IV. FEJEZET FÜGGETLENSÉG, FŐHATALOM, ÁLLAM A SZUVERENITÁS ELMÉLETEI

I. kötet II. rész IV. fejezet

IV. FEJEZET FÜGGETLENSÉG, FŐHATALOM, ÁLLAM A SZUVERENITÁS ELMÉLETEI FORRÁSOK: Jean Bodin: Az államról; Thomas Hobbes: Leviatán; Hugo Grotius: A háború és béke jogáról; Jean-Jacques Rousseau: A társadalmi szerződésről; Georg Jellinek: Allgemeine Staatslehre; HansKelsen: A szuverenitás fogalmának változása; C. Schmitt: Politikai teológia.

4.1. A SZUVERENITÁS FOGALMA A szuverenitás az államelmélet egyik legvitatottabb és legtöbb jelentéssel felruházott fogalma. Az újkor hajnalán együtt ringott bölcsője a modern államéval, a nemzetközi jogéval és az újkor egyéb társadalmi mozgalmaiéval, s mindez arra predesztinálja, hogy mind a politikatudomáy, mind a jogtudomány, sőt a szociológia is magáénak követelje. A fogalom ráadásul a történelem hagyatéka, „évszázadok zománca borítja be, amelyet ha mesterségesen eltávolítunk róla, megsemmisítjük magát a fogalmat”. A szuverenitás tehát történelmi fogalom is. Az eddig említett tudományterületeken belül sincs megegyezés a fogalmat illetően, hiszen akik például jogi jelenségnek tartják, azok sem tudnak megegyezni abban a tekintetben, hogy vizsgálata a jogbölcselet vagy a tételes jog, s utóbbi esetben az államon belüli vagy a nemzetközi jog körébe tartozike. A szuverenitás kérdésének tárgyalása valójában az elmélet és a gyakorlat határán fekszik, a fogalom feldolgozása több jogi és nem jogi jellegű tudományág eredményeinek szintetizálása útján lehetséges. Az állam- és jogelmélet a szuverenitás különböző elemeit, jegyeit, vonatkozásait egyesíti és kiemeli annak állandó és lényeges mozzanatait, alkotóan felhasználva a különböző tudományágak eredményeit. Mindegyik felfogásban rejlik valami igazság. A szuverenitás mint állami tulajdonság kétségkívül tárgya az állam tudományának, a politikának, de mivel az állam jogi, a jog pedig társadalmi képződmény, az sem vitatható, hogy minden politikai kérdés egyúttal jogi és társadalomtudományi probléma is. S miután állam, jog és társadalom egyaránt időben változó és térben különböző jelenségek, a szuverenitás történetisége sem tagadható. A szuverenitás tehát mindezen tudományok körébe beletartozik, a kérdés csak az lehet, hogy melyikben milyen szerepet játszik. Ha a szuverenitás fogalmi egysége alapján állunk, azt mondhatjuk, hogy nincs szociológiai, politikai és jogi szuverenitás, hanem csak egy szuverenitás van, amelyet a szociológus társadalomtudományi, a politikus politikai, a jogász pedig jogi szemüvegen át néz, anélkül, hogy ez a fogalmi egységet eltüntetné. A jogirodalomban található vitás felfogások ellenére szuverenitáson legáltalánosabban az államhatalom legfelső voltát, főhatalmi jellegét érik befelé, és az állam függetlenségét kifelé. Az állami szuverenitás mellett fejedelmi, nép-, nemzeti és parlamenti szuverenitásról is szokás beszélni, amit néhányan azért helytelenítenek, mert szerintük nem különböző alanyok szuverenitásáról, hanem ugyanazon szuverén alanynak, az államnak a képviseletéről van szó. Ennek a nézetnek (államszuverenitás) a képviselői azt állítják, hogy a szuverenitás fogalma független minden állam- és kormányformától, vagyis az állam különböző képviseleti módjaitól.

A szuverenitás a XVI-XVII. század óta kibontakozó, területileg rögzült európai monarchikus, majd nemzetivé váló államok, kiváltképpen a nagyhatalmak jellemzője, egy századokig fennálló, jellegzetesen újkori nemzetközi viszonyrendszer alapeleme. A vallásháborúkat lezáró vesztfáliai béke (1648) jelképezi azt a korszakhatárt,

1


amelytől kezdve a modern állam jelen van Európa történetében, s amelyhez képest minden „állam” szóval jelzett ókori és középkori politikai keret minőségileg más képződmény. ELMÉLETI ELŐZMÉNYEK [4.1.1.] Bár a szuverenitás szorosan kapcsolódik a modern állam megjelenéséhez, az ókori és középkori gondolkodásban már felfedezhetünk bizonyos elméleti előzményeket. Arisztotelész (384-320) szerint az autarkeia testesíti meg az államnak azt az ismertetőjegyét, amely minden más emberi közösségtől megkülönbözteti; a szuverenitással azonban semmiféle kapcsolatban nem áll ez az antik fogalom. Az „önmagában vett elegendőség” azt jelenti, hogy az államnak természete szerint nincs szüksége egy másik, őt kiegészítő közösségre; ennek azonban nem mond ellent, hogy ha ténylegesen függőségi viszonyban áll egy vagy több közösséggel. Az állam szempontjából az a lényeges, hogy ezektől a fölérendelt államoktól függetlenül is képes legyen önállóan létezni. Kizárólag az ideális állam számára követelte meg Arisztotelész a tényleges (és nem csupán potenciális) külső függetlenséget, amely nem azt jelenti, hogy az állam a legmagasabb hatalom, hanem inkább azt az állapotot, hogy az állam az összes szükségletét egyedül ki tudja elégíteni. Az autarkia nem jogi, hanem erkölcsi fogalom, mivel ez az alapfeltétele az állami célok megvalósításának és a teljes élet előmozdításának. Ez a fogalom mélyen a hellenikus élet- és világszemléletben gyökerezett; az antik polisz rendelkezik azzal az erkölcsi lehetőséggel, hogy – elzárva a világ többi részétől – ne csak az emberek életszükségleteit elégítse ki, hanem gazdaggá és értékessé is tegye őket. Mintegy másfél ezer évvel később Páduai Marsilius (1280-1328) meglepő határozottsággal és eréllyel lépett fel a Defensor pacis c. művében a pápa világi uralma ellen és nyíltan hirdette a népszuverenitás tanát. Az állam célja az, hogy a békét és az emberek lelki és fizikai boldogulását biztosítsa; az állam a legjobb és legmagasabb formája az együttélésnek, amely megelőzi a családot, a nemzetséget, a törzset és a várost. A népszuverenitás elvéből következően a törvényhozói hatalom egyedül a népet illeti meg. A törvényhozó hatalmat elválasztja a végrehajtó szervezettől, amelyet szerinte a nép akarata szerint kell meghatározni. Legyen akár fejedelem, akár testület, a nép választás útján ruházza fel hatalommal. A végrehajtó szerv feladata az államügyek igazgatása, a hadsereg, az igazságszolgáltatás és az egyház ellenőrzése. Az invesztitúra küzdelmei, a pápaság és a császárság harca, legfőképpen pedig a reformáció fölbomlasztotta azt az egységes középkori szemléletet, amelyben a családtól az Isten mindenhatóságáig kozmológiailag felfogott szférák szerint rendeződött a teleologikusan értelmezett világ. A legfőbb hatalom fokozatosan evilágivá vált, s a XVII. századra megszületett az, amit ma is államnak nevezünk. Johann Althusius (1557-1638) írásaiban a felvilágosodás korának eszméi jelentkeznek. Elmélete alapján – amely szoros kapcsolatban van a képviseleti rendi monarchia gyakorlatával – kimutatható Páduai Marsilius hatása. Sokan a gondolatok hasonlósága miatt Rousseau szellemi atyjának tekintik, mivel a demokratikus elvek mellett a népszuverenitás és a szerződéselmélet nála nyerték el először kidolgozásukat. Elméletében az emberek érzelmeik és szükségleteik miatt szerződés útján hozták létre a társadalmat, a legmagasabb rendű és állandó jellegű együttélési formát. Az emberek szerinte először családban, kisebb társaságokban éltek, ezekből fejlődött ki a politikai társaság, az állam. Az állam kétféle szerződés útján jöhet létre: egyesülési és uralmi szerződés által. Ebből következik a népszuverenitás elve, vagyis az, hogy az államhatalom birtokosa nem a fejedelem vagy a főrangúak egy csoportja, hanem az egész nép. A népnek ez az uralmi joga oszthatatlan, átruházhatatlan és elévülhetetlen, az uralkodó csak a nép megbízottja lesz. A szuverenitás klasszikus fogalmának születése idején alkotó szerző a korporativizmus, a megegyezés, a szerződés fogalmainak összefüggésében gondolkodott, s szerinte a föderális, megegyezéses formában kiépíthető szuverenitás nem jelenti azt, hogy a szerződő felek mindegyikének ne maradnának elidegeníthetetlen jogai. Az abszolutizmusokat alátámasztó szuverenitáselméletek megjelenésekor Althusius elmélete a feledés homályába merült.

2


4.2. KLASSZIKUS SZUVERENITÁSELMÉLETEK A szuverenitás problémájával foglalkozó szerzők egy része a szuverenitást fogalmilag abszolútnak tartja. Ez nem jelenti azt, hogy az állam hatalma a világon mindenre kiterjed, és azt semmi nem korlátozza. Az abszolút elméletek megegyeznek abban, hogy az államot bizonyos irányban mindenhatónak tartják, azonban abban már eltérnek, hogy mi ez az irány. Nem tekinthető logikai ellentmondásnak, hogy bizonyos korlátozásokat az abszolút elméletek is elismernek, mivel az abszolútum a relatívumnak nem kontradiktórius, hanem csak kontrárius ellentéte. A matematikában sem lehet véges testeknek tekinteni azokat, amelyek csak bizonyos irányban végtelenek, ugyanúgy a jogász sem tekintheti relatívnak azt a hatalmat, ami csak bizonyos irányban abszolút. Az abszolút elméletek magva tehát az állami mindenhatóság, amit pozitív értelemben hatalomként, negatív értelemben pedig szabadságként fognak fel. A hatalomként felfogott szuverenitás elméletek egyik csoportja (ide sorolható például Jean Bodin és Thomas Hobbes elmélete is) szerint a szuverén hatalmat egyéb hatalmaktól legfőbb volta határolja el (summa et suprema potestas). Ha megfigyeljük a szuverenitásra vonatkozó klasszikus művek születésének körülményeit, akkor azt láthatjuk, hogy amikor Jean Bodin papírra vetette sorait, akkor Franciaországban vallásháború volt, Thomas Hobbes az angol polgárháború idején írta a Leviatánt, és Hugo Grotius is egyházi frakcióviszályok körülményei között fogalmazta meg a nemzetközi jog morális alapelveit. A rend, a nyugalom és a belső béke iránti vágy motiválta leginkább a legfőbb hatalomról szóló értekezések megírását. „Az […] egyetlen személlyé egyesült sokaságot ÁLLAMnak, latinul CIVITASnak nevezzük. És így születik meg a nagy LEVIATÁN, vagy, hogy tiszteletteljesebben fejezzem ki magam, az a halandó isten, amelynek – a halhatatlan Isten fennhatósága alatt – békénket és biztonságunkat köszönhetjük. Mert ennek a minden egyes állampolgár által ráruházott megbízásnak birtokában akkora hatalommal és erővel rendelkezik, hogy a megfélemlítés eszközével élve mindenki akaratát a belső békére és a külső ellenséggel szembeni kölcsönös összetartásra irányíthatja. Ebben rejlik az állam lényege…”. A hobbesi idézet jelentősége abban rejlik, hogy jól rávilágít: a szuverenitásban az emberek a belső béke zálogát látták és annak ígéretét, hogy a társadalmi integráció új egysége, a szuverén nemzetállam, megvédi őket a külső fenyegetésekkel szemben. JEAN BODIN ELMÉLETE [4.2.1.] Jean Bodin (1530-1597), „a szuverenitás atyja”, 1576-ban jelentette meg nagy összefoglaló munkáját Six livres de la République (magyarul Az állam) címen. Ebben az írásában Bodin a szuverenitás problémáját tárgyalja, amelyet elsősorban a francia királyság szemszögéből ítél meg. A szerző helyét a politikai gondolkodás történetében az teszi különlegessé, hogy egy új típusú államnak, a nemzeti államnak lesz lényegében az első teoretikusa. A két hagyományos politikai szerveződési formának, a polisznak és a birodalomnak már megvolt a maga elmélete, és a szerző ezekkel vitatkozva fejtette ki saját gondolatait. Ő kapcsolta össze először a szuverenitás fogalmát az államéval, amire az új típusú nemzeti állam sajátosságai kényszerítik rá. Az állam első fejezetének első mondata definiálja tárgyát: „Az állam több családnak és az ő közös ügyeiknek a jogszerű kormányzata szuverén hatalommal.” Az állam hat könyve ezt az egyetlen mondatot értelmezi és magyarázza. Az állam fogalmába mindenekelőtt a jogszerű kormányzat tartozik bele, nélküle az emberi közösség

3


banditák gyülekezete volna. Bodin a család szerepét hangsúlyozza az állam struktúrájában, eszményképe a pun háborúk előtti római család volt, élén a mindenható családfővel. A szuverenitás fogalmát a királyi hatalom tehetetlenségét és a francia állam felbomlását tanúsító 1572. augusztus 23-i vérengzés (Szent Bertalan éj), majd az azt követő polgárháborúk következtében társítja az államhoz. A szuverenitás elméletének kidolgozásával Bodin alá kívánta támasztani, hogy a francia király szuverén, tehát egyenrangú a német-római császárral és a pápával. Bodin az első könyv nyolcadik fejezetében ezt írja: „A szuverenitás egy állam állandó és abszolút hatalma.” Állandó, azaz a meghatározott időre szóló hatalom nem lehet a szuverenitás alapja. Az abszolút hatalom pedig azt jelenti, hogy a szuverenitás birtokosa fel van mentve a törvények hatalma alól: „az uralkodó felségjoga és abszolút hatalma elsősorban abban áll, hogy törvényt ír elő az alattvalók összességének és beleegyezésük nélkül.” Az uralkodót nem kötik elődeinek törvényei, még kevésbé azok a törvények és rendeletek, amelyeket ő maga hozott. A szuverenitást nem korlátozza semmi, sem hatalomban, sem időben, sem hatáskörben. Az uralkodónak kikötésekkel és feltételekkel adott szuverenitás tulajdonképpen sem nem szuverenitás, sem nem abszolút hatalom, hacsak az uralkodóvá emeléskor megszabott feltételekről nem szólnak isteni vagy természeti törvények. A szuverenitás legfontosabb és leglényegesebb ismérve, hogy egy és oszthatatlan. Bodin a szuverén uralkodóval szembeni ellenállási jogot egyértelműen elvetette, mivel a király Isten képmása, és a király elleni lázadás vagy engedetlenség Isten elleni cselekedet. A képzeletbeli és vágyott abszolút uralkodónak Bodin három korlátot állított: 1. Az isteni és természeti törvényeknek azonban a föld összes uralkodója alá van vetve. A szuverén uralkodót jogszerű esküvel vagy eskü nélkül tett (megválasztása előtt, illetve más uralkodóknak) ígéretei és az általa kötött szerződések ellenben éppúgy kötelezik, mintha magánszemély volna. 2. A királyság alaptörvényeit, például a száli örökösödési törvényt sem tekintheti semmisnek, mivel ezek a koronához tartoznak és összefonódnak vele, és ha mégsem így cselekedne, akkor utódja mindig érvénytelenítheti a királyság alaptörvényeit sértő rendelkezéseket. 3. A királynak tiszteletben kell tartania a magántulajdont. Bodin szerint a magántulajdon isteni és természeti törvény. Bodin felsorolja a szuverenitás legfőbb ismertetőjegyeit: törvényhozás joga, háborúindítás és békekötés joga, a legfőbb hivatalnokok kinevezésének joga, legfőbb bíráskodás joga, megkegyelmezés joga, a hódolat fogadásának joga, pénzverés joga, adók és vámok kiszabása, tengeri jogok, súlyok és mértékegységek megállapításának joga. Halálos bűnt követ el az, aki a szuverén uralkodónak fenntartott jogokat bitorolja. Az államformák közül hármat különböztet meg Bodin, annak alapján, hogy egy adott államban kit illet meg a főhatalom. Az arisztokrácia az államnak olyan formája, amelyben az állampolgárok kisebb része parancsol szuverén hatalma révén a többségnek együttesen és minden állampolgárnak külön-külön. A demokráciában az állampolgárok többsége parancsol együttesen a kisebb résznek. A két államformában közös, hogy a szuverén hatalom birtokosai csak egy rész és nem az egész nép nevében gyakorolják hatalmukat a többi fölött. A monarchia Bodin szerint dicsőségesebb a fenti két államformánál, mert kiterjed mindenkire együttesen és külön-külön. A szerző többször is hangsúlyozza művében, hogy Franciaországban egyedül és kizárólag a király szuverén. Bodin egész rendszerének ellentmondása abban rejlik, hogy bár hangsúlyozza, hogy a szuverenitás egy és oszthatatlan, a szuverén uralkodó fölött nincs senki, mégis

4


megköti a király kezét, amikor azt mondja, hogy az érdekeltek beleegyezése nélkül nem vethet ki adót. Adót csak abban az esetben lehet kivetni, ha az egyén védelme és biztonsága a köz fennmaradásától függ, azaz ultima ratioként, kizárólag háború idején. Hangsúlyozza, hogy békében az ilyen pénzügyi tranzakciót kölcsön formájában tanácsos bevezetni. A rendek 1576-ban éppen Bodin beszédének hatására tagadták meg a királytól azt a pénzt, amelyet a protestánsok ellen kért. A kutatók vitatkoznak arról, hogy Az államban hová esik a hangsúly: a törvényeket tetszése szerint kibocsátó és eltörlő királyra, vagy a szuverén hatalmat korlátozó elemekre. Bármelyik oldalt is részesítik előnyben, abban mindenki feltétlenül egyetért, hogy Az állam az abszolutizmus első nagy, szisztematikus alkotása. Bodin magyarázza meg először részletekbe menően a királyi szuverenitás szükségességét és nélkülözhetetlenségét. GROTIUS, HOBBES ÉS SPINOZA ELMÉLETEI [4.2.2.] Hugo Grotius (1583-1645) fő művében (De iure belli ac pacis, A háború és béke jogairól)) abból a gondolatból indult ki, hogy az embereket társulási ösztön (appetitus societatis) jellemzi, és nem aszociális lények. Nem kis bátorság kellett a harminc éves háború idején annak meghirdetéséhez, hogy a háború ellenkezik az emberi természettel, és ha már elkerülhetetlen, akkor az emberi természetnek megfelelő módon a humanitás és a méltányosság elvei szerint kell viselni. Grotius a korabeli politikai viszonyok hatására – különösen azért, mert munkája XIII. Lajos szolgálatában és udvarában készült, és mert személy szerint is ellensége volt a holland köztársaságnak – a királyi szuverenitás jogi megalapozásának nagy alkotását, a szuverenitás elveinek összefoglalását írta meg, amely egyúttal átmenet jelentett az államszuverenitás gondolatkörébe. A szuverenitás jogi szemléletének kidolgozásában azonban ezen túlmenő érdemei is vannak. „Azt a hatalmat nevezik legfőbbnek – írta Grotius –, amelynek cselekedetei nincsenek más jogának úgy alárendelve, hogy más emberi akarat döntése azokat hatálytalaníthassa.” A legfőbb hatalom általános alanya az állam, sajátos alanya egy vagy több személy, az egyes nemzetek törvényeitől és szokásaitól függően. A legfőbb hatalom köteles megtartani a természetjog, az isteni jog és a nemzetközi jog előírásait, amelyek minden királyra nézve kötelezőek. A szuverenitás mint jogi fogalom elsősorban Grotius munkásságában került kidolgozásra. Az állam jogi jellegének hangsúlyozása és a szuverenitás jogi megalapozása a későbbiek során nem kis hatást gyakorolt az állam formális jogászi szemléletének tudományos kidolgozására. Grotius ezért nemcsak a nemzetközi jog, hanem a jogfilozófia történetében is jelentős egyéniségnek tartják. A szuverenitással kapcsolatban sajátos nézeteket vallott Thomas Hobbes (15881679) és Benedictus (Baruch) Spinoza (1632-1677) is. Hobbes Leviatánja nem az uralkodó abszolút hatalmának hirdetésével vált botránykővé, hanem azzal, hogy a szuverenitás korlátlan voltát nem vezette le semmi más, „magasabbrendű”, metafizikai vagy teológiai elvből, hanem magából a szerződésből. Spinoza politikai értekezései – melyekben többek között a társadalmi együttélés törvényeinek kialakítását és erkölcsi előfeltételét tárgyalja- hatottak Rousseaura. Hobbes és Spinoza elméleteit azonban azok fő hangsúlya alapján a társadalmi szerződés keretei között szokták tárgyalni. ROUSSEAU A NÉPSZUVERENITÁSRÓL [4.2.3.] A népszuverenitás elméletét JeanJacques Rousseau (1712-1778) A társadalmi szerződésről, avagy a politikai jog elvei című művében olvashatjuk, ahol az állam létrejöttét egy olyan társadalmi szerződéssel magyarázza, amely nem más, mint az egész alakulat és valamennyi tagja közötti

5


törvényes, igazságos, hasznos és szilárd megállapodás. Az elmélet jelentőségét jól mutatja, hogy nemcsak Európa forradalmi mozgalmaiban éreztette hatását, hanem tanait az első amerikai alkotmányozó nemzetgyűlés is becikkelyezte. „Minden személy, valamennyi képességével együtt, az általános akarat legfőbb irányítása alatt egyesül, és mindenkit testületileg az összesség elkülöníthetetlen részévé fogadunk.” Ebben a megállapodásban a társulás tagjai lemondanak önmagukról és minden jogukról az egész közösség javára. „A főhatalom nem más, mint az általános akarat gyakorlása, s ennélfogva elidegeníthetetlen; mint kollektív lényt nem képviselheti más, csak önmaga.” – utasítja el Rousseau a parlamentáris és plurális politikai rendszereket. Minden polgárnak kizárólag a saját nevében szabad véleményt nyilvánítania, az államon belül pedig nem szabad kisebb társulásoknak létrejönniük, mert ezek eltorzítanák az általános akaratot. Az akarat nem a szavazatok számától, hanem a szavazókat egyesítő közös érdekből válik általánossá, mert így mindenki aláveti magát azoknak a feltételeknek, amelyeket mások elé állít. A főhatalom a részét alkotó egyénekből áll, ezért nem is lehet az övékkel ellentétes érdeke. Amikor az emberek társulásra lépnek egymással, az egyes szerződő felek különös személye valamilyen morális és közösségi testületnek adja át a helyét. Aki nem hajlandó követni a köz határozatait, azt az egész alakulat fogja arra kényszeríteni, hogy szabad legyen (azaz aki szembeszegül az általános akarat parancsolataival, az nem lehet szabad, mivel szabadságát csupán a morális közösség tagjaként nyerte el). A főhatalom oszthatatlan, hiszen az általános akarat az egész népet képviseli, valamint tárgya szerint sem osztható fel (a hatalommegosztás elvetése). Az általános akarat mindig az igazság pártján van és mindig a köz hasznára törekszik; és bár lehet, hogy a társadalmi szerződéssel minden egyes ember csak azt a részt idegeníti el képességeiből, vagyonából, szabadságából, amelyiknek használata fontos a közösség számára – azonban egyedül a főhatalom döntheti el, hogy mi fontos a közösség számára. A főhatalom csakis a törvények útján cselekszik. Mivel a törvény nem egyéb az általános akarat kinyilvánításánál, világos, hogy a törvényhozó hatalom terén a népet nem lehet képviselni, de lehet és szükséges képviselni a végrehajtó hatalom terén, ahol csupán csak alkalmazzák a törvényt. A kormányzat – amelynek tagjaira a nép a kormányzás tisztét átruházza – az alattvalók és a főhatalom közé iktatott közvetítő testület, amelynek az a dolga, hogy biztosítsa a kettő kölcsönös megfelelését: végrehajtsa a törvényeket és fenntartsa mind a polgári, mind a politikai szabadságot. Benjamin Constant (1767-1830), svájci születésű francia liberális gondolkodó Rousseau népszuverenitás elméletének egyik első kritikusa volt. A régiek és a modernek szabadságáról című írásában bírálja Rousseau és a jakobinusok archaizáló szabadságeszményét, A népszuverenitásról szóló cikke a korlátlan hatalom veszélyeire figyelmeztet. A „negatív szabadság” koncepciójának kidolgozójaként az individuum államtól való szabadságára helyezi a hangsúlyt a klasszikus közvetlen demokrácia pozitív szabadságával szemben. A fenti elméletekből könnyen megérthető, hogy az ókorban miért nem foglalkoztak a szuverenitás fogalmával: nem volt olyan egyéb hatalom, amelyik vitatta volna az antik állam létét. Másfelől így az is világossá válhat, hogy miért nem tudták a középkor utolsó szakaszában – a próbálkozások ellenére sem – e fogalmat definiálni. A történeti vizsgálódások alapján megállapítható, hogy a szuverenitás csak az államnak saját létjogosultságáért folytatott történeti küzdelmén keresztül válik érthetővé. Ezek a kutatások azt is megmutatják, hogy hogyan vált e fogalom az államhatalom – és így az

6


állam fogalmának is – lényegévé. Ez volt az a pillanat, amikor először kíséreltek meg a szuverenitásnak pozitív tartalmat adni. A szuverenitást hatalomként felfogó abszolút elméletek egy másik csoportja megszemélyesített kifejezéssel többek között uralomnak, a végső döntés képességének, legfőbb és általános akaratnak, az önmeghatározás képességének (Jellinek) tartja a szuverenitást. Azok az abszolút elméletek, amelyek a szuverenitást a szabadsággal kapcsolják össze, korlátlan szabadságot, alá nem vetettséget, ellenőrizhetetlenséget, oszthatatlanságot látnak benne (pl. Kant). A abszolút elméletekben bizonyos relatív elemek is megjelennek, amelyek szerint a szuverenitás meghatározott irányokban (tartalom, hatáskör és tárgy) korlátozást szenved. RELATÍV SZUVERENITÁSELMÉLETEK [4.2.3.] Az ún. relatív szuverenitáselméletek azt mondják, hogy a szuverenitásfogalom kezdetben ugyan abszolút volt, azonban azok az életviszonyok, amelyekben az abszolút szuverenitás elmélete kifejlődött, megváltoztak, és így a szuverenitásnak ez a régi fogalma anakronisztikussá vált és át kell értelmezni. Egy másik irányzat szerint ez a fogalom már kialakulásakor is relatív volt, hiszen mindig voltak fizikai, szociológiai, etikai és logikai korlátai. A relatív szuverenitás éppúgy kifejezhető negatíve és pozitíve, mint az abszolút. Előbbi értelemben a nemzetközi jogtól függő szabadságot, utóbbi értelemben a nemzetközi jogtól függő hatalmat jelent. Akik megszemélyesítik az államok nemzetközi jogi szabadságát, azok nevezik a szuverenitást függetlenségnek, alá nem vetettségnek, oszthatatlanságnak – relatív értelemben. A szuverenitás, mint a nemzetközi jog korlátain belüli hatalom, nem más, mint az államok nemzetközi jogi hatásköre. Akik a szuverenitást teljesen egyenlőnek tartják az állami hatáskörrel, tehát minden állami hatáskört szuverenitásnak tartanak, tekintet nélkül konkrét tartalmára, azok gyakran megszemélyesítik ezt a hatáskört. Egy másik felfogáscsoport nem minden állami hatáskört tekint szuverenitásnak, hanem csak azt, amely bizonyos minimumot meghaladó hatalmat biztosít az államnak. Ezt a minimumot a jogalkotás, vagy a kultúra autonómiájának képességében látják. A kultúra autonómiája a nemzet fogalmával is kapcsolatos, így ebben a felfogásban találkozik a nacionalizmus és a szuverenitás eszméje. Néhányan a fenti minimumot az autarkiában, vagy a hatáskör egységében keresik. 4.3. A SZUVERENITÁS FOGALMÁNAK HÁTTÉRBE SZORULÁSA AZ ABSZOLÚT ÁLLAMI SZUVERENITÁS TAGADÁSA [4.3.1.] Az abszolút elméletek másik ágát azok képviselik, akik nem fogadják el, hogy az abszolút állami szuverenitás is lehet bizonyos irányokban relatív, olyan állami szuverenitást tartanak elfogadhatónak, amely minden irányban abszolút. S mivel ilyen szuverenitás nem található, ezért az állami szuverenitás tagadóivá lesznek. Az idetartozó elméletek valójában nem a szuverenitás létét és lehetőségét tagadják, támadásuk éle inkább a szuverenitás természetes alanyaként felfogott állam ellen irányul. Rendszerint azért tagadják az állami szuverenitást, mert valami más jelenséget tartanak legfőbbnek; ez a jelenség vagy érvénnyel vagy léttel bír, vagy normarend vagy tény. A jogszuverenitás képviselői a jogrendet tartják szuverénnek. Egyik híres megfogalmazója, Hans Kelsen szerint csak normatív értelemben beszélhetünk alá-fölérendeltségről, vagyis szuverenitásról. Ilyen értelemben a szuverenitás egy normarend legfőbbségét jelenti, amely érvényességét nem vezeti le más normarendből, hanem tovább le nem

7


vezethetőnek, logikai kezdetnek kell feltételeznünk. Csak a másból le nem vezethető, vagyis más rendnek részét nem alkotó jogrend a szuverén, amely nemcsak alá-, de mellérendelve sem lehet más rendnek. Állami szuverenitásról csak az állami jog primátusának képviselői beszélhetnek, a nemzetközi jog primátusának hívei viszont szükségképpen tagadják azt. A jogszuverenitás elmélete a legfőbb entitást a normák világában kereste, a világszuverenitás elmélete ezt a tények világában kívánja megadni. Ez az elmélet a nemzetközi jogközösség mögött álló legerősebb társadalmi hatalom egységéből indulnak ki, amellyel szemben még a leghatalmasabb állam ereje is eltörpül. A legfőbb lényt tehát magában az emberiségben vagy legalábbis annak államoknál hatalmasabb szervezetében (ENSZ) látja megtestesítve. Az egyénszuverenitás hívei viszont azt képviselik, hogy minden erő forrása azokból a társadalmi csoportokból ered, amelyeken az egységes hatalom felépül, s ezért szuverénnek nemcsak a nemzetközi, hanem az állami hatalom sem tekinthető. Ide sorolhatjuk a pluralizmus képviselőit (pl. Harold J. Laski), akik szerint az állam csak primus inter pares a társadalom többi csoportjai között; csoportosult erőknek pluralisztikus elrendeződése létezik, amelyek között az állam csak egy (esetleg nem is a legfőbb) a sok közül. A SZUVERENITÁS ABSZOLÚT TAGADÁSA [4.3.2.] Ebbe a csoportba azok az elméletek sorolhatók, amelyek a szuverenitás fogalmát minden vonatkozásban alkalmazhatatlannak tartják. Az ilyen tagadás egyik alapjaként az szolgál, hogy a fogalom alkalmazása a nemzetközi jogban abszolúte nélkülözhető és csak zavarokat okoz, mivel egyetlen állam sincs, amely teljesen független volna. A fogalom használói valójában már mást értenek szuverenitáson: uralmat, cselekvési szabadságot. A szuverenitásfogalom szerintük minden kár nélkül kiküszöbölhető a jogból, nagy szerepet játszott a történelem folyamán, de jelentőségét már teljesen elveszítette. Hasonlóan érvelnek azok, akik szerint a szuverenitás nem jogi, hanem kizárólag politikai fogalom. Nagy szerepe volt a modern államfogalom kialakulása idején, ma azonban ahelyett, hogy megkönnyítené a politikai kérdések megoldását, csak zavarokat okoz a benne rejlő abszolutisztikus elemek következtében. Sokkal helyesebbnek tartanák, ha az ennek mindenben megfelelő, de túlzásait nem követő „tekintély” (autoritás) kifejezést alkalmaznánk helyette. A szuverenitásfogalom legradikálisabb tagadói a fogalmat annyira sem méltatják, hogy tagadják; egyszerűen más fogalmakkal (pl. függetlenség) igyekeznek kifejezni azt a jelenséget, amit mi szuverenitásnak nevezünk. SZUVERENITÁS ÉS JOGÁLLAMISÁG [4.3.3.] A szuverenitás hagyományos fogalma az általános vélekedés szerint ellentétes-kizáró viszonyban áll a klasszikus értelemben vett jogállamisággal. A szuverenitás hagyományos felfogása ugyanis feltételezi, hogy az állami-poltikai hatalom hierarchikusan szerveződik, a jogrendszer belső szerkezete pedig mintegy követi ezt. Eszerint a hierarchiában felfelé haladva van egy pont, nevezetesen a „legfőbb hatalom”, amelyen a rendszer logikája szerint nem lehet túllépni. E hatalom a jog forrása is, és ezek szerint jogi eszközökkel nem korlátozható, sőt jogilag felelősségre sem vonható. A „jogilag korlátozott szuverén” eszerint fogalmi ellentmondás. A joguralom és jogállam elméletei viszont azt állítják, hogy e legfőbb hatalom nem „lokalizálható” valamely szervben vagy személyben, és a jog az állami hatalom minden képviselőjére vonatkozik. E tanok egyik legfontosabb tétele éppen az,

8


hogy még a legfőbb jogalkotó szerv sem tehet akármit a törvények tartalmává, hiszen azt is korlátozza a jog. A szuverenitás és jogállamiság kapcsolata azonban ennél differenciáltabb megközelítést igényel. A modern szuverén állam megszületését követően a modern jogot a (napjainkban már fellazulni látszó) hierarchikus felépítettség jellemezte, ami a jogforrási hierarchiában fejeződött ki. A jogforrási hierarchia alapján az esetleges normakollíziókat kiszámíthatóan és biztos módon fel lehetett oldani, emiatt a hierarchikus felépítettséget a jogbiztonság és jogállamiság nélkülözhetetlen elemének számított, különösen a kontinentális jogrendszerekben. Gyakran megfeledkeznek a szuverenitásnak a jogbiztonság előmozdításában játszott szerepéről azok, akik a fogalmat pusztán az állami függetlenséggel és önállóssággal (korlátozhatatlansággal) azonosítják, és ekként állítják szembe a jogállamisággal. „Szuverén az, aki a kivételes állapotról [Ausnahmezustand] dönt.” Ez a híres kezdősora Carl Schmitt (1888-1985) Politikai Teológia. Négy fejezet a szuverenitás tanáról című művének, amelyben a rendkívüli intézkedést igénylő kivételes állapotokra alapozta a jogállamiság kritikáját. A kivételes állapot nem azonos az anarchia állapotával, kivételes volta a jogrend normativitásához képest jelent kivételt. A kivételes állapotban az állam felfüggeszti a jogot saját fennmaradása érdekében. A szuverenitás jogi értelmezését az teszi itt lehetővé, hogy mind a felfüggesztendő normarend, mind pedig az erre irányuló döntésre való feljogosítás a jog keretei között helyezkedik el – a döntés tartalma azonban a jog által már nem szabályozott, nem a normatartalomból következik. Így jól látható, hogy a tartalmi döntés tisztán hatalmipolitikai döntés, amely világosan elválik a jogi normától. Carl Schmitt számára a szuverenitás a jogrend normativitásának felfüggesztésében nyilvánul meg. A kivételes állapot kívül esik a jog elsőbbsége hatáskörén, s a jogon túli társadalmi és politikai tényezők jog feletti primátusát bizonyítják. A kivétel megerősíti a szabályt, mert felmutatja azokat a területeket és helyzeteket, ahol a jogállamiság kritériumrendszere nem érvényesül. 4.4. A SZUVERENITÁS ALKONYA? Napjainkban a társadalom számos szférájában, mindenekelőtt a gazdaságban, a globális kapcsolatok és összefüggések döntő jelentőséggel bírnak. A pénzügyi és gazdasági kapcsolatok globalizálódása azonban nem járt automatikusan együtt azzal, hogy a gazdasági formáknak megfelelő jogintézmények is kialakultak volna. Sokan azt állítják, hogy a szuverén nemzetállamok kora lejárt, már nem alkalmazhatóak megfelelően az új politikai-jogi jelenségek magyarázó egységeiként. Thomas Hobbes, az egyik klasszikus szuverenitáselméleti szerző úgy fogalmazott, hogy „non veritas, sed autoritas facit legem” (a törvények a hatalomból, nem pedig az igazságból következnek, tehát törvényt csak a szuverén alkothat). De hol találjuk ma a hatalmat és annak jogát? A nemzetállam és joga egyre kevésbé alkalmas az új szabályozási szükségletek kielégítésére, ezért mindenképpen elméleti tisztázást igényel a nemzetállam jövőjének, a transznacionális jogrendnek és politikai berendezkedésnek a kérdése. A modern állam és jog egyre nehezebben tart lépést azzal a jelenséggel, hogy bizonyos tevékenységek és társadalmi viszonyok már globális szinten jelentkeznek. Mindezek mögött az a lényeges tendencia húzódik meg, hogy olyan új tevékenységformák váltak tömegessé, amelyek új érdekviszonyokat és társadalmi struktúrákat hívnak életre. A globalizálódás szorosan összekapcsolódik az információs társadalommal, ahol arányaiban megnőtt a közvetlenül nem megfigyelhető és nem

9


ellenőrizhető szellemi munka szerepe. Az Internet és a hihetetlenül gyorsan fejlődő, újabb és újabb adatátviteli technikák megjelenésével megszűnt az információ térbeli kötöttsége. Mivel a pénzügyi rendszerek alkalmazzák ezeket a modern technikákat, így már nincsenek kifejezetten az állam területéhez kötve. A modern jog területi hatálya tehát bizonyos értelemben relativizálódott. A modern jogrendszerek hierarchikus felépítettsége – ami a jogforrási hierarchiában fejeződött ki, és az esetleges normakollíziók miatt a jogbiztonság és a jogállamiság nélkülözhetetlen elemeként tartották számon – fellazulni látszik. SZUVERENITÁS ÉS AZ EURÓPAI UNIÓ [4.4.1.] Úgy tűnik, hogy Európában a szuverén állam hanyatlásának vagyunk tanúi, amit annak az egyelőre nem kellőképpen teoretizált jogi és politikai rendszernek a kialakulásán keresztül tapasztalunk, amelyet Európai Uniónak nevezünk. A hagyományos nemzetközi jog szerint az államok szuverének, azaz beleegyezésük nélkül semmire sem kötelezhetőek, továbbá egyetlen állam sem avatkozhat be egy másik állam szuverén ügyeibe. A modern nemzetközi jog elismeri, hogy a különböző nemzetközi szervezetekhez történő csatlakozás által az államok gyakran korlátozzák szuverenitásukat. A nemzetközi szervezeteknek több fajtája ismert, lehetnek szupranacionálisak vagy kormányközi jellegűek. Egy szupranacionális nemzetközi szervezet általában az egyes tagállamoktól függetlenül eljáró intézményekkel rendelkezik; a tagállamok a többségi elv alapján hozzák meg döntéseiket; az egyes államok számára többnyire tilos a szervezet által hozott jogi döntésekhez fenntartásokat vagy korlátozásokat fűzni; a szervezet jogi aktusait nemzetközi szinten hajtja végre; és lehetővé teszi az egyéneknek, hogy jogaikat a nemzeti vagy nemzetközi bírságok előtt érvényesítsék. Egy kormányközi szervezet ezzel szemben általában az egyes tagállamok közötti kooperáció előmozdítását tűzi ki céljául, az államok saját érdekeiket képviselik a döntések során, amelyeket legtöbbször egyhangúlag hoznak meg. A tagállamok kivonhatják magukat az egyes döntések hatálya alól, és rendszerint nem létezik valódi kikényszerítő mechanizmus, a rendszer a kényszer helyett sokkal inkább az együttműködésen alapul. PRIMÁTUS VAGY PLURALIZMUS (FUNKCIONALIZMUS)? [4.4.2.] A közismert Costa v. ENEL ügy óta az Európai Bíróság álláspontja az, hogy a közösség új jogrendet alkot, mely nincs a tagállamok törvényei alá rendelve, és nem is pusztán a nemzetközi jog egyik alrendszere. A közösségi jog és a tagállami jog viszonyában a közösségi jog elsőbbségének tételét az alapító szerződések kifejezetten nem rögzítik, azonban az Európai Bíróság gyakorlatának kezdetén már a közösségi jog elsőbbsége mellett foglalt állást, és ezt a tételt a tagállamok sem kérdőjelezték meg. A belső állami jog és a nemzetközi jog viszonyának dualista felfogása esetén merül fel az ún. primátus kérdése: azaz összeütközésük esetén melyik rendszer élvez elsőbbséget. A közösségi jog elsőbbségét egyrészt a közösségi jog autonómiája alapján, másrészt pedig a tagállami alkotmányokban található, az integrációs szervezetek létrehozására irányuló alkotmányos felhatalmazások alapján. A jelenlegi helyzetet olyan rendszerek differenciálódásaként lehetne leírni, amelyek átfedik egymást és kölcsönhatásba is léphetnek egymással. A normák vagy azok értelmezésének lehetséges konfliktusai pedig intézményi intézkedésekkel oldhatók meg. A közösségi jog és a tagállamok jogrendszerei viszonyának elemzése szempontjából a legmegfelelőbb módszer az ún. pluralista-interaktív (nem hierarchikus). A két jog különböző, de egymásra ható

10


rendszer, s az elkülönült rendszereknek megfelelő érvényességi kritériumokon belüli hierarchikus érvényességi viszonyok nem eredményezik az egyik rendszer valamilyen univerzális felsőbbségét a másik fölött. Pluralista alapon szemlélve a közösségi jogot és a tagállami jogrendszereket, megállapítható, hogy a rendszerek eltérő érvényességi alappal rendelkeznek és részben függetlenek egymástól, de egymást részben át is fedik, és egymással kölcsönhatásban állnak. Az ilyen pluralista koncepció elfogadása együtt jár annak az elismerésével, hogy nem minden jogi probléma oldható meg jogi úton. Ennek az az oka, hogy elvileg több lehetséges jogi megoldás is létezik. Könnyen elképzelhető, hogy az Európai Bíróság úgy értelmezi a közösségi jogot, hogy a tagállami bíróság joghatósága alá tartozó személyre nézve kötelezően megállapítja valamely jog vagy kötelezettség létezését, miközben a tagállami bíróság a tagállami alkotmányra tekintettel tagadja e jog vagy kötelesség érvényességét. Logikai szempontból a probléma azért nem zavaró, mert a válaszok eltérő rendszerek nézőpontjából születtek. A gyakorlatban természetesen zavarokat okozhat, ha a jogalanyok nem tudják eldönteni, hogy melyik rendszert tiszteljék magatartásukkal. Az ilyen problémákat lehetőleg kellő körültekintés mellett, politikai és jogi előrelátás segítségével el kell kerülni, ha azonban mindezek ellenére mégis felmerülnek, akkor valamiféle politikai megoldásra van szükség. Mindez egyáltalán nem meglepő, sőt meglehetősen magától értetődőnek látszik. Az uniós jog tehát a szabályozás fontos területein a nemzeti jog fölött áll, de nem minden területen – vagyis a hierarchia elve együtt érvényesül a funkcionális elvvel. Hosszabb távon azonban még nem mondható meg biztosan, hogy vajon tartósnak bizonyul-e a funkcionalitás elve, vagy inkább helyreáll – már az EU szintjén – az egyértelmű hierarchikus felépítettség. Az Európai Unió bővítésével és egyéb szervezeti kérdésekkel kapcsolatban felmerülő problémák megtárgyalására összehívták az Európa jövőjéről tárgyaló Konventet. A Konvent azt javasolta, hogy egyszerűsítsék a különböző alapszerződéseket, amelyeket egyetlen alkotmányos dokumentum váltana fel. Az EU Alkotmány tervezetének elkészítéséért felelős munkacsoportban részt vettek az EU intézmények, a tagállamok, a csatlakozó államok, valamint a nemzeti parlamentek képviselői. Az alkotmány elfogadása az EU szempontjából a szupranacionális jelleg erősödését mozdította volna elő, az elkészült szöveg kifejezetten tartalmazza például az uniós jog elsőbbségének tételét. Aligha meglepő, hogy meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult annak a dokumentumnak az elkészítése, amely az Unió politikai, jogi és gazdasági szerkezetét a jövőre vonatkozó tervekkel és ambíciókkal együtt kívánta rögzíteni. Jó példa a különböző álláspontok ütközésére, hogy Lengyelország és Olaszország sokáig ragaszkodott a kereszténységre történő utalás megjelenéséhez az alkotmányban, Franciaország pedig kifejezetten ellenezte ezt a javaslatot. Nagyon nehezen született megegyezés a szavazatok bővítés utáni megoszlásának tárgyában, és az EU költségvetés kérdésében is. Minden nehézség ellenére az alkotmánytervezet szövege elkészült és a 25 tagállam képviselői alá is írták, a hatályba lépéshez azonban szükség van mind a 25 állam ratifikációjára (referendum útján vagy parlamenti szavazás által). Az európai alkotmány jövője egyelőre kétséges: miután néhány tagállamban népszavazáson elutasították, a kérdés tárgyalását határozatlan időre felfüggesztették. Nagyon valószínű, hogy a globalizáció nem fog megtorpanni az EU kapuinál, ezért globális szinten a funkcionális elv erősödése várható. Ebben az esetben a normakollíziók eldöntésében megnő a jogalkalmazók autonómiája, fokozatosan kicsúszik a jog fejlődése az állami politika ellenőrzése alól, és megkérdőjeleződik a

11


modern jog állami jellege. A globalizáció felbomlasztja a vesztfáliai békerendszer következtében kialakult világrendet, amely a territoriális nemzetállamok szuverén egyenlősége, a be nem avatkozás, a nemzetközi jog kötelező ereje elveire épült, és amely egészen a XX. század végéig kitartott. A globalizációs folyamatokkal összefüggésben az állam és a jog fejlődési tendenciája kapcsán sokak szerint véget ért a szuverén államok kora. A nem-szuverén állam azonban továbbra is fontos politikaijogi egység marad, amely sajátos viszonyban áll a különböző – kormányközi vagy szupranacionális – nemzetközi szervezetekkel. Ez a viszony jogilag meghatározott, és a funkcionalitás elvére épül.

FORRÁSMŰVEK, SZAKIRODALOM, AJÁNLOTT IRODALOM Klasszikus művek: Bodin, Jean Az államról. Bp. Gondolat, 1983; Hobbes, Thomas Leviatán Bp. Gondolat, 1970; Grotius, Hugo A háború és béke jogáról. Bp. Akadémia, 1960; Rousseau, Jean-Jacques A társadalmi szerződésről, avagy a politikai jog elvei Bp. PannonKlett, 1997; Jellinek, Georg Allgemeine Staatslehre. Berlin, Verlag von O. Häring, 1900; Kelsen, Hans Das Problem der Souveränität und die Theorie des Völkerrechts (Zweite Auflage). Tübingen, Verlag von J.C. Mohr, 1928; Kelsen, Hans ’A szuverenitás fogalmának változása’ = Takács Péter (szerk) Államtan. Bp. Szent István Társulat, 2003; Scmitt Carl Politikai Teológia Bp. ELTE ÁJTK Tempus, 1992; Neumann, Franz ’Szuverenitás és jogállamiság.’ = Takács Péter (szerk.) Joguralom és jogállam. Bp. ELTE ÁJTK Tempus, 1995; Szabó József A szuverenitás. Szuverenitáselméletek. Szeged, A Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem Barátainak Egyesülete, 1937; Kortárs elemzések: Gombár Cs.-Hankiss E.Lengyel L.-Várnai Gy. (szerk.) A szuverenitás káprázata. Bp. Korridor, 1996; Kende Tamás (szerk.) Európai közjog és politika. Bp. Osiris, 2003; MacCormick, Neil ’A Maastricht-ítélet: szuverenitás ma’ = Takács Péter (szerk.) Államtan. Bp. Szent István Társulat, 2003; Neil MacCormick ’A szuverenitásról és a posztszuverenitásról.’ = Fundamentum. 2003/2. 5-13. Bódig Mátyás Szuverenitás és joguralom és Abszolút szuverenitás. = Államelmélet: A mérsékelt állam eszméje és elemei II. Alapelvek és alapintézmények. Miskolc, Bíbor Kiadó, 2002. Hargitai József: Nemzetközi jog és szupranacionális jog. = Magyar Jog. 2003/4. 193-211.o. Szilágyi Péter: A jogbölcselettel szembeni kihívások a harmadik évezred kezdetén – Magyarországról nézve. = Magyar Közigazgatás. 2004/3. 141-147.

12

13

IV. FEJEZET FÜGGETLENSÉG, FŐHATALOM, ÁLLAM A SZUVERENITÁS ELMÉLETEI

Recommend Documents