LEVEGÕTISZTASÁG-VÉDELEM
2.4 1.4
Nemzetközi kereskedés kibocsátási jogokkal a Kiotói Jegyzőkönyv alapján: kredit adásvétele Tárgyszavak: szennyezéskibocsátás; Kiotói Jegyzőkönyv; kredit adásvétele; emissziókereskedelem.
Az 1997 decemberében aláírt Kiotói Jegyzőkönyv a B-mellékletében szereplő 38 ország számára jogilag kötelező érvényű kibocsátási határértékeket állapít meg. Kötelezettségeik teljesítésének megkönnyítése érdekében a jegyzőkönyv több, rugalmas szabályozási eszköz használatát is megengedi számukra, beleértve a kibocsátási jogokkal való kereskedést is. A jegyzőkönyv 17. paragrafusa értelmében a B-mellékletben felsorolt országoknak joguk van egy másik, ugyanott szereplő, az emissziót ténylegesen csökkenteni képes országtól megvásárolni az adott, üvegházhatást keltő gáz(ok) kibocsátásának jogát. Ami viszont a kibocsátási jogokkal való kereskedést illeti, a jegyzőkönyv erre vonatkozóan nem állapít meg semmilyen szabályt, és nem világította meg ezt a kérdést a későbbiek folyamán Buenos Airesben, majd Bonnban megtartott Részesek Konferenciája (Conference of the Parties) sem. Emiatt továbbra is folyik a vita a kibocsátási jogokkal való kereskedést szolgáló rendszer felépítéséről. Az egyik nyilvánvaló megoldás szerint a kibocsátási jogokkal való nemzetközi kereskedést, a kibocsátási kvóták megfelelő részének átadásával együtt az érintett kormányok folytatnák, de lehetséges ilyen kereskedelem magánvállalkozások között is. Az utóbbi megoldásokat elemző szakértők megállapítják, hogy a kibocsátási jogokkal való nemzetközi kereskedés csak abban az esetben kezelhető megoldás, amenynyiben a kereskedést folytató cégekre hatályos nemzeti átruházható kibocsátási engedély rendszer működik. Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy az engedélyekkel, illetve kormányszinten folytatott kereskedés egyben választást is jelent a lehető legnagyobb hatékonyság és a korlátozott politikai ellenőrzés, illetve a korlátozott hatékonyság és a kereskedésben résztvevők, valamint a forgalomba kerülő mennyiségek fölötti teljes (gazdaság)politikai ellenőrzés között.
A magánszervezetek között folytatott ilyen kereskedést leíró közlemények mindegyikében tulajdonképpen kibocsátási engedélyekkel való kereskedelemről van szó. Kibocsátási jogokkal való nemzetközi kereskedés esetében a partnerek az átruházható emissziós engedélyek kereskedelmét szabályozó nemzeti rendszereknek megfelelően működnek, külföldön is forgalomképessé téve az adott engedélyeket. E rendszer előnyei nyilvánvalóak, hiszen nemzeti szinten a teljes kibocsátást korlátozzák, biztosítva ily módon a Kiotói kötelezettségek teljesítését. Ugyanakkor, a több piaci résztvevőnek köszönhetően egy hatékonyan működő piac kialakulása is biztosítható. Ennek köszönhetően egy kibocsátási jogokkal folytatott nemzetközi kereskedést szolgáló rendszer keretében az adott kibocsátási szint igen hatékonyan betartható. Vannak azonban e rendszernek bizonyos hátrányai is – főként az, hogy korlátozza az átruházható kibocsátási jogokra vonatkozó nemzeti szabályozás érvényesülését, másfelől pedig lehetővé teszi a „puszta levegővel” folytatott kereskedelmet. Az alábbiak a kormányszinten és az engedélyekkel folytatott kereskedés mellett egy harmadik megoldást mutatnak be: a kredit* adásvételét. E kreditekkel folytatott kereskedelemre magánvállalkozások körében kerül sor, de – eltérően a kibocsátási engedélyekkel való kereskedéstől – a piacra kerülő kibocsátási kredit mögött illetékes (hatósági vagy feljogosított) szervezet által még az ügylet létrejöttét megelőzően jóváhagyott konkrét kibocsátáscsökkentési projekt is áll. Ez tehát az jelenti, hogy minden egyes kredit valódi kibocsátáscsökkenésen alapul, ami több érdekcsoport szempontjából is vonzó megoldás lehet. Bár a kredit adásvétele sok tekintetben hasonlít a közös megvalósításra (joint implementation – a továbbiakban JI), abban eltér attól, hogy az adott cég saját telephelyén ruház be egy kibocsátáscsökkentést szolgáló projektbe, annak érdekében, hogy a piacon értékesíthető kredithez juthasson. Közös megvalósítás esetén viszont az adott programot nem az a cég finanszírozza, ahol az megvalósul. A kredit adásvételét eddig csak nemzetközi szabályozási eszközként vették figyelembe, holott jól alkalmazható – és használják is – egy adott országon belül is. Ez utóbbi esetben a kormány valamilyen eszközzel – pl. működési szabványok, kibocsátási határértékek, műszaki szabványok vagy adók segítségével – szabályozza a kibocsátás forrásainak működését, és ezen kívül még azt is lehetővé teszi a cégek számára, hogy a projektjeik révén felszabadult kibocsátási jogot áruba is bocsássák. Pontosan úgy, ahogy az USA-ban elsőként bevezetett kibocsátási jogokkal kerekedő rendszerek működnek ma is. * Krediten itt nem hitel értendő, hanem egyfajta előlegezett, a cég kibocsátási jogát forgalomképessé tévő bizalom arra vonatkozóan, hogy a kedvezményezett cég teljesíti vállalását – hasonlóképpen a felsőoktatásban nemrég bevezetett kreditrendszerhez.
A kredit adásvételére szolgáló rendszer ismertetése A kredit adásvételére szolgáló rendszerben a kibocsátási források – a kibocsátási engedélyek kereskedelméhez hasonlóan – közvetlenül kereskedhetnek egymással. Az utóbbi esetben azonban az ügyletre csak jóváhagyott kibocsátáscsökkentési projekt megléte esetén kerülhet sor. Általános esetben egy potenciális eladó valamelyik telepén kibocsátáscsökkentést szolgáló projekt megvalósítását tervezi. A projekt megvalósulása eredményeként várható csökkenést kiszámítva egy illetékes (valószínűleg állami) ügynökséghez fordul, hogy az – a projekt értékelése után – a csökkenésnek megfelelő kreditet adjon ki számára. A cég legkorábban projektjének jóváhagyása után adhatja el kibocsátási kvótájának megfelelő hányadát. A kredit (tulajdonképpen a kibocsátás meghatározott mértékű csökkentésére jóváhagyott intézkedés eredményeként „felszabaduló” jog ugyanakkora kibocsátásra) adásvételére szolgáló rendszer mindig egy másik szabályozási eszközzel párosul és – lévén a kibocsátási plafon felülről korlátozott – a későbbiekben már ugyanúgy működik, mint a kibocsátási jogokkal kereskedő rendszer. A holland kormány például a nemzetközi piaci versenynek kitett ágazatokban nem is alkalmazza a kreditrendszert, hanem e cégekkel inkább önkéntes környezetvédelmi megállapodásokat köt, de lehetővé teszi számukra, azt is, hogy az adott projekt hatékonyságát kibocsátási joguk áruba bocsátásával is javítsák. Ha az eladó cég olyan céggel kerül kapcsolatba, amelynél a kibocsátás csak az övénél nagyobb fajlagos ráfordítással lenne csökkenthető, úgy kreditjét közvetlenül eladhatja neki. A kereskedelem azonban brókercég közvetítésével is lebonyolítható, ahogy ez az USÁ-ban az SOx kibocsátási jogok kereskedelmében is történik. Elég nagy, teljes értékű piacon az eladónak és a vevőnek nem is kell okvetlenül ismernie egymást. Egyes esetekben az adott országon belül kredit és kibocsátási jog kereskedelem is működhet. A holland Környezetvédelmi minisztérium például jelenleg fontolgatja a külföldi versenynek nem kitett „védett” ágazatok esetében a kibocsátási engedélyekkel való kereskedelem bevezetését, míg a versenyszektorban (mint már említettük) az önkéntes megállapodásokkal párosuló kredit adásvétel lenne továbbra is érvényben. Később a két piac könnyen egyesíthető és teljes értékű piaccá alakulhat át. A kredit kereskedési rendszer sok tekintetben hasonlít a közös bevezetésre. Mindkét esetben az értékesítést megelőzően jóvá kell hagyatni egy kibocsátáscsökkentési projektet az illetékes hivatallal, biztosítandó azt, hogy valóban meg is történjék a kibocsátáscsökkentés. A várható csökkenés mértékének becslésére mindkét esetben megfelelő emissziós bázisadatokat vagy pedig normális üzletmenetet vesznek alapul, és hasonlóságként említhető, hogy mindkettő valamilyen kiegészítő szabályozási eszközzel együtt működik. Fontos eltérés azonban, hogy a JI esetében a csökkentési programot az eladó
(a befogadó) és a kibocsátási kvóta vevője (a donor) közösen valósítja meg. A projektet a donor finanszírozza, amihez fontos technológiai tapasztalattal és szakismerettel kell rendelkeznie az adott területen. A projektnek a költségek várható alakulásával és az általa átvett kibocsátási jog konkrét értékével öszszefüggő kockázatait teljes mértékben a donor viseli. Bár a befogadó elméletileg csak többletköltségei kompenzálására jogosult, a gyakorlatban a műszaki kooperáció révén előnyöket realizál és gyakran részesedik a projektből származó profitból is. A JI projekt célja, hogy a donor mérsékelni tudja a kibocsátáscsökkentéssel összefüggő költségeit. A JI révén megszerzett kibocsátáscsökkentési kvótát ezért nem szándékozik továbbadni harmadik félnek, bár erre a jövőben sort keríthet. A kredit adásvétel keretében az eladó saját kibocsátási forrásánál valósul meg fejlesztés, amelyet maga az eladó finanszíroz, viselve a projekt teljes kockázatát, de övé az ebből származó teljes profit is. Ehhez az ügylethez nem szükséges, hogy az eladó és a vevő üzleti kapcsolatba kerüljenek egymással, sem az adott projekt tervezése és megvalósítása során, sem pedig a kredit értékesítése kapcsán. A csökkentési projekt egyetlen célja, hogy az eladó piacon értékesíthető kibocsátáscsökkentési kredithez jusson. Felmerül a kérdés, hogy a kredit adásvétel a Kiotói Jegyzőkönyv 6. paragrafusában definiált közös megvalósításnak tekinthető-e vagy a 17. paragrafusnak megfelelően kibocsátási joggal való kereskedésnek, illetve egy közbülső formának. A Kiotói Jegyzőkönyv meglehetősen homályos mindkét, a rugalmas szabályozást szolgáló instrumentum kérdésében. Az világos, hogy a JI az egyébként várható kibocsátáshoz képest csökkentést eredményező projekten alapul, és a kredit adásvétel is megfelel ennek a követelménynek. A 6. paragrafus azonban emellett azt is említi, hogy az adott projekteket az érintett feleknek jóvá kell hagyniuk. Ez azt jelenti, hogy mind a donor, mind a befogadó és kormányaik is részesei az adott projektnek, ami viszont a kredit adásvételnél nem áll fenn. Ez utóbbinál csak az eladó és kormánya vesz részt a projektben és a vevőnek nem is kell ismernie az eladót, és ez itt a meghatározó tényező. Amennyiben ugyanis az ügylet beruházási projekten alapul, kibocsátási joggal történő kereskedésnek számít, mivel a projekt tervezése és megvalósítása során technológia és/vagy tudás transzferre nem kerül sor. Ha viszont igen, úgy az adott projekt JI besorolást kap – ebből kiindulva a kredit adásvétel is a kibocsátási jogokkal való kereskedés egyik formájának tekinthető, noha közbülső forma mivolta vitatható. A fentiek nemzetközi és egy országon belül megvalósuló kredit adásvételre egyaránt érvényesek. Egy ilyen rendszer nemzetközi bevezetéséhez és sikeres működtetéséhez azonban bizonyos feltételeknek teljesülniük kell. Mindenekelőtt fejlett monitoring és beszámoltatási rendszernek (monitoring and reporting) kell működnie, nemkülönben a jogi szabályokat szankciókkal is betartató végrehajtási rendszernek is. Harmadszor pedig egy nemzetközi adásvételhez bizonyos koordináció is szükséges. Az ügyletet nyomon kell követni,
amihez az eladó és a vevő egyaránt fel kell vegye a kapcsolatot az illetékes hatóságokkal. Ezen kívül az adott projekt megvalósulását követő változásokat (kibocsátáscsökkentést) a Kiotói vállalások teljesítését ellenőrző nemzetközi testülettel is tudatni szükséges, hogy regisztrálja és figyelembe vehesse őket az adott ország elbírálása során. Másik, egy nemzetközi ügylet indítását megelőzően tisztázandó kérdés a felelősség. Az adott projektet ugyan előzetesen hivatalosan véleményeztetik, természetéből adódóan a kiindulási bázisérték(ek) és a kibocsátáscsökkenés(ek) bizonytalan(ok). A vevő ezért nem lehet teljesen biztos abban, hogy az eladó valóban teljesíti is a kitűzött kibocsátási szintet. Ebben az esetben minden, a kibocsátással kapcsolatos kötelezettség teljesítésével összefüggő felelősség az eladót terheli, de felelősség megosztásra is van lehetőség. Ez utóbbi esetben a különböző forrásokból származó kreditekhez kötődő kockázati besorolás eltérő, ami eltérő vételárakban jut kifejezésre – ez némileg bonyolultabbá teszi az ilyen ügyleteket. A kredit adásvételi rendszer elemzése A kredit adásvétel a kibocsátási joggal való kereskedéshez hasonlóan javítja az ügyletet megkötő cég költséghatékonyságát – ahhoz képest, hogy ha nem kezdeményezett volna egyáltalán ilyen ügyletet. A kibocsátásukat alacsony költségszinten csökkenteni képes cégek ezért az adott program hatósági jóváhagyásával „a zsebükben” eladhatják a megfelelő kibocsátási jogot (engedélyt) egy másik, az adott szennyező anyag(ok) kibocsátására csak drágábban vállalkozni tudó cégnek. A kredit adásvétel viszont elvileg bármelyik környezetvédelmi szabályozási eszközhöz illeszthető, ami nem mondható el a kibocsátási jogok nemzetközi kereskedelmétől, amely kizárólag az adott ország belföldi engedély piacához csatlakoztatható. A kredit azonban nem azonos mértékben rugalmas az egyes belföldi szabályozási eszközök iránt. Egy kibocsátáscsökkentési projekt értékelése során például az egyik legfontosabb szempont a bázis, amelyhez viszonyítva a csökkenés mértéke megállapítható. Amennyiben a kibocsátási forrásra megfelelő határérték érvényes, vagy egy kibocsátást engedélyező rendszer is működik, a bázis már rendelkezésre áll. Ha viszont csak kibocsátási bírságok, működési vagy műszaki szabványok képezik az egyedüli korlátot, egy adott szennyező esetében az aktuális bázis meghatározása nehézségekkel jár. A kredit adásvétel rugalmassága sok tekintetben a kibocsátási kreditpiac forgalmának nagyságától is függ, ami viszont a kereskedési rendszer és a piacon résztvevők számának függvénye. Mint az USA ez irányú tapasztalata is tanúsítja, a kibocsátási engedélyekkel folytatott kereskedés eredményessége szempontjából nagyon fontos a rendszer, amely alapján az egész működik. A kereskedelmet korlátozó intézkedések vagy a túlbürokratizált szabályozás kü
lönösen sokat árthat ennek az ügynek. E körülményre tekintettel az USA kormánya igyekezett az SOx-kibocsátási jogok piacának kialakítása során a lehető legkevesebb korlátozással élni. Mindazonáltal, az EU és egyes környezetvédelmi szervezetek javaslata, amely szerint a forgalmazható mennyiséget maximálni kell, arra utal, hogy e jogok nemzetközi kereskedelme sem lesz mentes a korlátozásoktól. Az adott piac forgalma szempontjából másik meghatározó tényező a kereskedésben résztvevők száma, amely optimális mértékben abban az esetben növelhető, ha az adott ország kormánya a hazai piacot összekapcsolja a megfelelő nemzetközi rendszerekkel. Problémák merülhetnek fel a résztvevők piacbefolyásoló képességével (market power) és az általuk követett stratégiával összefüggésben is. A piaci erőfölény azt jelenti, hogy az eladó (vevő) a kompetitív piaci árnál drágábban is el tudja adni (meg tudja vásárolni) a kreditet. Erőfölényre általában a piacot uralni képes néhány nagy közvetítő kereskedő (trader) tehet szert, a kreditkereskedés esetében tehát ennek valószínűsége nagymértékben a piaci szereplők számának függvénye. Amennyiben sok ország teszi lehetővé kibocsátóinak a kibocsátási jogok nemzetközi kereskedelmében való részvételt, úgy az erőfölény kialakulásának kockázata minimális. A stratégia szerepe olyankor kerülhet előtérbe, amikor a kreditpiac még nem tökéletes és az ügyletek feltételeit alapvetően a vevő és az eladó közötti alku kapcsán alakítják ki. Ilyenkor a közvetítők, illetve a vevők ösztönzést kapnak arra, hogy a kibocsátáscsökkentéssel összefüggő költségekkel arányban nem álló feltételeket alkudjanak ki. Ha tehát a piacon elég sokan vesznek részt, ez utóbbi tényező sem okozhat komoly problémát. A Kiotói Jegyzőkönyvvel kapcsolatban felmerül a „fecsegő, hencegő ügyletek” (trading with hot air) problémája is: egyes országok ugyanis a jegyzőkönyv szerint magasabb kibocsátási kvótához jutottak, mint amennyit egyáltalán az adott időpontban kibocsátottak a szóban forgó környezetszenynyező/terhelő anyagokból. Ennek következtében ezek az országok, illetve kibocsátó forrásaik kibocsátásuk tényleges csökkentése nélkül fognak ilyen jogokat értékesíteni. Ez viszont azt jelenti, hogy a kibocsátási jogokkal nemzetközi szinten folytatott kereskedés esetén a teljes kibocsátás még magasabb is lesz annál a szintnél, amely e nemzetközi ügyletek nélkül alakult volna ki. Ezért is előnyösebb a kreditrendszer, hiszen minden egyes értékesített kredit mögött jóváhagyott kibocsátáscsökkentési program áll. Egy kredit adásvételi rendszer környezeti hatékonysága azonban nem mindig éri el az elvárt szintet. Egy működő kreditrendszer esetén az adott cég döntését egyfelől a megfelelő belföldi szabályozás, másfelől pedig a kreditrendszer befolyásolja és e két tényező együttes hatása számottevő mértékben ronthatja az adott ügylet környezeti hatékonyságát. Ha a cégek szigorú kibocsátási határértékekkel találják szemben magukat, nincs is semmi probléma, mivel ilyenkor kredithez csak a kibocsátás megfelelő mértékű csökkentésével
juthatnak. Ha viszont olyan szabályozási intézkedés is hatályos, amely például a nagyobb termékkibocsátáshoz magasabb engedélyezett kibocsátást rendel, vagy a kibocsátásért meghatározott árat (bírságot) kell fizetni, úgy a határérték felpuhul. Ha például egy cég országos működési szabványok szerint tevékenykedik, úgy jogot kap egységnyi termék után bizonyos mértékű kibocsátásra. Ha egyidejűleg lehetőség van a kibocsátási jogokkal való kereskedelemre is, úgy a cég azért (is) érdekeltté válik a termelésnek a normális hatékonyság alapján indokoltnál nagyobb mértékű növelésében, hogy ennek kapcsán több (nyereséggel értékesíthető) kibocsátási joghoz jusson. Ennek szigorúbb működési szabvánnyal lehet elejét venni, amit viszont az ipar ellenállása fogad, különösen, ha ez az adott cégnek az illetékes hatósággal kötött önkéntes megállapodásában rögzített feltételek szigorítását is eredményezné. Ilyenkor a kormány az önkéntes megállapodásokban rögzített feltételeket nem tudja megváltoztatni, így az intézkedés terheit a többi szakágazatra/cégre terheli, ami bizonyos jövedelem-újraelosztást eredményez. Másik, a kredit adásvételhez kapcsolódó probléma, hogy e rendszer hozzájárul a nem elég hatékony cégek fennmaradásához. A kibocsátási jogokkal kereskedő rendszer esetében ugyanis a kötelezettségvállalások időszakában az adott cég aktuális teljes kibocsátásának megfelelően kap (vagy vásárol) kibocsátási jogot, amelyet piaci áron bármikor értékesíthet. Ilyenkor a céget gazdaságtalan működése esetén részvényesei arra kényszeríthetik, hogy először adja el a kibocsátási jogo(ka)t, majd szűnjön is meg a cég. Kredit adásvételi rendszerben viszont a cégre más szabályozási eszközök érvényesek, ezért nem is juthat „csak úgy” továbbadható engedélyekhez. Ha kreditet akar értékesíteni, először meg kell szereznie azt. A kreditrendszerben viszont a cég olyankor is növelheti a termelést, amikor ennek kapcsán a profitot elsődlegesen nem is a termék, hanem a kredit értékesítése hozza számára, ami a csőd szélén szintén mentőövként funkcionál. Ily módon tehát a kibocsátási engedéllyel folytatott kereskedelem mindkét rendszerben hozzájárul a gyengébb hatékonyságú cégek piacon maradásához. A kibocsátási jogok piacán a tranzakciós költségek – főleg a partnerek és az információk megszerzésének költségei, az üzletkötés és a döntéshozatal, valamint a monitoring és a végrehajt(at)ás költségei – is negatívan befolyásolják az ügyletek hatékonyságát. Nagyszámú piaci résztvevő és megfelelő brókercégek működése esetén e költségek számottevő mértékben csökkenthetőek – az USA SOx-piacán például arányuk 3%-ra tehető, ami meglehetősen szerény érték. Az információs költségek nem egyenletesen oszlanak meg a vevő és az eladó között. Míg a vevő csak saját marginális kibocsátáscsökkentési költségei és az aktuális kredit-árfolyam ismeretében már meghozhatja döntését, az eladónak emellett még meg kell állapítania a kibocsátási bázist, és minderről tájékoztatnia is kell az adott projektet végül is jóváhagyó hatóságot. Mivel a
bázis megállapítása meglehetősen körülményes, a projekt jóváhagyását követően az eladónál a vállalás végrehajtását figyelemmel kísérő/ellenőrző monitoring is szükséges. A tényleges kibocsátáscsökkentés eléréséhez szükséges nagyfokú állami szerepvállalás ezért számottevő monitoringköltséggel jár, ami az USA-ban is visszafogott kredit adásvételhez vezetett, és ugyanez várható nemzetközi kereskedés megvalósítása esetében is. A kredit adásvételi rendszerben ugyanis minden egyes kibocsátási forrást ellenőrizni kell, egybevetve a monitoring kapcsán kapott értékeket a megengedett kibocsátási szinttel és ugyanez érvényes nemzetközi léptékben is. A Kiotói Jegyzőkönyv részesei esetében szükséges monitoringot azonban a kereskedéstől független rendszerben kell végezni – még abban az esetben is, ha nem is folyik kibocsátási jogokkal kereskedés. A magánszférában folytatott ilyen kereskedés tehát mind az eladó, mind a vevő országa szempontjából óhatatlanul költségnövelő tényező, de e növekedés általában nem jelentős mértékű. A kibocsátási jogokkal kereskedő rendszerhez hasonlóan a kredit adásvétel is meglehetősen komplex és a rendszer bonyolultságát bizonyos származékos ügyletek (pl. határidős ügyletek) várható kialakulása tovább bonyolítja majd, és ugyanígy hat a kapcsolódó értékelési rendszer is. Mindez oda vezet, hogy kívülállóknak nehéz lesz itt kiismerniük magukat, és számolni kell a spekuláció kialakulásával is. Mivel sokan – főként környezetvédők – már jelenleg is gyanakvással tekintenek a kibocsátási jogokkal folytatott kereskedésre, számukra e területen a spekuláció eleve elfogadhatatlan eleme lenne a rendszernek. Egy kredit adásvételt szolgáló nemzeti vagy nemzetközi rendszer olajozott működésének biztosításához számos feltétel kielégítése szükséges. Először is a nemzeti szinten hatályos kibocsátási célokat megfelelő, az egyes kibocsátó forrásokat befolyásolni képes intézkedésekre kell „lefordítani” – bírságokra, határértékekre, termékegységre vonatkozó szabványokra stb. Ezek alapján az adott kibocsátó hozzáláthat csökkentési programjának kidolgozásához, a hatóságokkal való jóváhagyatásához, majd ezt követően az így kapott kredit értékesítéséhez. A kredit adásvételt tehát jelentős előkészületi időszak előzi meg, ami ugyan fennáll a kibocsátási jogokkal folytatott kereskedés esetében is, de mégsem annyira hosszú, mivel projekt-jóváhagyatásra itt nincs szükség. Nemzetközi kredit adásvételnél a kormány csak a kezdeti kibocsátási terhelés elosztásában játszik szerepet, a később kötendő ügyleteket és a partnereket már nem képes befolyásolni. Ellenőrizni tudja viszont a projektek megvalósítását és ezen keresztül befolyásolhatja a kereskedést is, ami ez utóbbit gátló tényező lehet, ezért megfelelő, a kormányok kizárólagos hatáskörét mérséklő szabályozásra van itt szükség. Míg a fent leírtak csaknem mindegyike a kredittel folytatott belföldi és nemzetközi kereskedésre egyaránt érvényes, az utóbbi esetben ez még a „fe
csegő ügyletek” kizártságával is kiegészül. A kredit adásvétel tehát garantálni képes a teljes kibocsátás csökkenését – eltérően a kibocsátási jogokkal folytatott kereskedéstől. A nemzetközi rendszer eltér a nemzetitől a piaci résztvevők nagyobb számával is, nagyobb rugalmasságot és problémamentesebb működést téve lehetővé. Politikai elfogadtathatóság A kredit adásvétel egyes jellemvonásai különböző érdekcsoportok számára is vonzóvá teszik ezt a rendszert. Főként azért, mert az üzletkötés ugyan cégek között bonyolódik, a valós kibocsátáscsökkenés mégis biztosítható. Pedig Kiotóban a környezetvédelmi szervezetek igen negatívan reagáltak arra, hogy a kibocsátási jogokkal folytatott kereskedés lehetővé vált, mivel ebben kiskaput láttak a tehetős országok számára ahhoz, hogy elkerüljék kibocsátásaik tényleges csökkentését. Ezért e szervezetek üdvözölték, hogy később e kereskedelmet mennyiségileg korlátozták, ami viszont nem kellőképpen szelektív intézkedés, amely a szóban forgó kereskedés általános korlátozását célozza, nem pedig a „fecsegő, légből kapott ügyletek” kiszűrését. A kredit adásvétel másik előnye, hogy csaknem mindegyik környezetvédő szervezet csak olyan megoldást tud támogatni, amelyben a teljes kibocsátás csökkentéséért mind a vevő, mind pedig az engedély értékesítője felelős, ami itt – a jóváhagyott projektnek köszönhetően – eleve biztosított. Ami az ipar törekvéseit illeti, a kép itt jóval komplexebb, mint a környezetvédő szervezeteknél. Először is az ipar rugalmas kibocsátási határértéket igényelne, emellett még befolyásolni szeretné a bevezetésre kerülő új szabályozási eszköz kialakítását és az annak kapcsán adódó többletterhek szétosztását is. Ebből kiindulva inkább a termékegységre jutó kibocsátást vagy a hatékonyságot szabályozó önkéntes megállapodásokat részesítené előnyben, ami viszont – mint korábban bemutattuk – kizárná a kibocsátási engedélyekkel vállalati szinten folytatott nemzetközi kereskedést. Ezeket az ügyleteket a kormány intézné – vagy pedig be lehetne vezetni a kredit adásvételt, amely azonban nem biztosít teljesen szabad kereteket, mivel a „luft ügyleteket” kiiktatja. A munka- és bürokráciaigényes engedélyezési rendszert a bevezetésében hatáskörének erősítését látó környezetvédelmi apparátus is támogatja, mivel – ezen kívül – hatékonynak és a cégek számára viszonylag rugalmasnak is tartja ezt a megoldást. Összességében tehát a kredit adásvételen alapuló rendszert – eltérő megfontolásokból ugyan –, de mindegyik főbb érdekcsoport támogatja. A környezetvédelmi szervezetek számára a „fecsegő, légből kapott ügyletek” kiiktatása a fő előny, míg az ipar nemzeti szinten az önkéntes megállapodásokat, nemzetközi viszonylatban pedig a magáncégek közötti kereskedést preferálná – e két követelménynek együtt csak a kredit adásvétel tehet eleget, amelyet
előnyös nemzetközi kereskedési formaként a rajta keresztül több munkához is jutó környezetvédelmi bürokrácia is támogat. Az egyöntetű támogatás mögött az is meghúzódik, hogy az érintett országok többségében e megoldás megvalósítása a jelenleg érvényes szabályozás viszonylag kismértékű és fokozatos átalakításával megoldható. A Kiotói Jegyzőkönyv ratifikálását illetően megnyilvánuló USA-álláspont is egy, a működési szabványok bevezetését kredit adásvétellel párosító megoldásra ösztönzi a többi részes országot. Márpedig a környezetvédelmi szabályozási intézkedések bevezetéséhez időre van szükség, vállalt kötelezettségeik teljesítése érdekében ezért az országoknak mielőbb hozzá kellene látniuk azok megvalósításához. A Kiotói Jegyzőkönyvet a B-mellékletében felsorolt országok az USA nélkül is ratifikálhatják, miközben az USA távolmaradása miatti bizonytalan helyzetben még a jegyzőkönyvet már ratifikált országok is inkább olyan szabályozási eszközök bevezetését részesítenék előnyben, amelyek nem befolyásolják túlzottan iparuk versenyképességét. Következtetések Politikai szempontból tehát inkább a kredit adásvételen alapuló rendszert részesítik előnyben, mint a kibocsátási jogokkal folytatott kereskedést, mivel csak ennek keretében lehet biztosítani a kibocsátó források közötti közvetlen kereskedést – mégpedig „luftok” nélkül – és a bevezetésével járó változások nem igénylik a jelenleg hatályos környezetpolitika és szabályozás jelentős megváltoztatását. Nem utolsó szempont az sem, hogy az USA hozzáállása mellett ezzel el lehetne lazítani az egyes országokban meglehetősen kemény korlátokat is. Ellene szól viszont a minden egyes projekt esetében szükséges értékelés miatt nem optimális hatékonyság, a rendszert működtető bürokratikus háttér és az a körülmény is, hogy (ha nincsenek keményen betartatott kibocsátási határértékek) a kredit adásvétel teljes környezeti hatékonysága bizonytalan. A fenti elemzés tanúsága szerint azonban relatív célparaméterekkel történő környezetvédelmi szabályozással párosítva a legtöbb érdekelt piaci szereplő ezt a megoldást támogatná – különösen Európában, ahol előszeretettel alkalmaznak fokozatosan bevezetésre kerülő és szigorodó környezetvédelmi szabályozást. (Dr. Balog Károly) Boom, J.-T.: International emissions trading under the Kyoto Protocol: credit trading. = Energy Policy, 29. k. 8. sz. 2001. jún. p. 605–613. Boyo, R.; Ibarrarán, M. E.: Costs of compliance with the Kyoto Protocol: a developing country perspective. = Energy Economics, 241. k. 1. sz. 2002. p. 21–39.
