd hozok magának egy sajtburgert, vagy amire épp kedve támad. A lány fura tekintettel viszonozta a jóindulatát. Hát ez meg mit mondhatott, tűnődött el Virgil, hogy így mellre szívja ezt a sajtburgeres választ? Akármi volt, nem hallotta: miközben a lány beszélt és beszélt, Virgil fejében mintha egy aprócska csengettyű szólalt volna meg. De nem maradt ideje rákérdezni, mert a lány sarkon fordult, és elmasírozott a kocsija felé – bár közben megfordult egy pillanatra, hogy odaintsen neki. A luna most már neki-nekirepült a lámpának: Virgil megpróbált közelebb hajolni hozzá, de a lepke, úgy látszik, kiszúrta, mert most még vadabbul verdesett a szárnyaival, végül elpályázott az éjszakába, talán az épp háromnegyeden álló Hold felé. Visszament a kocsmába. Most már rohannom kell, sajnálkozott, de Windrow csak biccentett, hogy jól van, menjen, mert a banda már nekikezdett a második résznek. – Kösz, hogy felhívta a figyelmemet ezekre a csajokra – próbálta túlkiabálni őket Windrow. – Majd meghálálom! De Virgil már ott se volt. Útközben a terveit dédelgette: hogy holnap, korán reggel, horgászni megy, és majd a tavon, a csónak fedélzetén, áldott magányban szép komótosan megoldja ezt az ügyet is. Legalábbis fejben.

De az is lehet, hogy nem sikerül olyan korán útnak erednie. Este még megáll Signy háza előtt. Kis szerencsével, amire egész jó esély kínálkozik, talán nem is lesz képes felkelni hajnali ötkor. Igen, ismételte meg magában, egész jó esélyek. Fél kilenckor ért Signy háza elé. A kapuban Zoe kocsija parkolt, körülötte néhány további autó, a kertből pedig, a pavilon környékéről, fények villogtak. A fene vigye el, morogta magában, miközben a fejében megint megszólalt a csengettyűszó, ugyanaz, ami Zoe monológja alatt. Az ágyneművarró brigád, ötlött az eszébe. Hogy ma este épp Signy házában gyülekeznek…

15 Virgil Robert Plant és Alison Krauss kíséretében csúsztatta le a csónakot a Stone Lake rámpájáról: utóbbi kettő a rádióból énekelt, épp a „Please Read the Letter” sorain küzdötték át magukat: illett ez a szám a reggel hangulatához, Virgil el is andalodott picikét; aztán vége lett a számnak, Virgil pedig leállította a furgon motorját. Tükörsima volt a víz ma is, az ég azonban mára néhány felhőt is összegyűjtött: ha felnézett, láthatta, hogy mielőtt leszáll az este, esni fog. Virgil lesétált a furgontól, bele a halszagba és a part menti víz illatába, elkötötte a csónakot, a kötelet egy bokorhoz erősítette. Tisztességgel leparkolta a kocsit, bezárta, de már nyithatta is ki megint, hogy előkotorja az esőkabátját; dobott egy sárgát egy gondosan kiválasztott zsombékcsomóra, bekecmergett a csónakba, berántotta a motort, nekiindult a víznek, dél felé. Elég volt egy pillantást vetnie a tóra, hogy lássa: nyüzsög a halaktól, őt azonban ezúttal nem ez érdekelte elsősorban. Inkább úgy döntött, hogy keres egy füves, liliomokkal és kecskerágóval körülölelt öblöt: talált is egyet, itt kivetette a horgot, kifogott egy balint, és minden reménye megvolt, hogy hamarosan egy süllő vagy pláne egy sügér díszíti a horgát – ám visszadobta az összeset, úgyse tudna mit kezdeni velük. Nem is igazán érdekelte, mit fog, sőt az sem, fog-e egyáltalán valamit. Azért jött ki horgászni, hogy egy kicsit elzsongítsa az agyát, hogy lelassuljon, a folyamatosan ismétlődő mozdulatsor – bedob, kihúz, felteker, kiemel, visszadob – nyugtatóként hatott, de az esély, hogy valami kapitális víziszörny akad horogra, mégsem engedte eltunyulni. Márpedig az élénk szellem és a tunya test együttese mindennél jobban segíti a gondolkozást, őt legalábbis már sokszor kisegítette abból az állapotból, mikor a tényektől nem látja az erdőt. És megtanulta már, hogyan ringathatja magát gondolkozóképes üzemmódba. Most is: ahelyett, hogy vadul a tényekre vetette volna magát, hagyta őket, hadd szivárogjanak át a tudatán, miközben látszólag kifejezetten az úszót leste, ahogy fel-felbukkan, majd újra eltűnik a bíbor-zöld vízililiomok között.

Távolabbról fehér kócsag kísérte feszült figyelemmel a mozdulatait, végül úgy döntött, hogy Virgil nem jelent veszélyt, így nyugodtan tovagyalogolt, hogy beszerezze a reggelinek való békát. Egy igen bölcs ember, egy Capslock nevű rendőr, egyszer azt nyilatkozta, hogy ő még sose olyan látott gyilkosságot, amelyben pénz is szerepelne, és mégsem az játszaná a főszerepet. De Virgil se látott még olyan gyilkosságot, amelyben szex szerepel, de nem az a legfontosabb. Persze más a helyzet azokkal, akiknek, mondjuk így, másként jár az agya, mint a többieké. Látott ő már olyan gyilkossági ügyet, ahol az egyik szereplő annyira egyértelműen elmebeteg volt, hogy mindenki azonnal őrá gyanakodott, aztán kiderült, hogy semmi köze semmihez. Persze ez sem garancia semmire: volt már példa arra is, hogy mégiscsak a dilinyós volt a tettes. Tehát: van egy gyilkosságunk, amelyben sok pénz szerepel, méghozzá legalább két, egymástól független szálon. 1. McDill szeretője, Ruth Davies minden jelek szerint a kirúgatás és az örökségből való kisemmiztetés küszöbén állt. Ha megöli McDillt, örököl százezer dollárt, meg amit még a közös lakásukból összezabrálhat, köztük, Virgil véleménye szerint, legalább öt igen értékes festményt. Ha McDill életben marad, Davies nem örököl egy fityinget se. 2. Zoe Tull minden jelek szerint azon volt, hogy összekaparja a pénzt, ami a Sasfészek megvásárlásához kell. McDill viszont veszélyt jelentett a tervére nézvést. Zoe kedves lány, legalábbis Virgil szerint: de ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetne gyanúsított. Elpanaszolta, hogy valaki be akart törni a házába, de a jelek szerint senkinek semmi oka sem volt rá, hogy ezt tegye. Vajon nem ő maga rendezte-e meg a betörési kísérletet, abban a hiú reményben, hogy elterelje Virgil gondolatait, abba az irányba, hogy valaki más követte el a gyilkosságot? Lehetséges. De, vallotta meg magának Virgil, valahogy sehogy sem képes gyilkossággal gyanúsítani a lányt. Ahhoz túlságosan is megkedvelte. És: szex, szex, mindenütt csupa szex. Zoe és Wendy. Wendy és Berni. Wendy és McDill. McDill és Davies. McDill és Jared Boehm. A Ketteske és a kutyák? Na, nem, az azért talán mégsem. Na de idősb és ifjabb Slibe és Wendy? Hosszúak a téli éjszakák egy ilyen isten háta mögötti farmon, bármi megtörténhet. Berni joggal félhetett, hogy szeretője, egyben kenyéradója is, kiteszi a szűrét. Nyilván sejtette, hogy, ha a banda befut, ő már nem fut velük… illetve

Wendyvel. És nincs alibije a McDill-gyilkosság időpontjára; és itt van, illetve volt még Constance Lifry, ő is sínre akarta tenni a bandát, és az is veszélyt jelentett. Aztán itt van még az a rosszfajta vibráció, ami a Ketteskéből árad, ismerte fel Virgil. Főleg, amikor a kutyáiról beszél. Hogy is mondta? Képtelenség leállítani ezeket, ha rájuk jön a tüzelés? Csak kicsit kéne átpofozni a ritmust, és simán beleférne egy rap számba; és mintha egy kicsit túl széles vigyorral mondta volna. Na persze ő tényleg igazi szukákról beszélt, már ahogy a falusiak szokták: nekik megvannak a szavaik az állatok nemére. Liba és gúnár, bika és ünő, mén és kanca, kan és emse, kutya és szuka… A városiak ezek a szavakat már alig ismerik, vagy, ha mégis, túl régiesnek tartják. Bár a szuka szót igen, sőt gyakran és szívesen használják is, főként nagy nyilvánosság előtt. Végül pedig: van itt két ember, szemmel láthatóan zavart és kiegyensúlyozatlan szellemiséggel, hogy pontosan fejezzük ki magunkat. A Ketteske és Wendy, öcsiké és nővérke. A Ketteske úgy viseli magán a bajait, akár egy kabátot: Wendy őrületéből Virgil csak egy villanást látott, de azt aztán megláthatta. Ami annyit tesz, hogy ideje Slibe papát is felvenni a listára, elvégre ő az, akinek a két gyerek az összes baját köszönheti. Slibe. Van valami ebben az emberben, ami már többször is alaposan végigcsiklandozta Virgil agyát. El is gondolkozott rajta, mi lehetett ez a bizonyos valami, de képtelen volt rájönni, úgyhogy egyelőre lemondott róla. Hagyta, hadd érlelődjenek a gondolatok a fejében, ő meg közben kievezett az öbölből, el néhány hétvégi vityilló stégje előtt – a csónak is éppúgy sodródott, ahogy a gondolatai. Közben beköszönt egy hal is, megrágicsálta a csalit, de Virgil elszalasztotta. Visszaevezett a találkozás színhelyére, a hal újfent megjelent, ezúttal azonban horogra akadt. Virgil kiemelte. Kisebb süllő, egy fontot, ha nyom. Leakasztotta, visszaengedte, utánanézett, megnedvesítette az ujjait a tó hűvös vízében. És hirtelen Davies jutott az eszébe. Őt kiiktathatom, ha nem itt lopom az időmet. Körülnézett, megpróbálta kiszámítani, milyen messze lehet a Sasfészektől. Nem is olyan messze… a mobiljára pillantott: volt térerő, az óra háromnegyed

nyolcat mutatott. Davenport ilyenkor még nincs az irodájában. Az otthoni számát hívta. Letty, Davenport lánya vette fel, és már vitte is a telefont az apjának. – Nagyon remélem, hogy valami fontos – morogta Davenport. – Tudod, hány óra? – Hogyne tudnám, amikor ideje felkelni. Normális ember már órák óta talpon van, úgyhogy te is fejezd be a nyavalygást, és kerítsd elő Jenkinst meg Shrake-et. Szükségem volna rájuk idekinn. – Jajistenem… Na, jó, jó. Mindjárt szólok valamelyiknek, hogy hívjon vissza. A mobilodról hívsz? – Arról. És sürgős! Letette, és abban a pillanatban rájött, hogy mi is volt az a nagyon idegesítő, amivel Slibe az agyát csiklandozta. Slibe azt mondta, hogy átmegy Wyomingba prérikutyát lőni. Hogy járt már arra többször is. Na már most, a nála talált fegyverek egyike sem igazán alkalmas erre a sportra, még az sem, ami alkalmas lett volna rá, mert az meg túl drága egy ilyen pórias mulatsághoz. Tehát van neki egy olyan fegyvere is, amit nem mutatott meg. Feltehetően egy 223-as. És miért nem mutatta meg? Mert tudja, miféle fegyverrel ölték meg McDillt: vagyis minden oka meg is volt rá, hogy elrejtse. El is rejtette. Alakulunk, alakulgatunk, fütyörészte Virgil. Már most is: de a java, ha minden igaz, még csak ezután következik. Elevezett a Sasfészek stégje előtt, fel a patakon, ahol McDillt lelőtték, itt csörrent meg a telefonja. Shrake. – Na, mi kell, nagyfiú? – köszönt be a kollégája– Te meg Jenkins, hogy segítsetek megdolgozni egy labilis érzelemvilágú leszbikust. – Örömmel – válaszolta Shrake. – Mit akarsz attól a nyomorult szukától? Virgil elmondta. – Oké – felelte Shrake. – De hadd kérdezzek tőled valamit, ha már úgyis te vagy az ügyeletes zsaruzseni! Azon agyalok, mi lenne, ha beültettetnék egy rozsdamentes acél műfogsort a pofámba. Láttam egy pasast a múltkor a plázában, a mobiljába karattyolt, a fogai meg, mint a karácsonyfadíszek. Szerinted mi lenne, ha én is szereznék egy ilyet, és rávigyorognék a népekre? – Két ellenvetésem van – vágta rá Virgil. – Először is, hogy már úgyis tudják, hogy dilis vagy, tehát feleslegesen dobnád ki a pénzedet, ráadásul, ha

behúznak neked egyet, az egész fogsorod kirepül, pedig lehet, hogy megúsznád egy foggal is. Shrake erre nem is tudott azonnal felelni, kis időbe telt, míg megtalálta a hangját. – Hát, lehet, hogy jobb, ha átdolgozom a tervvázlatomat – nyögte ki végül. – Te döntesz – vonta meg a vállát Virgil. – Na, megdolgozod nekem ezt a nőt? Hát jó. Tegyük fel, hogy Jenkins és Shrake kiderítik, hol tartózkodott Davies, amikor rálőttek Janelle Washingtonra. Így is fennáll a lehetőség, hogy a gyilkosságok a reklámügynökségből indultak ki, de a Washington-merénylet, amelyről senki sem képes kideríteni, mi köze lehet bármihez és bárkihez, csak nem származhat Minneapolisból? Hacsak nem vaktában követték el, pusztán azért, hogy félrevigyék a nyomozást. Tehát jobb, ha erről az egyébként is valószínűtlen ötletről megfeledkezünk, hiszen megoldáshoz semmiképpen sem vezethet. Vakarászta az állát, törte a fejét. Ámbár… Mark és Abby Sexton határozottan az ügy perifériájára szorultak. Mark talán attól félhetett, hogy kirúgják; Abby talán még mindig érzett valamiféle szexuális töltetű bosszúvágyat volt szeretője ellen: és ebből a pszichológiai viperafészekből talán valóban előgyűrűzhet a gyilkosság, megfejelve az elterelő szándékkal végrehajtott merénylettel Washington ellen. Ha ezek ketten tettestársak, igazolják egymás alibijét, és ha elég ügyesek is, akkor nincs az az Isten, hogy elkapja őket. Úgyhogy egyelőre tegyük csak szépen félre őket is. Marad tehát a Grand Rapids-Sasfészek-tengely. Wendy, Zoe, Berni, Slibe, a Ketteske, talán még valaki Wendy együtteséből, talán még egy titkos szerető a Sasfészekből. Utóbbi tűnt a legkevésbé valószínűnek, kivált, ha tekintetbe vesszük a Constance Lifry révén Iowába, illetve McDill által Minneapolisba, Washingtonba és Grand Rapidsbe vezető szálat. Az iowai rendőrök szerint Constance Lifry gyilkosa férfi volt, és Virgil hajlott rá, hogy igazat adjon nekik. De akkor honnét került elő a nő a Mephistocipőben?

Egy kósza ötlet: mi van, ha McDill kikötötte a csónakot a hódvárnál, kiszállt, elment az útig, hogy titokban találkozzék valakivel? Aztán az illető követte, amikor visszament, és megölte? Erre idáig nem is gondolt: pedig, ha így volt, a Városok megint csak képbe kerülnek, nem is kevéssé. Hiszen kivel találkozott volna titokban, egy északminnesotai mocsár partján? Hagyta, hadd sodorja tovább a víz: a zsinór elernyedt, de ő ügyet se vetett rá. Nem, ez baromság, gondolta. Ha az a nő találkozni akar valakivel, beül a kényelmes autójába, és elhajt, amerre kedve tartja, öt mérföldet se kell mennie, és máris annyi titkos találkahelyet talál, hogy több se kellhet. Minek gázolna bele egy mocsárba? Igen, fogadott magában önmagával: Slibe. Slibe, és az ismeretlen fegyver. Már akár így, akár úgy, annyi biztos, hogy Slibe részese ennek az ügynek. Már most le merte volna fogadni, hogy Jenkins és Shrake tisztázzák Davies alibijét, úgyhogy még egyszer áthúzhatja a Városok nevét az ügy térképén. Nem, az a gyilkos itt kószál valamerre… Megint fütyörészni kezdett, feltekerte a zsinórt, aztán megint a vízbe dobta. Horgászott, horgászott… Kemény egy meló az.

16 Volt tehát min töprengeni bőven, Virgil törte is a fejét, egész álló reggel, aztán délelőtt, sőt még kora délután is, amikor végre talált egy Szendvics felirattal és egy Pabst-neonreklámmal ékeskedő bódét, közvetlenül a tóparton, még stéggel is rendelkezett. Elüldögélt itt vagy háromnegyed órát, elpusztított egy hamburgert, ivott egy kólát, kiolvasta a kétnapos újságot, elbeszélgetett a pincérrel, aki biztosította, hogy a gyilkos nem lehet más, csak egy őrült az Ikervárosokból. – Vegye csak komolyan, amit mondok magának, ritkán szokok én tévedni az effélékben – erősködött a pincér. Bobnak hívták a pincért, és semmi egyébbel nem tudta alátámasztani a véleményét, mint azzal, hogy az Ikervárosokban nyüzsögnek az elmeháborodottak. Amúgy hasonlóan elítélő vélekedéssel volt, tapasztalta meg Virgil, a legtöbb sportág, a nők, a sör, a horgászat és a Sebring típusú kombik iránt. – Az itten a fődolog – fektette le húsos karjait Bob a bárpultra –, hogy arról a helyről mindenki tudja, hogy nyüzsögnek ott a leszbikusok. Szóval lefogadom, hogy ez az ügy is az ikervárosi leszbikusok miatt van, azok a hogyishijjákok, hetérák miatt. – Az inkább templomi szajhát jelentett a régi görögöknél – szúrta közbe Virgil. – Azok se másabbak, mint a többi – intézte el egy kézlegyintéssel Bob. Kivette a szájából a fogpiszkálót, gondosan szemügyre vette az elcsócsált végét. – Egyébként is, hát én mit mondtam? Mondtam, hogy valami templomi dolog lesz ez, biztos feláldozták szegénykét. Pár perccel két óra előtt már ismét vízen volt, ezúttal a Sasfészekkel ellentétes oldalon evezett végig. Háromkor futott be Shrake telefonja. – Felráztuk egy kicsit a barátnődet, és két dolog derült ki: az egyik, hogy van alibije akkorra, amikor Washingtont meglőtték, a ravatalozóban volt, a temetést intézte. A másik meg az, hogy három képet elvitt megőrzésre, de visszahozza őket. Azt mondja, McDill nekiajándékozta őket, de bizonyítéka nincs rá.

– Mennyit érhetnek azok a képek? – kérdezte Virgil, bár az érdeklődése e tárgyban időközben jócskán alábbhagyott. – Nehéz volna megmondani, annyit tudok, hogy McDill kilencvenezret fizetett az egyikért, a másik kettőért meg összesen kábé tizenhármat. – Szóval megéri ellopni őket – vélte Virgil. – Nehéz volna megmondani – ismételte Shrake. – Megkérdeztem egy haveromat, akinek galériája van, ő azt mondja, annyit érnek, amennyit a vevő hajlandó kidobni értük. A nagy képet, ami néhány rikító pacnit ábrázol, valami nő festette, Washingtonban lakik, az ötvenes években az absztrakt nagyágyúkkal együtt állított ki, bár ő maga nem volt nagyágyú. De még lehet, és akkor a kép ára is felmehet. Aztán az se kizárt, hogy szép lassan elfelejtik szegény asszonyt, akkor viszont a képét is megveheted a vászon áráért. – Hé, hé, hé, állj már le! – próbált közbevágni Virgil. – Neked galériás haverjaid vannak? – Anyáddal szórakozzál – mordult fel Shrake. – Na, szóval ennyit tudtam összeszedni neked. Ha Davies is sáros, akkor is legfeljebb a háttérből mozgatja a szálakat, de nem ő húzta meg a ravaszt. Itt volt, a városban, amikor Washingtont meglőtték. – Kösz. Valamit ez is segít – tette le a telefont Virgil. És: Slibe, gondolta megint. Meg még azt is, hogy semmim sincs, amivel bíróság elé küldhetném. Akadt persze egy-két tárgyi bizonyíték: két töltényhüvely meg egy cipő lenyomata. A cipőnyom a semminél is kevesebbet ér, hiszen női elkövetőre utal. Ha a gyilkosnak tettestársa volt, akkor talán használható valamire, de… A töltényhüvelyekkel már biztatóbb a helyzet, ha maga a fegyver is előkerül, hiszen azon lehet DNS, ujjlenyomat, és egy fegyvernek története is van. De ha Slibe volt a tettes, azóta nyilván a tóba suvasztotta a fegyvert: márpedig, ha valóban így tett, és továbbra is tartja a száját, akkor bizony Virgil bottal ütheti a nyomát. Horgászgatott még vagy tíz percig, aztán partra evezett, a csónakból felhívta Signyt. – Mit szólnál hozzá, ha vennék valami vacsoránakvalót? – Jó nekem minden, csak ne kelljen megennem a főztömet – mondta Signy. – Te jártál tegnap este a házam előtt? – Én – ismerte be Virgil. – Megfeledkeztem a varróbrigádról.

– Ma este nem jönnek – nyugtatta meg a nő. – Ha egy sztékkel meg egy üveg borral állítasz be, ki tudja, talán még jutsz is valamire. – Hétkor? – Hétkor. Felhívta Sanders seriffet is: az megint Bigforkban nyomozott. – Kiküldenéd pár emberedet, hogy gyűjtsék be Berni Kellyt? Tudod, ő a dobos Wendy Ashbach együttesében. Beszélnem kell vele, de gyanúsítottként akarom kezelni. Nem kell megbilincselni, de azért rámolják be a járőrkocsi hátsó ülésére, de úgy, hogy fájjon, aztán üldögéljen egy kicsit a kihallgatószoba előtt, hadd főjön a saját levében. Szerintem most az Oskolában van, a lemezstúdióban. Ha ott nincs, akkor Slibe Ashbach házában lesz. – Szóval rá gyanakszol? – Egyelőre nem gyanakszom senkire, csak látom, hogy szűkül a lehetséges gyanúsítottak köre – válaszolta Virgil. – Viszont ezt a Washington-históriát sehogy se értem. Nektek van valami ötletetek? – Nincs. Az egyik emberem átment Duluthba, hogy még egyszer kikérdezze, de annak a nőnek fogalma sincs semmiről. Ötlete sincs. Nem tud segíteni. – Akkor lőttek rá, amikor én Iowába mentem. Említettem többeknek, hogy odamegyek. Hátha csak találomra lőtték le épp őt, csak azért, hogy eltereljék a figyelmet Iowáről, a Lifry-ügyről? Meg a bandáról, meg a Sasfészekről. – Arra gondolni se nagyon akarok – morogta Sanders. – Utálnám, ha kiderülne, hogy mászkál közöttünk valaki, akinek ennyire elment az esze. Pedig úgy látszik, jobb, ha hozzászoktatom magam. – Megértelek. Na, gyűjtsétek be Berni Kellyt, aztán szólj rám, ha elkaptátok. Épp jövök vissza a városba. – Merre jártál? – Kicsit körbeszimatoltam a környéken – felelte Virgil. Felhúzta a csónakot a trélerre, elvontatta Zoe házához, lekapcsolta a trélert, bekopogott. Zoe nem volt otthon. Biztos dolgozik. Elment az irodájába, ott azt mondták neki, hogy Zoe még vagy egy negyedóráig ügyféllel tárgyal. Kisétált az utcára, egészen a fagylaltosstandig, egy nagy adag pisztácia járt a fejében. Lepillantott a pocakjára, hogy megengedheti-e magának. A látvány azt sugallta, hogy igen, de azért mégiscsak beérte egy kis adaggal. Mögötte egy pár nyomult be az ajtón, hosszú habozás után eldöntötték, mint nyaljanak ma, és távoztak. – Csak nem maga az a zsaru? – kérdezte a pult mögött álló lányka.

– Én vagyok. – Ugye, elkapja, akárki volt a gyilkos, maga elkapja, ugye? – kérdezett tovább a lány, közben nagy szorgosan súrolta a pultot, hogy úgy tűnjön, mintha csak időtöltésből kérdezősködne. – Arra mérget vehet – nyugtatta meg Virgil. – Ma nagyon sokat haladtunk előre. Egy-két nap, és elfogjuk, legfeljebb három. – Tényleg? – Tényleg. A lány válaszul rámeredt, Virgil kétkedést vélt kiolvasni a szeméből. – Miért mond nekem ilyeneket? – kérdezte végül, pont azt, amit Zoe is kérdezett. – Miért ne? – vonta meg a vállát Virgil. – Kiskegyed adófizető állampolgár, joga van tudni. – Elmondhatom a mamámnak? Mert eléggé aggódik, de ha elmondom, amit magától hallottam, biztos megnyugszik. – Persze, csak nyugodtan – nyájaskodott Virgil. – És az meg mi, hogy Gourds? – pillantott Virgil trikójára a lány. – Miért van a trikójára írva? Miféle népek élnek errefelé, hogy még a fiatalok sem tudják, mi az a Gourds?, álmélkodott magában Virgil. Azt se tudják, hogy a Gourds a legjobb, sőt az egyetlen countrybanda, amelyet Snoop Dogg is a figyelmére méltatott? Egyáltalán, járnak ezek iskolába?, füstölgött magában, egész úton Zoe irodája felé. – Mindjárt indulok Wendyhez – újságolta Zoe –, megkért, hogy nézzem át a szerződéstervezetet, amit attól az iowai pasastól kapott. – Láttam a klubját, elég komoly helynek tűnik – húzott maga alá egy széket Virgil. – A falon ki vannak téve a fotók azokról a bandákról, akik már felléptek nála. Csupa nagymenő. – És amúgy mi jóban sántikált? – érdeklődött kissé csípősen Zoe. – Ártatlan nőket zaklatott? – Nos – ötlött Virgil eszébe Davies igen. – Elmesélte, mit vél Davies felől, azt sem hallgatta el, hogy ezt az egérküllemű házitündért nem tartja képesnek egy gyilkosság kivitelezésére. – Viszont engem még mindig igen – durcáskodott Zoe. – Vallja csak be, hogy a lelke mélyén még mindig engem gyanúsít.

– Már nem. Úgy döntöttem, túlzottan kedvelem magát ahhoz, hogy gyanúsítottként kezeljem – fogadkozott Virgil. – Tudja – rázta meg a fejét a lány –, ha maga könyvelő volna, hát… – Akkor mi lenne? – Egymás kezébe adnák a kilincset az ügyfelei – bökte ki Zoe –, pedig semmi értelme azt mondani nekik, hogy rendben vannak a könyveik, csak azért, mert kedveli őket. Ez nem az érzelmekről szól, hanem a rendről. A logikáról. – Értettem – hajtott fejet Virgil. – Na és most maga jön: árulja el, maga szerint ki a gyilkos? Mert annyi biztos, hogy akárki is az, ott lesz Wendy közvetlen közelében. Zoe előbb az ő arcát tanulmányozta át, aztán a falinaptárnak szentelte a figyelmét, utána egy képnek, amely mezőn átnyargaló ménest ábrázolt, végül visszatért Virgil arcára. – Slibe – mondta ki. – Igen ám, csakhogy nincs az égvilágon semmin, amivel megfoghatnám – panaszolta Virgil: bár ez nem volt teljesen igaz: de a prérikutyákról szóló eszmefuttatását megtartotta magának. – Mesélek én magának valamit Slibe barátunkról – döntötte el Zoe. – Volt a felesége, született Maria Osterhus, született két gyerekük, Wendy és a Ketteske, volt a vállalkozása, ami egész jól ment, aztán… Aztán az asszony beleszeretett egy másik pasiba, és lelépett. Nem akarta ő se a pénzt, se a gyerekeket, nem akart ő semmit, csak ezt a Hector Kiafenét. Az is otthagyta az állását, mindketten leléptek, egyetlen éjszaka alatt, meg sem álltak Arizonáig, azóta se jöttek vissza. Otthagyta őket, hadd nevelje Slibe a két gyereket. Slibe szerelmes volt a feleségébe, és ezt a szerelmet átirányította Wendyre. – Maga honnét tudja ezeket? Hány éves volt, amikor lelépett az asszony? Tíz? – Wendytől. Egy ideig együtt éltünk. Tudja, neki ez volt a nagy fordulópont az életében. – És Slibe sose… – Nem, dehogy! Soha. Legalábbis Wendy azt mondta, nem. Persze hogy én is megkérdeztem – ismerte el Zoe. – Azt viszont nem hiszem, hogy Slibe örülne, ha Wendy is otthagyná. Meg akarja tartani magának. Azt hiszi, Wendy az övé. Ahogy Maria is az volt. Az ő tulajdona. – Az viszont, úgy látszik, egyáltalán nem zavarja, hogy a lánya leszbikus. – Mert pasiból van. Ha Wendy egy másik pasival kavarna, akkor azé a pasié lenne. Át kéne adnia a tulajdonjogot neki, ahhoz meg nem fűlik a foga. De a leszbikusok, azok neki csak csaj szik, hadd csiripeljenek.

– Aha – nyögte Virgil. – Hát ez meg mit jelentsen? De Virgil nem tudott felelni, megszólalt a telefonja. Előhalászta a zsebéből, megnézte: a seriff irodája. – Begyűjtöttük – jelentette Sanders –, de őrjöng, akár a lódarázs. – Nem úgy hallom, mintha nagyon beijedtél volna tőle. – Naná, hogy nem – helyeselt Sanders. – Ha valami baj lesz, úgyis rád kenem. – Remek taktika – lelkendezett Virgil. – Azonnal ott leszek. Felállt, indulni készült. – Elképzelhető, hogy ma este a nővéremnél köt ki? – kérdezte Zoe. – Elképzelhető, hogy benézek egy kicsit elsörözgetni. – Elsörözgetni – bólogatott sötéten Zoe. – Azért epilálja a lábát… – Affene – sóhajtott fel Virgil –, pedig azt szívesen átvállaltam volna. Zoe felnevetett. – Slibe! – emelte fel aztán az ujját figyelmeztetőn. Berni Kelly csakugyan úgy őrjöngött, hogy egy lódarázs se jobban, bár egy helyben üldögélt a narancssárga műanyag széken, szemközt az asztal mögött ülő ügyeletessel, aki az újságjába bújt, és ügyet se vetett Bernire. Virgil hátulról közelített rá a lányra, és ahogy közel ért hozzá, szinte a zümmögését is hallani vélte. És tényleg, valamit dünnyögött magában a lány, Virgilt az első feleségére emlékeztette. Mit volt mit tenni, agresszív mosolyt erőltetett az arcára, úgy szólalt meg. – Berni! Igazán kedves, hogy beugrott hozzánk! – A kurva anyád! – pördült meg. a székén Berni, és már pattant is fel: egyenest a szememnek, szólalt meg a riasztó Virgil agyában. Az asztalnál ücsörgő zsarunak is feltűnt, hogy ideje közbelépni, felállt, de Virgil leintette. – Hőha, hő! – mordult a lányra. – Csak beszélgetünk egy kicsit! Mire Berni azonnal rá is zendített a bőgésre: Virgil most vette észre, hogy már eddig is sírt, a szemfestéke patakokban folyik alá az arcán. – Wendy ki akar rúgni az együttesből! – zokogta. – Nahát, tényleg? – Igen, igen, az az alak, akit maga hozott, az a Jud, beadta neki, hogy a bandába új dobos kell! – Ezt magának mondta?

– Nem, Wendynek, de ő meg továbbadta nekem! Azt mondják, még nem döntötték el, de én tudom, hogy már eldöntötték… Maga meg rám uszítja ezeket a tetves zsarukat, hogy elhurcoljanak a stúdióból, mindenki szeme láttára! – Mondtam már, hogy egy kicsit tisztességtudóbban! – zsörtölődött az ügyeletes. – Kussoljál, Carl! – fordult feléje Berni. – Ez a Carl felsős korunk óta meg akar dugni – árulkodott Virgilnek. – Nem igaz, Carl? – Nem akarja bevinni a kihallgatószobába? – rimánkodott az ügyeletes Virgilnek. – Mert nekem kezd nagyon elegem lenni belőle! Kiknek fülük vagyon a hallásra – fordult vissza Berni felé – meghallandják az Úrnak ítéletét, mely halált mond a bűnösök fejére! – Ja, tudom, újjászülettél – legyintett Berni –, ami rád is fért, mert elsőre eléggé félresikerültél. – Na jó, jöjjön szépen – terelte Virgil a lányt a kihallgatószoba felé egy kicsit beszélgetünk. És Jonatánnak lelke – mondta a zsarunak – egybeforrott a Dávidnak lelkével, és úgy szerette az ő lelkét, amiképpen a sajátját. – Igen, de ők legalább nem voltak buzeránsok! – kiabált utánuk Carl: a hangjában aggodalom bujkált, de az ajtó már becsukódott mögöttük, így aztán lemaradtak a folytatásról. – Hát maguk meg mi a fészkes jó nyavalyát dumálnak? – értetlenkedett Berni. – Az apám pap volt – felelte Virgil –, kívülről tudom az egész Bibliát, elölről-hátulról. – És az a Dávid, az buzi volt? – Ki tudja? – tárta szét a karját Virgil. – Annyi biztos, hogy Donatello szerint igen. – Milyen Donát? – Nézze, Berni – fogott neki a munkának Virgil miután leültette a lányt az asztal túlvégére a seriff meg én végignéztük az összes bizonyítékunkat és elég nyilvánvaló, hogy így vagy úgy, de maga i: belekeveredett ezekbe a gyilkosságokba. A lány már zendített volna rá a tiltakozásra, de Virgil kézmozdulata megállította. – Csak hallgasson végig! Először: két gyilkosság is kapcsolatban var a maguk együttesével, ráadásul a harmadika ugyanazzal a fegyverrel kísérelték meg, amivé McDillt lelőtték. Magának pedig nincs rendes alibije.

Amikor elkezdtük összerakni a mozaikkockákat, köztük a lábnyomokat, amiket a mesterlövész tüzelőállása körül találtunk, és női cipőtő származnak… – Az nem én voltam – vágott közbe Berni–, én sose jártam arra. – Nézze, Berni – folytatta Virgil –, simán össze tudjuk rakni ezt az ügyet. Ami most a legjobban érdekel, az a lelkiállapot. Ha úgy érezte, hogy… hogy zaklatott volt… azzal mindig lehet védekezni. Ha megbomlott a lelki egyensúlya McDill és Wendy viszonya miatt… – Nem is tudtam róla – makacskodott Berni. – Csak hát ott vannak azok a lábnyomok. – De azok nem az enyémek. – Csakhogy mindenki másnak van alibije – ismételte Virgil. – És azt magának is el kell ismernie, hogy a gyilkosságoknak igenis közük van a maguk bandájához. – McDill barátnője… – Kikezdhetetlen alibije van – sajnálkozott Virgil. – Nézze, Berni, nem tudhatom, mennyire járatos a büntetőjogban, de ha együttműködik, az enyhítő körülménynek számít, ha a bíróság is úgy látja jónak. Magának ráadásul priusza sincs… – De hát mondom, hogy nem én voltam! – Hát jó – tárta szét tehetetlenül, egyszersmind bocsánatkérőn is a karját Virgil. – Mi viszont úgy látjuk, hogy így vagy úgy, de belekeveredett. Jó, maga azt mondja, nem maga volt az. De hát akkor maga szerint ki? Berni oldalvást nézett, csak azután mert megszólalni. – Ó, istenem, annyira reméltem, hogy magától is elkapja! Wendy megöl, ha elmondom. – Ha tud valamit, jobb, ha elárulja – figyelmeztette Virgil–, mert az emberünk általában le szokta lőni azokat, akik tudnak valamit. – Engem is? – nézett Virgilre Berni. – Nem hinném, hogy bárki is biztonságban lenni tőle – ismerte be Virgil. – Ez az ember, vagy ez a nő elvesztette a józan eszét. Segítségre van szüksége Ha pedig mégis maga lett volna, akkor magának van szüksége segítségre, és meg is fogja kapni. – De nem én voltam – fordította el megint a fejé Berni, dünnyögött valamit. – Nem tudom – folytatta –, nem tudok semmit biztosan, de azt hiszem jobb lesz, ha odafigyel a Ketteskére. – Rá? Nem inkább Slibe körül kéne szimatolnom? – Slibe… Nem tudom. De azt tudom, hogy Ketteske folyton a szexről álmodozik, és Wendyről amióta csak az eszét tudja, azóta. Egészen kicsi kora

óta. Ha sikerül négyszemközt beszélnie Wendyvel, majd elmeséli magának. Ketteske képtelen elviselni a gondolatot, hogy Wendy elmenjen. Képtelen. – Van ennek a fiúnak nemi élete? – Hát hogyne volna, nagyon is aktív. Tudja a partnere állandóan kéznél van, ha érti, mire gondolok. – Úgy értem, van barátnője? – Én úgy tudom, még szűz. De ha nem, akkor megfizetett magáért, az hétszentség. Merthogy…Mert ő tényleg… nagyon más, mint a többiek. És állandóan figyeli az embert, egy pillanat szünet nélkül. Úgy tesz, mint aki nem is, de látni a szemein, hogy mindig figyel. – Lehet, hogy igazából nem is Wendy kéne neki, hanem maga – kockáztatta meg Virgil. – Igazából inkább csak a szex érdekli, az majdnem mindegy neki, hogy kivel – igazította ki Berni. – Hát hiszen tizenhét éves! De azért Wendy a világ közepe neki. – Aha! – Hát ez meg mit jelentsen? – Elég sokan vannak, akiknek Wendy a világ közepe. – Igen, többek között neki magának is – vágta rá Berni. Virgil megpróbált olyan arcot vágni, mint aki elgondolkozik a hallottakon. – Nem is tudom, Berni – szólalt meg aztán. – Tény, hogy a Ketteskével még nem foglalkoztunk komolyan, azt se tudom, van-e alibije, de azt azért el kell ismernie, hogy okunk van gyanakodni magára. És így tovább: szorongatta, szorongatta a lányt, és közben egyre többet tudott meg Wendy, Slibe és Ketteske dolgairól: amikor csak egy pillanatra abbahagyta a beszédet, Berni azonnal közbevágott valamivel. Úgy látszik, sikerült megpuhítani. És persze félrevezetni. Nyilván mindent elmesél majd Wendynek. Wendy meg majd továbbadja, hogy mindenki megtudja. A gyilkos is. És akkor talán elszánja magát a következő lépésére. Ötkor elengedte a lányt: figyelmeztette, hogy ne hagyja el a várost. Visszament a motelbe, pár percre ledőlt, aztán lezuhanyozott, megborotválkozott, tiszta trikót húzott, föléje sportzakót. A trikóválasztás ezúttal nem volt egyszerű eset, hiszen két vadonatújat is beszerzett nemrég, és sokáig képtelen volt dönteni a Vérvörös Cipellő, illetve az Almamagvető

feliratot viselők között, végül az utóbbi mellett döntött: a küszöbönálló helyzetben a Vérvörös Cipellő enyhén szólva morbidnak hatott. Signy már felkészült, mire Virgil odaért: feszes léptekkel viharzott át az ajtón, gyapjúruhába burkolózva: megcsókolta, két ujját a férfi övcsatja alá csúsztatta. – Irány a szték! – kiáltotta. – Hová megyünk? – A Kacsába, be a belvárosba. Az annyira laza hely, hogy minden asztalra szezámos ropit tesznek ki, de mindegyikre ám! – Alig várom, hogy odaérjünk! – nevetett fel Virgil. Most, hogy végre sikerült rendesen elbeszélgetniük, kiderült, hogy Signynek humora is van, ráadásul szinte mindenkit ismer a környéken, mindenkiről tudja, mi az aktuális bolondériája. Elárulta azt is, hogyan jött rá a húga titkára: amikor Zoe megpróbálta felcsípni az egyik barátnőjét. – De engem aztán nem zavart! – mesélte. – Azóta legalább tudom, hogy a húgom a lányokat szereti, és ez nyilván így is van rendjén. Kiderült az is, hogy egy időben jártak a Minnesotai Egyetemre, sőt egy közös ismerőst is sikerült felfedezniük, egy lányt, aki abban az időben épp azon volt, hogy kipróbálja magát valamennyi művészeti ágban. Miután világossá vált, hogy egyaránt tehetségtelen festőnek, szobrásznak, fazekasnak, építésznek, csendéletrajzolónak, zenésznek – klasszikus gitáron játszott, de fülsértően – és táncosnak – a tánctanára azt ajánlotta, ha mindenáron táncolni akar, próbálkozzék a sztriptízbárban, ahol legalább ott a rúd, van mibe kapaszkodnia – áttért a kreatív írásra, Virgilnek úgy rémlett, hogy össze is futott vele egy szemináriumon. – De soha semmit nem olvastam tőle – tette hozzá. – Én csak egy műalkotására emlékszem – fűzte hozzá Signy –, a fiúja vadászni járt, egyszer lőtt egy nyulat, ez a lány meg lerajzolta a megnyúzott nyulat. Halálra rémisztett vele mindenkit, akinek csak megmutatta. – Akkor egész jó lehetett az a rajz r vélekedett Virgil–, ha egyszer ilyen hatást ért el vele. – Azt azért nem – hűtötte le a kedélyeket Signy. – Az nem volt egyértelmű, hogy megnyúzott nyulat ábrázol, csak azt, hogy egy nagyon, de nagyon pórul járt állatot. Nem is állatot, inkább valami mutánst. Egy mutánst, amit kalapáccsal feltrancsíroztak. Persze lehet, hogy neked van igazad, ha belegondolok, kevés képet tudok, amire ilyen tisztán emlékeznék, ennyi év után is. Lehet, hogy tényleg jó kép volt. De az a lány aztán mégis felhagyott a festéssel.

A Kacsa külseje erdei fakunyhóra emlékeztetett, eltekintve a bejárat felett villódzó, csapdosó szárnyú kacsát ábrázoló, piros-kék-sárga neonreklámtól, na és a beteges küllemű fenyőfákkal körülvett, murvával felszórt parkolótól. Ahogy beléptek, épp Jud Windrow jött szembe velük. – Helló, Virgil! – köszönt Jud, miután hosszan végigmérte Signyt. – Jön ma este a Vadlúdba? – Valószínűleg nem – mentette ki magát Virgil –, este a törvényszéki orvosszakértőkkel lesz megbeszélésem. Tudja, az ügyünk miatt. – Én épp oda indultam. Már mindent megbeszéltem Wendyvel, aláírja a szerződést. Megoldódott a dobos – kérdés? – Meg, úgy tudom. Berni mondta, hogy délután beszélgetett magával. Elég idegesnek látszott. – Elég sokan haltak meg mostanában – felelte Virgil. – Tudom én, haver – legeltette még egy kicsit a szemét Windrow Signy alakján. – Aztán ne csináljon semmit, amit én nem csinálnék! – Oké, haver, észben tartom – ígérte Virgil. – Akkor jó – nevetett Windrow. – Na, asszem, ideje elvonszolnom a hamvas kis seggemet. – Hát ez meg mi a bánatra célozgatott itten? – méltatlankodott kissé sértődötten Signy, miután végre leültek. Virgil elmagyarázta, ki ez a Windrow, de Signy ettől sem hatódott meg. – Elég elhamarkodottan vonja le a következtetéseit – méltatlankodott tovább. – Te nem is tudod, milyen csinos vagy – hajolt át Virgil az asztal fölött. – Csöpög a nyála mindenkinek, aki csak rád néz, erre célzott ő is. – Na jó – enyhült meg végre Signy. Amúgy soha ilyen jól nem érezték magukat: Signy jól átsült sztéket rendelt krumplipürével, és egymaga elpusztította a bor – Santa Barbara Pinot Grigio – kétharmadát, és, talán épp ennek következtében, elmesélte a viccet a papról, aki szobát vesz ki a szállodában. Remélem, kikötötték a pornócsatornát a szobámban, mondja a recepciósnak. Nem, atyám, feleli a recepciós, kikötözést csak felárért vállalunk; mire Virgil elmesélte, hogy az anyai nagynénje, Laurie, egyszer elcsábított egy papot, és az apja hetekig azzal kínozta az anyját, hogy majd jól kiprédikálja őket a templomban. Szinte észrevétlenül repült el másfél óra. Signy ragaszkodott hozzá, hogy gyalog menjenek át a belvároson, meg akarta mutatni a környéket Virgilnek.

Benéztek egy-két kocsmába is, Signy lépten-nyomon ismerősökbe botlott. Újabb félóra múltán, már a furgonban, megkérdezte Virgilt, nála van-e a mobilja. – Persze. Telefonálni akarsz? – Nem. Azt akarom, hogy ma este inkább hagyd a kocsiban. – Helyes! – kaparta elő a telefont Virgil, és a műszerfalra dobta. – Öröm ilyen gyakorlatias észjárású nővel találkozni. – Na, ebben igazad van – vágta rá elégedetten Signy. Hazaértek, Signy egy Norah Jones-lemezt tett fel, kiszaladt a fürdőszobába. Mikor visszatért, Virgil átölelte a derekát, táncra kérte. Körbetáncolták a szobát, a Come Away with Me hangjaira, aztán a One Flight Down, majd a The Nearness of You következett, végül Signy felsóhajtott, hogy ó, Virgil, és megnyalta fent nevezett fülcimpáját, aki viszonzásul a falhoz döntötte a nőt… Az ablakon autó fényei söpörtek át, aztán kigyulladt a fotocellás bejárati lámpa is. – Jaj, ne! – hördült fel Virgil. Sig kiszabadította magát az ölelésből, az ablakhoz szalad, átkukucskált a függönyön. – Zoe – jelentette. – Megmondtam neki, hogy itt leszel. Majd megmondom, hogy most nem alkalmas. Akkor elmegy. Virgil most hátulról ölelte át. – Esküszöm az élő Istenre, bocs, hogy ilyen vulgárisan fejezem ki magam, de ha ma éjjel nem vihetlek ágyba, nekem végem. Még leszakad rólam valami. Sig hátranyúlt, hogy megóvja azt a valamit a veszélytől. – Nyugi, mindjárt elintézem! – biztatta. Az ajtón felhangzott Zoe kopogása.

17 A kocsma gulyástól, kávétól, izzadságtól és marihuánától bűzlött: Jud Windrow kinyújtóztatta csizmás lábát a rongyszőnyegen, hátradőlt a babzsákfotelben, és a szájához illesztette a sörösüveget, bár azért megpróbált józan maradni, hogy figyelhessen, ahogy Wendy, Berni és Slibe acsarkodva egymásnak esnek. Látott ő már ilyet. Látott már egy szakajtó zenészt, mind évekig tanulta a mesterséget, mind mestere volt a hangszerének, tudott mindent arról, hogyan kell megírni egy számot, hogyan kell transzponálni, modulálni és átírni azokat a szavakat, amelyeknek soha, semmilyen körülmények között nem szabad elhangozniuk egyetlen számban sem. Például a holttest szó. Hallotta már valaha valaki azt a szót, hogy holttest, egy szám szövegében? És a zenészek ezt mind tudják, és ezzel a tudásukkal felvértezve csak ülnek és melóznak, ha kell, hosszú éjszakákon át, igazítgatnak, csiszatolnak – de az üzlethez nem konyít egyikük sem, fogalmuk sincs róla! Téblábolnak egy üzletágban, amiről azt se tudják, mi fán terem. Ezek azt hiszik, hogy ez valami művészet, vagy mi! Windrow mélyet sóhajtott, és hagyta a többieket, hadd bomoljanak. Pedig tulajdonképpen ő kezdte az egészet, bedobta az új dobos és egy esetleges kiegészítő billentyűs mielőbbi beszerzésének témakörét, és máris elszabadult a pokol. Berni azonnal tüzet nyitott, Windrow fejében egy pillanatra felködlött a gondolat, hogy a lány mindjárt nekitámad, de aztán inkább Wendyre irányította a haragját, hátha így sikerül megőriznie a munkáját – és amikor Wendy elfordult tőle, Berni sírva fakadt. – Én… Először jönnek azok a rohadék zsaruk, becibálnak az őrszobára, halálra kínoznak, most meg ti akartok kirúgni! Mert igenis ki akartok rúgni, ne hazudjatok, hogy nem is! Ekkor állt elő Windrow az ajánlattal, hogy Berni esetleg maradhatna, valami ritmushangszert elpüfölgethet, talán még vokálozhatna is, mire Berni zokogása csitult valamicskét. – Nekem mindegy, csak maradhassak – hüppögte. A billentyűst viszont Wendy vette a védelmébe. – Túl sokat pakoltunk rá, szegénykére, az a baj. A lemezfelvételeken jó, csak nincs hozzászokva a

nyilvános fellépéshez, értitek? Mert ül ott hátul, magában, mint egy hulla, de azzal csak lehet kezdeni valamit, nem? – Szerintem jól játszik – értett egyet Windrow is. – De nehéz elképzelni egy sikeres bandát, ahol nincs minden egyes zenésznek valami egyénisége. – Adunk rá egy kalapot – határozta el Wendy. – Majd én kitalálok valamit. Az a lényeg… Szóval ő írja a dallamokat a számainkhoz. Ő pofozta ki keringőnek a Művészkeringőt… Azelőtt egy szokvány ballada volt csak. – Hát jó – bólintott Windrow. – Akkor maradjon. Adjunk rá egy kalapot. Most már áttértek a szerződés részleteire, és ez volt az a pont, ahol Slibe közbelépett, méghozzá mindjárt páros lábbal. Tény, hogy a szerződés egy-két pontja, és ezt ő maga is elismerte, Windrow javát szolgálta. Például az, hogy egy hónap házibandai státus után az elkövetkező öt évben egy hetet a Spodee-Odee pódiumán játszanak, Windrow feltételei alapján. Ha mégsem, akkor az ezen időszak alatt várható bevételük tizenöt százalékát fizetik meg neki. Viszont Windrow akkor mondja fel a szerződést, amikor csak kedve támad, és egy fillér kártérítést sem kell fizetnie. – Hát ez az! – süvített fel Slibe. – Nem látod, hogy ez a tetű kifoszt mindenedből? A seggedet is eladod neki! – Nem az egész seggét – tiltakozott Windrow. Csak a segge tizenöt százalékát. – Hát ez az, így húznak csőbe! – füstölgött tovább Slibe. – Beráncigálnak a francos szerződéseikbe, aztán próbálj belőlük kikeveredni valahogy. Wendy csak azért is aláírta volna: őt meggyőzték Windrow érvei. – Nézze, Wendy – erősködött Windrow –, ha akar, itt maradhat malacbandának a Vadlúdban, vagy egy másik helyi lebujban, némi szerencsével talán még az Ikervárosokig is elvergődnek egy szép napon. De ha igazán vinni akarja valamire, annak nem ez a módja, ezt maga is tudja. – Miért, itt is van nekik közönségük! – háborgott Slibe. – Fogd be, fater, hadd mondja végig. És Windrow végigmondta. – Ha vinni akarják valamire, akkor a kitaposott ösvényen kell elindulni. Az pedig a következő: lejönnek hozzám egy hónapra, megmutatják magukat a legnagyobb menedzsereknek és ügynököknek. És közben fizetek maguknak. És mit kapok érte? Egy bandát, akikről a kutya se hallott, de tény, hogy egész ügyesek, és a pénzemért még ügyesebbek lesznek. Összehozunk egy-két lemezt, meglátják, veszik majd, mint a cukrot. Aztán visszajönnek szépen a jó öreg Spodee-Odee-ba, jó, hát nem valami egetverő

gázsiért, de az ilyesmi nem árt ám a jó hírüknek! Végül is a Spodee-Odee az egyik legmenőbb hely az egész terepen. Egy hétig zsúfolt házak előtt játszanak, abból már összejön a pénz a következő lemezre. Egy autó állt meg a ház előtt. Slibe felkelt, kinézett. – Az a Zoe jött – húzta el a száját. – Én hívtam – mordult rá Wendy. – Mi a fasznak? – csattant fel Berni is. – Mert több esze van, mint nekünk, azért. És mert ért ezekhez a szerződésekhez, meg az ilyen papírokhoz – magyarázta Wendy. – És szerelmes belém, úgyhogy ingyért megcsinál mindent. – Csak a baj van vele – morogta Slibe. – És ki nem állhatja a pofámat. Zoe bekopogtatott, Wendy beengedte. – Helló, Slibe – köszönt Zoe. – Na, már csak te hiányoztál! – Nem vagyok ügyvéd – vette a kezébe a szerződéstervezetet Zoe. – Azért csak nézd át – kérte Wendy. Zoe kivonult a konyhába, hogy nyugodtan átnézhesse. – De ha magának egyszer csak elege lesz belőlük – folytatta a hadjáratát Slibe –, vagy kiderül, hogy nem is veszik annyira a lemezüket, mint a cukrot, akkor kihajíthatja őket az utcára, menjenek Isten hírével! – Így is van – bólogatott Windrow. – A szerződés az én javamra kedvez, mert én vagyok az, aki kockázatot vállal itten. Mutasson nekem egy banki hitelszerződést, ahol az áll, hogy az adós nem köteles fizetni. Van ilyen hitelszerződés a világon? Nincs ilyen hitelszerződés a világon! Minden hitelszerződés a bank javára kedvez! A bank pedig én vagyok. Windrow ült a legközelebb az ajtóhoz, Wendy és Berni egymás mellett, a díványon, a hátuk a falnak vetve. Windrow egyre csak Bernit nézte, amikor egyszer csak mintha észrevett volna valamit az ablakban, illetve az ablakot takaró reluxa legalsó, némileg meghajlított rácsa mögött. Mintha egy szem lett volna? De pillanat múltán már el is tűnt, nem maradt utána más, csak a kinti zavaros sötétség. Visszajött Zoe is a konyhából, visszaadta a papírt Wendynek. – Mit akarsz tudni? – kérdezte. – Elsősorban azt, hogy aláírjam-e. – Ezt nem tudnám megmondani. Attól függ, mik a terveid. Azt se tudom, miféle hely az a Spodee-Odee. Komoly? – A lehető legkomolyabb – vágta rá Wendy.

– Mármint hogy ez a jóember azt állítja – bökte az ujját Slibe Windrow felé. – Nem azt mondtam, hogy mi volnánk a legkomolyabb klub az egész országban – helyesbített Windrow –, de azért a topon vagyunk. – Láttam már néhány írói szerződést, és ez itt nagyon hasonlít azokhoz. Ha jól értem, Mr. Windrow olyasfajta szerepet játszik, mint egy ügynök. Ezért kapja a tizenöt százalékát. Persze ha szereztek egy másikat, az is elkéri a tizenöt százalékát… Viszont, amíg játszotok, addig nem kell fizetnetek neki. Attól függően, hogy mennyi pénz lesz a dologban, míg idáig juttok, minden a ti döntéseteken múlik, és csak… – Hacsak mi? – kérdezte Wendy. – Hacsak fel nem oszlik a banda, vagy abba nem hagyod az éneklést. Hogy akkor mi történik, nem tudom. – Akkor két eset van – vette át a szót Windrov – Ha például Wendy nyer a lottón százmilliót, é nem akar énekelni többé, akkor beperlem, hátha én is kapok egy szeletet abból a százmillió dolláros sütiből. A másik eset pedig az, ha nem nyert a lottón, a banda feloszlik, Wendy nem énekel többé, hanem beáll pincérnőnek egy büfébe. Akkor mi a fenét pereljek rajta? Nyerjem el a legközelebbi sajtburgerének a felét? Nem, ebben az esetbe szépen elkullogok. Minek hajkurásszam azt, an nincs? – Ennek így semmi értelme – vágott közbe Slibe –, a semmiről járatjuk a szánkat. – Na és mi van ezzel az O'Hara nevű csajjal? – pörgette az ujjai közt a szerződést Wendy. – Itt az áll, hogy amíg magával játszunk – nézett Windrow fel – vele kell játszanunk. És mi van, ha erre a hónapra megtartjuk Bernit? – Csak ne olyan hevesen, kicsi Wendy! – dörrent rá Windrow. – O'Hara a legjobb női dobos az egész piacon, aki épp szabad. Úgy illik ebbe a bandába, mint kesztyű a kézre. Elvált, nincs neki egy szál gyereke se, és új bandát keres. Ha megkötjük az üzletet, átjön ide, és beáll. Berni meg átállhat az új szerepére, csápolhat elől a színpadon, a többiekkel együtt, vokálozik, megmutatja, mije van, talán még egy csörgődobot is a kezébe nyomunk. Teszi a dolgát. – Dugjátok fel magatoknak a csörgődobotokat – temette az arcát a kezébe Berni. Windrow most megint valami villanást észlelt a reluxa mögött. Mi van, járkál odakinn valaki? – Nem lesz semmi baj – tette Wendy a kezét Berni combjára –, te leszel a legdögösebb színpadi szuka a világon. Nem mondom, az én mellem se apróság, de a tiéd az, amire minden cowboy nyála kicsordul! Fog ez menni, meglátod…

– Na, akkor – avatkozott volna ismét közbe Slibe –, mondanák én még valamit erről a szerződésről… Így aztán elvitatkoztak estig, közben nézték az órát, végül Wendy odafordult az apjához, és közölte, hogy ideje indulni a Vadlúdba. – De akkor is aláírom – közölte, már csak a tisztázás végett is. Persze beszélek még egy-két emberrel, de akkor is aláírom. Maga bejön a városba ma este? – fordult vissza Windrow felé. – Aha! – Akkor holnap a stúdióban találkozunk, és átbeszélünk mindent. Ott majd aláírok. Lenéz velünk a Lúdba? – Először ennék valamit. Van valami ötlete, hova menjek? – Talán – nézett Wendy most Zoe arcába – a Kacsa. Pont a belváros közepén. – Baromság – irgett-morgott Slibe. – Én azt mondom, holnap megmutatjuk az egészet egy ügyvédnek. Hova rohannánk? – Persze, nem kell annyira rohanni – egyezett bele Windrow –, de azért nem árt haladni. Nekem sürgősen szükségem van egy új bandára. Van egy rés, azt fel kell tölteni. Ha maguk vállalják, jó. Ha nem, úgy is jó, majd találok valaki mást. Ha Johnny Ray nem olyan hülye, hogy a Mustangjával az árokba hajt, ezt az egész cécót megúszom. – De itt vagyunk! – kiáltotta Wendy. – Itt vagyunk!

18 Most Zoe beszélt. – De hát mi az, hogy sehol sem találja? – kapott a fejéhez Virgil. – Hiszen még beszéltünk is vele! Láttuk, ahogy elindul onnét, és… – A Kacsába – szólt közbe Sig. – Három órája! Nyilván visszament a moteljébe. – De nem – mondta Zoe. – Odamentem, bekopogtam az ajtaján. Még a reptérre is kimentem, és Zack… – Ő a reptéri ember – magyarázta Sig. – De Jud gépe még mindig ott áll! – Talán benézett egy kocsmába. – Végigjártam az összeset. Arról volt szó, hogy hétkor találkozunk. – Nagyjából akkor jöhettem érted – nézett előbb az órájára, majd Signyre Virgil. – Épp akkor néztem az órára – tódította Signy és pár perccel volt hét előtt. – Tehát mi megérkeztünk a Kacsába, mondjuk… – Hét után tíz perccel. – Vagyis már akkor késésben volt – folytatta Zoe. – Nem ismer itt senkit, ő maga mondta. Én meg sehol sem találom. Wendy, Berni, Cat, mindenki őt kajtatja… Ugye, lehet, hogy berúgott, és most egy árokban hentereg valahol… – Amikor mi találkoztunk vele, józan volt – felelte Signy, hogy megnyugtassa a húgát, de inkább ő lett egyre idegesebb. – Ó, bassza meg! – sóhajtott fel Virgil. – Ha ezzel a fickóval történt valami… Tudjuk, milyen kocsit bérelt? – Egy piros Jeep Commandert – felelte Zoe. – Délután találkozott Wendyvel, akkor én is ott voltam, láttam a kocsit. Virgil kiment a furgonhoz, a mobiljáért. Sanderst hívta. – Figyelj, lehet, hogy vaklárma az egész, de mindegy, szólj az embereidnek, hogy kerítsenek elő egy piros Jeep Commandert, egy Jud Windrow nevű fickó vezeti… – Virgil – szólalt meg Signy –, ideje indulnod!

– De hát ez nem nyomozás, ez kutatás – tiltakozott Virgil: semmi kedve sem volt itt hagyni ezt a fészket. – Én mihez kezdhetnék itt? Vezetgethetek körbekörbe, annyi az egész. – De hát látom én, mi jár a fejedben! Ez így képtelenség. Én mihez kezdenék veled, ha egész idő alatt az órádat nézegeted? És állandóan hívni fognak. Úgyhogy jobb, ha mész. Megtalálod azt az embert. Aztán visszajössz. Én itt várlak – mosolygott Signy. – Nem hinném, hogy közbejönne valami. A ház előtt összefutott Zoéval. – Hát, kösz – morogta. – Miért, maga szerint mi mást tehettem volna? – csattant fel a lány. – Hát persze… – De azért sajnálom, higgye el! Tudja, Sig a pasikat szereti, és mióta Joe elment… Mert Joe… – Mi van vele? – Joe nagyon klassz pasi – ismerte el Zoe. – Jön-megy, mint most is, férjnek használhatatlan, de állati klassz pasi, Signek meg hiányzik. Tudja, ha seggfej lenne, talán Sig is észhez térne, és átállna a nőkre, de hát Joe nem seggfej. Vicces, tökös, és olyan… olyan földönkívüli. Pont, amilyen Signek kell. Maguk ketten nagyon illenének egymáshoz. – A Krisztusát neki, inkább magának kéne ez a Joe, ha már olyan tökös csávó! – Hé, Virgil! – Jó, jó. Megyek már – legyintett Virgil. – És tudja, mit mondok én magának? Hogy a világ összes Joe-ja mit csináljon? Útban a város felé eszébe jutott valami, lehúzódott az út szélére, előkereste a noteszét, felhívta Prudence Bauert, Iowában. A nő már a második csengetésre felvette – Nagyon sajnálom, hogy zavarom – fogott bele Virgil –, de meg kell kérdeznem: nem hívta fel magát Jud Windrow ma délután? Vagy este? – Nem. Miért hívott volna? – Mert az a benyomásom támadt, hogy maguk jóban vannak. Szóval gondoltam, hátha csak úgy felhívta. Például, hogy elmesélje, hogy leszerződtette Wendyt. – Nézze, Virgil, igaz, hogy jóban voltunk, de igazában Connie volt a barátja – igazította ki Bauer. – És most mondja meg nekem az igazat: elvesztették? – Átmenetileg.

– Jaj, ne, istenem, ne – nyögött fel a nő, és Virgil máris megbánta, hogy idetelefonált. – Egyelőre semmi jele, hogy baj érte volna – próbálkozott. – De ez jár a fejében, különben nem hívott volna – csapott le rá Prudence. – Ne hazudozzon nekem, fiatalember! – Szeretnénk megtalálni – adta alább Virgil. – Talán, ha felhívná a volt feleségét. Irma Windrow a neve, most is ő a Spodee-Odee könyvelője. Elváltak, de változatlanul jóban vannak. Virgil megtette. – Erről a… erről a szerződésről szeretnék kérdezni, amit Wendy Ashbach és ő kötöttek – hazudta. – Még nem is hallottam róla – hangzott a válasz. – De általában fel szokott hívni tíz óra körül. Tudom, már elmúlt tíz, de nem hív mindig, csak általában… Vagyis nem tudott semmit – csak azt, hogy Windrow ma este nem telefonált. Virgilt különös, nyomasztó érzés kerítette hatalmába, és úgy érezte, mintha a fejében vészcsengő szólalt volna meg. Visszahívta a seriff. – Megkaptuk a rendszámot az autóbérlőtől, átfésültük a várost, sehol semmi. Most szélesítjük a kört. Te mit csinálsz? – Kimegyek Ashbachékhoz. Ott látták utoljára, mielőtt eltűnt volna. Érzem, hogy közük van ehhez a mocsoksághoz, hogy melyiküknek, nem tudom, de valamelyiküknek köze van hozzá. – Most hol vagy? – Épp az Arby kocsmája előtt – Állj meg a kocsmánál. Ha az Ashbach-házba mész, melléd adom két emberemet. Virgil megállt, de a motort nem állította le, és valóban, mindössze háromnégy percet kellett várnia, és már fel is bukkant a rendőrautó. A két zsaru Dan, illetve Ben névre hallgatott: mindketten megtermett, testes példányok, kék szemmel és kemény arcvonásokkal. – Az én személyes véleményem szerint – kezdte Virgil – valamelyik Ashbach sáros az ügyben. Azt akarom, hogy nyugodtak maradjunk, ha odaérünk, mert ez a lövész ért a fegyverekhez, de őrült. Érthető? Golyóálló mellényt hoztak? Ha ott leszünk, azt mondjuk, hogy lövést hallottunk. Ne álljunk túl közel egymáshoz, nehogy túl jó célpontot nyújtsunk. Először én megyek be, maguk kint maradnak. Fegyverük

van? Hagyják a hátsó ülésen, és amikor kiszállnak, hagyják nyitva a hátsó ajtót, és maradjanak mellette, baj esetére. Befejezte a tájékoztatót, úgy látta, Ben és Dan megértették, amit mondott, tehát elindultak, át a sötétségen, Slibe háza felé. Ahogy mentek és mentek, mintha egyre mélyült volna a sötétség körülöttük, mintha fekete tintát öntöttek volna a tájra, a fák egyre mélyebben hajoltak az út fölé, és mire a ház elé érkeztek, mintha az út is összeszűkült volna, de még a reflektoruk fénye is egyre rövidebbnek tetszett: mint egy horrorfilm elején. Elhúztak a vörösre mázolt postaláda előtt: ez jelezte, hogy a következő ház már a Slibe háza. A garázsban fényeket látott, meg egy másik ablakból is, nyilván a konyhaablakból, és már ott is voltak az út végén. Slibe házát sötétség borította, csak egy külső lámpa rózsaszínes fénye derengett az udvar felett. Virgil az ólból is látott valami fényt kiszűrődni, a tetőlámpáét, meg Wendy ablakában is pislákolt valami. Két autó parkolt a ház előtt, meg Slibe furgonja. Virgil háromszor, talán négyszer is a fékre taposott, hogy a stoplámpák fényével jelezze a mögötte jövő rendőröknek: megérkeztek. Elhúzott a Tilos az átjárás-tábla előtt, bekanyarodott az udvarba. Először Wendy ablakához ment. A függöny megmozdult, amikor kiszállt, egy pillanatra Wendy arca is felvillant, aztán feltárult az ajtó. Wendy lépett ki rajta, a nyomában Berni. – Megtalálta? – kérdezte Wendy. – Nem – felelte Virgil. A hátában érezte, hogy a két rendőr ott van valahol. Jó. – Visszament volna Iowába? – kockáztatta meg Berni, a Wendy válla mögül. – A gépe még mindig a reptéren van – nézett körül Virgil az udvaron. – Merre van az apja? És az öccse? – A fater valahol a házban molyol, a Ketteske meg… mit tudom én. Az előbb még itt volt. De neki semmi köze semmihez. Újabb gyors, hangos ajtónyitás: Virgil odafordult, és meglátta, ahogy Slibe lejön a tornácról. Hátrapillantott a két zsaru felé. Az egyik feléje biccentett, és odasúgott valamit a társának. – Berni azt mondja – szólalt meg Wendy –, hogy maga összeverte, ma délután. – Mi a fene folyik itt? – ért oda hozzájuk Slibe. – Jud Windrow eltűnt – felelte Virgil. – És nekünk mi közünk hozzá?

Túl gyorsan érkezett ez a kérdés, túl éles hangon, észlelte Virgil: és túl védekezőn is. Érezte, ahogy egy gondolat gomolyog az agyában. – Utoljára itt látták, magukkal beszélt – mondta. – McDill is a maga lányával töltötte az utolsó estéjét, aztán lelőtték. A lány már korábban is szerződni akart Juddal, de abból a szerződésből aztán nem lett semmi, elhalt Iowában. Mond ez magának valamit? – Igen, azt, hogy valaki baszakodik a lányommal – szögezte le Slibe. – Hol tartózkodott ma este hét óra körül, és merre volt a fia? – szegezte neki a kérdést Virgil. – Én itt voltam. A megbeszélés véget ért, Jud elment, a lányok elmentek, mert fellépésük volt. Ér megetettem a kutyákat, foglalkoztam kicsit velük, amíg be nem sötétedett. – És a fia? – Az meg kisétált valamerre – sandított Slibe az ól felé. – Láttam, hogy szedi össze a cuccait, mondom neki, segíthetne a kutyáknál. Ő meg, hogy nincs ideje. Fogta a puskáját, és kisétált. – Gyalog? – Gyalog hát. Azt mondtam, kisétált, nem azt, hogy elhajtott! Na mindegy, a lényeg az, hogy Jud rendben volt, amikor elment innen, látta mindenki, hogy semmi baja. Mégis, mit képzel, a Ketteske egész a városig követte? Gyalog? Azzal a dögnehéz puskával a kezében? – Jud azt mondta, a Kacsába megy – csipogott közbe Wendy. Virgil végignézett mindhármójukon, megnyalogatta az alsó ajkát: az istenit, ezek hazudnak! – Tudja, ki volt az? – szólalt meg váratlanul Berni. – Ha Jud eltűnt, tudja, ki tüntette el? Hát a maga Zoe barátnője! – Őt már ellenőriztük – próbálkozott Virgil –, és kiderült, hogy nem lehet ő. – Aztán miért nem? Mert olyan jó kis segge van? – csapott le Wendy. – Nehogy azt higgye, hogy olyan ügyesen riszálja, mint ahogy maga remélné. – Ő mondta Judnak, hogy a Kacsába menjen, tehát tudta, merre keresse – erősködött Berni is. – Ő a könyvelője errefelé a népeknek – tette hozzá Slibe. – Jár erre-arra, mindenütt ott áll a kocsija, de hát biztos könyvelni jött, gondolja mindenki. – És nyilván tudott róla, hogy McDillel voltam. – vette vissza a szót Wendy –, mert másnap, miután együtt voltunk, ő egész nap kint volt a fogadóban, és

valaki biztos meglátott minket. És ismerte elég jól McDillt, tudnia kellett, hogy minden este lemegy megnézni a sasokat. A bárpincér, jutott Virgil eszébe: ő látta Wendyt és McDillt. És vajon ki még? – Na és az a nő, akit Iowában öltek meg – fordult Wendy az apja és Berni felé. – Akkor történt, amikor Zoe meg én egy kicsit összejöttünk. Egy olyan… igen, két éve. Akkor. Atyaisten! – fordult vissza Virgilhez. – Virgil, Zoe az! Virgil érezte már, hogy sarokba szorították: csak úgy maguktól szedték össze a részleteket – legalábbis látszólag maguktól –, de nem hangzik ostobaságnak, amit mondanak, neki például semmi sem ugrott be, amivel megkontrázhatná a hallottakat. – Beszélnem kell a fiával – fordult Slibe felé. – Nem érdekel, hova ment, csak kerítse elő, és mondja meg neki, hogy beszélni akarok vele. Ha holnapig nem kerül elő, beindítom az embervadászatot. Akárhova bújt, előássuk. – Ha megtalálják – morogta Slibe. – Nyugi, megtaláljuk – nézett keményen Slibe szemébe Virgil. Slibe. egyetlen pislogás nélkül nézett vissza rá, a szeme, akár a fekete márványtömb. – Mi? Le akarja csukni? De hát nem a Ketteske az! Miért csinálta volna? Erre Virgil sem tudott mit válaszolni: mert meg akarta dugni a nővérét? Mert félt, hogy a nővére lelép, örökre? – Beszélnem kell vele – ismételte meg. – Holnap. Megfordult, visszamasírozott a furgonhoz, intett a két zsarunak, hogy beszállhatnak. Ő is beszállt, már a kocsiból hallotta Wendy kiabálást. – Zoe volt az! Zoe ölte meg, maga seggfej! Virgil vezette a konvojt visszafelé is. Ahogy kikerültek a ház látóteréből, megállt, megálltak mögötte a rendőrök is, visszagyalogolt a kocsijukhoz. – Tudja valamelyikük, merre lakik Jan Washington? – szólt be az ablakon. – Persze. A folyótól délre. Megkapta az útbaigazítást. Az órájára pillantott. Éjfél. Mindegy, ott egye a fene, ha férjuram otthon van, majd szépen kikászálódik az ágyából. – És ezekhez az emberekhez mit szólnak? – kérdezte a rendőröket. – Hát – szólalt meg az egyik, miután hosszan, kérdőn végigmérték egymást –, semmi jót. Nem tetszenek. – Nekem se – tódította a társa. – Nagyon egymásba vannak bonyolódva. Kíváncsi volnék, mi lehet Wendy és az örege között. Van egy olyan gyanúm,

hogy az öreg belekóstolt a pipihúsba, de nem most, még évekkel ezelőtt. Szerintem. – Aha – mormolta Virgil. – Viszont – folytatta az előbbi: ez lesz Dan, saccolta meg Virgil –, az se árt, ha ezt a Zoe lányt is szemmel tartja. Tudja, az az egész család valahogy mindig a periférián volt. Hallotta, hogy az anyjuk leszbikus volt? Már úgy értem, az lett belőle? Tényleg? Hát aztán, gondolta Virgil, de hangosan csak annyit mondott: – Aztán csak óvatosan, uraim. Kerítsék elő azt a Windrow nevű szerencsétlent. De nagyon dühös leszek, ha kiderül, hogy itt ücsörög valamelyik kocsmában. – Márpedig az nem kizárt – vélte Dan –, kocsma, az van itt milliószámra. De körbekérdeztünk, és nem látták sehol. – Igazában az idegesít, hogy nem találjuk a kocsiját – vakarta a fejét Virgil. – Mert ha az emberünket eltüntették is, attól még a kocsijának elő kéne kerülnie. – Kint lesz valahol a bozótban – tippelte meg Ben. – Akkor találják meg – indult vissza a kocsijához Virgil. És közben ez járt a fejében: Tegyük fel, hogy valaki elkapja Windrow-t, megöli, a kocsiját kiviszi a bozótosba, elássa… de hogy jut vissza a saját kocsijához? Tegyük fel, hogy a gyilkos hajlandó éjnek idején nyolc-tíz mérföldet gyalogolni, amíg vissza nem jut egy parkolóba, ahol a kocsiját hagyta. Bár az is lehet, hogy valahol a parkoló közelében ásta el Windrow kocsiját, akkor csak egy félórát kell kutyagolnia. De honnan tudhatta előre, merre keresse az áldozatát? Ahhoz bizony tudnia kellett, hol szándékszik Windrow vacsorázni. Hacsak nem két tettes van. Például Slibe és fia. És az iowai rendőrök, ugyebár, úgy gondolják, hogy a gyilkos férfi volt… Washingtonék öt-hat mérföldre laktak a várostól, de korántsem olyan elhagyatott világvégén, mint az Ashbach család. Itt égtek az utcai lámpák az út menetén, Virgil mindenütt házakat látott, górékat, autókat, postaládákat. Először simán elhajtott a Washington-ház előtt, rükvercelnie kellett, és jó ideig villogtatnia a reflektorát a postaládákon, míg megtalálta. Egyszerű, egyemeletes parasztház volt ez is, két autóra méretezett garázzsal, fehérre mázolva, hátul csűr, a kocsifeljáró mentén virágágyás. Ahogy behajtott a kapu elé, kigyulladtak a fotocellás fények a ház előtt. Az elülső tornác nem volt több sima betonlapnál.

Virgil becsengetett, és hamarosan hallotta is az ajtóhoz közelítő lépteket. Kigyulladt a lámpa a tornác fölött. Washington előbb kikémlelt, csak azután nyitott ajtót. – Jan? – kérdezte azonnal. – Vele van valami? – Bocsásson meg, hogy magára ijesztettem – fogott bele a mondókájába Virgil –, nyugodjon meg, nem a feleségéről van szó. Ő biztosan jól van… Mi viszont egy elég komoly problémába ütköztünk, úgyhogy lenne néhány kérdésem. – Persze – nyökögte Washington –, jöjjön beljebb. Miről van szó? – Eltűnt egy ember – kezdte Virgil, aztán gyorsan elmondott mindent Windrow-ról. – Szóval a kérdések. Elsősorban is az, hogy volt-e magának vagy a feleségének Slibe Ashbachhal vagy a fiával kapcsolata? – Nem. Nem mondhatnám. Neki van az a kutyatenyészete, igaz? De mi El Andersontól vettük a kutyánkat. – De azért ismeri őket, ugye? – Slibe… az idősebbik… Tudja, pár évvel ezelőtt benne voltam az adótanácsban, ő meg bejött, hogy adócsökkentést kérjen. Ha jól emlékszem. Már pontosan nem tudom, miről volt szó, csak azt, hogy nem volt valami nagy ügy. – Értem – bólogatott Virgil. – Mondja, önök maguk intézik az adóügyeiket, vagy valaki intézi maguknak. – Tessék? – hőkölt hátra Washington. – Maguk töltik ki az adóívet, vagy valaki kitölti maguknak? – Nem, egy lány a városban, ő dolgozik nekünk. – A neve? – állt el egy pillanatra Virgil szívverése. – Mabel Knox. – Szóval Mabel Knox – esett le a kő Virgil szívéről. – Igen, Zoe Tull irodájában dolgozik. Tudja, Zoe egy nagy könyvelőirodát vezet a városban. Tehát Washingtonék ismerik Zoét, és Zoe ismeri Washingtonékat. Persze ennek valószínűleg nincs semmi jelentősége – másfelől viszont változatlanul ez az egyeden kapcsolat a két ügy között. És ezt bizony korában is megtudhatta volna: ha Zoe megemlítette volna, mint ahogyan nem tette. Csak ne volna a szíve mélyén annyira biztos Zoe ártatlanságában…

19 Slibe Ashbach kisurrant a háza hátsó ajtaján, megállt a sötétben, hallgatózott. Éjszaka, ha az ember igazán hegyezi a fülét, meghallja, ahogy körülötte meg-megmoccan a világ: mintha a levelek susognának egymással, mintha a bogarak futóversenyt rendeznének a fűszálak között… Slibe hallotta, emberi hangot azonban nem hallott sehonnan. Wendy ablakából most is fény szűrődött elő: ez az a fény, ennyit már Slibe is tudott, úgy vonzza magához a Ketteskét, akár az éjjelilepkét. Elindult az udvar mélye felé, szinte vaksötétben, halkan lépkedett a tornacipőjében, elsurrant Wendy ablaka alatt, mehetett nyugodtan, a feje búbja sem ért fel a párkányig. Azért a saroknál óvatosan kikémlelt, és tényleg, ott állt a Ketteske, a betonkockáján, a szeme az ablakon. Slibe rögtön megérezte, ahogy a gyomra görcsbe rándul a dühtől, de egy mély lélegzettel lenyugtatta magát. – Milyen a kilátás? – kérdezte, amilyen halkan csak bírta. Ketteske meg se moccant. Egy fénykör szikrázott a szeme tükrében, az ablakból előpislákoló fény. – Hallottam ám, hogy ott settenkedel a hátam mögött – szűrte a fogai között, legalább olyan halkan, mint az apja –, azóta hallak, amióta kinyomakodtál az ajtón. Mert úgy csörtetsz itten, mint az elefánt. Egyelőre beérte ennyivel, de, hogy Slibe nem reagált, leszállt a cementkockáról, odalépett jó szorosan az öreg elé. – Mi kéne? – Az, hogy beszélni kell a fejeddel. Nyomás, indíts az ólba, idekint fölzabálnak ezek a tetves szúnyogok. – Szarok a szúnyogokra – felelte a Ketteske, és látszott rajta, komolyan gondolja. – Én meg nem. Nyomás, be az ólba! Szedték a lábukat: nem szorosan egymás mellett, a Ketteske inkább lemaradozott, nem beszélgettek, úgysem volt mit mondaniuk egymásnak. A kutyák is már majdnem mind aludtak, csak az egyikük morrant halkan feléjük, amikor beléptek az ólba. – Na, mondjad – zökkent le a székébe Ketteske. – Láttad a zsarukat, akik itt szaglásztak? – Láttam. Ott voltam lenn, az ágyásoknál, innét néztem.

– Az egyik, a városi, a Flowers azt mondja, te voltál az. Te ölted meg az eddigieket, meg ezt a Windrow nevűt, aki itt volt minálunk a délután. Azóta nyomát se lelik, azt mondják, meghalt. – Hát pedig nem én voltam. – Nem-e? Na, idefigyeljél, hülyegyerek! Nem érdekli ám ezeket a zsarukat, te voltál, vagy nem te voltál. Nekik az a bajuk, hogy megöltek itt egy nőt, meg egy másikat, most ezt a csávót is, nekik az kell, hogy elkapjanak valakit. Aztán majd rákenik arra, hogy ő volt. A Flowers azt akarta tudni, merre vagy, én meg mondom neki, kisétáltál. – Kéne kaja, ha el akarok menni – nézett fel rá a Ketteske. – Lesz kaja – ígérte az öreg. – Vehetsz magadnak a konyhából. Aztán tűnjél el innét. – Minek? – Mert ha nem, akkor le leszel csukva, és a sitten rohadsz meg. Lehet, hogy soha ki nem eresztenek. – De nem én… – Pofa be, ha beszélek! Megmondtam, nem? Ezeket az érdekli, hogy valaki le legyen csukva. A seriff azt akarja, hogy a népek újraválasszák. Ha találnak helyetted mást, akkor szerencséd van, megúsztad. De ha nem találnak senkit, kire másra kennék? Csakis épp terád! A Ketteske mélyen lehajtotta a fejét: így szokott gondolkozni. Eltelt néhány másodperc. – Azt adtam be nekik, hogy már elmentél – szólalt meg megint Slibe. – Ha egy darabig odakinn maradsz, majd csak elkapnak valakit helyetted. A Ketteske továbbra sem szólt semmit, de oldalt fordult a székén, szabályos kilencven fokban, elnézte az ól fala mentén felhalmozott készletet, a tábori élet kellékeit. – Van két doboz töltényem Martinnál – bökte ki végül. – Ha kaját is szerzek, elleszek kint egy ideig. – Van egy csomó konzerv a konyhában – felelte Slibe. – Meg van még kukoricadarám is. És egy büfében összegyűjtöttem vagy húsz sós meg borsos zacskót, az is a tiéd lehet, mind. Pakolj, én addig kihozom neked. Negyedórába telt, míg a Ketteske összecsomagolt: hálózsák, váltás ruha, négy pár fuszekli, a 22-es, két ötvenes doboz tölténnyel, a bicskája, zseblámpa, kesztyű, szúnyogspray. Röpke habozás után még egy ultrakönnyű horgászbotot és egy teljes doboz csalit is hozzácsapott a készlethez, meg egy jógaszőnyeget.

Slibe egy teljes bevásárlózacskó élelemmel tért meg a konyhából, egy hatos csomag sörrel fejelte meg. – De nem megyek ám gyalog! – szólalt meg ekkor a Ketteske. – Hát akkor hogy? – Elviszem a kenut. A folyónál kitehetsz. Lecsorgok délre a Deer River felé, ott vannak azok a mocsarak. Ott lehetek, ameddig csak akarok, majd fogok halat, azt eszem. – De hát azt adtam be nekik, hogy gyalog vagy. – Ha kérdezik, azt mondom, eldugtam a kenut valahová, odáig meg gyalog kellett mennem. – Na jó – egyezett bele Slibe. – De mozogjál. A lányok is ledöglöttek már. Ideje indulnom. Ketteske felrakott mindent a kisteherautó platójára, Slibe két kenuevezőt halászott elő a farakás mélyéről: nyolc perc alatt oda is értek a lerobbant stéghez a Big Dick Lake partján. A kenu, ezeréves alumínium Grumman, ott rejtőzött a hátsó udvar bozótjában, egy fához kötve. Elkötötték, felrakták a teherautóra. – Marhára sötét van – állapította meg Slibe, ahogy lekanyarodtak a 2-es sztrádáról, és a vadrizsföldek között legurultak a stégig. – Hozzá lehet szokni – legyintett a Ketteske. Vízre bocsátották a kenut, Ketteske nekilátott, hogy bepakolja a holmiját. – Minek az a jógaszőnyeg? – förmedt rá Slibe. – Azelőtt nem voltál ilyen puhány! – Kihúzza a mérget a földből – magyarázta a Ketteske. – Jó rajta aludni – vette át az evezőket is az apjától. – Figyelj, fater, fogalmam sincs, mire készülsz, de az biztos, örülnék, ha kihagynál belőle – búcsúzkodott. Azzal vízre szállt, és eltűnt a sötétben. Slibe várt, nézett, míg végül már csak a sötétséget látta és a csendet hallotta: akkor a vízbe köpött, majd visszamászott a volán mögé. Egy éjjel-nappali benzinkútnál megállt, vett egy üveg sört, az úton hazáig meg is itta. Közben folyamatosan járt az agya. A forgatókönyvet kellett kidolgoznia.

20 Virgil a Zoe tornácán állt, verte az ajtót, verte, mint Frédi a Flinstone családban, és nem verte hiába, mert végre nagy nehezen kigyúlt a lámpa a tornác felett, majd Zoe is kikukucskált az ajtóba vágott ablakon. – Virgil? – motyogta hitetlenkedően. Még mindig utcai ruhában volt. – Nem találtam meg – újságolta Virgil. – Kint voltam Ashbachéknál. Bejöhetek? – Persze – lépett oldalt Zoe. Virgil követte, be a nappaliba, ott lezuhant a díványra, a pisztolya a fenekét verdeste: észrevette, letette az asztalra. – Mit keres magánál ez a fegyver? – Zoe hangjában némi rosszallás bujkált. – Nem magának szántam – csitította Virgil. – Mondtam, hogy kint voltam Ashbachéknál, két zsaru is volt velem, gondoltam, jobb, ha felkészülünk. – Hogy gyilkoljanak? – Hogy megvédjük magunkat. Egy őrült ólálkodik körülöttünk. Az a rohadék Slibe azt meséli, a fia kisétált, vagy mi a fene. – Az ausztrálok mondják így. – Tudom. Zsaru vagyok, nem hülye – mordult fel Virgil. – Na, mindegy, szóval ez a Ketteske odakint kószál valahol, az éjszaka kellős közepén, és fegyver van nála. Egyébként, amikor megszorongattam őket, hirtelen mind a hárman, Slibe is, Wendy is, sőt Berni is egyetértettek abban, hogy ki a gyilkos. – Ki? Ketteske? – Nem. Maga. – Még Wendy is? – zuhant a székébe Zoe. – Bizony, még Wendy is. Igaz, Berni kezdte az egészet. Szóval idejöttem, mert végre kell hajtanom valamit, amit már rég meg kellett volna tennem, de húztam-halasztottam, mert annyira megkedveltem magát. Menjen, kerítsen egy kötelet! – Miféle kötelet? – Vagy egy zsinórt. Tudja, amire ruhákat szoktak akasztani, vagy hasonlót. De legalább hat láb hosszú legyen!

Egy darabig el kellett szöszmötölnie, de végül is talált egy villanyzsinórt, amire Virgil azt mondta, az is megteszi. A zsinórt a nyaka köré hurkolta, a kezét a hurok alá dugta, épp az ádámcsutkája előtt, tenyérrel kifelé. – Fojtson meg – szólt rá Zoéra. – Hogy mit? – Azt mondtam, fojtson meg! De komolyan! – De hát Virgil, én aztán igazán nem akarnám bántani magát! – Jó, ha úgy látja, hogy bántani kezdett, abbahagyhatja. Zoe, mi mást tehetett volna, nekilátott, persze csak finoman, gyengéden, mire Virgil úgy rázta le magáról, mint a legyet. – Csinálja rendesen, vagy szétrúgom azt a rohadék homokos seggét, érti? – rivallt rá. Ez valamennyire felélénkítette Zoét, mert másodjára komolyabban belelendült, de Virgilben így sem sikerült komolyabb kárt keltenie. – Mint egy kislány! Micsoda picsogó picsa! Akár hiszi, akár nem, a harmadik exnejem feleakkora se volt, mint maga, de sokkal ügyesebben fojtogatott magánál! És ez bizonyult a varázsigének: harmadszorra már alig bírt kiszabadulni a lány szorításából: tekergett jobbra, tekergett balra, végül egy csavarral mégiscsak sikerült lazítania Zoe fogásán, a lány elengedte a zsinórt. – Jaj, a kezem! – sírt fel. – Minden rendben? – tekergőzött ki Virgil a zsinórból. – Majdnem eltörte az ujjamat – panaszkodott Zoe a díványról, ahová lezuhant. A tenyerét valóban hosszú, vörös csíkok éktelenítették. – Viszont végre tisztáztunk valamit – huppant le melléje Virgil. – Constance Lifryt elvben akár meg is fojthatta, azt viszont aligha hinném, hogy le tudta volna szedni a fejét. – Én nem fojtottam meg senkit! – És azt miért nem mondta el nekem, hogy maga készíti Jan Washington adóbevallását? – Mert nem is! – csattant fel Zoe, de máris rémület ült ki az arcára. – Jaj, dehogynem! Csak nem én személyesen, hanem Mabel! – Akkor se mondta el nekem! – De ha egyszer nem én készítem! Eszembe se jutott, hogy… Mert Mabel írja meg. Behozzák a papírjaikat egy borítékban, odaadják Mabelnek, vagy elküldik e-mailben, de mindig Mabelhez kerül. Én évente háromszor, ha találkozom azzal az asszonnyal, és akkor sem az irodámban. Az utcán, és akkor mindig leállunk egy kicsit beszélgetni. – Na jól van – mordult rá Virgil gyerünk!

– Hová? – A Sasfészekbe. – Kilenc óra van! – Ha a pontos időre vagyok kíváncsi, megnézem az órámat – zsémbelt Virgil. – Gyerünk már! Kimentek a kocsihoz, de már fordulhattak is vissza, mert Virgil benn felejtette a pisztolyát. Kihozta, becsúsztatta az ülés alá, és elindultak a fogadó felé. Augusztusban már hidegek az éjszakák Észak-Minnesotában: ma este is így volt ez, vagy talán nem is hideg, inkább csak csípős volt a levegő. Mikor a fogadóhoz érkeztek, épp egy csapat nő is hazaérkezett, szétszóródtak a bungalók között. Nyilván a Vadlúdban voltak, gondolta Virgil. A bungalók többsége jobbra volt tőlük, Zoe azonban balra indult el, egy különálló, zöld tornácos pavilon felé. – Nagyon mérges lesz! – figyelmeztette Virgilt. – Hát aztán? – Jó, csak mondom. Stanhope azonban inkább meghökkentnek, mint dühösnek mutatkozott. Túlméretezett pizsamát viselt, makimajmos mintázattal, a fölé meg rózsaszín kendőt kanyarított. – Mi történt? – kérdezte. – Elhangzott egy nagyon is hihetően hangzó vád a mi Zoe barátnőnk ellen, hogy ő követte el a gyilkosságokat – magyarázta Virgil. – Én pedig azért jöttem, hogy vagy tisztázzam a vádak alól, vagy letartóztassam. – Micsoda? – Stanhope nem akart hinni a fülének. – Keressünk egy helyet, ahol leülhetünk – javasolta Virgil. Stanhope nappalija rendelkezett minden kényelemmel, ami csak elképzelhető egy erdőmélyi fakunyhóban: a polcokon régi könyvek, jobbára rövidített regények a Reader's Digest kiadásában, a hatvanas évekből, ha nem korábbról: az egyik fotel karfáján még egy Biblia is hevert. Virgil felvette, úgy adogatta egyik kezéből a másikba, mint egy labdát. – Gyűlöletes az Úr előtt a hazugoknak szája – figyelmeztette a két nőt. – Példabeszédek könyve 12:22. – 12:22? – tátotta el a száját Stanhope. – Biztos ebben? – Hogy tud megállás nélkül szentségeim, közben meg fejből idézni a Bibliát? – értetlenkedett Zoe is. – Csönd legyen! – dörrent rájuk Virgil. – Üljenek már le! A két nő némán engedelmeskedett.

– Nos, kedves Zoe, aznap, amikor McDillt meggyilkolták, maga itt volt, a fogadóban, ugye? – Igen, kijöttem, hogy átnézzük a könyvelést – felelte Zoe. – Másnap fejeztem be, aznap, hogy maga megérkezett. Minnesota államban az az előírás, hogy negyedévenként le kell adni minden alkalmazott papírjait, de a válasz csak a rákövetkező hónapban érkezik meg. – És mikor ment el innen? – Körülbelül… Nem tudom, valamikor délután. – Mit tudom én – vonta meg a vállát Stanhope, miután Virgil kérdő tekintettel feléje fordult. – Már megbocsásson, de most nem érdekelnek az ilyen mittudoménbaromságok. Lesz szíves behunyni a kedves szemét, koncentrálni, ha képes rá, és gondolkodni. Mikor látta aznap utoljára Zoét? Mivel foglalatoskodott éppen, amikor utoljára látta? Stanhope valóban behunyta, a szemét, a kezét az ölébe kulcsolta, végül megszólalt. – Láttam, ahogy átmegy a parkolón. Az irodában voltam. Helen és én beszélgettünk – pillantott fel. – Igen. Helen már indulni készült, én meg azt kértem tőle, hogy készítse el a számításait másnapra, mielőtt Zoe visszajönne. Helen általában pár perccel három előtt szokott elindulni innen, mert negyed négykor jön ki a gyerekéért az óvodába. Vagyis épp három előtt lehetett. – Stimmel? – fordult Virgil Zoe felé. – Stimmel – felelte a lány. – Ha a bíróság elé idézik tanúként – fordult vissza Stanhope felé Virgil –, eskü alatt is ezt vallaná? – Igen – bólintott a nő. – És azt hiszem, Helen is, mert ő meg Zoe együtt dolgoztak aznap, aztán Helen elment Steve miatt. – Steve, az a gyerek? – Igen – válaszolta Stanhope. – Hároméves. – Maga szerint mikor ült be McDill a kenuba? – Kora este. Hat, hét körül? Pontosan nem tudom, mert senki se látta, amikor elindult. De hát ez így is van rendjén, annyian csónakáznak itt, egész álló nap! – Tehát. Zoe elindult nagyjából háromkor, McDill pedig csak egy újabb három óra múlva indult el. – így van – bólogatott Stanhope. – Ismeri azt az utat, ami elmegy a patakig, addig, amelyik kifolyik a tóból? – Persze. Ősszel gyakran járok arra – mondta a nő. – Tudja, igyekszünk fenntartani a jó viszonyt a szomszédainkkal.

– Hol rejthetné el a gyilkos a kocsiját? Stanhope erre nem tudott rögtön válaszolni, csak egypercnyi gondolkodás után. – Van három ház is a tó partján, és másik kettő, de azok inkább vadászlakok, messzebb a víztől. Azok mögé például be lehet állítani egy kocsit. Eléggé burjánzó kertje van mindegyiknek, az útról nem biztos, hogy észrevennének egy autót. – Tudom, jártunk ott, de nem sokat láttunk – mondta Virgil. – Bár a gyilkos nyilván számolt azzal, hogy kockáztatnia kell. Például mi van, ha épp arra jár valaki, amikor megérkezik? – Nem igazán probléma – rázta a fejét Stanhope. – Tudja, ezekben a házakban gyakorlatilag nincs semmi, amit érdemes volna ellopni. Úgyhogy a kertkapukat becsukják, de nem zárják be. Ha csukva a kapu, nincsenek odahaza. Ha kijönnek, például felkészülni a vadászszezonra, vagy ilyesmi, akkor nyitva tartják a kaput. – Tehát odahajtok, benyitok egy csukott kapun, beállok a kocsival, becsukok magam után, és már el is tűntem szem elől – foglalta össze Virgil. – Úgy van. – Készít adóbevallást az ottaniaknak is? – fordult megint Zoe felé Virgil. – Nem. Azokban a házakban nem itteniek laknak. Az Ikervárosokból járnak le ide, főleg. Meg van egy, aki… – Na és most hova? – kérdezte Zoe, ahogy visszaértek a kocsihoz. – Be az irodájába. Nyilván van egy határidőnaplója. – Van. A kocsiban csendben, kicsit talán ellenségesen ültek egymás mellett. Így értek be a városba. Útközben Virgil felhívta a seriff irodáját. Windrow még mindig sehol, jelentette az ügyeletes.. – Maga szerint meghalt? – kérdezte Zoe, aggodalomtól elvékonyodott hangon. – Nem tudom. De nem hinném, hogy életben volna – csapott a kormányra Virgil. – A fene egye meg, csinálnom kéne valamit! Csinálnom! Mert teszek én mindent, de nem csinálok semmit! Zoe két nevet talált aznapra a számítógép határidőnaplójában, még emlékezett is mindkettőre. – Azt hiszem, nem sokkal öt után végezhettem velük – kockáztatta meg.

– Pedig az nem elég alibinek, Zoe! Ha ötkor végzett, hétre simán visszaérhetett a Sasfészekhez! Gondolkozzon! Használja az agyát! Mit csinált utána? – Átmentem Donaldson büféjébe, megebédeltem… Tudja, nem szoktam főzni magamnak, Sig se szokott… Na lássuk csak – hátradőlt, a szemét is behunyta. – Ebédeltem… De nem, előbb még kiszaladtam az újságoshoz, vettem egy magazint, kirakatokat nézegettem. Szeretek evés közben olvasgatni. Tankoltam is. – Hitelkártyával fizetett? – Azzal. – És ez mikor történt? Hat óra tájt? – Igen – tűnődött el Zoe –, nagyjából hat körül. Talán kicsikét később. Nyilván nem pont ötkor léptem ki innen, sose szoktam. Hadd gondolkozzak… Megint behunyta a szemét. – Igen, emlékszem – szólalt meg –, aznapra elbúcsúztam Mabeltől, mert benézett, hogy meséljen nekem valamit… mit is… már nem emlékszem, mit, valami semmiség lehetett, ő talán emlékszik. Aztán egy kicsit még dolgoztam. Mabel ötkor végez, ő nem csak könyvel, ő a recepciós is, tehát az ő dolga, hogy ötkor bezárjon. Nem, most már biztos vagyok benne, nem léphettem ki innét előbb, mint öt huszonöt. Tehát negyed hétkor, de inkább fél hétkor tankolhattam. Hoppá, a hitelkártya! – emelte fel az ujját. – Hiszen épp azért fizetek mindig kártyával, hogy meglegyen róla a bizonylat! Végtére is nem véletlenül vagyok épp könyvelő! Na, gyerünk szépen vissza, haza hozzám. Háromra értek vissza Zoe házába: ott egy iratszekrényből dobozok és dossziék kerültek elő, rajtuk az évszámok, visszamenőleg egészen 2005-ig. – Akkor halt meg Constance Lifry – révedezett el Zoe. – Maga tudja, hogy pontosan mikor? – Persze. Csak behozom a noteszemet a kocsiból. Kiment, behozta. Zoe előkereste a megfelelő dobozt. Megtalálta az American Express és a Visa-bizonylatait. – Tessék, itt van – mutatta fel az egyiket. – Aznap a Nordstrom áruházban voltam, azok csak tizenegykor nyitnak. Ismernek jól, nem fogadnák el a hitelkártyámat, csak ha én személyesen adom át. Aztán benéztem a Targetbe, ott is vettem mindenfélét… Másnap pedig megint… – Másnapra simán visszaérhetett – vetette ellen Virgil. – És… ezeken még az óra sincs feltüntetve!

– De valahol csak megvan! – erősködött Zoe. – Az Amexnél vagy a Visánál biztos meg tudják mondani! – Utána is nézek, Zoe – nyugtatta meg Virgil. – Elegem volt az átverésekből, egyszer s mindenkorra. – Csak nyugodtan – mondta Zoe. – Én is szeretném, ha már vége volna. Egyébként meg maga éppolyan jól tudja, mint én, hogy nem én voltam. Térden állva fésülték át a dobozokat, végül Virgil feladta, felállt. – Milyen kártyát használ a benzinkúton? – kérdezte. – Nincs rá külön kártyám. A Visával szoktam fizetni. Ellenőrizheti a hitelügynökömnél. Megint a Visa-bizonylatok kerültek sorra: találtak egyet egy benzinkútról. Három nappal Lifry halála előtt adták ki; és egy másikat, azt meg négy nappal utána. A kettő között semmi. Persze lehet készpénzzel is fizetni a benzinkútnál, bár általában nem szokás. Aha. Kivette a telefonját, beütött egy számot. Hat csengetés után Sandy, a hippi köszönt be. – Virgil! Tudja, hány óra van? – Egy pillanat, mindjárt megnézem. – Nincs a városban, ugye? Már azt hittem… – Fent vagyok Északon, ügyön dolgozom – vágott közbe Virgil. – Fogjon egy ceruzát! Szükségem van néhány adatra, holnap reggelre, ami nálam pillanatnyilag tíz órát jelent. – Akkor humánoszteológia-órám van. – Jó, akkor kilenc ötvenre – ment bele Virgil. – Nézzünk utána egy bizonyos Slibe Ashbach hitelkártyáinak. Megvan az a ceruza? Mert betűzöm! Annak kéne elsősorban utánanézni, hogy mikor tankolta meg a kocsiját, mondom az időpontokat… – Virgil, ugye, tudja, hogy magával mindig csak a baj van? Most egy férfihang dörmögött valamit a háttérben. – Hát ez meg ki volt? – képedt el Virgil. – Tudja, vannak barátaim. – Na de Sandy! – Legyen szíves, kedves Virgil, kussoljon, jó? – Ez valami haver volt? – érdeklődött Zoe. – Kutatásokat végez az irodánknak – válaszolt Virgil. – Gondolom, kutatott már egy kicsit Virgil Flowers után is.

– Az bizony meglehet – felelte Virgil. – Na, és mi az ítélet? – kérdezte pár perc csönd után Zoe. – Sosem hittem, hogy maga lenne a gyilkos, Zoe. Ahhoz maga túl biztosan áll a lábán. Persze egy kicsit megremegnek a térdei, ha Wendy kerül szóba. Ha megölne valakit, gondolom, az Berni lenne, vagy Wendy, esetleg saját maga – harapott az ajkába Virgil a nagy töprengésben. – Csak hát ez az egész ennél egy kicsit bonyolultabb. Ha például maga kiszagolta volna, hogy Wendy el akarja hagyni Bernit, ahogyan mindenki kiszagolta, akkor minek ölte volna meg Bernit? De McDill talán már komolyabb veszélyt jelentett, hiszen elvehette volna magától Wendyt is meg a Sasfészket is. – Jaj, az isten szerelmére! Megyek, lefekszem – kelt fel Zoe a padlóról. – Ha mégis úgy döntene, hogy letartóztat, idejében szóljon, hogy előtte még hajat moshassak. – Mindenki ezzel jön – fanyalgott Virgil. Odakint, már a volán mögött, húzott egy vonalat Zoe neve alá: még persze utánanéz egy-két apróságnak, nehogy megint pofára essen, de annyiban nagyjából már most biztos volt, hogy nem Zoe a tettes.

21 Virgil ezen az éjszakán is elidőzött egy kissé Istennel, eltűnődött a dolgok állásán, például azon, hogy hogyan lehetséges, hogy egy ilyen ember, mint ez a Jud Windrow, legyilkolva hever valahol, anélkül hogy bármiféle magyarázat lenne a halálára; hogy miért olyanok az emberek, amilyenek; és hogy egy magafajta hívő ember miért káromkodik úgy, ahogyan ő szokott: hogy az Isten így meg az Isten úgy. Igen, Virgil hívő ember volt, a maga talán kissé szokatlan módján, nem feltétlenül keresztény és nem feltétlenül keresztényieden. Még viszonylag kicsi korában vált ilyenné, akkor, amikor a természetet tanulmányozta, illetve még korábban, amikor a Bibliát bújta. Akkor fészkelt be a lelkébe a gyanú, hogy Isten nem állandó tudatállapot: nem mindenható, nem örökkévaló, és nincs mindenütt jelen. Inkább olyan, mint az időjárási front hullámai, ahogy a kiszámíthatatlan jövő felé gördülnek; az emberi lélek pedig, akár a neuronok, Isten intelligenciájának sejtjei… Sok, haver, sok: add csak szépen tovább azt a jointot. Akármi legyen Isten – ebben a gyanújában Virgil az évek során egyre biztosabb lett –, nyilván nem zavartatja magát olyan apróságokon, mint a szex, sőt még a halál sem rázza meg különösebben. Magára hagyta a világot, magára hagyta az embereket, oldják meg maguk a sorsukat. De főként azokat hagyta magára, akik, mint Virgil, a láthatatlan világ jelenségein törik a fejüket, ám ugyanakkor saját állati szenvedélyeik csapdájában vergődnek, és közben olyan erkölcsi elvek alapján cselekednek, amelyek nem Isten erkölcsi alapelvei, ha vannak egyáltalán Istennek erkölcsi alapelvei. És amiatt is aggódott néha, hogy ő maga nem egyéb annál a kissrácnál, aki bekebelezné, ugyanakkor meg is tartaná a sütijét: az életfilozófiája, ahogy azt egyszer egy frissiben újjászületett olyan találóan elmagyarázta, kiválóan alkalmas arra, hogy úgy élje az életét, ahogy neki tetszik. Mint egy istentelen komcsi. Erre a kitételre, hogy istentelen komcsi, végre álomba szenderült. És álmában aggódhatott tovább.

Öt óra múlva megcsörrent a mobilja, mire kipattant az ágyból, keresgélte egy ideig, végül a nadrágzsebében megtalálta. Sandy hívta. – A maga Slibe Ashbach barátja azon a napon, amikor Constance Lifryt megölték, kora reggel egy Grand Rapids melletti benzinkútnál tankolt. Ugyanazzal a kártyával aznap még egyszer tankolt, ezúttal Clear Lake mellett, Iowában, másnap hajnali háromkor ugyanott, végül pedig, ezen a második napon, megint csak Grand Rapidsben. – Grand Rapids és Clear Lake körülbelül háromszáz mérföldre van egymástól – folytatta Sandy –, Clear Lake és az iowai Swanson között pedig százötvenre vagy százhetvenre: attól függ, melyik utat választja. Oda-vissza tehát háromszáz vagy háromszáznegyven mérföld. Aztán még háromszáz mérföld vissza Grand Rapidsbe. Tehát, ha abból indulunk ki, hogy a kocsiját háromszáz mérföldenként kell megtankolni, ami valószínűnek hangzik, akkor nagyon is tartható az az elképzelés, hogy elment Grand Rapidsből Clear Lakeig, onnét Swansonba, vissza Clear Lake-ig, onnan meg Grand Rapidsbe. Sőt, tény, hogy tökéletesen stimmel. Még az idő is egyezik, Constance Lifryt este tíz óra körül gyilkolták meg. – Maga egy felbecsülhetetlen kincs, drága Sandy! – bókolt Virgil. – Küldje ezt át nekem e-mailben! – Még hogy felbecsülhetetlen kincs! – morogta Sandy. – Amikor utoljára beszéltünk, nem éppen ezt mondta! – Most nincs időm ilyen érzelmi… társalgásokra, drágám – kezdte volna Virgil. – Sose volt ideje érzelmekre – reccsent rá a lány. – Ha majd úgy érzi, hogy lesz, csak hívjon! És letette. Virgil felnyögött, felsóhajtott, végül megvakarta a tökeit. Slibe. A jó öreg Sliber. A drága kis Sliberoni. A csodálatos Slibissimo! Slibe volt az, közölte Virgil a plafonnal. Semmi válasz. John Phillips alacsony, kopaszodó, izmos férfi volt, kék öltönye úgy állt rajta, mintha épp most akarna összemenni gazdája méretére. Az arcvonásai állandóvá jegecesedett szkepszisről tanúskodtak: arról, hogy hallotta ő már többször is az elégnél, hogy „nem akartam!”: ő volt ugyanis Itasca Megye főügyésze, és minél több időt töltött el az íróasztala mögött, illetve a falon díszelgő amerikai lobogó előtt, annál szkeptikusabbá vált.

Ezúttal Sanders seriff ült vele szemben, és Virgil, aki épp befejezte a mondandóját. – Tehát ez a Visa-kártya és a benzinkút, ennyink van – foglalta össze Phillips. – Nem egészen, van itt még nekünk két halottunk, és valószínűleg egy harmadik is, továbbá egy negyedik, akit hátba lőtt valaki, feltehetően egy ámokfutó őrült. Az a feltételezésem, hogy Slibe Egy az illető, de az is lehet, hogy Slibe Kettő, továbbá fennáll a lehetőség, bár nem tudom, miért volna így, hogy Wendy Ashbach a tettes. Miután elvégeztem a fojtogatási tesztet, arra a következtetésre jutottam, hogy Zoe nem elég erős ahhoz, hogy megölhette volna Lifryt, viszont Wendy talán igen. Jó harminc fonttal nehezebb, mint Zoe. – Csakhogy Wendy el akarta fogadni ennek a Windrow nevű embernek a szerződésajánlatát – szólt közbe Sanders. – Igen. És alibije is van, bár nem bombabiztos, a McDill-gyilkosság idejére, attól függően, hogy pontosan mikor is történt az a gyilkosság, azt pedig nem tudjuk. Mindenesetre ezért gondolom úgy, hogy inkább Slibe Egy vagy Kettő a mi emberünk, és nem Wendy. De ha van házkutatási parancsom az egész házra, akkor Wendy szobáját is átnézhetem. Phillips egy ceruzát kerített elő az asztalán álló köcsögből, a radíros végét használta, azzal vakarta meg a fejét. – Előre megmondhatom, mit szól majd ehhez Don – mondta a seriffnek. – Azt, hogy akár horgásztúrára is mehetnénk ennyi bizonyítékkal. – De hát itt van nekünk az a Visa-kártya – próbálkozott Sanders. – Nagyon valószínűtlenül hangzik – vette vissza a szót Virgil –, hogy se Slibe Egy, se Slibe Kettő, se Wendy nem járt a tett színhelyén, és nem ölte meg Lifryt. Ez egy szilárd bizonyíték. És fennáll a lehetőség McDill, Washington és Windrow esetében is. Slibe Egynek és Kettőnek nincs használható alibije, ráadásul az is tény, hogy ezek az ügyek összefüggenek Wendy együttesével. – Kivéve a Washingtonét – emlékeztette Phillips. – Na igen. Csakhogy itt emberek haltak meg – érvelt tovább Virgil és még akkor is, ha csak a zavarosban halászunk, kifoghatjuk az emberünket, és véget vethetünk a gyilkosságoknak. Ha pedig még bizonyítanunk is sikerül, hogy az egyik Ashbach a tettes, a bíróság már nem fogja elvetni a bizonyítékokat, csak azért, mert a nyomozás módszerei megkérdőjelezhetők. Nem hinném, hogy elvetnék. Főleg akkor nem, ha helytállónak bizonyul, amivel előállunk.

– Engem ez a Windrow nyugtalanít a legjobban – sóhajtott fel Sanders. – Mi az, hogy még meg sem tudjuk találni? Az Avis nyomkövetőt szerelt be az összes autójába, de nincs jelzés, pedig átkajtatták egész Észak-Amerikát, Az az ember már egy tó fenekén fekszik valahol. Vagy egy mocsár alján. – Vagy épp papás-mamást játszik Kicsi Lindával – vetette közbe Phillips. – Nahát, ez aztán marha vicces, John – háborodott fel Sanders mindjárt megszakadok a röhögéstől. – Azt én is látom, hogy a Windrow-históriából baj lesz – fordította komolyra a szót Phillips. – Nem állhatunk ki a nevével az esküdtszék elé, ha nem tudjuk bizonyítani, hogy halott. – Bizonyítani? Még csak nem is tudjuk! – John – szögezte le Don Hope megyei bíró, ez az idősebb, ősz hajú férfi, az orrán keret nélküli szemüveggel –, ekkora horgászexpedíció azóta nem volt, hogy Teddy Roosevelt elindult felfelé az Amazonason. – Bíró úr – pördült meg a székén Phillips azt, ugye, tudja, hogy ki nem állhatom ezeket a célzásokat? Ez a halbiológiai mellékszál, hogy is mondjam csak… – Jó, jó, kapja be a halbiológiámat… Értem én, van már elég halottunk, ráadásul az én koromban mit árthatnak nekem? Adja csak ide azt a papírt, aláírom. Nem mintha összhangban volna az alapelveimmel, de hát ott egye a fene. Virgil erre elmosolyodott. – Maga meg mi a fenét vigyorog? – dörrent rá Hope. – Helyeslő mosoly volt, bíró úr. – Igen, látom én magán, hogy mekkora egy okostojás! Hát az meg micsoda, ott a trikóján? – Egy együttes neve. Az Almamagvetők. – Életemben nem hallottam még róluk – vonta meg a vállát a bíró. – Biztos valami okostojás banda. – Úgy is van, tényleg tőrőlmetszett okostojások – helyeselt Virgil. – Mindenesetre köszönjük a házkutatási parancsot. Ígérjük, hogy büszke lesz ránk, bíró úr. – Ez a Wendy egész helyre kis fehérnépnek tűnik – mormolta Hope. – Remélem, nem ő lesz a gyilkos. Kezükben a házkutatási paranccsal már nem volt olyan sürgős, hogy az Ashbach-házba érjenek, annál is inkább, hogy Sanders inkább rendesen akarta

elvégezni, mint gyorsan. – Most már úgysem érkezhetünk meg az utolsó pillanatban, hogy Windrow megmeneküljön – borongott. – Ha el akarták kapni, mostanra már elkapták. – Ha Windrow nem halt meg, ha az arcán fetreng részegen valami kocsmában – fogadkozott Virgil –, én magam végzek vele. Szedd össze az embereidet, én meg visszacsalogatom a helyszínelőket. Egy-két óra, és itt is lesznek. Sanders három zsarut kölcsönzött ki Grand Rapids állományából, a helyszínelők tizenketten vannak, plusz Virgil, és a seriff sem akart kimaradni a mulatságból. Kicsi Linda már úgyis holtan lubickol valahol a vizek mélyén. Tizennégy ember egy elrejtett tűt is megtalál abban a házban, remélte Virgil. A tárgyalóteremben gyülekeztek, Virgil tájékoztatta őket, hogy mire számíthatnak. Nagyobb balhéra nem. – Elsősorban a fegyvert keressük, vagy 223-asba ülő töltényeket, vagy bármit, ami a meglétére utalna, például vadászaton készült fotókat. Főleg prérikutya-vadászaton készülteket. Na és vérnyomokat. Alaposan nézzük át Slibe Kettőt, ha visszajött már, nincs-e rajta sérülés. Windrow egy Jeep Commandert bérelt… nézzük át az autókulcsokat. Elidőzünk ott egy darabig, úgyhogy ha akarnak szendvicset vagy kólát, akkor most vegyék meg… Hála a helyszínelőknek, egész kis karaván indult meg az Ashbach-ház felé, az élén Sanders seriffel: Virgil a hátvéd szerepét kapta. Mire bekanyarodott az udvarra, ott már hemzsegtek a zsaruk, Wendy pedig a szobája ajtajában állt, onnét üvöltözött. – Mi a fészkes fene folyik itt? A seriff azonban ügyet se vetett rá: bekopogtatott Slibe ajtaján, nem kapott választ. – A fater bement a városba – közölte vele Wendy, aki most az ő nyomába szegődött: az övében pedig Berni loholt. – Akkor odaadom magának, maga majd átadja neki – egyezett bele a seriff. – Ez itt házkutatási végzés Slibe Ashbach és ifjabb Slibe Ashbach lakása, továbbá a tulajdonukat képező Ashbach Kutyatenyészet területére. Ha van kulcsa a házhoz, elkerülheti, hogy berúgjuk az ajtót. – Van kulcsom – vetette oda Wendy, ekkor azonban észrevette, hogy Virgil is ott téblábol az udvaron. – Hát maga mi a faszt keres itt? Virgil! Mit művel itt maga? – Változott a helyzet. Nem beszélhetek róla. Az apjával kell beszélnem – felelte Virgil. – A Ketteske visszajött már? – Nem tudom. Járjon utána.

– A házban? – Nem, az ólban bútorozott be magának. Mindnyájan az ól felé néztek, és Virgilnek eszébe jutott, hogy tegnap este fényt látott ott. – Tegnap este fényt láttam ott – fordult Wendy felé –, maguk meg azt állították, hogy kisétált. – Ott mindig ég a lámpa – rántotta meg a vállát Wendy. – Ha besötétedik, magától kigyullad. – Miért? – Mit tudom én. Asszem, a kutyák miatt kell. A helyszínelők nekiláttak Slibe lakásának, Wendy szobájának és a Ketteske kuckójának az ólban, az egyik rendőr a két lányt tartotta szemmel, három másik a telket járta be, benéztek minden melléképületbe. Virgil mindnyájuknál elidőzött egy keveset, hol itt, hol ott bukkant fel, várta, hogy szemet szúrjon neki valami. Amit először felfedezett, az az volt, hogy milyen szép rend uralkodik ebben a házban. Van itt minden, mégis mindennek megvan a maga helye, még annak a hosszúkás üvegvázának is Slibe ágya mellett: olyan, akár egy bokor, csak aprópénz nő rajta, féldollárosok, tízcentesek, fityingek, de sehol egy negyeddolláros. Belekukkantott a fiókokba: a zoknik takarosan összepárosítva, a trikók összehajtogatva, a szennyes egy akácfa kosárban az egyik ablak alatt, a fürdőszobai polcokon borotválkozókészlet, fogkrémes tubus, pár gyógyszeres fiola meg egy palack naptej, mind katonás rendben felsorakoztatva. A gyógyszereket orvos írta fel, az egyik helyszínelő tájékoztatása szerint kétféle emésztési rendellenesség okán. Virgil még nem felejtette el, hol tartja Slibe a fegyvereit: alaposan át is vizsgálták a széfet, és benne minden fegyvert. Kivették a 223-as töltényeket: Slibe azt mondta, a félautomata Coltba valók. A labor majd megállapítja, egyeznek-e a McDill koponyájában talált golyónyomokkal, de már most látszott, hogy ezek a töltények vadonatújak, egy karcolás sincs rajtuk, és sehol egy üres töltényhüvely. – Egyszer azt mondta, el akar menni valahova Nyugatra, prérikutyát lőni – idézte fel Virgil –, és szerintem ez egy olyan fickó, hogy újratöltős fegyvert használ. – Másképp nem is telne rá neki – mormolta az egyik helyszínelő.

Benéztek a fáskamrába, de ott csak tűzifát találtak, akkurátusan felaprítva télire. A gépszínben két hójáró, egy kombájn, egy kis és egy nagy hókotró, mind régi, de tökéletesen karbantartva, hátul egy halom fehér műanyag cső, a kutyatenyészethez, és egy betontartály. A tartályban semmi, csak gyom. A tölténybuheráló szerkezetet a Ketteske kuckójában lelték fel. A kuckó valóban nem volt egyéb kuckónál, egy fapadlós helység az ól padlásán. A kutyák, úgy tűnt, jó húsban és jó kedélyállapotban leledzenek, az ól viszont bűzlött a kutyaszartól, és ugyanez vonatkozott a padlásra vezető lépcsőre is. A kuckót villany hősugárzók fűtötték, meg egy hasas fatüzelésű kályha leghátul. A berendezést mosogató, fürdőkád, és egy elkerített, ám ajtóval nem rendelkező sarokban a vécé egészítette ki. Ahogy maga a ház, a kuckó is katonás rendszeretet nyomait viselte magán. Minden ragyogott a tisztaságtól, legalábbis ami szem előtt volt: a fiókok belsejéből azonban már koszlott ruhák, szedett-vedett alkatrészek, vadász– és horgászholmik kerültek elő. Az egyik zsaru kinyitotta a kartonpapírból összetákolt öltözőszekrényt: egy halom téli ruha gurult belőle szerteszét, egyikmásik az akasztóba bonyolódva, a többi a földön. Igen, Slibe II. látszatra tiszta apja: de csak pillantsunk a felszín alá, és láthatjuk, hogy az alma milyen messzire gurult a fájától. A padlón, a tölténybuheráló tőszomszédságában négy fém lőszerláda a katonai használtcikkbazárból: kettőben töltényeket találtak, tizenkét és húszkaliberes vadászpuskához, a másik kettő üresen tátongott. Az egyik technikus kiborította a töltényeket a földre, aztán Virgillel együtt a földre kuporodott, hogy átfésülje a zsákmányt. Találtak is negyven 223-ast, ezeket bezacskózták. Most Mapes, a helyszínelő csoport főnöke bukkant fel, hogy megnézze magának a töltényeket. – A végső szót persze a labor mondja ki – közölte –, de egyelőre semmi jele, hogy ezeket keresnénk. – Csak egyet keresünk ezek közül – mondta Virgil, és a biztonság kedvéért még egyszer átfésülte a töltényhalmot, de több 223-ast nem talált. Mindenesetre bekukucskált az ágy alá is: innen egy halom Hustler magazin került elő, meg egy nejlonzacskó, benne öt fakuló fénykép egy nőről a nyolcvanas évek hajviseletével, továbbá egy másik zacskó, a mélyén mintegy negyed uncia marihuánával. Bezacskóztatta a helyszínelővel a marihuánát, ő maga pedig a fotók tanulmányozásába fogott. Az egyiken a nő egy hetven– vagy nyolcvan

valahányas Chevy elejének dőlve mosolygott, mellette Slibe, jóval fiatalabb kiadásban. A kocsi a ház előtt állt, mögötte ott húzódott az út. Kert sehol, csak az üres tér. Ez volna Wendy és a Ketteske mamája? Virgil odament az ablakhoz, mert ott több a fény. Még egyszer megnézte a képeket. A nő sápadtszőke, termetes mellekkel, mint Wendy, a maga kissé vidékies módján kifejezetten vonzó. És Slibe haja szőke volt. Virgil ezt már eddig is észrevehette volna, ha egy kicsit jobban odafigyel, miféle haj lappang a kopaszodó koponyacsúcs mögött, de Slibe olyan rövidre vágta a haját, hogy szinte fel sem tűnt. Ezen a régi képen azonban még hosszú volt a haja, a fülére lógott, mint a Virgilé. Igazi szőke haj. Rocker-szőke… – Lehet, hogy itt volt valami – szólalt meg az egyik helyszínelő. Virgil megfordult, és azt látta, hogy a helyszínelő a ruhakupac mellett térdepel, a kezében egy vászonoverallt tart, annak az ujját nézegeti. – Micsoda? – kérdezte. – Nem mernék rá megesküdni, de azt hiszem, vér. Nem is kevés. – És a Ketteske ne vette volna észre? – vonta fel Virgil a szemöldökét. Odament, hogy megnézze a vérfoltot: nagyjából akkora lehetett, mint egy féldolláros. Úgy tűnt, nem itatta át a ruha anyagát, inkább csak a külső felén éktelenkedett. – Kívülről került rá, tehát valószínűleg nem a sajátja – mutatta fel a helyszínelő az overallt. – Látja, itt, a hajtókája alján… – Azonnal a laborba vele – rendelkezett Virgil. Na végre valami! Na végre valami ígéretes! – Majd szükség lesz DNS-vizsgálatra is, de egyelőre a vércsoport a legfontosabb, sürgős, jó lenne, ha délutánra megkaphatnánk – hadarta. – Meg kell tudnom Windrow vércsoportját. Azt meg talán azonnal… – Először had nézze meg Ron is. Ő a vérszakértő. Zacskóba tették az overallt is, átvitték a házba. – Mit találtatok? – kérdezte Sanders, ahogy meglátta őket. – Lehet, hogy vért – felelte Virgil. – Ez bizony vér – állapította meg Mapes is. Vér… suttogták körbe a helyszínelők egymás között. Virgil megkérte Sanderst, hogy küldje be az egyik emberét Bemidjibe az overallal. – Nem kell elgázolni senkit – indította útnak a rendőrt –, de kapcsolja be a villogót meg a szirénát is, és iszkiri! Már várják. – Tépek, mint a meszes – ígérte a zsaru.

Virgil a Slibe vezetékeséről hívta Bemidjit, meghagyta mire lesz szüksége, aztán Sandy következett, a kutató: még mindig enyhén duzzogva, de azért csak ráállt, hogy megtudakolja Windrow vércsoportját. – Most meg mi a rák van? – jelent meg Wendy is: talán a nagy sürgés-forgás riadóztatta. – Hol az öccse? – kérdezett vissza válasz helyett Virgil.

22 A következő tíz percben két új jövevény érkezett. Az első, vörös hajú férfi, fekete sportzakóban és hegyes orrú városi csukában – amely szerinte a Jersey Pointers névre hallgatott – egyszerűen keresztülgázolt a rendőrkordonon. Ő meg a barátnője tanították ki annak idején Virgilt a jitterbug alaplépéseire: a jövevény nem volt más, mint Ruffe Ignace, a jelenleg épp a csőd szélén egyensúlyozó minneapolisi Star Tribune riportere. Virgil tárt karokkal fogadta, Ignace meg vigyorgott, akár a fakutya. – No né, a kibaszott Flowers! – harsogta már messziről. – Ahogy megláttam azt a vigyorgó pofádat, azonnal szóltam a zsaruknak, hogy engedjenek át, a konzultánsod vagyok. – A legszívesebben kihajítanálak innét – üdvözölte Virgil. – Nagyon helyes. Minden erőmmel azon dolgozom, hogy megmentsek egy csődbe hajszolt sajtóterméket, te meg itt akadékoskodsz – bólogatott Ignace. – Jól van, haver, felejtsd csak el szépen, mi mindennel tartozol nekem! – Na mesélj, mi van veled? – váltott témát Virgil. – Az, hogy holtfáradt vagyok, százötven mérföldet vezettem hajnalok hajnala óta, és miért? Mert egy seggfej huszonhárom éves kis szerkesztőcske így látta jónak – magyarázta Ignace. – Egyébként meg krimiírásra adtam a fejem. – Te, valamint az állam összes többi bűnügyi riportere – egészítette ki Virgil. – Á, azok csak forgatókönyveket írogatnak – legyintett Ignace. – Én viszont igazi regényt. Még ügynököm is lett – pillantott körbe a sürgő-forgó rendőrökön. – Elkaptatok már valakit? – Csak a náthát – legyintett Virgil is. – Egy ifjabb Slibe Ashbach nevű kölyköt keresünk, alias Ketteskét, bizonyos idősb Slibe Ashbach, az itt látható virágzó kutyatenyészet tulajdonosának a fiát, mellékállásban Wendy Ashbach, a helyi countryénekesnők királynőjének kisöccsét. Találni pedig némi vért találtunk, ami már úton van Bemidji felé. – Kinek a vérét, McDillét? – kérdezte Ignace. – Nem. Őt innen jó messzire ölték meg. Nem, ez a vér egy másik pasasé. Az a gyanúnk, hogy van három összefüggő gyilkosságunk, és egy negyedik gyilkossági kísérletünk… – eltartott egy ideig, míg mindent elmagyarázott: annyit már tudott, hogy Ignace memóriáját egy autista is megirigyelhetné. Elég,

ha egyszer elmond neki valamit, és másnap szóhűen látja viszont az újságban; és azt is megtanulta, hogy ez a memória két-három órára elegendő, aztán megfakul. – Na, jó – folytatta Virgil –, bemutatlak a seriifnek. Nem biztos, hogy örülni fog neked, úgyhogy légy kedves hozzá, érted? Egyébként az apát is keressük, Slibe szeniort. Én egyelőre itt maradok, amíg fel nem bukkan, vagy amíg a városban be nem gyűjtik. Ekkor egy kisteherautó dübörgött fel az úton, hatalmas porfelhő közepette. – Falra az ördögöt – morogta Virgil már itt is van. – De az igazi gyanúsított a fia, nem? – Pillanatnyilag igen. De amikor belefogtunk az ügybe, még az apa volt az. Na, csak figyelj szépen! Már ha a seriff ki nem hajít innét. A kocsifeljárónál álló rendőr megállította Ashbach teherautóját, Virgil közben odavezette az újságírót Sanders seriffhez. – Bob, ez itt Ruffe Ignace, a Star Tribune bűnügyi riportere. Én hívtam ide, de megmondtam neki, hogy te döntöd el, maradhat-e vagy sem. Sanders csak egy biccentéssel üdvözölte a jövevényt, kézrázásra nem tartotta érdemesnek. – Ha a helyi lap emberei is felbukkannak – mondta –, ki kell rúgnom magát, merthogy azokat se engedem be. De egyébként maradhat. Dugja zsebre a kezét, nehogy hozzáérjen valamihez, és akkor nem lesz semmi baj. – Kösz szépen, seriff – hálálkodott Ignace –, igyekszem, hogy ne legyek útban. Slibe teherautója elhaladt a zsaru mellett, beállt a kerítés mellé, Slibe kiszállt, meglátta Virgilt és a seriffet, odalépett hozzájuk. Látszott rajta, ahogy menet közben megpróbál jó modort erőltetni magára. Egy-két zsaru mindenesetre abbahagyta, amivel épp foglalkozott, hogy az öregnek szentelje a figyelmét, de Slibe egyre lassabban lépkedett, végül nem bírta ki, átüvöltött a zsaruk feje fölött. – Mi a nyavalya folyik itten? Mit akarnak a házamban? – Átvizsgálni – felelte Virgil. – És Wendy lakását, és a fia kuckóját is. Hol a fia? Megtalálta? – Nem szoktam én nyomozni utána – vonta meg a vállát Slibe. Aztán Sanders felé fordult, a hangját könyörgőre fogta. – Ne baszkuráljanak a kutyáimmal, seriff! Ne baszkuráljanak velük, jó? – Jöjjön be a házba, üljön le – javasolta Virgil –, volna néhány kérdésünk magához. – Csak a rend kedvéért – szólt közbe Sanders –, talán fel kéne neki olvasni a jogait.

Az egyik seriffhelyettes el is végezte ezt a feladatot, de Slibe félbeszakította. – Semmi szükségem holmi nyavalyás ügyvédre – fordult Virgil felé –, és semmi kedvem a saját házamban a maga társaságában üldögélni. Ha kérdezgetni akar, kérdezgessen. – Van magának egy Visa-kártyája – kezdte Virgil hadd lássam. Slibe egy pillanatig csak bámult némán, aztán a farzsebébe nyúlt, elővette a tárcáját, kivette a kártyák közül a Visa-kártyát, odaadta. Virgil a noteszébe pillantott: abban egy másik kártyaszám szerepelt. – Mióta van meg ez a kártya? – kérdezte. – Vagy harminc éve – vonta meg a vállát Slibe. – Vagy mit tudom én. – A fiának is van? – Nincsen neki. Mert bankszámlája se nincsen. A Wendy, annak van. – Nem egyezik a kártyájának a száma azzal, amit én tudok. – Hát – forgatta a szemeit Slibe, mint aki nem érti, mit akarnak tőle: aztán észbe kapott. – Van énnekem egy másik is, az üzleti dolgokra. Odabenn van, a házban. – Nézzük meg! – kapott az alkalmon Virgil. Slibe a másik hálószobáját nett kis irodává alakította át: az íróasztal fiókja mögött meg is találta a kártyát, nem is egyet, mindjárt négyet. Az egyik egy Visa volt: Virgil ennek is megnézte a számát. Ez már stimmelt. – Aznap, hogy Constance Lifryt meggyilkolták Swansonban – tartotta magasba a kártyát ezzel a kártyával fizettek egy benzinkútnál, a Clear Lake környékén, Iowában, innét háromszáz mérföldre délre. Másnap reggel, jó korán, ugyanannál a benzinkútnál újra ezzel a kártyával fizettek, ami azt jelenti, hogy az autó és vezetője háromszáz mérföldet tett meg a két tankolás között. Swanson oda-vissza, az körülbelül háromszáz mérföld. A következő tankolás már itt történt. Slibe egyre kerekedő szemekkel bámulta, nagyot nyelt, körülnézett, a tekintete végül a seriffen állapodott meg. – Jézusmária – nyögte –, tudtam, hogy az a kölyök nem komplett. – Szóval maga szerint a Ketteske volt? – csapott le rá Virgil. – Azt én nem tudom, honnét tudnám? – tért ki a válasz elől Slibe. – Én viszont soha a büdös életemben nem jártam a Clear Lake felé, legalábbis nem emlékszek, hogy lettem volna ott. Azt se tudom, hol van az. Az I-35-ösön? Mert egyszer azon mentem le Texasig, amikor New Orleansba mentem, rögtön a Katrina után. – A Ketteske is használja ezt a kártyát?

– Használjuk ezt mi mindnyájan – felelt Slibe, de most már valósággal reszketett. – Ő is vett már rajta benzint, méghozzá a tudtom nélkül. – De hogy most merre jár, azt nem tudja, ugye? – tette fel a következő kérdést Virgil. – Nem. De asszem, gyalog van. Láttam, ahogy összepakol, még élelmet is vitt a konyhámból, vitte a puskáját meg a horgászbotját neki – mormolta kiszáradt szájjal. – Te jó isten, maguk azt mondják, ő gyilkolássza itt azokat a népeket? – Na, most aztán egy-kettő, elő kell keríteni azt a kölyköt – szólt oda Virgil a seriffnek. – Hát éppen ideje… – bólintott a seriff. Itasca megye javarészt erdő, csak néha-néha szakítja meg mocsár vagy más vízfelület, és még ennél is ritkábban egy-két település. A területe nagyjából kétszer akkora, mint Rhode Island államé, vagyis háromezer négyzetmérföld fenyő–, tölgy–, bükk–, cédrus– és tamariszkuszerdő. Ha Ketteske beéri annyival, hogy meghúzódik a fák között, számolgatott magában Virgil, akkor képtelenség lesz előkeríteni. A seriff azonban nem így látta a helyzetet. – Ha megülsz a seggeden, előbb vagy utóbb arra jön valaki. Ez bizony így van, ha hiszed, ha nem, akkor is. Tudod, miért tűnnek el nyomtalanul, akik eltévednek az erdőben? Hát mert mászkálnak összevissza. Ha megülnének a fenekükön, egyszer csak arra jönne valaki. – Valóban? Nahát, ezt igazán örömmel hallom, drága seriffem, eltekintve attól a ténytől, hogy fegyver van nála, és egyáltalán nem kizárt, hogy már meg is ölt vele egy-két arra vetődőt. – Ez is egy szempont – ismerte el Sanders. – És most mihez kezdenek? – kotyogott közbe Ignace. – Hát, ha ez a gyerek beleütközik valakibe, akkor abba az emberbe bele lesz ütközve, az hétszentség – fontolta meg a választ a seriff –, tehát én mit csinálok? Fogom a rádiót, azt. A helyszínelők találtak még jó néhány különféle töltényt, be is zacskózták valamennyit, meg kötélvégeket és zsinórokat, mindegyikkel meg lehetett fojtani egy embert, továbbá vagy egy tucat ékszert, utóbbit egy katonaládában, képregényfüzetek és műanyagjátékok romjainak a társaságában. Az ékszerek saját külön nejlonzacskót érdemeltek ki, azzal, hogy elképzelhetően a halott nők valamelyikétől származnak – amikor azonban Virgil felmutatta a zsákmányt Wendynek, a lány úgy meglepődött, hogy elállt a szava

és levegő után kapkodott. – De hiszen ezek anyu faxai! Honnét kerültek elő? Régebben én hordtam őket, aztán egyszer csak eltűntek. Virgil azért telefonon utánakérdezett: de sem Davies, sem Prudence Bauer nem hiányolt ékszereket a hagyatékban. – Hol van Jud? – kérdezte Bauer. – Nem tudom – vallotta be Virgil. – Na, magukkal aztán sokra megyünk, mondhatom – mondta Bauer, sírva fakadt, le se tette a telefont, csak sírt. Sandy telefonált: azt mondta, beszélt Jud Windrow volt feleségével, tőle tudja, hogy Windrow vércsoportja A pozitív, a legszokványosabb vércsoport. Slibe közölte, hogy az övé 0, Wendy nem tudta a sajátját. A délután lassacskán kora estébe fordult, Ruffe kezdett ráunni a nyomozásra, végül el is búcsúzott, még gyorsan megadta a mobilszámát Virgilnek, hogy hívhassa, ha valami érdekesség történik, aztán nekiindult, hogy feltérképezze Grand Rapids kínálatát, ahogy ő mondta, az erotikus látványosságok terén. Már a zsaruk is pakoltak, hogy szétszéledhessenek. Slibe járkálással töltötte a délután hátralévő részét, rótta a köröket az udvaron, káromkodott, pár percet a kutyáival is foglalkozott, nézte, ahogy a helyszínelők ki-be járkálnak a házában. Wendy a Berni ölelésében talált vigasztalást. Hatkor telefonált a Bemidji-labor technikusa, azzal a hírrel, hogy az overall hajtókáján talált vér A pozitív. – Elképzelhető, hogy Slibe II vércsoportja A pozitív, ha egyszer az anyjáé is az volt – hívta fel Virgil a seriffet –, de egyre erősebb a gyanúm, hogy Jud Windrow… eltávozott közülünk. – Teljes erővel kutatunk ifjabb Slibe után – felelte a seriff. – Ha akad még valaki Bemidjiben, aki nem tudja, kit keresünk, az süket és vak. A nap már lebukott a fák mögé, amikor megint telefonált Sanders. – Lehet, hogy látták – jelentette. – Kenuval van, a Deer River alatt, van ott egy mocsaras terület. Néhány kölyök a patakparton meglátta, és ideszóltak nekünk. – És most mihez kezdünk? – Csak szép csendeskén. Az embereim felállnak a folyó mentén, néhányan csónakkal várják feljebb is meg lejjebb is annál a pontnál, ahol látták, akkor nem léphet meg – mondta Sanders. – Napkelte után felküldünk egy helikoptert. Körbekerítjük, lerohanjuk. – Én mit segíthetek? – Hát… Mit szólnál egy kis repülőúthoz?

Útban a reptér felé megállt egy büfénél, szendvicset és kólát tankolt föl. Még a szendvicset rágicsálta, amikor befutott Signy telefonja. – Most épp mit csinálsz? – kérdezte Sig. – Megpróbáljuk levadászni Slibe juniort – felelte Virgil, és töviről hegyire elmesélt mindent, a házkutatást, a hitelkártyát és a rá váró repülőutat is. – Na, hál'istennek – sóhajtott fel Signy. – Aztán vigyázz magadra azon a repülőgépen! A reptéren kihalászta a távcsövét a zsákjából, aztán összeakadt az egyik seriffhelyettessel, a Frank Harris nevűvel. – A pilóta késni fog – sajnálkozott Harris. – Most hívott, hogy a fia eltörte a karját a karateedzésen. De ahogy kijön a műtőből, máris indul. – Affene… – Virgil gyűlölte a várakozást. Signy járt az eszébe, ahogy ül odahaza, egyre kielégítetlenebbül. Megnézte az óráját. Elment egy félóra, aztán negyven perc, végül úgy döntött, hogy ha a pilóta nem fut be, mielőtt eltelne az óra, ő a maga részéről mára végez. Nagyon sajnálja, de elég volt. A pilóta, Harry Underwood, öt perc múlva érkezett meg. – Bocs – ez volt, az első szava. – Eltört? – érdeklődött Harris. – El. Rosszabb, mint gondoltuk volna – válaszolta Underwood. Alacsony, fekete hajú ember volt, nagyjából egykorú Virgillel. – Méghozzá nem is a karja, a csuklója. Öt hónapig lesz gipszben. A fene vigye el, három hét múlva kezdődik az iskolai focibajnokság! Míg kiértek a géphez, az egymotoros Cessnához, ezen sopánkodtak. Virgil azzal próbálta vigasztalni a pilótát, hogy egy ilyen törött csukló ki tudja, mi mindenre lehet jó még. – Hátha épp emiatt derül ki a kölyökről, hogy zseniális matekos, és a végén még tudós lesz belőle! – Jobban szeretném, ha focizna – ismerte be Underwood hiszen az összes haverja… Persze lehet, hogy magának lesz igaza – próbálta pozitív irányba terelni a gondolatait, de érződött a hangján a bizonytalanság. Underwood rendelkezésére Harris ült hátra, mert alacsonyabb volt, mint Virgil, aztán, ahogy felrepültek az éjszaka sötétjébe, a forró olajtól és hideg levegőtől illatozó kabinban elmondta, mi a terve. – Ha odaérünk, körberepülök a terep felett, hogy körülnézhessen. Az egyik oldalon felfelé repülünk, a másikon meg le, a folyót használjuk irányjelzőnek. Fentről csak meglátjuk az emberünket! Ilyen hidegben nyilván tüzet gyújtott, ha odakint éjszakázik. – És hogyan akarjuk megjelölni?

– GPS – árulta el Underwood. – Addig körözünk, amíg találunk egy jelölővonalat, ami átmegy rajta is, meg a folyón is. Megjelöljük, aztán még egyszer eljátsszuk ugyanezt, a folyó másik partja felől. Nem lesz tökéletesen pontos, de azért az épp elég lesz. – Már persze abban az esetben, ha csak egy tüzet látunk – károgott Virgil. – Az emberek viszonylag ritkán járnak mocsarakba kempingezni. Odakinn ilyenkor sötét van, mint egy szeneszsákban. Egyetlen problémánk akadhat, ha a kenujában éjszakázik, és egyáltalán nem is gyújt tüzet. – Nem akarnám halálra rémiszteni – figyelmeztette Virgil. – Á, emiatt nem kell aggódni! Felfelé megyünk a folyó egyik partjánál, kicsit elbohóckodunk odafönn, aztán lefelé a túlsó parton – nyugtatta meg Underwood. – Ha elég közel van a sztrádához, talán még meg se hall bennünket. Néhány perccel felszállás után már megpillantották a folyót. – A hely, ahol a barátunknak lennie kéne, ott van, azoktól a fényektől lefelé – mutatott le Underwood. – Látja ott lent, azt a lámpasort? Egy olyan kilencven fokra tőlünk! Fekete volt fentről a folyó, akár maga az éjszaka. Elrepültek fölötte, aztán egy városka fölött, elkanyarodtak nyugatnak, lassan, hogy alaposan végigvizslathassák az alattuk elterülő terepet, végül visszafordultak a sztráda felé. A második kört tették meg, amikor Harris hirtelen elkiáltotta magát: – Látom a tüzet! – Hol? – nyomta az orrát az ablakhoz Virgil. – Kábé kettő harmincnál… Most megyünk föléje… pislákol… elvesztettem, a francba! Nem, megvan! Ott van! – Eltakarja a köd – morogta Underwood. Virgil abba az irányba nézett, ahová Harris, nagyjából három óra felé. – Megvan! – kiáltott fel ő is. – Látom. Nagyon kicsi. – Minek gyújtaná fel az erdőt egy vacsora miatt? – vonta meg a vállát Harris. Underwood megmutatta nekik a várost, közben addig-addig húzkodták a jelölővonalakat, míg meg nem állapították a tűz helyét. – Csak hát nem látok semmit – kémlelt ki Virgil a sötétbe. – Mert nincs is ott semmi – vágta rá Harris. – Én ötszáz dollárért se akarnék ott kempingezni. Az ember azt se tudja, mibe szalad bele. – Például egy őrült gyilkosba – huhogott Virgil. – Mint a Péntek tizenharmadikában, mi?

– Azt még nem volt szerencsém látni – mormolta Harris –, de azt hiszem, sejtem, mire gondol. Azért mindhárman fellélegeztek, amikor ép bőrrel leszálltak. Virgil hagyta a pilótát, hadd kösse be éjszakára a gépét, a lelkére kötötte, hogy tartsa a száját, ő pedig nagy garral bemasírozott a seriff irodájába. Sanders és az emberei már várták, az asztalon térképpel. Bejelölték a tüz lelőhelyét. – Nem is rossz – meredt a térképre a seriff. – Ember, hisz ez egymérföldnyire sincs attól a helytől, ahol azok a kölykök látták! Akkor hétszentség, hogy ő lesz az! – Mikor akarod felküldeni a helikoptert? – kérdezte Virgil. – A nap kábé hatkor kel, szóval kábé hatkor – nézett az órájára Sanders. – Addig még van hét óránk. Gondolom, te inkább a földön maradnál, felfelé a folyó mentén, úgyhogy legkésőbb ötkor indulnod kell. Majd felteszlek egy csónakra. – Ki ül a helikopterben? – Én meg a pilóta. Én fizetek, én mondom meg, mi merre mennyi! – Aha, aztán majd jól lelő a pilóta – dörmögte Virgil. – Ezt csak azért mondod, mert te akarsz repülni – legyintett Sanders, és igaza is volt. Tapsolt egyet, aztán folytatta. – Hű, az anyját, de izgi! Ez aztán valami! Rühellem, hogy ilyet kell mondanom, de az az igazság, hogy én bizony élvezem ezt a cécót. Reggel még nem élveztem ennyire. Idefigyelj – fordult az egyik emberéhez –, ha meglátjuk, máris hívlak, te meg azonnal előkeríted Jim Youngot, hogy vonszolja ki a seggét a folyóra. Én is ott fogok leszállni, és azt akarom, hogy legyen rólam egy kép, ahogy kiszállok a helikopterből. Tudod, a politika – fordult vissza Virgil felé. – Jim Young a helyi lap riportere. – Naná, hogy tudom – felelte Virgil. Aznap éjjel valamivel hosszabban elmélkedett Istenről, de eszébe jutott a Ketteske is, az a magányos tűzcsóva a mocsár mélyén: egy magányos, zavart lélek, aki azt hiszi magáról, hogy biztonságban van a természet lágy ölén, és fogalma sincs róla, mi vár rá, amint felkel holnap a nap.

23 Virgil visszament a kocsihoz egy kabátért: augusztusban hidegek a kora reggelek ennyire fenn, Északon. Egy Earl nevű vízipatkány – Sanders toborzása – érkezett meg a csónakjával: Virgil lesz majd az utasa, meg egy Rod nevű rendőr. Utóbbi egész úton az AR-15-ösével hadonászott, láthatóan majd' szétvetette az ideg, folyamatosan a helikoptert bámulta, hogy mikor bukkan végre fel. Két másik csónak már előttük a vízen volt, de feljebb még több várja majd őket. – És a maga kézifegyvere? – érdeklődött Rod. – Még nem döntöttem el, hogy hozzam-e – felelte Virgil. Rod ezt azért kérdezte, mert sehol sem látott puskát Virgilnél, tehát arra gondolt, hogy nyilván pisztoly van nála, a kabátja alatt, ahogy kell: valójában azonban a furgon ülése alatt lapult. Ha csak meglátott egy fegyvert, Virgil máris ideges lett: most meg a mocsárba mennek, ahol alig látnak valamit, hat, rendőrökkel színültig telt csónakkal, három irányból közelítve meg a találkozóhelyet. Sanders alvezéré legalább olyan ideges volt, mint Virgil, indulás előtt egyik rendőrtől a másikig rohangált, járt, hogy mindegyiknek elmagyarázzon valamit a tűzvédelem aktuális kérdéseiről. Virgil újra visszament a kocsihoz, végignézett a rámpán gyülekező rendőrökön, a négy riadóautón, a három csónakszállító tréleren, figyelte, ahogy Earl leparkol a maga trélerével. Úgy döntött, az lesz a legjobb, ha a csónak fenekén fekve teszi meg az utat, bár tudta azt is, hogy aki motorcsónak fenekén fekszik utazás közben, az jobb, ha hozzászokik a gondolathoz, hogy kiszálláskor úgy fogja érezni magát, mintha összetörték volna minden porcikáját. Amíg lassan megy az a csónak, semmi baj: de ha egyszer felgyorsít, a kínzókamra semmi hozzá képest, és ezen az állapoton az sem enyhít sokat, ha közben komolyabb tűzharcba keverednek. Ezen eltűnődött egy ideig, végül előkaparta a pisztolyát, három töltényt tárazott be, további hetet a kabátzsebébe süllyesztett. Ha ez se elég, hát ott rohadjon meg a Ketteske, ahol van. Várt még egy kicsit, beszívta a sár és a rothadó hal szagát. Az egyik zsaru közben kerített egy evezőt, hogy kihalásszon vele egy nejlonzacskót a vízből, és

bedobja a kukába. – Csak azt szeretném tudni – morgott egy másik rendőr –, hogy a többiek mi a fenét vacakolnak odalenn? – Készülődjetek! – hangzott fel épp ekkor az alvezér kiáltása. – Jön a seriff! Rohanvást megindultak a csónakok felé, fedélzetre pattantak, felbőgtek a motorok, persze csak szép finoman azért voltak négyüteműek, és megindultak a tó felé, orral délnek. Egy perc múlva hallották meg a helikoptert, aztán meg is látták: jó magasan szállít a fejük felett, gyorsan – aztán lelassított. Felpittyentek a vállra szerelt rádiók is. – Megvan! – kiáltott fel Rod. – A helikopter alatt van! Mindnyájan irányba fordultak, három csónak hasított hullámokat a tó nyugodt víztükrére. Rod úgy tartotta előre a puskáját, mint aki egy kommandósfilm plakátjáról ugrott le, Virgil egy párnán ücsörgött a csónak tatjában, háttal a szélnek. Rod, a jeges széltől egyre vörösebb arccal a rádióját hallgatta. – A fák közé szalad! – ordított fel. – A fák közé! A mocsár voltaképpen nem volt egyéb a Mississippi egykori éles kanyarulatainak maradványánál: a levegőből még most is lehetett látni, ahogy hosszasan tekeredik a folyó, itt-ott kisebb tavacskákba áll össze, a tavacskákat vadrizságyások, zsombékpadok és bokrok választották el egymástól. Ha a Ketteske ezek közé menekül, nem lesz könnyű kiásni onnét, ha meg közben még egymásra is lőnek, akkor csak még nehezebb. Tíz perc, negyedóra evezés, és odaérnek. Már ha a srác még mindig ott van, ahol tegnap este volt. Sanders egysége már legfeljebb, ha két-három percre lehet tőlük… Átvágtak a tavon, keményen eveztek, befordultak egy csatornába, amely az egyik élesebb kanyart vágta át. Earl tartotta a tempót: hiába, úgy ismerte ezeket a vizeket, akár a tenyerét. A helikopter most délnek fordult, eltávolodott tőlük, de ők a nyomában voltak. Virgil egy pillanatra felállt, óvatosságból csak egy pillanatra kikémlelt – de nem látott semmit, legfeljebb a fák tetejét dél felé. – Átvág a tisztáson – közvetített folyamatosan Rod –, vissza a bozótba! Virgil újabb zajt hallott, megfordult: most a folyón lefelé állomásozó csónakok bukkantak fel. Így már összesen öt csónak cirkált a vízen, egymástól alig százméternyire. – Szerintem már közel lehetünk! – kiáltotta Rod. Újabb tizenöt másodperc: Rod most Earl felé fordult, úgy kiabált. – Ott van! Ott, ott…

A helikopter most már szinte kartávolságra volt előttük, Virgil a megafont is hallotta, bár a szavakat nem tudta kiszűrni, hála a rotor zajának. Észak felől újabb két csónak érkezett: Earl a füves partszakasz felé irányította őket. Ott kószáltak fel-alá egy ideig, végül Virgil is észrevett egy nagyon keskeny kis benyílót, ami egy csatornában folytatódott, egyenest átvágott a bokrok között. – Átjutunk ezen? – kérdezte Rod. – Nem hinném – vakarta meg a fejét Earl. Leállította a motort, elővette a rudat, megmérte a mélységet, aztán előrelökte a csónakot. Egy métert sem jutottak előre. – Túl sekély – morogta Earl. – És ha gyalog próbálkoznánk? – kérdezte Rod. – Semmi értelme. Vannak sekély részek, de két-három percenként biztos, hogy nyakig elsüllyednénk – rázta a fejét Earl. Visszacsorogtak, Rod közben megint a rádiójával társalgott. – Vissza, északnak – mondta –, van arra egy csatorna. Affene, a többiek már ott vannak, lemaradunk! Earl bekapcsolta a motort, megindultak északnak, a csatorna felé: a part mellől újabb csónak vetette magát a nyomukba, sőt Virgil további csónakokat vett észre. Ezek akkor előzték meg őket, amikor a szűk csatornába próbáltak benyomulni, hiába. – A fáknál van! – kiáltotta most Rod. – Meglátták, már látják! Öt gyors csattanást hallottak: lövéseket. – A kurva életbe, hát ez meg mi volt? – üvöltött fel Rod. Villámgyorsan leült. – Nyugi, nyugi – szólt a többiekre Virgil. – Csak szép lassan, csendesen… A helikopter most a fejük felett körözött, aztán hosszabb sorozatot hallottak, két vagy három félautomata kelepelt fel egyszerre. – Földön van! – hallatszott Rod kiáltása. – Eltalálták, földön van! Bassza meg, gondolta Virgil. A helikopter olyan közel volt, hogy szinte a gondolataikat is hallották az odabenn ülőknek, de a lövöldözés helyszínéhez csak úgy juthattak el, ha keresztülvágnak egy jó negyedmérföldes, zsombékos szakaszon: végül azonban csak odaevickéltek valahogy. Meg is látták Sanders flottáját, ahogy a csónakok partra futottak a vízbe érő fák között: meg egy alumíniumcsónakot, benne egy szakasz rendőrt. A vízben kellett kiszállniuk és kilábalniuk a partra, ahol Virgil meglátta a rendőrök gyűrűjében fekvő Ketteskét: a rendőrök épp kötést próbáltak erősíteni a Ketteske sebeire. – Tegyük a hordágyra! – hallotta meg az egyik rendőr ordítását. A Ketteske torkából hörgés szakadt fel. Négyen felemelték,

felfektették a hordágyra. A vér azonnal átütött a vásznon, és csak folyt tovább, rengeteg vér. Virgil és öt rendőr ragadta fel a hordágyat, átlábaltak a zsombékon, a legközelebbi csónakig: a Ketteske most már sírt fájdalmában, szeme fehéren villant a könnyek mögül. – Miért lőttek le? – ezt ismételgette. Befektették a csónakba, és a csónak elszáguldott vele. – Hova mennek? – kérdezte Virgil az egyik zsarutól. – A stégnél várja a mentő – felelte a zsaru. Fáradtnak tűnt, a kora reggeli óra dacára. – Tulajdonképpen mi történt? – Hát, ugye, megpróbált befutni a fák közé – mesélte a zsaru –, én a harmadik vagy a negyedik csónakban voltam, és csak azt láttam, hogy valaki az első csónakból tüzet nyit. – Volt fegyver a srácnál? – Hát – köszörülte meg a torkát a zsaru –, a fegyvere, ugye, oda volt erősítve a kenu széléhez, és azt hiszem, fel akart húzni a kenujával a partra, hogy elfuthasson… szóval, nem tudom. – Milyen súlyos a sebe? – A lábát szitává lőtték, és kapott egyet a seggébe is, ott oldalt. Rendesen kilyuggatták. Virgil körülnézett: egy falka rendőrt látott maga körül, halkan beszélgettek egymás között. Ebből még nagyon nagy baj lehet, gondolta. A seriffhelyettesek a tetthelyen várták be a BMH helyszínelőit. Mapes barátunknak több dolga akadt ezen a héten, mint egész eddigi pályafutása alatt, mormolta magában Virgil. Körbejárt, elbeszélgetett a rendőrökkel: lassan kezdett összeállni a kép. Ketten használtak a fegyverüket. Az első a Ketteske elé célzott, hogy lassításra kényszerítse, és távol tartsa a fáktól. A másik azt hitte, a Ketteske tüzet nyitott, ő viszonozta, mire a Ketteske behúzódott előle egy fa mögé, aztán megint az előző rendőr tüzelt, összezavarodott, nem tudta, ki eresztette meg a második fegyversorozatot. Beszélgetett még néhányukkal, aztán Earl visszavitte a rámpához, ahol vízre szálltak. – Szerintem nem kellett volna meglőni azt a gyerkőcöt – morogta útközben Earl.

– Ha sikerül bejutnia a fák közé a puskájával, jó néhányunkat lelőhetett volna, míg kiássuk onnét – vette védelmébe az akciót Virgil, minden különösebb meggyőződés nélkül. – Lett volna neki sansza, hogy leszedjen valakit, ha arra szottyan gusztusa – köpött a vízbe Earl. – De hát nem akarta. Elő se szedte a puskáját. – Nem olyan egyszerű ez – sóhajtotta Virgil –, bonyolult hely ez a világ. – Na, az már egyszer szent igaz – bólogatott Earl is. A nap már felkelt: a tó tükréről sápatag árnyékok lebbentek fel a vadrizságyások fölé. – Isten saját hétvégi telke – lehelte Earl. Johnson Johnson szinte ugyanezt mondta, igaz, ő a Vermillion tóról, jutott Virgil eszébe. – Hát az már szent igaz – sóhajtotta ő is. Sanders már ott volt a kórházban, amikor Virgil megérkezett. – Te is ott voltál? – ezzel a kérdéssel fogadta köszönés helyett. – Ott, de az utolsó csónakban – felelte Virgil. – Nem láttam, mi történt. Hogy van a srác? – Súlyosan megsérült, épp most van a műtőben, megpróbálják elállítani a vérzést, és vért is adnak neki. Beszéltem az egyik ápolóval, azt mondják, 0-ás a vércsoportja. Tudod, eszembe jutott, hogy… – Tudom. Még fontos lehet. – Azt nem tudnám megmondani, hogy ő is használta-e a fegyverét odakinn. Szóval, hogy tűzharc volt-e, vagy… Sanders hangja, ahogy a tűzharc szóhoz ért, reménykedőn csengett, Virgil azonban kénytelen volt közbevágni. – Egy 22-ese volt – csóválta a fejét. – Oda volt erősítve a kenu széléhez, még akkor is, mikor eltalálták. – A fene vigye el! Kézifegyvere vagy pisztolya nem is volt? – Mindenki összezavarodott, nem volt olyan egyszerű a helyzet – ismerte el Virgil. – Ha sikerül bejutnia a fák közé a puskájával, kész pokol, míg onnét kifüstöljük. Én sem tudom, mit mondhatnék, Bob. Lehet, hogy még így a legjobb. Senki más nem sérült meg. – Ezt majd mondd a tévéseknek – mordult fel Sanders. – Itt vannak már? – Már telefonáltak. Azt nem tudom, kijönnek-e. Na és a te haverod, a Star Tribune riportere? – Nem tudom, merre mászkál. És nem is igazi haverom. – Dumálsz összevissza – vigyorgott Sanders. – Biztos nem láttad még a mai számot.

– Tessék? – Ott vigyorogsz a címlapon. Hogy aszongya megoldottad az ügyet. – Ó, te jó ég… Sanders azt mondta, biztosat csak akkor tudnak majd, ha a sebészek kijönnek a műtőből, vagyis egy-két óra múlva. – Van dolguk elég – tette hozzá. Vagyis várni kellett. Virgil lement a földszintre, vett egy újságot, megnézte magát, ahogy áll karba font kézzel Slibe előtt. Nem is rossz kép: ráadásul észre se vette, hogy Ignace fotózna. Nem is tudta, hogy van nála fényképezőgép. – Egész jól nézek ki – állapította meg. Még mindig ezen járt a feje, amikor megszólalt a mobilja. Davenport. – Hogy tetszik a ma reggeli Star Tribune? – kérdezte, ahogy Virgil beleszólt. – Épp azt nézegetem. De hadd mondjam el rögtön, hogy volt egy kis problémánk ma reggel… Amikor az elbeszélése végére ért, Davenport egy ideig hallgatott. – Mi a helyzet a bizonyítékokkal? – kérdezte aztán. – DNS-mintát veszünk az overallon talált vérről, meg talán sikerül megszerezni Windrow DNS-ét is, valahol a házában. Megkérem az iowaiakat, hogy intézzék el. Ha egyezik, és ott van még a hitelkártya is, bíróság elé állíthatjuk. – Vagyis elégedettek vagyunk? – Azt azért nem. Lehet, hogy a kölyök volt az, de körülszaglásztam az öregét is. Az öreg beleillene a képbe, de a srácban már nem vagyok annyira biztos. Hogy őszinte legyek, nem az a típus, aki előre eltervezi a dolgokat. Nem is tudom… – Szóval ma este még ne várjalak vissza. – Ne. És valószínűleg holnap este is itt leszek. A fene egye meg, Lucas, sehogy sem tetszik nekem ez a história. – Azért csak maradj rajta, és értesíts, ha van valami – mondta Davenport. – Egy szenátor, bizonyos Marsha Williams telefonált, hogy mi van a McDillüggyel. Ismeri McDill apját, azért kíváncsiskodik. – Szóval erősödik a nyomás? – Nem, még nem igazán, a szenátornő csak baráti alapon érdeklődött – felelte Davenport. – Ha nincs kifogásod ellene, visszahívom, és elmondom neki, mire jutottál. – Persze, persze… de azért hagyj nekünk egy kis mozgásteret, jó?

Visszament a műtő elé. Ebben a pillanatban Wendy Ashbach viharzott át az ajtón: inge, haja, mindene csak úgy repkedett a menetszélben. – Meghalt? – sikított fel, ahogy meglátta Virgilt. – Hol a? öcsém? – A műtőben – lépett oda hozzá Virgil. – Meglőtték. – De meggyógyul? – fakadt sírva Wendy. – Ugye, meggyógyul? – Főleg a lábán érték a golyók, de súlyosak a sebei. Sok vért vesztett, míg behoztuk. Most vért kap, két orvos foglalkozik vele. – És most hol van? Virgil odavezette a műtő ajtajához: Sanders és két embere is ott várt: a seriff, ahogy észrevette a lányt, odament hozzá, megfogta a kezét. – Épp műtik – mondta. – Még nem tudom megmondani, mi van vele, de ahogy megtudok valamit, szólok. Wendy kezdett bedühödni, mindenáron tudni akart mindent, mire Sanders átkarolta a vállát, és lekísérte a földszintre. Ebben egész ügyes, gondolta Virgil – sőt valóságos virtuóza a hozzátartozók lecsillapításának. Vártak még egy órát. Virgilt ezúttal Ignace hívta. – Mióta hordasz magadnál fényképezőgépet? – kérdezte tőle. – Nem is rossz ötlet, mi? – dicsekedett Ignace. – Kábé akkora, mint a tököd, úgyhogy könnyű elrejteni. Teljesen automatikus, megnyomod, és kész is a kép. Hogy tetszik a fizimiskád? – Megjárja. Azt hiszem. – Majd kapsz róla egy másolatot – ígérte Ignace. – Na és mi a ma reggeli program? Két órával azután, hogy a Ketteskét begördítették a műtőbe, végre felbukkant egy sebész. – Stabilizáltuk az állapotát – jelentette –, de egyelőre ez minden. A vérzést lényegében sikerült elállítani, de rengeteg csontja tört el a lábában és a medencéjében. Négyegységnyi vért kapott. Mindjárt itt lesz érte a helikopter St. Paulból, a Regionálisból. – Ugye, meggyógyul? – sírt fel Wendy. – Igen, de hosszú rehabilitációra lesz szüksége – felelte a sebész. – Ja, igen, és… szóval még nem tért teljesen magához… De azért már szállítható. Épp belevesztek volna a részletekbe, amikor megjelent Zoe, hogy Wendy nyakába boruljon. Újabb fél óra múlva a Ketteskét kigurították a műtőből, a karjából infúziós csövek lógtak, azokkal együtt felrakták a helikopterre, és eltűntek vele.

24 Virgil, Sanders, és John Phillips megyei ügyész a Phillips irodájában ültek össze. – Ha a vércsoport megegyezik, a hitelkártyával együtt, meg persze akkor ha az öreg Ashbach is teszi a dolgát, nem lesz nehéz dolgunk – jelentette ki Phillips. – De azért semmiképpen sem ártana, ha sikerülne kicsikarni egy vallomást az ifjabb Ashbachból, majd, ha magához tér, és ki lehet hallgatni. Az lenne a legokosabb, ha azonnal bemenne hozzá. Ismertesse vele a jogait, aztán hallgassa végig a mondandóját. Egyelőre nem kell sietni az ügyvéd kijelölésével. Várjuk meg, míg ő maga kéri. – Csak találnánk meg végre azt a rohadt 223-ast! – nyögött fel Virgil. – Biztos, hogy a házuk körül dugta el valahova. Addig nem szállok le Wendy és Slibe nyakáról, valamelyikük csak tudja, hova szokta dugni a titkos kincseit. – Hát igen, az a fegyver volna a hab a tortán, főleg, ha ujjlenyomatokat is találunk rajta – ismerte el Phillips is. Virgil visszahívta Davenportot, elmondta neki, mire jutottak az ügyésszel, és hogy részvétet keltsen benne: hadd lássa, milyen vékony jégen táncolnak a Ketteske ügyében. – Meg kell szereznünk azt a DNS-mintát, ember! Bajban vagyunk, nem boldogulunk nélküle! Aztán Zoe hívta. – Itthon vagyok, Wendy is itt van velem. Azt hiszem, jó lenne, ha idejönne. A két lány a nappaliban ült, egymás mellett: mindketten kissé megrovó tekintettel néztek fel, amikor Virgil belépett. A szobát a marihuána illata lengte be. – Lazulunk, lazulunk? – üdvözölte őket Virgil. – Nem éppen – felelte Zoe. – Micsoda egy seggfej maga! – ez meg Wendy volt. – Én sem örültem, amikor láttam, hogy az öccsét meglövik – ült le szemközt velük Virgil. – Általában nem örülök, ha meglőtt embert látok. De a seriffhelyettesek attól féltek, hogy ha az öccse beveszi magát a fák közé, onnét egyenként leszedhet mindnyájunkat. – Akkor ki kellett volna várniuk, míg előjön – horkant fel Wendy –, nem pedig lövöldözni, mint az állatok! Nyilván halálra rémült szegény, amikor

meghallotta a feje fölött azt a helikoptert, meg meglátta maga körül azt a rengeteg csónakot! – Maga ott volt? – vágott közbe Virgil. Wendy csak a fejét rázta. – Nem – szólalt meg helyette Zoe –, de hallottunk mindent a rádióból. Az összes állomáson ez a sztori megy. – Nézze, Wendy – dadogta Virgil –, nagyon sajnálom, ami történt. – Mondd csak meg neki! – fordult Wendy felé Zoe is. – Jajistenem – tört ki a sírás Wendyből –, annyira iszonyú! – Mit kell megmondania nekem? – értetlenkedett Virgil. Wendy először Zoéra nézett, és csak amikor az bólintott, akkor fordult vissza Virgil felé. – Nem hiszem, hogy Ketteske volt az. Hanem szerintem a fater. – És ezt mire alapozza? – kérdezte Virgil percnyi csönd után. – Aznap, hogy Ericát meggyilkolták – fogott bele Wendy –, aznap korán mentem el hazulról, de már nagyon izgatott voltam, nagyon vártam már az estét Ericával. Délután az Oskolában voltunk, a lemez anyagát vettük fel, Erica meg még az előző este azt mondta, hogy neki nagyon tetszik, amit csinálunk. Úgyhogy kitaláltam, hogy áthívom, hallgasson bele a felvételbe. Amikor szünetet tartottunk, átszaladtam a Sasfészekbe. – Ez mikor történt? – szólt közbe Virgil. – Fél hét körül. – És megtalálta? – Nem. Nem volt ott. A kocsija igen, de ő kiment valahova, nem tudom, hova. Gondolom, akkor már a kenujában ült. – Értem. – Szóval vissza kellett mennem, hogy folytassuk a felvételt. Amikor kikanyarodtam az útra a fogadó előtt, mintha a fater kocsiját láttam volna. Megpróbáltam utána menni, de nagyon gyorsan ment, úgyhogy nem értem utol, de nagyon úgy nézett ki, mint a fater kocsija. – Ennyi? – nézett fel Virgil újabb röpke hallgatás után. Wendy megint Zoéra pillantott. – Jobb, ha elmondod a többit is – mondta Zoe. – Mit? Wendy, ha kelletlenül is, de folytatta. – Másnap reggel Cat azzal áll elő, hogy hallotta a seriffhelyettesektől, hogy Ericát megölték, és mindenki az állami rendőröket várja. Én tisztára bediliztem, de tényleg, tisztára! Beültem a kocsiba, kimentem a fogadó elé, aztán kiszálltam, odamentem, ahol a gyilkosság történt.

Nem láttam semmit, csak a szúnyogokat. Úgyhogy egy kicsit közelebb mentem, be a zsombékosba. Nézegettem egy darabig, aztán visszamentem a kocsihoz. – Affene – dörzsölte meg Virgil a homlokát. – Milyen cipő volt magán? – Mephisto. Zoe mondta, még aznap este, hogy maga egy Mephisto cipő után kajtat. Én meg nem akartam kidobni, mert nekem soha még olyan drága cipőm nem volt, úgyhogy inkább eldugtam az Oskolában, a hangszeres ládába. – Maga mondta, hogy továbbadhatom, amit hallottam – mentegetőzött Zoe. – Tudom, én mondtam – bólintott Virgil. – És még valami – mondta Zoe, miután gyors oldalpillantást váltott Wendyvel. – Az együttes kedden délután új számot próbált, amikor beállított Slibe. Wendyt kereste. Ott volt McDill is. Slibe pizzát rendelt, ott ették meg az asztalnál. – Aha. – Aztán Erica a sasokról kezdett el mesélni, és arról, hogy kijár a fészkükhöz, megnézni őket. – Jézusom! – És csak ültek némán: Virgilnek az járt a fejében, hogy most bizony beleszívna abba a jointba, ha megkínálnák. – Szóval azt mondja, az apja kocsija volt – szólalt meg végül. – De nem biztos benne. – Hát… Maga is tudja, hogy van ez. Ezek a kocsik mind egyformák, de mégis, ha meglátja a haverja kocsiját, meg tudja, hogyan szokott a haverja vezetni, hát felismeri. Szóval szerintem a fateromé volt. Mentem az úton, és folyton azt kérdezgettem magamtól, hogy hát ez meg mi a fenét akar itt? Újabb beszédszünet következett. – Rendben van, Wendy – szólalt meg ismét Virgil. – Constance Lifryt megölték, Erica McDillt megölték, Jud Windrow eltűnt, feltehetően ő is halott. Mindhárom eset valahogy összefügg a maga bandájával. De Washington? Ő hogy kerül a képbe? – Fogalmam sincs. – A Ketteske ismerte Washingtont? – Amennyire én tudom, nem. Nem édesszájú. – És az apja? – Ugyanaz, gondolom. Mármint úgy értem, nem barátkozik ő senkivel. – De akkor miért… Nézze, ha a Ketteske tényleg dilis, akkor esetleg lelőheti, mert szeret lövöldözni. Egy kis vadászat. De az apjáról már nem tudom elképzelni ezt. Ő ehhez túl… fegyelmezett.

– Nem tudom – rándította meg a vállát Wendy. – Mondom, hogy nem tudom, de ennek az egésznek semmi értelme. – Ha mégis az apád volt – kérdezte most Zoe –, ha tényleg ő öli itt a népeket: akkor miért? Hogy téged maga mellett tartson? – Az apám soha senki mást nem szeretett, csak az anyámat meg engem – felelte Wendy – meg még talán a Ketteskét. Elmondta nekem több milliószor. Amikor a muter lelépett, abba majdnem belehalt. Nekem meg azt mondja, tisztára olyan vagyok, mint a muter. – És az apja soha – fékezett le a kérdés közepén Virgil: kereste a megfelelő szavakat –, sosem molesztálta magát? – Jaj, dehogy! – nyögött fel Wendy némi habozás után. – Soha! Soha az életben! – Soha? – Soha. Egyszer, tizenkettő lehettem, vagy tizenhárom, egy kicsit furán éreztem magam miatta, tudja, mintha leskelődött volna rám, úgyhogy akkoriban eléggé óvatos voltam vele. De soha semmi se történt. Soha. – És mi a helyzet a Ketteskével? – Hát ő bizony szeret leskelődni – mosolyogta el magát szégyenlősen Wendy. – Tudja, amikor kijövök a fürdőszobából, mindig ott kujtorog az ablaknál. De sose csinált semmit. Olyan kis félénk! – És milyen a viszony az apja és Ketteske között? Mert nekem úgy tűnik, hogy az apja vezetett minket a srác nyomára. – Azt nem tudom – rázta a fejét a lány. – Régebben néha elvert mindkettőnket, mert nagyon odavolt a szigorú nevelésért, de anyu mindig megvédett minket… Aztán, amikor már elment, a fater egyszer-kétszer nagyon elagyabugyálta Ketteskét, de két éve, mióta a Ketteske rászokott arra, hogy visszaüssön, feladta. Tudja, olyan volt az egész, mintha… szóval, mintha a fater többet vállalt volna magára, mint amennyire képes. Újabb szünet következett, aztán újabb kérdés. – Beszélt valaha az apja arról, hogy nem szeretné, ha maga is elmenne? – Hát igen – bólintott Wendy. – Tudja, nagyon szegény családból származik, tényleg nagyon szegények voltak. Volt egy bátyja, aki fiatalon meghalt, állítólag a szívével volt baj, de a fater szerint azért halt meg, mert amikor kicsi volt, nem tellett nekik ennivalóra. Mert bizony néha konkrétan éheztek. Volt akkoriban egy ilyen jóléti kormányprogram, hogy a szegényeknek mogyoróvajat meg zsírt adtak, meg mindenfélét, amit a parasztok nem tudtak eladni, mert túl sok volt

belőle. A fater mesélte, hogy volt olyan, amikor reggelire, ebédre, vacsorára, mindig mogyoróvaj volt. Azóta a szagát se állhatja. – Értem már – emelte fel figyelmeztetőn a kezét Virgil: Wendy kezdte elveszteni a fonalat. – Na szóval kikerült a suliból, és elment napszámosnak egy kutyatenyészetbe, aztán bevonult a seregbe, ott meg kitanították nehézgépeket kezelni. Hat évet húzott le a seregben, a fogához vert minden garast, és amikor leszerelt, befizetett egy hójáróra, aztán… gürizett megállás nélkül, aztán találkozott a muterral, összeházasodtak, a muter is egyre csak melózott, de végül csak beindult az üzlet. Fater szerint a Ketteske kevés hozzá, azt akarja, hogy én vegyem át. Azt mondja, ha elmegyek, az üzlet… Vállat vont, nem bírta folytatni. – Annak akkor annyi – fejezte be helyette Zoe. – Zutty, le a klotyóba! – Nagyon vicces – morogta Wendy. Visszafordult Virgil felé. – De én nem akarom. Semmi kedvem az egész rohadt életemben egy rohadt hójárót vezetni, vagy ülni egy rohadt irodában, és intézni a bunkó parasztok rohadék ügyeit. – Miért mesélte el nekem ezeket? – kérdezte Virgil. – Mert ha a fater az, akkor le kéne állítani – felelte Wendy. – A Ketteske meg… hát ő olyan, amilyen, azon már nem lehet segíteni. A fater miatt lett ilyen. Mikor a muter meg Hector leléptek, én lettem az anyja neki, már úgy értem, én viseltem gondot rá, és én léptem közbe, ha a fater nekitámadt. – Hány éves a Ketteske? Hány év van maguk között? Öt? Hat? – Hét – mondta Wendy. – Tudja, attól félek, hogy a börtönben kinyírják. Már maga a börtön, hogy rács mögött van, már az is sok lenne neki. De valamiért mindig magára vonja az emberek figyelmét. Főleg azokét, akik szeretik kigúnyolni. Ha börtönbe csukják, meghal. Vagy megölik. És ez nem igazság! Főleg, ha nem ő a gyilkos. – Nem. Tényleg nem az – ismerte el Virgil is. Hátradőlt, behunyta a szemét. Ha Slibe a tettes, a Ketteske pedig ártatlan, akkor bizony nagy bajba kerültek. Ha egyszer a rendőrök letartóztattak valakit egy bűn miatt, akkor már szinte lehetetlen valaki mást megvádolni ugyanazzal a bűnnel: ahhoz tökéletes, megdönthetetlen bizonyítékok kellenek. A dolgok jelen állása alapján a védőügyvéd simán ízekre szedné őket. Ha egyszer olyan biztosak abban, hogy X a gyilkos, akkor minek tartóztatták le két nappal korábban Y urat? – kérdezné, és nincs az az isten, hogy ezt a kérdést megválaszolják.

Persze mindenütt akadnak kerülőutak: például, hogy ez a két ember szoros rokoni viszonyban áll egymással, tehát egy és ugyanazon tárgyi bizonyíték mindkettejükre is érvényes lehet, de azért ez nem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik, főleg akkor nem, ha Slibe ellen mindössze annyi szól, hogy talán látták a kocsiját. Bár úgy tűnik, Wendy igazat mondott, amikor arról a kocsiról beszélt… – És akkor mit mondana – nyitotta ki a szemét Virgil –, ha a bíróság előtt meg kéne ismételnie, hogy látta az apja kocsiját, vagyis bevádolná, hogy ott volt a gyilkosság helyszínén, az apja meg közölné, hogy nem, nem is járt arra, a haveromnál voltam, söröztünk? – Hát akkor… gondolom, akkor hinnék neki – hajtotta le a fejét Wendy. – Főleg, ha a haverja is ezt vallaná. Mert én magam se vagyok száz százalékig biztos, hogy az ő kocsiját láttam. Csak gondolom. Vagyis gondoltam, akkor. – Hát, ezzel nem sokra megyünk – dőlt előre Virgil. – És ahhoz mit szólna, ha bedrótoznánk magát? Maga meg odamenne az apjához, és kerek perec a képébe vágná, hogy ő gyilkolta meg Ericát? Elmondaná, hogy látta a kocsiját. Aztán kivárjuk, hogy ő mit szól ehhez. Mi odakint várnánk, a ház előtt, ha esetleg rátámadna magára. – Jézusom! – kapott a fejéhez Wendy. – De hát az… az már árulás volna, maga szerint nem? Azt sose bocsátaná meg nekem, még akkor se, ha ártatlan. Tudja, a muter is elárulta, és neki se bocsátotta meg soha. Utána már nem csinált semmit, csak melózott, aztán este hazajött, és melózott tovább a kertben meg a házban, hogy enni adjon a kölykeinek. Nekünk. Elvégezte a maga melóját, meg azt, ami azelőtt a muteré volt, aztán lefeküdt, és másnap kezdte elölről. – Márpedig nekem nincs más ötletem, csak a bedrótozás – vont vállat Virgil. – Főleg akkor nincs, ha arról a vérről kiderül, hogy Jud Windrow vére. Akkor ugyanis a Ketteskének kell elvinnie a balhét. De azt is meg kell mondanom magának, drágaságom, hogy a maga énekesi karrierje is veszélybe kerül, ha kiderül az apjáról, hogy legyilkol mindenkit, aki támogatni akarja a maga karrierjét. – Ezen még gondolkoznom kell – mondta a lány. – Hát csak gondolkozzon, de húzzon bele! – figyelmeztette Virgil. – Beszéljük meg – szólalt meg Zoe. – Kirúgjuk innét Virgilt, és átbeszéljük a dolgot.

Ez eltarthat egy ideig, gondolta Virgil. Felhívta a seriffet, kért tőle néhány embert. – Kiugróm Slibe házához, beszélni akarok vele, és talán nem volna baj, ha nem lennék egészen egyedül. – Értem én, dühös lehet az öreg, hogy meglőtték a fiát – felelte Sanders. – Én most felmegyek Bigforkba. Gyere be az irodámba, az embereim itt várnak rád. Virgil és a két zsaru azonban hiába kopogtatott Slibe ajtaján, Slibe nem volt odahaza. A kutyák, mint rendesen, most is elvoltak, de a ház üresen tátongott, sehol senki, még Slibe kocsiját sem látták sehol. Virgil felhívta Zoét, hogy mire jutottak a bedrótozással kapcsolatban. – Rossz híreim vannak – jelentette a lány. – Slibe idetelefonált, Wendy meg elment, hogy találkozzon vele. – Hogy találkozzon vele? Zoe, az istenért, ha ő a gyilkos, és egyedül maradnak egymással… – Dick Raab irodájába beszélték meg a találkozót. – Az ki? – Ügyvéd. A legjobb a városban. Slibe azt mondta Wendynek, hogy ideje kussolni, és menteni a menthetőt. – Köszönöm, igazán boldoggá tettek. – És tudja, mi van még? – kérdezte Zoe, mint aki oda se figyel. – Wendy meg én mintha újra összejöttünk volna! – Nahát, ez aztán a nagy hír… Megint felhívta Sanderst, hogy sürgősen találkozniuk kéne Phillips irodájában. – Baj van? – kérdezte a seriff. – Asszem. Végül Sanders irodájában ültek le. Phillips elég keserves képet vágott: a sarokban pedig egy idősödő úriember ült, gondosan semlegesre maszkírozott arccal. – Bob azt mondta, lehet, hogy baj van – szólalt meg Phillips, ahogy Virgil belépett az ajtón. Sanders biccentéssel üdvözölte, aztán bemutatta a sarokban üldögélő férfit. – Ez az apám, Ken Sanders. Ő volt itt a seriff énelőttem. A fél megye azt hiszi, hogy még mindig rá kell szavazni.

Virgil kezet rázott az idősebbik Sandersszel, leült. – Beszéltem Wendyvel. Szerinte nem az öccse a tettes, hanem az apja. Elmesélte nekik az egész vitadélutánt, azt is, hogy Slibe találkozóra rendelte a lányát, Dick Raab ügyvédi irodájába. Ken Sanders szkeptikus képet vágott, a fia és Phillips leginkább semmilyent, rajtuk inkább a végelgyengülés jelei mutatkoztak. – És ezzel miért csak most állt elő? – robbant fel Phillips. – Azután, hogy lelőnek még egy nőt, egy pasas eltűnik, az öccsét meg lecsukják? – Mert Slibe az apja – szúrta közbe Ken Sanders. – Ő az egyetlen hozzátartozója, meg persze ott van még az öccse. Nyilván fedezni akaija. – Ha igazat beszél az a lány, még a végén kiderül, hogy az apja a legnagyobb seggfej egész Észak-Minnesotában – sóhajtott fel Virgil. – Bevádolni a saját gyerekét! – Na és mi van, ha hazudik? – kérdezte most az ifjabb Sanders. – Mi van, ha az öccsét akarja fedezni? Vagy önmagát? Beszéltél az apjával a lövöldözés óta? – Hé, hé, álljunk már le! – kiabált közbe Phillips, felpattant, és fel-alá rohangálva folytatta. – Jesszusom, hogy ez egyszerre milyen világos lett! Wendy beadja nekünk, hogy az apja a tettes. Nekünk meg van egy raklap bizonyítékunk az öccse ellen: Vér az overallján, az, hogy szökni próbált… Tehát bíróság elé állítjuk, Wendy pedig megjelenik a tanúk emelvényén, és bejelenti, hogy látta az apját a tó környékén. Sőt ott a hitelkártya az iowai tankolásokkal. Ő is odaakaszthatta azt az overallt a fia szekrényébe. A védőügyvéd perbe fogja az apát, végül is ellene legalább annyi bizonyíték szól, mint a fia ellen. A Ketteskét felmentik. Miért? Ne is szépítsük, azért, mert több mint alapos a kétség, hogy ő lenne a tettes. Ezután mit tehetünk? Letartóztatjuk Slibe szeniort? A lánya remegni kezd a tanúk emelvényén, aztán ott van még a vér a Ketteske overallján… Slibe ügyvédje beperli a Ketteskét, és… Várjunk! Várjunk, az istenit neki! Beperlik Wendyt is, mert Virgilnek bizonyítéka van ellene: a cipő. Tehát Slibe is felmentést kap. Jaj, bassza meg! – Ez most komoly? – hüledezett Bob Sanders. – Komoly, akár a szívroham – vágta rá Phillips. – Dick Raab fogja azt a lányt, és feldugja egyenesen a seggembe. Jaj, istenem! – szegezte remegő ujjait Virgilre. – Maga meg indítson azonnal a Városokba, üljön le a Ketteske ágya mellé, és addig ne mozduljon, amíg ki nem présel belőle egy vallomást. Ha ő volt az, nekünk úgy is jó. Ha az apjára vall, akkor… Nem, akkor már nem annyira jó, de még az is valami. – És ha már kapott ügyvédet?

– Akkor megizélhetjük magunkat – tárta szét a karját Phillips. – Illetve nem is, mert magának például nem kell. Maga elkapott mindenkit, aki csak él és mozog. Én viszem el a balhét. Én baszhatom meg magam. Maga tiszta, mint a hó. – Ez igazán megnyugtató – sandított Bob az apja felé, aki egy mosolyt igyekezett kipréselni magából. – Te meg igazán humorodnál vagy, Bob – hörögte Phillips. – Megmondom, mi a megoldás – vette vissza a szót Bob. – De csak így, magunk között… Ha a Ketteske meg találna halni, akkor minden szépen elrendeződne. Mi meg mehetnénk dolgunkra. – Nem – rázta meg a fejét Virgil. – A gyilkos, akárki legyen is, őrült. Ha Slibe az, de még akkor is, ha Wendy, újabb gyilkossággal kell számolnunk, mert a gyilkos mostanában így rendezi le az ügyeit. Mert az a fickó megőrült. Ültek némán. Végül Ken Sanders szólalt meg. – Vagy az a csaj. Ismerem én ezt a Wendyt. Kiköpött anyja. Annak idején az egész megye azon a románcon szórakozott. Maria Ashbach és Hector kis románcán. – Maga is tudott róla? Úgy értem, sokan tudtak róla? – Hogy hányan, azt nem tudom. Csak azt, hogy Hector a kutyatenyésztési üzletágat ellenőrizte a megyének, Maria meg a papírmunkát intézte a férjének, aztán Hector addig-addig ellenőrzött, amíg össze nem jöttek. Slibe Ashbach neje, meg egy mexikói, ebből csak a baj lehetett. Az is lett. Maria meg Hector leléptek, és ez lett az Ashbach-klán vége. Az egész család bedilizett. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy Slibe egyszer-kétszer megcsöcsörészte a kislányát. Azért lett abból a lányból leszbikus, nem másért. – Erre már én is rákérdeztem – szólt közbe Virgil –, de Wendy azt mondja, nem. – Rákérdezett? – hökkent meg Ken Sanders. – Magának több vér van a pucájában, mint hinné az ember. – Ez a fickó mészárolta le azokat a vietnamiakat International Falls mellett – magyarázta az apjának Bob. – Én nem mészároltam le senkit! – fortyant fel Virgil egy szempillantás alatt. De Sanders csak nevetett, legyintett. – Zoe szerint, ha fel akarlak húzni, csak ezzel kell előállnom, és valóban így van. – Lehet, hogy ezért elfenekelem – higgadt le azonnal Virgil. – Nézhetem közben? – kérdezte Ken Sanders.

– Hé, mi folyik itt, dumaszínház? – csattant fel Phillips. – Mit röhécselünk itt, mint az idióták? Megmondtam már: ezek mindnyájan fel lesznek mentve! – Szó sincs róla – rázta a fejét Ken Sanders. – Először is, Wendyt megszorongathatjuk, mert elhallgatta a bizonyítékait. Aztán ott van a cipő. Hiába kekeckedik, akkor is be kell ismernie, hogy látta az apját a gyilkosság helyszínénél, hogy az övé az a cipőnyom, és hogy hazudott Virgilnek. Tehát ő a kezünkben van. Már csak azt kell kitalálnunk, hogy mihez kezdjünk vele. Ezen Phillips is eltöprengett egy ideig. – Kezdem már érteni, miért választottak meg seriffnek zsinórban nyolcszor – mormolta aztán. – Mi másért? – diadalmaskodott az öreg. Aztán Virgil felé fordult. – Olvastam én arról a lövöldözésről International Fallsnál. Nagyon mellre szívta? Tehát megint előjött ez a história. Virgil mesélt, az öreg figyelmesen hallgatta, közben feltett néhány elég okos kérdést. – Nem nagyon látom, hogy lett volna más választása – mondta, ahogy Virgil a történet végére ért. – Nekem se jut az eszembe semmi – tódította Virgil. – Lehetett volna másképpen, elvben bíróság is van a világon… De hát mihez kezdhet a bíróság egy csapat külföldi bérgyilkossal? – Azért nemigen szeretem én, amikor géppisztolyt látok rendőrök kezében – hümmögte Ken Sanders. – Olyanok vagyunk már, akár a hadsereg. Van géppisztolyunk, olyan páncélautónk, hogy tanknak is simán elmehetne, golyóálló mellényünk… Aztán előáll egy ilyen helyzet, mint ma reggel is, de mi van, ha rosszul végződik, közben meg ott téblábol egy csomó zsaru, talpig fegyverben? Meg ott vannak ezek az autós üldözések, minden másodiknál meghal valaki, akinek semmi köze hozzá, csak át akart kelni az úttesten… – Hallom, amit mond – mormolta Virgil. – Hát… értem én, jólesik így elfilozofálgatni, de van még dolgunk, épp elég! – szólt rájuk Phillips. – Így is van – állt fel Virgil, hogy nyújtózzon egyet. – Ideje lezárni az ügyet. Ideje megtudni, ki a gyilkos. Nem feltétlenül azért, hogy elítéljék: az a fontos, hogy tudjuk. – Akkor vonszolja fel a seggét a Városokba – ismételte Phillips. Virgilnek persze Sig körül jártak a gondolatai, hogy talán kiugorhatna hozzá – de aztán felködlött előtte a Ketteske képe, ahogy felébred a kórházban, és egy ügyvéd dekkol az ágya mellett. Signyhez jó lenne elmenni. St. Paulba viszont muszáj.

25 Felhívta Signyt, hogy ma éjszakára is el kell mennie. – Tudom, be kell fejezned ezt az ügyet, Virgil – vigasztalta Signy, de ezúttal már mintha némi szkepszis is kicsengett volna a hangjából. – Sig, esküszöm az Istenre, nincs a világon még egy hely, ahová úgy vágynék, mint hozzád! – Elhiszem én… Egyhangú volt az út az I-35-ösön a Városokig, a délután nem kínált semmi látnivalót, még az előmerészkedő csillagok sem. A rádióból Jimmie Dale Gilmore szólt, a Dallast, Virgil kedvenc számát énekelte: aztán Lucinda Williams vette át a stafétabotot, ő egy AC/DCfeldolgozással kedveskedett. A zene enyhítette kicsit Virgil feszültségét, de amikor beállt a kórház parkolójába, egyszerűen semmit sem tudott kitalálni, amivel feldobhatná a hangulatát. Csak akkor ötlött az eszébe valami, amikor belépett a kórterembe, és meglátta a Ketteskét. A fiú elkínzott arca, mint egy fekete sziget, úgy, hánykolódott a lepedők, párnák, műszerek fehér tengerében. A szeme csukva, a légzése akadozó. – Felébredt már? – tudakolta Virgil az ápolónőtől. – Fel, egy órával ezelőtt. De nincs túl jó állapotban. Nem mondott semmi összefüggőt. Azt se tudja, hol van. Teletömtük fájdalomcsillapítóval. Nem hinném, hogy ma este még egyszer magához térne. – De rendbe jön, ugye? – Nyolcvan-húsz százalék az esély – felelte az ápolónő. – Rendbe kell hozni a végbelét, csontszilánkok fúródtak bele. A lábába és a medencéjébe fémkacsokat kell beépíteni. A gerince szerencsére nem sérült meg, de a lába nagyon is. Az egyik sebész azt mondja, lehet, hogy hatszor is vissza kell feküdnie, míg teljesen rendbe jön. Ha rendbe jön egyáltalán. Aztán itt van még a fertőzés veszélye. Ha elfertőződik, akkor nagy a baj. – Kösz – biccentett Virgil. Lement a kávézóba, vett egy kólát, leült, hogy végiggondolja, amit látott. Végül az órájára pillantott, aztán felhívta Sandyt, a kutatót. A lány éppen indult volna hazafelé. – Rengeteg adatra volna szükségem

– kezdte Virgil –, és sürgősen, egy-két órán belül. Kifizettetem a túlórát. Lehet róla szó? – Kedves, hogy így megkérdi, ahelyett hogy csak parancsolgatna, mint a rabszolgájának – zsémbelt a lány. – De Sandy! – Pofa be, Virgil. Mit akar? – Jó, jó, már mondom is. Fekszik valamelyik duluthi kórházban egy nő, bizonyos Janelle Washington. Tudnom kell, hogy melyikben. A férje neve James, Grand Rapidsben laknak… Szükségem lenne egy rendszámra – és így tovább: felsorolt mindent, mire Sandy csak annyit mondott, hogy nem lesz probléma. – És magát merre találom? – kérdezte végül a lány. – Felmegyek Duluthba. A nyavalya törje ki, két órája még odafenn voltam, északon, aztán lejöttem ide negyedórára, most meg mehetek vissza. – Mindnyájunk életébe belopózik a bánat árnya olykor-olykor – szavalta Sandy. – Csókolom azt az együtt érző szívecskéjét. – Lucas épp indulni készül. Akar beszélni vele? – Á, csak felbosszantana! Azonnal hívjon, ahogy megtudott mindent, jó? Letette, kiment a kocsihoz, kivette a Nikonját, visszament vele a kórterembe. Az ápolónő nem örült túlzottan a fényképezőgépnek, de Virgil a sarkára állt, mire a nővérke meghátrált. Felállt egy székre, onnan készítette el a képeket a Ketteskéről, a gép kijelzőjén ellenőrizte az élességet: rendben volt. Leugrott a székről. Az ápolónő közben kiment, és most a főápolónővel tért vissza. – Már végeztem – közölte velük Virgil. – Bizonyos dolgokat el kell, ugyebár, végezni. A szabályok meg azért vannak, hogy áthágjuk őket, idézet tőlem, plágium vétsége nélkül terjeszthetik. Félúton Duluth felé, már sötétben, beállt egy országúti büfé parkolójába, hogy szundítson egy félórácskát. Sandy hívása ébresztette. Megtudta tőle, hogy Janelle Washington melyik kórházban fekszik, azt is, hogy épp ébren van és várja őt. – Ami a kocsit illeti, igaza volt – folytatta a beszámolóját Sandy. – Sose regisztrálták, sehol. – Köszönöm, Sandy. Egy-két nap, és újra látjuk egymást. Betámolygott a büfébe, vett egy nyalókát, és száguldott tovább észak felé.

Jan Washington ülve fogadta, de a kórházi ágyában. Virgil nem ismerte azelőttről, hogy meglőtték, most mégis az a benyomása támadt, hogy ez a nő mintha fogyott volna az utóbbi napokban. – James is itt van valahol – újságolta Jan. – Hogy érzi magát? – ült le az ágy mellé Virgil. – Fáj, egész álló nap fáj mindenütt. Hiába tömik belém a fájdalomcsillapítót, ha egyszer nem hat, vagy ha mégis, akkor meg elalszom tőle. Úgy látszik, nincs középút. – Szeretnék egy fényképet mutatni magának – kaparta elő a laptopját Virgil. Azt a képet tette fel, amin a Ketteskének csak az arca látszott, az Adobe segítségével kiretusálta a fej körül látható kórházi berendezéseket. Most akár jogosítványképnek is elment volna a fotó. – Felismeri ezt az embert? A nő hosszú másodpercekig csak nézte a képet, aztán összeráncolta a homlokát. – Ó, hát persze! De rég nem láttam! Ez itt Hector. Mi is volt a vezetékneve? Csak egy pár évig volt nálunk, mielőtt megszöktek… Avila! Hát persze! Ő vitte Maria Ashbachot Arizonába! Együtt szöktek… – Hector Avila a megyének dolgozott – mesélte Jan –, a közmunkák bizottságánál. Maria is ott volt hivatalnok, mielőtt kilépett volna, a gyerekek miatt. A két nő megkedvelte egymást, Jan akkor is jelen volt, amikor Maria és Hector megismerkedtek. – Tudja, Hector járt ki ellenőrizni a megye kutyatenyészeteibe. Maria intézte a papírmunkákat Slibe helyett. Éreztem én, hogy alakul köztük valami, figyelmeztettem is Hectort… – Figyelmeztette? Mire? – Hát, tudja, hogy van az… Slibe vidéki ember, Maria pedig az ő felesége volt, az övé. Ha valaki nagyon kerülgetni kezdi az asszonyt… Hát akad néhány ember nem járta sötét ösvény arrafelé, ahol könnyedén… meglőhetik az embert. Mint például engem. – Meddig tartott ez a viszony? – Sokáig. Évekig, ha nem tovább – felelte Jan. – Persze nagyon vigyáztak magukra. Ahogy összejöttek, többé egy szót se szóltak egymáshoz nyilvánosan. Onnan tudom, hogy én jóban voltam Hectorral… Kivett egy motelszobát valahol, többnyire fenn, Hibbing mellett, Maria meg kiszökdösött hozzá. Nem is

tudom… úgy indult, hogy csak szex lesz belőle, de aztán valahogy egymásba szerettek. Remélem, most boldogok, akárhol legyenek is. Virgil most Ron Mapes otthoni számát tárcsázta fel, a helyszínelők főnökéét. Elmondta neki, mire lesz szüksége. Aztán Sanders következett. – Meddig érvényes a házkutatási végzésünk az Ashbach-házra? Három napig? – Aha. Azután le kell vonulnunk a terepről. De nem kell mindjárt az első napon végeznünk. Miért, mi van? – Ha elmondom, kiröhögsz. – Ugyan! – Holnap találkozunk – köszönt el Virgil. – Hé, várj! Mi van a Ketteskével? – Alszik. Nem tudtam beszélni vele. – John Phillips nagyon mérges lesz. Kell neki az a nyilatkozat. – Á, nem a Ketteske a mi emberünk. Ezt nyugodtan megmondhatod az ügyész úrnak is. – Hé, Virgil! – És kéne még néhány ember a tieid közül. Mondjuk, reggel kilencre – azzal Virgil letette. Hajnali kettőkor érkezett vissza a moteljébe, arccal az ágyra zuhant, megszűnt létezni. Mapes reggel nyolckor ébresztette. – Itt vagyunk a hallban, várunk rád. – Igyatok addig egy kávét – ásította Virgil –, egy perc, és jövök. – Ez nem úgy hangzott, mint aki egy perc, és jön – akadékoskodott Mapes. – Jó, jó. Már kelek is fel… Nyugodt, hűvös reggel fogadta őket, bár lógott az eső lába, Virgil a kocsiján is érezte, hogy nedves: úgy látszik, esett az éjjel, bár nem nagyon, a kocsik alatt mindenütt száraz maradt a föld. Elindult a hall felé, elsétált a helyszínelők furgonja mellett. A hallban Mapes és az asszisztense, Herb Huntington ültek, egy utazási brosúrába mélyedve. – Mennyi minden érdekesség van erre mifelénk – álmélkodott Mapes. – És én nem is tudtam róla! – A feleséged boldog lesz, ha elmondod neki – ugratta a főnökét Huntington. – Képzelem: drágám, az idén végre kimozdulunk Bemidjiből! Jaja bizony! Elmerészkedünk egészen Grand Rapidsig, halászunk, vadászunk, golfozunk, meg minden, amiről csak ábrándoztál!

– Nálatok van minden, ami kell? – vágott közbe Virgil. – Nézd, Virgil – mormolta Mapes –, én nem mondom, hogy megőrültél, de azért jobb, ha meglapulok valahol a kocsi hátuljában, amíg te meg Herb dolgoztok. Virgil csak szomorú mosollyal és fejcsóválással felelt. – Most mi van? – ütközött meg Mapes. – Az, hogy reggelizzünk meg. Lehet, hogy egy ideig odakint kell maradnunk. – Miért, mid van, amiről mi nem tudunk? – értetlenkedett tovább Mapes. – Az, hogy ez a Windrow sehogy sem akar előkerülni, pedig nyomkövető is van a kocsiján. – Aha – rántott egyet a nadrágján Mapes. – De hát akkor hova tűnt? A vasorrú bába kunyhójába? Megsütötték, megették? Megreggeliztek, összeszedték a két seriffhelyettest, és a három teherautóból álló karaván megindult az Ashbach-ház felé. A ház előtt parkoltak le: elhagyatottnak tűnt a ház, mintha sűrű, sötét felhő borítaná be. Virgil bedörömbölt Slibe garázsajtaján. Semmi válasz. Az egyik seriffhelyettes benézett a hátsó ablakon. – A kocsija sincs itt! – kiáltotta. – Akkor nézzük meg az ólat – rendelkezett Virgil. – Ti is kezdhetitek – fordult Mapes felé. Ő a maga részéről Wendy szobájával kezdte, de még oda sem ért, amikor felpattant az ajtó, Wendy nézett ki rajta, mezítláb, jeansben. – Hát maguk mit keresnek itt? – ereszkedett le a tornác lépcsőjére. – Hol az apja? – kérdezett vissza Virgil. – Ő… szóval az ügyvédünk azt mondta, nem vagyunk kötelesek beszélni magával – jelentette ki Wendy. Berni is felbukkant, odalépett Wendy mögé, a kezét a vállára tette. – Helyes, tegyék csak, ahogy az ügyvédjük utasította magukat – vonta meg a vállát Virgil. – Annyit azért elárulok magának Wendy, hogy ha az apja esetleg mégis itt volna, ha esetleg kedve támadna egyszer csak előbukkanni valahonnan, és rálőni valakire, akkor magát is lecsukatom gyilkosság vádjával. – De én… És egyáltalán, mi a frászt keres maga itt? – Folytatjuk a házkutatást – felelte Virgil. A szeme sarkból látta, hogy Mapes és Huntington átlábal a kerten. Visszafordult a lányok felé. – Berni, magának nincs ügyvédje, aki megmondaná, hogy mit csináljon, ha kérdeznek magától valamit, úgyhogy magát kérdezem. Hol van Slibe?

– Az így nem tisztességes! – panaszkodott Wendy. – Szarok a tisztességre – mordult rá Virgil. – Berni, ha tudja, jobb, ha elárulja, különben maga is nyakig benne lesz a katyvaszban, akárcsak Wendy. – Majd én megmondom, ne vele kekeckedjen – szólt közbe Wendy. – Kinn dogozik a várostól délre, a Wendigo-folyóág mellett. – Mikor ment el? – Amikor szokott, fél hét körül. Hallottam, ahogy elindul. – Maga nem furcsállja, hogy meg se látogatta a Ketteskét? – Mert halálra idegesítették, azért nem. Berni meg én ma bemegyünk St. Paulba, lehet, hogy akkor velünk jön. De mondja már meg végre, hogy mi a fenét akar tőlünk! Virgil! Huntington a kert végét járta be, a vállán egy fémdoboz himbálózott, abban, egy hosszú rúd végén, kosárlabdára emlékeztető szerkentyűvel. Nézték, ahogy végigjáratja a szerkentyűt, hajszálnyira a krumplipalánták fölött: mögötte Mapes lépkedett. – Wendy, jó lenne, ha meglátogatná az öccsét – mondta Virgil. – Én tegnap jártam nála. Úgy láttam, ráférne egy kis részvét. – Súlyos az állapota? – pördült meg a lány a tengelye körül. – Elég súlyos. Meg tudják gyógyítani, de időbe telik. A legnagyobb veszély az, hogy elfertőződhetnek a sebei. – Elmesélte még, amit a kórházban látott, aztán megfordult: látta, hogy Mapes épp feléjük közelít. Huntington most körbekörbe járt, fütyült rá, hogy letapos mindent. Amerre csak megfordult, halott krumpli– és uborkapalánták jelezték az útját. – Találtunk valamit, Virgil – jelentette Mapes. – Elég nagynak tűnik. – Semmi kérdés? – Mondom, találtunk valamit. Szerintem tudod már, mi az. Nagy és összefüggő. Pillanatnyilag ez minden, amit mondani tudok róla. – Mi van? – kérdezte Wendy. Virgil felsóhajtott, egy lépcsővel feljebb lépett, átkarolta Wendy vállát. – Te jó isten. Hogy én menynyire rühellem ezt – nyögte ki. – De mit? – Azt, Wendy, hogy… Szóval, azt hiszem, megtaláltuk a mamáját. Odalenn fekszik, lent a kertben. Mintha egyszerre valamennyi izma görcsbe rándult volna a lánynak, úgy rezzent össze. Lelökte magáról Virgil kezét. Berni tátott szájjal tántorodott hátra. – Maga megőrült… – dadogta.

– Maga megőrült – ismételte meg Wendy is: a tekintete fel-alá járt a kert és Virgil között. – Ezek az emberek fémdetektorral dolgoznak. Azt mondják, találtak egy nagy, elásott fémládát, a kert végében. – Azt mesélte nekem – folytatta Virgil –, hogy amikor az anyja elszökött, a kocsiját itt hagyta, mert a barátja, Hector Avila kocsijával mentek el. Megkértem a BMH egyik kutatóját, nézzen utána a kocsinak. Egy 1990-es S10 Blazer volt. És soha, sehol nem regisztrálták az Egyesült Államokban. Se Arizonában, se ÚjMexikóban, se Texasban, se Coloradóban, Kaliforniában, Nevadában, sehol az egész Délnyugaton. – Aztán azt is mesélte, hogy amikor hazajött az iskolából, az apja azzal fogadta, hogy az anyjuk örökre elment, és akkor kezdett el a kerttel foglalkozni. – Nem, nem, ez nem igaz – rázta görcsösen a fejét Wendy –, anyu Arizonában van… – De nem találjuk – mondta Virgil –, és Hector Avilát se. Semmi nyoma, hogy Maria Ashbach válókeresetet nyújtott volna be, se Minnesotában, se Arizonában, se sehol. – Apa azt mondta, hogy amikor elváltak… – És azt is mondta, hogy az anyjuk küldött egy levelet, azzal, hogy nem akar többé találkozni magukkal. Maga ezt elhitte róla? – De hát – Wendy nem tudta folytatni, kétségbeeséstől száraz szemmel a kertet méregette. – De hát… – És az öccse. Lefényképeztem, és megmutattam a képet Jan Washingtonnak, a duluthi kórházban. Felismerte rajta Hector Avilát. Az öccse Avila fia, és ezt az apja is tudja. Ezért adta föl olyan könnyű szívvel. – De akkor se… – Csak egy módja van, hogy bebizonyítsuk. Tudjuk, hogy egy nagy fémtárgy van elásva hátul a kertben. Tudjuk, hogy az apjának volt egy exkavátora, valószínűleg azzal temette be. Maguk itt laknak az út végén, erre senki se jár. Simán eláshatta. Most szépen utánanézünk. Wendy sírásban tört ki, Berni átölelte, felhúzta a földről, betámogatta a szobába. Az ajtóból visszanézett: az arcán félelem tükröződött. – Ne menjenek messzire – szólt oda Virgil a két seriffhelyettesnek –, tartsák szemmel a lányokat! Felhívta Sanderst. – Azt hiszem, jobb lesz, ha kijössz – mondta neki.

Mapes megmutatta neki azt a helyet, ahol a fémdetektor nyomra bukkant. – Nem tudom megmondani, hogy pontosan mekkora – magyarázta –, de nagyjából olyan hosszú, mint egy autó, olyan széles, mint egy autó, és nincs túl mélyen. Wendy visszajött. – És hogy akarják kihúzni onnét? – kérdezte, könnyben úszó arccal. – Hívunk embereket – kockáztatta meg Virgil. – Hozom a vontatót, és kihúzom – ajánlotta fel Wendy. – Értek hozzá, jobban, mint bárki az egész megyében. – Ennél rosszabb ötletet már rég hallottam, Wendy. – Nem bírom tovább! – kiáltotta el magát Wendy. – Nem bírom, érti? Anyu Arizonában van! És bármikor visszajöhet! Nem lehet ott lenn, a kertben, nem! – Jobb lenne, ha… – szólt oda Virgil Berninek. – Baromság – lökte félre Wendy a barátnőjét. – Hozom a vontatót. Azzal elindult. Az egyik rendőr eléje lépett, hogy megállítsa, de Virgil intésére visszalépett. Virgil is elindult Wendy után, mire Berni is Virgil nyomába szegődött, mögöttük meg a rendőr szedte a lábait. Csak a másik rendőr, Mapes és Huntington maradtak a kertben. A gépszínben most is ott állt a két hójáró, csak a nagy Caterpillar tűnt el. Wendy felkapaszkodott a hókotróra, beindította. – Félre az útból – mordult Virgil felé. – Szerintem rossz ötlet, Wendy – próbálkozott még egyszer Virgil. – Kit érdekel – legyintett Wendy. Leállította a motort. – Amikor anyu elment, valami eltörött apa lelkében. Egyszer mesélte, hogy anyával bementek a városba, sírhelyet venni maguknak. Harmincévesen! – Talán épp ezért volt maga annyira fontos neki – vette a védelmébe Virgil. De Wendy oda se figyelt, újra beindította a motort. – Félre az útból! Virgil követte, ahogy a hókotró átvágott az udvaron. – Szerinted jó ötlet? – lépett oda hozzá Mapes. – Jobb, ha úszunk az árral – vélte Virgil. – Amíg dolgozik, legalább nem sír. Mapes kijelölte a munkaterületet, Wendy nekilátott. Tényleg értette a dolgát, csak úgy repkedett a föld a hókotró lapátja nyomán. Amikor nagyjából kétlábnyira leásott, Virgil észrevette, hogy megint sír. – Jól van? – lépett oda melléje. – Valaki itt ásott – zokogta a lány. – Felpuhították a földet. Menjen hátra!

Ekkor érkezett meg Sanders és az egyik embere. Virgil odament hozzájuk. A seriff kiszállt, végigjáratta a szemét a terepen, meglátta Wendyt a hókotrón. – Mi a fene folyik itt? – förmedt Virgilre. – Azt hiszem, Hector Avila és Maria Ashbach vannak odalenn. – Hogy micsoda…!? – Virgil elmagyarázott mindent. – De akkor sem hagyhatjuk, hogy ő ásson! – háborgott Sanders. – Vigyétek innét! Mi a fene… De most már háromlábnyi mély volt a gödör: Sanders szavait fémcsikorgás szakította félbe. Wendy abbahagyta az ásást, hátrált, az egyik rendőr beugrott a gödörbe, hadonászott egy ideig az ásójával. – Milyen színű volt az a Blazer? – kérdezte. – Kék. – Hát ez is az. Wendy most már tökéletesen összeszedte magát, az arca feszes, hűvös volt. Sanders egy ideig még próbálkozott, végül fel kellett adnia, a lány pedig újra munkához látott. Fogyott a föld az ásója alatt, a végén már csupa fém volt a gödör alja. Ekkor ismét hátrált, a rendőrök lemásztak a gödörbe, ők vették át az ásást, ez már kézimunka volt. Wendy otthagyta őket, leült, a lábát a tornác lépcsőjén nyugtatta. Berni jobbról, Virgil balról melléje ült. – Apa sokszor elverte anyát. Emlékszem. Arra is emlékszem, hogy anya megpróbált visszaütni, de közben sírt. Utána apa is sírt, de azt mondta, muszáj volt elvernie anyát, mert valamit nagyon elrontott. Én meg azt hittem, hogy… Szóval, hogy ilyenek a férfiak, mert egyébként többnyire minden rendben volt közöttük… – Aztán megkaptuk anyu levelét. Apa megmutatta nekem, fel is olvasta. Az állt benne, hogy új életet kezd, és hogy jobb, ha mi kimaradunk belőle. Elbúcsúzott tőlünk. Emlékszem, amikor apu elmondta a Ketteskének, szegényke sírni kezdett, mert nem értette, hova ment anyu. Azt hitte, meghalt, vagy mit tudom én. Aztán néhány év múlva apu azt mondta, hogy beadták a válókeresetet, aztán meg azt, hogy elváltak, én meg elmondtam a barátaimnak… – Én meg elmondtam a mamámnak – bólogatott Berni. – így tudta meg mindenki, az egész város. Hogy elváltak. – Felépítette a sztoriját – bólogatott Virgil.

Ültek, nézték, ahogy a seriffhelyettesek ásnak. – Miért hazudott nekem arról a rúzsfoltról, Wendy? – kérdezte hosszú hallgatás után Virgil. – Tudja, azon a papírlapon, amit McDill szobájában hagyott? – Nem tudom – rándult meg Wendy válla. – Talán, mert féltem magától. Mindent le akartam tagadni… Nem tudom. Hülye voltam. A gödörben az egyik rendőr most lehajolt, innen is látták, hogy már a két puszta kezével ás tovább. – Maradjanak itt – állt fel Virgil. – Baromság – állt fel Wendy is. Már csak pár tenyérnyit kellett még lejjebb ásni, és meglátták az autó szélvédőjét. Sanders zseblámpát kerített a kocsijából, leadta a gödörbe, a rendőr bevilágított a szélvédőn, az arcát is az üveghez nyomta. Felállt, előbb Virgilre nézett, aztán Wendy felé sandított. – Ruhákat látok – nyögte ki. – Miféle ruhákat? – türelmetlenkedett Sanders. – Ruhákat, és… hát szóval hajat meg csontokat. Wendy hirtelen leült, aztán eltűnt a pupillája. Hanyatt zuhant. – Ez meg elájult, vagy mi – mormolta Virgil. Még sose látott nőt elájulni. – Azonnal vigyék a kórházba – sürgölődött körülöttük Berni –, kórházba kell vinni! Wendy megrázkódott. – Ne mozogjon – szólt rá Virgil. – Elájult, ennyi az egész, semmi baj! De Wendy a hasára fordult, aztán négykézlábra állt, belenézett a gödörbe. – Ennyi, de ennyi év – suttogta mindig vártam, hogy egyszer visszajön. Meg arra is gondoltam, hogy majd híres leszek, fellépek Arizonában, és anyu odajön hozzám a show után, hogy beszélgessünk… Néha még most is ez álmodom… Ennyi év után…

26 Sanders ballagott oda hozzájuk, kezében a rádiójával. – Eltűnt – háborgott. – A Caterpillar ott áll. de ő maga eltűnt. Azt mondják, elment ebédelni. – Nyilván visszament a városba – mondta Virgil. – Majd ott is körülnézünk… Beborult az ég, az eső rázendített, de ők csak álltak, behúzott nyakkal, nézték, ahogy halad a munka. Kint az úton, a kerítés mellett már négy rendőrautó állt, lejjebb egy-két teherautó, három civil kocsi, továbbá Virgil furgonja, és a helyszínelőké Mapes és Huntington irányította az ásatást: most már a fél furgon napvilágra került, ott ült az egyre táguló gödör fenekén. Az egyik civil hókotrókezelő volt Grand Rapidsből, ő vette át a gödör szélének a kezelését, a rendőrök a finomabb ásómozdulatokat vállalták magukra. Mindenki megtalálja a maga mulatságát, gondolta Virgil. Most Phillips megyei ügyész kászálódott ki a gödörből, sárga esőkabátba burkolózva. Lerázta a sarat a cipőjéről. – Ez a legrohadékabb história, ilyet még az életemben nem láttam. A hátsó ülésen egy nő, elöl meg egy férfi. Úgy látom, mindketten fejlövést kaptak. Láttam a koponyájukat, felfelé néznek, vigyorognak – borzongott össze. – Azt hiszem, jobb, ha meg sem próbálok elaludni ma este. Vagy minimum néhány hétig… – Egyáltalán, hogy történhetett meg ilyesmi? – fakadt ki Sanders. – Hogyhogy senki sem tudott róla? – Sokan tudták. Tudták, még mielőtt megtörtént volna – felelte Virgil. – Tudták, hogy Hector és Maria meg akarnak szökni… Aztán el is tűntek. Nyilván Arizonába… Mindenki ezt hitte. Slibe a jelek szerint nem is próbálta titkolni. Ahogy én látom, tulajdonképpen ő maga kezdte el terjeszteni a pletykákat, hogy Maria levelet küldött, meg a többit. Mindenki tudta, hogy Maria írt egy levelet, mert Slibe mindenkinek elmondta. – És a családja? A szülei? – Nem tudom – tárta szét a karját Virgil. – Majd megkérdezem Wendyt, ha beszélhetek vele.

– Te meg hogy a fenébe jöttél rá? – súgta oda a kérdést Virgilnek a seriff. – Tudod, hallgattam, miket mesélnek az emberek a háttérben, Hector Avila és Maria viszonyáról, de eleinte nem foglalkoztam a Hector-históriával. Csak amikor átvizsgáltuk a Ketteske kuckóját, találtam néhány fotót, Slibe és Maria volt rajta, még fiatalon. Mindketten szőkék. Wendy is. Olyan fehérszőke, hogy szinte világít. Aztán bementem a kórházba, és megláttam a Ketteske arcát a párnákon, és olyan fekete volt, hogy szinte… hogy azonnal rájöttem mindenre. Hector Avila. Latinos név. Volt egy viszony. Van egy sötét képű gyerek, és az apja, aki minden további nélkül feladja ezt a gyereket a rendőröknek. Akkor jöttem rá, hogy a Ketteske nem az ő fia. – Ezen járattam az agyam, és közben az is az eszembe jutott, hogy sehogy se találjuk Windrow kocsiját. Pedig nyomkövető volt rajta. Lehet, hogy valaki megtalálta, és leszerelte, de van egy másik magyarázat is. Te magad mondtad, hogy biztos egy tó fenekén lapul, valahol lenn. Lenn. Például elásva. – Neked meg beugrottak ezek a nyavalyás hókotrók… – Meg az, hogy Slibe aznap kezdett el kertészkedni, hogy a felesége megszökött – bólintott Virgil. Még akkor is beszélgettek, amikor felbukkant az úton Slibe teherautója. – Ó, bassza meg – nyögött fel Virgil –, ez Slibe. A rendőrök is meghallották a kocsit, rohanvást megindultak az autóik felé. Slibe teherautója megállt, Virgil látta is, ahogy a volánnál ülő alak kinéz, tanulmányozza a helyzetet, egyetlen pillantással átvizsgálja az egész kertet. Aztán hirtelen rükvercbe fogott a teherautó. – Szökik! – üvöltött fel az egyik rendőr. A teherautó azonban meggondolta magát, letett a hátrálásról, ehelyett megindult egyenesen előre, egyre gyorsabban, nem is sikerült bevennie a kanyart, elsodorta a postaládát, de száguldott tovább, a rendőrök felé: azok szétszóródtak, de a teherautó jött tovább, nedves sár röpült ki a kerekek alól, most már egyenesen Virgil, Sanders és Phillips irányába. – El az útból! – üvöltött Virgil: Phillips már rohant is, pont a kert végében tátongó gödör felé, míg Virgil és Sanders a betonlépcsőkön iszkolt fel. Épp, hogy elugrottak a száguldó teherautó elől. Egy pillanatra felszikrázott előttük Slibe arca a szélvédő mögött, aztán eltűnt mellőlük a teherautó, most az ól felé tartott, de ott sem állt meg, áttörte hátul a kerítést, kijutott a mezőre. Wendy is meghallotta a csetepaté zaját, kiállt az ajtóba, még látta, ahogy a teherautó eltűnik szem elől. A rendőrök már a golyóálló mellényeket kapkodták elő az autóikból, Sanders mutatta az irányt, amerre Slibe elviharzott.

– Mi van arra hátul? – fordult Virgil Wendy felé. – Semmi. Mocsaras mező. Egész a partig. De van valahol egy út, vagy inkább csak ösvény, az levisz a tóhoz… – Van ott csónak? – Nem, csak egy horgászstég, de az nem a miénk. Egyébként is, mindkét part mocsaras, de van még egy kis patak is, ott valahol… Nem tudom pontosan. De hát a fater nem úszik olyan jól… Aztán van még egy kunyhó, valahol arra – mutatott a távolba –, balra, ha szembe áll a tóval. Ha arra az útra feljut, akkor, azt hiszem, meglógott. Bár az az út még elég messze van innét. – Mocsárvidék ez – szólt bele Phillips, aki most ért melléjük, de az utolsó mondatokat már hallhatta. – Fogalmam sincs, mit akar az az ember. Innét nemigen talál kiutat. Közben a rendőrkocsik is elindultak arra, amerre Slibe teherautója eltűnt. – Kihívtam a járőrhelikoptert – lihegte Sanders –, mindjárt itt lesz. Az embereimet meg leküldtem a tóra, a stéghez, lezárnak minden utat… – Miért nem gyalog próbálkozott? – kérdezte Virgil. – Pedig nagyon úgy nézett ki, mint aki tudja, mit akar. – Régebben néha lejártunk a tóra úszni – szólalt meg a hátuk mögött Berni. – Slibe tart ott egy nagy műanyag játékdobozt, eldugta a bokrok közé. Van benne tűzgyújtó készlet meg egy kis halászháló. – És mit akarhat vele? – mordult rá Sanders. – És elég nagy az a doboz, hogy elférjen benne egy puska – folytatta Berni. – Amikor a fegyver után kutattak, nem jutott az eszembe, de egy puska simán belefér. – Szedd össze az embereidet – szólt oda Virgil Sandersnek ha ez az ember megtalálta a 223-asát, távcsővel, akkor jobb, ha az embereid sürgősen visszavonulnak. Azok a védőmellények szart se érnek. Ha nagyon megszorongatják, lelövi az embereidet, egyiket a másik után. Sanders rohanvást indult a kocsija, a rádió felé. – Tudja, ki kéne most ide? – kérdezte Berni. – Ki? – Hát a Ketteske. Ő megtalálná. A rendőrök felfegyverkeztek. – De ugye nem fogják megölni? – tördelte a kezét Wendy. Virgil arra gondolt, hogy de bizony, alighanem épp ezt tervezik: de több esze volt annál, hogy hangosan is kimondja. – Pontosan hol van az a tó? – kérdezte inkább.

– Ott – mutatott előre Wendy. – De legalább félmérföldnyire innen. – Odamegyek – közölte Virgil. – Megpróbálom nem bántani, ha megtaláltam. Kivette a kocsiból a pisztolyát és a védőmellényt, odament Sandershez. – Felmegyek arra a magaslatra – mutatott egy pontra, valami harminc fokkal jobbja a tó helyét jelző facsoporttól. – És azt hiszed, mész valamire ezzel a vacakkal? – húzta el a száját Sanders a pisztoly láttán. – Adok egy AR-15-öst. – Elleszek én ezzel is, nyugi. Csak szólj az embereidnek, hogy ott vagyok, nehogy már a sajátjaim lyuggassanak szitává! – Vidd el az egyik rádiót – ajánlotta Sanders. – Hé, Bili! – üvöltött egy rendőr felé. – Add már ide a rádiódat! Virgil az övébe akasztotta a rádiót, beült a teherautóba, együtt ment a többiekkel a kerítésig, oda, ahol Slibe áttört rajta. Onnan már látszott, hogy Slibe még egy kerítést áttört, ez már szögesdrót volt, mielőtt eltűnt volna a fák között. A rendőrautók nem voltak képesek erre a mutatványra, a rendőrök derékhada kiszállt, a kocsik mögül figyelték, ahogy két autójuk megpróbál balra kerülni. Virgilnek sehogy sem tetszett ez az egész. Ha tovább folytatják a Slibevadászatot, annak emberhalál lesz a vége, az egyszer biztos. Amíg lehetett, a rendőrökkel tartott, de elérkezett az a pont, ahol ki kellett szállnia. Kiszállt, bekapcsolta a rádiót. – Az embereid beveszik magukat a fák közé – jelentette Sandersnek. – Ha Slibe elszánja magát a harcra, egyenként szedi le őket. Jobb lenne, ha hagynák, hadd mozogjon egy kicsit, mielőtt bármibe is belefognának. Jobb, ha mindenki lenyugszik szépen, különben Slibe beássa magát valahová, és a fedezékből kitámad. – Jó, jó. Azt hiszem, tudják már, merre keressék, csak egyelőre hagyják, hadd menjen. – Túl gyorsan mennek előre – aggodalmaskodott Virgil. – Ha Slibe megtalálja a puskáját… – Jó, jó, értem! Tökfej, gondolta Virgil. Pedig a seriff idáig nem tűnt tökfejnek – de az embervadászat belőle is kihozta az állatot. A zsaruk is éppúgy nézik az akciófilmeket, mint bárki más, csak ők időnként belehalnak a nagy mozizásba.

Három töltényt tárazott be, a többit zsebre tette, odakocogott a kerítéshez, óvatosan átbújt rajta, nehogy összekaristolja a kabátját, és megindult a fák irányába. Még nem tudta pontosan, mi felé tart, de majd megtudja, gondolta, ha odaér. Sima volt a terep, akár a tükör, bár itt-ott mégiscsak akadt rajta némi domborzat: ha az ember itt menekül az üldözői elől, két választása van, vagy a mélyedésekben próbál elrejtőzni, vagy a magaslatokon rohan, ahonnét szemmel tarthatja a nyomában lihegőket. De ha még esze is van, akkor a mélyedésekben fut, időnként felkaptat egy magaslatra, gyorsan körülkémlel, aztán visszahúzódik, és fut tovább odalenn. Igen, minden ezeken a magaslatokon áll vagy bukik. Rejtekhelynek is jó, kilátónak is. Virgil épp a legközelebbi magaslat felé tartott. Tudta, hogy ez a pont jelzi Slibe telkének határát – és hogy valószínűleg ez az a terep, amelyet mindennél jobban ismer. Talán sikerül felkapaszkodnom rá, reménykedett Virgil, onnan meglátom, ha Slibe erre jár. A zsaruk úgyse vetődnek el ide, hacsak nem kezd Slibe öngyilkos ámokfutásba. Ha viszont mégis emellett dönt, akkor már Virgil sem mentheti meg a helyzetet… Feljutott a dombra: sűrű bozót vette körül, ötven méterre se látott el. Nem látta, mégis érezte, hogy a domb mögött már a mocsár kezdődik, aztán már a tó jön, vagy egy másik zsombékos. Körülnézett, honnan láthatna el a legmesszebbre. Tulajdonképpen sehonnan, állapította meg elkeseredetten, de aztán észrevett egy hasadást az egyik terebélyes tölgy gyökérzetében, oda becsúszott. Szürke kabát volt rajta: most áldotta a szerencséjét, hogy ezt választotta, ebben nemigen veszik észre. Leült, figyelt, hallgatózott. Nem hallott semmit, csak valami távoli kiáltozást. Még a mókusok zörgése sem hallatszott, bár valószínűleg ő maga riasztotta el a mókusokat, de úgy, hogy beletelik még egy jó negyedórába, míg újra előmerészkednek. Most jutott eszébe, hogy bekapcsolta a rádiót, amikor kiszállt a kocsiból. A füléhez nyomta, hogy hallja, mit sustorognak a többiek: az egyik zsaru balra merészkedik, a másik jobbra óvakodik, a harmadik azon zsémbel, hogy nem lát el az orráig se, a társa meg azon, hogy tovább kéne haladni; aki meg már továbbhaladt, annak az a baja, hogy nyakig a mocsárba süppedt, egy lépést sem jut előre.

Próbálta fejben felidézni a látványt, de nem sikerült, ahhoz nem ismerte eléggé a terepet. Mégis, valahogy az az érzése támadt, hogy a rendőrök Slibe bal oldala felé nyomulnak, mostanra pedig már felállították a csatársorukat, végig a mezőn, le egészen a tóig. Tehát Slibe csak úgy juthat le a tóhoz, ha közben lelövi valamelyiküket. A rendőrök meg azt hiszik, hogy nekiszegezték a tónak a szerencsétlent. Lehet, hogy jól hiszik, de az is megtörténhet, hogy nem. Slibe ismeri ezt a terepet, gyorsan mozoghat rajta. A füléhez nyomta a rádiót, figyelt… figyelt… Lövésekre várt. Vagy lépések hangjára. Slibe a magaslat jobb oldalán próbált elszelelni. Virgil először mókusnak vélte, olyan halkan jött. Igaz, az előbb esett is, nedves talajon, vizes levelek közt könnyű csendben tovalopakodni. De amikor a hörgő lélegzést is meghallotta, már tudta, hogy csak Slibe lehet az, mókusok ritkán hörögnek. Jöhetett volna halkabban is Slibe, ha egy kicsit lassabban jár, és ezt nyilván ő maga is tudta: de nem engedhette meg magának ezt a luxust. Virgil hallgatta, ahogy közeledik, közben azon tűnődött, vajon mi járhat most Slibe fejében. Mit képzel, vajon merre menekülhet? Vagy az a terve, hogy lelő még valakit, bárkit, akit puskavégre kaphat a fák között vagy egy vityillóban, aztán lop egy kocsit, talán jogosítványt is, esetleg némi készpénzt? Egy-két óra, és átjut Kanadába, ők meg itt keresnek, kutatnak, kajtatnak, hajkurásznak… Igen, kinyírni, akit az első vityillóban talál, aztán irány észak-északnyugat. Arra van Calgary, az olajmezők. Harminc országból sereglettek össze, akik ott melóznak, korunk Vadnyugatján. Slibe most már nagyon közel volt, és egyre közelebb óvakodott a fák között. Virgil kikémlelt, úgy érezte, mozgást észlel, aztán szem elől tévesztette, de most már sejtette, merre keresse. Meg is látta megint: neki csak a bal szeme kandikált elő a gyökerek közül, de ő tisztán látta a másikat, ahogy egyre csak jön feléje, Slibe nedves jeanst viselt, nyirkos, hosszú ujjú inget, a kezében távcsöves puskát tartott. Ötven méterre lehetett, amikor megállt, körülnézett, aztán hátrapillantott az útra, amelyen idáig jutott, és amelyen a rendőrök a nyomába eredtek. Hallgatózott, aztán elindult megint, az arcán dühös grimasszal, csapzott haja a homlokába lógott, a fegyver most lazán himbálózott a bal kezében, a jobbal az ágakat hajlította félre az útjából.

– Ne akarja, hogy lelőjem – szólalt meg halkan Virgil, amikor Slibe már elég közel ért hozzá. Slibe megállt, nem moccant. – Egy tizenkét kaliberes stukker van a kezemben, egyenest a gyomrának szegezem – folytatta Virgil. – Nem hiszem, hogy elhibáznám. Slibe körbetekingetett, Virgilt kereste, megtalálta. Most a puskájára sandított. – Dobja el azt a puskát – szólt rá Virgil. Slibe nem dobta el. – Folyton mindenki azzal jön – beszélt tovább Virgil –, hogy milyen akkurátusan lemészároltam azokat a vietnamiakat International Falls mellett. Ha le kell lőnöm magát, Slibe, isten neki, én lelövöm, de szívesen elkerülném. Úgyhogy jobb, ha szépen eldobja azt a puskát. Slibe megint visszanézett arra, amerre a rendőröket sejtette. – Igazából csak magától tartottam én – szólalt meg. – A Sanders embereit simán leráztam volna. – Mondok én magának valamit, Slibe! Börtönbe kerül, de nyugi, kijut onnan. Nem olyan öreg még. Kerít egy jó ügyvédet, vádalkut ajánl fel. Nincs cáfolhatatlan bizonyítékunk se McDill, se Lifry ügyében, Windrow meg eltűnt, úgyhogy egyedül Hector és Maria miatt ítélhetik el. Kap tíz évet. Mire kijön, Wendyt még itt találja, viszi tovább a boltot. Hazudott, akár a vízfolyás, de ezt ő maga is tudta. Sose látja meg többé Slibe a szabad napvilágot, legfeljebb, ha betöltötte a nyolcvanat. – Wendy, meg az a tetves Ketteske – morogta Slibe. – Hé, hó! Mégiscsak Wendy öccse! Slibe még mindig a kezében tartotta a puskát. A levelekről harmatcseppek permeteztek alá. – Szóval maga már ezt is tudja? – kérdezte Slibe. – Aha. Hallottam a sztorikat a feleségéről, aki lelépett egy mexikóival. Aztán megnéztem magamnak a Ketteskét. Nincs igazi Ashbach-képe annak a kölyöknek. Slibe felnevetett, de csak egy pillanatra. – Minden rendben ment volna, ha maga nem dugja ide az átkozott képét. A kezemben tartottam én mindent! – Hát… lehet – hagyta jóvá Virgil. – De most már mindegy. Mi lenne, ha letenné végre azt a nyavalyás puskát? – Nem igazán akar nekem egy utolsó sanszot adni, mi? – kérdezte Slibe. – Hát nem igazán – ismerte el Virgil.

Slibe megint visszanézett a rendőrök felé. – Jól van, bassza meg – sóhajtott fel, és eldobta a puskát. Virgil nem mozdult. – Azért még egy kicsit félek, hátha van magánál egy pisztoly is. Szóval az volna a legokosabb, ha szépen lesétálna a dombról a kezével a tarkóján, erre, a mező felé. Slibe bólintott, hátat fordított a dombnak. Virgil mögötte lépdelt, tisztes távolságból követte. – Elkaptam – szólt be a rádióba Sandersnek. – Jövünk a mező felé, a kocsimtól jobbra. – Vettem – felelte Sanders. Mentek, mendegéltek. – Rengeteg itt a kerítés – fecsegett útközben Slibe. – Gondoltam, meg kéne javítani, egyikre-másikra már igen-igen ráfért volna, de hát, mondok, jól van ez így, szarvasvadászatkor még jól is jöhet csapdának. – Maga tört be Zoe házába? – Ezt most magnóra veszi? – Dehogy. Csak úgy kérdezem. Meg a többihez képest ez csekélység, nem érdekli a kutyát sem. – Csak azt akartam, hogy elkussoljon – felelte Slibe, már-már nevetve. – Bementem hozzá, gondoltam… á, nem tudom én már, mire gondoltam. Benyomtam előtte egy kicsit a Jack krimójában. Szóval lopakodok, de csendben ám, mint a kisegér, állok ott a vaksötétben, aztán egyszer csak meghallom, hogy aszongya fegyver van nálam, szétlövöm azt a kibaszott koponyáját! Én meg, ugye, részeg voltam, de annyira azért nem! Úgyhogy, ahogy bementem, úgy ki is sunnyogtam onnét. Megtalálták a lyukat a kerítésen, átbújtak rajta: elől Slibe, hátul Virgil. Már látták a zsarukat, ahogy szedik a lábukat az autóik felé. Slibe levette a kezét a tarkójáról. – Vissza a kezekkel! – mordult rá Virgil. – Jól van, lőjön le, ha akar, itt, az összes tanúk szeme láttára! – gorombult be Slibe. – Nincsen énnálam fegyver egy szál se! – húzta le magáról a kabátját. Alatta csak a trikó: vizesen tapadt a testére. Megfordult, feltartotta a kezét. Tényleg nem volt nála fegyver. – Nincs énnekem pisztolyom – folytatta –, de maga mégis le kell hogy lőjön, vagy jól seggbe lesz rúgva. De megérdemli, mert maga tehet mindenről, maga szarházi. Szétrúgom a seggét! És meglódult. Virgil tudta, hogy egyetlen esélye, ha a homloka közepén találja el a pisztoly agyával – egyszer vett egy kétperces leckét ebből a tantárgyból, és most áldotta a szerencséjét, hogy nem lógta el az oktatást.

Eltalálta. Hangokat hallott, kiáltásokat, ő is majdnem a földre zuhant, Slibe közben újabb rohamra indult, Virgil megpróbált elhúzódni, de most Slibe találta el őt, a pisztoly átrepült a kerítés felett, a nedves fűre, ők meg ott gurultak egymáson a földön. Tudta, hogy csak egyeden percet kell kibírnia, és a rendőrök ideérnek, csakhogy Slibe a földre vitte, kapott egy ütést a fejére, aztán ő találta el Slibe veséjét, többször is, olyan erősen, ahogy csak tellett tőle, de Slibe az egyik fordulónál fölébe kerekedett, könyékkel találta telibe Virgil arcát, és Virgil érezte, hogy az orrcsontja szilánkokra törik. Aztán ő került fölülre, ömlött belőle a vér, forrt benne a düh, egyenesen Slibe szeme közé csapott, és már megint ott pörögtek egymáson a fűben. Ezúttal is Slibe került felülre, de Virgil karja a nyaka köré csavarodott, és úgy megszorította, hogy Slibe szinte lélegezni sem bírt. Ha kiszabadítja magát, gondolta Virgil, akkor ő kerül felülre, és mindkét öklét szabadon használhatja: és miközben gondolkozott, érezte, ahogy Slibe vizes feje mindinkább kicsúszik a kezei közül. Csak a füle volt kéznél, és Virgil, mit volt mit tennie, belemélyesztette a fogát, harapta, ahogy csak bírta, közben a karjával is egyre fojtogatta. Slibe felordított fájdalmában, Virgil még erősebben ráharapott a fülére, és hemperegtek tovább egymásba csimpaszkodva. Először Slibe volt felül, aztán Virgil, akinek most is az járt a fejében, hogy a rendőröknek már itt kéne lenniük, és hogy a szemét elönti a vér, és nem lát már semmit… Két megtermett, skandináv külsejű seriffhelyettes vetette rájuk magát, Slibe már a markukban vergődött, még ordított, Virgil csak most látta, hogy Slibe már a földön van, a két zsaru szinte a talajhoz szögezte, kivéve egy kis darabot a füléből: az még mindig az ő szájában volt. Kiköpte, krákogott egyet. – Meglőtték? – kiáltott fel rémülten az egyik rendőr. – Ugyan már – legyintett Virgil. Feltápászkodott. Az arca csupa sár volt, és csupa fű, na és, ha bízhatott még az orrában azután, amit kapott: némi kutyaszar is tapadt hozzá. Slibe már felült, hátrabilincselt kézzel, a fejéből ömlött a vér. – Szétrúgtam a seggét – vetette oda Virgilnek. – Ezt súgd a saját füledbe, bazd meg – sziszegte Virgil. Lenézett a földre, de sehol sem találta. Négykézlábra ereszkedett, ügyet sem vetve vérző arcára, addig tapogatózott a fűben, amíg végre egy nedves lábnyomban a kezébe akadt.

Felvette, odanyújtotta Slibe felé, hogy ő is kigyönyörködhesse magát a látványban. – Nekem megérte – mondta Slibe. Most érkezett meg Sanders. – De szép görbe lett az orrod! – vetett egy elismerő pillantást Virgil felé. – Én inkább úgy mondanám, hogy ripityára tört – legyintett Virgil. – Fáj? – kérdezte Sanders, de Virgil olyan tekintettel válaszolt, hogy Sanders csak felemelte a kezét, mintegy bocsánatkérőn, bár a vigyor továbbra sem olvadt le a képéről. – Igazán sajnálom – mondta. Kapott egy kis gézt az orrára az egyik rendőrtől. Megtalálta a pisztolyát, aztán megmutatta, hova dobta Slibe a puskáját. Kivárta, míg egy rendőr előkeríti, aztán elsántikált a kocsijához. Slibe már egy rendőrautó hátsó ülésén kucorgott. Megindult a karaván, átvágtak a mezőn, vissza a ház felé. Virgil kiszállt, hátrahajtott fejjel, az orrán vastag gézkötéssel. – Szóval mégsem ölte meg – fogadta Wendy. – Nem, de a szart is kivertem belőle. – Tényleg? – vetett egy gúnyos pillantást a vérző arcára Wendy. – Nem úgy néz ki! –, de aztán meglátta az apját is, és egyből elment a kedve a gúnyolódástól. – Elbúcsúzhatok tőle? – Felőlem – morogta Virgil. Még mindig vérzett. – Miért is ne? Virgil kérésére egy rendőr kinyitotta az ajtót Slibe mellett. – Sajnálom, apu – hajolt le Wendy az apjához. – Én csak egyet akartam világéletemben – nézett vissza rá Slibe, véres, sáros, mocskos arccal–, titeket, nőkét szeretni. Semmi mást nem akartam én. Wendy erre megint elbőgte magát. Virgil úgy látta, hogy egy pillanatnyi elégedett mosoly suhan át Slibe arcán, ahogy elnézi a bőgőmasina lányát. De nem nézhette tovább, mert Virgil rácsapta az ajtót.

27 Virgil egy alumínium orregyenesítővel gazdagabban hagyta el a kórházat, meg némi ragtapasszal, hogy az orrtartó a helyén maradjon. Fájt az arca, fájt a nyaka, fájtak a bordái, és egy izom is alaposan meghúzódhatott a combjában, legalábbis ő így érezte. Beült a kocsijába, felhívta Davenportot, hogy tájékoztassa az eseményekről. – Aha – tűnődött el Davenport, majd vagy hatszor megismételte ezt a kifejezést. – És mikor állsz újra munkába? Mert lett itt nekünk egy eléggé komoly ügyünk! – Én most horgászni megyek – zárta le előre az esetleges vitát Virgil. – Van még szabadságom, és ki is veszem, sőt a túlóráimat is leverem rajtatok! Harmincórányi túlórám van, bassza meg! Úgyhogy a cég lesz szíves kifizetni a repülőjegyemet a Bahamákra. – Én már voltam a Bahamákon – felelte Davenport –, és… hát szóval dögunalom. És meleg. Meleg és dögunalmas. Utálni fogod. Én a helyedben gyorsan kinéznék a Mille Lacs környékére, fognék egy csomó lazacot, esténként meg dönteném magamba a margaritákat. Hátha a horgomra akad egy messzi idegenből odaturistáskodó asszonyka. – Baromság. Megyek a Bahamákra, és kész – makacskodott Virgil. – De először kiveszek egy hét betegszabadságot, kipofoztatom az orromat, és ki tudja, talán egy kicsit még horgászom is, a változatosság kedvéért. Persze még itt is akad némi dolgom. Windrow még mindig nem került elő. Részletkérdés. Jobb, ha meghagyod azoknak, akik ismerik a terepet – javasolta Davenport. – Meg aztán úgyis tudod, hol van. A sírjában. Már csak azt kell megtudni, hogy az vajon hol lehet. – Erre mifelénk egy halott ember nem számít részletkérdésnek – akadékoskodott Virgil. – Szóval, ha meghalna valaki, csak hívj nyugodtan, ha temetési hozzájárulást akarsz kérni. Egyébbel az elkövetkező egy hét alatt nem szolgálhatok. – Komolyan kérdezem, Virgil, jól vagy? – Az orrom úgy fáj, hogy el se hiszem – panaszkodott Virgil. – A fogam is marhára sajog.

– Tudom, ismerem ezt az érzést, nekem ez a mostani már a negyedik orrom. De hát így jár az, aki szeret bunyózni. – Én aztán nem szeretek bunyózni! – vágta rá Virgil. Pedig most egy kicsit talán megkedvelte, legalábbis Slibe seggét boldog örömmel rúgta szét: ha ezt felidézte, az orra se fájt már annyira. – Le is lőhetted volna – kockáztatta meg Davenport. – Nem. Nem lőhettem volna le. – Akkor meg ne rinyálj! Na, viszlát egy hét múlva. Esténként rászánhatnál egy-két órácskát a papírmunkára is. A túlórapénzt meg majd elintézem, talán egy kicsit hozzá is tudok csapni. Szóval csak szép nyugodtan, jó? – Jó – tette volna le Virgil, de Davenportnak még akadt mondanivalója. – Weather azt kérdi – folytatta Davenport –, hogy mi lett a füllel? Weather főállásban Davenport felesége volt, de mellékesen plasztikai sebész is. – Fogalmam sincs – vallotta be Virgil. – Tudod, amikor kikerült az eredeti helyéről, egy ideig számos megpróbáltatáson kellett keresztülmennie szegény hallószervnek, megtaposták, no meg egy kis kutyaszar is kenődött rá. – Kutyaszar? – Igen, tudod, a kutyaól közelében bunyóztunk, egy mezőn, ahol Slibe a kutyáit edzette. Szóval annyira megrongálódott, hogy már nem is tették vissza a helyére. – Igen? És mi lett vele? – Gondolom, kihajították. – Kihajították? – álmélkodott Davenport. – Hogy lehet kihajítani egy fület? – Mit tudom én, hát csak akadt egy árokpart arrafelé. Slibe egy ügyvéd szárnyai alá került, aki megtiltotta neki, hogy bármit is mondjon bármiről, de Phillips jókedvét ez sem tudta elvenni. – Elkaptuk! – ujjongott az ügyész. – És ezt ők is tudják, mi is tudjuk. Most már nincs szükségünk semmire. Elleszünk Lifty nélkül is, McDill nélkül is, még Washington se kell nekünk. – De, Washington és McDill kell nekünk, a fegyverazonosítás miatt – vetette ellen Virgil. – Csak azt kell bebizonyítanunk, hogy Slibe használta a fegyvert, és nem a fia – legyintett Phillips. – De nem, igazában még ezt sem kell bizonyítanunk. Csak össze kell szednünk az összes információt, hogy átadhassuk a

vádtanácsnak, hogy azok felmutathassanak valamit a meggyilkoltak hozzátartozóinak. – Mi a helyzet a Ketteskével? – Várjunk csak, ennek utána kell néznem – mormolta Phillips. – Lássuk, igen… Azt hiszem, az ő esetében rövidített eljárással számolhatunk. – Igen, és azzal az ítélettel, hogy tisztelt Itasca Megye, lesznek szívesek letolni a gatyájukat, és előrehajolni. – Az sem kizárt. Aztán van még egy-két részlet az Ashbach család ügyei között, amit még tisztáznunk kell – folytatta Phillips, és hallatszott a hangján, hogy előre örül ezeknek a részleteknek. – Például azt a részletet, hogy Wendy hazudott magának. De hát ezek majd úgyis tisztázódnak az eljárás során. – Látja, ezért szeretem én az ügyvédeket – sóhajtott fel Virgil. – Nekik köszönhetem a romlatlan, derűs életszemléletemet. Később összefutott Sanders seriff apjával a seriffiroda előtt. – Lemaradtam a legizgalmasabbról – sajnálkozott az öreg. – Hallom, Slibe alaposan elintézte magát. – Adtam, kaptam – bólogatott Virgil. – Nem akartam többet bántani az elkerülhetetlennél. – Ez is egy nézőpont – mosolygott az öreg. – Egyébként azt hiszem, én is inkább a törött orrot választanám, mint a fél fület. Bár azt azért meg kell mondanom, hogy elég furán fest ezekkel a fehér izékkel, amik az orrából lógnak. – Egy óra múlva már kivehetem – nyugtatta meg Virgil –, és szebb leszek, mint új koromban. – Eltekintve az orrszabályozótól és a ragtapasztól. – Eltekintve attól – egyezett bele Virgil. – Na, még látjuk egymást, cowboy – bökte a hüvelykujját, mintegy köszönésképpen, Virgil gyomrába az öreg, és már ott se volt. Visszament a motelbe, ahol azt kellett látnia, hogy Zoe fel-alá járkál a hallban: nyilván bekopogott az ajtaján, és nem kapott választ. Amúgy is elég nyomorúságos látványt nyújtott. – Wendyvel vége mindennek – mesélte. – Kirohantam hozzá, ahogy meghallottam, mi történt, és mit látok? Hogy már Berni karjaiban vigasztalódik. Örökre. – Ugyan, Zoe, adja már fel! – legyintett Virgil. – Az a lány nem szereti magát. Az a lány kizárólag önmagát szereti. Ezzel a konkurenciával meg nem lehet megbirkózni.

– Jó, jó, tudom – felelte Zoe. – Sig folyton azzal jön, hogy nézzek körül a terepen, Duluthban vagy a Városokban, ott nagyobb a forgalom. – Nézze – veregette meg a lány vállát Virgil –, ha egyszer úgyis az a terve, hogy megveszi ezt a Saspiszkot… – Sasfészket! – Jó, fészket. Úgyis leszbitanyát varázsol belőle, nem? – Errefelé nem nagyon használjuk a leszbi kifejezést – utasította rendre Zoe. – Nem korrekt. – Ott majd úgyis találkozik valakivel. Valakivel, aki éppolyan sikeres, mint maga, és akivel remekül kijönnek egymással. – Gondolja? – Biztos vagyok benne – hazudta Virgil. – Benéz Sighez? – Naná! És ha ma este is beállít, akkor nem veszi meg a Sasfészket, és nem találkozik élete szerelmével, mert megfojtom magát, drágaságom. – Ugorjon be hozzám egy kávéra holnap. Kíváncsi vagyok a részletekre, hogy mi mindenre képes a nővérkém az ágyban. Annyit tudok, hogy már nagyon készülődik… – emelkedett lábujjhegyre Zoe, egy röpke homlokcsók erejéig. – Viszlát holnap. És sok szerencsét! Élet, bűn, halál… – micsoda bonyolult históriák! És még mindig rengeteg munka van hátra, nyilatkozatokat kell kicsikarni, bizonyítékokat helyre tenni, jelentéseket fogalmazni. És számlákat benyújtani. De nem ma este. Ma este Signy van, és nincs semmi más. Épp az ingét húzkodta magára, amikor megszólalt a telefon, Sanders nevével a kijelzőn. Azannya. Mindegy, úgyis megy Signyhez, a többi mellékes. Felvette. – Az embereim átfésülték a terepet Slibe háza mögött, nagyon úgy nézett ki a talaj, mintha egy földgép ment volna át rajta – mesélte Sanders. – Aztán találtak egy csomó fémhulladékot. Uszadék fával meg ágakkal takarták le, de… reggel majd kiszállnak a helyszínelők, de addig is… hát nagyon úgy néz ki, hogy Windrow lesz az. – Szerintem is úgy hangzik – felelte Virgil. – Majd kinézek én is. Letette, és ekkor megpillantotta a képmását a tükörben. Sötét szemek, szomorú arc. Ez a Windrow jó csávó volt, és csupa élet. Ha nem említette volna meg neki Wendyt…

Most már nem csak akart Signyhez menni, most már vágyott is rá. Vágyott az emberi érintésre, egy kis testi gyönyörre. Lehet, hogy nem egy férfiszépség, gondolta magáról, de amit ki lehet hozni egy nőből, azt ő kihozza. Egy álló hétig egyebet sem tesznek, csak körbe-körbe táncikálnak, amíg Signy sírva nem könyörög dr. Flowers világhíres nőterápiájáért. Gondosan kihúzkodta a fehér pamacsokat az orrából – fájt, mint az istennyila –, megborotválkozott, arcszeszt pacsmagolt magára, utoljára végignézett magán a tükörben: igazi habos torta, állapította meg elfogultan, alumínium orrszabályozó ide vagy oda. Ebben a pillanatban kopogtak az ajtaján. Jaj, ne, hasított belé a rémület. Le kéne oltani a lámpát, gondolta, akkor nem szűrődik ki fény se az ablakon, se az ajtó alatt. Aztán lefeküdni a fürdőszoba kövére, és dekkolni, amíg el nem múlik a veszély. Újabb kopogás. Flowers rendőrtiszt úr, szólalt meg egy hang kintről, segítségre volna szükségem! Nesze neked, habostorta, gondolta Virgil. Kinyitotta az ajtót. A nőt, aki odakint állt, még soha az életben nem látta. Már idősecske, olyan ötvenes, sortban, hawaii-ingben. – Azt mondták, itt találom – szólalt meg. – Ki merte mondani? – A recepciós. – Épp indulni készültem. – Nézze csak! – mutatott ki a nő az ablakon, a szemközti motel felé –, én ott lakom a férjemmel. Egy hétre jöttünk. – Én sajnos nem foglalkozom helyi ügyekkel. – De azt hiszem, a Kicsi Lindáról van szó… – Kicsi Linda – nyögte ki Virgil, hosszú hallgatás után. – Igen. A férjem azt mondta, nem kéne belekeverednünk, de hát már negyedik napja vagyunk itt, ezek meg egyszerűen képtelenek abbahagyni. A fiút már láttam néhányszor kijönni a szobájukból, láttam, ahogy ennivalóval megpakolva visszamegy, de a lányt még sose láttam. Csak hallom, de azt aztán szünet nélkül. És akkor megláttam magát a parkolóban, felismertem az újságból, gondoltam, kinek szóljak, ha nem magának? – De hát, ha a lányt nem látta… – De láttam! Most, tíz perce, ahogy hazaérek a szállásunkra, véletlenül kinéztem az ablakon, és ott áll az a lány, ilyen hatalmas kalapban, de amikor hátratolta az arcából azt a kalapot, én felismertem. Ez a Kicsi Linda, mondom! Aztán feljöttek a lépcsőn, és azonnal rá is kezdték megint.

– Biztos benne, hogy az a lány a Kicsi Linda? – Hát persze! – vágott sértődött arcot, a feltételezéstől, hogy nem hisznek neki. – De nincs ám fogságban, nehogy azt higgye! Egy fiúval van, legfeljebb, ha tizenhat lehet az is, és nagyon ismerik ám egymást! Virgil jó néhány zsaruval találkozott az elmúlt napok során, és most egy Service nevű jutott elsőnek az emlékezetébe, mert ez a Service rendes, barátságos fickó, és mintha valami olyasmit említett volna, hogy egy kisvárosban töltötte az egész nyavalyás életét. Sanderst semmiképpen sem akarta felhívni, mert Sanders első mondata nyilván az lesz, hogy Virgil lesz szíves intézkedni… Megszerezte Service otthoni számát, odatelefonált. – Nem, nem mondhatom meg, miért keresem – hadarta a telefonba Virgil –, mert abból még bajom lehetne, viszont húzza ide a seggét, de tüstént! Service tíz perc múlva állított be. Virgil addig a Slibe háza mellett talált holttestek történetével szórakoztatta a nőt, aki, mint kiderült, a Debbie névre hallgatott. – Service, ismerkedjen meg Debbie-vel. Debbie, ez itt Service – mutatta be őket kedvesen egymásnak. Azok ketten eltűntek a szemközti motel irányában. Öt perc múlva rendőrszirénák verték fel a város csöndjét, méghozzá az összes lehetséges irányból. Virgil visszament a fürdőszobába, még egyszer fogat mosott. Amikor kiért a motel elé, a parkoló már nyüzsgött a rendőrautóktól. Most már nagyon szeretett volna Sig házához érni… De hát képtelen volt megállni. Beült a kocsiba, de kiszállt megint, bekukkantott a motelbe. A recepció körül mindenütt zsaruk. Service épp a lépcsőről jött lefelé, diadalmas képpel. – Megvannak! – kiáltotta Virgil felé, ahogy meglátta. – És kösz! Képzelje, a srác a szeretője, már mióta, hogy. Mindjárt itt lesz a seriff, egyenesen Bigforkból jön. Én meg illatozok, akár a rózsaszál. Makulátlan felderítés, és egyedül az enyém, egyes egyedül az enyimé! – Jó itt a szerviz, mi, Service? Valósággal száguldott Sig háza felé, a szíve meg úgy vert, hogy még a furgon motorját is túlharsogta, hiába volt dögfáradt, érezte, hogy csak úgy cikázik a vérében az adrenalin. Ilyen lehetett, mikor a barbárok megtértek egy csata után, biztatta magát, és nekiveselkedett a gázpedálnak. A nők nagyon szeretik ám pátyolgatni a sebesült férfiakat, ábrándozott.

A várakozás a hamarosan sorra kerülő szexre van olyan jó, állítják egyesek, mint maga szex, Virgil azonban képtelen volt egyetérteni ezzel. Semmi meg sem közelíti a szexet, még egy negyvenfontos lazacpisztráng se. Egy ötvenfontos, na, azon talán már el lehetne tűnődnie, de… De azért már a gondolat is felizgatta, gyorsan be is kapcsolta a rádiót. Hogy aztán Isten volt aznap este a DJ, vagy csak a véletlen, mindegy, de a ZZ Top harsant fel, a Jól öltözött férfi. Ómen, méghozzá jó ómen. Még akkor is a ZZ Top ütemére verte a kormányt, amikor megérkezett Signy háza elé. Itt azonban kiment némi levegő a lufijából: ahogy körülnézett, az első, amit meglátott, az egy viharvert furgon volt, az udvar közepén parkolt. Igazán kellemetlen… Lelki szeme előtt az a kép szikrázott, ahogy felkapja a nőt, áthurcolja a konyhán, és az ágyára dobja. Most tehát előbb meg kell szabadulni valakitől. Megállt, kiszállt, még egyszer körülnézett, megindult az ajtó felé. Még be se kopogtathatott, Signy már kitárta az ajtót, aztán azonnal be is csukta maga mögött, nekivetette a hátát, mintha védené. Gyönyörű volt: enyhe fáradtságtól patinázott zöld szem, kavargó hajkorona, duzzadt ajkak, bánatos árny felhőzte arc… Duzzadt ajkak…! ? – Jaj, Virgil – sóhajtott Sig, és Virgil mellére tette a kezét. – Tudod, mi történt? – Nem. Mi? A bódult, zöld szemek most úgy meredtek az arcába, mintha álom mélyéről bukkannának fel egy pillanatra. – Jajistenem… Szóval nem is tudtad? Hát Joe… Hazajött!

Vége