„Jó időzni a Föld nevű bolygón” Varnus Xavér orgonaművésszel a kreativitásról beszélgettünk Szabó Virág
Lillafüreden, egy étterem teraszán üldögélünk. Kánikula van, a kezünk segélykérőn tapad a pohár hűtött üvegére. Időnként elmerengünk a mellettünk elterülő tó látványán. Xavér mesélni kezd. Jó érzés hallgatni mélyről jövő gondolatait, amelyeket választékos, kifejező szavakba öltöztet. Mellette ül sok éve nem látott, huszonegy esztendős fia, akivel szemmel láthatóan jól megértik egymást. Hasonlítanak – mindkét férfi tekintete tiszta és fürkésző, a mosolyukban az érettség és a gyermekiség keveréke. Varnus Xavér, a világhírű orgonaművész elsőként jutott eszünkbe, amikor a kreativitásról gondolkodtunk. Nem véletlenül…
Földünk, mint játszótér
V.X.: Az ember születése után leül a földgolyó egy pontján, szétnéz, és rájön arra, hogy körbe van véve ellenséges anyagokkal, ásványokkal, sziklákkal, ráadásul a földi útjának nem ismeri sem a későbbi állomásait, sem pedig a végét. Ezt a közeget kell feltöltenie, átalakítania úgy, hogy az számára barátságosabb legyen. Minél kreatívabb az ember, annál sikeresebb lehet az őt körülvevő világ megváltoztatásában. Egyébként azt hiszem, hogy azoknak az embereknek, akik kreatívak, nem is lehet ellenségük a Föld, mindenképpen szívesen időznek itt. Számukra a földi lét ugyanis nem csak a túlélést jelenti, de a megélés lehetőségét is, nekik – saját maguknak köszönhetően – izgalmassá válhat az is, ami másnak esetleg érdektelen vagy szürke. A kreatív ember a Föld dzsentrije, hiszen képes élni minden lehetőséggel, amit az anyag és a pillanat ad neki. Jól érzi magát a Földön, olyan az számára, akár egy játszótér.
Sz.V.: A gyermekkori fotóidról is sugárzik a megismerés és a tenni akarás vágya. A kreativitás vajon velünk született áldás?
V.X.: Úgy gondolom, hogy általánosítani ebben a kérdésben nem lehet, hiszen a kreativitás nincs jelen mindenkinél, nem minden ember rendelkezik vele. Azt sem tudnám megmondani, hogy miből ered, hiszen ez éppen olyan kérdés, minthogy honnan jön a vörös hajszín, vagy a kék szem. Talán szerencse dolga az egész… A kérdés egyébként meglehetősen összetett. Az embereknek e tekintetben számtalan csoportja létezik, sőt! Sokan egyáltalán nem bírnak az alkotás képességével. Van, aki annyira képességtelen, hogy még a tehetséges alkotókat is képtelen észrevenni, felismerni. Van olyan is, aki lustaságból jelentéktelen életet választ magának, számára az esti sör minden másnál fontosabb. Aztán van szép számmal olyan, aki feszeng vendégségben, majd amikor kiér a lépcsőházba, eszébe jut, mit kellett volna mondania a barátainak ahhoz, hogy frappánsnak mutatkozzék. Őt egyszerűen csak lépcsőházi bölcsként emlegetem. Ő az, aki mindig mások lábnyomában lépked, és szenvedéssel tölti az egész életét. Aztán akad olyan, aki teljesen tehetségtelen, mégis zseninek gondolja magát – ez a típus a szerencsés bolond. Az én családomban is előfordult ilyen. A nagybátyám kitűnő sebész volt, Európa-szerte elismert szaktekintély. Olyannyira, hogy az orvos-szakma képviselői gyakran elzarándokoltak hozzá, hogy az ismereteit átvegyék tőle. Ő azonban ilyenkor mindig a kiskertjébe kísérte őket, mert úgy gondolta, hogy az általa kifejlesztett retek, ami mindenki más számára borzalmas volt, remekmű. A kollégái azt hitték, tréfál, senki nem akarta elhinni, hogy komolyan gondolkodik magában, mint tehetséges kertészben. A nagybátyám ezért jó szándékú bolond volt, hiszen abban hitt, amiben valójában gyenge laikus volt, és nem értékelte igazán abban saját magát, amiben becsülte a világ. Én abban hiszek, hogy az igazi tehetségnek az a hobbija, az az élete, amiben egyébként is kimagasló eredményeket képes felmutatni. Az igazi boldogság és győzelem az, amikor a kreativitás teret kap és minden akadály ellenére képes kiteljesedni.
Sz.V.: Az imént említett elrettentő példák számomra valamiféle értékrend-válságot mutatnak…
V.X.: Lehet így is nevezni a jelenséget, de szerencsére egyik típus sem tartozik a káros, ártó kategóriába. Inkább egyfajta önismeret-hiányt tükröz, ami ráadásul nem is minden esetben vezet boldogtalansághoz, vagy sorstragédiához. Egyfajta eltévelyedés ez abban, hogy mihez is értünk igazán, és persze ha így nézzük, semmiképpen nem szerencsés állapot. De miért van az, hogy bizonyos emberek, akik kifejezetten előnyös külsővel rendelkeznek, átszabatják a vonásaikat, míg mások, akik
teljesen átlagosan néznek ki, elégedettek azzal? Minden önismeret és önértékelés kérdése.
Ég és Föld szövetsége
Sz.V.: Mit gondolsz, a kreativitás genetikai adottság? A tehetséges szülő törvényszerűen tehetséges gyereket hoz a világra?
V.X.: A mi esetünkben így történt. Édesapám egy torzonborz fantáziájú művész-ember, zongorista, és már az ő édesanyja – az én nagymamám – is hatalmas képzelőerővel bírt. Én magam is mindig másként láttam a világot, mint a többi ember. Gyerekkorom óta mások számára különös módon szemlélem a dolgokat, így az sem csoda, hogy inkább a különc figurákhoz vonzódom. Ugyanakkor vallom, hogy minden kreatív embernek szüksége van egy megfogó erőre, ami visszahúzza, ami a Földön tartja, és nem engedi őt teljesen „elszállni”. Úgy szoktam fogalmazni, hogy minden művészlélek mellé kell egy hivatalnok-agy. Az én szüleim esetében ez a mai napig remekül működik, az édesanyám programozó matematikusként képes kordában tartani az én szárnyalni vágyó apámat. A művészettörténetben számtalan esetet láthattunk arra, hogy mi történik, ha két földtől elrugaszkodott lélek talál egymásra…
Sz.V.: Mi történik?
V.X.: A legtöbb esetben tragédia. Gondoljunk csak Molnár Ferencnek és feleségének az esetére! Jóindulattal sem lehet azt mondani, hogy ideális párost alkottak, hiszen mindketten művészként éltek és alkottak, míg a családi hátterük meglehetősen rendezetlen és zilált volt. Az persze elképzelhető, hogy inspirálták egymást, de az is biztos, hogy a fék a mindennapokban nem működött, ami előbb-utóbb mindenképpen bolondokházához, őrülethez vezetett. Azt mondom, hogy a Föld és az Ég szövetsége az, ami lehetőséget ad az életben a harmóniára, az egészséges kibontakozásra. Szerencsés állapot, ha az egyik fél a másikat képes egyszerre inspirálni, és a földön tartani. Mozart is szerencsétlenné vált abban a pillanatban, amikor a szülei – az ő életében legfontosabb szerepet játszó racionális erők – meghaltak. Egyszerűen elvesztette az anyagi világhoz való kötődését, ami mindenképpen veszélyes helyzetet eredményez.
Sz.V.: Már gyerekkorban feltétlenül megnyilvánul a kreativitás?
V.X.: Biztos vagyok benne, hogy a jelei mindjárt a születés után megmutatkoznak. A külvilág sokszor nem is képes elfogadni, ha egy gyerek különbözik társaitól. Mindjárt orvoshoz, pszichológushoz szaladnak vele, és sok esetben bizony ez okozza a kreativitás elfojtását és – ennek következményeként - a lelki problémák kialakulását. Valóban előfordulhat, hogy a kreatív gyerek idegesítővé
válik, túlságosan igényli a figyelmet, de ezt is meg kell tanulni kezelni úgy, hogy közben senki ne sérüljön. Annál rosszabb nincs, ha egy ember azzal a tudattal éli le az életét, hogy művész lehetett volna, de nem lett, mert gyerekkorában elfojtották a benne lévő kreativitást. Bár az hiszem, hogy az igazi tehetség minden próbatételt képes megvívni, minden akadályon átvergődi magát, és végül győzni tud. Mindenki életében vannak rossz pedagógusok, akik megpróbálják lenyesni a diákjuk szárnyait. A szemüveges, gyerekgyűlölő vénkisasszony-zongoratanárnőket egyszerűen csak túl kell élni. Nekem is volt ilyen, és szerencsére sikerült túlélnem.
Sz.V.: Mégis, hogyan lehet túlélni a rossz pedagógust?
V.X.: Egy esetben. Ha a tehetség és a vágy nagyobb, mint a pedagógus eltérítő ereje. Sokan azt mondanák, hogy erre igazán csak a zsenik képesek. Én azonban nem szeretem ezt a szót, talán éppen azért, mert annak idején engem is csodagyerekként emlegettek. A zseniség valójában túlságosan összetett, túlságosan viszonylagos és túlságosan vitatható fogalom. Éppen ezért óvatosan élek ezzel a kifejezéssel, hiszen a média elérte, hogy ma már szinte pejoratív jelentése van. Inkább így fogalmazok – a tehetséget első megnyilvánulásától kezdve kezelni kell, nem szabad teljesen magára hagyni, bár az is igaz, ahány ember, annyiféle bánásmód szükséges, általános recept nincs erre. Valakinek mindvégig fogni kell a kezét ahhoz, hogy alkotni tudjon, és van, akit teljesen el kell engedni.
Sz.V.: Veled hogyan kellett, kell bánni?
V.X.: Engem szerencsére békén hagytak a szüleim, talán túlságosan is önállónak engedtek gyerekként. Azt hiszem, hogy a fejlődésem többé-kevésbé jól zajlott le, persze korrigálni lehetett volna. Édesanyám érezte, hogy mit miért teszek. Nem lehetett könnyű dolga, hiszen kezdetben kizárólag érzelmek alapján döntöttem, a megérzéseim vezettek előre. Ezt nem lehet egyszerű egy anyának tolerálni, aki ráadásul két lábbal áll a földön. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy észérvekkel nem ér el semmit nálam, hiszen akkor már beoltódtam a zenével, nem volt visszaút. Egy napon meghallottam az orgona hangját, és beleszerettem… Az mindenesetre vigasztaló, hogy a nagy tehetségek nem vesznek el. Persze sok olyan eset van, hogy az alkotót halála után emelik zsenivé. Ha az életében nem is kapja meg a méltó elismerést, mégis képes nyomot hagyni a világban… igaz, erről ő már aligha tud…
Lant és kard Sz.V.: Nem tudlak jólfésült, engedelmes kisdiákként elképzelni. V.X.: Rémesek voltak számomra az iskolai évek. Dogmatikus, erős intézménybe kerültem, egy határozott, a mozgalomban hinni tudó tanár néni karmai közé. Voltak harcaink, mert a külvilág számára – egyébként teljesen érhető módon - úgy tűnhetett, hogy saját elvei alapján mélyen elítéli azt, amilyen én vagyok. Ugyanakkor éreztem, hogy a lelke mélyén vágyik arra a korlátok nélküli szabadságra, amit képviseltem számára. Talán valaha ő is hozzám hasonló szabad lélek volt, csak épp elnyomta magában és ettől vált szigorúvá, feszültté, ellenségessé.
Sz.V.: Hogyan törhet ki a kreatív lélek az őt körülvevő konvenció-világból?
V.X.: Egyetlen ember számára sincs útjelző-tábla, mindenkit saját döntései visznek előre az életben. Egyszer csak azt veszed észre, hogy eltérsz az átlagostól, másfelé haladsz, mint a többiek. Útkaparónak, közlekedési rendőrnek, utasnak és sofőrnek egyszerre lenni meglehetősen nehéz. Nincs kön�nyű feladata a tehetséges embernek, és éppen ezért, akiben nincs meg a belső energia a képesség mellett, az elakad, talán örökre. Ki kell építenünk a belső infrastruktúránkat, amelynek megfelelően élni tudunk, azaz meg kell találnunk a saját utunkat, a saját lehetőségeinket, a saját vágyainkat. Ez persze több nehézséget hoz magával, hiszen az emberek általában fel sem tételezik azt, hogy másnak másként jó élni, nem ugyanazt az irányt vágynak követni, amit ők. Megváltoztatni akarnak, és nem gondolnak bele, hogy ezzel esetleg elveszítenek, vagy ha gyenge vagy, akár tönkre is tehetnek. Ezért kell kialakítania az embernek a már említett belső struktúrát, ami alapján nem felejti el a saját irányait, a küldetését. Ugyanakkor fel is kell vértezni magunkat a minket önző módon megváltoztatni akarók ellen. Az én életem is arra mutat példát, hogy amíg az ember egész életében az egyik kezével lanton játszik, a másikban rendületlenül ott a kard…
Sz.V.: Hogyan élhet, alkothat, szerethet szabadon az, aki folyamatosan védekezik és fél?
V.X.: Felteszem a kérdést: volt valaha valaki, aki megalkuvás nélkül alkothatott? Nem hiszem. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a legnagyobb nyomorúság, vagy elnyomás is hasznunkra válhat. A mai trend a legkevésbé sem kívánja meg a kreativitást, sőt! szinte ellene dolgozik. De a hivatalos trend mögött mégis ott van a valóság, ami azt igényli, hogy talpraesettek, gondolkodók, szabadok legyünk az élet adta szituációkban. Ezt igazolja az is, hogy minden ellenhatás mellett is egyre több a kreativitás a fiatalokban. A házamhoz közeli aluljárót például rendszeresen graffittikkel látják el amatőr alkotók. Mire a polgármesterünk döntött, nyolc millió forintért lefesttette a – szerinte – csúf képeket. A fiatalok válasza a polgármester reakciójára egyébként a követező volt: nem változunk meg soha! Miért is kellene? Szerintem színesebb, izgalmasabb az aluljáró így, mint fehérre meszelve. Miért baj az, ha alkot az ember, főként, hogy nem árt vele másnak, legfeljebb a konvenciókat rombolja le általa?
Sz.V.: Azért hagytad el annak idején az országot, mert úgy érezted, hogy nem hagynak kibontakozni?
V.X.: Tévhit él velem kapcsolatosan ez ügyben. Nekem eszembe sem jutott elhagyni az otthonomat mindaddig, míg szerelmes nem lettem egy kanadai lányba, a fiam édesanyjába. Magyarországot egyébként is jó közegnek tartom, hiszen rengeteg lehetőséget kínál az embernek a küzdelemre. Az itteni állapotok szerencséssé teszik az alkotni vágyókat, hiszen mindenért meg kell harcolnunk, semmit nem kapunk könnyen. A szorult élethelyzet pedig megkívánja a kreativitást. Ha az embernek mindent aranytálcán nyújt a sors, ellustul és nem lép többé. Itt azonban lépni kell a boldoguláshoz.
Sz.V.: És mi van a híres mondással, ami szerint senki nem lehet próféta a saját hazájában?
V.X.: Az én példám is mutatja, hogy még itt, Magyarországon is ki lehet törni. Az, aki egyetlen négyzetméteren nem tudja megváltani a világot, az sehol nem lesz képes rá, főként, hogy az idegenben még az anyanyelvén sem tud megszólalni, mert nem értik azt. Semmire nem megoldás a menekülés. Az emberekre jellemző, hogy elfutnak a problémák elől, sokszor nem veszik észre, hogy a szembenézés erőt ad. Való igaz, hogy ez az ország nem alkalmas arra, hogy orgonaművészt teremtsen. Én azonban alkalmassá tettem erre a feladatra. Mindenkiben ott a lehetőség, hogy alkosson, és a kreativitása által kitörjön megszürkült közegéből. És ha az ember kellően megszállott, mindez akár egy helyben megtörténhet… Az eredeti cikk: A Fényhordozók internetes magazin első számában. fotók:Csáti-Ersók Péter / http://www.fenyhordozok.hu/csatifoto/index.html
