ItK. Irodalomtörténeti Közlemények 200. C. évfolyam. szám SZEMLE

SZEMLE

ItK Irodalomtörténeti Közlemények 200. C9. évfolyam ±. szám

DÁVIDHÁZI PÉTER: PER PASSIVAM RESISTENTIAM. VÁLTOZATOK HATALOM ÉS ÍRÁS TÉMÁJÁRA Budapest, Argumentum Kiadó, 1998, 409 l. Érdekes és hasznos könyvnek tartom Dávidházi Péter tanulmánykötetét, és ez a kijelentés napjaink szakmai könyvtermését nézve jelentős elismerés. A tanulmányköteteket általában azért szeretjük, mert a szerzőnek különböző folyóiratokban és könyvekben olvasható írásait a könyvespolcon egy helyre gyűjtik. E kötet esetében ez azért is előnyös, mert ezen tanulmányok egy részével előbb vagy utóbb mindenképpen számot kell vetnie minden, a 19. századi magyar irodalomtörténettel foglalkozó kutatónak. Számomra azonban sokkal fontosabbnak tűnik, hogy ez a kötet felmutatja a lehetőségét egy olyan irodalomtörténet-írásnak, amely tárgyul nem egy személyt vagy a kronológia két dátuma közé zárt időszakaszt választ, hanem egy személyektől és korszakoktól független témát, egy olyan problémakört, amely az írásbeliség létezése óta az egyik legérdekesebb az európai kultúrtörténetben. A könyv „propositióját” rögtön a borítón olvashatjuk: Változatok hatalom és írás témájára. Az írás (a cselekvés és nem az eredmény) mint írásművészet, mint ars központi szerepet kap a könyvben, nemcsak a vizsgált anyag, hanem az itt olvasható szövegek megformálásának tekintetében is. Pontos, kicsiszolt fogalmazás jellemzi a mondatokat, a közérthetőség mellett a szépségre törekvés e stílus legfontosabb vonása. Dávidházi nem a minél sűrűbbre szőtt fogalmi háló szakszavaival akarja befogni témáját, hanem egy jól kiválasztott és megformált metaforával, képpel festi le a gondolat szárnyalását. A fegyelmezett műgond minden egyes íráson érződik, függetlenül annak témájától, tétjétől, funkciójától. Ezzel a leíró megállapítással a szerző személyes érintettségének kérdéséhez jutottam. Úgy tűnik számomra, hogy az olvasó és a mű párbeszédét jobban elősegíti a személyes részvétel és ennek hiteles, szép nyelvi kifejezése, mint a személytelennek, objektívnek tartott fogalomhasználat. Ezen tanulmányok olvastán sokszor éreztem azt, hogy a „másik” beszél hozzám, akinek fontos az, amiről szól. Dávidházi a tanulmányok során többször tér át az egyes szám első személyű beszédmódra. Kikerüli ezzel a szakirodalom többes szám első személyű, pontosabban személytelenségű, magát objektívnek feltüntetni akaró hangját. Az egyes tények, jelenségek, gondolatok összekapcsolódása nem valamiféle, csak a beavatottak számára ismert, s éppen ezért nem feltétlenül elmondandó szabályrendszer szerint valósul meg, hanem a „hétköznapi ember” érzékeny, sok esetben ismerős gondolatai alapján. E tekintetben kiemelkedő az úti levél műfajára játszó, az élményeket visszatekintve értelmező beszámoló a Folger-Shakespeare Emlékkönyvtárról. Az írás átszellemült fogalmazása kedvet ébreszt az olvasóban a helyszín és ezzel együtt Shakespeare iránt. Mások bizonyára más helyszínekről tudnának hasonlóan lelkes 468

ItK

beszámolókat írni – például a wolfenbütteli Herzog August Bibliothekről, a régi magyarosok paradicsomáról Irodalomtörténeti –, de éppen nem a téma az elsődlegesen fontos, hanem az, ahogy a Közlemények beavatási szertartáshoz hasonló eseménysort a szerző utólag interpretálja, bevonva ezzel 200.kutatók C9. évfolyam ±.közösségébe. szám az olvasót is a Shakespeare-t már-már szakrális A manapság sokszor tapasztalható gyakorlattal szemben e kötet egyetlen tanulmányának sem célja, hogy a kronológia történetiségére felfűzött, eddig ismeretlen epikai részekkel dúsított elbeszélésként mondja el újra az irodalom történetét. Többször hangsúlyozott tétele a szerzőnek, hogy a vizsgálatok történeti tárgyát, de azok történetiségét is a mi nézőpontunk konstruálja, s ezért nem lehet az irodalom történetét egy, az időben változatlan nagy-elbeszélésként, mintegy „eposzként” felfogni. Ez a szemlélet és az ebből következő módszer pedig azért hasznos, mert a megállapításokhoz, következtetésekhez vezető út minden lépését igyekszik megmutatni a szerző, még azokat is, amelyek a személyes érzelmek, szorongások és bizonytalanságok mezőin keresztül vezetnek. Nemcsak az elmúlt, az ideológiailag sokszor túlvezérelt rendszerben volt „szemérmes” a magyar irodalomtörténeti beszédrend, de a korábbi korszakokban is, talán már Toldy Ferenctől kezdve. Ebben a helyzetben üdítő színfoltnak tartom Dávidházi Péter irodalomszemléletét és írásművészetét, mert nem a pozitivista filológia dinoszauruszcsontvázát vagy az eszmék gomolygó változásait akarja rekonstruálni, hanem az emberi magatartásformákat kívánja lepárolni és elemezni, s ezt nem lehet másként, mint olykor feltárva saját belső világát. A kötetet szervező szándék is személyes élettapasztalat gyümölcse: „Utólag meglepően könnyű volt megtalálnom ekkori dolgozataim zömében a válogatás elveként használható közös témát. Ez a rendszerváltozás mámorával kezdődött, majd egyre keserűbb csalódásokba torkollt, mégis gyönyörű évtized hullámverésével alighanem sokunkból kikényszerítette, hogy újragondoljuk hatalom, írás és ellenállás szövevényét, újraolvassuk a »ki adta néked a hatalmat« példázatos bibliai jelenetét” (359). Emberi kritika ez. S a kritika szó itt jelzi azt, hogy amíg a tudomány nyelvünkben mindig valamiféle „objektiválódott” látásmódot és gondolatformát jelent, addig a kritika szó hallatán, itt, a Kárpát-medencében, sosem tudunk elvonatkoztatni a szerző személyétől. A kritikát mindig „valaki írja” – az irodalomtudomány meg csak van. Ezen a ponton mintegy harminc éve nem tudunk túllépni. 1971-ben írta le Tarnai Andor az akkor induló kritikatörténeti kutatásokról szóló beszámolójában: „Kezdettől fogva nehézséget okozott, hogy az így kijelölt tárgykörnek elfogadott magyar neve nincsen. A kritika nálunk bírálatot jelent, s ha ismeretes is a szó tágabb értelme (kritikai irodalom), még szakmai körökben sem használatos; a kriticizmus mint készen kínálkozó idegen szó, annyira idegenül hangzik, hogy használatára, legalább egyelőre, nem nagyon lehet gondolni. Nem sokkal jobbak a további javaslatok sem, amik eddig felmerültek: kétséges, hogy az irodalomtudomány szót le lehet-e a critique számára foglalni, nem látszik eléggé körülhatároltnak és terminus technikussá avathatónak a »kritikai gondolkodás története« kifejezés, további megfontolást igényelne az »irodalmiság« szó. Ilyen körülmények között érthető, hogy a vállalkozás az intézeti tervlapokon »az irodalomtudomány és a kritika története« címmel szerepel, ami a közszájon kritikatörténetté rövi-

469

ItK

dült. Nem lehetetlen, hogy e tárgynak e vox populi adja meg végül a végleges nevet. Ha meghonosodnék, nemIrodalomtörténeti történne más, mint a kritika szó értelmének kiterjesztése arra a Közlemények területre is, amire eddig nálunk nemigen alkalmazták.” (Tudomány- és kritikatörténeti 200. C9. évfolyam ±. szám1971/7–8, 581.) A „krikutatások az Irodalomtudományi Intézetben, Magyar Tudomány, tikatörténet” mára már megszokott terminus lett, ám a magyar „kritika” szó jelentésének általában vett kitágítása harminc év alatt sem történt meg. Ezt az állapotot rögzíti Dávidházi is: „azt meg már a kezdő anglisták is tudják, hogy az angol »criticism« szó az irodalomelmélettel való foglalkozást is magában foglalhatja, s így valóban tágabb körű, mint a magyar »kritika«, művelője tehát gyakran tényleg több vagy más, mint »kritikus«” (282), de a helyzetet már nem az irodalomelmélet, hanem egy minőségi-értékelvű, tudománytörténeti szempontból értékeli: „Bizony tanulhatnánk valamit ebből, hiszen idehaza mintha túl sokat is emlegetnénk az irodalomtudományt, s túl könnyen számíthatna valaki tudósnak; nyakra-főre osztogatjuk e címeket a fellengzős zsargonnal sem leplezhető szakszerűtlen és semmitmondó műveknek, illetve szerzőiknek. Ha végignézünk az utóbbi évtizedek magyar irodalomtudományán, nemcsak jó néhány kiváló mű és a tudósi nevezetre mindenképpen méltó szerző tűnik szemünkbe, hanem egy meglehetősen merev, nehézkes, tudálékos és tekintélyelvű szerveződés, mely a tudomány örökös hangoztatása ellenére a gondolkozást nemegyszer gátolta.” (283.) Azzal együtt, hogy mélyen egyetértek ezzel a megállapítással, hiányolom azt, hogy a kérdés elméleti vetületének, a diszciplínák, módszerek, írásbeli műfajok elkülönülésének (tudományos értekezés, tanulmány, esszé, recenzió, szöveg), illetve a hatalom általi meghatározottságuknak nem szentelt egy-két bekezdést a szerző. A hatalom olyan, mint a gravitáció, nem lehet élni jelenléte nélkül, mégis le kell győzni, hogy hidat építhessünk, hogy repülővel utazhassunk. Igaz, a személyes elfogultság beszél belőlem, mert a tudomány izgalmas kérdései közül az e könyv fő témájaként meghatározott hatalom kutatása a legérdekesebb számomra. Ezért is sajnálom, hogy a sok e témáról szóló tanulmányból nem készített egy kismonográfiát vagy vázlatos előkészületet egy nagymonográfiához Dávidházi Péter. E területnek ő az egyik legavatottabb ismerője, a kultusztörténeti kutatócsoport alapítója és vezetője, kitől várhatnánk tehát ilyen irányú összefoglalást? A kötet első tanulmánya („És ki adta néked ezt a hatalmat”) általános elméleti keretet ad ugyan a vizsgálatnak, de a hatalom fogalmát talán túlságosan is leszűkítve veszi szemügyre. A hatalom működésének egyik kitüntetett aktusán, a felhatalmazáson és annak lehetséges módozatain gondolkodik a szerző. Ebből vonja le azt a következtetést, hogy a hatalom elleni védelmet a „független” szellemi értékek megtalálása, elismerése jelentheti: „a még fel nem hatalmazott szerzőknek és szövegeknek legalábbis előlegeznünk kell a bizalmat, s valahányszor kiderül, hogy megérdemlik, minden lehetőt meg kell tennünk hivatalos elfogadtatásukért.” (25–26.) Én másképp látom az ellenszegülés lehetőségeit. Legfontosabb, hogy feltérképezzük a hatalom működésének erőterét, szabályait, s amennyiben ezek már nagyjából láthatók számunkra, akkor dönthetünk, hogy mit is teszünk. S ebből az általam vallott hatalom-fogalomból az is következik, hogy nem tudok egyetérteni azzal a kijelentéssel: „adás és átruházás nélkül, tehát a felhatal-

470

ItK

mazás művelete híján senki sem rendelkezhet hatalommal.” (11.) A változó világ és a változó élet olyan új szituációkat eredményeznek, amelyekben különösebb felhatalmazás Irodalomtörténeti Közlemények nélkül is jelentős hatalom összpontosulhat valaki kezében. Manapság hatalmat jelenthet 200. C9. évfolyam szám a tudás hatalmának is az információhoz hozzáférés, ezt régebbi korokra±. vonatkozóan lehet nevezni. Az információ, a tudás fölötti hatalom megtapasztalható az egyes írott szövegekben is, s ezért lehet ez a kutatási terület fontos kiindulópont bármely irodalmár számára. A könyv első nagy részének központi témája (Mentalitástörténeti változatok: az ellenállás magyar hagyománya) a sajátosan magyarnak gondolt passzív rezisztencia, a rossz körülményekkel szemben befelé forduló ember konok ellenállásának mint politikai és ezzel kapcsolatosan társadalmi magatartásformának vizsgálata. A tanulmány nagy kérdését, hogy a passzív rezisztencia tovább éltető vagy inkább elfojtó taktika vagy mindkettő egyszerre, e recenziónak nem feladata megválaszolni, bár kétségtelenül olyan kérdést vet föl a szerző, amelyhez ilyen vagy olyan okból mindenkinek van hozzászólni valója. A kötetben így összegződik a tanulság: „valamennyire mindannyian egyazon hatalmi erőtér foglyai vagyunk, kiszolgáltatva annak, hogy míg használni akarjuk, használjon bennünket. Vagyis mindenki együttműködött valamelyest, akarva-akaratlan, s amire szükségünk volt, azt bizonyos értelemben el kellett fogadnunk, ha úgy tetszik azoktól. Persze, tudom, minden az arányokon múlik, vannak fokozatok; tegyünk különbséget, ha egyáltalán lehet, azok közt, akik építeni akarván működtek együtt a hatalommal, illetve akik nem tudtak ellenállni a hatalom érzéki csábításának.” (63.) Úgy gondolom, lehet, sőt kell is különbséget tenni az együttműködés formái és módjai között. Ezt a szerző is megtette az egyik, e kötetbe is felvett tanulmány (A hatalom eredetmondái Petőfi utóéletében, első megjelenés: ItK, 1990, 341–359) kapcsán kialakult polémiában. (SZAJBÉLY Mihály, Hazudni büszke író, Holmi, 1996, 917–922; DÁVIDHÁZI Péter, Gyanútlanul a hatalom csapdájában, Holmi, 1996, 1072–1083; LUKÁCSY Sándor, Válasz helyett, Holmi, 1996, 1231–1232; DÁVIDHÁZI Péter, Bocsánatkérés, Holmi, 1996, 1372.) Sajnálom, hogy az e vita során közzétett szövegek nem kerültek be a kötetbe, mert jó példát szolgáltattak volna arra, hogy a kikerülhetetlen hatalmi erőtérben hogyan változnak, cserélődnek a pozíciók: mikor, kinek van hatalma, hogy megszólalásával értelmezze a korábban közreadott szövegeket. A vitacikkek az elméleti megközelítések mellett gyakorlati példával mutathatták volna be az egyes beszédrendek működését, s az ezek közben létrejövő pontatlanságokat, csúsztatásokat, ferdítéseket. Az első rész további két tanulmánya is a politikai hatalomhoz alkalmazkodás kérdéseit vizsgálja. Hamlet a színdarab emlékezetes jelenetében az égen elúszó felhőket tevéhez, menyéthez, majd cethalhoz hasonlítja, s Polonius mindhárom esetben egyetért vele. A hatalomhoz való alkalmazkodás lekerekített, irodalmi (itt értsd: irodalmi műben szereplő) példázatát olvashatjuk, de más oldalról a véleményváltoztatás jogáról és az értelmezések időbeli változásáról is szólhat ez a jelenet. A hatalom és viszonyrendszere szempontjából egészen más példát szolgáltat viszont a kötetben ezt megelőző tanulmány Széchenyi–Deák anekdotája. Széchenyi Deákot kívánta megnyerni ahhoz a tervéhez, hogy mindketten vállaljanak hivatalt az udvarnál, s

471

ItK

ezzel segítsék előre a reformok kibontakozását. Deák kifejtette, hogy nem vállalhat olyan politikai szerepet, amelynek mintája a renegát Szokoli Mohamed volt. Ez a szintén Irodalomtörténeti Közlemények példázat értékű anekdota ellentétpárja lehet az előző, színpadi jelentnek, hiszen ott egy 200. C9. hangzanak évfolyamel ±. szám 22 szereplős fikciós mikrovilágban a súlyos szavak, a két történeti alak viszont egy sokkal több szereplős politikai színpadon vitatkozott egymással. Éppen ezért, amíg Hamlet és Polonius kifinomult párbeszédének vizsgálatakor saját fikciónk alakító erejével bátran élhetünk, addig a történelmi példázat elemzésénél – bármennyire is fikció saját történelmünk újrakonstruálása – mégiscsak nagyra kell nyitnunk vizsgálódásunk objektívjét, hogy minél több, ebből a korszakból származó adat beleférhessen, hiszen az általunk látott kép így pontosabb lesz. A példázatként választott Széchenyi– Deák-történet egyrészt jó indokot szolgáltat a hatalomhoz való alkalmazkodás lehetőségének bemutatására, a „belülről javítani” dilemmájára, másrészt könnyen csábíthat mindenkit arra, hogy a szituáció elméleti elemzését helyezze előtérbe, a háttér homályában hagyva a történelmi körülményeket. S ez rögtön egy módszertani kérdést is magában rejt: létezhet-e a hatalom működésének pusztán elméleti vizsgálata? Vagy a hatalmi működések feltérképezése csak az egyes helyzetek, történések, viszonyrendszerek vizsgálatában létezik? Széchenyi esetében például mennyire egyedi, mennyire sajátosan meghatározó az ő lelkivilága, neveltetése, a felvilágosodással is rokonszenvező világszemléleti háttér, amelyet apjától kapott? Hiszen nyilván más üzenete van annak a példának, amelyet egy olyan apa nyújt fiának, aki a déli vármegyék adminisztrátora 1785ben, majd II. József rendeleteinek „eredményeképpen” 1786-ban lemond erről a hivataláról, aki 1798-tól Somogy megye főispánja, aki megalapította a Nemzeti Múzeumot és Könyvtárat, s tagja a jénai, varsói, bécsi akadémiáknak. A politikai szituációnak számtalan vonatkozása van, amelyek az egyedi eseteket külön minősítik. S ezen egyedi esetek jobb megismeréséhez biztos, hogy sok egymással rokon diszciplínát is meg kell kérdeznünk. Érdemes lett volna – akár a kötet szerkesztése során – a Széchenyiről készült újabb történészi szakmunkák közül egyet-kettőt megidézni a gróf álláspontjának, a két politikus nézeteinek és magatartásuk különbségeinek jobb megvilágítása végett. Széchenyi lelkialkatának sajátos tulajdonsága volt a rejtőzködés, az álcázás, amint ezt Dávidházi is kiemeli (59), de ezzel egyidejűleg a vezéri szerepre is törekedett, s ehhez járult az is, hogy az őt körülvevő valóságot nagy torzítású prizmán keresztül szemlélte. („Öntudatát erősítette, hogy vállalkozásaiban és politikai pályáján magánemberként jár el, ugyanakkor folyvást foglalkoztatta a gondolat, mennyivel nagyobb hatással működhetne, ha az állami végrehajtó hatalom segítségével dolgozhatna”, „de nem tudta elfogadni, hogy alternatívák létezhetnek, a társadalmi erők közöttük választhatnak, magát tekintette az egyetlen hivatott politikusnak…” GERGELY András, Széchenyi István a politikában = Egy nemzetet az emberiségnek: Tanulmányok a magyar reformkorról és 1848-ról, Bp., 1987, 189, 192.) Széchenyi a politikát még az előző korszakok hagyománya szerinti személyes, akár egyszemélyes reprezentáción keresztül megvalósítható működésnek tartotta, szemben a korszak más politikusaival, akik már a politikai pártok adta lehetőségekben gondolkodtak. Ezt a képet árnyalja, hogy „Széchenyi nem volt demokrata. Nem gondolta azt, hogy az élethez való jogból önként következik a saját sorsunk közösségi

472

ItK

intézésébe való beleszólás joga. Minden ember szabad tulajdonosi egzisztenciájáért küzdött, de elvárta, hogy az alkotmányos monarchia formális keretei között a többség Irodalomtörténeti Közlemények önként helyezze a politikai vezetést egy értelmiségi-vagyoni elit kezébe.” (CSORBA 200. ±. szám László, Széchenyi István, Bp.,C9. 1991,évfolyam 135.) A politizálás, a társadalom átalakítása tehát számára nem a cselekvés, hanem a végeredmény szempontjából közügy. Széchenyi a hatalom birtoklásának hagyományos struktúráját elfogadta, a társadalom átalakítását is csak ebben a keretben tudta elképzelni, s ebből a nézőpontból vetve egy pillantást a kérdésre, úgy látom, számára nem volt más lehetőség, mint a hatalom akkori működési szerkezetében, az egyes pozíciókban lévő emberek cseréjével megvalósítani a társadalom átalakítását. Éppen itt nem tudott túllépni saját hatalomfelfogásán, éppen ezért nem akart pártot szervezni maga köré, saját hatalmi helyzetét, már amennyi volt neki, ezért nem tudta a politika terén elég nagy hatásfokkal érvényesíteni. Ebből a szempontból lenne érdekes kérdés, hogy milyen típusú különbségek mutathatók ki a hatalomhoz való viszonyban Széchenyi tettei (akár beszélgetései) és írásművei, az ekkoriban kezdett politikai cikksorozata vagy a lelki gyógyítás eszközéül szolgáló naplója között. Az értelmezés középpontjába állított egyes szövegek, szövegrészletek vizsgálata, újraolvasása és újragondolása nagyon termékeny és hatásos módszer lehet ott, ahol valamely uralkodó nézet vagy szemlélet ellenében, a példák súlyával kell felvenni a harcot. Ilyennek látom e tanulmánykötetben a 18. század utolsó szakaszáról szóló dolgozatot, amelyben a két Bessenyei fivér egy-egy fordításában megmutatkozó költői szerephagyomány bemutatását olvashatjuk. A tanulmány végső következtetése az a nagyon fontos és ezért itt megismétlendő gondolat, hogy Bessenyei „Sándor és György gondolatvilága sokban különbözött, ellentét is akadt köztük, de osztoztak a meggyőződésben, hogy a költői műben megjelenő gondolat mint gondolat is megérdemli a komolyan vételt, mindketten hittek a költői mű létértelmező funkciójában, sőt a teremtett világnak és teremtőjének költészet általi igazolásában.” (101.) A gondolatrendszerek, világszemléletek együtt, egymás mellett létezésének felismerése, tudomásulvétele mindig előrevivő a tudomány szempontjából. A klasszikus századforduló esetében különösen fontos, hiszen ezen korszak elnevezésében – „felvilágosodás kora” – csak az egyik, igaz, talán a legfontosabb tényezőt helyezzük előtérbe, s hajlamosak vagyunk a többi folyamatról, összetevőről megfeledkezni. Dávidházi kiemeli mindezt, miközben a költői szerep hagyományának folytonos továbbvitelét mutatja be: „Bessenyei Györgynek mind korai, mind kései Pope-átdolgozása egészében is cáfolata lehet a tézisnek, miszerint a XVIII. század végi magyar irodalomban a laicizálódással, s főként az antropológiai érdeklődés előtérbe kerültével mindinkább a »Kik vagyunk« problematikája nyomult a hagyományos vallásosság »Mit kell cselekednünk?« kérdése helyére [38. jegyz.: BÍRÓ Ferenc, A felvilágosodás korának magyar irodalma, Bp., 1994, 160.]; sőt, itt (legalábbis egyelőre) az új kérdés láthatólag a régi szolgálatában áll: az ember antropológiai ismérvei a régi vallásos létértelmezés imperatívuszainak megerősítését szolgálják.” (97.) A korszak irodalmának alakulástörténetében, azt hiszem, ez a változásokon belüli folytonosság és az egymás mellett létezés a legfontosabb jellemző. Dávidházi tanulmányában a költői szerephagyomány mentén elemzi ezt a jellemzőt, de más témák mentén is kimutatható

473

ItK

lenne hasonló összefüggés, például a reprezentációtól a produktivitás felé való elmozdulás funkciótörténeti elemzése során is. Irodalomtörténeti Közlemények Ugyanezen tanulmányban kicsit előbb a magyar irodalom „főirányának” jelentésével C9. évfolyam ±. szám szemben bizonytalan 200. álláspontot foglal el Dávidházi Péter: „Tanácstalan volnék a fejlődés bármikori főirányát (vagy akár a szó pontos jelentését) illetően” (88). Azt gondolom, a magyar irodalom változásaiban több irány mentén lehet egymáshoz sorolni a műveket, szerzőket, összefüggéseket, de ezen belül mindenképpen van főirány. A fejlődés szó mára már nem tartható jelentéstartalmának mellőzésével együtt, a főirány elgondolása, s mindaz, ami mögötte rejlik Horváth János és Tarnai Andor irodalomtörténeti szemléletében – véleményem szerint – ma is érvényes leírást adhat az irodalomtörténeti változásokra. Főképp, ha a főirányon azt értjük, hogy a korszakban voltak népszerűbb, fontosabbnak ítélt műfaji, nyelvi, szemléleti normatív változások, s ezek többje egy irányba mutatott, míg mások ettől eltérő irányulást jeleznek. Ezzel a megfogalmazással a „főirány” fogalma az esztétikai vagy hermeneutikai-értelmezéstani megközelítésétől az irodalom társadalomtörténeti szemléletéhez kerül át. Ekkor viszont a szövegelemzéseken túl a társadalomtörténeti kontextus vizsgálatára is szükség van értelmezéséhez. Érdemes lett volna ezért egy mondattal megemlíteni Baróti Szabó Dávid magyarítását, amely ugyan egy Milton-átdolgozáson alapult, s ezért szövegszerűen is más áll a vizsgált helyen, de éppen a szerző papi hivatása miatt érdekes, hogy az exjezsuita tanár nem utal a vindicatio lehetőségére a költői szerephagyományt megfogalmazó indító sorokban. Több, a vindicatio hagyománya szempontjából vizsgálatra érdemes példát lehetne még sorolni, de egyetértek Dávidházi Péterrel, hogy a költői szerepek hagyományozódásáról nyilatkozni kényes dolog, hiszen ezen a téren, mint a klasszikus századforduló irodalomtörténetének sok területén, komoly előmunkálatok nem születtek, sőt erre a kérdéskörre vonatkozó átfogó kutatási koncepció sem létezik. A kötetnek ebben a részében a befogadás-történeti és kultusztörténeti vizsgálatok kaptak még helyet: Kitagadástól az irodalmi kánonig: A Vanitatum vanitas és a magyar kritika, A hatalom eredetmondái Petőfi utóéletében, illetve két, a magyar himnusz mint a közösség identitását meghatározó szöveg szerkezetén, szövegszervező elemein elinduló gondolatmenet. A Hymnus paraklétoszi szerephagyománya című tanulmány a paraklétoszi szerep felismerésével sikeresen oldja meg a transzcendencia felé fordulás irracionális és a szövegben található logikai-retorikai érvelés erősen racionális irányának egyeztetését. A könyv harmadik részében (Tudománytörténeti változatok: a tudós felhatalmazása és lehetőségei) egy filológiatörténeti tanulmány, két megemlékezés, három kritika és egy beszámoló kapott helyett. Talán ez a legkevésbé egységes része a könyvnek, itt a többnyire gyakorlati igényből született szövegeket olvashatjuk. Kivétel A hatalom szétosztása: Klasszikus, modern és posztmodern a szövegkritikában című tanulmány, amely legalább annyira fontos a mai textológusok számára, mint az a bizonyos „puha, papírborítású füzet, […] végtelenül egyszerű sötétkék címlapjával” (226) Stoll Béla tollából. Az elméleti kérdések vizsgálatához kötött gyakorlati megközelítés, a filológus szöveg fölötti hatalmának vizsgálata adja e tanulmány gerincét. A filo-

474

ItK

lógusi munka módszereinek nyilvánossá tétele, a megismerés általi demokratizálási folyamat az a változás, amely az utóbbi évtizedek textológusi munkájában elsőrendű Irodalomtörténeti Közlemények szerepet kapott. Szerencsére nemcsak a változások leírását teszi meg Dávidházi, de állást 200. C9. kaszt évfolyam szám érzete már a múlté. is foglal: „egy zárt szöveggondozói egyedüli±. illetékességének Ez még akkor is jó dolog, ha e demokratizálódás talán egyik lélektani oka a szövegkritika mai presztízsvesztésének, szemben az értelmező kritika vagy irodalomelmélet egyegy ezoterikusabb, csak beavatottak által érthető, s ezért esetleg vonzóbb, sőt tekintélyesebb irányzatának divatjával. Az autokritás széttagolódása és relativizálódása hosszabb távon mindenképpen hasznára lesz a szaktudománynak.” (222.) Ezzel a megállapítással mélyen egyetértek, főképp, ha felidézem modern világunk elektronikus szövegkiadásait, szövegbankjait, az internetes cégek mint szövegszolgáltatók teljesítményét és lehetőségeit. A jövőre nézve fogalmazhatom meg a biztatást és a szerzőhöz méltó elvárást, hogy egy következő tanulmányban folytassa áttekintését a német és francia szövegkritikai iskolák és irányzatok bemutatásával és az új, számítógépes szövegkiadások vizsgálatával, hiszen úgy látom, nem sokat változott a helyzet a tekintetben, hogy „textológiai szakirodalom »magyar nyelven alig van.«” (227.) A két kiváló filológusról, Oltványi Ambrusról és Kiss Józsefről szóló megemlékezés azért kiemelkedő, mert a közeli fényképfelvételhez hasonló bemutatásuk lehetőséget ad arra, hogy a szerző figyelmeztessen, a szakmai követelményekből soha, semmilyen történelmi vagy emberi körülmények között sem szabad engedni. Ez a tézis igencsak megfontolandó napjaink szakmaiságának szintjeiről töprengve. A negyedik rész (Módszertani változatok: Írás és szerkesztés műhelyproblémái) legsúlyosabb írása a kritika iskolázottságának alapelveit és alapminőségeit kutató elmélkedés. Leírni az ideális írásmű szabályait persze mindig sokkal könnyebb, mint betartani azokat – ezt maga a szerző is elismeri: „Vagyis kritikaeszményem megfogalmazásának kísérlete mélyen személyes, de a magam mentésére, sajnos eleve alkalmatlan művelet” (305) –, ámde napjainkban, amikor az irodalmi élet hatalmi harcai néha a politikai színtér csatározásaira emlékeztetnek, igen jelentős, hogy valaki megfogalmazza a kritikaírásnak mint írásmű készítésének kritériumait. Nem arról elmélkedik Dávidházi, hogy a kritikának deskriptívnek vagy preskriptívnek kell lennie, esszéisztikusnak vagy elemzőnek. A két kategória, amelyekről szól: a pontos mondatokkal, jól megírt, illetve a pontatlanul, hibásan fogalmazott szöveg. A kezemben tartott tanulmánygyűjtemény olyan kérdéseket vet fel, amelyek ma nagyon fontosak a magyar irodalomtudomány és kritika változása szempontjából. Mondhatná valaki, hogy Dávidházi Péter megelégedett a témák és fő kérdések megmutatásával, és nagyvonalúan lemondott azok aprólékos kidolgozásáról; én inkább azt gondolom, hogy kinyitotta a lehetőségek ajtait, és utakat mutatott következő nemzedékek számára, hogy ezen a roppant fontos kutatási területen vizsgálódjanak. Az újabb generációk, a tanítványok szerepét azért tartom fontosnak, mert a fentebb bemutatott irodalomszemlélet ugyanúgy alakíthatna iskolát, mint több, ma híres irányzat. Dávidházi Szirák Péternek adott interjújában (Alföld, 1996/12) két fiatal kutatót nevezett meg tanítványaként. Kiséry András és Márkus Zoltán elsősorban az anglisztika területén dolgoznak. Sajná-

475

ItK

lom hát, hogy ez a saját jegyekkel rendelkező írásművészet nem intézményesült iskolává. Fontos alternatívátIrodalomtörténeti jelenthetne a napjainkban létező beszédmódokhoz, irodalom-felKözlemények fogások mellett, elsősorban a szövegelemzés területén. 200. C9. ±. szám A kötet kiadóját dicséri, hogy csakévfolyam kevés sajtóhiba zavarta meg olvasásomat. A könyv külalakja viszont túlságosan visszafogott a fontos tartalomhoz képest. A múlt századi kötést utánzó borító láttán kevesen fogják felkapni a fejüket a boltban böngésző, válogató vásárlók közül, pedig a mai világban cégér nélkül a jó bor sem adható el. Thimár Attila ÚJABB KÖNYVEK JOHANN HEINRICH ALSTEDRŐL Alsted a hazai eszmetörténeti kánonban ma még kétségtelenül nem az őt megillető helyet foglalja el. E tekintetben az elmúlt évszázadok nemzetközi trendjeinek eddig tulajdonképpen remekül megfeleltünk. Bán Imre ma már anakronisztikusnak minősíthető Alsted-képe például a maga idejében, nemzetközi értelemben sem volt teljesen elavult: a kortárs enciklopédikus rendszerek „tisztázatlan egyvelegében csak Descartes lángelméje teremt [majd] rendet. Alstednél még minden együtt gomolyog […] nem […] eredeti gondolkodó, tudományos munkássága szinte teljes egészében összefoglaló és rendszerező művek szerkesztését tűzte ki célul, de éppen a tudományos önállóságnak és a rendszeralkotás készségének hiányát mutatja nagy enciklopédikus műve is.” Nem csupán e Bántól származó sorok mutatják, hogy Alsted megítélése a hatástörténet során bizony számos interpretációs „bukfenc” áldozatává vált. Gijsbert Voet, Jacob Thomasius, Pierre Bayle, J. H. Zedler és mások Alstedet például egy, az ő korában nem jellemző, modern szerző- és eredetiségfogalom jegyében hamisítónak címezték, művét pedig plágiumként, Max Lippert Bayle-re hajazó fordulatával szólva

476

„művelt zsebtolvajlásnak” (gelehrten Diebstahl) tekintették. Amikor Bán Alsted művein Descartes s a kartezianizmus módszeres rendjét kérte számon, a maga idejében szintén alapjában véve korszerű szemléletet érvényesített. Az efféle számonkérések azonban a kortárs eszmetörténeti kontextusra irányuló értelmezések térnyerésével mára alaposan kétségbe vonódtak. Eszmetörténészi körökben immáron közhelyszámba megy például, hogy Descartes sem ex nihilo dolgozta ki új módszerét, mint ahogy híres – egyébként igencsak hermetikus ihletésű – álmainak leírása sejtetné; nem egy közös forrása volt például Alsteddel is. Arról nem is beszélve, hogy két rivális tudományos paradigma (mint esetünkben a karteziánus és a pánszofikus) összemérése ilyen értelemben teljesen céltalan. Különösen ha figyelembe vesszük azt az igen egyszerű tényt, miszerint a 17. század első harmadában még korántsem volt eldöntött kérdés, hogy vajon az „újítók” (novatores) – akik közé soroljuk mind Descartes-ot, mind pedig Alstedet – mely csoportjának módszerei és filozófiája válik majd később az „új kor”, a modernitás hagyományát valóban alapvetően meghatározó tényezővé.

ItK

Mára Alsted életműve is megérte a – sa- A közép-európai (elsősorban cseh, német, és erdélyi) eszmetörténeti kutatás ját korának szempontjait is messzemenően magyar Irodalomtörténeti Közlemények szem előtt tartó – újraolvasási kísérleteket, Jan Kvačala úttörő munkái, illetve Evans ±. rövid számelőzetese óta adós az mi sem bizonyítja ezt200. jobban, C9. mint aévfolyam múlt professzor évszázad egyik leglátványosabb könyvki- érdemi előrelépéssel, igaz, az utóbbi időadási projektje, az 1630-as Encyclopaedia ben idehaza is megindult Alsted erdélyi reprint megjelentetése Németországban. tevékenységének új szempontok szerinti Ennél is fontosabb azonban, hogy egy-egy értékelése. Alsted 1630-as enciklopédiájának Didoktori disszertáció elkészítése s néhány szórványos tanulmány, illetve monográfia- dacticabéli „médiaelmélete” szerint (Enrészlet után, többek mellett Robert J. W. cyclopaedia…, Herborn, 1630, 90) a taEvans, Cesare Vasoli, Paolo Rossi, nulnivalók közvetítői avagy médiumai köWalther Michel, Ingo Schultz, Robert zelebbről az „isteni sugallat” (afflatus Clouse, majd Wilhelm Schmidt- Dei), a „tanár szava” (vox praeceptoris) és Biggemann nyomában a kilencvenes évek végül a „könyvek néma hangja” (muta vox második felében jelentkezett végre az a librorum), azaz a „néma mester”. Távokutató, aki Alsted újrakanonizálásáért labbról pedig a költségek (sumtus), a hely eddig a legtöbbet tette. Az újraolvasás (locus) és az idő (tempus). Az érdeklődő egyrészt a koraújkori enciklopédizmus olvasót a rendkívül kiterjedt Alsted-életmű kutatói felől (Rossi, Vasoli, Schmidt- kutatásában szakszerűen kalauzoló, lenyűBiggemann) indult meg, másrészt a Leib- göző erudícióval, világos rendben, könyniz-kutatás felől, illetve azok irányából, nyed nyelvezettel megírt Hotson-művek akik a „három külföldi” (Three méltán megérdemlik, hogy az alstedi terForeigners), Samuel Hartlib, John Dury és minológia szerint is „néma mestereknek” Comenius Angliában kifejtett egyetemes tartsuk őket. A továbbiakban inkább afféle angolreformtörekvéseinek kontinentális gyökereit keresték. A Howard Hotson indította szász, figyelemfelkeltő recenzióval találprojekt, amelyhez felesége, Maria Rosa kozhat az olvasó, mintsem annak klassziAntognazza is csatlakozik alkalmanként, kus, kontinentális (urambocsá’ németes) lényegében már bőven túlteljesítette Dame elemző párjával, ha ezen elavultnak tetsző Frances Yates a The Art of Memoryban dichotómiának ma egyáltalán van még megfogalmazott várakozásait: „egy teljes értelme. Tetszetős volna persze pontról könyv lenne szükséges ahhoz, hogy Alsted pontra ismertetni Hotson eredményeit. Ám ez egyrészt a mindenkori recenzens száhatalmas teljesítményét megvizsgáljuk.” Ha tehát eddig csak szétszórt, az életmű mára csaknem irreális célkitűzés – hiszen vezéreszméinek összetett kontextusától el- Hotson valóban Alstedhez méltó, enciklokülönített egy-egy szempontra irányuló, pédikus alapossággal mozgósította óriási szükségszerűen töredékes publikáció segí- mennyiségű primér és szekundér forrástette az Alsted-életmű iránt érdeklődőket anyagát –, másfelől nem is volna szeren(így az erdélyi korszak hazai kutatóira is csés a részletekbe menő taglalás, hiszen gondolok), akkor ma már végre elmondha- ezeket a könyveket minden hazai, a kora tó: van „megbízható szakirodalom”. újkori eszmetörténet iránt érdeklődő kuta-

477

ItK

tónak közelebbről is alaposan meg kell védte meg doktori disszertációját OxfordA témaválasztásban cseppet sem ismernie, s nem csupán a magyar nyelvű, ban. Irodalomtörténeti Közlemények elemző recenziókból. Harmadrészt az meglepő módon döntő szerep jutott 200. C9.rendszeévfolyam ±. szám a téma korai formáCharles Websternek, idekívánkozó hazai eredmények res bemutatása egyáltalán nem volna ész- lódása során pedig a már említett Evans szerű vállalkozás egy recenzió terjedelmi professzornak. Szükségtelen utalni arra, keretei között. Ezért ez ügyben csak né- hogy e két tudós kiemelkedő képviselője azon Hotson előtti, angolszász kutatóknak, hány alapvető szempontot említek majd. A hazai eredmények Hotson kutatásai- akik a skót feltűnéséig a legtöbbet tudtak val való ütköztetését azért sem tartanám Alstedről. Webster elsősorban a kortárs méltónak a jelen recenzióhoz, mert a angol fogadtatásról, Evans pedig az encikkönyvek hiánypótló, iránymutató szakiro- lopédista törekvéseinek közép-európai dalmi forrásai a hazai kutatásoknak is. eszmetörténeti kontextusáról. A disszertáMásrészt mert Hotson nem az erdélyi ció végül is túl nagyra sikeredett ahhoz, korszak vagy a magyar recepció feldolgo- hogy egy kötetben jelenjen meg. Ezért a zását célozta meg, hanem a teljes életmű három különálló publikáció: az intellektuáátfogó értékelését, ami az Alsted-oeuvre lis életrajz (Johann Heinrich Alsted 1588– kiterjedtsége miatt önmagában is elisme- 1638: Between Renaissance, Reformation, résre méltó vállalkozás. Harmadrészt távol and Universal Reform), az Alsted álljon tőlem az az idejétmúlt, kukacoskodó millenarizmusát tárgyaló Paradise Postmagatartás, amely inkább a beavatottak poned és a Between Ramus and Comenius titkos társaságainak hermetikus elitizmusá- műhelycímű, egyelőre még megjelenés ra emlékeztet, mintsem a felvilágosult előtt álló kötet, amely a német tudós műmodern tudományosság demokratizmusá- veiben kiteljesedő közép-európai enciklora. Ez utóbbi a tudományos közösségek pédista hagyományról íródott. A Wiesbaegyüttműködésére, a gyümölcsöző „társ- denben megjelent Alsted and Leibniz ereszerzés” élményére alapoz, nemzetközi detileg nem tartozott a konstrukcióhoz, de értelemben is, és nem az egyéni érdemek szervesen kapcsolódik ahhoz, amennyiben fitogtatására. Hotson – ezt személyes ta- az Alsted-recepció legkiemelkedőbb figupasztalatból is megerősíthetem – iskola- rájának eleddig nem ismert Alsted-olvapéldája a hivatkozási erkölcsnek s a tudo- satát elemzi, mégpedig konkrét olvasási mányos segítőkészségnek is. A további- nyomok, aláhúzások és széljegyzetek akban tehát elsősorban a projekt létrejötté- nyomán. A projekt fő célkitűzése, mint már emlínek körülményeiről, szerkezetéről, módszertanáról, fogalmi kereteiről, intellektuá- tettem is, a „három külföldi”, Samuel lis célkitűzéseiről, illetve az újraolvasás Hartlib, John Dury és Comenius által Angkihívásairól írok, s így csak az elengedhe- liában kifejtett egyetemes reformtörekvétetlenül fontos kiegészítő kommentárok sek kontinentális gyökereinek felkutatása. Az angliai ügyek tanulmányozását G. H. kerülnek majd szóba. Hotson 1991-ben, Johann Heinrich Al- Turnbull kezdeményezte, majd H. R. sted: Encyclopedism, Millenarism and the Trevor-Roper, illetve Charles Webster Second Reformation in Germany címmel folytatta a kutatást, míg a Hartlib-hagyaték

478

ItK

1995-ös publikálása és az ehhez kapcsoló- elsősorban a különböző nyelvjátékokból, dó ’92-es sheffieldi ésIrodalomtörténeti ’95-ös prágai konfe- megnyilatkozásokból Közlemények felépülő nyelvi konrenciák még alaposabb betekintést nyújtot- textust értő módszerével állunk szemben. 200. C9.reformévfolyam ±. szám Hotson attitűdje inkább a Donald R. Keltak e rajongó tudományszervezők terveibe, illetve kiterjedt kapcsolatrendsze- ley-ére hasonlít: „Számomra az eszmetörrükbe. Ám az a világ, ahonnan e reforme- ténet (intellectual history) nem a történerek és a Hartlib Papers számos dokumen- lemtudomány egy irányzata, hanem jóval tuma is érkezett, a Hotson írásait megelőző inkább egy szempont – vagy szempontok időszakban továbbra is ismeretlen maradt: sora – ahhoz, hogy az emberiség múltját „Comenius, Dury, és mindenekelőtt teljes kiterjedésében próbáljuk meg szemHartlib úgy léptek a közép-európai protes- lélni, a cselekvéseket és alkotásokat, ametáns világból az angol eszmetörténet lapja- lyek érthető és közölhető nyomokat hagyira, mintha a semmiből jelentek volna tak ránk. Hermeneutikai műszóval az eszmeg” – írja szerzőnk. Hotson publikációi- metörténet nem igazán diszciplína, inkább val egyúttal arra is példát mutat, hogyan egy nézőpont (Sehepunkt a műszó, amelyet lehet termékeny kapcsolatot kialakítani az Chladenius vezetett be a 18. század közeeleddig túlnyomórészt a Hartlib-kör tudo- pén) egy diszciplínán belül, amely történemányos, pedagógiai és orvostudományi tesen a történelemtudomány. Az eszmetörtevékenységére koncentráló brit eszmetör- ténet művelőjének az a feladata, hogy téneti hagyomány, a főként a második felfedezze az emberiség múltjának azon reformáció politikai, egyházi és társadalmi területeit, ahol megfejthető – általában reformjait elemző német történetírói ha- írott vagy ikonografikus – nyomok maradgyomány, illetve a meglehetősen nagy tak fenn, és e nyomoknak aztán kortárs múltra visszatekintő cseh Comenius- értelmet adjon a nyelv médiumán kereszkutatás között. Hotson szerint azonban az tül. Az eszmetörténészek mindig számítigazán gyümölcsöző együttműködést csak- hatnak az olyan tudományokra, mint a is hosszabb távon lehet megvalósítani, közgazdaságtan, szociológia, politológia, mégpedig a 16. század utolsó és a 17. antropológia, filozófia és különösen – század első harmada protestáns Közép- vállalkozásuk céljai és hermeneutikai Európájának a tudományok teljes körére feltételei révén – a bölcsészettudományokkiterjedő, a vélemények minél szélesebb ra, kezdve az irodalomtudománnyal; de körét figyelembe vevő és az észak-európai egyúttal sosem feledhetik feladatukat, sem kontextusba is beágyazó eszmetörténeté- pedig a kulturális látókörükből és tudományos kötöttségeikből származó határokat.” nek megírásával. Hotson módszertanát mindenekelőtt az (Intellectual News: Newsletter of the Interangolszász eszmetörténet (intellectual his- national Society for Intellectual History, tory) kontextualizmusa jellemzi, igaz, ese- 1996/1.) Ami a fogalmi kereteket, illetve a tertében nem a szigorú értelemben vett cambridge-i politikai eszmetörténészek (mint minológiát illeti, Hotson szabadkozik. Skinner, Pocock vagy Dunn) az analitikus Megítélése szerint nem csupán az okoz filozófiai hagyományra és Wittgensteinre gondot, hogy a közép-európai eszmetörtéalapozó, a történeti kontextus kifejezésen net számos szereplőjének szinte egyáltalán

479

ItK

nem vagyunk tisztában életrajzi tényeivel, eszmetörténeti jelenségsor leírására, a korfogalomkészlet sokfélesége azonban és ugyanígy a korszakIrodalomtörténeti intellektuális intéz- társ Közlemények ményeinek összefoglaló ismeretével sem továbbra is aggasztó, még akkor is, ha 200. C9.a nyelvévfolyam ±. szám Hotson állítása szerint a „második reforrendelkezünk, de ráadásul annak nek, illetve fogalomtárnak sem vagyunk máció” és a „további reformáció” kifejezébirtokában, amellyel leírhatnánk ezeket. sek egyaránt visszatekintenek a kortárs Hotson szerint az utóbbi időben azért még- szóhasználatra. Hogy csak néhányat sorolis születőben van egy olyan új történetírói junk fel ebből: reformatio doctrinae et tendencia, amely alkalmas terminológiát vitae, a rózsakeresztes manifesztumok ígér. Elsősorban a Heinz Schilling és ígérte „általános reformáció” (Allgemeine Meinhard Schaab szerkesztette antológiák- und Generall Reformation), a többek köra gondol, amelyek a „második reformá- zött Guillem Postell által felelevenített ció” és a „további reformáció” kérdéseiről neoplatonista restitutio, a baconi great íródtak. Hotson nem dogmatikusan hasz- instauration, vagy épp Tommaso Campanálja e kifejezéseket: míg az előbbit első- nella mutazione-fogalma, amely jóval sorban a kifejezetten pragmatikus célú többet jelentett a pusztán politikai értenassau-dillenburgi, az utóbbit a hetero- lemben vett forradalmi átalakulásnál, hidoxia felé jóval nyitottabb hesseni re- szen asztrológiai, mágikus és millenarista formtörekvések leírására alkalmazza, már meghatározottságával a világ teljes mértéami Alsted intellektuális fejlődésének két kű transzformációját célozta meg propter kiemelkedő állomását, Herbornt és Mar- melius. Alsted többek között a generalis burgot illeti. Ezek a fogalmak mind teoló- vagy magna reformatio fordulatait alkalgiai, mind földrajzi értelemben pontosab- mazza millenarista írásaiban, a philosoban határozzák meg azt az eszmetörténeti phia vagy encyclopaedia digne restituta, kontextust, amelyben az Alsted-féle értel- illetve reformatio philosophiae kifejezésemiségiek tevékenységét értelmezni lehet, ket enciklopédiáiban; a két fogalomkör a mint a korábbiak, amelyek túl nagy hang- kései Alsted esetében teljes mértékben súlyt fektettek például a felekezeti hova- összekapcsolódik. A „további reformáció” tartozás kérdésére, illetve nem figyeltek fel terminusának használatát támaszthatja alá arra a tényre, hogy a teológia és az egyházi (pontosabban az ahhoz kötődő, ám az doktrína megújítása csupán két komponen- Alsted-szótárhoz szorosabban kapcsolódó se volt egy jóval tágabb értelemben vett „folyamatos reformáció” fogalmát vezetreformnak. A felekezeti térkép merev heti be) ugyanakkor a következő Alstedalkalmazása egyúttal eltereli a figyelmet idézet a Praecognitorum Theologicorum arról is, hogy e reformtörekvések látvá- kronológiai tárgyú fejezetéből (Chrononyos termékenysége intellektuális érte- graphistoria sacra): „1500. Ebben a szálemben vett viszonylagos felekezetfüg- zadban kezdődik a Reformáció (hoc seculo getlenségükből fakad. A Schilling és incipit reformatio). / 1600. Folytatódik a Schaab antológiái által széles körben be- Reformáció (continuatur reformatio). / vezetett fogalmak és a hozzájuk kapcsoló- 1694. Ez a Dániel 12. fejezete által megjödó elméletek kétségtelenül tetszetős kép- vendölt vég (hic est terminus praedictus a letet nyújtanak egy rendkívül heterogén Daniele cap. 12.).” (Praecognitorum Theo-

480

ItK

logicorum libri duo: Naturam Theologiae polarizációjából következő teológiai válokozza. Mindezt tetézi a harmincéves explicantes, et rationem studii illius plenis- ság Irodalomtörténeti Közlemények sime monstrantes, Frankfurt, apud Antoni- háború traumája. Alsted a nyilvánosság 200. ±.inkább számbiblicista arcát mutatja. um Hummium, 1614, 535. C9. HAB évfolyam 228.5 felé egyre Theol.) E kronológiai modell tanúsága sze- (Hasonló modellel írhatjuk le a fiatal, rint a reformáció egyetlen hosszú folya- jegyzetfüzete tanúsága szerint is szintén mat, amely Luther fellépésétől az Ezeréves szinkretikus érdeklődésű Szenci Molnár Földi Birodalom megkezdődéséig tart, s – Albert ortodox kálvinizmusra való rázáraz Alsted álláspontjára is jellemző poszt- kózását a korszakban, többek között szemillenáris képlet szerint – reformjaival mélyes traumák következtében is.) Ezzel együtt jár, hogy a húszas évek elején, némi mintegy elő is készíti azt. A következőképp foglalhatom össze in hezitálás után, egyre markánsabb millenanuce, miképp mutatja be olvasóinak rista álláspontot alakít ki. Erdélyi tartózHotson Alstedet. Egy előbb Herbornban, kodása alatt pánszofikus törekvései és milmajd Heidelbergben és végül Marburgban lenarizmusa immár szorosan összekapcsoa „további reformáció” háromféle típusá- lódnak, ahogy azt egyébként – ha nem is val megismerkedő, rendkívül nyitott és kifejezetten az erdélyi korszakra utalva – tehetséges, lenyűgözően termékeny ifjúval már Vasoli és Schmidt-Biggemann is ismerkedhetünk meg, aki „filozófiai sugallták korábbi tanulmányaikban. A nagy gyógyírét” (panacea philosophica), a nagy rendszerezőt rajongással mutatja be filozófiai-pedagógiai rendszert Marsilio Hotson a következő, jellemző idézetben: Ficinót és Giovanni Pico della Mirandolát „Aligha kísérelte meg valaha is egy ember meghazudtoló szinkretizmussal állítja ily rendszerezetten és átfogóan a valóság össze, forrásai között a rámizmus, a lulliz- egészét megmagyarázni: az emberi tudás mus, az új arisztotelianizmus, a memória- kiterjedése filozófiai enciklopédiájában, az művészet szinte minden hagyománya, a isteni bölcsesség magassága teológiai hermetika, alkímia, asztrológia, mágia és summájában és az egyetemes történelem egyéb okkult tudományok egyaránt szere- mélysége kronológiai és millenarista műpelnek. Minden hagyományt, minden for- veiben.” Ez Bán Imre fentebb idézett álrást a nagy cél, az ember bűnbeesés előtti láspontjának tökéletes ellentéte. Ám úgy tökéletességének helyreállítása (instauratio hiszem, legalább annyira túlzó is. A Hotson által lefestett Alsted-kép alapimaginis Dei ad hominem) érdekében mozgósít. (Az Isten saját képmására te- jaiban és részleteiben lényegében helytálremtette az embert, az imago Dei ilyen ló, ám akad, amit másképp is lehet értelértelemben a paradicsomi tökéletesség mezni. Az egyik ilyen kérdés az eszmetörmetaforája.) Ez a program aztán a húszas ténészek nem ritka szemléleti buktatójával, évekre végképp kudarcba fullad, illetve a Quentin Skinner által a „koherencia Alsted privát világában búvópatakként él mítoszának” nevezett kérdéssel áll kapcsotovább, mígnem az erdélyi korszakban latban. Bár Hotson néha utal Alsted életmajd újra föltámad. A kudarcot egyfelől a művének „próteuszi mivoltára” (Protean rózsakeresztes rumor előhívta bölcseleti quality), „extrém eklekticizmusára”, illetkrízis, illetve a dordrechti zsinat felekezeti ve teóriáinak időről időre bekövetkező

481

ItK

metamorfózisaira, mégsem domborítja ki különösképp nem valók kezdőknek, annál a módszeresek (methodici). Nem ezt az oldalt kellőképpen. Noha nemigen inkább Irodalomtörténeti Közlemények akadhatnak izgalmasabb (persze a korra és folytatom a felsorolást, mindezekből már 200. C9.paradoévfolyam ±. szám kiderült, hogy Alsted a minden bizonnyal a téma természetére oly jellemző) xonok, mint például a viszonylagos egye- rendszertelen Montaigne-t például nem temes kulcsé vagy a rendre változó philo- ajánlaná kezdőknek, s az is kitűnik kis sophia perennisé. Márpedig Alsted tökéle- túlzással, hogy a rendszertelen szerző státesnek szánt enciklopédiája minden alak- tusza nagyjából azonos a fekete máguséváltozatában olyan új taxonómiát ad pél- val, a vallási tévelygőével, s nem áll oly dául, amely minden esetben lényegesen tér távol a pornográf szerzőtől sem! De ennél el a korábbitól. A nagy rendszerező élete még lényegesebb a mi szempontunkból, során soha nem publikált két egyforma hogy Alsted – e példa is jól mutatja – tudományrendszerezést, ez azért minden- magát mindenképpen módszeres szerzőképpen elgondolkoztató. Skinner tétele itt ként látta, noha ami a taxonómiák kérdését válik aktuálissá: mindig hajlamosak va- illeti, életműve hagy maga után némi kígyunk ugyanis olyan koherensnek ígérke- vánnivalót… Azontúl, hogy milyen mértékben látjuk ző rendszert belelátni egy adott szerző életművébe, amivel az sohasem rendelke- konzekvens szerzőnek Alstedet, életművézett (még akkor sem, ha esetleg a szerző nek újraértékelése során természetesen úgy is szerette volna). Márpedig nem számos egyéb kihívással is számolnunk hangsúlyozni az Alstediana – szerzője kell. Az olyan kérdéseket, mint amelyeket szándékai ellenére – lényegbe vágóan szét- szerzőnk háromságtagadók elleni polemitartó jellegét gyakorlatilag egyet jelent kus művei (mint például az erdélyi nyilváazzal, mintha azt koherens rendszernek nos főmű, a Prodromus religionis triumállítanánk be, elvégre mégiscsak egyete- phantis) vetnek fel, nyilván önálló, könyv mes tudományról van szó! Alsted nagy terjedelmű tanulmányban lehet csak értelenciklopédiájának Didactica című beveze- mezni. Ettől függetlenül megemlíthető, tő fejezetében felsorolja azokat a könyve- hogy a Hotson-projekt egyelőre csak eleket, amelyeket nem vagy nem mindenki- nyésző mértékben koncentrált erre a kérnek javall olvasásra (Encyclopaedia, i. m., désre. E tekintetben a hazai, nagy múltra 92). Ilyenek a halottidézést és egyéb tiltott visszatekintő, antitrinitarianizmust kutató mágiát tárgyaló könyvek (libri ne- műhelyektől is bizton várhatunk majd cromantici), mint például a legendás Pica- előrelépést. Nyilván nem lett volna érdektelen egy trix; nem való az diák kezébe! Ilyenek az eretnek könyvek (libri haeretici), mint pél- az Alsted-recepció egészét áttekintő, fejedául a háromságtagadó Fausto Sozzini zetterjedelmű tanulmány elkészítése sem; könyvei (libri Socini); kezdő ne olvassa ez különösen az intellektuális életrajzhoz ezeket! Ilyenek az obszcén művek (libri illeszkedett volna harmonikusan, ahol egyobscoeni), mint például Giovanni della Ca- egy megjegyzés utal is arra, miért nem sa írásai; se tanár, se diák, se tanult ember került már korábban az eszmetörténeti (proficiens), se kezdő ne bújja ezeket! érdeklődés homlokterébe az Alstediana. A rendszertelen könyvek (libri amethodici) A dekanonizáció történetének – a hazai

482

ItK

recepciótörténet szempontjából különösen a felekezetfüggetlenség meddig terjedhet, hol vannak a reformkoncepciókban izgalmas Alsted grammatikai tankönyv- ésKözlemények Irodalomtörténeti projektjének elmarasztalása Comenius azok a pontok, amelyek egyértelműen a 200.Csere C9. évfolyam ±.hovatartozás szám függvényei. Hogy felekezeti módszerének javára Apácai Jánosnál vagy Tótfalusi Kis Miklósnál – s az annak az aranykort megelőző általános vagy során kialakult merev és sommás előítélet- egyetemes reformáció eszméje – ha ezerrendszernek a megvilágítása megkönnyí- nyi alakváltozatban is, de – valóban menytette volna az Alsted mai, szélesebb érte- nyire egyetemes volt, arra további példa lemben vett aktualitásáról szóló bekezdé- lehet a korabeli zsidóság luriánus mozsek megírását is, amelyek szintén fájóan galmának messianisztikus reformja, külöhiányoznak a projektből. Mert úgy hiszem, nös tekintettel a tikkun elméletére, ami a az újabb – az eszmetörténeti megfontolá- neoplatonikus restitutio ad integrummal sokat messzemenően figyelembe vevő – rokon módon, a bűnbeesés előtti, Istennel informatikatörténeti kutatások karöltve a alkotott harmóniához való visszatérést hirkönyv-, könyvtár-, olvasás- és olvasmány- dette. Mint említettem már, nem célja recentörténeti diszciplínával, illetve például a kognitív tudomány felé is nyitott memó- ziómnak a hazai eredmények felvonultatáriaművészeti stúdiumokkal méltán for- sa. Most mindössze egy olyan elméleti dítják figyelmüket az Alsted által nyújtott, kérdést említek igen vázlatosan, amely lenyűgöző rendszerezési kísérletek s az nem csupán terjedelmi okokból maradhaegész enciklopédikus életművet alapjaiban tott ki egyelőre a Hotson-projektből. Az meghatározó kombinatorikus spekulációk aberdeeni professzor szerint Alsted politikaelmélete meglehetősen derivatív, lényefelé. Különösen a fogalmi keretek s a termi- gében althusiánus, még a leginkább önálló nológia létrehozására tett kísérletek során, politikai műve az 1611-es Politica speúgy vélem, hasznos lett volna rávilágítani, cialis gemina második része (politica Gerha csak utalásszerűen is, arra a tényre, manica). A kiadvány első része Keckerhogy a protestáns kontextusban számotte- mann posztumusz megjelentetett műve, a vő második és további reformáció min- Politica polonica. Alsted szövegének igendenképpen párhuzamba állítható a katoli- csak korlátozott értelemben vett önállósákus megújhodás, ha tetszik, a katolikus gára már alcíme is utal, amely szerint reformáció köreiből induló egyetemes szerzője azt az előbbi, azaz mestere művéreformerek, mint Athanasius Kircher vagy nek modorában írta (parodia, iuxta methokülönösen Tommaso Campanella prog- dum prioris). Az erdélyi recepció szemramjával; ez utóbbi ráadásul még chili- pontjából fontosabb az 1630-as enciklopéaszta is volt, és műveivel a tübingeni An- dia Politicája, amely legalább egy ponton dreae-kör mellett a Hartlib-körre is hatást Alsted politikai eszméinek feltételezhetően gyakorolt, így különösen Bisterfeldre. Az más forrásvidékére utal. Az egyértelműen efféle összehasonlító elemzés még inkább mély metafizikai meghatározottságú elméerősítheti az intellektuális reformok fele- let szerint a köztársaság formája részeinek kezetfüggetlenségéről írottakat, ám egyút- harmonikus összjátékában (harmonica tal pontosíthat abban a kérdésben is, hogy coordinatio) és a politikai rendek – geo-

483

ItK

metriai arányokat követő – egységbe szer- politikai rendek egységbe szervezettségén Ilyen értelemben tehát az eszményi vezettségében merülIrodalomtörténeti ki. („Forma Rei- múlik. Közlemények pub[licae] est harmonica partium Rei- köztársaság az egylényegű, de háromsze200. C9. évfolyam szám mintájára (analogia Szentháromság pub[licae] coordinatio, et ad unitatem or- mélyű±. dinis politici reductio.” Encyclopaedia, i. Trinitatis) épül fel (Encyclopaedia, i. m., m., 1407. „Dicitur autem hic unitas ordinis 587). Ez a – Campanella Napvárosára és Mepolitici, quae consistit in proportione Geometrica, ad excludendam unitatem nu- tafizikájára igencsak emlékeztető – képlet meri, sive arithmeticam, itemque Platoni- ráirányítja a figyelmet Leibniz Bisterfeldcam illam, quae introducit communitatem olvasatának egy előbb Willy Kabitz, majd omnium rerum, sine mei tuique distinc- Massimo Mugnai és Maria Rosa Antotione: quae lues potius est reip[ublicae] gnazza által vizsgált vonatkozására. A teoquam forma ipsius.” Uo.) Rend a köztársa- lógiai kontextusban használt, az egylényeság lelke (ordo est anima reipublicae), gű Trinitas három személyének egymásmert amiképpen a lélek élteti és megőrzi a hoz való viszonyát leíró, az egységet a testet, úgy óvja a rend a köztársaságot sokféleséggel kibékítő εΩµπεριχω‹ρησις / (nam quemadmodum anima vegetat et circumincessio fogalmának többek között conservat corpus, ita ordo conservat rem- Rudolph Gocleniust követő filozófiai publicam). A rend az egység leánya (ordo használatáról van szó, mégpedig az imest filia unitatis), ahogy a metafizikában meatio alakjában. A fogalom a panharmo(prima philosophia) tanítjuk, írja Alsted niával egyetemben annak illusztrálására (Encyclopaedia, i. m., 1409). A megfelelő szolgál, hogy a világ mind szellemi, mind helyen azt olvashatjuk a rendről, hogy az anyagi értelemben vett összes szférája a oly létmód (modus entis), amelyben a Szentháromság mintájára harmonikusan létező nem-zavaros formában fogható fel épül fel. Amiképp a Trinitas személyei (ens inconfusum esse intelligitur). Ennek „egymásba mennek” (ti. in + meare), úgy az állapotnak két formája van, az első kombinálódnak a világ dolgai is. Bisterfeld esetben (ordo absolutus) a létező önmagá- metafizikai és logikai kontextusban mozban nem-zavaros (in seipso inconfusum gósítja az elméletet, Alsted többek között est), Alsted szerint ilyen a Nap önmagá- kései kombinatorikus enciklopédiájában, a ban. A második esetben (ordo respectivus) Reformatio Philosophiaeban, ahol a tára létező más létezőkkel nincs összezavaro- csák fogalmait „az immeatio segítségével” dott állapotban (cum aliis confusum non (beneficio immeationis) kell kombinálni. est), amiképp a Nap sincs a csillagokkal. A fogalmak egy eddig ismeretlen AlstedAz ordo respectivus vagy egyenrangú en- szövegben (Manuductio Excellentissimi titások összjátékán (coordinatio), vagy alá- Johannis Henrici Alstedii. De omnibus vorendeltségben (subordinatio) merül ki. Co- cabulis reducendis ad certas disciplinas) ordinatióval számolhatunk például a is szerephez jutnak. (Nem kizárt, hogy e Szentháromság személyei között. Ne fe- „tollba mondott” formában fennmaradt ledjük, Alsted politikájában azt állította, szöveg a Veraedusban hirdetett Reformatio hogy a köztársaság rendezett formája ré- Philosophiae „algoritmusához” tartozó szeinek harmonikus összjátékán, illetve a egyik „adatbázis”.) Hogy hogyan kell

484

ItK

elképzelnünk Alsted esetében a Bisterfeld- dus Lullus módszere iránt is rajongó tudóesetében ez nem is meglepő, hiszen szövegekben jobban Irodalomtörténeti kibontott elméletet, sok Közlemények arra az immeatiót és a panharmoniát még már a katalán módszere is kifejezetten 200. C9. hasonévfolyam ±.világképet szám ígért, s a chiliaszták trinitárius nem, ám a coordinatiót és az ordót ló szereppel alkalmazó enciklopédiabéli szempontjából cseppet sem mellékesen metafizika adhat választ. A rend eszméjét misszionárius eszköz volt. Alsted politikai négy szinten mutatja be Alsted. Az ere- nézőpontjából, s például a salamancai dendően az isteni szellemben (in mente zsidó orvos, David Valerius elhíresült divina) lévő archetípus lenyomatai (az ec- megtérítéséből is az derül ki, hogy a typusok, a res seminales, a signaturae re- herborniak háromságtagadók elleni fellérum, a vestigia stb.) a teremtés, azaz az pésében sokkal nagyobb jelentőséget kell isteni emanáció során megjelentek a ter- tulajdonítanunk a háromságelvű, pánszomészet dolgaiban (in natura). Ezt a rendet fikus reformoknak, s így a diszkurzív követi a tudományok rendje, azaz az en- meggyőzés eszközének, mint eddig hittük. ciklopédia, az ebben megnyilvánuló esz- Ez pedig a Dési Complanatióval kapcsolamét pedig a logikai módszer (methodus tos feltételezhető álláspontjukat is új megsive ordo logica). („Ordo quadruplicis or- világításba helyezheti. Minden efféle, a kutatást továbbvinni dinis hic est: ordo in mente Dei est causa ordinis in rebus, hic est causa ordinis szándékozó kommentártól függetlenül le doctrinae in disciplinis, et hic est causa kell szögeznem, hogy a Hotson-projekt ordinis in Logica. Ordo in mente divina est Erdélyre vonatkozó részei bizony zavarba archetypus, et originalis. Ab hoc pendet ejtően alaposak, és meglehetősen sokrétű ordo in natura ipsa. Hic parit ordinem in elemzéseket nyújtanak. A régiónk Hotson scientiis. Ad hujus ideam effingitur me- által kevésbé kutatott könyvtáraiban, levélthodus sive ordo in Logica. Methodus táraiban lappangó újabb források, illetve a quippe Logica est notio secunda, quae térség kutatóinak az erdélyi kontextusra pendet a prima.” Encyclopaedia, i. m., irányuló, a nyugati kutatókénál hagyomá587.) A természet, a tudományok világa s nyosan jobb ismeretei természetesen toaz azt leíró módszer egyaránt analogia vábbi jelentős eredményeket ígérnek. Trinitatis tehát. (Az persze már más kér- Mégis el kell ismerni, amit Erdélyen kívül dés, hogy mai szemmel mindez fordított- Alsted erdélyi tartózkodásáról meg lehetett írni, azt Hotson többé-kevésbé megírta, nak tűnik a pánszofisták esetében.) Már ebből a vázlatos eszmefuttatásból mégpedig nem is akármilyen módszeresis kitűnik, az erdélyi pánszofikus progra- séggel. És ez minden közép-európai kutató mot, amely a Krisztus második eljövetele számára tiszteletet parancsoló teljesítelőtt megvalósítandó eszményi társadalmat mény. célozza meg, alapjaiban határozta meg egy Howard HOTSON, Alsted and Leibniz: mélyen trinitárius metafizika. Ez a kombinatorikus módszer esetében különösen A Preliminary Survey of a Neglected Relaszembetűnő, hiszen az immeatio alapvető- tionship = Leibniz und Europa: VI. Inen kötődik az ars combinatoriához mind ternationaler Leibniz-Kongreß, Vorträge, Bisterfeldnél, mind Alstednél. A Raimun- II. rész, Hannover, 1994, 356–363.

485

ItK

Uő., The Historiographical Origins of 1999 (Wolfenbütteler Arbeiten zur BaCalvinist Millenarianism = Protestant His- rockforschung, 34). Irodalomtörténeti Közlemények tory and Identity in Sixteenth-Century EuHoward HOTSON, Johann Heinrich 200., I–II, C9.London, évfolyam szám Between Renaissance, rope, szerk. Bruce GORDON Alsted±. 1588–1638: Reformation, and Universal Reform, Ox1996, II, 159–181. Uő., Johann Heinrich Alsted’s Rela- ford, Clarendon Press, 2000. Uő., Paradise Postponed: Johann Heintions with Silezia, Bohemia and Moravia: Patronage, Piety and Pansophia, Acta rich Alsted and the Birth of Calvinist Millenarianism, Dordrecht–Boston–London, Comeniana, 12(1997), 29–30. Uő., Antisemitismus, Philosemitismus Kluwer Academic Publishers, 2001. Uő., Arianism and Millenarianism: the und Chiliasmus im frühneuzeitlichen Europa, Werkstatt-Geschichte, 24(1999), 7–35. Link between Two Heresies from Servetus Uő., Leibniz and Millenarianism = The to Socinus = Continental Millenarianism: Young Leibniz and His Philosophy, 1646– Protestants, Catholics, Heretics, szerk. J. 1676, szerk. Stuart BROWN, Dordrecht, C. LAURSEN és Richard H. POPKIN, Dord1999, 169–198. recht–Boston, 2001. Alsted and Leibniz on God, the MagisUő., Between Ramus and Comenius: trate and the Millennium, s. a. r., bev. Ma- Encyclopaedic Learning in Reformed Cenria Rosa ANTOGNAZZA és Howard HOT- tral Europe c. 1569–1630, Oxford, megjeSON, Wiesbaden, Harrassowitz Verlag, lenés előtt. Szentpéteri Márton KNAPP ÉVA: OFFICIUM RÁKÓCZIANUM. AZ I. RÁKÓCZI FERENCRŐL ELNEVEZETT IMÁDSÁGOSKÖNYV TÖRTÉNETE ÉS NYOMTATOTT KIADÁSAI Budapest, Borda Antikvárium, 2000, 200 l. Sejtésem szerint Knapp Éva új könyve eddig nemigen keltett heves teoretikus érdeklődést, nem került csillapíthatatlan irodalomelméleti viták fókuszába. Talán maga a szerző sem törekedett különösebben ilyen típusú sikerre. Az alábbiakban mégis amellett érvelnék, hogy a látszólag száraz filológiai munka – egy népszerű katolikus imádságoskönyv száz azonosított és további harminckét feltételezett kiadásának könyvészeti adatait tartalmazó bibliográfia és az azt kommentáló tanulmány – a látszat ellenére és önértékén túl, éppenséggel a kurrens elméleti diszkussziókhoz

486

járul hozzá jelentős mértékben. A szerző által áttekintett kis híján kétszáz év során nyelvében (latin, magyar, német) változó, anyagában és szerkezetében folyamatosan módosuló imádság-, litánia-, meditációgyűjtemény körültekintő feldolgozása olyan égető kérdéseket érint, mint a fordításelmélet, a szöveg és a mű viszonya, az esztétikaközpontú irodalomfogalom kiterjeszthetőségének mértéke, a szöveg önazonosságának problémája, az önmagát korlátozó és kontrolláló személyiségtípus formál(ód)ása, a hatalmi mechanizmusok „mikrofizikájának” szabályai. Az Officium

ItK

Rákóczianum szövegváltozatainak és ki- adekvátnak, ő ugyanis a szentkultuszt kongregációkat komplex művelőadásainak katalogizálása, illusztrációs ápoló Irodalomtörténeti Közlemények anyagának ikonográfiai vizsgálata újabb déstörténeti (de úgy is mondhatnánk: kulévfolyam szám szerepük felől veszi turális±. antropológiai) terepet nyit a kora 200. újkori C9. kultúránkról folytatott diskurzusok számára és az iroda- vizsgálat alá. A könyvtárral rendelkező, a lomtudományon túl fontos eredményekkel tagok áhítatának elmélyítésére saját kiadszolgál a néprajz, a társadalom- és műve- ványokat, kézikönyveket is forgalmazó lődéstörténet, valamint a művészettörténet társulatok jelentőségét elsősorban az akkulturáció elősegítésében, a kulturális területén is. A kötet bevezető tanulmánya egy nagy közvetítő tevékenységben látja, azaz diívű kutatási programba illeszkedik, amely- namikus modellt alkot, amelynek civilizanek alapjait a szerző 1989-ben megvédett torikus szerepét hangsúlyozza. Az „elit” kandidátusi disszertációjában vetette meg teológiai irodalom és a mindennapi vallá(rövidített formában megjelent: Irodalom- sosság között mediáló, szóbeliség és íráskínálat és művelődési program a barokk beliség, tradíció és innováció határterülekori társulati kiadványokban, MKsz, 1993, tén működő vallásos társulatok tevékeny3–36), s eredményeit Tüskés Gáborral sége nyomán a 18. század végére valóban közösen publikált tanulmányokban a nem- kibontakoznak a civil társadalom egyik (az zetközi tudományossággal is megismertet- állampolgárok önfegyelmezésére, hierarte (Literaturangebot und Bildungsprogram chiatiszteletére és katolikus vallásosságára in der barockzeitlichen Bruder- alapozott) lehetséges modelljének körvoschaftspublikationen in Ungarn, Inter- nalai. Knapp 1638-tól a 18. század végéig nationales Archiv für Sozialgeschichte der 224 német, 179 latin, 147 magyar, 31 deutschen Literatur, 1992/1, 1–42; Bruder- szlovák és 5 horvát kongregációs kézischaften in Ungarn im 17. und 18. Jahr- könyvet tekintett át (a nyelvi megoszlás is hundert, Bayerisches Jahrbuch für Volks- mutatja, hogy a sodalitások igazi közege a kunde, 1992, 1–23). Knapp Éva kutatásai- polgári, városi környezet); formai szemnak középpontjában a Magyarországon pontból tipologizálta őket és tartalmi egynagyrészt jezsuita kezdeményezésre a 17. ségeik, a bennük szereplő műfajok felől is században létrejött, világiak bevonásával vizsgálta őket. (Szinte mindegyiknek elszervezett vallásos társulatok (kongregáci- maradhatatlan része a kalendárium és az ók, sodalitások) állnak, amelyeknek jelen- adott társulat reguláit rögzítő rész – ezek tőségét már Szekfű Gyula is hangsúlyozta fogják közre a központi „áhítati részt”, politikai-valláspolitikai szempontból, mint amelyben ének- és imádság-szövegek kea katolikus Habsburg hatalom konszolidá- verednek meditációkkal, szentéletrajzokciójának, a Regnum Marianum képzetkör kal.) Az anyag jellege (magasan retorizált, Bécshez kapcsolásának egyik legfontosabb esztétikai igénnyel fellépő versek és imádságok keveredése teológiai fogalmakkal elemét. Mindazonáltal a vallásos társulatok élő meditációs szövegekkel, valamint a működésének csak egyik, s talán nem is a populáris használatra szánt részekkel) legjelentősebb vetülete a politikai; Knapp szükségessé tette az alkalmazható irodaÉva megközelítésmódja éppen ezért tűnik lomfogalom kiterjesztését: Tzvetan Todo-

487

ItK

rov és Sigfried J. Schmidt empirikus iroda- az ismeretek átadásában. Olyan művelődéprogram, amely a vallásgyakorlat alapjalomfogalmából kiindulva, erre a célra siKözlemények Irodalomtörténeti vezette be a szerző a „használati irodalom” inak (gyónás, áldozás), az ünnepek rendjé±. számés a bonyolult teológiai kategóriát, amely már200. nevévelC9. is utalévfolyam arra, nek ismertetésétől hogy a figyelem az esztétikai élmény és az tételek – mint a szentháromság-tan, az esztétikai hatáskeltés eszközei helyett a oltáriszentség vagy a szeplőtelen fogantaszövegtermelés és -befogadás módjaira, tás – populáris magyarázataitól, az érzeljellegzetesen funkcionális formáira terelő- meket megmozgató, egyéni áhítatra is dött. Némileg szokatlannak – ha nem ép- alkalmas imádságszövegeken keresztül a pen „szentségtörőnek” – tetszhet az az magasröptű teológiai fejtegetésekig különeljárás, amely a vallásos irodalom áhítati böző kommunikációs regiszterekben és szövegeit a termelés és fogyasztás (sőt, műfajokban, de ugyanazt az egységesnek olykor egyenesen a piackutatás) felől, tekintett internacionális, poszt-tridenti kul„marketingstratégiák” és konzumálási szo- túramodellt közvetíti a magyarországi kások egymásra hatásának eredményeként közönség számára. (Valójában persze nem írja le és klasszifikálja, de részben az elért pusztán közvetítésről van szó: a vegyes eredmények, részben a későbbi évek más műfajú szövegeket egybegyűjtő kézikönytermészetű kutatásai messzemenően visz- vek részben alkalmazkodnak a már meglészaigazolták Knapp Éva eljárásának jogos- vő elvárási horizontokhoz, részben föl is ságát. Bármilyen tartalmat (jelen esetben építik azokat a feltételezett olvasókban.) Már az említett disszertációban is felvallásit) közvetítsenek ugyanis az „irodalmi” szövegek, minden esetben kommuni- merült az Officium Rákóczianum további kációról, információs javak cseréjéről van vizsgálatának fontossága. Az ilyen címmel szó, ahol az elemzésnek kézenfekvő és először 1693-ban megjelent, latin és malegitim szempontja az előállítás és a befo- gyar változatban egyaránt terjedő imádságadás, a kínálat és a kereslet vizsgálata. goskönyv a két külföldön is ismert, nagyMásfelől a kommunikációs cserekapcso- hatású jezsuita szerző, Hevenesi Gábor és latnak, különösen ha a populáris regiszter Nádasi János művei mellett a legfontois érdekelt benne, semmiképpen nem lehet sabbnak bizonyult a vallási társulatok kitüntetett értéke a kultúra legmagasabb irodalmának magyarországi termésében. regisztereiben kidolgozott esztétikai hatás- Knapp Éva először 1997-ben megjelent keltő eszközök alkalmazása, működtetése; hosszabb tanulmányában tárgyalta részlesokkal inkább az – például – a szöveg régi tesen az Officiumot (Egy népszerű imádvolta, autoritáshoz (egyházatyához, Bibli- ságoskönyv: az Officium Rákóczianum ához) kapcsolódása, esetleg ismertsége-el- története, MKsz, 1997, 149–166, 282– terjedtsége vagy az eredeti latin nyelvűsé- 298). Ekkor még, mint írja, nem volt lehege, amely szintén tekintélyét és hitelessé- tősége betekinteni a kiadvánnyal korábban foglalkozó Holl Béla kéziratos gyűjtésébe, gének fokát erősíti. Knapp kutatásai nyomán sajátos, „lép- csupán a publikált anyagokból dolgozhacsőzetes”, a befogadók egyes csoportjai- tott. A most megjelent könyvben a szerző nak különböző képzettségével, felkészült- már a Holl-hagyatékot is hasznosította ségével számoló tagozódás bontakozik ki (Holl 1958-ban összeállította a Magyar

488

ItK

nyelvű nyomtatott katolikus imádságos- zsoltárokat, himnuszokat, könyörgéseket, könyveink bibliográfiáját, de külön ter- szentéletrajzokat, Irodalomtörténeti Közleményekbibliai olvasmányokat vezte bővíteni az Officium Rákó- vegyesen). Az Officium Rákóczianum 200. C9. évfolyam ±.úgynevezett szám azonban „kisofficiumnak” czianummal kapcsolatos, a későbbiekben bemutatásra kerülő tanulmányát is). A friss (pontosabban kisofficiumok gyűjteményékönyv azonban elsősorban Knapp Éva nek) minősül, azaz olyan – a fenti szövegsaját, hazai és külföldi könyvtárakban anyaghoz képest lerövidített – kompozícifolytatott kutatásainak eredményeivel egé- ónak, amely a közösségi használat mellett szíti ki a három évvel korábban publikált alkalmas az egyéni áhítat gyakorlására is. összegző tanulmányt. A számok magukért A kisofficiumok – hasonlóan a középkori beszélnek: 1997-ben még csak 84 kiadást imádságkompendiumokhoz, a „hortulus dolgozott fel, 2000-ben már 100 kiadással animae” típusú gyűjteményekhez – a 16. számol ugyanabból az időszakból (1693– században kezdtek szélesebb körben ter1882). A bővült anyag áttekintése nyomán jedni, különösen azután, hogy V. Pius a kiadványtípusok száma ötről hatra emel- pápa 1568-ban búcsúengedélyt adott a kedett. Az 1997-ben azonosított külföldi és Mária-kisofficiumhoz. Magyarországon a hazai kiadások száma lényegesen válto- 17. század első harmadában ébredt fel az zott, s ez az arányokon is nagymértékben igény az ilyen típusú, elmélkedéseket és módosított (a korábbi tanulmány 67 hazai imákat egyesítő, magánáhítatra, lelkigyakiadással szemben 15 külföldiről tudott – a korlatra is alkalmas szövegekre, mint azt jelenlegi 70 hazai mellett 27 külföldi kia- Hajnal Mátyás és Kopcsányi Márton közdást regisztrál az Officiumból). A legjelen- ismert művei jelzik a húszas–harmincas tősebb bővülés a kiadások illusztrációit évek fordulóján. A horvát–magyar kulturábemutató ikonográfiai fejezetben tapasz- lis érintkezések kevéssé ismert fejezete, talható: a korábban megállapított, kiadás- hogy 1643-ban az a Draskovich János horról kiadásra öröklődő hat rézmetszet- vát bán fordítja le V. Pius pápa Mária-kissorozat helyett most már tizenhárom típus- officiumát magyar nyelvre (Officium B. M. ról tudunk, s míg 1997-ben a szerző egy Virg. az-az Aszszonyunk Szüz Marianak 1726-i nagyszombati kiadásban azonosí- Három Külömb idöre-valo Szolosmaja, totta a legkorábbi rézmetszet-sorozatot, a RMNy 2016), aki egyébként mint a horvát most megjelent könyvben beszámol ennek nemzeti nyelvű irodalmi törekvések mecénása szerzett nevet magának, magyar nátizenhárom évvel korábbi előképéről is. Az officium nem is annyira műfajra, dorrá választása után pedig a két nemzet mint inkább műfajegyüttesre vonatkoztat- politikai együttműködését szorgalmazta. ható elnevezés – lényegében az istentisz- A Draskovich-féle (a karácsonyi, húsvéti teleti gyakorlat rendjét szabályozó előírás- és pünkösdi ünnepekre alkalmazott Máriasor volt. Az egyház eredetileg a papok officiumok mellett halotti officiumot, valaáltal végzett „hivatalos” imádságot, a zso- mint a Szent Kereszt és a Szent Lélek lozsmát hívta officiumnak (ez a matu- zsolozsmáit is tartalmazó) gyűjtemény tinummal kezdődő és a vesperással illetve közvetlen örökösei azután a 17. század a completoriummal véget érő, napi nyolc második felének társulati kézikönyvei és imaórára elosztott szöveganyagot jelölte, imádsággyűjteményei, mint a Báthory

489

ItK

Zsófia által 1662-ben megjelentetett Má- ményt regisztrált, mikor egyenesen II. Ferenc fejedelemnek tulajdonítotria-zsolozsmáskönyv, Irodalomtörténeti vagy Baranyi Pál Rákóczi Közlemények Lelki paradicsoma. Ebbe a szöveghagyo- ta a munkát. Holl Béla – a fenti lehetősé200.Rákóczianum C9. évfolyam ±. szám gek kizárásával – a névtelenül megjelent mányba tartozik az Officium is, amelynek bővebb (latin nyelvű) kiadá- összeállítást II. Rákóczi Ferenc nagynénsaiban az officiumok száma 25 és 30 kö- jének, a Kistapolcsányban Mária-kongrezött ingadozik, a Mindszentek, a Szenthá- gációt alapító, költőként is ismert Rákóczi romság, Jézus neve, hét fájdalma stb. mel- Erzsébetnek attribuálja. Feltevése szerint lett több officium is jut Máriának, vala- az Officium Rákóczianum a tridenti megmint külön officiumokat kapnak a jezsuita újulás szellemét, s elsősorban a jezsuita szentek (Loyolai Szt. Ignác, Xavéri Szt. Mária-tiszteletet közvetítő „Manuálék és Ferenc, Kosztka Szaniszló, Gonzaga Ala- Exercitiák kikristályosodott, két évszázadjos stb.). A felosztás hasonló a zsolozsmá- ra állandó formát öltött változata”; gimnáéhoz: egy-egy officium belső tagolása az ziumokban létrejött kongregációk igényeit imaórák rendjéhez igazodik. Mint koráb- kielégítő, „tipikusan ifjúsági imakönyv”, ban említettem, változó, rendkívül képlé- amelynek eredetileg aulikus fogantatása keny szövegegyüttesről van szó, amelynek hamarosan feledésbe merült, és a hagyoegyes elemei mégis állandóságot mutat- mány a magyar függetlenség titkos eszménak; a magyar nyelvű kiadásokban például nyéhez, a szabadságharcos II. Rákóczi ott szerepelnek a Draskovich-féle fordítás Ferenchez kapcsolta. Knapp Éva tanulmánya ezeknek a megszövegei is. Az Officium Rákóczianummal foglalko- állapításoknak szinte mindegyikét „felülzó korábbi szakirodalom eredményeit Holl írja”, azaz vagy cáfolja, vagy döntően Béla összegezte és módosította is sok módosítja őket, ezzel is igazolva a probponton („Jóillatú virágos kertekből egybe léma újratárgyalásának indokoltságát. Műszerkesztett ájtatosságoknak gyakorlá- vének bevezető és a kutatási előzményeket sa…”: Az Officium Rákóczianum történe- valamint a célkitűzést ismertető rövid fete, Vigilia, 1955, 405–411). Az ő érdeme a jezete után a szerzőséget és a keletkezési névtelenül megjelent Draskovich-fordítás körülményeket tárgyalja. Ennek során attribúciója, kapcsolatba hozása a kongre- meggyőzően cáfolja Holl Béla feltételezégációs kézikönyvek csoportjaival, vala- sét Rákóczi Erzsébet szerzőségéről; egymint az Officium Rákóczianum központi általán a szerzőség kutatását is értelmetjelentőségének felismerése. A „szerzőség- lennek tartja, hiszen „a gyűjtemény … gel” kapcsolatban különböző találgatások különféle forrásokból válogatva, kompilaéltek a szakirodalomban: volt, aki úgy tív módszerrel készült, s az összeállító vélte, II. Rákóczi Ferenc és testvére, Juli- nem hozott létre új, eredeti szövegeket” anna iskolai tankönyveként jelent meg az (12). Az Officium egy folytonosan mozOfficium, akadt, aki a fiatalon elhunyt gásban lévő szöveganyag rugalmas, de jezsuitában, Szorsa Mihályban kereste a 1693-tól címében is egyértelműen azonokompilátort, mások Ordódy Jánosban, I. sítható megjelenési formája. Közvetlen Rákóczi Ferenc tanárában vélték fölfedez- előzményei közé tartozik a II. Rákóczi ni, de Szinnyei József is elterjedt véle- György 1661-ben katolizált özvegyének,

490

ItK

Báthory Zsófiának támogatásával 1662- tását: Officiosa pietatis exercitia – került ily módon a kongregációs ben kiadott magyar nyelvű kongregációs forgalmazásra, Irodalomtörténeti Közlemények kézikönyv, amely nagyrészt a Draskovich- kultúra közkincsévé és közös pontjává 200. C9.(Officiévfolyam szám eredményét Knapp válva.±. A felfedezés féle officium rövidített változata um. Az az … Szűz Marianak … Szolos- Éva saját könyve hosszú, barokkos címémaja, Nagyszombat, 1662), illetve az ben emeli ki: az Officium Rákóczianumban ugyanebben az esztendőben I. Rákóczi a családnév nem szerzőséget vagy szerzői Ferenc által mecénált latin nyelvű Manu- kört jelöl, hanem az azonosítás egy sajátos ale Sodalitatis Beatae Virginis Visitantis fajtájaként funkcionál, az I. Rákóczi Fein Collegio Societatis Jesu Tyrnaviae rencről elnevezett imádságoskönyvet jelöli. A következő fejezet a kiadástörténetet (Nagyszombat, 1662) című kiadvány. Mindkettő társulati igények kielégítésére taglalja, három fázisra osztva azt: a 17. jött létre (az előbbi a Szeplőtelen Szűz századi előzményekkel és forrásokkal ungvári kongregációja, az utóbbi a nagy- közvetlen kapcsolatot tartó szakaszt követi szombati Sarlós Boldogasszony kongregá- a fénykor az 1720-as és 1770-es évek ció részére). Knapp Éva következtetését e között, majd megfigyelhető a nemzeti ponton érdemes hosszabban idézni: „…a nyelvű és kivonatos – részben már új igéjezsuiták, akik a katolikus nemességgel és nyekhez alkalmazkodó – edíciók térhódía papsággal együtt I. Rákóczi Ferencben tása a 18. század közepétől a 19. század már 1661-ben a »Religio Praesidium, Fi- végéig. A fentiekben már utaltam rá, hogy des Atlantem, Patria Ornamentum«-ot a nagy adattömeget mozgató feldolgozás látták, az általa mecénált és szétosztott ezen a ponton jelentősen bővítette és részimádságoskönyv egy későbbi változatát ben pontosította Holl Béla korábbi megálegyszerűen elnevezték Officium Rákóczia- lapításait és következtetéseit. Eredményei numnak. Amikor tehát az összeállítás létre- azonban a következő, Műfaji előzmények jött, még nem viselte az Officium Rákó- és források címet viselő fejezetben bontaczianum címet; ezt csak utólag, a kiadás- koznak ki plasztikusan. Itt Knapp Éva – történet egy adott pontján, minden való- több párhuzamos kiadvány összevetésével színűség szerint – a Wesselényi összees- – pontosítja és a filológia módszereivel küvést követően politikai lehetőségeitől igazolja a korábban általánosságban megmegfosztott, válsághelyzetbe került, felfo- fogalmazott felvetést, mely szerint az kozott vallási érdeklődésű – I. Rákóczi Officium Rákóczianum a jezsuiták nagyFerenc 1676. július 8-án bekövetkezett szombati Sarlós Boldogasszony társulatának kézikönyveiből (manuáléiból) önállókorai halála után kapta.” (15.) A fogantatás tehát folyamatként képze- sult a 17. század utolsó harmadában – lendő el, s ezt a folyamatot a továbbiak közülük is a legközelebbi hasonlóságot az során finom megfigyelések sorával re- 1687-ivel (Officiosa pietatis exercitia) konstruálja a szerző: a szűkebb társulati mutatja: ennek „szerkezete és tartalma igényekhez alkalmazkodó, regulákat is egyaránt azt bizonyítja, hogy ezt a kiadközlő Manualéból kivált az officium par- ványt az Officium Rákóczianum egyik vumok sora, és önálló kiadványtípusként – korábbi »kiadásaként« kell kezelni”. Kidealcímében hordozva saját használati utasí- rül az is, hogy az 1756-i, első fennmaradt

491

ItK

magyar nyelvű kiadás előszavai alapján érzem magam hivatottnak. Annyit azonban laikus érdeklődő is megfigyelhet, hogy Holl Béla tévesen következtetett arra, hogy a Közlemények Irodalomtörténeti a magyar változat első megjelenése 1746- ez a könyv legnagyobb gonddal elkészített, évfolyam ±. szám kutatást és munkát igénylő része: ra tehető. Knapp Éva 200. kutatásaiC9. feltárták az legtöbb 1732-i első magyar edíciót, valamint – s ez ezt az egyetlen fejezetet 167 (!), a különmég lényegesebbnek tűnik – megcáfolták böző Officium-kiadásokból vett reprodukazt a mechanikus feltételezést, mely sze- ció díszíti; mint korábban szó esett róla, 13 rint a magyar nyelvű officiumok a latin metszetsorozat-típust identifikál a szerző, szövegegyüttesek egyszerű fordításai len- aki más emblémakutatással foglalkozó nének. Ellenkezőleg: a szövegek jó két- munkáinak tanúsága szerint nagy figyeharmada nem összevethető, ezért úgy tű- lemmel fordul kép és szöveg viszonyának, nik, a magyar nyelvű Officium Rákóczia- a vizuális információ hatásfokának és num a latinnal párhuzamosan, de attól működési mechanizmusának kérdései felé. mégis függetlenül fejlődött ki a 17. század Ikonográfiai párhuzamai és következtetémásodik felében; szöveganyaga nagyrészt sei meggyőzőek, a használók eltérő igéa Draskovich-gyűjteményre megy vissza, nyeit jól szemléltetik a különböző minőséde feltűnnek benne egyéb kiadványok gű és az eltérő invenció-fok szerint is szövegei is (mint pl. az 1669-i nagyszom- rétegződő képsorozatok, a fa- és rézmetbati Két égő lámpás című, Loyolai Szt. szetek elkülönülése (ezek mindössze Ignác és Xavéri Szt. Ferenc officiumait egyetlen kiadásban találhatók együtt). Knapp Éva érdeklődése azonban nem áll tartalmazó anyag). A Tartalom, szerkezet című fejezetben meg a kötetek illusztrációs anyagánál: Knapp Éva szintén módosítja Holl Béla egyfelől észreveszi, hogy a használók a megállapítását; Holl szerint, mint föntebb kiadványokat képileg is „nyitottnak” fogidéztem, az Officium Rákóczianum „ki- ták fel, utólag színeztek, rajzoltak vagy kristályosodott forma” – ezzel szemben az máshonnan vett illusztrációkat ragasztotújabb vizsgálat a gyűjtemény elemeinek tak az imakönyvekbe; másfelől az Offinagyfokú variabilitására irányítja a fi- cium-kiadásokból kitépett-kivágott képek gyelmet, s bizonyítja, hogy a bővítésekben tovább terjedtek, eredetük feledésbe meés elhagyásokban a használók változó rült, s az újabb kutatás már sokszor „önáligényei tükröződtek. A legszembetűnőbb ló” szentképként regisztrálta őket. Végül az utolsó, rövid fejezet a kiadváltozás az, hogy a 18–19. század fordulóján a szentek officiumai fokozatosan visz- ványtípus használatának néhány példáját szaszorulnak, majd teljesen eltűnnek a mutatja be (volt, ahol eskütételre használkiadásokból. (Knapp feltételezése szerint ták, volt, hogy kongregációtagok temetési ebben a kor mentalitására jellemző módo- jelvényeként szerepelt, tányéron letakarva, sulások mellett komoly szerepe lehetett a koszorúzva „kísérte” a halotti menetet), s budai Egyetemi Nyomdában fordítóként és utal a hajszálérhatások lehetőségére (Baátdolgozóként működő Verseghy Ferenc- bits Mihály családi könyvtárában is megvolt, valamelyik dédapa révén). A recepnek is.) Az illusztrációkat feldolgozó ikonográ- cióra irányuló kutatások természetesen fiai fejezet részletes ismertetésére nem tovább folytatandók, mint erre a szerző is

492

ItK

felhívja a figyelmet. Összefoglalóan el- kontextus(ok) rekonstruálásával, csakhogy mi is lesz ennek az útnak a textomondható, hogy Knapp Éva vizsgálódásai kérdéses, Irodalomtörténeti Közlemények – a közvetlen filológiai eredményeken túl lógiai „kifutása”? A recenzens sejtése évfolyam ±. szerint talán szám éppen ez a kollektív szerzősé– módszertanilag is 200. jelentős C9. hozadékkal szolgálnak. A cím két állandó eleméből az gű kompilatív műfajegyüttes, az „offiegyiket (officium) műfajtörténeti szem- cium” lehetne alkalmas egyfajta genetikus pontból határozta meg, a másikat (a csa- textológiai eljárás érvényesítésére, ahol ládnevet) a nagy hatalmú dinasztia egyik azonban a sajtó alá rendezőnek mégiscsak tagjához tudta kötni. Munkájának egésze „keményen” bele kellene nyúlnia a szöpedig eredeti kontextusába helyezte a vegegyüttesbe, hiszen az anyag teljessége kiadványt, működésében mutatva be a közölhetetlen, a szelekció működtetése kegyesség gyakorlásának különböző mű- azonban társszerzővé avatja a kommentáfajok által meghatározott típusait, ami tort, kötelező érvénnyel belehelyezi az egyúttal a barokk műfajelmélet kérdései- egykori kiadásokat megrendelő vagy épnek újragondolását implikálja: a műfajok penséggel összeállító „sodális uraimék” ideális formáinak definiálása helyett cél- szerepkörébe, azok kései utódjaként. Elszerűbb lesz azokat kommunikációs re- gondolkozhatnánk a hálózati vagy CDgiszterekként felfogni és működésüket ROM kiadások esetleges előnyein, a szopragmatikus szempontból leírni-osztályoz- kásos ábrándokkal (esetleg mégis létezhetni – valahogy úgy, ahogyan azt a folklór- ne folyamatosan bővíthető full text változat?) – azonban le kell szögezni: mindenműfajok kutatói teszik. A dinamikus leírás egyben a hagyomá- képpen Knapp Éváé az érdem, hogy nyos eljárások kritikáját is jelenti. Képzel- ilyesmin egyáltalán elgondolkozhatunk. jük csak el, milyen feladatot jelentene Ezek a problémák és az általuk indukált elkészíteni „az” Officium Rákóczianum kérdésfelvetések ugyanis az irodalmi (és kritikai kiadását! Melyikét is? Mit tekinte- nemcsak irodalmi) hermeneutika alapprobnénk alapszövegnek a százegynéhány lémájához, a szöveg objektivitásának, ismert és feltételezett kiadás által hordo- önazonosságának kérdéséhez vezetnek el zott korpuszból? Nyilván radikális döntés- bennünket, amelyet Horváth Iván így jelre kényszerülne a textológus: vagy úgy lemzett: „még az irodalomtudományi herjárna el, mint a Stoll Béla és Holl Béla méneutika feltétlen hívei is, miként a teoáltal jegyzett Katolikus egyházi énekek lógusok és a jogászok, gyermeki bizalomkiadása (RMKT XVII/15 A–B), amely mal csüggnek a szöveg objektivitásának egyfajta „monumentális kántorkönyvként” kimondatlan sarkigazságán”. Holott: „szöolvasható, s egyetlen szélesebb értelemben veg nincs, csak szövegek vannak. S ha a felfogott műfajt, az „éneket” prezentálja szöveg eleve többes számú fogalom, akkor adott időmetszetben, tehát kiemel bizo- csak statisztikailag, bizonyos korlátozányos szövegeket a társulati kézikönyvek, sokkal azonos önmagával” (Szöveg, 2000, imádságoskönyvek, énekeskönyvek anya- 1994. november). Ezt az alapigazságot mi gából, s az eredeti kontextusra a jegyze- sem szemléltetheti jobban, mint éppen az tekben utal. Vagy pedig a Knapp Éva által Officium Rákóczianum, azaz egy olyan megkezdett úton haladhatna, az eredeti szeriális természetű „Mű”, amelyben azo-

493

ItK

nos funkciójú és műfajú, de a szerkezet ga: Egy történelmi toposz a 16–18. századi irodalomban, ItK, 2000, 601). állandósága mellett sokszor variálódó, sőt egyházi Irodalomtörténeti Közlemények cserélődő szövegegységek kergethetik az Nyilvánvalóan a protestáns és a katolikus 200. C9. évfolyam ±. szám elkülönüléséről van hagyományrendek őrületbe a szövegegyüttes értelmezését szó, ami egyrészt köztudottan nem korlámegkísérlő teoretikusokat. Általánosságban is kísértő kérdés, hogy tozódott az irodalmi tradíció területére, vajon a Knapp Éva által is művelt filológia másrészt a 19. századtól laicizált formátényleg mindössze bevezetője, segédtudo- ban, a közvetlen dogmatikai, konfessziománya volna-e az elméleti megközelíté- nális indíttatástól elszakadva is erőteljesen seknek? Nem kerül-e fölénybe azokkal érvényesült a nyelvhasználatban, gondolszemben, magában hordozva lehetséges kodásmódban, a mentalitás ezer területén. szempontjaik együttesét, vagy nem válik-e (Gondoljunk az Illyés által a Puszták nélegalább társszerzővé az interpretáció pében oly plasztikusan ábrázolt különbségadekvát eljárásainak megválasztásában? re a babonás, ráolvasó katolikus és a hitetMár csak abból az egyszerű megfigyelés- len, racionális református nagyszülők ből kiindulva, hogy a rendelkezésre álló közege, hiedelemrendszerük, viselkedési vagy divatos voltuknál fogva megkerül- mintáik között!) Abban, hogy ez a 16–17. hetetlen szövegértelmező eljárások pre- században még jórészt csak a társadalmi misszáin módosításokat kell eszközölni elitet jellemző elkülönülés, elválás a 19. már pusztán ahhoz is, hogy egyáltalán századtól széles néprétegeknél is megjelevonatkoztathatók legyenek erre a szöveg- nik, katolikus oldalról nyilvánvalóan szeanyagra. Magam persze, de gustibus- repet játszott a 18. századi vallásos társulaalapon, más irányokban tájékozódnék, tok, a sodalitások autodiszciplináló gyaamelyek nem kevésbé izgalmasak az iro- korlata, amely közvetlen örököse, populadalmi szöveggel kapcsolatos elméleti és rizált formája a Loyolai Ignác által bevezemódszertani töprengéseknél. Például ant- tett meditációs gyakorlatnak, a pia exerropológiai irányban, azt vizsgálva, hogy citatiónak (és amelynek protestáns párhumi a szerepe az Officium Rákóczianumnak zamát, változatait bizonyára a puritán keés a hasonló természetű, lelkigyakorlatokat gyességi kézikönyvek és a pietista meditáelőíró és azok lefolytatására mintát adó ciók lapjain volna érdemes keresni). Az kézikönyveknek a modern, önmagát kont- Officium Rákóczianum egy 1756-i magyar rolláló, a felettes autoritások elvárásait nyelvű kiadását kézbe véve számtalan pélinteriorizáló személyiségtípus(ok) kialakí- dájával találkoztam a Foucault által leírt tásában, diszciplinálásában? A Tüskés– önszabályozó viselkedésmódnak – az időKnapp szerzőpáros nemrégiben megjelent, beosztás rigorózus rögzítésétől a reggeli, a regnum Marianum-képzetkört, Mária esti, mise előtti, alatti és utáni imádságokmagyar patróna-szerepét vizsgáló tanul- hoz kapcsolódó lelkiismeret-vizsgáló kérmányában olvasható gondolatébresztő désekig, amelyek az elkövetett bűnök megfigyelés „a magyar irodalomban meg- helyett elsősorban a szándékokra koncentjelenő hagyományrendszerek fokozatos rálnak. („Vizsgáld meg, voltanak-e gondoelkülönülését” regisztrálja már a 16–17. lataid hivalkodók, kevélyek, buják, tiszszázadban (Magyarország – Mária orszá- tátalanok, torkosok, restségre valók, csa-

494

ItK

lárdok, álnokok?”) A kézikönyv a gyónás- érdemes volna folytatni a kutatást. Ezzel lényegében egyetlen kritikai ra való felkészítés céljából „Lelki számvé- kapcsolatos Irodalomtörténeti Közlemények telnek táblájá”-ban kategorizálja az elgon- jellegű megjegyzésem. A szerző, vitába 200. C9.buja évfolyam ±. Hollszám Béla sarkos megállapításával dolható fertelmes gondolatokat, kí- szállva vánságokat („Volt-é el-tökéllett szándékod az Officium „ifjúsági imakönyv”-jellegéfelebarátod házastársával vagy egyéb sze- ről, kijelenti: „az 1693-as Officium Rákóméllyel való testi fertelmességre? Mennyi- czianum … a társulati körnél szélesebb szer?”), s csak ezután tér rá a konkrétan el közönségnek készült: ezért nem rendelték is követett bűnökre, mint a kerítés, önki- hozzá egyetlen társulathoz sem, s így elégítés, házasságon belüli szemérmetlen- használata sem szűkíthető le adott életkorség stb. Ha valaki előveszi Erdélyi Zsu- ra.” (30.) Nos, ez lehet, hogy igaz a hivatzsanna közismert népi imádsággyűjtését, kozott első kiadásra, de a kiadástörténet az egyik Mária-ima zárlatában könnyen későbbi pontjain mégis találunk olyan megtalálja a hasonló motívumot: „Az ég utalásokat, amelyek az Officium ifjúsági megnyí’t, / Minden lélek megörű’t, / Csak használatára vallanak, legalábbis a kezdeti az nem, aki idesapját, idesanyját megverte, időszakban. Például a szerző maga idézi az / Én nem vertem csak szándíkba vótam, / 1737-i kolozsvári kiadásból, hogy „aligha A szándík nagyobb, mint a cselekedet, van még egy olyan imádságoskönyv, mint amen.” A Hegyet hágék, lőtőt lépék anya- ez, amelyet a legifjabb kortól kezdve kegának szakmai bemutatásakor gyes kézzel forgattak” az olvasók (18, vö. (Ethnographia, 1971) Holl Béla joggal katalógus 13, 14. sz.). Ugyanez a kiadás hangsúlyozta az „archaikus” imádságszö- már címlapján is céloz rá, hogy nagyobb vegek barokk áhítatkönyvekből való át- betűi az idősebb korosztály kényelmét származását (természetesen későbbi pony- szolgálják. Az 1753-i nagyszombati jezsuva-közvetítéssel) a népi közegbe, a Cantus ita kiadás végén ugyancsak olyan társulati catholici, Lelki fegyverház, Lelki paradi- szabályzatot találunk, amely a tanulmányi csom és hasonló 17–18. századi kompilá- célok és a kegyesség elérésére egyaránt ciók hatását a populáris regiszterre (több irányul; a kongregáció célja itt „virtus piepárhuzamot talált például a Draskovich tasque Christiana et in literis progressio”, János által lefordított officiumos könyv- az elvárt feladat a „sacramentorum frevel). Kézenfekvő a feltételezés, hogy a 18. quentia … et literarum exercitationes”. század legnépszerűbb, legtöbb kiadást (Officium Rakoczianum, sive varia pietatis megért imádsággyűjteményének, az exercitia cultui Divino, magnae matris Officium Rákóczianumnak a – mégoly sok Mariae, Sanctorumque patronorum, honoközvetítéssel, szűrőn keresztül érvényesülő ri debita, katalógus 31. sz.) Talán annyi– hatása szintén részletesen megvizsgálan- ban finomítható tehát a fenti bírálat, hogy egy kezdetben főként az ifjúsági kongredó ilyen szempontból. A hatástörténeti kutatások másik fontos gációknak készült imádsággyűjtemény a terepe az iskolai oktatásban, pontosabban későbbiekben általános hatásúnak bizoaz ifjúság nevelésében betöltött szerep. nyult, és úgy is használták, különösebb Knapp Éva, tanulmányának zárófejezeté- életkori megkötés nélkül. Tény azonban, ben, maga is utal azokra a pontokra, ahol hogy az Officium által közölt imák, him-

495

ItK

nuszok, litániák „példakép-hatása” nagy kerrel kamatoztatta ezt az eljárást újabb, a képi megjelenítésének populehetett az ifjúságra, hozzájárulva a felnőtt szentkultusz Irodalomtörténeti Közlemények korban is működő értelmezési, elvárási láris rétegeit fókuszba állító monográfiájá200. C9. évfolyam ±. számvolt szál alakja”: Szent ban („Gyönyörű horizontok kialakításához. A további kutatás számára szintén ösz- István király ikonográfiája a sokszorosított tönzést jelenthet az ikonográfiai fejezet, grafikában, Bp., Borda Antikvárium, részben a feldolgozott anyaggal, részben a 2001). Mindez persze ismét és újra „csak” filofeldolgozás módszereivel, az egyedi alkotások helyett sorozatokra összpontosított lógia. Csak. Bene Sándor figyelemmel. Knapp Éva maga máris siTHE SOPRON COLLECTION OF JESUIT STAGE DESIGNS Preface by Marcello Fagiolo, studies by Éva Knapp, István Kilián, iconography by Terézia Bardi, edited by József Jankovics, Budapest, Enciklopédia Publishing House, 1999, 292 l. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tulajdonában levő, úgynevezett Soproni jezsuita díszletkönyvet mutatja be a kötet. A gyűjtemény egésze eddig publikálatlan volt, most reprezentatív formában, angol nyelvű tanulmányok kíséretében ismerkedhet meg vele a közönség. (A fülszövegben ígértekkel ellentétben a magyar nyelvű publikációk elmaradtak.) Napjainkban ritkaságnak számít a magyarországi könyvkiadásban ez a kötet, melyben a jó minőségű illusztrációk mellett tudományos igénnyel megírt szövegek olvashatóak. Ezt bizonyítják a könyv eddig elért sikerei is, 2000-ben a ’99-es Szép könyv díjat, Újvidéken pedig a világ összes színházi tárgyú könyve közül a legszebbnek kijáró Arany Plakett díjat nyerte el. A gyűjteményben található rajzok, illetve rézmetszetek a 17–18. századi díszlettervek legszebb darabjai közé sorolhatóak. Vizsgálatuk érdeklődésre tarthat számot nemcsak a színháztörténészek, valamint jelmeztörténészek, hanem az irodalomtörténészek és a művészettörténészek részéről

496

is. A lapokat id. Stornó Ferenc Sopronban egy zsibárustól vásárolta meg, de már ő is felfigyelt a soproni Jezsuita Rend 1728-as tulajdonosi bejegyzésére, innen ered a művek összefoglaló elnevezése is. A díszletkönyv az 1960-as években került a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet birtokába. A kötet szakmai értékét növeli, hogy az itáliai barokk színház kiváló professzora, Marcello Fagiolo írta hozzá az előszót. Fagiolo a díszlettervek mesterét (mestereit) – a többi szerzővel egyetértésben – Giovanni és Ludovico Burnacini, Andrea Pozzo valamint Francesco Galli-Bibiena körében helyezi el. Ezután hét témát határoz meg, melyekbe a lapok ikonográfiájuk alapján besorolhatóak. A képek egy csoportját a „Passiójátékhoz” kapcsolja, ezen belül is elkülöníthetőek a feltehetően a „Negyven órás devócióhoz” készült tervek. A liturgia és a színház közötti összefüggésre világít rá az a tény, hogy ezt az ünnepet éppen a jezsuiták használták fel látványos, győzelmi

ItK

A Habsburg-birodalom reprezentációelőadások témájaként. A gyűjtemény szemés a dinasztia házasságainak dicsőítépontjából a Negyven Irodalomtörténeti órás devóció azért is jával Közlemények érdekes, mert a Habsburg fennhatóságú sével állhat összefüggésben az „Istenek tri200.részét C9.aévfolyam ±.téma. szám Az idetartozó tervek jól területeken gyakran képezte törö- umfusa” kök fölött aratott győzelem utáni ünnep- szemléltetik, hogyan jelentkezik a kereszségnek. Erre utalhat Fagiolo szerint a 3. tény ikonográfia az uralkodói reprezentákép is, ahol a lap alján ábrázolt fegyver- cióban. Többször visszatérő motívum a trófeák és a síró angyalok a háború bor- lángoló szív, ami amellett, hogy a jezsuizalmait, Krisztus diadala azonban az azt ták által gyakran használt szimbólum, jekövető békét szimbolizálja. (Ehhez hason- len esetben, a nászágyon elhelyezve a hálóan nyert a Patrona Hungariae ábrázolás zasságra is utalhat (38., 49. képek). A trónis törökellenes tartalmat a 17. századi ra helyezett jogar és korona az uralkodót dicsőíti, az üres trón azonban a Maiestas képzőművészetben.) A „Krisztus passiója” témához szorosan Domini jelképe is egyben (41. kép). A szerző több esetben is meghatározza kapcsolódik a „Jó halál színháza”. A jezsuiták voltak azok, akik a 17. században a tervek előképeit. Megtudhatjuk, hogy felelevenítették az „ars bene moriendi” már Bernini is felhasználta a Krisztus vére elméletét, s ennek hatására alakult meg mint „fons vitae” motívumot (10. kép), a 1648-ban a római Gesùban a Congre- 6-os számú kompozíció pedig szoros öszgazione della Buona Morte. A cél az volt, szefüggést mutat egy Braga (Portugália) hogy a halandókat felkészítsék a halál melletti, jezsuita megrendelésre készült helyes fogadására, egyúttal a Krisztus kúttal. A mintaképek tárgyalásakor a filoáldozatában való részvételre is. Ennek lógiát is bevonva, interpretációját forráslehet megjelenítése a 10. kép, itt Krisztus szövegekkel is alátámasztja. Egy apró vére mint „fons vitae” folyik egy kúton pontatlanságot leszámítva (a 16. képen, ahogyan azt Bardi Teréz is helyesen megkeresztül a haldokló emberre. Fagiolo a „Misztikus kertek” témát a állapítja, nem Salamon trónjának az ábráhortus conclusus-ikonográfia variációja- zolása látható, hiszen itt csak öt-öt, ráadáként értelmezi, ahol az interpretáció kul- sul inkább majomszerű állat kereteli a trón csát több képen is a kert–Mária–egyház lépcsőit), megállapításai helytállóak, s a párhuzam adja meg. A „Kertek és rocaille- gyűjtemény tematikáját meggyőzően hemotívumok” cím alá sorolja azokat a raj- lyezi el a barokk ikonográfiában. Knapp Éva tanulmánya a díszletkönyv zokat, melyeken nem szerepelnek emberi alakok. Az „Erődök és győzelem” cso- egészére kiterjed, s azt a teljesség igényéporthoz tartoznak azok az épülettervek, vel veti vizsgálat alá. Számos publikációja melyek a Bibliából vagy a római történe- igazolja, hogy hivatott szakértője a szövelemből vett jelenetekhez szolgálhattak gek és képek, az irodalomtörténet és a háttér-dekorációként. Így például a Caeci- művészettörténet határán elhelyezkedő lia Metella sírjára emlékeztető építmény a témáknak. Tudományos munkásságában 32. képen, vagy a 64.-en Janus temploma, fontos helyet foglalnak el az emblematimelynek zárt kapui a békét szimbolizálják. kára, ezen belül is a jezsuita emblémael-

497

ItK

Ezek után Knapp áttér a gyűjtemény méletre irányuló kutatásai (A jezsuita embszerkezetének és ikonográfiájának az islémaelmélet humanista kapcsolatai, ItK, Irodalomtörténeti Közlemények 1995, 599–615; Irodalmi emblematika mertetésére. A lapokat három fő tematikai 200. C9. évfolyam ±.rendezi szám(I. vallásos: 2–22. kép, egységbe Magyarországon a XV–XVIII. században: Tanulmány a szimbolikus ábrázolásmód II. mitológiai: 23–30. kép, III. az előző két történetéhez, akadémiai doktori értekezés). téma keveredése: 31–101. kép), s a tervek Ez utóbbi munkájában bemutatta többek ikonográfiáját a jezsuita drámaelmélet között az emblémáknak a drámára és a tükrében is bemutatja. Knapp Éva tanulmányának legfontosabb eredménye a koszínpadi előadásokra gyakorolt hatását is. Knapp az általa bizonyítani kívánt hi- rábbi kutatásokhoz képest, hogy a díszletpotéziseket pontokba szedve foglalja ösz- terveket megpróbálja konkrét darabokhoz sze, s a kutatástörténet felvázolása után kötni. Véleménye szerint a rajzok két meghatározza saját viszonyulását a már előadáshoz kapcsolhatóak, mindkét esetrégebben felvetett kérdésekhez. A gyűjte- ben Ferdinand Tobias Richter volt a színménnyel korábban Staud Géza foglalko- játékok zeneszerzője. Az utóbbi 1683-tól I. zott, aki Csatkai Endre nyomán elfogadta a Lipót megbízásából az udvari kápolna tervek soproni keletkezésének lehetőségét. orgonistája volt, de jezsuita kapcsolatokkal Ezt már Szilágyi András is megkérdőjelez- is rendelkezett. Knapp az I. részt az 1684te, Knapp azonban végleg megcáfolja, ben, linzi jezsuitáknál bemutatott Passio bebizonyítva, hogy a 18. század első har- Christi armatura fortium contra hostes madában Sopronban még nem voltak adot- Christianorum című darabbal hozza összetak az ehhez szükséges színpadtechnikai függésbe. A történet szerint Ausztria négy feltételek. Knapp helyreállította a lapok szövetséges tartományával együtt, szimboeredeti sorrendjét is, mivel azokat 1965 likusan Krisztus szenvedéseinek az eszkökörül restaurálás miatt szétbontották. zeivel legyőzi a halállal azonosított poEgyetért Staud Gézával abban, hogy a gány törököt. Knapp a fennmaradt librettó tervek különböző időpontokban készültek ismertetése során a rajzokat megfelelteti az és több kéztől származnak. A Fagiolo által egyes jeleneteknek. A szerző szerint a II. és a III. egység is idézett itáliai díszlettervezőkön kívül megemlíti még Johann Oswald Harms díszleteit a bécsi jezsuitáknál 1710-ben nevét is mint a tervek lehetséges ihletőjét. előadott Sacer Hymeneus de profano amoVégül, az osztrák címerpajzs és császári re victor in S. Amalia, Flandriae Patrona korona többszöri előfordulásából kiindulva című iskoladráma bemutatóján használhat(amit már Fagiolo is észrevett), nem zárja ták fel. A mű Szent Amália legendáján ki annak a lehetőségét, hogy a díszletter- keresztül a hűség és az Isten iránti szeretet vek valamely, az uralkodóházat dicsőítő példáját állította a közönség elé. A dráma darabhoz készülhettek. Knapp hangsú- cselekményét antik mitológiából vett jelelyozza, hogy a „ludi caesarei” típusú elő- netek vezették be. A darab végén, Szent adással való kapcsolat azért is elképzelhe- Amália triumfusa után került sor az uralkotő, mert ezek összefüggését a jezsuita dópár s a Habsburg-dinasztia dicsőítésére. Knapp feltételezése megoldást kínál a iskolai színjátszással a kutatások ma már díszlettervek eddig ismeretlen rendeltetéigazoltnak tekintik.

498

ItK

sét illetően, érvelése meggyőző és alapos, mon a korabeli ábrázolásokon. Ezzel maaz is, hogy a 39. képen a Szent ám néhány esetben vitatható. Az első rész- gyarázható Irodalomtörténeti Közlemények ben a történet és a rajzok közötti egyezé- Amália kérőiként meghatározott alakok 200. C9. évfolyam szám antik ±. viseletben szerepelnek, s a Maastseken, megfeleltetéseken kívül feltevésének alátámasztására említi a két lapon is richt városában játszódó jeleneteken is (17. és 20–22. kép) olvasható, s a darab római, antik jellegű épületek szolgáltak címében is szereplő „armatura fortium” háttér-dekorációként (32., 64. kép). A bécsi jezsuitáknál bemutatott iskolaszókapcsolatot. (A második feliratot hiába keressük a Bardi Teréz által számozott dráma és a gyűjtemény díszlettervei köképek között, ez az illusztrációk végén, a zötti párhuzamokat erősítheti Knapp észpublikálatlan feliratok között, 21a sorszám revételének megfelelően a 74. és a 75. kép alatt olvasható.) Azt is megtudhatjuk, hogy is, mindkettőn a bemutató évének, az a darab bemutatóján jelen volt I. Lipót 1710-es évnek az allegóriáját láthatjuk. császár és felesége is, akik meglátogatták a Ezen az előadáson I. József és felesége, Szent Sírt a linzi jezsuita templomban. Amalia Wilhelmina, valamint lányuk, Knapp szerint ezt a sírt ábrázolja a 3. kép, Amalia vett részt. Ezek a névegyezések amit az is alátámaszt, hogy a tollrajzon valóban alátámaszthatják a mű és a tervek ábrázolt templombelső szoros rokonság- között feltételezett kapcsolatot. A szerző a ban áll a linzi jezsuita templom 1683-ban kompozíciók interpretálása során kitér a felszentelt főoltárának architektúrájával. nagy valószínűség szerint mintaképként Úgy gondolom, hogy ez az egyezés több felhasznált itáliai díszlettervekre is. Ilyen ponton is vitatható, mert a rajz egyetlen sikeres, és az osztrák mesterek által is részlete sem vonatkoztatható minden két- idézett megoldásnak számított többek séget kizáróan a templombelső építészeti között Ludovico Ottavio Burnacini a részleteire. Az említett rajzon szereplő, Pomo d’Oro című darabhoz készített illuzionisztikusan mélyülő terű, oszlopok- egyik, a pokol száját ábrázoló antropomorf kal határolt és félkörívű apszissal záródó díszletének rajza, ami itt az 54. képen szentélynek nyoma sincs a linzi templom- köszön vissza. Knapp Éva tanulmányáról összefoglaban. A hasonlóságok viszont, mint például a hangsúlyosan kiülő párkányzat, közhely- lásképpen megállapíthatjuk, hogy megadja szerűek a kor építészetében. A nem meg- a díszlettervek értelmezési lehetőségét, és győzően bizonyított feltételezés mellett bemutatja, hogyan tükrözik a lapok a jemeg kell még említenünk azt a tévedést, zsuita és az udvari színjátszás jellegzeteshogy a jegyzetben szereplő hivatkozás ségeit. Az általa ügyes kezű linzi, bécsi tévesen van megadva, mert a linzi temp- jezsuitáknak nevezett mesterek munkáin lomok az Österreichische Kunsttopogra- kimutatja Burnacini és Galli-Bibiena hatáphienak nem a 35., hanem a 36. kötetében sát, egyben bebizonyítja, hogy nem helytkerültek feldolgozásra. Ettől függetlenül álló a magyarországi proveniencia feltétepersze elképzelhető, hogy a templombelső lezése. A gyűjtemény gyarapítása vélemémint a darab nyitó- vagy záróképe meg- nye szerint 1724-ben zárult le, ezután egyezik a linzi templommal. Az effajta kerülhetett a soproni jezsuiták birtokába. történeti hűség ugyanis nem kérhető szá- Arra a kérdésre, hogy ez milyen módon

499

ItK

A szerző nem zárja ki annak a lehetősément végbe, már a következő tanulmány gét, hogy a terveket konkrét színdarabokpróbál meg választ adni. Irodalomtörténeti Közlemények Kilián István a jezsuita iskoladrámát el- hoz lehet kötni, de Knapp Évával ellentét200. C9. évfolyam ben, ±. a kötetszám mintakönyv jellegét hangsúsősorban színháztörténeti szempontok alapján mutatja be. Megtudhatjuk, hogy a lyozva, a rajzokat általánosabb szemponjezsuiták – akik a színjátszást a nevelés, tok alapján tárgyalja. Erre utal többek kötanítás eszközeként értelmezték – 5566 zött a képek címeinek meghatározása; ami darabot adtak elő Magyarországon, s hogy Knapp interpretációjában a „Szent Amália ezek között szinte több volt a profán témá- triumfusa” titulust viseli, azt ő „Krisztus jú, mint a vallásos. Összefoglalja továbbá, szeretetének és a keresztény hit allegóriáhol, milyen körülmények között, kiknek a jának” nevezi el (31. kép). (Megkönnyíti részvételével zajlottak az előadások. viszont az olvasó dolgát azzal, hogy a A gyűjtemény szempontjából azért fontos képleírások végén közli Knapp Éva definíaz előadások kialakulásának itt ismertetett cióit is.) A különböző szerzők által felvágyakorlata, mert kiderül, hogy mind a zolt értelmezési lehetőségek között azondíszlettervek, mind a szövegek gyakran ban ellentmondásokat találunk. Már Facseréltek gazdát, s hogy szerzők és rende- giolo és Knapp között sem teljes a konzők is utaztak darabjaikkal. Ez történhetett szenzus, ugyanis az előbbi által a megvála kötetben tárgyalt rajzokkal is, a renden tással azonosított halált az utóbbi szerző a belüli tulajdonosváltásnak köszönhetően törökkel azonosítja, s ez a két vélemény távolról sem áll egymással összhangban kerülhettek Sopronba. A gyűjtemény kiváló minőségben rep- (10. kép). Hasonló problémát vet fel több rodukált rajzaihoz és metszeteihez Bardi lap értelmezése is. Bardi az egyik allegoriTerézia készítette el a képleírásokat, és kus figurában Concordiát, Knapp viszont további ikonográfiai elemzéssel, saját Hymeneust véli felismerni (73. kép), de észrevételekkel egészíti ki az előtte leírta- ezt mondhatjuk el a lángok között álló, kat. A képeket minden esetben címmel kígyóhajú figuráról is, akit Bardi a Tűz, látta el, megadja datálásukat, technikájukat Knapp viszont a „Conscientia mala” Meés az előforduló feliratokat, vagyis pontos, dusa-jelmezbe öltöztetett megszemélyesíminden apró részletre kiterjedő, katalógus- téseként fog fel (34. kép). Az allegóriák sal felérő leírásokat közöl. Rövid beveze- megfejtésére tett kísérlet viszont Staud tőjében ő is érinti az attribúció és a temati- Géza állításaihoz képest mindenképpen ka kérdéseit. A Fagiolo és Knapp Éva által előrelépést jelent a kutatásban. A könyvis kiemelt nevek sorába illeszti Giovanni nek erénye és hibája is egyben, hogy tág Paolo Schorét is, akinek hatását egyes la- teret ad eltérő interpretációknak. A kötetpokon felfedezni véli. A köteten belüli ben felsorakoztatott számos új eredmény helyes sorrend helyreállításához járulhat ellenére az az érzésünk támad, hogy a kuhozzá a szerző szerint a lapok vízjeleinek tatás jelenlegi állapotában még nem tetovábbi kutatása. Leírásainak érdeme még, kinthető lezártnak. Ez azonban ösztönzően hogy felhívja a figyelmet a rajzok közötti hathat a későbbiekben azokra, akik végleges válaszok megadására vállalkoznak. motívumegyezésekre, párhuzamokra.

500

ItK

A Soproni jezsuita díszletkönyv igényes találhatunk példát, amikor egy lapon belül az antik és a 16–17. századi kivitelezésű, a területIrodalomtörténeti kiváló szakemberei- keverednek Közlemények nek tanulmányaival kísért kiadása új isme- épületekről másolt elemek. Az 53. képen a 200. C9.mind évfolyam számvilla Teatro Marittimo Hadrianus retekkel gazdagítja mind a hazai, a tivoli±. nemzetközi kutatást. Az itt közölt publiká- oszlopgyűrűjéhez hasonló forma által ciók külön érdeme, hogy a mintaképek keretelt körtemplom mögött a Palladio vizsgálatakor nem csak a díszlettervekre, építészetében megjelenő, majd a római hanem az azok számára is előképül szolgá- barokk templomépítészetben is gyakran ló valóságos épületekre vagy képzőművé- használt kettős timpanon megoldásával szeti alkotásokra is felhívják a figyelmet. találkozhatunk. A tervek közelebbi megér(Például a római San Pietro bazilikában téséhez járulhat hozzá építészetikonológiai Bernini baldachinja – 31. kép, a római elemzésük is. A 64. képen szereplő körPiazza Bocca della Verità szökőkútja – 68. templom Béke templomaként való értelkép, Bramante római Tempiettója – 110. mezését a Janus feliraton és a csukott ajtón kép.) Knapp Éva a tervek kompozícióit a kívül maga a kör alaprajz is alátámaszthatbarokk oltárarchitektúra tükrében is meg- ja. Bramante centrális Tempiettója helyén vizsgálta, s számos párhuzamra mutatott a hagyomány szerint az ókorban egy rá. A már korábban említett 3. képen ábrá- Janus-templom állt, s antikos konvex forzolt szentély összefutó oszlopsorait a mával ábrázolta Rubens is A Háború kötemplomépítészettől idegen megoldásnak vetkezményei című festményén (Firenze, tartja. Az oszlopok közötti távolságok Galleria Palatina v. Pitti) a Béke templofokozatos csökkentését azonban a római mát. A könyv számos tanulsága mellett meg barokk templombelsőkben is alkalmazták, a centrális és a longitudinális tér összekap- kell még említenünk, hogy a gyűjtemény csolására. (Például a Carlo Rainaldi által jól szemlélteti a jezsuiták kiemelkedő épített Santa Maria in Campitelli.) Érde- szerepét nemcsak a barokk építészet és mes itt azt is megemlíteni, hogy a „végte- képzőművészet, hanem a mindezek hatása lenbe nyíló illuzionisztikus háttér kialakí- alatt születő színpadi díszletek stílusjegyetására irányuló törekvés” (Knapp, 42) már inek a kialakításában is. Jóllehet a rajzokat Bramante milanói temploma, a Santa Ma- most már nem lehet a magyarországi műria presso San Satiro illuzionisztikus szen- vészet emlékeinek tekinteni, mégis eltélye óta része a templomépítészetnek. mondhatjuk, hogy ugyanazon az úton A közkedveltté vált megoldások elterjedé- jutottak el hozzánk, ahogyan általában az sének a mikéntjére rávilágítanak maguk a itáliai ihletettségű művek már a középkorgyűjtemény lapjai is. A díszlettervekre tól kezdve; az osztrák, illetve a délnémet nagy hatással volt például az itt metszeten művészet közvetítésével. A kötetből Marcello Fagiolo, Knapp ábrázolt római Piazza Navona (112. kép). A sort még lehetne folytatni, vélemé- Éva és Bardi Terézia tanulmányához gonnyem szerint a 16. képen a Salamon trón- dosan elkészített jegyzetapparátus tartozik. jához felvezető lépcső formája hasonlósá- A bizonytalanság érzetét kelti viszont, got mutat Michelangelo Biblioteca Lau- hogy Kilián István közlését nem követik renzianába tervezett lépcsőjével. Arra is jegyzetek, Bardi Terézia pedig hol a fő-

501

ItK

szövegben, zárójelben, hol pedig lábjegy- fordítva hivatkozik. Az olvasó tájékozódásegítik viszont a vastagon szedett képzetekben adja meg hivatkozásait. A könyv sát Irodalomtörténeti Közlemények végén található, mindössze kétoldalnyi számok, s a kötet nyomdatechnikai kivite200. C9.azévfolyam csak szám dicséretet érdemel. A Soproni bibliográfiáról nem derül ki, hogy csak lezése±. Bardi tanulmányához tartozik-e, vagy az jezsuita díszletkönyvről készült könyv egész könyvhöz, a névmutató pedig hiány- reprezentatív kiállításával és vitára inspizik. A képleírásokban közölt és a szerzők ráló tanulmányaival nagy érdeklődésre által idézett számozások megfelelnek tarthat számot. Békés Enikő egymásnak, kivéve egy helyen, ahol Bardi a 103. és a 105. képre Knapphoz képest MARGÓCSY ISTVÁN: PETŐFI SÁNDOR Budapest, Korona Kiadó, 1999, 312 l. (Klasszikusaink). A kötet alcíme meglepő: Kísérlet. Először talán a szokott szerzői magamentésre gondolnánk, a feladat nagysága és a terjedelem ellentmondására. (Szó, ami szó: a sorozat terjedelme valóban nem ideális, alig több az Irodalomtörténeti Füzetekénél; a kötetcímek viszont – az író/költő teljes nevével – monografikus feldolgozást ígérnek, amit az életrajzi kronológia és a bibliográfiai összeállítás tovább erősíthet.) Amikor azonban a szerző, aki évtizedek óta kutatja és oktatja Petőfit, ugyanezt a megszorítást argumentálva is kifejti (5–8), látható, hogy alcímét kéretik komolyan venni, az öt nagy tanulmányt összefogó A romantikus Petőfi belső gyűjtőcímmel együtt. Kányádi Sándor mesélte, hogy a székelyföldi kisiskolások mint „Petőfi Sándor bácsit” köszöntötték: a költő, kivált, ha Sándor utónévre hallgat, csakis Petőfi lehet. Tudomásul kell vennünk, hogy az ország, sőt a nyelvterület lakossága zömének szemében ma is ő a poéta szinonimája – még akkor is, ha az 1973-as, felülről és ideologikusan vezényelt, kampányszerű születési évforduló túlhajtásának visszahatását tanárok és diákok körében máig

502

észlelhetni. Margócsy, aki 1988-ban pompás szöveggyűjteményt állított össze Petőfi politikai utóéletének dokumentumaiból („Jöjjön el a te országod…”), évtized múltán keserű evidenciát lát abban, hogy kötetét A Petőfi-kultusz határtalanságáról című tanulmányával kell kezdenie (11– 47). Az elmúlt esztendők során nálunk is önálló tudományággá izmosodott kultusztörténet most már valóban elodázhatatlanná teszi az irodalomtörténet és a kultusz szétválasztását. Hiszen a Petőfi-utóélet nemcsak minden magyar kultuszok legnagyobbika, a kultusztörténet ideális kutatási terepe, de (és ezt mi tesszük hozzá) elérte az önmaga farkába harapó kígyó állapotát: azok, akik Petőfi mellett éltek, döntéseiben befolyásolhatták (mint Szendrey Júlia, Jókai Mór, Egressy Gábor – vö. 22–23), előbb bűnbakká váltak a fehéregyházi síkság felől szemlélt életrajzokban, utóbb viszont, lefokozottságukkal, már-már az istenített személyiség képességeit kérdőjelezték meg: milyen lehetett az az ember, aki ilyen befolyásolókkal vette körül magát? Csakhogy az irodalomtudomány Petőfiképének és a kultusznak immár elkülöní-

ItK

tett újjáépítéséhez először visszabontani gálata és esetleges bővítése is a kritikai feladata lesz. Induktív anyaga így – szükséges, hiszen még katedrán vannak kiadás Irodalomtörténeti Közlemények azok, akik az egyébként nagy tehetségű és hogy ne zavarja az interpretáció feszesséC9. évfolyam szám kerül át, a legszemlélea jegyzetekbe versérzékeny Pándi 200. Pál ideológiai bű- gét – ±. vészmutatványain nevelkedtek (egy ilyen tesebb szövegpélda vagy szakirodalmi értelmezés pengeélesen pontos elemzése: hely említésével és utalással a nagyszámú 23–26), és érthető zavarukban inkább többire (vö. 256–257). Margócsy értelmezésében Petőfi „moátugorják vagy megrövidítik a Petőfire szánt órákat. Okkal-joggal figyelmeztet dern polgári író” olyan vonatkozásban (is), Margócsy a külföldi recepció számbavé- hogy az 1840-es évek megélénkülő hírlaptelének hézagaira is (már az előszóban: 7): irodalmában és kiadói konkurenciaharcai a göttingeni egyetem finnugor tanszékén közepette nemcsak feltalálta magát, de – számon tartott 22.500, nyomtatásban meg- kizárólag a tollából elsőként megélve – jelent fordításra vonatkozó adat csak a tisztes középosztályi életszínvonalat is német nyelvterületre vonatkozik! Napi elért (71). E téren 1962, Törő Györgyi feladatként jelentkezik viszont, hogy a tanulmánya óta (Petőfi anyagi helyzete = Petőfi-fordítók előző nemzedéke kiörege- Tanulmányok Petőfiről, szerk. PÁNDI Pál dett-kihalt (az 1960-as, 70-es években és TÓTH Dezső, Bp., 1962, 41–90) nem tevékenykedettek), és – amint a mostani sok történt. Most néhány rendkívül találó kettős évforduló meg a frankfurti könyv- megjegyzés késztet továbbgondolkozásra. vásár is bizonyította – pótlásukra még Ilyen – példának okáért – a szerzői jog középtávú elképzelésekhez elegendő kul- megíratlan korai története, amely előbb a turális közakarat sem észlelhető. romantikus triász kezdeményezéseként veAz előszó és a kultusztörténeti áttekin- tődik fel a Kisfaludy Társaságban, eljut a tés végére érve világossá válik, hogy Mar- megszövegezett törvényjavaslatig 1844 gócsy maximális gondossággal farag őszén az országgyűlésen – és ott már nem erényt a szükségből. Az adott terjedelem- kerül tárgyalásra, s nem szerepel az 1847. ben kutatási stratégiát vázol fel, amelyet évi ellenzéki követutasításokban sem. (Vö. összesen öt irányban képzel el (kultusztör- 59–60, a Jókai–Petőfi szerkesztette Életténeti, irodalomszociológiai, alkotás- képek közleményével!) Soha nem gondollélektani, stílustörténeti-nyelvi és eszme- tuk végig, mit jelent az 1843/44. évi ortörténeti megközelítésben), és a mindegyi- szággyűlés kudarca ebből a szempontból a ken tett jelentős lépéssel megteremti annak Petőfi-generáció számára, és mit költőnka szakmai párbeszédnek, vitának a lehető- nek. Talán azt, hogy neki van piaca a Pesti ségét, amelyiket az elmúlt évtizedben a Divatlapnál a hetente „vágott” versre, Petőfi-recepció sajnálatosan nélkülözött, szemben a Pozsonyból visszaözönlő költőés amely létrehozhatja a modellálhatóan társakkal és literátus ifjakkal – Petőfi élelegjelentősebb utóéletben az interpretáció tében először kerül előnyös helyzetbe, sokféleségének egymás mellett élését. nemzedéktársaihoz viszonyítva. FelméEnnek érdekében most konstansnak veszi a rendő még, hogy mit jelentett ez a csoport Petőfi-szövegkorpuszt, a rá vonatkozó fi- a pest-budai irodalmi életben; annak ellelológiai állításokat (5–6); ezek felülvizs- nére, hogy még Petőfinek sem sikerült

503

ItK

1845 elején szervezettebbé tenni „rüpők- sen figyelemreméltók azok az oldalak, a közhellyé vált nyelvi-stitársaságukat” (18–20 Irodalomtörténeti fő), ez 1846 tavaszá- amelyeken Közlemények ra maradt. Vagy ilyen az írói név védjegy- lisztikai felfogással – „Költészetében a 200. C9. ±. számamik” (Németh G. Béla) újra azok, ként funkcionálása (61–62), annak évfolyam meg- dolgok említésével, hogy az Összes költemények – vitatkozik a szerző. Ehelyütt a magyaráélén – és névjegyén is! – csak a magyarí- zat arra is, hogy a petőfieskedők miben tott családnév hat betűje áll; majd ennek nem tudták követni mesterüket, miközben kiterjesztési kísérlete az írófeleségre is „költészetének ’szótári’ jellegét, tárgyi megkötöttségét, szójelentéseinek elemi (63). A Petőfi szerepdilemmái (75–134) és köznyelviségét átvehették vagy utánozA romantikus Petőfi című tanulmány hatták…” (166.) Fontos és új mondandója van Mar(135–212) már konkrét versértelmezéseket is tartalmaz, és ezért várhatóan – a szerző gócsynak a romantikus költő antinomikus szándékának megfelelően és remélhetően világképén belül a történelemszemléletről – nagyobb vitákat fog kiváltani. Margócsy is. A történelem előrehaladásának hegeli az Összes költemények előszavában alkotói ihletésű látomása mellett jelentkező kétsajátosságnak, egyben kortünetnek meg- ségverseket (elsősorban a Világosságot! vallott „szaggatottság” tartalmából indult címűt) a szakirodalom eddigelé leküzdött ki, és azt egy „költészeti szerephármasság válságjelként vagy ideológiai hangulatként feloldhatatlanságából”, azaz az „önmaga értelmezte, pedig a történetfilozófiai kétely korlátlanságát hirdető individualizmus”, „a nem csak (körforgáselméletté kiépítve) természeti-közösségi szerep” és a „profeti- ebben a versben érhető tetten, hanem most kus vezér szerep” állandóan kereszteződő érzékeny részelemzések igazolják, hogy ez ütközéséből vezeti le; amelyekkel a költő a poláris szemlélet azoknak a költeméfolyamatosan szembenézve, saját helyét nyeknek egyszerre „felemelő és elborválasztások-döntések sorában kereste (92– zasztó” képanyagában is kimutatható (Az 95, 118–119). A bizonyításhoz használt ítélet, Föltámadott a tenger…, 1848, te versanyag, persze, nem a szokott antoló- csillag…), amelyeket a nagy forradalmi gia-szempontok szerint való; nemcsak a látomások közé soroltak, és vezérmotívuFelhők és Az apostol újraértékelése szük- maik alapján, nem is indokolatlanul (180– séges ehhez, hanem olyan költemények 182). Igen fontos megállapítás, hogy – noha „felfedezése”, mint például a Falun (123– 124, 202–203), a Szomorú éj (124–125), a irodalmunkban nemigen készült, az Összes Vízen (166–167), a Nem ért engem a vi- költemények hivatkozott előszaván kívül, lág… (168), a Tűz (179), Az éj (187), a romantikus kiáltvány, önigazolás stb. – a Képzetem (188) stb., stb. Mint a (sokkal gyakorlatban mindhárom műfajcsoportban hosszabbra is nyújtható) címfelsorolásból megszülettek azok az alkotások, amelyek is látható, Margócsy a legfontosabb ponto- nemcsak markánsan igazolták a romantika kon támadja a „nemzeti klasszicizmus” és eredetiségét, de egyenesen szellemiségéa „lírai realizmus” kategóriáit. A roman- nek és stílussajátosságainak tűréshatárait tika stílussajátosságait sikerrel bizonyítja a próbálgatták. Petőfi így visszakerül Vajda tájversek csoportján (202–212), és különö- Péter, Teleki László, Czakó Zsigmond, a

504

ItK

korai regényeit író Jókai Mór és Kemény megindulása után versekben folytatott.) érzékelte „a kijelentések és megZsigmond társaságába; miközben persze Margócsy Irodalomtörténeti Közlemények az is igaz, hogy Petőfi maga nem élt ugyan fogalmazások ellentmondásai”-t (234), ám200. C9. évfolyam ±. szám ezúttal fölöttébb vázlatos a stílusirányzat megnevezésével, de a de kifejtésük Tízek Társaságát mégis „romanticai isko- maradt. A kísérlet – bízvást elmondható – sikelá”-nak tekintette (vö. 147). Az eddig elemzett tanulmányoktól né- rült. Noha nem monográfia készült ezúttal, mileg elkülönül A szabad elvű Petőfi a tanulmányok és jegyzeteik között máris (213–239), amely eredetileg bevezetőnek létezik a kötetben az a belső utalásrendszer készült a reformkori szabadelvűeket bemu- (számos esetben pedig olvasás közben, tató, az 1848-as forradalom 150. évfordu- gondolatban az olvasó is kiépítheti), ami a lójára kiadott könyvsorozat Petőfi- kutatási stratégia organikus voltát és egyszövegei elé. Most a szerző végre érvénye- ben életképességét bizonyítja. Akadnak síthette szándékát: az egybe- vagy külön- részletek, ahol a recenzens véleménye írás itt ugyanis nem helyesírási kérdés és vagy kutatói tapasztalata eltér az itteni nem is szójáték. (Némi iróniával: a sorozat elemzéstől. Legfőbb hiányérzetünk példánem nélkülözhette a liberalizmust átélt, ul, hogy az Összes költemények önjellemző költői világába néhány eszméjét, vonását előszavának egy másik igen fontos passzuintegráló, de nem szabadelvű Petőfit – sát, az „igazi magyar versformá”-ra vonatújabb kultusztörténeti adat!) Ehelyütt, a kozót Margócsy (még) nem elemezte, korábban igen magasra tett színvonal- pedig nyelvészeti és stilisztikai felkészültmérce alapján, arra várnánk választ: vajon sége, érzékenysége predesztinálja őt erre a a politikus Petőfiben vagy életművének feladatra. A lényeg azonban most nem ez, hanem 1848/49-ben közvetlenül politikai hányadában szintén a polarizált világkép érvé- az, hogy jelentős munka született, amellyel nyesül-e (erre vannak korábbi utalások a a Petőfi-kutatás megkezdheti az újraépíttöbbi tanulmányban), avagy Petőfi straté- kezés időszakát, és amelynek a laudáció is gia és taktika kettősségében, azaz profi kijár. Margócsy István nem valamelyik dipolitikusként cselekszik és ír-e. (Amire vatelmélet jól-rosszul elsajátított és maszintén akadnak jelek; gondoljunk például gyarított követelményrendszerét vagy más a Közcsendi Bizottmány kérésére ki nem tudatformák (politikából, filozófiából, ideadott Dicsőséges nagyurak… esetére vagy ológiákból) kölcsönzött normáit használja arra az 1848. május 27.-ről keltezett hírlapi elemzésre. Petőfi Sándor szövegeiből incikkre, melyben – a délvidéki szerb táma- dul ki, és hozzájuk érkezik meg olvasója dás hatására – bejelentette a köztársasági is. Kerényi Ferenc agitáció időleges felfüggesztését, és amelyet aztán 1848 őszén, a fegyveres harc

505

ItK

POZSVAI GYÖRGYI: VISSZANÉZŐ TÜKÖRBEN. AZ ÁLMOK ÁLMODÓJA EZREDVÉGI OLVASATA Irodalomtörténeti Közlemények Budapest, Argumentum Kiadó, 1998, 181 l.

200. C9. évfolyam ±. szám

Pozsvai Györgyi munkája narratológiai kiindulású elemzés, melynek ekként meghatározható metodikája mellől nem hiányzik a törekvés a vizsgált formai jelenségek történeti változataira, hagyományfüggő és hagyományképző karakterének kidomborítására sem. Azaz történeti-poétikai jellegű tanulmányról beszélhetünk, mely többnyire jelzi vagy implikációi révén elősegíti feltevéseinek historikusan érthetőségét, ilyen jellegű folytathatóságát. Mégpedig igen sokoldalú közelítéssel, szempontjainak és következtetéseinek árnyalt, színvonalas, meggyőző kifejtésével. Ezek közül először az elbeszélői pozíció és a narratívaképzés összefüggését érdemes említeni, mely egyébként is a legfeltűnőbben határozza meg Asbóth János regényének mai újraolvasását. A modernizálódó epikában, így az Álmok álmodójának szövegében kulcsszerepet töltenek be azok az eljárások, melyek az elbeszélőnek a történet feletti uralmára vagy annak hiányára reflektálnak. Egyre fontosabbá válik, hogy a narrátor mennyiben jelzi és tartja fenn önnön fikción kívülinek mutatott státuszát, azaz mennyiben tudja-akarja e külső pozícióból integrálni, lineáris sorozattá formálni hőse vagy önmaga történetét, s hogy ezzel szemben mégis milyen mértékben válik a történetébe „beleíródó” alakzattá, ekként veszítve el mindentudása fölényét. A magabiztos rálátás kompetenciájának megrendülése révén pedig a regényalakok fejlődésének, sőt, autonómiájuk kialakításának a lehetősége kérdőjeleződik meg. Vagyis azon formaelvek válnak bizonytalanná, melyek

506

az Asbóth-regény vizsgálatához is mellőzhetetlen prózahagyománynak, a Bildungtípusú elbeszélésnek alapfeltételeit biztosították. Ezért Pozsvai Györgyi értelmezésének mindenekelőtt az írandó a javára, hogy narratológiai premisszái egyre inkább távolodnak az „én vagyok – én gondolkodom” beállítódásra hivatkozó elbeszélői ego feltételezésétől. Hiszen a vonatkozó kutatásokat fellendítő, részben itt is hivatkozott strukturalista elméletek távolról sem mindig küzdötték le a vélekedést, hogy az elbeszélendő emberi létnek e szubjektív énbe foglaltságából származik annak idői formája. Eszerint a történet elbeszélése mindig az elbeszélő tudásának következménye volna: a narrátor létezése megelőzné nyelvét és temporalitását, így konstruálná a szövegvilágot. A hasonló elgondolások felülbírálatát, az énnek a beszédben-konstituálódására felfigyelő interpretációt éppen a narrátor többféle funkciójának gazdagon árnyalt elemzése ösztönzi a kötetben, különösen a monológhelyzetek dialogikus távlatba helyezése, a „dialogikus monológnak” nevezett eljárás poétikájának kiemelése nyomán. Ezen belül kerülhetnek tárgyalásra immár a modernség paradigmatikus elemei, elsősorban az aposztrofikus alakzatok, a megszólítások bipoláris feszültségében észlelhető jelentések, mint az egónak a másik felé fordulásából, a magából-kilépéséből, a beszédnek a heideggeri értelemben vett kifelé-mondottságából való létesülése. Mindez olyan epikus alakításokra utal, amelyek a beszélő én számára birtokolhatatlan tartalmú eseményeket implikálnak,

ItK

az én ezért mindig egy határon túlra, egy ban bízva, nyelve és sorsa fölötti (persze látszólagosnak bizonyuló) hatalmásik, idegen közegre vonatkoztatva, mindig Irodalomtörténeti Közlemények annak újra és újra felvillanó „tükrében” mát. Tulajdonképpen az ismétlődő kísérle200. C9. évfolyam szám tek és±. ismétlődő kudarcok egymásutánjára, ismerhet önmagára. Belátható: a Velencét megszólító vonzalom (a találóan „verbum az illúziók feltűnésének és elvesztésének creans”-nak minősített „Te vagy Velence!” cselekménysorára vetül a történetét és aposztrophé) szintén azt invokálja, ami önmagát integráló szereplői szándéknak és megvonja magát, s a főszereplő annyiban nyelvi megvalósíthatatlanságának feszültismerhet önmagára, amennyiben a tőle sége. A dolgozatban említett polifonikus megvontra utalni képes, hogy ebben az állandó vonzottságában (vágyakozásban) szisztéma pedig hajlékony magyarázó engedjen utat létezése sohasem teljesen elvnek bizonyul ezen integratív aktusok átlátható-birtokolható sajátosságainak. S szubjektivitásának és szétbomlásuk nyelhogy mindez a memória olyan modalitása- viségének explikálásához, e folyamat egy ként nyilvánul meg, melyben maga az modernista változatának kifejtéséhez. Enemlékezés is időbe vetetten jut szóhoz, az nek nyomán derül ki tehát, hogy például az a romantika óta alapvető tapasztalata az eltérő beszédhelyzetekből megszólaló énformák kronotopikus elhelyezéséből nem európai irodalomnak. Mielőtt azonban túlságosan és történe- hallható ki olyan markáns diszharmónia, tietlenül messzire mennénk a nyelvre ha- mely a harmónia vágyképét eleve megtagyatkozó világban-bennelét néhány for- gadná a főszereplő számára. Lezáratlanság mációjának tulajdonításában, meg kell feltételezhető „csupán”, s nem összeegyezjegyeznünk, hogy éppen a dolgozatban tethetetlenség vagy esetlegesség. A térszekiemelt vallomásos dikció sajátossága rűen értelmezhető idő és az időiségként figyelmeztet arra, hogy a „te vagy Velen- értelmezhető tér ugyan ellentmondások ce” mondattal kezdődő, vonzás és vonzott- metszéspontjára helyezik a főszereplőt, de ság meghatározta dialógus mellett a re- nem törik szét végleg szubsztanciájának gény beszélője (alakváltozatai ellenére) önfenntartó illúzióit. Darvady Zoltán „álmégiscsak ragaszkodik önnön egységes mai” – a manapság gyakran hivatkozott mivoltához és egységesítő képességéhez – derridai idézettel szólva – a sorsnak lineáezért nevezhető az „álmok álmodójának”. ris folytonosságot, egy kezdetet és egy S noha saját szövege rendszerint fölébe véget tulajdonító álmoknak nevezhetők, kerekedik szándékainak, számos kudarcá- miközben e folytonosság többször is megról megfeledkezve, lényegében mindvégig törik, anélkül, hogy álmodóját végleg birtokolhatónak vagy feltámaszthatónak felébresztené. De éppen ez a kettős (elvéli énelbeszélésének integráló-szervesítő lentmondásos) szituáltság hívhatja ki az kompetenciáját. Darvady Zoltán szólama – olvasó azon reagálását, melyben immár bár távolról sem az elbeszélő én puszta levonható a következtetés is a kudarcok tárgyának mutatkozik az olvasó számára, sorából. E reagálást látványosan segíti elő hanem „saját szavainak szuverén hordozó- a vallomásra kívülről tekintő, jelöletlen ja” lesz – mégiscsak újra- s újrakondicio- nézőpont képződése: a fejezetekre tagolásnálja, mégpedig szubjektuma erőforrásá- ban megnyilvánuló külső (paratextuális)

507

ItK

pozíciónak a narrátor-szereplő nevét ma- („mélypszichológiai”) és nem a fejlődésalárendelt stádiumot képvisel. Szintén gába foglaló reflexiója. Igaz, a szöveg itt nek Irodalomtörténeti Közlemények nemcsak önmagát olvasó metapozíciót tériesíti az időt, túllép az önmagát teleolo200.megfogalmazC9. évfolyam szám elképzelő humanigikus±. beteljesedésében teremt a történethez, hanem za értékpreferenciáit is. A zárófejezet címe táson. Sőt, olykor éppen a továbblépés így hangzik: Darvady Zoltán mindent el- (mint egyre „magasabb” szintre jutás) veszít és mindennél többet nyer. De az lehetetlenségének a szuggesztiójával taértékelő keretezés irányadása könnyen de- gadja meg a „haladás” perspektíváját. konstruálható, többek között az ironikus Elég, ha Cocteau-tól Szerb Antalig vagy olvasatot lehetővé tevő vendégszövegek Musiltól Ottlik Gézáig gondolunk néhány szerző közismert művére. E szövegekben a némelyikének segítségével. Mindezzel összefüggésben jól érzékeli gyermek- és ifjúkor olyan világ és olyan a monográfia, hogy a „ki vagyok én” kér- nyelvezet, mely nemritkán az emlékezés dést exponáló vallomásosság előbbi for- aktusaiban mint a nyelvi előzöttségnek mája kiválóan alkalmas arra, hogy szub- hangsúlyosan kiszolgáltatott képzetekben jektumának folytonos újraképzése mellett, érvényesíti destabilizáló hatalmát. Az emlékezéstechnika mellett az itt de a kérdés állandó fenntartásával leépítse és átírja az énelbeszélés számos korábbi adódó másik lényeges szempont a valloalakzatát. Elsősorban azokat tehát, melyek más néhány műfaji sajátosságát érinti. a fejlődésregény műfajához köthetők. Két A napló- és a levélforma igen sokoldalú, fontos szempontot említenék, melyek többször előkerülő, történeti panorámába Pozsvai Györgyi értekezésében nyomaték- illesztett analízise a kötet legkiválóbb kal kerülnek elő. Az első a gyermekkor részei közé tartozik. Ezúttal különösképp tematizálása, az „emberré formálódásban” sikerült rámutatni – és éppen a hagyomá– Rousseau-ra hivatkozva – fontosnak nyosan retrospektív, ekként integráló jelláttatott szerepe. Persze éppen az „emberré legű soliloquiummal szembesíteni – az formálódás” önfeledten kiteljesedésbe időiségük folyamatát birtokolni nem képes emelkedő szakaszolását vonja kétségbe a beszédformák műfaji elemeire. A dolgozat gyermekkornak nemcsak meghatározó immár nyomatékkal reflektál arra, ahogy a nevelődési kiindulópontként, hanem soha naplóírás jelen idejűsége a fejlődés – és nem legyőzött, soha meg nem haladott bármilyen elbeszélés – összerendezésének stádiumként való vissza-visszatérése. előzetes tudását kérdőjelezi meg, s ahogy a A modernség emberképében így a gyer- levélírás dialogikussága a szövegjelek mek- és kamaszkor nem pusztán a későbbi egymást módosító változékonyságát feltűfejlődésre ható, újra és újra tudatosítható nővé teszi. Külön említésre méltó, a gyorkiindulásként, nem a nevelődés ívének san gyarapodó szakirodalomban sem melegyszerű kezdeteként, hanem a lélektani lőzött leleménye Asbóth szövegének a változások okozati magyarázatát áthúzó, szerelmes levelek visszaküldésének epifolyvást átminősülő és átminősítő, az zódja, amely az emlékezést az olvasáshoz, egész élet lineáris bonyolíthatóságát míg a felejtést (a múlttal való szakítást) az drasztikusan széttördelő mozzanatként íráshoz, méghozzá e levelek másolásához tűnik elő, hiszen a jelennel egyenrangú köti.

508

ItK

A regénynek részben művészregény- kitűnő megfigyelések sorát mutatja fel, az említett narratológiai és műfajelként való olvashatósága az interpretáció főleg Irodalomtörténeti Közlemények számára a fejlődési epika dekonstruálá- méleti területen. Például az álommotívum 200. C9. évfolyam ±. szám funkciójáról, valamint a képiségről és a sának és az esztéta modernség tendenciáinak összjátéka felé nyit széles utat. A ta- zeneiségről szóló fejtegetések kapcsán tér nulmány e téren szimbolizmusról beszél, ki a szöveg nem eszközjellegű nyelvhaszehhez az irányzathoz köti az esztétizmus nálatának kérdésére, s számos fontos, felmegjelenését úgy, hogy kevéssé domborít- fedezésszámba menő észrevételt tesz a mű ja ki annak nietzschei kiindulású, korszak- modern értelemben vett autonómiájáról, meghatározó erejű koncepcióját – az onto- poétikai zártságáról. Ezt nem cáfolja a vélógiai teljességéről lemondó és a világot lemény, miszerint a társművészetekkel ehelyett művészi-szellemi teljességgel kezdeményezett párbeszéd ugyanakkor igazolni akaró törekvést. Ez különösen nagy mértékben árnyalja-gazdagítja mind annak fényében hiányolható, hogy Dar- a szüzsé, mind a stílus szintjének jelképzévady sorsában nyomatékkal a világon- sét. Sőt, hozzátehetjük, lehetőséget biztosít felülkerekedés romantikus (vagy romanti- napjaink befogadásának arra, hogy szétfekusnak tartott) prófétizmusa vall kudarcot: szítse a poézis (immár látszólagosnak a főhős előbb – jellegzetes módon – politi- nevezhető) hermetizmusát. A további kukus, majd költő akart lenni, de azért nem tatások e tekintetben még igen sok eredválhatott művésszé, mert nem adta fel a ményt hozhatnak, nem kis részben Pozsvai világra a győzelem igényével tekintő, Györgyi értekezésének kezdeményezései anakronisztikus ars poeticáját. Ugyanakkor nyomán. A zenei és a képi vonzatú mozépp a hagyományos költőfunkció csődje zanatoknak nem csupán intermediatív teszi alkalmassá arra, hogy Velence szép- utalásait és innen nyerhető jelentéstöbbleségeit igazi modern „esztétaként” csodálja. tét, hanem a befogadásban előidézett, Vagyis a romantikus program elvesztése annak imaginárius tartományát gazdagító utal a veszteség nyomán támadó modern energiáját is vizsgálni szükséges a továbelvárásra: a mű zárlata, a Bánk-idézet biakban. Mindezért nem véletlen, hogy az („munkálkodó légy, ne panaszkodó”), igen sokoldalú, számos lexikai, akusztikai, minden iróniája mellett, mintha a győze- szintaktikai elemre kitérő interpretáció lem és a kitartás viszonyának vonatkozó során a befogadás szempontja mind hangrilkei ellentétezéséből is megpendítene súlyosabban kerül elő. Végül – a bevezető valamit. (A Kalckreuth-rekviem szavaival: fejezetre rímelő kiegészítésként felfogha„Győzést ki említ? Minden csak kitartás.”) tóan – a zárszóban, vagyis az olvasat hoPozsvai Györgyi munkája a 19. század zadékának birtokában már a beszélőnek vége irodalma jellemzésének kevésbé a mint individuumnak a létvilág egészét paradigmatikus mozzanatok és összefüg- átfogni nem képes mivoltáról esik szó az gések kiemelésével, mint inkább az adott egyre újabb értelmező perspektívák feltászöveg relatíve egyedi megoldásainak ér- rulása kapcsán. Jelezvén, hogy a szöveg e zékeltetésével szorgalmazza folytatását, ál- „perspektívák” beszélgetéseként is felfogtalánosabb poétikai továbbgondolását. E te- ható, túllépve a narrátori individualitásnak rületen viszont számos új eredményt hoz, az első fejezetben exponált problémakörén.

509

ItK

Frappáns ötlet az értekezés végén az való megnyílásról, állandó önkorrekciós is tanúskodik. Igen szembetűnő összevetés Kemény Zsigmond A szív ör- mozgásról Irodalomtörténeti Közlemények vényei című regényével. A fejezet határo- a koncepció távlatának állandó szélesedéC9. évfolyam ±. szám folytonos továbbgondolázottan és meggyőzően200. használja fel az As- se, felvetéseinek bóth-regény elemzésének eredményeit, rá- sa és kiegészítése. Mindez hozzásegítette a mutatván, hogyan befolyásolja a későbbi szerzőt ahhoz, hogy a századvég fontos szöveg tapasztalata a korábbi mű olvasatát. regényének a közelmúltban fellendülő Ezen túl, a romantika–modernség kapcso- kutatását, Németh G. Béla, Szajbély Milatát illetően is az eddigieknél cizelláltabb, hály, Gergye László, Szilágyi Márton, műfajtörténetileg alaposabb összevetések- Lappints Eszter, Palkó Gábor és Milbacher kel találkozhatunk. Rámutatván a szöve- Róbert munkáit korszerű, igen alapos és gek kompozíciós „alapegységeinek” mo- értékes interpretációval folytassa. Hozzájádulációira: a narrátori és a szereplői han- rulván a korszaknak manapság megfigyelgok viszonyára, a levél- és a naplóforma, hető rekanonizációjához, mely egyre invalamint az élőbeszédet idéző közlésmó- kább az előtérbe helyezi a 19. század végének korábban többnyire csak peremdok egymást decentráló karakterére stb. Az elmondottakból következik, hogy helyzetben lévő szövegeit. Pozsvai Györgyi értekezése a megértés Eisemann György folyamatának mindig új és új stádiuma felé

510