Szarka Attila, a Javító Intézet igazgatója felkért, hogy az Intézet fennállásának 125. évfordulós ünnepségén én is mondjak egy kb. 30 perces beszédet a Javító Intézet a városban címmel. A feladatot elvállaltam, íme:
JAVÍTÓ INTÉZET A VÁROSBAN Kedves Hallgatóim! Hölgyeim és Uraim! Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a Javító Intézet igazgatója, kedves barátom, Szarka Attila felkért arra, hogy ezen a nevezetes eseményen én is lépjek az előadók táborába. Megbízásomat – feltételezésem szerint – három dolognak köszönhetem: először is az Aszódon eddig eltöltött 54 esztendőm alatt mindig nagy tisztelettel fordultam az Intézet felé, és mindig elismertem az itt végzett minőségi, speciális nevelő – oktató - képző munkát, röviden: minden időben az Intézet barátjának számítottam magamat. Másodszor: abban a szerencsében részesülhettem, hogy megismerhettem az Intézet belső életét is, mivel 1955-től 1962-ig előbb a mezőgazdasági, majd az ipari részlegnél, az iskolákban, óraadó tanár voltam. Sőt! Egy időben, mint illetékes általános iskolai igazgató, éveken át a vizsgáztató bizottság elnöki szerepét is betölthettem. S végül harmadszor, a város történetét bemutató, általam jegyzett Kisváros a Galga mentén című monográfiában, az intézet múltját bemutató fejezet talán a legfrissebb, nyomtatásban megjelent írás, tehát – feltehetően – az átlagosnál valamivel többet tudok az Intézet és Aszód város kapcsolatáról. Előadásom elejére illik az a bekezdés, ami a fent említett várostörténet 689. oldalán olvasható: „Nem feladatunk a Magyar Királyi Javító Intézet…történetének a részletes bemutatása. Ugyanakkor, mint az elmúlt évszázad egyik, országosan is kiemelkedő, fiúnevelő intézetének korszakunkhoz tartozó, tehát első hat évtizedének az ismertetését nem hagyhatjuk ki Aszód város történetét bemutató könyvből. Az Intézet ugyanis a hatvan év alatt – minden idegenkedés ellenére – a városnak egyik büszkesége volt, az intézet és a település számos szállal kapcsolódva élték életüket. Az Intézet Aszódnak rangot, tekintélyt adott, sok más mellett a település ennek is köszönhette, hogy kis lélekszáma ellenére a lényegesen nagyobb és gazdaságilag jelentősebb városokkal egy sorban tartották számon. A könyv 1997-ben látott napvilágot és a várostörténetet, benne az intézmények történetét is csak 1944-ig tárgyalta. Ha időközben – ami logikus lett volna – a város megbízott volna a település 1944 utáni történetének a megírásával, akkor az Intézetre vonatkozó megállapítást kiterjeszthettük volna akár napjainkig is. Hiszen a Javító Intézet mind a mai napig Aszód város kiemelkedő intézménye, s bár bizonyos mértékben – jellegénél fogva – zárt, továbbá közvetlenül minisztériumi alárendeltségű, léte a város számára mind gazdasági, mind társadalmi, különösen pedig kulturális vonatkozásban nélkülözhetetlen és meghatározó. Egy mondás szerint Aszód két dologról nevezetes: híres arról, hogy ide járt Petőfi iskolába, és hírhedt arról, hogy itt van a Javító Intézet. Ne tagadjuk, e szólásban sok igazság van. Ám aki egy kicsit jobban betekint – és most Petőfit ne értékeljük, hanem csak az Intézetről legyen szó – tehát, ha betekint a Javító Intézet kapuján, megismeri annak belső életét, akkor nemcsak egy különös világot lát, hanem egy nagyszerű, emberbaráti, lélekgyógyító és emberjavító, talán inkább emberformáló, elkötelezett alkotó munkát ismerhet meg. Ez nemcsak most jellemző az Intézetre, ez végigkísérte a 125 év alatt. S bár e hosszú időn át a pedagógiai irányzatok többfélék voltak, ám az itt dolgozók: vezetők, pedagógusok,
beosztottak - megfelelő képzettséggel rendelkeztek és munkájukat, feladatukat mindig magas színvonalon látták el. Az itt dolgozók minden időben, 1945 előtt különösen, magosabb bérezésben részesültek, mint más hasonló végzettségű és beosztású, de „kint” dolgozó – mondjuk közérthetően: közalkalmazott társaik. Ráadásul a szolgálati lakás, az intézetben való kedvezményes étkezés és egyéb előnyök (pl. a Javítónak külön orvosa volt!) nagyon vonzóvá tette az Intézetet. Mindezek mellett itt rang volt dolgozni! Napjainkban is előnyösebb itt az élet, ám ebben a pénzorientált és az ideális, humanista szempontokra fittyet hányó, erkölcsileg lepusztult közéletben, már a rang nem a tisztességes munkára, az embereken segíteni akaró humanista pedagógiára helyeződött, hanem csak a meggazdagodásra, amiben az eszközök nem számítanak. E bevezető gondolatok után tekintsük át konkrét példákkal a címben megfogalmazottakat, nevezetesen a Javító Intézet és Aszód város kapcsolatát. Ismereteim nagyobbik részét a múltra helyezem, hiszen a jelent most éljük, ez közismertebb. Aszód városnak a XIX. századi lendületes fejlődése megtorpant, amikor 1870-ben elvesztette az őt gyámolító földesurait, a Podmaniczky-családot. Sok ember maradt munka nélkül, növelve az amúgy is sok agrár- és ipari proletár számát. Mindazonáltal a település továbbra is a Galga vidék közlekedési, kereskedelmi, kisipari és – gimnáziuma révén – kulturális központjának számított. E körülmény indította a Pauler Tivadar vezette Igazságügyi Minisztériumot, hogy ebben a kisvárosban létesítse, az 1878: V. tc. alapján, az országban létrehozandó négy javítóintézet (Aszód, Kolozsvár, Székesfehérvár, Rákospalota) egyikét. Az Intézet 1884-ben nyitotta meg kapuit, mely több, munkát keresőnek biztosított megélhetést s mint országos hatáskörű intézmény növelte a település tekintélyét. Hét évre rá, a Podmaniczkyak elárvult kastélyában megnyílt az Evangélikus Bánya Egyházkerület Polgári Leánynevelő Intézete, mely ezt a presztizst tovább növelte. A gimnáziummal együtt három ilyen országos „beiskolázású” tanintézmény, az iparos tanonciskolával, meg a három egyházi (evangélikus, római katolikus, izraelita) elemivel, Aszód a XIX-XX. század fordulójára országos hírű iskolaváros lett. Különös figyelmet érdemel az Iparostanonc Iskola, melyet az Aszódi Ipartestület hozott létre, majd járási intézménnyé bővült. Az iskola irányítását a három évenként megválasztott Iskolaszék irányította, melynek tagjai között, valamint az Ipariskola tanárai között is több „javítós” pedagógust találunk. A már eddig felsorolt adatokból is kitűnik, hogy a Javító tehát nem csupán egy belterjes büntetés végrehajtó intézmény volt, hanem több szálú kapcsolódásával az aszódi közélet része. Ezt még jobban meghatározta és kihangsúlyozta a folyamatosan működő 25 tagú fúvós zenekarával, az intézet tanáraiból-tanítóiból alakult kamarazenekarával, az alkalmazottaknak a városi Zene- és Dalkedvelő Egyesületében való részvételével. Az intézeti dolgozók (Rosner Lajos, Libucz József, Lacz Kálmán, hogy csak néhány nevet említsek) a városi zenei közéletének a vezetői voltak. Tehát a Javító Intézet kezdettől fogva a település kulturális életének is nélkülözhetetlen része volt. A fúvós zenekar egyébként évtizedeken át a helyi ünnepségek közreműködője, vasárnapi térzenéjük a kulturális élet egyik heti fénypontja volt. A Javító Intézet fúvós zenekaráról álljon itt egy kortárs, Novák Károlynak, a bagi turbina malom tulajdonos fiának, a gimnázium egykori diákjának a visszaemlékezése: „ Messze földön híres volt az aszódi diákmajális, amelynek Jancsik tanár úr volt a szervezője, rendezője, a kisbagi csárda mögötti erdőben. Május első napjaiban egy igazgatói szünetnek kimondott napfényes reggel úgy vonultunk ki, hogy a gimnázium nyolc osztálya felsorakozott, élén a javító intézet fúvószenekarával. Pattogó ütemű indulóra masíroztunk a falun át, a Pesti úton a színhelyre. A zenekarról el kell mondani, hogy országos versenyeket nyert Wachler (Várszegi) Ferenc karnagy vezetésével, és az akkori ranglistán a híres Mária Terézia első gyalogezredbeli katonazenekar után következett a sorrendben.”
Az elmúlt évtizedekben nemcsak a zenén, a zenekarokon keresztül volt kapcsolata az Intézetnek a várossal, hanem más kulturális és közéleti területen is. Nem sorrend, nem időrend szerint és nem teljességre törekvő felsorolás az alábbi. - A városban ötven éve létező múzeum és az Intézet közötti kapcsolat sok szálon futott és fut. Csupán jelzésszerűen említem: a különböző kiállítások és más múzeumi rendezvények rendszeres és csoportos látogatása; a kezdetben a múzeum, majd a Művelődési Ház által rendezett szavalóversenyeken való részvétel; speciális intézeti kiállítási bemutató a Petőfi Múzeumban; előadások tartása; képző- és iparművész intézeti dolgozók kiállításának múzeumi bemutatása …. - Művelődési Házban rendezett előadásokon, szavalóversenyeken való részvétel; szakköri munkában való részvétel; szakkörök intézeti dolgozók általi vezetése; intézeti dolgozók részvétele a városi énekkarban … - A növendékek – nevelőtanáraik vezetésével – rendszeresen látogatták a helyi – sajnos megszűntetett – filmszínházat. - Intézeti dolgozók részvétele a községi – városi közéletben is említést érdemel. A második világháború előtti évtizedekben az intézeti dolgozók bekapcsolódtak a polgári szervezetekbe, egyesületekbe, egyes esetekben vezető szerepet töltöttek be. Ezek a következők: a már említett Zene- és Dalkedvelő Egyesület, ÉME (Ébredő Magyarok Egyesülete) – Lacz Kálmán, Levente Egyesület – Füsti Molnár Lajos, Füsti Molnár Sándor, Garadnay Sándor, Etényi Gyula, Dénes Ferenc, Barlai Béla, Polgári Lövészkör – Garadnay Sándor, vitéz Kallós Ernő, Aszódi Petőfi Társaskör – Molnár Sándor, Frontharcos Szövetség – vitéz Kallós Ernő t. hadnagy, Libucz József t. hadnagy gyógypedagógiai tanárok, MOVE (Magyar Országos Véderő Egyesület) és a keretei között működő sportegyesületek – Vágó Károly, Barlai Béla, Libucz József, v. Kallós Ernő, Garadnay Sándor, Dénes Ferenc stb. A világháború utáni időben az Intézet több dolgozója vezető szerepet játszott a helyi pártbizottságokban (MKP, MDP, MSZMP) – id. Nagy János, Csobán Pál, Tiborcz Sándor. Sőt! Volt olyan dolgozó, aki – munkája mellett – nagyközségi párttitkár volt. Többen tanács- és VB-tagságot vállaltak. Mivel Aszód közigazgatási területén a Javító Intézet volt a legtöbb dolgozót foglalkoztató Intézet, de egyben termelő üzem (mezőgazdasági és ipari) is, ezért jelentős politikai súlya volt a nagyközség életében. Bár jelenleg is a Fritz cég után a Javító Intézet a legtöbb embert foglalkoztató „vállalat”, ezzel az „erőfölénnyel” a várospolitikai közéletben az Intézet vezetősége manapság nem tolakodik. A fenti témakörökhöz kapcsolódva azt azért le kell szögezni, hogy az elmúlt 125 évben a Javító Intézet nagyon sok aszódi lakosnak nyújtott biztos megélhetést. Nagyon sok pedagógus és más dolgozó telepedett le a községben-városban és élte le - közmegbecsüléssel Aszódon az életét. S örömmel mondhatom, hogy számos többgenerációs javítós dolgozó, család élt és él Aszódon. Az alábbiakban egy kicsit részletesebben szólnék az intézeti templomról és a vele kapcsolatos történetekről. Az Intézet és a városnak is jeles eseménye volt, amikor nagy egyházi és világi részvétel mellett felszentelték a javítós templomot. Az eseményre 1906. június 26-án került sor. Aszód szép és hangulatos vasútállomásával szemben volt az Intézet főbejárata, ahonnan széles, egyenes kövezett út vezetett a 10 lépcső magasságában emelt neogót, egytornyú, Magyarországon akkor még egyedülálló templom. Igen, egyedülálló mert a főhajó ugyan a római katolikusoké volt, és ennek titulusa Jézus Legszentebb Szíve. Ám a templomhoz szervesen kapcsolódott az egyik oldalon a protestánsok, a másik oldalon az izraeliták imaterme. Tehát a javítós Isten háza egy ökumenikus templom volt, már akkor, amikor még az ökumené gondolata sem terjedt el a földön! Egyébként a templom felszentelésén jelen volt Imling Konrád államtitkár, Kiss Gyula és Richl Gyula miniszteri tanácsosok. Az egyházak részéről Jung János váci segédpüspök főpásztori szentmisével szentelte meg a katolikusok
templomrészét, a főhajót. Szeberényi Lajos evangélikus főesperes és Mády Lajos református esperes mondtak fölszentelő, Bárdy Pál és Tokay István pedig úrvacsorai beszédeket mondtak. Az izraelita imaházi részt Dr. Adler Vilmos hatvani főrabbi áldásával vették használatba. Ó, hol van már ez a szép monarchiabeli egyetértés?! Az Intézet növendékeinek a lelki gondozását az első évtizedekben a helybéli római katolikus plébános és káplán, az evangélikus lelkész és az aszódi zsidó rabbi látta el. Aztán 1938-ban az Intézet alkalmazásába került a Sárospatakon, 1914-ben született és Vácon 1938ban pappá szentelt Vangel Imre áldozópap, aki tisztségét 1949-ig látta el. (Megjegyzendő: 1948-ban volt az Intézetben az utolsó bérmálás, amikor is Kovács István igazgató 13 növendéknek volt a bérmakeresztapja!) Aztán végleg bezárták a templom kapuját, hiszen ekkor Kelet-Európában s benne Magyarországon már javában építettük a szocialistakommunista álombirodalmat, melyben Jézus Krisztusnak nem volt helye. Egyébként az intézeti templomot nem csak a növendékek és a dolgozók, annak családtagjai használhatták, hanem Aszód polgári lakossága is bejárhatott – a fent közölt időpontig - a szentmisékre, az egyházi rendezvényekre. Ezt követően még 12 évig állt a templom, de harangja néma maradt. Mindaddig, amíg 1961-ben, egy éjjel, az intézeti fiúk, tréfából meg nem kondították. Aztán hamarosan felgyorsultak az események. A járási-községi vezetés orvosi rendelőintézet felállítását tervezte, ám az akkori pénzszűke világban ez nem volt könnyű vállalkozás. Ezért elhatározták, hogy az egészségházat a javítós templom tégláiból építik fel. A döntést tett követte és egy szép nap reggelén a környékben lakókat hatalmas robaj ébresztette fel: felrobbantották a javítós templomot. Előtte még ugyan kidobálták a fából faragott oltár nagy részét, amit aztán Dr. Dancsák Sándor aszódi plébános a domonyi, akkoriban létesült római katolikus templomba szállíttatta. A kegytárgyakat pedig egy éjjel, az Intézet egykori (19471955 közötti) igazgatója, Kovács István (az adott időben a helybéli Általános Iskola igazgatója) és hitvese, a még napjainkban is jó egészségnek örvendő Klári néni, ruháskosarakban kimentette, majd átadta Dancsák plébánosnak, mely tárgyak szintén a domonyi templomba kerültek. Kínálkozik a kérdés: A XX. század közepén hogyan pusztíthatták el ezt a szép műemléket? Miért nem tiltakoztak ez ellen – mondjuk – az Intézet vezetői, dolgozói? Akik már akkor is felnőttek voltak vagy akik ismerik Magyarország legújabbkori történetét azok tudják a választ. Hölgyeim és Uraim! Ne feledjék, akkor még teli voltak a börtönök, az internáló táborok a forradalom és szabadságharc aktív résztvevőivel. Akkor még az volt a jelszó: A múltat végleg eltöröljük. És ebben a mozgalomban Aszód élen járt, itt templomromboló specialisták éltek, hiszen már túl voltak az 1910-ben, Román Miklós tervei alapján épített, gyönyörű, a II. világháborúban ugyan könnyebben megsérült, szecessziós stílusú, műemlék zsinagóga lerombolásán. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy Emile Zola szintű tiltakozással hívjam fel minden aszódinak és múlt értékei féltőinek a figyelmét: Vigyázzatok aszódi vezetők, vigyázzatok aszódi polgárok, a két templom után most, a XXI. század elején megy veszendőbe a város egykor országosan védett, ebek harmincadjára hagyott, csodálatos műemléke, a Podmaniczkyak hajdani fényes, két kastélyos palotája. Ha a „tulajdonosok” (ezt idézőjelben mondom!) elherdálják ezt a két műemléket is, akkor az egykor épített örökségeiről oly híresneves Aszód, poros kisvárossá, majdhogynem faluvá züllik. Visszatérve a javítós templomhoz. A jelenleg is szolgálatban álló orvosi rendelőintézet, a templom anyagát is felhasználva, javarészt az intézeti kőműves és ács mesterek, valamint a növendékek munkájával épült fel Azokban az évtizedekben az Intézet több aszódi létesítmény létrehozásában nyújtott – elsősorban munkaerővel - hathatós segítséget. A vallási ügyeket tovább folytatva: a rendszerváltás előestéjén, 1988-ban, a Szarka igazgató úr vezette Javító Intézet, a helyi Római Katolikus Egyházközséggel összefogva, kápolnát létesített, egykori tantermek összenyitásával. Itt többszöri felújítással, az Intézet
anyagi áldozatvállalásával rendezték be a kápolnát és sekrestyét, a lerombolt templomi oltár darabjainak szakszerű átépítésével és restaurálásával pedig stílusos oltárt állítottak fel. Az egykori tiroli fafaragó iskola alkotása most – majdhogynem - eredeti pompájában fogadja a hívőket, a szépben gyönyörködni akarókat. Ez a kápolna 2008 óta már nemcsak imahely, hanem a Jézus Krisztus testével jelen lévő templom, amit az Intézet növendékei és dolgozói, valamint a város polgárai közösen használnak. Az oltár pedig – ha szabad így mondani: stílusosan - annak a Szent Marillac Lujzának az ereklyéjét őrzi, aki Páli Szent Vincével együtt megalapította az Irgalmas Nővérek („Vincés Nővérek”) rendjét, akik életüket az elesettek, a jogaiktól megfosztottak megsegítésére, a lelki és testi betegek meggyógyítására áldozták. A közelmúltban pedig, Dr. Beer Miklós váci megyéspüspök jelenlétében, szép ünnepség keretén belül, magánkezdeményezésből emlékkeresztet állítottak a lerombolt javítós templom helyén, mely nemcsak emlékeztet, de figyelmeztet is! Ahogy a hippoi püspök, Szt. Ágoston mondja: Stat Crux dum volvitur Orbis! Hölgyeim és Uraim! Befejezésül már csak két – kicsit summázott - mondatot szeretnék elmondani: A Javító Intézet - sokak számára - város a városban, ami jellegéből adódik. Ám azt is tudni kell, hogy az Intézet meglehet a város nélkül is, de a város az Intézet nélkül nagy vesztes lenne.
Aszód, 2009. október 28. Dr. Asztalos István nyugalmazott múzeumigazgató