JANE YOLEN. Metropolis Könyvek SOROZATUNK LEGUTÓBBI KÖTETEI:

JANE YOLEN

Amerikai szerzı, szerkesztı, 1939-ben született, s már egyetemista korában verseket és cikkeket írt. A '60-as években elıször gyermekkönyveivel tőnt ki, melyek között meséket és ismeretterjesztı mőveket egyaránt találhatunk. Hosszan tanulmányozta is a folklór és a gyermekirodalom világát, ennek hatása erısen rányomta bélyegét további munkásságára. Elsı igazán fontos, díjnyertes könyve a Cards of Grief (1984), amely egyenesen egy idegen civilizáció mítoszaival szembesíti emberi hıseit. Az 1986-os Merlin's Booke az Arthur-legendákat porolta le, hogy elbeszéléseivel és verseivel új megvilágításba helyezze a jól ismert mondakört. Ismét több díjra jelölték The Devil's Arithmetic címő regényét 1988-ban. Ennek hıse egy fiatal lány, aki már nagyon unja a családja világháborús megpróbáltatásairól szóló történeteket, de emlékezetes leckét kap, amikor rejtélyes módon az 1940. év Lengyelországában találja magát. A regényt késıbb megfilmesítették, és Az ördög számtana címmé' Magyarországon is látható volt. Az írónı az évtizedek során számos antológiát szerkesztett, valamint több könyve látott napvilágot a írás mesterségérıl. Tanítja is a szakmát, és lelkese támogatja a fiatal tehetségeket. Kétlaki életet él ingázva Massachusetts és Skócia közt. Metropolis Könyvek

SOROZATUNK LEGUTÓBBI KÖTETEI: Róbert Ferrigno: Ima egy bérgyilkosért Elizabeth Moon: A sötét sebessége Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei William Gibson: Arnyvilág Bram Stoker: A fehér féreg fészke Whitley Strieber: 2012 Rafael Marín: Sherlock Holmes és az Einstein-gyár Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a teremtés növendékei Kim Stanley Robinson: Árral szemben

A fordítás alapját képezı kiadás: Jane Yolen Briar Rose Tor Books, 2002 Sorozatszerkesztı: Burger István Irodalmi szerkesztı: Németh Attila Fordította: F. Nagy Piroska 0801.BO – KK Böngészde Y 60 FS00361053 YOLEN, JANE CSIPKERÓZSA ~ B1BL.CN W Szerkesztette: Kolonics Gabriella Borító: Sallai Péter ISBN 978 963 9828 54 4 ISSN 1789-5251 Bípdo: Metropolis Media Group Kft. © 1992 by Jane Yolen © Hungárián translation 2010, F. Nagy Piroska i Hungárián edition 2010, Metropolis Media Group www.galaktikamagazin.hu

Felelıs kiadó a Kft. ügyvezetı igazgatója Tördelıszerkesztı: Szegedi Gábor Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design Nyomdai munkák: Radin Print Kft. Felelıs vezetı: Antun Basic

Ajánlom Charles és MaryAnn de Lintnek és Susan Schwartznak – csak úgy

Külön köszönet illeti Barbara Diamond Goldint, Staszek Radosht, Linda Mannheimet, Betsy Puccit, Pieter Gherlonét, Mary Teifkét, Alissá Gehant, Susan Landaut és Scott Scanlont a kutatásban nyújtott segítségükért. A könyv tényanyagában esetleg elıforduló tévedésekért egyedül én vagyok a felelıs.

„…A mese mind szóbeli, mind irodalmi formájának a történelem az alapja: abból a sajátos küzdelembıl származik, melynek célja olyan vadállatias és barbár erık megszelídítése, amelyek valóságosan félelemben tartották a lelkünket és a közösségeinket, azzal fenyegetve, hogy elpusztítják a szabad akaratot és az emberi részvétet. A mese ezt a valóságos félelmet hivatott legyızni hasonlatok útján.” – Jack Zipes: Spells of Enchantment

A”Csipkerózsa” cím a nyugati világ egyik legismertebb és legkedveltebb meséjére, a „Csipkerózsikára” utal. Nem tudjuk pontosan, milyen régi ez a történet, mivel nincsenek írásos feljegyzések arról, hogy mikor kezdték mesélni a hajdani mesemondók. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy a mesealvó királykisasszonya legalábbis több száz éves. Találkozunk vele egy 14. századi katalán kéziratban (Frayre de Joy e Sor de Placer), egy francia verses regény lapjain a 16. században (Perceforest), valamint a Pentameronében, abban az itáliai mesegyőjteményben, melyet Giambattista Basile adott ki 1636-ban. És ha Kelet felé nézünk, megtaláljuk még ezeknél is régebbi kínai és arab nyelvő változatait. Régebbi évszázadokban a tündérmeséket nem csupán kisgyerekeknek szóló történeteknek tartották. Rémítıbbek (és pajzánabbak!) Voltak, mint az általunk ismert Disney-stílusú mesék, és többnyire idısebbekbıl és fiatalabbakból álló vegyes életkorú hallgatóság elıtt mondták el ıket. Az itáliai „Csipkerózsikában” nem egy királyfi gyöngéd csókja ébreszti fel a királylányt, hanem a két gyermek, akiknek életet ad, miközben mélyen alszik. Irodalomtudósok szerint az itáliai „Csipkerózsika” ihlette a francia Charles Perrault-t, hogy megírja a mese híres változatát, amely 1697-ben jelent meg, Párizsban. Perrault az általa jól ismert francia királyi udvarhoz nagyon hasonló, elegáns kastélyban helyezi el „Csipkerózsikát”. Beleírja a történetbe a bosszúvágyó gonosz boszorkány alakját és egyéb részleteket. Az ı meséje (akárcsak Basiléé) nem azzal végzıdik, hogy a királykisasszony felébred, és utána „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Nem; ezekben a régebbi változatokban a királyfi hazaviszi Csipkerózsikát és kettıjük gyermekeit a saját királyságába, ahol távollétében emberevı, gonosz anyja uralkodik. Azután felül a lovára, és elvágtat a háborúba, új családját anyja gondjaira bízva. Az emberevı királyné rögtön megparancsolja a szakácsának, hogy ölje meg a gyermekeket, és készítsen belılük ragut. Elıbb a kisfiút akarja megenni, azután a kislányt, s végül fia új feleségét. A szakács túljár az eszén, és épp idıben hazaérkezik a királyfi is. Az emberevı boszorkány meghal, és a szerelmesek számára csak ekkor jön el a boldog vég. Wilhelm és Jacob Grimm a 19. század elején begyőjtötték a „Csipkerózsa” címő történet egy német változatát, amelyre azonban valószínőleg hatással volt a francia és itáliai változat. A Grimm testvérek leegyszerősítették a történetet, kihagyták belıle a gyermekeket és az emberevı anyát. Az ı verziójukban a korábbiaktól eltérıen az igazi szerelem csókja ébreszti fel a királykisasszonyt. A mese lakodalommal végzıdik, melyre az egész udvar magához tér az igézet alól. A mese angol nyelven elıször Róbert Samber Elmúlt korok históriái vagy meséi címő mővében jelent meg 1729-ben, a Grimm-féle változatot pedig 1823-ban fordították le angolra. Andrew Lang viktoriánus kiadó Perrault meséjét dolgozta át 1889-ben kiadott Kék mesekönyvében. Ezt gyors egymásutánban más változatok is követték, többek között Sir Arthur Quiller-Couch pazar kiadása Edmund Dulac illusztrációival (1910). A 20. századi legismertebb változat azonban nem is könyvhöz kötıdik – Walt Disney egész estét betöltı rajzfilmjérıl, az 1959-es „Csipkerózsikáról” van szó. Mint minden Disney-féle meseátdolgozást, a „Csipkerózsikát” is megváltoztatták, leegyszerősítették és megfosztották az erkölcsileg kétértelmő elemektıl, hogy az amerikai gyerekek számára fogyaszthatóvá tegyék. Ma sokan nem is tudják, hogy a „Csipkerózsika” története valaha másképpen szólt. E könyv írója, Jane Yolen tökéletesen alkalmas arra a feladatra, hogy visszaadjon valamennyit a régi mese erejébıl – a mese több évszázados történetére és szimbolikájára építve, ugyanakkor a mai olvasók számára modern formában újjáalakítva a történetet. Jane nemcsak varázslatosan szép könyveket írt gyerekeknek és felnıtteknek, hanem maga is

köztiszteletben álló mesetudós, tapasztalt mesemondó, és a világ minden tájáról származó népmesék díjnyertes győjteményeinek kiadója. Az 1980-as években kezdı könyvkiadó voltam New York Cityben, és Jane Yolent példaképemnek tekintettem. Nemcsak mert egész egyszerően ı volt az egyik legjobb író, akit valaha olvastam, hanem mert felülmúlhatatlan tudással rendelkezett a világ óriási mesekincsérıl. Magam is nagy meserajongó lévén arra gondoltam, hogy kiadok egy, a klasszikus mesék történetein alapuló regénysorozatot. Így született meg a Tündérmesék sorozat, melyben olyan nagyszerő fantasy-írók mővei kaptak helyet, mint Patrícia C. Wrede, Pamela Dean, Charles deLint, Tanith Lee és mások. Amikor Jane megígérte, hogy ír egy könyvet a sorozatba, röpködtem a boldogságtól. Csipkerózsika történetét választotta, amely különösen elbővölte (míg a szentimentális Disney-rajzfilm szörnyen bosszantotta). Úgy tervezte, hogy a regény a mai Amerikában és a II. világháború alatti Lengyelországban játszódna. Elmesélte a cselekményét, amitıl egy pillanatra még a szívverésem is elállt. Tökéletes volt – és szívbemarkoló. Utólag Jane úgy ítélte meg, hogy a Csipkerózsa élete egyik legnehezebb könyve volt, mert a vele kapcsolatos kutatások egyenesen a II. világháború legsötétebb napjaiba röpítették el. A regény fiatal hısnıjének, Becca Berlinnek Lengyelországba kell utaznia, hogy nagyanyja meséinek tövisbokrában megkeresse az igazságot, és ez gyötrelmes (és végül gyógyulást hozó) út lesz neki is és az olvasónak is. A Csipkerózsa mind a mai napig a Tündérmesék sorozat legkedveltebb és legtöbbre tartott regénye, és örömömre szolgál, hogy ez az új kiadás még szélesebb olvasóközönség számára teszi elérhetıvé. Fontos könyvnek tartom és különlegesnek, mert tökéletesen bemutatja a mese mőfajának maradandó értékét. A mesemondók sok-sok évszázada használják a tündérmesék szimbólumokban gazdag nyelvét, hogy feltárják az emberi tapasztalat megannyi sötét vagy fényes, vagy szürkeségében is számtalan árnyalatát. Jane Yolen talán mindannyiunknál jobban tudja ezt. És jobban is mőveli. Terri Windling 2001 november

OTTHON De messze ezek fölött, mintegy a mítosz forrásaként ott vannak a pletykák fél füllel hallott morzsái, ahogy egyik szülı a másiknak, a kerítés fölött egyik szomszéd a másiknak elsuttogta. Egy célzás, egy félig-meddig felfedett titok, egy mutatóujj a száj elıtt, és a történetek, mint az esıfelhık az égen, összeállnak. Majdhogynem kijelenthetı, hogy egy figyelı gyereknek nem is kell elolvasnia a történeteket. Éles fül és színlelni tudás – nehogy meglássák rajta, hogy fülel – kell hozzá, semmi más. P. L. Travers: About the Sleeping Beauty A tündérmeséket mindenki szereti, mert mindenki azt szeretné, ha a dolgok végül jóra fordulnának. És ha mesét mondani csupán csak annyit jelent, mint egy valótlan történetet elıadni, az emberben gyakorta felébred a gyanú, hogy ami valótlanságnak látszik, valójában elrejtett igazság. Ralph Harper: The Sleeping Beauty

Elsı fejezet Nami, mondd el megint a mesédet! – könyörgött Shana, miközben J. V nagyanyját átölelve beszívta különleges hintıpor- és citromillatát, mely egyedül az ı illata volt, senki másé. – Melyiket? – kérdezte Nami, aki épp almát aprított a fatálba. – Tudod! – mondta Shana. – Igen… tudod – csatlakozott hozzá Sylvia. İ is odapréselıdött nıvére mellé, s hagyta, hogy elborítsa a hintıpor és citrom jó szagú felhıje. A pici Rebecca az etetıszékben kanalával ütögette a csészéjét. – Csiptelózs. Csiptelózs. Shana elfintorodott. İ még kiskorában sem selypített soha. Mindig egész mondatokban beszélt; anyja esküdött rá, hogy így volt. – Csiptelózs – mosolygott Nami. – Jól van. A két kislány bólintott, s mindketten hátraléptek egyet, mintha a meséhez nagyanyjuk arca is hozzátartozna, nemcsak az illata. – Egyszer volt, hol nem volt, valamikor réges-régen, volt a világon egy kastély. Abban a kastélyban lakott egy király, akinek minden vágya az volt, hogy gyermeke szülessen. – Bár meghallgatna az Isten! – mondogatta a királyné, valahányszor a király a gyermekrıl sóhajtozott. De teltek-múltak az évek, és nem született gyermekük, nem és nem. – Nem, nem, nem – gajdolta Rebecca, és minden egyes szónál rácsapott a csészére a kanalával. – Fogd be! – kiáltott rá egyszerre Shana és Sylvia. Nami elvette a csészét és a kanalat, és egy szelet almát adott helyette Rebeccának. – Végre aztán egy szép napon a királyné ágynak esett, és született egy göndör, vörös hajú kislánya. – Nami megérintette a saját haját, melynek vörös drótszálai közé már fehér tincsek vegyültek. –A gyermek arcocskája olyan szép volt, mint egy virágszirom, az apja elnevezte hát… – Csipkerózsának – lehelte Sylvia és Shana. – Csipkerózsa – ismételte Rebecca, csak közel sem olyan tisztán és érthetıen, mivel a szája tele volt almával.

Második fejezet

T

avasz volt, legalábbis a naptár szerint, de egész éjjel szállingózott a hó, és reggelre vékony hólepel borította Holyoke utcáit. A Lynx pöfögve araszolt fel a csúszós dombon, nem úgy, mint a doromboló Mercedes tette volna, ha nem kellett volna hátrahagyniuk a mőhelyben. – Én mondtam anyának, hogy a Mercedes ócska, de ı csak nevetett – jelentette ki Sylvia, arany fülbevalóját babrálva. A jobb fülébıl már sikerült kivennie, most a balban lévıvel bajlódott. – Én pedig megmondtam neki, hogy apa sokkal jobban tette volna, ha a kapuzárási pánikját egy barátnıvel gyógyította volna a Mercedes helyett. Már csak azért is, mert a barátnı olcsóbb! – Shana mindig mindent jobban tudott másoknál.

A két nı egymásra mosolygott. Pergı nyelvükkel, sötét hajukkal, távolálló szemükkel, kiugró arccsontjukkal ikreknek látszottak, holott valójában másfél év volt köztük. Becca, a legfiatalabb, mosolyogva pillantott két nıvérére; ı nem tartozott kettıjük mágikus köréhez, nem is kapott soha bebocsátást oda. Az utolsó dombra is felerıltette a krémszínő, ziháló kis autót, és biztos kézzel vezette ki a kínos helyzetbıl, amikor a kerekek kezdtek kipörögni. – Gyerünk, Rosinante! – mormolta. A kocsi már akkor is eléggé használt állapotban volt, amikor megvette, így már akkor is a Rosinante nevet találta a legmegfelelıbbnek rá. Soha nem érezte helyénvalónak, hogy ne adjon nevet egy olyan tárgynak, amely az övé, és neki dolgozik. – Gyerünk, bébi, kapaszkodj, mindjárt ott vagyunk! A Lynx sikeresen megmászta a dombot, és Becca a tapasztaltak rutinjával fordult be jobbra a Cabot Streetre, ahol a vörös téglás, háromszintes idısotthon állt. Ott megállt. – Megérkeztünk – mondta, legalább annyira az autónak, mint a nıvéreinek. Sylvia és Shana fürgén kipattantak, és szitkok özönét zúdítva a hóra, besiettek az épületbe. Még annyi idıre sem álltak meg, hogy Ferragamo csizmájukról letopogják a havat. Becca bezárta a kocsi mind a négy ajtaját, majd maga is követte ıket. Az utolsó pillanatban arcát az ég felé fordítva hagyta, hogy néhány hópi-he a kinyújtott nyelvére szálljon. Varázslatos, gondolta. A hóesés mindig valamiféle varázslatot jelentett számára, még akkor is, ha vezetnie kellett benne. Különösen idén, amikor minden csatornán szárazságot jósoltak. Az Otthon négyzet alaprajzú elıterében szólt a zene. Egy kopaszodó, bendzsót pengetı férfi nagy lelkesedéssel éneklésre biztatott mindenkit. Vagy negyven kerekesszékes és egyenes hátú hintaszékekben ülı bentlakó öt, többé-kevésbé egyenes sorba rendezıdve próbálta követni a bendzsós diktálta ritmust. Kivéve Mrs. Hartshornt, aki most is a sarokban ült, és mint valami fehér rasztafári, csomókat kötögetett hosszú, fakó színő hajába. Még az ápolónık sem törıdtek vele. – Jó napot, Mrs. Hartshorn! – köszönt oda neki barátságosan Becca elmenıben, választ nem várva, de nem is kapva. Az „Óh, Susannah”-t éneklı gyatrácska kórus a személyzet legalább két tagjának összhangra törekvı igyekezete mellett haladt a végkifejlet felé. Becca nézte, de nem látta nagyanyját az éneklık között. Mivel azért hívták ıket, mert Nami napról napra gyengült, csak megszokásból kereste. A lakók közül néhányan felismerték, Mr. Silvers még integetett is. Becca csókot dobott neki, amit az öregember gyerekesen eltúlzott mimikával elkapott. Shana már a lift hívógombját nyomogatta, mintha arra számítana, hogy a lift többszöri gombnyomásra gyorsabban lejön. Sylvia ezalatt visszatette a fülbevalóit, és lejjebb húzta vakondszínő pulóverét lapos hasán. Becca nem sietett. Tudta jól, hogy beletelik kis idıbe, mire a szeszélyes gépezet reagál a hívásra, és még annál is tovább fog tartani, mire egy nyekkenéssel megérkezik a földszintre. Végre nyikorogva kinyílt az ajtó, és két ápolónı lépett ki rajta. – Nini, Becca! Szervusz! – köszönt egyikük. – Ma reggel friss volt, és utánad érdeklıdött. A másik épp csak odabiccentett. İ volt Mrs. Hartshorn saját, személyes ápolónıje. Becca még a szokottnál is szélesebb mosollyal üdvözölte mindkettıjüket, mintegy kárpótlásul, amiért a testvérei még csak tudomást sem vettek a nıvérek megjelenésérıl, mintha a fehér formaruha láthatatlanná tette volna ıket. Azután mindhárman bezsúfolódtak a szők liftbe.

– Harmadik – sietett közölni, nem tartotta ugyanis valószínőnek, hogy bármelyikük is emlékezne rá. A négy év alatt mindössze kétszer jártak itt látogatóban, mivel nagyon messze laktak innen, egyikük Los Angelesben, a másik Houstonban. – Tudom, tudom – vágta rá Shana eltúlzott sóhajjal. – Jártam már itt. – Mindketten jártunk már itt – tette hozzá Sylvia, most meg a nyakában lévı súlyos arany láncot, s a rajta függı isteni kezeket babrálva, mintha bizony szét tudná feszegetni ıket. – De olyan nehéz ez az egész, nem is értem, Becca, hogy tudsz eljönni minden áldott nap. – Nem minden nap – suttogta Becca. – Úgy értem, ha én itt laknék, akkor sem tudnám naponta látogatni – folytatta Sylvia, mintha Becca meg sem szólalt volna. – Itt, ezen a helyen biztosan nem. Amilyen állapotban most van. Becca megint elmosolyodott, de becsukta a szemét, mert attól félt, ha nyitva tartja, meglátják, hogy könny szökött belé. És akkor megint rákezdenék, hogy Nami korában, a fájós ízületeivel meg a cukrával jobb is, ha nem tud semmirıl, legalább nem szenved. Mintha a test nem érezne fájdalmat, ha a gondolatok a múltban kalandoznak. Nami egyáltalán nem annyira öreg, és végképp nem szenilis, gondolta Becca indulatosan, s haragjában még a könnyei is elapadtak. Már épp azon volt, hogy tesz valami megjegyzést, amikor megállt a lift, és kinyílt az ajtaja, épp a nıvérpulttal szemben. Senkit nem láttak mögötte, de a pulton nyitva hagyott jegyzetfüzet és az ott heverı papírok arról tanúskodtak, hogy az imént még dolgozott itt valaki. – Győlölöm az ilyen helyek szagát – közölte Sylvia. Most a hajával volt elfoglalva, idegesen simítgatta le kétoldalt, s közben a fekete bársonyszalagot is ellenırizte. – Nem értem, az itteniek nem érzik, milyen kiállhatatlan ez a bőz? – İk leginkább fekszenek benne – szellemeskedett Shana. – Az öreg házakra és az öreg emberekre jellemzı ez az áporodott szag, ezért is nem akarok ilyenben lakni, sem pedig ilyen öreg lenni. – Gondolj a másik lehetıségre! – mormolta Becca, és dühös volt magára, amiért felült Shana provokációjának. Mindkét nıvére határozott és értelmes nı volt. Shana az ingatlan bizniszben utazott, Sylvia szociális munkás volt. Együtt azonban civakodó gyerekekké változtak. Ezt tudva Becca napokig készítette magát a látogatásukra. Ennek ellenére, mint mindig, amikor nıvérei hazalátogattak, újrakezdıdött a veszekedés. Beharapta a száját, és némán vezette ıket végig a folyosón. Egyedül Mrs. Benton ırizte a szobáját, és csendben sírdogált magában. Becca nem emlékezett egyetlen látogatására sem, amikor Mrs. Benton ne szólongatta volna sírva az édesanyját. A nyugati szárny harmadik emeletének többi lakója odalent épp befejezte az „Oh Susannah”-t, és minden bizonnyal átváltott a „Te vagy az én Napsugaraméra, miközben Mrs. Benton egyre csak sírt, zokogott, mint egy vigasztalhatatlan gyerek. Becca váratlanul befordult a 310-es szobába, és végignézett annak szerény, de tiszta és rendes berendezésén. Szerencséjük volt, hogy ezt a szobát kapták, mert Nami szerette a napfényt, és ez egy kivételesen napos sarokszoba volt. Ma azonban a kinti hóeséstıl még ez a szoba is szürkének, hidegnek tőnt. – Szia, Nami! – szólt oda vidáman az ágyban feltámasztva ülı idıs asszonynak. A medvekarom mintás steppelt takaró széleit olyan szorosan győrték be körülötte, hogy alig lehetett észrevenni, hogy ki van kötve, nehogy kiessen az ágyból. A halkan zümmögı tévében éppen valami vetélkedı ment. Sylvia elmenıben egy mozdulattal kikapcsolta. Shana lehajolt, és megcsókolta nagyanyját; apró, száraz csókjai alig érintették az arcát, mégis ottmaradt a nyomuk az öregasszony pergamenszerő bırén. Sylvia megvárta, míg

rákerül a sor, és követte nıvére példáját. Ajka egy hajszálnyira az arc fölött lebegett, szemében könnyek csillogtak. Aztán leengedte az ágy szélét, és újból megcsókolta Namit. Kötelességüknek eleget téve mindketten fölegyenesedtek. Sylvia az ablakhoz állva nézte a kinti hóesést, Shana pedig az ágy lábához ment, és puhán letette Vuitton táskáját a paplanra. Becca leült az ágy szélére, és a kezébe vette Nami kezét. Olyan könnyő volt, mintha csontja sem volna, mintha az, aki egykor e testben lakozott, kiröppent volna belıle. – Elment, nem mondta meg, hová – suttogta Shana, mintha olvasna Becca gondolataiban. – Nami? Nami, én vagyok az, Becca – lehelte Becca. – Elhoztam hozzád Sylt és Shanát. Szeretünk. – Szeretünk – visszhangozták nıvérei kötelességtudóan. Egy hosszú percig nem érkezett semmilyen válasz, s Becca már arra gondolt, talán mégis Shanának van igaza, és nagyanyjuk nincs magánál. De ekkor mintha egy messzi útról lassan hazaérkezne, Nami újra elfoglalta a testét, remegı sóhaj hagyta el a száját, és kinyitotta a szemét. Fakókék színe a tél végi égboltéra emlékeztetett. Becca óvatosan, mint aki tudja, milyen törékeny dolgot tart a kezében, megszorította nagyanyja kezét. – Nami… – Egyszer volt, hol nem volt – kezdte Nami cérnavékony, suttogó gyerekhangon. – Valamikor réges-régen… – itt megállt, vett egy kis levegıt, amely azonban mintha teljesen feltöltötte volna – ,… volt a világon… – A lehelete éppoly gyenge volt, mint ı maga, állott és édeskés szagú, mint a régi potpourri. – Jaj, Istenem – szólalt meg Sylvia feszült, ideges hangon –, csak ezt ne már megint! – Nem lépett el az ablaktól, inkább még figyelmesebben nézett ki rajta, mintha a hóesés megbővölte volna, de remegı válla láttán Becca arra gondolt, jaj, csak ne kezdjen el sírni. Sylvia nagy hangon szokott sírni, mintha mindenkit be akarna vonni a bánatába, és Namit mindig felizgatta, ha valakit sírni hallott. – Volt a világon egy kastély – mondta Nami, és elhallgatott. – Milyen kastély? – unszolta Becca. – Mindannyian tudjuk, hogy milyen kastély, Becca. Hagyjuk ezt! – Egy láthatatlan hajszálat lecsippentve krémszínő blézerérıl, Shana még odasziszegte: – Ne tedd még borzasztóbbá a helyzetet, mint amilyen! Becca már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de az öregasszony újra elaludt.

Vártak vagy húsz percet, de nem ébredt föl. – Hát akkor ennyi volt – közölte Sylvia kis arany karkötıórájára nézve, és fürgén elfordult az ablaktól. – Ideje indulni! – Kivörösödött a szeme, és arcának jobb felén vékony fekete csíkot hagyott a szemfesték. – Még magához térhet – mondta szinte esdeklı hangon Becca. – Sokszor csinálja ezt. És mindketten olyan messzirıl jöttetek, hogy lássátok. Lehet, hogy már nem lesz másik… másik… alkalom. Hogy addigra… – Nem tudta rászánni magát a mondat befejezésére, mintha a meghal szót túlságosan véglegesnek érezné. – Ne menjünk el máris! – Máris? Három óra van, még mindig esik a hó, és nemsokára megindul a csúcsforgalom. – Sylvia fölemelte a kezét, azt, amelyiken az óra volt, mintha így akarná nyomatékosabbá tenni az érvelését. Nyugtalanság, már-már félelem látszott rajta. – Csúcsforgalom?

– Ja, persze, elfelejtettem, hogy kint vagyunk valahol a vadonban. Itt nyilván ismeretlen az L. A.–ben megszokott forgalom. Vagy Houstonban. – És jelentıségteljesen Shanára nézett. Shana odahajolt, és átölelte Beccát. – Nézd, mindketten tudjuk, hogy neked a legnehezebb, és megpróbálunk könnyíteni rajta, legalábbis a mai napra. Végtére is te vagy az egyetlen, aki látogatod. – De mama és papa… – kezdte Becca. – Mi tudjuk, ki látogatja rendszeresen – vágott a szavába Shana. – Mindenki tudja, úgyhogy fölösleges azzal próbálkoznod, hogy mindent megossz másokkal. – Sylviára nézett, és tiltó mozdulattal megrázta a fejét. – De Bee! – szólt Sylvia, és a tiltással mit sem törıdve baljóslatúan megkopogtatta a homlokát. – Nem bolond. – Becca önkéntelenül is azon a régi, sírós hangon szólalt meg, mint mindig, amikor túl hosszú ideig volt a nıvérei társaságában. – Nem, nem bolond. Egyáltalán nem. Csak azt hiszi… és el is hiszi…, hogy valamikor egy kastélyban élt! Hogy ı az igazi Belle au Bois Dormant. – Sylvia francia kiejtése tökéletes volt. Annak idején a harmadévet a Sorbonne-on járta. – Csipkerózsika a vadonban! Egy nyavalyás mesebeli királylány, Becca! Aki jiddis kiejtéssel beszél. Ha ı nem bolond, hogy ezt elhiszi magáról, hát akkor… akkor te vagy az. Nıj már fel, Becca! Shana és én felnıttünk. – Nem errıl van szó – próbálta megmagyarázni Becca. – Én nem ezt hiszem. És ı sem. Ez a mese csak egy… egy hasonlat… Sylvia felhorkant, mintegy jelezve, hogy civakodó kedve felülkerekedett hosszas búskomorságán. – Kotnyél kisasszony – vágta oda a gyerekkorukból megmaradt szót, amely bevonult a családi szótárba. – Tiszta szerencse, hogy nem akartad elvégezni az egyetemet, hanem ott maradtál annál a hülye underground újságnál! – Nem underground, hanem alternatív, és… – Mi a különbség? – vetette oda Sylvia, miközben elfordult. –A balszárny az balszárny, akár a sár fölött, akár alatta van. – Nem akarod megérteni. – Becca könnyei végigperegtek az arcán, és ettıl valahogy sokkal fiatalabbnak érezte magát huszonhárom événél. Nem értette, hogy lehet az, hogy egyedül csak a nıvérei tudják megríkatni. – Egyszer volt, hol nem volt… – Nami hangjára egyszerre fordultak oda, s bámultak az idıs asszonyra, akinek továbbra is szorosan csukva volt a szeme. – Ezt jól megcsináltad! – sziszegte Sylvia. – Felébredt. És el fogja mondani azt az utálatos mesét. – Valamikor réges-régen – folytatta az elhaló hang – volt a világon egy kastély. Abban a kastélyban lakott egy király, akinek minden vágya az volt, hogy gyermeke szülessen. – A hang mintha a beszédtıl erıre kapott volna, s a mesélı egykettıre túljutott az unalomig ismert bevezetésen. – Végre aztán egy szép napon a királyné ágynak esett, és született egy göndör, vörös hajú kislánya. – Nami megpróbált felnyúlni, hogy megérintse a saját haját, de a pányvától nem tudott mozogni. Ettıl láthatóan elbizonytalanodott, mintha a mese valami módon rossz vágányra került volna. De aztán egy újabb remegı lélegzetvétellel folytatta: – a gyermek arcocskája olyan szép volt, mint egy virágszirom, az apja el is nevezte hát… – Itt mintha megakadt volt, elhallgatott. – Csipkerózsikának – folytatta kórusban a három testvér, de olyan gyorsan, mintha újból a mesét élvezı gyerekek lennének, jóllehet ketten az arcukról ítélve dühösek voltak, a harmadik – a mesebeli királykisasszonyhoz hasonlóan vörös hajú – arca pedig könnyes volt.

És mintha csak hármójuk antifónaszerő válaszának bizonyosságára lett volna szüksége, az öregasszony ismét álomba merült. Sylvia és Shana tekintete összevillant, s az ágytól ellépve egyszerre indultak az ajtó felé. – Bee – szólt vissza Shana az ajtóból. Becca megrázta a fejét, és nem mozdult. Fejrázásával azt üzente, hogy itt marad, és hogy megbocsátja a szökésüket. És valóban megbocsátotta. E szörnyő, pisiszagú házban valami rettenetes szomorúság és kudarcérzet kerítette hatalmába az embert, és ezen az sem segített, hogy lakóinak ezüst teáskészletben szervírozták a tízórai teát, nem segített a minden délután négy órakor kezdıdı Boldog Óra, sem a vidám kézmőves-foglalkozások, sem a liftaknán keresztül felhallatszó „Klementina” és a vén malom alatt zúgó patakról szóló dal kétségbeejtı intonálása. Tökéletesen megértette a nıvéreit, és szerette ıket, még akkor is, ha sokszor hallani sem bírta, amiket mondtak. Azért jött el ide, az otthonba munka után minden nap, és töltött el hétvégenként három-négy órát Namival, nehogy belıle is egy második Mrs. Hartshon váljék, akihez sohasem jön látogató, és aki makramét csinált a hajából. Vagy egy újabb Mrs. Benton, aki szünet nélkül az anyja után sír, aki sohasem jön el hozzá. Vagy egy Mrs. Gedowski, aki a nyugati szárny második emeleti halljában szokott ülni, és olyan cifrán káromkodik, hogy még a rapperek is megirigyelhetnék.

Nıvérei elmentek, és Becca hallgatta távolodó lépteik kopogását a folyosón. Az ajtón túlról behallatszott a Házban zajló jövés-menés. Hallotta, hogy becsapódik a liftajtó, majd a lift zihálva megindul le, az elsı emeletre, megszólal a telefon a nıvérpulton, s két csengetés után beleszól egy kimerült hang. Nagy zörögve elvonult egy kerekesszék, mögötte tompán klaffogott a nıvér gumitalpú cipıje. A televízió bemondójának vidám hangja kis híján elnyomta Mrs. Benton pityergését. Becca felállt, az ajtóhoz ment, becsukta, azután visszasétált nagyanyja ágyához. Ezúttal, amikor megfogta Nami kezét, valami kétségbeesett erıt érzett benne. – Rebecca? – Nami suttogó hangja erısebbnek tőnt. – Rebecca! – Itt vagyok, Nami. Az öregasszony kinyitotta a szemét. – Én voltam a királykisasszony az alvó erdı kastélyában. És jött egy nagy, sötét köd, és mindnyájan álomba merültünk. De a királyfi csókja felébresztett. Egyedül engem. – Igen, Nami – válaszolta Becca nyugtatgató hangon. Az öregasszony mindenáron fel akart ülni. Végül feladta, és visszahanyatlott a párnára. – Én voltam a királylány! – kiáltotta újra. – A kastélyban. A királyfi megcsókolt engem. – Igen, Nami. – Az a kastély a tiéd. Ez minden, amit terád hagyok. Meg kell keresned! A kastélyt, az alvó erdıben. Ígérd meg! Újra megpróbált felülni, annyira, hogy az igyekezettıl piros foltok gyúltak ki az arcán, de a kötél nem engedte. – Megígérem, Nami. – ígérd meg, hogy megkeresed a kastélyt! Ígérd meg, hogy megkeresed a királyfit! Ígérd meg, hogy megkeresed azt, aki a varázslatot végrehajtotta! – Megígérem, mondtam már, Nami. – Becca nem tudta mire vélni, honnan van az erı nagyanyja kezében. – Esküdj meg! – Esküszöm, Nami. – Esküdj a síromra!

– Nem vagy halott, Nami. – Jaj, de rossz volt ezt a szót kimondani. Mintha a kimondásával valósággá vált volna. – Esküdj! – Esküszöm. A… a sírodra, Nami. A vörös foltok elhalványultak az öregasszony arcán. Lassan hátrahanyatlott, újra becsukta a szemét, és suttogott valamit, amit Becca feszült figyelme ellenére sem hallott. Egészen közel hajolt hozzá, fülét amennyire csak merte, nehogy véletlenül elzárja elıle a levegıt, nagyanyja szájához vitte. Végül megértette a szavakat. – Én vagyok Csipkerózsa – ismételgette Nami. – Én vagyok Csipkerózsa.

Harmadik fejezet

M

ITT a lefekvés ideje – mondta Nami. – Megígérted, hogy fennmaradhatok, mert már tízéves vagyok – felelte Sylvia. – És hogy mesélni fogsz nekem. – De ne a Csipkerózsikát! – könyörgött Shana. – Egy újat. – Én a Csipkerózsikát akarom! – szólt Becca is. – Az a kedvencem. – Nemrég tanulta a „kedvencem” szót, és nagyon tetszett neki. – A Csipkerózsikát Beccának, s aztán ı mehet is az ágyba. Utána jöhet egy másik mese nektek, ti két öreglány – felelte mosolyogva Nami, de Shana és Sylvia addigra már kimentek a szobából. – Majd visszajövünk, ha vége lesz a Csipkerózsikának! – kiáltotta Shana a másik szobából. – De addig nem! – tette hozzá Sylvia. Am alighogy elkezdıdött a mese, máris az ajtóhoz lopakodtak, és hallgatták. – … és a király azt mondta, hogy ideje nagy lakomát rendezni – mondta Nami. – Nagy-nagy lakomát? – kérdezte Becca, de elıre tudta a választ. – Hét országra szóló nagy lakomát. Tortával, fagylalttal és arany tányérokkal. És elküldték a meghívókat az ország valamennyi jó tündérének. – De a gonosz tündérnek nem. – Agonosz tündérnek nem – ölelte magához Nami a kislányt. –A fekete ruhás, fekete csizmás, ezüst sasokkal díszített fekete kalapos boszorkánynak nem. – De mégis eljött. – Eljött, el bizony a halál angyala. Eljött a lakomára, és fennhangon azt kiáltotta: „Megátkozlak téged, Csipkerózsika! Megátkozlak téged és király atyádat, királyné anyádat, és velük együtt nagybátyáidat, unokatestvéreidet és nagynénéidet! És mindenkit a falutokban! Mindenkit, aki csak a nevedet viseli!” – Nami testén borzongás futott át, Becca pedig nagyanyja karjára tette a kezét. – A végén minden jóra fordul, Nami. Majd meglátod. Az átok nem válik valóra. Nami újból megölelte, azután tovább mondta a mesét. INDJÁRT

Negyedik fejezet

SZ

temetés volt, mindössze nagyjából két tucat ember jelent meg a zsinagógában. Nami meglehetısen magának való ember volt, és a család sem volt valami népes. A rabbi szavai olyasvalakirıl szóltak, aki csak hellyel-közzel hasonított Namira; Becca újra meg újra kényszerítette magát, hogy Nami hajdani történeteinél idızı gondolatai visszatérjenek a jelenbe. Amikor a kántor jókora vibratóval és a kelleténél legalább negyed hanggal lejjebb énekelni kezdett, feladta a küzdelmet, és visszahúzódott nagyanyja kedvenc meséjének kastélyába. Odakint, a King Streeten lévı temetıben még kevesebben voltak. A rabbi befejezı imáját nem lehetett hallani az eldübörgı teherautóktól. Becca halk szipogását elnyomták a csikorgó kerekek, amikor egy tinédzser lehajtott az autóút egyik kanyarodó sávjára, és tülkölésével halálra rémített egy mókust. Sylvia reszketve húzta összébb magán lábszárközépig érı, fekete vidraprém kabátját, és jól hallhatóan odaszólt a férjének: – Április tizedike van, és még tél. Miért nem tudott Floridában meghalni, mint az apád? Suttogásnak szánta, és egy kis humort próbált a szavaiba csempészni, hogy enyhítsen saját rosszkedvén, de olyan hangosra sikeredett, hogy a rabbi utolsó szavaival együtt mindenki meghallotta. Becca szúrós pillantás vetett rá, s a nem túl erıs, de éles szél könnyeket csalt mindkettıjük szemébe. Sylvia zavartan harapott az ajkába, és lesütötte a szemét. Mire Becca visszafordította a figyelmét a rabbira, ı már befejezte, és egy felfordított ásóval épp egy kis földet dobott a nyitott sírba. – Isten veled, Nami! – suttogta Becca a rögök kopogását hallva. Megvárta, míg rákerül a sor, de mielıtt ledobta volna, az orrához emelte a marék földet. Alaposan megszaglászta, mintha meg akarna gyızıdni róla, hogy a földnek, melyben Nami nyugodni fog, valódi földszaga van. Aztán sóhajtva letérdelt, mélyet lélegzett, hogy belesajdult a tüdeje, és lassan kiengedte a földet a tenyerébıl. – Megígérem, Nami – mondta némán. – Esküszöm! Amikor fölállt, apja átkarolta, és erısen tartotta, mintha attól félne, mindjárt ıt is a sír fenekén kell látnia. Egymásba karolva mentek vissza a limuzinhoz. Beccának nem volt szíve lefejteni apja ujjait a karjáról, pedig biztos volt benne, hogy ott maradnak a nyomai. ŐK KÖRŐ

Az otthoni búcsúztatóra többen jöttek el, mint a temetési szertartásra, mert a legtöbb szomszédjuk – olyan férfiak és nık, akik több mint negyven éve ismerték Namit – lengyel és katolikus lévén kínosnak érezhette a gondolatot, hogy bemenjen egy zsinagógába. Mintha az egyház még ma is tiltotta volna. Az ebédlıasztal roskadozott a halotti tor étkeitıl: kielbasa, vagyis kolbászfélék, galumpki, azaz töltött káposzták, különféle majonézes saláták, pástétomok és piték sorakoztak rajta. A házban átható tavaszillat terjengett: a rengeteg virág illata még az ételek szagát is elnyomta. Egyetlen szomszéd sem hitte el, hogy zsidó temetésekre nem szokás virágot vinni, pedig Becca megpróbálta elmondani nekik. Valahányszor kinyílt a bejárati vagy a hátsó ajtó egy újonnan érkezı gyászoló elıtt, a beáramló friss levegı felkavarta a virágillatot. Becca már émelygett tıle. Sylvia fölment az emeletre, hogy újból megigazítsa a haját a régi szobájában lévı tükör elıtt. A földszinti tükrök egytıl egyig le voltak takarva – nem mintha a Berlin család olyan vallásos lett volna, hogy így betartották a hagyományos temetési szokásokat, inkább

csak a rabbi kedvéért, aki szintén tiszteletét tette. A letakart tükrök annyira bosszantották Sylviát, hogy azon sáros csizmával feltrappolt az emeletre, s egy dühös vállrándítással ledobta a vidrabır kabátot az ágyra. Kezével lesöpörte a csak általa látott hajszálakat selyemblúzáról, majd vizslatni kezdte magát a tükörben. Mike, a férje rámosolygott a válla mögül. – Csinos vagy, bébi! – mondta. – A csinos nem elég jó. – De azért visszamosolygott a férfira a tükörben, mintha biztosítani akarná arról, hogy mégiscsak elég. A szobából kilépve szembetalálkoztak Shanával és a férjével. Shana arcán az apró piros foltok arról árulkodtak, hogy ı és Howie megint veszekedtek. – Hol van Becca? – kérdezte Sylvia. – Odalent. Kávét szolgál fel, nyilván. Felvágja a pitéket. Szórakoztatja Nami barátait. Mi mást csinálna? – vágta oda Shana a Howie-vel lezajlott veszekedés után élesebben, mint szándékában állt. A férfiak tekintete összetalálkozott a feleségek feje fölött. Howie sütötte le elsınek a szemét.

Becca valóban a pitéket vágta fel és kínálta körbe a szebbik porcelánon, mindegyik tányérra egy-egy villát is téve. Úgy érezte, muszáj valamivel elfoglalnia a kezét, nem úgy, mint a gondolatait. Az esze ugyanis egyre a közeljövı tennivalóin járt, és ez az emlékezeterısítı gyakorlat még egy mantránál is megnyugtatóbban hatott rá. A keze azonban egyfolytában remegett, ha nem adott neki valami munkát. Tudta, ez csak egy egyszerő reakció a nap érzelmi túlterheltségére, de mindig is jellemzıek voltak rá ezek a fizikai reakciók: vészhelyzetben képes volt azonnal cselekedni, csak utána omlott össze. Akárcsak a nagyanyja. Élcelıdött is rajtuk eleget a család. Bukowskiék a tévészobában Namiról beszéltek harsogó, modulálatlan hangjukon, s kezükkel közben köröket írtak le a levegıben, aminek semmi köze nem volt a szavaikhoz. Egy kis csapat gyerek – Shana két lánya, Sylvia kisfia és a Berkowitz ikrek – a lépcsın fogócskáztak. Becca tudta, hogy oda kéne mennie, és foglalkoznia kéne velük, mert anyját láthatóan már kezdte zavarni a ricsajozásuk. A csevegı szomszédoktól körülvéve, bedagadt szemmel ült a zongoraszéken. De Becca most nem tudott mozdulni, azon kívül, hogy pitét szeletelt, hogy megállítsa keze remegését. A lépcsın lefelé jövet Sylvia és Shana gyorsan és profi módon lerendezték a gyerekeket: kiküldték ıket játszani, ráadásul kabát nélkül. Becca elmosolyodott. Rendes körülmények között nıvérei a ló túloldalára esve pulóverek és dzsekik tömegét erıszakolták rá a gyerekekre. Ezt arra utaló jelnek fogta fel, hogy jobban megrázta ıket Nami halála, mint hogy szóval beismerték volna. – Szükségem lenne kis segítségre! – kiáltott oda nekik egyfajta engesztelı áldozatként. Ám ık addigra már eltőntek a család nappalijában, és Becca úgy érezte, ennél tovább nem háborgathatja ıket gyászukban. És mintha ki nem mondott haragját akarná kifejezni, vadul szeletelni kezdett egy ıszibarackos lepényt. Ezt is a nap szőnni nem akaró bánatához sorolta. Namira gondolt, ahogy lehunyt szemmel feküdt az ágyban, és azt suttogta: „Én vagyok Csipkerózsika.” Csipkerózsika. Hogy gondolhatta ezt? Vékony szálú haja kibomlott a gondosan font copfból, és szétterült a párnán. Már egyetlen vörös szál sem volt közte. Arccsontjaira feszülı pergamenszerő bıre olyan volt,

Dr. Berlin kétszer gyengéden rápaskolt felesége kezére, majd felállt, kiment a konyhába, s egy fadobozzal tért vissza, melynek fedelére egy rózsát és egy vadrózsaágat faragtak. – Még egy átkozott rózsa – morogta Howie. – Nami a rögeszméjéhez kényszeresen ragaszkodó tankönyvi esete volt. – Mit tudsz te az ilyen dolgokról? – csattant fel Sylvia. – Te egy fogszabályozó vagy. – Az is orvos – szólalt meg Shana. – Az nem – jelentette ki Sylvia. –De! – De nem! Mike ideges nevetésben tört ki, dr. Berlin pedig fölemelte a kezét. Shana és Sylvia azon nyomban elhallgattak. A hirtelen támadt csendben Becca most is, mint nıvérei egész civakodós kamaszkorán át, hallhatta anyja szaggatott lélegzését. – Láthatjuk, mi van a dobozban, mama? – kérdezte, mintegy békítıleg. – Megkérjük mamát, hogy nyissa ki – szólt erre Berlin doktor. Mrs. Berlin lassan felemelte a fedelet, ık pedig meredten bámultak a régi fényképek és iratok sokaságára. Anyjuk sorra kiszedegette és gondosan egymás mellé rakosgatta a lapokat, mígnem azok az egész asztalt beterítették. – Nézzétek ezt a fotót! – kiáltotta Sylvia. – Ez itt Nami? – És ezek az újságkivágások – ütögette meg pirosra lakkozott körmével Shana az egyik elsárgult papírt. – Kezdjük el együtt az elején! – javasolta dr. Berlin, és fölemelve az egyik fényképet, a hátlapjával fölfelé fordította. – Evie és én, 1945 – olvasta fennhangon. Ezután körbeadta a képet. Fekete-fehér kép volt, egy rosszul szabott kartonruhába öltözött nıt ábrázolt, karjában szıke, vékony copfos, nagy szemő kislánnyal. – Ez te vagy, mama? – mutatott Becca a gyerekre. – Persze – nevetett az apja. – Ki ne ismerne rá ezekre a szemekre? – Micsoda rémes ruha! – jegyezte meg Sylvia. – Mint egy liszteszsák. – Akkor ezt hordták – motyogta Mrs. Berlin. – De ezt a képet még én sem láttam. Becca fölemelte a következı lapot. – Ez valami bevándorlási kérelem – mondta. – Amerikába. – Tekintetét lassan végighordozta az asztal körül ülıkön. – Gitl Mandlestein nevére. – Gitl? – kérdezte Shana. – Lehet, hogy ez volt Nami igazi neve – vélekedett Howie. – Soha nem hallottam, hogy valaki Gitlnek szólította volna – válaszolta Mrs. Berlin. – De persze nem ismertem senkit az óhazából. Én úgy tudtam, hogy Genevieve-nek hívták. – Nem tudtad a saját édesanyád igazi nevét? – hüledezett Mike. – Azt hittem, azért neveztek el Eve-nek, mert ıt Genevieve-nek hívták – felelte Mrs. Berlin. – És mivel a beceneve Dawna volt, így lettünk mi Dawn és Eve, Hajnal és Este. Sokat tréfálkozott rajta. – Én meg mindig azt hittem, hogy a mesébıl vette a Dawna nevet – álmélkodott Sylvia. – Milyen mesébıl? – nézett rá zavartan Shana. – Hát a Csipkerózsikából, természetesen. Tudod: Auróra királykisasszony. Hajnal. – Ez nekem túl bonyolult – mondta Howie. – Neked minden… – kezdte Sylvia. – Syl! – Dr. Berlin figyelmeztetése hatott. Kézbe vett egy újabb fényképet. – Lássuk! Errıl mit gondoltok? – Egy nagyon jóképő, kiálló pofa-csontú, fekete bajszos fiatal férfi útlevélképe volt. – Nami bátyja lenne? – Soha nem említette, hogy lett volna fiútestvére. – Akkor talán unokatestvér? Vagy a szerelme? – Az édesapád, mama? – mondta ki Becca halkan azt, amire mindannyian gondoltak.

– Nem tudom. Férjrıl soha nem beszélt. Sem családról. Csak arról, hogy a kastélyban mindenkit elnyomott az álom, és hogy ıt a királyfi megmentette. – Rögeszmés kényszerképzet – mondta Howie. – Te csak a fogakról beszélj nekünk, Weisman! – figyelmeztette Sylvia. Újabb újságkivágások jöttek, és még több fotó ugyanarról a nırıl, a háttérben hozzá hasonlóan rosszul öltözött emberekkel, s végül egy kis fekete bársony zacskó. Mrs. Berlin remegı kézzel nyitotta ki, s egy nagymérető, sötét köves férfigyőrőt vett ki belıle. Átnyújtotta Beccának. – Lehet, hogy a nagyapánk győrője volt – kockáztatta meg Sylvia. – A királyfié? – kérdezte Howie. – Vagy Mr. Prinzé? – Nem hiszem, hogy Nami… vagyis hát nem vagyok biztos benne… arra gondolok, hogy vajon tudta-e egyáltalán, ki volt az apám – mondta Mrs. Berlin akadozva. – Háború volt. Felfordulás. Neki épp idıben sikerült kijutnia. – Idıben? – kapta fel a fejét Becca. – De mama, azon a bevándorlási engedélyen 1944. augusztus 14-i dátum szerepel. A háború közepéig el sem jutott ide. – Az nem lehet! – felelte zavartan Mrs. Berlin. – Talán az a Gitl nem is Nami – szólalt meg Mike. – Elvégre tıle magától sohasem hallottátok ezt a nevet. – Akkor miért ırizte meg az őrlapot? – kérdezte dr. Berlin. Becca a fény felé tartotta a győrőt. – Mama, van valami írva a belsejére! – kiáltotta elakadó lélegzettel. Apja elvert tıle a győrőt, bement vele a dolgozószobájába, és egy nagyítóval tért vissza. – Három bető és egy dátum: JMP 1928. – Nem Gitl és nem Mandlestein – szögezte le Mike, arcán csöppnyi elégedettséggel. – Ez egy férfigyőrő, te félesző! – Sylvia hangjából szeretet érzıdött. – A P annyi, mint Prinz. – Mit jelent ez az egész? – kérdezte Shana. – Azt csak Nami tudta – adta meg a választ Berlin doktor. – İt pedig már nem lehet megkérdezni – szögezte le Mike. – Hacsak nem hiszel a szellemekben – mondta Becca. – És Benjámintól tudom, hogy mi, zsidók, nem hiszünk bennük. – Kényszerképzetes monománia. – Fogd be, Howie! – szólalt meg egyszerre a három nıvér. Dr. Berlin letette a győrőt, a nıt és kislányát ábrázoló kép mellé. – Egy titok belsejébe rejtett talányba foglalt rejtvény – mondta. – Oroszország – kiáltotta Sylvia. – Churchill – tette hozzá Shana. – Az én lányaim! – mosolygott büszkén Berlin doktor. – Meg fogom fejteni! – jelentette ki Becca, kezét a győrő fölé téve. – A titkot, a talányt és a rejtvényt. Megkeresem a kastélyt és a királyfit, és visszaszerzem az örökségünket. Ezek a fényképek, ez a győrő és az összes többi, ami itt van, segíteni fognak. Megígértem Naminak. – Kényszerképzetes monománia – próbálkozott ismét Howie. De ezúttal senki sem figyelt rá.

Ötödik fejezet

E

LİSZÖR FORDULT elı, hogy Becca egyik barátnıje ott aludt náluk, és Nami megígérte, hogy este mesél nekik. – Ha megkérjük, el fogja mesélni a Csipkerózsikát – mondta Becca. – Azt tudja a legjobban elmondani. Az átokról szóló rész mindkettıjüket félelemmel töltötte el. – Amikor betöltöd a tizenhetedik évedet, az átkom beteljesedik – idézte Nami a boszorkány szavait. – A földre zuhansz, sőrő köd ereszkedik a kastélyra, és mindenki meghal. Te is, királylány! – És Nami nevetett, mint egy boszorkány, éles, rémítı hangon. – Gyorsan, Nami, mondd a többit! – könyörgött Becca, félig elbújva a takaró alá, Shirley, a barátnıje pedig szorosan hozzábújt. – És hol marad az orsó? Mi van a tővel? – suttogta Shirley, és forró lehelete felborzolta Becca tarkóján a hajszálakat. Becca oldalba könyökölte, hogy maradjon csendben. – De az egyik jó tündérnek megmaradt egy kívánsága – mesélte tovább Nami. – Nem mindenki fog meghalni. Néhányan csak álomba merülnek. Te leszel az egyik, királylány. – Nem így van! – ült föl mérgesen az ágyban Shirley. – Rosszul meséled! Nami csak mosolygott. – Nálunk így van! – felelte Becca. – És ha neked nem tetszik, nem vagy többé a legjobb barátnım! – Haza akarok menni! – jelentette ki Shirley. – Nem érzem jól magam. Fáj a hasam, és mindjárt bedagad a torkom. Hazavitték. İ és Becca az iskolában továbbra is barátnık maradtak, de Shirley soha nem maradt náluk éjszakára. Becca soha többé nem hívta meg.

Hatodik fejezet

M

a házban, amikor Becca felébredt, csak a hallban álló nagy ingaóra ketyegése hallatszott. Nem tudott aludni. Túl melegnek érezte a szobát, ezért egyetlen, nagy ívő mozdulattal lerúgta magáról a takarót. Öt perc sem telt bele, a szoba mintha lehőlt volna, annyira, hogy nem gyızte visszarángatni magára a takarót, de még a steppelt ágytakarót is. Két órán át tartó izzadás és fogvacogás után végképp feladta, és fölkelt. Az éjjeliszekrényén álló rádiós órán ekkor ugrottak át a számok hajnali 1:59-rıl 2:00-ra. Sóhajtva lógatta le a lábát az ágy szélérıl, hogy vaktában megkeresse a papucsát. Flanelpongyoláját menet közben gombolgatva lement a földszintre. Kimarkolt néhány csokis aprósüteményt a kék-fehér porcelán süteménytartóból, és beporoszkált a nappaliba. A harminchat tévéállomás között talált három szoftpornófilmet, melyek közül az egyiket már látta, néhány érdektelen hírmősort és egy idıjáráscsatornát, amely esıt ígért Texasban és hıhullámot Phoenixben. Amikor ráeszmélt, hogy már percek óta egy monoszkópot bámul, az indokoltnál nagyobb indulattal elzárta a készüléket, és visszament a konyhába. A sütisdobozban már csak három száraz Fig Newtons szelet árválkodott. Még frissen sem szerette a Fig Newtonst, ennek ellenére megette mind a hármat. ÉG CSEND VOLT

Beballagott az ebédlıbe, és felgyújtotta a villanyt. A papírok most is ott voltak szétterítve az asztalon. Lassan körbejárta az asztalt, s megpróbált úgy tenni, mintha a régi fényképek, rejtélyes őrlapok és újságkivágások győjteménye nem érne annyit, mint egy éjszakai alvás. – Végül is Nami nem volt orr – suttogta. – Az egésznek nincs jelentısége. – Nem lepte meg, hogy a mondat nem is az ı, hanem Sylvia hangján szólalt meg. Kihúzta az asztalfın álló széket, és leült a fadoboz mellé. Percnyi kivárás után rátette a tenyerét a doboz fedelére, és olyan erıvel nyomta le, hogy a rózsa és a vadrózsaág rajzolata belenyomódott a tenyerébe. Amikor megnézte, tisztán látta a rajz körvonalait. – Nem jó – suttogta, arra gondolva, hogy nem jó, ha megpróbálja meggyızni magát, hogy ezek a papírok nem fontosak. Annak, hogy Nami ennyi éven át ırizgette ıket egy dobozban, amit még az öregotthonba is magával vitt, kellett, hogy legyen valami jelentısége. Nami. Genevieve. Dawna. Gitl. Csipkerózsa. Akárki. Hirtelen nagyanyja hangját hallotta, amint Csipkerózsika történetét meséli. A szoba váratlanul megtelt ezzel a hanggal: Egyszer volt, hol nem volt, valamikor réges-régen, volt a világon egy kastély… Egy szép napon a királyné ágynak esett, és született egy göndör, vörös hajú kislánya. Becca megérintette saját rugalmas szálú vörös haját, és elmosolyodott. İ és Nami, a család két rózsaszála, mondogatta az apja. Mint a legtöbb vörös hajú gyereknek, Beccának is csak valamivel kétéves kora elıtt nıtt ki rendesen a haja. De a mesékben minden lehetséges volt. Bőntudatos arccal nézett körül, nem látta-e meg valaki a mozdulatát. De senki más nem volt ébren. A király azt mondta, hogy ideje nagy lakomát rendezni, tortával, fagylalttal és arany tányérokkal. És elküldték a meghívókat az ország valamennyi jó tündérének. Csak a gonosz tündérnek nem. A fekete ruhás, fekete csizmás, ezüst… – Sasokkal – mondta ki hangosan Becca. Eltőnıdött rajta, méghozzá nem is elıször, hogy vajon a mesemondó tehetségét, az aprólékos részletek kitalálásának képességét nem Namitól örökölte-e. A részletek kitalálása nem éppen olyan képesség, amellyel egy újságírónak rendelkeznie kell. Megátkozlak téged és király atyádat, királyné anyádat, és velük együtt nagybátyáidat, unokatestvéreidet és nagynénéidet… És mindenkit, aki csak a nevedet viseli… Becca megborzongott. De hiszen ez csak egy mese; százszor is hallotta. Hirtelen mégis arra gondolt, hogy Naminak nem volt senkije, aki az ı nevét viselte volna. Sem anyja, sem apja, sem… férje. Csak egy lánya, akinek született három lánya. Talán ezért kattant rá annyira a Csipkerózsika-sztorira. Csak mese, semmi több, suttogta magában, mintegy vigasztalásképpen. De ebben a gyászoló házban ez nem jelentett semmiféle vigaszt. A jó tündér megígérte, hogy nem hal meg, csak elalszik. És végül is mi rossz van abban, ha valaki alszik? İ, Shana és Sylvia ezt újra meg újra megbeszélték egymás között. És a gyerekkori kérdésére egyszer csak megjött a válasz. – Nem az alvónak rossz. Hanem a többieknek, az ébren lévıknek. Nami meséje sohasem végzıdött boldogan, leszámítva Csipkerózsika királylányt és az ı kicsi lányát. Az egész mesében volt valami nagyon furcsa. Becca csak most jutott el oda, hogy ezt beismerje. Nami meséjében mindenki – kivéve a királyfit, aki csókjával felébreszti a királykisasszonyt, és Csipkerózsikát, majd utána a gyermeküket – mindenki más alszik

tovább. De mi van a… és újra hallotta Nami hangját, a baljós szavakat, melyek végigbukdácsoltak az ebédlın: Mindenki aludt: az urak és úrhölgyek, tanítók és ceremóniamesterek, kutyák és galambok, nyulak és nyúlfiak, és minden rendő és rangú ember… Becca vett egy nagy levegıt, és Nami szavait lassan elnyelte a messzeség. Azokban a mesekönyvekben, amelyeket az iskolában olvasott, a királyfi csókjától mindenki fölébredt az álomból. Nami meséje azonban azt sugallta, hogy a gonosz tündér halálos átka örökös álomra ítélte mindnyájukat. Halálos álomra. Nem csoda, hogy a szomszéd házban lakó Hogyishívják Shirley soha többé nem akart náluk aludni. Halálos álomban. – Mégis, mit gondoltál, Nami? – kérdezte Becca indulatosan. – Aztán ásított, és fölemelte azt a képet, amely az asszonyról és a gyermekrıl készült. – És ti attól kezdve boldogan éltetek? – kérdezte a képtıl. A nı egyenesen a fényképezıgép lencséjébe bámult, fekete szeme elnézett Becca mellett. Akárhogyan forgatta is a képet, a nı szeme a válla fölött egy pontra szegezıdött. A gyerek, ujjával, mint egy dugóval a szájában, fejét anyja mellére hajtva, csukott szemmel feküdt. Mire a többiek egyenként leszállingóztak reggelizni, Becca már elrendezte a doboz tartalmát, és fejét a négy halom közül kettı közé lehajtva ültében aludt az asztalnál. Az egyik halomban a fényképek voltak, a másikban az újságkivágások, a harmadikban iratok, a negyedikben meg az „egyebek”. Ebbe az utóbbiba tartozott a győrő, egy boríték, benne két hajfürt, egy aranyszıke és egy vörös; egy rézgomb, vélhetıleg egy egyenruháról, és egy kettétépett olaszországi vonatjegy egyik fele. Az újságkivágásokat idırendi sorrendbe rakta: az elsı dátuma 1944. augusztus 30. volt, az utolsóé 1956. június 3. Azt, hogy a fényképek mikor készültek, lehetetlen volt megállapítani. Csak egyet lehetett valamiképpen beazonosítani, noha mindegyiken látható volt ugyanaz a fiatal nı. Valamennyi képen jól látható módon másállapotban volt, kivéve azt, amelyiken a karjában tartotta a kisgyereket. Ezen az egy képen kívül mindegyiken ugyanaz a formátlan, sötét színő, a gallérján és az ujján fehér paszpóllal díszített ruha volt rajta. Egy sor barakk elıtt állt, valamivel távolabb a többiektıl, s egy tó vagy tenger látszott az épületek mögött a háttérben. Valamennyi képen jobb kezét óvó mozdulattal tartotta a hasán, és bizalmatlanul nézett a fotográfus felé. Beccának a szám szerint hét dokumentum okozta a legtöbb fejtörést. Az amerikai beutazási kérelem dátuma megegyezett a legrégebbi újságkivágáséval. Egy másik egy 8 és fél cm-szer 14 cm-es fehér lap volt, az alján Gitl Mandlestein gondosan kalligrafált aláírásával. Egyfajta vízumnak látszott. Itt volt továbbá Eve Stein születési bizonyítványa, egy 1946. július 6-i dátummal kiállított állampolgársági bizonyítvány az ünnepélyesen komoly és még mindig fiatal Dawna Stein fényképével, egy New York Cityben, a 12. utca és az, A Sugárút sarkán lévı lakásbérleti szerzıdése, és egy Nyilvántartás a védıoltásokról. Végül világoskék papírba kötve a jelzálog-nyilvántartási lap a School Street-i házról, ahol Becca és a nıvérei felnıttek. Nami 1953-ban vette a házat nyolcezerötszáz dollárért. Harmincnyolc éve. – Jelzıtáblák – suttogta Becca, valamennyit visszafordítva. De miért tartotta ıket Nami titokban? És mi köze van bármelyiknek is Csipkerózsika meséjéhez? – Megpróbálom, Nami – súgta a néma szobának, mielıtt fejét a kezére hajtva elnyomta volna az álom az asztalnál.

Az anyja talált rá, és gyengéden fölébresztette. – Becca… bújj vissza az ágyba! Így ki fogod készíteni magad. Nem szeretném, ha most megbetegednél. Becca álmosan pislogott fel anyjára, aztán felsóhajtott. – Jó, csak ígérd meg, hogy nem keversz össze semmit! Mindent elrendeztem, ígérd meg, hogy nem engeded, hogy hozzányúljanak? –Természetesen a nıvéreire gondolt. – De mi lesz a reggelivel? – Egyetek a konyhában, ahogy mindig is szoktunk! Ne törıdj azzal, hogy mit mondanak! – Sylvia egyszer felpanaszolta, hogy mennyire nem elegáns dolog a konyhaasztalnál étkezni, de ez még azután volt, hogy hozzáment Mike-hoz, és bentlakó nénit fogadtak Benjámin mellé. Sylvia francia fızıleckéket vett, és az étkezésekhez gyertyát gyújtott. – Megígéred? – Megígérem, drágám. Becca csak ezek után ment föl nagy kelletlenül, hogy visszafeküdjön az ágyába. De minduntalan felriadt a három gyerek sikongatására, akik le-föl rohangáltak a lépcsın, a hallban és a folyosókon.

Hetedik fejezet

M

a Csipkerózsikát meséled, Nami? – kérdezte Becca aznap, amikor elballagott az óvodából. Az egyik northamptoni Friendly's-ben ültek, és már érezte, hogy feszül a hasa az eperturmixtól. Néhány cseppje a ruhája elejére is fröccsent. Örült, hogy Shana és Sylvia még iskolában vannak, különben kicsúfolták volna. „Leette magát! Dedós!” Énekelték volna egész hazáig. – Nem szereted a Csipkerózsikát? – kérdezte vissza Nami. – De szeretem. De miért mindig azt meséled? – Látnivaló volt, hogy Becca nem tágít. – Mert én is szeretem – felelte Nami. Hazafelé a kocsiban is ezt mesélte. És amikor ahhoz a részhez ért, amikor a király elkiáltotta magát, hogy „Daloljatok, táncoljatok, én népem! Daloljatok és táncoljatok! Ne gondoljatok a ködre! Megtiltom, hogy akár csak eszetekbe is jusson!”, Becca ezt a részt együtt mondta vele. – És azt is tudod, ami ezután következik? – kérdezte Nami. – Tudom, tudom! – kiáltotta Becca. – Hát, most, hogy kijártad az óvodát, és hamarosan elkezded a nehéz iskolát… – Shana és Sylvia mondták mindig úgy, hogy „nehéz iskola”, mert házi feladatot is kellett csinálniuk –, talán többé már nem is akarod meghallgatni az én kis mesémet. Becca odahajolt, és kezét nagyanyja karjára tette. – Én mindig meg akarom majd hallgatni, Nami. Mert ez a te meséd. – Bár meghallgatna az Isten! – mondta erre Nami. – Ez nem ebben a részben van, butus Nami – mondta Becca. Látva, hogy nagyanyja elmosolyodik, elmondta a mese itt következı részét. – Amikor Csipkerózsika királykisasszony tizenhét éves lett… ez tízkettıvel több, mint én, Nami. – Tizenkettıvel több, mint te! – Amikor Csipkerózsika királykisasszony tizenhét éves lett, egy napon minden további figyelmeztetés nélkül… Mi az, hogy figyelmeztetés? – Amikor azt mondják valakinek, hogy vigyázzon. IÉRT MINDIG

– Ó! Minden további figyelmeztetés nélkül sőrő homály ereszkedett le az egész birodalomra. Mi az a sőrő homály? – Köd. Kipufogógáz. – Homály. Sőrő homály. Beborította az egész birodalmat. És mindenki, aki csak a birodalomban élt… a jó emberek és a nem egészen jók, a fiatalok és a nem egészen fiatalok, de még Csipkerózsika édesanyja és édesapja is álomba merült. Mindenki elaludt. Mindenki aludt: az urak és úrhölgyek, tanítók és ceremóniamesterek, kutyák és galambok, nyulak és nyúlfiák, és minden rendő és rangú ember. Olyan mély álomba merültek, hogy száz esztendeig fel sem ébredtek. Te már százesztendıs vagy, Nami? – Még nem. – Én hatéves vagyok. – Még nem. – A száz az sok? – Száz év egy örökkévalóság.

Nyolcadik fejezet

D

ÉL VOLT,

mire Becca fölébredt. A redıny lécei között besütı nap ismerıs és megnyugtató mintákat vetített a padlóra. Tudta, hogy sok rövid álma volt az éjszaka folyamán, egész győjteményre való, de egyikre sem emlékezett. Nyújtózkodva fölkelt, és gyors egymásutánban csinált tíz padlóérintı meghajlást, tíz rendes térdhajlítást, azután indult a fürdıszobába fogat mosni. A fürdıszoba ajtaja zárva volt, odabentrıl kihallatszott Howie dudorászása. Mivel halk kopogtatására nem kapott választ, rántott egyet a vállán, és lement a földszintre. Remélte, hogy ha a fogkrém nem, akkor majd a kávé elmulasztja a keserő szájízét. A mosogatóban magasra feltornyozódott a reggelirıl maradt mosatlan, a kávéskanna üres volt, s mindez azt jelentette, hogy anyja reggeli után visszafeküdt. Becca vizet töltött a kávéfızıbe, kivett egy új filtert, a régi kidobta a szemétbe, és kiszámolt öt kanálnyi Columbián Supreme kávét. Aztán várta, hogy a modern találmány csodája folytán a csapvíz forró, sötétbarna, koffeindús itallá változzon. Ez jobb volt bármelyik Bibliabeli csodánál, és még hit sem kellett hozzá. Mialatt a kávéra várt, elöblítette és berakosgatta az edényeket a mosogatógépbe. – Becca néni, Ben keeeeeerget – száguldott be egy aprócska alak az ajtón. – Most ne, Sarah, nagymama még ágyban van! – mondta Becca. De azért letérdelt, hogy két karja biztonságába ölelje unokahúgát. Benjámin is beviharzott, de Beccát meglátva megtorpant. – Ez nem ér! – biggyesztette el a száját. – Felnıttekkel nem ér! – Még nem ittam meg a kávémat – szólt szigorúan Becca. Benjámin erre sarkon fordult, és kivágtatott, Sarah pedig kifordult Becca karjai közül, és visongva utánaeredt: – Elkaplak! – Kávé! – lépett be Howie, és rögvest ki is öntött magának egy nagy bögrével. Lehajtotta, és mindjárt újratöltötte a bögrét. Becca megszerezte a maradékot magának, és gyorsan föltett egy újabb adagot. – Howie, te… – kezdte lassan. – Ne, amíg nem ittam meg a kávémat! – vágott közbe a sógora. –Becca, csinálsz reggelit? – A hangja gyerekesen hízelgıvé változott.

Becca látványosan elengedte a kérdést a füle mellett, és átvonult az ebédlıbe. Anyja állta a szavát: a négy halom érintetlenül állt ott, ahol hagyta ıket. Leült az asztalhoz, és kávésbögréjét egy alátétre téve rámeredt a papírokra. Végül felemelte a Namit és a gyereket ábrázoló fényképet, de úgy, mintha a puszta érintése valamiféle nyomra vezethetné. Minél tovább nézte a képen látható fiatal nıt, az annál kevésbé hasonlított Namira. Inkább csak egy fél évszázaddal korábban élt, rosszul öltözött idegennek tőnt. Amikor nagy sokára belekortyolt a langyosra hőlt kávéjába, elfintorodott. Összetolta a négy halmot, és visszaömlesztette az egészet a dobozba. Amikor felemelte, elcsodálkozott, hogyan tudta az akkor már törékeny Nami elszállítani a nehéz dobozt az otthonba. És még furcsábbnak találta, hogy mama sohasem látta. Aztán eszébe jutott, hogy egy kijáró nıvér segített Naminak összecsomagolni. Egyébként is Nami világéletében titkolt bizonyos dolgokat. Leginkább a múltját. – Egy titok belsejébe rejtett talányba foglalt rejtvény. – Apja lépett be, hogy kávésbögréjét két kezében fogva leüljön mellé. – Churchill – felelte Becca automatikusan. Majd hozzátette: – És Nami. Apja kinyújtotta a kezét, és megpaskolta az övét. Becca, kezében a dobozzal, felállt, és csókot nyomott apja feje búbjára. – Átmegyek az Advocate-hoz. – Szívem, ma még csak a temetés utáni elsı nap van. Senki sem várja el tıled, hogy ma már dolgozzál. És édesanyád azt szeretné, ha a család hét teljes napon át shivát ülne. – Nem dolgozni megyek a munkahelyemre, apa – felelte Becca. –Gondolkodni megyek. – Errıl – intett apja a fejével a doboz felé. – A dobozról – bólintott Becca. – A tartalmáról. És a titkunkról. És… – Csipkerózsáról – bólogatott a doktor. – Bizony nehéz itt gondolkodni, amíg Shana és Sylvia a házban vannak. Ha nem mondtam volna le már az összes operációmat… – kuncogott. Amikor tekintetük találkozott, mintha egy családi titkot osztottak volna meg egymással. – Menj csak! Majd kimentelek. – Kösz, apa! Jó fej vagy. A legjófejebb. – Egyébként nekem nincsenek kedvenceim – emlékeztette apja színlelt komolysággal. – Tudom, apa, tudom. – És Becca mosolyogva kiment a szobából.

A doboz súlyos volt és esetlen fogású, a lány mégis úgy döntött, hogy gyalog megy. Aznap szokatlanul enyhe volt az idı, és a szerkesztıség egy két sarokkal arrébb lévı épületben volt. A Schools Streeten befordulva meglátta dr. Grenzkét, aki épp a háza melletti virágágyás szegélyét gyomlálta. Integetett is neki, de a doboz túl nehéz volt, így Becca csak visszakiáltott köszönésképpen. Mire elhaladt a Monty-féle főszerüzlet rikító neon sörreklámja alatt és kézzel írt aznapi akciós ajánlata mellett, a doboz sarka kezdett mély nyomot vájni az oldalába. De nem merte elmozdítani, nehogy a végén leejtse, inkább letette a járdára, majd hosszában elfordítva újra fölvette. A Lengyel Klubhoz érve ismét le kellett tennie. Ezúttal le is térdelt, és ebben a pillanatban füttykoncert harsant fel a klub elıcsarnoka felıl. Harcias kiáltásra készülve felkapta a fejét, de elnevette magát. Mr. Stowkowski és a fia, Jamie fütyültek. Jamie egy évvel fölötte járt a gimnáziumban, az évzáró bálokon is ı volt a partnere. Építési vállalkozásuk volt, Jamie képviselte a többes számú részt a Stowskowski és Fiai-ban. Hamarosan átírhatják Unokái-ra., gondolta, tekintve, hogy Jamie barátnıje terhes volt. – Nem kellene inkább dolgoznotok? – kiáltotta oda nekik, a súlyos dobozzal a karjában megállva.

– Pihenünk! – kiáltották vissza egyszerre. Kísértetiesen egyforma volt a hangjuk. Becca nevetve ment tovább. Az Advocate szerkesztısége egy, a Mill River vízesésére nézı régi, de újjáalakított malom épületében volt. Apja gyakran emlegette, hogy az északkeleti államok lakói nagyon ragaszkodnak a régi nevekhez. İ például legalább hét Mill Riverrıl tudott Massachusettsben és Connecticutban. A házban mindig élénk traccs partik zajlottak, és az egész épületet áthatotta a csak a vallásos buzgalomhoz mérhetı intenzitású forradalmi lelkesedés. Minthogy a közeli Northamptonban két évszázaddal korábban Jonathan Edwards volt a miniszter, ez a lelkesedés nagyon is helyénvalónak tőnt. Amióta azonban a szerkesztıségi szobában megjelentek a számítógépek, ez a hely is csendesebb lett valamelyest. Manapság a vízesés szüntelen morajába csak alkalmanként harsant bele egyegy telefoncsörgés vagy felcsapó nevetés. Az Advocate, lévén alternatív újság, hetente egyszer jelent meg. Shana meg is jegyezte, amikor Becca megkapta ezt az állást: „A hirdetıin kívül mindenkinek ingyen jár. Remélem, fizetést azért fogsz kapni!” Sylvia ehhez még annyit tett hozzá, amikor hozzá is eljutott a hír: „Még a forradalomnak is ki kell fizetnie a számlákat!” Becca elsı hivatásosként írt cikkei – a Smith College-beli Sophianban megjelenteket nem számította ide – az Advocate oldalain láttak napvilágot: egy egész oldalt betöltı írás a bántalmazott nık városi menedékhelyérıl, a Jessie Házáról, valamint egy másfél oldalas cikk Merlin Brooksról, aki Montague-ban lévı tanyáján leszbikus science fictiont írt. Merlin egy szemeszteren át írásmővészetet tanított Beccának a Smith-ben, de aztán a politika és a megfélemlített igazgatótanács összefogásával kirúgták az egyetemrıl. Becca a hétvégi győlés elıtt tele plakátolta a campust (SZABADSÁGOT MERLIN BROOKSNAK és İRIZZÜK MEG A CSODÁT A SMITHBEN), és két cikket is írt a Sophiannak – méghozzá élesen fogalmazott, dühös cikkeket –, amitıl híres ember lett a campuson. És életre szóló barátságot kötött Merlinnel. (Még akkor is, ha hetero vagy, mondta neki Merlin azon a kellemetlenül csipogó kislány hangján. Még akkor is, ha semmi érzéked nincs az iróniához.) Mire beért az Advocate szerkesztıségébe, elviselhetetlenül súlyosnak érezte a fadobozt. A tavaszi esıktıl megduzzadt vízesés hangosan dübörgött alá a köveken, és Becca egy pillanatra megfordult, hogy ránézzen. Még a doboz súlya sem tarthatta vissza attól, hogy szokása szerint hódolattal köszöntse a vízesést. De amikor végre benyomult az ajtón az elıtérbe, és leengedhette a dobozt a recepciós asztalára, mélyrıl jövı, nagy sóhajjal üdvözölte Merelle-t: – Na, végre! Merelle fölnézett, és tenyerével befogta a telefon mikrofonnyílását. – Szia, Bee! Részvétem a nagymamádért. Azt hittem, kivetted az egész hetet. – Kösz! Kivettem. – Akkor miért vagy most itt? Nem – szólt bele sietve a telefonba –, nem önnek szólt, uram. Bocsánat! – Még jobban befogta a telefont, és kérdın nézett Beccára. – Elszöktem otthonról – közölte Becca. Merelle megértıen bólintott. İk kilencen voltak otthon. – Tessék, uram, mit tehetek önért? Becca ezúttal a vállára emelte a dobozt, majd felment a lépcsın a saját íróasztalához. Útközben csak odabiccentett riporterkollégáinak, eredményesen elvágva ezzel mindennemő részvétnyilvánítás lehetıségét. Legtöbbjük amúgy is küldött lapot. Ezúttal amikor letette a dobozt az asztalára, valóságos értelemben is nagy terhet vett le a válláról. Meg is jutalmazta magát érte egy fanyar mosollyal. – Két lábon járó metafora. Merlin elégedett lenne – suttogta maga elé. – Hozzám beszélsz?

Megfordult. Stan, a szerkesztıje állt irodája ajtajában, hanyagul a kilincsre támaszkodva. – Nem – rázta meg Becca a fejét. – Csak magamat szidtam a hülyeségemért. – Kezét fölemelve megérintette a haját. Stan jelenlétében mindig valami ilyesmit kellett tennie: megigazítani a haját, lesimítani a szoknyáját, lerángatni a pulóverét a farmerja derékrészére. Ezektıl félig iskolás lánynak, félig kacérkodó nınek érezte magát. Nem mintha Stan bármit is mondott vagy tett volna. A puszta jelenléte váltotta ki ezt belıle. Stan harmincöt éves volt, és vékony, mint egy agár; drótkeretes szemüvege még inkább felnagyította kék szemét, egyenes szálú barna haja meghatározhatatlan fazon szerint volt rövidre vágva, mintha saját kezőleg nyírná magát egy tenyérnyi tükörben, rövid, egyenes orrán nem volt semmi szembetőnı. Halkan beszélt, de mintha mindig valami nevetés bujkált volna a hangjában. Becca nem értette, miért érzi mindig olyan félszegnek magát Stan társaságában. Mert még csak ırülten vonzónak sem nevezhette ıt. – Mit keresel itt egyáltalán? A múltkor azt mondtad, ki akarod venni az egész hetet. – Mondtam, igen. Ki is vettem. – Hát akkor? – Úgy beszélsz, mint egy zsidó anya. A férfi elnevette magát. Mindketten tudták, hogy ízig-vérig jenki, az episzkopális egyház tagja, aki középiskolásként volt utoljára templomban. Nem is tagadta. – Szóval…? Becca keze már indult volna a hajához, de visszafogta magát, és inkább a doboz felé nyúlt. Kinyitotta a fedelét. – A nagymamám ezt magával vitte az Otthonba. Mindenféle irat… és egyebek vannak benne. Arra gondoltam, talán ezekbıl megtudom, ki volt ı valójában. – Hogy érted ezt? Mi az, hogy ki volt ı valójában? İ egy nagyon kedves asszony volt, egy zsidó nagymama, aki minden áldott nap, akár esett, akár fújt, akár havazott, körülsétálta a háztömböt. Egy fix pont Hatfieldben. Ki volt ı? Arra gondolsz, hogy talán kém volt? Orosz kém? Fegyvereket csempészett az Irgun megbízásából? Vagy egy maffiózó szeretıje volt? Harlan Ellison titkos múzsája? Vagy arra gyanakszol, hogy a múltban a New York-i Negyvenkettedik utcában élt laza erkölcső életet? Becca tudta, hogy a férfi meg szeretné nevettetni, de csak egy vállrándításra futotta a kedvébıl. – Fogalmam sincs. – De hát mit mondanak a szüleid? – Fogalmuk sincs. – Komolyan? – kérdezte Stan félrebillentett fejjel. – Komolyan. A férfi ellépett az ajtótól, odament Beccához, felült az íróasztalára, és várakozó arccal nézett rá. Nagyon értett a várakozáshoz. Becca újra megérintette a dobozt. Mintha egy talizmánt érintett volna meg. – Valójában senki sem tudja, honnan jött. Soha nem árulta el. İ… ez olyan ostobán foghangozni… – Mondd csak! Felılem hangozhat úgy is. Ha tényleg ostobaság, és a tények is ezt igazolják, akkor zseni vagy. Ha ostobaság, és a tények nem igazolják, attól nem lesz nagyobb ostobaság, hogy kimondtad. És te sem leszel az. Becca fölnézett a plafonra, és vett egy nagy levegıt. – Néha azt kérdezem magamtól, vajon ı tudta-e, hogy honnan jött. – Mindenki tudja, hogy honnan jön, Becca. Vagy gondolod, hogy örökbe fogadták? Engem például örökbe fogadtak, mégis tudom, hogy honnan jöttem. Ismerem az örökbe

fogadó szüleimet, és a vér szerinti anyámat is. Elsı dolgom volt, hogy ezt kinyomozzam. Tizennégy éves voltam akkor. – Nem is tudtam – suttogta Becca. Stan rándított egyet a vállán, mint aki nem tart igényt a lány esetleges részvétére vagy ámulatára. – Szóval, hogy érted? De ıszintén! Becca kinyitotta a dobozt, és rámeredt a tartalmára. – Nem is tudom. Mindig úgy beszélt a múltjáról, mintha tündérmese lett volna. Stan rátette a kezét a nyitott doboz fedelére, és belenézett. – Tündérmese? – A Csipkerózsika. Tudod… a Grimm-mese. Mindig azt mondogatta, hogy ı az a kastélybeli királykisasszony, és hogy egy köd ereszkedett le a kastélyra, amitıl mindenki elaludt. İ volt az egyetlen, akit a királyfi csókja fölébresztett. – Mindig? – A férfi elırehajolt, és a köztük lévı tér hirtelen megtelt elektromos töltéssel. A mozdulatban nem volt semmi személyesség; Becca erre már régen rájött. Stan mindig elırehajolt, ha egy sztoriban valami felkeltette az érdeklıdését, amitıl az a pillanat hirtelen feszültté vált. Ettıl volt olyan nagyszerő szerkesztı. Becca könnyedén arrébb húzódott, és igyekezett hővös tárgyilagossággal válaszolni, holott semmi ilyesmit nem érzett. – Mármint a betegsége elıttre gondolsz? Igen. Mindig. Legalábbis amíg vissza tudok emlékezni. Stan kiegyenesedett ültében. Gondolkodóba esett. Végül megszólalt. – Mit mondanak a tények, Becca? – Megérintette a legfelül lévı iratot, a vízumot. – Volt valami kastély a családban? Palota? Vagy legalább egy vidéki kúria? – Kivette, és alaposan megvizsgálta a vízumot. – Pénze se nagyon volt, Stan – felelte Becca. – Mindig is úgy tudtuk, hogy a háború elıtt érkezett Amerikába, de minden jel szerint 1944-ben jött ide. Nagyon keményen dolgozott, és egész életében spórolt, takarékoskodott. Egészen addig dolgozott, amíg olyan… olyan beteg nem lett. Amíg már annyira feledékennyé vált, hogy muszáj volt abbahagynia. – Anasztáziának nem volt egy fillérje sem – mondta Stan csendesen. – Bármiféle trónfosztott királyi személy a kastélyai és palotái nélkül… – Nami zsidó volt, az Isten szerelmére, Stan! – És volt vízuma, amellyel a háború kellıs közepén beléphetett az országba. Lehet, hogy ı is egy Rothschild volt. Megfelelı kapcsolatok nélkül nehéz volt bejutni az országba… a család vagy a barátok jótállása kellett hozzá. Talán dolgozott a Rothschildok valamelyik kastélyában, palotájában vagy udvarházában. És mit lehet tudni a királyfiról? – Még azt sem tudjuk, férjnél volt-e egyáltalán – ingatta a fejét Becca. Valami rejtélyes okból könny futotta el a szemét. Stan kinyújtotta a kezét, ujjaival gyengéden megemelte az állát, és a szemébe nézett. – Az én anyám nem volt férjnél, Becca. Mit változtat ez rajtam? – Megcsóválta a fejét. – Szóval nem akadtatok se kastély, se királyfi nyomára. Legalábbis eddig még nem. Kivéve a mesében szereplıket. Fogadd részvétemet a nagymamád miatt! Rokonszenvesnek találtam. De még csak most kezdesz ismerkedni ezzel a történettel. Felállt, és fütyörészve visszaballagott az irodájába. Becca felismerte a dallamot. Sondheim betétdala volt, a „Gyerünk az erdıbe”. A múlt félévben látta a darabot a UMass-on. Finoman beharapta az alsó ajkát; még mindig érezte Stan ujjainak szelíd nyomását az állán.

Tizenöt percbe telt, mire újból szétválogatta a dokumentumokat, de amikor elkészült, ugyanazt a feszült összpontosítást tapasztalta magában, mint amikor egy-egy új történetnyomába eredt. Újból kézbe vette a bevándorlásai őrlapot és az ugyanaznapi újság kivágását, és felsóhajtott. A cikket a Palládium Timesból vágták ki, a keltezés helye Oswego. A cikk egyébként csupán a városi képviselıtestülettel kapcsolatos helyi hír volt. A másik oldalán egy hirdetés állt. Becca Oswegóról is mindössze annyit tudott, hogy valahol New York államban van. A könyvespolchoz ment, ahol az államok térképeit tartották. Oswego az Ontario-tónál volt, félúton Rochester és Syracuse között. Az Editor and Publisher-ben kikereste a Palládium Timest. – Ontario-tó – motyogta maga elé félhangosan, miközben tárcsázta a számot, és megjelent elıtte a képen látható tó az épületek mögött. – Mit csinálok? – kérdezte, amikor észrevette, hogy a telefon csengésével egy ütemre erélyesen aláhúzgálja az újság telefonszámát. A második ember, akivel beszélt, egy riporter volt. Bemutatkozott neki. – Nos, miben segíthet egy riporter egy másik riporternek? – kérdezte a férfi. – Mit gondol, miért ırizgethetett a nagymamám a Palládium Times egy 1944-es számából való kivágást? – töprengett hangosan Becca. – Fogalmam sincs – válaszolta a kolléga. – A nagymamák nagyon különösek tudnak lenni. Itt van például az enyém. Darázsfészkeket győjtött. Többek között. – Az újságkivágás dátuma megegyezik az amerikai vízuma dátumával – tette hozzá Becca. – A vízumával? – Igen. Ez fontos? – kérdezte Becca. – Ezek szerint valamilyen háborús menekült volt? – A férfi hangján bizonytalanság érzıdött. – Valamilyen. – Becca hátán végigfutott a hideg; mindig így borsódzott a háta, valahányszor egy történet valamely fontos részletéhez közeledett. – Csak azt nem tudom, hogy milyen. – Hát, lehet, hogy egyáltalán nincs összefüggés, de Oswegóban mőködött Amerika egyetlen háborús menekülttábora. Fort Oswego. Roosevelt csinált belıle tábort, és 1944 augusztusában valami ezer embert hoztak át és internáltak ide. Az olaszországi Nápolyból. Fıleg zsidókat és körülbelül száz keresztényt. Nemrégiben több cikket is közöltünk a témáról. Még ma is nagy sztori. Jelenleg folyik a Fort múzeummá alakítása, és… Becca arra eszmélt, hogy olyan görcsösen szorítja a kagylót, hogy megfájdultak az ujjai. – Elküldené nekem a cikkek másolatait? – Hát hogyne, kislány. Csak adja meg a nevét és a címét! Becca elengedte a füle mellett a kislányt, és bediktálta az adatait. – Egyébként a cikkeken kívül van pár címem is, ami érdekelheti – folytatta a férfi. – Várjon csak egy kicsit… – Becca hallotta, amint az íróasztalán kotorász, s közben cifrákat dünnyög az orra alatt. – Országos Levéltár… hol lehet az a nyavalyás, kib… na, megvan. Washington D. C-ben van, és ott lesz mindenféle anyag a menekülttáborról. Azt hiszem, a Háborús Menekültügyi Hivatalnál kell keresnie. Vagy a Háborús Kitelepítési Hatóságnál. Becca lefirkantotta a neveket a jegyzetfüzetébe. – Nekik esetleg meglesz az is, amirıl a cikkekben nem esett szó. – Köszönöm! – Szívesen. Az én nagymamám egy hónapja halt meg. El se hinné, mi mindent találtunk a szekrényében. Volt köztük néhány… hogy is mondjam… nagyon meglepı dolog.

– Biztos vagyok benne – mondta Becca kedvesen. – Sıt hihetetlenül meglepıek – mélázott a férfi. – Hamarosan elküldi nekem azokat a cikkeket? – kérdezte még Becca. – Vegye úgy, hogy már el is küldtem! – hangzott a válasz. – És ha bármire szüksége lenne még, csak szóljon! Arnie vagyok, ie-vel a végén. Mi, szakmabeliek, tartsunk össze!

Kilencedik fejezet

K

ÖRBE-KÖRBE az egész kastély körül – mondta Nami, és közben olyan J\. mozdulatokat tett, mintha begyőrné alájuk a takarót, pedig hálózsákokban feküdtek a nagy sátorban – vadrózsabokor kezdett növekedni, a tüskéi szúrósak, mint a szögesdrót. – Mi az a szögesdrót, Nami? – kérdezte Syl. – Sose mondod el, hogy mi az a szögesdrót. – Jobb, ha nem tudjátok! – De mi tudni szeretnénk, Nami! – kapcsolódott be Shana. – Az egészet tudni szeretnénk! A kis Becca, mutatóujjával a szájában, félig már aludt. A kisebbik sátorból áthallatszott dr. Berlin és a felesége csendes beszélgetése. Nami az elhangzott kérdést válasz nélkül hagyva folytatta a mesét: – A tüskés bozót egyre feljebb és feljebb kúszott, lassanként benıtte az ablakokat és az ajtókat. Benıtte a kastély magas tornyait, úgyhogy senki nem láthatott be, és… – És senki nem láthatott ki – vette át a szót Sylvia. – De nem beszéltél a szögesdrótról. – A mesét akarom hallani! – bökte oldalba Shana a nıvérét. – És senki nem láthatott ki – mondta Nami, és a két nagyobbról megfeledkezve, az alvó Beccát nézte. – És senki nem akart tudni azokról, akik odabent aludtak. – Én a szögesdrótot akarom tudni – makacsolta meg magát Sylvia. – Fogd be! – ripakodott rá Shana. – Nami, azt mondta, hogy fogjam be! – Nem is! – De igen! – És senki nem akart tudni azokról, akik odabent aludtak – mondta Nami jelentıségteljesen. – Úgyhogy senki nem beszélt róluk, és én sem fog ok. – Látod, ez miattad van! – mondta Sylvia. – Miattad is – vágott vissza Shana. – Kérlek, Nami! Szépen kérlek! Eperszépen. És rózsaszépen. De Namit semmivel sem lehetett rávenni, hogy aznap este végigmondja a mesét. Tíz napba telt, mire Arnie – ie-vel a végén – elküldte a cikkeket. A szöveg egyhangú és unalmas volt, annyira, hogy Beccának úgy kellett átrágnia magát rajta, miközben sárga kiemelı tollával aláhúzta a fontosnak látszó részeket. Az Országos Levéltár csomagja meglepı módon ugyanazon a napon érkezett meg. Még aznap este az ebédlıasztalnál ülve nekilátott, hogy átnézze a küldeményt. A ház csendes volt, Sylvia, Shana és a családjaik végre hazamentek, ámbár kelletlenebbül, mint Becca gondolta volna róluk. Shana megeskette, hogy felhívja, ha kicsit is szomorúnak érzi magát, Sylvia pedig a zsebébe csúsztatott egy kétszáz dollárról szóló csekket, és a fülébe súgta: „Vegyél magadnak valamit, Becca! Csak magadnak.” Elmerülten lapozgatott a papírok között, amikor apja ment el mellette útban a konyha felé.

– El fogod koptatni azokat a papírokat – jegyezte meg savanyú képpel. – Nagyanyád ennyi éven át győjtögette, ırizgette ıket, a te kezedben meg a sok fogdosástól már két héttel a halála után szét fognak mállani. – Hagyd ıt békén, Jerold! – szólt rá Becca anyja, követve férjét a konyhába. – Az ígéret az ígéret. Bementek a konyhába, onnan ki a másik ajtón, s közben barátságosan vitatkoztak valami pattogatott kukoricáról. Becca visszadugta a fejét a papírok közé. Arnie Salembier Fort Oswegóról szóló cikkei kevés lényeges dolgot árultak el a nagyanyja múltjáról, de legalább adtak egy lehetséges kiindulópontot. Az Országos Levéltár ellenben egy egész kötegre való, az oswegói menekülttáborra vonatkozó őrlapot küldött, köztük életrajzi adatlapokat is. Dawna Steinrıl, vagy Dawna Mandlesteinrıl vagy Genevieve Mandlesteinrıl nem voltak információik. De kincset érı adatokkal rendelkeztek Gitlrıl. ÉLETRAJZI ADATOK CSALÁDI ÁLLAPOTRA, NEMZETISÉGRE VAGY EGYÉBRE VONATKOZÓLAG állt az elsı lap tetején. Gitl Mandlestein férjnél volt, utolsó lakhelye Lengyelország volt, fehér volt, zsidó, munkaképes – mindezt biztos kézzel töltötte ki valaki. De a házasságkötés dátumának helye kitöltetlen maradt, a lengyelországi járást és falut nem tüntették fel, a „foglalkozás” és „iskolai végzettség” rubrikákat üresen hagyták. Arra a kérdésre, hogy VAN-E A NYILVÁNTARTÁSBA VETT SZEMÉLYNEK OTTHONA, AHOVÁ VISSZA KÍVÁN TÉRNI?, a válasz helyét szintén üresen hagyták. A kitöltött lapon 1944-es dátum szerepelt. – Gitl – suttogta Becca. – Gitl Mandlestein. Mintha egy majdnem teljesen üres lap lenne az életed. Hogy tudjam én ezt kitölteni ötven év elteltével? Honnan tudhatom, hogy tényleg te vagy a nagymamim? Az én Namim? A tévészobából harsogó nevetés hallatszott. Apja nagyon értett hozzá, hogy jól érezze magát. Ha a nevetése válasz volt, Becca nem épp ezt akarta volna hallani. MI AZ IGAZI ÉS TELJES NEVE? Gitl Rose Mandlestein. – Rose? – ámult Becca. – Tényleg? Ez olyan… magától értetıdı, kedves Watsonsteinem! AMENNYIBEN FÉRJEZETT, MI VOLT A LÁNYKORI NEVE? Gitl Rose Mandlestein. – Nem értetted a kérdést, Gitl? Túl nehéz volt az angol? – kérdezte Becca. MILYEN EGYÉB NEVEI VOLTAK? (BELEÉRTVE A SZAKMAI VAGY BÁRMILYEN MÁS NEVEKET, AMELYEN ISMERHETTÉK.) Ksiezniczka. – És Eve. Dawna. Nami. HOL VOLT AZ UTOLSÓ ÁLLANDÓ LAKHELYE? A válasz egyetlen, vastag fekete vonallal át volt húzva. FÉRFI. Nİ (x) MAGASSÁG: 152 CM. TESTSÚLY: 63 kg. HAJSZÍN: vörös. SZEMSZÍN: kék. – Ez csak Nami lehet. Magasság, hajszín, szem. Testsúly… ez túl sok – töprengett Becca, és felsóhajtott. A többi kérdés nagyrészt megválaszolatlanul maradt: apja neve, anyja neve, életkora. Nem ismerte volna ıket? Vagy titkolt valamit? És miért kellett rejtızködnie, hiszen azzal, hogy épségben megérkezett Amerikába, Fort Oswego biztonságos menedékébe, az ı háborúja már véget ért. Érthetetlen volt. A VANNAK-E ÉLİ GYERMEKEI? kérdésre furcsán németes dılt betőkkel ezt írta be valaki: „Várandós, mindenórás.” – Ez… – Becca felállt – ez lehet a testsúly magyarázata. – Nyújtózott, és elindult a tévészoba felé. Reklámszünet volt, apja már levette a hangot a távirányítóval. Amikor Becca belépett, épp odatartotta a pattogatott kukoricás tálat az anyja elé. – Mama… mikor születtél pontosan?

– Pontosan augusztus harmincadikán, drágám. Azt hittem, tudod. Minden évben adsz nekem ajándékot. – Úgy értem, melyik évben? – Hát 1944-ben. Fontos? A tévében újra megszólalt az L. A. Törvény agresszív fıcímzenéje. – „Mindenórás” – mondta magyarázólag Becca. – Mit mondasz, szívem? – kérdezte anyja, miközben a képernyın Michael Tucker veszekedett a feleségével. – Talán ez a „mindenórás” az augusztus 14-tıl augusztus 30-ig tartó napokra vonatkozott – felelte kissé emeltebb hangon Becca.

– Szóval szerinted Gitl Mandlestein a te nagymamád volt, aki valahonnan Lengyelországból jött – mondta Stan másnap reggel, és csontos ujjaival végigszántott a haján. Száját biggyesztve gondolkodott kicsit. – És az a másik név, amelyiken még ismerték… Ksiezniczka… nincs valami ötleted? – Nincs. Sohasem hallottam azelıtt. – Jiddis? – Inkább lengyel lehet. – Becca vállat vont. – De csak találgatok. – Ne találgass! Járj utána! Ez az egyetlen nyom, amin elindulhatsz. – És elgondolkodva nézett rá. Becca kénytelen volt elkapni a tekintetét. Stan visszament az irodájába, becsukta az ajtót, Becca pedig hátradılt a székben. Az ıt körülvevı ismerıs, megnyugtató hangok közepette könnyebb volt gondolkoznia. Egy helyi üzemben folyó sztrájkról szóló cikk megírása és A Völgy Legjobbja közvéleménykutatás névsorának összeállítása közben nagyanyja irataival foglalkozott. Fejében ott visszhangzott Howie orrhangon tett kijelentése: „Rögeszmés kényszerképzet!”, és apja figyelmeztetése, hogy a megviselt papírok szét fognak mállani a keze között. Egyedül Stan unszolta, hogy folytassa a munkát. Amikor reggel megpillantotta ıt az asztalánál az iratok fölé görnyedve, rögtön odajött, felült az asztalára, és ı is odahajolt. – Történetek – szólalt meg halk, szinte már fojtott hangon. –Mindannyian történetekbıl állunk. És meglehet, hogy azok, amelyek a leginkább hazugságnak tőnnek, éppen hogy a legmélyebbre elrejtett igazságaink. Nem hiszem, hogy boldog lehetsz, Becca, amíg ki nem deríted, ki volt a nagymamád. Ahogy én sem lehettem boldog, amíg fel nem kutattam az igazi anyámat. Becca fölemelte a telefont, és tárcsázta a Városházát. Amikor a tisztviselını felvette, Becca jó barátként üdvözölte ıt. – Fogadd részvétemet a nagymamád miatt! – mondta a nı. – Köszönöm! Éppen róla van szó – felelte Becca. – Mivel kapcsolatban? – Egy idıben Ksiezniczkának hívták. Azt hiszem, ez lengyelül van, és tudom, hogy otthon lengyelül beszéltek. – És betőzte a szót. – Milyen rémesen ejtetted ki – kuncogott a nı. – Túl sok benne a cé meg a zé – mentegetızött Becca. – Ez egy gyakori név? – Nem, igazából nem is név. Úgy ejtik, hogy Ksienznicska. Nazális „n”-nel, mint a franciában. Hercegnıt jelent. Becca megdöbbent. – Hercegnıt jelent? – nyögte ki nagy sokára.

– Tudod, van a király, a királynı és a… szóval a királylány – magyarázta a nı. – Konkrétan királykisasszony. Mert egy idısebb hercegnıre más szót használunk. Ksiezniczka. – Gesundheit! – kiáltotta Becca. Mindketten nevettek. De amikor Becca letette a telefont, érezte, hogy a szíve hevesen ver. Nami középsı neve Rose volt, és a másik – a beceneve? a felvett neve? a fedıneve? – királykisasszony. – Nos, kedves Watsonsteinem, mi következik ebbıl? – kérdezte magától.

Még egy teljes órán át bámulta nagyanyja papírjait, de semmi többet nem tudott meg belılük, úgyhogy végül vonakodva félretolta ıket, és inkább a sztrájkról szóló cikkén kezdett dolgozni. Itt bezzeg a kelleténél is több tény állt a rendelkezésére; minden érintettnek volt valami mondanivalója a sztrájk kimenetelérıl. Csak épp maga a történet nem állt össze. Délre úgy érezte magát, mint akinek teljesen kiszikkadt az agya, mintha egy teljes napi munka állna mögötte. Fogta a joghurtját, kisétált a vízeséshez, és letelepedett a még hővös földre. A sziklákon alázúduló víz dübörgése minden más zajt elnyomott, leszámítva két veréb veszekedését valami tegnapról itt maradt morzsák felett. – Nektek adom ezt, bár nem hiszem, hogy megfelel az ízléseteknek – nyújtotta a madarak felé félig megevett joghurtját. – Miért ne? Szeretem a joghurtot – kuporodott le mellé Stan, akinek a közeledı lépteit elnyomta a víz szakadatlan morajlása. Kivette Becca kezébıl a poharat és a kanalat, és belapátolta a szájába a maradék epres joghurtot. A meglepett Becca valami rejtélyes okból elpirult. – Nem sok maradt – nézett a pohárba bánatosan Stan. – Az a gyanúm, hogy kénytelen leszek elmenni a Monty'sba, és venni egyet magamnak. – Arca lassú mosolyra derült, és visszaadta a mőanyag poharat. – Hogy áll a sztori? – Sok-sok tény, csak nem áll össze – felelte Becca. – Azt hittem, egyáltalán nincs valódi vezérfonalad. Becca egy pillanatra zavarba jött, de aztán rájött, hogy Stan a nagyanyjáról beszél. – Ó… arra a sztorira gondolsz. Megtudtam, hogy a Ksiezniczka… – nyelve megbicsaklott a szó kiejtésén – királylányt jelent. – Gesundheit! – kiáltotta Stan. Becca kuncogott. – Királylány. Hmm. Egyre jobban tetszik nekem ez a történet! De azt hiszem, ezt nem tudjuk munkaidıben megbeszélni. Átjöhetek hozzátok ma este, hogy megnézzük együtt azokat a papírokat? – Nem. Igen. Vagyis hogy… – Arcán a pirosság sötétebbre váltott; ezt onnan tudta, hogy még forróbbnak érezte az arcát. – Jó – mondta a férfi, mint aki nem vesz észre semmit. – Vacsora után átjövök. Hét óra körül? – Rendben – kezdte volna Becca, de a férfi addigra már felállt, és a füvön át elindult az utca felé. A lány addig nézett utána, míg el nem tőnt a szeme elıl. Amikor lepillantott a kezében lévı joghurtospohárra, látta, hogy üres. Ez nem akadályozta meg abban, hogy ujját végighúzza körben a pohár belsején, majd az égvilágon semmire sem gondolva, lenyalogassa róla a joghurtot.

Tizenegyedik fejezet

SZ

– mondta Nami. kJ – De miért, Nami? Miért száz évig? – kérdezte Becca. Almát hámoztak, amibıl majd almaszósz lesz. Namié a legjobb almaszósz, még annál is finomabb, mint amit a boltban lehet kapni, gondolta Becca. De Syvia és Shana utálták. – Csomós – mondta Shana. – Csupa csomó. – Egy csomó csomó van benne – vihogott Sylvia, és nem volt hajlandó megenni a részét. – Száz év, ezer év, nem számít. A halott az halott – mondta Nami. – De hiszen ık nem haltak meg! – emlékeztette Sylvia. – Csak alusznak. – Akkor ezért tart csak száz évig – felelte Nami. – Száz évig tartott, de akkor megérkezett egy szomszéd országból egy királyfi… – Amerikából? – kérdezte Becca. Amerika volt az egyetlen ország, amelyrıl hallott. – Angliából? – Sylvia már a nehéz iskolába járt. Már tudta ezeket a dolgokat. – Franciaországból? – Shana is iskolás volt. – Látom Angliát, látom Franciaországot… – mondta Sylvia. –Látom Shana bugyiját. – Nem is. – De igen! – De nem! Nami, ugye, nem látja? – Én is látom – mondta Becca, pedig nem látta, és máris megbánta, hogy füllentett. – A királyfi egy szomszédos országból érkezett… – próbálkozott ismét Nami, de már ı is látta, hogy senki sem figyel rá. Ebben az életkorban és ezen a napon a bugyi sokkal érdekesebbnek bizonyult holmi királyfiknál. ÁZ ÉVIG TARTOTT

Tizenkettedik fejezet

S

hétkor érkezett, mintha megvárta volna odakint, míg a toronyóra elütötte a hetediket is. Becca, aki már nem bírta tovább a várakozást, azonnal ajtót nyitott neki. – Dr. Berlin, Mrs. Berlin – üdvözölte Stan szertartásosan a szüleit; majdnem mintha randira vinné ıt, gondolta Becca. – Szétterítettem mindent az ebédlıasztalon – mondta. – Jó. Lássunk is munkához! – Úgy látom, nem hisz az elıjátékban – jegyezte meg dr. Berlin. Becca érezte, hogy kigyúl az arca, de Stan csak nevetett. – A történetek esetében nem – felelte. – Szakítsunk rá idıt, essünk túl rajta, adjuk ki! Bevonultak az ebédlıbe; Becca megkönnyebbült, látva, hogy apja bólint, és fölmegy az emeletre. Ha még egy szót szól, meg is fojtotta volna. – Vezess körbe! – mutatott Stan a papírokra, melyeket Becca gondosan körberakott az asztalon. – Több szem többet lát, és a többi. Becca körbevezette a férfit, s közben elmondta azt a pár dolgot, amit össze tudott szedegetni a fényképekbıl és a papírokból. Amikor Stan az egyik irat fölé hajolt, feltolta a TAN PONTOSAN

szemüvegét a feje tetejére, hogy elolvassa a rajta lévı szöveget. Így mentek, mígnem teljesen megkerülték az asztalt, és a férfi csak ekkor szólalt meg. – Hát, elég kevés konkrétum. – A szemüveg ekkor már ismét az orrán ült. Becca bólintott. – És amennyire én látom, majdnem mindent tudsz, amit ezekbıl meg lehet tudni. Ideje egy kis lábmunkát végezni. – Mire gondolsz? – Holnap szombat lesz. Ellátogatunk Fort Oswegóba. – De hát az… – Fogalma sem volt, milyen messze lehet. – Öt-hatórányi út innen. Egy barátnım, akit még az egyetemen ismertem meg, történetesen ott lakik. Nála megszállhatunk. Majd én vezetek. Te pedig navigálsz. Abból ítélem meg az embereket, hogyan tudnak térképet olvasni – tette hozzá széles mosollyal. Becca megállta, hogy megkérdezze, milyen értelemben volt az oswegói hölgy az egyetemen Stan barátnıje. Végtére is semmi köze hozzá. Inkább újra bólintott. – A családi kirándulásokon mindig én voltam a térképolvasó – mondta. – Anyám ilyen téren borzasztóan ügyetlen. Összekeveri a keletet a nyugattal. Shana és Sylvia pedig ilyenkor folyton veszekedtek. Jobb híján rám hárult a feladat, és nagyon beletanultam. – Valamiért biztos voltam benne – közölte a férfi. – Induljunk minél korábban! És ne felejtsd el mindezt magaddal hozni! Lehet, hogy Samantha talál valami összefüggést köztük. – És széles ívben az asztalon heverı iratokra mutatott. – Samantha – suttogta Becca. Természetesen. – Akkor holnap reggel találkozunk. Hétkor. Nem késıbb! – Sarkon fordult, az ajtóhoz ment, és kikiáltott: – Viszontlátásra, dr. Berlin! Viszontlátásra Mrs. Berlin! Amikor Becca becsukta mögötte a lakás ajtaját, a szülei már a nappali ajtajában álltak. – Ez roppant rövid randi volt, drágám – mondta az anyja. – Nem randi volt. Holnap elmegyünk Oswegóba. – Oswegóba? – New York államban van – magyarázta Becca. – Az jó hatórányi út innen – közölte az apja. – Ott is fogtok maradni? – Nem tudom… igen… nem… talán. – Megmondtam, hogy a fickó nem hisz az elıjátékban. – Jerold! – Stan egyik egyetemi barátnıjénél fogunk megszállni… ha ott kell éjszakáznunk – magyarázta lassan, elgondolkodva Becca, mintha idegen nyelven beszélne valakihez. – Ez nagyon szép, drágám! Ki az illetı? – kérdezte Mrs. Berlin. – Samanthának hívják. – Hát persze – jegyezte meg Dr. Berlin. – Huszonhárom éves vagyok – jelentette ki Becca. – Elég nagy vagy már – közölte Mrs. Berlin, és férjét karon fogva visszahúzta ıt a nappaliba. Becca berontott a konyhába, töltött magának egy pohár hideg vizet, egyszerre lehajtotta, és azon kezdett gondolkodni, hogy mit vegyen fel. Végül a szürke gyapjú hosszúnadrágja mellett döntött, mert egy ruha alkalmatlan lett volna egy ilyen útra, a farmert meg túl sportosnak találta, ha netán tárgyalásra kerülne sor valakivel. Ha azt feltételezte, hogy Stan ugyanilyen körültekintıen választotta meg az öltözékét, csalódnia kellett. A férfi ugyanolyan ruhában jelent meg másnap reggel hétkor, mint amilyet mindig is viselt: kordbársony pantallóban, nyitott nyakú ingben, és ugyanabban a kordzakóban, amelyben munkába járt. A kocsi hátsó ülésén egy piknikkosár és egy összehajtogatott pléd volt. Becca még a szemöldökét sem húzta feljebb, de Stan láthatott valamit az arcán.

– Ahhoz még egy kicsit hővös van, hogy a földön ülve együnk – magyarázta. – Még akkor is, ha megszoktad, hogy akár esik, akár süt, minden nap lekucorodj a vízesés mellé. Csakhogy most északra megyünk, ahol sokkal hidegebb lesz. Olyan volt, meg nem is, mint egy randevú. Az idıjárásról, politikáról és biztonságos munkahelyi témákról beszélgettek. Az volt a legszemélyesebb, amikor Becca az édesanyja megkeresése felıl kérdezte a férfit. Akadozó és kissé körülményes válaszából megértette, hogy Stan nem sokszor mesélte el ezt a történetet. Elszörnyedésére egyszer csak azt találta kérdezni: – Miért? Miért nem beszélsz errıl soha? Stan hosszasan hallgatott, miközben az autó robogott velük az úton. A leghosszabb perc volt, amit Becca csendben ült végig. Már épp a bocsánatkérést fogalmazta, amikor Stan felsóhajtott. – Azt hiszem, mihelyt túlestem rajta, mihelyt megtudtam, ki ı, és hogy valójában nem tudja, ki az apám, megnyugodtam. A történet ezzel véget ért. Befejezıdött. Lezárult. Minden történettel így vagyok, amin dolgozom. Nem volt szerepe az életemben, és nekem sem volt szerepem az övében. Mindenre választ kaptam, amit meg akartam kérdezni. Ezzel tehát tovább nem volt gondom. – Ugyanígy lesz most is? – kérdezte Becca. – Mire gondolsz? – Arra, hogy amikor majd megismerem a történetet… – Ha megismered. Tudod, nem mindig sikerül. A lány bólintott. – Ha megismerem a történetet… azzal ez is le fog zárulni? – Azt hiszem, ez attól függ. – Mitıl? – Attól, hogy a mese happy enddel végzıdik, mint minden jó tündérmese, vagy sem – felelte a férfi, és felgyorsult, hogy sávot váltva megelızze az elıtte cammogó kocsisort. – Nami Csipkerózsikája sohasem végzıdött happy enddel. – Hát hogyan végzıdött? – A férfi visszasorolt a sávjukba, és kíváncsian pillantott Beccára. – Egy csókkal – felelte egy vállrándítással a lány. – És esküvıvel. – Ez nem boldog vég? – nevetett a férfi. – Én szeretem a csókokat. – Kis szünet után hozzátette: – és az esküvıket. – A királyfiról nem esik szó az utolsó mondatban. Mintha az esküvı után eltőnt volna. Csak a királylány és a kicsi lánya szerepel. Vigyázz! – Az elıttük haladó kocsi váratlanul lefékezett. Stan gyakorlottan beletaposott a fékbe, ugyanakkor enyhén jobbra rántotta a kormányt. – Seggfej! – morogta. Becca nem tudta, az elıttük lévı autó sofırjére, vagy saját magára értette-e. Majdnem hét órába telt, mire beértek Oswegóba – a piknikezés körülbelül egy órával megnövelte az utazás idejét. Stan kosarában egy feldarabolt sült csirke volt, hozzá bor, kenyér, sajt és szárzeller. Plusz két joghurt. A kanalakról megfeledkezett. Becca nevetve kotorászott a táskájában, majd „Tratatatam!” kiáltással felmutatott egy jobb napokat látott, viharvert mőanyag kanalat. – Sokkal jobb napokat – mondta Stan, és a kanalat beletörölte az ingébe. Felváltva használták, és ezután valahogy oldottabb lett a kapcsolatuk. Az Oswegót jelzı elsı táblákat elhagyva Stan Becca kezébe nyomott egy papírlapot, amelyre macskakaparásra hasonlító betőivel felírta, mikor merre kell menniük. Becca hangosan felolvasta az utasításokat, elég idıt hagyva közöttük, hogy hol kell sávot váltani, vagy balra kanyarodni, amit elég sokszor kellett tenni.

– Csípem ezt a nıt – mormolta az orra alatt Stan, de rögtön el is vigyorodott, hogy mutassa, csak viccelt. Már jól benne jártak a délutánban, amikor befordultak egy kertes házakkal teli utcába. – Ez az… a 19-es szám – mutatta Becca. Az 1930-as években épült meghatározhatatlan stílusú, de kényelmesnek tőnı ház túlságosan nagy volt, semhogy egyetlen személy lakjon benne. Becca eltöprengett ezen, de eddig gondosan kerülte, hogy túl sokat kérdezısködjön Samantha felıl, és Stan rá nem jellemzı módon szintén hallgatott róla, csak annyit árult el, hogy illusztrátor. Gyerekkönyvekbe szokott rajzokat készíteni. Becca lelki szemei elıtt nyuszik és kiscsibék jelentek meg, és érteni vélte, hogy Stan miért nem beszél róla. És megint az járt a fejében, hogy vajon milyen közeli barátnı lehetett annak idején Samantha. Stan futólag említette, hogy együtt csinálták az egyetemi lapot. Vajon a lány az „építsetek barikádot!” szellemiségétıl jutott el a bricsesznadrágos nyúlfiak rajzolásáig? A 19-es számú ház elıtti gyepen át egy sötét hajú gyerek szaladt ki, pufók kis arca kivörösödött a futástól. Beccát egy pillanatra elfogta a reménykedés, hátha a gyerek kiköpött Samantha. Aztán jött a következı, majd a harmadik gyerek, és beszaladtak a szomszéd házba. Becca hangosan felsóhajtott. – Tényleg jó lesz kiszállni, és kinyújtóztatni a tagjainkat! – jegyezte meg Stan, félreértve a sóhajtását. – Bizony. Még a csomagjaikat szedték ki, amikor kinyílt a 19. szám ajtaja, és egy karcsú, szıke nı lépett ki a verandára. (Naná, hogy szıke, gondolta Becca. És karcsú.) – Stan! – kiáltotta a szıke, és integetett. – Üdv, derék idegen! – kiáltott vissza Stan, és feltolta a szemüvegét az orrnyergén. – Ezek szerint jó volt az útbaigazítás. – Vannak dolgok, amikben jó vagyok – mondta erre Samantha. Becca valahogy érezte, hogy a nı nemcsak ebben lehet jó. – Te pedig nyilván Becca vagy. Gyertek be! Ebédeltetek? Linn csak hétkor ér haza, a gyerekek pedig korán fognak vacsorázni, de egy kis uzsonnát azért félretettem nektek. Becca érezte, amint a szája fülig érı mosolyra rándul. Linn. Hát nem csoda, hogy Samantha és Stan végül nem jöttek össze. – Köszönjük, ebédeltünk! Milyen szép ez a ház! – Minden szavát ıszintén így is gondolta.

Linn hasonlóan magas volt, és egykor ugyancsak szıke lehetett, de mára már megkopaszodott. Az ilyenkor elmaradhatatlan ugratások után, melyek azokra a régi bulizásokra vonatkoztak, Becca bevallotta, hogy azt hitte, Linn egy leszbikus párkapcsolat másik tagja. – Hogy én… leszbi? – hahotázott Samantha, Stan és Linn pedig kedélyesen együtt nevettek vele. Kicsit túl kedélyesen, gondolta Becca. De a többieken nem látszott, hogy észrevették volna. A gyerekek – a pufók képő kislány és a hároméves, még androgün külsejő kisfiú – zajosan ettek, és a tányérjuk felett egymást bokszolták. De mialatt a felnıttek vacsoráztak, ık már valami Disney-filmet nézve csendben ültek a tévé elıtt. Vacsora közben Samantha és Stan felelevenítették néhány közös emléküket, de leginkább politikáról folyt a szó. Linn konzervatívabb elveket vallott, mint Stan, és szelíden elvitatkoztak egy sort a Szovjetunió széthullásáról és a zavaros közel-keleti helyzetrıl. Samantha közbevetett kérdései és megjegyzései csak tovább szították a vitát, és úgy tőnt, kifejezetten élvezi, hogy a két férfi egymásnak esik. Becca kínosan érez-

te magát, bár nem tudta volna megmondani, miért. Gyanította, hogy inkább a stílus zavarja, semmint a vita tartalma. A desszertnél – ami nagyon finom creme brulée volt (megint valami, amiben Samantha jó volt) –, miközben a két gyerek félig rámászva kunyerált újabb és újabb falatokat, Samantha hirtelen így szólt: – Szegény Becca persze választ vár a kérdéseire. Egy vacsora kedvéért kicsit hosszú lett volna ez az út. Hadd dugjam ágyba a kis szörnyetegeket, addig te, Stan, magyarázd el neki! Becca Stan felé fordult, aki megadón emelte a magasba a két kezét. – Arra céloz, hogy meghívtak néhány oswegóit, akik már a negyvenes években is itt éltek, és talán emlékeznek egy-két dologra. Linn tagja a Fort Múzeum igazgatótanácsának, Sam pedig készített néhány illusztrációt a prospektusukba. Ilyenformán elég sokat tudnak arról, ami annak idején a táborban történt. Ebben a pillanatban megszólalt a csengı, mire Linn felállt, hogy ajtót nyisson. Két férfit és egy nıt vezetett be, mindhárman hatvan-hetven év körüliek voltak. Linn bemutatta ıket, majd egy-egy kávé mellé letelepedtek a nappaliban. A megviseltebb külsejő, bozontos ısz hajú, és valaha élénk, de mára már megfakult kék szeme alatt jókora táskákat viselı férfit Randolph Feistnek hívták. Egykor középiskolai tanár volt Oswegóban. A nı, Marge Pierce, kétszer is lesimította hennával festett haját, mielıtt leült volna a kárpitozott karosszékbe, mintegy magyarázatképpen kijelentve, hogy világéletében Oswegóban élt. Dagadt volt a bokája, és a lábát mintha erıvel kellett volna bepréselnie apró cipıjébe. Becca figyelmét leginkább a másik férfi, Harvey Goldman vonta magára. A futókhoz hasonló, keménykötéső kis ember volt, arcbıre, mint a pergamen, amire túl sokszor írtak már, és túl sokszor kaparták le az írást. Becca sejtette, hogy az írások nem mindig lehettek szívderítıek. Pár percig mindennapos témákról folyt a szó közöttük – az idıjárásról, az útjukról idáig, hogy mennyit változott Oswego az utóbbi években. – Nem mindig elınyére – jelentette ki Marge, és rögtön meg is ismételte: – Nem mindig elınyére. Marge Oswego állapotáról szóló véleményének e másodszori hangoztatása közben Becca hirtelen felpattant, és kiment az elıszobába, ahol a rózsafa dobozt letette. A karjában tartva, mint egy újszülött babát, behozta a nappaliba. Amikor visszaért, Stan épp összefoglalta jövetelük célját, mondván: – Úgyhogy ha megtudhatnánk valamit az önök… kapcsolatáról… mármint a menekültekkel és a táborral… és talán mutatnánk néhány fényképet. Randolph megköszörülte a torkát. – Én is azok közé a tanárok közé tartoztam, akik kivitték a középiskolásokat a táborba, nyílt házba… – Számunkra azért nem volt annyira nyílt – vágott közbe Harvey. – Tudják – folytatta Randolph, mintha Harvey meg sem szólalt volna –, akkoriban terjengtek azok a pletykák… Elhallgatott. – Milyen pletykák? – kérdezte Becca. – Hát, ami azt illeti, elég ostoba pletykák. Hogy a menekültek… és sokan voltak, majdnem ezren… nagy lábon élnek az adófizetık pénzén. És mindez persze azok után, amiken a háború miatt keresztülmentünk… A fiúk és lányok napokig másról sem beszéltek, ami mögött természetesen az volt, hogy otthon a szüleik ugyanezeket vagy még rosszabbakat mondogatták. A középiskolások már csak ilyenek, a szüleiktıl hallott érveket ismétlik el, s közben azt hiszik, a saját véleményüket mondják. Ezért aztán Ralph…

– Mr. Cornell, az igazgató – szúrta közbe Marge, és ismét megérintette a haját. – Én is azok közé a gyerekek közé tartoztam. És hallaniuk kellett volna, hogy miket mondtak! – … Ralph tehát ragaszkodott hozzá, hogy a diákok lássák a saját szemükkel. És az ember látta azokat a vigasztalan barakkokat és a szögesdrótot… – Szögesdrót! – suttogta Becca. – Szögesdrót? – csodálkozott Stan. – De hiszen menekültek voltak, nem foglyok! – Szögesdrót! – ismételte ellentmondást nem tőrı hangon Harvey. – Miközben az országban másutt a német hadifoglyok hétvégére kimenıt kaptak! – De miután láttuk, néhányan délutánonként, tanítás után eljártunk oda, és cukorkát meg egyebeket vittünk nekik – mondta Marge az izgalomtól szinte remegve. – Bedobáltátok a drótkerítésen, mint az állatoknak szokás az állatkertben – fintorgott Harvey. Láthatóan régi vita volt ez közöttük. – Igen, Harvey, de azt is tudod, hogy mihelyt a dolgok valamelyest rendezıdtek, a menekült gyerekeknek is iskolába kellett járniuk – mondta Randolph. – És mindez már nagyon régen volt. – Az idı nem menti fel a lelkiismeretet – közölte Harvey kurtán. – Az idı nem radírozza ki ezt. – Kigombolta bal ingujját, és felhúzta az inget a karján. Aztán kinyújtotta a karját, hogy mindannyian láthassák. Egy halványkék szám volt beletetoválva. – Nem – mondta halkan Stan. – Az idı begyógyíthatja a sebeket, de a hegeket nem tünteti el. Harvey szótlanul visszahajtogatta és begombolta az ingujját. Marge lenézett a lábára, és mintha valami varázslatot őzne, egymás után háromszor keresztbe tette duzzadt bokáit. Randolph esdeklı tekintettel nézett Beccára. – Mit szeretne még tudni? – kérdezte. – Már van egy múzeumunk. A Biztos Menedék Múzeum. És itt van a Gruber-könyv. Az a címe, hogy Menedék. Látta már? – Mr. Feist – kezdte Becca –, pár nappal ezelıttig még csak nem is hallottam Fort Oswegóról. Amikor a nagymamám meghalt, ezt a dobozt találtuk a holmija között. A Palládium Timesból kivágott cikkek és régi fényképek vannak benne. Most próbálom felderíteni a múltját. Lehet, hogy ı is ebben a menekülttáborban volt. Legalábbis néhány irata erre utal. – Becca gondosan kerülte, hogy szóba hozza a mesét. – Hogy hívták? – Gitlnek. Gitl Mandlestein. Vagy Dawna Stein. Vagy Genevieve. Úgy látszik, több neve is volt. – Gitl. Gitl. – Harvey lehunyt szemmel dörzsölgette a bal karját, mintha az inge alatt lévı szám Braille-írással lenne odaírva, és azt akarná elolvasni. Lassan ingatta a fejét. – Dawna. Genevieve. – Megmutathatom a fényképeket? – kérdezte szinte suttogva Becca. – Kész! – robbant be Samantha a szobába. Vidám hangja mindenkit felvillanyozott. – Leraktam a szörnyecskéket éjszakára. Kér még valaki kávét? Újratöltötte a csészéket, és a szobában egykettıre feloldódott az addig kissé feszült hangulat. Becca gyanította, hogy Samantha eleve így tervezte, hogy belépése annál színpadiasabb lehessen. De rögtön el is fogta a bőntudat, mintha ilyesmit feltételezni Stan régi barátjáról az álnokság legrosszabb fajtája volna. Sietve kivette hát a képeket, és az elsıt rögtön átadta Harveynak. – Olyan régen volt – suttogta fejcsóválva a férfi. De aztán rámeredt arra a képre, amelyen többen is körülvették a zsákruhát viselı Namit. Jobb keze mutatóujját rátette a képen látható egyik fiatalemberre. Becca látta, hogy azon az ujján hiányzik a körme. – Mi az, Harvey? – kérdezte Samantha. – Rosszul vagy? Harvey csukott szemmel ült. Samantha rásimította a tenyerét a kézfejére.

– Ez én vagyok – mondta Harvey. – A múzeumban lévı képek közül ez az egyetlen, amelyiken én is rajta vagyok. Ettıl most minden rémség olyan elevennek tőnik. Becca rámeredt az öreg ember kezében lévı fényképre. A fiatal férfi kiéhezett arccal, sóváran nézte Namit. – Ez pedig itt Ksiezniczka. – Micsoda! – kiáltott fel Becca és Stan egyszerre, miközben Stan elırehajolt. – így hívtuk. Azt jelenti, királylány. Mert… – Hirtelen zavarba jött, mintha egy emlék… és a rá való emlékezés vágya… nem lenne elég. – Mert egy kastélyban született? – kérdezte Becca elszoruló torokkal. – Egy zsidó, aki kastélyban született? – Harveyt a kérdés láthatóan elképesztette. – Nem… hanem mert semmi köze nem volt hozzánk, többiekhez. Hozzám. Mintha… – Elhalkuló hangon félbehagyta a mondatot, aztán, mintegy elkésett gondolatként hozzátette: – Olyan régen volt. – Nem tudná felidézni? – esdekelt Becca – Valamit? İ is járt iskolába? Beszélt a múltjáról? Vagy a…? – Volt egy újszülött kisbabája, de férje nem volt, és… Ez minden, amire emlékszem. – Kérem, próbálja meg, Mr. Goldman! – könyörgött Becca. – Kérem! Randolph fölemelte a kezét, ahogy nyilván oly sokszor meg kellett tennie annak idején az osztályban. – Harveynak igaza van. Az egész már olyan de olyan régen volt. Az emlékezet meg különös és megbízhatatlan dolog. Afurcsa dolgokra jobban emlékezünk. Mint például arra az öregasszonyra, aki, amikor megérkezett, megcsókolta a földet. – Te ezt nem is láttad, Randolph – szólt közbe Marge. – Az újságban volt. – Lehet, hogy igazad van – ismerte el Randolph. – Mégis úgy tőnik, mintha emlékeznék rá. Épp errıl beszéltem az emlékezet kapcsán. Az iskolába járó menekült gyerekekre viszont határozottan emlékszem. Sajnálatra méltóak voltak szinte valamennyien, alultápláltak, ijedısek. De nagyon ragaszkodtak egymáshoz. És nagyon jó eszőek voltak, még ha törték is az angolt. – Elmosolyodott. – Ennek a Ruth Grubernek, aki a könyvet írta, neki kellett összeszednie, kik voltak azok a menekültek, akik a Fortba jöttek. Nemcsak zsidók voltak, akadt köztük katolikus is, nekik megengedték, hogy eljárjanak a vasárnapi misére az én templomomba, mert az volt a legközelebb a Forthoz. És emlékszem, volt néhány protestáns is. – Olaszországból jöttünk – vette vissza a szót Harvey. – A forróságból a hidegbe. Egy csecsemı meg is halt az átkelés közben. Erre emlékszem. Az anyja két napig sírni sem tudott, se beszélni, de akkor elhaladtunk a Szabadság-szobor mellett, és mindenki sírt az örömtıl. Akkor szegény ı is elzokogta a bánatát. Egy percre mindannyian elcsendesedtek. – És emlékszem – folytatta Harvey –, hogy arra gondoltam, milyen szabadok vagyunk. Végre. Milyen szabadok! És hogy meg voltam döbbenve, amikor egyszer csak újra szögesdrót mögött találtuk magunkat. Biztos voltam benne, hogy azért tettük meg ezt a hosszú utat, hogy végül Amerikában öljenek meg bennünket. – És nézd meg magad most! – szólt rá Marge. – Fél Oswego a tied. – Egyetlen kicsi üzletem van, de elégedett vagyok – vágta rá Harvey. – Hogy lenne már ez egyenlı a fél várossal? – Kérem! – szakította félbe ıket Becca. – Mi történt a nagymamámmal? – Úgy viselkedett, mint egy királykisasszony – felelte Harvey. – Erre határozottan emlékszem. Olyan volt, mint aki egy mesekönyv lapjairól lépett ki, a bıre, mint a selyem, a haja lángvörös, mintha a háború és annak minden borzalma meg sem érinthette volna a szépségét. Maga kicsit hasonlít rá, leszámítva a szemét. A maga tekintete eleven, melegséget sugárzó. Az övé valahol másutt járt. Mi, fiúk, azt hiszem, mindannyian félig

szerelmesek voltunk belé. De ı egyikünkhöz sem szólt egy szót sem. Mintha valami átok ült volna rajta. – Átok? – kapott a szón Becca. – A nácik létezése volt az átok – mondta Harvey. – Még most is az. – A nácik mind halottak, Harvey – szólalt meg Marge, és két kezével újból végigsimított a haján. – A te számodra halottak – hangzott az öregember válasza. – De számomra nem. – Sóhajtva felállt. – Mennem kell! Egy ilyen öregnek, mint én vagyok, túlkésıre jár. – Én is öreg vagyok – mondta Randolph. – De nem annyira, mint én – felelte Harvey, majd Beccára kacsintott, és megfogta a kezét. – Örülök, hogy megismerhettem Ksiezniczka unokáját. – Szemérmes mosollyal kezet csókolt neki. Aztán kétfelıl arcon csókolta Samanthát, és elment. A többiek hamarosan követték.

Tizenharmadik fejezet

A

egy szomszéd országból egy királyfi – mesélte /l Nami. Becca ágyban feküdt tüdıgyulladással. Nıvérei „tüdı-gyulásnak” mondták, és megpróbálták elkapni tıle. De Nami elhessegette ıket. – Ilyen könnyen nem ússzatok meg az iskolát! – mondta. – Miért mindig egy királyfi jön, hogy megmentse? – kérdezte Becca. – Túl sok tévét nézel? –felelte Nami. – Túl sok Geraldót és Donahue-t. Túl sok nıi egyenjogúságot. Régen mindig királyfi jött. Becca mellkasa és torka túlságosan fájt ahhoz, hogy kedve legyen vitatkozni. – A királyfi lovon érkezett a csapatai kíséretében. Meglátta a sövényt, és megpróbált átnézni fölötte. Megpróbált átnézni alatta. – Miért nem tépte ki inkább gyökerestıl? – kérdezte Becca, akit a láz akadékoskodóvá tett. – Mert összeszurkálta volna szegény a kezét – válaszolta Nami. Langyos vizes ruhával megtörölgette Becca arcát, s közben csukott szájjal dúdolgatott hozzá. – Ekkor arra jött egy parasztember, és meglátta, amint megpróbál átnézni a sövény fölött, és megpróbál átnézni alatta is. – Jobb, ha nem próbálkozol! – szólt oda a királyfinak. – Aki oda bemegy, többé nem jön ki. – Honnan tudod? –fordult a királyfi a paraszt felé. A paraszt elmosolyodott. Csak pár foga volt. – Mi, parasztok, az ilyesmirıl mindig tudni szoktunk. Nami elhallgatott, bemártotta a ruhát az öltözıasztalon lévı mosdótálba, majd visszafordult Becca felé, aki már majdnem aludt. – Hát az tudjátok-e, hogy mi a bátorság? – kérdezte a királyfi, s azzal jobb kezét a tövisek közé dugta. Becca megborzongott. Ezt a részt szerette a legeslegjobban, a mesében, jobban, mint a csókot, jobban, mint a lakodalmat, jobban, mini a/, átkot. Hogy miért, azt nem tudta. A tüdıgyulladás nála azzal járt, hogy ha egyszer borzongani kezdett, többé nem tudta abbahagyni. Nami feljebb húzta és kétoldalt betőrte a takaróját, majd lefeküdt mellé, hogy a testével melegítse. Mielıtt a mese véget ért volna, Becca már aludt. KKOR MEGÉRKEZETT

Tizennegyedik fejezet

A

volt. Nem voltak olyan fényképek, amelyeken Namit is látni lehetett, pedig a képeken százával látott az övéhez hasonló zsákruhába öltözött nıket. És ahogy Harvey Goldman megjegyezte, ıt sem lehetett egyetlen másik képen sem felismerni. A kiállítás többi darabja érdekes volt és lehangoló. – Mint a történelem nagy része – szögezte le Samantha. Linn, mint az igazgatótanács tagja, be tudta vinni ıket vasárnap reggel, és mivel egyedül voltak, hangosan közölhették egymással az észrevételeiket. – Mint a legtöbb halottasház – tódította Stan. – Ezért én inkább az aktuális eseményeket választom. Becca szúrós pillantást vetett rá a képrıl, amelyet épp tanulmányozott. Olyan volt, mintha Stan hirtelen magyarázkodni akart volna elıtte. – Derítsük ki, mi mondanivalója van a múltnak, aztán lépjünk tovább? – kérdezte. – Pontosan! – nézett rá széles mosollyal a férfi. – Hát, ez a múlt nem sokkal többet árul el a nagymamámról annál, mint hogy itt volt. – Akkor hol volt, mielıtt ide került volna? – kérdezte Samantha. – A hatvannégy millió dolláros kérdés – jegyezte meg Stan. – Ez valamikor a hatvannégy dolláros kérdés volt – mosolygott Linn. – Infláció! – kiáltotta egyszerre Stan, Samantha és Becca. Még akkor is ezen nevettek, amikor bezárták maguk mögött a Biztos Menedék Múzeum kapuját. *** A hazafelé vezetı út egykettıre eltelt. Becca és Stan régi dalokat énekeltek, családi történeteket meséltek, sıt néhány írást is megbeszéltek, amiket Becca az Advocate-nak szánt. Kettıt közülük Stan megvétózott, de a harmadikra odakapta a fejét. – Látod, ez érdekel! – mondta. Albanytól kezdve Becca végigaludta az utat, és nem gyızött mentegetızni, amikor felriadva egyszer csak azt látta, hogy a 91-esrıl letérve épp beérnek Hatfieldbe. – Legalább hagytál idıt gondolkozni – mondta Stan. – Úgyis nehezemre esik a jelenlétedben. Becca úgy döntött, inkább nem kérdezi meg, mit akar ez jelenteni. Lehet, hogy semmit. De lehet, hogy valamit. Akár így, akár úgy, problémák lehetnek belıle. – És mirıl gondolkoztál? – tudakolta. – A királylányról. És hogy vajon hol volt, mielıtt a menekülttáborba érkezett. Szeretnék újra belenézni azokba a papírokba! – Majd holnap – mondta Becca. – Ebédidıben – bólintott Stan. Kitette a lányt a ház elıtt, de maga nem ment be. Nem próbálta megcsókolni, de kezet sem fogott vele. Becca úgy gondolta, ez azt jelenti, hogy nem randiztak, de a pusztán munkatársinál közelebbi kapcsolat van köztük. Majd késıbb gondolkozik rajta, ha Stan már nem lesz ott. MÚZEUM CSALÓDÁS

A szülei már aludtak, így megint szétteregette az iratokat és fényképeket az ebédlıasztalon. Nami, a háta mögött Harvey Goldman kiéhezett arcával, mereven bámult rá a képrıl.

– Ó, Nami – suttogta –, mit nézel? A múltat? Vagy a jelent? Vagy talán a jövıt fürkészed? Egy kéz nehezedett a vállára. – Örülök, hogy épségben hazaértél, kislányom. – Az apja volt, pizsamában. – Megtudtál valami újat? – Nami ott volt Fort Oswegóban. Találkoztam egy férfival, aki emlékezett rá. Úgy emlékezett rá, hogy ı volt A királykisasszony. – És az volt csakugyan? – Jaj, apu! – mosolyodott el Becca. – Még sohasem hallottál zsidó-amerikai királykisasszonyokról? – Jaj, apu! – Becca erre is csak ezt tudta mondani. Apja csókot nyomott a feje búbjára. – Tudod, mi nagyon szerencsések vagyunk – mondta. – Akármin ment is keresztül Nami, amire vagy emlékezett, vagy nem, mi nagyon szerencsések vagyunk. – Tudom, apu – felelte Becca halkan. – Hallgatva Harvey Goldmant, és látva azokat a képeket meg a számot a karján, és… apa! – Tessék? – Namin nem volt semmiféle szám. Ezek szerint ı nem volt táborban. Akkor miféle menekült lehetett? – Nem minden táborban tetováltak számot a foglyok karjába, Becca – válaszolta az apja. – Nem mindegyikben voltak ehhez elég hosszú ideig a foglyok. – Honnan tudod? – Mást is olvasok, nem csak orvosi szaklapokat, kicsim – súgta apja a hajába. – És most menj, feküdj le! Becca felállt, megfordult, átölelte az apját, majd szófogadóan fölment a szobájába. Mivel nem hallotta apja lépteit a lépcsın, elképzelte, amint ott ül az ebédlıasztal mellett, és ide-oda forgatja a papírokat, mintha azzal, hogy megérinti ıket, megoldhatná a rejtélyt.

Stan és Becca a vízesés közelében ültek egy pléden, és megint csak az iratokat nézegették. Stan végül megállapodott annál, amelyiken az életrajzi adatok szerepeltek. – Ez – mutatott arra a sorra, amelyik át volt húzva. HOL VOLT AZ UTOLSÓ ÁLLANDÓ LAKHELYE? – olvasta Becca a napfényben hunyorogva. – Nem tudom elolvasni. – Ez a megoldás egyetlen kulcsa, Becca. Muszáj lesz elolvasnunk. Nézzük meg, fel tudjuk-e nagyítani! – Felállt, és Beccát is felhúzta a földrıl. – Gyerünk! A lány sietve összekapkodta a joghurtos poharakat és Stan dossziéját, a férfi pedig Nami papírjait szedegette fel. A plédet otthagyták késıbbre. Stan a másológépben háromszorosára felnagyította a papírt, amíg a kihúzott rész elég nagy lett, hogy el tudják olvasni. – Ez itt egy K – mondta. – K-E-L… Keim és még valami – próbálta kisilabizálni Becca. – Inkább Kulm és még valami – vélte Stan. – Azt hiszem, igazad van. Kulm… és talán, hef vagy hof. Épp itt van áthúzva, ezért nem látom, hogy ez e vagy o. Német lehet, nem? Vagy közép-európai? – Lengyel – válaszolta Stan, ujjaival a végiggereblyézve a haját. – Ne feledkezz meg a királylány-motívumról! Az lengyel szál volt. Egy bizonyos idıben-Lengyelországban élt. Én úgy sejtem, hogy onnan érkezett ide. – Vagy átutazott rajta. – Jó meglátás. Tehát…?

– Tehát induljunk ki ebbıl! Böngészd a térképeket, hívd föl az egyetemet, és… – elvigyorodott. – És mi lesz a munkámmal? Van pár sztorim, amit meg akarok írni… – Ebbıl fogsz egy fantasztikus cikket írni – jelentette ki Stan. –Érzem. – Azzal sarkon fordult, bement az irodájába, és olyan határozottan csukta be maga mögött az ajtót, mint amikor az ember pontot tesz a mondat végére. Becca hosszan nézte a becsukott ajtót, és próbálta elképzelni, mit csinálhat Stan mögötte: lábát az íróasztalára feltéve ül a székén, és gumiszalaggal célba lı a golfkocsiban ülı George Bush képére; azokat a kifejezéstelen arcú, lepelbe burkolózott szerzeteseket rajzolgatja, amiket a témamegbeszéléseken szokott; vagy a régi barátnıit hívogatja telefonon? Egyik sem látszott valószínőnek. Vagy valószerőnek. Ezzel szemben a kezében lévı papír nagyon is valóságos volt. Lenézett rá, s a rajta lévı szóra – Kulmhef vagy Kulmhof vagy mi –, melyet nagyanyja firkált oda dühösen vagy rémülten, vagy szomorúan oly sok évvel ezelıtt. Odament az atlaszhoz, és kinyitotta a K betőnél. Kezében a piros zsinóron függı nagyítóval a magas íróasztal fölé hajolt, és egykettıre megtalálta a keresett helyet. – Kulm, Észak- Dakota – olvasta fennhangon, és megrázta a fejét. – Hogyne! – Tovább olvasta. – Kulm Svájcban, két különbözı kantonban. Kulmain és Kulmbach, mindkettı Nyugat-Németországban… elképzelhetı. Kulmasa, Ghána, ez biztosan nem. – Leírta a két elképzelhetıt, majd az utolsó pillanatban hozzáírta a svájci városokat is. Aztán egy határozott mozdulattal becsukta az atlaszt. – Becca, telefon! – kiáltotta valaki. A papírlappal a kezében visszament az íróasztalához. A hívó egy régi történettel kapcsolatban kérdezgette, s miközben Becca gyakorlottan válaszolgatott, újra meg újra aláhúzogatta a német városok neveit. Mire letette a telefont, golyóstollával két helyen is kilyukasztotta a papírt. De valami zavarta a két névben, és önkéntelenül is úgy ingatta a fejét, mintha ezzel megszabadulhatna a problémától. Mielıtt végképp összezavarodott volna, kinyílt Stan szobájának ajtaja, és ott állt a férfi, hanyagul a kilincsre támaszkodva. – Van valami? – Egy észak-dakotai, egy ghánai, két svájci és két nyugat-németországi. Egyik sem pontosan Kulmhof vagy Kulmhef. – Hmm. – Stan lekapta drótkeretes szemüvegét, és megtörölgette inge elejében. Csak akkor szólalt meg ismét, amikor a szemüveget visszatette az orrára. – Talán fel kellene hívnunk Samantha barátját, és tıle megkérdezni. – Melyiket? A férfi oldalra billentette a fejét, és úgy húzta el a száját, mintha azt kérdezné: Viccelsz? – Harvey Goldmant – válaszolt saját kérdésére Becca. – Itt van valahol a névjegye – mondta Stan, és kimarkolt a zsebébıl egy csomó aprópénzt, a kocsikulcsát és vagy tíz névjegyet. – Odaadta, mielıtt elment. Azt mondta, arra az esetre, ha még valami eszedbe jutna, amit tudni szeretnél. Vagy ha szeretnél tıle inget vásárolni. – Gyorsan végiglapozta a névjegyeket. – Ez az: Harvey Férfidivat. Nahát, hogy valaki még ma is így nevezzen egy üzletet! – kuncogott. Becca vigyázva, nehogy a férfi kezéhez érjen, átvette tıle a névjegykártyát, és visszament az asztalához. Lassan leereszkedett a székre, és úgy nyomkodta végig a telefon gombjait, mintha üvegbıl volnának. Valami okból hirtelen nehezére esett telefonálni, nem úgy, mint máskor, ha egy-egy témába kezdte magát bedolgozni. – Harvey's. Miben segíthetek? – szólt bele két csöngetés után egy fiatal, vidám nıi hang.

– Beszélhetnék, kérem, Harvey Goldmannel? Nem üzleti ügyben keresem, úgyhogy várhatok – felelte Becca. – Nagypapa! – kiáltotta a lány, alig távolodva el a telefontól. Becca enyhén csoszogó lépteket hallott, majd „Ne üvölts, Mirra!”, mondta egy megrovó hang, s végül érthetıen és felismerhetıen felhangzott a vonal túlsó végén: – Itt Harvey Goldman. – Becca Berlin vagyok, Mr. Goldman, az a lány, aki a nagymamája után nyomoz. Szombaton találkoztunk Samantha és Linn lakásán. – Igen, igen, emlékszem. Nagyon jó a névmemóriám – válaszolta Harvey. – Kivéve természetesen a nagymamája nevét – tette hozzá kuncogva. Becca tenyere megizzadt, ahogy a kagylót fogta. – Én… mi… szóval Stan és én kinagyítottuk a másológéppel az egyik őrlapot, és észrevettünk valamit, amiben talán tud nekünk segíteni. – Bármiben – felelte Harvey. – Jaj, bocsásson meg egy pillanatra! Mirra, kérlek, segíts az úrnak! Itt vagyok, Becca, mirıl van szó? – Van ennek az őrlapnak egy sora: „mi volt az utolsó állandó lakhelye?”. És a válasz ki lett húzva. Valamennyit ki tudtunk venni belıle, csak a mi atlaszunkban nem találtam rá utalást. Legalábbis biztosat nem. Stan arra gondolt, hogy ön talán felismeri. – Megpróbálom. Hogy hangzik? Becca vett egy nagy levegıt. – Valami olyasmi lehet, hogy Kulmhof vagy Kelmhof vagy talán hef Elhallgatott, és várt. De a vonal túlsó végén semmi más nem hallatszott, csak ziháló lélegzés. – Mr. Goldman? Harvey? Semmi. – Ott van? Rosszul ejtettem? – Kulmhof! – kiáltotta Harvey. – Úristen! – Van ilyen valahol? – kérdezte Becca, és suttogó hangja megtelt izgalommal. – A pokol legsötétebb bugyrában. – Tessék? – Azt kérdezte, hol van, Rebecca, és én válaszoltam. Kulmhof. Az még csak nem is koncentrációs tábor volt. Hanem egyszerően csak egy… megsemmisítı tábor. – És az én nagymamám ott volt? – Az lehetetlen, drágám! – felelte Harvey, és a hangja hirtelen nagyon öreggé vált. – Kulmhofból egyetlen nı sem szabadult ki élve.

M

IHELYT A KIRÁLYFI keze a tövisek felé közelített, az elıtte ott járt sok sok királyfi csontjai énekelve feltámadtak a csipkebokorból. – Mit énekeltek, Nami? – kérdezte Becca. Ezt eddig még sohasem kérdezte meg. İ és Nami egy osztálykiránduláson voltak, és a többi gyerek a buszon mindenfélével dobálta egymást, és egymás karját csipkedték. Csak Nami és Becca – és még egy Barney nevő fiú, akinek valami baj volt a kezével, és ezért vele senki nem játszott – hallgatták a mesét. Nami egy pillanatra zavarba jött. Aztán énekelni kezdett:

Cváncik májl bin ih gelófen Hab'e ih a stíbl ongetroffen. Bálebossz! Gib mir a stikl brojt; zít májpónem, ví blojkh und tojt ih habe zih gevas'en und gebet'est, íz árajn a kappermencs…

A hangja elhalkult, és fejét elfordítva kinézett az ablakon. A vers szavai olyan nyersek, olyan csúfak voltak, hogy Becca félt megkérdezni, mit jelentenek. De Barneynak nem voltak ilyen félelmei. – Mrs. Stein, ez valami halandzsa? Vagy mi? – kérdezte. Nami elfordította a tekintetét az ablaktól, és egyenesen Barney szemébe nézett. – Vagy mi. – Nami, mondd tovább a mesét! – könyörgött Becca, akit hirtelen elfogott a félelem. – Az igazi mesét. – Nem szeretem az olyan meséket, amiket nem értek – közölte Barney. – Az apukám mindig azt mondja, hogy kérdezzem meg, ha valamit nem értek. – Barney nagy kérdezı volt az iskolában. – Na és… mit akarsz tudni, Barney? – kérdezte Nami. – Hogy mit jelentenek ezek a muris szavak. Jelentenek egyáltalán valamit? Nami bólintott, és újra kinézett az ablakon. Ekkorra már Becca is úgy érezte, ı is hallani akarja. – Mit jelentenek? Áruld el! Nami felsóhajtott. – Ez egy régi dal. Egy régi mesébıl való régi dal. Így szól: Futván futottam húsz mérföldet Végül egy házra találtam. Uram! Adjon egy darab kenyeret; Nézze, sápadt vagyok és halott. Már kezet mostam és elmondtam az áldást Amikor beléptek a kappermencs… – Mik azok a kapper… – kezdte Barney. – … mencs? –fejezte be a szót Becca. – Emberrablók – válaszolta Nami kurtán. – Emberrablók? A Csipkerózsikában nincsenek is emberrablók! – kiáltotta felháborodottan Barney. – Mit tudsz te a mesékrıl? – nézett rá dühösen Nami. – Mit tudsz te Csipkerózsikáról? Lesújtó pillantásától kísérve Barney hátat fordított az ülésen, és nem is nézett többé vissza. Nami ettıl kezdve meg sem szólalt egészen hazáig.

Tizenhatodik fejezet hogy Kulmhof volt az elsı megsemmisítı táborok egyike – mondta Becca este a vacsoraasztalnál, amelyen érintetlenül maradt a tányérján az étel. – Becca, egyél! – szólt rá az anyja, aki szintén nem nyúlt az ételhez. – Mikor nyitották meg? – kérdezte az apja. – Azt mondta, valamikor negyvenegyben. Remegett a hangja, amikor errıl beszélt, de nem úgy, mint aki meg van ijedve, inkább mintha dühös lenne. Mintha mindjárt dührohamot kapna. És mintha azon dühöngene, hogy nem tud uralkodni magán. – Becca lenézett a kihőlt ételre. Amúgy a marhahús sörmártásban a kedvencei közé tartozott. – Azt mondta, hogy Kulmhofban fıleg zsidók és cigányok voltak az áldozatok. – Ez már nagyon régen történt – krákogott dr. Berlin. – Nem tehetünk semmit ellene… – Namiról van szó – vágott közbe Becca.

É

S AZT MONDTA,

Anyja átnyúlt az asztalon, és megérintette a kezét; Becca forrónak érezte anyja kezét, mintha égı parázsként csontig perzselné a húsát. – De Mr. Goldman azt is mondta, hogy egyetlen nı sem menekült meg onnan, úgyhogy Nami nem lehetett ott – mondta Mrs. Berlin. Becca nem törıdött a forrón égetı kézzel. – Azt mondta, Kulmhof körülbelül nyolcvan kilométerre-északnyugatra volt a lengyelországi Lództól. – Lengyelország… – suttogta Mrs. Berlin. – És mi itt vagyunk egy vidéki lengyel közösségben – mondta dr. Berlin. – Nem csoda, hogy Nami ezt a helyet választotta. – De soha egyetlen nı sem menekült meg Kulmhofból – suttogta Becca. – És miért akart volna itt, Amerikában lengyelek között élni, ha… – Akkor talán a családja halt meg Kulmhofban – vélte dr. Berlin. – És arra gondolhatott, hogy ha itt is lengyelek között él, talán valahogy hírt kaphat felılük. – Miféle családja? – kérdezte Mrs. Berlin. – Mindig úgy tudtam, hogy én vagyok az egyetlen rokona. – Amíg mi meg nem születtünk – tette hozzá Becca, felidézve, hányszor mondogatta Nami: Az én családom. Ezt olyan emelt hangon, és rá egyáltalán nem jellemzı büszkeséggel jelentette ki minden bizonyítványosztáskor, tanulmányi eredményért vagy sporttevékenységért kapott elismerés alkalmából, hogy mindnyájan zavarba jöttek tıle. – Ez sok mindent megmagyaráz – jelentette ki dr. Berlin, két kézzel tolva el maga elıl a tányérját. – Ez semmit sem magyaráz meg – mondta erre Mrs. Berlin halkan, szinte suttogva. Becca várt egy kicsit, csak aztán törte meg az ezt követı csendet. – Létezik egy hely, ahol mindenre magyarázatot lehet kapni – suttogta, akárcsak az imént anyja. – Nem! – rázta meg a fejét dr. Berlin. – Nem! – Kulmhofban… ha még létezik. Nyolcvan kilométer Lództól. –Gondosan ejtette a szót, visszaemlékezve Goldman hangjára, és arra a rettenetes csendre a telefonban. – Szó sem lehet róla! – mondta az apja. – Megígértem Naminak. Megesküdtem, hogy felkutatom az örökségünket. – Egy koncentrációs tábor nem örökség. – Teher? – szólalt meg Mrs. Berlin. – Családi titok? – Megígértem – ismételte meg Becca. – Megesküdtem. – Arcán gyászos mosollyal felállt. – Ha akarom, ez is egy mese. Még ki sem lépett a szobából, a szülei máris összevitatkoztak.

Még az ágyban is ez járt a fejében, és az álmai megteltek a tábor mindenféle horrorfilmekbıl összeszedegetett képeivel: kiálló bordájú, madárijesztı külsejő férfiakkal, tömegsírokból kiásott, egymással összenıtt hullák hegyeivel, szögesdrótok mögül elhomályosult pénzérmékhez hasonló szemekkel kifelé bámuló gyerekekkel. Korán és kimerülten ébredt, és még Stan elıtt beért a szerkesztıségbe. Amikor a férfi megérkezett, ı már több Lódzba vezetı utat is megnézett az atlaszban. Stan nem is köszönt, csak odament, és a vállán át nézte, amint Becca mutatóujja Lódz felé tartva megint keresztezi a lengyel határt. – Hirtelen rájöttél, hogy imádod a galumpkist? – kérdezte. Becca egy pillanatra elmosolyodott, aztán kicsit elmozdult oldalra, mintha a férfi rávetülı árnyéka teherként nehezedne rá. Hátrafordulva komoly arccal ránézett, és csak annyit mondott:

– Felhívtam Goldmant. – Gondoltam, hogy fel fogod hívni. – Stan nem szólt többet, türelmesen várta a folytatást. – Azt mondta, Kulmhof megsemmisítı tábor volt. – Jézusom! – És hogy onnan soha egyetlen nı sem menekült meg. – Hmm. – A férfi keze automatikusan a hajához emelkedett, majd a fejét vakarva folytatta: – Akkor… akkor nem lehetett ott. Vagy talán valamelyik családtagja volt a… – Odamegyek – közölte kurtán Becca. – Magától értetıdik. – Stan elmosolyodott. – Bár én is mehetnék! – Azzal bement az irodájába, és becsukta az ajtót. Becca hátat fordított a térképnek. – Magától értetıdik – motyogta. Ha eddig nem döntötte volna el, ezzel eldılt. Már csak azt kellett kiderítenie, hogyan jut el oda, mennyibe fog kerülni, és keresnie kell valakit, aki tolmácsol neki. Lengyelül csak bizonyos ételek neveit tudta – és egy tábor nevét.

A Massachussettsi Egyetemen lévı ismerısei elirányították a szláv tanszékre. Egy ottani professzor azt tanácsolta, nézzen meg egy Atlas Samochodowy Polski címő könyvet. Három sikertelen próbálkozás után végre le tudta írni helyesen a címet. – Átküldetem a földszinti kézikönyvtárba – mondta a professzor. –Ha megtalálta az útvonalat, nézze meg, hogy a 8i-es út-e az! Majdnem biztos vagyok benne, hogy az lesz az. Varsótól kiindulva elvezet Plockig, majd Torunig, onnan Bydgozczig… Becca fonetikusan leírta a neveket, majd megkérte a professzort, hogy betőzze le neki. – Chelmno onnan már félóra kocsival. – Bocsánat, de a helység neve Kulmhof – mondta Becca. – így hívják németül – hangzott a válasz. – Amikor a németek elfoglalták, elnevezték Kulmhofnak. De a lengyel neve, ahogy ma is hívják, Chelmno. – Chelmno – ismételte Becca. Megborzongott, ahogy eddig még soha, mintha a puszta szó bevésıdött volna a génjeibe. – Chelmno. – Sok szép helyen fog átutazni – folytatta a professzor. – Csupa régi városon, amelyek nem hasonlítanak az amerikai városokra. És csupa zöldellı, sík vidék van arra. Az egyik város… Becca már nem figyelt rá. Agyába bezúdultak a koncentrációs táborokról eddig látott képek; az elmúlt éjszakai álma olyan tisztán idézıdött fel benne, mintha maga a múlt jelent volna meg a szeme elıtt. – … a tizenharmadik századig – mondta a professzor. – Nagyon köszönöm, Radziwicz professzor! – mondta Becca. –Felhívhatom ismét, ha szükségét látom? – Örömmel állok rendelkezésére – felelte a professzor. – És ha gondolja, bekapcsolódhat a Connecticuti Egyetem lengyel zsidó programjába Storrsban. Azt hiszem, kapcsolatot tartanak fenn a krakkói Lengyel Zsidó Intézettel. Becca minden információt lejegyzett, s miután még kétszer köszönetet mondott, letette a telefont. A papír, amelyre jegyzetelt, megtelt, és oldalt, mint szörnyőséges széljegyzetek, sőrő sorokban horogkeresztek egymásutánja. Nem is emlékezett rá, hogy ı rajzolta ezeket. Felállt, s közben arra gondolt: miért csinálom ezt? – Namiért – felelte hangosan saját néma kérdésére. De ez nem volt igaz, maga is tudta. – Mindannyiunkért. – Megrázta a fejét. Aztán kopogás nélkül bement Stan szobájába. Stan fölnézett. A szemüvegén megcsillanó fény eltakarta a szemét, és ettıl egy pillanatra vaknak látszott.

Becca leült a látogatóknak fenntartott székbe. – Mondd el nekem még egyszer, miért kutattad fel a vér szerinti édesanyádat! – Mert ezt kellett tennem. A vér szava, és a többi. – Stan ráhajolt az íróasztalára, és merın nézett a lányra. Most, hogy a fény eltőnt a szemüvege lencséjérıl, olyan kék volt a szeme, hogy Becca úgy érezte, beléhasít, mint a jég. – Nem így van – mondta. – Mert olyan átkozottul kíváncsi voltam rá, hogy úgy éreztem, vagy megkeresem, vagy meghalok. – Ez már közelebb van. Csend telepedett közéjük, s csak nyúlt, nyúlt, mígnem egy vékony szállá változott. Becca úgy érezte, mintha cirkuszi akrobataként egyensúlyozva lépkedne végig rajta. – Mert… – suttogta Stan – így a sors révén megtehetı az, ami prológgá teszi a múltat. – Shakespeare – szólt csendesen a lány. – De azt már elfelejtettem, hogy hol. – A vihar. De igaz. – Nem válaszoltál ıszintén! – Nem tudom, ıszintén. Csak azt tudtam, hogy meg kell tennem. – Rendben. – Becca felállt. – Korábban ki szeretném venni a két hét szabadságomat, és kérek még egy hét fizetés nélkülit! – Meg fogod írni a sztorit? – Ha van. – Lesz happy end vagy sem? – A kérdés komolyan hangzott. Becca mosolyogni próbált. – A mesék mindig happy enddel végzıdnek. – Ez attól függ – dılt hátra a székében Stan. – Mitıl? – Attól, hogy Pancimanci vagy-e, vagy a Királyné.

Az út elıkészítése tovább tartott, mint gondolta. Csak az útlevél és a vízum megszerzése három hétbe telt. A lengyel nagykövetség, amely Washington D. C-ben volt, segítıkésznek bizonyult, de a bostoni útlevélhivatal már nem. A New York-i lengyel turistairodától megtudta, hogyan bérelhet autót. – Intézheti rajtunk keresztül is – mondta a nı, akinek tiszta, csengı hangján alig érzıdött valami akcentus. – Egy Fiat Uno hat napra kétszáz dollár sincs, és Varsótól már vezetheti is. Azzal mindössze négy óra az út. Becca tehát telefonon elrendezte a Fiat dolgát, térképeket szerzett, és tájékoztatást kapott az éttermekrıl és szállodákról is. Apja tanácsát megfogadva kapcsolatba lépett a storrsi lengyel zsidó program képviselıivel, hogy tolmácsot kérjen tılük, és ígéretet kapott, hogy a repülıtéren várni fogja egy diáklány. Szerény tiszteletdíj (és néhány 40-es mérető farmer, tette hozzá a nı) fejében teljesen rábízhatja majd magát Magda Bronskira. – Mintha egy regényíró találta volna ki ezt a nevet egy grófnınél alig alacsonyabb rangú lengyel nı számára – jegyezte meg Becca. Jó volt hallani a telefonban a storrsi nı csengı nevetését. –Az anyja zsidó, az apja nem. Alany most fedezi fel a gyökereit. Sokan vannak így mostanában. – Akárcsak én – mondta erre Becca. – Chelmnóban? – komorodott el a nı hangja. – Ott elvágtak minden gyökeret. Becca beszámolt errıl a beszélgetésrıl Stannek, de a szüleinek nem. A férfi csak a fejét csóválta, és egy újabb téma megírásának esedékességérıl kérdezte. Úgy tőnt, mintha már

pusztán csak szakmailag érdekelné az útja. Becca fájó veszteségként könyvelte el Stan visszavonulását, de hogy miért, azt nem tudta volna megmondani. *** Apját nyilvánvalóan az óta is nyugtalanította az utazása, mert Becca napokon belül három telefont is kapott – egyet Sylviától, kettıt Shanától. – Ez ırület! – kiabálta Syl a telefonba. – Megígértem – védekezett Becca. – A halálos ágynál tett ígéretek nem számítanak. – Ha a halálos ágynál tett ígéretek nem számítanak, akkor milyen ígéretek számítanak? – szállt vitába Becca. Syl felsorolt egy sor ígéretet, köztük olyanokat, mint a békekötések, a házassági eskük és az újévi fogadalmak. – És rendszeresen megszegik mindet – szögezte le a végén. – Én ezt az ígéretet Naminak tettem – válaszolta Becca, és letette a kagylót. Most is, mint mindig, amikor valamelyik nıvérével kellett vitatkoznia, úgy érezte, hogy erkölcsi nyomást gyakorolnak rá. Nem sokkal ezután Shana is felhívta, de Becca már óvatos volt, és nem a Naminak tett ígéretével összefüggésben beszélt tervezett útjáról. – Tavaly nem voltam nyaralni Nami miatt, így most kiveszem a két hetemet, és hozzácsapva még egyet sok mindent megnézhetek Kelet-Európában. – De apa azt mondja, elmész egy koncentrációs táborba is. Miféle nyaralás lesz ez? – Egy megsemmisítı táborba, de templomokat, katedrálisokat és sok már történelmi emléket is meg fogok nézni. – Gyorsan kikereste a számtalan jegyzete közül azt a papírt, amelyikre a horogkereszteket rajzolta. – Megnézek városokat a Visztula mentén. Egy szakértı, akivel beszéltem, azt mondta, hogy van ott egy tizenharmadik századi katedrális, amelyiket a világ egyik legjelentısebb építészeti emlékének tartanak. – Egy nyaralásszakértı mondta ezt neked? – Shanát nem gyızték meg a szavai. – Ki más? – Utált hazudni, de vitatkozni még annál is jobban. Shana némileg lecsillapodva tette le a telefont, hogy nem egészen egy óra múlva ismét felhívja. – Amiatt az ígéret miatt akarsz elmenni! Nem valamilyen katedrális miatt – mondta. – Beszéltél Syllel. – Nem szabad elmenned! Különösen amilyen politikai helyzet most van ott. Bármelyik pillanatban kirobbanhat valami. – A szovjet köztársaságokban. Jugoszláviában. De nem Lengyelországban – magyarázta óvatosan Becca. – Lengyelországban most stabil a helyzet. – Most… Tíz percbe telt, mire el tudott köszönni Shanától. Kimerítı estéje volt, hamarosan ágyba is bújt. Csak pár oldalt tudott olvasni McKinley könyvébıl, a Szépségbıl. Ha valami baja volt, mindig ezt a könyvet vette elı.

Jóllehet június elsejére tervezte az utazást, végül meg kellett elégednie a június tizenötödiki dátummal. – Ember tervez, Isten végez – mondta Stannek. – Útlevél, vízum, Magda baronesse – mindhez idı kellett. – Igazi baronesse? – Miért, én nem vagyok egy királykisasszony igazi unokája? – Nem is tudom, az vagy?

– Valamikor június tizenötödike után talán megtudom – mosolygott halványan Becca, de a férfi nem viszonozta a mosolyát. – Figyelj, ne mondd meg senkinek, hogy mi dolgom van Lengyelországban! – Ez a te sztorid, Becca – felelte Stan. – Egyedül te törheted meg a varázslatot. – Varázslatot? – Végül emellett döntöttem. Megkérdezted, miért kellett megkeresnem az igazi anyámat, én pedig gyors válaszokkal akartalak kifizetni. De végül csak arra tudtam gondolni, és hidd el, sokat gondolkoztam rajta az elmúlt hetekben, hogy egyedül én törhettem meg a varázslatot. Nem is annyira a megtalálásáról, mint a keresésérıl volt szó. Amit csak én végezhettem. – Végre elmosolyodott, méghozzá szélesen, és kinyújtotta a kezét. Becca elfogadta, és szétáradt benne az öröm, amikor érezte, hogy Stan megszorítja a kezét. – Ami pedig a szerkesztıséget illeti, szabadságon vagy, de közben egy kicsit riportúton is. Ha majd visszajössz, eldöntheted, mennyit akarsz elmondani és kinek, de… – Stan mosolya határozottan elferdült. – De igényt tartasz a sztorira. – írásban. – Ami úgy kezdıdik, hogy „Hol volt, hol nem volt”. A mosoly lehervadt a férfi arcáról. – Ne számíts boldog végre! Ez itt a való világ. – Nem számítok rá. Mitıl lenne boldog? Elvégre Nami meghalt. –Azzal megfordult, visszament az íróasztalához, és összepakolt mindent, amire az úton szüksége lesz. Stan az ajtóból nézte, amint elmegy. Becca búcsút intett a kollégáinak; Jim oda is jött hozzá, hogy búcsúzóul megölelje. Az elıtéren átvágva Merelle épp lehajolt, hogy fölvegye az irattartóját. – Ó, Becca, szia! Hallom, hogy Lengyelországba utazol. Biztosan meg fogod nézni azokat a papírhajtogatós játékokat. Jannie barátnım tavaly járt ott, és a nagy nagynénjééknél lakott. Addig nem is ismerte ıket. Kivitték a szabadtéri piacra, ahol ezeket a papírholmikat árulják. – Tulajdonképpen egy történet miatt megyek – mondta Becca. – Milyen történet? – Másmilyen – mosolygott Becca. – A leszbik jogairól szól? – nézett rá zavartan Merelle. – Csipkerózsikáról. – Jaj, Becca, te mindig viccelsz. Jó utat! Kéz- és lábtörést! Becca mosolyogva bólintott, és kiment a kapun. – Inkább varázstörést kellett volna mondanod! – szólalt meg hangosan már az utcán.

Tizenhetedik fejezet

A

KIRÁLYFI IS ÉNEKELT,

és ahogy hangja társult a többiekével, az olyan .az volt, mintha tanúként igazolta volna, hogy mindannyian a tövisek között lelték halálukat. Mintha ismerte volna mindannyiuk életét, a múlt-, a jelen- és a jövıbelit egyaránt. – Hogy lehet jövıbeli életük, ha egyszer már meghaltak? – kérdezte Syl. A három kislány ezen töprengett a családi nappaliban, miközben a babaházzal játszottak. Elsınek Shana tette föl a kérdést, és a két nagyobb kislány azt akarta, hogy Becca kérdezze meg.

De ı nem volt hajlandó rá. Így aztán Syl, aki abban az évben bátrabb lett, megtette, amit mindannyian akartak. – Hogy lehet? – kérdezte újból. Nami a szemüvege fölött ránézett, és azt felelte: – A jövı az, amikor az emberek a múltról beszélgetnek. Ezért ha a királyfi ismeri mindannyiuk elmúlt életét, és azt elmondja mindenkinek, akik még odajönnek, akkor a többi királyfi újból él, méghozzá a jövıben. – Ó – mondta Syl, mintha értené, pedig nem értette. Ezt meg is mondta késıbb, amikor Nami már elmondta a mesét, és a kislányok ismét a babáikkal játszottak. – Egyáltalán nem értettem. – Én sem – mondta Shana, kiléptetve az anyukababát a nappaliból a konyhába. – Én sem – visszhangozta Becca, pedig ı értette. De már réges-régen megtanulta, hogy jobb, ha nem mond ellent a nıvéreinek. Csak magára haragítja ıket. Befektette hát a kisbaba-babát a bölcsıjébe, és kiment a szobából az igazi konyhába, ahol Nami süteményt sütött. – Én értem – mondta Naminak. Te mindig érted Jelelte Nami, és odaadta neki a tálat, amelyikben a habot verte, hogy kinyalhassa. Becca jobban szerette volna a tésztás tálat kinyalni, de az már a mosogatóban csücsült, tele mososogatószeres vizzel. – Mindig – bólogatott Becca, de nem volt benne biztos, hogy tényleg így van.

Tizennyolcadik fejezet A gép már egy óra késésben volt, és Becca régóta meg sem próbált elaludni. A pilóta kétszer is megígérte, hogy behozzák a késést, egyszer a milánói beszálláskor, egyszer meg valahol az olasz határ fölött. Azóta nem ígért semmit. Becca kikapcsolta a biztonsági övét, és óvatosan, hogy ne zavarja fel a mellette ülıt, elırehajolt, és felvette a földrıl az irattartóját. Kihúzta a cipzárját, és kivette az útlevelét meg a borítékot, amelyben Nami fotói voltak. Ezután lehajtotta az ülés asztallapját, szétrakta rajta a fotókat, majd melléjük tette a kinyitott útlevelét. Legalább százszor végigcsinálta már ezt, amióta elkészült az útlevélképe. Noha Nami képei fekete fehérek voltak, és szemcsés felületük mutatta, hogy régen készültek, az övé meg szép színes – ha nem is a valóságnak megfelelıen –, mégis mintha egy és ugyanazon nırıl készültek volna. Ugyanaz a meglepett tekintet, ugyanaz az erıs vonalú száj, széles homlok, középen kis hasitokkal ellátott állban végzıdı szív alakú arc. Soha senki sem tett rá megjegyzést, mennyire hasonlítanak egymásra, ı és Nami, leszámítva természetesen a vörös hajat. De persze soha senki nem látta a képet, amelyen Nami fiatal nıként volt látható. A hasonlóság ennek ellenére újból meglepetésként hatott Beccára. – Még hány meglepetést tartogatsz, Nami? – suttogta. Hangja, bár halk volt, felébresztette a mellette ülı utastársát. A fecsegı nı, akinek lengyel unokatestvérei voltak, még ki sem törölte az álmot a szemébıl, máris rákezdte az emlékei sorolását. Becca csak fél szívvel hallgatta; a nı unos-untalan ismételte magát. Már harmadszor mesélte el ugyanazt a történetet. Becca elrakta a képeket, de az útlevelét még egy kicsit a kezében tartotta. Olyan új volt, olyan ropogósak a lapjai. Hamarosan belekerülnek az elsı pecsétek. Lengyel pecsétek. Azt jelentik, hogy átlépte a határt. Áthág egy határt, még ha szívesen fogadják is. Naminak nem volt útlevele, jutott hirtelen eszébe, sem a banki trezorjában, sem a rózsafa dobozban. Igaz is, gyakran eldicsekedett azzal, hogy milyen boldog Amerikában, és esze ágában sincs még egyszer átlépni egy újabb határt. Nagyon

valószínő, hogy soha nem is volt útlevele, gondolta Becca. A storrsi nı elmondta, hogy a menekültek többségét hontalan személynek tekintették, akik amerikai konzulátusokon keresztül kapták meg a vízumukat. Az, aki fejvesztve menekül egy háborús területrıl, ritkán áll meg azért, hogy beszerezze a hivatalos papírokat, magyarázta a nı. Becca elgondolkozott a nagyanyjáról és a háborúról, amely elıl menekült, körülbelül olyan idısen, mint most ı. Azután visszatette az útlevelét az irattartóba, és behúzta a cipzárat, amely most valami mókás, furcsa hangot hallatott. Mosolyogva az útitársa felé fordult, és félbeszakítva a monológját, megszólalt: – Én még sohasem jártam Lengyelországban. – Én meg most megyek harmadjára, kedvesem – válaszolta az asszony. – És az unokatestvéreim… – Én tulajdonképpen eddig még sehol sem voltam. – Eddig Csipkerózsika álmát aludta talán? Becca nevetni kezdett, és abba sem tudta hagyni. A nı megriadt, és egy perc múlva megnyomta a hívógombot. A légi kísérı, attól tartva, hogy valaki hisztériás rohamot kapott, futva érkezett, kezében egy pohár hideg vízzel.

Mivel nem volt semmi elvámolni valója a Magdának szánt farmernadrágokon kívül (még rokonaim sincsenek, gondolta, de jobbnak látta, ha nem viccelıdik a vámtisztekkel), viszonylag kevés hőhóval jutott át a vámvizsgálaton. Nem látott negyvenes méretet viselı diáklányt, aki rá várt volna, így egy pillanatra megállt, hogy körülnézzen. A repülıtér technikai felszereltsége közel sem volt az amerikaiakéhoz mérhetı. Az egyetlen színfoltot három hímzett szoknyás, dirndlis fiatal nı jelentette, akik egy angol nyelvő táblát emeltek a magasba: „Isten hozott, Anna néni és Stosh bácsi”. Úgy kellett erıt vennie magán, hogy ne menjen oda, és ne javítsa ki. Hogy senki sem kopogtatta meg a vállát, letelepedett a bıröndjére, és várt. A váróterem álmosító zsongásában elképzelte, mi lesz, ha a negyvenes mérető Magda egyáltalán nem kerül elı. Akkor bizony komoly gondjai lesznek, ha meg akarja értetni magát, hiába lapul a Lengyel kifejezések győjteménye a kabátzsebében. De öt perc múlva – rekord hosszúságú öt perc múlva! – megállt elıtte egy széles arcú, szıke, negyvenesnél sokkal kisebb mérető lány. – Miss Berlin? – Magda? – Nagyon örülök, hogy megismerkedek veled. – Magda nyújtotta a kezét, melynek fogása határozott volt, és valahogy ismerıs. – Sok autó volt ma. – Forgalom? – Igen, forgalom. Azt hiszem, az angolom sokat javul a következı három hétre. – Alatt – mosolyodott el Becca. – Alatt? – jött zavarba Magda. – A következı három hét alatt. – Becca fölkapta a bıröndjét. – Talán én is megtanulok kicsit lengyelül. – Minden lehet. – Magda arca csupa napfény, csupa nyíltság volt, mintha a csalárdság teljesen idegen lenne tıle. Két szemöldöke egymástól függetlenül mozgott, amitıl egy enyhén megzakkant galambra emlékeztetett. Beccának végül is tetszett. – Mit csinálunk elıször? – Pénzt kell átváltanod. Aztán elmegyünk a nagynéném lakásába, ott fogjuk tölteni az éjszakát. Már túl késı van elmenni valahová így, mert nem készültünk rá. Holnap elmegyünk a gépkocsiért. – Kocsinak mondjuk.

– Igen, a kocsiért. És ma este mutatok egy kicsit Varsóból, ha nem vagy túl fáradt. Gyönyörő város a turistáknak, és sokat újjáépítettek a háború óta. – Míg ezt a kis szónoklatot tartotta, Magda elvezette egy pavilonhoz, ahol pénzt lehetett átváltani. – Mennyi pénzt akarsz váltani? Becca elıvett egy köteg utazási csekket. – Kétszáz dollár elég lesz? Magda elmosolyodott, és két szemöldöke önálló táncba kezdett. – Bıven elég, de azért tarts meg valamennyi dollárt is. Nálunk nagyon szeretik a dollárt. Ne mondd, hogy én mondtam neked! – Megfordult, és szaporán beszélni kezdett a pult mögött ülı nıhöz. A nı elırehajolt, és nagyon idegenes kiejtéssel megszólalt angolul: – Ne fáradjon! Beszélem a nyelvét. Írja alá a csekkeket, és adok érte zlotyt! Tilos zlotyt kivinni az országból. Mindet itt kell elköltenie. – Látod… nálunk, Lengyelországban sokan beszélnek angolul – mondta Magda lelkesen. – Lehet, hogy nem is lesz szükséged rám. – Nagyon is szükségem lesz rád – felelte Becca. – Különösen, ha majd vidéken járunk. – Különösen akkor – bólogatott vidáman Magda.

A repülıtértıl taxival mentek. – Dollárt adj neki? – tanácsolta Magda. – így majd nagyon nem drá.. hogy mondják azt, hogy nem drága? Egy óra múlva, mialatt Magda a látnivalókat mutogatta – „Ez itt a Visztula folyó, az ott az Óváros, majd benézünk oda is, és ott, a hagymakupola a Szent János, ahol a jezsuiták… jól mondom, jezsuiták?… temploma van. És…” – Meg is érkeztek a célállomásra. Becca egydollárosokban fizetett a taxisnak, s míg egyenként leszámolta a markába, a sofır kerek, pirospozsgás arca elégedettségtıl sugárzott. – Túl sok, túl sok – szólalt meg Magda hangosan, de Becca folytatta a számolást. Végül Magda rátette a tenyerét a sofır markában lévı hét dollárra. – Wystarczy! Elég! – szólt rá nyersen, mire a férfi arcát elfintorítva nézett vissza rá. Kiszálltak, és Becca örömmel látta, hogy a város egy régi negyedében vannak. – A nénikém ott lakik – mutatott Magda egy sor alacsony házra. –Vehetnék neki valahol egy kis ajándékot? – kérdezte Becca. – Amerikában ez a szokás. Ha az ember szállást kap valaki házában… – Egy üveg jó slivovicának nagyon örülne – árulta el Magda. – Ott egy üzlet – mutatott az utca túloldalára. – Túl drága neki, nem vehet gyakran. Vásároltak egy üveggel borzasztó sok zlotyért, és elmentek a házhoz, amelyet Magda a taxiból kiszállva mutatott. A néni lakása a harmadik emeleten volt, meredek, egyenetlen lépcsıfokok vezettek fel. Ketten kellett fogniuk a bıröndöt, hogy fel tudják vinni. – Miért hoztál ilyen nehéz csomagot? – kérdezte Magda, amikor felértek a másodikra. – Három hétig maradok – felelte Becca, kissé megütközve a kérdésen. De rögtön zavarba is jött, hogy csakugyan miért kellett ennyi ruhát hoznia. Sokkal több értelme lett volna, ha kevesebb holmival jön, és azt egy sporttáskába pakolja. A nagynéni Magda szürkébb és szélesebb kiadása volt, de éppoly túláradóan vidám és vendégszeretı, mint ı. A slivovica telitalálatnak bizonyult, ámbár Wanda néni ragaszkodott hozzá, hogy Becca megérkezésének örömére mindhárman igyanak belıle. Becca, aki nem volt valami nagy ivó, fulladozott az erıs pálinkától, amin Magda és a néni nagyokat derültek. Becca csak annyira pakolt ki az aprócska szobában, melyen Magdával osztozott, hogy kiakasztotta a szoknyáit és az egyetlen ruháját. Ezután elıvette a farmernadrágokat, és

átment velük a másik szobába, amely egyszerre szolgált nappaliként, ebédlıként, konyhaként, és – gyanította – a néni hálószobájaként. – Ezeket neked hoztam – nyújtotta át ıket Magdának. – Habár nekem negyvenes méretet mondtak, de mint látom, túl nagyok lesznek neked. Legföljebb ha harminchatos lehet a méreted. – Ó, nagyon is értékelések – mondta Magda. – Értékesek – helyesbített Becca. – Igen, az is. Eladom ıket a feketepiacon, és elmegyünk belıle a nénikémmel nyaralni – mondta minden zavar nélkül. – İ nevelt engem, amióta a szüleim elmentek. Nem tudom eléggé viszonozni neki. Becca bólintott. – Most, ha nem vagy túl fáradt, megmutatom neked a városomat. – Magda arcán olyan öröm és megelégedettség látszott, hogy Becca nem tudott ellenállni neki. – Nem vagyok túl fáradt – mondta. – És legalább jól fogok aludni éjszaka. – Az egyszer biztos – szólt közbe Wanda néni. – Az én Magdám nem szokott horkolni.

Magda városa az új felhıkarcolók, a háborúból visszamaradt romos épületek és a királyi út mentén épült nyüzsgı Óváros egyvelege volt. Magda ragaszkodott hozzá, hogy nézzék meg a királyi várat, amelyben jelenleg mőkincsek és a múlt emlékei láthatók. A téren álló magas oszlop tetejérıl a Vasa-dinasztiából származó III. Zsigmond király nézett le rájuk. Az egész annyira európai volt, és oly kevéssé amerikai, hogy Becca megfeledkezett a fáradtságáról, és sikerült maradéktalanul élveznie az estét. Kedvenc helye végül az utolsó lengyel király nyári palotája lett. A Visztulára nézı meredek lejtın épült palota, körülötte az angol stílusú parkokkal, beleillett volna akár egy tündérmesébe is. – Vajon a nagymamám palotája is ilyen volt? – tőnıdött fennhangon. – A nagymamádnak palotája volt? – ámult Magda. – Azt mondta. Vagy legalábbis, hogy egy palotában lakott. Megígértem neki, hogy eljövök, és megkeresem. – Együtt megkeressük – vágta rá Magda, miközben a jobb szemöldöke felívelt, ugyanakkor a bal ellapult. Kinyújtotta a kezét, Becca pedig megfogta. – Megkeressük – mondta, és most elıször el is hitte.

Tizenkilencedik fejezet

S A TÜSKÉS BOZÓT

szétnyílt elıtte. – Nami elbeszélésében az egyszerő kijelentést

Éminden alkalommal a hallgatóság egyperces néma csendje követte.

Ezt a csendet csupán egyszer törte meg korábban Becca. Nagyon ki kellett mennie a fürdıszobába, de nem akarta otthagyni ıket, nehogy Nami nélküle fejezze be a mesét. Kívülrıl tudta ugyan, mégsem akarta elmulasztani. Mindig fennállt a lehetısége, hogy ezúttal valami új dolog történik. – És a tüskés bozót szétnyílt elıtte – mondta Nami. A kanapén a három kislány nagy levegıt vett, sóhajszerőt, sürgetıt. – Siess, Nami! – mondta Becca. Nami meglepıdött, kifakult kék szeme kerekre tágult. Efféle közbeszólás merıben szokatlan volt Beccától, aki a kislányok közül egyedül tisztában volt egy történet ritmusával.

– Fogd be! – rivallt rá Syl, és hegyes könyökével megbökte Beccát. Becca érezte, hogy a nedvesség kifolyik a nadrágjából, és eláztatja alatta az aranyszínő velúr párnát. Sírva fakadt, leginkább a mese elszalasztása miatt, hiszen tudta, hogy a nedves foltot pillanatokon belül fel fogják fedezni. – Odanézzetek, mit csinált a kisbaba! – vette észre Shana elsınek. – Bepisilt, bepisilt! – kiabálta Syl. – Nami, nézd, fúj! – İ még kicsi, ti meg már nagyok vagytok. – Nami felkapta és magához szorította Beccát, nem törıdve azzal, hogy a nedvesség végigfolyik Becca lábán, és azzal sem, hogy a kislány kínjában, haragjában és csalódottságában össze-vissza tekereg, vergıdik a karjában. – A mese végét akarom! – sírta Becca. – A végét is akarom! A palotát, meg a ködöt, meg a csókot, meg a… – Hiszen már ismered – mondta Nami, és fölvitte a hátsó lépcsın a fürdıszobába, ahol megeresztette neki a fürdıvizet. Csak amikor Becca már a kádban ült, és minden oldalról körülvették a buborékok, fejezte be Nami a mesét. Egyedül csak neki. Syl és Shana nem voltak hajlandók bejönni, és meghallgatni.

Huszadik fejezet

V

mehettünk volna – magyarázta Magda, amikor eljöttek az autókölcsönzıbıl. – Az sokkal… hogy is mondtad? … olcsóbb. Lublinban átszállással. – Megnéztem – felelte Becca. – Naponta csak két vonat megy Chelmnóba, és mit csinálnánk, ha ott vagyunk? – Magda izgatott mutogatását követve óvatosan rákanyarodott a szürke Fiattal a 8i-es útra. – Gyalogolnánk – vágta rá Magda. – De én is jobban szeretem az autót. A kocsit. – Különben is – folytatta Becca mosolyogva –, én turista vagyok. Szeretnék szép helyeket látni, fényképezni, jó éttermekben enni. – Akkor még jobban szeretem a kocsit – nevetett Magda. – Azonkívül, ha a nagymamádnak palotája volt, akkor nem is illik, hogy gyalogoljunk. Elıkelı stílust kell tartanunk. Ez való egy unokához. Mi is volt? Grófkisasszony? Hercegkisasszony? – Ksiezniczka – felelte Becca. – Tudsz lengyelül? – csapta össze a kezét Magda. – Nem is mondtad! – Elfintorodott. – De milyen rémes a kiejtésed! – így hívták a nagymamámat, mielıtt Amerikába jött. De nem tudjuk, hogy ez egy cím volt-e, vagy becenév. – Bocsánat, de mi az a becenév? – kérdezte Magda. – Kedveskedı elnevezés – magyarázta Becca. – Aha. Engem például Koteknek is hívnak, ami kiscicát jelent – felelte Magda. – Az anyukám és apukám hívott így, és a néném néha még ma is így nevez. Becca már épp meg akarta kérdezni, miért, amikor az út hirtelen elkanyarodott, és egy táblán a Plock név állt. Az út mellett érintetlen zöld síkság terült el. – Ez nem a mi városaink közül való? – kérdezte. – Nem érdekel minket – válaszolta Magda. – Miért nem? – Nem érdekes. Van egy nagy katedrálisa meg magas kéményei, és ezek… – a két kezével tőzhányót formázott. – Tüzet és füstöt köpködnek? – kérdezte Becca. ONATTAL IS

– Igen, azt. Pontosan. Az egyik a város elején, a másik a végén, mint a könyvek két végén. – Könyvtámaszok – mondta Becca. – Az. Torunban fogunk megállni. Tetszeni fog. Híres a… jaj, nem tudom a szót. Majd meglátod, ha odaérünk. – Találgathatok? – Valamilyen sütemény, nagyon finom főszeres. És elıkelı hölgyek és urak formára sütik. Talán még Ksiezniczka formájúra is – tette hozzá huncutul csillogó szemmel. Úgy ejtette a szót, mint az imént Becca, de rögtön el is nevette magát. – Mézeskalács? – találgatott Becca. – Nem tudom – rázta meg tanácstalanul Magda a fejét.

Sima, egyenletes út vezetett Torunba, néha közelebbrıl, néha távolabbról idelátszott a széles és agyagszürke viző Visztula. – Engedd le az ablakod! – mondta Magda, noha a levegı csípıs hideg volt. – Néha érezni a gyár felıl jövı süteményillatot. De hiába vettek nagy lélegzeteket, miközben elhaladtak a vörös téglás épületek sorai mellett, Becca csak a régi városok jellegzetes szagát érezte mindvégig, míg meg nem álltak. – Itt leparkolunk, és gyalog megyünk tovább – jelentette ki Magda. – Az a legjobb, amikor egy lengyel városban te tudsz sétálni, igen? – Igen! – helyeselt szívbıl Becca. Körbejárva megcsodálták az öreg házakat, s végül megálltak egy kávézónál. Úgy határoztak, hogy kint ülnek le egy meghatározhatatlan színő napernyı alatt, mely védte az arcukat a ki-kibukkanó naptól. – Majd én megrendelem a süteményt, de azt meg kell mondanod nekem, hogy kávét vagy teát szeretnél inkább – mondta Magda. – Teát szeretnék – felelte Becca. Perceken belül kihoztak nekik egy tányérra való nemes urat és – hölgyet formázó mézeskalácsot, és két súlyos fehér cserépbögrében egészen sötét színő teát. – Mézeskalács – mondta Becca tagoltan. – Mézeskalács. De miért kalács? Miért nem sütemény? Mézes sütemény? – faggatta Magda. – Nem tudom – vallotta be Becca. – Ezt egyszer ki kell derítenünk! – ütötte a vasat Magda. – Te újságíró vagy. Tudd meg, és írd meg nekem az okát! Szereted a mézeskalácsot? – Igen – nevetett Becca. – Akkor jó – mondta Magda, és fülig érı mosollyal leharapta egy gyömbér íző grófkisasszony fejét. – Te vagy a legfeldobottabb ember, akivel valaha találkoztam – mondta Becca egy falat mézeskaláccsal a szájában. – Feldobott. Igen. Az jó? – Igen. – Mit jelent? – Magda akcentusa így, hogy tele szájjal beszélt, különös módon kevésbé volt érezhetı. – Optimista. Boldog. Vidám. – Á, értem. De hiszen lengyel vagyok! – Minden lengyel optimista?

– Ha az ember Lengyelországban nem optimista, akkor túl sokat kellene sírnia – mondta Magda. – A nem olyan régi múltban sok tragédia történt. Minden család sorolhatná. A földünk még nedves a sok mártír vérétıl. Régebben… – Tekintete elrévedt valahová, a maradék mézeskalács érintetlenül hevert a tányérján. – Régebben nem voltam túl optimista. De még nagyon fiatal voltam, nem tudtam ezekrıl a dolgokról, így meg lehet nekem bocsátani. Nem voltam olyan feldobott. Az anyukám zsidó volt, az apukám katolikus. Csak egyikük sem… csinálta a vallását. – Gyakorolta – szólt közbe halkan Becca. – Úgy mondjuk, hogy gyakorolta. – Milyen furcsa. Gyakorolni a vallást, mint a hegedülést! Milyen érdekes nyelv ez az angol – kuncogott Magda, és a két szemöldöke táncot járt. – Nem neveltek egyikre sem. Becca bólintott, és ivott egy kortyot a teájából. – Azután egy napon a tanárunk látta, hogy keveset tudunk Lengyelország igazi történelmébıl, nem is a hısök és a tábornokok történelmébıl, hanem a népébıl. Vagy inkább, hogy amit a közelmúlt történelmébıl tudtunk, azt is ugyanolyan történelemnek gondoltuk, nem pedig valóságnak. Mintha semmi köze nem lenne hozzánk. Nem tudom jól kifejezni magam. – Tökéletesen világos, amit mondasz. Csak közben idd a teádat! Ki fog hőlni. Magda, mint egy szófogadó kislány, egyetlen húzással megitta az egész bögre teát. – Akkor jó. Szeretek tökéletesen világosan beszélni. Úgyhogy a tanárnı elvitt minket kirándulni. Ez nálatok is van, Amerikában? – Osztálykirándulás? De még mennyire! Végiglátogatjuk a Jelentıs Történelmi Események Színhelyeit – felelte mosolyogva Becca. – Hogy lássuk a történelmet. – Elvitt minket Lublinba. Lublin mellett van Majdanek. Volt ott egy tábor a háború alatt. Van egy emlékmő szürke kıbıl, egy nagy mauzóleum – így mondják? – Igen – felelte csendesen Becca. – Ezt annak a háromszázhatvanezer férfinak és nınek és gyereknek állították… elmondta, hogy a gyerekek olyasmi idısek voltak, mint mi… akiket ott megöltek és kidobtak, mint a döglött állatokat. Olyan közel oda, ahol mi is laktunk. Ezt ı elmondta. Elmondta, hogy hozzánk hasonló fiatalokat, a nagyszüleinkhez hasonló öregeket és a betegeket, mint amilyen Mr. Mleczko, aki az iskolát takarította, és beteg volt a tüdeje… bedobták a kemencébe. Megsütötték ıket. Mint a húst. Vagy a kenyeret. – Hirtelen haragos mozdulattal eltolta maga elıl a tányérját. – Elmondta, hogy a gyerekeket ostorral verték, és a holttestüket teherautókra pakolva vitték a rózsakertbe, ahogy az ırök a gázkamrát nevezték. Minden egyes szavára emlékszem. Addigra már majdnem mindnyájan sírtunk, néhány nagyobb fiú hangosan zokogott. Nézzétek, milyen szép zöld a fő az emlékmő körül, mondta a tanárnı. Gondoljatok arra a sok szörnyőségre, amit negyven évvel ezelıtt eltemettek itt, a lábunk alatt; gondoljatok arra, hogy mi tette ilyen termékennyé ezt a földet! Hagyta, hogy sokáig nézzük a szürke köveket, aztán a busszal hazavitt bennünket. – Magda kis ideig hallgatott, aztán azt mondta: – a következı évben már nem tanított az iskolában. – Nem – mondta Becca. – Nem – sóhajtotta Magda. – Nagyon szerettem ıt. İ volt az elsı-nem, a szerelmem nem jó szó ide. Tizenegy éves voltam. Egy ujjal sem ért hozzám soha. – Mi úgy mondjuk, rajongtál érte. – Rajongtam. Becca bólintott. – Milyen furcsa! De igaz. És bár még gyerek voltam, úgy éreztem, hogy összetört a szívem. Fıleg amikor nem jött vissza. Nagyon jó tanár volt. – És…? – unszolta Becca. – Á, kíváncsi vagy, mi lett a történet vége! De nem minden történetnek van vége, Becca barátnım.

– Ennek azonban, Magda barátnım, szerintem van. Magda elégedetten nevetett, és újra maga elé húzta a süteményes tányért. Letört egy darabot a mézeskalácsból, és a szemét forgatva mutatta, milyen mennyeien finom. Miután lenyelte, és a szalvétával tüntetıen megtörölgette a száját, felsóhajtott. – Ó, igen… mi lett a történet vége. Attól a naptól kezdve gyakorolni kezdtem… jól mondom?… a zsidó vallásomat. Összebarátkoztam más diákokkal, akik zsidók voltak, és az ünnepeken eljártam hozzájuk. Tudod, nem mindegyikük tartotta meg az ünnepeket. Anyukám nem helyeselte. – És az édesapád? – İ nem bánta. İ csak azt nem akarta, hogy katolikus legyek. – És azóta is tartod a zsidóságodat? – kérdezte Becca. – Az ünnepeket nem gyakorolom – válaszolta Magda. – Nem tartod meg. – Igen… nem gyakorolom, illetve nem tartom meg az ünnepeket. Nem írok és nem beszélek héberül. De az egyetemen olvasom a történelmet, és különösen a holokauszt történetét. Tagja vagyok a Lengyel Zsidó Diákszövetségnek. – így kaptam meg a nevedet – emlékeztette Becca. – A krakkói csoporton keresztül. – Igen. Látod, ha a tanárom, akkor nem visz el minket arra a szörnyő helyre, te meg én most nem lehetnénk barátok. – És nem ehetnék ilyen csodálatosan finom mézeskalácsot – mosolygott Becca. Fizettek, s a kávézót elhagyva karon fogva sétáltak tovább a kis fasorban. Beccát eleinte kicsit feszélyezte a dolog, de miután sok lányt látott így sétálni, felengedett benne a feszélyezettség. – És most Chelmno következik? – Azzal várjunk még egy kicsit! Elıbb menjünk nyugat felé, Bydgoszczba! Tetszeni fognak neked az ottani utcák és házak. És nemsokára ebédidı lesz. – De hiszen csak most ettünk! – nevetett Becca. – Ááá… de ha majd megérzed a bigos meg a pirog szagát, ha megkóstolod a nalesnikit, nem fogsz tudni ellenállni! – Ezeket már én is ettem. Na, jó, talán bigost nem. Tudod, én egy vidéki lengyel közösségben élek. Magda megtorpant, kihúzta a karját Becca karjából, és nagy komolyan ránézett. – Lengyelországban viszont még nem ettél! De legelıször Niklas Koppernigk szobrát kell megmutatnom. Te nyilván Nicolaus Copernicus néven ismered. Hallottál róla? – Persze, hogy hallottam róla. – Akkor jó. – Magda szemébe visszaköltözött a jól ismert csillogás. –Hallottam, milyen gyenge színvonalú az oktatás Amerikában. Nicolaus Copernicus itt, Torunban született. És nagyon sok gyönyörő házat lehet látni az Óvárosban. Azt hiszem, egyszer majd én is itt szeretnék lakni. Becca mosolyogva hallgatta, és elhatározta, hogy aznapra turistává válik, és rábízza magát Magdára, hadd vezesse végig a városon. Utána azonban elszántan folytatni kívánta a kutatást. Biztos volt benne, hogy Nami helyeselné az elhatározását. Egy étteremben ebédeltek. Becca szívesen elfogadta, amit Magda rendelt neki: főszeres pörköltet, azaz a Magda által emlegetett bigost, és egy túróval töltött, tejföllel lelocsolt palacsintafélét, amely édes volt és laktató. – Ha mindennap ilyet ennék, még a neked hozott negyvenes farmerokba se férnék bele – sóhajtotta. Most ı fizette mindkettejük ebédjét, és meglepıdött, hogy milyen olcsó volt. Bydgoszcz felé sárga csillagfürttıl virító mezık mellett haladt el az útjuk. Fejük felett frissen mosottnak látszó hófehér felhık vonultak. A folyóparti vízzel telt gödrökben térdig

álltak a főzfák, de nem a szomorúfőzek, amelyeket Becca ismert, hanem amelyek a magasba emelték vaskos törzsükön nıtt ágaikat. Szóvá is tette megfigyelését. – Nem maguktól ilyenek, hanem attól, hogy visszavágják az ágaikat – magyarázta Magda. – Kosarat fonnak belılük. Tudod, mi az a kosár? – Vesszıkosár! – kiáltott fel Becca. – Eszembe sem jutott, hogy főzfából fonják! – Ti, amerikaiak mindig meglepık vagytok nekem – kuncogott Magda. – Mindig megleptek engem – javította ki Becca. – Igen. Becca lehúzódott a padkára, és leállította a motort. – Fénykép? – érdeklıdött Magda. – Igen… te és a főzfák. – Csak én nem állok bele a vízbe. Ezért nem tudok magasra nıni? –Magda jót derült a saját viccén, és vele nevetett Becca is. Lefényképezte a nevetı Magdát, majd a biztonság kedvéért csinált róla még egy képet. Folytatva útjukat, széles mezık és a délutáni napfényben ezüstösen csillogó nyíresek mellett robogtak el. – Nagyon szeretem a nyírfákat – jegyezte meg Becca. – Nekünk is van egy háromtörzső a ház elıtti gyepen. – Nekem is a nyírfa a kedvencem – bólogatott Magda. – Tudod mit jelent Lengyelországban? – Nem – pillantott rá Becca. – A tanárom mondta el az egyetemen. Valaha azt tartották, hogy a halottak szellemei a nyírfákban laknak. Pünkösdkor, amit mi Zielone Swieatkinak, Zöld Vakációnak nevezünk, az emberek főzfaágakat vágnak, beviszik a házba, és fölrakják az ablak köré. A mai korban ez kicsit pogányság, nem igaz? – Majdanekben biztosan nagyon sok nyírfa van – mondta Becca, már újra az utat figyelve. Magda furcsa hangot adott ki, félig köhögés-, félig sóhajszerő hangot. – Drága Becca barátnım, nyírfát mindenütt láthatsz, egész Lengyelországban. Egy óra múlva megérkeztek Bydgoszczba, és szobát foglaltak a Brda szállodában. Kicsomagolás közben Becca viccesen megjegyezte, hogy a hotel nevének kiejtése számára komoly nehézségbe ütközik, de Magda félrehallotta a szavait. – Két törülközı is van a fürdıszobában, Becca – rázta meg a fejét. –Annyira azért nem szegény ez az ország. Ez egy háromcsillagos szálloda. Becca megpróbálta elmagyarázni, hogy csak tréfált, de aztán belátta, hogy ez egy félresikerült móka volt, és feladta. Aztán lementek sétálni. Az este hővösre fordult, Becca örült, hogy hozott magával pulóvert, de Magdán csak a rövid ujjú blúza volt. Látva, hogy barátnıje titkon vacog, megszólalt: – Még a pulóverben is fázom, Magda. Menjünk vissza a szállodába. Magda nem ellenkezett. Visszafelé menet megbeszélték a másnapra tervezett utat. – Csak félóra innen, ha te vezetsz, Becca – mondta Magda. – És mennyi, ha te vezetsz? – Attól félek, hogy egy örökkévalóság. Én nem tudok vezetni… autót – vallotta be Magda. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy kocsit vegyek, és különben is Varsóban élek. Ott bárhová el tudok jutni villamossal és busszal. De tényleg igaz, hogy Amerikában mindenkinek van legalább egy kocsija? – Azért mindenkinek ott sincs – felelte Becca. – Neked?

– Természetesen van. De én vidéken élek – tette hozzá Becca gyorsan. – És a mi házunk közelében nem járnak se vonatok, se buszok. – Se vonatok, se buszok. – Ez láthatóan meglepte Magdát. Még javában errıl a témáról folyt köztük a szó, amikor visszaértek a szállodába. Egyenesen az étterembe mentek, noha Becca megesküdött rá, hogy még jól van lakva az ebédtıl, és egy falat sem megy le a torkán. A pincér azonban, aki jól beszélt angolul, még jobban, mint Magda, bıséges fogást ajánlott neki. Amikor elé tették a borjú szőzérméket és a vékonyra szeletelt, gusztusos sült krumplit, már nem tudott ellenállni. Mind megette a zöldborsóval együtt, és hozzá még lecsúszott egy krémes is. – Holnap meg kell kóstolnod a borscsot is – mondta Magda. – A nagymamám sokszor készített borscsot! Kösz, nem! – hárította el Becca. – Forró céklaleves… – Elfintorodott. – Még nem ettél Lengyelországban! – felelte jelentıségteljesen Magda. A keskeny duplaágyban aludtak. A néni tévedett. Magda igenis horkolt néha, ha nem is túl hangosan. Becca gyanította, hogy az idegen matrac miatt. Mire végre ı is elaludt, ez az enyhe horkolás volt az egyetlen nesz az egész szállodában.

Huszonegyedik fejezet

A

KIRÁLYFI ELINDULT az elvadult bozótban nyíló ösvényen, és a tüskés ágak szétváltak elıtte. Az ösvény két oldalán úgy fénylettek a nyírfák, mint a mostanság meghaltak lelkei. – Ne meséld el ezt a részt, Nami! – suttogta Sylvia. – Halloweenkor ne! – Halloweenkor ugyanolyan igaz, mint bármikor máskor – felelte Nami. – Soha nem igaz? –jelentette ki Shana. – De az – mondta Becca. – Nagyon is. – Királykisasszonynak volt öltözve, koronával és jogarral, noha Shana állította, hogy olyat csak a királyok tartanak a kezükben. – De nem! – Shana kalóz volt. Csúf, fekete cipıpaszta-bajsza izzadságtól fénylett. Hosszú szárú bugyi volt rajta, s a szomszéd házakat járta. – Nagyon is. – Becca megerısítést várva Nami felé fordult. Nami zavartalanul folytatta a mesét. – Végre elérkezett magához a palotához. A falak és az emeletek fölött még pára lebegett, mintha az alvók szájáról utoljára felröppent lélegzet lenne. – Megállt, hogy levegıt vegyen. – Halloweenkor ne, Nami! – pattant fel Sylvia. Balerina jelmezének kézzel varrt rövid tüllszoknyája furcsa szögben felállt, s ez sokat levont drámainak szánt kivonulása hatásából. Sylvia után, kalózkardját maga után húzva Shana is kivonult a szobából. A kard egy évvel korábban Syvia királyi jelmezének volt a tartozéka, Shana kerek 364 napig sóvárgott utána. Most idegesítette, mert minden lépésnél a sarkához verıdött. Nem is a mese, inkább ez és a meleg bugyi volt az, amitıl ilyen akadékoskodóvá vált. De Becca még csak nyolcéves volt. İ ezt még nem érthette. – Mondd tovább, Nami, mondd tovább! – kérte. Nami, akinek ha Csipkerózsikáról volt szó, csak egy kis biztatás kellett, tovább mondta a mesét.

Huszonkettedik fejezet

M

felkelt, és kiment a szobából. Becca hallotta, de a másik oldalára fordulva rögtön visszaaludt. Mire ismét fölébredt, a nap már besütött a szobába, és Magda egy fotelban ülve olvasott. – Elaludtam – szólalt meg Becca bocsánatkérıen. – Elmulasztottad a reggelit – felelte Magda, és ez egyszer nem mosolygott. – Nem baj. Magda szélesen elmosolyodott, és a komódra mutatott. – Felhoztam neked egy bucit. – Tényleg nem kellett volna – ült fel Becca az ágyban. – Szükséged lesz az erıdre. Chelmnóba megyünk, épp róla olvastam. Akarod hallani? – Már épp eleget olvastam róla, mielıtt idejöttem. Nem volt valami kellemes hely – tette hozzá habozva. – Rosszabb volt, mint Majdanek. Ott legalább az erıseknek maradt valami esélyük. – Már én is tudom – húzta el a száját Becca. – Akkor miért… – Magda az ágyhoz lépett, és leült az ı ágyfele szélére. – Akkor miért vagy itt? – Azért, mert a nagymamám útja minden jel szerint innen indult el. Nem tudom, miért. – Lehet, hogy valamelyik közeli városban, vagy a lódzi gettóban élt. A zsidó gettóban – fejtegette Magda. – Itt, ebben a füzetben azt írják, hogy a nácik százezreket tereltek össze… ez a jó szó? … igen, összeterelték ıket Lódzból és a kis zsidó városokból, és szekereken meg vasúton hozták ıket Chelmnóba. Lehet, hogy a nagymamád családja ezen az úton halt meg, de neki valahogy sikerült elrejtıznie. Könnyen lehet, hogy így történt. – Igen, elképzelhetı. Chelmnóból egyetlen nı sem menekült meg – bólintott Becca. – Legalább is nekem így mondták. – Összerázkódott. – Nem muszáj elmennünk oda. Elmehetünk helyette Biaiowieza-erdıbe. Nincs messze. Odajártak a lengyel királyok vadászni. Ma is vannak benne bölények. Láttál már bölényt? És… – Elhallgatott, látva, hogy Becca hirtelen föláll. – Nem érdekelnek az erdık és a bölény. – Nem – fordult feléje Becca. – Nem érdekel, hol vadásztak a királyok. – Sajnálom, de nem. – Engem sem. De… – és Magda itt felsóhajtott. – Néha fontos, hogy egy barát megkérdezze ezeket a dolgokat. Becca bólintott. – Mindjárt elkészülök. AGDA KORÁN

Északkeleti irányban indultak el a 83-as úton, és több kisebb városon áthaladva megérkeztek Swieclébe. Onnan délnek fordulva átkeltek a kanyargós, széles, lassan folydogáló Narew folyón, és továbbmenve az egyhangú, sík vidéken nemsokára megérkeztek a táblához: CHELMNO. Egy fehér, csúcsos templomtorony magasodott elıttük. A szürke, borús nap épp ebben a pillanatban lerázta magáról fakó köpenyét. A rongyos felhık közül olyan fényesen sütött ki a nap, hogy Becca szeme egy pillanatra belekáprázott. Mire újra visszanyerte a látását, már majdnem beleszaladtak egy oldalt és

hátul magas deszkalappal körbekerített szekérbe. Gyorsan beletaposott a fékbe, amitıl mindketten elırelódulva nekifeszültek a biztonsági övüknek. – Huhh! – kiáltotta Magda, és még néhány szót tett hozzá éles hangon lengyelül. – Ló vontatta szekér! – álmélkodott Becca. – Egy másik századba csöppentünk. Magda kuncogva simított végig a haján. – Láttam ilyet egy amerikai filmben. Vissza a múltba. Öt perc alatt – miután megkerülték a szekeret – végighajtottak a városkán. Chelmno szürke kisváros volt, egyedül a hófehér templom világított ki az egységesen barna háttérbıl. Az utcákat alacsony házak sora szegélyezte, némelyik ház düledezıfélben volt. Kisvártatva megint összegyőltek a felhık, és újból beborított mindent a vigasztalan szürkeség. Becca a falu határába érve visszafordult, és visszahajtott egészen a templomig. Ott leállította a motort, és Magdához fordult: – Mi a véleményed? – Nagyon furcsa hely. – Nem ilyenek a lengyel falvak? – De. Nagyon is lengyel. Azért furcsa, mert a brosúra szerint valami szörnyőség történt itt. Hová tehették azt a háromszázezer embert? Még ha a holttestüket is? Becca megborzongott Magda tárgyilagos hangja hallatán. – És mégis olyan hétköznapi. Olyan nyugalmas. Olyan jellegtelen. Becca kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt. Mélyen beszívta a levegıt, mintha megérezhetne valamit az ötven évvel ezelıtti gonoszság szagából. De csak a ló szagát érezte, amely közben beérte az autót, majd továbbhaladt. Magda is kiszállt, és szótlanul megállt Becca mellett. Egy térdig érı barna kabátot viselı idıs asszony baktatott arra az utca túloldalán. – Kérdezd meg tıle! – unszolta Becca Magdát. – Kérdezd meg tıle! – Mit kérdezzek meg? – Hogy… hogy hol volt a koncentrációs tábor. Hogy mi történt itt. Hogy van-e itt valaki, aki akkor is itt élt. Hogy megnézné-e a nagymamám fényképét. Bármit. Magda bólintott, és átszaladt a sáros úton. Amikor utolérte az idıs asszonyt, szaporán beszélni kezdett, s közben két kézzel mutogatott hozzá. Az öregasszony egyszer odafordította a fejét, hogy Magdára nézzen, de aztán elfordult, és lehajtott fejjel továbbment. Magda nem ment utána, hanem visszatért Beccához. – Na? – Láttad. Nem akart szóba állni velem. Mindkét irányba végignéztek az utcán. – Ott! – mondta Becca. – Látod azokat a férfiakat? Kérdezzük meg ıket! – És húzni kezdte magával Magdát. A kis csapat sötét ruhába öltözött férfi komor tekintettel nézte a közeledı két lányt. Ötük közül hárman olyan vehemensen szívták a cigarettájukat, hogy Becca szinte várta, mikor lobban lángra a bajuszuk. Még oda sem értek, Magda már beszélni kezdett hozzájuk. Az egyik férfi oda-morgott valamit, ami úgy hangzott, hogy „Braaaagh”, majd elfordult, és a kezével is jelezte, hogy Magda hagyja békén ıt. Egyik társa nagy hirtelen kutatni kezdett valami után a zsebében, mint kiderült, cigaretta és gyufa után. A harmadik és negyedik csak bámult rájuk némán, de az ötödik, aki fekete vászonsapkát viselt, és nem lehetett több ötvennél, hadarva és gesztikulálva lengyelül kezdett beszélni. Dılt belıle a szó, és Becca örült, hogy nem érti, amit mond. Magda a magasba emelte mindkét kezét, mintha így akarná lefékezni a szavak áradatát. Végül a férfit válasz nélkül hagyva kézen ragadta Beccát, s hátat fordítva sietıs léptekkel visszahúzta az autóhoz, minél távolabb a férfitól, akinek a hangja a távolodásukkal arányosan vált egyre hangosabbá.

– Mit mondott? – kérdezte Becca, amikor már elég közel jutottak a biztonságot jelentı Fiathoz. – Semmi olyat, amit érdemes lenne elismételni. – Hosszan beszélt. – Trágárságokat. Jobb, ha nem tudod! – Tudnom kell! – Becca Magda vállára tette a kezét, és egyenesen a szemébe nézett. – Muszáj! – Azt mondta, hogy itt semmi sem történt, és hogy menjünk innen a zsidó kérdéseinkkel, különben a semmi újra megtörténik. – Magda válla megremegett. – Prezepraszam. – Az idıs asszony volt, aki az imént nem volt hajlandó válaszolni Magda kérdésére. – Prezepraszam. Magda odafordult hozzá, mire az asszony valamit hadart, és a templomra mutogatott, ahonnan történetesen épp kilépett egy fekete reverendás, kerek képő pap. Az öregasszony erre a válla közé húzta a fejét, mintha ütéstıl félne, és hirtelen eliramodott, mint egy bogár. – Mit mondott? – kérdezte Becca. – És miért mutatott a templomra? – Azt mondta, egyedül a pap mondhat nekünk valamit. İ az egyetlen, aki ezekrıl a dolgokról hajlandó lesz beszélni nekünk. Azt mondta, hogy ne kérdezzünk az emberektıl semmit. Különösen a férfiaktól ne. De a papot kérdezhetjük, azt mondta. – Menjünk be a paphoz! – javasolta Becca. – Most rögtön. Gondolod, hogy ı tud valamit? Nem látszik olyan öregnek, mint aki ötven évvel ezelıtt is itt volt. – Az ilyen kis falvakban a pap minden titkot ismer – jelentette ki Magda. – Elvégre meghallgatja a gyónásokat. – Én azt hittem, hogy a gyónásokat titokban kell tartani – suttogta Becca. – A titok nem vonatkozik a történelemre – felelte Magda. Fölsétált a templomhoz vezetı úton, és megállította a papot. Gyorsan és halkan beszélt hozzá. – Rendben van – felelte a pap elég hangosan ahhoz, hogy Becca is hallhassa. – Egy évig voltam Amerikában. A Boston College-ban. Beszélek angolul. Hívjanak Stashu atyának! – Rebecca Berlin vagyok, ı pedig a barátnım és tolmácsom, Magda Bronski – kiáltotta vissza Becca. – Bocsásson meg, hogy megkérdezem, de Chelmno nem tartozik a turisták által látogatott helyek közé. A holokauszt-túrán résztvevıket is beleértve – tette hozzá a pap, és átható tekintettel nézett Becca szemébe. – Zsidónak látszom? – kérdezte Becca bosszúsan, s talán élesebben, mint szándékában állt. – Egyáltalán nem – mosolyodott el Stashu atya. – De azok az amerikaiak, akik elvetıdnek Lengyelországnak erre a vidékére, szinte mindig az emlékmőveket keresik. Chelmnóban nincsenek emlékmővek. És az itteni emberek nem szeretnek a történtekrıl beszélni. – Stashu atya, nem szeretnék senkit megsérteni, de itt háromszázezer ember halt meg. Hogyhogy nem akar beszélni róla? – kérdezte Magda. A pap rózsás arca egy árnyalattal mélyebb színt öltött. – Nem mondtam, gyermekem, hogy nem akarok beszélni róla. Sokat foglalkoztam azzal a gaztettel, ami itt történt. De azok, akik átélték, nem szeretnek errıl a témáról beszélgetni. Különösen idegenekkel nem. Kellemetlenül érinti ıket. – Kellemetlenül! – kiáltotta Becca. – Amikor húsz éve idekerültem, arra gondoltam, hogy… innen fogok egyházi karriert csinálni. Néhány évet az ember eltölt egy ilyen kis helyen, azután átkerül egy nagyobb

városba, és még talán püspök is lehet belıle. Tudják, manapság egy lengyel pap bátran törekedhet nagy dolgokra – mondta kuncogva, de hogy a két lány nem vette a lapot, gyorsan folytatta: – De amikor kezdett számomra világossá válni, hogy mi történt itt ötven évvel ezelıtt… illetve akkor még csak harminc évvel ezelıtt… tudtam, hogy itt kell maradnom, hogy segítsek ezeknek a szegény embereknek megtisztítani a lelküket. Egy egész életre szóló munkát kaptam ezzel. – Hogyan tisztíthatná meg ıket… – kezdte Magda. – … ha beszélni sem hajlandók róla? – fejezte be a mondatot Becca. – Menjünk, sétáljunk egyet, lányok, és közben elmagyarázom a dolgot! – Kétfelıl beléjük karolva elindult velük át az utcán, átlépve egy sáros vízzel teli kis árkot. – Látják, ez az a ház, ahol a náci tanár lakott a feleségével. Náci áttelepülık voltak, tudják. Derék párttagokat hoztak be, hogy gyarmatosítsák… elnémetesítsék… a falut. Új nevet is adtak neki. – Kulmhof – suttogta Becca. – Igen. Látom, készült. Ma már nincsenek itt németek. Csak lengyelek. De ez nem mentség számukra, az én szegény híveim számára. Ha megkérdezi ıket, el fogják mondani, hogy éppúgy áldozatok voltak, mint a zsidók. De ezt maguk sem hiszik el igazán. Csak néha, gyónás közben sírják el magukat nekem. Csak néha, a halálos ágyukon vallják be, hogy félnek meghalni, mert majd szembe kell nézniük a sok meggyilkolt zsidó lelkével. És a cigányokéval. És a többi lengyelével is… kommunisták és tiltakozók lelkeivel. És azzal a néhány pappal. Ballagtak az úton, egyre messzebb a templomtól, és Stashu atya elsétált velük egy piszkos barikád, néhány kıbıl épült, már romos melléképület mellett, melyek mind ugyanolyan színőek voltak, mint a sáros út. – Én pedig elmondom nekik, hogy ha ıszintén bánják a bőnüket, Isten megbocsát nekik. És ha Isten megbocsát, akkor a zsidók, a cigányok, a kommunisták és a papok lelkei is megbocsátanak nekik. – Mosolygott, de a szája két sarka nem felfelé, hanem lefelé görbült, és a szeme nem mosolygott együtt a szájával. – Bocsásson meg, hogy ezt mondom, atyám, de nem látszik túl meg-gyızıdöttnek – mondta Magda. Becca az alsó ajkába harapott. Pontosan erre gondolt ı is. – Amikor huszonhárom évesen megérkeztem ide, meg voltam gyızıdve annak igaz voltáról, amit az imént elmondtam. De immár húsz éve élek itt, és minden évben valamivel többet tudok meg arról, hogy mi történt itt akkor. E tudás birtokában nehéz az embernek megıriznie a hitét. De én igyekszem. – Megállt, és elengedte a lányok karját. – Itt van például ez a schloss. – Schloss! Schloss! Ez egy schloss! – kiáltotta Magda. – Magda, mi az? – kérdezte Becca, és hirtelen végigfutott a hideg a hátán. A nap teljesen elbújt a felhık mögött, és vészjósló moraj hallatszott észak felıl. Mennydörgés, természetesen, de az ember vélhette volna kavicsos úton robogó teherautók zörejének is. – A schloss kastélyt jelent, Becca. Kastély. Becca villámgyorsan megfordult. A romos épületek leginkább falusi istállókhoz hasonlítottak. A hepehupás köves útból sok kı már hiányzott. – Kastély? – Valamikor régen kastély volt. Az elsı világháborúban vált ilyen romossá – magyarázta a pap. – De ide hozták a foglyokat. A nácik azt mondták, fürödni, megszabadulni a tervektıl. De csak meghalni hozták ide ıket. Becca kinyújtotta a kezét, Magda pedig megfogta, hogy megerısítse. – Egy kastély – mondta Becca.

– Nem komoly kastély – mondta erre Stashu atya. – Sıt az elsı világháború elıtt sem volt az. De Becca ezt már nem hallotta. Minden erejét összeszedve próbált lélegzethez jutni, úrrá lenni a remegésén. Magda átkarolta, ı pedig többször egymás után mélyeket lélegzett. – Gyermekem… – nézett rá Stashu atya ijedten. – Minden rendben, atyám – pillantott föl rá Magda. – Legjobb lenne, ha most visszamennénk az autóhoz. – Jöjjenek be a plébániára! Fızök kávét. Egy kis sütemény is akad. Kicsit megpihennek. Most láthatják, miért nem mehetek el innen. Túl sok mindenért kell itt vezekelni. Maguk is érzik.

A plébánián, a pap dolgozószobájában teasüteményt és bivalyerıs kávét kaptak ugyanolyan fehér bögrében, mint amilyenbıl a toruni kávézóban ittak. Stashu atya mesélt a szülıhazájában, a Lublini Felföldön töltött tavaszokról és nyarakról, az ottani hosszú, keskeny szántóföldekrıl, szelíd dombokról, kanyargós vízmosásokról és érintetlen erdıségekrıl. – Ma már ritkán jutok el oda. De ha sikerül, újjászületik a lelkem – mondta. – Az enyémet ez a kávé és sütemény szülte újjá. Köszönöm! – mondta Becca. Már nem remegett. – Ezek szerint valakije Chelmnóban halt meg? – kérdezte Stashu atya. Elvette elılük és egy kis tálalóasztalkára tette az üres bögréket. – Vagy csak nagyon érzékeny? – Nem tudom – felelte Becca. – Azért jöttem ide, hogy ezt kiderítsem. Hogy járt-e itt egy családtagom. Stashu atya visszaült a székébe. Összekulcsolta a kezét, és keresetlen mozdulattal rátámasztotta az állát. A sötétedı szobában elhalványultak a piros pontok az arcán. – Hol szálltak meg? – kérdezte. – Bydgoszczban, a Brda Hotelben – válaszolta Magda. – Az jó. Van egy barátom, aki Bydgoszczban lakik… Josef Potocki. Partizán volt a háborúban. Most ott él, noha bárhol élhetne a világon. İt is, akárcsak engem, visszahúzzák a holtak lelkei. Én sokat tudok arról, hogy jelenleg mi történik Chelmnóban, ı viszont mindent tud arról, hogy mi történt akkor. Az én szegény híveimmel ellentétben ı mindent el fog mondani maguknak, amirıl úgy érzi, hogy tudniuk kell. Megengedik, hogy felhívjam? Becca és Magda egymásra néztek. – Mondja meg neki, hogy estére visszaérünk a szállodába! Vacsora után. Jöjjön el egy kávéra! Stashu atya mosolyogva felállt, és a régimódi fali telefonkészülékhez ment. Tárcsázta a számot, majd Beccához fordult: – Nem mindig találom otthon, de… á, de jó… Josef! Az ezt követı lengyel szóáradatból Becca semmit sem értett, de Magda élénken követte, és egyetértı bólogatással nyugtázta a pap szavait. Még mielıtt a beszélgetésnek vége lett volna, de már érezhetıen a rendkívül szívélyes búcsúszavaknál tartottak, Magda odasúgta Beccának: – Jó. Ott lesz. – Josef örömmel találkozik ma este magukkal – mondta Stashu atya, miután visszaakasztotta a telefonkagylót. – De ı már elég idıs, az egészsége is gyenge lábon áll, ezért kérem, ne fárasszák ki túlságosan! – Nem fogjuk – ígérte Becca.

– És ha azon az úton indulnak vissza, amit majd mutatok, látni fogják a Narew partjának egy nagyon szép szakaszát. Még egy ilyen borús napon is megvan a maga bája. És békessége. Ami már-már csoda errefelé, tekintve a… – Egy pillanatra elhallgatott. Aztán fölnézett a magasba. – Tudják, képtelen vagyok megbocsátani nekik. Tudom szeretni ıket, de megbocsátani nem tudok nekik. De végül is… nekem nem kell. Én nem vagyok Isten. Az atya útmutatását követve kiértek arra a vidékre, ahol a sima tükrő folyó szelíd kanyarulataiban kisebb-nagyobb ligetek tőntek fel, és part falából sötét törzső fák álltak ki. A folyó túlsó partján szántóföldek terültek el, és a fák koronája fölött templomtorony magasodott. Jobbra széles mezı húzódott, melyet három oldalról erdı, a negyediken meg a folyó határolt. Csonka kıfalak négyszögei mutatták, hol álltak egykor épületek. De épület sehol sem volt. – Figyeld! – szólt Becca. Magda fülelt. – Mi az? Nem hallok semmit. – Ez az – felelte Becca. – Nem furcsa? Egy darabig még feszülten hallgatták a csendet. Aztán szó nélkül visszaültek a kocsiba, és elhajtottak.

Huszonharmadik fejezet

V

ÉGIGLÉPDELT A PALOTÁN, és elcsodálkozott, hogy milyen sokan alszanak benne: jó emberek és nem annyira jók, fiatalok és nem annyira fiatalok. Aludtak, és senki sem moccant. Megszőnt minden kavarodás. – Mi az, hogy kavarodás, Nami? – kérdezte Becca. A Három Megye Vásárában voltak. Becca nagylánynak érezte magát, mert elıször mehetett el a Vásárba este. Annyi volt a látnivaló, hogy alig tudott figyelni a mese elejére. De most, miközben az óriáskeréknél vártak a sorukra – Shana és Syl már a második kört tették meg –, Nami elkezdte a mesét, hogy csillapítsa Becca izgalmát. De ez a szó… Mit jelent az, hogy kavarodás, Nami? Az, amikor megkavarjuk a levest? Kanállal? De miért lenne náluk kanál, ha egyszer alszanak? És miért akartak volna levest fızni, amikor lefeküdtek aludni? Nem értem… – Izgalmában egyre élesebbé vált a hangja. – A kavarodás azt jelenti, hogy mozgolódás – felelte Nami, és szorosan fogta Becca kezét. – Akkor miért nem azt mondod? Miért nem úgy mondod, hogy „és senki sem mozgolódott”? Miért a kavarodást mondod? Azt a leves csinálja, Nami. Butaságot mondasz. Pedig a Csipkerózsika nem buta mese. – Nem – válaszolta Nami halk és elgondolkozó hangon, miközben a tekintete, amely az óriáskerékre szegezıdött, mégis mintha a messzeségbe nézett volna. – Egyáltalán nem buta mese. – Akkor miért mondasz kavarodást, Nami? Nami ezúttal nem válaszolt, csak odahúzta és beültette Beccát a megüresedett ülésbe, mely ijesztıen és izgalmasan ringva emelkedni kezdett. Becca a mesérıl megfeledkezve felkiáltott: – Ó, Nami! Ó, Nami, nézz föl az égre!

Huszonnegyedik fejezet

A

SZÁLLODA ÉTTERMÉBEN ültek, a csészéjükben frissen fıtt kávé gızölgött, és szótlanul vártak Josef Potockira. Becca fejében a Chelmnóból a szállodáig megtett visszaút járt. A sötétedı vidékre rátelepedett a Narewrıl felszálló szürke pára, majd teljesen beborult az ég, és egészen idáig sőrőn szitáló esıben jöttek. Ebben az esıben egyiküknek sem volt kedve felfedezni a várost, inkább a szobában maradtak, és olvastak. Becca könyve Lengyelország történelmérıl szólt, amelybıl meglepetésére megtudta, hogy a Potocki név egy a tizenharmadik század óta ismert dél-lengyelországi arisztokrata család neve. – Mit gondolsz, lehet, hogy a mi Josef Potockink ereiben királyi vér csörgedez? – kérdezte, hirtelen megtörve a szoba csendjét. – Lengyelországban már megszőnt a királyság – felelte Magda kurtán. De aztán elnevette magát. – Bárki lerövidítheti vagy megváltoztathatja a nevét. Hercegeket és kastélyokat mindenütt láthatsz. – Az a schloss… – kezdte Becca. – Ha az volt a nagymamád kastélya, akkor ı tulajdonképpen nagyon szegény családból származott – jelentette ki Magda. Hosszan hallgattak, majd váratlanul ismét Becca szólalt meg. – Szerinted bolond vagyok ezzel a nyomozásommal? A nıvéreim ırültségnek tartják. – Az nem ırültség, ha valaki meg akarja ismerni a múltat. Csak benne élni ırültség, mint sok arisztokrata teszi. – Magda elmosolyodott. – Gyerünk, ideje vacsorázni! Igazából egyiküket sem érdekelte a vacsora, csak piszkálták az ételt. Beccának egyedül a kávéhoz és a süteményhez támadt gusztusa. De a várakozás végtelen hosszúságúnak tőnt. – Hány óra van? – kérdezte Becca, nem elıször. – Nyolc órára ígérte, hogy eljön. Még fél óra – válaszolta Magda. – A múlt ötven évet várt, ha nem többet, Becca. Még egy óra ide vagy oda… – És nevetett. – Úgy beszélek hozzád, mintha én lennék a nénikém, pedig te vagy az idısebb. – Igazad van – nevette el magát Becca is. – Liba vagyok. – Hogy jön ide a liba? – Buta liba, hülye, el stupido, dinnye… – Á, a dinnyét ismerem. Jártam egy fiúval, aki volt kint Amerikában, ı mondta mindig magára, így… – mutatta – , „hogy én milyen dinnye vagyok”, és a homlokára csapott. Legalább megint tanultam valamit angolul. És az El stu… – El stupido. Nem kimondottan angol kifejezés. Spanyol. Vagyis hát olyasmi. – Azt hiszem, a libát használni fogom. Hogy én milyen liba vagyok! – És a homlokára csapott. Harsány nevetésben törtek ki. – De jó hallani ezt a nevetést egy ilyen estén! – A hang halk volt, kulturált, angol angolos hanghordozású s a kortól kicsit elvékonyodott. – Önök az a két fiatal hölgy, akik Josef Potockira várnak? – A kérdésben egy kis önirónia bujkált. A magas, sovány férfi belépett az asztali lámpa fénykörébe. Kiugró pofacsontja miatt kissé keleties vágású szem és tökéletesen egyenes vonalú orr uralta az arcát. Nagy és mozgékony szája határozottabbnak tőnt, mint amilyen a korából következett volna. Egyedül az ezüstfejő botjára támaszkodó kezén látható májfoltok utaltak a korára, de e kéz nagyon is határozottan szorította a bot fogantyúját.

– Igen – válaszolták a lányok egyszerre, és Magda mindjárt be is mutatta mindkettıjüket a férfinak. Potocki leült az egyetlen üres székre, és kezének egy laza, könnyed mozdulatával jelzett a pincérnek. Rögtön hozták neki is a kávét, amibıl nyilvánvalóvá vált, hogy jól ismerik ıt a Brdában. – Tehát Chelmnóról szeretnének tudni? – kérdezte Potocki, és a név olyan nyersen hangzott a szájából, mintha túl sokat mondta volna ki, és a szó puszta ismerıssége kilúgozta volna belıle az erıt. – Igen – felelte Becca, és elırehajolt. – Legalábbis én szeretnék. Tudja, lehetséges, hogy a nagymamám innen jött. – Zsidó volt? – kérdezte Potocki. – Nincs semmiféle rejtett szándékom a kérdéssel, pusztán csak megkérdezem. – Igen – felelte Becca. – Az volt. – Akkor nem jöhetett arról a helyrıl – jelentette ki a férfi. – Elmondhatom önnek, hogy mi az, amit tudok? – kérdezte Becca. – Kérem, hallgatom. – Potocki ivott egy korty kávét, majd a csészét letéve hátradılt a székben, amitıl arca homályba veszett. Becca pár szóval mesélt neki Namiról, a haláláról, a Gitl Mandlestein névre szóló iratokról, az egyetlen szóról, Kulmhofról, amely elvezette ıt ide, Lengyelországba. – És vannak fényképeim róla abból az idıbıl, amikor a Fort Oswegó-i menekülttáborban volt. És más egyebek. – Láthatnám a képeket? – Potocki hangja kicsit reszelıssé vált, és mintha hirtelen elfáradt volna. Becca ráeszmélt, hogy nagyon sokszor játszhatta már el ugyanezt a jelenetet utazókkal, akik szintén a szeretteik után kutattak. Az öreg kéz, mely kicsit már reszketett, kinyúlt feléje. Becca kivette az egyik képet az irattartójából, és átnyújtotta neki. – A kisgyerek az édesanyám. A fotó 1945-ben készült, mint láthatja. Voltaképpen ez minden, amit tudok. A férfi elvette a képet, és mivel ismét hátradılt, Becca csak a fotót tartó kezét látta, az arcát nem. Várta a reakciót, de amikor megérkezett, nem az volt, amire számított. Furcsa, halk, susogó hangot hallott, s csak pár pillanat múlva döbbent rá, hogy az öregember halk zokogását hallja. Magda felpattant, s a férfi fölébe hajolva lengyelül kezdett hozzá beszélni sebesen, majd szólt a pincérnek, hogy hozzon valamit – talán egy pohár vizet vagy egy törülközıt. Potocki fehér zsebkendıt vett elı a zsebébıl, és ültében elırehajolt. A zsebkendıbe sötétkék fonallal belehímezték a monogramját. Megnyomkodta vele a szemét. – A halottak – mondta. – A halottak olyan váratlanul tudnak újra életre kelni. – Beccára nézett, a vonásait fürkészte. – Hát persze… rögtön észre kellett volna vennem! Mintha ıt látnám. Ksiezniczkát. Becca érezte, hogy remegni kezd a keze. Egyszeriben mindent látott. A zsebkendı JMP monogramja ugyanaz volt, amit a győrő belsejébe véstek. Elıvette az irattartóból az útlevélképet, és rámeredt. Hogyhogy eddig nem tőnt fel neki? Potocki volt rajta, nagyon fiatalon, nagyon jó-képően. Arra gondolt, hogy egyikıjük sem – sem az anyja, sem a nıvérei, sem ı maga – nem hasonlítanak rá. Erıt véve magán leküzdötte keze remegését, és megszólalt: – Akkor hát ön… ön a nagyapám. Maga is meglepıdött a helyzet végtelen egyszerőségén. Kivette a táskájából a győrőt, és a férfi elé tartotta. Potocki azonban kuncogni, majd nevetni kezdett, nem éppen a hasát fogva, csak úgy finoman, visszafogottan. Elıbb a szájához, majd ismét a szeméhez emelve a zsebkendıjét megrázta a fejét.

– Nem, nem, nem, gyermekem, kizárt dolog! Mondott valamit lengyelül Magdának, mire ı is elnevette magát, és visszaült a székébe. – Azt mondja, Becca, hogy a győrő az övé, de… – itt ismét egy kis nevetés következett –, de mégsem lehet a nagypapád. İ ugyanis… mindig is… nem tudom, hogy mondják angolul. – Vállat vont, és visszafordult Potockihoz. – Nem szeretkezem nıkkel, habár sokukat barátomként szerettem – közölte a férfi egyszerően. – Maga meleg? – kérdezte meglepett csodálkozással Becca. – Ez az amerikai kifejezés olyan… – Potocki fanyar mosollyal vállat vont. – Nos, az én életemre nem nagyon illik rá, de rendben van, az önök szóhasználatával élve meleg vagyok. Épp ezért internáltak a nácik. A családi összeköttetéseim ellenére. Úgyhogy nem lehetek az ön nagyapja. De ismertem a nagyanyját. – És a nagyapámat? – És a… nagyapját. Velem voltak. Becca vett egy nagy levegıt. – Chelmnóban? A táborban? – Az erdıben. Partizánok voltunk. De ez egy hosszú história. Túl hosszú ma estére. Elfáradtam. Jöjjenek el holnap hozzám, el fogom mesélni! Felállt, és Becca látta, hogy mindkét keze reszket. – Bocsássanak meg, de elfogyott az erım! Várom önöket holnap. –Könnyedén meghajolt, és benyúlt a felsıkabátja zsebébe. Kivett belıle egy ezüst névjegytartót, és Becca felé nyújtotta. – Nyissa ki, kedvesem! Az én ujjaim túl merevek. A kártyán rajta van a lakáscímem. Tizenegyre várom önöket. Ebédre, természetesen. – Magda felé is meghajolt. –Mindkettıjükre számítok. Biztos vagyok benne, hogy önök nem olyanok, mint a legtöbb fiatal, és pontosan fognak érkezni. Becca átvette a névjegyet, és Potocki visszatette a dobozkát a felöltıje zsebébe. Azután a botjára hajolva elindult az ajtó felé, amely mintha varázsütésre kinyílt volna elıtte. Becca tudta, hogy a portások és pincérek mőködtették a szerkezetet, de jólesett arra gondolnia, hogy – mint a tüskés bozót Nami meséjében – valamiféle herceg volt, azért nyílt ki elıtte az ajtó. – Nahát, mégis lesz valamilyen befejezése a tündérmesédnek! – kiáltott fel Magda, miután Potocki elment. – De legalább közepe biztosan lesz – felelte Becca, majd hozzátette: – Remélem, nem hal meg az éjszaka. – Szerintem ı nem az, az ember, aki megadja magát a halálnak, amíg nem fejezte be, amit elkezdett – válaszolta hirtelen elkomolyodva Magda. – Igazad lehet – mondta Becca ugyanolyan komolyan.

Josef Potocki háza a múlt század közepén emelt kı- és téglaépület volt. Csöngetésükre egy kedves arcú, kövérkés asszony nyitott ajtót. Hagyományos szabású, sötét ruhájának gallérján fehér szegély futott körbe. Csak lengyelül értett, így Magda beszélt. – A szalonban vár minket – mondta Beccának. – Szalon? így kell mondani? Aszóba félig könyvtár, félig nappali volt. A kandallóban pattogott a lassan parázzsá szelídülı tőz. Vele szemben, családias hangulatot árasztva, három kárpitozott fotel vett félkörbe egy asztalt. Potocki már ott ült a kandallóhoz legközelebb esı fotelban. – Jöjjenek, jöjjenek beljebb, ifjú barátnıim! A történet hosszú lesz, kényelmesen kell elhelyezkedniük. Kapunk egy könnyő ebédet, négy óra körül teázunk, a vacsora pedig… ha még akkor is tartani fog a mondanivalóm… itt lesz. Ha addigra a végére érek, akkor meg az ebédlıben fogunk vacsorázni. De ne aggódjanak, nem leszek unalmas! A történet

egy része a nagymamájáról fog szólni. Nem az egész, mert ı csak egy részét jelenti egy terjedelmes históriának, mint majd látni fogják. De igyekszem minél hamarabb eljutni odáig, ahol ı belép a történetbe. Ksiezniczka. Ksiezniczka. Maga tényleg nagyon hasonlít rá. Árulja el, gyermekem, szép élete volt? – Azt hiszem – válaszolta Becca, aki az öregember jobbján ült egy vörös és aranyszínő, virágmintás karosszékben. – Egy lánya és három lányunokája volt. Keményen dolgozott. Én… mi… mindannyian nagyon-nagyon szerettük. Együtt laktunk, mindnyájan ugyanabban a házban. – Nagy házban? – Egy nagyon nagy házban, uram. – Ó… épp ilyen szeretett volna. És nem ment újra férjhez? – Újra? Az öregember elmosolyodott. – Ezek szerint nem mondott el semmit. – Nekünk mindig csak Csipkerózsika meséjét mesélte. Potocki kérdın pillantott Magdára, aki lengyelül hadart neki valamit. Akkor visszafordult, és megint elmosolyodott. – La Belle au Bois Dormant meséjét – mondta tökéletes francia kiejtéssel. – Értem. – Én nem – mondta Becca. – Majd fogja. Majd fogja. – És minden további bevezetés nélkül belekezdett a megígért történet elmesélésébe, de olyan gyakorlottan és mértéktartással, mintha csupán csak mesélı lenne, nem pedig az egyik fıszereplı.

A KASTÉLY Eljött a tizenharmadik tündér, a hosszú, vézna ujjú, a cigarettaparázs szemő, az üres teásbögre méhő, és elhozta gonosz ajándékát. Anne Sexton részlet „Csipkerózsa (Csipkerózsika)” meséjébıl Átváltozások

Ha egyszer elfogadtuk a történetet, nem menekülhetünk el annak sorsa elıl sem. P.L. Travers: About the Sleeping Beauty

Huszonötödik fejezet Értsék meg jól (mondta), ez a történet túlélıkrıl szól, nem hısökrıl. Tele volt velük a háború. Az ember nem hıs, ha azért harcol kétségbeesetten, hogy életben maradjon, ha azért küzd, hogy jusson még egy darabka kenyérhéj, még egy szaggatott lélegzetvétel. Mindannyian a pillanat hısei voltunk. Semmivel sem inkább, mint Josef P. Egy inkább a messzire nyúló emlékezet, mint a pénz révén az arisztokráciához kötıdı nagy család késın született utolsó gyermeke volt. Amikor apja meghalt, még mindig gyönyörő anyja szinte azonnal férjhez ment, igazolva a jól értesültek gyanúját, miszerint viszonya volt a helybéli Potocki-örökössel. Josefet túlságosan is fiatal kora ellenére elküldték egy angol iskolába, ahol a külseje miatt – csúnya kisgyerekbıl kifejezetten szép kamasszá serdült egy olyan korban, amikor bizonyos körökben divatossá vált a tündérmesék megtagadása – sértegették, ugyanakkor rajongtak érte. Eleinte jó angol szokás szerint kegyetlenül zsarnokoskodtak felette, de késıbb a tanárai és a hangadó diáktársak valósággal bálványozták. A középiskolai évek alatt voltaképpen a saját butasága révén sikerült megıriznie a tisztaságát, mígnem egyetemre kerülve egy különösen kitartó konzulensének sikerült bevezetnie ıt Dante és a szerelem mővészetébe. Ekkor még úgy gondolta, hogy többé nem tér vissza Lengyelországba, és mivel Angliában igazi sznob lett belıle, felvette mostohaapja vezetéknevét és nemesi címét. Sok mindenben tévedett, de az érzéseit illetıen soha. És rájött, hogy három dolog: a színház, a politikai amnézia és a szerelem iránt érez magában fogékonyságot. Inkább a véletlenek összejátszása, mint a sok tanulás következtében kitőnıen végezte az egyetemet. Ezután nyomban Párizsba ment, ahol egy negyedik hajlamot fedezett fel magában: a félvilági élet szeretetét. Ha azt mondjuk, túlélte, csupán nyilvánvaló dolgot közlünk. Ha azt mondjuk, hogy/e/fogra, miszerint életben maradt, azzal nagyobb önismeretet tulajdonítunk neki, mint amennyivel – az adott idıszakban – rendelkezett. Párizsból Bécsbe, onnan Berlinbe ment, ami szintén kevés megfontoltságra utal. Kis színházaknak írogatott, és szenvedélyes érzelmek főzték élete férfi fıhıseihez. Harmincadik születésnapja közeledtén úgy döntött, minden percét ki akarja élvezni. Berlin, 1936. Szerelmes volt egy huszonkét éves, tökéletesen árja külsejő fiúba. Szıke haj, szabályos fogsor, görög metszéső orr, búzavirágkék szempár. Adam Gottliebnek hívták a fiút. Zsidó volt, de Potocki védelmét élvezve – színházi körökben csak Potocki hercegként ismerték – Adam biztonságban volt. Megváltoztatták a nevét Alan Bergre, Hegyi Alanre, és arról, hogy valójában zsidó, minden további nélkül mindenki megfeledkezett. Elsısorban Josef P. Josef legjobban azt szerette, ha Alanje társaságában kiautózhatott a hegyekbe, és valamelyik kis faházban megszállva többnapos túrákat rendezhettek. Ilyenkor havasi gyopárral rendre megkoronázta Alant, a csúcsokon állva elgyönyörködtek a tájban, és közben a legújabb kabarék betétdalait énekelték fennhangon. Josef valahogy így képzelte el a mennyországot. Közben természetesen a szörny barlangjában éltek. De egy percig sem hitték, hogy a szörny ıket is felfalhatja. A politika hidegen hagyta ıket, egyedül egymásnak éltek, Goethét, Schillert, Rimbaud és Baudelaire komoran érzéki verseit idézték egymásnak („Jönne, jönne immár a kor, mit a szív vár”, szavalta Alan újra meg újra Rimbaud sorát), és megdöbbentek, amikor utolérte ıket a világ. Az elsı igazi megrázkódtatást akkor élték át, amikor megérkeztek a városba, ahol egy új faházat béreltek. Az út fölé egy

transzparenst feszítettek ki: ZSIDÓK CSAK SAJÁT FELELİSSÉGÜKRE LÉPHETNEK BE. Josef egy pillanatig nem is értette, miért kiált fel Alan. Azután kinyújtotta a kezét, és gyengéden, hogy a vezetésben meg ne zavarja, megérintette Alan vállát, így akarván értésére adni, hogy utálatos dolognak tartja a transzparenst. – Nem fogják tudni – suttogta. – Én tudom – felelte Alan. – Az elég. – És válla megremegett Josef tenyere alatt. – Bajorországban… – mondta Josef. İ azt remélte, hogy egy ilyen kisvárosban a politika nem jut szóhoz. Ám amikor megálltak a szálloda elıtt, amely a faházat bérbe adta nekik, az ajtón ez a tábla fogadta ıket: „Kutyák és zsidók nem jöhetnek be.” – Nem maradok itt! – közölte Alan. – Semmiképpen sem. – Karja remegett a feszültségtıl, miközben ujjai még a kormányt szorították. – Nem fogják tudni – ismételte Josef. Nem értette, hogy épp ezt nem kellene mondania, és nem vette észre a szakadékot, mely ebben a pillanatban megnyílt közöttük. – Honnan tudhatnák? Alan meg sem próbált válaszolni neki, és így Josef ostoba módon kimondta azt, ami végképp elválasztotta ıket egymástól, de csak évekkel késıbb értette meg, hogy mit tett. – De hiszen olyan örömmel készültünk rá, hogy együtt elmegyünk valahová, és ez csak egy hülye tábla. Mit árthat nekünk? Figyelj… nem is muszáj az étteremben vacsoráznunk. Fızök magunknak valamit a faházban. Sıt, bemegyek, és elhozom a kulcsot. Neked nem is kell semmit sem csinálnod. Alan összerázkódott, de nem szólt többet. Csak egy éjszakát maradtak, és külön ágyban aludtak. Másnap reggel visszatértek Berlinbe, s bár egész úton veszekedtek, a politikát nem hozták szóba. Josef többé nem találkozott vele. Alan visszarepült Párizsba, s késıbb – Josef hallotta – Palesztinába ment, ahol valami ostoba határvillongásban életét vesztette. Milyen kár ezért a gyönyörő életért, gondolta akkor Josef, és dühöngött, amiért Alan elhagyta. Ám évekkel késıbb, egy Kulmhof melletti sötét erdıben üldögélve ráeszmélt, hogy Alan harc közben halt meg, és hogy ez már egymagában is jó dolog volt. Alan emlékére az elızıleg megivott negyed üveg konyak hatása alatt kellı színészi átéléssel még Charles Darney búcsúbeszédét is felidézte. „Azt hiszem, Isten akarata volt, hogy elküldje ezt a fiút errıl a földrıl a Reichbe, hogy ott férfiúvá érhessen, s hogy fölemelje ıt a nemzet Führerévé…” Bécsi szerelme karjai között hallgatta ezt a rádióbeszédet. 1938 volt, és Josef hitt a szerelmének, elvégre magas pozíciót töltött be Schuschnigg kormányában, amikor azt mondta, hogy Hitler egy szánalmas, ócska kis hazudozó, akinek semmi esélye nincs az osztrák nép ellenállásával szemben. – Mi olyan nép vagyunk – mondta Josefnek –, amelynek az orrában nagyobb kultúra van, mint annak a tapétázónak az ülepében. Ez volt a legdurvább dolog, amit Josef valaha is hallott a szerelme szájából, idegesen kuncogott rajta. Nem akarta meghallani a színlelt harciasságot, a hencegés mélyén rejlı nyers félelmet. Hogy is hallhatta volna meg? Nemigen esett szó köztük politikáról. Ami azt illeti, beszélgetni is csak ritkán szoktak. Étkezni szoktak együtt, méghozzá lassan és ráérısen. És együtt aludtak. Ennyi elég is volt. Hitler gyızelmi szónoklata alatt szeretkeztek, dühödten, szenvedélyesen, visszataszítóan, annyira, hogy Josef belekábult, és tele lett zúzódásokkal. El is határozta, hogy másnap reggel hosszan el fog beszélgetni a szerelmével, hogy bánjon vele szelídebben. De amikor másnap felébredt, holtan találta a férfit a márvány fürdıkádban;

csuklóiból még halványpiros erecskék vegyültek bele a kád vizébe. Búcsúlevelet nem hagyott, de a vér olyan volt, mintha beleírt volna a vízbe, és ezt még Josef is el tudta olvasni. Elmenekült, mindössze egy úti neszesszert vitt magával, vissza Németországba, jóllehet addigra a Németország és Ausztria közötti határ már csak papíron létezı formaság volt.

Miért maradt Németországban? Miért maradt ott egyáltalán bárki? A kávéházakban és az éjjeli mulatókban továbbra is szólt a zene: ,a Katrinában muzsikálnak… tam-tatam… fiúk,lányok táncot járnak… tam-tatam…” Inni olcsón lehetett. A színházak nyitva voltak. És Josef nem volt zsidó. Elfordította a tekintetét a kábátokon virító sárga csillagokról, az ütlegelésekrıl. Miért, ı nem élte túl az iskolai fenyítéseket, gúnyolódásokat? És a zene továbbra is szólt a kávéházakban. Miért maradt Németországban? Miért maradt ott egyáltalán bárki? A levegıben érezni lehetett a nemzeti büszkeség elektromos áramlatát. A sörcsarnokokban, mint a vér bugyogott a bor a palackok nyitott nyakából. A házak falai megteltek jelszavakkal. És ott volt a humor – Galgenhumor, akasztófahumor –, amelyet mindenki értett, és amely mindenkit megnevettetett. Mennyit, de mennyit nevettek! Viccek, mint például: Láttad azokat a Német Erdı márkájú ruhákat, amelyek tavasszal csak úgy duzzadnak, ısszel pedig színt váltanak? Tulajdonképpen észre sem vette, amikor elıbb a kommunisták, aztán a cigányok kezdtek eltünedezni. Volt egy pártfogója a berlini kormányban. Együtt nevettek a Führeren, ezen a csúf kis emberen – de csak éjszaka, és csak az ágyban, miközben átölelve tartották egymást. És a zene továbbra is szólt a kávéházakban. Miért maradt Németországban? Miért maradt ott egyáltalán bárki? Az utcasarkokon a gyerekek erre az ütemre ugróköteleztek: Handschen faltén, kopfchen senken, Und an Adolf Hitler denken. Kulcsold a kezedet, hajtsd meg a fejedet, Gondolj Adolf Hitlerre! Megsokasodtak a zsidó témájú gúnyos röpiratok. İ is hallott internálótáborokról, ahová olyan antiszociális elemeket visznek el, mint a Jehova tanúi és a szocialisták. És a homokosokat. A transzvesztitákat és a botrányos szokásokat őzıket. Azokat, akik falzett hangon énekelnek, és férfiak után járkálnak az utcákon. Akik a homoszexuális bárokat látogatják. Mindazokat, akiknek rózsaszínő háromszöget kell viselniük. A 175-ösök. Több mint egy évig nem volt szeretıje. De a kávéházakban még ekkor is szólt a zene.

A homoszexuálisok módszeres és félelmetes üldözése már 1933-ban elkezdıdött. Josef énje egy részének tudnia kellett errıl. De az egész csak pletykaszinten volt ismert. İ pedig nagyon jól értett ahhoz, hogy ne figyeljen oda a pletykákra. És az eltőnt férfiak nem csak homoszexuálisok voltak, hanem közismert lázítók, akik nem titkolták politikai nézeteiket, vagy éppen feltőnıen rikító ruhadarabokat hordtak. Nem orvosok. Nem ügyvédek. Nem színmőírók. Josef a maga markánsan férfias külsejével, családi kapcsolataival, saját magukra is okosan vigyázó pártfogóival egy percig sem hitte, hogy a rózsaszínő háromszög törvénye neki szólna. De többé nem ment színházba, se bárokba, se kávéházakba. Nem járt olyan társasági összejövetelekre, ahová csak férfiakat hívtak meg. Még önmaga elıl is rejtızködött:

korlátolt erkölcsiségő nıkkel randevúzott. Egyikükkel még bizonyos keretek között szeretkezett is. De csak eggyel. Végül persze elkapták. Az 1934-es Röhm-puccs után szükségszerő volt. Mindössze az volt benne a meglepı, hogy egészen 1940 végéig nem kapták el. A letartóztatása olyan köznapi módon történt, hogy elmondani is szégyellte. A lakásadónıje jelentette fel azzal, hogy – legalábbis saját állítása szerint – természetellenes témájú irodalmat talált a lakásán. Azt nem árulta el, mit keresett nála, mármint a kutakodáson kívül. De ez rajta már nem segített. Krafft-Ebing Psychopathia Sexualis címő tankönyvének egy viharvert példányára akadt rá, amelyet egyetemista kora óta ki sem nyitott. Az erotika a legkevésbé sem érdekelte. De ennyi elég volt, hogy felhívja rá a Gestapo figyelmét, márpedig az ı figyelmük garancia volt egy ember tönkretételére. Végül nemcsak a homoszexualitását vallotta be, de meg is nevezte a múltbeli szeretıit. Mivel ketten – Alan és a bécsi politikus – már elérhetetlenek voltak az SS számára, a többiekre összpontosítottak, de azt persze elfelejtették megemlíteni neki, hogy az általa megnevezett férfiakat már ırizetbe vették. Josef jóval késıbb ezt is megtudta, de az sem éleszthette volna fel a bőntudatát, ha már akkor értesül róla. Mindenféle tárgyalás nélkül elvitték Sachenhausenbe.

Sachenhausen. A név elhangzása nem kondítja meg azt a lélekharangot, amelyet Dachau vagy Bergen-Belsen vagy Auschwitz neve hallatán hallunk. A foglyoknak azonban nem számított, mi a tábor neve. Berlintıl harminc kilométerre, északra, kényelmesen elérhetı Oranienberg városában. Ha titkolták is, elég rosszul. Valószínőleg egyedül Josef nem tudott a létezésérıl. Nyíltan, közönséges vasúton hordták ide a foglyokat, akiket az állomáson leszállítottak, s onnan erıltetett menetben a város és az ipartelep utcáin át hajtották végig a három kilométeres távon. A tábor lakóit a helyi üzemek nehezebb munkáira fogták be. Errıl mindenki tudott. Kivéve Josefet. Mialatt önmaga elıl bujkált, a tények elıl is elrejtızött. Sachenhausen munkatábor volt, nem szigorúan vett haláltábor, és nem is megsemmisítı tábor. A megkülönböztetés természetesen semmit sem jelentett annak a százezer embernek, akik ott haltak meg. De Josefnek ez a különbségtétel majdnem egy évig tartó fél-életet jelentett ott, amit Roland Freisler bíró, a népbíróság elnöke „üdülıtelepnek” nevezett. A vonat, amely Josefet is szállította, délben érkezett az állomásra. Kinyíltak a marhavagonok ajtai, lerángatták a foglyokat, de Josefnek sikerült magától leugrania. Még mindig zúgott a feje az ütéstıl, amely miatt a fél szeme bedagadt, és azt hitte, valami szörnyő kórus énekét hallja. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, de ettıl csak még hangosabbá vált a kórus éneke. Ekkor jött rá, hogy a foglyokat gúnyolódó városiak fogadták, akik félig énekelték, félig kántálták: Halál a brombergi gyilkosokra! Megbosszuljuk lengyel testvéreinket. Blut fuer blut! Lassan, színpadiasan megfordult, és két karját feléjük tárva kiáltotta: – De hiszen én vagyok a lengyel testvéretek! Ezt nem kellett volna mondania. Egy középkorú asszony, látva kabátujján a rózsaszínő háromszöget – a Gestapo ajándékát –, célba vette egy kıvel. – Buzi! – kiáltotta. – Mocskos buzi!

De rosszul célzott, és a kı a mellette álló férfit találta el. A közelében egy fiú, nem lehetett több tízévesnél, már ügyesebb volt, és eltalálta Josef karját. – Homokos! – kiáltotta a gyerek. – Ne szóljatok hozzájuk! Ne nézzetek rájuk! Fussatok! Fussatok! – Nem félelembıl kiáltozta valaki, hanem az ırök parancsszava harsant. Mialatt a tömegbıl továbbra is szabadon záporoztak rájuk a kövek, botok és szitokszavak, az elcsigázott foglyok botladozva meglódultak, és futásnak eredtek. Késıbb rájött, hogy Oranienberg kulturált polgárai rendszeresen így üdvözölték a városukba érkezı foglyokat. A háborúk nem csinálnak mindenkibıl hıst. *** Josef a táborból elsınek a fából készült kaput pillantotta meg. De mivel a vallatás következtében a fél szeme be volt dagadva, és valószínőleg enyhe agyrázkódást is kapott, a kapu kétszer olyan magasnak tőnt, s a körvonalai elmosódtak. Akkor már nem futott, csak gyors léptekkel haladt egy másik ember mellett, aki nyilván Jehova tanúja volt, mert megállás nélkül furcsa imákat hadart. – Kuss legyen! – szólt rá Josef, de csak annyit ért el vele, hogy az imák még hangosabbak lettek, aminek az lett az eredménye, hogy többször is puskatussal látták el mindkettıjük baját. Attól kezdve Jehova tanúja csak magában imádkozott, Josef pedig a biztonság kedvéért fél lépéssel elıtte, és két lépéssel tıle balra ügetett. A háborúk hıssé tehetnek embereket, de nem mindig. A délutáni tőzı napsütésben beterelték ıket egy nagy gyülekezıtérre. Josefet meglepte, hogy az ég nem siratja ıket, azután meg majdnem elnevette magát a saját képzelgésén, csak az tartotta vissza, hogy a nevetéstıl fájt volna a feje és a bordái. Ép szemével gyorsan körülpillantott. Mindenütt feliratok voltak, és ha valaki gyors egymásutánban elolvasta ıket, meglehetısen perverz értelmet nyertek: VAN ÚT A SZABADSÁGBA. MÉRFÖLDKÖVEI: ENGEDELMESSÉG, SZORGALOM, BECSÜLET, REND, TISZTASÁG, JÓZANSÁG MEGBÍZHATÓSÁG, ÁLDOZATOSSÁG ÉS A SZÜLİHAZA SZERETETE. Gúnyos mosoly játszott Josef szája körül. Nehéz volt nem engedelmesnek és józannak lenni, amikor puskát tartanak az ember fejéhez. Nehéz volt nem megbízhatónak lenni, amikor egy bakancsos láb van az ember nyakán. Nehéz volt nem áldozatvállalónak lenni, amikor az a másik van hatalmon. – De kutya legyek, ha szeretni fogom azt a szülıhazát, amelyik ezt csinálja velünk! Hangosan mondhatta, mert a foglyok közül sokan gyors pillantást vetve rá éppoly gyorsan elhúzódtak mellıle. Szerencsére lengyelül mondta, nem németül. Mindössze azért kapott a puskatussal a gyomrára, mert hangosan beszélt. Elakadt tıle a lélegzete, de hányni nem hányt. Napok óta nem kapott enni. Huszonhatodik fejezet

Huszonhatodik fejezet

K

ÉPZELJENEK EL, ha tudnak (mondta), egy hatalmas félkört, melynek külsı peremét egy ívelt kıfal zárja le! Egyik oldalon csinos barakkok, többek között klub, színház és iroda a Gestapo és az SS tartalékos egységei számára. Az építmények körül szépen kialakított virágágyásokkal. De a középsı rész, a névsorolvasás helye, olyan hatalmas terület, hogy húszezer ember – napjában háromszor kellett kivonulniuk ide névsorolvasásra, akármilyen állapotban voltak is – szinte elveszett benne. E középsı terület közelében áll egy félreesı barakk. Ha Istennek lett volna festéke, pirossal lett volna körülrajzolva. Az ajtón ez a felirat olvasható: Patológia. Nem kórház. Nem. Olyan rettegett hely volt ez, hogy mire Josef a táborba érkezett, már a nevét sem ejtették ki. Odabent az elsı pillantásra feltőntek a lefolyóárkok. Erre szükség van ott, ahol a vér szabadon folyik el. És egy ötezer holttestet befogadó raktárterem is volt benne. Josef nem hitte el a számot, amikor azon az elsı éjszakán elmondta neki az az ember, aki mellette feküdt a kemény priccsen. – Az nem létezik! – mondta. – Itt csupa olyan dolog van, ami nem létezik – felelte a sötétségtıl tompának tőnı hangon a másik. – És mégis megtörténik. – Ötezer holttest? – mormolta hitetlenkedve Josef. Az elsı hét végére jó sokat meg tudott nevezni közülük. A foglyokat a kıfal túloldalán, jó messze szállásolták el, hogy a Gestapónak ne kelljen minden percben látnia a nyolcvanhat barakkot. Valójában itt zajlott a tábor élete. Minden egyes barakkban, ahol már eleve százzal többen voltak, mint amennyi férıhely volt, három-négy-százan feküdtek fejtıl-lábtól, mint a szardíniák. És a tábor túloldalán sorakoztak a virágokkal és zöldségekkel tele üvegházak, valamint egy sertéstenyésztı gazdaság. Josef azelıtt nemigen foglalkozott virágokkal, leszámítva a havasi gyopárt, amellyel megkoszorúzta Alant, és persze a színházi öltözık ajtaihoz hordott rózsákat. Bizarrnak érezte, hogy ezen a helyen – ahol mindennapos volt férfiak kiherélése, ahol holttesteket daraboltak szét, és a fejeket kísérleti céllal összezsugorították, ahol az ırök foglyokat utasítottak arra, hogy órákon át meztelenül hemperegjenek a hóban –, hogy épp ezen a helyen szerezzen ismereteket a virágokról. Késıbb nem bírta elviselni a szegfő főszeres vagy az orgona édes illatát anélkül, hogy ne juttatták volna eszébe a vér szagát.

Hamar megtanulta, hogy senkinek ne árulja el, hogy ı lengyel, mivel a lengyelek kegyetlen szenvedéseket álltak ki a németek keze között. Az ırök hónapokon át nem voltak hajlandók beengedni a levegıt a lengyelek barakkjaiba; az év minden szakában csukva tartották az ajtókat és az ablakokat. Sokan éjszaka fulladtak meg. Megtanulta, hogy ne tekintsék zsidónak, mert ık is rettenetesen sokat szenvedtek a táborban. Fél élelmiszeradagot kaptak, és mindenféle orvosi segítség nélkül hagyták meghalni ıket. Akkor a Patológia orvosai újabb fejeket zsugoríthattak. Megtanulta, hogy ne azonosítsák cigányként, mert a Patológián folyó kísérleteknek ık voltak az elsı számú élı alanyai. İket használta dr. Mrugowsky az akonitin-nitrátos kísérleteihez, hogy bebizonyítsa, ha az anyagot befecskendezi a combjukba, két órán belül

biztosan meghalnak. Az ırök fogadásokat kötöttek a haláluk pontos idejére. Cigányversenyek. İt homoszexuálisként azonosították, rózsaszín háromszögesnek. Velük is épp elég rettenetesen bántak.

Ha valaki megkérdezte volna Josef Potockitól, mielıtt Sachenhausenbe megérkezett, hogyan jellemezné magát, azt felelte volna: „Cambridge-ben tanult lengyel vagyok, költı és színmőíró, az alsóbb rendő arisztokrácia tagja, irodalmi érdeklıdéső, öt nyelven (lengyelül, németül, angolul, franciául és olaszul) beszélı ember, mellesleg ínyencségek szakácsa.” A nemi beállítottságát nem említette volna. Ez egyedül csak rá tartozott. Egyébként nagyon is tudatában volt a család rangjának, amely örököst igényelt, és fel volt készülve rá, hogy ezzel az elvont fogalommal a jövıben foglalkoznia kell. Sachenhausen után azt mondta volna: „Buzi vagyok.” Nem meleg – ezen a helyen ilyet nem mondtak. De olyan szót sem, amelyben a szexuális szó elıfordult. Akárcsak a többiek, ı sem akart mást, mint életben maradni. A „rehabilitáció” alternatívája trükkös dolog volt. Ha egy bordélyházban eltöltött éjszaka során bebizonyosodott valakirıl, hogy nem képes teljesíteni egy prostituálttal, az illetıt kasztrálták. Josef inkább vállalta az ütlegeléseket és kínzásokat.

Josef víz sodorta fa volt csakugyan. Egész életében hagyta, hogy az események vigyék magukkal, döntések, elhatározások, tervek nélkül. Cambridge-ben belesodródott az elsı szerelmi viszonyába, majd elkeveredett Londonba, Párizsba, Berlinbe. Képtelen volt terveket készíteni, hogy elhagyja Berlint, s így bekerült a Gestapo látókörébe. Sachenhausenben pedig belesodródott egy szökési kísérletbe. 1941 novembere volt, csikorgó hó borított mindent. Josef a priccsén feküdt, de nem tudott elaludni. Kintrıl behallatszott a foglyok barakkjain végigtántorgó német ırök részeg röhögése. A hangjuk elárulta, hogy épp a zsidók barakkjai elıtt állnak, mert azt kiabálták: „Zsidó kutyák, gyertek ki! Kifelé! Most rögtön!” És tisztán hallotta a kétségbeesett igyekezetet, amellyel a kiszemelt barakkból kisorjáztak a zsidók a hidegre vékony, csíkos pizsamáikban. – Vetkızzetek, és hemperegjetek! – parancsolta egy hang. Josef megborzongott. Tudta, mit jelent ez. Addig kell hemperegniük a hóban, amíg már az SS-legények is megelégelték, hogy kint kell vacogniuk a hidegben. A zsidók akkor visszamászhatnak a főtetlen barakkba, és megpróbálhatnak fölmelegedni vékony takaróik alatt. Sokukat napok alatt elvisz majd a reményvesztettséggel súlyosbított tüdıgyulladás. Mivel hallani hallott róla, de a saját szemével még nem látta, valami arra kényszerítette, hogy felkeljen, s a barakk ajtajához menve résnyire nyissa. – Josef! – suttogta valaki a nevét, és egy kéz ereszkedett a karjára. – Nem történik semmi. Semmit sem tehetünk. Ne izgasd magad! Hirtelen sarkon fordult, s már nyitotta a száját, hogy fennhangon válaszoljon, mondjon valamit férfibecsületrıl, harcról, tisztességes halálról, szóval valami színpadiasát. De egy kéz durván a szájára tapadt, a két karját vadul hátracsavarták. – Ne csinálj semmit! Ha elmentek, mi is elmegyünk. Megölünk, ha miattad dugába dıl a tervünk! – suttogta egy hang a fülébe. Bólintott, mire a kéz levált a szájáról. – Vigyetek engem is! – súgta vissza. Nem tudott a tervrıl. Nem ismerte a kitervelıit. De nem bánta. – Vigyetek engem is! – így is, úgy is megölhetik. Azt sem bánta. Víz sodorta fa volt, mint mondtam.

Amikor a részeg katonáknak elegük lett a játékból – „Jézus, Mária, túl hideg van ehhez, innom kell még pár snapszot”, lamentált egyikük – , és az utolsó zsidók is visszavánszorogtak a barakkba, valaki a sötétben megveregette Josef vállát. – Gyere! – mondta egy fojtott hang. – Lehetsz te az ırszem. Karol az utolsó pillanatban megijedt, és visszalépett. Jobb az ismert rossz… Velük ment hát, noha nem ismerte a tervet, nem tudta, merre mennek, és azt sem, hogy Karol már besúgta ıket, hogy Karol besúgó volt, sem nem buzi, sem nem lengyel, hanem cseh, akit feketézésért csuktak le. A kémény melletti tetıablakon át szöktek ki, holott annak a csapóajtónak zárva kellett volna lenni. Josef sohasem tudta meg, ki nyitotta ki. Az épület oldalán másztak le. Neki meghagyták, hogy utolsónak jöjjön le, addig figyeljen, és kiáltson, ha figyelmeztetni akarja ıket. Az ırök már vártak rájuk, egyenként, név szerint számolták ıket, Karol listája szerint. De Josefre, aki még a tetın kuporgott, nem számítottak, és nem is számolták a többiekhez. És amikor elhajtották ıket a Patológiára, örvendetesen gyarapítva dr. Mrugowsky kísérleti alanyainak apadó mennyiségét, Josef reszketve lapult vékony csíkos pizsamájában a kémény mellett, és megpróbálta kitalálni, hogyan juthatna vissza. Csakhogy a tetıablakot ismét lezárták, vagy a nagy hidegben odafagyott, esetleg az áruló Karol reteszelte el belülrıl. Josef tehát ismét elsodródott. Az éjszakai fogásnak örvendezı ırök lármás ivászatba kezdtek saját, jól főtött barakkjukban. Josef gyakorlatilag elsétált a kerítéshez, és keze-lába sérüléseivel mit sem törıdve föl- és átmászott rajta. A reggeli világosság már valahol az erdıben érte – hogy pontosan hol, sem akkor, sem késıbb nem tudta –, Oranienbergen kívül. Jobban fázott, mint a táborban valaha, keze a görcstıl megmerevedett, orra szünet nélkül folyt, a rémülettıl rátörı hasmenés megkeményedett nyoma jól látszott jobb combja belsı felén. De szabad volt! E nyomorult, mocskos állapotában halálra fagyott volna, ha épp napkeltekor nem talál rá egy favágó. Henriknek hívták a favágót – más néven Patkánynak. Partizán volt.

Huszonhetedik fejezet Felejtsék el mindazt a romantikus képet, amelyet valaha a partizánokkal kapcsolatban alkottak magukban (mondta), mert ebbıl semmi sem igaz! Ne képzeljék ıket bátor, derék férfiaknak és nıknek, akik szellemesen kitervelt lépésekkel támadták a bárgyú ellenséget. És nem voltak földalatti sakkmesterek sem, akik megmattolták a Reichet. Parasztok voltak, favágókés szökevények. Diákok voltak, háziasszonyok és hivatásos tolvajok. A világ felszínén hányódó törmelék, uszadékfa, mint Josef is; gyızelmük néha felért egy katasztrófával, vereségeikbıl pedig legendák születtek. Néhányan hısök voltak. Néhányan bolondok voltak. Mindannyian hazugok voltak, vagy, mert féltek, vagy, mert szájhısök voltak, vagy, mert nem gondoltak bele, vagy, mert túlságosan is belegondoltak. Amikor Josef már nem éhezett, nem akart megfagyni, és nem menekült a sachenhauseni Gestapo elıl, csatlakozott ahhoz a sejthez, amelynek Patkány volt a vezetıje. Nem kedvelte a favágót, ezt a faragatlan, tanulatlan bugrist. De mellette biztonságban érezte magát, évek óta elıször. Partizánnak állt, mert hálás volt, mert félt, és mert mint a folyó színén úszó fadarab, ı is oda ment, ahová az áramlat sodorta. Ha Henrik szeretkezni akart volna vele, abba is beleegyezett volna. Ha Henrik megverte volna, áldotta volna az ütlegelı kezet.

Éjszakánként az erdı mélyén felállított kunyhókban, melyeknek építésére Henrik megtanította ıket – de tőzgyújtás nélkül, mert a tőz elárulta volna, hol vannak –, a Henrik csoportját alkotó öt férfi és három nı kis történeteket mesélt egymásnak az ellenállás idejébıl, hogy bátorságot öntsenek magukba. Egyikük, egy zsidó egyetem diákja, aki a tomboló vihart kihasználva egy Dachauba tartó vonatról szökött meg, a „Szombat öröme” néven ismert naplóíró varsói társaság történeteibıl mesélt nekik, melyek mind a zsidók ellenállásáról szóltak. – Az egyik anya úgy harcolt, mint egy nıstény oroszlán – mesélte ez a fiú. Többször is elismételte a szót, a nık pedig bólogatva visszhangozták. – Nıstény oroszlán – mondták. – Nem adta oda a csecsemıjét a gyilkosoknak, ahogy megparancsolták neki. – Nıstény oroszlán – mondta egy asszony, maga is anya, akinek a gyerekei mind meghaltak az erıltetett menet alatt. Holle anyónak nevezte magát. – És mi lett? – kérdezte Josef. A diák a fejét ingatta. – Elragadták tıle, és kidobták az ablakon. De – fordította Josef felé feldúlt arcát, melyen mindamellett ott ragyogott a kölcsönbátorság fénye – de magától nem adta oda nekik a kisbabát. Josef nem mondott semmit, csak csettintett egyet a nyelvével. Holle anyó a karjára tette a kezét. – Te azt hiszed, ez nem jelent semmit, hiszen az eredmény egy és ugyanaz volt. De tévedsz, Herceg! – Hercegnek hívták a viselkedése miatt, és mert a diák, maga is lengyel lévén, tudott valamit a Potocki családról. – Az ilyen nıktıl mindannyian erısebbek leszünk. Josef nem tudta, mit mondjon. Arra gondolt: egy halott csecsemı az egy halott csecsemı. Egy kisbaba meggyilkolásából nem származhat semmi jó. De annyi szörnyőséget látott már a Sachenhausenben töltött éve alatt, hogy éjjel azt álmodta, a testében lévı csövek állandóan megtelnek vérrel, holott míg a táborban volt, csak ételekrıl álmodott. Nem szólt semmit, és a nık ezt egyetértésnek értelmezték. – Josef érti – mondta Holle anyó. – İ egy Herceg.

Henrik egyetlenegyszer beszélt nekik az ellenállásról, mint mozgalomról. – Nem azért jöttünk ide, hogy éljünk – mondta az ıket körülvevı erdıre mutatva. – Nem azért jöttünk ide, hogy életben maradjunk. Szent kötelességünk, hogy harcoljunk, ha tudunk, és meghaljunk, ha muszáj, de megbosszuljuk, amit a mi Németországunkkal tettek! – És miután ily módon elmondta a leggyönyörőbb szónoklatot, ami csak kitelt tıle, a megszokott stílusban fejezte be: – Ócska gazemberek. Kinyírjuk ıket, mind egy szálig! Josef nem hívta fel a figyelmét arra, hogy nyolcuk közül csak négyen németek – Henrik, Holle anyó és két fivér, akik megszöktek a kötelezı katonai szolgálat elıl: Fritz és Franz, más néven Donner és Blitzen, azaz Mennydörgés és Villámlás.

Josef a téli hónapokat – novembert, december, januárt és februárt – élte végig az oranienbergi partizánokkal az erdıben. És mindez idı alatt – leszámítva egy Oranienberg külvárosában lévı főszerüzlet kifosztását, hogy beszerezzék a legszükségesebbeket, és a vasúti pálya három, késı éjszaka végrehajtott megrongálását, amit aztán másnap a koncentrációs tábor lakóival hozattak helyre – semmi mást nem csináltak azon kívül, hogy történeteket meséltek egymásnak.

Márciusban a kis csapat végül megtervezett egy igazi fegyveres betörést. Henrik beszélt nekik egy Berlin túlsó végében lévı raktárteleprıl, és még térképet is rajzolt, hogy megmutassa rajta, hogyan vehetnek fel legyezıállást, majd találkozhatnak össze ismét biztonságosan. – Csak négy puskánk van – mutatott rá Josef. – Van bátorságunk – közölte erre Holle anyó. – Ócska gazemberek! – jelentette ki Henrik. – Ha kell, puszta kézzel végzünk velük! – morogta megvetıen, de Josef bizonyos szemtelenséggel állapította meg, hogy mindenesetre nem ajánlotta fel, hogy átadja másnak a saját fegyverét. A terv tehát elkészült. A fegyverek azok kezébe kerültek, akik tudták, hogyan kell használni ıket – Henrik, Donner, Blitzen és Josef kezébe, aki, még, mint fiú, gyakran járt vadászni mostohaapja birtokán. Azt nem árulta el nekik, hogy ezeken a vadászatokon soha nem lıtt semmit, kivéve egyszer egy vadgalambot, azt is véletlenségbıl. Miközben megpróbált életet lehelni a szürke kis madártestbe, összevérezte a kezét, amin mostohaapja és a vadır jót mulattak. Azok, akiknek nem jutott puska – a három nı és a zsidó, aki diák volt és rabbi –, botokat vágtak, és a végét olyan hegyesre faragták, mint amilyen Henrik kése volt. Mások által levetett, vedlett ruháikban, kezükben hevenyészett fegyvereikkel nem annyira partizánoknak, mint inkább kardfogú tigrist üldözı pleisztocén kori vadászoknak látszottak. De Henrik a maga szenvedélyes vezéregyéniségével tartotta bennük a lelket. „Ócska gazemberek” – ez lett a csapat harci kiáltása. A portya kimenetele egy percig sem volt kétséges. Mindnyájan arra számítottak, hogy meg fognak halni, de ezt egyikıjük sem mondta ki. Elıvették a régi ellenállási történeteket: az anyáét, aki nem volt hajlandó átadni a gyermekét a náciknak, a rabbiét, aki a Shemát sikoltva rontott a szuronyok hegyének, a partizánét, aki hogy magára terelje a figyelmet, és a társai közben elmenekülhessenek, a busz elé vetette magát. Ilyen történetekkel vértezték fel magukat, de arról senki sem beszélt, hogy valamennyi történet halállal végzıdött. Egyedül Josef mondta ki: – Mind meg fogunk halni! Attól kezdve menekültek elıle. Szó szerint hátat fordítottak neki, holott nem mondott se többet, se kevesebbet, mint az igazságot, amit mindnyájan tudtak. Attól a perctıl fogva, hogy kimondta, ami a szívük mélyén rejtızött, többé nem létezett a számukra. Henrik elvette, és az egyik nınek adta a puskáját. Aki egyébként megtartotta a lándzsáját is. Így aztán egyedül Josef ment fegyvertelenül a raktártelep elleni, végsı csatába. És emiatt – ki mondja, hogy Istennek nincs humorérzéke? – egyedül ıt nem ölték meg.

A raktár nem egyetlen épület volt, hanem három hatalmas gabonatároló. Henrik terve egyszerő volt; egy bottal le is rajzolta a sáros földre. Elöl, mennek azok, akiknek van puskájuk, és hátul azok, akiknek nincs. Megrohanják a kis faházat, amelyben a raktár vezetıje lakik, foglyul ejtik, keresnek valamit, amivel felrobbanthatják a silókat, aztán elmenekülnek. – Vissza az erdıbe – mondta Henrik. Amikor Josef megkérdezte, mibıl gondolják, hogy találnak valamit, amivel felrobbanthatják a silókat, senki sem válaszolt. Nem létezı személlyé vált a számukra, a kérdései nem érdemeltek választ. Akkor megértette, hogy a portya célja nem az, hogy bármit is felrobbantsanak. A cél az, hogy meghaljanak, s ezáltal maguk is történetté

váljanak más partizánok számára, hogy a tőz körül ülve, amelyet nem lehet meggyújtani, elmesélhessék egymásnak. Így amikor Henrik, Donner és Blitzen és a Nadia nevő nı, kezükben puskával megindultak elıre a szorosan mögöttük lépkedı rabbival, Holle anyóval és a harmadik nıvel, akinek nyúlfogai voltak, és Hexének – boszorkánynak – hívták, Josef hátra maradt. Nem félelembıl. Miután egy évet eltöltött Sachenhausenben, majd négy hónapot sikerült átvészelnie az erdıben, nem maradt benne félelem. De azért, hogy valaki elmondhasson egy történetet, nem akart meghalni. Ha meg kell halnia, a saját történetéért akart meghalni. Nézte, amint gépfegyverekkel lekaszálják ıket, mert Henrik nem említette, talán nem is tudott róla, hogy a silók tetején ırök posztolnak. Nézte, és még csak meg sem siratta ıket. Tudta, hogy ha majd egy nap, egy hónap vagy egy év múlva elmeséli a történetüket, akkor fogja elsiratni ıket. Visszament az erdıbe, megkereste szegényes kis készleteiket, vágott magának egy botot, amelyet Henrik kése nélkül nem tudott olyan hegyesre kifaragni, és elindult kelet felé. A felkelı nap felé, a határ, a már nem létezı határ felé, Lengyelország felé. Hazafelé.

Huszonnyolcadik fejezet

N

EHÉZ ELHINNI (MONDTA), hogy Josef P. minden baj nélkül megérkezett mostohaapja birtokára. De a háború tele volt efféle hihetetlen esetekkel. Valaki az egész háborút a szomszédja házában, a szekrényben elbújva vészelte át. Egy másikat kutyasétáltatás közben öltek meg. Egy nı lekéste a vonatot, amelyet azután felrobbantottak. Egy másik bekönyörögte magát egy autóba, és meggyilkolták. Egy gyerek három évig biztonságban élt egy erdıben. Egy másiknak a tábor kıfalán loccsantották szét a fejét. Nincs semmi ezen a világon, amit ne lehetne elhinni. Josef P. hazaért. Hazaérkezve megtudta, hogy Potocki halott. Összeesküvınek tartva lelıtték a vadır kunyhójában, ahol oly sokszor zsigerelt ki nyulakat és nyúzott meg szarvasokat. Még mindig gyönyörő anyja a házat fıhadiszállásává tevı parancsnok szeretıje lett. Josef csak annyi idıre maradt, amíg összeszedett pár holmit – néhány tiszta ruhát, egy hátizsákra való élelmiszert, egy útlevelet plusz fényképpel, egy kést, mostohaapja becses vadászpuskáját, hozzá tartalék töltényeket – elvégre nem volt bolond. Ezeket öreg dadája adta oda neki, aki a haját, a körmét is levágta, és a saját ágyába fektette, hogy ott aludja ki magát az éjszaka beálltáig, fejét a dada keblére hajtva, mintha még gyerek volna, nem pedig férfi. – Vidd magaddal apád győrőjét! – nyomta az öreg dajka Josef tenyerébe a mostohaapja győrőjét. – Ez Potocki győrője – nézte Josef a címert és az egymásba fonódó betőket. – İ volt az igazi apád – mondta a dada. – Az édesfia vagy. – Az anyám? – Ó, szegény báránykám, nem jobb ı, mint amilyennek lennie kellett. De az öregember… – és most az asszony elsı férjére gondolt, akit Josef mindig is az igazi apjának vélt –… az öregember egy vadállat volt. Erkölcstelen alak. Anyád igazi szerelme Potocki volt. Te pedig ebbıl a viszonyból születtél. – Azzal megcsókolta, és elküldte Josefet ki, az éjszakába. Josef sohasem tudta meg, igaz volt-e, amit a dadus mondott, mint ahogy a késı esténként elmondott meséirıl sem árulta el, hogy mesék voltak-e, vagy igaz történetek. Anyja nem sokkal a háború vége elıtt halt meg, gyönyörő szıke haját leborotválták, s a helybeli partizánok felakasztották mint kollaboránst. Josef többé nem találkozott vele.

Jól ismerte a mostohaapja birtokát övezı erdıket, s úgy tervezte, ott várja ki a háború végét, mivel mindenki azt mondta, nem tart soká ez az ostromállapot. A németek nem fognak szembeszállni az egész világgal, nem fognak szembenézni a lengyelek bosszúvágyával. Ezt mondta neki öreg dajkája, és most hajlamos volt hinni neki. Feledve Sachenhausent és mindazt, amit meséltek neki. Feledve azokat, akik a szeme láttára haltak meg. A tiszta ruhának, a frissen levágott hajnak, a tele gyomornak nagy meggyızı ereje van. Josef belefáradt a halál látványába. Békérıl álmodott. Alvásról álmodott. Arra ébredt, hogy férfiak állnak körülötte. A nap már magasan járt az égen, fényes sugarai bevilágítottak az erdı fái közé. Elıször csak a fölébe hajló, hátulról megvilágított férfiak feketén megnyúlt, fenyegetı árnyékait látta. Azután egyikük közelebb lépett, s akkor már egy arcot is látott, egy arany fürtök fényudvarától övezett angyalarcot. Hirtelen azt hitte, meghalt, fölkerült a mennyországba, ahol újra rátalált Alan. De akkor az angyal gorombán felrántotta ülı helyzetbe, és Josef látta, hogy még csak nem is hasonlít Alanre, az arany fürtöket is a hátulról beesı napfény varázsolta a feje köré. Aranyosan csillogó barna haja volt, és enyhén horgas orra. A szeme színe, mint a megáradt Visztula sáros hullámai. – Ki vagy te? – kérdezte Joseftıl lengyelül, majd németül. Josef, aki tıle szokatlan óvatosságra tett szert, lengyelül válaszolt: – A nevem… Herceg. – Úgy is néz ki – jegyezte meg valaki. – A ruhája. – Ne hülyéskedj! Mit keresne egy herceg… – Lelıtték az öreget. – Ez lenne a fia? – Az anyja kollaboráns. – İt is meg kéne ölnünk! – Várjatok! – Ezt a fiú mondta. Letérdelt Josef mellé, és a bal karján felgyőrte az ingujját. – Mit csinálsz? – kérdezte Josef. – Egy számot keresek – válaszolta a fiú. – Hogy lássam, kém vagy-e vagy szökevény. – Sachenhausenben nem adtak számot. A fiú visszaült a sarkára. – Akkor hát… zsidó vagy? – És sebesen beszélni kezdett egy olyan nyelven, amelyet Josef nem ismert, de sejtette, hogy héber lehet. Megrázta a fejét. – Nem nézel ki cigánynak. Josef megint megrázta a fejét. – Lengyel vagyok. És… buzi. 175-ös. Egy… A fiú felállt. – Ha német volna, ezt nem vallaná be. – Miért nem? – kérdezte egy kövér képő férfi, akinek fekete-fehér sávok váltakoztak a szakállában. – Minden német titokban buzi. Ha ez itt tényleg buzi, akkor ezzel épp azt mondja, hogy német. És te is tudod, milyenek a buzik: hazugok, fecsegık, hőséget nem ismerık. – Pontosan ezt mondta Himmler is – felelte a közben felálló, és egyenesen a férfi szemébe nézı Josef. – Talán épp te vagy a németek titkos kéme. A férfi megütötte, Josef pedig a földre zuhant, mint egy kı. A fiú újra letérdelt mellé, de most nevetett, csengı, tiszta nevetéssel. Josef évek óta nem hallott ilyen nevetést. Nem volt ebben semmi cinizmus. Szemernyi sem. – Egy német kém nem lenne ennyire ostoba – mondta a fiú, és fölsegítette Josefet. – Én azt mondom, vegyük be!

– Miatta fogunk meghalni mindnyájan – figyelmeztette a szakállas. Josef titkon egyetértett vele, a múltkori esetet intı jelnek véve. Így esett, hogy tagja lett egy zsidó partizánokból álló csoportnak.

Összesen tizenhármán voltak a csoportban. A fiút – aki egyáltalán nem fiú, hanem huszonhárom éves férfi volt – Bosszúállónak nevezték, mert az egész családját élve megégették a zsinagógájukban, egyedül ı menekült meg, mert akkor az orvosi egyetemen volt. A szakállas férfi volt a Rebbe, habár a legkevésbé jámbor ember volt, akivel Josef életében találkozott: mosdatlan szájú, könnyen ítélkezı alak. Három fivér is tartozott a csoporthoz: Kalapács, Üllı és Rúd volt a nevük. Ritkán szólaltak meg, leginkább csak egymás között beszéltek. Aztán volt még egy sovány, fekete orosz esztéta, Rettegett Iván, aki tölgyfából apró sakktáblát faragott, és makkból készített hozzá sakkfigurákat. Egymaga sakkozott vele, mígnem megérkezett Josef, és egymás után háromszor is megnyerte a partit. Attól kezdve nem játszott többé. Két nı is volt velük, Vetélı és Féső – ámbár Josef a velük töltött hetek alatt nem volt képes megtanulni, melyik melyik. Mindig együtt voltak, egymást átkarolva, s külön aludtak a férfiaktól. Egyforma szögletes állukkal, zöld szemükkel, rövidre vágott, göndör, kékesfekete hajukkal, széles, parasztos kezükkel akár testvérek is lehettek. Vagy anya és lánya – noha Josef meg nem mondta volna, melyikük az idısebb. Öt ısz hajú, ısz szakállú, hatvanas férfi is volt köztük, mindnyájan egy faluból valók. Favágók lévén messze az erdıben voltak, amikor a németek megérkeztek. Hazaérve a családjukat lemészárolva, házaikat kifosztva és felégetve találták. – Még az arany jegygyőrő is eltőnt a feleségem kezérıl – mondta egyikük. – Az ujjával együtt. – Ezt nem szomorúan, vagy dühösen, vagy bármiféle érzelemmel mondta, csak, mint valami hajdani történetet, amelyet olyan régen meséltek neki, hogy már nem is fájt, meg sem rendült tıle. Négyen közülük fák neveit kapták: Tölgy, Kıris, Berkenye, Nyírfa. De az ötödik, a vezetıjük, Holz-Wadelnek hívta magát, mert telehold idején, a fakitermelés fıszezonjában, így hívták a favágókat. – Én csak német fákat vágok ki – közölte, szintén minden érzelemtıl mentesen. Lublin külvárosai felé tartottak. Ott, majdnem látótávolságra a belvárostól, egy új haláltábort létesítettek: Majdanek volt a neve. Az elızı év decemberében állították fel, és orosz katonákkal – hadifoglyokkal – töltötték meg. Holz-Wadel ötlete volt – és más partizánegységek, amelyekkel kapcsolatba léptek, támogatták –, hogy ha fel tudnák a tábornak legalább egy részét szabadítani, képzett katonákkal gyarapíthatnák a soraikat. Josef rábólintott. Ez legalább terv volt, nem olyasféle mese, ostoba álmodozás, amilyenekkel Henrik és az emberei foglalkoztak. – Vegyetek be! – mondta.

Mindnyájan tapasztalt favágók voltak, a nık is: körültekintıek, nyugodtak és erısek. Nehéz lett volna megállapítani, hol vágott át valaki az erdın, még kevésbé tizennégy, és Josef ráadásul élvezte a társaságukat. A történeteknek, amelyeket éjszakánként meséltek, semmi közük nem volt az ellenálláshoz, sem semmiféle szörnyőséghez, a halál semmiféle rémséges formájához. A régi históriákat mesélték egymásnak, amiket a hegyeikben élı favágók mondogattak egykor. Bosszúálló volt közöttük a legközelebb a gyerekkorához, amikor az anyja még mesélt neki. Rebbe, híven a nevéhez – ha nem is a természetéhez –,

az Ószövetség történeteit elevenítette fel. Az orosz esztéta verses orosz meséket mondott, melyeket érzelemtıl főtött hangon fordított le a többiek kedvéért. Amikor rákerült a sor, Josef angol balladákat adott elı, olyanokat, mint a Sir Patrick Spens meg Az Usher's Well-i asszony balladája. Mellızte régi kedvenceit – Schillert és Goethét –, arra gondolva, hogy hallgatósága gyanút foghat, talán nemcsak azért választ német költıket, mert szereti ıket. Még most sem bíztak meg benne teljesen. İ volt az egyetlen nem zsidó közöttük. De a színházi tapasztalata most jó szolgálatot tett, hamarosan ı lett a csoport kedvenc mulattatója. Végigment a korai angol költıkön, ráadásként emlékezetbıl részleteket adott elı Dantétıl, jóllehet a Pokolból vett szemelvények túl sötétnek és túl valóságosnak tőntek számukra. Amikor a fordításban odaért, hogy „hagyj fel minden reménnyel…”, a két nı a fülére tapasztotta a kezét, és hangtalanul sírni kezdett. Josef elhallgatott, és lenyőgözve nézte ıket. Soha nem látott még olyat, hogy valaki hang nélkül sírjon. Amikor másnap reggel szóvá tette a dolgot a fiúnak, az elmondta, hogy egy táborban tanultak meg így sírni, hogy ne vegyék észre. Azt nem mondta meg, hogy melyik táborban. Josef nem kérdezte.

Így közeledtek lassan, óvatosan, meg-megállva Lublin külvárosai felé. Ott aztán az erdıben egyesültek egy nagyobb partizáncsoporttal, akik figyelmeztették ıket, hogy Majdaneket szigorúan ırzik. Újra elıkerültek a halálról szóló történetek: úgy mondták, ahogy a rózsafüzér szemeit szokták morzsolgatni. Vetélı és Féső kiváltak Josef csoportjából, mert más nık is voltak ott, akik befogadták ıket. Az esztéta Iván, elunva az erdei életet, a kapott hamis papírokkal különbözı földalatti szervezeteken keresztül nyugatra indult. Útja során többször is érintette azokat a helyeket, amelyeken át a csoport eljutott idáig. Hónapokkal késıbb, többféle szóbeszédbıl összerakva tudták meg, hogy Párizs közelében megölték – elfogták és megkínozták, de nem volt hajlandó egyetlen nevet sem elárulni. – Ki hitte volna, hogy ennyi van a nyavalyásban! – jegyezte meg tömören Rebbe. És mivel helyénvaló nekrológnak tőnt, nem is tett hozzá senki semmit. De Josef eltöprengett Ivan haláláról; nem nagyon hitte, hogy ı maga képes lett volna hallgatni. Hiszen elárulta az összes szeretıje nevét, élıkét és holtakét egyaránt, nem? És nem húzódott-e a háttérbe akkor is, amikor Henrik, Donner és Blitzen, Nadia, a rabbi, Holle anyó és Boszorkány, egyszóval mindnyájan a náci gépfegyverek golyózáporában lelték halálukat? Amikor már nem bírta tovább elviselni saját kudarcai emlékét, inkább Párizsra gondolt. Visszaemlékezett arra, hogy milyen volt, amikor ott élt, eszébe jutottak a kis kávézók, a nyüzsgı utcák, az élet, amely oly békésen céltalannak és reménytelinek tőnt. Még akkor is ezeket az emlékeket próbálta elrendezni magában, amikor hat-, hét- és nyolcfıs csoportokra oszolva egy hónapon át tartó aktív szabotázshadjáratot indítottak a stratégiai vasútvonalak és raktárbázisok ellen. – Folyton csak vasútvonalak és raktárbázisok! – morogta egy ízben. – Azok a nyavalyások nem lınek vissza! – felelte Rebbe. Josef nem szólt arról, hogy a korábbi társai hogyan haltak meg. Inkább az érzésre összpontosított, amikor az acéldarab a vágány alá nyomva felfeszíti azt. És egy éjszaka a sínpár, amelyen épp dolgoztak, bevezette ıket a Narew folyó mentén fekvı Chelmno nevő kisvárosba. Ez júniusban történt.

Huszonkilencedik fejezet

H

OGYAN VÁLIK valaki becsületes emberré (kérdezte); hogyan hozza helyre az életét? Gondoljanak Oskar Schindlerre! Szerencsejátékos volt, szoknyavadász, részeges, spekuláns, náci. Csupa szégyen és gyalázat volt az egész élete. De megmentette ezerkétszáz ember életét. A zsidók, akiket megmentett, azt mondták: „Az igaztalanok között nem felejtjük el az igazat.” Éppen így lett hıs egy olyan víz sodorta fadarab, mint Josef P. Auschwitzcal, Dachauval, Bergen-Belsennel szemben a chelmnói tábor titok volt. Még a lódzi gettó zsidói, akiket ezrével küldtek oda, még Warthegau teljes, ott legyilkolt zsidó népessége sem félt ettıl a névtıl. Nem is hallottak róla. Chelmnónak nem voltak a túlélıkbıl alakult országos szervezetei. Chelmnót senki sem élte túl. Csak két férfi tudott megszökni onnan, és kettıt találtak életben a háború végén. Négy férfi. És egyetlen nı. Ksiezniczka. Josef csoportjához eljutott valami hír a varsói gettó partizánjaitól. De csak amolyan szóbeszéd volt. Arról szólt, hogy Lództól ötven kilométerre van egy megsemmisítı tábor. Elég szörnyen hangzott. De persze mindannyian láttak már épp elég szörnyőséget. Mindnyájan olyan férfiak és nık voltak, akiket megkínoztak, akiknek számokat égettek a karjába, akik már eltemették lemészárolt csecsemıjüket, vagy látták, amint tőzbe hajítják ıt, akik már voltak olyan házban, ahol a lefolyócsövekben pirosan zubogott az emberi vér. Természetesen elhitték a szóbeszédet. Csak azt nem tudták, hogy mit tehetnének. – Robbantsuk fel a powierciei vonat vágányát! – indítványozta Holz-Wadel, és ujjaival végigszántott sőrő, ısz haján. A híresztelés szerint foglyokat szállítottak abba a városba, majd gyalog hajtották ıket tovább a Zawadkiba menı földúton, ahol egy nagy, főtetlen malomban töltötték az éjszakát. – Robbantsuk fel a malmot! – javasolta Rebbe, és hangos harák-lás után kiköpött, de úgy, hogy csak egy ujjnyival találjon Josef bakancsa mellé. – Akkor lerohanhatnánk az ottani náci gazembereket is. – Csakhogy a hírek szerint Zawadkiban SS-barakkok is voltak. – Dinamittal a levegıbe röpíthetnénk az SS-barakkokat – mondta Bosszúálló. – Ha volna elég dinamitunk. És ha mernénk. – De mindezt vigyorogva mondta, hogy mutassa, még ı is rettenetes ötletnek tartja. Vigyorgása olyan ragadós volt, hogy az összeesküvık körén halk nevetés hullámzott végig. – A schlosst – szólalt meg Kıris, és a három fivér csatlakozott hozzá. A hírek szerint egy schlossban, kastélyban tartották a foglyokat. Josef azonban hevesen megrázta a fejét, és földhöz vágta a sapkáját. – Élni akarunk, nem meghalni! Embereket akarunk menteni, nem pedig mártírt csinálni magunkból. Igaz? – Rebbéhez intézte a szavait, de mindnyájuknak szánta. És mindezt olyan hévvel mondta, hogy valamennyien bólogatni kezdtek: igen, igen, igen. – Akkor el kell mennünk egészen odáig, ahová a foglyokat viszik, és meg kell mentenünk azokat, akik életben maradtak! A híresztelés végén még az is elhangzott, hogy ez egy gördülı tábor. Gördülı. Nem tudták, mit jelent ez, de elhatározták, hogy kiderítik.

Aznap éjjel, minden további elıkészület nélkül, három férfi – Nyírfa, Kıris és Bosszúálló – elment, hogy megfigyelje a Powierciébe befutó vonatokat. Három másik férfi – Berkenye, Rebbe és Holz-Wadel – elindult, hogy felderítse a malomépületet. A három fivér – Kalapács, Üllı és Rúd – az SS-barakkok szemléjét vállalta. És egy férfi –

Josef, mert ı nem volt zsidó, mert ı lengyelül is és németül is arisztokrata kiejtéssel beszélt – egyenesen Chelmnóba ment, amelyet a németek Kulmhofnak neveztek, hogy felderítse, amit lehet. A fivérek többé nem jöttek vissza. Ha elfogták, ha megkínozták is ıket, biztos, hogy semmit sem árultak el. De úgy eltőntek, mintha soha nem is léteztek volna. Ez így ment ebben a háborúban. A többiek a rákövetkezı harmadik éjszakán újból találkoztak az erdıben, hogy beszámoljanak. – A vonatokat szigorúan ırzik, mindenütt katonákat láttunk – jelentette Nyírfa. – Akárcsak a malmot – mondta Rebbe. – Gazemberek! – És kiköpött a földre, de ezúttal Joseftıl távolabbra. Egy percre elnémultak, és az SS-barakkokra gondoltak, a három fivérre és a sorsra, ami jutott nekik, s hogy vajon élnek-e. Úgy gondolták, hogy meghaltak, de még vártak, még ha nem reméltek is semmit, így volt ez mindenkivel, akivel Josef a táborban, az erdıben csak találkozott. Az illetı ma még ott volt velük, másnap meg már nem. Már könnye sem maradt. – Na és a város? – kérdezte Holz-Wadel, de mint aki már ki is mondta a választ, amelyben nem volt semmi érzelem, semmi félelem, és szinte semmi remény. Szinte. – A város… – kezdte Josef, majd egy pillanatra elhallgatott. Mit is mondhatna? A város – hát az semmi sem volt. Jelentéktelen, sárszínő kis település, egyetlen út szelte ketté. Templom, a tanító mutatósabb háza, egy szögesdróttal ellátott magas fakerítés, mögötte romos kastély. És nácik mindenütt. – Felkéredzkedtem egy helybeli paraszt szénásszekerére. A lova is öreg volt, akárcsak ı maga, és egyikıjüknek sem volt valami sok foga. Nagyon beszédes volt. – A ló? – kérdezte Bosszúálló, de egy kacsintással jelezte Josefnek, hogy csak tréfál. – A lónak nem sok mondandója volt, de az embernek járt a szája, mint a kacsa segge. Egy levontatta seggfej. A többiek nevettek. – Mondtam neki, hogy a Potockik közül való vagyok, mire megbillentette az üstökét. Megkérdezte, hazafelé tartok-e, én meg ráhagytam. Anyámat megyek megnézni, mondtam. Volt egy unokatestvére, az egyszer látta az anyámat, mondta, amikor épp valami bálba ment. De lehet, hogy a nagyanyám volt. Egy elıkelı asszony. Szép asszony, mondta, ha szabad ilyen bókot mondania. Szabad, mondtam. – Ó, az arisztokrácia… – mondta Rebbe. Ezúttal nem köpött ki. – Az öreg ezután az útra nézett, és a gyeplıvel meglegyintette az öreg lovat, mintha nógatni akarná. – A zsidók – morogta, kivillantva ritkás fogait. – Olyanok, mint a piócák a seben. Jobb besózni ıket, hogy leessenek. A favágók ezt hallva felmordultak. – Nem én mondtam, hanem ı – nézett rájuk Josef. – De megkérdeztem, hogyan csinálják ezt a sózást. Azt felelte, hogy közvetlenül ott helyben, rögtön. Chelmnóban. És látszott, hogy örül neki. Mi az, hogy közvetlenül, kérdeztem. Erre elmondta, hogy a warthegaui zsidókat tehervonatokon hozzák a kólói vasútállomásig, ott átszállítják ıket egy keskeny vágányú szerelvényre, amivel továbbmennek Powierciébe. – Talán Kolo és Powiercie között kellene felrobbantanunk a vágányt – tőnıdött fennhangon Holz-Wadel, de a többiek nem vettek tudomást róla. – Azt mondta, hogy a gettóból jövı transzportok különleges, tizenkét kocsis szerelvényeken érkeznek Lódzból. – Akkor mi is láttunk egyet – kiáltotta Nyírfa. – Igen… tizenkét kocsis volt – csatlakozott hozzá Kıris. –Megszámoltuk. – És több mint száz rendır kísérte – vetette közbe Bosszúálló.

– Ezt mondta az öreg is – bólintott Josef. – Különleges egység. – Beszédes seggfej volt. – Rebbe megint harákolt, de aztán meggondolta magát, és lenyelte a köpést. – Na és a város? – unszolta ismét Holz-Wedel, újfent minden indulat, türelmetlenség, harag nélkül. – Teherautó viszi ıket a schlosshoz – folytatta Josef. – Ezt a saját szememmel láttam. A kapun keresztül. Közelebb nem mehettem. – És az öregember? Mit mondott, mi történik velük odabent? – kérdezte a fiú, kezét Josef karjára téve. Josef egy hosszú percig hallgatott, s közben felidézte a hallottakat. Amikor újra megszólalt, a hangja halk, majdhogynem suttogó volt. – Azt mondta, bemennek, aztán kijönnek, de már nem ugyanúgy. És nevetett. Én meg vele nevettem. Jót nevettünk azokon a zsidókon. –A karja remegett a fiú tenyere alatt. – Több embert láttam összeláncolt bokával menni. Rájuk mutattam. Megint nevettünk. – És a város? – kérdezte Holz-Wedel. – Kicsi, és tele van SS-ekkel. A teherautók, amelyek kiviszik a zsidókat a schlossból, elhagyják a várost, és egy erdı felé mennek. Nem mentem el oda, és nem mutattam érdeklıdést a dolog iránt. Gyanút keltett volna. Az öreggel végignevetgéltük az utat egész Chelmnón át: nevettünk a zsidókon, a cigányokon, a deviánsokon, a buzikon. Sokat nevettünk. Megcsodálta a keresztet a győrőmön. Aztán nevetve búcsút vettem tıle. Meghívott a házába, hogy megismerkedjem a feleségével, de féltem, hogy meg találom ölni a saját konyhájában. Azt mondtam, vár az anyám, és azt az egyet nem bocsátaná meg, ha elkésnék. Bólintott. Megértette. – Egy erdı felé… – motyogta Holz-Wedel, és ezúttal érzékelhetı volt egy icipici érzelem a hangjában.

Az erdın át, kerülıvel közelítették meg Chelmno túlsó végét. Három éjszakán át mentek, a nappalokat pedig gondosan kiásott és leveles ágakkal befedett gödrökben töltötték. Semmit sem akartak kockáztatni. Végül eljutottak többé-kevésbé az erdı széléig. Tizenöt-húsz méterre már lucernatáblák kezdıdtek, a bíbor virágok lomhán ringatóztak a szélben. A tábla túlsó végében nyúlketrecek sorakoztak, látták, amint három férfi és egy tizenhárom éves forma fiú a táblában araszolva eteti a nyulakat. Jobbra tılük lassan kanyarogva folyt a Narew. Nem emelték fel a fejüket, mert idınként lapos fenekő csónakok tőntek fel, melyeket rúddal taszítottak tovább a vízen. Az ırök nyugodtnak látszottak, és kutyájuk sem volt, aminek Josef mindenesetre örült. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy lelıjön egy kutyát, noha amiatt nem érzett lelkifurdalást, hogy ha kell, az ırökre lıjön. Idáig jutott a háborúban való kétéves részvétele óta. Órák óta vártak, míg egyszer csak Holz-Wedel kimondta, amit mindnyájan gondoltak. – Nem erre mennek a teherautók. Azzal csendben eltőnt az erdı mélyén, a többiek pedig követték. Josef egy percig még figyelte a nyúlketreceknél hajladozó embereket, látta, mennyire szemmel tartják a fiút, noha egyikük sem ér hozzá egy ujjal sem. Aztán ı is behúzódott az erdıbe.

Aznap éjjel még jobban eltávolodtak Chelmnótól, és reggelre megérkeztek egy másik tisztás szélére, ahol lekuporodtak. Felkelt a nap, a madarak teli torokból énekeltek, mintha a világ ma is éppoly édes és tiszta lenne, mint Isten Paradicsomkertjének elsı reggelén. Josef késıbb megtudta az erdı nevét is: Rzuchow. Az, az elsı napkelte olyan volt, mintha az Édenkertben lettek volna. Ezután egy harmincöt férfiból álló csoport érkezett nyitott teherautón, és amikor a mezı távolabbi végében kiszálltak, olyan csoszogva lépkedtek, hogy Josef rögtön tudta: foglyok. Mozdulatlanul álltak, mintha várakoznának, de nem úgy, mint akik egy esemény bekövetkeztét várják. Nem mozdultak, nem beszéltek, még egy legyet sem hajtottak el. Szobormereven álltak, és arany napfényben fürdı alakjuk mintha bronzból lett volna kiöntve. Egyedül a sofır és az ıt kísérı ır beszéltek, s eközben kétszer is hátba vágták egymást. Egy percre teljes csend támadt – ırök és madarak egyszerre hallgattak el –, és Josef hirtelen valami furcsa, halk morajra lett figyelmes. Ha késıbb úgy emlékezett erre a morajlásra, mint egy vadászat-jelenet hangjára, ez csak amolyan képzelıdés volt a részérıl. A moraj perceken belül három, hat méter hosszú, három méter széles, bútorszállító teherautó mérető rabomobillá változott. Ahogy a nap megcsillant az oldalukon, elıször azt hitte, hogy páncélozott gépkocsik, csak késıbb jött rá, hogy mindössze az autók oldalát és tetejét átfedı keskeny deszkákat festették ólomszürkére.. – Miért jönnek ide ilyen teherautók? – súgta oda neki Bosszúálló, de Josefnek erre nem volt válasza. Az öregember ezekrıl nem mondott semmit. Egy férfi minden ajtónál erılködött kis ideig, majd a legközelebbi teherautó ajtaja hirtelen kivágódott, és egy meztelen nı zuhant ki a földre. Halk nyögés röppent fel az erdıbıl figyelı férfiak torkából, de Josef egyik felemelt kezével csendre intette ıket. A nyögés és az azt követı csend másodperceiben még három test zuhant le a teherautó hátuljáról.

A teherautók kétóránként megjelentek a tisztáson, és mivel rengeteg SS-gépkocsi kísérte ıket, az erdıszéli fák mögött kuporgó Josef és társai kénytelenek voltak végignézni az egész szörnyőséget. A partizánok létszámban és felfegyverzettségben is reménytelenül kisebbségben voltak. Amikor az elsı holttesteket kiesni látták, dühösek voltak. De hogy az elsıket újabbak és újabbak és újabbak követték – összesen nyolcvankettıt húzgáltak, vonszoltak, gurítottak le a teherautóról –, dermedt kábulat lett úrrá rajtuk. És noha a fák mögül nem láttak tisztán mindent, csakhamar rájöttek, hogy a holttestek szájában arany után kutatnak, majd ott helyben, a szürke Narew folyó melletti mezın begurítják ıket egy hatalmas tömegsírba. Amikor a három teherautó kiürült, visszaindultak Chelmno felé, hátrahagyva a megbilincselt foglyokat és ıreiket. Minden két órában visszajöttek, újabb tele rakománnyal. Azon az elsı napon Josef és barátai szeme láttára a három teherautó napkeltétıl napnyugtáig hétszer fordult. Huszonegy rakomány. Josef összeszámolta: – Fordulónként nyolcvan-száz halottat számolva ez azt jelenti, hogy csak ma ezernyolcszáz-kétezer férfit, nıt és gyereket gyilkoltak meg. Ez rosszabb, mint Sachenhausenben. Pedig ı azt hitte, hogy annál semmi sem lehet rosszabb.

Az emberek nem válaszoltak a sebtében elıadott számítására, csak gyorsan visszavonultak az erdıbe. Aznap éjszaka, mintha összebeszéltek volna, egyikıjük sem mondott semmit. Tervet sem készítettek másnap reggelre. De Josef hallotta, amint távolabb egyik-másik férfi belesír az éjszakába. Éjfél körül odament hozzá Rebbe. Nem szólt egy szót sem, csak átnyújtott neki egy üveg konyakot. Josef nem kérdezte, hogy jutott hozzá egy ilyen kincshez, csak lehúzta az üveg negyedrészét, mielıtt a másik visszavehette volna tıle, és magára hagyta volna. És ekkor eszébe jutott Alan, akire egyszer sem gondolt sem Sachenhausenben, sem a szökése óta eltelt hat év alatt. – Az sokkal, de sokkal jobb – idézte saját szavait nagy átéléssel, arra gondolva, hogy sokkal jobb egy határvita miatti harc közben elesni, sokkal jobb egy portyán golyózáporban főbe harapni, mintha valakit egy hat méter hosszú teherautóban gázosítanak el, úgy, hogy közben nyolcvan rokona és barátja ellen kell harcolnia egy utolsó korty levegıért. Jobb az ellenállás legendás hısének lenni, mint hogy bedobják az embert valami hatalmas, jelöletlen tömegsírba, mint valami ócska rongyot.

Reggel visszatértek az erdıszélre. Mintha nem hitték volna el, amit elızı nap láttak, és újból látniuk kellene ahhoz, hogy elfogadják valóságosnak. És így másodszor számolhatták a teherautókat egy teljes napon át, a folyóval vetekedıen szürke, felhıs égbolt alatt. Ezúttal a fenyegetı idıjárás ellenére nyolc fordulót számoltak, és mindezt kiegészítette még egy gépfegyver-sorozat is. – Lelıtték a megbilincselt foglyokat – mondta Berkenye. Neki volt a legjobb szeme. – Nem maradhatnak szemtanúk. Estére a mezı teljesen kiürült, s végre át mertek vágni rajta. Nem mindegyikük, és nem egyszerre. A fiú, Nyírfa, és Josef húzták a rövid szalmaszálat, ık mentek elsınek. Hétrét görnyedve, óvatosan futottak, Josef minduntalan a folyó felé bámult, amely minden perccel sötétebbé vált. De egyedül voltak a meggyötört mezın. A leszálló sötétségben összegyőltek a gödör szélén. Hatalmas, árnyakkal teli gödör volt: karok, lábak, hátranyaklott fejek, néma sikolyra nyíló szájak árnyai. Dante sorai villantak át Josef agyán, de rá kellett jönnie, hogy még a nagy Alighieri sem volt képes akár csak megközelíteni is azt a szörnyőséget, amely a lábai elıtt hevert. A szag – a kipufogógáz sokáig megmaradó lecsapódása, a meglazult belek bőze, a két-három napos hullák émelyítıen édeskés szaga – fojtogatta ıket. Josef merev tekintettel bámulta a hullákat, de hiába voltak ezerszám, igazából csak egyet látott – egy gyermeket, legföljebb három-négyéves szıke hajút. Ott feküdt az emberkupac tetején. Hüvelykujja a szájában, mint egy dugó. Josef sírt. Mindhárman sírtak, hangosan, szégyenérzet nélkül. Bosszúálló hirtelen felkiáltott: – Nézzétek! Ott mozog valaki! Josef elıször azt hitte, csak a sötétség, az árnyékok, a saját félelmük játszik velük. Azután egy még sötétebb gondolata támadt: talán csak a régebbi, már bomlásnak indult hullák mozdítják meg a gázzal megmérgezettek tetemeit. De Bosszúálló mégiscsak medikus volt, ezt nyilván ı is nagyon jól tudta. Egyébként már le is ugrott abba a pokoli gödörbe, s egymás után tolta félre a megmerevedı testeket. És amikor újra fölegyenesedett, hogy remegve megálljon a lemészároltak hátán, mellén és oldalán, egy testet tartott a karjában. Egy fiatal nı teste volt, és Josef még a gyorsan leszálló sötétségben is látta, hogy a karja lomhán meg-megmozdul, és két orcáján különös rózsaminta virul.

Bosszúálló fölnyújtotta a testet Josefnek, Nyírfa pedig a fiúnak segített kimászni a gödörbıl. Csakhogy addigra a lány már nem mozdult, nem is lélegzett. Josef érezte, amint a karjában tartott testbıl elszáll az élet. Gyorsan lefektette a földre, s száját a lány szájára, a hányástól keserő szájára téve megpróbált levegıt fújni belé.

Felváltva próbálták feléleszteni. Bosszúálló az egyetemen tanult módszer szerint, a két karját föl-le emelgetve, és amikor elfáradt, Josef lehelt bele a lány szájába. Aki végül Josef szájába köpött és köhögött bele. Mire önállóan is képes volt lélegezni, a mezıre már teljesen ráborult a sötétség. Holdtalan éjszaka volt. Csillagtalan éjszaka. Amennyit láttak, attól akár ık maguk is a gödörben heverı hullák lehettek volna. A lány nem szólalt meg, nem mondta a nevét, nem kérdezte, hol van, sem hogy kik ık. Csak a fejéhez emelte a kezét, mintha fájna, vagy mintha szédülne, és nem tudott állva maradni. Bosszúálló levette a zubbonyát, és gyengéden beburkolta vele. Azután fölemelte, és vitte, mint egy gyereket, csalhatatlan szimattal vissza az erdıbe, pedig nem volt semmi fény, amely mutatta volna az irányt. Josef és Nyírfa követték ıt a még sötétebb sötétségbe. Reggel a lány még mindig élt, továbbra is hallgatott, de arcán már nem virítottak olyan feltőnıen a rózsák. Teste ürülék- és hányásnyomokkal volt tele – a sajátja és más áldozatoké nyomaival. Vörös haja kuszált volt és csapzott. Három karmolás látszott az arcán és a nyakán, egy pedig a bal lábán. Idınként felköhögött valami váladékot, amit zavartan elfordulva kiköpött a földre. Bosszúálló a zubbonyát, Nyírfa az ingét adta neki. Amikor a lány megpróbálta visszaadni egyiket vagy másikat, megrázták a fejüket, és Bosszúálló szelíden, ahogy szokott, elmosolyodott. A lány nagy gonddal begombolta a zubbonyt az ing fölött, melynek két szárnya, félig eltakarva a combját, kilógott a zubbony alól.

Másnap, sıt harmadnap éjszaka is, a lány életben maradásától felbuzdulva visszamentek a gödörhöz, hátha rábukkannak a megmerevedı holttestek között újabb élıre. A lány hátra maradt a sötét erdı védelmében. Valóban találtak két férfit és egy nıt, akik még lélegeztek, de mindkét férfi még hajnal elıtt, ırjöngve, meghalt az erdıben. Bosszúálló elmagyarázta a másik kettınek, hogy az ilyen gázmérgezésnél ez normális szövıdménynek tekinthetı. A Josef kabátjába bebugyolált nı másnap délig élt. Arra panaszkodott, hogy felrobbannak a csillagok, és árnyak közelednek felé. Mielıtt meghalt, elmondta nekik, hogyan került Chelmnóba; a hangja nem volt több rekedt suttogásnál, mintha már halott volna. Utóbb a férfiak összerakosgatták a történetét. Beszélt a kastélyról – ı schlossnak mondta –, egy urasági kastélyról, amelyhez egy régi csőr és két faházikó is tartozott. İt a családjával együtt a lódzi gettóból hozták el vonattal, majd teherautóval a schloss udvarára. Ott egy jóképő német parancsnok tőrhetı lengyelséggel megnyugtatta ıket, hogy innen egy munkatáborba fognak menni. – Egy olyan helyre, ahol dolgozni fogunk, és a munkánkkal a német hazát segítjük – suttogta, majd mutatta a kezével: – Nézzétek, az árnyékok! – De nem volt ott semmi. Most meg kell mosakodniuk, mondta a parancsnok, és míg ık mosakodnak, a ruháikat fertıtleníteni fogják a hosszú és rettenetes út után. İ mondta így, ezekkel a vigasztaló szavakkal: „a hosszú és rettenetes út”. Le kellett tehát vetkızniük, az értékeiket, az irataikat, és egyéb, a személyazonosságukat igazoló tárgyakat, például medálokat, győrőket egy, a nevükkel ellátott kosárkába kellett betenniük. – Azután lementünk a schloss pincéjébe – suttogta a nı rekedten. – Fogtam a kislányom kezét. Mindketten nagyon zavarban voltunk, amiért idegenek elıtt

mutatkoztunk meztelenül. De még a családtagok elıtt is szégyelltük magunkat. Tudjátok, az ilyesmi nem való. Nem való. – Könnyek tolultak a szemébe. – Föl akartam kapni a gyerekemet, de ı azt mondta, „Ne, mama! Meztelenül ne!” Így csak a kezét fogtam, és ahogy végigmentünk a folyosón, hangosan olvastam neki a feliratokat. Az egyik lépcsı fölött az állt, hogy a mosdó felé. Egy másik fölött meg Az orvoshoz. Mondtam neki, hogy ne féljen. Ó… – és alig hallhatóan, könnyek között suttogta –… akkor öleltem magamhoz utoljára! Elmesélte nekik, hogy a foglyokat lehajtották a lépcsın egy zárt rámpára, amely bevezetett egy teherautóba. A németek ekkor váratlanul ütni-verni kezdték a fejüket, amitıl futniuk kellett. Majdnem száz embert zsúfoltak be a teherautóba. – A kislányomat maga alá győrte a tolongó tömeg – mesélte az asszony. – Egyetlenegyszer hallottam a kiáltását, aztán soha többé. Legutolsónak kerültem be az autóba, mögöttem csapták be az ajtót. A padozat bádogból való rács volt, fájt meztelen talppal állni rajta. Mindannyian sikoltoztunk, kiabáltunk. Újra meg újra elkiáltottam a kislányom nevét, de nem válaszolt. Azután elindult az autó, és többre nem emlékszem. Nem mondták meg neki, hogy az autóban mindenki más meghalt a bevezetett kipufogógáztól, vagy agyontaposta a levegıért tülekedı tömeg, vagy végül golyót röpítettek a fejébe. Nem kellett megmondaniuk. Aznap délelıtt, valamivel késıbb, épp mielıtt meghalt volna, az asszony a „Rachel” nevet kiáltotta. Josef tudta – mindannyian tudták, anélkül, hogy bárki elárulta volna –, hogy ez volt a kislánya neve. Ott temették el az erdıben, s egy egyszerő kıvel jelölték meg a helyet. Josef a többiekkel együtt állta körül a sírt. – Csak nyolcan vagyunk – mondta Holz-Wadel. – És egyikünk nem is zsidó. Ennyi nem elég egy érvényes minyanhoz. – Kilencen – szólalt meg váratlanul a lány. – És Isten nem törıdik vele. Ez volt az elsı alkalom, hogy beszélni hallották. És önmagát átkarolva odalépett hozzájuk. Josef nem tudta, arra gondolt-e a lány, hogy Isten nem törıdik azzal, hogy a férfiak kellı létszámban vannak-e jelen a temetési szertartáson, vagy úgy értette, hogy İ már egyáltalán nem törıdik senkivel. De nem kérdezett rá.

Miután rájöttek, hogy tud beszélni, kérdezgetni kezdték a lányt: hogy hívják, honnan jött, ki volt vele. – Nem tudom – rázta a fejét. Bosszúálló a kezébe vette a lány kezét. – Úgy érted, hogy nem emlékszel. – Aggódott. Tudta, hogy a gázmérgezés pszichózist okoz, személyiségtorzulást idéz elı. – Nem tudom – rázta a fejét a lány. – Nincsenek emlékeim, kivéve egyet. – És mi az? – kérdezte Holz-Wadel. – Egy mese. – Mesüge! – jelentette ki Rebbe, és fejcsóválva otthagyta ıket. – Miféle mese? – tudakolta Josef. A lány vállat vont. – Nem tudom, mi a címe. De én egy királykisasszony vagyok benne, egy kastélyban élek, és nagy köd ereszkedik ránk. Egyedül engem ébresztenek fel egy csókkal. Most már tudom, hogy létezik egy kastély, úgy hívják, hogy „a schloss”. De azt nem tudom biztosan, hogy az-e az én kastélyom. Csak a mesére emlékszem, és valahogy mintha ez egyben az én történetem is lenne. – A „Csipkerózsika” meséjére gondol – vélte Josef. A favágók bólogattak, Bosszúálló mosolyában pedig egyszerre volt érezhetı a derő és az elragadtatás. És a megkönnyebbülés.

– Akkor Királylánynak fogunk hívni – közölte Josef. – A mesebeli Csipkerózsika királykisasszonynak. – De a lengyel szót használta: Ksiezniczka.

E

TAG – ein tausend – (mondta). Josef ezt évekkel késıbb hallotta a barátjától, a chelmnói paptól. Ezt mondogatták az ırök egymásnak és a városka lakóinak. „Ein Tag – ein tausend.” Azt jelenti: Egy nap – egyezer. Ennyi embert kell megölni. Ennyivel számolnak. Ennyi a kvóta. De Josef és bajtársai megmentettek egyet. Egyet az ezerbıl. És tudták, hogy kevés az esélyük, hogy még egyet meg tudjanak menteni. És veszélyes is. – Magunkkal kell vinnünk! – mondta Josef. – És ruhát kell szereznünk neki! Cipıt. Rendes ételt. – Oxigént, ha tudunk – tette hozzá Bosszúálló. Ruha, cipı, ennivaló került, oxigénnek meg csak be kellett lélegeznie a levegıt. Ezt mindannyian tudták. Gombát, bogyókat, és mindenféle zöld növényt ettek, amelyekrıl a favágók tudták, hogy ehetık. A Narewbıl fogtak halat, de ezeket nyersen ették, mert a tőzrakást nem merték megkockáztatni. Maguk is ócska ruhát, ócska cipıt viseltek. Josefnek eszébe jutott az a pár bakancs, amit egy szolgának adott, mert nem illett tökéletesen a lábára. Mit nem adott volna azért a bakancsért most. Éjjel arról a gateau-röl álmodott, amelyet Alannel evett Párizsban. Vagy Bécsben. Vagy Berlinben. Már nem tudta biztosan. Alanrıl nem álmodott, csak a süteményrıl. Egy reggel arra ébredt, hogy kávéillatot érez. – Elıbb ennivaló legyen! – mondta a többieknek. – Utána jön a cipı. Meglepte, hogy egyetértettek vele, hogy kikérték a tanácsát. Valahogy azzal, hogy életet lehelt a lányba, majd nevet adott neki, tekintélyes emberré, s akaratán kívül a vezetıjükké vált. Örült is neki, meg nem is. – És jelentenünk kell ezt a többieknek! Üzennünk kell nekik a teherautókról és a táborról! Hírt kell adnunk róla! Honnan is sejthette volna, hogy már tudtak a hely létezésérıl, és nemcsak egy gettóban terjedı szóbeszéd szintjén, hanem a két szökevény egyikének igazolásával értesült róla a lengyel földalatti mozgalom, s annak révén a számőzetésben lévı lengyel kormány. Honnan tudhatta volna, hogy az év júniusára minden részletrıl értesültek még Londonban is? İ csak azt tudta, hogy a többiek egyetértenek vele, bólogatva gratulálnak maguknak – ámbár a Bosszúállónak nevezett fiú bólintott a leglassabban. És nem Josef volt az egyetlen, aki észrevette, hogy a tekintete mindvégig a lányon idız. IN

Csak éjszaka, és akkor is némán mentek az erdıben, és a legnehezebb szakaszokon Bosszúálló vitte a lányt, hogy kímélje meztelen lábát, és senkinek sem engedte meg, hogy felemelje ıt. A lány pedig, úgy tőnt, hogy viszonzásul csak az ı kezét hajlandó megfogni, az ı karját tőri meg a derekán, attól sem zavartatva magát, hogy a lábán nincs semmi. Egyik éjszaka hagyták, hogy megfürödjön a folyó egyik kanyarulatában, miközben Tölgy és Kıris és Nyírfa és Berkenye a folyón fél kilométerrel feljebb, Holz-Wadel, Rebbe és Josef pedig fél kilométerrel lejjebb ırt álltak. Azt senki sem tudta, hogy Bosszúálló hová tette pontosan a maga ırhelyét. Reggel mindnyájan láthatták, hogy milyen rugalmas és tiszta a lány vörös haja, hogy fénylik az arca, és hogy a karmolások helyét már csak halványpiros vonalkák mutatják. A gázmérgezésbıl visszamaradt rózsák helyét egészséges pír váltotta fel az arcán. Három éjszakán át tartott az útjuk, mire megérkeztek a többi partizáncsoport közül az elsıhöz. Josef, Holz-Wadel és a fiú elvitték Ksiezniczkát a vezetıséghez, és elmesélték

nekik, hogy mit láttak. A többiek az övékhez hasonló titkos névnek hitték a lány nevét, és helybenhagyták. Kerestek neki ruhákat: egy parasztszoknyát, blúzt, mindössze egy számmal nagyobb cipıt, amit a lány rongyokkal kitömködött, hogy kényelmes legyen. – Tovább is adhatjuk ıt – javasolta nekik egy alacsony, kerek szemüveges férfi. Ksiezniczka belekapaszkodott Bosszúálló karjába. – Nincs hová mennem – mondta. – Senkim sincs, aki visszavárna. –Bosszúállóra nézett, de mindannyiukhoz beszélt. – Nem akarom, hogy továbbadjanak! Vegyenek be maguk közé! Vegyenek be! Josef visszaemlékezett rá, hogy ı is ugyanezeket a szavakat használta, amikor még víztıl sodort hordalékfa volt, és a visszafojtott könnyek égették a szemét. Átkarolta a lány, és a keze véletlenül hozzáért a fiú kezéhez. Erıvel kényszerítette magát, hogy ne ránduljon össze az érintéstıl. – Gondoskodni fogunk róla – mondta a többieknek. – Most már mi vagyunk a családja.

Így hát velük maradt. Szereztek neki puskát, amivel nagyon ügyetlenül bánt, és egy kést, amelyet úgy használt, mintha csirkét darabolna vele. De a félelem elmúlt belıle, és vidám volt, mivel nem volt múltja, amely kísértette volna. Ha mélyen bent jártak az erdıben, gyakran énekelgetett halk hangon, mivel dalszövegekre emlékezett. Az egyiket, egy jiddis altatót Josef különösen is szépnek talált. Hamar megtanulta, hiszen volt tehetsége a nyelvekhez: Slóf, ze májne zón, Jánkele… Aludj, Jánkele, drága kisfiam, Hunyd le szép fekete szemed, Lám csak, mennyi fogad van már, És még altatót dúdoljak neked? – Sok szép fekete szemő kisfiad lesz még – mondta neki Josef egy este, amikor megint ezt az altatót énekelte. – Te pedig távol tartod magad tılük – válaszolta a lány, de közben mosolyogva megérintette a kezét, hogy elvegye a mondat élét. Josef csodálkozott, honnan találta ki róla. De nem kérdezte meg.

Megegyeztek abban, hogy nem mennek vissza Chelmnóba, egyrészt mert fölösleges, másrészt túl veszélyes lett volna. Inkább csatlakoztak azokhoz, akik megint vasúti sínek és raktárak ellen indítottak támadásokat, és több mint egy éven keresztül járták a lengyel erdıket. Innen csaptak ki néhány hetenként egy-egy kisebb célpontra, majd visszahúzódtak az úttalan sőrőbe, hogy mérföldekkel arrébb bukkanjanak fel ismét. Nagyon kevés harcosukat kellett elveszíteniük, azokat is influenza és néhány esetben kétségbeesés miatt, ellenben sok társukat sikerült a földalatti mozgalom révén kijuttatni a szabad világba. De egy napon Holz-Wadel félrevonta Josefet. – Rebbe és én beszélgettünk – kezdte lassan. Josef tudta, ez azt jelenti, hogy Rebbe beszélt, Holz-Wadel pedig hallgatta. De nem szólt semmit. – Szerintünk ez nem elég. – És körbemutatott az erdın; Josef tudta, hogy nem a fákra gondol. – Úgy gondoljuk, hogy a vasúti sínek és raktártelepek, raktártelepek és vasúti sínek jó és fontos dolgok. De azok

után, amiket azon a mezın láttunk, ez semmi. Tudod, számoltunk. Egy év napi egyezerrel. Ennyi zsidó nincs is Lengyelországban. Josef bólintott, még ekkor sem szólt semmit. – Mit szándékozol ez ügyben tenni? Josef mindeddig természetesen semmit sem szándékozott tenni, de most rengeteg ötlete támadt. Elmehetnének Vilnába, és segíthetnének gyerekeket eltüntetni a gettóból. Csatlakozhatnának azokhoz, akik illegális csatornákon keresztül embereket visznek ki Krakkóból, Lódzból. De egy belsı hang azt mondta: „Mi megmentünk egyet, ık megölnek ezret. És mégis – egy is elég.” Visszaemlékezett Ksiezniczka keserő szája ízére. És ekkor, mintha hirtelen világosság gyúlt volna az agyában, megértette, mit akar Rebbe és Holz-Wadel. És megértette, miért tartották Henrik és a fegyvertársai az életüknél is fontosabbnak a hatásos történeteket. Csak azon csodálkozott, hogy ı ezt ilyen lassan fogta fel. Összehívta ıket egy terebélyes tölgyfa alá, távol a többi partizántól. Hátát az öreg, göcsörtös törzső fának vetve igyekezett erıt kölcsönözni tıle. A favágók Holz-Wadel körül sorakoztak fel egymás mellett. Kissé távolabb, karját széles mellkasa elıtt összefonva állt Rebbe. Ksiezniczka és Bosszúálló kart karba öltve álltak, a lány copfba font vörös haja jócskán a válla alá ért. A fiú szakállt kezdett növeszteni, arany pihék borították az állát és az arcát. Josef elmondta nekik a tervét. Egyszerő terv volt. Egyenes. Halálos. Kinyújtotta a kezét. – Jöttök? Egyenként bólintottak, s fogták meg a kezét, kivéve a fiút, aki az ajkába harapott. – Elıször van még valami, amit meg kéne csinálni – mondta. – Mi az? – kérdezte csendes, nyugodt hangon, de közben hidegség kúszott fel a mellébe és a gyomrába, mintha a bejelentés valami rossz hír elıjele volna. Ksiezniczka szégyenlısen mosolygott, s a fiú kezét megfogva a melléhez vonta. – Szeretnénk összeházasodni – mondta. Majd együtt megfogták Josef kezét.

Három nappal ezután egy indákkal összefont leveles ágakból épített sátor alatt megkötötték a házasságot. A favágók, Rebbe és Josef álltak a chuppa sarkainál, hogy az oltárhoz vezetve átadják a menyasszonyt a vılegénynek. Az egyik partizán, egy valódi rabbi – akinek, holott hónapok óta az erdıben élt, valami módon sikerült megıriznie a fehér rojtos taleszét –, mivel imakönyve nem volt, emlékezetbıl elmondta a szöveget az ifjú pár fölött. Azok, akiknek nem volt fejfedıjük, fából rögtönöztek kalapot maguknak. Az a kevés nı, aki volt, az alsószoknyáját nevezte ki sálkendınek. Egyikük még menyasszonyi fátylat is készített a rabbi taleszének rojtjaiból. A menyasszony a házasságban az Éva nevet kapta. – Azért, mert te vagy az elsı nı, aki itt az erdıben házasságra lép, és mert a Ksiezniczka nem zsidó név – indokolta meg a rabbi. A vılegény a valódi nevét mondta be: Aron Mandlestein. Éneklés nem volt – túl veszélyes lett volna. De amikor a rabbi Isten színe elıtt férjnek és feleségnek nyilvánította ıket, és az ifjú férj szégyenlısen, de aztán egyre nagyobb lelkesedéssel megcsókolta az ifjú arát, halk mormogás szaladt végig a szedett-vedett erdei gyülekezeten. – Mazel tov – suttogták mindannyian, és Holz-Wadel elárulta Josefnek, hogy ez azt jelenti: „sok szerencsét!”. – Mazel tov – suttogta Josef is párás szemmel, és el kellett fordulnia ekkora boldogság látványától.

Ezek után férfiak férfiakkal, nık nıkkel – az ifjú pár egymással – körbetáncolták zene nélkül a tisztást, egyedül a talpuk surrogása hallatszott a lehullott leveleken. Josef megállt távolabb egy fának támaszkodva, és emlékezetébe idézte Párizst, Bécset, Berlint. Visszaemlékezett Alanre. Visszaemlékezett az életére, amilyen régen volt, és amilyen nem lesz már soha többé.

Reggel kilencen elindultak vissza, Chelmno felé, vissza az életbıl a halálba. 1943 késı novembere volt. İsz vége felé megszürkült az erdı, s már csak kevés madár énekelt. Aztán kora hajnalban az esıvel fenyegetı égbolt alatt végül kijutottak a ritkás erdıszélre, nem egészen egy kilométerre a chelmnói szántóföldektıl. Nem tudták, hogy az egy év alatt, amíg ık távol voltak, a tábort bezárták, majd újra felállították. Hogy az alatt az egy év alatt, amióta Ksiezniczkát kimentették a gödörbıl, gyorsított ütemben hordták ide az embereket a lódzi gettóból. Hogy krematóriumokat építettek a mezın, hogy könnyebben elbánjanak a holttestekkel, és zökkenı mentesebbé tegyék az aranyfogak kinyerését. Hogy megsokszorozták az ırök létszámát. De akkor is visszajöttek volna, ha tudják. A Narewhez érve megálltak, hogy megmosakodjanak, elıször a férfiak, aztán a lány, nem annyira a fürdés miatt, inkább hogy felkészítsék magukat a közelgı harcra. Belemerítették a kezüket a vízbe, és bedörzsölték vele a fejüket. Rebbe újra és újra és újra megmosta a kezét, s közben héber imákat mormolt. Végül a férfiak kijöttek, és elfordultak, hogy Ksiezniczka is belegázolhasson a vízbe. İ lecsúszott a partfalról, és épp a víz fölé hajolt, hogy megmossa az arcát, amikor a szürkeségbe belehasított a gépfegyverek kattogása. Elıször Holz-Wadel zuhant arccal elıre a keményre döngölt földre. Rebbe egyenesen ráesett. Utánuk következett Aron – Bosszúálló –, aki esés közben különös hangot hallatott, mint aki levegı után kap, de közben kiáltani akar. Kıris és Berkenye hasra vágódva mászni kezdtek feléje, de a golyók egyszerre zúzták szét mindkettıjük fejét, míg már nem maradt emberi formájuk. Josef valamivel távolabb állt tılük, így maradt egy másodperce, hogy meglóduljon a Narew felé. Azt, hogy a többiekkel mi történt, nem látta. Ahogy megfordult, egy golyó eltalálta a lábát, amitıl botladozva, bukdácsolva rohant le a töltésen a folyó és Ksiezniczka felé, aki még ekkor is a víz fölé hajolva állt. İt is magával rántotta a jéghideg vízbe. A lány Aron nevét sikoltva, négykézláb próbált a fiú felé evickélni, de Josef megragadta, és lefogta, nehogy meghaljon, de azért is, mert hirtelenjében minden gondolat kiröppent a fejébıl, és vad rémületében el sem tudta volna engedni. A víz ereje magával ragadta ıket, s egymásba csimpaszkodva, csontjuk velejéig átfagyva, de amúgy sértetlenül sodródtak lefelé. Miután az örvények többször is megforgatták ıket, végül sikerült partra evickélniük, és felmászniuk a folyó menti töltésre. Ksiezniczkának kellett felhúznia maga után Josefet, akinek a jobb sípcsontját összezúzta a golyó. Felváltva vonszolva és átkozva ıt, végül bevitte magával az erdıbe.

Éjszaka összeölelkezve feküdtek, nem szerelembıl, hanem hogy melegítsék egymást, és hajnalig siratták a többieket. De legfıképpen Áront. A lány bekötözte és sínbe tette Josef lábát. A kése még megvolt, mert egy tokban tartotta, amely az övére volt erısítve. A puskájukat egyikük sem tudta megtartani.

Valahogy visszavergıdtek az erdın át, de hogy napok vagy hetek alatt, Josef nem tudhatta. İ mindezt lázasan élte át. Errıl az útról olyan emlékei voltak, mintha az egészet csak képzelte volna. Az egyetlen dolog, amire tisztán emlékezett, hogy a hátán feküdt, a sátorként fölé boruló ágakon át bámult fölfelé, és arra gondolt, hogy a csillagok lezuhannak az égrıl, az egyik már rá is esett az arcára. Akkor rájött, hogy esik a hó. *** Két héttel azután, hogy találkoztak egy partizáncsoporttal, Josefet elhagyta a láz, a lába gyógyult volt, noha a csontja rosszul forrt össze. Körülnézve Ksiezniczkát kereste, de nem látta sehol. Ekkor már rendszeresen pánikba esett, ha a lány nem volt a közelében, megkérdezte hát az egyik nıt, tudja-e, hol van. İ rámutatott egy ösvényre, Josef pedig bicegve elindult rajta, hogy megkeresse. A lány egy kis tisztáson térdelt, Josef elıször azt hitte, sír. De nem sírt. Hányt, nyugodtan, tempósan, bele egy maga ásta kis gödörbe. Amikor Josef megérintette a vállát, a lány, száját ingujjába törölve, megfordult. – Beteg vagy? – kérdezte a férfi. – Gyerekem lesz – felelte a lány. – És nem hagyom, hogy meghaljon. Így aztán Eva Potocki néven hamisítottak neki papírokat, Josef pedig nekiadta a mostohaapja győrőjét és a saját útlevélképét, ha netán további igazolásra volna szüksége. Egy inkognitóban utazó lengyel princessz lesz, mondta neki. – És sohasem fogom elfelejteni a fekete herceget, aki felébresztett a csókjával – mosolygott a lány. És mivel azóta nem hallott felıle, Josef jobb napjain azt bizonygatta magának, hogy Ksiezniczkának sikerült kijutnia Amerikába. Egyszer-kétszer még át is ruccant Párizsba, hátha ott találja ıt valamelyik kis kávéházban. Rosszabb napjain azonban, amikor a nyirkos, hideg idıjárás miatt sajgott a lába, amikor álmában Áront látta haldokolni, ahogy ördögi szivárványként, sugárban dıl a vér a szájából, Josef biztos volt benne, hogy a lány a magzatával együtt régen meghalt.

ÚJRA OTTHON Ne mesélj! – szoktuk mondani, ha egy gyereket füllentésen kapunk rajta. Pedig a gyerekek füllentései, akárcsak a mesék, inkább csak nagyvonalúan kezelik az igazságot, ahelyett, hogy szőkmarkúan bánnának vele. – Angéla Carter: The Old Wives' Fairy Tale Book Talán már úgy születtünk, hogy ismertük nagyanyáink meséit, és az ı valamennyi ısük, akiknek a vére szüntelenül elkeveredik a miénkkel, állandóan ismétli bennünk ezeket a meséket, s így amikor elıször halljuk ıket, nem is a meglepetés, hanem a felismerés ereje rendít meg bennünket. – P. L. Travers: About the Sleeping Beauty

Harmincegyedik fejezet

V

egy toronyszobához. Bádogból volt a mennyezete, bádogból a padlója, amelyre rácsot tettek. A szoba közepén baldachinos ágy állt, minden sarkáról finom damaszt függöny lógott le. És az ágyon egy gyönyörő lány feküdt, amilyen szépet a királyfi még sohasem látott. – Milyen gyönyörő volt? – kérdezte Shana. Egy királylányt rajzolt éppen, aki feltőnıen hasonlított Shanára. – A napnál is szebb. Szebb volt, mint a hold. Vörös haja olyan tiszta, olyan fényes volt, mint a folyó vize. – Lehet szıke hajú, Nami? – kérdezte Shana. Nézte a rajzát, melyen a szıke királylány merev fadarabként feküdt egy széles ágyon. – Ha te úgy szeretnéd, drágám, a te királylányod lehet szıke. –Az én királylányomnak lehetne fekete haja, Nami? – kérdezte Sylvia. Shana elvette a sárga ceruzát, és nem akarta visszaadni. – Fekete is lehet – válaszolta Nami. A kis Becca lelkesen színezte a maga képét. A kezében szorongatott piros ceruzával már megrajzolta a királylány hajának és testének körvonalait, és a piros vonalak mint a kiömlı vér zuhogtak alá a nyolcszögre, amely az ágyat jelentette. – És aztán mi történt? – faggatózott tovább Shana. – A csókrészt meséld! Azt szeretem, a csókrészt. – Én is! – csatlakozott hozzá Sylvia. Becca nem nézett föl a rajzáról, amely már teljesen piros volt. Mintha nem is hallotta volna a nıvéreit. – Az ifjú úgy elámult a királykisasszony szépségén… – kezdte Nami. –És a szıke haján – tette hozzá Shana. – Fekete – helyesbített Sylvia. – Szıke – mondta Shana. Vitájuk azzal fenyegetett, hogy maga alá temeti a mese végkifejletét. – Hogy ajkát a lány ajkához érintette – suttogta Becca bepirosított rajzának. Azután fölállt, fölmászott nagyanyja ölébe, gömbölyő kis karját nagyanyja nyaka köré kulcsolta, és csókot nyomott a szájára eper- és mogyoróvaj, és mindenféle más íző szájával. Nami visszacsókolta, mintha az íz egyáltalán nem számítana. ÉGÜL ELÉRKEZETT

Harminckettedik fejezet

B

ECCA ÉS MAGDA jóformán mozdulatlanul hallgatták Josef elbeszélését. Muzsikáló hangján még az elkerülhetetlenül szörnyő részleteket is gyönyörően tudta elmesélni. A kandallóban kétszer is leégett a tőz, a gömbölyded házvezetını kétszer jött be némán, hogy felszítsa. Ebédet is hozott, amelyhez alig nyúltak, és késıbb teát, amelybıl egyedül Potocki ivott – Becca sejtése szerint inkább csak azért, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát. Becca a történet elmondása alatt csak egyszer kért elnézést, hogy kimehessen az elegánsan felszerelt, márvány padlós fürdıszobába. Tovább is maradt a szükségesnél,

hogy megpróbálja felfogni a történet minden részletét, hogy beteljen egy háborús hıs nagyapa létezése gondolatának izgalmával, s megpróbálja megérteni, hogy Nami – az ı Namija – meghalt, de feltámadt egy olyan férfi csókjától, aki addig talán sohasem csókolt nıt – sem az óta. Hirtelen furcsamód Merlin Brooks jutott eszébe, aki azt mondta, hogy nincs érzéke az iróniához. Csakhogy Potocki történetében túltengett a mindent átható irónia. Hogy lehetne bárkinek érzéke ennyi és ilyen fokú iróniához? Amikor végül visszament a szalonba, Magda mellett elhaladva látta, hogy azok ketten némán ülnek. És valóban, azon kívül, hogy elhárították az ennivalót, egész idı alatt egy szót sem szóltak. Olyanok, gondolta Becca, mintha az elbeszélés kıvé változtatta volna ıket. – Rossz mese – suttogta maga elé, és megrázta a fejét. Amikor Potocki a története végére ért, a mellére ejtette a fejét. Olyan sokáig ült ebben a pózban, hogy Becca megijedt, hogy talán elájult. Vagy meghalt. Felállt, és hozzá lépve mintegy próbaképpen megérintette a kezét. Josef felrezzent, fölnézett rá, és azt suttogta: – Ksiezaniczka! – De mindjárt mentegetızésbe fogott: – Ó, kedvesem, kedvesem, maga annyira hasonlít rá! Hogy is nem vettem eddig észre? – Ültében kinyúlt az asztal fölé, és megrázta a rajta lévı ezüst csengıt. Azon nyomban bejött a házvezetını, és pergı nyelvvel lengyelül kezdett beszélni hozzá. Potocki éppoly gyorsan válaszolt neki, majd Beccához és Magdához fordulva magyarázta: – Nagyon aggódik. És lehet, hogy joggal. Könnyen kifáradok. De nincs semmi baj. A kor teszi. A Potockik hosszú életőek. Feltéve, hogy nem kaszálják le ıket életük virágjában. Azt mondja, a vacsora már tíz perce az asztalon van. Neheztel ránk. Menjünk! Kis küszködés árán sikerült felállnia a székbıl, és ezüstgombos sétabotjára támaszkodva a halion át elvezette a lányokat az ebédlıbe, ahol ünnepi vacsora várta ıket.

Miután asztalhoz ültek, Magda biccentett Becca felé, mintha engedélyt kérne, majd a házigazda felé fordult. – Nem akarom megbántani, uram, hiszen olyan kedvesen fogadott bennünket. De Rebecca barátnım nagyon messzirıl jött el ide, hogy hallja az igazságot. – És most azt kérdezi tılem, gyermekem, hogy az igazságot mondtam-e el, vagy a nagyobb hatás kedvéért kiszíneztem kissé? – Nem, nem, nem – tiltakozott Becca. – Eszembe sem jut ilyesmi. Magda, hogy mondhatsz ilyet? – De drága gyermekem, neki igaza van! Magam is beismerem, hogy színdarabokat szoktam írni, és nagy hazudozó vagyok. Minden fontos támpontot megadott nekem: a győrőt, a várost, a tábort… még a nagymamája családnevét is elárulta – mutatta sorra az ujjain. – Akár ki is találhattam az egészet. Ez is csak egy újabb mese lehet. – És maga szeret játszani – nevetett Magda. – Játszani? – kérdezte Becca. – Igen. Az embernek ennyi idıs korára nem sok egyéb dolga marad. Túléltem minden barátomat… azokat, akik végigcsinálták a háborút. És minden vágyamat. Éjszakánként nem szoktam szépeket álmodni. Tudják, az ember szeret hısként emlékezni magára. Én sohasem hevertem ki a halálát. – Kinek a halálát? – kérdezte Becca. – Alánét? – Ó, dehogy! – válaszolta Magda. – Áronba volt szerelmes. Bosszúállóba. – Akkor hát igaz – mondta Becca, és elıbb Magdára, majd Potockira nézett. – Elejétıl a végéig? – Természetesen – felelte Magda. – İ mondta ki elsınek a nevét – Ksiezniczka.

– Az erdıben? – Becca zavara még ekkor sem múlt el. – Tegnap este, a szállodában – válaszolta Magda. – Azt hiszem… – Becca fejcsóválva nézett Magdára. – Azt hiszem, te is szeretsz játszani. Magda szélesen elmosolyodott. – Nem a kora miatt van… azért van, mert lengyelek vagyunk. Ha nem játszanánk, bıven volna okunk a sírásra. Nem így van, Josef Potocki? – De így van, kicsi Magda. – És színpadias mozdulattal kezet csókolt neki. – De önök az igazságról kérdeztek engem. „Mi az igazság?”, kérdezte csúfolódva Pilátus; de nem várt a válaszra. – Mi várunk – mondta Magda. – Vártunk – helyesbített Becca. – Én pedig többet mondtam el maguknak az igazságból, mint valaha is bárkinek. Életre leheltem Ksiezniczkát, ı pedig továbbadta ezt az életet önnek. Hogy ne mondtam volna el ezt az igazságot önöknek? – Azt mondta, nem volt hıs, hogy nem voltak hısök – felelte erre Becca. – De én úgy gondolom, hogy hıs volt. És az volt az én Namim is. A férfi elmosolyodott. – A maguk amerikai írója, Emerson mondta: ,A hıs nem édességen él, hanem a saját szívét eszi naponta.” Ha ezt a definíciót el tudják fogadni, akkor elmondhatom, hogy hosszú idın át kitartóan ettem a saját szívemet. És az bizony keserő. A házvezetını szinte végszóra megjelent a desszerttel, a kis tálkákban szervírozott tejsodóval. – De eleget beszéltünk már a hısiességrıl! Lássunk hozzá Madame Gdowski karamellkrémjéhez, amíg friss! Én tanítottam meg a készítésére évekkel ezelıtt, és ma már, amikor magam nem tudom elkészíteni, ı csinálja helyettem. Méghozzá… el kell ismernem… jobban, mint én.

Mielıtt elbúcsúztak volna, Becca, Potocki kezét fogva, azt mondta: – İszintén szólva nem hiszem, hogy emlékezett ezekre a dolgokra. Önre, a nagyapámra, a történtek közül bármire. Úgy értem, tudatosan. Az egész egyetlen mesévé állt össze számára. Csipkerózsika meséjét milliószor elmondta nekünk. De minden ott volt benne, eltemetve. – Nem is baj, hogy el volt temetve, kedvesem. Örülök, hogy nem álmodott olyanokat, mint én. – Lehajolt, és kezet csókolt a lánynak. – Hébe-hóba írjon ennek az öregembernek! Azt hiszem, a nevemet leszámítva minden szempontból tekinthetem magam a mostohanagyapjának. – Visszaadjam a győrőjét? – kérdezte Becca. – Vagy a fényképét? – Ó, dehogy! A története igazolására adtam ezeket neki. És mostantól a magáé, hogy igazolja velük a maga történetét. – Arca lassan mosolyra derült. – A nagyapja igazi hıs volt, ezt tudnia kell! Bemászott abba a pokoli gödörbe, és élve hozta ki ıt. Nála bátrabb embert el sem tudok képzelni. Magda lábujjhegyre ágaskodott, és gyors csókot nyomott Potocki arcára. – Én igen – mondta. – Néha az élethez több bátorság kell, mint a meghaláshoz. Aztán elmentek.

Másnap reggel autóba ültek, és visszamentek a Narew melletti mezıre. Kiszálltak, csendben becsukták maguk mögött a kocsi ajtaját, és végigsétáltak a sáros úton. – Mit gondolsz, itt volt? – kérdezte Becca. – Itt… vagy a közelben. Lebámultak a töltésen túli sima, szürke vízre, majd átvágtak a földúton, és megálltak a mezın. – Hallgasd! – szólalt meg Becca. – Mi az? – fülelt Magda. – Fák a szélben. A lefelé folyó víz. Madarak. – Miért, mire számítottál? Sikoltásokra? Kiáltásokra? Gépfegyverkattogásra? Becca vállat vont. – Nem gondoltam, hogy ilyen… ilyen csendes lesz… ilyen békés. – A sírok mindig csendesek. Mindig megtelnek békességgel. Becca bólintott. – Nem úgy, mint az álmok – tette hozzá Magda. Beszálltak a kocsiba, és elhajtottak.

Szótlanul ültek a kocsiban Varsóig, mindkettıjüknek a történet járt az eszében. A nap további részében, már a néni lakásában jóformán csak a hazautazás jelentéktelen részletkérdéseirıl folyt a szó közöttük. – Megtaláltad, amit kerestél? – kérdezte a néni egyszer. Csak egyszer. – Megtaláltam, amit kerestem – válaszolta Becca. – Többet is talált – tette hozzá Magda. – És kevesebbet – mondta erre Becca. Csak most eszmélt rá, hogy nem tudja, hogyan lett Eve-bıi Gitl, vagy, hogy Gitl lett volna-e a nagyanyja valódi neve. És arra is most jött rá, hogy mindössze annyit tudott meg, hogy a nagyapját Aron Mandlesteinnek hívták, és orvostanhallgató volt. – És hıs. – Ezt már akaratán kívül hangosan mondta. – Lengyelország tele van hısökkel – mondta Wanda néni. – Két méterrel a föld alatt. – Nénikém, te túl sok, piff-puff, regényt olvasol! – nevetett Magda. Ez volt az utolsó alkalom, hogy ez a téma szóba került köztük.

Már lefekvéshez készülıdve Becca váratlanul odafordult Magdához. – A nénikéd tévedésben van, tudod-e? – Tévedésben? Mivel kapcsolatban? – Horkolsz – közölte Becca. – Egy kicsit. Gondoltam, jobb, ha tudod. – İ is horkol – felelte Magda huncut mosollyal. – Ezért alszunk külön szobában. De ilyesmit nem illik idegeneknek elárulni. Különösen amerikaiaknak nem, akik elvárják, hogy mindenkinek legyen külön hálószobája, így van? – Az én nıvéreimnek közös szobájuk volt – felelte Becca. – És közös titkaik. Irigyelték, hogy nekem van saját szobám, még ha az volt is a legkisebb szoba az egész házban, alig nagyobb egy terjedelmes szekrénynél. – Kisebb volt, mint ez? – mutatott körbe Magda. – Kicsit – vallotta be szégyenkezve Becca. Magda bemászott az ágyba, és az álláig felhúzta magára a takarót. Becca némi habozás után leült az ágyára. – Sohasem tudtam meg a nıvéreim egyik titkát sem, és azt hittem, kimaradok valamibıl. És most már ismerem a nagymamám titkát… és nem vagyok biztos benne,

hogy akarom-e tudni. Elmeséljek mindent az otthoniaknak? Szerinted Mr. Potocki akarná, hogy elmeséljem nekik? Vagy jobb, ha bizonyos dolgok úgy maradnak, ahogy vannak? – Az alvó királylányok aludjanak csak tovább? – Magda elnevette magát. – Egy ideig mindannyian alvó királylányok vagyunk. De jobb teljesen felébredni, nem gondolod? Becca elgondolkozott. – Kinek jobb? – kérdezte végül. – Kinek? Nyelvtanilag értem, mit kérdezel, de nem értem a kérdést. Talán mégsem tudok olyan jól angolul – csóválta a fejét Magda. – Lehet, hogy az amerikai angolban vannak még hiányosságaid. – Miért, az amerikaiak nem akarnak felébredni? – Ó, az igazságot mi is szeretjük. Hajó – válaszolta Becca. – Az igazság sohasem jó. Csak a mesék jók. Ez a lengyel felfogás. És te lengyel vagy, ugye, tudod? – Már tudom – bólintott Becca. – Jó éjszakát, Magda barátnım! – Jó éjszakát, amerikai királylány! – Magda falnak fordult, és nemsokára elaludt. De Becca ébren feküdt csaknem hajnalig, és gondolkozott. *** Visszafelé a repülı majdnem két órát késett, de Becca jóformán az egész utat átaludta. Potocki győrője a nyakában lógott azon az aranyláncon, amelyet Magda akart mindenáron megvenni neki. Még álmában is oda odatévedt a keze. New Yorkban olyan lassan jutott át a vámon, hogy kis híján lekéste a bradley-i csatlakozást. Futva érkezett oda, épp mielıtt becsukták volna a gép ajtaját. Megkönnyebbülten ereszkedett le az ülésbe, és szinte azonnal élénk társalgásba bonyolódott az ülések közötti átjárón túl, vele egy vonalban ülı férfival a repülık késéseirıl. A beszélgetés csakhamar ráterelıdött az ı lengyelországi útjára. – Szép ország? – kérdezte a férfi. – Sohasem jártam ott. – Nem szép – felelte Becca. – Nekem nem az. De… hogy is mondjam… tele van emlékekkel. A férfi bólintott, mint aki érti. – Fogadni mernék, hogy sok régi történetet rejtegetnek azok a városok és falvak. Becca visszaemlékezett a romos kastély mellett elhaladó sárszínő útra, az öregasszonyra, aki eltanácsolta ıket a fenyegetıen fellépı férfiaktól. Felvillant elıtte a középkorú pap vöröses arca és Potocki ezüst fogantyús sétabotot fogó, remegı keze. Eszébe jutottak a táborok, amelyekrıl Potocki beszélt nekik – Sachenhausen, Dachau, Chelmno – mint valami rémes vers. Látta maga elıtt a holttestekkel teli gödröt, és egy hıs ifjút, aki kihozza belıle a szabad levegıre jövendıbeli menyasszonyát. Elképzelte az életadó csókot. Elképzelte a mezı csendjét. Elképzelte, mit fog mondani a családjának. – Sokat – felelte a férfinak, és elvett egy citromos ásványvizet a mellette elhaladó italoskocsiról.

A gépbıl kiszállva tekintetével rögtön a szüleit kereste a kijáratnál, majd elindult a poggyászáért. Nagy meglepetésére Stant látta közeledni. – Vársz valakit? – kiáltott oda neki. – Téged – válaszolta a férfi, följebb tolva orrán a szemüveget. – Megkértem a szüléidet, hadd jöhessek én ki érted. Apád tett valami megjegyzést a gyors munkáról. Mókás ember. – Jó ember – mosolygott Becca. – És olykor még a maga kárára is szokott viccelıdni. – Na és megszerezted a sztorit, amiért mentél? – vigyorgott Stan.

– Megtaláltad a kastélyt? Találkoztál a herceggel? Becca Stan kezébe nyomta a bıröndjét. – Igen és igen és igen – felelte. – Majdnem az egész történetet kiderítettem, de csak majdnem. – A családi történetek már csak ilyenek – jegyezte meg hirtelen elkomolyodva a férfi, és Becca felé hajolt. – És a kastély. Úgy hívják, hogy schloss. – Tényleg? Ezek szerint most egy hercegnıvel beszélek? Nem is tudom, megengedhete az újság magának egy hercegnıt. Sıt hogy politikailag helyes-e alkalmazni ıt. – Én meg azt nem tudom… – Becca alig tudta visszafojtani a mosolyát –, hogy van-e bennem egyáltalán királyi vér. De ha megcsókolsz, lehet, hogy felébredek. Így szokott lenni a mesében. – Könnyedén csevegve mondta, hogy adott esetben tréfának is fel lehessen fogni. A férfi ledobta a bıröndöt, és megtette azt az egy lépést, ami még volt közöttük. Aztán átölelte, és hosszan, ahogy kell, megcsókolta Beccát. Amikor végül elengedte, a lány odasúgta neki: – A mese boldog véget ér, még ha közben sok borzasztóan szomorú dolog történik is benne. – Akkor kezdjük az elején! – jelentette ki Stan, és felkapva a bıröndöt a lány keze után nyúlt. – A „hol volt, hol nem volt”-nál. Mert annyira azért nem vagyok a gyors munka híve. Végül úgyis eljutunk majd a boldog befejezéshez.

miután éltetı leheletével életet adott neki, a királylány felébredt, és azt kiáltotta: „Élek, drága hercegem! Visszahoztál a világba!” Miután férjhez ment, született egy kislánya, még nála is szebb. És azon túl boldogan éltek. – A herceg is, Nami? – kérdezte Becca. – Azt hiszem, ez a rész nekem sohasem volt teljesen világos. Épp a mese végére lépett be a szobába, amikor Benjámin kivette az ujját a szájából, és odakínálta a dédnagyanyjának. Sarah már az igazak álmát aludta. İ ritkán tudta kivárni a mese végét. Még csak kétéves volt. – A herceg is – felelte Benjámin, és Beccának is odakínálta az ujját. İ nevetve megrázta a fejét. – Namitól akarom hallani. – Ó, te kotnyeles! Hiszen mindig is az voltál – mondta Nami, és fölemelte az alvó Sarah-t. – Nem, Nami, összekeversz Sylviával. Vagy Shanával. Én vagyok a jó kislány, nem emlékszel? – Mama nem így meséli – mondta Benjámin, és visszadugta az ujját a szájába. Sarah álmosan kinyitotta a szemét. – Csiptelózs? – motyogta. – A boldogan éltek pontosan azt jelenti, amit mond – jelentette ki Nami határozottan. És kezében az egyik gyerekkel, sarkában a másikkal, fölment a lépcsın.

É

S EKKOR,

A szerzı utószava Chelmnóról annyit tudunk, hogy összesen háromszázhúszezer ember halt meg ott, a teherautókban elszenvedett gázmérgezésben. 1942. február 22-tıl április 2-ig harmincnégyezer-hetvenhárom embert pusztítottak el. Május 4. és 15. között további tizenegyezer-hatszáznyolcvan személyt gázosítottak el ott. A nácik nagyon pontosan vezették a nyilvántartásokat. Mármint a számokét – nem a nevekét. A gyilkosságok 1942 januárjának közepén kezdıdtek, és több megszakítással 1945. január 17-ig tartottak. Ekkor az ırök az orosz hadsereg felszabadítását közvetlenül megelızıen lemészárolták a még életben maradt foglyokat. Két férfinak – mindketten a sírásásra kényszerített osztag tagjai voltak – sikerült az elsı években, bilincsbe verve, elszöknie. Két másik férfi csodával határos módon élve érte meg a táborban a háború végét. Abban az idıszakban, amelyre ez a könyv egy mentés idejét teszi – 1942 júniusában –, nincsenek öldöklésekrıl szóló feljegyzések, ami jelentheti egyrészt azt, hogy ekkor nem fordultak elı halálesetek, vagy még valószínőbben, hogy épp ezek a feljegyzések elvesztek. Chelmno ma is létezı város. Lehet, hogy papja is van, de én sohasem találkoztam vele. Akár jó emberek is élhetnek ott. Nem hallottam róla, hogy valaha is elbeszélgettek volna velük. Ez a könyv regény. Minden szereplıje kitalált alak. A mesékben létezik a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” fordulat, a történelemben azonban nem. Nem tudok olyan nırıl, aki élve megmenekült volna Chelmnóból.

Jane Yblen Csipkerózsája Ezt a tanulmányt Pauline Byrne, MA.Dip. Ed. készítette C. Ward anyagának felhasználásával

KONTEXUS A regény megértéséhez meg kell vizsgálnunk két, egymástól elválaszthatatlan összefüggését a valósággal. Ezek: – A második világháborúban lejátszódott holokauszt eseményei, melyek a Csipkerózsa és sok más huszadik századi regény történelmi hátteréül szolgálnak. – A népmesék és tündérmesék szóbeli és írásbeli változatainak évszázadokon keresztül történı átörökítésének hagyománya. Ez a regény a Csipkerózsika-mese egyik változata. 1. kontextus: A történelmi összefüggés – a zsidó holokauszt A holokauszt szó eredeti jelentése: teljesen elégı áldozat; itt leginkább az alábbi értelemben szerepel: Az 1939-1945 közötti háborúnak az, az idıszaka, amikor a nácik zsidókat (vagy más csoportokat) gyilkoltak le tömegesen.

A második világháború idején az antiszemita német kormány Adolf Hitler kancellár vezetésével a „zsidóprobléma” „végsı megoldása” mellett döntött. Ennek érdekében haláltáborokat és munkatáborokat állítottak fel azzal a céllal, hogy ezt az embercsoportot – mely a kormány szerint fenyegetést jelentett a német egységre nézve – megsemmisítsék. A halált tekintették a végsı megoldásnak. Más csoportok is célponttá váltak – többek között cigányok, homoszexuálisok, valamint politikai és vallási másként gondolkodók. Vonattal vitték ıket a különbözı németországi és lengyelországi táborokba, ahol legtöbbjüket gázzal megölték. A munkatáborokban azonban sokan még éltek egy darabig. A „holokauszt” szó találó volt, mivel a holttestek túlnyomó többségét végül elégették, de az áldozatok jó része végezte tömegsírokban. A bizonyítékok alapján körülbelül hatmillióra becsülik a meggyilkoltak számát. Sydney térségében a diákok a Sydney-i Zsidó Múzeumban – Ausztráliai Zsidó Történelem és a Holokauszt Múzeuma, Darlinghurst Road 148. – kiállított bizonyítékok széles körét tekinthetik meg. Láthatók itt túlélıkkel készített, jórészt a filmrendezı Steven Spielberg által finanszírozott videointerjúk, valamint dokumentumok, tárgyi és fényképes bizonyítékok. E megdöbbentı és tragikus események nyomán számos film, regény és emlékirat született. Olyan filmek, mint a tényszerő Shoah vagy játékfilmek, mint a Schindler listája vagy a Life is Beautiful. A memoárok közül megemlítjük Primo Levi If this is a Man címő emlékiratát. Ausztrál írók, többek között Lily Brett The Auschwitz Poems és Mark Raphael Baker The Fiftieth Gate címő mővei szólnak a holokausztról. Mind Brett, mind Baker túlélık gyermeke. A táborokról, így Chelmnóról és Majdanekrıl is, a The Nizkor Project (www.nizkor.org) weboldalon olvashatók részletes információk. 2. kontextus: Csipkerózsa (Csipkerózsika) – a mese eredete és jelentései A Csipkerózsa címő regény egy sorozat darabja, melyben minden egyes könyv egy régi, ismert tündérmese alapján íródott (Terri Windling: Bevezetés – Tündérmesék, 1-6 old.) Jane Yolen a Csipkerózsika címő mesét választotta, hogy annak alapján írja meg egy holokauszt-túlélı történetét. Windling és más írók egyáltalán nem tartják a meséket gyerekeknek szóló, boldogságot sugárzó történeteknek (mint egyes modern kiadások, például a Kis Aranykönyvek). Azt állítják, hogy ezeket eredetileg felnıtt hallgatóságnak írták. Sok mese meglepıen erıszakos tartalmú (a Csipkerózsika egyik korai változatában komoly szerepet kap a kannibalizmus). A tündérmesék és utódaik, a fantasy regények nem a társadalmi realizmus talaján állnak, hanem: … szabad tiszta, primer színekkel lefesteniük a világot, egy álomvilágot, amelyre gyerekkorunk meséibıl emlékezünk, amikor még az egész világ tiszta volt, fényes és ismeretlen, még nem zavarta meg a küzdelem a Jó és a Rossz, a Becsület és az Árulás, a Szeretet és a Győlölet nagyszabású témáival. (4. old.)

A MESE MŐFAJA Melyek a mese mőfajának fı alkotóelemei? J. R. R. Tolkien, az ilyen mesék egyik leghíresebb modern írója szerint a jó tündérmese fı alkotóelemei a látomás, a felépülés, a menekülés és a vigasz. Egy másik író szerint a fenyegetés eleme is szükséges.

Fel kell mutatnia, írta Tolkien, „a mélységes reménytelenségbıl való felépülést, a valamilyen nagy veszedelembıl való megmenekülést, de legfıképpen a vigasztalást”. Minden tökéletes mesének jól, „egy váratlan, örömteli fordulattal” kell végzıdnie. És csodás eseményeket is fel kell vonultatnia, melyek a valóságos világban nem történhetnének meg. Bruno Bettelheim írja a The Uses of Enchantment címő kötetében: ,A mese természetesen nem a külsı világra utal, még ha eléggé realisztikusan kezdıdik is, és hétköznapi dolgok vannak is beleszıve. E mesék irreális természete (melyet a szők látókörő racionalisták kifogásolnak) fontos eszköz, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy a mese nem a világról akar hasznos információval szolgálni, hanem az egyénben zajló belsı folyamatok érdeklik.” Látjuk, hogy Nami újból és újból a Csipkerózsikát meséli: ez az egyetlen lehetıség számára, hogy belenézzen abba a félelmetes valóságba, melyet máskülönben túlságosan ijesztı lenne felidéznie. Az ilyen élményeit nem tudja közvetlenül megosztani a családjával – ugyanezt a jelenséget megfigyelték például sok volt katonánál is. A mese elmondása azonban felidézheti a rémületet, amelyet az átélt tapasztalatok keltettek benne, és az alig hihetı csodát, hogy mindezt sikerült túlélnie (lásd lejjebb, a Szimbolika szakaszt). A mese abban is segíti, hogy megértse saját élményeit, és önmagának meg tudja magyarázni ıket. Nami gyakran él a hagyományos „egyszer volt, hol nem volt” és a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” fordulatokkal. De az olvasó számára világos, hogy úgy formálja egyénivé az anyagot, hogy az összefüggjön élete lidérces eseményeivel, melyeket a háború alatt élt át.

A Csipkerózsa eredete A könyv a Grimm testvérek által újraírt német mesét, a Csipkerózsikát veszi alapul. De a történet sokkal régebbi, a 14. és 16. században már ismert volt Európában. A francia változat – Anáennes Chroniques de Perceforest – 1528-ban jelent meg nyomtatásban, egy itáliai változat pedig Giam-battista Basile Pentameronéjében jelent meg, 1636-ban. Charles Perrault a francia udvar számára írta újra 1697-ben, és a Grimm testvérek a 19. században győjtötték össze a népszerő tündérmeséket (németül marchen). Ahogy Nami is teszi a regényben, mindenki, aki elmondja, valamit változtat a mesén, hogy kidomborítsa az általa fontosnak tartott erkölcsi tanulságot, és alkalmazkodjon a kortárs olvasókhoz. Kutass fel és olvass el annyi változatot, ahányat csak tudsz! A könyvben fel vannak sorolva a források. A Csipkerózsika különbözı változatairól részletesebben lehet olvasni a www.surlalunefairytales.com/sleepingbeauty/ weboldalon, és hosszabban Bruno Bettelheim The Uses of Enchantment címő könyvében (225-236. old.). A történeteket a pszichoanalízis elmélete szemszögébıl értelmezi.

A MESE FELÉPÍTÉSE A Csipkerózsa történetének felépítése összetett. Yolen legalább három fı szálból szövi össze a mese cselekményét, és három különbözı típusú hang használatával teszi változatossá az elbeszélést. Becca és nıvérei, Josef Potocki, Stashu atya, Magda, Stan és a szülık hangján halljuk vagy kérdıjelezzük meg a mese egyes részeit. Két, egymással párhuzamos történet bontakozik ki: Nami Csipkerózsameséje, melyben Becca ráismer Nami életének metaforájára, és a beszámoló az ı elszánt kutatásáról, melynek célja, hogy nagyanyja halála után megértse ezt a történetet. A harmadik szál, Becca kapcsolatának alakulása újságíró kollégájával, Stannel, lazábban van jelezve, de arra utal, hogy Becca számára a történet valószínőleg jó véget fog érni. A történet azonban mindenekelıtt Nami története. Az olvasóhoz leginkább Nami hangja jut el, amint a maga szokatlan elıadásában újra és újra elmondja Csipkerózsika meséjét. Ami részleteiben annyira más, mint az ismert, hagyományos változat, hogy a vendég gyerekek felháborodnak rajta. Magát a mesét kurzívval írt tömbökben kapja az olvasó, ahogy Becca elıhívja emlékezetébıl nagyanyja hangján. Az idısebb nıvérek, mint minden jó mesében, ha nem is kifejezetten „gonoszak”, mindenesetre idınként közönyösen fogadják ugyanazt a számtalanszor elismételt kedvenc mesét. A három lány közül a legfiatalabb képviseli az elvárt jóságot és empátiát. Számára a mesemondás nemcsak a gyerekkora lényegét jelenti, de nagyanyja természetének lényegét is, a nagymama titokzatos és arisztokrata származására való utalásokkal együtt. A soha be nem fejezett mese egyes részletei megszakításokkal szerepelnek a regényben, ami bizonytalanságot és titokzatosságot kölcsönöz az elbeszélésnek. Ennél fontosabb azonban, hogy a mesei vonatkozások elmélyíteni látszanak azt a történetet, mely Nami szenvedéseirıl szól a holokauszt alatt, és e szenvedéseket összefüggésbe állítják a jó és a rossz, a szenvedés és megmenekülés, a keresés és végsı megtalálás egész kulturális tradíciójával. Becca, amikor elindul megkeresni „a hercegnıt és a kastélyt”, felidézi az olvasóban a folklór és a fantasy irodalom minden hısét, akik útnak indulnak, hogy megkeressenek valamit. És mivel keresése sikerrel jár, a maga életében elnyeri jutalmát egy megértı és támogató társ személyében. A saját, happy enddel végzıdı története nagyanyja élettörténetébıl fakad, és az olvasó számára könnyebben elviselhetıvé teszi a holokausztról szóló részek kegyetlen szomorúságát. Nami története egyébként a támaszt nyújtó család révén „normális” happy enddel ér véget.

Intertextualitás Így nevezzük, amikor egy szöveget valamely más szöveg alkotórészeként használnak fel. Mai regényírók, például a brit Dávid Lodge, hajlamosak minden további nélkül újra feldolgozni „régi mítoszokat, már létezı irodalmi mőveket a jelenkori élet ábrázolására és bizonyos rezonanciák keltésére” (The Art of Fiction, 99. old.).

Yolen mindkét célt szem elıtt tartva használja fel Csipkerózsika meséjét. A történetet a jelenben mondja el, de beilleszt múltbeli jeleneteket is. Az, hogy Nami a saját történetéhez alakítja a mese egyes részleteit, csupán csak visszhangozza azt, amit a mesemondók mindig is tettek. Ugyanakkor a hagyományos mitikus szövegekre való utalások egyetemes jelleget kölcsönöznek a történetnek. A történeten belüli történetben Josef Potocki átveszi a mesélı szerepét. İ a szemtanú, ı a titok kulcsa, hogy ki volt valójában Nami, és honnan jött. Ennek ellenére harmadik személyben beszéli el az eseményeket, mintha csak mesemondó lenne, nem pedig az egyik fıszereplı. Helyzete épp ellentétes Beccáéval: tudja, hogyan kezdıdött a történet, de azt nem, hogy mi történt Namival. Az itt felfedezhetı párhuzamosság kielégíti az olvasót, mivel mind Becca, mind Josef megkapja azt a mozaikkockát, amely eddig hiányzott Nami portréjához. Ezt a részt – A kastélyt – a leghosszabb rész, az Otthon, és a rövid befejezı rész, az Újra otthon címő fogja közre. A végén, a tündérmeséknek megfelelıen, minden jóra fordul, legalábbis Stan ezt jövendöli, miután hosszú és nagyon is kielégítı csókkal köszönti Beccát… „Végül úgyis eljutunk majd a boldog befejezéshez.”

Nyelvezet Yolen a regény különbözı részeiben a helyzetekhez és beszélıkhöz illıen válogatja meg a szavait. A könyv középsı, A kastély címő részében szikár, hıshöz illı nyelven beszélteti Josef Potockit. Itt az ı szavaival halljuk, milyen volt a partizánok élete, s benne a Hercegkisasszony szerepe; hogyan mentették ki ıt Chelmnóból; a házasságát; a terhességét és a megmenekülését ifjú férje, Aron, a Bosszúálló erıszakos halála után. Potocki a tanult, kozmopolita megfigyelı hangján beszél. Felismeri a történetmondás, a legendagyártás fontosságát, mint ami tettekre sarkallja a partizánokat. Egy belsı hangot hallott: „Mi megmentünk egyet, ık megölnek ezret. És mégis – egy is elég” … És megérti, miért volt fontosabb Henriknek és híveinek egy hatásos sztori, mint maga az élet (170. oldal). Kulcsfontosságú motívumok ismétlése és visszhangozása erısíti a regény üzenetét. Az egy/egyezer ellentéte felidézi a chelmnói tábor halottainak számát – egy nap egyezer halott (ein tag – ein tausend). A hétköznapi amerikai beszéd fordulatai egy középosztálybeli otthon falai között a Berlin családban zajló eseményeket és a családtagok kapcsolatát hivatott jelezni. Becca és Stan beszélgetései jórészt jelen idejő dialógusok, míg a három lánytestvér között zajló vitákat rendszerint a „mondta” formula és a testvérek közötti ellentétek érzelmi hıfokátjelzı betoldások érzékeltetik. Magda, a lengyel diáklány, aki elvezeti Beccát a haláltábor színhelyére, folyékony, bár idınként nehézkes angolsággal beszél. A mesék ünnepélyes, hagyományos nyelve és a gyerekek kötetlen csacsogása közötti ellentét olyankor mutatkozik meg, amikor a kislányok megjegyzést tesznek, belekérdeznek, vagy éppen civakodnak, miközben Nami a mesét mondja. Az a tény, hogy állandóan ezt az egy mesét mondja, elárulja az olvasónak, hogy Nami tudata ugyan mélyen eltemette a múltbeli szörnyőségek részleteit, mégis kénytelen újra meg újra visszatérni az allegorikus meséhez. Ellentét mutatkozik továbbá a Berlin család házának meghitt, örömteli élete és a háború alatti élet sivár és kíméletlen mozzanatai között.

Szimbolika Yolen története elmesélése közben sok szimbólumot használ. (Irodalmi szimbólumról akkor beszélünk, amikor az író valamely dolgot vagy eseményt mással helyettesít vagy ábrázol. Például a hajnal leírása vagy egy filmben való megjelenítése kifejezheti a reményt, vagy jelezhet új kezdetet.) Nami meseváltozatában a köd elsısorban a kipufogógázt jelenti, amellyel Chelmnóban megölték a holokauszt áldozatait. A tüskés ágak a falakat, kerítéseket, sıt fákat helyettesítik, melyek mögé a foglyokat bezárták, elrejtették. Erıteljesen utalnak a szögesdrót áthatolhatatlan sőrőjére. A kastély lakóinak álomba merülése halálos álmot jelent – örökre szólót. De a jelképek gyakran másodlagos jelentéshalmazokkal is rendelkeznek. A köd utalhat arra is, hogy milyen kevéssé ismeri Nami és a családja a múltbeli eseményeket, melyekrıl csak halványan derengı fogalmaik vannak. A tüskebokor azokat a nehézségeket is jelképezheti, melyeken a szeretetnek át kell hatolnia, hogy elérje a kívánt célt. Az alvás talán arra is utalhat, hogy valaki nincs tudatában annak, hogy mi történt. A címben szereplı rózsa a szeretet szimbóluma, amely a tüskebokorban is életben marad, és az egész történet mozgató erejeként kényszeríti Beccát, hogy ígéretéhez híven megkeresse a kastélyt az alvó erdı mélyén (26. oldal). Eközben kiderül számára, hogy Nami életben maradását és a lánya létezését egyaránt Aron és Josef szeretete tette lehetıvé. Becca és nıvérei a puszta létüket köszönhetik annak az önzetlen szeretetnek, amelyet a vadrózsa szimbolizál.

Allegória Yolen nemcsak szimbólumokat használ holokauszt-története elbeszélésekor. Az egész regényt egyetlen allegóriaként építette fel – magának a szövegnek a szerkezete is jelképes. Egy allegória úgy határozható meg, mint a szimbolikus elbeszélés egy sajátos formája, amely nemcsak a szó szerinti jelentésén túli valóságra utal, hanem megköveteli egy másik jelentés fogalmaival való feloldását is (Dávid Lodge: The Art of Fiction). A regény középpontjában a Csipkerózsika-mese Nami-féle változata áll. Az ı személyes története, benne a jóképő herceggel, az életadó csókkal, a tövisbokrokkal, de még a százesztendıs álommal is (ami nem más, mint a halál, ugyanakkor Hitler százéves birodalma is visszhangzik benne), összhangban van a hagyományos meseszöveggel. Ahhoz, hogy megértsük, mi történt Namival és sok ezernyi hozzá hasonlóval, értenünk kell magát a mesét. A Csipkerózsa-történet ilyenformán Nami életének allegóriája. Jóllehet nem emlékszik a múltja történéseire – ez az emlékezetvesztés tette lehetıvé, hogy életben tudjon maradni –, szüksége van rá, hogy a történetét továbbadja az utódainak, és erre a mesét használja. Sok más allegorikus meséhez hasonlóan a gonosz felett diadalmaskodó jóról beszél, s egy boldog, megelégedett életrıl, mely csak akkor gyızedelmeskedhet, ha úrrá leszünk az életet fenyegetı nehézségeken és veszedelmeken. Yolen több hagyományos mesébıl is kölcsönöz elemeket, hogy gazdagítsa velük a történetet:

– Becca keresıútra indul. – Mint sok más keresı mesehıs, ı is harmadik gyermek: az, akinek a legtisztább a szíve. – A náci egyenruhák fekete színe a gonoszt jelképezi, mint sok más történetben. – A Potocki család győrője a jel, amely igazolja Josef történetének igaz voltát.

Irónia Némely szövegmagyarázók ironikus szemléletőnek gondolják a regényt. Szerintük a hagyományos mese „és boldogan éltek, míg meg nem haltak” befejezése ironikus kontrasztot alkot a táborok Namihoz hasonló áldozatainak szörnyő szenvedésével és milliók halálával. Ami Josef Potockit illeti, ı meleg – nem épp a várt heteroszexuális szerelmes, akire Becca örömest ráosztotta volna az ismeretlen nagyapa szerepét. Namit valójában két hıs menti meg: Josef, aki életre csókolja, és Aron, aki kihúzza a tömegsírból, és hamarosan feleségül veszi. Josef jelenléte több mint jogos a történetben, minthogy homoszexuálisok is áldozataivá váltak a holokausztnak. Nem teljesen világos, hogy Yolen szándékosan volt-e ironikus. Az ehhez hasonló régi népmesék ábrázolta valóság gyakran nyers és könyörtelen. Az eredeti Csipkerózsikában van nemi erıszak, kannibalizmus, és a szinte eszelıs féltékenység által sugallt gyilkossági kísérlet. Csak a mai gyerekek számára fogyaszthatóvá tett „higiénikus” változatok kerülik meg, hogy foglalkozniuk kelljen a szörnyőséges gonosszal. Amerikában lehetséges úgy tekinteni Nami életére, mint amelyben valóban minden „jóra fordul”: a keserő múlt kísérteteit kifüstöli a család pártfogói támogatása és az a képesség, hogy a könyörületesen elfeledett múltról csak úgy beszéljenek, mint ami a mesében történt meg. Lesznek olvasók, akik másként fognak vélekedni errıl.

Jellemábrázolás Mivel a regény alapvetıen egy holokauszt-túlélı történetének allegorikus elbeszélése, a cselekmény fontosabb, mint annak elmesélése. A jellemábrázolás nem éri el a kortárs regényeknél elvárt mélységet és gazdagságot. A két „gonosz” nıvér és azok a szereplık, akik Beccát segítik nagyanyja múltja titkának felderítésében, viszonylag „egysíkúak”. Azért jelennek meg, mint például a partizánok, mert a történet felépítésében hasznos szerepük van. Három alak azonban részletesebb jellemzést kap: Becca, Josef és maga Nami. Becca A regény jórészt az ı nézıpontjából meséli el az eseményeket. Haldokló nagyanyjának tett ígéretét teljesíti azzal, hogy keresıútra indul. A foglalkozása újságíró, ami realisztikus megoldás, hiszen kell bizonyos gyakorlattal rendelkeznie a tények felderítésében, a kapcsolatteremtésben és abban, hogy ki tudja fejezni, amit megtudott. Szeretet, hőség és kitartás – ezek a meghatározó tulajdonságai. Az olvasó minderrıl a tetteibıl, a gondolataiból, a szavaiból és különösen a szüleihez való kapcsolatából gyızıdhet meg. Éles esző, gyors felfogású, gyorsan tanuló lány, de – nemcsak a nagyanyjával, hanem az

apjával és a gondozónıkkel szemben is megnyilvánuló – empátiás képessége teszi alkalmassá arra, hogy az érzelmein keresztül is éppoly jól „fogja” a világot, mint az intellektusával. Josef Egy mesében szükség van egy Josefre: egy titokzatos, jóképő, udvarias, arisztokratikus figurára, akit az olvasók csodálhatnak. Josef ennek megfelelıen úgy van kitalálva, hogy férfiak és nık egyaránt vonzónak találják. A történet elıadásában létfontosságú szerepet tölt be. Nála van a kulcs Nami múltjához, melyet ı maga sohasem tudott kinyitni. Amikor Becca eljut Josefhez, megtalálja a megragadni vágyott megértés teljességét. Rajta keresztül feltárhatja saját származásának titkait. Josefnek ugyanakkor gondja van rá, hogy leleplezze a hıs partizánokról festett hamis képet: „Értsék meg jól (mondta), hogy ez a történet túlélıkrıl szól, nem hısökrıl” (133. oldal). Tudja, hogy bőnös. Sodródó emberként jellemzi magát, de amikor csatlakozik a partizánokhoz, kiderül, hogy képes józanul gondolkozni és tervezni. Földbirtokos családja miatt a Herceg nevet adják neki. Az önmagát Chelmno lakói lelki szükségleteinek áldozó Stashu atya mutatja be Beccának. Ezek az emberek bőnös voltuk miatt nem hajlandók elismerni, hogy azok az események, melyekben sokan maguk is részt vettek, vagy legalább is lehetıvé tettek, gonoszak voltak. Stashu megérti, miért él Josef Chelmno közelében: „İt is, akárcsak engem, visszahúzzák a holtak lelkei” (121. oldal). E lelkek között ott vannak Josef szeretıi is, akiket a verés hatására elárult a Gestapónak. Mielıtt a sachenhauseni munkatáborba küldték volna, Josef még csak nem is hallott a létezésérıl. Egész életében a szórakozást kereste, nem sok figyelmet szentelt annak, hogy üldözik a homoszexuálisokat, és mint fiatal arisztokrata sérthetetlennek gondolta magát. Személyében azokat jelképezi, akik meg sem próbálták elhagyni Németországot, noha maguk is az üldözött kategóriák valamelyikébe tartoztak. Josef részletesen elmeséli Beccának (és az olvasónak), mi volt a helyzet Németországban és a munkatáborokban. Botcsinálta hısként jelenik meg, aki úgy kerül kapcsolatba a partizánokkal, hogy rájön, egyes fogolytársai szökést terveznek, és csatlakozik hozzájuk. A társakat elárulják, de Josef, akit ırszemül állítanak, nem szerepel a névsorban, ezért ı egyedül el tud szökni. A partizánokkal – elıbb egy vegyes, késıbb egy zsidó csoporttal – átélt kalandjai közben válik tisztességes emberré, sıt hıssé. İ az, aki ráveszi a többieket, hogy próbáljanak megmenteni néhány chlemnói áldozatot – így lesz szerepe Nami, azaz Ksiezniczka megmentésében. Végül, amikor Nami újdonsült férje, Aron meghal, és ı ott marad várandósán, Josef segíti, hogy megmenekülhessen. Nami Az olvasók látszólag ismerik Namit, de mivel ı és a múltja testesíti meg azt a titkot, amely a történet középpontjában áll, az igazi, rejtett természete csak fokozatosan tárul fel. Elıször úgy jelenik meg, mint a kislányok szeretı, ıket nevelgetı, finom falatokkal ellátó nagymamája, aki mindig kapható arra, hogy mesét mondjon. Becca dılt betős visszaemlékezéseiben a lányok egyre idısebbek lesznek, egyre többet értenek meg, de nagyanyjuk mindig ugyanazt, mindig a Csipkerózsikát meséli nekik. A maga jogán elıször a regény 2. fejezetében tőnik fel, amikor az otthonban élete végéhez közeledik, majd A kastélyban, abban a részben, amelyet Josef mesél el. Utolsó napjaiban, unokái elkeseredésére, öntudatlan állapotában is a mesére próbál visszaemlékezni. Becca, aki rendszeresen látogatja, felismeri, hogy próbálkozásában szándékosság rejlik. Végül Nami kimondja élete legfontosabb kijelentését: „Én voltam a királykisasszony az alvó erdı kastélyában. És jött egy nagy, sötét köd, és mindnyájan álomba merültünk. De a királyfi csókja felébresztett. Egyedül engem.”

Megígérteti Beccával, hogy megkeresi a kastélyt, amelyet az örökségének mond, az egyetlent, amit nekik adhat. Végül kijelenti, hogy ı maga Csipkerózsika. Nami sok szeretetet és határozottságot mutat, de az élete történetére csak a dobozában ırzött néhány fénykép, tárgy és irat utal. Becca ezek alapján vezeti el az olvasót a teljes megértésig. A történet a maga természetébıl adódóan azonban sohasem lehet teljes. Saját szavaival nem halljuk, milyen volt az élete annak elıtte, a gondolatait sem ismerhetjük meg, legföljebb a tettei által. A chelmnói táborról sem tıle tudjuk, amit tudunk, hanem attól az asszonytól, aki csak egy napig élt, de azalatt részletesen elmondta megmentıinek, hogyan mőködött a tábor. Nami lényegében azokat az ismeretlen milliókat jelképezi, akiknek az életével együtt a története is megsemmisült. İ tehát egy archetípusos alak: a hıs anya, a csoda folytán életben maradt ember.

A GALAKTIKA FANTASZTIKUS KÖNYVEK ÚJDONSÁGA Frederik Pohl - A hícsík birodalma YOLEN, JANE CSIPKERÓZSA