Játszottunk tovább Fejezetek a játék-alapú fejlesztői munka témaköréből Budapest, 2017

Játszottunk tovább… Fejezetek a játék-alapú fejlesztői munka témaköréből Budapest, 2017

1

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Ebben a pedagógiai tanulmánykötetben megjelent írások a „Játssz tovább! Fiatal, játékkal dolgozó segítők szerepvállalásának elősegítése”, az NTP-FTH-16-0016 számon nyilvántartott, Nemzeti Tehetségprogram támogatásával megvalósult projekt keretében (2016-2017), annak eredményekén készült el. Kiadó: Rogers Személyközpontú Oktatásért Alapítvány 1126 Budapest, Beethoven utca 6. A kötetet szerkesztette: Suhajda Virág Közreműködők: Vastag Zsuzsa, Bagó Sarolta, Sinka Ármin, Csatlós Márton, Dobay Júlia, Páll Gábor, Bödecs Anna, Bödecs András, Rátz Judit

Első kiadás: 2017.május 28.

A kötetben található tanulmányok—a pályázati előírásoknak megfelelően— a szerzői személyi jogok betartásával terjeszthetők és felhasználhatók. A törvényben meghatározott esetek, illetve a szövegben megjelenített helyek kivételével jelen publikáció egésze és részei csak és kizárólag a szerzőkre való hivatkozással sokszorosíthatóak.

Honlap: www.rogersalapitvany.hu

2

Tartalom Játszottunk tovább….......................................................................................................................................... 1 Suhajda Virág: Előhang ...................................................................................................................................... 5 Páll Gábor: Szabadságban élni… ........................................................................................................................ 6 Szabadság az iskolában.................................................................................................................................. 6 Szabadság Izraelben ...................................................................................................................................... 7 Ignite the Spark! Műhelymunka a demokráciáról ....................................................................................... 11 Szabadság a Rogersben ............................................................................................................................... 12 Szabadság a tanulásban............................................................................................................................... 13 Haladjunk visszafele! ................................................................................................................................... 13 Zárásul ......................................................................................................................................................... 14 Dobay Júlia – Csatlós Márton: Zene, dráma, játék és reziliencia .................................................................... 16 Színjátszó csoport (közös)............................................................................................................................ 16 Örömzene – Open Jam (Marci).................................................................................................................... 17 Storytelling Workshop (Marci) .................................................................................................................... 19 MIRA Open Jam (Marci)............................................................................................................................... 19 Mars-program magántanuló csoport (Juli).................................................................................................. 21 Rogers Akadémia (Juli) ................................................................................................................................ 24 Eroles - Creating resilience: ......................................................................................................................... 26 Eroles – képekben ....................................................................................................................................... 29 Bödecs Anna: Női csoportok a gimnáziumban közösségfejlesztés önismereti- és csoportélményeken keresztül .......................................................................................................................................................... 32 Bevezetés..................................................................................................................................................... 32 A csoportok alakulása és keretei ................................................................................................................. 32 A csoportok célja ......................................................................................................................................... 33 A csoport felépítése, tematikája.................................................................................................................. 33 A játék szerepe a csoportokban .................................................................................................................. 35 A visszajelzés szerepe a csoportokban ........................................................................................................ 36 Energiaszint a csoportokban ....................................................................................................................... 36 A Játssz tovább hatása a csoportmunkára .................................................................................................. 36 Összegzés ..................................................................................................................................................... 37 Sinka Ármin: Drámai változások – első lépéseim a trénerré válás útján......................................................... 38 Dramatic Changes ........................................................................................................................................ 38 Komárom, 1. Dramatic Changes képzés ...................................................................................................... 39 Komárom, 2. DC3 képzés, 02.17. ................................................................................................................. 40 Komárom, 3. DC képzés, 03.01. ................................................................................................................... 41 Dramatic Changes, Budapest, 02.24-25. ..................................................................................................... 42 3

EMK tréning – Budapest – 04.12. ................................................................................................................ 43 Összefoglalás ............................................................................................................................................... 43 Heltai Júlia: Tréneri fejlődésem és tapasztalataim a Dramatic Changes projekt során .................................. 45 Drámai változások Lengyelországban.......................................................................................................... 45 A Dramatic Changes konkrét felhasználásáról ............................................................................................ 46 Rátz Judit: Szimbólumok használata a szervezetfejlesztésben ....................................................................... 49 Bödecs András: Egy gyerektábor tapasztalatai ............................................................................................... 56 Bevezető ...................................................................................................................................................... 56 A tábor előzményei, az előkészületek ......................................................................................................... 56 A tábor ......................................................................................................................................................... 58 Konklúzió, személyes visszatekintés............................................................................................................ 59 Bagó Sarolta: Önkéntesként Németországban................................................................................................ 61 Vastag Zsuzsa: Utazás egy játékmunkás gondolataiban ................................................................................. 66 Vastag Zsuzsa: Ignite the Spark! Élménybeszámoló ........................................................................................ 74 Suhajda Virág: Játssz tovább! A folyamat képekben ....................................................................................... 76 Simontornya, nyári alkalom: 2018. 08. 11-14. ............................................................................................ 76 2016. 11.14: Meseterápia: Derék Jankó és a kemény kenyér ..................................................................... 77 2016. 11. 30.: Érzelmi intelligencia és diádok ............................................................................................. 78 Simontornya, 2017. 01. 06-07.: Művészetterápia ....................................................................................... 79 2017. 03. 21.: Bombázóosztag .................................................................................................................... 80 Simontornya, 2017. 04. 22-23: Zoom out ................................................................................................... 81 2017. 05. 17: Szimbólumok a pályaorientációban és Élménynap-tervezés ................................................ 82 2017. 05.28: Élménynap .............................................................................................................................. 83

4

Suhajda Virág: Előhang 2015 nyarán fogalmazódott meg bennünk a gondolat, hogy jó lenne kialakítani egy fiatal trénercsoportot a Rogers Alapítvány körül. Mivel rendszeresen vittünk – viszünk segítő szakmában dolgozó fiatalokat és felnőtteket különböző tanulmányutakra, evidensnek tűnt, hogy közülük toborozzunk egy csapatot. 2015-ben ezért beadtunk, és nyertünk egy pályázatot a Nemzeti Tehetség Programnál fiatal felnőtt tehetségek társadalmi felelősségvállalása témában. Amit vállaltunk, hogy segítő szakmában dolgozó vagy dolgozni kívánó fiataloknak adunk képzést és fejlődési lehetőségeket, hogy a játék és az élmény segítségével megragadóbban és hatékonyabban tudjanak fejleszteni. A sikeres első évet, melynek témája „Játsszunk helyesen”, és ahol a játékos tréningmódszertanokat, a szabad játékot és a társasjátékos fejlesztést jártuk körül, a „Játssz tovább” év követte, ahol jóval nagyobb hangsúlyt fektettünk arra is, hogy a trénerjelöltek önismerete is fejlődjön. Ebben az évben a képek, az érzések, a hang szerepével foglalkoztunk: volt meseterápiás, diádos, zenés, szimbólumos, fotós alkalom, amelyekről az Olvasó kis benyomást nyerhet a kötet végén szereplő képválogatás mentén. Emellett – más projektek részeként – a résztvevő fiatalok jártakkeltek a nagyvilágban, és mindenféle új tapasztalatokat, tudásokat gyűjtöttek be képzéseken, tanumányutakon, konferenciákon. Ez a gyűjteményes kötet pedig a résztvevők élményeit, tapasztalatait adja közre: mit tanultak, merre jártak, hogyan hasznosították mindazt, amit a két év nyújtani tudott. Páll Gábor vágya, hogy demokratikus iskolát indítson. Az év során ezzel kapcsolatos képzéseket tartott, tevékenységeket végzett: erről olvashatunk a kötet indító cikkében. Dobay Juli és Csatlós Marci zenével fejleszt – ebből mi is kaptunk ízelítőt, és most az Olvasó is kaphat. Bödecs Anna pszichológus, és iskolában vezetett csoportokat tanárnőknek és gyerekeknek. Sinka Ármin első komolyabb tréneri lépéseit tette meg az év során egy drámapedagógiai képzéssorozat mentén, erről olvashatunk őszinte hangú beszámolót. Heltai Júlia szintén ebben a képzéssorozatban dolgozott – egy másik nézőpontot is elolvashatunk. Rátz Judit civil szervezetfejlesztésre alkalmazta a tanult módszereket. Bödecs Andris gyerektábort szervezett, bonyolított le. Bagó Saci egy külföldi munkatapasztalat-szerző programban gyerekekkel (is) dolgozott Németországban. Vastag Zsuzsi pedig szabad játék játszóházat csinált Fészek néven. Reméljük, a kötet beszámolói inspirációként szolgálnak minden fiatalnak, hogy érdemes, és értékes munkát fektetni mind önmagukba, mind a másokba. 2017. június

5

Páll Gábor: Szabadságban élni… Szabadságban élni

Szabadság az iskolában

A matematika tanárunkat mindig kérdezgettük, hogy mi a fene értelme van matematikát tanulni. Releváns választ sosem kaptunk, csak olyasmiket, hogy „fejleszti a gondolkodásunkat”. Hogy fejlesztheti valami a gondolkodásomat, amit gyűlölök? Bár nekem szerencsém volt a matekkal, mert végülis szerettem, ment is, hamar átláttam, hogy mit is kell csinálni (bár mélységeiben ritkán értettem meg a feladatokat). Én mást utáltam matek órán. Mivel hamar átláttam a feladatokat, ezért ösztönszerűen fordultam hátra és a fejét fogó, szenvedéssel elgyötört arcú osztálytársaimnak igyekeztem segíteni. Hiszen ez tök egyszerű, nézd! Ekkor jött oda a tanár, és rám szólt, hogy ne forgolódjak. „De hát én csak segíteni akarok, eltudom magyarázni nekik, hogy megértsék!” Mire jött a tanár válasza: „Ez az én dolgom, ha kell nekik segítség, majd odamegyek.” Így tanultam meg, hogy egymásnak segíteni tilos, pontosabban: én nem vagyok kellően értelmes ahhoz, hogy másoknak segítsek. A sztori óta eltelt 7 év. Izraelben jártam egy iskolában, ami nem volt kifejezetten szabad, viszont látták, hogy problémák vannak, innovációra van szükség. Új tanulási programot vezettek be, melyben az órák felét újszerű módon szervezték. Ebben a programban a diákok segíthetnek egymásnak, beszélgethetnek egymással, kifejezhetik az érzelmeiket a tananyag kapcsán. Kérhetnek még időt, ha nem volt elég nekik, és a tanártól is kérhetnek segítséget. Izraelbe a Rogers Alapítvány támogatásával jutottam el az IDEC1 konferenciára. Ez a konferencia 1993 óta létezik, egyébként ekkor születtem, szóval velem egyidős. Minden évben megtartják, mindig különböző országokban és a célja nemzetközi demokratikus oktatási hálózat kialakítása, tudásmegosztás, tanulás. A konferencia csupán egyike annak a sok sok dolognak, amit a Rogers Személyközpontú Oktatásért alapítványtól kaptam és időrendben sem stimmel, mert előtte és utána is voltak képzéseim, utazásaim. Mégis erről írok, mert számomra ez a Nagybetűs Téma, ez az ami elindított a pedagógia, a neveléstudomány rögös ösvényén, és a mai napig nem hagy nyugodni. A demokratikus iskola koncepciója az, ami miatt elkezdtem másként látni a világot, a nevelést. Egy

1

International Democratic Education Conference, magyarul Nemzetközi Demokratikus Oktatás Konferencia. Mindenkori hivatalos honlap: http://www.ideconline.org/

6

olyan szemüveget kaptam, amivel valóban meglátom a szülők bosszankodásait, a gyerekek unalmát, a tanárok kiégését. Kicsit olyan mint a Mátrix című filmben, amikor Neo elkezdi a gépek által kialakított virtuális valóságot megérteni, és már csak a kódokat látja – belelát a felszín mögött meghúzódó rendszerekbe. Én is a kódokat látom, és ez a konferencia ráerősített arra, hogy jól teszem, és hogy továbbra sem én vagyok az őrült, hanem a világ oktatási rendszereinek jelentős része az embertelen. Továbbá találkozhattam több mint 30 országból olyan úttörő emberekkel, akik a saját hazájukban igyekeznek a demokratikus iskolák mozgalmát fejleszteni. Mi ez az egész demokratikus iskola? Én 6 éve találkoztam vele először, teljesen véletlenszerűen az interneten. Hatalmas AHA-élményként robbant be a tudatomba, és többé nem eresztett. Ebben az időben még középiskolás voltam és rendkívül furcsa élmény volt ezzel a tudással bent ülni egy unalmas szállodaismeret órán. A tudás pedig a következő volt: léteznek olyan iskolák, ahol minden tanóra választható, tehát egyetlen órára sem kell bejárni és emellett a tanárok és diákok egyenlőek, az iskolai gyűléseken egy embernek egy szavazata van. Közösen hoznak döntéseket, közösen kormányozzák az iskolát. Ráadásul Summerhill2, az első szabad-demokratikus iskola már közel száz éve működik! Talán ennek a dolgozatnak kevésbé kéne arról szólnia, hogy a demokratikus iskolák koncepciójáról írjak, de nem tudom megállni, hogy egy kicsit mélyebben ne mutassak be néhány modellt, amiket Izraelben ismerhettem meg testközelből.

Szabadság Izraelben

Izrael számomra egy rendkívül ambivalens érzéseket keltő hely. Minden épületben található bombabiztos szoba, izraeli állampolgároknak kötelező 2-3 év katonai szolgálat, és Izrael területén a palesztin övezetek (például Gáza) kifejezetten veszélyesnek számítanak. Tel-Avivban teljesen átlagos látvány volt hatalmas, éles gépfegyverekkel sétáló fiatal, egyenruhás katonákat látni és a plázákba, nagyobb vonat állomásokba bemenetkor történő szigorú biztonsági ellenőrzés is hétköznapi esemény. Engem a reptéren percekig kérdezgetett az útlevél ellenőrzésnél a határőr, hogy miért érkeztem az országba, hol fogok lakni, tudok-e mutatni bármit, amivel alá tudom támasztani a szavaimat. Szabályosan kultúrsokként ért. Ilyet korábban európai utazásaimkor sosem éltem meg, sőt, csomó helyen meg sem nézték az útlevelemet a hatóságok. Ezek azok a

2

Az iskolát 1921-ben A.S.Neill alapította, az IDEC 2017 konferencián unokája Henry Redhead adott elő. 1999-ben az iskolát beakarták záratni, erről készült a cBBC-nek játékfilmje a Summerhill Drama.

7

tapasztalatok, tények, melyek kapcsán nem a szabadság az első szó, ha Izrael eszembe jut. Maguk az izraeli emberek is gyakran jellemezték úgy az országot, hogy „complicated” azaz bonyolult. Főleg politikai szinten. Mégis van ezek mellett egy nagyfokú szabadság. Míg Magyarországon szabad-demokratikus iskola kezdeményezések éppen csak beindulóban vannak, Izraelben már 30 éve jelen van ez a fajta iskolázás. A Hadera Demokratikus Iskola volt a világ első, magát demokratikusnak nevező iskolája, melyet Yaacov Hecht 3alapított 1987-ben. Az iskola fokozatosan bővült, gyarapodott, a felső létszámkorlátot egyre kitolva. Egy időben megegyeztek, hogy 180 fő fölé nem mennek. Ma az iskola 600 diákkal üzemel sikeresen. Hadera története igazán izgalmas: demokratikusnak indult, demokratikus döntéshozási folyamatokkal (ahol tanárok és diákok egyenlőek), azonban nem gondolták, hogy ez magába foglalja majd azt is, hogy minden óra szabadon választható lesz. Kezdetben több tantárgy is kötelező volt, és évről évre csökkent ezeknek a száma, míg végül valamennyi opcionálissá vált. Hecht ma már nem igazgatója az iskolának, de több izraeli demokratikus iskola létrehozásában segédkezett, jelenleg pedig „oktatási városok” (education cities) létrehozására törekszik. Ennek a célja, hogy a demokratikus iskola koncepciója egész városokra átterjedjen és a sokat hangoztatott élethosszig tartó tanulás valóban megvalósulhasson. Azért hozzá kell tenni, hogy a Hadera Demokratikus Iskola nem ingyenes. Bár itt jön egy csavar: Izraelben egyetlen iskola sem ingyenes. Az élelmes magyar erre azt mondja, hogy „jah, hát nálunk sem ingyenes, hiszen van osztálypénz, meg tolltartó, meg számtanfüzet és iskolatáska”. Na igen, azonban egy izraeli iskolában ezeken felül van tandíj, ami viszont iskolánként változik. Az állami iskolák (public school) általában olcsóbbak, míg a magániskolák (private school) drágábbak. Ezért is hatalmas sikere az izraeli oktatási rendszernek, hogy a demokratikus iskolák rohamos számban válnak állami fenntartásúvá, több intézményt már alapvetően állami keretekben hoznak létre. Bár a Hadera Demokratikus Iskola állami fenntartásúvá vált, így is átlagosan tízszer annyiba kerül, mint más állami fenntartású, de nem demokratikus izraeli iskola. Azonban az állami fenntartás fedezte a költségeit az új épületkomplexumnak, és az egyik odajáró gyermek apukája szerint várható a tandíj folyamatos csökkentése is. Az arányok is fontosak: míg a Hadera Demokratikus Iskola körülbelül havi 50000 forintba kerül, addig egy magyar alternatív iskola, az AKG havonta 75 ezer forintba. Az arányok azért is fontosak, mert Izrael jóval drágább hely Magyarországnál. Egy egyszerű összehasonlítás érdekében: ahol csak vásároltam cappuccinot Izraelben 12 sékelbe került, mely durván 1000 forintot tesz ki. A magyar átlagára egy kávénak körülbelül 500 forint. Ennek ellenére 3

Yaacov Hecht: Democratic Education – Beginning of a Story című könyvében ír a demokratikus oktatásról bővebben.

8

fontosnak gondolom leszögezni, hogy Izraelben is főként a jómódúbb családok engedhetik meg maguknak a Demokratikus Iskola „luxusát”, azonban ez évről évre egyre szélesebb közeg számára válik elérhetővé és megfizethetővé. Izraelben jelenleg 30 demokratikus iskola van, melyek között azonban sokféle különbség található, mind koncepcióban, mind kulturális sokszínűségben. Ezeket érdekes lehet egyenként is elemezni, azonban most kategorikusan három csoportra bontom őket. Ezek pedig: tanóra-mentes demokratikus iskolák (Sudbury model school), részben demokratikus iskolák (semi-democratic school) és demokratikus iskolák (democratic school). Utóbbiról nem írok hosszabban, ez nagyjából megfeleltethető a Hadera Demokratikus Iskola aktuális koncepciójával. Ebben tehát vannak tantárgyak felajánlásra, különböző tevékenységek melyeket a tanári gárda kezdeményezett és teljesen szabadon választhatóak. Ezen felül mentor rendszer is működik, melyben a tanárok személyes kapcsolatot alakítanak ki a mentorált diákjaikkal és segítik a fejlődésüket, támogatják a tanulásukat, érdeklődésüket. A szabályokról, vagy azok megszegéséről pedig rendszeresen demokratikus parlamentben és bizottsági munkák során döntenek – az iskola egész közössége. A részben demokratikus iskolákban vannak kötelező tanórák, azonban ezek gyakran a legalapvetőbb tárgyakat jelentik, mint az írás, olvasás, matematika. Jártam olyan iskolában, ahol kötelező tárgyak csak az első 6 évben voltak (az izraeli rendszer 6+6 felépítésű), ezután minden tantárgy opcionálissá vált. Nagyon fontos, hogy hiába ez a megkötés, a diákok – elmondásuk szerint – mégis úgy érzik, hogy azt csinálhatnak, amit csak akarnak. Ugyanis a parlament, a közös döntéshozás létezik, van hatalmuk és eljöhet a nap, amikor ennél fogva a kötelező néhány tanóra is szabaddá válik. Összevetésként: egy jómódú, de nem demokratikus svéd iskolában maximum arról dönthetnek a diákok, hogy milyen színűre fessék a falakat. Pedig az Svédország. A „Sudbury”, azaz a tanóra mentes iskolák a Sudbury Valley School 4után kapták a nevüket. Világszerte elterjedt modell ez, Izraelben jelenleg három Sudbury iskola üzemel. Bár az eredeti iskola a honlapjukon közli, hogy ők semmilyen „franchiset” nem tartanak fenn, ez a Sudbury iskolákat kevésbé érdekli és büszkén veszik fel ezt a nevet. Magát a modellt különböző tanulmányokkal és segédanyagokkal támogatja a Sudbury Valley, illetve szívesen fogadnak vendégeket is. Ezért is történhetett, hogy a Hadera Demokratikus Iskola alapítója, Yaacov elment az egyik amerikai Sudbury iskolába, ahonnan inspirációt nyert és később segédkezett másoknak a saját koncepciójú demokratikus iskolájuk létrehozásában. Ugyanis fontos, hogy a modell alapja a közösségi

4

Az iskola az USA-ban, Massachusettseben jött létre 1968-ban.

9

igényeknek való megfelelés. Alapvetően azt gondolják, hogy nincs szükség tanórákra, mert az már azt jelentené, hogy vannak értékesebb, fontosabb dolgok, amiket érdemesebb választani más tevékenységeknél. Ez könnyen terelheti és befolyásolhatja a gyerekeket és elterelheti őket a saját érdeklődésük felfedezésétől. A Sudbury suliban normális az unatkozás, de nem a kicsöngetést váró, padon görnyedő gyerek képét kell itt vizionálni. Az itt unatkozó gyerek gondolkodik: mit csináljak most? Tengernyi lehetőség áll a rendelkezésére, játszhat a társaival, tanulhat az interneten, vagy megkérhet egy tanárt, hogy tanuljanak valamit. A Sudburyben ugyanis van tanítás, de csak akkor, ha ezt a gyerekek kérik. Mentor rendszer nincs, viszont vannak demokratikus gyűlések napi szinten. Itt hozzák meg a fontosabb döntéseket, aktuális apróbb-nagyobb problémákat. Itt is, mint minden más demokratikus iskolánál ezek a gyűlések képezik a magját az iskolai életnek. Megtanulnak felelősséget vállalni magukért és társaikért. Emellett persze mindig előjön, hogy „de mi lesz az egyetemmel?!”. A tapasztalat az, hogy átlagosan ugyanannyi gyerek megy tovább felsőoktatásba, mint egy autoriter, hierarchikus iskolából. A vizsgákon sem szerepelnek rosszabbul. A saját tapasztalatom kifejezetten pozitív volt a Kanaf Sudbury iskoláról, ahol volt szerencsém pár órát eltölteni. Egy 15 év körüli lány vezetett körbe, aki sűrűn elnézést kért az angol tudása miatt, de erre valójában nem lett volna szükség, mert tökéletesen kitudta fejezni saját magát. Ha valami éppen nem jutott eszébe, és körül írni sem tudta, akkor a környezetében lévő egyik iskola társától megkérdezte héberül, majd a megszerzett tudással folytatta a mondandóját. Érdekesség, hogy a passover zsidó ünnep környékén voltunk Kanafban, és egy hatalmas fazék tradicionális leves készült el ennek örömére. A gyerekek szabályos sorban álltak az étel osztásához. Jó, nem volt egy katonás sor, de azért sok postahivatal, kocsma és színházi ruhatár megirigyelte volna azt a látványt. Persze nem voltak csendben, forgolódtak, beszélgettek, játszottak, de mégis türelmesen várták ki a sorukat. Egy felnőtt, vagy idősebb felügyelő ember sem ment oda, az egész teljesen spontán, és nagyon szépen történt. Aztán az ebéd végeztével még játszottak egy kicsit az udvaron, és egyszer csak eljött a takarítási idő, amikor az összes gyerek nyomtalanul eltűnt a kis házakban, én meg csak álltam és nem értettem a dolgot. A gyerekek elmentek takarítani. Egy rossz szó, megsértődés, vagy kiborulás nélkül. Hát ez a demokrácia ereje. Melyik szülő ne akarná ezt? Hogy ha megkéri valamire a gyerekét, akkor emögött ne parancsot, követelést halljon meg, hanem a közösen megbeszéltek tiszteletben tartását? Mennyire más minőség mindez! És nekünk se családi, sem iskolai szinten gyakran nincs „időnk” erre. Hát én szeretnék alapítani egy ilyen iskolát, és ha valamit, akkor ezt igazán eltökéltem. Ilyen életet szeretnék.

10

Ignite the Spark! Műhelymunka a demokráciáról

Épp visszatértem Izraelből egy nemzetközi demokratikus oktatásról szóló konferenciáról, amikor csörgött a telefonom. Levente, a Rogers Alapítvány ügyvezetője hívott és kért fel arra, hogy mint az Alapítvány önkéntese menjek ki erre a svédországi programra. Rövid gondolkodás után igent mondtam. Számomra a demokratikus oktatás, a politikai nevelés, és az aktív állampolgárság kifejezetten fontos témák – főként azért, mert diákként sem valódi demokráciában, sem politikai diskurzusokban, sem aktivizmusban nem lehetett részem. Fiatal felnőttként elkötelezett vagyok azért, hogy ezeket a témákat, szemléletet elősegítsem a jövő generációinak Magyarországon. Pártpolitikától és világnézeti ideológiáktól függetlenül mindenki számára. Elvárásoktól mentesen, kíváncsian érkeztem Lundba. Különböző országból érkeztek fiatalabb és idősebb emberek az Erasmus+ programra: Írországból, Skóciából, Franciaországból, Belgiumból, Németországból, Lengyelországból, Görögországból, Angliából is képviseltették magukat szervezetek, vagy magánszemélyek. Természetesen Svédországból is érkeztek néhányan, az egyik „svéd” lány mondjuk örmény származású volt, de Stockholmba jár egyetemre. Szóval különböző nemzetek képviselték magukat és ez az egyik, amit a legjobban szeretek az ilyen nemzetközi programokban, hogy van lehetőség más kultúrákat, identitásokat megismerni. A témák kapcsán is különböző meglátások jöttek elő ennek hatására: ami Svédországban könnyedén megvalósítható volt (pl. közösségi központ fiatalok számára), arra a görög trénerünk azt mondta, hogy náluk 20 év távlatában is lehetetlen lenne ilyesmi. Rengeteg imputot kaptam a téma kapcsán mind konkrét tevékenységekben, mind elméleti megközelítésekben. Kipróbáltunk egy vitatechnikát, amikor mindig elkell ismételni a másik fél álláspontját, mielőtt vitába szállnánk vele. Játszottunk egy játékot, amivel akár óvodás korú gyerekeknek lehet szemléltetni a szegénység rendszerszintű dinamikáját. Egy előadás során pedig kiderült, hogy Svédországban jelentős a száma azoknak a fiataloknak, akik politikailag nem aktívak, viszont egy esemény aktivizálhatja őket („standby citizens”). Ennek kapcsán elgondolkodtam, hogy vajon a magyar CEU törvény nem hasonló eset volt-e, amire olyanok is megmozdultak, akik korábban passzívan szemlélték a politikai eseményeket? Ami még fontos volt számomra, az Paolo Freire kritikai pedagógiája (az elnyomottak pedagógiája) mentén elemezni a saját tevékenységeinket. Mennyire érünk el valódi változást, vagy csak a felszínt 11

kapargáljuk, foltozgatjuk a rendszer hibáit? Ennek kapcsán pedig eljutottunk oda, hogy akár egy parkba rendezett közösségi piknik is lehet transzformatív hatással, vagy az is, ha egy könyvtárban nem csak könyveket, hanem más eszközöket is lehet kölcsönözni. Ez a transzformatív szemlélet végig kísérte a második napot is, amikor egy fiktív tervet dolgoztunk ki egy létező probléma orvoslására. Az itt megszerzett tudást, gondolatokat, inspirációt szeretném a jövőben hasznosítani, például amikor elkezdek komolyan foglalkozni egy demokratikus iskola alapításával. A szakdolgozatomat is ilyen témában tervezem írni, ezért abban is segítséget nyújthat. A Rogers Alapítványban pedig oktatási programok fejlesztésével foglalkozunk, a nem rég elindult NAURU projektben pont az ide is kapcsolódó aktív állampolgárság kérdésével – azt hiszem ide is betudnám csatornázni a tapasztalataimat.

Szabadság a Rogersben

Szeretem a Rogers Alapítványt, mert valamennyi rogerses aki itt munkálkodik akár főállásban, akár önkéntesként arra törekszik, hogy biztosítsa a szabadságot és közben legyen odafigyelés egymásra. A személyközpontúságot nem csak a projektek céljában, hanem a projektek előtt, közben és után is megélhetem. Ha felhívnak telefonon, akkor az első kérdés szinte mindig a „hogy vagy”, amire őszintén válaszolok, mert tudom, hogy tényleg érdekli a másik személyt. Vannak konfliktusok, amelyeket meglehet élni, meglehet beszélni. A Rogers számomra a hely, ahol kibontakoztathatom önmagamat. Az elmúlt fél évben nem csak az izraeli utazásomat 5támogatta az Alapítvány, hanem lehetőségem volt kilátogatni Londonba6, Lengyelországba7 két alkalommal, és Svédországba is. Az Alapítvány támogatja a Morality kártyajátékunk projektjét is, a csapat segítségével pályázhattunk az Evans Prize for Peace Education díjára. A Rogersen keresztül ismerhettem meg a TANDEM no. szervezetet, akikhez hamarosan Komáromba és Gombaszögre megyek majd ki önkénteskedni szakmai programokban. Csak remélni tudom, hogy nem hagytam ki a „száraz” felsorolásból valamit, amit szintén a Rogersnek köszönhetek. És ekkor jut eszembe a magyar projekt, maga a Játsszunk tovább! Egy könnyed nyári társasjátékozós mini-tábornak indult, a vége a korábbi tréning sorozat folytatása 5

Március 28- Április 3-ig tartott a konferencia. Ez a Dramatic Changes projekt keretében valósult meg 2016 decemberében. 7 Első alkalom: Dramatic Changes, 2016 október. Második alkalom: NAURU projekt kickoff 2017 március 24. 6

12

lett és nem is eredménytelenül. Még jobban elmélyedtünk a tréningvezetés, az önismeret és a szimulációs játékok rejtelmeiben. Maga a társaság pedig hozta azt a színvonalat, amiben érdemes gondolkodni, közösen lenni, játszani, megélni, reflektálni. Simontornya már nem egy idegen hely többé, egy kedves ismerőssé vált az eltelt hónapok során. Szóval minden tökéletes, bár az tény, hogy ezúttal nehezebb volt számomra meglátni, hogy mi is a konkrét célja ezeknek az alkalmaknak. Végül mindig arra a konklúzióra jutottam, amit másoknak is mondtam, ha nem volt időm kifejteni: „csak a szokásos Rogerses tréningre megyek”.

Szabadság a tanulásban

Amíg nem készül el a saját demokratikus Sudbury jellegű iskolám, addig „kénytelen” vagyok más módokon közvetíteni azt, amiben hiszek. Ennek pedig egyik adekvát módja számomra, hogy kimentem a gyerekeket az iskolából, és valami értelmeset kínálok számukra. Ez történt akkor is, amikor 2017. február 24-én és 25-én 10 középiskolás diáknak tartottunk Dramatic Changes képzést Sinka Ármin barátommal. A gyerekek mind maguktól jelentkeztek és több különböző iskolából verődtek össze, így nagyfokú volt a kihívás. A két nap alatt nem csak az állásinterjús helyzetekre való felkészítésre, és a pályaorientációra fektettük a hangsúlyt, hanem a csapatépítésre is. Azt hiszem ez remekül ment, a diákoknak meglett a saját kis kulturális közegük. Úgy tűnt, és ezt is jelezték vissza, hogy a két nap során remekül szórakoztak. Amit én láttam rajtuk, hogy nőtt az önbizalmuk: az első nap még félénkebb, visszahúzódóbb lány a második nap végére már határozottabban merte elmondani a véleményét minden téma kapcsán. Amit pedig fontos teljesítménynek gondolok, hogy megismerték a TED videókat! Komolyan nem értem, hogy középiskolás fiatalok miért nem néznek TED videókat? Mi mindenesetre vetítettünk nekik8, ezután már ment a „power pose”, ami remélhetőleg egy éles helyzetben is majd az eszükbe fog jutni.

Haladjunk visszafele!

A szabadságot szeretem megadni a felnőtteknek is, főként ha tanulásról van szó. Így volt ez a PlayWay9 tréningeken is, ahol egyetemistáknak, gyakorló pedagógusoknak és érdeklődő fiataloknak tartottam képzést a szabad játék „módszeréről”. Ezúttal azonban a Dramatic Changesről tartottam képzést Heltai Júlia trénertársammal 2017. február 17-én és 18-án, hasonlóan vegyes célcsoportnak. 8 9

Amy Cuddy: Testbeszédünk alakítja, hogy kik vagyunk. www.ted.com Legutóbb 2016 őszén az ELTE Illyés Sándor Szakkollégiumának kurzusa keretében.

13

A legidősebb résztvevőnk pár évvel a nyugdíj előtt álló nő volt, a legfiatalabb 20 év körüli egyetemista. A kihívás itt is megvolt, de nem rettentünk meg! Julcsi élménypedagógiás repertoárjából remek csapatot kovácsoltunk össze, akikkel aztán valódi élmény lett a két nap. Hasonló volt a tréning ahhoz, amit Árminnal is tartottunk, azonban itt nagyobb hangsúlyt kapott a meta szintű feldolgozás, az egyes gyakorlatok tréneri, játékvezető szemmel való megvizsgálása, átnézése. Mire lehet ezeket használni? Hogyan fejleszthetőek tovább? Milyen célcsoporttal tudnák használni? Julcsi szaktudásával beemeltük a meseterápia módszerét is, én pedig a Londonban tanult tréneri eszközökből használtam fel néhányat. A csoport igazán interaktív volt, és számos izgalmas szakmai beszélgetés kerekedett ki, amikből én is sokat tanulhattam. Londonban a városnézésen kívül szintén a Dramatic Changessel foglalkozhattam, egy egész napos konferencián vettem részt. Már önmagában az is felemelő volt, hogy mennyien érdeklődőek a téma iránt, különösen az ilyen nem-formális oktatási módszerek kapcsán mennyien nyitottak nemzetközi színtéren

is.

Számomra

ezek

adják

a

legfontosabb

tapasztalatot:

hogy

az

én

tanulásértelmezésemmel nem vagyok egyedül. Hogy mások szerint is fontos a játék, mások szerint is fontos a szabadság és a szabad választás. És időrendben visszafele haladva eljutottam arra a pontra, ahol én magam tanulhattam meg a Dramatic Changes tréning elemeit! Most jut eszembe, hogy ez a fajta fordított visszaemlékezés valamelyik reformpedagógia módszerének sajátja (talán a Waldorf, de ebben nem vagyok teljesen biztos). A Dramatic Changes tréning Lengyelországban sokféle kihívást tartogatott számomra: a londoni akcentusú emberek megértését, a több napra szétszabdalt tréning magamban való összerakását és ezen felül a magyar csapat koordinálását is. Érdekes módon ez utóbbi adta talán a legtöbb önismeretet, hiszen egy olyan helyzetben próbáltam ki magam, amilyenben korábban soha. Maga a képzés pedig egy izgalmas lehetőség volt, különösen azért, mert többen is elégedetlenek voltunk vele. Maga a módszertan, az elképzelés, a célok tökéletesek voltak. A problémám nekem az volt, hogy kevéssé volt meta szinten reflektálva, a gyakorlatok nem voltak eléggé változatosak, kevés kreatív eszköz jelent meg. Ezeken a későbbiekben sokat változtattunk és maga a Lengyelországban (és Londonban) megszerzett tudás remek alapja volt a későbbi „DC” tréningeknek.

Zárásul

Két dologról nem írtam csak említés szintjén: a NAURU projektről, és a Svéd utazásról. Előbbi még eléggé kezdetleges projekt, bár látom a céljait és koncepcióját, még nem sok kézzel fogható dolog 14

történt, amiről tudnék írni. Minden esetre izgalmas volt egy projekt legelső lépcsőfokán ott lenni és remélem, hogy lesz lehetőségem a többi alkalommal is részt venni és segíteni a kidolgozásban. Utóbbi pedig egy nagyon friss élmény, amit még hagyok leülepedni… Összességében tehát azzal szeretném zárni, hogy megköszönöm a Rogers Személyközpontú Oktatásért Alapítvány valamennyi munkatársának, önkéntesének a lehetőséget a közös munkára, az utazásokra, a tanulásra és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban a JÁTÉKRA. Mert továbbra is vallom azt, amit Mr. Nobody mondott: „Life is a playground, or nothing!”

15

Dobay Júlia – Csatlós Márton: Zene, dráma, játék és reziliencia Színjátszó csoport (közös)

Nagyjából heti rendszerességgel tartunk Julival zenés-drámás színjátszó kört ~8-14 éves gyerekeknek az RS9 színházban. Itt a gyerekek a saját hozott dolgaikból építkeznek, különböző gyakorlatokon és játékokon keresztül. Arra helyezzük a hangsúlyt, hogy a bennük lévő érzések, gondolatok feszültségek felszínre kerüljenek, megismerjék önmagukat és egymást, képesek legyenek helyzeteket, konfliktusokat kezelni, eljátszani. Fontos az együttműködés, a másik értékeinek észrevétele, az egymásra figyelés és a fokozott jelenlét. A jelenlévők összetételétől függően akár a fórum színház, a jelenetek eljátszása, zenei aláfestés, megjelenítés vagy a szabad játék is előfordul. A hangszereket először kísérőként kezdtük el használni. Szabad ötletelés, gondolatok alapján létrejön egy jelenet, majd ezt utána leképezzük hangokkal, dallamokkal. Mind azok akik játszották, mind azok akik nézték. Ezután a dallamok beépülnek a jelenetekbe és végül az egész történetet már csak hangszerekkel, zenével játsszuk el, mindenki ráhangolódva a saját karakterére. Ez új utakat nyitott meg a színjátszás és a zenélés között számunkra, kiemelkedtek a hangulatok illetve a különböző kapcsolódások jellemzői, amik a kommunikáció mellett sokszor rejtve maradnak. A non-verbális kommunikációra a zenélés mellett különböző gyakorlatokkal is külön hangsúly kerül, az információáramlás nem hétköznapi megtapasztalása végett. Nagyon fontosnak tartjuk a gyerekek folyamatos reflexióját a folyamatra, az alkalom elején és végén is szoktunk tartani egy beszélgetős kört (az elején becsekkolás, hogy jöttünk ide, a végén milyen volt az alkalom, hogy megyünk el). Fontos tapasztalat már az elejétől kezdve, hogy a végén lévő beszélgetés többször elmaradt időhiány miatt, ezért most márt sokkal nagyobb figyelemmel vagyunk az időstruktúrára. A gyerekek visszajelzése alapján nagy igény lenne a szabad jelenetekre, akár hosszabb összefüggő történet eljátszására, jelmezzel, díszlettel kiegészítve. Utóbbira azonban nem gyakran kerül sor idő hiányában illetve gyakori, hogy valaki csak két hetente jön, többször kimarad (ami sokszor nem a gyerek szabad választása, hanem a szülő nem tudja elhozni) és így hosszútávú projektre kevésbé van lehetőség. Ez külön figyelmet kíván tőlünk, hogyan tudjuk mégis megadni a gyerekeknek, amire vágynak.

16

Örömzene – Open Jam (Marci)

A pár éve szerveződő szinte heti rendszerességű örömzene kör szerencsére kezd önfenntartóvá válni, illetve ezzel egy időben kezdi kinőni önmagát. A sok helyen előforduló örömzene – open jam session eseményt lassan egy éve az Open Doors fogadta be, belvárosi multikulti designos, önkéntesek által berendezett és fenntartott helyére. Ez a lokáció nagyon ideális, a Deák Ferenc tér – az Astoria és a Ferenciek tere háromszögben helyezkedik el, mégis egy kis utcában, a Vitkovics Mihály utca 7. szám alatt. Ez már az Open Doorsnál a második hely, előtte kettő üzlettel odébb kaptak helyet, innen a tulajdonos kérésére el kellett költözni, azonban felajánlott egy másik helységet, ami legalább ilyen jól funkcionál közösségi térként, ezt viszont fel kellett újítani. Ez a nyári időszakra esett, mikor lehetőség volt kint a szabadban is zenei jameket tartani, így az örömzene nem szenvedett túl nagy csorbát a fennálló időszakban. Cserébe kaptunk egy 21. századi „cool” helyet, amit többé-kevésbé együtt csináltunk és a falon az Open felirat (és több mint tucatnyi nyelven lévő megfelelője) – melyet együtt festettünk föl a falra. A szervezet fő küldetése a menekült fiatalok integrációja és a kísérő nélkül érkezett gyerekek segítése. Nekik és velük programokat szerveznek, workshopokat tartanak, úgymint táskakészítő, papírsárkány készítő műhely, média workshop stb. Ebben a környezetben (ahol több, már évek óta itt élő menekült és néha frissen érkezett fiatalok is előfordulnak) nagyon élénk és sokféle inspiráció létezik, meglátásom szerint egy hálás, befogadó közeget nyújt. Az örömzenére amatőr és már régóta zenével foglalkozó emberek is bejáratosak, a célunk egy „tér” kialakítása, ahol egyszerre a laikus és a profi is jól érezheti magát. Egyfajta közös, univerzális nyelvet kapunk a zenével és a kiadott hangokkal, ezt használjuk közösségformáló erőként, amiből szinte észrevétlenül összeérett már egy érzület, amihez hozzátartozik egymás figyelmes hallgatása, értése és rárezonálás a többi emberre. A szabad zenei jamen kívül néha előveszünk egy-egy játékot is, ami figyelmet, termékeny csöndet teremt, vagy az összehangolódásban segít. Ilyen például a jam-kör, ahol egyszerre csak két ember játszik, miközben a többiek figyelmesen hallgatják őket. Ilyenkor, aki elkezdte, ahhoz csatlakozik sorban a következő ülő a körben, körülbelül 2-3 percet játszanak (amennyi jól esik, ez csak egy irány) és az első kiszáll, míg a harmadik becsatlakozik. Már ez is egy aktív figyelmet igényel, hogy ne játszanak hárman (legalábbis ne sokáig) és akkor szálljon be a következő, mikor egy téma lement – amennyiben célja, hogy kapcsolódjon a közös „nagyhoz”, általában így szokott lenni. Ahogy a kör halad egyre jobban elmélyül a figyelem és összekapcsolódnak az emberek, egyfajta történet lesz az 17

egészből, érdekes az is, ahogy a különböző emberek (és hangszerek), akárcsak különböző vegyületek hogyan lépnek reakcióba egymással.

Előfordul még a karmesterjáték, ahol egy (vagy akár több is egyszerre) ember határozza meg a zene medrét, kiválasztja mely hangszereket / embereket szeretné megszólaltani és megfelelteti a kezeinek őket, kitalál egyezményes jeleket, vagy szabadon hagyja a résztvevőkre, hogy reagáljanak a mozgására. Ez is egy a figyelem összpontosítására, összehangolásra érdemes játék tud lenni, különböző karmesterek teljesen különböző stílusú játéka és intenzitása is érdekes tapasztalat. Az utóbbi időben előtérbe került a storytelling, mesélés, akár saját dal vagy produkció elővezetése, ami nem jelenti csupán annak az egy, vagy pár kitüntetett embernek a szereplését, aki ezt elkezdi. Dinamikusan reagálhat rá a társaság, mintegy hangokkal, zenei aláfestéssel, reagálással színesíti, képezi le, hozza létre az alkotóval a történetet. Ezt a vonalat szeretnénk a közeljövőben egy kiemelt eseményen (sorozaton) belül is kipróbálni, az Artemisszióval és az Open Doorsal a Budapest Pontban szervezünk egy MIRA Open Jam nevű eseményt, ahova szintén menekült és külföldi, hazai önkénteseket, nyitott embereket várunk, ahol megoszthatják egymással történeteiket, meséiket, dalaikat és együttes alkotásból is részesülünk. 18

Storytelling Workshop (Marci)

Márciusban részt vettünk egy storytelling workshopon az RS9 színházban. Az esemény egy több napos sorozatnak volt a része, bevezető alkalma, melyet az előadóművészettel már 20 éve foglalkozó, spanyol mesemondó és színházi rendező Sonia Carmona Tapia tartott. Számomra az egyik legnagyobb hozadéka az volt, hogy összehozott néhány emberrel a mesemondás, történetmesélés, storytelling világából itt Budapesten. Érdekes volt szembesülni azzal a nézőponttal, amit Sonia hozott, mely a storytellinget megkülönbözeti, körbejárja, kiemeli az előadóművészetek közül és annak meghatározott perspektívájával pásztázza a fogalmak mezejét. Számomra egy kicsit túlragozott, illetve néhol talán fölöslegesen kiemelt „storytellinget” a mesemondásnak azzal a szűken értelmezett válfajával azonosította, ahol egy személy kiállva szóban mondja a mesét – melynek valóban nagy hatása van. Máshol sikerült közelíteni az álláspontokat, miszerint a történetmesélés kategóriájába ezer dolog és többféle modalitás váltakozása, zene, mozgás, díszletek és még ki tudja, mi minden tartozhat és annak jogos részét képezi. Az alkalom nagy előnye az előbb még kissé sanda szemmel nézett szakmai közösséggel való kapcsolat, az előadótól rengeteg anyagot kaptunk a mélyebb megértéshez és hozzáférést egy nemzetközi storytelling grouphoz, ahol időről időre megosztanak történeteket és know how-t, ahol bátran lehet kérdezni. Ezen kívül elindított, illetve lökést adott egy olyan úton, ahol már tapogatóztunk a félhomályban, a gyerekekkel tartott programokon, a jameken, színházi, mozgásos, meseterápiás alkalmakkor időről időre előkerültek ezek a témák, csak mi sem fogalmaztuk még meg a történetmesélést, mint scopeot, persze ott volt azért a látómezőnkben és a repertoárunkban szerepeltek kapcsolódó technikák.

MIRA Open Jam (Marci)

Érdekes együttállás eredménye ez az esemény (sorozat?), ami április 29-én fogja kezdetét venni. Mint a fent említett tevékenységekből látható, eljutottunk lassan az örömzene és a storytelling olvasztótégelyéhez, beindult a termékeny gondolkodás – melyhez múltbéli tapasztalatok is társultak persze (pl. az Eroles projektben a maszkos rituálén zenélés, improvizációs mozgások zenés lekövetése – akár a karmester játék szabad értelmezéséből stb.) – miként lehetne a történetmesélést felhasználni a közösségekben, illetve akár eszközként, akár egyfajta célként is 19

megtenni, hogy jobban megismerjük egymást, illetve a belső feszültségek egy biztonságos közegben oldódhassanak, akinek megosztani valója van, ezt megtehesse egy nem hétköznapi módon. A storytelling workshop alkalmával már előkerült az igény, hogy tarthatnánk storytelling klubokat (havonta egyet?), ahol előtérbe kerülhetnének a történetek, teret kapnánk a mesélők. Egy szerencsés találkozás egy kiváló közösségi kezdeményezővel, Fergal Lee-vel, akivel már ez alkalom előtt volt szerencsénk megismerkedni egy zenélés alkalmával, majd a Doorba is eljött és megosztotta ötleteit velünk. A téma már a levegőben volt, erre a kellő irányból Jekli Ági, aki az Open Doors önkéntese is ráérzett, aki egy nemzetközi találkozón Palermoban megtapasztalt egy hasonló kezdeményezést, illetve az Artemisszió részéről Pataki Teréz nyitott felénk. Ők is belekezdtek egy ilyen közösségteremtő, művészetekkel dolgozó programba, amibe egy ilyen együtt gondolkodás, közös program kiválóan illene. Az esemény helyszíne a Budapest Pont, ahonnan a különösen tág látókörű Harangozó Ádám nyitott felénk. Első megbeszélésünk alkalmával tisztáztuk, mit is szeretnénk elérni és milyen jellegű eseményt (eseménysorozatot) képzelünk el, ahol teret kaphatnak a különböző hangok, mindenki megmutathatja magát, a történetét egy erre alkalmas közegben. Ez egyfajta közösség szervezés is egyben, ki kell alakítani a biztonságos, termékeny közeget a megjelentek körében. Erre különböző játékokat és gyakorlatokat is hozunk, illetve tisztázzuk, mit szeretnénk itt, együtt vizionálunk, ötletelünk. Ezt egy közös jammel is összekötjük, illetve aki már mostanra készül valami produkcióval, azt meghallgatjuk. A storytelling napon megismert Bumberák Maja – aki profi mesemondó, a magyar folklór és más népek meséinek, történeteinek mély ismerője – szintén nyitott az alkalomra és hívásomra szívesen hozott volna történeteket, sajnos aznap végül nem tudott megjelenni. Az esemény április 29-én volt megtartva és mondhatjuk, hogy sikert aratott a résztvevők körében, körülbelül 30 ember volt jelen. A megjelentek derékhadát a MIRA projektből érkezők és közös ismerősök adták, de akadtak zenészek is, akik a kinti kiírásra jöttek be. A tér berendezése – melynek fő területét egy nagy szőnyeg jelölte ki, ahol párnákat helyeztünk el körben és a hangszereket középre kikészítve, ezen kívül volt még egy olvasó részleg, ahol hozott verseket, történeteket lehetett emészteni vagy beszélgetni, illetve egy ételes pult – és az érkezők fogadása után rövid bemutatkozással Teréz megnyitotta az estét. Ezek után Fergal, aki a kislányával érkezett, aki végig sztoikus nyugalommal viseltetett a hangok és sok új benyomás iránt, tartott egy felvezető, egybekovácsoló gyakorlat- összeállítást.

Body

percussion / testgyakorlatokkal kezdtünk, ahol közös ritmust próbáltunk létrehozni. Ezt egymagunkban, majd a csoporttal egyben is kipróbáltuk, két részre bomlottunk, különböző ritmusokkal, majd újra egyesültünk. Miután már megvolt egy magabiztosabb ritmustudat és 20

felengedtek az emberek, Fergal a hangokra irányította a figyelmet. Ez már nem mindenkinek olyan könnyű és egyértelmű, van, aki nehezen vokalizál, ezt tudatosítottuk is, hogy ez a legelemibb hangszerünk, amit mindig magunkkal hordunk, használjuk. Ami ez után következett, azt nevezte Gathering of the voices-nek, ahol először egy számunkra meleg, jóleső színre gondoltunk, ezt elképzeltük és ennek a hangját kísérleteztük ki, milyen lehet ez nekünk. Egyfajta szekvenciát hoztunk létre, amit lehetett ismételni, folyamatosan zengetni. Ő elkezdte, majd körbementünk és az emberek sorban csatlakoztak a „kórushoz”, a meleg színek közös festményéhez, ami itt egy egészen különleges zengéssé állt össze. Ezek után elkezdte moderálni a hangerősséget és a figyelmet irányítani, lehalkítani, felhangosítani, majd az embereket közelíteni, beljebb terelni. Már nagyon közel álltunk egymáshoz, szinte átkaroltuk egymást és így szólt a közös hangunk. Majd megkért mindenkit, hogy kívánjon valamit mit szeretne ezzel a csoporttal kezdeni, majd felerősítettük egy utolsó lökettel a hangunkat. Erős élmény volt és szerintem közösségformáló erőként elég jól használható. Később elkezdődött egy jam, ami ennyi embernél elég nehezen moderálható, itt is segített egyfajta ad hoc karmesterként, hogy a kevésbé aktívakat is bevonja, a hangosakat lehalkítsa. Idővel el kellett mennie, így ez a lendület egy kicsit megtört, az idő múlásával néhány ember elszállingózott. Ekkor kezdődött egy komolyabb jam, ami az ottmaradottakat vonzotta, egy kisebb kört alkottunk és kipróbáltuk a jam-kört is, ahol egyszerre csak két ember játszik és kiélesedik a figyelem, volt karmester játék is, ahol néhányan szintén kipróbálták magukat. Ez után már eléggé összehangolódtunk, akik maradtak, kb. 15 ember már jobban egymásra, a közös zenére, a hangszerek felfedezésére koncentráltak és elég élvezetesen töltöttünk még vagy egy órát. Mikor már az idő szorításában a végéhez kezdtünk készülődni, megjött még egy klarinétos barátom Bálint, akire tekintettel, hogy ő is tudjon játszani kicsit, folytattuk a játékot, de ekkor már egy nagyon mély figyelemmel, amit a meditatív állapotból a didgeridoo indított el, amire rájött a klarinét, dob és a többi beleillő hangszer halkan és egy közös utazássá változott, aminek a végén mindannyian nagyon emelkedett állapotban éreztük magunkat. Megegyeztünk abban, hogy az esemény elég jól sikerült és folytatni fogjuk, tervek szerint havonta hozunk létre hasonló eseményt.

Mars-program magántanuló csoport (Juli) A Mars-program egy nagyon friss keletű kezdeményezés, 2016 nyarán született meg nyolc család összefogásának eredményeképpen. 2016 szeptemberében indították el az első tanévüket nyolc fős, 21

általános iskolás másodikos és harmadikos diákokból álló csoporttal. Jelenlegi terveik szerint a csoportot nyolcadik osztályig fogják tanítani. 2017 szeptemberében indítanak egy első osztályos csoportot, a létszámot 10-12 főig bővítik. A magántanulói csoportot havonta fizetendő szülői hozzájárulásból működtetik. A gyermekek szabad, motiváló környezetben tapasztalnak, tanulnak, mindeközben félévente a kötelező vizsgákra felkészítik őket. E kedves kis csapathoz a zenén keresztül jutottunk el. Egy új, mégis mintha már ezer éve ismert ismerős, akinek a lánya szintén idejár lelkesen mesélt a csoportról, és hogy nemsokára lesz egy zeneprojektjük, majd invitált egy ötletelésre. E során számos oldalról megközelítettük a zenét; mint tudomány, mint hangok, együtt cselekvés, önmegismerés, mások megismerése, hangszerek és még sorolhatnám. Számomra is új kapukat nyitott meg, hisz még sosem gondolkoztam ilyen tág kontextusban arról, mennyi mindent is tartalmaz a zene és mennyi mindent mozgat meg bennünk egy beszélgetés során, aminek a fókuszában az áll, mit lehet átadni a gyerekeknek a zenéről egy hét alatt, illetve közösen gondolkozni róla velük, együtt tapasztalni a zenét, különböző oldalairól megismerni. Eddig mi az örömzenén, színjátszón mindig a saját élményre raktuk a fókuszpontot, amit még most is a legfontosabbnak tartok. A gyerekkel is hasonló foglalkozást tartottunk a hét során, de különleges volt a zenére általában, és egyes specifikus oldalakról ránézni (pl.: hogyan lehet vizualizálni a hangokat, anyaméh hangjai, honnan indul minden). Illetve abból a szempontból, ha lenne nyolc gyermek, akinek a zenéből szeretnénk egy cseppet nyújtani, hol kezdhetjük. Mire elég egy hét, és a varázsmondat, minden mindig úgy alakul, ahogy ők alakulnak. Vagyis pontosan semmit nem lehet megtervezni, hanem egy opciót nyújtani, egy medret kialakítani, amiben ők az igazi irányítók, mi csak a megfigyelők, moderálók. Eddig kétszer volt szerencsénk találkozni a nyolc kis marslakóval. Először ők látogattak el hozzánk az Open Doors közösségi helyre, ahol az örömzenéket szoktuk tartani, még a zene hét előtt, ráhangolódásként a következő hétre. A helyről tudni kell, hogy a fél szobát virító zöld műfű borítja, többi részen padló, nagy fényű lámpa, nagy ablakok. Otthonos, meleg hangulatú, az atmoszférája nagyon jó terepet ad a zenével, hangokkal való ismerkedésre, a kapcsolódásra. Először még hangszerek nélkül, saját hangokkal, tapssal, dobbantással bemutatkoztunk. Mindenki a nevéhez kitalált egy hangot és azt visszaismételték neki a többiek. Ez többségben kedves nevetést váltott ki, de volt aki kifejezetten nem akarta vagy volt aki csak idő után visszahúzódóan mondta ki a nevét és mikor ezt utánoztuk számomra visszásnak tűnt, reflektálás a gyakorlatra, ha valakin látszik hogy nincs kedve hozzá, akkor milyen más opciók lehetnek a számára a bemutatkozáshoz, amivel ki tudja váltani ezt. Készültünk zenés játékokkal (Jam-kör, Karmester), de most egy újonnan kipróbált gyakorlatot emelnék ki. 22

Ezt a gyakorlatot egy minket korábban ért élmény (Storytelling day) serkentette. Már előtte is csináltunk hasonlót a színjátszó körben, de más fókuszponttal: ott nem a hangszerek, hanem a történet volt a kiindulópont és ahhoz kapcsolódott a zene, hangszer. Itt pont fordítva: hangszerek hangjai, megfigyelése, mire emlékeztet, eszedbe jut-e róla egy történet, körbementünk és persze, a gyerekek alakították, rögtön reflektáltak a másik hangjára, miután ő elmondta mi jutott eszébe és bárkinek, akinek eszébe jutott valami más arról a hangról elmesélte. A következő alkalom egy héttel később a zene hét utolsó napján került sorra, ekkor mi mentünk meglátogatni őket, vagyis az irodaházban megbúvó színes játékszobára emlékeztető ‘osztálytermük’ közelében találkoztunk a napfényes Múzeum-kertben. Ugyan e kis szigetet zajos utak veszik körül mi mégis ki tudtunk szakadni kicsit a nagyvárosi forgatagból. Erre külön gyakorlat is szolgált, a ’Csendhallgatás’. A lényege az, hogy 1-2 percig megfigyeljük, hallgatjuk a csendet, majd elmeséljük milyen hangokat hallottunk, milyen gondolataink támadtak ezzel kapcsolatban, majd utána egy rövid közös zenélés, az előzetes benyomásokból kiindulva. Érdekes volt, ahogy a kocsik zaja eltompult és meghallottuk a madárcsicsergéseket, a másik mozgását, légzését és a közeli padon horkoló bácsi hangját. Meglepő volt mennyire türelmesen tudtak csendben lenni. Persze akadt, akinek a ‘tanár nénijük’(ő is részt vett velünk a foglalkozáson, ami azért sokszor befolyásolta mind a gyerekeket, mind minket. Ez is fontos tapasztalat, előre tisztázni, hogy a gyerekekkel egyedül leszünk-e vagy sem és eszerint felkészülni) egyszer-kétszer jelzett, de végül mindenki ráhangolódva hallgatta a csend zajait. Nagyon jó gyakorlat ez a figyelem összegyűjtésére, egy kis kiszakadásra, más perspektíva megtalálására majd az ebből kiinduló zenével egy másfajta egymásra hangolódásra. Ezen az alkalmon a középpontban a világ jelenségeinek belső hangjain volt a hangsúly. Ugyanúgy a saját belső hangok, mint a tárgyak, természet hangjai. Ehhez ez a környezet tökéletes teret adott. Szétszéledtünk és közösen elkezdtük meghallgatni most nem csak a hangszerek, hanem bármi más hangját, amivel összetalálkozunk. A fák, füvek, különböző szobrok, kavicsok, ablakok, házfalak, hangyák, fenyők hangjait. Ezt lehetett egyedül, párban, csoportban. Megjegyzendő, hogy érdemes még hangsúlyosabban kiemelni az instrukcióban, hogy mindent, amit megfigyelünk, tiszteletben tartunk, és nem teszünk benne kárt (különösen gondolva itt a növényekre). Ezután összeültünk és hasonlóan elmeséltük egymásnak mit hallottunk, miket éltünk át együtt vagy egyedül. Ezután megint zenéltünk. Nagyon aktívan, motiváltan benne voltak az improvizációs zenélésekben is, és nem csak a strukturáltabb játékokban. A vége felé fontos megfigyelés, hogy mindig figyelmesen és kreatívan kell moderálni, ha épp látjuk, hogy a gyerekek figyelme terelődik, vagy épp rugalmasan változtatni az eredeti elképzelésünkön. A végén páros feladat lett volna, de ez szétszóródást eredményezett, így ezután inkább egy közös 23

csoportos gyakorlatra váltottunk (eső hangjainak megjelenítése körben), ami nagyon jó befejezésnek bizonyult (természetes módon magával hozta a táncot is, teljesen spontán és végül egy nagy pörgésben kötöttünk ki).

Ez a két alkalom nagyon pozitív tapasztalatokat nyújtott nekünk és egy új perspektívát a nevelésről a gyerekek természetes fejlődésének tükrében. S persze nem utolsósorban hálás kapcsolatokat, hamarosan szeretnénk újra visszamenni hozzájuk és közösen zenélni egyet újra.

Rogers Akadémia (Juli) Egy hat hetes projekt-hét választható délutáni zenés programjaként kerültünk be Marcival. A bemutatkozó órára rövid zenéléssel készültünk, pár hangszer bemutatásával, jam-körrel. Eredetileg azt hittük, hogy általános iskolás gyermekekhez megyünk, így nagy meglepetést okozott, hogy szembe találtuk magunkat 12 serdülő fiatallal. Ezen hamar továbblendültünk, amit kitaláltunk, részükre is alkalmasnak bizonyult ám mégis máshogy alakult, mint ahogy terveztük. Inkább arra kértek minket, hogy beszéljünk pár szót magunkról, illetve a zenével való kapcsolatunkról és hogy mit szeretnénk hozni a gyerekeknek. Utána a közös zenélés elmaradt, illetve egy lelkes érdeklődő lány által mégis sikerült valamennyi saját élményt nyújtani nekik. Ez fontos tapasztalat arra 24

mennyire lényeges előre tisztázni pontosan mik is a keretek (jelen esetben jobban utánanézni). Nem okozott gondot nekünk, hogy spontán beszéljünk, de úgy gondolom, a saját cselekvésen keresztül való átélés többet adhat egy bemutató órán, jobban beleláthatnak, vagy inkább beleérezhetnek miről is lenne itt szó. Ám a korábbi megfigyelések azt mutatják, hogy a részletes kommunikáció bármikor félrecsúszhat, történhet valamilyen félreértés és ilyenkor az egyre növekedő tapasztalat adhat biztosabb alapot arra, hogy az éppen kialakult helyzetet mennyire rugalmasan kezeljük az eredeti terveinkhez és jelen esetben az újonnan megismert csoporthoz alakítva. Végül összegyűlt a minimális létszám a foglalkozásra, három fő. Ám az első alkalommal mégis ketten jelentek meg, bizonytalan volt, hogy a harmadik fiatal jön-e aznap, illetve a többi alkalomban sem volt biztos. Erre a napra bemutatkozó, ráhangolódó gyakorlatokkal készültünk: mi is a zene nekem, milyen zenét szeretünk (akar mutatni dalokat), mivel szeretnénk foglalkozni a hat alkalom alatt. Majd hangok megfigyelése, mivel lehet egyáltalán hangot kiadni. Itt sok kreatív ötlet született, konyhai tálakkal, lábasokkal adtunk ki különböző hangokat, majd száraz tésztát tettünk bele, egy másikba vizet öntöttünk, és összehasonlítottuk úgy milyen hangjuk van. A fiú vizet rakott a dobba és itt már a hangok változásán kívül azt is figyeltük, hogyan mozog a víz a rezgő felületen (milyen előnyei lehetnek, ha a zenélés a konyhában történik). A második alkalom pont március 15-re esett, így legközelebb csak két hét múlva találkoztunk. Ezen a napon a kettő fiatalból már csak egy volt ott (egyikőjük beteg volt), de ha már odamentünk megtartottuk, illetve kimentünk a Feneketlen-tóhoz, ami jó ötletnek bizonyult. Egy alkalom időtartama háromnegyed óra volt, ami visszagondolva nagyon rövid, inkább benyomást adhat, mint mélyebb élményt. Erre az alkalomra történetmeséléssel készültünk: bárki elmondhat szabadon egy történetet, lehet az emlék vagy kitalált történet is, és ehhez a többiek zenével, dallamokkal, hangokkal kapcsolódnak. Még egy fiú csatlakozott hozzánk, aminek nagyon örültünk, bár mikor kiderült, hogy neki helyette történelem érettségire kellett volna készülnie, annak kevésbé. De persze ki nem a napsütéses parkot választaná az asztal mellett ülés helyett. Az más kérdés, hogy történelmet is lehetne a szabadban tanulni, de most már tudom, hogy ez mégsem ilyen egyszerű. Végül a fiúk elmesélték egy közös élményüket, közösen zenéltünk hozzá. A történet témája meglehetősen személyes hangvételű volt. Az hogy ezt velünk megosztották számomra azt jelentette, hogy megbíznak bennünk és inkább barátként, társként tekintenek ránk, mint tanárként. Ezután több alkalomra nem került sor, kiderült, hogy a harmadik fiatal már biztosan nem fog járni (elején még próbálták meggyőzni, ha egyszer már ezt választotta, akkor ne térjen el tőle mégis), illetve végül a másik lánynak sem működött ez az időpont, pedig ő nagy érdeklődést mutatott a 25

foglalkozás iránt. Több kérdés felmerült bennem. Mennyire fontos a szabad választás, hogy lehet ezt az iskolán belül megfelelően kialakítani, ami mégiscsak egy strukturált rendszer, még ha minimálisra csökkentve is. Majd ha ezt a szabadságot egyszer már megadtuk, akkor természetesen utána tiszteletben kell tartanunk, ha a gyermek újra szabadon szeretne dönteni, akár az előző döntése megváltoztatásáról. Ez itt a zenénél teljesen belefért, sőt saját belső motiváció nélkül nincs is értelme, de ugyanígy a történelem, irodalom vagy matek tanulásnál sem. Ez alapján, miután megvan a szabad választás lehetőségének megteremtése, a következő lépés a gyermekek motivációjának felkeltése, az érdeklődési kör szerinti tevékenységek megtalálása, létrehozása és persze ezek összehangolása a társadalmi elvárásokkal, ami talán az egyik legnehezebb komponense. Vajon mégis lehet ’iskola’ hagyományos struktúra, rendszer nélkül? Itt az élő példa, noha elsőre szokatlan, de mindenképp egy járhatóbb út a gyermekek alakítására vagy inkább szabad terelésére. Másik kérdés bennem, vajon miért volt egyszerűbb a kisebb korosztály (Mars-suli) érdeklődésének felkeltése, és miért tudtak ők jobban bevonódni. Szintén egy magántanulói, más környezetben tanuló gyerekek, igaz itt még kevesebb volt a választási lehetőségük, bár nem is mutattak jelet arra, hogy mást szeretnének, lelkesen, őszinte kíváncsisággal vonódtak be bármibe, amit a ’tanár nénik, bácsi’ mutatott nekik. Igaz, ezek mind kreatív, nem padban ülős, izgalmas lehetőségek. Kérdés, hogy ez az őszinte kíváncsiság, nyitottság át tud-e alakulni őszinte figyelemmé és így meg tud-e maradni serdülőkorukig, ilyen ingergazdag, kreatív környezet mellett. Másik oldalról rátekintve, lehet, hogy mi is könnyebben tudtunk hozzájuk kapcsolódni, az előző tapasztalataink alapján eddig inkább ezzel a korosztállyal találkoztunk gyakrabban. A szándékunk megvan az idősebb gyerekek felé való nyitás iránt, de most számomra kiderült, hogy ehhez még plusz felkészülésre, tanulásra van szükség. A Rogers Akadémián tanuló fiatalokkal és tanárokkal való találkozásunk kinyitott egy új kaput, és jó alapot adott ahhoz, hogy hogyan induljunk el ezen az úton.

Eroles - Creating resilience: http://www.erolesproject.org/ A kezdeményezés Ruth Cross és Maria Llanostól származik, akik már második éve szerveznek ebben a kis faluban, Erolesben tréninget. A hely csodálatos idillje, a körülvevő hegyek és a spanyol/katalán nyári idő megadja az alaphangulatot. Egy csodálatos művészi alkotóházban voltunk, melyet a szervezők megkaptak műhelyek szervezésére. A Casita de colores három emeletének minden szobája színes egyedi do it yourself kialakításával, a tágas közösségi terekkel akaratlanul is felszabadítják, kibontakoztatják az embert. Tíz felnőtt (szerdán csatlakozott a 11.) és egy baba -

26

főként az Egyesült Királyságból, Spanyolországból, Magyarországról, Gambiából - vett részt a képzésen ebben az időszakban. A közösség eco jellegű szerveződésével az önellátásra és megújulásra törekszik. Napjaink egy részét a “designed by nature” megfontolás töltötte ki, ami magában foglalja a takarítást, a körülöttünk lévő tér élhetővé, folyamatosan élővé tételét, a természet folyamataiból tanulva. Három facilitátor George, Miranda és Lex koordinálta ezt az időszakot, mely a Creating Resilience tréning második hete volt. Míg első héten a Maria, Ruth, Mona és Alisa a reziliencia pszichológiai és individuális oldalára koncentrált, addig az e heti szervezők az elnyomottak színházát (Theater of Oppressed), a kiégést (burnout) a maszkok és a rituálék szerepét, a mindennapi életünkben használható technikákat vették a fókuszuk gyújtópontjába. A tréning mesterien felépített struktúrája megengedte a résztvevők teljes bevonódását, mindenkinek a saját személyiségének megfelelően, folyamatos visszajelzési lehetőségekkel. A napot ‘check-in-ekkel’ kezdtük, melyek során 2-3 perc alatt körbementünk és mindenki megoszthatta a többiekkel az érzéseit, tapasztalatait. Az első napokban magát a rezilienciát boncolgattuk, kinek mit jelent, majd a természetből vett példákkal, esetekkel gazdagítottuk a közös képünket. Ezeket mozgásban is megjelenítettük. Nagy hangsúlyt helyeztünk a ‘Group Culture’ kialakítására, ami egy közös tudat, közös értékrend megalkotását jelentette, ezeket rajzokban, festményekben jelenítettük meg, majd megbeszéltük a jelentésüket - először párban, majd a másik ember mesélte el a többieknek, amit az alkotó kiegészíthetett. Ez a módszer többször is visszaköszönt a hét során, mely személyesebb jelleget, fokozott

egymásra

figyelést,

és

újabb

interpretációkat

vonzott

magával.

Az elnyomottak színházával foglalkozva megismerkedtünk ennek lényegével, clowninggal (bohóc), egymást vezetős játékokkal összekapcsolva. Témát választottunk, ami közös megegyezéssel a burnout lett, ezt mindenki személyesen megjelenítette három mozdulattal, majd egyet közösen feldolgoztunk. Itt a vállalkozó személy által hozott mozzanatokat játszottuk el, az érzéseket azonosítva, lehetőség nyílt azok megváltoztatására is - az érzésgazdának és a többieknek is. Egy kemény nap után szinte egy wellness nap következett masszázzsal - melyet egymásnak adtunk, mozgással, természet megfigyelésével, tudatosítással. A következő nap belekóstoltunk a maszkok világába, ezek sokféleségébe, melyek képzeletbeliek és materiálisak is lehetnek, használatuk erőteljes érzéseket és változásokat hozhat ki a résztvevőkből. Meghívást kaptunk, hogy hangszereinkkel, figyelésünkkel hozzájáruljunk a “rituáléhoz”, melynek során mindenki kipróbálhatta a már előre elkészített maszkokat, melyek többségét Lex alkotta meg. Ez egy intenzív és gazdag élmény volt, találkozni a maszkokkal, ahogy mi megjelenítjük őket, 27

egyenként, vagy kettesével, zenével, hangokkal erősíteni, reagálni a felmerülő, megjelenő érzésekre, látottakra. Abban a szerencsében volt részünk, hogy előző nap este megérkezett Gilbert is Gambiából, aki a helyi civil szervezetek koordinálása és a megújuló, fenntartható környezeti törekvései mellett, mély ismeretében volt a törzsi rituálék és maszkok mibenlétének. A történések után megosztottuk egymással eddigi belső és külső tapasztalatainkat saját és más kultúrákból. Ezek után saját maszkot készítettünk a rendelkezésre álló anyagokból (krepp papír, színesek, festékek, dobozok, kreatív alapanyagok). Másnap lehetőségünk volt ezt befejezni és megjeleníteni a saját maszkunkat - önmagában a maszk felfedése nem ad akkora betekintést annak mibenlétébe, mintha a készítője ölti azt magára és úgy találkozunk vele. Itt megint kardinális szerep jutott a zenés ráhangolódásra. Lezárásként nagy reflexiós kört hoztunk létre, kiscsoportokban és együtt is, rátekintettünk a múlt, a jelen és a jövő tevékenységeire, terveire, esetleges együttműködésünkre. Csodálatos hetet töltöttünk el a spanyol vidéki falvacskában, ahol élményekben gazdagon hajtottuk álomra a fejünket minden este - vagy éppen az ebéd utáni sziesztakor. :) Reggel pedig majdnem mindig volt energia ahhoz, hogy fél nyolckor meditációt követően kis sétára eredjünk együtt a hegyek között, szedret majszolgatva, Chi-kunggal fűszerezve indítsuk a napot. Este alkalmunk nyílt élmények, szerzemények, alkotások megosztására is, melyek lehettek személyesek, vagy számunkra fontos dolgok - emellett a főzést is úgy szerveztük, hogy szinte magunkból és a rendelkezésre álló zöldségekből, gyümölcsökből adtunk, készítettünk valamit a társaságnak. Felemelő érzés volt ilyen környezetben, remek emberekkel együtt lenni, közös kultúrát kialakítani és megélni. Ajánlom ezt az élményt mindenkinek. Azt hiszem, most már a bőrömön érzem milyen is az a reziliens életforma - a kihívás persze a hétköznapokban való megélés és az élmény, tapasztalat megosztása másokkal.

28

Eroles – képekben

29

30

31

Bödecs Anna: Női csoportok a gimnáziumban közösségfejlesztés önismereti- és csoportélményeken keresztül Bevezetés

A tanulmány a Játssz tovább képzéshez kapcsolódóan mutatja be közel egy éves munkámat tinédzser lányokból valamint tanárnőkből alakult csoporttal, ahol a téma a nőiesség volt. A következő hat oldalban próbálom meg összegezni a csoportok kialakulásának a körülményeit, a főbb elveit, felépítését, hasonlóságát és különbségeit, valamint a kapcsolatát a Játssz tovább képzéssel, amin a 2016/2017-es tanév során részt vettem.

A csoportok alakulása és keretei

A gimnáziumban, ahol iskolapszichológusként dolgozom hagyományként él az úgynevezett „Forgó”amire heti rendszerességgel, 45 percben kerül sor az iskolában. A Forgó egy speciális tanóra, amelynek a keretén belül a gyerekek szabadon választhatnak különböző tematikák közül (pl: filmklub, sportolás, szövés, utazás stb.), így az érdeklődésüknek megfelelően, új embereket megismerve fejlődhetnek az általuk választott témában. Ennek keretén belül került meghirdetésre a „női forgó”- amit a 14 év feletti tinédzser lányoknak hirdettem meg. A csoport létszámát 12 főben határoztam meg, hogy lehetővé váljon egy érdemi, bensőséges munka, illetve hogy egyfajta csoporttudat is kialakulhasson a különböző osztályokból érkező lányok között. A forgó meghirdetésekor felmerült a gondolat az iskolatitkárban (aki az iskolának már régóta oszlopos tagja), hogy milyen jó lenne, ha tanárnők is részt vehetnének egy hasonló jellegű csoporton. A tanárnők között meghirdetve végül több érdeklődő közül, 10 állandó tagja lett a csoportnak, ami kísérleti jelleggel indult el az iskolában. A tanárnőkkel havi egy alkalommal, 2 órában találkozunk a 2016/2017-es tanévet végigkísérve. Mindkét csoportot társvezetéssel vezetem: megkértem egy pszichológia mesterképzésben résztvevő barátnőmet, hogy segítsen a program kidolgozásában, levezetésében, és kiértékelésében is. 32

A csoportok célja

Mindkét csoport elsődleges célja a közösségfejlesztés, ezen belül az egymás közötti kapcsolatok megerősítése. A női tematika lehetőséget nyújt a személyiség női aspektusainak tudatosítására, illetve a nőiességgel kapcsolatos kihívásokra való reagálásra, és ezáltal a fejlődésre. Ezt leginkább a saját női értékek tudatosítása, és a csoport erőforrásainak a kihasználása révén képzeljük el. A csoportban a fókusz a tagok saját élményeinek megosztásán, illetve az új közös élmények megszerzésén van. Az érzelmek megfogalmazását és kifejezését különböző formában, és gyakorlatokkal facilitáljuk. A gyakorlatok által szerzett közös élményeken, és megosztásokon keresztül egymás értő meghallgatása, az önkifejezés, a sokszínűség tudatosítása és elfogadása, valamint az önreflexiós készség fejlődik. A különböző nőiességhez kapcsolódó témákon keresztül pedig a pszichológiai ismeretek bővülhetnek. A tanárnőknek szóló alkalmak egyrészt a hétköznapi taposómalomból való kilépést teszi lehetővé, hogy ne csak a napi munkában találkozhassanak egymással, hanem egymás új oldalát is megismerhessék - és minőségi időt tölthessenek együtt. Úgy gondoljuk, hogy ennek alapján erősödhet bennük az összetartozás érzése. Másrészt módszertanilag is szeretnénk számukra ötleteket adni, hogy milyen új módokon nyúlhatnak egy-egy téma feldolgozásához.

A csoport felépítése, tematikája

A két csoport különböző módokon épül fel, míg a lányoknál heti 1x45 percben, addig a tanárnőknél havi 1x2órában dolgozunk fel témákat. Míg a lányoknál sokkal inkább befolyásolja a témát az, ami a csoportot aktuálisan foglalkoztatja, illetve a csoportban zajló aktuális csoportdinamika, addig a tanárnőknél egy előre meghatározott tematika mentén haladunk (természetesen itt is figyelembe véve a csoportfolyamatokat.) Mindkét csoportnál körbe ülünk, és kezdésnél egy ráhangolódó kezdőkörben mindenki megoszthatja, hogy milyen érzéssel ül most a körben, valamint egy zárókör során reflektálhat arra, hogy milyen volt az alkalom. Mindkét csoport elején tisztáztuk a csoporttal és a forgóval kapcsolatos elvárásokat, valamint időközben is kértünk visszajelzést a haladási irányról.

33

Mindkét csoportnál többféle, minél sokszínűbb munkaformát alkalmaztunk: egyéni, páros, kiscsoportos, és nagycsoportos formában is dolgoztak közösen a résztvevők. Ez azt is szolgálja, hogy minél többféle emberrel kerüljenek a csoporttagok interakcióba. A lányoknál a bizalom megalapozása leginkább jégtörő játékokkal, és az egymásnak való bemutatkozással kezdődött. Számukra az érzelmek, illetve az aktuális belső állapot kifejezése eleinte nehezen ment, ezért nagyobb hangsúlyt fektettünk érzelmi intelligenciát fejlesztő gyakorlatokra, ahol az érzések felismerése és megnevezése állt a központban Ezt többféle módon, többek között játékos feladatokkal próbáltuk fejleszteni (pl. : érzelmi busz gyakorlat).

Érzelmi busz- gyakorlat A csoporttagok különböző érzelmeket írtak fel egy papírra (előtte átbeszéltük az 5 alapérzelmet), és ezután kettesével egymás mögé kellett ülniük, mintha egy buszon utaznának. Kijelöltünk egy sofőrt, és egy embert, aki kimegy a teremből. Aki kiment, annak egy cetlit kellett húznia, és fel kellett vennie a cetlire írt érzelmi állapotot. A terembe már ilyen érzelmi töltéssel kellett visszajönnie, és kérnie a buszsofőrtől egy jegyet. A többiek feladata az volt, hogy vegyék át, éljék meg, és fejezzék ki azt az érzelmet, amit az új felszálló érezhet. Ez az „érzelmi fertőzés” gyakorlat pillanatok alatt energizálta a csoportot, és sajátos hangulatba hozta a képzeletbeli buszt.

A későbbiekben a fő témák a testkép, a női szerepek, a nők iránti társadalmi elvárások, a női példaképek, illetve a saját értékek illetve magukkal és a férfiakkal kapcsolatos elvárások kerültek a középpontba. A csoportban a személyes megosztások, és az aktuális kérdések is egyre inkább bekerülhettek a bizalom mélyülésével. A tanárnői csoportban a tanárnők érettsége illetve az alkalom hosszabb időtartama elmélyültebb munkát tett lehetővé már a kezdetektől. A felnőtt csoportnál az első alkalommal a keretek tisztázása után egy egyre mélyülő csoportfolyamatnak lehettünk részesei. A csoporttagok saját nőiségük zenével való bemutatása után egy közös definíció született a nőiességre. Ennek alapján mindenki meghatározhatta, hogy miben szeretne fejlődni. A következő alkalmak témái a megküzdés, a nőiség korszakai, a megújulás, valamint a vonzerő voltak. Az alkalmakat különböző formában, és módszerrel dolgoztuk fel. Minden alkalom után a résztvevők fotóprotokollt kaptak, amelyben az

34

alkalomhoz kapcsolódó feladatokat, és fotókat gyűjtöttük össze, és küldtük el számukra az interneten keresztül.

A játék szerepe a csoportokban

A csoportokban az önismereti feladatok, és beszélgetés mellett helyet kapott a játék is. Ez mindkét csoportnál jelentősen megnövelte a csoport energiaszintjét, és a résztvevőket az itt-és-most közös élményterébe hozta, valamint intenzívebb érzelmekkel kapcsolódtak egymáshoz. Egy játékot mindkét csoportnál kipróbáltunk, amibe a tanulók és a tanárok is egyaránt bevonódtak. Itt az érték-licit játékot adaptáltuk a nőiesség témájához.

Érték-licit- férfi tulajdonságokkal Különböző értékeket írtunk fel a táblára, illetve különböző cetlikre, ami fontos lehet egy nő számára egy férfiban. Mindenki kapott képzeletben 100 forintot, amivel gazdálkodhatott, és indulhatott egyes tulajdonságok megszerzéséért. A feladat az volt, hogy szerezzenek olyan tulajdonságot (tulajdonságokat), ami számukra kifejezetten fontos egy férfiban. Mindenki szabadon gazdálkodhatott a pénzével, és amikor elindult a licit, egymásra licitálhattak bizonyos tulajdonságokért. Ilyen tulajdonságok voltak: kreativitás, megbízhatóság, humor, megjelenés, határozottság, ambíció stb. A licitet a játékvezető zárta, amikor egy rövid időn belül már senki sem ajánlott az adott tulajdonságért többet. A játék addig tartott, amíg el nem fogytak a tulajdonságok, illetve egyes résztvevőknek akkor ért véget, amikor elfogyott képzeletbeli pénzük.

Azt tapasztaltam, hogy a játék volt leginkább az a tevékenység, ami a legintenzívebb közös élményt nyújtotta a tagok számára – a játék során sokkal több érzelmileg töltött kapcsolódás jött létre a tagok között az itt-és mostban, illetve az önfeledtséget is ebben a műfajban tapasztaltam meg leginkább rajtuk. Más önismereti fókuszú gyakorlatoknál pl: imagináció, páros beszélgetés, kiscsoportos beszélgetés sokkal inkább benne volt a tagok egyéni önreflexiója illetve introspekciója, így ez egy másfajta tudatállapotot eredményezhetett a résztvevőknél.

35

A visszajelzés szerepe a csoportokban

A csoportokban hangsúlyos számunkra, hogy a tagok minél több visszajelzést adhassanak egymásnak/ kaphassanak egymástól. Ezt különböző modalitásokban biztosítjuk: verbális, képi, illetve zenei módon is kifejezhetik magukat, és reagálhatnak a másikra. A visszajelzéseknél fontos, hogy nem tartalmaznak értékítéletet, pusztán megfigyeléseket, benyomásokat, kölcsönhatásokat. Egy közös feladat volt mindkét csoportban, hogy a nőiességhez kapcsolódóan minden csoporttagnak ki kellett választani azt a zeneszámot, ami leginkább kifejezi őt. A zeneszámok lejátszása során nem árultuk el, hogy ki választotta azt, viszont a többi tag vagy verbálisan, vagy rajzzal megjeleníthette, hogy milyen benyomás alakult ki benne a számmal kapcsolatban. Így közvetetten kaphattak visszajelzést a tagok arról, hogy milyen érzés alakult ki a másikban az általuk választott zenei hangulatról.

Energiaszint a csoportokban

Mivel az érzelmek befolyásolják leginkább a csoport energiaszintjét, így minden alkalommal próbálunk reflektálni rá, illetve a csoporttagoknak is felhívni a figyelmét erre. Minél több érzelmi kapcsolódás jön létre a csoportban, annál inkább bevonódnak a tagok, figyelmüket annál inkább tudják az itt-és-mostra összpontosítani, és annál magasabb lesz a csoport energiaszintje. Ennek tudatosítását mindkét csoportban fontosnak tartjuk – a tinédzser csoportban az erre való reflexióra azonban többször kerül sor. Ez azért van, hogy lássák a lányok a saját felelősségüket is a csoport hangulatának az alakításában.

A Játssz tovább hatása a csoportmunkára

A tréning szemlélet, a gazdag módszertan, a játékok fontossága, és a személyközpontú megközelítés mind inspiráció volt számomra az éves munka során. A szemlélet mellett konkrét modult is adaptáltunk a programban: a meseterápiás módszer alapján egy komplett alkalmat terveztünk a megküzdés témájában a tanárnők számára (Derék Jankó, meg a kemény kenyér c. mese alapján), aminek önismereti hozadéka volt több tag számára is. 36

1. kép: A megküzdés c. tanárnői forgó egyik állomása, a Derék Jankó és a kemény kenyér mese alapján A Játssz tovább képzés során hangsúlyos volt a szimbólumokkal való munka is, ami mindkét csoporttal való munkában megjelent.

Összegzés

A Játssz tovább program sok inspirációt adott mind a felnőttekkel, mind a fiatalokkal való munkában. Leginkább a bizalmi, elfogadó és támogató légkör kialakítása, a gazdag módszertan, az interakciók minél több formában való elősegítése, illetve a kreatív témafeldolgozás az, ami meghatározó lett a saját munkámban is. A képzés több önbizalmat adott, hogy kipróbáljak játékokat a saját csoportban is. A jövőben szeretnék még több játékot beépíteni a munkámba, és a figyelmem kifejezetten az érzelmileg megmozgató játékok felé kezd fordulni (szerepjáték, szimulációs játék).

37

Sinka Ármin: Drámai változások – első lépéseim a trénerré válás útján Ezen beszámoló célja narratív stílusban való számadás tréneri tapasztalataimról, melyeket 2017 február-április között szereztem a Rogers Személyközpontú Oktatásért Alapítvány önkénteseként, a Dramatic Changes program keretén belül. Jelen munkám továbbá magában foglalja egy másik tréning leírását is, amely az Erőszakmentes Kommunikáció eszközének továbbadását célozta meg.

Dramatic Changes 2016.október 19-28 között vettem részt Lengyelországban, Łódź városában a Dramatic Changes elnevezésű tréningsorozat egy állomásán, mely a fiatalok munkavállalói készségeinek fejlesztése céljából jött létre. A program Angliából indult, ahol is arra jöttek rá, hogy az oktatási rendszerből kikerült friss munkakeresők nagy százaléka képtelen az elhelyezkedésre. E kapcsán azt figyelték meg, hogy az elakadások leginkább az állásinterjúval kapcsolatban jelentkeztek az elhelyezkedés folyamatában. Szerencsére a sikeres állásinterjúhoz szükséges képességek fejleszthetők, és mint a projekt címe is mutatja, erre igen hatékony eszköz a drámapedagógiai feladatok alkalmazása. A három résztvevő ország mindegyikében megrendezésre került egy-egy tréning. Ezek tapasztalatai alapján alakult ki aztán a képzés teljes tematikája, melyet az egyes trénerek és résztvevő szervezetek saját szájuk íze szerint tovább finomíthatnak. Az imént említett tréningeken mindig a vendéglátó ország biztosította a trénereket, a másik két náció pedig a résztvevőket. Így történt hát, hogy eljutottam Łódź városába. Az itteni képződés nagyon jó hangulatban telt. A trénerek kedvesek voltak, jól végezték munkájukat. Külön élmény volt elmerülni a nemzetközi közegben, és angol kollegáinkkal barátkozni. Azt azonban kifogásolom, hogy nem lettünk szakmailag felkészítve. Az alkalom, úgy volt meghirdetve, hogy trénerképző lesz, és ehhez képest egyetlen említés sem esett a feladatok módszertanáról, vagy azok felhasználásainak lehetséges módjairól. Tréneri kiképzést egyáltalán nem kaptunk, aminek később hiányát éreztem, de erről még később bővebben teszek említést. Ennek ellenére rengeteg új készséggel gazdagodtam. Önismereti szempontból jobban összeállt, hogy milyen munkát szeretnék végezni, szakmai szempontból sokat tudtam meg a testbeszéd erejéről - csak hogy egy konkrét példát is említsek -, gyakorlati szempontból pedig kipróbálhattam magam állásinterjús helyzetekben, amire eddig kevés módom adatott meg. Továbbá ez az a képzés, amellyel tréneri 38

pályafutásom kezdetét vette. A következőekben erről fogok írni bővebben. Az általam tartott tréningekről helyszínük szerint csoportosítva számolok be.

Komárom, 1. Dramatic Changes képzés A komáromi képzéseket a Rogers Alapítvány partnerszervezete, a TANDEM szervezte a Dramatic Changes projekt keretein belül. A tréningjeink a tervezett 2 napos időtartam helyett napokra darabolódtak fel az időpont egyeztetés nehézségei miatt. Az első alkalomra február 10-11-én került volna sor, azonban trénertársam – Szabó Eszter – családi helyzetében beállt hirtelen változása miatt a második napot későbbre kellett halasztanunk, hozzájárulva ezzel a fent említett aprózódáshoz. Az utolsó pillanatokban a létszám is megcsappant, így 7 emberrel vágtunk neki a napnak. Igen kis létszámnak számít ez egy tréningen, és holott eddig a legnagyobb csoport, amivel foglalkoztam 10 fős volt, tapasztaltabb trénertársaimtól úgy hallottam, hogy nagyobb csoporttal jobb dolgozni, de annyi bizonyosan állítható, hogy a dinamika teljesen más. Nem véletlen, hogy lehetőség volt a feladatok után hosszan elnyúló megbeszélő körökre. Az alacsony létszám miatt a feladatokat hamar befejezték, és az így felszabadult időt kitöltötték a mélyebb megnyilvánulások, melyekre lehetőség nyílt megint csak a létszámból kifolyólag. Az ilyes fajta hosszú megbeszélő köröknek azonban az lehet a hátrányuk, hogy a résztvevők utólagosan azzal a kifogással élhetnek, hogy nem kapták meg azt, amiért jöttek, hiszen módszerek és feladatok ismertetése helyett beszélgetésekből állt a tréning. Ez különösen a csöndesebb csoporttagok fejében merülhet fel, akik vagy nem akartak, vagy nem tudtak kapcsolódni a beszélgetéshez. Ezen kívül az ilyes fajta beszélgetések levezénylése – legyen szó akármekkora csoportról is – a trénerek számára is kihívást jelenthet, hiszen érzékelniük kell azt az érzékeny pontot, amikor a beszélgetés megszakítható – vagy éppen szükségszerűen megszakítandó -, és tovább kell vinniük a folyamatot a következő feladat irányába. A Dramatic Changes tréning strukturált, tehát előre meghatározott feladatok szerint történik a képzés, így még fontosabb lehet a keretek tartása. Az első DC tréningünkön Eszterrel ez nem sikerült. Állítólag. Azért írom, hogy állítólag, mert ez volt az első egész napos tréningem, amit tartottam – életemben a második -, ezért fogalmam sincs, hogy egy tapasztaltabb tréner, ha kívülről lát minket, hogyan értékelte volna tréneri feladataink e körének végzését. Eme visszajelzést mentor tréneremtől kaptam egy alkalommal. Mindenesetre amennyiben ez igaz, és ezen kérdéskör kapcsán ügyesebben is eljárhattunk volna, mentségünkre szolgáljon, hogy Eszter gyászolt, én pedig tapasztalatlan voltam. A résztvevők amúgy

39

is ifjúsági nevelők, trénerek, pedagógusok voltak, így eleve hajlamosabbak voltak belemenni a részletekbe, esetenként akár a kukacoskodástól sem visszariadva. Említésre került már, hogy ez volt az első nagyobb tréningem. Ebből leginkább az következett – lévén hogy trénerképző tréninget tartottunk -, hogy a szakmai tartalmat, a módszertant Eszter fejtette ki, míg én ültem és figyeltem a dinamikát. Természetesen, ha valami eszembe jutott azt mondtam, de a feladatokhoz közvetlenül kötődő tréneri tartalmakat társam bontotta ki, és tárta fel a résztvevők előtt. Ez okozott bennem némi feszültséget a folyamat során, és abban csúcsosodott ki, hogy az értékelő lapok megnézésekor fájdalmat éltem át azt látva, hogy az Esztert jobbra értékelik, mint engem. Ezt az érzelmi élményt azonban nagyon szépen fel tudtam göngyölíteni Eszter segítségével a tréning utáni megbeszélésen, mivel jól irányított kérdéseivel és magyarázataival rávezetett arra, hogy a fájdalom személyes énemet érinti, azonban az azt kiváltó visszajelzések tréneri énemnek szólnak. Ez a differenciáció nem csak a fájdalmat mulasztotta el, hanem felhívta figyelmem arra is, hogy tréneri énem fejleszthető, sőt fejleszteni is kell. Ehhez mentorom, Suhajda Virág, az alapítvány szakmai vezetője, annyit tett még hozzá, hogy az értékelésemben az is szerepet játszhatott, hogy az emberek állandóan valamihez viszonyítanak, mikor értékelnek, és ez esetben egy tapasztalt trénerhez viszonyítottak, aki sokkal több szakmai tartalmat tett hozzá fejlődésükhöz, így nem csoda, ha engem lejjebb értékeltek. Eme alkalomról egy fontos gyakorlati tapasztalatot is magammal hoztam. Kitaláltam ugyanis, hogy a rémálom munkával kapcsolatos feladat egy imaginációval lesz egybekötve. Az ötlet onnan jött, hogy trénerkollegáim korábban már végeztek hasonló feladatot, annyi különbséggel, hogy nem vitték le a résztvevőket relaxációs mélységekbe. A pszichológusi kíváncsiság hajtott a feladat kitalálása közben. Az eredmény nagyjából az lett, amire számítottam. A jelenlévők borzasztónak találták. Legalább 20 percet vett igénybe, hogy egy mozgásos feladat utána – amiről azt reméltem, hogy önmagában elég lehet az imagináció keltette feszültségek levezetéséhez – kiventilálják a felgyülemlett rossz érzéseket. A tréninget figyelmesebben kellett volna lezárnunk, ugyanis nem volt visszajelző kör. Ez a tapasztalat azért volt nagyon hasznos számomra, mert mentorállásom során több feladattal is megismerkedtem, melyek segítségével gyorsan és egyszerűen lezárható egy tréning.

Komárom, 2. DC3 képzés, 02.17. A második képzést Eszterrel a Selye János Egyetem Karrier-tanácsadó Központ alkalmazottainak tartottuk. Az ő esetükben az volt a különleges, hogy habár az egyetem hallgatóit kellene, hogy 40

segítsék pályaorientációjukban, helyette az intézmény marketingjével foglalkoznak. Eme tevékenységet sikerrel végzik, ugyanis munkájuknak köszönhetően Szlovákiában náluk nőtt legnagyobb mértékben a hallgatók száma, mégis elégedetlenek, hisz nem azt a feladatot végzik, amire szerződtek. Mindebből kifolyólag nagy lelkesedéssel fogadták, hogy konkrét, gyakorlatban használható feladatokról, módszerekről fognak hallani a témával kapcsolatban. 2 egyetemi hallgató is részt vett tréningünkön. Szakmai szempontból semmi különleges nem történt ezen a napon, örömmel vettem észre, hogy egy kicsivel többet hozzá tudok szólni a téma szakmai részéhez, mint első tréningemen, valamint az Eszter által prezentált okosságok is egy kicsivel jobban rögzültek a fejemben. A záró körben többen kifejezték hálájukat, mert valóban olyan eszközöket kaptak a kezükbe, melyeket későbbi karrier-tanácsadói munkájuk során használhatnak. Megható volt számomra ezt tapasztalni.

Komárom, 3. DC képzés, 03.01. A harmadik Dramatic Changes alkalmam Komáromban – mely az első tréning második napja volt – egy igen tanulságos élménnyel kezdődött. A másnap reggeli kezdés miatt Eszterrel már a tréning előtti nap estélyén bepattantunk a tandemesek autójába, és elutaztunk Komáromba. Mikor megérkeztünk már elég fáradt voltam, ezért nem nagyon erőltettem azt, hogy átbeszéljük a másnap ránk váró tréninget. Társam sem volt túl lelkes eme tekintetben, ezért abban maradtunk, hogy a kinyomtatott tervhez tartjuk magunkat, amiben már előre ki voltak jelölve, hogy ki melyik feladatot fogja levezényelni. Úgy voltam vele, hogy simán menni fog majd az egész, reggel úgy is lesz még időm átgondolnia feladatokat. Ehhez képest hatalmas meglepetésként ért másnap, hogy a tréning kezdete előtti percekben sem tudtam még azt, hogy milyen bemelegítő feladatot fogok adni a résztvevőknek. A helyzetet úgy kezeltem, hogy lehiggadtam, és teret adtam a fejemben a gondolatoknak bízva abban, hogy tudatomba kúszik majd a megoldás. Ez be is jött, ugyanis eszembe jutott, hogy az előző napról elmaradt egy mókás mozgásos feladat, így kiadtam nekik azt. A spontaneitásomból adódó kellemetlen érzés azonban az egész délelőttömre kihatott. Szerencsére délutánra már fel tudtam venni a ritmust, és a résztvevőknek sem tűnt fel hogy hiányzik belőlem valami. Nagy tanulság volt ez nekem arról, hogy mindig érdemes még egyszer átbeszélni a következő napi menetrendet, ugyanis a megbeszélés során világosan felszínre kerülhetnek azok a pontok, amik még nem tiszták a foglalkozással kapcsolatban.

41

A 6 fős létszám nem emelte meg a tréning színvonalát, azonban így is kihoztuk belőle a legtöbbet. Amit a visszajelző körben mindenki külön megemlített, hogy magával visz, az azon feladat volt, melyben a tréner középre áll, tulajdonságokat kérdez a résztvevőktől, majd rákérdez, hogy miért igenleges válaszuk – nemleges választ tiltani ajánlott -, és kér a tulajdonságok alátámasztására konkrét példát.

Dramatic Changes, Budapest, 02.24-25. Ezt a képzést Páll Gábor barátommal tartottuk, Budapesten, a Rogers Akadémia épületében. A tréningre való felkészülés könnyed és alapos volt, ami külön élvezetessé tette a társammal való munkát. Eme tréning a Dramatic Changes célcsoportjának, azaz gimis fiataloknak szólt, péntekszombati napokon levezetve. A részvétel önkéntes jelentkezés alapján zajlott, így nagyfokú lelkesedés jellemezte a diákokat. Ennek következtében mind a két nap buzgalommal teli, fantasztikus hangulatban telt. Ez volt számomra az a tréning, amelyen megértettem, miért jó trénernek lenni. Lelkes, nyitott, lendületes stílusban vezettük végig Gáborral az eseményt. Amit erről a tréningről magammal hoztam, mint tanulság, az a tréneri határaim betartására vonatkozott. A résztvevők közt volt ugyanis egy kedves ismerősöm, akit a cserkészcsapatomból ismerek. Az egyik feladat közben előttem haladt el, én pedig nagyon viccesnek gondoltam a jelenlétét, ezért elkezdtem rajta nevetni. Kacagásom kb. másfél másodpercig tartott, ennyi idő kellett ugyanis az elmémnek hogy kapcsoljon tréneri szerepemmel kapcsolatban, és figyelmeztessen, hogy viselkedésem ebben a szerepben így nem megfelelő. Szerencsére a közeli kapcsolatból kifolyólag nem vette magára mosolyomat, de észleltem, hogy egy idegennel ez akár problémát is okozhatott volna. Itt leírt viselkedésem fáradtságom és lankadt figyelmem rovására is írható. Nagy lelkesedéssel töltött el a második nap délelőttjén kiadott feladatunk, amelyben internetet használva kellett maguknak munkát keresni. Szeretem az újításokat, ráadásul ez a diákoknak is esélyt adott, hogy végre egyszer valahára szabadon nyomkodhassák telefonjaikat. Továbbá a feladat koordinálása tréneri kihívás is volt számomra, hiszen ez egy több mint 1 órát átívelő szabad feladat volt, amiben különböző ütemben haladtak, így megosztott figyelmet, és fokozott rugalmasságot igényelt részünkről. Kipróbáltuk velük a pattogatott kukoricás feladatot is, melyet a januári Játssz Tovább! hétvégén tanultunk. Meglepődve tapasztaltam, hogy igen kis elánnal vesznek részt benne, tulajdonképpen csak mi trénerek ugráltunk középen, próbálva fokozni a hangulatot. Logikus azonban, hogy a tinédzserek cikkinek gondolhatják a popcorn létet. 42

EMK tréning – Budapest – 04.12. Az időben hozzánk legközelebb álló tréning az Illyés Sándor Szakkollégiumban került megrendezésre. Témája egész más volt, mint az eddigieknek, és időtartamában is különbözött, hisz ez csak egy 5 órás alkalom volt. A résztvevők száma itt sem volt nagy, 5 egyetemista diák vett részt az eseményen. Az Erőszakmentes Kommunikáció módszerének alapjait oktattuk ismét Páll Gáborral. Alapvetően minden rendben zajlott. Ami nagy tanulság volt számomra ezúttal, az az, hogy elég sok módszertani kérdést kaptunk, amelyek megválaszolása kihívást jelentett számomra. Minden esetben sikerült ezt megtenni, azonban kaptam olyan kérdést is, amely személyes fájdalommal érintett, mert olyan élményre vonatkozott, melyben nekem még nem igazán volt részem életem során. Ezen kívül módszertani különbségek is adódtak az én és a résztvevők álláspontjaiban. Izgalmas és fárasztó megélés volt ez. Eme ponton átadtam Gábornak a tréning vezetését, mert alapvető elméleti dologban nem tudtunk megegyezni, így „nem egy nyelvet beszéltünk”. Társam több tapasztalattal rendelkezve a témában – sikerrel oldotta meg a szakmai kihívást. Végső soron azt a tanulságot hozom magammal erről a tréningről, hogy a következő alkalomra a téma ezen specifikus részéből jól felkészülök. Még az első DC tréning kapcsán írtam arról, hogy tanultam technikákat arra, hogy lehet gyorsan és egyszerűen lezárni egy alkalmat. Mivel a képzés hivatalosan 15:00-ig tartott, de három után pár perccel fejeztük be, és még nem volt visszajelző kör, ezért szükségessé vált egy ilyen feladat bevetése. Kiosztottam hát papír cetliket, és azt az utasítást adtam ki, hogy kifele menet egy, az ajtónál elhelyezett műanyag dobozba dobják bele a cetliket, aminek egyik oldalára írjanak 3 dolgot, amit magukkal visznek a tréningről, másik oldalára pedig írhatnak nekünk visszajelzést, vagy bármit, ami beléjük ragadt felénk és még szeretnék kifejezni. Értékes visszajelzésekkel lettünk gazdagabbak ezáltal.

Összefoglalás Az itt felsorolt 5 tréningnek köszönhetően számos új leckével gazdagodtam, és további kapuk nyíltak meg tréneri fejlődésem irányába, hiszen lehetőséget kaptam az EVS program keretén belül további képződésre. Tanultam az időkeretek betartásáról, a tréneri keretek betartásáról, az előzetes felkészülés és tervezés fontosságáról, ugyanakkor – és habár eddig erre nem tértem ki konkrétan a rugalmasságról is, hiszen az adott helyzetekben felmerülő kihívások mindig mások, mint amire előre fel tudunk készülni. Ezeken kívül rengeteg módszertani ismeretet is magamra szedtem – hála 43

az Eszterrel tartott trénerképző tréningeknek -, és önfeledt, lelkes emlékekkel is gazdagodtam a gimnáziumi diákoknak tartott képzéseknek köszönhetően. Szeretnék továbbá köszönetet mondani a Rogers Személyközpontú Oktatásért Alapítványnak, és minden dolgozójának a lehetőségekért, trénertársaimnak a közös munkáért, és minden résztvevőnek részvételükért.

44

Heltai Júlia: Tréneri fejlődésem és tapasztalataim a Dramatic Changes projekt során Drámai változások Lengyelországban

A Játssz tovább! képzés mellett a Dramatic Changes volt az első, amin részt vehettem ősszel. Ennek több különböző szempontból is nagyon örültem. Egyrészt a társaság miatt, hiszen minden magyar résztvevőt ismerek és szeretek, így jó volt velük tölteni ezt a tíz napot. Másrészt különlegesnek ígérkezett a helyzet azért, mert nem tudok angolul és a drámapedagógiával szemben is nagy ellenállás van bennem, habár már évek óta használom egyes elemeit. De még most is zavarba hoz az, ha például egyes gyakorlatok során szerepbe kell lépnem vagy koncentráltabb figyelmet kapok. Az első öröm (az út közben ivott kitűnő kávé után természetesen) akkor ért, amikor kiderült, hogy a legtöbb dolgot fordítás nélkül is megértem. Az ellenkező irány már nehezebbnek bizonyult, de a többiek segítőkészek és megértőek voltak. Talán még adott is egy érdekes hangulatot a folyamatnak ez a fordítgatás, illetve újabb motivációt szereztem arra, hogy fejlesszem az angoltudásomat. Persze voltak olyan momentumok, amikor a nyelvi akadályok miatt nem értettem mi zajlik és talán ez az, amit elsőként érdemes tréneri szempontból is megvizsgálni. Hiszen ezek a szituációk hamar eltöltöttek frusztrációval, amitől türelmetlenebbé váltam, nehezebben koncentráltam és közben az jutott eszembe, hogy egy az anyanyelven zajló tréningen is akadnak olyan pillanatok, amikor nem értem vagy tágabb szemszögből egyes résztvevők esetleg nem értik mi történik éppen. Számomra nagyon építő hatású volt megélni ezt a helyzetet, edzeni a türelmemet és Rogers útját követve bizalmamat a többiekben és magában a folyamatban, hogy úgyis kapok segítséget és össze fog állni, ki fog alakulni valami az egész végére. Azt a tanulságot vontam le végül, hogy trénerként fontos látnom, ha valaki elakadt valami miatt, de hasznos is tud lenni egy – egy ilyen tapasztalás, így sokszor nem szükséges közbe avatkozni, hanem ugyanezzel a bizalommal érdemes tekinteni a tréningeimre és annak résztvevőire. Ez számomra egy nehéz feladat, hiszen azt szeretem, ha komfortosan érzik körülöttem magukat az emberek és azt, ha ebből fakadóan sok szeretetet is kapok. Pedig trénernek lenni nem mindig hálás feladat ebből a szempontból, hiszen van, amikor bent kell hagyni az embereket a saját frusztráltságukban, mert pont az segíti majd őket az előrelépésben. Egy másik fontos része volt a Dramatic Changes-nek, hogy rájöttem, jóval nagyobb a tudásom a pályaorientációról és az álláskereséssel kapcsolatos témákról, mint azt gondoltam. Középiskolásként egyáltalán nem kaptunk ilyen jellegű felkészítést és akkor még nem is igényeltem ezt (habár utólag 45

látom, hogy sokat jelentett volna). Nem tudtuk, hogyan kell állást keresni, interjúra készülni és sajnos azt sem, hogy egyáltalán milyen munkakör az, ami valóban érdekel minket és passzol is hozzánk. Viszont pedagógia szakon a különböző kurzusok során újra és újra felbukkant ez a kérdés, egészen széleskörű ismereteket hagyva bennem maga után. Másrészt voltak dolgok, amikről azt gondoltam, hogy eleget tudok és kiderült, hogy még bőven van mit megtanulnom róluk. Tehát ez a képzés nagyon hasznos volt arra, hogy a pályaorientációról, a munkakeresésről és a tanulásmódszertanról (ami észrevételeim szerint szervesen kapcsolódik az adott témakörhöz) való ismereteimet összekössem, rendszerezzem magamban. Pályakezdő fiatalként egészen személyes síkon is nagy értéket jelent ez a számomra. Mivel ez egy olyan tréning volt, ahol azért tanultunk, hogy továbbadhassuk majd ezt a tudást, kiemelten fontos volt, hogy ez a folyamat is végbemenjen. Nagyon örülök közben annak, hogy az itt kapott ismereteim, egy korábbi, pedagógia szakon szerzett ívbe illeszkednek, így talán egy még erősebb alapot jelentve a későbbiekre. Mindezek mellett trénernek tanulva minden sajátélmény lehetőségét nagyra értékelem, hiszen azt gondolom, hogy ez az egyik alapfeltétele a jó trénerré válásnak. Az itt használt eszközök többségét ismertem és néhány helyen kicsit erőltetettnek, hosszadalmasnak éreztem. Megerősítő élmény volt végiggondolni, hogy min változtatnék, mert ez azt jelenti, hogy már van tréneri tudásom, amiből építkezni is tudok. Később, amikor adaptáltuk a képzést, például a hosszán és a feladatokon is változtattunk, így ezek a gondolatok végül meg is valósultak, amik egésszé tették ezt a tapasztalást. A játékok között voltak újak, amik bővítették és frissítették a saját játéktáramat. Külön csemegeként még egy izgalmas TED előadást is megnéztünk, amiben a testbeszédről volt szó. Ezt a videót azóta is előszeretettel mutogatom nem csak képzéseken, hanem baráti találkozókon is.

A Dramatic Changes konkrét felhasználásáról

Hazaérve végül két alkalommal is részt vehettem a Dramatic Changes képzés megtartásában. Az egyik tréninget Suhajda Virággal vezettük Szegeden, tanárok számára, a másikat Páll Gáborral Budapesten, túlnyomó részt egyetemisták részvételével. Nagyon szerencsésnek gondolom az itt kialakult dinamikát, hiszen Virág egy tapasztalt, tehetséges tréner, így nagy segítséget jelentett számomra az, hogy amikor először sor került erre a képzésre, akkor mellette próbálgathattam magam, majd a megszerzett tapasztalataimmal én tudtam segíteni

46

Gábornak. Ez adott egy szép és biztonságot jelentő ívet a folyamatnak, miközben a saját kompetensségemet is meg tudtam élni. Ahogy fentebb említettem, a két csoport összetétele nagyon különböző volt. A szegedi résztvevők mind hosszabb ideje tanárként dolgozó emberek voltak. Egyrészt a korkülönbség, másrészt a tapasztaltságuk is izgalmas volt a számomra, hiszen rögtön felmerült bennem a kérdés: én soha nem tanítottam, szóval mit adhatnék én valakinek, aki már több tíz éve napi szinten ezzel foglalkozik? Szerencsére kiderült, hogy nagyon is sok mindent és ráadásul egy kimondottan nyitott és érdeklődő társasággal dolgozhattunk együtt, akik hálásak voltak minden új játékért, módszertani fogasáért és ismeretért. A korkülönbséggel kapcsolatban pedig azt tanultam magamról, hogy magabiztosnak és egyben tiszteletet adónak kell lennem egyszerre és valahogy meg kell találnom az egyensúlyt ebben a két érzésben. Ezt itt most gyakorolhattam. A budapesti képzésben jó érzésekkel töltött el az, hogy sikerült az Illyés Sándor Szakkollégiumban egyetemi kurzusként meghirdetni és mindenközben volt szakkollégistaként hazai terepen mozogtam. Remélem, lesz még lehetőségem ilyen élmény átélésére, sokat jelentett számomra. Érdekes különbség volt a két társaságban a létszámuk is. A budapesti társaságban jóval kevesebben voltak és be kell, hogy lássam, nem volt ideális a létszám bizonyos csoportfolyamatok kialakulásához. Egyes interakciók, viták, amik fontos témákat érinthettek volna, egyszerűen nem alakultak ki ennyi ember között, miközben mi trénerek sokkal jobban elfáradtunk. Az első alkalom sikerein felbuzdulva a második csapatba is bevittük a meseterápia, mesepedagógia eszköztárát, az átélteket pedig drámapedagógiai játékkal dolgoztuk fel. Mindig nagyon hasznos, amikor egy képzés szerves részeként, a folyamatba illeszkedve tudom megvalósítani azt, hogy az általam tanult, sokszor nagyon különböző módszertanokat ötvözöm, ami itt most egész jól sikerült. Főleg a budapesti alkalom során többször is kialakult olyan helyzet, amikor egy – egy beszélgetésben kötetlenebb beszélgetés facilitálása vált feladattá. Ez egy nagy kihívás a számomra, hiszen spontánnak kell lenni, figyelni kell a folyamatokat és meg kell találni azokat a pillanatokat, témákat, amikor érdemes belenyúlni a beszélgetésbe és szerintem ez az egyik legnehezebb feladat, hiszen itt nem irányítok, hanem folyamatot kísérek, amihez elengedhetetlen a helyzet pontos és mély átlátása, átérzése. Fontos volt a számomra azt figyelni magamban egyrészt, hogy mennyire tudok ebben magabiztos lenni, másrészt azt, hogy mennyire próbálok direkt módon hatni a dinamikára, a témára. Azt tapasztaltam, hogy már sokkal jobban megy, mint például pár évvel ez előtt, de azért még mindig bizonytalanná tudok válni ilyen helyzetekben. Azt hiszem ez egy olyan dolog, ami 47

kizárólag tapasztalatok útján fejlődhet, viszont mindig újabb motivációt jelent további tréningek megtartására, hiszen, ha sikerül, akkor az egy komoly sikerélményt, előrelépést jelent. Nagyon jól esett a számomra, hogy mind a két tréning végén rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk. Többen is azt mondták, hogy más képzéseinkre is eljönnének. Ezeken kívül még egy fontos tapasztalatot szereztem. Virággal és Gáborral is a saját képünkre formáltuk ezt a képzést. Az egyik fontos elem ebből az az, hogy már van akkora tréneri tudásom és tapasztalatom, ami ezt lehetővé teszi. A másik pedig az, hogy bizony a résztvevők és az ő tapasztalataik és tudásuk is erősen alakítják azt, mi történik egy tréningen vagy, ha ez nem történik meg, akkor biztos lehetek abban, hogy valamit rosszul csinálok.

48

Rátz Judit: Szimbólumok használata a szervezetfejlesztésben Tavaly év végén egy környezetvédelemmel, fenntarthatósági kérdésekkel foglalkozó, fiatal felnőttekből álló civil szervezettől kaptam felkérést, hogy facilitátorként segítsem a saját maguk által szervezett „elvonulós” alkalmuk sikeres megvalósítását. Jelen írásban ennek az alkalomnak a körülményeit és megvalósulását járom körül, kiemelve saját tapasztalataimat, megélésemet. A szóban forgó civil szervezethez – nevezzük őket Zöld Szervezetnek – szoros baráti szálak kötnek, és időről időre önkéntesként is segítem munkájukat, továbbá a szervezet munkavállalói egyértelműen kimondták, hogy egy nálam tapasztaltabb, ámde „vadidegen” személyt a csoport nem fogadna el, jelenlétében feszélyezve éreznék magukat, így örömmel mondtam igent a felkérésére. Azonban szöget ütött a fejembe, hogy az előkészítő (telefonos és emailes) egyeztetések alkalmával következetesen „szervezetfejlesztésnek” hívták ezt az alkalmat, bizonyos „nehezen körvonalazható megakadásokról” beszéltek, amiknek feltárásához és megoldásához segítséget kérnek tőlem – és ez számomra túlmutat a klasszikus facilitátori tevékenységen. Gyanakvásomat erősítette, hogy tudtommal sokszor és őszintén kommunikálnak egymással a szervezetet érintő kérdésekről, tehát nem az esetlegesen felmerülő konfliktusok elsimítása érdekében igénylik a jelenlétemet, így szerettem volna tisztán látni, hogy pontosan miről is szól a felkérés, mi az, amiben a segítségemet kérik, ezért több körben telefonon egyeztettem a csoport tagjaival. A szervezetben jelenleg négy fő munkavállaló dolgozik, az ő munkájukat segíti egy jól körülhatárolható önkéntes kör. A szervezet legfőbb végrehajtó szerve a három tagú elnökség, melyből az elnök (aki egyben a szervezet szakmai vezetője) maga is munkavállaló, míg a másik két elnökségi tag nem vesz részt a napi szintű, operatív munkában. Az egyik munkavállaló továbbá munkahelyváltást tervez, az ő pozíciójára már meg is van az új jelölt, az egyik jelenlegi önkéntes személyében. Ebben a konstrukcióban az első tisztázandó kérdés egyértelműen az volt, hogy kik is vennének részt ebben a tervezett folyamatban? A szervezet elnökével és a pénzügyi vezetővel történő beszélgetések nyomán gyorsan körvonalazódott, hogy a három „fix” munkavállalót érdemes bevonni a fejlesztésbe, amit a harmadik „fix” munkavállalóval lezajlott egyeztetésem is megerősített. A felkérés tárgya azonban továbbra is kérdéses volt, ugyanis a három párhuzamos előkészítő egyeztetés során a legkülönfélébb minőségű és szintű kérdések merültek fel. Volt, aki a kommunikációs stratégia hiányát, volt, aki a (kis létszámból adódó) szerepütközéseket vagy épp a 49

saját szerepének, felelősségi körének a tisztázását és volt, aki a szakmai irányok definiálatlanságát emelte ki. Összességében a csoport tagjai stratégiai, operatív, társadalmi és személyes kérdéseket is megosztottak velem, melyek együttes kezelése komoly kihívást jelentett számomra. Ezek a beszélgetések azonban megerősítettek abban a hipotézisemben, hogy ez a szervezet, mint munkacsoport, alapvetően a bioni párképzési alapfeltevés10 mentén működik, s mint ilyen, a jó légkört, a szeretetet helyezi fókuszba, mely sok esetben megnehezíti a racionális problémamegoldást, a konfliktusok kimondását és megoldását, a vezető(k) vezető(k)ként való működését. Sokszor előforduló jelenség az ebben az alapfelvetésben működő szervezetekben, hogy ha már jogilag, a külső elvárásoknak való megfelelés érdekében szükséges egy vezető (jelen esetben Elnök) megkülönböztetése, a csoport tudatosan vagy kevésbé tudatosan mindenki mást is vezetővé tesz. Így jöhetnek létre olyan szervezetek, amelyek csak vezetőkből állnak: szakmai vezető, pénzügyi vezető, projektvezető stb. A jelen folyamatban is tapasztalt jellemzőjük továbbá, hogy a szervezeti célok elérése másodlagossá válik (amennyiben összeütközésbe kerül az alapfeltevéssel), sokszor még megfogalmazásuk is nehézségekbe ütközik. Ebből kiindulva egyik feladatomnak tekintettem, hogy a csoport a fejlesztési folyamatban rálátást kapjon erre a helyzetre, és arra, hogy ez nem jó vagy rossz, hanem egy adottság, aminek az előnyeire építkezve és a buktatóit tudatosítva (és amennyire lehet, elkerülve) hatékonyabbá válhat a munkaszervezet. A beszélgetések során azt is megértettem, hogy elvben nagy igény mutatkozik egy klasszikus stratégiai tervezési folyamatra (célok meghatározása, a környezet és a szervezet elemzése, erőforrások felmérése, stratégiai akciók megfogalmazása stb.), a gyakorlatban azonban igen nagy ellenállásba ütközne minden, ezt célzó direkt próbálkozás (illetve én sem tartom magam alkalmasnak egy ilyen folyamat levezetésére). Ezért egyéni felkészülésem során igyekeztem olyan módszereket, eszközöket összegyűjteni, melyek alkalmazásában biztonságosan mozgok (én magam is kipróbáltam már őket, például a Rogers Alapítvány Játsszunk helyesen! és Játssz tovább! trénerképzései során) és közvetetten hozzásegíthetik a csoportot a szervezet múltjának és jelenének jobb megértéséhez és útmutatásul szolgálhatnak a jövőtervezéshez.

10

Wilfred Bion pszichoanalitikus klinikán vezetett kiscsoportok tapasztalatai alapján írta le az alapfeltevés-csoportok fogalmát és három fajtáját: a függési-, a harci-menekülési és a párképzési alapfeltevéseket. in: Domschitz Mátyás: Csoportjelenségek. Vitamin füzetek. Veszprém, 1996

50

A fentieken túl áttekintettem korábbi, stratégiai tervezési tapasztalataimat is (előző munkahelyemen résztvevőként éltem meg egy ilyen, több alkalomból álló folyamatot) és felidéztem a szervezetek működéséről, a szervezeti életútról, a kommunikációról, a vezetésről (pl. Peter M. Senge modellje a tanuló szervezetekről11), a döntéshozatalról szóló tudásomat, melyet az elmúlt tíz évben szereztem egyrészt, mint civil szervezeti alkalmazott és vezető, másrészt, mint ilyen tartalmú tréningek résztvevője. A konkrét eszköztárat illetően figyelembe kellett vennem, hogy kis létszámú csoporttal (3 fő), ráadásul páratlan számú résztvevővel fogok dolgozni, mely jelentős mértékben korlátozta az alkalmazható módszereket. Másrészről inspirációt és önbizalmat merítettem a Játssz tovább! program keretében 2017 január 7-8-án lezajlott bentlakásos képzési blokkból, mely csak néhány nappal előzte meg a Zöld Szervezet szervezetfejlesztési alkalmát. A két napos képzési blokkban több olyan, szimbólumokat használó módszert ismertem meg, melyeket (kisebb változtatásokkal) beépíthetőnek értékeltem a folyamatba, illetve a két nap önismereti, ön- és csoportreflexiós vonulata segített megtalálni azt a nyitott, segítő hozzáállást, amire szükségem volt ahhoz, hogy a Zöld Szervezet munkáját a legjobban segíthessem. Végül, de nem utolsó sorban konzultáltam Suhajda Virággal, a Rogers Alapítvány (és a Játssz tovább! program) szakmai vezetőjével, aki több évtizedes tréneri és civil szervezeti tapasztalataival segítette felkészülésemet és rendelkezésemre bocsájtotta a szükséges eszközöket. Mindezek eredőjeként állt össze a 2017. január 13-14-ére tervezett elvonulás vázlata. Az elvonulás első napját a megérkezés után közös reggelivel kezdtük, majd egy bejelentkező körrel folytattuk, amihez a különböző érzelmi állapotokat vizuálisan megjelenítő kártyákat használtunk. Ezután következett a keretek tisztázása, mely pontnál a magam részéről az alábbiakat emeltem ki: -

beszéltem mindhármótokkal és igen sok típusú, komplexitású kérdést hallottam meg

-

ez úgy jó, ahogy van

-

az, hogy megálltok és időt szakítotok arra, hogy ezekkel dolgozzatok, már fél siker

-

azt kértétek tőlem, hogy valahogy strukturáljam ezt a két együtt töltött napot

-

én nem egy fix struktúrát, hanem tereket, eszközöket hoztam nektek, olyanokat, amikben foglalkozni tudtok a kérdéseitekkel

-

ez a ti folyamatotok, azt fogjátok belerakni, mint tartalom, amit ti szeretnétek, ami belőletek jön; arra fogunk menni és addig jutunk el, amerre és ameddig itt és most képesek vagyunk

11

http://solhungary.hu/sol-hungary/tudas-ter/a-tanulo-szervezet/a-tanulo-szervezetek-ot-alapelve/

51

A keretek tisztázásának fontos lépése az időkeretek egyértelműsítése, ahol kiderült egy félreértés, miszerint én két naposnak tudtam ezt az alkalmat, azonban csak egynapos lesz. Ez alapjaiban befolyásolta a terveimet és arra kényszerített, hogy az előre eltervezett munkamódszert elengedve még inkább az intuícióimra hagyatkozzak a nap folyamán. Első feladatként arra kértem a csoport tagjait, hogy a személyes élményeik alapján készítsenek egy idővonalat: először post-itekre írják fel azokat a meghatározó eseményeket, mérföldköveket, amik azt eredményezik, hogy most itt vannak, majd ezeket (rövid szóbeli kiegészítésekkel) időrendben rakják fel egy üres falfelületre, így a három személyes idővonalból egy közös idővonal alakult ki. Már maga ez az egyszerű feladat is előhozott több, az előzetes egyeztetések során felmerült kérdést, amik elsősorban a körül a kérdés körül csoportosultak, hogy vajon melyek a múltnak azok a történései, amelyek valódi hatással vannak a jelenre és melyek azok, amelyek inkább csak „történeti érdekességek”, illetve a jelen vonatkozásában melyek a közvetlen meghatározó elemek és melyek a közvetettebben ható (külső) tényezők. Ezért itt arra kértem a csoport tagjait, hogy a post-iteket levéve a falról próbáljanak meg azokból minél többet (nem feltétlenül mindegyiket) egy nagy papíron elhelyezni úgy, hogy az elrendezés tükrözze az egymáshoz való viszonyukat (pl. távolságukat), és néhány új elemmel (meghatározó tényezővel) és az ezek közötti kapcsolatokat jelképező nyilakkal kiegészítve készítsenek egy, a szervezetet leképező ábrát. Az elkészült ábrára ránézve meglepődöttséget és megdöbbenést láttam az arcokon, és meg is fogalmazódott az egyik résztvevőtől, hogy „hát elég hamar eljutottunk oda, hogy miért is nehéz definiálnunk magunkat, mint szervezet”. Ekkor spontán módon átcsapott a beszélgetés a jövőtervezésbe, arról való ötletelésbe, hogy milyen tevékenységeket kellene elengedni és helyettük miket kellene fejleszteni, milyen (eddig csak gondolat szintjén megfogalmazott) ötleteket kellene megvalósítani. Én örömmel üdvözöltem ezt a lelkes, egymást is lelkesítő spontán történést, ugyanakkor úgy véltem, épp az a szerepem, hogy ezt (a szervezetre amúgy is jellemző elemet) valamiféle strukturáltabb, tudatosabb mederbe tereljem. Ezért a szervezeti szintről az egyéni szintre váltásként azt kértem a résztvevőktől, hogy most rövid ideig elmélkedjenek önmagukról, személyes céljaikról, illetve arról, hogy ezeket mennyiben tudná szolgálni a szervezet, és ezt vessék is papírra (Peter M. Senge, fentebb már említett modelljében ez a personal mastery, a személyes kiválóság alapelve), melyet egy nagyon rövid megosztó kör követett. Itt arra kértem a csoportot, hogy egyelőre csupán a feladattal kapcsolatos általános meglátásaikat osszák meg, és azt, hogy hogy vannak most. Bíztam benne, hogy a papírra vetett 52

konkrét gondolatok megosztásának máshol majd jobb helye lesz, ez a feltevésem később be is igazolódott. Ezután egy szünet következett, ami lehetőséget adott a felfrissülésre és az eddig elhangzottak leülepedésére, számomra pedig ezen felül a következő, ebédig terjedő időszak átgondolására. Egyik irányként felvetődött a szünet előtt papírra vetett gondolatok részletes megosztása, egybevetése, összegyúrása akár szervezeti misszióvá formálása, én azonban úgy döntöttem, hogy érdemes a racionális síkot kissé hátrahagyva még mélyebbre ásni. Így a szünetet követően egy imaginációs12 gyakorlat következett, melyben arra kértem a résztvevőket, hogy képzeljék el a szervezetet, mint egy hajót. Milyen ez a hajó? Mekkora? Milyen anyagból van? Milyen a mozgása? Mi hajtja? Hol van ez a hajó? Mi van körülötte? A megosztó kör során arra figyeltem, hogy mindenki valóban csak a benne megszületett képről, illetve a hozzá kapcsolódó érzésről beszéljen, és hogy a hallgatók csak minimális, a másik megértését elősegítő kérdéseket tegyenek fel, miközben az elhangzott kulcsszavakat le is jegyzeteltem. Tovább haladva a hajós hasonlaton, de átlépve a mentális síkról a kézzel fogható, fizikai térbe, a következő feladat már csoportmunka volt, amelyben a szervezetet szimbolizáló hajó közös megépítése volt a cél a térben található tárgyak, eszközök felhasználásával. Ezt a feladatot nagyon kevéssé strukturáltam, és háttérbe is vonultam, külső megfigyelőként szemlélve a történéseket. A csapatot korábbi tapasztalataim alapján nagyon kreatívnak ismertem meg, az azonban engem is meglepett, hogy milyen lelkesen és jól boldogulnak a szimbólumok világában és milyen ügyesen ugrálnak a szimbólumok és a racionalitás világa között „ - Nem kéne még pár ladikot mellé rakni, amik az x, y, z dolgokat jelentik? - Nem, ebben egyedül vagyunk, egyedül haladunk. - Ok, de akkor most haladunk, vagy egyhelyben forgunk?” A megfigyeléseim közül még kiemelném, hogy teljesen magától értetődő módon egy-egy, saját magukat szimbolizáló tárgyat is elhelyeztek a hajóban, különös figyelmet fordítva arra, hogy melyik pontosan hol, hogyan helyezkedik el a többi elemhez viszonyítva. Belekerült a képbe egy kis angyalka szobor is, aminek pontos jelenéséről (értékek? milyen értékek? kiknek az értékei?) aztán hosszas eszmecsere következett, mely átvezetett a szervezet jelenleg futó tevékenységeiben megjelenő értékek vizsgálatába. Itt, mintegy mellékszálként, a résztvevők igénye alapján egy rövid beszélgetés alakult ki arról, hogy ki meddig, milyen időtávban tervez a szervezettel. Mivel ezek az információk mindenki számára 12

imago: kép, képmás, hasonmás (lat.). Az imaginációs gyakorlatok mentális szimulációk, melyek során képzeletünk segítségével belső képeket alkotunk és megfigyeljük az ehhez kapcsolódó érzéseket. A fantáziáláshoz hasonló, de annál tudatosabb, strukturáltabb tevékenység.

53

tudottak voltak korábban is, ez a rész nem nyúlt túl hosszúra, azonban fontos volt, hogy itt, ebben a folyamatban is kimondódtak, megerősítést nyertek. Az ebédszünetet követően arra kértem a csoporttagokat, hogy egy Dixit kártyapakliból13 válasszanak ki egy-egy kártyát, mely megszólítja őket az alábbi kérdések mentén: „Milyen a TE ideális Zöld Szervezeted? Három év múlva milyennek szeretnéd látni a szervezetet? Milyen az a Zöld Szervezet, ami TE vagy?” A képek kiválasztása után egyesével mindenki a saját kiválasztott képére vonatkozó kérdéseket kapott a többiektől. Egy fiktív példán bemutatva a gyakorlatot, ha az itt látható kártya kerül kiválasztásra, ehhez hasonló kérdéseket lehet feltenni: Ki a cica? És ki az egér? Miért fél a cica? Fél a cica? Mitől fél a cica, az egértől, vagy a tűztől? Fontos, hogy a cicának ilyen nagy szemei vannak? Hová mutat az egér? Mik azok a csillagok? Az emelvény üreges, vagy tömör? stb. Fontos volt, hogy a kérdések között legalább öt másodperc elteljen, hogy a kártya gazdája elmélkedhessen a kérdésről és megfogalmazhassa válaszát, illetve hogy bármikor megszakíthassa a kérdések sorát, ha úgy ítélte meg, hogy már elég kérdést kapott. A kérdéseket lejegyzeteltem, majd egyenként visszaolvastam és meghallgattuk a válaszokat. A munkában mindenki nagyon aktívan, mélyen, a kérdések megfogalmazása során a másik segítésének, a válaszok hallgatása során pedig a másik őszinte megértésének a szándékával vett részt. Ez a feladat (a későbbi visszajelzések alapján) egy meghatározó csoportélmény volt a szervezet tagjainak. A három kép egymás utáni feldolgozását követően a három „kép” egybegyúrása következett: mik a közös elemek, ismétlődő jellemzők a csoporttagok által megálmodott víziókban? A megtalált közös pontokat papíron is rögzítettük. Ekkor egy rövid szünet következett, ami alatt felmerült a kérdés, hogy „ez mind szép és jó, de vajon hogy lesz ebből az egészből misszió, kifelé kommunikálható, marketing szempontból megfogalmazható valami?” A kérdésben egy hirtelen jött elkeseredettséget éreztem, illetve kimerültséget, fáradtságot, így igyekeztem megnyugtatni és lelkesíteni őket, hogy nagyon nagy munkát végeztünk és nagyon jó felé haladunk és a hátralévő időben már pont, hogy ezen fogunk dolgozni.

13

A Dixit nevű társasjáték általunk tréningek során előszeretettel használt kártyapaklija. Az alap pakli 84 gyönyörűen megfestett, részletgazdag, gyakran szürreális képeket ábrázoló egyedi kártyákból áll. Az alapjátékhoz számos kiegészítő pakli vásárolható.

54

A szünet után egy nagy flipchart papírt terítettünk az asztalra, és az eddig elhangzottak fényében elkezdtük összeírni a közös értékeket, erősségeket, mindent, amiben jók vagyunk, mintegy a szervezeti honlap „rólunk” menüpontját. A kimondatlan célom az volt, hogy nagyjából a SWOT analízis14 „erősségek” dimenzióját fejtsük ki, moderátorként igyekeztem a gondolatokat ennek tükrében felírni a papírra. Ezzel párhuzamosan, egy külön papírra felkerültek a szervezet által végzett

(illetve

közeljövőben

tervezett)

tevékenységek

is,

melyeket

csoportosítottuk,

rendszereztünk. Lassan a nap végére értünk, és egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy innen most merre tovább. Éreztem, hogy egy fontos pontra jutottunk, és hogy nagy a felelősségem a tekintetben, hogy itt most vagy kifullad a folyamat, vagy valami igazán fontos megállapításra jutunk. Ekkor eszembe jutott, hogy a nap első felében egyéni munka során megfogalmazott személyes célok még nem kerültek megosztásra, így arra kértem a résztvevőket, hogy vegyék elő jegyzeteiket és osszák meg a leírtakat. A megosztások után, az előttünk fekvő, teleírt flipchart papírokra tekintve igazi aha-élmény15 érte a csoportot, mintegy villámcsapásként jött a felismerés, hogy mi az a legnagyobb ellentmondás, akadály, ami az összes többi megakadást is okozza a szervezet életében. Egyértelmű volt, hogy itt van vége a mai napnak, ez volt az, ameddig el kellett ma jutnunk. A nap zárásaként összeszedtük, hogy mi történt a nap folyamán, milyen lépésekkel, milyen gyakorlatok mentén jutottunk el ide, majd egy záró körben reflektáltunk a nap eseményeire és a személyes megéléseinkre. Utólag visszatekintve a folyamatra örömöt és megelégedettséget érzek, a visszajelzések alapján is azt gondolom, sikerült kihoznunk a maximumot ebből az egy napból. Számos tréneri tapasztalattal lettem gazdagabb, több, eddig csak résztvevőként kipróbált módszert tudtam sikeresen alkalmazni. Köszönöm a Zöld Szervezetnek a felkérést és Suhajda Virágnak az előkészítésben nyújtott segítséget.

14

A SWOT analízis elsősorban a stratégiaalkotás és a marketing elemzés területén széles körben használt módszer, melynek során következetesen számba vesszük, majd értékeljük a vizsgálat tárgyát képező egység (vállalat, részleg, szervezet, projekt stb.) életképessége szempontjából meghatározó belső tényezőket (erősségek és gyengeségek), illetve külső, környezeti jellemzőket (lehetőségek és veszélyek). Az elnevezés a tényezők angol megfelelőinek (Strength, Weaknesses, Opportunities, Threats) kezdőbetűiből álló mozaikszó. 15 hirtelen jött, váratlan Rájöttem! érzés

55

Bödecs András: Egy gyerektábor tapasztalatai Bevezető

A Tamási Református Egyházközség a hagyományosan megtartott gyerekeknek szóló hittantábora megszervezésére felkérte négy főből álló csapatunkat, amit örömmel el is fogadtunk. Több hónapos előkészület előzte meg az ötnapos tábort, ami a visszajelzésekből és saját megítélésünk alapján is egy sikeres, élményekben gazdag, jó hangulatú hét volt. Az élménybeszámolómban felvázolnám a tábor menetét egészen az előkészületektől a végső megvalósításig, dilemmáinkat, amelyek a folyamat során merültek fel bennünk és az azokra való megoldásainkat, továbbá saját megélésemet.

A tábor előzményei, az előkészületek

A hagyományos hittantábor megrendezése 3 évre nyúlik vissza a tamási gyülekezet életében. Érdemes tudni Tamásiról, hogy egy dunántúli kisvárosról van szó, a gyülekezet maga elég kicsi, kevés gyerek jár rendszeresen templomba, így a tábor résztvevői közül is sokan ismerősök útján értesültek róla, vagy már rendszeres résztvevői a tamási gyerektáboroknak. A mi esetünkben az utóbbi volt inkább jellemző, legtöbbjük már jól ismerte a tábor kereteit, működésének rendjét. A gyerekek életkora 5 évestől egészen 14 évesig terjedt, tehát elég komolyak voltak az életkorbeli különbségek. Fontos információ még, hogy egy 5 napos napközis táborról van szó, ami reggel 8-tól délután 4-ig tartott minden nap. A három lányból és jómagamból álló programszervező csapat tagjainak professzionális háttere elég eltérő volt: akadt köztünk szociális munkás, pszichológus, geográfus és leendő tanárjelölt is. A több évre visszanyúló kapcsolatok révén viszont egy viszonylag jól összehangolt, a tábor menetét illetően hasonló elképzelésekkel bíró társaság verbuválódott össze. Engem kivéve már mindhármuk részt vett az előző évek során a szervezésben, így egy viszonylag kiforrott tábormenet és a korábbi évek során felgyűlt tapasztalatok nemcsak biztonságot jelentettek számomra is, hanem rengeteg időt is megspóroltak az ötletelési fázisban; hiszen a már bevált, gyerekek által kedvelt, és már-már elvárt játékok listájával a kezünkben kezdtük meg a tervezési folyamatot.

56

A tábor megvalósításával kapcsolatban több célt is megfogalmaztunk. Lévén egy hittantábor, elsődleges feladatként Istennek a bibliai történeteken keresztül való bemutatását, a gyerekek számára személyesebbé tételét fogalmaztuk meg. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy ez a személyesség leginkább a saját megtapasztaláson keresztül történhet meg, amiben a játéknak, drámának, kézműveskedésnek, vagy éppen az éneklésnek is ugyanolyan, hanem fontosabb szerepe lehet, mint magának a történetnek a felolvasása, megbeszélése. Igyekeztünk tehát ennek az elképzelésünknek teret engedni és kötetlenebb formában, a gyerekek igényeihez igazítva megvalósítani. Szerettük volna olyan módon feldolgozni a héten végigvonuló bibliai történetet és keretsztorit, hogy a gyerekek közben jól szórakozzanak, kapcsolatokat alakítsanak ki, vagy a meglévőket mélyítsék, a feladatok során tanuljanak meg csapatban dolgozni és a közös alkotás örömét (vagy annak frusztrációját) is átélhessék. A tábort megelőző Játsszunk helyesen! képzés szabadjátékos blokkja hatására felhívtam a csapat többi tagjának figyelmét a szabad játék fontosságára és előnyeire, így már a tervezési folyamat során is ennek tudatában láttunk neki a keretezésnek. A tábort 2 hónappal megelőzően kezdtünk bele a téma és a hét napi lebontása szerinti megtervezésébe. A téma kiválasztásában kiemelt szerepet játszott a látványos dekoráció, illetve a frappáns kerettörténet beillesztésének lehetősége. Rövid gondolkodás után az ószövetségi József történetét választottuk a bibliai rész fő vezérfonalának, hiszen vonzónak találtuk mind a történet mondanivalóját, mind a dekorációt illető ötletek sokaságát. Az imázs kialakításában, az egyiptomi témát követve, hieroglifák, színes, kartonpapírra festett vázák, dekorgumiból készült teve-névtáblák és sörsátorokra terített leplek játszották a főszerepet. Az egész héten végvonuló József-történetet napi blokkokra bontottuk le, amit mindig egy áhítat, egy azt követő közös megbeszélés, majd a délután folyamán egy színdarab keretén belül dolgoztunk fel. Célunk volt, hogy a különböző eszközök tolmácsolásában mindenki megtalálhassa azt, ami számára leginkább közel tudja hozni, érzelmileg bevonni és személyessé tudja tenni a történetet. Mindemellett a történetek mentén minden nap más erényt állítottunk fókuszba. Már a tervezési folyamatban megfogalmazódott bennünk az igény, hogy legyen a tábornak egy központi eleme, ami minden nap a program része, és eltér a korábbi évek hagyományától. Már korábban meséltem a lányoknak az egy éves angliai önkéntes munkám alatt ért, azóta is meghatározó tapasztalatként bennem élő módszer, az ún. Open the Book (Nyisd ki a Bibliát). Az Open the Book lényege, hogy a kisiskolás korosztállyal drámai eszközökön keresztül, gyereknyelven ismertesse meg a bibliai történeteket. A rövid színdarabok előre meghatározott tematika szerint 57

vannak kidolgozva; egy gyerekeknek írt Biblia és egy, a történeket előadó, amatőr önkéntes csapatnak ötleteket adó füzet segíti a kéthetente előadott színdarabok megvalósításának egyszerűbbé, kiszámíthatóbbá tételét. Fontos eleme az Open the Book előadásoknak a gyerekek bevonása a történetbe: legtöbbször (mivel 100-150 gyerek is lehet egy előadáson) apró mutogatással, a jelzett pillanatban kiadható hangeffektusokkal járulnak hozzá a gyerekek a történethez, ezzel is jobban bevonódva a kalandba, a történet aktív részeseivé válva. Úgy ítéltük meg, hogy érdemes lenne kipróbálni ezt a módszert a táborban, és a történetet öt részre bontva, a Gyermekbiblia segítségével megírtuk ezeket a 10 percesre szánt felvonásokat.

A

tábor

Természetesen már két nappal előtte megérkeztünk a helyszínre, hogy befejezzük a dekoráció elkészítését, meglegyen a tábor végső ütemterve és átbeszéljük a részleteket, kereteket, szerepeket. Miután minden szükséges előkészülettel megvoltunk, eljött a tábor első napja. Szándékunkban volt a nap során megalapozni a tábor a témáját, a kerettörténetet, és jégtörő játékokkal közelebb hozni a gyerekeket egymáshoz. Mivel engem még nem ismertek, ezért azt találtuk ki, hogy mikor közösen ülnek a gyerekek, akkor én misztikus egyiptomi zenére egy fáraójelmezben bevonulok, egyiptomiként bemutatkozom, és felhívom a figyelmüket a fáraó rég elveszett kincsére és segítségüket kérem, hogy csatlakozzanak annak felkutatásában. Emellett közösen, a gyerekek bevonásával megalkottuk a táborra vonatkozó szabályokat. Ezután levettem a jelmezt és civilként csatlakoztam a gyerekekhez. Ebből viszont egy kisebb szerepkonfliktus adódott, amit a gyerekek hamar szóvá is tettek, megvádoltak, hogy én voltam az egyiptomi és hazugnak neveztek. A nap végén, a lányokkal való közös megbeszéléskor arra jutottunk, hogy a kettős identitás, miszerint én egy Egyiptomból elűzött, magyar kutató vagyok, aki a fáraó kincsét keresi, egy jó megoldás lehetne. A gyerekek másnap jól fogadták a fejleményeket, és sikerült feloldani a feszültséget. A jégtörő játékoknak már hagyománya volt a táborban, ezért nagy népszerűségnek örvendtek, emellett az imázs kialakítását tűztük ki célul, ami közös pólóbatikolásban és amulett készítésben öltött testet. A nap végén került sor az Open the Book előadásra, amit a gyerekek nagyon élveztek, viszont már eléggé fáradtak voltak. Az előadás előtt minden nap kiválasztottunk segítőket a közönség soraiból, azonban ezt feltételhez kötöttük: mindig kitaláltunk valami egyszerű mozdulatot, feladatot, amit be kellett nekik mutatni, és ez alapján kerültek kiválasztásra. Például ha a fáraó legyezős szolgájának posztjára kerestünk embert, akkor a legyezési képességeiket kellett megcsillogtatni; ha kereskedőnek álltak, akkor a gyors számolók kerültek előnybe; ha börtönőrnek kellett állni, akkor a legerősebb került kiválasztásra. Ügyeltünk arra, hogy a hét folyamán mindenki legalább egyszer 58

sorra kerüljön, aki szeretett volna. Az idő előrehaladtával azok is megbátorodtak, akik eleinte nem szerettek volna részt venni, ezért volt jó, hogy minden nap programon volt a dráma. Minden nap végén egy közös körbeülős értékelést tartottunk, ahol mindenki elmondhatta, hogy számára mi emelkedett ki a napból. Végső lezárásként egy közös, mindenki-a-kezét-a-kör-közepére típusú ’Sziasztok!’-köszöntést vezettünk be, amit nagyon élveztek a gyerekek és remek keretet adott a napnak a közös kezdéssel együtt. Az első nap tanulságaként levontuk, hogy az előadás, ami izgalmas, de figyelmet igényel, jobb, ha a nap közepén van, mert akkor még mi is és a gyerekek is élénkebbek. A hét további részében egy sztenderd napirendet követtünk, amit mindig az előző este töltöttünk meg tartalommal. Nagy segítség volt, hogy már előre körvonalaztuk a témákat, nagyobb volumenű feladatokat. Ezek közül is kiemelkedett a terepasztal-készítés. Ennél a feladatnál két csapatban egy hatalmas kartonpapírra kellett felépíteniük a saját egyiptomi világukat. Különböző standoknál lehetett segítséget, alapanyagot kérni, és másfél órát hagytunk a teljes kivitelezésre. Lehetőséget kaptak az idősebbek, hogy kipróbálják magukat vezető szerepben, segítsék a kisebbeket, ha netán nincs ötletük, illetve a terepasztal összerakásában is vállaljanak szerepet. Ez a pozíció remek kihívás volt számukra, és nagyon hálásak voltak a feladatért. Izgalmasnak találtuk az ötletet, hogy a munkák elkészültével rakja össze a két csapat a két „világot”. A tábor végén került sor a kincskeresésre, amelynek holléte egy puzzle darabjainak összerakásával (amit a hét során gyűjtöttek) derült ki. A kis, ajándékot rejtő zsákocskák nagy örömet okoztak. A közös zárás és búcsúzás méltó lezárásai voltak az egy hétnek.

Konklúzió, személyes visszatekintés

Összességében egy remekül sikerült tábort tudhattunk a hátunk mögött. Ebben talán legnagyobb szerepet a közös készülés, ötletelés és az alapjaiban véve is hasonló gondolkodás a tábor célját illetően játszotta. Ez alatt az egy hét alatt kristályosodott ki bennem és vált számomra fontossá a folyamatos gondolatmegosztás, a személyes elképzelések, ötletek pontos, érthető kommunikációja, és az azokra való reflektálás. Megerősödött bennem, hogy mennyivel nagyobb energiák mozgósítódnak, ha az ember csapatban oszthatja meg ötleteit és nem egyedül gondolkodik rajta. Talán néha hosszúak voltak a megbeszélések, de a kötetlen hangulat és a felszínre törő gondolatok, ötletek és nevetések miatt nem éreztük őket fárasztónak. Az egy hét alatt rengeteg lehetőséget biztosítottunk

a

gyerekeknek,

hogy

kipróbálják

magukat

akár

a

kézműveskedésben,

színészkedésben vagy akár a felelősségvállalásban, mint vezető. Mindemellett megtapasztaltam magamban a szabadjátékról tanultak hatását, hiszen sokkal tudatosabban tudtam alakítani a 59

gyerekek szabadjátékához alkalmas környezetet, mint azelőtt, és sokkal több kevésbé strukturált időt hagytunk a gyerekeknek, hogy ezt kiélvezhessék. Tekintve, hogy 4 felnőttre (és két másik fiatal segítőre) jutott 18 gyerek, a táborban megvalósulhatott a személyközpontúság, volt lehetőségünk minden résztvevőre odafigyelni, így az érzelmi és csoportdinamikai folyamatokra is jobban, több szempontból láttunk rá, a programot annak megfelelően alakítottuk. Ehhez persze már egy kellő összecsiszoltság kellett, ezért is fontos egy hasonló tábor szervezésénél az erre szánt idő. Ahogy azt a beszámolóm elején is írtam, célunk volt, hogy a bibliai üzenten keresztül közelebb hozzuk Istent a gyerekekhez, illetve a kapcsolatok kialakítása, a közös alkotás és játék révén pedig egy fejlesztői szándékunk is volt, úgy, hogy közben semmit sem szerettünk volna és nem is erőltettünk semmit a gyerekekre; mi csak megadtuk a kereteket, hozzáférést biztosítottunk a lehetőségekhez, amikkel ők saját belátásuk szerint tudtak élni. A továbbiakban is szeretnék hasonló kezdeményezésekben részt venni, és támogatni a gyerekek fejlődését a drámán, játékon, zenén és alkotáson keresztül.

60

Bagó Sarolta: Önkéntesként Németországban Az elmúlt évben abban a szerencsében volt részem, hogy három hónapot tölthettem önkéntesként Németországban, egy igen különleges helyen. Az önkéntes munka magában foglalt gyerekekkel való foglalkozást is, ami a Rogers Akadémia Játssz helyesen! képzése után valószínűleg egészen más kérdéseket is felszínre hozott bennem, mint amikre az említett tréning nélkül jutottam volna. Beszámolómban egyrészt írok az ott szerzett tapasztalatokról, másrészt pedig reflektálok is a különböző, számomra érdekes helyzetekre, ill. saját reakcióimra. Kezdjük Ádámmal és Évával: Hogyan is kerültem Németországba? Röviden: vonattal. Hosszabban: a workaway.info nevű oldalnak köszönhetően, amely az önkéntesek és azokat kereső szervezetek, családok, magánszemélyek közötti információáramlást szolgálja. Itt találtam rá Németország egyik biofarmjára. Rögtön megtetszett a sokszínű munka (az állatok körülötti teendők ellátásától a tejfeldolgozáson át a növénytermesztésig), a fiatal társaság és a sok pozitív visszajelzés, amit a korábbi önkéntesek hagytak maguk után. Rövid egyeztetés után ki is utaztam. A kb. száz fős kis közösségben az első perctől kezdve otthon éreztem magam. Az első napokban a helyi vezetők leültek velem beszélgetni, ahogy minden önkéntessel, hogy kölcsönösen megismerjük egymást és a másik elvárásait. Ekkor derült ki számomra például az, hogy egy antropozófus közösségbe Lebensgemeinschaft csöppentem. Hogy ez pontosan mit is jelent, annak tisztázása túlmutat ezen a szerény beszámolómon, legyen elég itt annyi: az antropozófia sajátos világnézeti rendszer, filozófia, amelyet az a Rudolf Steiner dolgozott ki, akinek pedagógiai elképzelésein a Waldorf-pedagógia nyugszik. Az antropozófia mellett a másik nagy meglepés az volt számomra, hogy még több fajta önkéntes munka közül választhatok, mint gondoltam. A korábban nem ismert lehetőségek egyik volt a gyerekotthon is. Sammatzban ugyanis összesen mintegy harminc gyermek él a gyermekotthonhoz tartozó hat tágas épületben. Egy részük testi és vagy értelmi fogyatékkal élő, másik részük pedig nehéz családi körülmények közül jön, érzelmi és magatartásproblémákkal küzd. Én ez utóbbi csoporttal kerültem közelebbi ismeretségbe. Kb. másfél hónapot töltöttem ezzel a munkával, amely során heti két-három alkalommal mentem az ott lakó gyerekekhez. Ennek a tevékenységnek az egyik nagy előnye az volt, hogy az ember sosem egyedül végezte, hanem valamelyik helyi felnőttel, aki már régebb óta foglalkozik a farmon élő, állami gondozást megjárt gyermekekkel. A beosztás sem egész napra szólt: nagyjából három-négy órás turnusban váltották egymást a gyerekekre vigyázó felnőttek, volt mondjuk kora délutáni „műszak” (ebéd és délutáni csendes pihenő), ill. késő délutáni időszak (általában játék és egyéb szabad foglalkozás). 61

A legújabb családi házban, ahol én dolgoztam, három gyerek és egy helyi felnőtt, ill. egy fiatal pár lakott. Nemcsak az épület volt új, hanem ez a kis lakóközösség is: a gyerekek közül ketten körülbelül velem egy időben kerültek a farmra, tehát még bőven az alkalmazkodás szakaszában jártak, a harmadik viszont már egy éve ott lakott. A helyi felnőtt, aki korát és személyiségét tekintve a gyerekek apja lehetett volna, már jó két évtizede él ebben az antropozófus közösségben. Az egyik fiatal felnőtt, aki még itt lakott, a településen született és nevelkedett, a párja viszont pár hónapja érkezett a településre, egy szakmai gyakorlat keretében. A gyerekekre visszatérve: kiskamasz fiúkról van szó, ennek minden alapvető bájával és nehézségével. A legkisebb, egy tíz év körüli srác meglepő hirtelenséggel zárt a szívébe, aztán később persze „utált” is, amikor például a „rossz hírek hozója” hálátlan szerepébe kerültem. A legidősebb, tizennégy éves fiú sosem volt ilyen közvetlen, de amikor a hazautazásom előtt elköszöntem, akkor tőle is kaptam egy váratlan ölelést. A gyerekekkel töltött idő esetemben főleg a délutáni „foglalkozást” jelentette: három-négy órát a P6-ban, főleg a legkisebb fiú játszópajtásaként. Előkerült a gólyaláb és más szabadtéri játékok (a ház mögött volt ugyanis a farm játszótere is), vagy csak az állatok (kecskék, birkák, borjak) körül lófráltunk, amihez éppen a kisfiúnak kedve támadt. Akadtak persze alkalmi teendők is: kiteregetni a ruhákat, születésnapi meghívók megírásában segíteni, birsalmát szedni… Ha együtt voltak a srácok, akkor gyakran mentünk ki a faluvégi lejtőhöz, ahol gördeszkával és biciklivel száguldoztak lefelé. A novemberi hóesést is kihasználtuk: akkor egy hétig szinte minden alkalommal szánkózni mentünk. Ha rossz volt az idő vagy már ránk sötétedett, akkor néha társasjátékokat játszottunk, de a sláger egyértelműen a benti bújócska volt. Ebben közkívánatra én is részt vettem, és nagyon élveztem, hogy újra gyerek vagyok. Ha néhány élményt kellene kiemelnem a sok közül, ami számomra a legtöbbet adott, akkor mégsem a fenti példákat említeném, hanem két különleges napot. Az egyik ilyen a rám bízott fiú betegségéhez köthető. Aznap már jobban volt, de még elég fáradt és nyugodt – ami az egyébként izgő-mozgó, talán némi hiperaktivitással és/vagy figyelemzavarral küzdő gyereknél máskor ritkán fordult elő. A helyi felnőtt javaslatára mesekönyvet kerestünk, a kisfiú pedig rögtön rábólintott a javaslatra. Hozta is a Grimm-mesék valamelyik kötetét, aztán ágyba bújt és figyelt. Az első, rövidebb mese után kérte a következőt. Nekem még szokatlan volt a helyzet, hogy ilyen hosszú és ráadásul régies német szöveget kell felolvasnom. A fejemben cikázó gondolatok arról szóltak, hogy milyen nehéz is elsőre szépen hangsúlyozni egy ismeretlen szöveget, ami bőven tartalmaz a szókincsemből hiányzó szavakat is. Nem is néztem fel a könyvből, amíg a mese végére nem értem: és csak ekkor vettem észre, hogy a közönség már alszik. Sose felejtem el ezt a közvetett elismerést, ahogy a másnapi szóbeli megerősítését sem, miszerint jó volt az esti mese, és olvassak máskor is. Ahogy azt 62

sem, hogy milyen örömmel fogadták az alvással záruló felolvasás hírét a ház felnőtt lakói, akik előző éjjeli betegápolók, akik – a kisfiúval együtt – azon az éjszakán szinte egyáltalán nem aludtak. A másik kedves emlékem, talán a legkedvesebb, szépen előrevetíti azt a kérdést, amely számomra a legfontosabb dilemmát jelentette: a szabadságét. Átlagos őszi délután volt – legalábbis ezt hittem –, két kölyökkel kikísértük a helyi lovászt a legelőre, ahonnan hazavezette az állatokat. A réten jutott az egyik gyerek eszébe, hogy még maradjunk kinn kicsit, és guruljunk le a hosszú, viszonylag meredek lejtőn. Ez is történt: lefeküdtünk a fűbe, kezek a testhez szorítva, és csak gurultunk és gurultunk… Aztán leértünk, és jó darabig vártuk, hogy megálljon körülöttünk a forgó világ. Ez a spontán, örömteli és gyermeki hempergőzés azért is volt olyan nagy élmény számomra, mert a legkevésbé sem volt észszerű (a végén már nem is feltétlen kellemes), és mert nagyon intenzív, felfokozott érzetekkel, ill. érzelmekkel társult. Sokféle szabadságélmény létezik, a farmon is különböző megjelenési formákban találkoztam vele, de az egyik legemlékezetesebb megnyilvánulása számomra ez volt. Ehhez képest volt különösen nehéz hová tennem azokat a helyzeteket, amelyekben a gyerekek nem vagy nem ilyen teljességében élhették meg az önálló döntéshozást és annak következményeit. Nehéz konkrét példát hoznom, de már maga az alapszituáció – a gyerekeket felügyelő felnőttek jelenléte – is a szabadság egyfajta korlátozását jelentette. Igaz ugyan, hogy igyekeztünk teret hagyni a gyerekek ötleteinek, motivációinak – így került a napirendünkbe a fent említett tevékenységek közül például a bunkerépítés vagy a kincsek elrejtése. Olyan délutánra is emlékszem viszont, amikor a rám bízott kisfiú egészen egyértelműen megfogalmazta: zavarja, hogy mindig vele vagyok és „követem”, hagyjam végre békén. Bár teljesen megértettem ezt a vágyát, mégis bizonytalan voltam a saját lehetőségeimet illetően. Egyrészt mert a délutáni órákban én voltam a felelős azért, ami vele történik, másrészt pedig azért, mert voltak már gondok abból, hogy csak úgy szó nélkül eltűnt. A rá vigyázó felnőttek – köztük én is – ilyenkor jó darabig járták a kis falu sötét utcáit, mire sikerült megtalálniuk. Végül általában olyan köztes megoldás született, hogy megegyeztünk egy időpontban, ami előtt vissza kell érnie, és elmondta azt is, hova megy, és mit csinál. A közelben maradtam, de nem mentem vele, amikor ez ellenére volt. Fontosnak tartottam ugyanis, hogy legyen elég mozgástere; nemcsak fizikai, hanem átvitt értelemben is. Ez ugyan hagyott bennem némi feloldatlan feszültséget (némileg „feleslegesnek” éreztem magam, ill. féltem is attól, hogy a fiú esetleg megint eltűnik, de még mindig jobb reakciónak tűnt, mint ráerőszakolni a pesztrálást. Volt még néhány helyzet, amely ehhez hasonló belső konfliktust idézett elő bennem. Többek között a közös étkezések szabályozása. Az ebéddel kapcsolatos „forgatókönyv” például közös imával 63

kezdődött, ami számomra elég meglepő elem volt egy nem vallásos – bár filozófiai alapon szerveződő – közegben. Később megkérdeztem a helyi nevelőket, hogy mit csinálnak akkor, ha valamelyik gyerek nem szeretne az imádkozásban részt venni. Erre azt a választ kaptam, hogy az ima tulajdonképpen nem kötelező, és ha a gyermek elég idős – ha a „kivonulása” mögött nemcsak a dac áll, hanem mélyebb megfontolás vagy idegenkedés –, akkor joga és lehetősége van nem csatlakozni ehhez a rituáléhoz. A napi rutin egy másik, számomra először meghökkentő része a „zuhanyzás vagy fürdés” rendszere volt: a rám bízott fiú (a korábban rövid ideig velük lakó lánnyal szemben) csak hétvégén fürödhetett, bár nagyon szeretett. Hétköznaponként a zuhanyzással kellett beérnie, mert – a nevelők elmondása szerint – a fürdőkádban hajlamos túl sok időt tölteni, kipancsolja a vizet… A házban pedig csak egy nagyobb, kádas fürdőszoba volt, a másik helyiség csak egy kisebb zuhanyzó. Ezt a magyarázatot elég nehezemre esett megérteni. Fontos tudni, hogy a srác tényleg seperc alatt el tudta árasztani vízzel a szobát, de a zuhanyzásban elképesztő (néhány perces) gyorsasági rekordokat döntött. Könnyen el tudom képzelni, hogy a fürdését is lehetett volna valamiféle időkorlátok közé szorítani, akár valami játékos kerettel. Most joggal tehetnéd fel a kérdést, kedves olvasó, hogy – a gyerekeken kívüli – mi köze mindennek a Rogers Akadémia említett tréningjéhez. A kapcsolódási pontot a játékmunka (playwork) játékfelfogása körül érdemes keresni, amely meghatározás szerint: a játék szabadon választott, személyesen irányított és belsőleg motivált tevékenység. Ez az a megfogalmazás, ami időnként eszembe jutott és elgondolkoztatott, miközben a gyerekekre vigyáztam. A fenti beszámolóból egyfelől az látszik, hogy a gyerekek játéka nem ütközött alapvető akadályokba, ami a játék felsorolt feltételeinek megvalósulását illeti. Másfelől viszont az is szembetűnő, hogy az általuk játszott játékok nagyrészt előre adott szabályokkal, a szükséges tárgyakat rendeltetésszerűen használva történtek. Ez szemben áll azzal, amit egy playwork-szemléletű játszóházban játékmunkásként tapasztaltam. Ott a gyerekek kreatívan használták fel a rendelkezésükre álló, nagyrészt „indokolatlan holmikat”: Jenga-rudakból építettek egészen más építményt, amit aztán műanyag kupakokkal pöcköltek szét. Persze nem baj, ha a játék valahol nem mindig vagy alapvetően nem így néz ki. A farmon eleve nem is volt például ilyen véletlenszerű kis tárgyakkal teli játékdoboz, ami arra motiválta volna a gyermekotthon lakóit, hogy a tartalmát játékkellékként újraértelmezzék. Ezen kívül alapvető különbség lehetett a két gyerekcsapat között a játéktapasztalatok terén is. A farmon látott „kevésbé szabad” játék megerősítette azt az elképzelésemet, hogy a játékban megélhető szabadság a körülményeken túl a szocializáción is múlik. A szabad játékhoz is hozzá kell szokni: meg kell tanulni például, hogy az adott eszközöket más célokra is lehet használni. 64

Érdekes, hogy a szabad játék koncepciója mennyire meghatározónak tűnik abban, ahogy a németországi gyermekotthon tapasztalataihoz viszonyultam – akár akkor, akár utólag. Hiszen az itt elmesélt élmények egy része is nem játék, mégis feltettem magamnak – és a helyieknek – vele kapcsolatban a szabad játék feltételeinek kérdéseit (szabadon választott? személyesen irányított? belsőleg motivált?). Egyszer volt egy hosszabb, különösen emlékezetes beszélgetésem erről a témáról egy helyi nevelővel, aki Waldorf-pedagógusból avanzsált gyermekotthoni dolgozóvá. Ironikus módon ez a gondolatcsere éppen egy kötelező csendes pihenő idején történt (ebéd után ugyanis egy órát minden fiúnak a saját szobájában, önállóan kellett eltöltenie). Tapasztalt gyermekfelügyelő társam arról számolt be, hogy kezdetben neki sem volt egyszerű ebben a közegben dolgoznia. Szokatlan volt számára, hogy itt sokkal több szabályt kell felállítania, szigorúbban kell fognia a gyerekeket, mint az iskolában tenné. Ugyanakkor belátta azt is, hogy a gyermekotthon lakói, akik jórészt „zűrös családokból” érkeznek ide, jobban rászorulnak az egyértelmű határokra. Különösen igaz ez a kezdetihetekben-hónapokban, a beilleszkedés időszakában, amikor is a srácok gyakran feszegetik a megszabott kereteket, hogy kitapasztalják a rendszert. Azt hiszem, a szabadság kérdése azért is foglalkoztatott ennyire, miközben félig-meddig külső szemlélőként figyeltem az otthon életét, mert korábban ritkán vetődött fel bennem ilyen formában. Tanárjelöltként vagy szabadidőszervező önkéntesként sokszor kerültem már kapcsolatba a nevelői munkával és felelősséggel, de sosem az ennyire személyes és hosszú távú, (kvázi) szülői szereppel. Ez a találkozás rávilágított arra, hogy itt nincsenek kész válaszaim, sőt néha még csak többé-kevésbé homályos elképzeléseim sem. Nem tudom, hogy tényleg szükséges-e a délutáni csendes pihenő; nem vagyok biztos benne, hogy mennyire értek egyet a hét „zuhanyzós és fürdőkádas napok” felosztásával, a kiskamaszok állandó felügyeletével, stb. A szülőként végzett gyerekneveléssel kapcsolatos ismereteim főleg a saját gyermekkoromból származnak, a másik oldalról pedig legfeljebb egy-egy gyermekpszichológustól vagy idősebb családtagoktól hallok. Persze azt sosem tudom meg, hogy a fenti kérdések közül mi foglalkoztatott volna akkor is, ha előtte nem veszek részt a Rogers játékpedagógiai képzésén. Mindenesetre úgy vélem, hogy ez a tréningtapasztalat volt annyira szemléletformáló, hogy nagyban meghatározta a viszonyulásomat a gyermekekkel való munkához – legyen az játék vagy más jellegű tevékenység. A folytatás, a saját utam (véleményem, módszereim, elveim) megtalálása pedig most már rajtam múlik. Remélem, hogy e reflektív élménybeszámoló megírása segíteni fog a későbbiekben abban, hogy különböző fórumok révén tájékozódni tudjak az engem izgató kérdésekben, és rátaláljak arra a szemléletre, amit a magaménak érzek. 65

Vastag Zsuzsa: Utazás egy játékmunkás gondolataiban 2016. szeptembere és decembere között „szabad játék-játszóházat” üzemeltettünk a Rogers Alapítvány részeként Fészek – a játék tere néven. Heti egy alkalommal, szombatonként 9 és 14 óra között

5-12

éves

gyerekeket

fogadtunk,

akikkel

szabadon

játszottunk,

kirándultunk,

kézműveskedtünk kollégámmal, Kőszegi Bálinttal. A folyamatban nagymértékben a gyerekek igényeit követtük, reagáltunk az ő kéréseikre és ötleteikre, emellett azonban minden alkalom előtt készítettünk előzetes tervet. Ezek a tervek saját magunknak szolgáltak útmutatóul, ezekben tudatosítottuk magunk számára, hogy milyen folyamatban vagyunk éppen a gyerekekkel és amennyiben úgy érezzük, hogy erősebben be kell kapcsolódnunk a program irányításába, akkor legyen hova nyúlnunk. A következőkben egy belső monológot mutatok be az egyik alkalomról (2016. szeptember 17.), amely szemlélteti a játékmunka gyakorlati tapasztalatait. Egyszerre jelenik meg benne az élmény, és az elméleti megfontolások gyakorlatban történő megvalósulása. A játékmunka elméletéről már magyarul is jelentek meg hosszabb-rövidebb publikációk (pl. „Játsszunk helyesen! – A játékpedagógia helye a fiatal segítők társadalmi felelősségvállalásában. Tanulmánykötet. Szerkesztette: Turóczi Levente, 2016, Budapest). A beszámolómat ezen, az elméletet összefoglaló művek kiegészítőjének szánom, hogy az érdeklődőknek mintegy közvetett személyes tapasztalattal szolgáljak a szabad játék során a játékmunkásban felmerülő kérdésekről, dilemmákról, azok megoldásáról: előkerül többek közt a tér jellegzetességeinek felmérése, a kellékek szükségessége, a tervezés és az irányítás kérdése, a beavatkozások, a konfliktusmegoldások, a kockázat-elemzés. Éppen ezért a konkrét elméleti kérdésekre csak utalok, azokat nem fejtem ki bővebben – mindennek utánanézhet a kedves érdeklődő a fent említett tanulmánykötetben. A gyerekek neveit adatvédelmi okokból megváltoztattam a beszámolóban. Utazás 8:00 Szombat reggel van, én mégis felkelek, megyek „dolgozni”. Játszani a gyerekekkel. Furcsa erre munkaként gondolni, elvégre öt órán keresztül csak játsszunk, szabadon. Még különösebben a programkidolgozásra sem kellett készülni, a múlt héten elindult egy játékfolyamat, a tündék világával, valószínűleg azt szeretnék majd folytatni. Azért Bálinttal beszéltünk a héten arról, hogy hogyan látjuk a folyamatot, és milyen irányba szeretnénk továbbmenni. Három hete megy a 66

játszóház, még elég kevés gyerek van, ráadásul már korábban is ismerték egymást: Hanna, Tomi és Patrik most jönni fog, lehet, hogy lesznek újak is – akkor foglalkozni kell azzal, hogy őket valahogy integráljuk ebbe a kis csipet-csapatba. Ha nem jönnek újak, akkor valószínűleg folytatjuk a tündés játékot, ebbe a világba fogjuk beépíteni, amit szeretnénk. Azzal mindenképp foglalkoznunk kell majd, hogy mindhárman tudjanak megfelelően érvényesülni és alkalmazkodjanak valamennyire egymás igényeihez. Három gyereknél sajnos úgy működik a csoportdinamika, hogy ha az egyikük kiszáll, akkor az már egyből egy páros játék lesz. Amivel nincs baj, csak külön figyelmet igényel, hogy a harmadik se érezze magát kihagyottnak. Lássuk csak, vinnem kell-e bármilyen kelléket. Egy táncteremben tartjuk az alkalmakat, sajnos eléggé szegényes tér, bár a falon a tükrök elég sok mindenre lehetőséget adnak. De rengeteg kelléket kell vinnünk. Szerencsére ott tudjuk tárolni a nagy részét szekrényekben, de ha minden nap vinni kellene őket, az nem lenne túl barátságos. Összedobtuk Bálinttal a régről őrzött plüssállat gyűjteményünket és mindenféle sálat, kendőt, lepedőt. Azok mind ott vannak. Még otthagytuk a ceruzákat, filceket, papírokat is, ha rajzolgatásra, alkotásra kerülne a sor. Ott vannak még székek, asztalok, polifoamok is, azokkal is lehet játszani. Azt hiszem, viszek még néhány érdekes dolgot, körülnézek a játékos fiókomban. Van itt egy-két hasznos dolog, például ez az ördögbot vagy éppen a világító állatfigurák. Viszek még puzzle-t, origami-könyvet és sok-sok „mütyürt”. Majd kirakom őket oldalra és ha felkelti az érdeklődésüket, akkor használhatják őket. Persze azért olyat nem viszek, amire nagyon kellene vigyáznom, az sohasem garantálható, hogy amit elviszek, az épségben haza is ér, erre számítani kell. De azért eléggé jól megértik, ha valamire vigyázniuk kell.

8:40 Na, megérkeztem, Bálint még nincs itt. Addig kipakolok, és reggelizek. Közben Bálint is megjött, ő is hozott mütyüröket, ahogy megbeszéltük. Így azért már elég nagy választási lehetőségük lesz.

8:50 Ó, már hallom, hogy Tomiék megérkeztek, most jönnek fel a lépcsőn. Kezdődik. Mostantól öt órán keresztül itt kell lenni agyban. Persze épp az a lényeg a szabad játékban, hogy ha minden jól megy, a felnőtteknek nem kell különösebben irányítaniuk a játékot – de ez nem jelenti azt, hogy nem kell figyelni vagy beavatkozni. Folyamatos jelenlétet igényel az, hogy meglássuk, ha épp közbe kell 67

lépnünk valamiért. 5 óra alatt pedig azért eléggé elfáradnak ők is, így várható, hogy segítenünk kell majd nekik pihenőssé alakítani a játékot, különben előfordulhat, hogy egymásnak esnek. Még egy darabig egyébként az is hagyható, a játékmunkás vérmérsékletétől függően – így azért sok mindent megtanulnak a saját és egymás határairól, hogy meddig mehetnek el egy konfliktusban és hogy a tetteik mit váltanak ki a többiekből. A legjobb, ha ők maguk le tudják rendezni a konfliktust, abból tudnak a leginkább profitálni a jövőre nézve. De azért van az a szint, ami már inkább káros mint hasznos, azt meg nekünk kell észrevennünk. Szóval a lényeg, hogy szabad játék ide vagy oda, jelen kell lennünk. Ezért is jó, hogy ketten vagyunk, így mindig vannak olyan időszakok, amikor egyikünk vagy másikunk kicsit jobban ki tud kapcsolni.

9:05 Rendben, már megérkeztek mindhárman. Új gyerek egyelőre nincs. Ahogy gondoltuk, egyből a tündés játékkal kezdtek. Az elején megkérdeztük tőlük, hogy ki hogy van, hogy érkeztek, de úgy látszik ők hamarabb váltottak és nem volt nagy igényük beszélgetésre, Hanna egyből elkezdte mesélni, hogy min gondolkozott a tündékkel kapcsolatban a múlt hét óta. Most nincs ránk nagyon szükség, megbeszélik épp egymással, hogy mit is játszanak. Hanna szeretne egy konkrét történetszálat eljátszani, vagy legalább megírni egyfajta forgatókönyvet. Patrik persze, várhatóan, nem érdeklődik eziránt, ő már egyből játszanak. Tomi meg általában Hannát követi, ő viszonylag ritkán hoz új ötleteket, nem annyira akar irányítani. Ha valami nem tetszik neki, akkor kicsit különvonul.

9:20 Most már úgy tűnik, megbeszélték, hogy mit fognak játszani. Elkezdték széttúrni a kendőket, mindenki jelmezt készít magának. Tomi kedvence a nagy fekete lepel, abba szereti betekerni magát. Nagyon szép kis tündék

lettek

belőlük.

Patrik

meg

megy

a

szekrényekhez, azok az átjárók a tünde-világba. A múltkor vették észre, hogy pont befér ezekbe a szekrényekbe

egy

kisgyerek,

és

ez

annyira

izgalmasnak bizonyult, hogy egyből beépítették a játékukba. Azért arra oda kell figyelni, hogy csak az alsókba másszanak be, mert a fentebbieket is használják, abból még lehet baleset, leeshetnek a 68

mászás közben. Kérik még a múltkori rajzaikat is, akkor egy adott pontot mindenfélét rajzoltak a tündevilágról. Vicces, hogy pontosan nem tudom, mi is maga a játék – csak annyi látszik belől kívülről, hogy tündék, tündevilágban. Nem igazán fűzhető fel egy szálra a játék, inkább kitalálnak valamit, amit játszanának, és ezt beépítik a tünde-világba. Most például bunkert akarnak építeni, hát megépítik a tündék házát. Ehhez igazán jól jönnek a székek és a kendők, tessék, már le is választották a terem egyik felét és beköltöztek.

9:55 Ezzel egy kicsit, mintha le is állt volna a játék, keresik, hogy hogyan tovább. Aha, már jön is Patrik, hogy szálljunk be. Neki nagy a mozgásigénye, kergetőzne, de a többiek nem akarják ezt. Hanna és Tomi most leültek beszélgetni egy kendőre, azt nem tudom, miről. Ez még egyelőre jól működik, de lehet, hogy később összevesznek, ha ők ketten most összezárnak és Patrik kimarad. Ő erre érzékenyen szokott reagálni. De egyelőre megoldotta a dolgot azzal, hogy minket von be a játékába. Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy ha hív, akkor be kell-e állnom vagy sem, inkább arra buzdítsam, hogy találjon valamit, amihez nem kell a felnőtt. De azért ebben a helyzetben főleg, hogy ő most egy kissé egyedül maradt, inkább beállunk, persze. De az is kérdés, hogy azt csináljuk-e, amit ő mond – ezzel nekem mindig van némi bajom, lehet, hogy személyes problémám, de szokott zavarni, amikor mintegy parancsolgat, hogy ezt meg ezt csináljam. Egyelőre arra jutottam, hogy amíg jó kedvvel tudom azt csinálni, amit szeretne, addig csinálom, de ha már kezdek ideges lenni, akkor felesleges erőltetni. Akkor vagy megpróbálom visszaintegrálni a többiekhez, vagy ajánlok neki valami mást, esetleg arra irányítom a játékot, amit már élvezek én is. Mert hiába ideális, ha a szabad játékot a gyerek irányítja, mindez addig működik, amíg a játékmunkás is személyesen komfortosan érzi magát. Ellenkező esetben hamar el tud romolni a hangulat, sokszor ilyenkor a felnőtt elkezd korlátozóbbá és szigorúbbá válni – ennél még mindig jobb, ha csak kicsit szól bele, de ezzel útjára indítja a gyereket egy következő folyamatra. Szóval Patrikkal fogócskázunk most egy kicsit. Én kifáradok a szaladgálásban, Bálint még bírja egy kicsit, de természetesen Patrik kifogyhatatlan energiával bír. Most már inkább leülök, persze Patrik elkezd nyafogni, hogy folytassuk, de már nincs kedvem. Inkább megajánlom neki, hogy rajzoljunk, de neki ahhoz nincs kedve. Akkor nézzük meg, mi a helyzet a másik kettővel, hátha már lehet újra közös játékot indítani. 69

10:10 Egy kis szenvedéses nyafogás után újra együtt játszanak. Most már beállt Hanna és Tomi is a fogócskába, ami szépen lassan átalakult valamilyen ostromhelyzetté: ők bent védekeznek a tündevárban, az ellenségek ostromolják őket, de néha ki kell szaladniuk a várból, olyankor nagyon sebesen vissza kell érniük. Mi is bemegyünk Bálinttal a várba és onnan buzdítjuk őket, hogy ügyesek legyenek, még néha azért beszállunk. Igazából a plüssállatokat dobáljuk a láthatatlan ellenségekre.

10:30 Most már eléggé kirohangálták magukat, és persze megéheztek. Úgyhogy most szép lassan visszaszállingóztak a táskájukhoz és esznek. Végre egy kis nyugalom és csend. Azért eléggé idegtépő a folyamatos kiabálást hallgatni, de hát a gyerekekkel ez együtt jár, nincs is vele semmi baj. Csak amikor hirtelen csend lesz, akkor tűnik fel, hogy milyen jól esik. Eddig egyébként egész jól megy a nap, nem volt nagy veszekedés, volt közös játék. Amíg így megy, addig minden rendben. Persze én már most hullafáradtnak érzem magam, és még csak fél 11.

11:00 Most hogy tízóraiztak, egy kicsit nyugalmasabb vizekre evezünk. Végre elkezdenek rajzolni – hát mégsem feleslegesen hoztuk ide őket. Ebben kicsit noszogatni szoktuk őket, ez ilyen felnőtt – vagy személyes? – berögződés, hogy rajzolni jó. De azért rávehetők voltak, nem kellett erőltetni. Persze elkezdtek csúnya szavakat írni a papírra, főleg Tomi, Patrik meg csatlakozott hozzá. Én ebben elég laza tudok lenni, elvégre én is káromkodok néha, noha nem a gyerekek előtt, de azért hiteltelennek érezném, ha megtiltanám nekik. Inkább arról beszélgetünk velük Bálinttal, hogy mi történik, ha ezt másoknak mondják, és az bántó tud lenni. Nem igazán hatja most ez meg őket, azzal „érvelnek”, hogy még a tanító nénitől is hallottak már ezt meg azt.

70

11:20 Mostanra kifúlt a rajzolás, és újra valami aktívabb dolgot keresnek. Valahogy kialakul az ötlet, hogy rendezzenek bált a tündék. Már nem is pontosan tudom, kitől származik az eredeti ötlet, de valami hihetetlen lelkesedéssel vetik bele magukat az előkészületekbe. Maguktól is csomó minden az eszükbe jut, meg mi is ajánlunk Bálinttal díszítő ötleteket. Elkezdték a tündevárat még jobban feldíszíteni kendőkkel. Igaz is, az ostrom során eléggé szétesett a vár, így van mit összetoldozni rajta. A legszebb kendőket válogatja Hanna, Tomi pedig a rajzait nézegeti, hogy melyikeket tegye ki a falra. Valami számomra furcsa okból fontos neki, hogy legyen egy autó-rajz a falon, hát rajzol egyet és kiteszi bluetack-kel. Patrik is szorgoskodik, felmászik az ablakpárkányba, hogy az is elég dísze legyen. Persze ilyenkor a szívbajt hozza rám, mert soha nem tudom, hogy odafigyel-e eléggé és nem fog-e leesni. De igyekszem lehetőleg minél nagyobb szabadságot hagyni neki a „veszélyes” mozgásokra. Közben egy kicsit összevesznek valamin, Patrik véletlen (vagy direkt?) megrúgta Tomit, mire Tomi ellökte Patrikot. Volt egy kis sírás. Azért látszik, hogy már elkezdtek elfáradni, bármennyire is nagy a lelkesedés. Úgy ítéljük meg Bálinttal, hogy jobb ezt most kezelni, mielőtt eldurvul a helyzet. Nagyon tetszik, ahogy Hanna is egyből jön, megnézi, hogy mi a probléma. Belőle ösztönösen megvannak a mediálás alapvetései, mi csak bámulunk egymásra Bálinttal, hogy gyakorlatilag megszervezte a mediálást. Leültette a fiúkat, hogy ezt most meg kell beszélni, és elkezdte felderíteni a történteket. Főleg Patrik sérelmezte a dolgokat, Tomi inkább hallgatott, nem fejtette ki a saját oldalát, akkor sem, amikor direkt rákérdeztem. Aztán Hanna visszavette a szót és elmondta, hogy ő megérti Patrikot is, mert tudja, hogy mostanában feszült, szerinte biztos az iskolakezdés miatt (Patrik másodikos). Azt is elmondja, hogy meg kell érteniük egymást és megbocsátani egymásnak, hogy tovább tudjanak játszani. Tényleg elképedek, hogy milyen ügyesen csinálta mindezt, mi Bálinttal nem is sokat szóltunk bele, inkább megerősítettük azt, amit Hanna mondott. Pontosan ezekben a helyzetekben fontos szerintem, hogy teret adjunk nekik – Hanna is rengeteget tanul ebből, a fiúk meg talán máshogy fogadják el tőle mindezt, mint egy felnőttől. Később azért én fontosnak tartottam, hogy Hannával beszélgessek erről, hogy neki ez mennyire volt-e megterhelő – de azt mondja, hogy ez neki megy. Később azért kibukik belőle, hogy azért örülne neki, ha néha őt is meghallgatnák. 71

12:10 Végül lecsillapodnak a kedélyek és folytatódik a bál-rednezés. Már kezd az az érzésem lenni, hogy nem is lesz itt bál, csak a rendezés a lényeg. Le kell küzdenem azt a késztetésemet, hogy erőltessem, hogy ha valamit elterveztünk, azt fejezzük is be. Emlékeztetem magam, hogy ha nekik most ez a díszítgetés a fontos, akkor csinálják ezt – ha a végén elmarad a bál, akkor elmarad. Azért azt nem bírom megállni, hogy ne figyelmeztessem őket, hogy már csak kb. másfél óránk maradt, és azt utolsó 20 percet körülbelül a pakolásra szánunk. Nagyjából elengedik a fülük mellett. Hát jó.

12:30 Közben mi is elkezdünk Bálinttal tündévé válni. Én a hajammal foglalatoskodtam vagy 20 percen keresztül, próbáltam tündemód befonni. Valahogy sikerült. Bálint is szerzett magának jelmezt, úgyhogy lassan már minden összeállt. És láss csodát, tényleg lett bál! Bálint csiholt nekünk zenét valahonnan: volt internetünk és be tudtunk tenni kelta zenéket, mint „tündezenét”. Egészen különleges mozgásformákat mutattunk egymásnak, mint tünde-tánc. Közben néztük magunkat a tükörben és nagyokat nevettünk. Itt szerintem fontosak voltak

a

terem adottságai, azt hiszem a tükörterem alakította a fantáziájukat e téren. Kb. negyedórán keresztül táncoltunk

így,

aztán kicsit szétesett a program, strukturálatlan szaladgálássá fajult. Ettől egy kicsit feszült lettem, ilyenkor mindig elkezdek tartani attól, hogy összevesznek. De úgy tűnik, a korábbi veszekedés nem tért vissza, valahogy elkerülték a sérüléseket is. Végül még húzták egymást a kendőkön, meg lovagoltak egymáson, és persze rajtunk is.

13:25 Én már kifejezetten elfáradtam. Őszintén szólva várom, hogy vége legyen, mert már nem is igazán történik semmi, látszik a gyerekeken is, hogy elfáradtak és kicsit nyafogóssá váltak. Még ajánlgatunk nekik ezt-azt, például megmutatom a puzzle-t és az origamit, de már nem kapnak rá – majd 72

legközelebb talán. Akkor elkezdjük mondogatni, hogy ideje összepakolni – na, ehhez persze semmi kedvük nincs. Itt bekapcsol a nevelő énünk és nem hagyjuk, hogy teljesen kihúzzák magukat a pakolás alól. Konkrét instrukciókat teljesítenek, de nem túl nagy lelkesedéssel.

13:55 Csak eltelt az utolsó fél óra is, és mire megjönnek a szülők, addigra össze is pakoltunk szépen. Még beszélgetnek egy kicsit, de egyértelmű, hogy nagyon elfáradtak. Elvégre egész nap aktívan játszottak, elmerültek a mesevilágban. Volt konfliktus is, de Hanna vezetésével gyönyörűen sikerült kezelni. Azért ez nem mindig van így, előfordult már, hogy mérgesebb volt a hangulat. De azt gondolom, ebből folyamatosan tudnak tanulni. Szóval összességében egy sikeres napot zártunk, egészen jól megvalósult a szabad játék is – alapvetően az ő ötleteiket követtük, épp annyira avatkoztunk be, hogy nem ártsanak maguknak és egymásnak, illetve hogy mi is jól érezzük magunkat. Kíváncsian várom, hogy ugyanez a lelkesedés megmarad-e jövő hétre is. Kicsit az az érzésem, hogy most elég sokat tündéztük, úgy érzem, jövő héten már valami újat fognak keresni. Ahogy Bálinttal közben beszéltünk, ideje lenne betervezni egy kirándulást két hét múlva. Addig még jó idő lesz, és egy kicsit frissebb élmény, mint a négy fal között lenni. Jövő héten felvezetjük nekik az ötletet, és meglátjuk, mit szólnak.

73

Vastag Zsuzsa: Ignite the Spark! Élménybeszámoló Sokszor történik, hogy rátalálunk egy-egy képzésre, érdekes programra, lehetőségre. Esetemben úgy érzem, nem én találtam a képzésre, hanem az talált meg engem: az alapítványunkat kereste meg egy ismerősünk a lehetőséggel, hátha érdekel minket, hiszen hasonló témákkal foglalkozunk (korai iskolaelhagyás, alternatív oktatási-nevelési módszerek, munkavállalási kompetenciák fejlesztése, nemzetközi projektek). Ami engem személyesen a leginkább megszólított, az a következő dilemma felvetése volt: hogyan lehet kiegyensúlyozni az individualista értékeket, valamint a közösségi bevonódást. Vajon hol a határ a szabad választás és folyamatos sodródás között? Milyen mértékben „kell” beleszólni a közös ügyekbe? A képzés során többek között ezekre a kérdésekre is kaptam továbbgondolni valót, sokat tanulva emellett az innovatív problémamegoldásról, egy-egy kihívás komplexitásáról, különféle európai gyakorlatokról. A nemzetközi csapattal a nulladik napon egy vacsora keretében találkoztunk, ahol azon nyomban élénk beszélgetésbe elegyedtünk az asztaltársainkkal. Kifejezetten lelkesítő volt egy olyan csapat részeként dolgozni, amelynek kivétel nélkül minden tagja elkötelezetten és motiváltan vett részt a programban, beletéve saját személyiségét, szervezeti hátterét és kultúráját. Első nap áttekintettük azokat a problémákat, melyek a fiatalok magas munkanélküliségi arányához, az oktatásban való veszélyeztetettségükhöz kötődnek, majd összekötöttük mindezt a közösségi ügyekbe való bevonódás alacsony arányával. A kiscsoportos beszélgetések során végiggondoltuk többek, milyen hosszú távú hatásai vannak a munkanélküliségnek, vagy éppen milyen okok vezethetnek ehhez. A második napon ehhez kapcsolódó három kihívás megoldásával foglalkoztunk (hogyan lehet bevonni a fiatalokat a munkavállalásukat érintő döntéshozatalba, hogyan lehet „hangot” adni a fiataloknak a közös ügyekbe, valamint hogyan lehet őket a vállalkozóvá válásban segíteni. Egész nap egy fikcionális város helyzetében gondolkozva dolgoztunk kiscsoportokban az adott kihíváson, gyakorolva az innovatív problémamegoldást. Én a vállalkozóvá válás problémáján dolgoztam, a csapatommal kidolgoztunk egy mobiltelefonra való kevert (a virtuális és a valós világban egyszerre játszódó) játék alapjait. Amellett, hogy elképzelhetőnek tartjuk egy kollégámmal, hogy a játék valóban megvalósítható, a folyamatból rengeteget tanultam – hogy milyen nehéz elengedni a megszokott gondolkodási sémákat, hogy egyszerre kell figyelembe venni egy adott probléma személyes és társadalmi vetületeit, ellenkező esetben nem tudunk valós válaszokat adni. Ezt a 74

gondolkodásmódot, a megismert technikákat magammal viszem és igyekszem alkalmazni a jövőben minél gyakrabban. Az élményeimet, a tanultakat azóta is terjesztem mind az alapítványon belül, mind személyes kapcsolataimban, valamint a jövőbeni tréningjeinken is tervezem bemutatni őket. Bízom benne, hogy ezzel kedvet csinálok másoknak is arra, hogy hasonló programokon részt vegyenek.

75

Suhajda Virág: Játssz tovább! A folyamat képekben

Simontornya, nyári alkalom: 2018. 08. 11-14.

76

2016. 11.14: Meseterápia: Derék Jankó és a kemény kenyér

77

2016. 11. 30.: Érzelmi intelligencia és diádok

78

Simontornya, 2017. 01. 06-07.: Művészetterápia

79

2017. 03. 21.: Bombázóosztag

80

Simontornya, 2017. 04. 22-23: Zoom out

81

2017. 05. 17: Szimbólumok a pályaorientációban és Élménynap-tervezés

82

2017. 05.28: Élménynap

83