Jodi Picoult: Gyere haza (részlet)
| Zoe | Hétéves koromban, egy napos szeptemberi szombaton az apám holtan esett össze előttem. A kapubejárónk melletti kőpárkányon játszottam a kedvenc babámmal, miközben ő a füvet nyírta. Az egyik percben még a füvet nyírta, a következőben arccal lefelé feküdt a pázsiton, a fűnyíró gép pedig lassan gurult lefelé a hátsó udvar lejtőjén. Először azt hittem, hogy alszik vagy játszik. De mikor leguggoltam mellé, láttam, hogy nyitva van a szeme, és frissen vágott, nedves fűszálak tapadnak a homlokához. Nem emlékszem, hogy kiabáltam-e anyámért, de valószínűleg így történt. Olyan az a nap, mint egy lassított felvétel. A magányosan haladó fűnyíró gép. A tejesdoboz, amellyel anyám kirohan a házból, ahogy elejti az aszfaltozott felhajtón. A gömbölyded magánhangzók füzére, amelyet belesikolt a telefonba, amikor megadja a címünket a mentőknek. Anya a szomszédnál hagyott, amíg bement a kórházba. A szomszédban egy öregasszony lakott, akinek a kanapéja pisiszagú volt. Csokis bevonatú mentolos drazséval kínált, ami olyan régi volt, hogy a szélein kifehéredett a csokoládé. Amikor megszólalt a telefon, kiszöktem a hátsó udvarra, bebújtam a sövény közé, és eltemettem a babámat a puha talajba. Anya sose vette észre, hogy a baba eltűnt – de hát szinte azt sem vette tudomásul, hogy apa sincs többé. Egyszer sem sírt. Olyan egyenesen állta végig apa temetését, mint aki nyársat nyelt. Csak ült velem átellenben a konyhaasztalnál – ahol néha még mindig három személyre terítettem –, míg végigettük a marhahúsos ragukat és a sajtos-kolbászos makarónikat, amelyeket együttérzésből hoztak apa munkatársai meg a szomszédok: azt remélték, egy kis étellel jóvá tudják tenni, hogy nem tudják, mit mondjanak. Amikor egy erős, egészséges, negyvenkét éves embert elvisz a szívroham, hirtelen ragályos lesz az egész gyászoló család. Ne menjünk a közelükbe, mert ránk ragaszthatják a balszerencséjüket! Hat hónappal apám halála után rendíthetetlenül sztoikus anyám kivette az öltönyöket meg az ingeket a közös szekrényből, és elvitte őket a jószolgálathoz. Dobozokat kért az italbolttól, elcsomagolta az életrajzot, amelyet apa olvasott – és amely mindaddig ott feküdt érintetlenül az éjjeliszekrényen –, meg a pipát és az éremgyűjteményt. Az Abbot és Costello videókat viszont – bár mindig azt mondta apának, hogy nem érti, mit talál bennük olyan mulatságosnak – nem dobozolta be. Anya felpakolta a dobozokat padlásra, ahol megrekedt a forróság és legyek rajzottak. A harmadik forduló után nem jött vissza. Helyette valami együgyű refrén bugyborékolt egy ócska lemezjátszó hangszórójából. Nem értettem minden szót; valami varázslóhoz lehetett köze, aki azt magyarázza valakinek, hogyan nyerheti el egy lány szívét. Úúú, ííí, uuú, á, á, ting, tang, valla, valla, bing, beng, hallottam. Nevethetnékem lett tőle, és mivel nem nevettem valami sokat az utóbbi időben, rohantam a forráshoz. Mikor felértem a padlásra, láttam, hogy anya sír. – Ez a szám – mondta, és ismét föltette a lemezt – mindig úgy megnevettette! Volt annyi eszem, hogy ne kérdezzem meg, miért zokog ő most mégis. Inkább odakuporodtam mellé, és hallgattam a dalt, ami végre segített neki kiadni a könnyeit. Minden élethez tartozik kísérőzene. Van egy dallam, amitől mindig a nyárra kell gondolnom, ahogy babaolajjal kenem a hasamat, hogy tökéletesen lebarnuljon. Egy másik arra emlékeztet, amikor elkísértem apát vasárnap reggel a New York Timesért. Egy harmadikról eszembe jut, amikor hamis igazolvánnyal jutottam be egy bárba, és egy olyan szám is van, amely visszahozza Isobel unokatestvérem tizenhatodik születésnapját: elbújtunk egy fiúval a szekrénybe, akinek paradicsomleves szagú volt a lehelete.
Szerintem a zene az emlékezés nyelve. Wanda, az ügyeletes ápolónő az Árnyas Liget Szeretetotthonban átnyújtja az ideiglenes belépőmet, noha tavaly óta járok az otthonba, hogy a bentlakókkal dolgozzak. – Ma hogy van? – kérdezem. – A szokásos – feleli Wanda. – Hintázik a csilláron, és dzsiggeléssel kísért árnyjátékkal szórakoztatja a közönséget. Elvigyorodok. Mr. Docker a szenilitás utolsó szakaszában jár. A tizenkét hónap alatt, amióta a zeneterapeutája vagyok, kétszer lépett velem kapcsolatba. Egyébként ül az ágyában vagy egy kerekes székben, keresztülbámul rajtam, és semmire sem reagál. Amikor azt mondom az embereknek, hogy zeneterapeuta vagyok, azt hiszik, hogy gitározok a kórházban a fekvőbetegeknek, mint egy előadóművész. Pedig az én munkám inkább olyan, mint a gyógytornászoké, csak én zenét használok futópad meg kapaszkodók helyett. Ha viszont ezt mondom, általában leírnak, mintha valami New Age-es marhasággal foglalkoznék. Holott ez nagyon is tudományos dolog. A CT-felvételeken is látszik, hogy a prefrontális agykéreg mediális régiója kivilágosodik a zenétől. A zene bekapcsol egy emléket, amely játszani kezd az agyunkban. Hirtelen meglátunk egy helyet, egy embert, egy eseményt. A színes emlékeket felidéző reakció aktivizálja az agyat. Ezért van az, hogy még egy szélütés után is fel tudják mondani a betegek a dalszövegeket, pedig beszélni nem tudnak, és az alzheimeresek is emlékeznek fiatalságuk slágereire. Ezért nem mondtam le még mindig Mr. Dockerről. – Köszönöm, hogy figyelmeztettél – mondom. Fogom a zsákomat, a gitáromat és a djembémet. – Tedd csak le ezeket – erősködik Wanda. – Neked semmiféle terhet nem szabadna cipelned. – Akkor jobb lesz megszabadulnom ettől – mondom, és megérintem a hasamat. Óriási nagy, noha még csak a huszonnyolcadik hétben vagyok. Persze hazudok. Túlságosan is keményen megküzdöttem ezért a babáért, semmint hogy bármennyire is tehernek érezzem az állapotomat. Intek Wandának, és elindulok a folyosón a mai kezelésre. A szeretetotthonbeli pácienseim általában összegyűlnek csoportterápiára, de Mr. Docker különleges eset. Az egyik legnagyobb amerikai vállalat hajdani elnök-vezérigazgatója ma ebben a nagyon elegáns öregotthonban él, és Mim, a lánya hetenkénti kezelésekre kötött velem szerződést. Mr. Docker majdnem nyolcvan, a haja akár egy fehér oroszláné, a keze pedig olyan göcsörtös, mintha egész életében dzsessz-zongorázott volna. Mr. Docker utoljára két hónapja jelezte, hogy tudomása van jelenlétemről az ő légterében. Én gitároztam, ő pedig kétszer rácsapott az öklével a kerekes széke karfájára. Nem tudom, be akart-e kapcsolódni, vagy azt próbálta-e értésemre adni, hogy hagyjam abba, mindenesetre fölvette a ritmust. Kopogtatok, benyitok. – Mr. Docker! – kezdem. – Zoe vagyok. Zoe Baxter. Van kedve egy kis muzsikáláshoz? A személyzet valamelyik tagja átültette egy fotelbe, onnan bámul most kifelé az ablakon. Vagy csak átnéz rajta, mert nem úgy tűnik, mintha bármi is lekötné a figyelmét. A kézfeje mozdulatlanul fekszik az ölében. – Na jó! – szólalok meg élénken, míg megpróbálok elmanőverezni az ágy, a televízió és az asztal mellett, amelyen érintetlenül áll a reggeli. – Mit énekeljünk ma? – Tartok egy lélegzetvételnyi szünetet, de nem igazán számítok válaszra. – You Are My Sunshine? Tennessee Waltz? – Próbálom kibányászni a gitáromat a tokjából az ágy melletti szűk helyen, ahol alig férek el a nagy hasammal és a hangszerrel. Ügyetlenül elhelyezem a pocakomon a gitárt, és pengetni kezdem, aztán meggondolom magam, és leteszem. Előkotrok a zsákomból egy rumbatököt – mindenféle apró hangszert tartok magamnál, épp ilyen alkalmakra –, és gyöngéden beillesztem Mr. Docker görbe ujjai közé. – Ha netán
csatlakozni akar. – Aztán halkan énekelni kezdem: – Vigyél ki engem a meccsre, oda, hova jár a… Nem fejezem be. Mindenkiben megvan a késztetés, hogy befejezze az ismert mondatokat, ezért bízom benne, hogy rá tudom venni Mr. Dockert, mondja ki a „tömeg” végszót. Mr. Dockerre pillantok, de ő némán markolja a rumbatököt. – Végy nekem mogyorót és kekszet, bánom is én, vissza se megyek. Lágyan pengetem a húrokat, odaállok Mr. Docker elé, és tovább énekelek: – Szurkolok a hazai csapatnak, ha vesztenek, az bizony kár, mert egy, két hár… Mr. Docker keze váratlanul fölemelkedik, a rumbatök pedig eltalálja a szájamat. Érzem, hogy vérzik. Annyira meglepődöm, hogy visszatántorodok, és könnybe lábad a szemem. Rászorítom felhasadt számra a ruhám ujját, hátha Mr. Docker nem veszi észre, hogy megsebesített. – Tettem valamit, ami felzaklatta? Mr. Docker nem válaszol. A rumbatök az ágyban, a párnán hever. – Most át fogok nyúlni maga mögött, de csak a hangszerért – mondom óvatosan, és miközben ezt teszem, ismét behúz egyet. Ezúttal nekimegyek az asztalnak, és felborítom a reggelijét. – Mi folyik itt? – ront be Wanda. Előbb rám bámul, aztán a reggelire a padlón, végül Mr. Dockerre. – Nincs semmi baj. Minden rendben. Wanda hosszú, célzatos pillantást vet a hasamra. – Biztos? Bólintok, Wanda kihátrál a szobából. Most elővigyázatosságból inkább a fűtőtest szélére ülök az ablak előtt. – Mi a baj, Mr. Docker? – kérdem halkan. Mikor rám néz, a szeme könnyektől és értelemtől csillog. Végigjáratja a tekintetét a szobán, az intézeti függönyöktől az ágy mögötti elsősegély-szekrényen át az éjjeliszekrényen álló műanyag kancsóig. – Minden – mondja tömören. Elgondolkodom ezen az emberen, akiről a Money és a Fortune magazinok is írtak valaha. Régen alkalmazottak ezreinek parancsolt a bőr forgószékéből, ahol az elegáns irodájában ült, a drága faburkolatok és perzsaszőnyegek között. Egy pillanatig bocsánatot szeretnék kérni, amiért elővettem a gitáromat, és megnyitottam eltorlaszolt agyát a zenével. Mert vannak dolgok, amelyeket inkább elfelejtenénk. A babának, amelyet apa halálának napján temettem el a szomszéd telkén, Édes Cindy volt a neve. Én könyörögtem ki az előző karácsonyra, miután a szombat délelőtti rajzfilmek közötti reklámblokkból megtudtam, hogy Édes Cindy tud enni, inni, kakilni, és azt mondja, hogy szeretlek. – Porlasztót tud javítani? – tréfálkozott apa, amikor megmutattam a karácsonyi listámat. – Hát a fürdőszobát ki tudja takarítani? Hírhedten rosszul bántam a babákkal. Körömollóval lenyírtam a Barbie-jaim haját. Lenyakaztam Kent, habár mentségemre legyen mondva, ez baleset volt, mert kihullott a biciklim kosarából. Ám Édes Cindyt úgy kezeltem, mintha a saját kisbabám lenne. Minden este betakargattam a kiságyban, amely az enyém mellett állt. Mindennap megfürdettem. Ideoda tologattam a felhajtón a babakocsijában, amit egy lomtalanításon szereztünk. Azon a napon, amikor meghalt, apa szeretett volna biciklizni. Gyönyörű idő volt, az én kerékpáromról akkor vették le a gyakorló kereket. De én azt mondtam apának, hogy Cindyvel játszom, talán később. – Ez is egy program, Zo – mondta, azzal elkezdett füvet nyírni a hátsó kertben, és természetesen nem volt később. Bár sose kaptam volna meg karácsonyra Édes Cindyt! Bár igennel feleltem volna apának, amikor kérdezett! Bár őrá figyeltem volna ahelyett, hogy babázok!
Ezernyiféleképpen viselkedhettem volna, hogy megmentsem apa életét – és noha már elkéstem, bebeszéltem magamnak, hogy nem is akartam azt a buta babát, és ő az oka, hogy apa nincsen többé. Amikor először havazott apa halála után, azt álmodtam, hogy Édes Cindy ül az ágyam szélén. A varjak kivájták kék üveggolyószemét. Didergett. Másnap kihoztam egy ásót a garázsból, és átmentem a szomszéd telkére, ahol eltemettem Édes Cindyt. Felástam a havat meg a mulcsot [fenyőkéreg], de a baba eltűnt. Talán egy kutya vitte el, vagy egy kislány, akinek több esze volt. Tudom, hogy butaságnak hangzik egy negyvenéves nőtől, hogy összeköti a gyász ezen oktondi gesztusát négy sikertelen lombikprogrammal, két vetéléssel és annyi meddőségi problémával, amelyek romba dönthetnének egy civilizációt – de számát se tudom, hányszor jutott eszembe, hogy nem Édes Cindy miatt érdemeltem-e ki valamiféle karmikus büntetést. Lenne mostanra igazi babám, ha nem dobom el meggondolatlanul az elsőt, akit szerettem? Mire véget ért a kezelés Mr. Dockernél, a lánya, Mim is iderohant az Árnyas Ligetbe a nőegylet üléséről. – Biztos, hogy nem esett baja? – kérdezi, és századszor is végigmér. – Biztos – felelem, bár gyanítom, nem annyira az egészségi állapotom izgatja, hanem, az, hogy nem perlem-e be. Kotorászik a retiküljében, és kivesz egy köteg bankjegyet. – Tessék! – mondja. – De hát már kifizetett erre a hónapra… – Ez a prémium – mondja. – Gondolom, vannak kiadásai a babával meg ilyesmik. Tudom, hogy ez a hallgatás ára, de Mimnek igaza van. Habár a babámmal kapcsolatos kiadásoknak több közük van a Lupron- és Follistim-injekciókhoz, mint a gyerekülésekhez és a babakocsikhoz. Az öt lombikprogram – friss és lefagyasztott embriókkal – felemésztette az összes megtakarításunkat, és kicsinálta a hitelkártyáinkat. Elveszem a pénzt, és a farmerzsebembe dugom. – Köszönöm – nézek a szemébe. – Hogy mit tett az apja? Lehet, hogy ön nem így látja, de ez óriási előrelépés. Kapcsolatot teremtett velem. – Igen, az állkapcsoddal – dünnyögi Wanda. – Ez interakció – helyesbítek. – Lehet, hogy társadalmilag kevésbé elfogadott módon… de akkor is az. Egy percre megérintette a zene. Egy percig itt volt. Látom, hogy Mim ezt nem veszi be, de nem érdekes. Harapott már meg autista gyerek; zokogtam agyrákban haldokló kislány ágya mellett; festette már alá a zenémet olyan gyerek sikoltozása, akinek a teste több mint nyolcvan százalékára kiterjedő égési sérülései voltak. Ez egy ilyen foglalkozás… ha fáj, akkor tudom, hogy jól csinálom. – Mennem kell – kapom fel a gitártokot. Wanda fel sem nem néz a táblázatról, amelybe ír. – Viszontlátásra, a jövő héten. – Hiszen két óra múlva találkozunk a babaköszöntőn! – Miféle babaköszöntőn? Elvigyorodom. – Azon, amelyikről nem lenne szabad tudnom! Wanda sóhajt. – Ha anyád rákérdez, okvetlenül közöld vele, hogy nem én voltam az, akinek eljárt a szája. – Ne aggódj! Kellő meglepődést fogok mutatni! Mim a kidagadó hasam felé nyúl. – Szabad? – Tudom, hogy vannak állapotos nők, akik tolakodásnak tartják, ha idegenek osztogatnak nekik jó tanácsokat, vagy meg akarják tapogatni a hasukat, de engem a legkevésbé sem bánt. Magam is alig bírom megállni, hogy ne simogassam a pocakomat. Mágnesként vonz a bizonyíték, hogy ezúttal mégis összejött. – Fiú – közli Mim.
Abszolút biztos vagyok benne, hogy lány. Rózsaszín álomban élek, ébredéskor tündérmesék kápráznak a szemem előtt. – Majd meglátjuk – mondom. Mindig ironikusnak találtam, hogy a lombikprogramot a meddőségi problémától szenvedő nők fogamzásgátlók szedésével kezdik. De először be kell szabályozni a szabálytalan ciklust, hogy megindulhasson a gyógyszerelési betűszavak áradata: három-három ampulla FSH-t és hMg-t – Follistimet és Repronexet – fecskendezett belém naponta kétszer Max, aki valaha a tűk látványától is elájult, de ma, öt év után fél kézzel beadja az injekciót, míg a másik kezével kávét tölt. Hat nappal az injekciókúra elkezdése után hüvelyi ultrahanggal megmérték a tüszőim nagyságát, és vérképet vettek, hogy megnézzék az ösztradiolszintemet. Ezután jött az új gyógyszer, az Antagon, amely bent tartja a petéket a tüszőkben, amíg meg nem érnek. Három nappal később újabb ultrahang és vérkép. A Follistim és a Repronex adagját csökkentették egy-egy ampullára reggel és este. Két nappal később újabb ultrahang és vérkép. Volt egy huszonegy milliméteres tüszőm. Volt egy húszmilliméteres. És volt egy tizenkilenc milliméteres. Este, pontosan fél kilenckor Max tízezer egység hCG-hormont injekciózott belém. Pontosan harminchat órával később eltávolították belőlem a petesejteket. Aztán ICSI módszerrel – intracitoplazmatikus spermiuminjektálással – megtermékenyítették őket Max ondójával. Három nappal később, miközben Max fogta a kezem, végignéztük egy fekete-fehér monitoron, ahogy a belém vezetett hüvelykatéteren át megtörténik az embriók beültetése. A méhem belülről olyan volt, mint egy hínármező a tengeráramlatban. Az injekciós tűből kiröppent egy kis fehér szikra, egy csillag, és lehullott két hínár közé. Lehetséges terhességünket a fenekembe kapott progeszteron-injekcióval ünnepeltük. Ha elgondolom, hogy egyeseknek elég szeretkezniük, ha gyereket akarnak! Fordította: Sóvágó Katalin
