Isaac Asimov A pokolba tartó vonat
A tréfamester Noel Meyerhof megnézte a már korábban előkészített listáját és kiválasztotta, melyik pont legyen az első. Szokásához híven, most is elsősorban ösztönére bízta magát. Szinte törpének tűnt az előtte álló gép mellett, noha abból csak igen kicsiny rész volt látható. Ez azonban nem számított. Fölényes magabiztossággal beszélt, mint aki tökéletesen tisztában van vele, hogy ő a mester. - Johnson - mondta -, váratlanul hazaérkezett üzleti útjáról és feleségét legjobb barátja karjaiban találta. Visszahőkölt, majd így szólt: Max, én a hölgy férje vagyok, így hát nekem kötelességem. De neked? Oké, hadd mélázzon rajta egy kicsit - gondolta. Ekkor egy hang szólalt meg mögötte. - Hé! Meyerhof törölte ezt az egytagú szót és kikapcsolta az áramkört, amit használt. Hirtelen hátrafordult, és így szólt: - Dolgozom. Miért nem kopog? Most nem mosolygott, mint általában szokott, valahányszor Timothy
Whistlert, a vezető analitikust köszöntötte, akivel gyakran dolgozott együtt. Olyan rosszalló képet vágott, mintha egy idegen zavarta volna meg, vékony arcát komor ráncok torzították el, s amúgy is kócos haja mintha még jobban felborzolódott volna. Whistler vállat vont. Fehér laborköpenyt viselt, amelyen merev függőleges vonalakat gyűrt zsebre vágott és összeszorított ökle. - Kopogtam, de maga nem válaszolt. A működést jelző lámpa nem égett. Meyerhof dühös lett. Nem erről volt szó. Túl erőteljesen összpontosította figyelmét az új tervre, és elfeledkezett a részletekről. És mégsem igen tudta hibáztatni magát emiatt. Ez a dolog fontos volt. Hogy miért, azt persze nem tudta. Nagymesterek ritkán tudják. Éppen az tette őket nagymesterekké - az a tény, hogy az értelem fölött álltak. Másképp hogyan is tudna az emberi ész kapcsolatot tartani azzal a tíz mérföld hosszú, szilárd halmazállapotú értelemtömeggel, amit Multivacnak hívnak, és amely az összes eddig épített komputerek között a legbonyolultabb? - Most dolgozom - szólt Meyerhof. - Valami fontos dolgot akar közölni? - Semmi olyasmit, amit ne lehetne elhalasztani. Néhány hiba van a
válaszban a többdimenziós ... - Whistler későn kapcsolt és arca sajnálkozóan kétkedő kifejezést öltött. - Dolgozik? - Igen. Hát aztán! - De ... - körülnézett az alacsony helyiség falmélyedéseibe, a beolvasók és kiírók sorozatára bámult, amely a Multivacnak csak kis részét tette ki. - Senki nincs itt. - Ki mondta, hogy van, vagy kellene lenni? - Egyik viccét mondta el, ugye? - Na és? Whistler kényszeredetten mosolygott. - Csak nem akarja azt mondani, hogy viccet mesélt a Multivacnak? Meyerhof hűvös hangon kérdezte. - Miért ne? - Tényleg? - Igen. - Miért? Meyerhof végigmérte a másikat. - Nem vagyok köteles beszámolni sem magának, sem másnak. - Jóságos isten! Hát persze, hogy nem. Pusztán kíváncsiságból kérdeztem, semmi másért. - De hát, ha dolgozik, magára hagyom. Homlokát ráncolva, még egyszer körülpillantott. - Tegye azt - szólt Meyerhof. Szemmel követte a távozót, majd dühös
mozdulattal bekapcsolta a működést jelző lámpát. Nagy lépésekkel föl-alá járkált a szobában és próbálta összeszedni magát. Átkozott Whistler! Átkozott mind! Mivel nem gondol rá, hogy ezeket a technikusokat, analitikusokat és műszerészeket társadalmi téren kellő távolságban tartsa, mivel úgy bánik velük, mintha ők is alkotó művészek lennének, ilyen dolgokat engednek meg maguknak. Még vicceket sem tudnak tisztességesen elmondani gondolta elkeseredetten. Ez nyomban visszatérítette jelenlegi munkájához. Újból nekilendült. Az ördög vigye el mindannyiukat! Ismét működésbe hozta a megfelelő Multivac áramkört és beszélni kezdett. - Egy rendkívül viharos óceáni átkelés alkalmával a steward megállt a hajókorlátnál és szánakozva nézett egy emberre, aki a korlát fölé roskadva és mereven a mélységbe nézve nagyon is magán viselte a tengeribetegség pusztító nyomait. A steward gyöngéden vállon veregette a férfit. Vigasztalódjék uram suttogta. - Tudom, hogy ez nagyon rossz érzés, de valójában soha senki nem hal meg tengeribetegségben.
A kínlódó ember elgyötört zöld színű arcát vigasztalója felé emelte és rekedten zihálva így felelt: - Ember, ne mondja ezt! Az isten szerelmére, ne mondja ezt! Egyedül a meghalás reménye tart életben. Timothy Whistler kissé belefeledkezett gondolataiba, de azért mosolyogva bólintott, amikor a titkárnő íróasztala mellett elment. Az visszamosolygott rá. Itt - gondolta - még egy archaikus pont található a huszonegyedik század komputerektől uralt világában, egy élő titkárnő. De talán természetes is, hogy ez a szokás éppen a komputer-fellegvárban, a Multivacot kezelő kolosszális világvállalatban maradjon fenn. A minden igényt kielégítő Multívac mellett ízléstelen dolog lenne kisebb komputerekkel végeztetni a lényegtelen feladatokat. Whistler belépett Ábrahám Trask irodájába. A kormánytisztviselő félbeszakította a pipagyújtás gondosan végzett műveletét. Kampós orra éles ívben emelkedett ki a mögötte levő ablak négyszögéből. - Nicsak Whistler! Üljön le! Üljön le! Whistler leült. - Úgy hiszem akadt egy problémánk, Trask. Trask kissé elmosolyodott.
- Remélem, nem műszaki jellegű. Én csak ártatlan politikus vagyok. (Ez egyik kedvelt kiszólása volt.) - Meyerhoffal kapcsolatos. Trask azon nyomban leült és rendkívül elkeseredettnek látszott. - Biztos benne? - Alapos okom van rá. Whistler teljes mértékben megértette a másik ember hirtelen elkedvetlenedését. Trask a Belügyminisztérium Elektronikus Számológépek és Önműködő Irányító Berendezések Osztályának felügyeletével megbízott kormánytisztviselő volt. Feladata az volt, hogy a Multivac mellett dolgozó emberek politikai ügyeivel foglalkozzék, éppúgy, ahogy a műszaki képzettségű dolgozóknak magával a Multivackal kellett foglalkozniuk. Egy nagymester azonban több mint egyszerű dolgozó. Sőt az egyszerű embernél is több. Már a Multivac történetének kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy a kérdések feltevésének módja jelenti a legnagyobb nehézséget. A Multivac feleletet tudott adni az emberiség összes problémájára, az összes problémára, ha - ha értelmes kérdéseket tettek fel neki. De ahogy az ismeretek egyre gyorsabb
tempóban halmozódtak, ezeknek az értelmes kérdéseknek a kitűzése mind nehezebb lett. A józan ész egymagában nem ért semmit. Ritka fajtájú intuícióra volt itt szükség, ugyanarra az értelmi képességre (csak sokkal fokozottabb mértékben), mint ami nagymesterré tesz valakit a sakkban. Olyan fajta elme kellett ehhez, amely percek alatt átlátott a sakkjátszma kvadrilliónyi lehetőségén, hogy rátaláljon az egyetlen legjobb lépésre. Trask nyugtalanul fészkelődött. - Mit csinált Meyerhof? - Új irányvonalat vezetett be kérdéseibe, amit én aggasztónak találok. - Ugyan, menjen már Whistler! Ennyi az egész? Egy nagymestert nem lehet megakadályozni, bármilyen neki tetsző irányba tereli is kérdéseit. Sem maga, sem én nem vagyunk jogosultak megítélni kérdéseinek értékét. Maga tisztában van ezzel. Én tudom, hogy tisztában van ezzel. - Igen. Természetesen. De Meyerhofot is ismerem. Találkozott már vele társaságban valaha? - Uramisten, dehogyis! Van egyáltalán olyan ember, aki nagymesterekkel társadalmilag érintkezik? - Ne viselkedjen ilyen nevetségesen, Trask! Ők is emberek és méghozzá
elég sajnálatraméltóak. Jutott-e már valaha is eszébe, milyen lehet nagymesternek lenni? Tudatában lenni, hogy az egész világon mindössze talán egy tucat magához hasonló lény található, hogy egy egész emberöltőben legfeljebb egy-két ilyen ember bukkan fel, hogy a világ sorsa magától függ, hogy ezernyi matematikus, logikatudós, pszichológus és fizikus támaszkodik Önre? Trask vállat vonva dünnyögte. - Istenem, a világ császárának erezném magam. - Nem hiszem - felelt a vezető analitikus türelmetlenül. - Semmiféle császárnak nem érzik magukat. Nincs velük egyenrangú partner, akivel beszélgethetnének, nem tartoznak sehová sem. Figyeljen ide! Meyerhof egyetlen alkalmat nem mulaszt el, hogy együtt legyen a fiúkkal. Persze nőtlen, nem iszik, nincsenek társadalmi kapcsolatai - és mégis erőszakkal kényszeríti magát, hogy társaságba járjon, mert szüksége van rá. És tudja-e, hogy mit csinál, amikor legalább hetenként egyszer összejön velünk? - A leghalványabb fogalmam sincs - felelte a kormányember. - Mindezt most hallom először. - Ö a tréfamester.
- Micsoda? - Vicceket mond. Jó vicceket. Fantasztikus alak. Bármilyen történetbe is kezd, akármilyen ócskába és unalmasba, olyan módon adja elő, hogy érdekesen hangzik. Érzéke van hozzá. - Értem. Hát ez nagyszerű! - Nem biztos, hogy nagyszerű. Ezek a viccek fontosak számára. - Whistler mindkét karjával Trask íróasztalára könyökölt, és hüvelykujja körmét rágva, a levegőbe bámult. - Ö más, mint mi vagyunk, tudja, hogy más, és úgy érzi, hogy csupán e viccek segítségével érheti el, hogy mi, közönséges fickók magunk közé fogadjuk. Nevetünk, hahotázunk, hátba veregetjük, és még arról is megfeledkezünk, hogy ő nagymester. Ez az egyetlen láncszem, ami összekapcsolja velünk. - Mindez nagyon érdekes. Nem tudtam, hogy maga így ért a lélektanhoz. De mit akar ebből kihozni? - Csupán a következőt. Mit gondol, mi történik, ha Meyerhof kifogy a viccekből? - Micsoda? - A kormányhivatalnok meghökkenve nézett rá. - Ha ismételni kezdi magát? Ha a hallgatósága egyre kevésbé nevet, vagy
teljesen abbahagyja a nevetést? Ez az egyetlen ereje, amellyel fogva tart bennünket. Enélkül magában marad és akkor mi történik vele? Végül is, Trask, ő annak a tizenkettőnek egyike, akiket az emberiség nem nélkülözhet. Nem engedhetjük, hogy bármi is történjék vele. Nemcsak fizikai dolgokra gondolok. Azt sem hagyhatjuk, hogy boldogtalan legyen. Ki tudja, hogyan befolyásolná ez intuitív képességét? - Előfordult már, hogy ismételte önmagát? - Amennyire én tudom, még nem, de azt hiszem, ő másként gondolja. - Miért mondja ezt? - Mert hallottam, hogy vicceket mond a Multivacnak. - Nem igaz! - Véletlenül történt. Bementem hozzá és kidobott. Dühös volt. Általában elég szívélyes, és rossz jelnek tartom, hogy alkalmatlankodásom annyira felingerelte. Tény azonban, hogy viccet mondott a Multivacnak, és meggyőződésem szerint ez egy volt a sorozatból. - De miért? Whistler vállat vont és kezével erősen megdörzsölte állat. - Gondolkoztam rajta. Azt hiszem, nagy készletű viccet próbál felhalmozni a Multivac adattároló egységeiben, hogy új változatokban nyerje vissza. Érti, mire
gondolok? Gépi tréfamestert kíván létrehozni, hogy végtelen mennyiségű vicc álljon rendelkezésére és soha ne kelljen félnie, hogy kifogy belőlük. - Jóságos isten! - Tárgyilagos szemmel nézve, talán nincs is semmi rossz ebben, de én fenyegető jelnek tekintem, amikor egy nagymester személyes problémái megoldására kezdi használni a Multivacot. Mindegyik nagymesternél fellelhető egy bizonyos vele született szellemi labilitás és ezért ügyelni kell rájuk. Lehetséges, hogy Meyerhof már közel jár egy olyan határvonalhoz, amelyen ha túllép, elveszítünk egy nagymestert. Trask zavartan kérdezte. - A maga véleménye szerint mit kell tennem? - Ellenőrizhetne engem. Én annyira a közelében vagyok, hogy esetleg helytelenül ítélem meg és az emberek megítélése különben sem a legerősebb oldalam. Maga politikus, és így inkább ért hozzá. - Embereket megítélni talán igen, de nem nagymestereket. - Ők is emberek. És különben is, ki más tegye meg? Trask ujjai vontatott, tompa dobpergéshez hasonlóan, gyors tempóban kopogtak íróasztalán. - Magam is azt hiszem, meg kell tennem - mondta.
Meyerhof így szólt a Multivachoz: - A szenvedélyes szerelmes, miközben vadvirágot szedett kedvesének, egyszerre meghökkenve tapasztalta, hogy egy ellenséges tekintetű, hatalmas bika tartózkodik a mezőn az ő közelében, kitartóan nézi őt és fenyegetően kapálja lábával a földet. A távoli sövénykerítés túloldalán a fiatalember egy farmert fedezett fel és odakiáltott neki: „Mondja uram, nem közveszélyes ez a bika?" A gazda lesújtó pillantással figyelte a helyzetet, majd köpött egyet és így szólt vissza: „A legkevésbé sem." Újra köpött és folytatta: „Magáról viszont ez egyáltalán nem mondható el". Meyerhof éppen rá akart térni a következőre, amikor az idézés megérkezett. Valójában nem volt ez idézés. Egy nagymestert senki nem idézhetett meg. Mindössze üzenet jött, hogy Trask osztályvezető nagyon szeretne beszélni Meyerhof nagymesterrel, ha Meyerhof nagymester időt tud szakítani erre. Meyerhof minden további nélkül eldobhatta volna az értesítést és folytathatta volna, amit éppen csinált, ö nem volt alávetve a hivatali fegyelemnek.
Másrészt viszont, ha így cselekszik, tovább háborgatják - ó, persze nagyon tiszteletteljesen, de mégiscsak háborgatják. Így hát kikapcsolta a Multivac megfelelő áramköreit, a működést jelző lámpát kiakasztotta laboratóriuma elé, hogy távollétében senki ne merjen belépni, majd átment Trask irodájába. Trask zavartan köhintett és némi félelmet érzett a másik ember mogorva, indulatos külseje láttán. - Nagyon sajnálom, nagymester, hogy még nem volt alkalmunk megismerkedni egymással - mondta végre. - Én jelentést tettem magánál - válaszolt kimérten Meyerhof. Trask szerette volna tudni, mit rejtegetnek e metsző és dühös pillantása szemek. Nehéz volt elképzelnie, hogy ez a sovány arcú, sötét és sima hajú, komoly fellépésű Meyerhof akár csak annyi ideig is engedni képes tartózkodásából, amíg mulatságos történeteket mond el. - A jelentések nem azonosak a baráti ismeretséggel mondta. - É... értesültem, hogy Ön hatalmas adomakészlettel rendelkezik. - Tréfamester vagyok, uram. Ez az a kifejezés, amit az emberek használnak. Tréfamester.
- Velem még nem közölték ezt a kifejezést, nagymester. Mondták, hogy ... - Pokolba velük! Bánom is én, mit mondanak! Figyeljen ide, Trask, akar egy viccet hallani? - Előrehajolt az íróasztal fölött, összehúzta a szemét. - De még mennyire! Persze, hogy akarok – válaszolt Trask erőltetett szívélyességgel. - Helyes. A vicc a következőképpen hangzik: Mr. Jones felesége a jövendőmondó kártyára pillantott, amit a mérlegautomata felszínre dobott, miután a férj a szükséges egypennys érmét előzőleg bedobta. Az asszony így szólt: „Ez azt mondja George, hogy te kedves, értelmes, körültekintő, szorgalmas ember vagy és elbájolóan viselkedsz a nőkkel szemben." Ezután megfordította a kártyát és hozzátette: „A testsúlyodat is rosszul állapították meg." Trask nevetett. Anélkül aligha tudta volna megállni. Bár a csattanót előre sejtette, de az a meglepő könnyedség, ahogyan Meyerhof az asszony hangjában a lekicsinylő megvetés árnyalatát életre keltette és az az ügyesség, ahogyan saját arcvonásait ehhez a hangszínhez igazította, nevetésre fakasztotta a politikust.
Meyerhof élesen közbevágott: - Miért mulatságos ez? Trask hirtelen kijózanodott. - Tessék? - Azt kérdem, miért mulatságos? Miért nevet? - Nos - felelt Trask, igyekezve elfogadhatóan érvelni -, az utolsó mondat az összes előzményt új megvilágításba helyezte. A meglepetésszerűségP - A lényeg az - mondta Meyerhof -, hogy egy olyan férjet festettem le, akit a felesége megszégyenített, olyan csődbe jutott házasságról beszéltem, ahol az asszony meggyőződése szerint férje egyetlen jó tulajdonsággal sem rendelkezik. És maga mégis nevet ezen. Ha rnaga lenne a férj, akkor is mulatságosnak találná? Egy pillanatig elgondolkozva várt, majd így folytatta. - Próbáljuk meg ezt, Trask: Abner felesége betegágya mellett ült és vigasztalhatatlanul zokogott, amikor az asszony, megmaradt erejét összeszedve, egyik könyökére támaszkodott. „Abner", suttogta, „Abner, nem járulhatok a Teremtőm elé anélkül, hogy meg ne gyónnám bűnömet." „Most ne", mormolta a lesújtott férj. „Most ne, drágám. Feküdj vissza és pihenj!"
„Nem tudok", kiáltott az asszony. „Meg kell mondanom, különben lelkem soha nem találhat nyugalmat. Megcsaltalak, Abner. Méghozzá, ebben a házban. Egy hónapja sincs..." „Nyugodj meg kedvesem", csillapította Abner. „Mindent tudok. Mi másért mérgeztelek volna meg?" Trask próbált egykedvű maradni, de sikertelenül. Kuncogását nem tudta teljesen elfojtani. - Így hát ez is mulatságos - jegyezte meg Meyerhof. Házasságtörés. Gyilkosság. Csupa derű! - Nos hát - mondta Trask -, könyveket írtak a humor elemzéséről. - Ez igaz - szólt Meyerhof -, én is sokat olvastam közülük. Sőt mi több, a legtöbbet a Multivacnak is elolvastam. E könyvek szerzői azonban csak találgatásokba bocsátkoznak. Egyesek szerint azért nevetünk, mert különbeknek tartjuk magunkat a viccben szereplő egyéneknél. Mások úgy vélekednek, hogy a képtelenség gyors tudatosulása, a feszültség hirtelen enyhülése, vagy az események váratlan átértékelése idézi elő. Van-e egyáltalán egyszerű oka? Különböző emberek különböző vicceken nevetnek. Nincs vicc, ami mindenkire hatna. Némely ember
semmilyen tréfán nem nevet. A legfontosabb azonban mégis az, hogy az ember az egyetlen olyan állat, amelynek valóságos humorérzéke van. Az egyetlen állat, amely nevet. Trask hirtelen közbevágott. - Most már értem. Maga elemezni próbálja a humort. Ezért táplál be viccsorozatot a Multivacba. - Ki mondta ezt magának?P Mindegy, Whistler. Most már emlékszem. Rajtakapott. Kinek mi köze hozzá?! - Senkinek semmi. - Remélem, nem vonja kétségbe azt a jogomat, hogy bármivel kiegészíthessem a Multivac tudáskészletét; vagy hogy bármilyen kérdést feltegyek neki, amihez csak kedvem van? - Ó dehogy! - jegyezte meg sietve Trask. - Nem vonom kétségbe, hogy ez igen lényeges új elemzési lehetőséget nyit majd meg a pszichológusok számára. - Hm. Lehetséges. Mindenesetre van valami, ami jobban foglalkoztat, mint a humor általános elemzése. Van egy különleges kérdés, amit fel kell tennem. Sőt, valójában kettő. - Rajta! Mi az? - Trask kíváncsian várta, vajon felel-e a másik. Ha nem akar, semmi módon nem lehet kényszeríteni.
De Meyerhof megszólalt. - Az első kérdés a következő: Honnan származnak mindezek a viccek? - Hogyan? - Ki gyártja őket? Figyeljen ide! Körülbelül egy hónappal ezelőtt egy egész estét vicchallgatással és viccmondással töltöttem. Most is én mondtam a legtöbbet, mint rendesen, és az ostobák nevettek, mint rendesen. Lehet, hogy tényleg mulatságosaknak találták a vicceket, lehet, hogy csak a kedvemben akartak járni. Mindenesetre, az egyik fráter vette magának a bátorságot ahhoz, hogy hátba veregessen és így szóljon: „Meyerhof, maga több viccet tud, mint tíz ember együttvéve". - Tudom, hogy igaza van, ide e megjegyzése egy gondolatot keltett bennem. Fogalmam sincs, hogy életem egy-egy szakaszában hány száz vagy hány ezer viccet mondtam el, de a tény az, hogy én soha egyetlenegyet sem agyaltam ki. Egyetlenegyet sem. Csupán elismételtem őket. Közreműködésem egyedüli formája az volt, hogy elmeséltem őket. Elsősorban hallottam vicceket, vagy pedig olvastam. És a forrás, ahonnan hallottam vagy olvastam, sem maga gyártotta a vicceket. Még soha nem
találkoztam senkivel, aki valaha is azt állította volna, hogy ő kitalált egy viccet. Mindig csak „A napokban hallottam egy jó történetet", vagy „Hallott valami jó viccet mostanában?" - Minden vicc régi! Ezért tükröznek a viccek ekkora társadalmi lemaradást. Például még mindig tengeribetegségről szólnak, holott ez manapság könnyen megelőzhető és sohasem tapasztalható. Vagy jövendőmondó mérlegautomatákkal foglalkoznak, mint amit elmondtam magának, amikor ilyen gépek már csak régiségkereskedésekben találhatók. Nos hát, akkor ki gyártja a vicceket? - Ez az, amire megpróbál rájönni? - kérdezte Trask. Már a nyelve hegyén volt, hogy hozzátegye: Uramisten, ki törődik ezzel? De uralkodott magán és hallgatott. Egy nagymester kérdései mindig jelentőségteljesek. - Igen. Ilyen szempontból figyelem őket. Nemcsak arról van szó, hogy a viccek ósdiak. Ósdiaknak kell lenniük, hogy élvezni tudják őket. Lényeges kellék, hogy a vicc ne legyen eredeti. Egyetlen fajta humor van, amely eredeti lehet, és eredeti is, ez pedig a szójáték. Hallottam szójátékokat, amelyek
kétségtelenül az adott pillanat hatása alatt keletkeztek. Magam is faragtam néhányat. De ilyen szójátékokon senki nem nevet. Nem is várják el, hogy nevessen. Az emberek pisszegnek. Minél jobb a szójáték, annál hangosabban pisszegnek. Eredeti humor nem fakaszt nevetésre. Miért? - Megvallom, nem tudom. - Helyes. Próbáljunk meg rájönni. Miután a humor általános tárgykörével kapcsolatban minden információt megadtam a Multivacnak, amit szükségesnek tartottam, most válogatott vicceket ...táplálok be. Trask azon kapta rajta magát, hogy egyre inkább érdekli a dolog. - Mi szerint válogatott? - kérdezte. - Nem tudom - felelte Meyerhof. - Ezek tűntek a legmegfelelőbbnek. Mint tudja, nagymester vagyok. - Persze, persze. - E viccek és a humor általános filozófiája alapján az első kérdésem az lesz a Multivachoz, hogy ha tudja, állapítsa meg a viccek eredetét. Mivel Whistlert ez érdekli, és mivel célszerűnek látta, hogy jelentést tegyen magánál, rendelje le holnaputánra az Analizálóba. Lesz egy kis munkája. - Feltétlenül. Én is jelen lehetek?
Meyerhof vállat vont. Trask részvétele nyilvánvalóan teljesen közömbös volt számára. Meyerhof különös gonddal választotta ki a sorozatból az utolsót. Nem tudta volna megmondani, hogy miért okozott ez gondot, de tucatnyi lehetőséget forgatott agyában, és újra meg újra ellenőrizte mindegyiket, valamilyen meghatározhatatlan minőségű jelentőség után kutatva. Majd a következőt mondta. - Ug, a barlanglakó ősember megpillantotta élete párját, aki zilált párducbőrszoknyában, könnyek között szaladt hozzá. „Ug", kiáltotta zaklatottan, „csinálj gyorsan valamit! Egy kardfogú tigris ment be a Mama barlangjába. Csinálj valamit!" Ug sóhajtott, felemelte simára rágott bölénycsontját, majd így felelt: „Mi szükség van erre? Ki az ördög törődik azzal, hogy mi történik egy kardfogú tigrissel?" Ekkor tette fel Meyerhof két kérdését és szemét lehunyva, hátradőlt. Nagyon kifáradt. - Egyáltalán semmi bajt nem észleltem - mondta Trask Whistlernek. - Elég készségesen beszámolt róla, hogy mit csinál. Tényleg szokatlan dolog, de nem hágja át a szabályokat. - Az nem, amit elmond ... - jegyezte meg Whistler.
- Még akkor sem állíthatok le egy nagymestert puszta vélekedés alapján. Különösnek látszott, de a nagymesterek elvégre megengedhetik maguknak, hogy különösen viselkedjenek. Nem hiszem, hogy megtébolyodott volna. - Arra használni a Multivacot, hogy megtalálja a viccek eredetét! dünnyögte a vezető analitikus. - Ez nem vall tébolyultságra? - Miből tudhatnánk? - hangzott Trask ingerült kérdése. A tudomány eljutott arra a fokra, amikor csak a képtelen kérdéseknek van valami jelentőségük. Az értelmes kérdéseket már régen kiagyalták, megkérdezték és megválaszolták. - Hiába. Én változatlanul aggódom. - Elhiszem Whistler, de most nincs más választásunk. Elmegyünk Meyerhofhoz és maga elvégzi a Multivac válaszának szükséges analízisét, ha egyáltalán kapunk feleletet. Ami engem illet, az én egyetlen munkám, hogy a bürokráciával foglalkozzam. Jóságos isten, még arról sincs fogalmam, hogy egy ilyen magához hasonló vezető analitikusnak mi a dolga, csak annyit tudok, hogy analizál, és ez bizony nem sok. Whistler így válaszolt:
- Ez meglehetősen egyszerű. A nagymester, mint például Meyerhof, kérdéseket tesz fel, és a Multivac automatikusan matematikai mennyiségekké és műveletekké alakítja át. A Multivac tömegének legnagyobb részét az a gépezet foglalja el, amelynek segítségével a szavak jelekké alakulnak át. A Multivac ezután mennyiségekben és műveletekben adja meg a választ, de nem fordítja vissza szavakra, csak a legegyszerűbb, legközönségesebb esetekben. Ha úgy szerkesztették volna meg, hogy az eredeti nyelvre való visszafordítás általános problémáját is meg tudja oldani, akkor legalábbis négyszer akkora méretű lenne. - Értem. Tehát a maga munkája az, hogy e jeleket szavakká alakítsa át. - Az én munkám, meg a többi analitikusé. Szükség esetén kisebb, különlegesen szerkesztett komputereket is használunk. Whistler keserűen mosolygott. - Az ókori Görögország delfi jósnőjéhez hasonlóan, a Multivac rejtett értelmű és homályos válaszokat ad. A különbség, tudja, csak annyi, hogy nekünk vannak fordítóink. Megérkeztek. Meyerhof már várta őket.
- Milyen áramköröket használt, nagymester? – kérdezte élénken Whistler. Meyerhof megmondta és Whistler munkához látott. Trask próbálta nyomon követni mi történik, de semmit sem értett. A kormánytisztviselő egy tekercsre figyelt, amelyről lyukszalag csavarodott le véget nem érően és felfoghatatlan módon. Meyerhof közönyösen állt az egyik oldalon, Whistler pedig az előbukkanó lyukszalagot vizsgálta. Az analitikus fejhallgatóval és mikrofonnal szerelte fel magát, és időnként egy sor utasítást mormolt, amellyel más komputerekben létrejött elektronikus parancsok útján, távoli pontokon dolgozó alkalmazottakat irányított. Egyszer-kétszer Whistler lehallgatott valamit, majd egyegy sorozatot ütött be a különböző jelekkel ellátott billentyűkön, amelyek némiképp matematikai jellegűeknek tűntek, de valójában nem voltak azok. Jóval több telt el, mint egy óra. Whistler arckifejezése mindjobban elsötétedett. Egyszer felpillantott a másik két emberre, de csak annyit mondott: - Ez hihet... - majd visszafordult munkájához. Végül rekedten így szólt: - Nem hivatalos választ adhatok. - Szemei véreresek voltak. - A hivatalos válasz teljes analízist kíván. Akarják a nem hivatalosat hallani?
- Rajta! - szólt Meyerhof. Trask bólintott. Whistler sunyi pillantást vetett a nagymesterre. - Örült kérdés volt - szólt, majd nyersen kibökte – a Multivac szerint földön kívüli eredet. - Mit beszél? - kérdezte Trask. - Nem hallja? A vicceket, amelyeken nevetünk, nem emberek találták ki. A Multivac az összes megadott adatot elemezte és az ezeknek legjobban megfelelő egyetlen válasz az, hogy valamely földön kívüli intelligencia alkotta a vicceket, az összes viccet, és kiszemelt emberi agyakban, kiszemelt időben és helyen helyezte el őket. Ez úgy ment végbe, hogy egyetlen ember sincs tudatában annak, hogy egyetlen viccet is saját maga talált volna ki. Minden további vicc e nagy eredeti típusok kisebb változata és átformálása csupán. Meyerhof közbeszólt, olyasféle győzelemtől kipirult arccal, amit csak egy nagymester érezhet, ha ismét sikerült egy helyes kérdést feltennie. - Az összes vígjátékíró azon dolgozik - szólt -, hogy a régi tréfákat kitekerve, új célok szolgálatába állítsa. Ez közismert. A válasz megfelelő. - De miért? - kérdezte Trask. - Miért kell vicceket gyártani?
- A Multivac szerint - mondta Whistler - az összes adatok alapján megállapítható egyetlen cél az, hogy ezek a viccek az emberi lélek tanulmányozását szolgálják. A patkányok pszichológiáját úgy tanulmányozzuk, hogy arra kényszerítjük őket, próbálják megtalálni a labirintusból kivezető utat. A patkányok nem értik, miért kell ezt tenniük és még akkor sem értenék, ha tudnák, mi történik, amit persze nem tudnak. Ez a külső értelem oly módon tanulmányozza az ember lélektanát, hogy megfigyeli, miként reagál az egyén a gondosan kiválasztott adomákra. Minden ember másként reagál... Ez a külső értelem feltehetően ugyanaz számunkra, mint mi vagyunk a patkányoknak. Megborzongott. Trask merev tekintettel így szólt: - A nagymester azt mondta, hogy az ember az egyetlen humorérzékkel rendelkező állat. Úgy tűnik, hogy a humorérzéket is kívülről ruházták ránk. Meyerhof izgatottan tette hozzá. - És a bennünk létrejött esetleges humoron ugyanakkor nem tudunk nevetni. A szójátékokra gondolok. - A földön kívüliek valószínűleg kioltják a spontán humor reakcióit, hogy
elkerüljék az összetévesztés lehetőségeit - jegyezte meg Whistler. Trask váratlan izgalommal felkiáltott. - Uramisten, hát maguk elhiszik ezt? A vezető analitikus hideg pillantással nézett rá. - A Multivac ezt mondja. Ez minden, amit eddig meg lehet állapítani. Megmutatta a világegyetem igazi tréfamestereit, és ha mi még többet akarunk tudni, akkor nyomon kell követnünk ezt a kérdést. Suttogva tette hozzá: - Ha merészeli valaki nyomon követni. Meyerhof nagymester hirtelen közbeszólt. - Mint tudják, két kérdést tettem fel. Eddig csak az elsőre jött válasz. Azt hiszem, Multivacnak elég adat van a birtokában, hogy a másodikra is feleljen. Whistler vállat vont. Kissé elkeseredettnek látszott. - Ha egy nagymester úgy véli, hogy elég adattal rendelkezünk -mondta -, akkor én könyvet írnék róla. Mi a második kérdése? - A következőt kérdeztem: mi lesz a következménye, ha az emberiség felfedezi az első kérdésemre adott választ? - Miért tette fel ezt a kérdést? - tudakolta Trask. - Az volt az érzésem, hogy meg kell kérdezni válaszolta Meyerhof. - Őrültség, őrültség az egész - szólt Trask és elfordult. Saját maga is érezte,
hogy ő és Whistler milyen furcsa módon változtattak álláspontot. Most Trask nyilvánította esztelenségnek az egészet. Trask lehunyta szemét. Nyilváníthat ő őrültségnek bármit is, az elkövetkező ötven évben úgysem lesz ember, aki egy nagymester és a Multivac kombinációját kétségbe vonná és megerősítené az ő gyanúját. Whistler csendben, összeszorított fogakkal dolgozott. Újból próbára tette Muitivacnak és kiegészítő gépeinek a képességét. További óra múlt el, majd rekedt hangon felnevetett. - Őrült lidércnyomás! - Mi a válasz? - kérdezte Meyerhof. - A Multivac észrevételeire vagyok kíváncsi, nem a magáéra. - Helyes. Parancsoljon. A Multivac megállapítása szerint amint egy valaki is rájön arra, hogy az ember pszichológiai elemzését ilyen módszerrel végzik, e tárgyilagos eljárást többé nem használhatják azok a földön kívüli hatalmak, amelyek jelenleg e módszerrel dolgoznak. - Úgy érti, hogy többé nem juttatnak vicceket az emberiségnek? - hangzott Trask félénk kérdése. - Vagy hogyan érti? - Nincsenek többé viccek! - mondta Whistler. – Már most! A Multivac szerint
már most! A kísérlet most ért véget! Új eljárást kell majd bevezetni. Egymásra néztek. Múltak a percek. Meyerhof megfontoltan beszélt. - A Muitivacnak igaza van. Whistler elgyötörtén így szólt. - Tudom. Még Trask is ezt suttogta. - Igen. Bizonyosan. Meyerhof talált rá a bizonyítékra, Meyerhof, a tökéletes tréfamester. - Tudják meg, hogy vége, mindennek vége - szólt. - Már öt perce próbálkozom és egyetlen vicc sem jut eszembe, egyetlenegy sem! És ha könyvben olvasnék viccet, nem nevetnék. Biztos vagyok benne. - A humor adományának vége - szólt bánatosan Trask. Egyetlen ember sem fog nevetni többé. És továbbra is ott maradtak, merev tekintettel bámultak, s érezték, hogy a világ egy kísérleti patkányketrec méretére zsugorodik össze, amelyből eltűnt a labirintus és valami, valami más kerül majd a helyére. Harry Harrison: (ford.: Walkóné, Békés Ágnes) Bűnbeesés Valahol a magasban, a weskerek világának örökös felhőitől rejtetten,
mennydörgésszerű moraj hallatszott és egyre erősödött. Amikor John Garth kereskedő meghallotta ezt, megállt, bakancsa lassan belemerült a sárba, és éles füleit hegyezve, megpróbálta felfogni a hangot. Az pedig hol fokozódott, hol alábbhagyott a sűrű atmoszférában, végül mind erősebbé vált. - Ez ugyanaz a zaj, mint amit a maga égihajója csinált jegyezte meg közönyös wesker logikával Itin, lassanként őrölve agyában a gondolatot, és behatóbb vizsgálat céljából átforgatva az egyes darabkákat is. - De a maga hajója még mindig azon a helyen tanyázik, ahol földet ért vele. Bizonyára ott van, még ha nem is láthatjuk, mivel maga az egyetlen, aki kezelni tudja. És ha valaki más tudná is kezelni, hallottuk volna, ha felszáll az égbe. Mivel nem hallottuk, és ha ez a hang égihajó hangja, akkor ez azt jelenti ... - Igen, egy másik hajót - vetette közbe Garth, akit túlságosan lekötöttek saját gondolatai és nem tudta kivárni, míg a fáradságosán felépített wesker logikai folyamat végigküzdi magát. Nyilvánvalóan egy másik űrhajó lehetett, hiszen csak idő kérdése volt még egynek a megjelenése. Kétségkívül Singapore, Penang, Maiakká és a Csendesóceáni szigetek
radarreflektorai felé tartott visszatérőben, ahogyan annak idején ő maga is tette. Az ő hajója világosan látható lesz a jövevény radarernyőjén, és valószínűleg olyan közel fog leszállni hozzá, amennyire csak tud. - Helyes lesz, ha előre megy, Itin - szólt. - Méghozzá a vízben, úgy gyorsan eljut a faluba. Mondja meg mindenkinek, hogy menjenek vissza a mocsarakba, minél távolabb a szárazföldtől. Ez a hajó műszerrel száll le, és aki a földetérésekor a közelében van, megpörkölődik. Ez a közvetlen fenyegetés elég érthetően hangzott a kis kétéltű wesker számára. Még mielőtt Garth befejezte volna mondanivalóját, Itin recés fülei denevérszárnyhoz hasonlóan összecsukódtak, ő pedig csöndben belemerült a közeli csatornába. Garth tovább taposta a sarat, és a lehető leggyorsabb tempóban próbált haladni a tapadó felületen. Már éppen elérte az irtás szélét, ahol a falu állt, amikor a moraj fültépő dübörgéssé vált és az űrhajó áttört fenn, az alacsonyan függő felhőrétegen. Garth eltakarta a szemét a lecsapódó lángnyelv előtt, majd vegyes érzelmekkel vizsgálta a szürkésfekete űrhajó egyre növekvő alakját.
Noha csaknem egy teljes évet töltött el Wesker-földön, még mindig küzdenie kellett a vágy ellen, amit bárminemű emberi társaság után érzett. Ugyanakkor a benne levő kereskedőszellem szorgosan vonalat húzott a számlaoszlop alatt és összeadta a teljes összeget. Könnyen előfordulhat, hogy ez egy másik kereskedő hajója, és akkor a wesker kereskedelemben szerzett monopóliumának befellegzett. De lehet, hogy egyáltalán nem kereskedő, és ez az ok arra késztette, hogy a hatalmas páfrány védelmében maradjon és kibiztosítsa tokban lévő pisztolyát. Az űrhajó száz négyzetméternyi iszapot szárazra pörkölt, a harsogó bugás megszűnt és a földet érő lábazat csikorgóit a repedező talajon. A fémburkolat recsegett, majd elcsendesült, miközben a füst- és gőzfelhő lassacskán leereszkedett a párás levegőben. - Garth - te született szélhámos és zsaroló -, hol vagy? üvöltötte a hajómegafon. Az űrhajótest vonalai éppen csak valamicskét tűntek ismerőseknek, de ezt az érdes hangot semmivel sem lehetett összetéveszteni. Garthnak mosoly ült arcára, mikor kilépett a szabad térségre
és két ujja közt éleset füttyentett. Egy állítható mikrofon került elő a függőleges vezérsíkon lévő burkolatból és Garth irányába fordult. - Mi dolgod van itt, Singh? - kiáltott a mikrofon felé. - Már ahhoz sem vagy elég tisztességes, hogy saját bolygót találj magadnak, inkább idejössz és kiforgatsz egy tisztességes kereskedőt nyereségéből? - Tisztességes! - bömbölte a felerősített hang. - És ezt az meri mondani, aki több időt töltött börtönben, mint bordélyházban, bár meg kell mondanom, hogy az utóbbiból is kivette a részét. Ifjúkorom barátja, sajnos nem társulhatok be hozzád e primitív pestisfészek kiszipolyozásában. Jómagam egy elfogadhatóbb légkörű világ felé tartok, ahol megcsinálom szerencsémet. Csak azért álltam meg itt, mert lehetőség kínálkozott, hogy utasszállítás révén becsületes haszonhoz jussak. Barátot hozok neked, tökéletes társaságot, egy más szakmában dolgozó embert, aki esetleg segítségedre lesz a tiedben. Szívesen kijönnék, hogy üdvözöljelek, ha nem kellene fertőtlenítenem magam. Most lebocsátom, utasomat a rakodótéren keresztül, és remélem, segítségére leszel a csomagoknál.
Tehát nem másik kereskedő érkezett a bolygóra, legalább ez a félelem megszűnt. De Garth még mindig kíváncsi volt, vajon miféle utas az, aki visszatérésre nem is gondolva, egy lakatlan világba jön. És mi lehet a Singh hangjában bujkáló vidám célzás? Átment az űrhajó távolabbi oldalához, ahol a hágcsót leengedték és felpillantott a rakodótérben álló emberre, amint éppen eredménytelenül küszködött egy hatalmas ládával. Az ember felé fordult, úgyhogy Garth láthatta a magas papi gallért és ekkor nyomban tisztába jött Singh kuncogásának okával. - Maga mit keres itt? - kérdezte Garth, és bár próbált uralkodni magán, szavai ingerülten hangzottak. Ha a másik ember észre is vette ezt, nem vett tudomást róla, és kezét nyújtva, szüntelenül mosolygott, amíg lejött a hágcsón. - Mark atya vagyok, a Barátok Misszionárius Társaságától - mutatkozott be. - Nagyon örülök, hogy ... - Azt kérdeztem, mit keres itt. - Garth most már uralkodott hangján, amely nyugodt volt és hideg. Tisztában volt vele, mit kell tennie, és azt is tudta, hogy vagy azonnal cselekszik, vagy soha.
- Ez egészen nyilvánvaló - felelte Mark atya higgadt előzékenységgel. Missziós társaságunk megteremtette az anyagi alapot ahhoz, hogy idegen földekre első ízben küldjön egyházi megbízottakat. Elég szerencsés voltam... - Fogja a poggyászát és menjen vissza a hajóra! Itt semmi szükség nincs magára, és nincs is engedélye a leszállásra. Ittléte veszélyt jelenthet, és senki nincs a Wesker-földön, akit maga érdekelne. Menjen vissza a hajóra! - Nem tudom, ki maga, uram, és miért mond valótlanságot nekem - szólt a pap. Még most is megőrizte nyugalmát, de már nem mosolygott. - Behatóan tanulmányoztam a világűr-jogot és a bolygó történetét is. Nincsenek olyan betegségek vagy vadállatok, amelyektől különösképpen félnem kellene. Azonkívül ez mindenki számára nyitott és elérhető bolygó, és amíg az Űrellenőrző Bizottság nem változtat a jelen állapoton, nekem éppen annyi jogom van itt tartózkodni, mint magának. A papnak persze igaza volt, de Gart nem hagyhatta, hogy ő ennek tudatában legyen. Azért lódított és fenyegetőzött, mert remélte, hogy a pap nincs tisztában jogaival. De tisztában volt. Most már mindössze egyetlen
undorító eszköz maradt számára, és okosabbnak vélte addig alkalmazni, amíg nem késő. - Menjen vissza a hajóra - kiabálta most már nyíltan kimutatva haragját. Nyugodt mozdulattal kivette pisztolyát a tokból és a rozsdás, fekete csőszáj alig néhány hüvelyknyire tátongott a pap gyomrától. Az elsápadt, de nem mozdult helyéről. - Mi a fenét csinálsz, Garth! - harsant fel Singh megbotránkozott hangja a megafonból. - A pasas kifizette a viteldíjat és neked semmiféle jogod sincs kidobni a bolygóról. - De igenis van - válaszolt Garth, felemelve fegyverét és célba véve a pap homlokát. - Harminc másodpercet adok neki, hogy visszatakarodjon a hajóra, különben meghúzom a ravaszt. - Azt hiszem, nem vagy eszednél, vagy tréfálsz recsegett feléjük Singh felbőszült hangja. - Ha tréfa, akkor nagyon ízléstelen és semmiképpen nem vezet sikerre. Elvégre ketten is részt vehetünk ebben a játékban, csakhogy én jobban játszom. Nehéz csapágyak moraja hallatszott, majd a hajó oldalán lévő távirányítású négyágyús páncéltorony megfordult és célba vette Gartht. - Most pedig - le a
fegyverrel, és segíts Mark atyának a poggyásznál! hangzott a parancs a megafonból, ismét árnyalatnyi humorral hangjában. Bármennyire szeretnék is segíteni, öreg cimbora, nem tudok. Úgy érzem, itt az ideje, hogy te is alkalmat találj az atyával való beszélgetésre. Nekem elvégre volt lehetőségem társalogni vele egész úton a Földtől idáig. Garth kínzó vereségérzettel biztosította fegyverét a pisztolytáskában. Mark atya, ismét kedvesen mosolyogva előrelépett, papi talárja zsebéből bibliát vett elő és magasra tartotta kezében. - Fiam - szólt. - Nem vagyok a maga fia - ez volt minden, ami Garth mindent elsöprő vereségérzetéből a felszínre tört. Egyre fokozódó indulatában hátrarántotta öklét, majd a legmegfelelőbb módot választva, szétnyitotta, és csak a tenyerével ütött. A pap így is a földre zuhant az ütés erejétől, a könyv lapjai pedig lebegve hullottak a sűrű iszapba. Itin meg a többi weskerlakó láthatólag szenvtelen közönnyel nézte végig mindezt, és Garth meg sem próbált felelni ki nem mondott kérdéseikre. Háza felé indult, de mikor látta, hogy még most sem moccannak, visszafordult.
- Új ember érkezett - közölte velük. - Segítségre lesz szüksége a magával hozott dolgok szállításánál. Ha nem talál helyet számukra, betehetik a nagy raktárba, amíg saját otthona nem lesz. Figyelte, amint a tisztáson keresztül a hajó felé totyognak, majd bement a házba és bizonyos elégtételt érzett, mikor sikerült úgy bevágnia az ajtót, hogy egyik táblája megrepedt. Ugyanilyen fájdalmas örömérzéssel nyitott ki egyet a még meglevő ír whyskis üvegek közül, amelyeket valamilyen különleges alkalomra tartogatott. Nos, ez elég rendkívüli volt, bár nem egészen olyan, amilyenre gondolt. Az ital jó volt, és szája rossz ízét némileg elvette, de nem teljesen. Ha taktikája bevált volna, az eredmény mindent igazol. De kudarcot vallott, és a sikertelenség miatt érzett gyötrelmet még az a bántó tudat is tetézte, hogy kötöznivaló bolondot csinált magából. Singh minden búcsú nélkül süvített el. Nem lehetett tudni, mi volt a véleménye az egész dologról, de a kereskedők gyűlésén bizonyára közölni fog néhány furcsa történetet. Nos, ezen ráér akkor törni a fejét, amikor legközelebb szerződik velük. Most a hittérítővel kell rendezni a dolgot. Kipillantva az esőbe, látta, hogy az egy
összecsukható sátrat próbál felállítani, mialatt a falu egész lakossága rendezett sorokban állva figyeli, de természetesen egyikük sem kínálta fel segítségét. Mire a sátor elkészült, és a ládák meg a dobozok is bent voltak, az eső elállt. A whyskis üveg tartalmának szintje jóval alacsonyabb volt, és így Garth nagyobb hajlandóságot érzett szembenézni ezzel az elkerülhetetlen találkozással. Az igazat megvallva, szinte várta, hogy beszélgethessen az emberrel. Ettől a csúnya ügytől eltekintve, a magányban töltött teljes év után bármilyen emberi társaság jónak ígérkezett. Jöjjön el hozzám most vacsorára. John Garth - írta egy régi árujegyzék hátlapjára. De hátha a fickó fél eljönni? Ez semmiképpen nem lenne megfelelő kezdet bárminemű kapcsolat. kiépítéséhez. A priccs alatt kotorászva, kellő nagyságú dobozra bukkant és beletette a pisztolyt. Amikor kinyitotta az ajtót, Itin természetesen ott várakozott, mivel ismeretgyűjtő minőségében tanulmányútra indult hozzá. Átnyújtotta neki a levelet és a dobozt. - Legyen szíves elvinni ezeket az új emberhez - mondta. - Az új ember neve Új Ember? - kérdezte Itin.
- Nem, nem az - förmedt rá Garth. - Mark a neve. De én csak annyit kérek, hogy vigye el ezt, nem pedig, hogy beszélgetésbe elegyedjék. Mint mindig, amikor kijött a sodrából, a tényékhez túlságosan ragaszkodó weskerek kerekedtek felül. - Maga nem kívánja, hogy beszélgessek vele – kezdte körülményesen Itin , de lehet, hogy Mark igényli a beszélgetést. És a többiek megkérdik tőlem a nevét, és ha nem tudom a ne... - A hang félbeszakadt, mivel Garth bevágta az ajtót. Végső soron azonban ez úgysem használt, mert amikor legközelebb találkozik Itinnel - egy nap, egy hét, vagy akár egy hónap múlva -, a monológot pontosan annál a szónál folytatja majd, ahol most abbahagyta, és a gondolatmenet egyre tovább bolyong, míg csak az idegekremenő befejezésig el nem ér. Garth csöndesen káromkodott, majd vizet öntött az ízletes tömény ital maradékába. - Szabad - mondta, amikor halkan kopogtak az ajtón. A pap lépett be és előrenyújtotta a dobozt, benne a pisztollyal. - Köszönöm, hogy kölcsönadta, Garth úr; becsülöm a lelkét, amelynek sugalmazására elküldte. Sejtelmem sincs, mi volt az oka annak a
szerencsétlen dolognak, ami leszállásomkor történt, de véleményem szerint leghelyesebb lesz elfelejtenünk, akármeddig is akarunk együtt maradni ezen a bolygón. - Iszik? - kérdezte Garth, és a dobozt átvéve, az asztalon álló üvegre mutatott. Teletöltött két poharat és az egyiket a papnak nyújtotta. - Körülbelül ez járt az én eszemben is, de a történtek miatt még magyarázattal tartozom magának. - Egy pillanatig sötéten nézett poharába, majd a másik ember felé emelte. - Hatalmas világ ez itt, és úgy vélem, a lehető legjobban meg kell értenünk. Igyunk a Józan Észre! - Az Úr legyen magával - szólt Mark atya, és ő is felemelte poharát. - Velem ugyan ne legyen és ezzel a bolygóval se! jegyezte meg határozottan Garth. - És éppen ez a bökkenő a dologban. - Félig lehajtotta az italt, és sóhajtott. - Azért mondja ezt, hogy megbotránkoztasson? kérdezte a pap mosolyogva. - Biztosítom, nem fog. - Nem volt szándékomban megbotránkoztatni. Szóról szóra így értettem. Az vagyok, amit úgy sejtem, maga istentagadónak nevezne, így semmi
közöm nincs a kinyilatkoztatott hithez. E bennszülötteknek azonban, e primitív, írástudatlan, kőkorszaki őseinkhez hasonló lényeknek, sikerült mindeddig mindenféle babona, vagy a deizmus nyomai nélkül boldogulniuk. Remélem, hogy továbbra is így folytathatják. - Mit beszél? - kérdezte elborzadva a pap. - Azt akarja mondani, hogy nincsenek isteneik, nem hisznek a túlvilágban? Meg kell halniuk ...? - Meg is halnak és porrá lesznek, mint a többi állat. Van mennydörgésük, fáik és vizük, de a mennydörgésnek nincsenek istenei, a fáknak nincsenek koboldjai és a víznek nimfái. Nincsenek csúf kis isteneik, tabuik vagy varázsigéik, hogy lidércnyomásként gyötörjék és korlátozzák életüket. Rajtuk kívül még soha nem találkoztam primitív néppel, amely ennyire mentes lett volna minden babonától, következésképpen sokkal boldogabban és egészségesebben élnek. Szerettem volna továbbra is ebben az állapotban tartani őket. - Maga távol akarta tartani őket Istentől - a megváltástól? - A pap szemei tágra nyíltak, és ő maga kissé hátrahőkölt. - Nem - felelte Garth -, távol akartam tartani őket a babonától mindaddig,
amíg több ismeretre nem tesznek szert, és reálisan nem képesek vélekedni róla, anélkül, hogy az elnyelné, esetleg megsemmisítené őket. - Maga az egyházat sérti meg, uram, amikor egy szintre állítja a babonával... - Kérem - szólt Garth, felemelve kezét -, mellőzzük a teológiai érveléseket. Nem hiszem, hogy a maga szervezete azért vállalta volna ennek az utazásnak a költségeit, hogy engem próbáljon megtéríteni. Egyszerűen fogadja el azt a tényt, hogy az én meggyőződésem több éves beható elmélkedés eredményeképpen véglegesen kialakult, és nincs olyan metafizikai érvelés, amely meg tudná változtatni. Én megígérem, hogy nem próbálom áttéríteni magát - ha maga is ugyanezt teszi. - Rendben van, Garth úr. Ahogyan maga emlékeztetett engem, itteni küldetésem célja, hogy megmentsem ezeket a lelkeket, és ezt is kell tennem. De miért zavarná az én munkám annyira magát, hogy meg akarta akadályozni leszállásomat? Sőt fegyverrel is megfenyegetett, és ... – a pap félbeszakította szavait és poharába nézett. - És még ököllel is leterítettem? - szólt Garth, hirtelen elkomorodva. - Erre
nincs mentség, és szeretném kijelenteni, hogy nagyon sajnálom. Pusztán rossz modor és még ennél is rosszabb természetem az oka. Az ember elég sokáig egyedül él és akkor egyszerre ilyesmin kapja magát. Tűnődve szemlélte asztalon nyugvó hatalmas kezeit, emlékeket idézve fel a rajtuk fellelhető sebhelyekből és bőrkeményedésekből. Jobb kifejezés híján nevezzük egyszerűen csalódottságnak. Munkája során bizonyára számtalan alkalma nyílt bepillantani az emberi szellem sötét zugaiba és tudnia kell valamit az indítóokokról és a boldogságról. Túlságosan zsúfolt volt az életem ahhoz, hogy végleg letelepedjek és családot alapítsak, és egészen a legutóbbi időkig ez nem is hiányzott nekem. Lehetséges, hogy a kozmikus sugárzás agylágyulást idéz elő nálam, de ezeket a szőrös, halszerű weskerlakókat saját gyermekeimnek kezdem tekinteni, akikért valahogyan felelős vagyok. - Mindannyian az ö gyermekei vagyunk - jelentette ki Mark atya csendesen. - Nos, itt olyan gyermekei élnek, akik el sem tudják képzelni az ö létezését mondta Garth, aki egyszeriben dühös lett magára, hogy elárulta gyöngédebb
érzelmeit. De hamarosan elfeledkezve magáról, előrehajolt és heves izgalommal folytatta. - Fel tudja mérni ennek a jelentőségét? Ha egy ideig együtt él ezekkel a weskerbeliekkel, olyan egyszerű és boldog életet fog felfedezni, amely méltó párja a maguk által folytonosan emlegetett isteni kegyelemnek. Az élet örömet jelent nekik - és egyiküknek sem okoz fájdalmat. A körülmények folytán fajtájuk egy szinte teljesen kopár világban fejlődött ki, így soha nem nyílt lehetőségük, hogy a kőkorszak kultúrájának fokát fizikailag átlépjék. Szellemi téren azonban egy szinten vannak velünk vagy talán különbek is nálunk. Mindannyian megtanulták az én nyelvemet, úgyhogy könnyedén meg tudom magyarázni mindazt a számtalan dolgot, amit tudni akarnak. A tudás és az ismeretgyarapítás teljes elégedettséggel tölti el őket. Időnként kissé idegesítővé válnak, mivel minden új tényt az összes többi dolog struktúrájához kell kapcsolni, de minél több ismeretre tesznek szert, annál gyorsabb lesz ez a folyamat. Egyszer majd minden tekintetben egyenrangúak lesznek az emberrel, talán felül is múlnak bennünket. Ha ... megtenne nekem
egy szívességet? - Bármit, ami módomban áll. - Hagyja őket békében. Vagy ha kell, tanítson nekik történelmet és természettudományt, filozófiát, jogot, bármit, ami hozzásegíti őket, hogy számoljanak a nagyobb világmindenség realitásának tényével, amely létezéséről azelőtt még csak nem is tudtak. De ne zavarja meg a fejüket a maguk gyűlölködésével és szenvedésével, bűnösségével, vétkeivel és büntetéseivel! Ki tudja, mekkora kár... - Maga sérteget, uram! - szólt a pap és felugrott helyéről, őszes fejebúbja alig ért a hatalmas űrhajós álláig, mégis félelem nélkül védelmezte azt, amiben hitt. Garthban, aki közben szintén felállt, nyoma sem volt többé bűnbánatnak. Dühösen néztek szembe egymással, mint általában az emberek, amikor hajthatatlanul védelmezik a maguk igazát. - Maga sérteget - kiáltott Garth. - Mérhetetlen önteltségében úgy véli, hogy koholt kis mitológiájával, amely alig különbözik az embereket még mindig megnyomorító ezernyi mástól, nem zavarja meg ezeket a tapasztalatlan elméket. Nem tudja megérteni, hogy ők az igazságban hisznek, és soha nem
hallottak hazugságról? Még azt sem tudják megérteni, hogy másféle elmék másként gondolkozhatnak, mint ők. Megkímélné őket ettől...? - A kötelességemet fogom teljesíteni, amely egyben az Ő akarata, Garth úr. Ezek itt Isten teremtményei, akiknek lelkük van. Nem bújhatok ki kötelességem alól, amely abból áll, hogy eljuttassam hozzájuk az Ő szavát, hogy üdvözülhessenek és bejussanak a mennyek országába. Amikor a pap kinyitotta az ajtót, a szél elkapta azt és szélesre tárta. Ő eltűnt a viharos sötétségben, az ajtószárny ide-oda lengett és esőcseppek hulltak be a szobába. Garth bakancsa sáros nyomokat hagyott, amikor becsukta az ajtót, kirekesztve a viharban türelmesen és zúgolódás nélkül üldögélő Itint, aki egyre reménykedett, hogy Garth esetleg megáll egy pillanatra és juttat neki valamicskét abból a csodálatos tudásból, amelyben annyira bővelkedett. Hallgatólagos megegyezésükké vált, hogy soha többé nem hozzák szóba az első éjszakát. A másik közelségének tudatában nehezükre esett kerülni egymás társaságát, néhány napig mégis megálltak, s azután is csak
erőltetetten közömbös témákról társalogtak. Garth lassan összecsomagolt, útrakész állapotba hozta a holmiját, maga előtt is titkolva, hogy befejezte a munkáját, s akár már indulhatna is vissza. Épp elegendő gyógyszeralapanyagot és gyógynövényt gyűjtött össze ahhoz, hogy megszedje magát. A wesker-szobrocskák pedig bizonyára komoly feltűnést keltenek majd a szenzációéhes űrpiacon. Idejövetelekor kevés műtárgyat készítettek a bolygón; többnyire fametszeteket, amelyeket keserves munka árán, kődarabokkal véstek ki a keményfából. Garth szerszámokat és némi nyersvasat bocsátott a rendelkezésükre, semmi egyebet. Ám a weskerek néhány hónap leforgása alatt nemcsak megtanultak velük dolgozni, hanem ötleteik és formaviláguk kifejezőjévé tették az anyagot Garth még soha életében nem látott ilyen idegenszerűségükben is gyönyörű szobrocskákat. Nem maradt más teendője, mint hogy forgalomba hozza őket a piacon, és fellobbantsa a keresletet, s már fordulhat is vissza az újabb szállítmányért. E szobrocskák fejében a weskerek mindössze könyveket, szerszámokat és tudást akartak kapni, s Garth tudta, hogy erőfeszítéseik révén előbb-utóbb
beverekszik magukat az űrunióba. Így remélte. Ám a változás szele egyszer csak végigsöpört az űrhajója körül kialakult településen. Garth megszűnt a figyelem középpontja, a falu életének gyújtópontja lenni. Valahányszor eszébe jutott, hogy hatalma már a múlté, elmosolyodott; s jó adag keserűség bujkált ebben a mosolyban. Igaz ugyan, hogy a komoly és kötelességtudó weskerek ezután is ellátták ismeretgyűjtői megbízatásukat, de a száraz tényanyag fölvésését össze sem lehetett hasonlítani azzal az intellektuális hurrikánnal, amely a pap körül tombolt. Garth minden egyes könyvért és gépért keményen megdolgoztatta őket, a pap ezzel szemben adakozott. Garth megpróbálta adagolni az ismereteket, jó képességű, de tanulatlan gyermekként kezelve őket. Először járni akarta őket megtanítani, csak azután futni; nem kezdett új leckét, míg az előzőeket nem fújták. Mark atya egyszerűen elébük tárta a kereszténység üdvét. Egyetlen fizikai munkát tett csupán kötelezővé, hogy fölépítsenek egy templomot, az istentisztelet és tanulás palotáját. Egyre több weskerlakó bukkant elő a
bolygó végtelen mocsárvilágából, és alig néhány nap alatt tetőt húztak az oszlopszerkezeten nyugvó épület fölé. Reggelente a gyülekezet dolgozott egy keveset a falakon, aztán besiettek a templomba, hogy mindennél ígéretesebb, mindennél átfogóbb, mindennél fontosabb ismereteket szerezzenek a világegyetemről. Garth sose számolt be a weskereknek, miként vélekedik új érdeklődési területükről, főként azért nem, mert sose kérdezték. Büszkesége vagy méltósága tiltotta, hogy megszólítson egy készséges hallgatót, s kiöntse előtte a sérelmeit. Talán minden másképp alakult volna, ha Itin, a faj legragyogóbb tehetsége, ismeretgyűjtői beosztásban marad; csakhogy a pap érkezését követő napon Itint leváltották, s Garth azóta sem beszélt vele. Nem csoda hát, hogy meghökkent, amikor tizenhét, a földinél háromszor hosszabb nap után, reggelizésből jövet egy küldöttséget talált az ajtaja előtt. Itin látszott a szószólójuknak, félig nyitva volt a szája. A küldöttség több más résztvevőjének ugyancsak félig nyitva volt a szája, egyiküknek meg, mintha csak ásítana, éles, kettős fogsorát és bíborvörös-feketés torkát is látni
lehetett. A szájak állásából Garth a találkozó komolyságára következtetett: ezt a wesker kifejezést már ismerte. A nyitott száj egyfajta heves érzelmet jelzett; boldogságot, bánatot, felháborodást, sose tudta biztosan, melyiket. A weskerek jobbára békés természetűek voltak, s Garth kevés nyitott szájat látott még ahhoz, hogy megállapítsa, mikor milyen érzelmet fejeznek ki. Most azonban sok-sok nyitott száj vette körül. - A segítségét kérjük, John Garth - mondta Itin. Válaszolna egy kérdésünkre? - Bármely kérdésükre szívesen válaszolok – felelte Garth rosszat sejtve. - Létezik Isten? - Mit értenek önök azon, hogy „Isten"? – kérdezett vissza Garth. Mit mondjon nekik? - Isten a mi mennybéli atyánk, teremtőnk és oltalmazónk. Az ő segedelméért esdeklünk, s ő ad nyugalmat, ha ,.,,. üdvözülünk ... - Elég - mondta Garth. - Isten nem létezik. Erre valamennyien, Itint is beleértve, nyitott szájjal bámultak Garthra, válaszát fontolgatva. A rózsaszín fogsorok ijesztő benyomást keltettek volna Garthban, ha nem ismeri olyan jól e teremtményeket. Átfutott az agyán, hogy
átnevelésük eredményeként netán eretneknek nézik, de elhessentette a gondolatot. - Köszönjük - mondta Itin. A hűvös reggel ellenére Garth érezte, hogy izzad, és eltűnődött, vajon miért. A válasz nem késett soká. Még aznap délután Itin ismét meglátogatta. - Hajlandó lenne eljönni a templomba? - kérdezte. - Az eddig tanultak során sok fogas kérdéssel találkoztunk, de egyik sem okozott annyi fejtörést, mint éppen ez. Szükségünk van az ön segítségére, mert fültanúi akarunk lenni az ön és Mark atya beszélgetésének. Ő ugyanis azt állítja, hogy az egyik dolog igaz, ön a másikról állítja azt, hogy igaz, márpedig a kettő egyszerre nem lehet igaz. Rá kell jönnünk, mi az igazság. - Természetesen ott leszek - mondta Garth, titkolni próbálván váratlan diadalérzetét. Kisujját sem mozdította, és lám a weskerek eljöttek hozzá önszántukból. Tehát nincs teljesen veszve a remény, hogy egyszer még szabadok lehetnek. Rekkenő hőség volt a templomban, s Garth meglepetten látta, hogy több kétéltű gyűlt egybe most, mint addig bármikor. Temérdek nyitott száj. Mark
atya egy könyvekkel borított asztalnál ült. Boldogtalannak látszott, de szó nélkül fogadta Garth jöttét. Garth szólalt meg elsőként. - Remélem tudja, hogy az ő ötletük volt, a saját szabad akaratukból látogattak el hozzám azzal a kéréssel, hogy idejöjjek. - Tudom - mondta a pap lemondóan. - Időnként roppant nehézkesek. De tanulnak és hinni akarnak, márpedig ez a fő. - Mark atya, Garth kereskedő, szükségünk van a segítségükre - mondta Itin. - Önök sok olyan dologgal vannak tisztában, amiről mi nem is hallottunk. Segíteniük kell, hogy megértsük a vallást, ez pedig nem megy egykönnyen. Garth kis híján közbevágott, de meggondolta magát. Itin folytatta. - Olvastuk a bibliát és mindazokat a könyveket, melyeket Mark atya adott, és egy valamiről meggyőződhettünk. Megvitattuk és valamennyien egyetértünk ebben a kérdésben. Ezek a könyvek egészen mást vallanak, mint Garth kereskedő könyvei. Garth kereskedő könyveiben olvasható világmindenséget - jóllehet nem láttuk - nem Isten mozgatja, mert még a nevét sem említik bennük, bárhogy kerestük. Mark atya könyveiben Isten mindenütt előfordul, és semmi sem történik nélküle. Ezek szerint a két állítás közül az egyik igaz,
a másik hamis. Nem értjük, hogyan lehetséges ez, de ha tudni fogjuk, melyik az igaz, talán megértjük. Ha Isten nem létezik ... - Természetesen létezik, gyermekeim - mondta Mark atya az őszinte meggyőződés erejével. - Ő a mi mennybéli atyánk, teremtőnk ... - Ki teremtette Istent? - kérdezte Itin, s szavára megszűnt a zsibongás. Mark atyára figyelt mindenki. A pap egy pillanatra megtorpant szemeik kereszttüzében, majd elmosolyodott. - Istent nem teremthette semmi, hiszen ő a teremtő. Isten öröktől fogva volt... - Ha öröktől fogva létezik, miért ne létezhetne a világegyetem is öröktől fogva? Teremtő nélkül? - vágott közbe Itin lázasan. A kérdés fontossága nyilvánvaló volt. A pap kimérten válaszolt, végtelen türelemmel. - Mintha olyan egyszerű volna ezekre a kérdésekre válaszolnom, gyermekeim. Még a tudósok is vitatkoznak egymással, hogy ki teremtette a világmindenséget. Ám amíg ők kételkednek, mi, akik már láttuk a fényt, tudunk. A teremtés csodáját láthatjuk mindenütt magunk körül. És hogyan képzelhető el a teremtés teremtő nélkül? És ez Ő, a mi Atyánk, a mi
mennybéli Istenünk. Tudom, vannak kétségeitek; vannak, mert lelketek van és szabad akaratotok. Lám, a válasz mégis milyen egyszerű. Higgyetek, minden más felesleges. Csak hinni kell. - Hogy higgyünk, ha nincsenek bizonyítékaink? - Ha egyszer nem értitek, hogy a világ önmagában az Ő létezésének bizonyítéka, akkor az a válaszom, hogy a hitnek nincs szüksége bizonyítékokra - ha van hitetek! Hangzavar támadt a teremben, egyre többen nyitották ki a szájukat, amint a szavak zűrzavarán keresztülpréselve gondolataikat, megpróbálták kihámozni az igazságot. - És ön, Garth, mit mond nekünk erről? - kérdezte Itin, s hangja hallatára lecsitult a zaj. - Véleményem szerint tudományos módszert kell alkalmazniuk, ha a világ dolgait - beleértve magát a módszert is - meg akarják vizsgálni, s biztos feleletet akarnak kapni, hogy egy állítás igaz-e vagy hamis. - Úgy van, ezt kell tennünk - mondta Itin. – Ugyanerre a következtetésre jutottunk magunk is. - Ekkor egy vaskos könyvet tartott maga elé, s ezt látva a tömeg egyetértőén bólintott. - Sokat forgattuk a bibliát, ahogy Mark atya
meghagyta nekünk, és megleltük benne a választ. Isten hamarosan csodát művel, bizonyítékául annak, hogy lát bennünket. E jelre megismerjük őt s elébe járulunk. - A hamis büszkeség bűnét követitek el - mondta Mark atya. - Istennek nincs szüksége csodákra, hogy létezését bizonyítsa. - De nekünk szükségünk van a csodára! - kiáltotta Itin, s noha nem volt emberi lény, hangja parancsolóvá vált. - Számos apróbb csodáról olvastunk a bibliában, kenyérről, halakról, borról, kígyókról - és ezektől sokkal indokolatlanabb csodákról is. Mi egyetlen csodával is megelégszünk és odasereglünk a Mindenhatóhoz valamennyien - egy vadonatúj világ összes csodalényei, hogy az Ön szavaival élve, Mark atya, hódoljunk a trónja előtt. Ön mondta, milyen nagy jelentőségű ez. Nos, megtárgyaltuk a kérdést, s úgy véljük, egyetlen csoda létezik csupán, amely a jelen helyzetben segíthet. Garth unalma, amelyet teológiai viták során érzett, egycsapásra megszűnt. Ha egy kicsit jobban belegondol, rá kellett volna jönnie, mire megy ki a játék. Láthatta, melyik illusztrációnál nyitotta ki Itin a bibliát, s tudta, melyik
eseményt örökítette meg a kép. Lassan fölemelkedett székéből, mintha csak nyújtóznék egyet, majd hátrafordult a paphoz. - Készüljön! - suttogta. - Menjen ki hátul, irány az űrhajó; addig lefoglalom őket valamivel. Nem valószínű, hogy engem bántani fognak. - Hogy érti ezt...? - kérdezte Mark atya döbbenten hunyorgatva. - Menjen már, maga ostoba! - sziszegte Garth. - Mit gondol, milyen csodára céloznak? Milyen állítólagos csoda térítette a világot keresztény hitre? - Nem! - mondta Mark atya. - Lehetetlen. Teljességgel lehetetlen ...! - Induljon már! - üvöltötte Garth, majd a székből felrántva a hátsó fal felé lökte a papot. Mark atya botladozva megállt és visszafordult. Garth felé indult, de elkésett. A kétéltűek alacsony termetűek voltak, ám ezrivel nyüzsögtek. A kereskedő előreugrott és egy ökölcsapást mért Itinre, majd hátralökte a tömegbe. A kétéltűek azonban folytatták az előrenyomulást. Ütötte őket, de mintha csak hullámok ellen harcolt volna. A szőrös, pézsmaszagú testek átcsaptak a feje fölött és elnyelték. Verekedett, amíg meg nem kötözték, és nem adta meg magát mindaddig, amíg fejbe nem vágták. Kivonszolták a
templomból és otthagyták az esőben. Fektében tehetetlenül átkozódott és figyelt. A weskerek persze csodálatos mesteremberek voltak, s mindent a legkisebb részletekig úgy szerkesztettek meg, ahogy a bibliai illusztráción látták. Ácsoltak egy keresztet, jó erősen a földbe szúrták egy kis domb tetején, odakészítették a fémcöveket és a kalapácsot. Mark atyát levetkőztették, és egy gondosan összehajtogatott ágyékkendőt adtak rá. Kivezették a templomból. A kereszt láttán Mark atya kis híján elájult. Azután égnek emelte a fejét, és eltökélte, hogy úgy hal meg, ahogy élt - hittel. De így is nehéz volt. Garth is elviselhetetlennek érezte, holott ő csak szemtanúja volt a jelenetnek. Más dolog beszélni a keresztre feszítésről és nézni a finoman faragott testeket az ájtatosság sápadt fényénél. Megint más látni, ahogy egy meztelen embert felakasztanak egy oszlopra, majd ahogy a kötél átvágja a bőrét. És látni, ahogy a tűhegyes cövekeket fölemelik és odaillesztik a tenyér puha húsa elé, ahogy a kalapács lendületet vesz a mesterember kimért ütésekkel dolgozó, higgadt, megfontolt kezében. Hallani
a fém tompa hangját, amint a húsba hatol. Azután hallani a sikolyokat. Kevesen születnek mártírnak; Mark atya sem született annak. Az első ütések nyomán összeszorított fogai között a vér kiserkent ajkából. Azután szélesre tátotta a száját, fejét hátrafeszítette és sikolyainak torokból jövő borzalma belehasított az eső surrogásába. Az eső a bámész weskerek halk visszhangjának tetszett, akiknek szája bármely érzelemre kinyílt, ez a mostani érzelem teljes erőből a testükbe markolt, és az ásító állkapcsok végtelen sora a keresztre feszített pap kínjairól tanúskodott. Amikor az utolsó cövek is a helyére került, Mark atya végre elveszítette az eszméletét. A nyílt sebekből zubogó vér az esővel összekeveredve bágyadt rózsaszínű lé formájában csöpögött le a lábáról, míg lassanként eltávozott belőle az élet. És ekkor, ekkor Garth zokogva, kötelékeit rángatva, a fejét ért ütésektől zsibbadtan, elájult. Besötétedett már, amikor magához tért saját raktárában. Valaki éppen a fonott köteleket vagdosta le róla. Kinn még szemerkélt, szitáit az eső. - Itin - mondta. Csak ő lehetett.
- Igen - suttogott vissza az idegen hang. - A többiek most a templomban tárgyalnak. Lin belehalt a magától kapott fejsérüléseibe, Inon súlyos beteg. Egyesek szerint magát is keresztre kellene feszíteni, és úgy vélem, ez hamarosan be is következik. De lehet, hogy kővel zúzzák szét a fejét. Fölfedeztek egy passzust a bibliában, amelyik ... - Tudom - mondta Garth határtalanul fáradtan. - Szemet szemért, fogat fogért. Sok efféle dolgot találhattok még a bibliában, ha egyszer hozzákezdtek. Csodálatos könyv. - Rettenetesen fájt a feje. - El kell mennie innét, eljuthat a hajójáig anélkül, hogy észrevennék. Elég a gyilkosságból. - Itin valami új, eddig nem tapasztalt fáradtsággal beszélt. Garth feltápászkodott, és körülnézett. Fejét a fal durva fájához nyomta, míg émelygése alábbhagyott. - Meghalt. - Kijelentésnek szánta, nem kérdésnek. - Igen, nem sokkal ezelőtt. Máskülönben nem is látogathattam volna meg. - El is temették, természetesen, másképp hogyan is gondolhatnának rám, mint a következőre. - El is temettük! - Az idegen hangja, a halott pap visszhangja, szinte
megtelt érzelemmel. - Eltemettük és fölszáll a mennyekbe, írva vagyon és minden úgy történik. - A hang, mintha emberi zokogásba fúlt volna. Garth nehézkesen elindult az ajtó felé, közben a falnak dőlt, nehogy elessék. - Ugye helyesen cselekedtünk? - kérdezte Itin. Nem kapott választ. - Ugye feltámad, Garth? Garth az ajtóhoz ért, és a káprázatosán kivilágított templomból áradó fényben megpillantotta szétmarcangolt, véres kezét, amint az ajtókeretbe kapaszkodik. Itin arca bukkant elő a sötétből, közel az övéhez, s Garth érezte, ahogy a törékeny, sokujjú kéz éles körmei belekapaszkodnak a ruhájába. - Feltámad, ugye, Garth? - Nem - mondta Garth -, ott marad, ahová temették. Semmi nem történik már vele, mert meghalt, és halott is marad örökre. Az eső végigcsorgott Itin prémes bundáján, és száját szélesre tátotta, mintha belesikoltana az éjszakába. Csak erőlködés árán tudott megszólalni, nehezen formálva az idegen gondolatot egy idegen nyelven. - Akkor mi nem üdvözülünk? Nem tisztulunk meg?
- Tiszták voltatok - mondta Garth a zokogás és nevetés határán. - Ez a szörnyű és az ocsmány az egészben. Tiszták voltatok. De most már... - Gyilkosok - mondta Itin, s az eső, végigperegve lehajtott fején, belecsorgott a sötétségbe. Gordon R. Dickson: (ford.: Mesterházi Márton) Az a bizonyos homokszem Cary Harmon tehetséges fiatalember volt. Intelligenciája révén nevet szerzett magának az ügyvédi szakmában, ami pedig a Vénuszon nem volt könnyű dolog. Társadalmi helyzetét igen célirányos házasságával is megerősítette: az egyik legnagyobb gyógyszerszállító családjából nősült. Tudományos szempontból persze laikus maradt; és laikusokat soha nem szabad finomabb technikával felszerelt berendezések közelébe engedni, mert ebből csak baj származhat; gyerek kezébe sem ad gyufát az ember. Cary Harmon felesége hirtelen természetű volt; ami csak azért nem nehezítette meg Cary életét, mert az asszony elég meggondolatlan volt ahhoz, hogy szeresse a férjét. Érzelmei jószerével viszonzatlanok maradtak,
ami lehetővé tette, hogy Cary bármiféle veszekedésüknek egyszerűen és praktikusan vessen véget: csak el kellett tűnnie néhány napra, míg az asszonyt kellőképpen alázatossá puhította a férje elvesztésétől való félelem. Cary minden eltűnésekor ügyelt arra, hogy új és biztos búvóhelyet válasszon, ahol az asszony - szokásainak több éves ismerete és a múlt minden tapasztalata ellenére - sem akadt rá. A férfi élvezettel töprengett újabb és újabb kinyomozhatatlan rejtekhelyeken, és az ilyen helyek felfedezése már a hobbyjává vált. Így aztán a lehető legjobb hangulatban szállt le egy szürke téli délután Burke Mclntyre meteorológiai állomásán, a vénuszi Északi-tenger kihalt partvidékén fekvő Magányos Hegység meredek csúcsai között. Csak néhány perccel előzte meg a hóvihart, és miután kis kétszemélyes hajója biztonságban pihent a hangárban, élvezettel hallgatta a bőséges ebéd után a házigazda asztalánál, milyen hiábavaló dühvel ostromolja a kétszáz kilométer sebességű, mínusz ötven-hatvan fokos vihar az állomás kupolatetejét. - Ha tíz percet kések - mondta Burke-nek -, alaposan megizzaszt!
- Megizzaszt! - horkant fel Burke. Tagbaszakadt, kemény arcú, szőke férfi volt a házigazda; szeretetteljes fitymálással tekintett az egész emberiségre a meteorológusok kasztját leszámítva. - Ti már nagyon is megszoktatok azt a lenti modern paradicsomot. Ha tíz percet késel, fölken a vihar valamelyik sziklacsúcsra, és ott várhatsz tavaszig, míg a mentőexpedíció összeszedegeti a csontjaidat. Cary hitetlenkedve nevetett. - Próbáld ki, ha nem hiszed - mondta Burke. - Ha neked falrahányt borsó, amit beszélek, már szedheted is a táskádat, ha akarod. - Azt ugyan nem. - Cary szélesen elvigyorodott. – Meg tudom becsülni a jó dolgomat. Különben is micsoda dolog, kilökni a viharba a vendéget. - Vendég ... - morgott Burke. - Diplomaosztáskor azt mondod, hogy szervusz, hat évig híredet se hallom, most meg, itt az isten háta mögött, egyszerre csak betoppansz. - Kedvem támadt - mondta Cary. - Egyébként ez nálam alapszabály, csak azt teszem, amihez kedvem van. Ez az élet sója. - Sóból is megárt a sok - vetette ellen Burke. - Sóvicc... Ha nem arra van kedved, amire kéne - felelte Cary. - De ha arra
támad kedved, hogy levesd magad egy szikláról vagy magad felé fordítsd a pisztolyt, hogy kipróbáld, töltve van-e, akkor úgysem érdemled meg, hogy élj. - Cary - szögezte le Burke -, sekélyes a gondolkodásod. - A tiéd meg sületlen - nevetett Cary. - Na, ne piszkálj tovább, inkább mesélj magadról valamit. Hogy ízlik ez a remeteélet? Mit csinálsz? - Mit csinálok? - kérdezte vissza Burke. - Dolgozom. - Részletesebben. - Cary kényelmesen befészkelte magát a fotelbe. Léggömböket eregetsz? Kiteszed a vödröt a hóesésbe, hogy megállapítsd, mennyi esett? Lesed a csillagokat éjszakánként? Vagy mit csinálsz? Burke megrázta a fejét és elnézően mosolygott. - Ha mindenképp ragaszkodsz hozzá, hogy szórakoztassalak - felelte -, meg kell mondanom, hogy nem csinálok efféle romantikus dolgokat. Az a dolgom, hogy az időjárási adatokat előkészítsem adásra; én átkódolom őket, aztán a gép leadja a fővárosi Meteorológiai Központnak. - Aha - mondta Cary, és fensőbbséggel nekiszegezte a mutatóujját -, most megfogtalak. Szóval csak lógsz. Egyedül vagy itt; ha te csak kódolsz, ki végzi a megfigyeléseket? - A gép. Természetesen. Az új állomásokon az ilyesmit az Agy végzi.
- Még rosszabb - felelte Cary. - Te kényelmesen üldögélsz a jó melegben, az a szegény kis agyacska meg kint lót-fut, ha esik, ha fúj, és minden munkát elvégez helyetted. - Ami azt illeti, közelebb jársz az igazsághoz, mint hinnéd. Nem ártana, ha egy kicsit megismernéd azt a csodálatos technikát, amelynek boldog tudatlanságodat köszönheted. Mostanában néhány fantasztikus újítás történt állomásaink felszerelésében. Cary gúnyosan mosolygott. - Komolyan mondom. - Burke arca felragyogott. – Ez az Agy pillanatnyilag a legmodernebb a maga nemében. Tulajdonképpen nemrég szerelték be; néhány hónappal ezelőtt még csak az adatgyűjtővel és a komputerrel dolgozhattunk. Vagyis a gép összegyűjtötte a környék megfigyelési adatait, és az egészet közölte velünk. Akkor szépen neki kellett állni, beprogramozni a számítógépbe, amely egy darabig emésztette, aztán közölte az eredményt, amit megint kódolni kellett, hogy leadhassuk a Központnak. - Csakugyan fárasztó lehetett - mormogta Cary, és lusta mozdulattal a szájához emelte a poharát. Burke alig figyelt rá; egyre inkább elmerült
beszéde témájában. - Állandóan be voltunk fogva, hiszen az adatok folyamatosan érkeztek; és állandóan le voltunk maradva, hiszen mindig felgyűlt egy újabb adag, amíg az előzőn dolgoztunk. Egy-egy ilyen állomás több mint ötszáz négyzetkilométeres területről gyűjti be a mérőműszerek adatait, és mivel a meteorológus is csak ember, mit lehetett csinálni: gyorsan átfutottuk az ömlesztve érkező adatokat, és a számítógépbe csak a lényeget tápláltuk be, a többit kidobtuk. Emellett még az állomásra és saját magára is kellett vigyáznia az embernek. - Most viszont Burke előrehajolt, és figyelmeztetően fölemelte a mutatóujját -, az új berendezés közvetlenül a mérőműszerektől... az összes mérőműszertől... kapja az adatokat, megfelelően átalakítja számító egysége számára, és mindjárt a végeredményt tálalja. Nekem már csak az a dolgom, hogy a végeredményt beillesszem a teljes képbe, és leadjam a Központnak. - Emellett az Agy irányítja a fűtést, a világítást, és automatikusan elvégzi az állomás karbantartását. Szóbeli parancsra helyesbít és javít, ha esetleg
valami hiba történt, és külön egysége van elméleti problémák megoldására. - Mint valami kis pléhisten - szúrt oda Cary. Megszokta, hogy ő legyen a központ, és bosszantotta, hogy Burke jobban lázba jött gépétől, mint ragyogó és szórakoztató vendégétől, aki - legalábbis a meteorológusnak így kellett tudnia - csak azért ugrott be, hogy néhány értékes napját a remete felvidítására pazarolja. Burke ránézett és kuncogni kezdett. - Az rendben van, hogy pléhisten, Cary - felelte -, de nem kicsi, hanem nagy. - Mindent lát, mindent tud, mindent megmond. Gondolom, soha nem fog mellé. Csalhatatlan. - Így is mondhatnánk - felelte Burke még mindig vigyorogva. - Ez mind nagyon szép, de ettől még nem lesz isten a szerkentyűd. Hiányzik belőle az istenség legfontosabb jellemzője, a sebezhetetlenség. Az istenek nem szoktak elromlani. - Ez se romlik el. - Ugyan, Burke - méltatlankodott Cary -, nem szabad, hogy a lelkesedéstől elveszítsd józan ítélőképességedet. Gép nem lehet tökéletes. Összeakad két drót, kiég egy cső, és a kis drága, pukk, lerobbant.
Burke megrázta a fejét. - Nincs benne drót - mondta. - Sugárzásra kapcsol. Ami pedig a kiégett csöveket illeti, még csak le sem állítják egy-egy feladat elvégzését. A feladat tartalékegységre kerül át és a gép automatikusan elvégzi a hibás egység javítását. Tudod, Cary, ebben az új típusban egyik egység sincs egyetlen munkára specializálva. Bármelyikük - és kétszer annyi van belőlük, mint amennyire az állomásnak valaha is szüksége lehet bármit el tud végezni: ha kell, fűt, ha kell, világít, ha kell, a számítógépet működteti. Ha valamelyik egység túl nagy feladatot kap, csak befog egy-két tartalékegységet, vagy ha kell, többet, míg csak meg nem oldja a problémát. - Jó - mondta Cary -, de mi van akkor, ha valami olyan történik, ami az összes egységet igénybe veszi és még többet is igényelne? Akkor túlterhelés jön létre, és az egész rendszer tönkremegy. - Most elhatároztad, hogy csomót keresel a kákán, igaz, Cary? - felelte Burke. - Pedig még így is nemmel kell felelnem. Elméletileg lehetséges, hogy az Agy olyan problémába ütközik, amelynek megoldásához minden egységére, sőt még annál is többre szüksége lenne. Ha például ez az
állomás most hirtelen felszállna a levegőbe, és minden különösebb ok nélkül elkezdene repülni, az az egység, amely először észlelné a zavart, újabb és újabb egységeket kapcsolna be a megoldás keresésébe, úgyhogy végül az összes egység ezen az egy problémán dolgozna, el se végezné a többi munkáját az Agy. De még ebben az esetben sem következne be túlterhelés: a gép nem égne ki. Az egységek addig dolgoznának a probléma megoldásán, míg kielégítő magyarázatot nem találnának arra, hogy miért repülünk, és amíg ki nem dolgoznák a normális körülményeinkhez való visszatérés megfelelő módozatait. Cary felegyenesedett, és pattintott az ujjával. - Akkor egyszerű a dolog - mondta -, bemegyek, és közlöm a gépeddel a szóbeli utasítón, hogy röpülünk. Burke felkacagott. - Jaj, Cary, te ostoba - mondta. - Azt hiszed, hogy az Agy tervezői nem gondoltak arra, hogy a szóbeli utasító is tévedhet? Bemégy, azt mondod, repülünk. A gép ellenőrzi a bejelentést, elvégzi a szükséges vizsgálatokat, aztán udvariasan közli: Sajnos, az állítása téves - és az Úgy el van felejtve.
Cary szeme összeszűkült, járomcsontjain piros foltok jelentek meg; de magába fojtotta mosolyát. - És az elméleti egység? - kérdezteP - Rendelkezésedre áll - felelte Burke, már előre élvezve a választ -, bemehetsz, utasíthatod, hogy elemezze a következő hamis állítást vagy adatot: az állomás a levegőbe emelkedett;... azonnal nekilát a munkának. Szünetet tartott. Cary várakozva nézett rá. - De - folytatta a meteorológus -, csak a használaton kívüli egységeket vonná be a vizsgálódásba, és azonnal visszaadná őket, ahogy a valódi problémákkal dolgozó egységeknek szükségük lenne rájuk. Befejezte, és csúfondárosan nézett Caryre. De Cary nem szólt semmit. - Add fel, Cary - mondta végül. - Nincs értelme. Sem isten, sem ember, sem Cary Harmon nem tudja megakadályozni, hogy az Agy rendben elvégezze a maga dolgát. Cary félig lehunyt szeme felszikrázott. Egy hosszú félpercen át csak ült és töprengett, aztán megszólalt. - Nekem sikerülne - mondta halkan. - Micsoda? - kérdezte Burke. - Le tudnám robbantani a gépedet - mondta Cary.
- Ugyan, hagyd már! Nem kell így mellre szívni, Cary. Mit számít, hogy azt a bizonyos homokszemet nem tudod a fogaskerekek közé pöccinteni? Más se tudná. - De én igen! Mondtam. - Egyszer s mindenkorra értsd meg, hogy lehetetlen. Ne keress hibát abban, amiben egyszerűen nem is lelhetsz. Beszéljünk másról. - Fogadjunk - Cary lassan, tagoltan beszélt, hangját átfűtötte az izgalom -, fogadjunk ötezerbe, hogy ha egyetlen percre négyszemközt hagysz a gépeddel, teljesen ki tudom borítani. - Nem akarom kivenni a pénzt a zsebedből, pedig az az ötezer nekem pont egy évi fizetésem. Az a baj veled, Cary, hogy soha nem tudtál veszíteni. Felejtsük el az egészet. - Vagy elfogadod, vagy fogd be a szád - mondta Cary. Burke egy mélyet lélegzett. - Idefigyelj - basszusán hallatszott a lassan gyülemlő harag. - Valószínűleg nem lett volna szabad téged felhúznom ezzel a gépdologgal. De akkor se hidd azt, hogy egy kis zsarolásnak bedőlök. Sejtelmed sincs, micsoda technikai felkészültséggel tervezték ezt a gépet, és sejtelmed sincs, milyen
biztos vagyok benne, hogy ha valaki, te aztán igazán nem árthatsz neki. Talán azt hitted, hogy egy icipicit én is kételkedem a dologban, és hogy ezzel a fantasztikus ősszeggel kivághatod magad a vitából. Mert ugye, ha nem fogadok, akkor biztosan te nyertél. Hát jegyezd meg: nem csupán kilencvenkilenc egész kilencezerkilencszázkilencvenkilenc tízezred százalékig vagyok biztos abban, amit mondtam, hanem pontosan száz százalékig. És azért nem fogadok, mert az rablás lenne, nem is beszélve arról, hogy egész életedben gyűlölnél ezért az egy vereségért. - Áll a fogadás - mondta Cary. - Rendben! - bódult el Burke és kirúgta maga alól a széket. - Te erőltetted, nem én. Fogadtunk. Cary vigyorogva szegődött Burke nyomába; otthagyták a kellemes, tágas, világos társalgót, ahol a lámpák elnyomták a barnásszürke hófelhők látványát, és végigmentek egy rövid, fémfalú, fénycső világította folyosón. Hamarosan egy másik helyiségbe értek, amelynek szemközti fala, a befelé vágott ajtóval együtt üvegből volt. Burke megállt.
- Tessék, a gép - vetette hátra Carynek az üvegfalra mutatva. - A szóbeli utasítás közlésére a drótháló mögötti mikrofon szolgál. A számítóegység jobbra van, a hátsó ajtó pedig a fűtő és világító központhoz vezet. Szabotázsakcióra kár gondolnod is. A fűtő és világító rendszert szükség esetén sem lehet kézzel irányítani. Az atommáglyát csak a gép kezelheti, kivéve persze azt az automata biztosítékot, amely villámcsapás vagy egyéb rendkívüli veszély esetén kioltja a máglyát. A máglya burkolatán egy hét alatt se rágnád át magad; de még az Agy műszerpultját is ahol a mikrofon van varrat nélküli, kétcollos acéllemez borítja. - Becsszavamra nem vagyok gépromboló - mondta Cary. Burke szeme megvillant, de a másik mosolyában egy árnyalatnyi gúny sem volt. - Rendben van - mondta, és hátrább lépett. - Rajta. Itt maradhatok, vagy el kell hagynom a helyiséget? - Az istenért, maradj és tartsd rajtam a szemed - mondta Cary. - A bűvész sem bújik el a közönség elől. - Tréfásan Burke felé fordult, és széttárta a karját. - Tessék megnézni, sem a hónom alatt, sem a kabátom ujjában nem
rejtegetek semmit. - Indulj már - szakította félbe Burke gorombán. - Essünk túl rajta. Ott hagytam a poharam az asztalon, és ki nem állhatom, ha megmelegszik. - Máris - mondta Cary. Átment a másik helyiségbe, behúzta az üvegajtót maga mögött. Burke az üvegfalon át figyelte. Cary egyenesen a mikrofon dróthálója felé tartott, majd két lépéssel a műszerpult előtt megállt. Nem csinált semmit. Mozdulatlanul állt, Burke-nek háttal, ernyedten lógó karral, mintha csak a vállízületeit pihentetné. Burke jó ideig erőltette a szemét, hogy kifürkéssze Cary látszólag teljes mozdulatlanságának titkát. Azután elnevette magát. - Persze - mondta magában -, blöfföl az utolsó percig, hátha mégis megijedek. Arra vár, hogy utána menjek és megkérleljem. Elővett egy cigarettát, rágyújtott és megnézte az óráját. Még negyvenöt másodperc. Azután Cary szépen kijön, és beismeri, hogy vesztett... hacsak ki nem dolgozott addig valami fantasztikus érvet, amely szerint a vereség tulajdonképpen győzelem. Burke elhúzta a száját. Cary szinte betegesen irtózik attól, hogy bárkit vagy
bármit nagyobb tudásúnak ismerjen el önmagánál. És ha nem sikerül megbékíteni, iszonyúan kellemetlen társaság lesz arra a pár napra, amíg a vihar ideköti. A szó legszorosabb értelmében gyilkosság lenne kiküldeni a viharba. A szél orkánná erősödött, a hőmérséklet már lemászott mínusz hatvanöt alá. Persze nem fog hason csúszni csak azért, hogy az a pár nap kellemesen teljen... A generátor keltette finom remegés, amelyet Burke a padló remegésén át észlelt, és ugyanúgy a magáénak érzett, mint a szíve dobogását, egyszerre megszűnt. A ventillátort díszítő papírszalagok abbahagyták színes táncukat és bénán csüggtek a szellőzőnyílás mellett: megszűnt a levegő áramlása. A világítás egyre gyöngült, majd kialudt, csak a folyosó végén levő ablak vastag üvegén át szűrődött be a kinti kísérteties lilásszürke derengés. Burke elejtette a cigarettáját és két hatalmas ugrással a másik helyiségben volt. - Mit csináltál? - csapott le Caryre. A másik ingerkedően ránézett, a szoba falához ballagott, és hanyag mozdulattal nekidőlt. - Találd ki. Ez már a te dolgod - mondta. - Ne hülyéskedj ... - kezdte Burke. Aztán, mint akinek nincs veszteni való
ideje, elharapta a mondatot. Odaugrott a műszerpulthoz és a skálák fölé görnyedt. Az atommáglya nem működött. A szellőzőberendezés ki volt kapcsolva, az elektromos rendszer leállt. A gép saját energiatartalékát használva dolgozott: a műszerpult közepén változatlanul piroslott a lámpa. A kétszemélyes űrhajók ki- és bebocsátására szolgáló nagy külső ajtók zárva voltak, és így is maradnak, mivel kellő energia híján nem lehet kinyitni őket. Élettelenül hallgatott a távolbalátó, a rádió és a telexgép is. A gép azonban dolgozott. Burke odalépett a mikrofon dróthálójához és kétszer megnyomta a piros riasztógombot. - Figyelem - mondta. - Az atommáglya kialudt, rajtad kívül egyetlen berendezés sem működik. Miért? Nem volt válasz. Csak a vörös fény izzott éberen a műszerpult közepén. - Makacs kis dög, mi? - szólalt meg Cary a fal mellől. - Felelj! - parancsolta. - Felelj azonnal! Mi a probléma? Miért nem működik a máglya? A gép hallgatott. Burke átment a számítógéphez, ujjait a jól beidegzett mozdulatokkal
végigjártatta a billentyűsoron. A gép saját energiája törékeny fehér ívbe húzta, majd beszippantotta az átlyuggatott szalagot. Burke befejezte a lyukasztást. Várt. Nem kapott feleletet. Ott állt a számítógép előtt egy hosszú percig, rábámult, mintha nem hinné, hogy a gép cserbenhagyta. Aztán megfordult és farkasszemet nézett Caryvel. - Mit csináltál? - Elismered, hogy tévedtél? - kérdezte Cary. - El. - Megnyertem a fogadást? - makacskodott Cary vidáman. - Meg. - Akkor elmesélem - mondta az ügyvéd. Cigarettát szorított ajkai közé, megszívta, majd hosszú füstcsíkot fújt ki, amely gomolyogva állt meg a helyiség hőutánpótlás híján gyorsan hűlő levegőjében. Helyes kis jószág ez a te szerkentyűd, és valószínűleg remekül ért a meteorológiához, de meglepő, a logikához nemigen. Pedig milyen közel áll egymáshoz a matematika és a logika. - Mit csináltál? - Várj sorodra - mondta Cary. - Mondom, meglepő dolog. Itt van egy
csalhatatlan masina, gondolom, belekerült egy pár millióba, és az eszecskéjét tönkreteszi egy vacak paradoxon. - Paradoxon! - Úgy szakadt ki a szó Burke-ből, mint a zokogás. Beragyogsz - dalolta Cary - mint egy agyafúrt paradox! - majd visszaváltott beszédhangra. - Idézet Gilbert és Sullivan örökbecsű operettjéből. Csak hallgattam a fecsegésed az előbb. És akkor eszembe jutott, hogy a barátodat csakugyan nem lehet, mondjuk leütni; de meg lehet bénítani, ha olyan problémát adunk neki, amit a gépi veleje nem bír megemészteni. - Eszembe jutott a háború előtti logikaórák egyik foszlánya. Épimenidész paradoxona: érdekes csemege. A pontos szövegére nem emlékszem álmosító unalomban csörgedeztek ezek a logikaelőadások amúgy is -, de ha mondjuk azt mondom neked, hogy „minden ügyvéd hazudik", akkor hogyan állapíthatod meg, igazat mondtam-e vagy sem, mikor magam is ügyvéd vagyok, és ha igaz, amit mondtam, akkor az is hazugság, hogy minden ügyvéd hazudik. Másrészt viszont: ha hazudtam, akkor nem minden ügyvéd hazug, az állítás hamis, vagyis hazugság, hogy hazudtam, tehát igazat
mondtam. Végeredmény: ha hazudtam, igazat mondok, ha viszont igazat mondtam, akkor hazudok, és így tovább. Mit szólsz? És Cary hahotázni kezdett. - Istenem, Burke, ha látnád a saját arcodat rikoltotta. - Életemben nem láttam még senkit így letörni. No, szóval ezt a szöveget egy kicsit átfogalmaztam, és beadtam a gépnek. Te udvariasan ácsorogtál odakint, én meg azt mondtam a gépnek: Vesse el a jelen állításomat, mivel minden állításom hamis. Szünetet tartott, ránézett a meteorológusra. - Érted, Burke? Meghallgatta az állításomat, és el akarta vetni. De csak úgy vethette volna el, ha elismeri, hogy igaz, és már hogy lenne igaz, ha egyszer megmondtam, hogy nekem minden állításom hamis. Érted? Persze, hogy érted, látom az arcodon. Jaj, ha látnád az arcodat... A meteorológiai szolgálat büszkeségét kétvállra fektette egy paradoxon. Caryn megint erőt vett a görcsös röhögés. Valahányszor lélegzethez jutott volna, újra rá kellett néznie Burke rémült arcára, és megint nevetnie kellett. Ez eltartott egy ideig. A meteorológus nem mozdult, nem beszélt, csak bámult a vendégére, mintha kísérletet látna.
Végül is Caryt annyira kimerítette a kacagás, hogy józanodni kezdett. Még bugyborékolt benne a nevetés, aztán a falhoz dőlve mély sóhajjal fölegyenesedett. Megborzongott, és felhajtotta kabátja gallérját. - Most már tudod, mi volt a trükköm, Burke, szépen hozd rendbe a gépedet. Kezd kellemetlenné válni ez a hűvösség, és hidd el, ez a kinti nappali világítás sem valami vidám. De Burke nem mozdult. Tekintete ugyanolyan mereven szegeződött Caryre, mint azelőtt. Cary rávigyorgott. - Ej no, Burke - mondta. - Hív a kötelesség. A sokkot majd kihevered később. A fogadás pedig ne bántson, már el is van felejtve. Géped kudarca miatt se légy letörve. Jobban helytállt, mint gondoltam. Azt hittem, kiég benne egy biztosíték, és leáll az egész, de látom, milyen szorgalmasan dolgozik; minden egyes egységével a megoldást keresi. Gondolom, valami típuselméleten töri a fejét. Az csakugyan megoldaná a problémáját. Kábé egy év múlva. Burke még mindig nem mozdult. Cary furcsálkodva nézett rá. - Mi baj? - kérdezte idegesen.
Burke szája mozogni kezdett, egy csepp nyál jelent meg a sarkában. - Te... - mondta. Úgy süvített elő a torkából a szó, mint a haldokló hörgése. - Mi...? - Te őrült! - csikordult ki Burke-ből, ahogy visszanyerte a hangját - te hülye állat, idióta! - Én? Én? - kiáltotta Cary sértettségében szopránra váltó hangon - nekem lett igazam! - Igen, neked lett igazad - mondta Burke. - Nagyon is igazad lett. Hogy a fenébe tereljem el a figyelmét erről a feladványról, hogy mondjam meg neki, hogy törődjön a máglyával, a fűtéssel meg a világítással, ha egyszer minden sejtjét a paradoxonodon töri? Mit tehetek én, ha az Agy süket, vak és néma? Csönd ült a szobára. A két férfi egymásra bámult. Leheletük fagyos bokrétát formált a levegőben; az állomás vastag falai mögül az orkán távoli üvöltése mintha hangosabbá vált volna a csöndben, mint valami pogány győzelmi ének. Az állomás belső hőmérséklete zuhanni kezdett. Eric Frank Russel: (ford.: Avarossy Éva) Az egyetlen megoldás
Sötétség vette körül, amint tűnődött. Rajta kívül nem létezett senki. Teljes csönd volt, még sóhaj sem hallatszott. Egyetlen kéz sem nyúlt felé, egyetlen szív melege sem áradt felé. Sötétség. Magány. Örök száműzetés mélyfekete, mozdulatlan némaságban. Rabság ítélet nélkül. Büntetés bűn nélkül. Az elviselhetetlent kell elviselnie, hacsak nem talál valamilyen módot a menekülésre. Segítségre sehonnan sincs remény. Egyetlen lélektől, egyetlen más tudattól sem várhat sajnálatot, rokonszenvet, részvétet. Nincsenek ajtók, amelyek kitárulhatnának, nincsenek zárak, amelyek megnyílhatnának, nincsenek korlátok, amelyeket áttörhetne. Csak a sűrű gyászfekete éjben tapogatózhat, semmire sem lelve. Írj le körívet kinyújtott jobb kezeddel - a semmibe nyúlsz. Lendítsd karodat balra - tökéletes űrt találsz. Mozdulj előre a sötétben, mint ahogy a vak elveszetten botorkál egy elfeledett, óriási teremben és nem találsz talajt, nem visszhangoznak léptek, nincs mi utad keresztezné. Csupán egyetlen dolgot tapintott, érzékelt, önmagát. Ha egyáltalán létezett erőforrás ahhoz, hogy
állapotán változtasson, az önmagában rejlett. Önmagának kellett saját megváltása eszközévé válnia. De hogyan ? Megoldhatatlan probléma nincs. Ez az alapelv élteti a tudományt, ö volt a legbölcsebb tudós, így nem állhatta meg, hogy ki ne próbálja képességeit. Unalom, magány, szellemi és fizikai sterilitás kínozta, kínjai mind elviselhetetlenebbekké váltak. A menekülés legegyszerűbb útját a képzelet kínálja. A kényszerzubbony béklyójában a testet fogva tartó csapdából saját álomvilágodba kalandozol. De álmodni nem elég. Az álmok irreálisak és túl rövidek. Valódi és tartós szabadságot kell szerezni. Ez azt jelenti, hogy álmait szilárd valósággá kell változtatnia, olyan valóságot kell teremtenie, amely minden időkre fennmarad. Önfenntartóvá kell válnia. Ha kevesebbel megelégedne, nem lehetne tökéletes a menekülés. Így hát ott ült a végtelen sötétségben és küszködött a problémával. Nem volt sem óra, sem naptár, hogy gondolatai tartalmát mérje. Semmilyen külső adattal nem számolhatott. Semmi sem létezett, semmi, csupán teremtő agyának serény működése.
És egy alapelv: nincs megoldhatatlan probléma. Végül megtalálta. A menekülést jelentette az örökös éjszakából. Élményeket, társakat, kalandokat biztosított, szellemi erőkifejtést, szórakozást, meleget, szeretetet, hangok zsongását, kezek érintését. A terv egyáltalán nem volt egyszerű, sőt annyira bonyolult volt, hegy végtelen időkön át dacolhatott a megoldással. Ilyennek kellett lennie, hogy tartós legyen. A nemkívánatos másik változat azonnali visszatérést jelentett a csendhez és a keserves sötétséghez. Kidolgozása rengeteg munkába került. Millió és millió szempontot vett figyelembe összes ellentétes kölcsönhatásaikkal együtt. Mikor ezzel elkészült, nekikezdhetett a következő millióknak. És így tovább ... tovább ... tovább. Hatalmas álmot teremtett, végtelen bonyolult birodalmat, amelynek minden részletét aprólékosan kidolgozta, a legutolsó pontot és vesszőt sem felejtve ki. Alkotásában újra élni fog, de másképpen, nem önmagaként. Fel fogja osztani magát számtalan részre, változatos alakok és formák töméntelen sokaságára, amelyek mindegyikének meg kell vívnia harcát sajátos körülményeivel.
Ő pedig ki fogja élezni a küzdelmet az elviselhetőség határáig, önmagát elfelejtve, belőle szakadt részeit szörnyű tudatlansággal sújtja majd, hogy mindent újra kelljen tanulniuk. Ellentétet szít köztük, megszabva az alapvető játékszabályokat. Azokat, akik a szabályokat felismerik, jóknak fogják nevezni, azokat pedig, akik ezt nem teszik, rosszaknak bélyegzik majd. így vég nélkülivé válnak az ellentétek a nagy alapvető ellentéten belül. Ha azután mindez elkészül, úgy tervezte, teljesen feloldódik, megszűnik, csupán a valóság megnyilvánulásainak elképzelhetetlen sokaságaként létezik tovább. S akkor részeinek meg kell küzdeniük az újraegyesülésért, vissza kell találniuk hozzá. Mindenekelőtt azonban meg kell az álmot valósítani. Micsoda nagyszerű feladat! Eljött az idő. Kezdődjék a kísérlet. Előrehajolt, tekintete a sötétségbe mélyedt és szólt: „Legyen világosság!" És lőn világosság. Poul Anderson: (ford.: Avarossy Éva) A leghosszabb utazás Amikor először hallottunk az égi hajóról, egy szigeten tartózkodtunk,
amelynek neve - már amennyire a montaliriek nyelve egy ilyen barbár szót egyáltalán képes volt kiejteni - Yarzik volt. Jó egy évvel azután történt ez, hogy az Arany Szöcske kifutott Lavre Townból, és megítélésünk szerint a világ körüli út felét már megtette. Szegény kis hajónk fenekét úgy ellepte a növényzet és a csigák, hogy teljes vitorlázattal is alig vonszolta magát. Ami ivóvíz még lötyögött a hordók fenekén, zölddé és nyúlóssá vált, kétszersültünkben nyüzsögtek a kukacok, legénységünk egyes tagjain skorbuttünetek mutatkoztak. - Ha kockázatos, ha nem - döntött Rovic kapitány -, partra kell szállnunk valahol. - Szemében ismerős fény lobbant. Megdörzsölte vöröses szakállát. Úgyis régen érdeklődtünk utoljára az Aranyváros felől. Talán ez alkalommal megtudjuk, létezik-e egyáltalán? Az irányt a félelmetes óriásbolygó mutatta az égen, amely egyre magasabbra emelkedett a horizonton. Amint nyugatabbra jutottunk, olyan elhagyatott vizekre kerültünk, hogy ismét a lázadás jelei kezdtek mutatkozni. Szívem mélyén nem is tudtam kárhoztatni a legénységet. Képzeljék el, uraim,
nap mint nap mást sem látni, csupán a tenger kékjét, a fehér habokat, felhőtornyokat a trópusi égbolton: mást sem hallani, csupán a szél zúgását, a hullámok mormolását, a hajógerendák roppanását, éjszakánként pedig, amikor egy-egy tengeri szörny dugja ki a fejét a vízből, loccsanó-szörcsögő zajokat. Mindez önmagában is elég rettenetes volt az egyszerű tengerészlelkeknek, akik írástudatlan elmaradottságukban még ott tartottak, hogy a világ lapos. Ehhez járult még az örökké az orrvitorla árboca felett függő és emelkedő Tambur, amelyről mindenki láthatta, hogy alkalmasint éppen ez alatt a fortyogó valami alatt kell elhajóznunk ..., és ugyan mi tartja a helyén? - erről suttogtak a hajósok a legénységi szálláson. Mi lesz, ha egy haragvó isten ránk zúdítja? Így aztán küldöttség kereste fel Rovic kapitányt. Nagyon félénknek és tisztelettudóknak hatottak ezek a nyers, nagydarab férfiak, ahogy arra kérték a kapitányt, forduljunk vissza. Lent azonban egyetlen tömegben ott álltak bajtársaik, izmos, napbarnított testükön megfeszültek viharvert rongyaik, markukban tőröket vagy pányvarögzítő ékeket szorongattak. Nekünk,
tiszteknek, akik ott álltunk a kapitányi hídon, kardunk és pisztolyaink voltak, ez igaz. De mindössze hatan voltunk, beleértve azt a megszeppent gyereket is, aki én voltam, és az agg csillagjóst, Froadot, akinek talárja és hófehér szakálla tiszteletet ébresztett ugyan, de a harcban vajmi kevés hasznát vettük volna. Miután az emberek szószólója előadta követelésüket, Rovic sokáig némán állt. A csend egyre mélyült, végül már csak a szél vijjogott a vitorlák kötélzetén, s messze, a világ peremén szikrázott az óceán. Kapitányunk pompásan festett, mert amikor értesült a küldöttség érkezéséről, bíborszínű nadrágját és harang szabású lábravalóját öltötte fel: sisakja és mellvértje tükörfényesen ragyogott. A vakító fém fejvédőn ékeskedő tollak minden mozdulatára meglibbentek, ujjain a briliánsok tüze élesen villant össze a kardja markolatát díszítő rubinok meleg csillogásával. De amikor végül is megszólalt, mégsem a Királynő lovagja, hanem az egykori Anday-vidéki halászfiú kezdett beszélni. - Nocsak, fiúk, hát visszaforduljunk? Mikor ilyen naccerű szelünk van, ilyen
melegen süt a nap és a világ felét már megkerültük? Mennyire mások vagytok ti, mint apáitok voltak! Hát nem ismeritek a legendát, hogy régen mindennek az ember parancsot, és éppen egy lusta anday-béli vót az oka, hogy most az embernek dógozni kell? Mer' tuggyátok, az még nem lett vóna baj, hogy azt parancsóta a fejszéjének, döntse le a fát, és a vesszőnyaláboknak, hogy siessenek haza, de amikor aztán még azt is akarta, hogy vigyék őt magát is, akkor az Isten megharagudott, és e'vette az embertő' a hatalmat. Hanem, hogy valamivel azér' kárpótolja őket, Isten minden anday-bélinek tengerészszerencsét, játékosszerencsét és szerelmi szerencsét adott. Hát mi kéne nektek még több, fiaim? A szószóló elbátortalanodva tördelni kezdte kezét, elvörösödött, tekintetét a fedélzet deszkáira szegezte és valami olyasmit dadogott, hogy mindannyian nyomorultul elpusztulunk ... éhen halunk, szomján veszünk, ez a rettenetes hold összezúz bennünket, lehajózunk a világ széléről... az Arany Szöcske messzebb jutott, mint bármely hajó valaha is az Ember Bukása óta, és ha azonnal visszafordulnánk, hírnevünk örökké fennmaradna ...
- És meg tudod-e enni azt a hírnevet, Étien? - kérdezte Rovic, változatlanul szelíden mosolyogva. - Vót részünk harcokban, viharokban, ördögi forgatag kapott a hátára; hanem nyomát se láttuk az Aranyvárosnak, pedig jó' tugygyuk, itt kő valaho' lenni, rengeteg kinccsel, ami mind az első merész vállalkozóé lesz, aki kifossza. Mitő' szállt az inatokba a bátorság, emberek? Hát nem simán hajókázunk? Ugyan mit szónának az idegenek? Hogy vigyorognának azok a pimasz sathayni lovagok, az Erdővidék mocskos kalmárai, ha visszafordúnánk - és nemcsak rajtunk, egész Montaliren! Így aztán megfogta őket. Csupán egyetlenegyszer nyúlt a kardjához, szórakozottan félig kihúzva a hüvelyéből, amikor arról beszélt, hogyan vészeltük át a hurrikánt Xingu után. Az emberek azonban emlékeztek az ezt követő lázadásra is, és arra, hogyan nyársalt fel ugyanez a penge három állig felfegyverzett tengerészt, akik egyszerre támadtak a kapitányra. Közvetlen tájszólásos beszédmodora értésükre adta, hogy ami elmúlt, elfelejtette feltéve, hogy ők nem idézik emlékezetébe. Trágár szavakkal tűzdelt célzásai
a felfedezendő pogány törzseknél várható buja szórakozásokra, a kincslegendák felemlegetése, hivatkozás tengerészönérzetükre és a montaliri becsületre, lecsillapította félelmüket. Végül, amikor már látta, hogy megtörtek, hirtelen abbahagyta a közvetlen hangot. Büszke tartásban húzta ki magát a kapitányi hídon, lángoló sisakján lengtek a tollak, felette a montaliri lobogó viharokban fakult színeit lobogtatta a szél, és most már a Királynő lovagjának hangja zengett: - Most tehát tudjátok, hogy nem szándékozom visszafordulni, amíg világunkat meg nem kerültük és elvihetjük őfelségének az ajándékot, amelyet csak mi adhatunk neki. Ez pedig se néni arany, se nem rabszolgák, még csak nem is távoli vidékek felfedezése, amit Királynőnk és az ő tiszteletre méltó Kereskedelmi Kalandor Társasága olyannyira óhajtanak. Nem! Az ajándék, amelyet azon a napon, amikor hajónk ismét Lavre kikötőjében pihen majd, átnyújtunk őfelségének, siker lesz: hogy olyasvalamit vittünk véghez, amire előttünk ember a világon még nem vállalkozott, és mindezt az ő dicsőségére tettük. Egy ideig még mozdulatlanul állt a tenger neszeivel terhes némaságban.
Aztán nyugodt hangon megszólalt: - Oszolj! - sarkon fordult és visszament kabinjába, így aztán folytattuk utunkat néhány napon át, a legénység legyőzötten, de egészen jó hangulatban, a tisztek pedig gondosan elrejtve kétségeiket. Nekem rengeteg dolgom volt, nem annyira írnoki teendőimmel, amiért fizettek, vagy a kapitány feladatainak tanulmányozásával, amiért a hajóra szegődtem - mindez már nemigen jelentett elfoglaltságot -, hanem azzal, hogy Froadnak, az asztrológusnak segédkeztem. Számára édeskeveset jelentett, hogy éppen süllyedünk-e vagy békésen vitorlázunk; már így is jóval többet élt a szokásosnál. Egész más dolog volt azonban újabb ismereteket szerezni az égboltról, amire itt nagyszerű alkalma nyílt. Éjszakánként, amint a csillagözön fényében ott álldogált a fedélzeten a kvadránst, az asztrolábiumot és a teleszkópot tanulmányozva, olyan volt, mint valamelyik jégcsap-szakállú szent a provieni székesegyház mozaikablakain. - Nézd csak, Zhean. - Hosszú, vékony ujjai a csillogva fodrozódó óceán és a bíbor láthatár fölé mutattak, túl néhány bátortalanul pislogó csillagon,
Tambur irányába. A hatalmas bolygó éjféltájban teli fényében tündökölt, betöltve az égbolt hét foknyi szeletét, amelyre, mint halovány türkiz-zöld falra, az előtte mozgó sötét test szeszélyes foltokat rajzolt. Szentjános-bogárszerű holdját mi Siettnek neveztük. Most az óriás korongjának homályba vesző peremén ragyogott. A Balant a mi világunkban ritkán bukkant a horizont fölé, alacsonyan járt; itt azonban magasan állt az égen. Vékony sarlója látszott csupán, korongjának többi részét eltakarta a ragyogó Tambur. - Figyeld csak - magyarázta Froad -, semmi kétség, látható, hogyan forog tengelye körül, még azt is látni, hogy légkörét viharok dúlják. Tambur nem homályos, félelmetes legenda többé, nem is ijesztő jelenség, amely azt jelzi, hogy ismeretlen vizekre tévedtünk; Tambur valósággá vált. Ugyanolyan világ, akár a mienk. Mérhetetlenül nagyobb persze, de szintén csak egy gömb a térben, amely körül a mi világunk kering, miközben állandóan ugyanazt a félgömbjét fordítja uralkodója felé. őseink sejtései diadalmasan beigazolódtak. Nem csupán abban, hogy világunk gömbölyű, ez
mindenki számára magától értetődő ... hanem abban, hogy egy nagyobb központ körül keringünk, amely viszont éves pályát ír le a nap körül. De hát akkor mekkora lehet a Nap? - A Siett és a Balant a Tambur belső holdjai ismételtem, küszködve a nehezen érthető fogalmakkal. - A Vieng, a Darou és a többi holdak, amelyeket otthon általában látni lehet, olyan pályán mozognak, amely a mi világunkon kívül esik. Ezt értem. De mi tartja az egészet? - Azt nem tudom. Talán a csillagokat magába foglaló kristálygömb belső nyomása. Talán ugyanaz a nyomás, amely a Mennyből való lezuhanás idején az emberiséget a földre kényszerítette. Az éjszaka kellemes melege ellenére megborzongtam, mintha téli csillagok néztek volna le rám. - Akkor - szinte csak sóhajtottam - lehet, hogy emberek vannak ... a Sietten, a Balanton, a Viengen ... talán még a Tamburon is. - Ki tudhatná? Még sok emberöltő telik el addig, míg megtudjuk. És micsoda emberöltők! Adj hálát a Jóistennek, Zhean, hogy e korszak hajnalán születhettél.
Froad ismét méréseinek szentelte figyelmét. Unalmas dolog, gondolták a többi tisztek; én azonban ekkorra már eleget tanultam a matematikai tudományokból ahhoz, hogy megértsem: ezekből a vég nélküli táblázatokból kiderülhet a Föld, a Tambur, a Nap, a holdak, a csillagok valódi nagysága, útjuk az űrben és a Paradicsomba vezető út. Így hát az egyszerű matrózok, akik ahányszor műszereink mellett elmentek, bűvös igéket mormoltak és ördögűző jeleket rajzoltak a levegőbe, talán közelebb jártak az igazsághoz, mint Rovic úriemberei: Froad valóban hatalmas erejű varázslattal foglalkozott. Végre ismét zöld növényeket láttunk lebegni a vízen, madarak repültek a levegőben, tornyosuló felhőgomolyok úsztak az égen, mindez part közelségét jelezte. Három nap múlva egy szigethez értünk. Zöldje szinte harsogott. A hullámverés, amely sokkal erősebb volt itt, mint a mi féltekénken, magas szirteken tört meg, fehér habcsomók repkedtek, majd az ár dörögve hullott vissza a mélybe. Óvatosan közeledtünk, kikötőhelyet keresve, miközben tüzéreink az ágyú mellett álltak, égő fáklyájukat készenlétben tartva. Mert
nemcsak az ismeretlen áramlatokra és zátonyokra kellett ügyelnünk - ezek megszokott veszélyek voltak -, de a múltban volt példa arra is, hogy kenus kannibálokkal kellett megütköznünk. Különösen a napfogyatkozásoktól tartottunk. Képzeljék el, nemes urak, hogy azon a féltekén a nap minden huszonnégy órában egyszer a Tambur mögé kerül. Azon a hosszúsági fokon ez a délutáni időszak közepe táján áll be és a majd' tíz percen át tart. Félelmetes látvány: a főbolygó - mert Froad most már így nevezte, hasonlóan a Diellhez vagy a Cointhoz, miáltal saját világunk puszta mellékbolygóvá zsugorodott - izzóvörösen szegélyezett fekete koronggá vált az egyszeriben csillagokkal borított égbolton. A tengeren hideg szél söpört végig s mintha még a hullámverés is megjuhászodott volna. Ám olyan nemtörődöm az emberi lélek, hogy zavartalanul folytattuk munkánkat, legfeljebb rövid fohászt rebegve a nap eltűntekor, többet gondolva a hajótörés fenyegető lehetőségére, mint Isten dicsőségére. Oly ragyogó a Tambur fénye, hogy éjszaka is folytattuk a sziget megkerülését. Napkeltétől napkeltéig, tizenkét halálosan hosszú órán át
kúszott az Arany Szöcske csigalassúsággal a szirtek mentén. Másodszor állt a nap delelőjén, amikor Rovic kapitány szívós türelme igazolást nyert. A sziklák közötti nyílás mögött hosszúkás öböl tárult ki. Mocsaras partjain a sósvízi fák elárulták, hogy bár dagály idején magasra szökik a víz az öbölben, mégsem a tengerészek által annyira rettegett csapdák egyikéről van szó. Mivel a szél szembe fújt, behúztuk a vitorlákat, leeresztettük a csónakokat, és evezve vontattuk be hajónkat. Veszélyes pillanatok voltak, különösen mivel az öböl partján települést fedeztünk fel. - Nem kellene inkább várakoznunk, uram, amíg ők jönnek hozzánk? kockáztattam meg a megjegyzést. Rovic a korláton át nagyot köpött a vízbe. - Meggyőződésem, hogy sohasem szabad habozást mutatni - mondta -, ha egy kenus csapat megtámadna bennünket, kartáccsal végigvágunk rajtuk, ami bizonyára elijeszti őket. Úgy vélem, ha mindjárt kezdettől látják, hogy nem félünk tőlük, később kevésbé kell árulástól, hátbatámadástól tartanunk. Igaza lett. A későbbiek folyamán megtudtuk, hogy egy kiterjedt szigetvilág keleti
végéhez érkeztünk. A szigetlakók tapasztalt tengerjárók voltak, figyelembe véve, hogy csupán külsőtámaszos, fatörzsből vájt csónakon hajóztak. A csónakok hosszúsága azonban gyakran a száz lábat is elérte. Negyven evezősével, vagy három háncsvitorlájú árbocával ez az alkotmány majdnem lépést tartott hajónk legnagyobb sebességével, amellett fordulékonyabb volt. A rakománynak azonban nagyon kevés hely jutott és ez korlátozta a megtehető utak távolságát. Annak ellenére, hogy nádfedeles faházakban laktak és kőszerszámokat használtak, a bennszülöttek nem voltak primitívek. Állattenyésztéssel, halászattal foglalkoztak; papjaik saját ábécéjüket használták. Kellemes, figyelemre méltó látványt nyújtottak. Magas, életerős emberek voltak, valamivel sötétebbek, mint mi és kevesebb szőrzettel. Általában meztelenül jártak, de jól hatottak kezdetleges ruhadarabjaikba burkolva, toll- és kagylódíszeikkel felékesítve is. Laza birodalmat alakítottak ki a szigetvilágban, lerohantak távolabb, északra fekvő szigeteket és élénk kereskedelmet folytattak egymás közt is. Népüket hisagaziaknak nevezték és
általunk találomra kiválasztott sziget Yarzik volt. Mindezt lassanként tanultuk meg, amikor már valamennyire beszéltük a nyelvüket. Jó néhány hetet töltöttünk ebben a városban. A sziget hercege, Guzan szívélyesen üdvözölt bennünket, ellátott élelmiszerrel, szállással és ha kértük, segítő kezekkel is. Mi a magunk részéről üvegtárgyakkal, számos vég Wondish-vászonnal és hasonló cikkekkel örvendeztettük meg őket. Mégis voltak nehézségeink. Mivel a dagályszint felett a partok túl mocsarasak voltak ahhoz, hogy a miénkhez hasonló nehéz hajó kiköthessen, szárazdokkot kellett építenünk. Sokan valami ismeretlen betegséget kaptak, mind hamarosan felépült ugyan, de ez is tartóztatott bennünket. - Mégis úgy gondolom, hogy bajaink végül áldást hoznak ránk - mondta nekem Rovic egyik éjjel. Attól kezdve ugyanis, hogy megbizonyosodott róla, hogy nem fecsegem el amit mond, szokásává vált, hogy gondolatait közölje velem. A kapitány mindig magányos lény; és Rovic, az egykori halászlegény, kalóz, maga képezte navigátor, a sathayni Nagy Flotta legyőzője, akit maga a Királynő ütött lovaggá, valószínűleg nehezebben viselte el a rangja
megkövetelte zárkózottságot, mint egy született úriember. Csendben várakoztam a fűkunyhóban, amit a bennszülöttek a kapitánynak adtak. A zsírkőlámpa imbolygó fénye emberfelettivé nagyította az árnyakat; a nádfedélen valami kaparászott. Dobszót véltem hallani, énekszót és dobogó lábak zaját valamilyen áldozati tűz körül. Montalir hűvös dombjai valóban nagyon távolinak tűntek. Rovic izmos alakja elnyúlt a székben, a hőségben csupán a derekára csavart tengerészkendő fedte testét. A széket a hajóból hozatta a kunyhóba. - Mert látod, fiam - folytatta -, más körülmények között pusztán annyi kapcsolatot alakítottunk volna ki, hogy az arany után érdeklődhessünk. No jó, lehet, hogy néhány útbaigazítást is kértünk volna továbbutazásunkhoz. Mindent összevetve azonban nemigen hallottunk volna egyebet a régi mesénél - „bizony, idegen uraságok, van valahol egy ország, ahol az utakat is arannyal kövezik ... vagy százmérföldnyire nyugatra" vagy valami hasonlót, csak hogy megszabaduljanak tőlünk, mi? De hogy tovább itt tartózkodtunk, részletesebben kikérdeztem a herceget és bálványimádó papjait. Olyan
óvatos voltam, amikor azt kérdezték, hogy honnan jövünk és mennyit tudunk, hogy kikottyantottak valamit, amit különben valószínűleg a kínpadon sem lehetett volna kiszedni belőlük. - Az Arany város? - kiáltottam fel. - Pszt! Nem akarom, hogy a legénység lázba jöjjön és kicsússzék a kezemből. Még nem. Cserzett, sasorrú tengerészábrázata egészen belesápadt a megfeszített töprengésbe. - Mindig azt hittem, hogy ez a város csak a dajkamesék ben létezik mondta. Megdöbbenésem valószínűleg kiült az arcomra, mert a kapitány vigyorgott és folytatta. - Hasznos dajkamese. Mint egy mágnes, úgy vonz bennünket körül a világon. - Jókedve rögtön el is tűnt. Arcára megint olyan kifejezés ült ki, amely emlékeztetett Froadéra, amikor az eget vizsgálja. - Hát persze, én is szeretnék aranyat. De ha egy szemet sem találunk egész úton, engem az sem zavar. Majd hazafelé elfogok néhány eráliai vagy sathayni hajót és abból kifizetem az utazást. Isten a tanúm, Zhean, hogy akkor ott a kapitányi hídon igazat mondtam: ez az utazás önmaga a cél; ezt
akarom átnyújtani Odela királynőnek, akitől a lovaggá avatás csókját kaptam egykor. Kiszakítva magát ábrándjaiból, nyers hangon folytatta: Miután elhitettem Guzan herceggel, hogy lényegében mindent tudok, elmondta, hogy a hisagazi birodalom főszigetén van valami, amire még gondolni is alig merek. Az istenek hajója, mondta Guzan, és egy élő isten, aki egykor a csillagokból érkezett. Ennyit bármely bennszülöttől megtudhatsz. A titok, amelyet az előkelőbbeknek tartanak fenn az, hogy mindez nem legenda, vagy szóbeszéd, hanem a való igazság. Legalábbis Guzan szerint. Nem tudom, mit gondoljak. De... elvitt egy szent barlangba és megmutatott egy tárgyat, amely a hajóról származik. Valamiféle óramű volt, úgy hiszem. Hogy pontosan micsoda, nem tudom. Olyan csillogó ezüstös fémből volt, amilyet még sosem láttam. A pap felszólított, hogy törjem el. A fém nem volt nehéz, vékonynak kellett lennie, de kicsorbította a kardomat, a szikladarab, amivel ütöttem, szilánkokra hasadt és a gyémántgyűrűmmel nem tudtam megkarcolni.
Gyors jeleket rajzoltam a Gonosz ellen. Hideg futott végig a gerincemen, a bőrömön, a tarkómon, míg tetőtől talpig borzongani kezdtem. A dobok egyre peregtek a dzsungel sötétjében, a víz higanyként csillogott a pöffeszkedő Tambur alatt, és ez a bolygó minden délután elnyelte a napot! Ó, provieni harangzúgás a szellőjárta andavi völgyek felett! Mire az Arany Szöcske ismét útra kész lett, Rovicnak semmi fáradságába sem került engedélyt kapnia, hogy meglátogathassa a hisagazi uralkodót a főszigeten. Ami azt illeti, nehezebb lett volna ezt nem megtennie. Ekkorra ugyanis a kenuk már elvitték a hírünket a szigetbirodalom széltébenhosszában, és az előkelőségek mindenütt alig várták, hogy láthassák a kék szemű idegeneket. Kipihenten és elégedetten kibontakoztunk hát a napbarnított bennszülött szépségek karjai közül és hajóra szálltunk. Fel a horgonyt, fel a vitorlákat, nótáink visszhangja rajokban verte fel a tengeri madarakat, riadtan köröztek a part felett. Máris tengeren voltunk ismét. Ez alkalommal kíséretünk is akadt. Maga Guzan volt a révkalauz. A herceg jóképű, magas, középkorú férfi volt, akit nem csúfított el túlzottan a népénél
szokásos zöldszínű tetoválás sem, amely sűrűn díszítette arcát és testét. Számos fia közül néhány szintén velünk jött, gyékényeiket szétterítették a fedélzeten, harcosainak egy csoportja pedig kenukon követte hajónkat. Rovic behívatta Etient, a hajómestert kabinjába. - Ügyes embernek ismerlek - mondta neki. Gondoskodj róla, hogy a legénység éber maradjon, a fegyvereket tartsák készenlétben, bármilyen békésnek tűnik is a hangulat. - Engede'mével, uram - a hajómester sebhelyes barna arcára kedvetlen kifejezés ült ki -, úgy véli, hogy a bennszülöttek árulást terveznek? - Ugyan ki tudná megmondani? - felelte Rovic. – Hanem a legénységnek egy szót se! Semmi gyakorlatuk a színlelésben. Ha rosszkedv vagy félelem harapódzik el köztük, a bennszülöttek megérzik és ők is bizonytalanná válnak, ami viszont megint a mieink hangulatát rontja, végül aztán legfeljebb Isten Leánya a megmondhatója, hogy mi történik. Csak arra ügyelj, amennyire feltűnés nélkül csak teheted, hogy a fegyverek kéznél legyenek és az emberek ne szóródjanak szét. Étien kihúzta magát, meghajolt és elhagyta a kapitány fülkéjét. Vettem
magamnak a bátorságot, hogy megkérdezzem Rovicot, mit forgat a fejében. - Egyelőre semmit - válaszolta. - De én a markomban tartottam egy szerkezetet, amilyenről még a Nagy Giairi Kiközösítő sem álmodott; és különböző meséket hallgattam végig egy hajóról, amely az égből érkezett, benne egy istennel vagy prófétával. Guzan azt hiszi, hogy ennél jóval többet tudok, és abban reménykedik, hogy mi újabb, zavaró elemet jelenthetünk a dolgok egyensúlyában, amit felhasználhat saját céljai érdekében. Nem véletlenül hozta magával a harcosokat. Részemről... igyekszem minél többet megtudni a dologról. Egy ideig csendben ült dolgozóasztalánál, és figyelmesen bámult egy napsugarat, amely a hajó ringását követve fel-alá táncolt a faburkolaton. Végül hozzátette: - Írásos hagyományok szerint a bukás előtt az emberek a csillagokon éltek. Az utolsó egy-két generáció asztrológusai azt állították, hogy a bolygók ugyanolyan égitestek, mint ez a föld. Egy paradicsombeli utazó ... Zúgott a fejem, amikor elhagytam a kabint. A szigetek közti szorosokon át könnyű utunk volt. Néhány nap múlva
elértük a főszigetet, Ulas-Erkilát. Körülbelül száz mérföldnyi hosszú, legnagyobb szélessége negyven mérföld lehet. Meredek partjait zöld növényzet borítja, beljebb nagy hegységek emelkednek, amelyek fölé egy vulkáni kúp borul. A hisagaziak két istent tisztelnek, a víz és a tűz istenét, és hitük szerint az utóbbi az Ulas-hegyen lakozik. Amikor megpillantottam a smaragd sziklák fölött a hófedte csúcsot, amelynek füstje sötét fátyolt vont az ég kékje elé, egy pillanatra én is átéreztem a pogányok áhítatát. A bennszülöttek közt a legszentebb cselekedet az Ulas lángoló kráterébe vetni magukat, és számos elaggott harcost visznek fel oda ünnepélyesen, hogy megtehesse. Asszonyoknak tilos a hegyre lépniük. Nikum, a királyi székhely, egy öböl bejáratánál terül el, hasonlóan ahhoz a faluhoz, ahol mi tartózkodtunk. De Nikum gazdag és nagy város, körülbelül akkora, mint Roann. A házak nagy része fából épült, nem pedig nádból; a város feletti szirten hatalmas bazalt-templom magaslik, mögötte gyümölcsösök, majd a dzsungel és a hegyek következnek. Olyan hatalmas fatörzsek állnak az itt lakók rendelkezésére, hogy szabályos dokkokat
építettek, olyanokat, mint Lavreban - cölöpök és egyszerű, az árapállyal együtt emelkedő-süllyedő hajóhidak helyett, amilyenekkel pedig világszerte a legtöbb kikötőben megelégednek. Külön megtisztelésképpen központi kikötőhelyet ajánlottak fel nekünk, Rovic azonban sajnálkozva lemondott róla, közölve, hogy hajónk nehezen kezelhető és ezért a kikötő legkülső pontján horgonyoztunk le. - Ott középen pontosan fölénk magasodna az őrtorony mormogta csak nekem szánva. - És ha nem is tudnának ide az orrba behatolni, lándzsahajítóik jól céloznak. A hajót könnyű lenne megközelíteni, és hozzá még egy csomó kenu is lenne köztünk és az öböl bejárata közt. Itt viszont alig néhány ember fel tudja tartóztatni a rakparton támadó ellenséget, amíg a többiek felkészülnek a gyors távozásra. - De hát tartanunk kell egyáltalán valamitől, kapitány? kérdeztem. Rovic bajusza végét rágcsálta. - Nem tudom. Sok múlik azon, hogy valójában mit hisznek saját isten-hajójukról..., meg azon is, hogy mi az igazság. De támadjon bár ellenünk a halál és a pokol maga, enélkül az igazság nélkül nem térünk vissza Odela királynőhöz.
Peregtek a dobok és magasra ugráltak a tolldíszes, lándzsás harcosok, amikor tisztjeink partra szálltak. Királyi kikötőpallót készítettek számukra a dagályszintnél magasabban. (A közönséges városi népség ebben az országban úszva közlekedik, ha a dagály eléri házuk küszöbét, ha pedig terhet is akarnak szállítani, azt gyékénycsónakban viszik át.) Kúszónövények és nádas berkek közepette feküdt a vastag fahasábokból épített palota, amelynek főgerendáit fantasztikus, faragott istenfigurák ékesítették. Iskilip, a hisagazi birodalom főpap-uralkodója idős, testes férfi volt. Fején tolldísz lengett, öltözetét is tollakból állították össze, kezében emberi koponyával díszített faragott jogart tartott, arcát tetoválás ékesítette. Ahogy mozdulatlanul ült egy emelvényen, kellemes illatot árasztó fáklyák alatt, szinte nem is emberinek hatott. Fiai törökülésben lábához kuporodtak, mindkét oldalán udvaroncok álltak. A hosszú falak mentén végig testőrök sorfala húzódott. Nem ismerték a nálunk dívó merev vigyázzállást, de szép szál fiatalemberek voltak, pajzsuk és mellvértjük tengeri szörnyek pikkelyes
bőréből készült, fegyverzetük kovakő bárdból és obszidián dárdából állt, amely ugyanolyan biztonsággal ölt, mintha vasból lett volna. Kopaszra nyírt fejük még harciasabb külsőt kölcsönzött. Iskilip üdvözölt bennünket, frissítőket hozatott és a pad, amelyen hellyel kínált, alig volt alacsonyabb saját emelvényénél. Számos érdeklődésre valló kérdést tett fel. A messze kalandozó hisagaziak sok szigetet ismertek saját szigetországuk határain túl is. Beszéltek például egy országról, ahol sok vár van, Yurakadaknak nevezték, meg tudták mutatni,, milyen irányban fekszik, sőt nagyjából azt is, hogy milyen távolságra van tőlük, jóllehet közülük még senki sem jutott el odáig. Elbeszélésük alapján mi más lehetett volna ez az ország, mint Giair, amelyet Hanas Tolasson, a wondithi kalandor szárazföldi úton fedezett fel. Agyamban felvillant, hogy valóban körülhajózzuk a világot. Csak miután a dicsőség köde oszlani kezdett a fejemben, figyeltem ismét a beszélgetésre. - Ahogy Guzannak már mondottam - beszélt éppen Rovic -, a másik dolog, amely ide hozott bennünket, az a történet volt, amely szerint isten megáldott
benneteket egy égi hajóval. Guzan be is bizonyította nekem, hogy mindez valóság. A termen moraj hullámzott végig. A hercegek megmerevedtek, az udvaroncok arca kiismerhetetlenné vált, még a testőrök is mocorogni és suttogni kezdtek. A távolból, a falon át hallottam a közeledő dagály zúgását. Amikor Iskilip mozdulatlan, lárvaszerű arccal megszólalt, hangja élessé vált: - Elfelejtetted volna, Guzan, hogy ezek a dolgok nem kerülhetnek avatatlanok szeme elé? - Nem felejtettem el, Szent Ember - felelte a herceg. Ördögálarca alól veríték gyöngyözött, de ez nem a félelem verítéke volt. - A kapitány azonban tudott róla. Nemcsak ő, emberei is... legalábbis úgy értettem ... még nem mindig értem tökéletesen, amit mond... tehát az emberei is beavatottak. Kérésük indokoltnak látszik, Szent Ember. Tekints csak a csodákra, amelyeket magukkal hoztak. Ez a kemény, fénylő kő, ami nem kő, mint ebben a tőlük kapott hosszú késben is, nem hasonlít-e ahhoz az anyaghoz, amelyből a hajó épült? A csövek, amelyek a távoli dolgokat kézzel érinthető közelségbe hozzák, mint az, amit a kapitány neked
adott, ó Szent Ember, nem ugyanolyan-e, mint a Küldött messzire-nézője? Iskilip előrehajolt, Rovic felé. Jogart tartó keze olyan erősen remegett, hogy a koponyába erősített állkapocs összecsattant. - Talán maguk a csillagnépek tanítottak meg rá, hogyan csináld ezeket a dolgokat? - rikácsolta. – Sohasem hittem volna ... A Küldött sohasem beszélt másokról... Rovic csillapítóan emelte fel kezeit. - Ne olyan gyorsan, Szent Ember, nagyon kérlek mondta. - Nem tudjuk még jól a nyelveteket. Most például egyetlen szót sem értettem. Ez persze nem volt igaz. Minden tisztjét utasította, tegyenek úgy, mintha jóval kevésbé ismernék a hisagaziak nyelvét. (A parancs értelmében még gyakorolgattuk is ezt titokban egymás közt.) Ily módon nem kellett attól tartania, hogy leleplezik. - Legjobb lenne ezt kettesben megbeszélnünk, Szent Ember - szólt közbe Guzan, az udvaroncokra pillantva. Haragvó tekinteteket látott maga körül. Iskilip kezében lehanyatlottak hatalmának pompás jelvényei. Szavai erőtlen öregember-hangján, tompán koppantak: - Nem tudom. Ha ezek az idegenek már úgyis beavatottak, minden
bizonnyal megmutathatjuk nekik mindazt, ami birtokunkban van. De ha mégsem ... ha avatatlanok hallanák a Küldött történetét... Guzan uralkodói mozdulattal emelte fel a kezét. A merész és nagyravágyó herceg, akinek távoli falucskájában oly soká nem volt módja képességeit kibontakoztatni, szinte szárnyakat kapott ezen a napon. - Szent Ember - mondta -, vajon miért titkoltuk a Küldött történetét ennyi éven keresztül? Azért, hogy a pórnépet engedelmességre szorítsuk, igen. De nemcsak ezért. Vajon te és tanácsosaid nem rettegteteke attól, hogy ha tudomást szereznek róla, az egész világ idecsődül, tudásra éhesen, és akkor leigáznak bennünket? Nos hát, ha a kék szemű embereket elengedjük anélkül, hogy kíváncsiságukat kielégítettük volna, úgy gondolom, biztosan visszatérnek, mégpedig fegyverrel, így hát semmi vesztenivalónk sincs, felfedhetjük előttük a valót. Ha sohasem volt saját Küldöttük, ha semmi hasznukat nem tudjuk venni, még mindig bőven lesz időnk megölni őket. Ha azonban, hozzánk hasonlóan őket is meglátogatták, mi mindenre lennénk képesek mi és ők együttesen!
Mindezt halkan, sebesen hadarta végig, hogy mi monteliriek ne értsük. Valóban, az urak nem tudták szóáradatát követni; én azonban, hála ifjú füleimnek, felfogtam a lényeget; Rovic pedig olyan együgyű, értetlen mosollyal álldogált ott, hogy tudtam, egyetlen szó sem kerülte el a figyelmét. Így aztán végül is úgy döntöttek, hogy vezérünket - és jelentéktelen személyemet, hiszen egyetlen hisagazi előkelőség sem tesz egyetlen lépést kíséret nélkül - felviszik a templomba. Iskilip személyesen mutatta az utat, mellette Guzan haladt, mögöttük két izmos herceg. A menetet tucatnyi dárdás zárta le. Az járt a fejemben, hogy Rovic pengéjének ugyan kevés hasznát vennénk, ha bajba kerülünk, de összeszorított szájjal elszántan haladtam a kapitány mellett. Olyan mohó várakozás sugárzott róla, mint egy gyerekről a Hálaadás Ünnepén, fogai fehéren villogtak hegyes szakállában, tollas kalapját kackiásan féloldalt csapta. Aki ránézett, eszébe sem juthatott, hogy valamiféle veszélyt szimatol. Alkonyatkor indultunk el; a tamburi féltekén az emberek nem tettek akkora különbséget a nappal és az éjszaka között mint mifelénk. Láttam, hogy a Siett
és a Balant magas dagály-helyzetben állnak, nem csodálkoztam rajta, hogy Nikum szinte eltűnt az árban. Mégis, ahogy csigavonalban egyre feljebb haladtunk a sziklás ösvényen a templom felé, úgy tűnt, soha életemben különösebb látvány nem tárult szemem elé. Alattunk csillogó víztükör terült el, úgy tűnt, a város hosszú nádtetői lebegnek a víz színén; a zsúfolt kikötőben hajónk árbocai magasan felnyúltak a kenuk pogány faragásokkal díszített orra fölé; a meredek sziklafalak között látszott a tenger felé kanyargó öböl, a szirteken félelmetes erővel, fehéren megtörtek a hullámok. Felettünk a csúcsok áthatolhatatlanul feketélltek, noha a lángszínű naplemente majd' a fél eget betöltötte, véresre festve a vizet. A felhők mögül halványan csillant elő a Tambur kövér félholdja, titokzatos, ember meg nem fejtette árnyak közül. Az ösvény jobb és bal oldalán tépett csomókban szikkadt fű senyvedt. A sápadt nap a zeniten állt, keleten alkonyuk, megjelentek az első csillagok. Ma éjjel nem leltem örömöm a csillagokban. Némán lépkedtünk. A bennszülöttek csupasz talpa nem ütött zajt. Csak az én cipőm kopogása és Rovic csizmáján a sarkantyú pengése
hallatszott. A templom egyszerűségében is megragadó látványt nyújtott. Magasba nyúló szirtekben végződő bazalt falak négyszögében néhány terméskőből rakott kunyhó állt. Az életre csupán a frissen vágott pálmalevelek emlékeztettek, melyekkel a kunyhókat befedték. Iskilip vezetésével gyors léptekkel elhaladtunk néhány pap mellett és a szentély mögött egy faházikóhoz értünk. Az ajtaját őrző két harcos térdre hullott Iskilip előtt. Az uralkodó különös jogarával felénk intett. Szám kiszáradt, szívem vadul Vert. Ahogy az ajtó lassan kitárult, semmilyen rejtett vagy ragyogó tünemény megjelenésén sem lepődtem volna meg. Érthető tehát elképedésem, amikor megláttam, hogy mindössze egy alacsony emberke áll ott. A szobában lámpa égett, fényénél a szoba berendezése tisztának, egyszerűnek, de otthonosnak tűnt; olyan volt, mint általában a hisagaziak otthona. A háncsszoknya alól kilátszottak az öregember hajlott, vékony lábszárai. Egész teste sovány volt, de tartása egyenes, hófehér fejét büszke mozdulattal felszegte. Bőrének színe a
montaliriakénál sötétebb, a hisagaziakénál viszont világosabb volt, szeme barna, gyér szakáll borította arcát. Arcvonásai, különösen orra és szája környékén, valamint állának körvonala kissé más volt, mint amit eddig bárhol láttam. De emberi lény volt. Ennyi volt az egész. Beléptünk a házikóba, a dárdásokat kint hagytuk. Iskilip félig-meddig vallásos ceremóniával motyogva bemutatott minket. Láttam, hogy Guzan és a hercegek nyugtalanul, az elfogódottság legcsekélyebb jele nélkül toporognak. Az ő kiváltságos osztályuk régóta ismerte mindezt. Rovic arca kifürkészhetetlen volt. Utánozhatatlan udvari eleganciával hajolt meg Val Nira, az Égi Küldött előtt és néhány szóval felvilágosította megjelenésünkről. De miközben beszélt, szemük összevillant és felmérték egymást. - Hát igen, ez az én otthonom - mondta Val Nira. A megszokás nagy úr; oly sokszor hangozhattak el ezek a szavak ajkáról, amikor a fiatal nemeseket fogadta, hogy a kesernyés hangsúly már kikopott belőlük. Mindeddig nem vette észre fémtárgyainkat, vagy pedig jelentőségük nem hatolt el a tudatáig. - Negyven... negyvenhárom éve, jól mondom, Iskilip?
Olyan jó dolgom volt itt, amilyen csak elképzelhető. Néha ugyan közel voltam hozzá, hogy őrjöngeni kezdjek a magány érzésétől, de hát - ez a próféta sorsa. Az uralkodó nyugtalanul megmozdult. - A démon eltávozott belőle - magyarázta. - Most egyszerűen hús-vér ember. Ez a mi igazi titkunk. Nem mindig volt így. Emlékszem, amikor érkezett. Hihetetlen dolgokat jövendölt, az emberek özönlöttek hozzá és arcra borultak előtte. Azóta azonban a démon visszatért a csillagokba és az egykor hatalmas fegyver, a Küldött fegyvere elvesztette erejét. Ezt azonban az emberek nem hinnék el nekünk, ezért úgy teszünk, mintha minden változatlan lenne, nehogy nyugtalankodni kezdjenek. - Ami viszont kellemetlenül érinthetné a te kiváltságaidat - tette hozzá Val Nira színtelen hangon, keserű gúnnyal. - Iskilip akkor még fiatal volt - folytatta Rovichoz fordulva - és még nem dőlt el, kié lesz a hatalom. Befolyásommal hozzásegítettem. Viszonzásul azt ígérte, hogy teljesíti néhány kérésemet. - Megpróbáltam, Küldött - mondta sietve az uralkodó. - Gondolj csak az elsüllyedt kenukra és a vízbe fulladtakra, nem megpróbáltam? De az istenek másképp akarták.
- Természetesen - vonta meg vállát közönyösen Val Nira. - Itt a szigeteken kevés az érc, és egyetlen ember sem akad, aki képes lenne felkutatni azokat, amelyekre szükségem lett volna. A szárazföld pedig túl messzire van a hisagazi kenuk számára. De hát én nem is tagadom, hogy megkísérelted, Iskilip ... akkoriban ... Hirtelen ránk pillantott. - Ez az első eset, hogy idegenek ily nagymértékben megnyerték az uralkodó bizalmát, barátaim. Biztosak vagytok benne, hogy élve kikerültök innen? - De hát a barátaink! - hördült fel Iskilip és Guzan szinte egymás szájából kapva ki a szót. - Ezenkívül - mosolygott Rovic - a titok legnagyobb részének már birtokában voltam. Az én hazámnak is megvannak a maga titkai, amelyek egyenértékűek a hisagaziakéval. Igen, úgy hiszem, az együttműködés mindkettőnk hasznára lesz, Szent Ember. Az uralkodó megrezzent. A szavak maguktól buktak ki az ajkán: - Igaz, hogy nálatok is van egy Küldött? - Micsoda? - Val Nira egy döbbent pillanatig hangtalanul meredt ránk. Arca előbb elvörösödött, majd halálos sápadtság borította el. Aztán leroskadt a lócára és zokogni kezdett.
- Nem egészen erről van szó - Rovic megnyugtató mozdulattal az öregember meg-megrázkódó vállára tette a kezét. - Be kell vallanom, hogy semmiféle égi hajó nem szállt le Montalirban. De vannak más titkaink, amelyek érnek annyit, mint a tietek. - Csak én, aki valamelyest eligazodtam hangulataiban, éreztem a kapitányban a feszültséget. Miközben anyáskodó gyengédséggel Val Nirához beszélt, rámeredt Guzanra, olyan tekintettel, ahogy a szelídítő tartja sakkban a vadállatokat. Feltételezem, barátom, hogy hajód valahol itt, ezeken a partokon szenvedett hajótörést, és azért nem tudtad megjavítani, mert nem voltak meg hozzá a szükséges anyagaid? - Igen, igen ... figyelj rám - Val Nira, a gondolattól, hogy halála előtt még viszontláthatná hazáját, teljesen elgyengülve, kapkodva, nagyokat nyelve kezdett magyarázni. Mindaz, amit elmondott, bámulatos, sőt talán veszedelmes is volt. Mégsem hiszem, hogy valótlant állított volna. Ha a csillagok valóban ugyanolyan napok, mint a mi napunk, és mindegyiket bolygók veszik körül, akár a mienket, ez megsemmisíti a kristálygömb
elméletet. Froad azonban, akinek később elmondtuk, úgy véli, ez semmiben sem érinti az igaz vallást. Az írás szavai sohasem állították, hogy a Paradicsom közvetlenül Isten lányának szülőhelye felett lenne; ezt csupán azokban a századokban tételezték föl, amikor a földet még lapos korongnak tartották. Miért ne lehetne a Paradicsom a többi nap valamelyik bolygóján, ahol az emberek derűs méltóságban élnek, minden ősi tudás urai és úgy cikáznak egyik csillagról a másikra, ahogyan mi Lavreból West Alaynba megyünk? Val Nira úgy vélte, őseinket valószínűleg száműzhették ebbe a világba, valamikor sok ezer évvel ezelőtt. Valami nagy bűnt vagy eretnekséget követhettek el, hogy ilyen távolra kerültek minden emberlakta környéktől. Bizonyára hajótörést szenvedtek, és akik túlélték, elvadultak. Utódaik csak fokról fokra gyűjtöttek össze ismét valamiféle tudást. Nem látom be, miért mondana ez az elmélet ellent a Bukás dogmájának. Sőt, még alá is támasztja. A Bukás nem az egész emberiségnek jutott osztályrészéül, csupán egy töredékének - a mi átkozott vérünknek -, míg a többiek folytatták virágzó,
boldog életüket az egekben. Világunk még ma is messze esik a Paradicsom lakóinak kereskedelmi útvonalaitól. Abban a világban pedig már keveseket érdekel új világok felfedezése. Val Nira azonban a kevesek közé tartozott. Hónapokig utazgatott vaktában, míg véletlenül a mi világunkra került. Aztán rajta is fogott az átok. Valami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Leereszkedett Ulas-Erkilára, és a hajó sohasem repülhet többé. - Tudom, mi a hiba - mondta izgatottan. - Nem felejtettem el. Hogy is felejthettem volna? A sok-sok év során egyetlen nap nem múlt el, hogy ne ismételtem volna el magamban, mit kellene tenni. A hajó egyik finom kis berendezéséhez higanyra lenne szükségem. - (Val Nira és Rovic előbb már beszélgettek egy ideig, míg végül világossá vált, mit is jelentenek azok a szavak, amelyeket használ.) - Amikor a hajtómű kihagyott, olyan keményen értem földet, hogy a tartály megrepedt. Mind az üzemben levő, mind a tartalék higany kiömlött. Ennyi higany, abban a fülledt helyiségben meg is ölhetett volna, ezért kimenekültem, az ajtót pedig nyitva felejtettem. A lejtős
padlón a higany utánam ömlött. Mire rémületemből magamhoz tértem, egy trópusi zivatar elmosta az egészet. Ritka szerencsétlen véletlenek sorozata volt, ami egész életemre száműzetésre ítélt. Igazán több értelme lett volna valahol az űrben odaveszni! Megmarkolta Rovic kezét és reménykedve nézett fel rá. - Tudnál nekem higanyt szerezni? - kérdezte könyörgő hangon. Mindössze annyi kellene, mint egy emberi fej. Csupán erre lenne szükségem, a többi apró javítást könnyedén elvégzem a hajóban levő szerszámokkal. Amikor ez a kultusz kialakult körülöttem, néhány használati tárgyat el kellett hoznom, hogy minden templomnak jusson valami ereklye. De nagyon ügyeltem rá, hogy semmi fontosat ne ajándékozzak el. Minden, ami szükséges, megvan. Mindössze egyetlen gallon higany és - ó, istenem, még az is lehet, hogy a feleségem a Terrán életben van! Guzan lassan megértette, mi történik. Intett a hercegeknek, akik baltáikat megmarkolva közelebb húzódtak. Az őröket a csukott ajtó ugyan elválasztotta tőlünk, de egyetlen kiáltásra a kunyhóban teremhettek, dárdáikkal együtt. Rovic Val Niráról Guzanra pillantott. Guzan arca szinte megcsúnyult a benne
dúló indulattól. Kapitányom keze lassan tőrére csúszott. Egyébként egyetlen jelét sem adta, hogy bármilyen veszélyt sejtene. - Úgy vélem, milord - mondta könnyedén -, nincs ellenetekre, ha az Égi Hajót ismét alkalmassá tesszük repülésre. Guzan teljesen megzavarodott. Ilyesmire nem számított. - Hát persze, hogy nincs - jelentette ki végül. – Miért is ne? - Titkos istenetek elhagy benneteket. Mi lesz ezután hatalmatokkal Hisagazi felett? - Ezen ... ezen még nem gondolkoztam - dadogta Iskilip. Val Nira tekintete ijedten repdesett egyik emberről a másikra. Törékeny alakja megremegett. - Nem - nyögte. - Ezt nem tehetitek. Nem tarthattok vissza! Guzan bólintott. - Néhány éven belül - mondta nem is barátságtalanul úgyis eltávoztál volna a Halál kenuján. Ha addig erőszakkal itt tartanánk, úgysem kaphatnánk tőled többé megbízható jövendölést. Nyugodj meg hát; megszerezzük neked a folyékony követ. - Sandán Rovicra pillantott. - És ki hozza el neki? - Én és a legénységem - felelte a kapitány. - Hajónkkal könnyedén elérjük Giairt, az ottani civilizált népeknél biztosan találunk higanyt. Úgy gondolom,
egy éven belül visszatérhetnénk. - Egy egész hadsereg kalandorral, hogy segítsenek neked megkaparintani a szent hajót, mi? - hördült fel Guzan. - Vagy talán ... ha már kijutottatok a szigetek közül... egyáltalán nem is mentek Yurakadakba. Egyszerűen folytatjátok az utat hazafelé, aztán beszámoltok a királynőtöknek, hogy aztán egész haderejével térjetek vissza! Rovic a tetőt tartó oszlopok egyikéhez dőlt, mint egy lustán törleszkedő, fodros kézelős, vörös nadrágos kandúr. Jobb keze változatlanul kardja markolatán nyugodott. - Azt hittem, egyedül Val Nira tudja a hajót elindítani, vagy nem? - dorombolta. - Ugyan mit számít, ki segít neki, hogy hajóját megjavíthassa? Nem gondolhatod komolyan, hogy a mi népeink közül bármelyik meghódíthatná a Paradicsomot? - A hajót roppant könnyű megjavítani - magyarázta Val Nira lelkesen. - A levegőben pedig már bárki el tudja vezetni. Nem egy nemesnek megmutattam, melyik kezelőkar mire való. A csillagok közötti tájékozódás már nehezebb. Nincs a világon olyan nép, amelyik elérhetne az enyéimhez akaratuk ellenére - nem is beszélve támadásról -, de hát miért kellene harcra
gondolni? Ezerszer elmondtam már neked, Iskilip, a Tejút lakói nem fenyegetnek senkit, segítenek mindenkinek. Olyan gazdagok, hogy szinte már nem is tudnak mit kezdeni gazdagságukkal. Boldogan áldoznának hatalmas összegeket arra, hogy világotok népei ismét civilizáltakká váljanak. Hirtelen ijedt, majdnem hisztérikus pillantást vetett Rovicra: - Teljesen civilizáltakká, úgy értem. Megtanítunk minden tudományunkra. Adunk nektek gépeket, automatákat, homonkuluszokat, amelyek elvégeznek helyettetek minden fárasztó munkát, aztán az égen repülő hajókat; rendszeres utasforgalmat a hajókon, amelyek a csillagok között utazgatnak. - Mindezt már negyven éve ígérgeted - szólalt meg Iskilip. - A biztosíték azonban csupán a szavad. - Most végre van rá lehetőségünk, hogy ellenőrizzük a szavát - tört ki belőlem. Guzan fenyegetően szólalt meg: - A dolog nem ilyen egyszerű, Szent Ember. Hetek óta figyelem ezeket a tengerentúliakat, amióta csak Yarzikon élnek. Akármilyen kedvesen is igyekeznek viselkedni, vad és kapzsi népek.
Csak addig bízom bennük, amíg a szemem előtt vannak. Ma éjszaka már tisztán látom, milyen rútul becsaptak bennünket. Sokkal jobban beszélik a nyelvünket, mint ahogyan eddig mutatták. Sejtelmesen célozgattak arra, hogy hozzájuk is érkezett Küldött. Ha a hajó valóban ismét repülhetne, az ő birtokukban, ki tudja, mire vetemednének? Rovic még behízelgőbben duruzsolta: - Akkor hát mit javasolsz, Guzan? Láttam, ahogy a kezek szorosabban megmarkolták a kőbaltákat. Egy percig egyedül Val Nirát lehetett hallani, ahogy zihálva kapkodta a levegőt. Guzan alakja kimagaslott a lámpa fényköréből, állat dörzsölgetve és apró fekete szemeit a földre szegve megfeszítetten gondolkozott. Végül megmozdult. - Esetleg összeállíthatnánk egy olyan legénységet a hajódra, Rovic, amely főleg hisagaziakból állna. Velük hoznád el a folyékony követ. Néhány embered veletek menne, hogy a mieinket megtanítsa mindarra, ami szükséges. A többi ittmaradna túsznak - mondta metsző hangon. Kapitányom nem válaszolt. Val Nira felnyögött. - Nem értitek! Értelmetlenség, amin marakodtok! Ha az én népem eljön,
soha többé nem lesz háború, soha többé nem lesz elnyomás, minden ilyesmiből kigyógyítunk benneteket. Béke és barátság uralkodik majd mindenütt, és kivétel nélkül részese lesz mindenki. Kérlek ... - Elég - szólalt meg Iskilip. Hangja érdes volt. Aludnunk kell minderre. Feltéve, ha valaki képes aludni ennyi megdöbbentő újdonság után. Rovic pillantása az uralkodó tolldísze felett Guzan arcára szegeződött. - Mielőtt bármiben döntenénk... - Ujjai egyre szorosabban kulcsolódtak kardja markolatára, míg végül körmei egészen kifehéredtek. Egy ötlet villant fel benne, hangja azonban nem változott. - ... mindenekelőtt látni szeretném azt a hajót. Odamehetünk holnap? Iskilip, a Szent Ember, magába roskadva álldogált tollpompájában. Guzan bólintott. Elbúcsúztunk és elindultunk a Tambur fényében. A bolygó sugarai elárasztották a templomudvart, csupán a kunyhót borította árnyékba a bazaltépítmény. Sötét körvonalaiból élesen vált ki a bejárat sárga fénynégyszöge, benn a csillagokból érkezett ember, Val Nira törékeny alakja.
Az öregember hosszan nézett utánunk, míg csak el nem tűntünk a szeme elől. Az ösvényen lefelé haladva Guzan és Rovic néhány kurta mondattal megállapodtak. A hajó kétnapi járásnyira feküdt az Ulas hegy oldalában. Hisagaziak fognak kísérni bennünket, rajtunk kívül csupán tucatnyi montaliri jöhet az útra. A továbbiakat majd visszatérésünk után vitatjuk meg. Hajónk orrában sárgán hunyorogtak a lámpák. Iskilip meghívását visszautasítva, Rovic és én visszatértünk a hajóra. Az egyik őr a feljáratnál érdeklődni kezdett, mit láttam. - Kérdezz majd reggel - feleltem bágyadtan. – Most túl nagy összevisszaság van a fejemben. - Gyere be egy kupa borra a fülkémbe, fiú, mielőtt nyugovóra térnénk - szólt rám a kapitány. Isten a megmondhatója, tényleg jólesett az ital. Bementünk az alacsony szobácskába. Tele volt műszerekkel, könyvekkel és térképekkel, amelyeket oly furcsa volt látnom, hiszen most már magam is jártam néhány helyen azok közül, amelyeket a térkép készítője csupán sellők és szélrózsák
odapingálásával jelzett. Rovic leült íróasztala, mellé, a szemközti székre mutatott és a kancsóból bort töltött két quaynei kristályserlegbe. Ekkor döbbentem rá, hogy valamit forgat a fejében - jóval többről van szó, mint puszta életünk megmentéséről. Egy darabig szótlanul iszogattunk. Hallottam, ahogy a hullámok ütemesen csapdosták hajónk testét, hallottam az őrök lépteit a fedélzeten, távolról a hullámtörés moraját. Rovic hátradőlt székében, és az asztalon rubintosan csillogó nedűre meredt. Arcvonásain nem tudtam eligazodni. - No, fiú - mondta -, hát mit szólsz mindehhez? - Nem tudom, mit gondoljak, kapitány. - Froadnak és neked nem idegen az a gondolat, hogy a csillagok milliárdja mind-mind megannyi nap. Ti művelt emberek vagytok. Én pedig már annyi hátborzongató dolgot láttam életemben, hogy a gondolat számomra sem tűnik hihetetlennek. Ami azonban a többieket illeti... - Furcsa iróniája az életnek, hogy az olyan barbároknak, mint Guzan is, már régóta magától értetődő ez a szemlélet - hiszen az égből pottyant öregember az ő kiváltságos osztályuknak már több mint negyven éve hirdeti. - Tényleg próféta lenne, kapitány?
- Ő mindenesetre tagadja. Kénytelen játszani a prófétát, de a birodalom minden előkelője nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogy ez csalás. Iskilip már öreg, szinte teljesen csak a maga teremtette hitében él. Motyogott valamit Val Nira jövendöléseiről a régi időkben, amelyek igazak lettek volna. Ugyan! Ez az emlékezet és a vágyak játéka. Val Nira ugyanolyan esendő ember, akár jómagam. Mi montaliriak ugyanabból a húsból-vérből származunk, mint a hisagaziak, ha előbb is tanultunk meg fémekkel bánni, mint ők. Val Nira népe még többet tud, de az Egekre! Ők is csak halandók. Nem szabad elfelejtenem, hogy halandók. - Guzan nem feledkezik meg erről. - Helyes, fiú! - Rovic szájának egyik szöglete lebiggyedt. - Okos és merész fickó. Amikor elindult velünk, az a lehetőség lebegett előtte, hogy végre nem egy félreeső szigetecske jelentéktelen hercege lesz többé. És ezt a lehetőséget nem fogja harc nélkül feladni. Azokkal a dolgokkal vádol bennünket, amelyeket éppen ő szándékozik elkövetni. - De hát miben reménykedik? - Azt hiszem, saját magának akarja a hajót megkaparintani. Val Nira azt
mondta, hogy repülni könnyű a hajóval. A csillagok közötti tájékozódás rajta kívül mindenkinek meghaladja a képességeit; és józan ésszel senki sem remélheti, hogy majd kalózt játszhat a Tejúton. Mégis... ha a hajó itt lebegne, akár csak egy mérföldnyire a föld felett ... az, akinek birtokában van, széles e vidék uralkodója lehetne, akár Lame Darveth. Elrémültem. - Azt akarja mondani, hogy Guzan meg sem próbálna eljutni a Paradicsomba? Rovic olyan sötéten bámult serlegébe, hogy úgy véltem, jobb lesz egyedül hagynom gondolataival. Nesztelenül kisurrantam hát kabinomba. A kapitány már hajnal előtt talpon volt, és felzavarta a legénységet is. Láthatóan döntött, de az is látszott, hogy elhatározása nem volt kellemes. Ha azonban a fejébe vett valamit, arról felettébb ritkán tett le. Hosszú beszélgetést folytatott Etiennel, a fedélzetmesterrel, aki ijedt tekintettel lépett ki a kapitányi fülkéből. Mintha azzal akarta volna biztonságát visszaszerezni, hogy a szokottnál is gorombábban rivallt embereire. Az engedélyezett egy tucat ember Rovicból, Froadból, belőlem, Etienből és
még nyolc tengerészünkből állt. Mindannyian sisakot és vértet viseltünk, fegyvereink töltve, kardjaink élesek voltak. Miután Guzan közölte velünk, hogy jól kitaposott ösvény vezet a hajóhoz, a kikötőben összeeszkábáltunk egy kis málháskocsit. Étien ellenőrizte a rakományt. Meglepetésemre szinte az egész puskaporos hordócskából állt. - De hát nem is viszünk ágyút! - tiltakoztam. - A kapitány parancsa - mordult rám Étien. Hátat fordított. Elég volt Rovic arcára egyetlen pillantást vetni ahhoz, hogy senki se érdeklődjön a parancs oka felől. Eszembe jutott, hogy hegyet kell másznunk. Egy kocsira való puskapor, amint meggyújtva legurul a hegyoldalon az ellenséges sereg közepébe, önmaga eldöntheti egy csata sorsát. Dehát ennyire közel lenne a nyílt összecsapás? Intézkedései, melyeket a hátrahagyott tiszteknek és embereknek kiadott, szintén elgondolkoztatóak voltak. Megparancsolta, hogy senki se hagyja el az Arany Szöcske fedélzetét, tartsanak riadókészültséget, akár hirtelen menekülésre, akár harcra készen. Ahogy a nap felbukkant a láthatár fölé, elrebegtük hajnali imádságunkat
Isten Leányához és elindultunk végig a rakparton. A faburkolat dongott lépteink alatt. Az öböl felett ködfoszlányok gomolyogtak; Tambur halovány félholdja magányosan függött az égen. Nikum városa felriadt, ahogy keresztülvonultunk rajta. Guzan a templomnál csatlakozott hozzánk. A bennszülöttek vezéréül Iskilip egyik fiát jelölték ki, de Guzan éppúgy figyelemre se méltatta az ifjút, akárcsak mi. Serege száz pikkelyköpenyes, borotvált fejű testőrből állt, bőrüket félelmetes viharjelenetek és sárkányok tetovált mintái ékesítették. A felkelő nap fényében obszidián dárdahegyek villantak. Érkezésünket néma csendben szemlélték. Amikor azonban rendezetlen soraikat elhagytuk, Guzan előrelépett. Testét bőrruha fedte, és kezében azt a kardot markolta, amelyet Rovic ajándékozott neki még Yarzikon. Tolldíszén csillogott a harmat. - Mit hoztok a kocsiban? - kérdezte. - Tartalékot - felelte Rovic. - Négy napra? - Küldd haza tíz ember kivételével a harcosaidat válaszolta Rovic hűvösen -, és én visszaküldöm a kocsit. Tekintetük összecsapott, aztán Guzan sarkon fordult és kiadta utasításait.
Továbbindultunk, maroknyi montaliri a pogány harcosok gyűrűjében. Előttünk a dzsungel haragoszöldje, a vadon elborította az Ulas hegy lejtőjét, körülbelül a lejtő fele magasságáig. Ezután a hegy egyre kopárabbá vált, amíg el nem értük hóval szegélyezett, füstölgő kráterét. Val Nira Rovic és Guzan között ment. Különös, gondoltam, hogy Isten akaratának eszköze ilyen összetörten vánszorog. Büszkén kimagasodva kellett volna járnia, homlokán világító csillaggal. Napközben, éjjel, amikor tábort vertünk, és egész következő napon át Rovic és Froad mohó érdeklődéssel faggatták otthona felől. Beszélgetésük természetesen meglehetősen szaggatott volt. Én nem is hallhattam mindent, mert ahányszor rám került a sor, nekem is ki kellett vennem a részemet a kocsi vonszolásából, ami nem is volt olyan egyszerű feladat az átkozottul keskeny, meredek ösvényen. Amit azonban hallottam, az is elég volt ahhoz, hogy éjjel sokáig álmatlanul hánykolódjam. Ó, ezek nagyobb csodák, mint amiket a költők álmodtak Tündérországról! Egész városok egyetlen fél mérföld magas toronyban. Az eget fénylővé varázsolták, úgyhogy napnyugta után sincs igazi sötétség. Az ennivaló nem a
földből nő, hanem vegyi konyhákban készítik. A legszegényebb parasztnak is olyan gépei vannak, amelyek jobban kiszolgálják, mint ezer rabszolga. Égi kocsijával kevesebb mint egy nap alatt körülrepülheti világát, kristályablakán színházi képek jelennek meg, hogy kellemessé tegyék pihenőidejét. A távoli napok között óriási hajók közlekednek, megrakva ezer bolygó kincseivel; de a hajók fegyvertelenek és senki sem kíséri őket, mert hiszen nincsenek kalózok és a birodalom oly régóta él a legjobb viszonyban a többi csillaghajósnépekkel, hogy a háború is rég megszűnt. (A többi országok lakói, úgy tűnik, közelebb állnak az emberfelettihez, mint Val Niráéi, mert azok nem emberi fajok, bár képesek beszélni és gondolkodni.) Abban a boldog országban nemigen fordul elő bűnözés, de ha mégis akad egy-egy eset, a bűnös hamarosan lelepleződik, hiszen a biztonság felett őrködő testületek a legfejlettebb eszközökkel dolgoznak. A bűnöst azonban nem akasztják fel, még csak nem is száműzik a tengerentúlra. Ellenkezőleg: tudatát meggyógyítják, többé nem vágyik erőszakos módon megsérteni a törvényt.
Amikor hazatér, köztiszteletben álló polgárként él tovább, hiszen mindenki tudja róla, hogy most már tökéletesen megbízható. Ami a kormányt illeti - de sajnos, itt elvesztettem a beszélgetés fonalát. Úgy gondolom, a köztársaság egy formája, gyakorlatilag különböző vizsgálatok révén kiválasztott, egymást szerető emberek baráti csoportja, akik szívükön viselik minden egyes embertársuk boldogulásának ügyét. Ez igen, gondoltam magamban, ez bizonnyal maga a Paradicsom! Tengerészeink tátott szájjal hallgatták az elbeszélést. Rovic nyugodt arccal fogadta a meglepő közléseket, de láttam, hogy idegesen rágja bajuszát. Guzan, akinek mindez már rég nem volt újdonság, szinte gorombává vált. Világosan látható volt, egyáltalán nem örül Val Nira és a köztünk kialakuló barátságnak, és annak, hogy olyan szomjasán nyeltük az új eszméket, amelyeket kifejtett. De hát a mi nemzetünk már régóta ismerte a természetfilozófiát és tanulmányozta a műszaki tudományokat. Rövid életem folyamán már magam is láttam, hogy azokon a vidékeken, ahol kevés volt a folyó, a vízimalmok
helyett korszerűbb szélmalmokat építettek. Az ingaórát egy évvel születésem előtt találták fel. Nem egy könyvet olvastam a repülőszerkezetekről, amelyeket oly sokan próbáltak már megépíteni. Ilyen szédületes fejlődés korában élve, mi montaliriak felkészültünk meglepőbb újdonságokra is. Este, Etiennel és Froaddal tábortűz mellett üldögélve beszéltem valamit erről a tudósnak. - Ó, ma az Igazság lelepleződött előttem – krákogta diadalmasan. Hallottad, mit mondott a csillagember a bolygók nap körüli mozgásának három törvényéről és az egyetlen nagy mozgástörvényről, amely megmagyarázza azokat? Boldog szentek, lehet, hogy ez a törvény egyetlen kurta mondatban összefoglalható, mégis alkalmazása három évszázadra ellátja munkával matematikusainkat! Messzire nézett, túl a lobogó tüzeken, amelyek körül a kimerült emberek aludtak, túl a burjánzó dzsungelén és az égbolt alján izzó haragos vulkáni fényességen. Kérdezni akartam tőle valamit, de Étien rámmordult: - Hagyd békén, fiú. Nem látod, hogy á'modik? Közelebb húzódtam a fedélzetmester hatalmas alakjához.
- Mit gondol minderről? - kérdeztem bizonytalanul. A dzsungel sziszegő, reccsenő hangokkal vett körül. - Én a magam részérő' ma' egy ideje abbahagytam a gondúkodást - felelte. - Attó' a naptól kezdve, hogy a kapitány ott a hídon rávett bennünket, hogy hajózzunk vele tovább, pedig e'hagytuk a világ peremét és az ár a hazug csillagok felé sodort bennünket... Én csak egy egyszerű tengerész vagyok, és az egyetlen esélyem arra, hogy hazajussak, ha gondúkodás nékűl követem a kapitányt. - Még az égbe is? - Talán az nem is olyan kockázatos, mint körü'vitorlázni a világot. A kisember esküszik rá, hogy hajója biztonságos és a csillagok között nincsenek viharok. - És maga elhiszi, amit mond? - Hát persze. Még az ilyen magamfajta hányatott életű öreg kalandor is ismeri annyira az embereket, hogy meg tudja állapítani, ha valaki ilyen bátortalan és megszállott, a' nem képes hazudni. De én nem félek a paradicsombéli emberektől és nem fél a kapitányom se. Kivéve ... – Étien mogorván dörzsölgette szőrös állat - nem egészen értem, de valamivé' mégis
megfélemlítik Rovicot. Nem attó' tart, hogy tőrre' vagy karddá' megtámadják, de valami mástó' még ő is tart. Éreztem, hogy a föld megremeg alattam, gyengén, de érezhetően. Az Ulas megköszörülte a torkát. - Úgy tűnik, mintha túl merészek lennénk, Isten haragja... - Nem ez a', ami a kapitányt nyugtalanítja. Sohase vót különösebben vallásos. - Étien nyújtózkodott, ásított és talpraugrott. örülök, hogy nem vagyok a kapitány bőrében. Haggyuk rá, hogy kigondúja, mi lenne a legjobb. Viszont itt az ideje, hogy lefeküggyünk ... Én azonban vajmi keveset aludtam ezen az éjszakán. Úgy vélem, Rovic kipihente magát. Mégis amikor az új nap felvirradt, megviseltnek láttam. Kíváncsi lettem volna, mitől. Azt várja, hogy a hisagaziak megtámadnak bennünket? Ha igen, akkor miért jött el egyáltalán? Ahogy az ösvény egyre meredekebben emelkedett, a kocsit olyan nehéz volt húzni, hogy félelmeimet elnyomta az igyekezetem, hogy levegő után kapkodjak. Amikor azonban estefelé megérkeztünk a Hajóhoz, nyomban megfeledkeztem minden fáradságomról. Egyetlen döbbent káromkodáshullám
után embereink némán támaszkodtak lándzsáikra. Az amúgy sem beszédes hisagaziak rettegő tiszteletük jeléül földig hajoltak. Csak Guzan nem hajolt meg. Elkaptam a pillantását, ahogy a csodára meredt. Sóvár vágy áradt belőle. Vad volt a környék. Az erdőszint fölé kerültünk, a vidék alattunk zöld tengerként terült el, amely az ezüstös óceánig ért. Körülöttünk bazalttömbök hevertek, lábunk alatt lávahamu és süppedő tőzeg. A hegy meredek, szakadékos lejtőkkel emelkedett, fel egészen a füstölgő hóhatárig. A füst mérföldmagasra csavarodott a halvány égbolton. És itt állt a Hajó. A hajó maga volt a szépség. Pontosan emlékszem rá. Hossza - jobban mondva magassága, hiszen orrával felfelé állt - körülbelül megegyezett a mi vitorlásunkéval, alakja leginkább egy lándzsahegyre emlékeztetett, vakító fehér színe negyven év alatt sem fakult meg. Leírásához azonban a szavak szegényesek, uraim. Ugyan mit képesek megmutatni a tisztán ívelő vonalakból, a tükrösen csillogó fémfelületekből, hogyan láttatják meg azt a büszke és magányos valamit,
amelynek egész sziluettje reszketni látszott a vágytól, hogy ismét száguldhasson? Hogyan idézhetném fel a tündöklő hajót, amelyen még most is a csillagok fénye tapadt? Sokáig álltunk ott szótlanul. Tekintetemet elhomályosította valami. Mérgesen törültem meg a szemem, nem akartam, hogy elérzékenyültségemet észrevegyék. Rovicra néztem, vörös szakállában könnycseppek csillogtak. Tekintete azonban tiszta volt. Amikor megszólalt, mindössze ennyit mondott szokott nyugodt hangján; - Gyertek, üssünk tábort. A hisagazi testőrök nem merték néhány száz méternél jobban megközelíteni a jelképpé magasztosult hajót. Saját tengerészeink is örömmel betartották ezt a távolságot. Sötétedés után azonban, amikor mindent elrendeztek, Val Nira Rovicot, Froadot, Guzant és engem a hajóhoz vezetett. Ahogy odaérkeztünk, hangtalanul egy kettős ajtó nyílt meg a hajó oldalán és egy fémlépcső ereszkedett le. A Tambur fényében úszva, a füstfelhők rőtjének visszfényétől vörösen csillogva a hajó olyan különös volt, hogy a bennem támadt érzést éppen csak el tudtam viselni. Mikor aztán megnyílt
előttem, mintha szellemőrség irányította volna, felnyögtem és megfutamodtam. A salak csikorgott a csizmám alatt; egy pillanatra kénes szag ütötte meg az orromat. A tábor széléhez érve azonban már annyira összeszedtem bátorságomat, hogy hátra mertem nézni. A fekete talaj minden fényt elnyelt, a hajó fenséges magányban állt. Hirtelen elhatározással visszamentem. Belsejét fénylő falak világították meg, tapintásuk hideg volt. Val Nira elmagyarázta, hogy a hatalmas hajómű, amely - mint a népmesék törpéje a taposómalomban - az egészet mozgatja, sértetlen és egyetlen kar lenyomására működésbe jönne. Amennyire követni tudtam magyarázatát, közönséges só fémtartalmát alakította át fénnyé ... de nem nagyon értettem az egészet. A higanyra a vezérlőberendezés egyik részében volt szükség, ez a berendezés közvetítette az energiát a motortól egy másik mechanizmushoz, amely a hajót felfelé kivetette. Megszemléltük a törött tartályt. Valóban hatalmas ütés érhette a leszálláskor, hogy a vastag ötvözet így eltorzult. Mégis, Val Nirát láthatatlan erők megóvták és a hajó többi része
sem sérült számottevően. Val Nira előszedett néhány szerszámot, amelyek fellobbantak, zümmögtek, forogtak, és bemutatott néhány apró javítást a sérült részeken. Szemmel láthatóan semmi nehézséget nem okozott volna számára befejezni a munkát - akkor pedig mindössze egyetlen gallon higanyt kell betöltenie, és hajója máris életre kel. Még sok egyebet is mutatott nekünk azon az éjszakán, de erről inkább semmit sem mondok, mert még emlékezni sem igen tudok a sok különös dologra, nemhogy szavakat leljek leírásukra. A lényeg, hogy Rovic, Froad, és én jó pár órát eltöltöttünk a Tündérdombon. No és persze, Guzan is velünk. Jóllehet egyszer már itt járt, avatása részeként, addig sohasem mutattak meg neki ennyi mindent. Mégis úgy láttam, kevésbé ámuldozott, inkább egyre rosszkedvűbb lett. Rovic is kétségtelenül megfigyelte ugyanezt. Nemigen volt olyasmi, ami az ő figyelmét elkerülte volna. Amikor elhagytuk a hajót, az ő hallgatását nem az ámulat okozta, mint Froadét, vagy az enyémet. Olyan érzésem volt, azon töpreng, vajon milyen bajt fog Guzan okozni. Most, visszagondolva azt hiszem, egyszerűen szomorú volt.
Kétségtelen, hogy amikor mi többiek hálózsákjainkba burkolózva javában aludtunk, a kapitány még mindig ott állt, magányosan, és a bolygó-sütötte hajót nézte. A hűvös hajnalban Étien felrázott. - Kelj fel, fiú dogunk van. Tölcsd meg a pisztolyaidat és jól markold meg a tőröd. - Micsoda? Mi történt? - izgatottan kászálódtam ki a dérlepte takarók közül. Az éjszaka történtek álomnak tűntek. - A kapitány ugyan nem mondott semmit, de világos, hogy harcra számít. Ereggy a kocsihoz és segíts betóni abba a röpülő toronyba. - Étien zömök alakja még egy percig ott kuporgott mellettem. Aztán lassan hozzátette: Nekem az a véleményem, Guzan mindannyiunkat meg akar ö'ni itt a hegyen. Egy tiszt és néhány matróz elég ahho', hogy elvigyék az Arany Szöcskével Giairba és vissza is hozzák. Mi többiek pedig kevesebb gondot okozunk neki, ha e'vágja a torkunkat. Odébbkúsztam, a fogaim vacogni kezdtek. Miután felfegyverkeztem, magamhoz vettem némi élelmiszert a közös készletből. A hisagaziak szárított halat és valami kenyérfélét hoztak az útra, az utóbbi porrá őrölt növényből
készült. Isten tudja, mikor lesz legközelebb alkalmam enni. Rovic is ott volt a kocsinál. Én érkeztem utolsónak. A bennszülöttek bizonytalanul lézengtek körülöttünk, nem tudták, mit akarhatunk. - Gyerünk, fiúk - mondta Rovic. Kiadta parancsait. Négy ember tolni kezdte a kocsit a sziklás talajon a ködösen csillogó hajó felé. Mi többiek fedeztük őket, fegyvereinket készenlétben tartva. Szinte ugyanabban a pillanatban már rohant is felénk Guzan, nyomában Val Nira csoszogott. Guzan arcát eltorzította a harag. - Mit csináltok? - ordította. Rovic jéghideg pillantással mérte végig. - Tekintve, hogy egy időre esetleg itt maradunk, milord, hogy a hajó fedélzetén tanulmányozhassuk a csodákat. - Micsoda? - vágott közbe Guzan. - Mit akarsz? Nem láttál egy alkalomra eleget? Sietnünk kell haza, fel kell készülnünk a hajóútra, hogy elhozzuk a folyékony követ. - Eredj, ha akarsz - felelte Rovic. - Én maradok. És mivel most már tudom, hogy nem bízol bennem, hát ugyanúgy érzek én is veled szemben. Embereim a hajóban maradnak, amelyet szükség esetén megvédenék. Guzan magából kikelve tombolt, de Rovic ügyet sem vetett rá. Embereink
továbbvonszolták a kocsit a göröngyös talajon. Guzan jelt adott dárdásainak, akik rendezetlen, de tömör sorokban felénk indultak. Étien kurta parancsszava csattant. Vonalba fejlődtünk. A lándzsák előrevillantak, a lőfegyverek a célra szegeződtek. Guzan egy lépést hátrált. Fegyvereinket még otthon, a saját szigetén bemutattuk neki. Kétségtelen, a túlerő végül is úrrá lett volna rajtunk, ha a herceg eléggé határozott, de az ára nagyon magas lett volna. - Semmi értelme összecsapni, ugye? - dorombolta Rovic. - Mindössze egy kézenfekvő óvintézkedésről van szó. A Hajó nagyon értékes. El tudja hozni a Paradicsomot mindannyiunk számára ... vagy hatalmat egy valaki számára ezen a földön. Vannak, akik az utóbbit választanák. Nem vádoltalak azzal, hogy te is ezek közé tartozol. Ésszerűbbnek tartom azonban, ha a hajót zálogul tekintem és erődül használom mindaddig, amíg kedvem tartja ittmaradni. Ekkor győződtem meg véglegesen Guzan valódi szándékáról. Ha ugyanis tényleg a csillagokba kívánt volna jutni, akkor mindenekelőtt a Hajó épségét
kellett volna biztosítania. Ehelyett kinyújtotta a kezét, erős marka nyakon ragadta Val Nirát, és a csillagembert maga és fegyvereink közé rántva, eleven pajzsként használta. Tetovált képe eltorzult a dühtől. Magas hangon rikoltotta: - Akkor nekem is van egy túszom! Sokra mentek az erődötökkel! A hisagaziak tanácstalanul ődöngtek körülöttünk, lándzsáikat és baltáikat szorongatták, de láthatólag nem volt szándékukban követni minket. Tovább küszködtünk hát a fekete hegyoldalban. A nap egyre forróbban tűzött. Froad szakállát simogatva végül megszólalt. - Kapitány, gondolja, hogy megostromolnak bennünket? - Senkinek sem tanácsolnám - felelte Rovic szárazon. - De hát ha nincs velünk Val Nira, hogy elmagyarázza a dolgokat, ugyan mi haszna itt ülnünk a hajóban? Legjobb lenne visszamenni. Matematikai szövegeket kellene tanulmányoznom ... tele van a fejem a törvénnyel, amely a bolygók mozgását szabályozza... meg kell kérdeznem a Paradicsomból érkezett embert, mit tud róla. Rovic félbeszakította - nyersen utasított három embert, hogy segítsenek felemelni az egyik kereket, amely két kő között elakadt. Féktelen hangulatban
volt. Be kell vallanom, őrültségnek tartottam, amit tesz. Ha Guzan valóban árulásra készül, vajmi keveset nyerhetünk azzal, hogy áttelepülünk a hajóba, ahol kiéheztethet bennünket. Jobb lett volna hagyni, hogy a szabadban támadjon, ott még könnyebben átvághatnánk magunkat. Másrészt viszont, ha Guzan mégsem akart volna bennünket a dzsungel közepén lerohanni - sem máshol -, akkor ez részünkről értelmetlen kihívás volt. Nem volt azonban bátorságom kérdezősködni. Amikor a kocsival elértünk a hajóhoz, a feljáró ismét leereszkedett. Tengerészeink döbbenten bámulták. Rovic felrezzent mogorva gondolataiból és megnyugtató hangon megszólalt: - Ne szívjátok mellre, fiúk. Magam vó'tam már a hajón, tuggyátok. Belül nincs veszély. Be kő rámónunk ezt a puskaport és e'kő raknunk, úgy, ahogy montam. Gyenge testalkatom miatt nekem nem kellett a nehéz hordókat emelgetnem, ehelyett Rovic a feljáró elé rendelt, hogy figyeljem, mit művelnek a hisagaziak. Ahhoz túl messze voltak, hogy a szavaikat megértsem, de láttam, hogy Guzan egy nagyobb szikladarabon állva
izgatottan magyaráz valamit. Fenyegetően rázták felénk dárdáikat és nagyokat rikoltoztak. Támadni azonban nem mertek. Kétségbeesve törtem a fejem, mit jelenthet mindez. Ha Rovic előre látta, hogy meg fognak ostromolni bennünket, ez megmagyarázná, miért hozott magával ennyi puskaport... de mégsem, hiszen ennyivel tucatnyi ember hetekig lövöldözhetne, mármint ha lenne elég emberünk ... viszont ennivalónk szinte semmi sincs! Meredten bámultam a mérgező vulkánfelhők felett a Tamburra, amelynek tomboló viharai egész földünket elsöpörhetik és szomorúan töprengtem, milyen démonok is szállhatják meg az embereket. Felháborodott kiáltás riasztott fel merengésemből. A hajó belsejéből hangzott. Froad! Kis híján felrohantam a feljárón, de még idejében észbe kaptam, eszembe jutott a parancs. Hallottam, amint Rovic dörgő hangja letorkolta a tudóst és megparancsolta az embereknek, hogy folytassák a munkát. Aztán Froad és Rovic alighanem átmentek a vezetőfülkébe, és jó egy órán át kettesben beszélgettek. Amikor az öregember ismét előkerült, már nem tiltakozott. De ahogy levánszorgott a feljárón, könnyezett.
Rovic közvetlenül utána jött, és mondhatom, embert még rosszabb hangulatban nem láttam. Az emberek egyenkint követték őket, néhányukon megdöbbenés látszott, többen láthatóan megkönnyebbültek, de mindannyian főleg a hisagaziakat figyelték. Egyszerű tengerészek voltak; a hajó nemigen jelentett számukra többet különös és nyugtalanító jelenségnél. Utolsónak Étien mászott le hátrafelé fordulva, hosszú zsineget gombolyítva maga után. - Négyszögbe! - bődült el Rovic. Az emberek engedelmesen négyszögbe fejlődtek. - Zhean és Froad, legjobb lesz, ha a négyszög közepébe álltok mordult ránk a kapitány -, több hasznotokat vesszük, ha a tartalék lőszert hozzátok, mintha harcoltok ... - ő maga az élre állt. Megrántottam Froad köntösének ujját. - Kérem, Mester, mi történik itt tulajdonképpen? - de az öreg a zokogástól nem tudott válaszolni. Étien kezében puskával és karddal ott görnyedt mellettem. Meghallotta kérdésemet - hiszen halotti csendben álltunk - és rekedten válaszolta: - Teleraktuk a törzset puskaporos hordókka', és összekötöttük őket egy puskapor-csíkka'. Ehun a gyútózsineg az, egészhöz.
Elállt a szavam, összezavarodtak a gondolataim, olyan szörnyű volt, amit mondott. Nagyon távolról hallottam, ahogy Étien kezében kő csattant a fémhez, ahogy fújkálni kezdte a szikrát és újra megszólalt: - Jó gondulat, asziszem. Igaz, aszontam, követem a kapitányt gondúkodás nélkül a pokolba is... de azért csak jobb az Istent nem túlságosan kísérteni! - Előre indulj! - Rovic pengéje szikrázva repült ki a hüvelyből. Lépéseink iszonyú zajjal csattogtak a sziklán, ahogy futólépésben távolodtunk a hajótól. Nem néztem vissza. Képtelen voltam visszanézni. Mintha lidércnyomásos álomban tántorogtam volna. Mivel Guzan úgyis megkísérelte volna elvágni az utunkat, egyenesen feléje és bandája felé tartottunk. Amikor a tábor széléhez érkeztünk, odalépett hozzánk. Val Nira reszketve osont a nyomában. A szavak alig érthetően jutottak el hozzám: - És most mi lesz, Rovic? Hajlandó vagy hazatérni? - Igen - felelte a kapitány. Hangja kongott. - Egyenesen haza. Guzan egyre erősödő gyanakvással figyelte. - Miért hagytad ott a kocsit? Mi volt benne? - A tartalékaink. Induljunk.
Val Nira a lándzsák fenyegetően csillogó hegyére meredt. Többször megnedvesítette nyelvével ajkát, mielőtt képes volt kinyögni. - Miről beszéltek? Semmi értelme, hogy élelmiszert hagyjunk itt. Biztosan megromlik, mielőtt... mielőtt - elnémult, mert tekintete találkozott Rovicéval. Az öregember elsápadt. - Mit tettél? - suttogta. Rovic szabad kezével hirtelen eltakarta megviselt vonásait. - Amit tennem kellett - keze mögül fojtottan törtek elő a szavak. - Isten Leánya, bocsáss meg nékem. A csillagember néhány pillanatig dermedten bámult ránk. Aztán sarkon fordult és futni kezdett. Elrohant a meglepett harcosok mellett, ki a hamuborította lejtőre, a hajó felé. - Vissza! - ordította Rovic. - Te eszeveszett, soha nem... Fuldokolva nyelt egyet. Ahogy a botladozva futó, törékeny, magányos figura után nézett, aki oly kétségbeesetten rohant a tűzhányó lejtőjén álló Csodaszép felé, kardja lehanyatlott. - Talán jobb is így - mondta lassan. Szavai áldásként hangzottak. Guzan felemelte kardját. Pikkelyes köpenyében, repdeső tollaival legalább olyan hatásos jelenség volt, mint az acélkemény Rovic.
- Eárulod végre, hogy mit tettél - vicsorogta -, vagy ég ebben a percben meghalsz! Ügyet sem vetett puskáinkra. Neki is voltak álmai. Ő s álmait látta összeomlani, amikor a hajó a levegőbe röpült. Még az elpusztíthatatlannak tűnő hajótest sem állhatott ellen egy kocsirakomány gondosan elhelyezett, egyszerre felrobbantott puskapornak. A hatalmas dörrenést kísérő légnyomás térdre kényszerített, a hajótest kettényílt. Fehéren izzó fémrepeszek süvítettek a levegőben. Láttam, amint az egyik könnyedén széthasított egy hatalmas sziklatömböt. Val Nira eltűnt, pusztulása túl gyors volt, semhogy felfoghatta volna, mi is történt; így végül is Isten irgalmas volt hozzá. A lángok az égig csaptak, ítéletnapi dörgés hallatszott és az óriási füsttengerben láttam, ahogyan a hajó eldőlt. Lassan gördült végig a lejtőn, szétmarcangolt belsőrészeit maga után vonszolva. Aztán a hegyoldal dübörögve birtokába vette, elnyelte, nyomában porfelleg homályosította el az eget. Többre nemigen emlékszem. A hisagaziak sikoltva menekültek szanaszéjjel. Valószínűleg azt hitték,
eljött a világvége. Guzan nem mozdult. Amikor a porfelhő bennünket is elborított, elrejtve a hajó sírját és a fehéren izzó vulkánkrátert, Guzan nekiugrott Rovicnak. Egyik tengerészünk felemelte puskáját. Étien leütötte a csövet. Ott álltunk és végignéztük a két férfi küzdelmét a remegő, hamuval borított sziklákon és ki-ki lelke mélyén tudta, hogy joguk van megküzdeni. A pengék szikrázva csaptak össze. Végül Rovic kardforgató művészete felülkerekedett. Pengéje Guzan torkába fúródott. A herceget katonai pompával temettük el és nekivágtunk a dzsungelnek. Ezen az éjszakán a testőrök maradék bátorságukat összeszedve megtámadtak bennünket. Igaz, voltak puskáink, de főleg kardjainkat és lándzsáinkat használtuk. Keresztülvágtuk magunkat rajtuk, mert nem volt más utunk a tenger felé. A harcosok megfutamodtak, de elvitték a történtek hírét, megelőzve bennünket. Mire megérkeztünk Nikumba. Iskilip összes fegyverese az Arany Szöcskét őrizte és csak arra vártak, hogy Rovic feltűnjön. Ismét négyszögbe fejlődtünk, így aztán nem sokat számított, hány ezren vannak, egyszerre
húsznál több nem fért hozzánk. Mégis hat derék emberünk maradt az utcák véres sarában. Amikor a hajón hagyott embereink látták, hogy Rovic jön, ágyútűz alá vették a várost. Ettől a zsúpfedelek tüzet fogtak és az ellenség annyira megzavarodott, hogy a hajóról kitört embereink egyesülni tudtak velünk. Átvágtuk magunkat a rakpartra, feljutottunk a fedélzetre és felszedtük a horgonyt. Az elkeseredetten és nagyon bátran küzdő hisagaziak kenuikkal szorosan hajónk törzse mellé húzódtak, ahol már nem fenyegették őket az ágyúk. Egymás vállára kapaszkodva próbálták elérni a fedélzetet. Egy csoportjuknak sikerült is, és kegyetlen küzdelembe került megszabadulni tőlük. Ekkor sebesültem meg én is, szétzúzott kulcscsontom a mai napig is kínoz. Végül kijutottunk az öbölből. Friss keleti szél fújt. Minden vitorlánkat felvonva szelte hajónk a tarajos hullámokat. Számba vettük halottainkat, bekötöztük sebeinket és aludni tértünk. Másnap már hajnalban felriadtam, vállamon a lüktető seb és a még marcangoló belső kín nem hagyott nyugodni. Felmentem a kapitányi hídra.
Az eget felhők borították. A szél megerősödött; hidegzölden tajtékzott a tenger, a szürke felhős horizontig csak fehér habfoszlányok táncoltak. A hajó gerendái nyögtek, az eresztékek csikorogtak. Jó óra hosszat ácsorogtam a jeges szélben, amely jólesően tompította a bennem dúló fájdalmat. Amikor magam mögött a lépteket meghallottam, hátra sem fordultam. Tudtam, hogy Rovic jön. Sokáig állt mellettem fedetlen fejjel. Most vettem észre először, hogy őszül. Végül, anélkül, hogy rám nézett volna, a csípős szélnek tartva arcát, amely könnyeket csalt a szemünkbe, megszólalt. - Kapóra jött a lehetőség, hogy meggyőzhettem Froadot, ott azon a napon. Nagyon elkeseredett, de belátta, hogy igazam van. Beszélt neked erről? - Nem - feleltem. - Egyikünk sem fog soha beszélni róla, úgy vélem mondta, majd kisebb szünet után hozzátette: - Attól sohasem tartottam, hogy Guzan vagy bárki más elfoglalhatja a hajót és általa hatalomra törhet. Nekünk montalirieknek nem jelenthet komoly feladatot, hogy az ilyen fickókat rendre tanítsuk. Nem félek a Paradicsom lakóitól sem. Szegény öreg nyilvánvalóan igazat beszélt.
A csillagemberek sohasem bántottak volna bennünket... szándékosan. Értékes ajándékokat hoztak volna, megismertettek volna minket is tudásukkal, művészetükkel, megtanítottak volna a csillagok között utazgatni. - Hát akkor? - tört ki belőlem. - Egy napon Froad követői majd megoldják a világegyetem rejtvényeit felelte. - Egy napon utódaink megépítik majd saját hajójukat és nekivágnak annak a célnak, amelyet maguknak kitűztek. Fehér tajték freccsent, a szél elkapta a foszlányokat, hajunk már nedves volt. Ajkamon sós ízt éreztem. - De addig - folytatta Rovic -, e föld tengerein fogunk hajózni, megmásszuk hegyeit, bejárjuk szárazföldjeit, meghódítjuk és megkíséreljük megérteni. Látod-e már, Zhean? Ettől fosztott volna meg a hajó bennünket. Ekkor végre már én is tudtam sírni. A kapitány átfogta sértetlen vállam és együtt álltunk a szélben, miközben az Arany Szöcske duzzadó vitorlákkal nyugatnak tartott. Walter M. Miller: (ford.: Avarossy Éva) Ki hall engem? A félhomályos szobában csendes szomorúság honolt. A falióra rideg
rézhangján kilencet ütött. Mozdulatlanul állt, az ablak súlyos bársonyfüggönyeinek támaszkodva. Az éjszaka fekete volt, a ház üres és néma. Ugyan, Lisa! - szólt rá önmagára. - Végtére nem haldokolsz! Harmincnégy éves volt, még mindig bájos, karcsú és fehér teste, rövid, dús haja szikrázó, vörös korona. Megbízható jó férje és három gyereke mellett biztonság vette körül. Voltak barátai, hobbyjai, társadalmi életet élt. Közepes képeket festett, csak úgy saját szórakozására, egész tűrhetően zongorázott, és szolid verseket írt az egyetem irodalmi hetilapjának. Olvasottnak, tájékozottnak számított. Szerette a férjét, és a férje is szerette őt. Akkor vajon mi ez a csendes szomorúság? Valami után vágyakozva, de semmit sem várva bámult ki a kőfallal körülvett kert sötétjébe. Az éjszaka a szokottnál is csendesebb volt. Egy távolabbi utcai lámpa fénye játszott a szilfa ágai között. A szilfa árnyéka a ház szemközti szárnyára hullt. Lisa egy ideig az imbolygó árnyékot figyelte. Magányos autó zúgott végig az úton, már el is tűnt. A távolból rekedtes kürtszó hangzott.
Mi nem volt rendben? Az asszony gyerekkora óta, ezerszer is érezte már ezt a bizonytalan mocorgást az agyában, amely mintha valamilyen meg nem talált kifejeződésért kiáltott volna. Az utóbbi hetekben különösen erősen jelentkezett. Megkísérelte kielemezni. Miben különböztek az elmúlt hetek az előzőektől? Az események: Frank egy hónap óta üzleti úton volt; a gyerekek Anyáéknál voltak; a városi tanács javaslatot tett egy új vámrendeletre; kidobta a cselédlányt; egy részeg fickó megfojtotta a feleségét; az egyetemen megkezdte munkáját az új pszichofizikai laboratórium; a művészeti kör, amelynek tagja volt, bejelentette a nyári szünet kezdetét. Sehol semmi. Semmi, ami indokolná ezt az értelmetlen, minden célt nélkülöző belső sürgetést, amely könyörögve kiáltotta gondolatai sűrű vadonában: Jöjj, oszd meg magad velem, elégíts ki, segíts tökéletesen kifejezni! Kifejezni, de mit? Kielégíteni, de mit? Hogyan? Kapcsolnom kell ezt az érzést valamihez, valamiféle saját tapasztalatomhoz, vagy másokéhoz. Megkísérelte a sürgető vágyat más vágyak céljaival kielégíteni:
gyermekeivel, férje ölelésével, ennivalóval, itallal, művészettel, barátsággal. Ez a sóvárgás azonban más volt, célja ismeretlen, s ezért kielégíthetetlen. Miben különbözöm másoktól? - kérdezte magát az asszony. De mindössze annyiban különbözött mindenki mástól, amennyiben minden egyes emberi lény eltér a pontos átlagtól. Nem volt zseniális, de kétségtelenül kiemelkedően felette állt az átlagnak. Önálló alkotásokra is képesnek érezte magát. Külsejét finom szépség jellemezte. Azok az apró rendellenességek, amelyekről tudomása volt, nevetségesen lényegtelennek tűntek a szemében: volt egy sötét anyajegy a combján, és hosszúkás, keskeny koponyája tetején rejlett egy puha pont, olyasmi, mint egy csecsemő fejelágya. Ostoba kis semmiségek! Az egyetlen lényeges különbség: a kielégítetlen éhség okozta csendes szomorúság. Egyszerre nagy cseppekben esni kezdett az eső, kopogott a sétányon, a füvön és a szilfa lombjai között. Néhány csepp a redőnyre csapódott, az asszony arcát és karjait borzongató permettel szórta be. Az éjszaka nyomasztó forróságát hűvös szellő enyhítette.
Vonakodva csukta be az ablakot. A hőség és az üres ház magánya egyre nyomasztóbbá vált. Az asszony lassan a kertre nyíló ajtóhoz sétált. Egyedül volt és már készült lefeküdni, egy vékony pongyolán kívül egyéb nem volt rajta. Keze bizonytalanul, lassan motoszkált a pongyolát a melle fölött összetartó szalagon, végül sikerült kioldania. A köpeny szétvált, az eső hűvösen, finoman cirógatta bőrét. A kertben sötét volt, tintafekete árnyak lapultak körülötte. A legközelebbi szomszéd egy háztömbbel távolabb lakott. A kőkerítés elzárta a kertet a kíváncsiskodók elől. Az asszony felemelte kezeit, a pongyola ujjai visszahullottak a karján. Egy ketrecéből kiszabadult állat örömével kilépett az ajtón az eresz alatti meleg kőre. Az eső kopogott a sövényen, moraja lágyan vette körül az asszonyt, a földről hideg cseppek csapódtak karcsú lábára. Karjaival átfonta vállát és belépett a tócsába. A jeges ujjak érintése kellemes borzongással töltötte el; az asszony kacagott és futni kezdett a sétányon a szilfa felé. Az esőcseppek szurkálták a mellét, döntötték az arcát és kis patakokban folydogáltak le a csípőjén, lábain.
Ujjongó öröm fogta el, táncolni próbált és kacagott esetlen mozdulatain. Futott, futott az esőben, majd kifáradva hanyatt vetette magát a gyepen, kinyújtotta karjait, lábait és lassan ide-oda hengergőzött. Csukott szemmel, ernyedten tűrte, hogy a fűszálak simogassák, álmodozva mosolygott és képzeletbeli játékokat játszott az esővel. A cseppek acéldarazsakká váltak, zuhogva csaptak le a sötétből, de ő gondolatai erejével megszelídítette őket, hogy hűsítsék, becézgessék. A cseppek személytelen szabadsággal bántak testével, ő pedig a szemérmeset játszva fordult egyet és elrejtette arcát az esőáztatta fűben. Sima bőrű vadállat maradtam - gondolta elragadtatva -, sima bőrű vadállat nagyanyám, a majom törzséből, aki a fákon táncolt és fecsegett, ha verte az eső. Mily végtelen sivár is lenne az élet, ha nem lennék ilyen sima bőrű vadállati Ujjait az ázott gyepbe fúrta, fogait kivicsorította, homlokát nekinyomta a földnek és halk állati morgás szakadt ki torkából. Mindez roppant szórakoztató volt, megint elnevette magát. Négykézlábra emelkedve mászni kezdett, hátát felpúposította, fogsora még egyre csupaszon világított.
Prüszkölt, mint egy macska - hirtelen egy alvó madárra vetette magát, elkapta és addig rázta, amíg kimúlt. Azután megint kacagva hevert a fűben. Ha frank így látna - morfondírozott -, rögtön ágyba parancsolna, bevetetne velem egy csomó nyugtatót és kihívatná azt a fapofa dr. Mensleyt, nézze meg az elmeállapotomat. És dr. Mensley nekiállna kimutatni ambivalenciámat, elnyomott vágyaimat, narcizmusomat, mazochista ösztöneimet. Szorítana a csavarokon, visszatérítene a valósághoz, helyrezökkentene kényelmes kerékvágásomba, kiűzné belőlem a sima bőrű vadállatot, hogy ismét beszélőbabává váljak. Néhányszor már megtette. Dr. Mensleyre gondolva, Lisa egész szókincsét végigkutatta egy megfelelően sértő kifejezés után. A megtalált szót hangosan maga elé morogta és ettől megkönnyebbült. Az eső lassan elcsitult. A távolból szirénahang hallatszott. A rendőrség. Az asszony kuncogott és elképzelte a másnapi lapok nagybetűs címeit: Tiszteletben álló társaságbeli hölgy őrizetbe vétele méltatlan magatartása miatt. A történet így folytatódna: „Mrs. Lisa Waverlyt a rendőrség őrizetbe
vette, miután szomszédai bejelentették, hogy erősen hiányos öltözékben rohangál kertjében." Mrs. Heinehoffer, akit a rendőrség tanúként idézett be, így nyilatkozott: „Egyszerűen borzalmas volt. Nekem úgy tűnt, mintha valamiféle rohama lett volna. Mikor Mr. Heinehoffernél érdeklődtünk a részletek felől, lehunyta szemét és elragadtatva mosolygott." Lisa csendesen felsóhajtott. A sziréna elnémult. Elállt az eső is, csak a szilfa lombjairól hullott imitt-amott egy-egy csepp. Az asszony fáradt volt, érzelmileg kimerült, furcsa módon melankolikus.' Lassan felült a fűben, karjával átkulcsolta lábait. Az érzés fokozatosan körvonalazódott benne. Egész idő alatt figyelt valaki. Megmerevedett, de nem mozdult, csak szemei kémlelték a sötétséget. Ha legalább ez a csepegés megszűnne, hogy hallhatna valamit! Tekintete végigpásztázta az ösvényt, a kerítésmenti árnyakat, a ház sötét ablakait és a talaj felett lebegő, az utcai lámpák által halványan megvilágított ködöt. Semmit sem látott, egyetlen nesz sem hallatszott. Az éjben semmi sem mozdult. Az érzés azonban egyre erősödött, hiába próbált gúnyolódni rajta.
Bárki legyen is - gondolta -, nyugodtan fogok szólni hozzá, ha pedig valaki megjelenik, akkorát sikítok, hogy Mrs. Heinehoffer meghallja! - Hé - szólt fojtott hangon, de úgy, hogy hangja biztosan elhatoljon a közeli árnyakig. Semmi válasz. Kezeit tarkója alatt összekulcsolva lassan, érzékien ismét megszólalt. - No gyere, szerezz meg magadnak! Egyetlen fekete szörnyeteg sem bújt elő a bokrok közül, hogy felfalja. A szilfáról sem ugrott rá egyetlen párduc sem. Démonok sem formálódtak a nedves sötétségből. Az asszony kuncogott. - No gyere, harapj belém. Egyetlen hím majom sem rohant elő, hogy mohó állkapcsaival összemorzsolja. Csak képzelte az őt bámuló szemeket. Lustán nyújtózva feltápászkodott, lesöpörve a fűszálakat nedves bőréről. A különös esőszertartás hangulata elmúlt, az asszony fáradt volt. Lassú léptekkel a ház felé indult. Ekkor hallotta meg - távoli, ismétlődő, zizegő hang volt. Földbe gyökerezve állt a ház fekete árnyékában, hallgatózott. Papírzizegés... halk roppanás...,
azután apró darabkák hullottak a járdára. Mindez rövid időközönként ismétlődött. Idegesen, aprókat lélegezve lábujjhegyen a kőkerítéshez osont. A kerítés majd két méter magas volt, beton alapba ágyazva. A hang a fal túlsó oldaláról hallatszott. Összegörnyedve fellépett a betonaljra, majd a vadszőlő leple alatt felemelte fejét, hogy kilásson. Az utcai lámpa fél háztömbbel lejjebb volt, de valami keveset azért lehetett látni. Az utca túlsó oldalán, az árnyékban egy férfi állt, feltehetően a buszra várakozva. Papírzacskóból földimogyorót majszolt, a héjat a földre dobta. Ez volt a zizegő hang magyarázata. Az asszony kellemetlen érzéssel meredt rá a kerítés mögül. Kikaparnám a szemedet - gondolta -, ha idejönnél és bebámészkodnál. - Hé - szólt a férfi. Lisa megmerevedett és mozdulatlanságba dermedt. Lehetetlen, hogy látná. Árnyékban állt, fekete háttér előtt. Meghallotta volna az előbbi ostoba mormolást? Valószínűbb, hogy a férfi éppen csak megköszörülte a torkát. - Hé - mondta a férfi újra.
Az asszony csöpögő vadszőlőlevelek között lapult, zizegésük nélkül nem mozdulhatott. Dermedten meredt a férfira. Nem sokat látott belőle. Sötét esőköpeny, sötét kalap, karcsú árnyék. Vajon erre néz, őfelé? Rettenetesen megrémült. A férfi hirtelen a csatornába dobta a zacskót, lelépett a járdáról és az utcán keresztül a fal felé sétált. Kalapját levetette, hullámos szőke haján megcsillant a távoli utcai lámpa fénye. A kerítéstől egy méterre megállt és bizonytalanul mosolygott a vadszőlő felé. Lisa a rémülettől megdermedve bámult rá. Különös, teljesen idegen érzések hullámzottak át rajta. Lehetetlen volt őket leírni, felfogni. - Meg... megtaláltam - dadogta a férfi bárgyún. - Tudja miről van szó? Ismerlek - futottak az asszony gondolatai. - Apró sebhely van a nyakadon hátul és a lábujjaid között egy májfolt bújik meg. Kék a szemed, van egy fájós bölcsességfogad és fájnak a lábaid, mert az Egyetemtől egészen idáig gyalog jöttél, és annyi idős vagyok, hogy majdnem az anyád lehetnék. De mégsem ismerhetlek, mert még soha az életben nem láttalak! - Különös, ugye? - mondta a férfi bizonytalanul. Kalapját kezében tartotta,
fejét udvarias figyelemmel félrehajtotta. - Micsoda? - suttogta az asszony. A férfi az aszfaltot rugdosta, nem nézett fel. - Léteznie kell valamilyen kézzel fogható biofizikai energiaformának, amely analitikusan definiálható, ha elegendő adat áll rendelkezésünkre. Isten a tanúm, én nem vagyok misztikus. Ha létezik, matematikailag definiálni is lehet. De miért éppen mi? Valami félelmetes kíváncsiság arra kényszerítette az asszonyt, hogy oldalt lépjen és a kerítés tetejére könyökölve lenézzen a férfira. Az felnézett és szemei kerekre tágultak. - Ó! - Mi az, hogy ó? - kérdezte az asszony, szemöldökét rosszallóan ráncolva. - Maga nagyon szép! - Mit akar? - az asszony hangja jéghideg volt. - Tűnjön el! - Én - a férfi félbehagyta a mondatot és szorosan egymásra zárta ajkait. Elkeskenyedő szemmel meredt az asszonyra, egyik kezét halántékához emelte, mint aki erősen koncentrál. Lisa egyszerre már nem volt önmaga. Saját árnyék borította arcára nézett fel az utcáról, egy idegen szemével, aki nem volt idegen. Gyenge bokáiban
fáradtságot érzett és egy könnyű megfázás okozta orr környéki sajgást, furcsa szomorúságot egy különös szívben szomorúságot, amely oly rokon volt az övével. Szédülten rázta meg a fejét. Olyan volt az egész, mintha két helyen lett volna egyszerre, mintha egy pillanatra valaki másnak a bőrébe bújt volna! Az érzés elmúlt. Nem is történt meg! - biztatta önmagát. - Nincs értelme letagadni - mondta a férfi csendesen. Én is el akartam űzni, de nyilvánvalóan van valami közös bennünk. Érdekes lenne tanulmányozni. Gondolja, hogy rokonok vagyunk? - Kicsoda maga? - nyögte az asszony, csak félig figyelve oda a férfi kérdésére. - Tudja a nevemet - felelte az -. ha veszi magának a fáradságot, hogy gondolkozik rajta. A maga neve Lisa - Lisa O'Brien vagy Lisa Waverly - sose tudom pontosan, melyik. Egyszer az egyik néven, máskor a másikon jut eszembe. Az asszony nyelt egy nagyot. Lánykori neve O'Brien volt. - Nem ismerem magát - vetette oda. A férfi neve formálódott gondolataiban. Tiltakozott, nem engedte kialakulni. A fiatalember sóhajtott.
- Kenneth Grearly vagyok, ha valóban nem tudja. Hátralépett, megemelte a kalapját. - Azt... azt hiszem, jobb, ha elmegyek. Látom, mindez zavarja magát. Reméltem, hogy meg tudjuk beszélni, de hát - jó éjszakát, Mrs. Waverly. Megfordult és elindult. - Várjon! - kiáltotta az asszony akarata ellenére. A férfi megállt. - Igen? - Látott... figyelt engem, amikor esett? A férfi elgondolkozva bámult a lámpa felé. - Úgy érti, hogy vizuálisan figyeltem-e? Maga tényleg elnyomja ezt az egészet, ugye? Azt hittem, megértett. - Éles, lemondó pillantást vetett az asszonyra. - Azt mondják, minden tragédia alapvető oka a megfelelő kapcsolat, a közlés lehetőségének hiánya. Gondolja, hogy a mi esetünkben ...? - Mi van a mi esetünkben? - Semmi. - Türelmetlenül mozdult. - Jó éjszakát. - Jó éjszakát - suttogta az asszony néhány másodperccel a férfi távozása után. Hálószobája forró volt és magányos. Egyre fokozódó nyugtalansággal dobálta magát az ágyban. Bárcsak itthon lenne Frank! De az ő visszatéréséig még két hét van hátra. A gyerekek hétfőn jönnek haza, de addig is három
teljes napnak kell eltelnie, őrület! Ez az egész egyszerűen őrület! Tényleg létezik ez az ember ... hogy is hívják? - ez a Kenneth Grearly? Vagy csupán egy hibás agynak... az ő agyának képződménye? Meztelenül táncolni az esőben! Árnyalakokat szólongatni a bokorban! Egy látomással beszélgetni az utcán! Szkizofréniás syndroma - álomvilág. Nem lehet másképp, mert ha nem ő találta ki Kenneth Grearlyt, akkor honnan tudhatná, hogy érzékenyek a lábai, fájós a bölcsességfoga és megfázott. Nemcsak, hogy tudott minderről, érezte is! Fülledt párnájába fúrta fejét és sírva fakadt. Holnap fel kell keresnie dr. Mensleyt. Mivel félt attól, hogy a látomás visszatér, pár perc múlva felkelt és bezárta a ház összes ajtaját. Amikor visszafeküdt az ágyba, imádkozni próbált, de az egész olyan volt, mintha valaki figyelné imáit. Valaki hallgatózott, valaki kívülről fülelt. Kenneth Grearly álmában is megjelent, alig kivehetően, lassan örvénylő köd folyta körül. Fejét félrebillentve, ajkán kis mosollyal bámult Lisára, kalapját tisztelettudóan a kezében szorongatta. - Még most sem érti Mrs. Waverly, hogy valószínűleg mutánsok vagyunk? -
kérdezte udvariasan. - Nem! - sikoltotta az asszony. - Boldog házasságban élek, három gyermekem van és helyet teremtettem magamnak a társadalomban! Ne merjen hozzám közeledni! A férfit lassan magába szívta a köd. De láthatatlan szikláról monoton visszhang érkezett: mutáns, mutáns, mutáns, mutáns, mutáns ... A hajnal rózsaszínbe vonta a keleti ég alját. A fény az asszonyt rideg és üres józanságra ébresztette, fejfájós tompa szorongás gyötörte. Összetörtén botorkált ki a konyhába, hogy egy csésze kávét készítsen magának. Úristen! Ugye mindez csak rémes álom volt? A kora reggel hideg fényében az elmúlt éjszaka eseményei különöseknek, valószerűtleneknek tűntek. Az asszony megkísérelte tárgyilagosan elemezni őket. Ez az egész képesség, megosztani a tudatomat, az értelmemet ezzel az idegennel, aki az árnyak közül bukkant elő - hogyan is nevezte csak? valamiféle kézzel fogható biofizikai energiafajta, amely analitikusan definiálható. Ha én találtam ki az idegent - gondolta -, nekem kellett a szavakat is kitalálnom.
De hát hol hallott ő ilyen szavakat valaha is? Lisa a telefonhoz ment, megnézte a telefonkönyvet. Semmilyen Grearly nem szerepelt benne. Ha tehát egyáltalán létezik, valamilyen szállóban vagy penzióban kell laknia. Az Egyetem - az éjjel Lisa gondolataiban szerepelt valami arról, hogy a férfinak köze van az Egyetemhez. Felemelte a kagylót és tárcsázott. - Egyetemi központ; - kérem közölje a melléket hallotta a telefonkezelő hangját. - Sajnos ..., sajnos nem tudom a mellék számát. Meg tudná mondani, hogy van-e maguknál egy Kenneth Grearly? - Hallgató, vagy valamelyik tanszéken dolgozik, asszonyom? - Nem tudom. - Kérem adja meg az ön számát, vissza fogom hívni. - Lawrence 4750. Nagyon köszönöm. Az asszony leült. Szinte azonnal csengetett a telefon. - Halló? - Hívott, Mrs. Waverly? - Egy férfihang. Az ő hangja! - Gyorsan megtalálta a központ. - Ez volt az egyetlen, amit ki tudott nyögni. - Szó sincs róla. Tudtam, hogy keres. Az igazság az, hogy én kívántam rá magát. - Rákívánt?! Hallja, Mr. Grearly, én ...
- Maga ezt a jelenséget nem a telepátia alapján, hanem beteges fogalmakkal próbálta magyarázni. Nem akartam, hogy ezt tegye, ezért kívántam, hogy hívjon fel. Lisának egyszerűen elakadt a szava. - Milyen jelenségről beszél? - kérdezte elképedve néhány másodperc után. - Még mindig elnyomja? Hát figyeljen jól: most, hogy már tudom, kicsoda és hol lehet elérni, akkor egyesítem a tudatainkat, amikor nekem tetszik. Jobb, ha szembenéz ezzel a ténnyel. És ez kétoldalú lehet, ha maga nem ellenkezik. Eddig, hogy úgy mondjam, erőszakkal lehunyt szemmel élt. Az asszony borzongott az idegességtől. Az egész dolog kifejezetten ellenszenvessé vált számára. - Nem tudom, Mr. Grearly, mi a célja mindezzel, de szeretném, ha sürgősen abbahagyná. Elismerem, hogy különös, ami velünk történik, de az ön magyarázata nevetséges - sőt sértő. A férfi sokáig hallgatott. Később újra megszólalt. - Kíváncsi vagyok, vajon az első emberszabású majom nevetségesnek találta-e, hogy hüvelykujja segítségével fogni tud. Kíváncsi vagyok sértésnek érezte-e, hogy kezével markolni képes. - Mit akar ezzel mondani?
- Azt, hogy mutánsoknak tartom magunkat. Nem mi vagyunk az elsők. Hasonló dolgokat tapasztaltam, amikor egyszer Bostonban jártam. Ott is kellett lennie egynek közülünk, de hirtelen olyan érzés fogott el, hogy az illető öngyilkos lett. Sohasem láttam. Valószínűleg velünk fordul elő első ízben, hogy fel is fedeztük egymást. - Boston? Ha igaz, amit állít, akkor mi köze lehet mindehhez a távolságnak? - Hát nézze, ha létezik telepátia, biztosan kell hozzá energiaátvitel is egyik pontból a másikba. Hogy milyen energiáról van szó, azt nem tudom. Lehet, hogy jellegét tekintve elektromágneses, de valószínűnek tűnik, hogy érvényes rá a sugárzó energiaformákra vonatkozó fordított négyzetes szabály. Körülbelül három hete jöttem ebbe a városba. Nem éreztem magát, amíg a közelébe nem kerültem. A kapcsolat valóban létezik - gondolta az asszony. Az utolsó három héten érzett fokozódó szorongásai jutottak eszébe. - Nem tudom, miről beszél - válaszolta ennek ellenére jéghideg elutasítással. - Én nem vagyok mutáns. Nem hiszek a telepátiában. Beteg sem vagyok. Most pedig hagyjon békén.
Lecsapta a kagylót és járkálni kezdett. A férfi nyilvánvalóan dühös volt, mert Lisa hirtelen megint kapcsolatba került vele. Szédülve támaszkodott a falhoz, mert egyszerre két helyen volt, a két környezet körvonalai egymásba mosódtak, homályos képet adva, mint amikor egy filmkockára két képet vesznek fel. Lakásának halijában állt, de ugyanakkor egy hivatali szobában is, előtte egy számlálógép billentyűi, üvegcsörömpölést hallott a folyosó vége felől, formaldehid szag ütötte meg az orrát. Az íróasztal mögötti falon egy térkép függött, furcsa minták borították valamilyen idegpálya vázlata. A pszichofizikai laboratórium dolgozószobájában volt. Behunyta szemeit, mire saját lakása eltűnt. Dühöt érzett - a férfi dühét. Szembe kell néznünk ezzel az egésszel. Ha valóban az ember fejlődésének új irányáról van szó, tanulmányoznunk kell és meg kell vizsgálni, mit tehetünk az érdekében. Én tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek és azért lettem pszichofizikus, hogy megtudjam, mi ennek az oka. Eddig nem voltam képes előbbrejutni, de most Lisa segítségével ...
Az asszony megpróbálta kirekeszteni. Kinyitotta a szemét és minden erejét összpontosítva kényszeríteni próbálta, hogy eltűnjön. A napfényes folyosóra meredt, de most is az idegpálya-sémát látta. Küzdött ellene, de a férfi tudata már birtokba vette gondolatait. ... talán a dolog mélyére hatolhatnánk. Tudom, hogy enkefalogramjaim abnormálisak, most összehasonlíthatom őket az övével. Már néhány korreláció segítene. Roppant örülök a lágy pontnak a koponyáján. Sokat töprengtem az enyémen. Azt hiszem, ez alatt a lágy pont alatt speciális ideggóc... Az asszony összecsuklott és a hall padlóján kiáltva gügyörészte: - ecc, pecc, kimehetsz, holnapután bejöhetsz; cérnára, cinegére ... A férfi lassan visszavonult. A laboriroda eltűnt Lisa szeme elől. A férfi gondolatai elhagyták. Jó darabig hevert a földön, szívdobogása lassan csendesedett. Győzött volna? Nem, semmi értelme, hogy diadalt könyveljen el. Nem űzte el a férfit. Magától vonult vissza, amikor érezte, hogy Lisában minden összezavarodik. Lisa tudta, hogy visszavonulása önkéntes volt, hiszen érezte a férfi távolodó
tudatában a szomorúságot. Egyszerűen megszakította a kapcsolatot, mert megsajnálta az asszonyt, és szomorúsága némi lenézéssel párosult. Lisa feltápászkodott, tekintete űzötten repdesett, megtapogatta a falat, az ajtókeretet, hogy meggyőződjék róla, valóban saját otthonában van. Kitámolygott a nappaliba és meg-megborzongva roskadt a heverőre. Ez a tegnapi éjszaka! Az eszeveszett rohangálás az esőben! Mindenért a férfi felelős. Mindenre ő vette rá – vagy talán egyszerűen kíváncsi volt, hogy néz ki ruhátlanul, ő pedig anélkül, hogy tudatára ébredt volna, kielégítette ezt a kíváncsiságát. A férfi sugallata parancsolt - ő pedig, ha ártatlan is benne, hiszen nem is tudott róla - végrehajtotta az utasítást. A férfi akkor férkőzhetett hozzá, amikor csak akart. Akkor is vele volt, amikor elmebeteg módjára hempergett az esőáztatta fűben! Talán most is itt van vele. Kinek mondhatná el mindezt? Honnan várhat segítséget? Dr. Mensleytől? A doktor habozás nélkül képzelődésnek minősítené és esetleg mentőkért telefonálna, ha Lisa nem akarná pszichológiai megfigyelésnek alávetni magát.
A rendőrség? - Őrmester úr, egy telepatikus csavargót akarok feljelenteni. Valaki fosztogatja a tudatomat. Talán egy lelkész? Elborzadva idegorvoshoz küldené. Minden út a bolondokházába vezet, Frank nem fog hinni neki. Senki sem fog hinni neki. Lisa egész nap úgy járkált, mint egy csapdába esett vad. Felvette legremekebb nyári ruháját, fejére hetyke szalmakalapot tett és bement a városba. Az üzleti negyedben a tömeg közé vegyült, kirakatokat bámult. Mégis egyedül érezte magát. Az emberfolyam eláradt mellette és tovatűnt. A trafik előtt egy férfi ráfütyült. Egy rendőr visszaintette a járdára, amikor át akart menni a kereszteződésnél. - Ébresztő, hölgyem! kiáltott rá ingerülten. Amerre nézett, emberek vették körül, de nem mondhatta el nekik, nem magyarázhatta el senkinek, s így egyedül volt. Intett egy taxinak, meglátogatta egy barátnőjét, egy angoltanár feleségét, fogadószobájában jeges teát ivott, apróságokról beszélgettek és mivel barátnője megjegyezte, hogy fáradtnak látszik, ráhagyta. Mikor hazaindult, már alkonyodott. Interurbán felhívta az anyját, beszélgetett a gyerekeivel, kérdezte, nem
akarnak-e hazajönni, de ők még egy hetet maradni szerettek volna. Kérlelték a gyerekek is, anyja is, így hát Lisa végül kelletlenül engedett. Hiba volt telefonálni. Most azután a gyerekek még tovább lesznek távol. Megpróbálta Frankot is felhívni St. Louisban, de a hotelportás közölte, hogy az imént költözött ki. Lisa tudta, ez azt jelenti, hogy férje megint úton van. Talán el kellene mennem a gyerekek után Anyáékhoz -gondolta. De Frank azt akarta, hogy otthon maradjon. Valami ajánlott levelet várt Chicagóból, valószínűleg igen fontos volt számára, ezért Lisának át kellett vennie. Meghívok valakit - jutott eszébe. De hát a feleségek otthon ülnek férjeik mellett, márpedig társadalmilag hibát követne el egy feleség, aki férje távollétében meghívna egy házaspárt. Egészen más volt, ha a férje üzleti ügyei következtében szalmaözvegy asszony keresett fel egy házaspárt. Lisa azonban úgy döntött, nem társaságot kíván, segítségre lenne szüksége. Azt pedig sehonnan se remélhetett. Amikor szabadjára engedte gondolatait, hogy Kenneth Grearly körül csapongjanak, olyan volt, mintha egy rádióállomásra hangolt volna. A férfi
éppen korai vacsoráját fogyasztotta az Egyetem büféjében egy megviselt külsejű, szemüveges, barna lány társaságában, aki a laboratóriumban dolgozott. Lisa lehunyta szemét és mohón merült a férfi gondolataiba. Grearlyt a beszélgetés és az étel foglalkoztatta, nem figyelt fel Lisa jelenlétére. Ez a tudat felbátorította az asszonyt. A férfi göngyölt szeletet evett, barnás tört burgonyával és az ízek érezhetővé formálódtak Lisa gondolataiban. Hallotta az evőeszköz csörgését, a hangok halk moraját, és érezte az ételszagot. E dolog csodálatosnak tűnt. Különleges adottsága, úgy látszik, erősíthető volt azáltal, hogy tudatosan alkalmazta. - Túlságosan empirikus alapon dolgozunk - mondta Grearly. - Megfigyeltük a jelenségeket, adatokat gyűjtöttünk, korrelációkat kerestünk. Ennek a módszernek azonban megvannak a határai. Lehetőséget kellene találnunk arra, hogy a pszichológiát alulról közelítsük meg, a fizika invariáns közelítéseihez hasonlóan. A lány megrázta a fejét. - Az idegrendszer túl bonyolult ahhoz, hogy elméleti egyenleteket írjunk fel
rá! A legjobb, amit tehetünk, ha empirikus egyenletekkel próbáljuk meghatározni. - Az nem elég, Sarah. Empirikus egyenletekkel megjósolhatsz bizonyos eredményeket, természetesen pontosságuk határain belül, Extraponálni azonban már nagyon nehéz ezek alapján és nem alkotnak egyetlen integrált szerkezetet. Általánosan érvényes matematikai elméletre van szükségünk, amelyet az elméletileg lehetséges összes ideg-elrendeződéshez használhatunk. Akkor nemcsak az eredményeket tudjuk előre megjósolni, hanem a várható lehetséges sémákat is. - Nekem úgy tűnik, hogy a lehetséges rendszerek száma végtelen. - Nem, Sarah. Meghatározza őket az építőelemük jellege - a neuronoké, az ezeket összefogó kapcsolatoké stb. Ha pedig az anyag véges, akkor a szerkezetnek is vannak határai. Nem lehet felhőkarcolókat építeni modelleződobozból. Márpedig csupán véges számú módja van annak, hogy elektronokból, protonokból, neutronokból atomokat építhess fel. Ugyanígy az agyszerkezetnek is határt szab azoknak az elemeknek a korlátozottsága, amelyekből felépül.
Átfogó elméletre van szükségünk a határok megállapításához. - De miért? - Mert... Abbahagyta a mondatot. Lisa pontosan érezte a férfiban támadó sürgető vágyat, hogy kifejezze magát, érezte, ahogyan ezt a vágyat elnyomja magában, egy pillanatra érezte a férfit eltöltő magányosságérzetet, a tudatot, hogy más, mint a többi és ez elválasztja az emberiségtől. - Akkor újra kell kezdened - vélte a lány -, ha ennyire hiányolod az elméleti megközelítést. Én egyszerűen nem tudom a pszichológia invariáns megközelítését elképzelni - sem pedig azt, hogy valamiféle mindent meghatározó törvényrendszer érvényes rá. Mire kell neked ez a pszichológiai „relativitás"? A férfi habozott, tányérjára bámult, nézte a legyet, amelyik a tányér szélén egyensúlyozott. - Érdekel az idegimpulzusok kvantitatív szemlélete. Azt... azt gyanítom, hogy létezhet olyasmi, amit idegrezonanciának nevezhetnénk. A lány udvariasan mosolygott, de a fejét rázta: - Én részemről megmaradok az empirikus adatgyűjtésnél, köszönöm szépen.
Lisa érezte a másik gondolatait: - Megértené, ha adatokat mutathatnék neki, de az adataim objektívek, kísérletiek, személyes jellegűek. Waverlyné ugyanígy ismeri őket, de csak a maga társadalmi életével törődik, analitikai szempontból felszínes, még a tényeket is elutasítja. Hogy miért éppen neki kellett lennie? Felületes, szeszélyes, a kitaposott kulturális kerékvágás rabja. Ha nem olyan, mint a többi, mindjárt bolondnak tartja magát. De végül is nő... és ha ez az egész tényleg mutáció, gondoskodnunk kell néhány gyerekről... Lisa levegő után kapkodott és hirtelen felült. Rémülete elárulta jelenlétét a férfinak, aki nagy csörömpöléssel leejtette villáját. - Lisa! Az asszony azonnal megszakította a kapcsolatot. Dühöngve járt keresztülkasul a házon, csapkodta az ajtókat, mérgében hangosan dünnyögött maga elé. Az idegek! Láttak már ilyen dühítő, öntelt, modortalan, önző, állítólag tanult, de mégis faragatlan parasztot? Még hogy gondoskodni kell néhány gyerekről! Lehetetlen helyzet. Amint haragja egyre inkább rá összpontosult, ismét felvette a kapcsolatot a férfival mint egy támadni készülő kígyó. A gondolat úgy hatott, mint sötét felhőből a
mennydörgés. Én tisztességes és köztiszteletben álló asszony vagyok, Mr. Grearly! Férjem és három szép gyerekem van, szeretem őket. ön pedig menjen a pokolba! Látni sem akarom többé, és nem akarom, hogy a gondolataim körül ólálkodjék. Tűnjön el, és tartsa távol magát tőlem, mert ha még egyszer zavarni merészel, én ... én megölöm! A férfi valahol a szabadban volt, egyedül sétált, valami téren. Lisa látta a szürke épületeket, amint a félhomályba olvadtak, érezte a szelet a férfi arcán és gyűlölte. A férfi semmire sem gondolt, hagyta, hogy Lisa haragos gondolatainak árja sodorja. Amikor az asszony befejezte, a férfi szenvedélyesen magyarázkodó gondolatai szinte költőiekké váltak. Képzelete felvázolta egy olyan emberiség képét, amely telepatikus képességekkel rendelkezik, ahol mindenki tökéletes kapcsolatban van a másikkal. A világnak már annyi baja származott az eszmék tökéletlen megismeréséből, félreértéséből. Azután egy pillanatra Sarah-ra gondolt, a jellegtelen laboránslányra, akivel együtt ebédelt, és Lisa rádöbbent, hogy a férfi szerelmes. Szomorú és
lemondó gondolatok voltak. Nem foglalkozhatott most Sarah-val, még akkor sem, ha biztos lett volna benne, hogy a mutációs tulajdonságokat át tudja örökíteni. Waverlyné alkalmas még rá, hogy 3-4 gyereket megszüljön, mielőtt eléri a középkort. Lisát mozdulatlanná dermesztette a felháborodás. Ekkor a férfi egyenesen neki gondolkozott. Nagyon sajnálom. Maga szép és értelmes asszony - de én nem vagyok szerelmes magába, Túl sok mindenben különbözünk. Most azonban magához vagyok kötve és maga hozzám, mert eldöntöttem, hogy így kell lennie. Nem tudom meggyőzni, mert a gondolkodásmódja már megmerevedett, így hát többé meg sem kísérlem. Kár, hogy akarata ellenére kell megtörténnie, de mindenképpen meg kell történnie. És most, hogy már tudom, milyen, nem merek várni - félek, hogy olyasmit tesz, amivel összezavarja a dolgokat. - Nem! - sikoltotta Lisa, a gondolataiban eléje táruló látványra meredve. A férfi elhagyta a teret és felfelé jött az utcán - az ő környékére. Határozottan, céltudatosan lépkedett. Lisa házához közeledett.
Hívom a rendőrséget! - gondolta az asszony, és megpróbálta a férfit kivetni tudatából. De az most nem hagyta magát, belekapaszkodott, nem eresztette. Olyan volt, mint amikor két reflektor fénysugara játszik a falon, az egyik szökni próbál, a másik pedig követi a cikázó fénykört. Lisa meg-megbotolva tapogatózott a hall felé, amelynek meghitt látványába egy járda és egy út képe keveredett. A hall falából fantomautó robogott ki, egyenesen Lisa felé, majd eltűnt, mint amikor egy filmkockára kétszer exponálnak. A férfi bámult az utcai lámpába és Lisát vakította el a fény. Végre megtalálta a telefont, de a férfi nevetett rá. Egy, kettő, három négy, komámasszony hová mégy... A férfi szándékosan mindjobban összekavarta Lisa tudatát, összevissza lapozott a telefonkönyvben, kereste a rendőrséget, de a férfi zavaros számés jelhalmazra gondolt és az értelmetlen számok és jelek ott cikáztak a lapon, elfeledtetve a valódi szöveget. Lisa nyöszörgött, keze a telefon tárcsája felé tapogatózott, hogy a központot kérje, de a férfi valamit tett az ujjai hegyével, mert képtelen volt rátalálni. A harmadik kísérletre végre sikerült.
- Központ - mondta egy kellemesen személytelen hang. Meg kell kapnia a rendőrséget! Azt kell mondania... - Mit sütsz, kis szűcs, sós búst sütsz kis szűcs? Mit sütsz. A férfi zagyvasággal töltötte meg beszédközpontját, és Lisa értelmetlen hangokat motyogott a kagylóba. - Kérem, beszéljen érthetőbben, asszonyom. Sajnos, így nem értem. - Regős, rendőr ... - A rendőrséget? Egy pillanat. Kusza szavak és képek áradata homályosította el Lisa agyát. Azután egy férfihangot hallott: - Ügyelet, Harris őrmester. Lisa végre talált egy tiszta ösvényt a zűrzavarban és belenyöszörgött a kagylóba: - Három... nulla.... nulla... három, Willow Drive ... életveszély ... jöjjenek gyorsan ... egy férfi jön ... - Három ... nulla ... nulla ... három, Willow. Értettem. Azonnal megy egy kocsink. Lisa gyorsan felakasztotta a kagylót - illetve akarta -, de nem találta a horgot. Aztán a látomás kitisztult és az asszony felsikoltott. Egyáltalán nem is a hallban volt. A telefon egy tojástartó volt! A férfi hangja hatolt át a csapdába esettség okozta pánikon.
Most már igazán feladhatná - mondta árnyalatnyi szomorúsággal. - Látja, tudom, hogy kell magát összezavarni, maga pedig még nem tanult meg visszavágni. Együtt fogunk működni a fejlődés érdekében, akár tetszik magának, akár nem - de sokkal kellemesebb lehetne, ha beleegyezne. Nem jó, de én mindenképpen jövök. Azt reméltem, hogy nem így lesz fokozatosan szerettem volna meggyőzni. Most már látom, hogy ez lehetetlen. Körülbelül tíz háztömbnyire volt. Lisának maradt még pár perce a menekülésre. Az ajtóhoz futott. Fekete árnyalak magasodott fel a félhomályban, karjait szélesre tárta és valami majomhoz illő ordítást hallatott. Lisa sikított, megfordult, és eszeveszetten visszarohant. A hallban összetekeredett boa constrictor hevert, lustán az asszony felé kezdett csúszni. Lisa újra sikított és a lépcső felé rohant. Feljutott a tetejére és visszapillantott. A nappalit lassan zavaros víz öntötte el. Sivítva bemenekült a hálószobába, és magára zárta az ajtót. Füstszagot érzett. A ruhája égett. A lángok felcsaptak, a bőrét nyaldosták. Mint az őrült, tépte magáról a ruhát, de már a kombinéja is lángolt.
Összenyalábolta az égő ruhadarabokat, kinyitotta az ablakot és kidobta őket. Még mindig lángok csapdostak körülötte, az ágyneműre dobta magát és ideoda hengergőzve próbálta eloltani őket. Nyugodt nevetés. Új syndroma - mondta a férfi kedélyesen. - A páciens összetéveszti valaki másnak a fantáziáját a saját valóságával. EZ nem szkizofrénia - talán duofréniának nevezhetnénk? Lisa hisztérikusan, elkeseredve zokogott. A férfi már a közelben járt, gyors léptekkel haladt a járdán. Egy autó gördült el lassan mellette. A férfi érezte az asszony rémült elkeseredését és megsajnálta. A gyötrelem abbamaradt. Lisa csendesen állt, várta, hogy szívdobogása alábbhagyjon, bátorságot gyűjtött. A férfi a kereszteződésben közeledett, dél felől mintegy két háznyira lehetett. Lisa az ő füleivel hallotta az élénk forgalom moraját. Hirtelen erősen behunyta szemét, és összeszorította a fogait. A férfi most lelépett az útra, a túloldalra indult. Lisa egy tűzoltóautót képzelt el, amely könyörtelenül pusztító erővel, zörögve-sivítva dübörög felé. Elképzelt egy másik kocsit is, amely nagy sebességgel robogott bele a kereszteződésbe, ő pedig ott találta magát a két
autó között. Azt is elképzelte, hogy egy nő sikolt: Vigyázzon, uram! És ekkor már érezte a férfi ijedtségét, és egyszerre könnyebb volt a dolgot elképzelni. A férfi a másik sarok felé rohant. Lisa egy másik irányból egy harmadik kocsit is felidézett, amely egyenesen felé tartott, hogy elkerülje a fenyegető összeütközést. A férfi elugrott a fantomkocsik elől és sikoltott. Egy valódi autó zavarta meg a képet. Lisa mintegy visszhangozta a férfi sikolyát. Egy pillanatra átható kínt érzett, azután eltűnt a látomás. Két házzal odébb még most is csikorogtak a fékek. Valaki végigrohant a járdán. Lisa tudatának egy része még mindig hallotta a tompa reccsenést. Kétségbeejtően rosszul volt. És a hirtelen támadt tökéletes magányérzettől rájött, hogy Grearly halott. A közvetlen közelében sziréna vijjogott. Hangok a járdáról: ... csak úgy bele az út közepébe ... úgy rohant, mint egy őrült és ordított... egy teherautó volt... szétnyomta a koponyáját... más senki se sérült... Miután az utca szokott képe helyreállt, Lisa felkelt, hogy egy pohár vizet igyék. A tükörnél azonban megtorpant. Betegesen sápadt arc bámult vissza
rá, a szeme sarkában szarkalábak tűntek fel, bőre petyhüdtté vált, középkorú, fáradt asszonyt mutatott a tükör. Különös, hogy most kellett ezt észrevennie, éppen ebben a furcsa pillanatban. Éppen most ölt meg egy embert önvédelemből. És soha senki nem hinné el neki az igazat. Semmi oka nem volt rá, hogy bűnösnek érezze magát. Vagy mégis? Frank hamarosan megjön, és megint minden a régi lesz: béke, biztonság, szép gyerekek, kellemes otthon, kedves férj. Ugyanúgy, ahogy eddig is volt. Egyvalami azonban megváltozott. Az üresség. Tudatának magánya, amit előzőleg soha nem érzett. Körülnézett, hogy meggyőződjék róla, nem a lámpák halványodtak-e el, vagy talán az óra ketyegése szűnt meg, vagy a vízcsap nem csöpög már. De nem erről volt szó. A szörnyű csend benne volt, saját magában. Reszkető ujjakkal megtapogatta a puhább helyet a fejebúbján és tökéletes egyedüllétet érzett. Lehunyta szemét és reménytelen könyörgést repített a világegyetembe: - Van még valaki, aki olyan, mint én? Képes valaki hallani engem?
Robert Bloch: (ford.: Avarossy Éva) A pokolba tartó vonat Amikor Martin kisfiú volt, apja pályafenntartó munkás volt a vasútnál. A Papa sohasem száguldozott a vasparipákon, hanem mindig gyalogosan rótta a CBQ vasúttársaság vágányait és büszke volt a munkájára. Esténként, amikor jól beszeszelt, mindig a régi dalt énekelte a vonatról, amely a pokolba tartott... Martin nem emlékezett pontosan a szövegre, de nem tudta elfelejteni, hogyan énekelte a Papa. És amikor a Papa elkövette azt a hibát, hogy már délután leitta magát, és egy tartálykocsi meg egy ATSF vagon közé szorult, Martin szinte furcsállotta, hogy a dalárda nem énekelte a dalt a temetésen. Ezután nem túl kedvezően alakultak a dolgok a kisfiú körül, de valahogy mindig ott motoszkált a fejében a Papa dala. Amikor Anya megszökött egy keokuki illetőségű vándorkereskedővel (a Papa biztosan forgott volna sírjában, ha ezt megtudja, és méghozzá egy utassal!), Martin az árvaházban éjszakánként magában dúdolgatta a dallamát. Amikor pedig ő maga szökött
meg, az erdő sűrűjében fütyörészte halkan a dalt, míg körülötte kóbortársai mélyen aludtak. Martin négy-öt évig járta az országutakat, amíg rájött, hogy így nem jut semmire. Természetesen megpróbált egy csomó dolgot. Szedett gyümölcsöt Oregonban, mosott tányért egy olcsó montanai étkezdében, lopott autókerékdísztárcsákat Denverben és kerékgumikat Oklahoma Cityben. Amikor azonban lent Alabamában hat hónap sittet sóztak rá, már tudta, hogy ennek a saját szakállára való lötyögésnek nincs sok értelme és jövője. Így aztán megpróbálta, hogy a Papához hasonlóan ő is a pályafenntartáshoz kerüljön. Ott azonban közölték vele, hogy nehéz idők járnak. De Martin nem bírt elszakadni a vasúttól. Bármerre járt, nem felejtette el. Szívesebben kapaszkodott fel zord hidegben egy északra tartó tehervonatra, mint hogy egy Floridába tartó Cadillacot lestoppoljon, amihez pedig csak a kezét kellett volna felemelnie. Ahányszor csak sikerült szert tennie egy fél liter Sternóra, a barátságosan melegítő alagcsövek között üldögélve elábrándozott a régi szép napokról, és gyakran a dalt is dudorászni kezdte a vonatról, amely a pokolba tartott. Az
iszákosok és bűnösök vonata volt ez. A szerencsejátékosoké, a céltalanul sodródó hobóké, naplopóké, szoknyavadászoké - tehát vidám banda utazott rajta... Igazán jó lett volna ilyen jó társaságban kirándulni egyet. Csakhogy Martin arra már nem szeretett gondolni, mi történik akkor, amikor a vonat végül is befut ama bizonyos végállomásra. Nem úgy képzelte el az örökkévalóságot, hogy kazánokat fűtsön a Pokolban, ahol még szakszervezet sincs, ami érdekeit megvédje. De azért mégis nagyszerű utazás lenne. Feltéve persze, hogy létezne ilyesmi, mint ez a pokolba tartó vonat. Ami persze nem létezik. Legalábbis Martin úgy gondolta, hogy nem létezik, egészen addig az estéig, amikor dél felé bandukolt a vágányokon, nem messze az appletoni elágazástól. Hideg és sötét volt az éjszaka, mint a Fox River-völgyi novemberéjszakák általában, és Martin tudta, hogy a télig valahogyan még el kell jutnia New Orleansba, vagy akár Texasba. De valahogy nem sok kedve volt a dologhoz, annak ellenére, hogy sokat hallott már a texasi autókról, amelyek közül soknak színaranyból van a dísztárcsája.
Nem, a kisstílű tolvajlás egyszerűen nem neki való. Rosszabb a bűnnél, hiszen ki sem fizetődik. Nem elég, hogy a Sátán szolgálatába szegődik, de még hozzá ilyen nyomorúságos fizetésért?! Akkor már jobb lenne belépni az Üdvhadseregbe. Martin a Papa dalát dúdolgatva baktatott, közben azt figyelte, mikor robog elő mögüle a gyorsteher az elágazásból. El kellett kapnia azt a vonatot, nem maradt más választása. Az első vonat a másik irányból érkezett. Dél felől hangzott fel a dübörgés, amint Martinnal szemben közeledett a síneken... Martin erőlködve kémlelt előre, de szemei nem versenyezhettek a fülével és egyelőre még csak a hangot ismerte fel. Kétségtelenül vonat volt, érezte, hogyan remeg, zúg az acélpálya a lábai alatt. De hát hogyan lehetséges ez? Déli irányban az első állomás Neonah-Menasha, onnét pedig még órák múlva sem volt esedékes semmilyen járat. Az eget vastag felhőtakaró borította és a talaj közelében képződött páracsomók mint novemberéjféli hideg ködleplek sodródtak tova. De még így is, már látni kellett volna a vonat fényszóróit. Csak a sivító fütty zúdult elő
azonban az éjszaka fekete torkából. Martin nagyjából az összes mozdonytípust ismerte, amit csak valaha építettek, de ehhez hasonló füttyöt még sohasem hallott. Ez a fütty nem jelzésre szolgált, ez sikoltozott, mint egy veszendő lélek. Martin lelépett a vágányról, mert a vonat már veszedelmesen közelinek tűnt. És itt is volt már. Homályos körvonalai hosszan húzódtak végig a síneken, csikorogva fékezett, gyorsabban, amint azt Martin lehetségesnek tartotta volna. A kerekek rég láthattak már olajat, mert azok is sikoltoztak, mint az elátkozott lelkek. A vonat azonban megállt, a sikolyok néhány mély hörgéssel elhaltak. Martin felnézett és látta, hogy személyvonat áll előtte. Hatalmas és sötét volt, sem a mozdonyon, sem a kocsik hosszú füzérén sehol egyetlen fény nem villant, és Martin semmilyen feliratot sem tudott felfedezni a vagonok oldalán, de abban meglehetősen biztos volt, hogy ez a vonat nem a Northwestern Road társaságé. Még biztosabb lett ebben, amikor az első kocsiból kiszálló alakot meglátta. Valami nem volt rendben körülötte, ahogy közeledett. Az egyik lábát mintha
húzta volna, és nem volt rendben a lámpás sem, amit kezében tartott. A lámpás sötét volt. Az alak a szájához emelte, belefújt, mire a lámpa azonmód vörösen felizzott. Igazán nem kell a Vasutas Egylet tagjának lenni ahhoz, hogy az ember megrökönyödjék a lámpagyújtás eme erősen rendhagyó módján. Ahogyan a figura közeledett, Martin meglátta a fején a kalauzsapkát és ettől egy pillanatra jobban érezte magát; de csak addig, amíg azt is fel nem fedezte, hogy a sapka kissé túl magasan ül az alak fején. Mintha ágaskodna valami a homlokán, ami nem engedi a sapkát lejjebb csúszni... Ennek ellenére Martin tudta az illemet, és amikor az alak rámosolygott, így szólt: - Jó estét, Kalauz úr! - Jó estét, Martin! - Honnan tudja a nevemet? A másik vállat vont. - Honnan tudtad, hogy én vagyok a kalauz? - De hát az, vagy nem? - Számodra igen. Mások az élet más ösvényein esetleg más szerepekben találkozhatnak velem. Látnád csak milyennek lát például a hollywoodi szépség? - Az alak vigyorgott. - Sokat utazom magyarázta azután.
- Mi szél hozta erre? - kérdezte Martin. - Ejnye, Martin, erre a kérdésre neked kellene válaszolnod! Azért jöttem, mert szükséged volt rám. Ma éjjel hirtelen rájöttem, hogy el akarsz pártolni. Nem azt forgattad-e a fejedben, hogy belépsz az Üdvhadseregbe? Mi? - Hát... - Martin habozott. - Sose szégyelld magad. Tévedni emberi dolog, ahogy ezt valaki egyszer mondta. A Reader's Digestben volt, nem? Mindegy. A lényeg, úgy éreztem, szükséged van rám. Így aztán átállítottam a váltót és útba ejtettelek. - De miért? - Hát természetesen, hogy meghívjalak. Nem jobb dolog kényelmesen vonatozni, mint a fagyos utcákon menetelni az Üdvhadsereg zenekara mögött? Komoly mértékben igénybe veszi ám az ember lábait - azt mondják , de még jobban a dobhártyáját. - Nem vagyok biztos benne, hogy szívesen utaznék az Ön vonatán, uram mondta Martin. - Figyelembe véve, hogy nagy valószínűséggel hová jutok. - Ja persze. Az ósdi érv... - A Kalauz felsóhajtott. Gondolom, szívesebben kötnél valami üzletfélét, erről van szó? - Pontosan - felelte Martin.
- Nos, tartok tőle, hogy az ilyesmivel már nem foglalkozom. Nincs hiányom leendő utasokban. Miért ajánlanék fel neked valamiféle különleges csereértéket? - Ha nem kellenek Önnek, nem tért volna le útvonaláról, csak azért, hogy megkeressen. A Kalauz megint sóhajtott. - Nyertél - gondolta. Mindig is büszkeség volt a legmegátalkodottabb gyengém, belátom. Valahogyan nem viselhettem el azt a gondolatot, hogy lemondjak rólad a konkurrencia javára, miután annyi éve a magaménak tekintelek ... Habozott. - Rendben van! Hajlandó vagyok a te feltételeid alapján tárgyalni, ha ragaszkodsz hozzá. - Feltételek? - kérdezte Martin. - A szokott ajánlat. Bármi, amit csak kérsz. - Ejha! - mondta Martin. - De előre figyelmeztetlek, semmi trükk. Én bármilyen kívánságodat teljesítem, cserébe azonban meg kell ígérned, hogy felszállsz a vonatra, ha elérkezik az időd. - És ha soha nem érkezik el? - Elérkezik. - És ha feltételezzük, hogy olyat kívánok, ami örökre mentesít ez alól? - Ilyen kívánság nem létezik!
- Ne legyen ebben olyan biztos. - Emiatt hadd fájjon az én fejem - mondta neki a Kalauz. - Az nem számít, hogy te mit forgatsz a fejedben. Figyelmeztetlek, a végén úgyis én járok jól. És ne számíts az utolsó percek hókusz-pókuszaira sem. Semmi megtérés az utolsó órában, semmi szőke kisasszony, semmi képzeletbeli ügyvéd, aki megpróbál kimosni. Én tiszta egyezséget ajánlok. Vagyis: te megkapod, amit te akarsz, és én is megkapom, amit én akarok! - Azt hallottam, hogy be szokta csapni az embereket. Azt mondják, rosszabb, mint egy használtkocsi-ügynök. - Te, hallod?! - Bocsánatot kérek - mondta Martin gyorsan. – De tény és való, hogy Önben állítólag nem szabad megbízni. - Egyetértek... Másrészt úgy nézem, te mégis azt hiszed, hogy megtaláltad a kiutat. - Van egy holtbiztos javaslatom. - Holtbiztos? Rendkívül érdekes! - A Kalauz kuncogni kezdett, de rögtön abba is hagyta. - Elvesztegetjük az időt, Martin. Térjünk a tárgyra! Mit akarsz tőlem? Martin mély lélegzetet vett. - A képességet, hogy - megállíthassam az időt! - Most mindjárt?
- Nem ... Még nem ... És nem is mindenki számára. Tisztában vagyok vele, hogy az lehetetlen lenne. A magam számára akarom megállítani az időt. Csak egyszer, valamikor a jövőben. Ha eljutok egy olyan helyzetbe, amikor tudom, hogy boldog és elégedett vagyok... ott szeretnék megállni! Ily módon örökre boldog maradok. - Nem is rossz javaslat - tűnődött a Kalauz. - Meg kell hagynom, sohasem hallottam még hasonlót sem, pedig elhiheted, hallottam már egyet-mást. Rávigyorgott Martinra. - Már régen töröd a fejed ezen, igaz? - Évek óta - ismerte be Martin. Köhögött. - Nos, mit szól hozzá? - Nem látszik lehetetlennek... legalábbis a saját szubjektív időérzékelésed tekintetében nem. Igen, úgy gondolom el lehet intézni. - De én valóban meg akarom állítani! Nem csak képzelni akarom, hogy megállítottam. - Értem, értem. Megoldható. - Akkor hát megegyezünk? - Miért ne? Megígértem, vagy nem? Add a kezed. Martin habozott. - Nagyon fog fájni? Úgy értem, nem nagyon bírom a vért látni és ... - Szamárság! Túl sok fecsegést hallottál erről. Az üzletet már meg is
kötöttük, fiam. Mindössze a kezedbe akarok adni valamit. Kívánságod teljesítésének eszközét. Ne felejtsd el, nem tudhatjuk előre, melyik pillanatban határozod el magad, hogy érvényt szerezzél az egyezségnek. Nem várhatod el, hogy akkor én csapot-papot otthagyva rohanjak hozzád. Célszerűbb tehát, ha te magad szabályozhatod a dolgot. - Valami Idő Megállító Szerkentyűt akar nekem adni? - Erről van szó. Amint eldöntöttem, hogy mi lenne a legpraktikusabb erre a célra. - A Kalauz töprengeni látszott. - Megvan! Ez lesz a legjobb! Fogd az órámat! Kivette mellényzsebéből az óráját. Amolyan vasutas zsebóra volt, ezüst tokban. Felnyitotta a tok hátulját és finoman igazított benne valamit. Martin megpróbálta pontosan megfigyelni, mit, de a Kalauz ujjainak mozdulatai vak homályba vesztek. - Hát megvolnánk - mosolygott. - Most már minden rendben van. Amikor végül is úgy döntesz, hogy most mondod ki az „Állj"-t, egyszerűen forgasd visszafelé az óra felhúzógombját, amíg megáll. Ha az óra megállt, számodra megállt az idő is. Egyszerű, mi? - Ezzel az órát Martin tenyerébe ejtette. A fiatalember szorosan összezárta fölötte ujjait.
- És biztosan elég ennyi hozzá? - Tökéletesen! De el ne felejtsd - csak egyszer állíthatod meg! Így hát alaposan győződj meg róla, valóban elégedett vagy-e a pillanattal, amelyet örök időkre meghosszabbítani készülsz. Becsületesen figyelmeztetlek, jól fontold meg melyik pillanatot választod! - Legyen nyugodt! - Martin vigyorgott. - És ha Ön ilyen becsületes, én is az leszek. Úgy tűnik megfeledkezett egy dologról. Tulajdonképpen nem is számít, melyik pillanatot választom. Hiszen, ha én a magam számára megállítom az Időt, ez azt jelenti, hogy örökre ott maradok, ahol éppen vagyok. Soha nem leszek öregebb. Ha pedig nem öregszem tovább, nem is halok meg soha. Ha pedig soha nem halok meg, soha sem kell felszállnom az Ön vonatára ... A Kalauz elfordult. Válla erőteljesen meg-megrándult, lehet, hogy sírt? - És te még azt mondtad, hogy én vagyok rosszabb egy használtkocsiügynöknél, mi? - nyögte ki végül furcsán fojtott hangon. Azután elindult, bele a ködbe. A vonat türelmetlenül sikoltva fütyült ismét és máris sebesen távolodott a síneken, majd dübörögve végképp eltűnt a sötétben.
Martin csak állt, s a tenyerén fekvő ezüst órára bámult. Ha nem látta és tapintotta volna még most is, és ha nem érezte volna orrában még mindig a különös szagot, azt hihette volna, hogy az egész dolog a Vonat, a Kalauz, az Egyezség - minden elejétől végig álom, a képzelet játéka volt. De hát ott volt az óra és a szagot is felismerte, amelyet az eltűnt Vonat hagyott maga után. Jól tudta, nem sok olyan mozdony szaladgál, amelyikhez üzemanyagul kénkövet használnak. És nem voltak kétségei az Egyezség felől sem. Akadtak volna olyan bolondok, akik vagyont, hatalmat vagy Kim Novakot kérték volna cserébe. A Papa meg talán két deci whiskyért adta volna el magát... Martin tudta, hogy ő csinálta jobban. Mit jobban? Abszolút biztosra ment! Mindössze majd a pillanatot kell jól megválasztani. Zsebre vágta az órát és elindult visszafelé a vágányon. Az előbb még nem volt meghatározott célja, most azonban már igen. Meg kellett találnia a legnagyobb boldogság pillanatát! Az ifjú Martin egyáltalán nem volt tökkelütött. Tudta, hogy a boldogság relatív fogalom. Az elégedettségnek vannak bizonyos feltételei és fokozatai,
amelyek az ember élete során változnak. Csavargókorában gyakran roppant elégedetté tette egy pár meleg falat, kényelmes pad a parkban, vagy egy üveg 1957-68 Sterno. Nemegyszer került az ilyen és hasonló egyszerű dolgok révén a pillanatnyi üdvösség állapotába, de tisztában volt vele, hogy léteznek ezektől kellemesebb dolgok is. Elhatározta, hogy most felkutatja őket. Két nap sem telt belé, és már Chicagóban volt. A legnagyobb természetességgel sodródott a tömeggel a West Madison Streeten és itt tette meg az első lépéseket, hogy kialakítsa szerepét az életben. Nagyvárosi csavargó lett belőle. Koldult, a potyát leste, lopkodott. Alig egy hét leforgása alatt felküzdötte magát odáig, hogy egy rendesebb gyorsbüfében elköltött ebéd, egy 25 centes fekvőhely egy valódi tömegszállás valódi tábori ágyon, vagy egy liter muskotály, a boldogság illúzióját keltették benne. Volt egy olyan éjszakája is, amikor mindezeket fenékig kiélvezte, és a mámor tetőfokán eszébe villant, hogy esetleg meg kéne állítani az órát. De aztán mindjárt arra gondolt, hogy is néztek ki azok az Erényes Jankók, akiket ma megvágott... Nem vitás, fura alakok voltak, de jómódúak. Jó ruhákat
hordanak, jó állásokban ülnek, szép kocsikat vezetnek. Az ő boldogságuk még sokkal mámorítóbb lehet: előkelő éttermekben vacsoráznak, kényelmes, rugós ágybetéteken alszanak és whiskyt isznak szódával. Furák vagy nem furák, van benne valami. Martin megtapogatta zsebében az órát, végképp elhessegette a kísértést, hogy egy újabb üveg muskotályért elcserélje és aludni tért, miközben elhatározta, hogy felemeli boldogság-mércéjét és állást keres. Amikor felébredt, erősen másnapos volt ugyan, de elhatározása töretlen maradt. Még a hónap vége előtt egy South Side-i cég munkatársaként dolgozott egy nagy építkezésen. Gyűlölte az egyhangú robotot, de jól fizették és hamarosan egy szoba-konyhás lakásban találta magát a Blue Island Avenue-n. Megszokottá vált számára, hogy jobb kisvendéglőkben étkezzék, vásárolt egy kényelmes fekhelyet és szombat esténként lejárt a sarki mulatóba. Mindez roppant kellemes volt, csakhogy ... Művezetője elégedett volt munkájával és a következő hónapra fizetésemelést helyezett kilátásba. Ha ezt megvárja, az emelés azt fogja
jelenteni, hogy megengedhet magának egy használt kocsit. Ha kocsija lesz, felszedhet majd valami lányt is, akivel időnként randevúzhat. Azok közül, akikkel együtt dolgozott, nem egy fiú tette ezt és úgy tűnt, boldogok. Így hát Martin tovább dolgozott. Megkapta az emelést, megvette a kocsit és hamarosan egész csomó lány is akadt. Az első ilyen alkalommal azonnal meg akarta állítani az órát. Csak aztán eszébe jutott, mit mesélgettek az idősebbek. Volt például egy fickó, bizonyos Charlie, aki mellette dolgozott a felvonógépen. - „Lehet, hogy amíg fiatal vagy és fogalmad sincs a lényegről, addig roppant nagynak érzed magad, ha ezekkel hancúrozhatsz. De később többre fogsz vágyni. Kell majd egy kedves lány, aki csak a tied! Az lesz az Igazi!" Martin úgy érezte, tartozik magának azzal, hogy a végére járjon a dolgoknak. Ha mégse válna be a tanács, ahhoz, ami most van, bármikor visszatérhet. Jó hat hónapba telt, mire találkozott Lilian Gilisszel. Akkoriban már újra előléptették és az irodán dolgozott. Be kellett iratkoznia egy esti tanfolyamra, hogy a könyvelés elemeit megtanulja. De ez már heti tizenöt dollárral jelentett
többet, és különben is kellemesebb volt bent dolgozni, mint a szabad ég alatt. És Liliannal lenni igazán nagy boldogságot jelentett. Amikor megmondta neki, hogy hozzá akar menni feleségül, Martin tökéletesen biztos volt benne, hogy itt a pillanat. Talán csak azért nem tette mégsem, mert Lilian... egyszóval ő rendes lány volt és azt mondta, hogy azzal várniuk kell az esküvőig. Persze, az esküvőhöz Martinnak még össze kellett gyűjtenie egy kis pénzt, és hát egy újabb fizetésemelés is jól jött volna. Mindez beletelt egy évbe. Martin türelmes volt, hiszen tudta, hogy érdemes várnia. Ha néha mégis kételyei támadtak, elővette és megszemlélte az óráját. De soha nem mutatta meg Liliannak, de másnak sem. Az emberek legtöbbje drága karórákat hordott, mellettük a régimódi vasutaszsebóra szegényesnek tűnt volna. Martin mosolyogva nézegette a kopott jószágot. Mindössze egyetlen mozdulatába kerül, és máris az övé lehet valami, amit a körülötte robotoló tökfejek egyike sem érhet el soha. Örök boldogság piruló mátkájával. Csakhogy kiderült, hogy maga a házasság csupán a kezdet. Csodálatos
volt, nem vitás, de Lilian megmagyarázta neki, hogy még csodálatosabb lenne minden, ha új lakásba költözhetnének és azt szépen be is rendezhetnék. Martin modern bútorokra, tv-re és egy jó kocsira vágyott. Így hát esti tanfolyamokra kezdett járni és egy újabb előléptetéssel a központi irodába került. Amikor kiderült, hogy útban van a kicsi, természetesen feltétlenül látni akarta a fiát. Amikor pedig a gyerek megérkezett, világossá vált előtte, hogy meg kell várnia, amíg kicsit nagyobb lesz, járni tud és beszélni kezd és kialakul az egyénisége. Ez idő tájt a cég a vidéki munkák ellenőrzésével bízta meg Martint, utazgatott és most már ő is azokban a bizonyos elegáns éttermekben étkezett; jómódúnak számított, sok kiadása volt, de megengedhette magának. Nemegyszer kísértést érzett, hogy megállítsa az órát. Hiszen ez volt az igazi jó élet... Persze, azért még jobb is lehetne, ha nem kellene dolgoznia. Ha a cég valamelyik vállalkozásába betársulhatna, előbb-utóbb vagyont gyűjthetne és visszavonulhatna. Akkor azután minden ideális lenne.
Mindezt el is érte, de némi időbe tellett. Martin fia már egyetemre járt, mire apja valóban olyan vagyonnal rendelkezett, hogy szinte felvetette a pénz. Martin ekkor határozottan úgy érezte, hogy itt a pillanat, most vagy soha, hiszen jócskán elmúlt már felette az idő. Ekkoriban találkozott azonban Sherry Westcottal, aki láthatólag egyáltalán nem tartotta Martint középkorúnak, jóllehet gyérült már a haja és bizony pocakot is eresztett. A lány megtanította, hogyan lehet a tar foltokat megfelelő frizurával eltüntetni, és hogy egy indiai öv jótékonyan leplezi a pocakosodást is. Tény, hogy a lánytól rengeteg mindenfélét tanult, és Martin annyira élvezte az oktatást, hogy elő is vette az órát és hozzákezdett, hogy megállítsa. Szerencsétlenségére azonban épp azt a pillanatot választotta ki erre, amikor a magándetektívek betörték a hotelszoba ajtaját, és ezután Martint jó darabig úgy elfoglalta a válással járó hercehurca, hogy jószerivel egyetlen percét sem nevezhette kellemesnek. Mire az utolsó részletkérdéseket is rendezte Liliannal, tönkrement embernek számított és Sherry szemmel láthatóan már nem is találta olyan fiatalnak, így
hát Martin ismét nekiveselkedett a munkának. Másodszor is megszedte magát, de ez alkalommal tovább tartott és mire sikerült, egyre kevesebb örömet talált benne. A koktélbárok könnyű hölgyikéi már hidegen hagyták és nemigen érdekelte az ital sem. Mellesleg, az orvos is óvta mindkettőtől. De hát gazdag ember számára léteznek más élvezetek is. Az utazás például - de nem ám amolyan kutyagolás az egyik isten háta mögötti fészekből a másikig, nem bizony. Martin repülőgépen és luxusgőzösön járta a világot. Egy ideig úgy tűnt, ilyen módon megtalálja az alkalmas pillanatot, például, amikor a holdfényben fürdő Tadzsi Mahal előtt állt. Elő is vette a viharvert öreg óratokot és nekiállt, hogy megállítsa az órát. Körülötte sehol egy íélek. És épp ez volt az oka, hogy habozni kezdett. Pompás pillanat volt, kétségtelen, de egyedül volt. Lil és a gyerek eltűnt. Sherry is eltűnt és valahogy sohse volt rá ideje, hogy barátokat szerezzen. Talán, ha hasonló gondolkodású embereket talál, az jelenti majd a végső boldogságot? Ebben kell rejlenie a titoknak - nem a pénzben, a hatalomban, a szexualitásban, vagy abban, hogy
az ember csodaszép dolgokat lát... Az igazi boldogság a barátságban van. Így hát hazafelé a hajón a bárban megkísérelt néhány új ismerősre szert tenni. Az illetők azonban jóval fiatalabbak voltak nála, és nem talált közös témát velük. Azonkívül szívesebben táncoltak és ittak, Martin kondíciója pedig már nem engedte meg az ilyesfajta időtöltést. Mindazonáltal megpróbálta. Talán ez okozta azután azt a kis balesetet, amely egy nappal azelőtt érte, hogy a hajó kikötött Friscóban. „Kis baleset" - így mondta a hajóorvos. Martin azonban látta, hogy az orvos arckifejezése nagyon komoly volt, amikor ágyba parancsolta és mentőautót rendelt a kikötőben horgonyzó hajóhoz. A mentőkocsi Martint egyenesen a kórházba vitte. A kórházban a költséges kezelés, a költséges mosolyok és a költséges szép szavak sem téveszthették meg Martint. Öregember volt, tönkrement szívvel és az volt a véleményük, hogy meg fog halni, ö azonban túljárhatott az eszükön, hiszen megvolt még az órája! Megtalálta a kabátzsebében, amikor felöltözött és kilopakodott a kórházból. Nem kell meghalnia! Fügét mutathat a halálnak egyetlen mozdulattal - és
ezt a mozdulatot szabad emberként, a szabad ég alatt akarta megtenni. Ez volt a valódi boldogság titka! Most már értette. Még a barátság sem jelent annyit, mint a szabadság. Ez volt a legjobb dolog minden közül: szabadnak lenni, barátok, család s a test vágyai nélkül. Martin végigsétált az éjszakai égbolt alatt a rakparton. Ha jól meggondoljuk, pontosan oda érkezett vissza, ahonnét annyi évvel ezelőtt elindult. A pillanat azonban megfelelő volt, érdemes volt örökre meghosszabbítani. Aki egyszer csavargó volt, mindörökre csavargó marad. Mosolygott, ahogy mindezt végiggondolta, de aztán mosolya hirtelen élesen eltorzult. Ugyanolyan hirtelen és élesen, mint ahogy a fájdalom a mellébe markolt. Forogni kezdett körülötte a világ, és Martin végigzuhant a rakpart szélén. Nemigen látott már, de eszméletén volt és tudta, mi történt. Egy újabb szívroham, és ezúttal nagyon erős. Talán az utolsó. Kivéve, ha nem csinál tovább magából bolondot. Nem fogja megvárni, mi is lenne tovább. Itt és most volt az utolsó alkalom, hogy éljen a lehetőséggel és megmentse az életét. És meg is teszi. Még tud mozogni, senki sem akadályozhatja meg.
Zsebébe kotort és kihúzta a régi ezüstórát, a felhúzógombot markolászva. Csak egy húzás és fittyet hányt a halálnak. Soha nem kell a Pokolba tartó Vonatra felszállnia. Örökké fog élni. Örökké ... Martin eddig soha nem gondolkozott el a szó tulajdonképpeni jelentésén. Örökké élni - de hogyan? ... Valóban akar-e örökké élni, így, ahogyan most van: beteg, öregemberként, tehetetlenül heverve a földön? Nem, nem képes megtenni. Nem fogja megtenni! És egyszerre sírhatnékja támadt, mert ráébredt, hogy valahol az úton kigolyózta saját magát. Most pedig már késő. Szemei elhomályosodtak, fülében egyre erősödött a dübörgés... Természetesen felismerte a hangot és egyáltalán nem volt meglepve, amikor a rakparton a ködből előrobogott a Vonat. Az sem lepte meg, hogy a vonat megállt, és azon sem csodálkozott, hogy a Kalauz kiszállt és lassan közeledett felé. A Kalauz mit sem változott. A vigyora is a régi volt. - Hello, Martin! - mondta. - Beszállás! - Tudom - suttogta Martin. - De vinnie kell. Nem tudok menni. Tulajdonképpen nem is beszélek már, vagy igen?
- Beszélsz hát - mondta a Kalauz. - Kiválóan hallak. És járni is tudsz. Lehajolt és kezét rátette Martin mellére. Martin egy pillanatra dermesztő zsibbadást érzett, de aztán olyan érzése támadt, hogy megint tud járni. Feltápászkodott és követte a Kalauzt a Vonathoz. - Ez az a vagon? - kérdezte. - Nem, a következő - mormolta a Kalauz. - Úgy vélem, jogod van a pullmannkocsiban utazni. Végül is sikeres ember voltál. Megkóstoltad a gazdagságot, a rangot és a tekintélyt. Megismerted a házasság és az apaság örömeit. Próbáltad az evés, az ivás, a dorbézolás gyönyöreit is és szép hosszú utat tettél, így hát nehogy utólagos szemrehányásokat tégy nekem. - Jól van - sóhajtott Martin. - Nem okolhatom magát a saját hibáimért. Másrészt azonban magának sincs semmi érdeme abban, ami történt. Mindenért, amit szereztem, megdolgoztam. Mindent csakis magamnak köszönhetek. Nem is volt szükségem az órájára. - Ügy, nem is volt rá szükséged? - mosolygott a Kalauz. - Hát akkor most vissza, is adhatnád, nem? - Szüksége van rá a következő balek számára, mi? morogta Martin. - Talán.
Abban, ahogyan ezt mondta, volt valami, amire Martin felfigyelt. Kíváncsian fürkészte a Kalauz szemét, de a sapka pereme árnyékba vonta, így hát Martin ismét az órára nézett. - Mondanék valamit kezdte óvatosan. - Ha visszaadom az órát, mit csinál vele? - Hogy mit? Behajítom az árokba - felelte a Kalauz. Ezt fogom csinálni vele! - és kinyújtotta a kezét. - És mi lesz, ha valaki erre jár, megtalálja, visszafelé tekeri a felhúzógombot, és megáll az idő? - Egy se teszi meg - mormolta a Kalauz. - Még, ha tudják, miről van szó, akkor sem! - Úgy érti, az egész csak trükk volt? Ez csak egy közönséges olcsó óra? - Azt nem mondtam - suttogta a Kalauz. - Én csak azt mondtam, hogy még soha senki nem tekerte visszafelé a felhúzógombot. Mind ugyanazt tették, amit te, Martin. Egyre csak várták a tökéletes boldogságot. Vártak a pillanatra, amely - nem jön el soha. A Kalauz megint kinyújtotta kezét az óráért. Martin sóhajtott és megcsóválta a fejét. - Akkor hát maga becsapott engem! - Te csaptad be önmagadat, Martin! És most felszállsz a Vonatra, amely a
Pokolba tart... Feltaszigálta Martint maga előtt a vagonba. Ahogy fellépett, a vonat elindult, füttye sikoltott. És Martin ott állt az imbolygó pullmannkocsiban, az ülések közti folyosón és a többi utasra bámult. Nézte őket, ahogyan ott üldögéltek és valahogy egyáltalán nem találta őket idegennek. Mind ott voltak: az iszákosok és a bűnözők, a szerencsejátékosok, a céltalanul sodródók, a naplopók és szoknyavadászok, az egész vidám banda. Tudták persze, hová utaznak, de szemmel láthatóan fikarcnyit sem törődtek vele. Az ablakokat fekete függöny fedte, de bent világos volt és mind nagyszerű hangulatban voltak. Zúgott az ének, palackok jártak körbe, harsogott a nevetés, koppant a kocka, tréfás történeteket meséltek, hetvenkedve számoltak be gaztetteikről. Minden éppolyan volt, ahogy a Papa énekelte a dalban. - Ezek aztán az útitársak! - mondta Martin. – Soha ilyen kedvemre való társaságot! Láthatóan nagyszerűen szórakoznak. A Kalauz vállat vont. - Tartok tőle, hogy a dolog egyáltalán nem lesz ilyen vidám, ha majd befutunk ama Bizonyos Végállomásra...
Harmadszor is Martin elé tartotta markát. - Hát akkor mielőtt elfoglalnád köztük a helyed, add szépen vissza az órát! Az üzlet az üzlet! Martin elmosolyodott. - Az üzlet az üzlet - ismételte. - Beleegyeztem abba, ugye, hogy felszállok a vonatára, ha megállíthatom az Időt, amikor a kellően boldog pillanat elérkezik. És úgy érzem, most, éppen most és itt vagyok olyan boldog, amilyen még sohasem voltam! Martin ujjai lassan az ezüst zsebóra felhúzógombjára fonódtak ... - Nem - képedt el a Kalauz. - Ne! De a kis csavar addigra már körbefordult. - Tudod-e mit tettél?! - ordított a Kalauz. - Most már soha nem érkezünk meg a Végállomásra! Utazni fogunk mindnyájan örökre. Martin vigyorgott. - Tudom - mondta. - De hát az utazás a jó, nem a cél az érdekes. Maga tanított rá. Én pedig most csodálatos útra indulok. Tudja mit? Még segítségére is lehetek! Ha találna egy másik ilyen sapkát és nálam hagyja az órát... Végül így is történt. Kackiás sapkájában, ócska ezüst zsebórájával a
világon nincs boldogabb lény - most és mindörökké Martinnál, a fékezőnél a Vonaton, amely örökké a Pokolba tart... Walter M. Miller: (ford.: Avarossy Éva) Én alkottalak Legyőzte az ellenséget és ettől elgyengült. Ült a sziklán az éjszakában. Hidegen, sérülten gunnyasztott a fekete égbolt alatt, lábaival érzékelte a környék neszeit, csupán ernyőfülei mozogtak lassan, körbepásztázva a vidéket és az eget. Süket, levegőtlen csend honolt körülötte. Semmi sem mozdult, kivéve azt az erőtlen valamit, ami a barlangban mocorgóit. Jó volt, hogy semmi sem mozdult. Gyűlölte a hangot, a mozgást. Természetéhez tartozott, hogy gyűlölje őket. A barlangban mocorgó valamivel hajnalig úgysem tudott mit kezdeni. A valami egyre motyogott ott benn a kövek között. - Segítsetek! Mindenki meghalt? Hallotok engem? Sawyer vagyok. Sawyer hív mindenkit, Sawyer hív mindenkit ... A motyogás szabálytalan volt, nem volt programozva. Kiszűrte hát, meg se hallotta. Körülötte minden áthatóan hideg volt. A nap eltávozott, és kétszázötven órán keresztül majdnem tökéletes sötétség uralkodott, kivéve
az éggömb derengő fényét, amelytől nem remélhetett táplálékot, és a csillagok szikrázó pontjait, amelyek alapján megállapította az időt. Sérülten ült a szirten és várta az ellenséget. Az ellenség az elmúlt délután tört be világába, a külső, idegen világból. Magabiztos leplezetlenséggel érkezett, minden védekező manőver vagy támadó tüzelés nélkül. Könnyedén semmisítette meg - előbb a hatalmas görgő ellenséget, amely kerekeken gördült, majd az apró ellenségeket, amelyek sietve rajzoltak szanaszét a kiégett testből. Egyenkint szedegette le őket, kivéve azt az egyet, amelyik bemászott a barlangba és elrejtőzött az üreg egyik repedésében. Arra várt, hogy a valami előbújjon. A szirt tetején előnyös helyzetben volt: innen mérföldekre szemmel tudta tartani a környéket, a krátereket, a sziklákat és a szakadékokat, a nyugati irányban húzódó kopár, homokos síkságot, és a szent hely szögletes körvonalait a torony közelében, amely a világ közepe volt. A barlang egy délkeleti irányban fekvő sziklacsúcs tövében húzódott, alig egy kilométerre a szirttől. Bejáratát kis tűzvető karjaival is elérte, így hát az
ellenség utolsó lapuló maradványa számára sem volt menekvés. Ugyanolyan közönyösen figyelte a gyűlölt valami motyogását, amilyen közönyösen tűrte a sérülései okozta fájdalmakat, türelmesen várva, hogy végre enyhüljön. A fájdalom már számos napkelte óta gyötörte, de a sérüléseket még mindig nem hozta helyre senki. A sebek megbénították néhány érzékelőjét és aktivátorai egy része sem működött megfelelően. Többé nem volt képes követni az energia lüktető sugarát, amely biztonságosan visszavezette volna a másik világba, az alkotójához. Képtelen volt kiváltani azokat az impulzusokat, amelyek különbséget tettek a segítségre siető jó barát és az ellenség között. Most már csak ellenség létezett. - Aubrey ezredes, itt Sawyer! Beszorultam egy raktárbarlangba. Azt hiszem, a többiek meghaltak. Alig hogy megközelítettük, megtámadott bennünket. Sawyer hívja Aubreyt, Sawyer hívja Aubreyt! Ezredes! Már csak egyetlen oxigénpalackom maradt! Ezredes, hall engem? Válaszoljon! Enyhe remegés fut át a sziklán - semmi több -, parányi zavaró hatás
mindössze, az általa őrzött világ áldott nyugalmában. Az ellenséget megsemmisítette, kivéve azt a lapuló maradványt ott a barlangban. De az is ártalmatlanná vált, már nem is mozgott. Sérülései miatt harag forrt benne. A sérült részek egyre küldték a vészjeleket, ő pedig sem leállítani nem tudta őket, sem pedig az őrjöngő jelzésekkel követelt intézkedéseket nem volt képes végrehajtani, így hát ült a szirten, szenvedett és gyűlölt. Gyűlölte az éjszakát, mert éjszaka nem volt módja táplálkozni. Napközben habzsolta a napsugarakat, igyekezett megerősíteni magát a hosszú, hosszú éjszakai virrasztásokra, de mire felvirradt, már újra elgyengült, mardosó éhség kínozta. Ezért nagyon jó volt ez a nyugalmas éjjel, tartalékolhatta erőit és óvhatta érzékeny részeit a hidegtől. Ha ugyanis a hideg áthatolt szigetelő rétegein, a hőérzékelők is vészjelzésekbe kezdtek és a gyötrelem még elviselhetetlenebbé vált. Minden csupa fájdalom volt. A harcot kivéve, sehol semmi öröm, csupán az éltető napsugarak jelentenek boldogságot. A szent hely védelme, a világ dermedt nyugalmának biztosítása, az
ellenség elpusztítása - ezek voltak a harc gyönyörei. Ismerte őket. És ismerte világa természetét is. Megvizsgálta minden centiméterét, egészen a fájdalomhatárig, amelyet nem léphetett át. Tanulmányozta a messzebb elterülő átmeneti zónát is, nagy hatósugarú távérzékelőivel. Ez a világ, az átmeneti zóna és a másik világ - együtt jelentette a Külvilágot, az Univerzumot. - Segítség, segítség, segítség! Itt John Harbin Sawyer kapitány, az Autokibernetikai Hadtest Vezérlési és Programozási részleg, jelenleg a Lunar Tizenhat mentőexpedíció tagja. Egyetlen élő ember sincs a Holdon? Hallotok engem? Rosszul vagyok. Isten a megmondhatója, hányadik napot töltöm már itt... ebben az űrruhában. Már bűzlik. Volt rajtatok valaha már napokig egyfolytában űrruha? Teljesen kész vagyok. Szedjetek ki innen! Az ellenség a másik világból származik. Ha az ellenség a külső zónán belül merészkedett, meg kellett ölnie; ez volt a legalapvetőbb igazság, amelyet alkotásának napja óta tudott. Csak a segítséget hozó gyógyítók mozoghattak bántatlanul ezen a földön, de azok most már soha nem jönnek. Többé sem
hívni, sem felismerni nem tudja őket - sérülései lehetetlenné tették. Saját természetét is ismerte. A belső megfigyelést sérülése és annak az így lehetővé vált letapogatása tette lehetővé. Csupán ő maga „létezett", minden egyéb a külvilágból származott. Ismerte saját működését, képességeit, határait. Lábaival hallgatta a vidéket. Számtalan szemével letapogatta a felszínt. Az eget lüktető sugarakkal vizsgálta. Érezte a föld alatt a bizonytalan rengéseket, elvétve morajlást. A felszínen látta a csillagok fényének halvány játékát, érezte a hideg talajból elillanó hőt, a toronyról visszaverődött impulzusokat. Az égen csupán a csillagokat látta, és a bizonytalan sugárvisszhangokat fogta fel, amelyek a feje felett ragyogó gömbről, a Földről érkeztek. A jól ismert fájdalom mardosta és várta, várta a hajnalt. Egy jó óra telhetett el, amikor a valami kúszni kezdett a barlangban. Jól hallotta a gyenge kapirgálást, ahogyan a sziklák továbbították hozzá. Leengedte egyik legérzékenyebb mikrofonját és követte vele a hangok nyomát. Az ellenség maradványa lassan a barlang bejárata felé kúszott, alig
vonszolva magát. Egyik kis tűzvetőjét a földfényben fürdő szirt lábán sötétlő foltra irányította. Vakító nyomjelző sorozatot adott le a barlangra, és figyelte, hogyan csapódnak a fénylő, hangtalan csíkok a levegő nélküli teret átívelve a bejárat elé. - Te mocskos, szemét, dögletes szörnyeteg, hagyjál békén! Te irtózatos gépfenevad, én vagyok az, Sawyer! Nem emlékszel? Az én újoncom voltál tíz éve!... ha-ha-ha! Egy ostoba autokibernetikus robotnövendék ... egy hadsereg tűzerejével. Engedj ki. Engedj ki! Az ellenség-maradvány megint a kijárat felé kúszott, és a hangtalan gépfegyvertűz megint elárasztotta a barlang előtti teret, mire az visszamenekült. Újabb rezgések a sziklában. - A barátod vagyok. A háborúnak vége ... már hónapokkal ezelőtt véget ért. Földi hónapokkal ezelőtt. Hát nem érted, Zsémbi? Zsémbi - így hívtunk régen, az újoncidődben - mielőtt megtanítottunk ölni. Mobil autokibernetikus tüzelésirányítás. Hát nem ismered meg a papádat, fiam? A rezgések idegesítővé váltak. Hirtelen megdühödött; kecsesen irányítva hatalmas tömegét, sarkon fordult a szirten. Dübörgő motorokkal lekúszott a
domboldalra, ismét fordult és leereszkedett a lejtőn. Áthaladt a síkságon és mintegy ötven méterrel a barlang bejárata előtt fékezett. Hernyótalpai nyomában portölcsérek kavarogtak, a por hatalmas zuhatagként hullott vissza a levegő nélküli éjszakában. Figyelt. A barlangban minden csendes volt. - Menj innen, fiacskám - kezdődött újra a rezgés egy idő után. - Hagyd a papát békében éhen halni. A kis tűzvetőt a barlang feketén ásító szájának közepére irányította és vagy kétszáz nyomjelző-sorozatot adott le a barlang belsejébe. Várt. Ott belül semmi sem mozdult. Latolgatta, hogy bevágjon-e egy sugárgránátot, de lőszerkészlete kimerülőben volt. Egy ideig hallgatózott, figyelte a barlang bejáratát, ötször akkorára magasodott fel, mint az a törékeny emberi lény, amely ott belül lapult. Aztán megfordult és visszadübörgött a síkságon, hogy ismét elfoglalja őrhelyét a szirten. Az átmeneti zóna határain kívülről jövő távoli mozgás borzolta meg bizonytalanul figyelme küszöbét - de túl messziről jött, semhogy zavarhatta volna. A valami ismét mocorgott a barlangban. - Léket kaptam, halljátok? Léket kaptam. Egy lepattanó kődarabtól. Parányi
lyuk, de a csapószelep nem fogja bírni. Az űrruhám! Sawyer hívja Aubreyt, Sawyer hívja Aubreyt. Hold vagon Tizenhat hívja a bázisközpontot. Közleményem van számotokra, vétel. Ha-ha. Volt mit átéljek. Eltaláltak! Léket kaptam. Segítség! A valami egy ideig nyöszörgött, aztán: - Na jó, ez csak a lábam. Telepumpálom vízzel és megfagyasztom. Persze így elvesztem a lábam. Az istenit, csak szép kényelmesen! Megint letelepedett a szirten, aktivátorai elpihentek, mardosó kínt érzett, de türelmesen várta a hajnalt. A déli irányból közeledő mozgás erősödött. Mái az átmeneti világ külső határán motozott, míg végül is idegesíteni kezdte. Hasából hangtalanul egy fúró hatolt be mélyen a sziklába, aztán visszahúzódott. Az üregbe érzékeny mikrofont engedett le és figyelmesen hallgatta a talaj mélyét. A sziklában alig hallható zsongás - elvegyül a barlangból hallatszó nyöszörgéssel. Összehasonlította a zsongást memóriaképeivel. Hallott már hasonlót. A zajt egy távoli, dél felől közeledő gördülő tárgy okozta. Megkísérelte leadni a „Jó
barát, vagy ellenség vagy?" jelzéseket, de adószerve nem működött, így hát a mozgás ellenséges volt - egyelőre még kívül esett jelenlegi fegyverei hatósugarán. Növekvő düh fogta el és felkészült a harcra. Nyugtalanul mocorgott a szirten, de nem tévesztette figyelme elől a barlangot sem. Hirtelen egy újabb érzékelő csatornáját érte zavaró hatás, a rezgések hasonlítottak a barlangból hallhatókra. A rezgések azonban ez alkalommal a felszínen érkeztek, az űrön át, a hosszúhullámú tartományban. - Holdvagon Tizenhatot hívja Parancsnoki Kocsi, jelentkezzék. Vétel. Aztán csend. Azt várta, hogy a barlangból érkezik majd válasz, mert tudta, hogy az egyik ellenséges egység gyakran vált rezgésképeket a másik ellenséges egységgel. De nem érkezett felelet. Lehetséges, hogy a hosszúhullámú energia nem tud behatolni a barlangba, hogy eljusson az ott rejtőző valamihez. - Tizenhatos Mentőexpedíció, itt Aubrey Parancsnoki Kocsija. Mi az ördög történt magával? Hallja adásomat? Vétel! Feszült figyelemmel hallgatta a talajt. Ahogy az ellenség elnémult, a
zsongás megszűnt. Néhány perc múlva a mozgás folytatódott. Távfülét húsz kilométerre délnyugatra irányította, utasítva, hogy hallgatózzék és közvetítse e zsongó zajt. Két zajképet vett fel és ezekből kiszámította az ellenség pontos helyét és sebességét. Az ellenség északnak tartott, az átmeneti zóna széle felé. A szirten ülve megtöltötte fegyvereit. Felkészült az ütközetre. - Tizenhatos Mentőexpedíció, itt Aubrey Parancsnoki Kocsija. Feltételezem, hogy adója nem működik. Ha hall bennünket, figyeljen: Északról közeledünk, öt mérföldnyire vagyunk a magnapultáló körzettől. Ott megállunk és egy autokib-rakétát lövünk ki a Vörös-Vörös zónába. A rakéta robbanófeje rádió hangtovábbító. Ha van egy működő adója, a továbbító reléállomásként fog működni. Vétel. Már nem érdekelte a rezgéskép, harckészültségét ellenőrizte. Megvizsgálta energia-tartalékait, kipróbálta a fegyveraktivátorokat. Visszarendelt egy távszemet és türelmesen várt, amíg a szem rák módjára visszakúszott a szent helyről, hogy figyelőállást foglaljon el a barlang bejáratának közelében.
Ha az ellenség-maradvány megkísérelne kitörni, a távszem látja, jelenti és akkor végre maradék gránátjával megsemmisítheti. A zsongás erősödött. Legördült a szirtről és egyenletes sebességgel dél felé indult. Elhaladt a kiégett Holdvagon mellett, amely körül felfordult vontatók serege hevert. A felrobbant magnapultáló löveg szinte kettészakította a teherautó nagyságú járművet. A kétlábú ellenség maradványai... apró foszlányok a halovány földfényben ... az egész környéket ellepték. Zsémbi észre sem vette őket. Hirtelen fény villant a déli horizonton. Aztán kis világítópont ívelt fel az égre. Zsémbi fékezett és figyelte a röppályát. Irányított rakéta. Valahol a VörösVörös zóna keleti részén fog becsapódni. Nem volt rá ideje, hogy megtegye a lelövéséhez szükséges intézkedéseket. Nyugodtan várt hát - látta, hogy a rakéta robbanása a lényegtelen körzetben veszélytelen. Néhány másodperc múlva a rakéta lelassult, megfordult és orrával felfelé ereszkedni kezdett. Egy dombvonulat mögött eltűnt. Robbanásnak semmi jele. Semmilyen mozgást vagy hangot nem lehetett észlelni, ott, ahová a rakéta leszállt. Zsémbi kiküldött egy távfület, hogy ellenőrizze, mi történik,
aztán folytatta útját délnek, a fájdalomhatár felé. - Tizenhatos Mentő, Aubrey Parancsnoki Kocsija hívja érkeztek a hosszúhullámú rezgések. - Kilőttük a rádiórelét a VörösVörös körzetbe. Ha öt mérföldnyi közelségében van, hallania kell. Azonnal megérkezett a válasz a barlangból, a távfül, amely a torony mellől a síkságot figyelte, érzékelte: - Hála Istennek! Hi-hi-hi-hi... Ó, hála annak a jó Istennek! Egyidejűleg ugyanaz a rezgéskép érkezett hosszúhullámon a rakéta becsapódási pontja felől. Zsémbi megtorpant, egy pillanatra megzavarodott, mérgében egy magnapultáló löveget akart a sziklásköves terepen át a becsapódási ponthoz küldeni. A távfül azonban azt jelezte, hogy a körzetben semmiféle fizikai mozgás nem észlelhető. A zavarok oka a délen lopakodó ellenség volt. Ha előbb megsemmisíti a főellenséget, a kisebbeket ráér később elpusztítani. Továbbhaladt hát a fájdalomhatár felé, csak időnkint figyelt az ellenség keltette értelmetlen rezgésekre. - Aubrey hívja Mentő Tizenhatot. Adását gyengén hallom. Ki van ott, Carhill? - Aubrey! Hang - igazi hang. Vagy már tényleg megbolondultam?
- Aubrey hívja Tizenhatot. Aubrey hívja Tizenhatot. Ne motyogjon, hanem közölje, ki beszél. Mi történik ott? Leszerelte Zsémbit? Válaszképpen csak Sawyer görcsös nevetése hallatszott. - Aubrey Tizenhatnak. Aubrey Tizenhatnak. Elég legyen! Figyeljen rám, Sawyer, tudom, hogy maga az. Szedje össze magát, ember! Mi van a többiekkel? - Halottak ... mindenki meghalt, kivéve engem. - Hagyja abba ezt a hülye röhögést! Hosszú szünet után, alig hallhatóan ... - Oké! Uralkodom magamon. Tényleg maga az? Aubrey? - Nem hallucinál, Sawyer. A Vörös-Vörös zónában haladunk egy kocsival. Most pedig ismertesse a helyzetet. Napok óta hívjuk. - Zsémbi tíz mérföldnyire beengedett a Vörös-Vörös körzetbe, aztán egy magnapultáló löveggel lemészárolt bennünket. - Nem működött az I. F. F.-jük? - A mienk igen, de Zsémbié nem! Miután felrobbantotta a vagont, összeszedte azt a négy embert, akik élve kerültek ki belőle ... Hi-hi-hi-hi... Ezredes, látott maga már Sherman páncélost, amint szétmorzsol egy egeret? - Hagyja abba, Sawyer! Még egy ilyen vihogás és elevenen megnyúzom! - Gyertek értem! A lábam! Gyertek értem! - Ha tudunk. Közölje a jelenlegi tartózkodási helyét.
- Az űrruhám ... Kaptam egy kis léket... tele kellett pumpálnom a csizmám vízzel és megfagyasztani. A lábam teljesen elhalt. Nem bírom már sokáig. - A helyzetét, Sawyer, a helyzetét! Ne a sirámait! A rezgések folytatódtak, de Zsémbi egy időre kikapcsolta vételüket. Föld sütötte dombon állva most már maga volt az örjöngő düh. Járó motorokkal ácsorgott, a messze délen közeledő ellenség mozgását figyelve. A domb lábánál húzódott a fájdalomhatár; már fent a dombtetőn is érezte a torony által kisugárzott figyelmeztető, gyenge lüktetést. A torony harminc kilométerre mögötte feküdt, a világ közepén. Kapcsolatban volt vele. Ha átlépné a fájdalomhatárt, a kapcsolat kiesne a fázisból és a sajgás észvesztő fájdalommá változna, amelyet hatalmas robbanás követne. Az ellenség most lassabban mozgott, az átmeneti zóna északi részén kúszott előre. Ha rakétakészletei nem merülnek ki, mi sem lenne egyszerűbb, mint azonnal megsemmisíteni. A magnapult-vető hatótávolsága viszont mindössze huszonöt kilométer. Biztos, hogy a kis tűzvetők elérnék az ellenséget, de a találat pontossága ilyen távolságra közel nulla. Meg kell
várnia, hogy az ellenség közelebb jöjjön. A várakozás kényszere olaj Volt dühe tüzére. - Figyeljen, Sawyer, ha Zsémbi I. F. F.-je nem működik, miért nem tüzelt eddig a kocsinkra? - Ez tévesztett meg bennünket is, ezredes! Bejöttünk a Vörös-Vörös zónába és nem történt semmi. Vagy kifogyott a hosszútávú lőszere, vagy szándékosan meg akar téveszteni, vagy mind a kettő. Feltehetően mind a kettő. - Akkor a legjobb, ha megállunk és megpróbálunk valamit kitalálni. - Ezredes ... egyetlen dolgot tehetnek. Kérjenek egy távirányítású rakétát a Központtól. - Hogy Zsémbit megsemmisítse? Magának elment az esze, Sawyer. Ha Zsémbit kilőjük, a föld alatti építkezés egész környéke az égig robban..., hogy ne kerüljön ellenséges kézre. Ezt maga is tudja. - Azt hiszi, érdekel? - Ne üvöltsön, Sawyer. Az építkezések az egész Holdon legnagyobb értéket képviselik. Nem veszthetjük el. Pontosan ezért helyeztük ide Zsémbit. Ha felrobbantanám, még le sem hullt volna az utolsó szilánk, már haditörvényszék előtt állnék.
A válasz érthetetlen motyogással vegyes zokogásba fulladt. - Nyolc órára való oxigénem van. Nyolc óra, hallja? Ostoba, könyörtelen. A dél felől közeledő ellenség Zsémbi dombjától mintegy huszonöt kilométerre megállt - alig háromezer méterrel túl a magnapult hatótávolságán. Fantasztikus gyűlöletében értelmetlen ringásba hajszolta magát, mozgása gigászi táncra emlékeztetett, a sziklából nagy darabok töredeztek le talpai alatt, porfelhő zúdult a völgyre. Egyszer el is indult a fájdalomhatár felé, és csak akkor fordult vissza, amikor kínjai már elviselhetetlenné váltak. Megint a dombtetőn állt meg, érezte, hogy gyengül, tárolóegységeiben egyre csökkent az energiaszint. Abbahagyta az elemzést. Tervet dolgozott ki. Begyújtotta motorjait, lassan megfordult a dombtetőn, majd mérsékelt sebességgel legördült az északi lejtőn. A síkságon félmérföldet észak felé haladt, aztán mozgása cammogássá lassult. Bekormányozta hatalmas tömegét egy hasadékba, ahol előzőleg tartalék energiaraktárat helyezett el. Az elemkocsit az előző napon töltötte fel. Odahátrált hozzá, beállt a megfelelő
helyzetbe és úgy kötötte be a kábeleket, hogy eközben nem kapcsolódott az elemkocsihoz. Szomjasan nyelte az energiát. Időről időre odafigyelt az ellenségre is, de az nem mozdult. A rendelkezésre álló energia minden erejére szüksége volt terve megvalósításához, így hát kiürítette a raktárt. Majd holnap, ha az ellenség visszavonult, elszállítja az elemkocsit tölteni a főtáplálókhoz, csak meg kell várni, hogy a nap felkeljen és a generátorok újra működjenek. Birodalma különböző, stratégiailag fontos pontjain több hasonló energiaraktárt létesített, hogy soha ne bénuljon meg energiahiány miatt a hosszú holdéjszakák alatt. Rendet tartott a háza táján, az elemkocsikat rendszeres időközönként elvontatta tölteni. - Nem tudom, mit tehetnék magáért, Sawyer – hallotta ismét az ellenség zörejeit. - Zsémbit nem merjük elpusztítani, más autokibernetikus robotunk pedig nincs a Holdon. A Földtől kell kérnem utánpótlást. Nem küldhetem az embereimet a VörösVörös zónába, amíg Zsémbi őrjöng. Gyilkosság lenne. - Az Isten szerelmére, ezredes! - Figyeljen rám, Sawyer, végtére maga az autokibernetikus. Közreműködött
Zsémbi kiképzésében is. Nincs semmilyen ötlete, hogyan lehetne ártalmatlanná tenni anélkül, hogy az aláaknázott körzetet felrobbantanánk? Hosszú csend. Zsémbi befejezte az energiafelvételt és kijött a hasadékból Néhány métert haladt nyugati irányban, most jól belátható sík terep feküdt közte és a fél mérföldnyire, a fájdalomhatáron fekvő domb között. Itt megállt, és elindított néhány távfület, hogy minél pontosabban meghatározhassa az ellenség tartózkodási helyét. A távfülek, egyik a másik után visszatértek, és leadták adataikat. - Nos Sawyer? - Megöl a lábam. - Semmit sem képes kigondolni? - De ... csakhogy nekem az már nem használ. Akkorra már nem élek. - Azért halljuk, mi az. - Lőjék ki a tartalék energiaegységeit és kergessék tönk re a következő éjszaka. - Mennyi időbe telne ez? - Órákba - miután megtalálták és felrobbantották az összes rejtett energiautánpótlását. Kielemezte a távfülek jelentéseit és pontosan megállapította a helyet. Az
ellenséges parancsnoki kocsi 2,7 kilométerre állt a magnapult maximális hatótávolságán kívül -legalábbis, ahogy a szerkezet alkotói ezt a maximumot meghatározták. De az alkotók nem dolgoztak tökéletesen. Egy golyószórót erősített a magnapult tengelyére. Az alkotók utasításai ellenére a golyószórón rajta hagyta a töltőberendezést. Ez fájdalmat okoz majd, viszont rögzíti a golyószórót az első mikromásodpercekben, amikor az áramkör zárult, de a mágneses tér még teljes erővel képződik. Csak akkor fogja felszabadítani a golyószórót, amikor a tér már eltéphetetlenül és maximális hatással fogva tartja, miáltal valamivel nagyobb energiát kap. Az egészet ő találta ki, felülkerekedve ezzel az alkotóin. - Hát, Sawyer, ha semmi egyebet nem tud kigondolni ... - Igenis gondoltam másra! - a válaszoló rezgések szinte sikoltottak. Kérjenek egy távirányítású rakétát! Hát nem érti, Aubrey? Zsémbi nyolc emberét ölte meg! - Maga tanította rá, Sawyer. Hosszú, dermedt csend következett. A dombtól északra, a síkságon Zsémbi kicsit igazított a magnapult beállításán, a tüzelőgombot egy
giroszkóphoz kapcsolta és felkészült a tüzelésre. Az alkotók a maximális hatótávolságot a fegyver nyugalmi helyzetében számították ki. - Hi-hi-hi-hi - érkeztek a zörejek a barlangban lapuló valamitől. Beindította motorjait és figyelmét a kormányzásra összpontosította. A domb irányába gördült, egyre gyorsulva és szája halállal volt tele. A motorok jajgatva dörögtek. Dühödt bikaként rohant, a domb aljáig elérte legnagyobb sebességét. A magnapult a megfelelő szögbe fordult, a giroszkóp zárta az áramkört. Hatalmas energiahullám. A mágneses tér vasmarka megragadta a golyószórót, eltépte a töltőberendezéstől és magasan felhajította a kősivatag fölé, az ellenség irányában. Zsémbi összes fékjeit használva megállt a dombtetőn. - Figyeljen, Sawyer. Nagyon sajnálom, de semmit... Az ellenség hangja tompa csattanással abbamaradt. A déli horizonton lángcsóva villant fel, majd rögtön kialudt. - Hi-hi-hi-hi-hi - mondta a valami a barlangban. Zsémbi várt. - BUMMMM!! - érkezett meg a lökéshullám a sziklákon át.
Öt távfül közölte jelentését a robbanásról, különböző helyekről. Tanulmányozta a jelentéseket, elemezte őket. A robbanás az ellenséges járműtől alig ötven méterre következett be. Most már elégedetten, lustán fordult meg a dombtetőn és elindult északnak, a világ közepe felé. Minden rendben volt. - Aubrey, maga kikapcsolt... - morogta a valami a barlangban. - Hívjon, maga gyáva féreg... hívjon! Biztos akarok lenni benne, hogy hall. Zsémbi, csak úgy mellékesen felvette a barlangban lapuló valami értelmetlen zörejeit, tanulmányozta őket, majd a hosszúhullámú sávban visszasugározta: „Aubrey, maga kikapcsolt. Hívjon, maga gyáva féreg ... hívjon! Biztos akarok lenni benne, hogy hall." A reléadó felvette a hosszúhullámú adást és rezgés formájában továbbadta a szikláknak. A valami a barlangban velőtrázóan sikoltozott. Zsémbi felvette a sikoltást is és többszörösen visszasugározta. - „Aubrey ... Aubrey, hol vagy ... AUBREY! Ne hagyj el, ne hagyj itt..." A valami a barlangban elnémult. Békés nyugodt éjszaka volt. A csillagok töretlen fénnyel csillogtak a
feketeségben és a sápadt környéket elöntötte az égbolton ragyogó keskeny földsarló. Semmi sem moccant. Jó volt így, hogy semmi sem moccant. A szent hely biztonságban pihent a világ közepén. A valami egyetlenegyszer mocorgóit ismét a barlangban. Olyan lassan, hogy Zsémbi szinte nem is észlelte, a barlang bejáratához vonszolta magát és a szirt tetején gubbasztó szörnyetegre meredt. A sziklák elhaló sóhajt továbbítottak. - Én alkottalak, nem érted? Ember vagyok, én alkottalak ... Aztán, egyik lábát maga után vonszolva, a valami előkúszott a földfénybe és megfordult, mintha az égen ragyogó keskeny sarlót bámulná. Zsémbi lassan növekvő dühvel mocorogni kezdett a szirten, leengedte gránátvetőjét. - Én alkottalak ... - érkezett az értelmetlen zörej. Gyűlölt minden zajt és mozgást. Természetében rejlett, hogy gyűlölje. A gránátvető mérgesen felugatott... Aztán az éjszaka hátralevő részében már áldott békesség uralkodott. Eric Frank Russel: (ford.: Avarossy Éva) Halandzsa Idejét sem tudni, mikor volt a Nyughatatlan ilyen csendes. Ott feküdt a
szíriuszi kikötőben, hajtóművének futócsövei hidegen ásítoztak, borítását ragyássá tették a becsapódott mikrorészecskék. Olyan hangulat uralkodott körülötte, mint amikor a hosszútávfutó kimerültén összerogy a marathoni célban. Jó oka volt rá: most tért vissza egy hosszabb, izgalmakkal teli kirándulásról, amely cseppet sem nélkülözte az izgalmakat. Most itt a kikötőben jól megérdemelt pihenőjét töltötte, ha csak rövid időre is. Nyugalom, áldott nyugalom. Nincs többé semmi, ami zavarná, nincsenek válságos pillanatok, kétségbeesett kavarodások, szörnyű helyzetek, nem bukkan fel legalább kétszer napjában valami váratlan meglepetés. Csak édes nyugalom van. McNaught kapitány kényelmesen elterpeszkedett fülkéjében, lábait felrakta az íróasztalra és átadta magát a kikapcsolódás élvezetének. A hajtóművek elnémultak, pokoli dörgésük hónapok óta először nem nyúzta a dobhártyáját. Kint, a hatalmas városban, legénységének négyszáz tagja rúgott ki a hámból a ragyogó napsütésben. Ma este, ha Gregory elsőtiszt visszajön, hogy átvegye az ügyeletet, ő is kimegy majd a sejtelmes alkonyati félhomályba és
megkezdi körútját a neonfényes civilizációban. Az ilyen hosszú utazás utáni partraszállásnak volt valami különös varázsa. Az emberek végre elengedhették magukat, feloldódhatott a feszültségük, mindegyiküknek a maga módján. Semmi kötelesség, semmi probléma, semmi veszély, semmi felelősség - űrkikötőben vagyunk. Biztonságos és kényelmes mennyország fáradt vándorok számára. Csakhogy megint itt tartunk! Burman, a rádiós elsőtiszt lépett a fülkébe. Annak a fél tucat embernek egyike volt, akik ügyeletes szolgálatban voltak, - de lerítt róla, hogy legalább húsz különböző okosabb dolgot is tudna, mint itt lenni. - Rádiogram, uram, most érkezett. - Átadta a papírt és várta, hogy a kapitány elolvassa, hátha diktál valami választ. McNaught kapitány átvette a cédulát, levette lábát az asztalról, kiegyenesedett a széken és hangosan olvasta az üzenetet: „Terra Központ a Nyughatatlannak. Tartózkodjék Szinusz űrkikötőben, várja a további utasításokat. Vane W. Cassidy ellentengernagy tizenhetedikén érkezik. Űrhajózási Op. Parancsnokság, Sirisec.” A kapitány felpillantott, cserzett arcáról a jókedvet mintha letörölték volna,
felnyögött. - Valami rossz hír? - kérdezte Burman, kissé megrémülve. McNaught a polcán sorakozó három vékony kötet felé bökött. - A középsőt. Huszadik oldal. A könyvben lapozgatva, Burman rábukkant egy címszóra: Vane W. Cassidy, e. tgn. Űrhajók és raktárak főellenőre. Burman nagyot nyelt. - Ez azt jelentené ...? - Igen, azt - mondta McNaught, az öröm minden jele nélkül. - Kezdhetünk gyakorlatozni az összes ostobasággal együtt. Festeni és szappanozni, ráköpni és fényesíteni. - Hivatalos arckifejezést öltött és felvette a hozzá való hangot is. - Kapitány, önnek csak hétszázkilencvenkilenc vastartaléka van. Önnek nyolcszáz darabot utaltak ki. Fedélzeti naplójában semmi sem utal a hiányzó egy darabra. Hol van hát? Mi történt vele? Hogy lehet az, hogy az emberei egyikének felszereléséből hiányzik egy pár hivatalosan nyilvántartott harisnyakötő? Jelentette a veszteséget? - Miért éppen hozzánk utazik? - kérdezte Burman elszontyolodva. - Eddig sosem nyaggatott bennünket? - Pontosan ezért - világosította fel McNaught, és mogorván bámulta a falat.
- Most rajtunk a sor, hogy kikészítsen bennünket. Pillantása a naptárra tévedt. – Három napunk van - és szükségünk is lesz rá. Szólj .Pike másodtisztnek, hogy azonnal kéretem. Burman komor képpel távozott. Pár perc múlva megjelent Pike. Arckifejezése megerősítette a régi mondást, amely szerint a rossz hír szárnyakon jár. - Adj fel egy megrendelést - utasította McNaught - száz gallon tengerészszürke műanyagfestékre, adj fel egy másikat is harminc gallon belső fehér zománclakkra. Hozasd be azonnal az egészet a kikötői raktárba. Mondd meg, hogy ma este hatra minden itt legyen, a szükséges ecsetekkel és szórópisztolyokkal együtt. Szedj össze minden nélkülözhető takarítószert. - Az emberek nem fognak lelkesedni – kockáztatott meg Pike egy halvány megjegyzést. - Rajongani fognak - jelentette ki McNaught -, egy ragyogó tiszta hajó, amin minden tipp-topp, jót tesz a közhangulatnak. Ebben a könyvben olvashatod! Indulj és intézd el a megrendeléseket. Ha visszajöttél, keresd meg a raktári és felszerelési jegyzékeket és hozd ide őket. Ellenőriznünk kell a leltárt
mielőtt Cassidy megérkezik. Ha már itt van, semmi esélyünk a hiányokat eltüntetni, vagy a felesleges holmikat kicsempészni. - Igenis, uram. - A távozó Pike arcán ugyanaz a kifejezés honolt, mint az előbb Burmanén. McNaught székében elnyúlva töprengett. Csontjaiban érezte, hogy az utolsó pillanatban becsúszik valami balhé. Egyetlen tétel hiánya teljesen elég lenne ahhoz, hogy komoly bajt okozzon, hacsak nem fedezi a hiányt egy előzetes jelentés. A többlet is rossz lenne, nagyon rossz. Az előző gondatlanságot vagy szerencsétlenséget jelent. Az utóbbiból egyszerűen a kincstári javak eltulajdonítására lehet következtetni, amely felett a kapitány szemet hunyt. Ott volt például nemrégiben Williams esete a Motolla nehézcirkálón. Valahol az Ökörpásztor csillagkép környékén hallotta az űrpletykát. Williams tudtán kívül tizenegy tekercs villamoshuzallal rendelkezett, holott hivatalosan csak tízet utaltak ki neki. Haditörvényszék kellett annak megállapításához, hogy a többlettekercset - amely az egyik bolygón jelentős csereértéket képviselt - nem kincstári raktárból lopták, vagy űrhajós nyelven „teleportálták
a fedélzetre". Williams azonban dorgálásban részesült és az ilyesmi nem szokta az előléptetést kedvezően befolyásolni. Még mindig békétlenül morgolódott, amikor Pike, kezében egy irattartóval, visszatért. - Máris kezdjük, uram? - Kénytelenek vagyunk. - Kelletlenül kiegyenesedett, gondolatban búcsút mondott a szabad időnek és a csillogó fényeknek. Úgyis elég időbe kerül a hajó orrától a faráig mindent átnézni. Az emberek felszerelésének ellenőrzését a végére hagyjuk. Kivonult a fülkéből és elindult az orrba. Pike vonakodva követte. Ahogy a nyitott főátjárón átléptek, Peaslake figyelt fel rájuk, nekiiramodott és mögéjük zárkózott. Peaslake, a legénység rendes tagja, hatalmas kutya volt, amelynek ősei lelkesebbek lehettek, mint amilyen válogatósak voltak. Nyakában büszkén viselte vastag nyakörvét, melyen ez állt: Peaslake - a Nyughatatlan tulajdona. Buzgón teljesített fő feladata az volt, hogy idegen rágcsálókat távol tartson az űrhajótól, és ritka esetekben, hogy emberi szemnek láthatatlan veszélyeket jelezzen. Hármasban lejtettek hát tovább, McNaught és Pike, elkeseredetten
feláldozva a szórakozást a kötelességért, Peaslake pedig tettrekészségtől lihegve, mint aki minden újban benne van, bármi legyen is az. Amikor a vezetőfülkébe értek, McNaught lezökkent a pilótaülésbe és átvette Pike-tól az irattartót. - Te jobban ismered ezeket a vacakokat, mint én, - az én területem a térképfülke, így most én olvasom a listát, te pedig ellenőrződ, hogy megvan-e minden. - Kinyitotta az irattartót és elkezdte az első oldal tételeit felsorolni. - K1. Sugáriránytű, D típus, egy darab. - Megvan - mondta Pike. - K2. Távolság és irányindikátor, elektromos, JJ típus, egy darab. - Megvan. - K3. Kikötői és fedélzeti gravitációs műszerek, Cassiniféle modell, egy pár. - Megvan. Peaslake McNaught ölébe hajtotta fejét, értelmesen pislogott és nyüszített. Kezdte megérteni, mit akarnak. Ez az unalmas tételes ellenőrzés pokoli szórakozásnak ígérkezett. McNaught támaszt keresőén elnyúlt és Peaslake fülével játszott, miközben átrágta magát a listán. - K187. Gumipárnák, a pilóta és a másodpilóta részére, egy pár.
- Megvan. Mire az első tiszt, Gregory megérkezett, már a fedélzeti hírközpont kis kamrájánál tartottak, ott matattak a félhomályban, Peaslake már régen undorral elvonult. - M24. Tartalék minitelefon, három hüvelykes, T2 típus, hat darabból álló készlet. - Megvan. A benéző Gregorynak elkeskenyedett a szeme és megkérdezte: - Hát itt mi történik? - Főrevizor a láthatáron. - McNaught az órájára pillantott. - Eredj, nézd meg, hogy a raktárból érkezett-e valami rakomány, és ha nem, miért nem. Aztán gyere segíts nekem, hadd legyen Pike-nak néhány óra szabad ideje. - Ez azt jelenti, hogy tilos az eltávozás? - Eltaláltad - méghozzá ameddig a nagyember itt nem járt és el nem ment. Pike-ra nézett. - Ha a városba mész, nézz szét az emberek után és küldd haza, akit találsz. Semmi vita, semmi kivétel. Semmilyen alibi, semmi haladék. Ez parancs. Pike szerencsétlen látványt nyújtott, Gregory rábámult, elment, majd visszatért és jelentette: - Húsz perc múlva itt az anyag a raktárból. -
Rosszkedvűen figyelte, ahogy Pike távozott. - M47. Fedélzeti telefonvezeték, fonott szigetelt huzal, három dob. - Megvan - felelte Gregory és gondolatban belerúgott saját magába, hogy minek kellett neki éppen most visszatérnie a hajóra ... A munka késő estig tartott, és másnap kora hajnalban kezdődött igazán. Ekkor már az emberek háromnegyed része keményen dolgozott az űrhajón kívül-belül, úgy végezve dolgát, mintha még el nem követett, de elhatározott bűneikért rótták volna rájuk. Ilyen körülmények között történt a második nap délutánján, hogy McNaught csontjai bebizonyították, érzéseiknek prófétai erejük volt. A kapitány a kilencedik oldalon tartott, miközben Jean Blanchard ellenőrizte a felsorolt tételek jelenlétét és létezését. Körülbelül a tételek kétharmada után ütköztek a sziklának, képletesen szólva, és kezdtek rohamosan süllyedni. McNaught unottan olvasta: - V 1097. Ivópohár, zománcozott, egy darab. - Itt van - mondta Blanchard és megtapintotta. - V 1098. Fedeb, egy darab. - Quoi? - kérdezte Blanchard meglepődve. - V 1098. Fedeb, egy darab - ismételte meg McNaught. - Mit áll ott, mintha villám csapott volna magába? Ez az űrhajó konyhája.
Maga a főszakács. Maga tudja, minek kellene a konyhájában lennie, vagy nem? Hol az a fedeb? - Soha nem is hallottam róla - jelentette ki Blanchard kereken. - Hallania kellett róla. Itt van a felszereléslistán, jól kivehetően, rágépelve. Fedeb, egy darab. Itt volt akkor is, amikor a felszerelést négy évvel ezelőtt átvettük. Mi magunk ellenőriztük és alá is írtuk. - Én semmiféle fedebet nem írtam alá - tagadta Blanchard. - A konyhában ilyen holmi nincs. - Tessék, nézze! - horkant fel McNaught és az orra alá dugta a papírt. Blanchard megnézte és megvetően szipákolt. - Nekem van itt elektronikus tűzhelyem, egy darab. Vannak speciális melegítőtartályaim, hitelesített kapacitással, egy készlet. Vannak tepsiim, hat darab. De fedebem nincs. Nem is hallottam még róla, nem ismerem. - Karját széttárva megvonta a vállát. - Fedeb nincs. - De hát kell lennie. - McNaught nem tágított. – És ami több, ha Cassidy megjön, és még mindig nem lesz, akkor elszabadul a pokol. - Majd Ön megtalálja - felelte Blanchard bizakodó hangon.
- Maga oklevelet kapott a Nemzetközi Szállodák Szakácstanfolyamán. Maga oklevelet kapott a Kékszalag Szakácsművészeti Kollégiumon. Maga háromszoros kitüntetést és oklevelet kapott az Űrhajózási Táplálkozási Központtól. - McNaught vádlóan bökött a szakács felé. – És mindezek után maga nem tudja, mi az a fedeb? - Nom d'un chienl - robbant ki Blanchard, és felháborodottan hadonászott. Ezerszer mondom, hogy fedeb nincs! Soha nem is volt. Az Úristen maga sem képes megtalálni a fedebet, ha egyszer nem létezik. Mi vagyok én, varázsló? - Márpedig az élelmezési felszerelés tartozéka – tartott ki McNaught csökönyösen. - Kell, hogy legyen, ha egyszer a kilencedik oldalon szerepel. A kilencedik oldal pedig azt jelenti, hogy a tétel a konyhában lakozik, és a főszakács felelős érte. - Ördögöt jelenti azt - utasította vissza Blanchard. A falra erősített fémdobozkára mutatott. - A fedélzeti telefon hangszórója. Az talán az enyém? McNaught átgondolta a kérdést, és visszavonult. - Nem, az Burmané! Az ő anyaga szerteszét az egész űrhajón megtalálható. - Hát akkor őt kérdezze efelől az istenverte fedeb felől közölte Blanchard
diadalmasan. - Meg is teszem. Ha nem a magáé, akkor csak az övé lehet. De előbb fejezzük be itt az ellenőrzést. Ha nem csinálom rendszeres alapossággal, Cassidy megszabadít a rangjelzéseimtől. Visszapillantott a listára. - V 1099. Feliratos nyakörv, bőr, rézveretes, kutya használatára. Ezt nem kell megnéznie. Öt perccel ezelőtt láttam. - Kipipálta a tételt és folytatta: - V 1100. Alvókosár, nádfonatú, egy darab. - Itt van - mondta Blanchard, és a sarokba rúgta a kosarat. - V 1101. Párna, habszivacs, alvókosárba való, egy darab. - A fele van itt - jegyezte meg Blanchard. - A másik felét négy év alatt elrágta. - Elképzelhető, hogy Cassidy utasít bennünket, hogy vételezzünk egy újat. Nem lényeges. Amíg a felét produkálni tudjuk, addig „okék" vagyunk. McNaught felállt, becsapta az irattartót. - Itt befejezzük. Megyek, megkeresem Burmant a hiányzó tétel miatt. A leltározási móka folyt tovább. Burman kikapcsolta az URH vevőkészüléket, levette füléről a hallgatót és kérdően felhúzta szemöldökét.
- A konyhában hiányzik egy fedeb - magyarázta McNaught. - Hol van? - Miért tőlem kérdi? A konyha Blanchard birodalma. - De nem kizárólag. Egy csomó vezetéked megy át rajta. Két konnektorod is van benne, meg egy biztosító és egy fedélzeti telefonhangszóró. Hol a fedeb? - Életemben nem hallottam róla - képedt el Burman. McNaught üvölteni kezdett. - Ne halljam ezt többé! Már akkor elegem volt belőle, amikor Blanchard hajtogatta. Négy évvel ezelőtt volt egy fedebünk. Itt áll, ni! Ez a mi példányunk, ellenőriztük, aláírtuk. Eszerint aláírtunk egy fedebet is. Tehát biztosan volt fedebünk. És meg kell találnunk, mielőtt Cassidy megérkezik. - Elnézést, kapitány úr - mentegetőzött együttérzően Burman -, de nem segíthetek. - De gondolkozhatsz - förmedt rá McNaught. - Elöl a hajó orrában van egy távolság- és iránymérő berendezés. Hogy nevezed te? - Távírkának - felelte Burman rejtelmesen. - Aztán - folytatta McNaught az impulzusgenerátorra mutatva - ezt hogy hívod? - Ez a gencsi! - Gyermeteg elnevezések, hallod? Távírka és gencsi. Hát most törd a kis
eszed és próbálj visszaemlékezni, mi a csudát hívtál négy éve fedebnek? - Legjobb tudomásom szerint - töprengett Burman soha semmit nem neveztem fedebnek. - Hát akkor - kérdezte McNaught vészjóslóan – miért írtunk alá egyet? - Én semmit sem írtam alá. A kapitány írt alá mindent. - Miközben te és a többiek ellenőriztétek a tételeket. Négy évvel ezelőtt, feltehetően a konyhában, azt mondtam: Fedeb, egy darab, és vagy te, vagy Blanchard rámutattatok és azt mondtatok: „Megvan." Meg kellett bíznom valamelyikőtök kijelentésében. A hozzáértők szavában meg kell bíznom. Én gyakorlott navigátor vagyok, ismerem a legmodernebb navigációs készülékeket, de nem ismerhetek minden egyebet is. Így meg kell bíznom az emberekben, akik tudják, mi egy fedeb - vagy legalábbis tudniuk kellene. Burmannak ragyogó gondolata támadt. - Amikor megkaptuk a felszerelést, egy csomó holmi egy halomban hevert a hajó középső részén, a folyosókon és a konyhában. Emlékszik, hogy utóbb kellett mindent szétválogatnunk és a tulajdonképpeni helyükre hordanunk. Az a fedeb-vacak ma bárhol lehet. Nem feltétlenül én, vagy Blanchard vagyunk a felelősek érte.
- Meglátom, mit mondanak a többi tisztek – egyezett bele McNaught, mert az ötletet elgondolkoztatónak találta. - Lehet, hogy Gregory, Worth, Sanderson, vagy valaki más dédelgeti azóta is. De akárhol van is, meg kell találni. Vagy el kell számolni vele, ha felhasználták. Kiment a rádiós fülkéből. Burman grimaszt vágott utána, aztán ismét felvette fülhallgatóit és babrálni kezdett a készülékén. Egy órával később McNaught - arcán fenyegető kifejezéssel - visszatért. - Egészen bizonyos - jelentette ki mérgesen -, hogy ilyesmi nincs a hajón. Senki nem tud róla. Sejtelmük sincs róla. - Húzzuk ki és jelentsük, hogy elveszett – tanácsolta Burman. - Most, amikor itt tespedünk? Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy mindenféle veszteséget, vagy sérülést haladéktalanul jelenteni kell. Ha azt mondom Cassidynek, hogy a fedebet valahol az űrben elvesztettük, rögtön tudni akarja majd, mikor, hol, hogyan, és miért nem jelentettem. Nem is beszélve arról, milyen felfordulás lenne, ha kiderülne, hogy a készülék félmilliót ér. Nem intézhetem el az ügyet egy könnyed kézlegyintéssel.
- Hát akkor mi a megoldás? - kérdezte Burman, ártatlanul, egyenest a csapdába sétálva. - Csakis egy megoldás van - jelentette ki McNaught. Te csinálsz egy fedebet. - Kicsoda? Én? - kapta fel a fejét Burman. - Te bizony! Egyébként egészen biztos vagyok benne, hogy úgyis a te vacakod. - Miért? - Mert tipikusan úgy hangzik, mint a te szerkentyűid gyermeteg elnevezései. Egyhavi fizetésembe le merném fogadni, hogy ez a fedeb valami ilyen tudományos halandzsa. Gondolom, a fedéshez, rejtőzéshez lehet köze. Talán valamilyen szerkezet, ami megkönnyíti az észrevehetetlen megközelítést. - Azt a műszert „motoszkának" hívjuk – tájékoztatta Burman készségesen. - Na látod! - mondta McNaught, mintha döntő érvet hallott volna. - Tehát csinálsz egy fedebet. Holnap este hatkor kész lesz, hogy megtekinthessem. Legyen minél meggyőzőbb és tetszetősebb. Főleg a működése legyen meggyőző. Burman felállt, karjai tehetetlenül lötyögtek és rekedten kérdezte: - Hogy a csodába csináljak fedebet, ha azt sem tudom, mi az?
- Cassidy sem tudja - mondta McNaught és a rádiósra kacsintott. - Cassidy főleg mennyiségi ellenőr. Megszámolja a dolgokat, rájuk néz, igazolja, hogy léteznek, meghallgatja a tájékoztatásokat, hogy kielégítően működnek-e vagy már elkoptak. Mindössze egy jól hangzó halandzsát kell le adnunk és közölni vele, hogy ez a fedeb. - Szent Kleofás! - mondta Burman felvillanyozódva. - Most ne hagyatkozzunk a bibliai alakok kétes segítségére - dorgálta McNaught. - Használjuk inkább istenadta eszünket. Ragadd meg a forrasztópákádat és csinálj egy minőségi fedebet holnap este hatra. Ez parancs! Távozott, roppant elégedetten, hogy megtalálta a megoldást. Burman ottmaradt, a falra meredt és megnyalta az ajkát, egyszer, azután még egyszer. Vane W. Cassidy ellentengernagy pontosan a megadott időben érkezett. Tömzsi, pocakos kis ember volt, pirospozsgás arccal, szemei, mint egy huzamosabb ideje döglött halé. Peckesen járt, mint aki tisztában van személye fontosságával. - Á, kapitány, magánál biztosan minden rendben van.
- Általában, uram - biztosította őt McNaught könnyedén. - Ügyelek rá. Szavain érződött a meggyőződés. - Kitűnő! - helyeselt Cassidy. - Szeretem az olyan parancsnokokat, akik komolyan veszik a felelősségüket. Fájdalom, akad néhány, akinél nem így van. - Átvonult a hajó középső részén, dülledt halszemei felfedezték a friss fehér mázolást. - Hol óhajtja kezdeni, az orrban, vagy a farban? - A leltárlistáim az orrtól a far felé haladnak. Talán jobban áttekinthetőek, ha ebben a sorrendben használjuk őket. - Helyes, helyes. - Fontoskodva törtetett az űrhajó orra felé, közben lehajolt, hogy megsimogassa Peaslake-t és megvizsgálja a kutya nyakörvét. Látom, jól gondozzák. Hasznosnak bizonyult az állat? - Öt emberem életét mentette meg a Mardián, mert ugatásával figyelmeztette őket a veszélyre. - Feltételezem, hogy az esetet részletesen leírta a hajónaplóba, nemde? - Természetesen, uram. A hajónapló a térképfülkében ellenőrzésre készen áll. - Mindent a maga idejében. - Az irányító fülkébe érve, Cassidy leült, átvette az irattartót McNaughttól, és nekikezdett: - K1. Sugáriránytű, D típus, egy
darab. - Ez az, uram - mutatta a műszert McNaught. - Megfelelően működik? - Igen, uram. Így folytatták, átmentek a fedélzeti hírközpont fülkéjébe, a számítógépterembe, és áthaladtak még egy sor helyiségen, míg elérkeztek a konyhába. Itt Blanchard feszített frissen mosott fehér öltözékében és védekezésre készen szemlélte a jövevényt. - V 147. Villamos tűzhely, egy darab. - Itt van - mondta Blanchard, megvetően rábökve. - Megfelel? - faggatta Cassidy, halszemeit a szakácsra meresztve. - Nem elég nagy - jelentette ki Blanchard. Széles karmozdulata az egész konyhát átfogta. - Semmi sem elég nagy. Kevés a hely. Minden túl kicsi itt, én chef de cuisine vagyok, ez a konyha meg inkább csak kuckó. - Ez hadihajó, nem luxusjárat - förmedt rá Cassidy. Ismét elmerült a listában. - V 148. Időzítő berendezés a villamos tűzhelyhez, egy darab. - Itt van - köpte ki a szavakat Blanchard, mint aki kész az egészet a legközelebbi kikötőben akár csúzliból kilőni, csak előbb Cassidy adjon hozzá egy villát.
Cassidy közben egyre lejjebb jutott a listán, közeledett a kritikus tétel és az ideges feszültség nőttön-nőtt. Azután elhangzott: - V 1098. Fedeb, egy darab. - Morbleu! - Blanchard szemei szikráztak. - Már megmondtam, és most is mondom, soha az életben ... - A fedeb a rádiós fülkében van, uram - vágott közbe sietve McNaught. - Valóban? - Cassidy ismét lenézett a jegyzékre. - Akkor miért a konyhai felszereléssel együtt szerepel? - A felszerelés vételezésekor a konyhába helyeztük el, uram. Azoknak a hordozható készülékeknek egyike, amelyeket bárhol felállíthatunk, ahol csak szükség van rá. - Hm-m-m! Akkor át kellett volna vezetni a rádiós fülke leltárjegyzékére. Miért nem vezette át? - Helyesebbnek tartottam megvárni Önt, mint erre illetékest, uram. A halszemek helyeslést tükröztek. - Igen, ezt nagyon helyesen tette, kapitány. Akkor most én át is vezetem. Kihúzta a tételt a kilences lapról, szignálta, bevezette a tizenhatos lapra, azt is szignálta - V 1099. Feliratos nyakörv, bőr... ja igen, azt láttam. A kutya nyakán volt.
Kipipálta. Egy órával később bevonult a rádiós fülkébe. Burman felállt, vállait egyenesre merevítette, de keze-lába izgettmozgott. Szemei majd kiugrottak, néma rettenettel meredt McNaughtra. Ügy állt ott, mint akinek sündisznó került a nadrágjába. - V 1098. Fedeb, egy darab - olvasta Cassidy, szokott, semmi értelmetlenséget nem tűrő hangon. Burman, egy rosszul beállított robot darabos mozgásával kis dobozt nyújtott át. A dobozon mutatók, kapcsolók és színes lámpák voltak. Úgy nézett ki, mint ahogy egy rádióamatőr képzeli a gyümölcs-hámozógépet. Lenyomott egy sor kapcsolót. A fények kigyulladtak, titokzatos kombinációkat alkottak. - Ez az, uram - nyögte ki a rádiós nagy nehezen. - Aha! - Cassidy felkelt a székből és közelebb lépett, hogy jobban megszemlélhesse a szerkezetet. - Nem emlékszem, hogy ezt a tételt már láttam volna. De hát manapság ugyanannak a berendezésnek is annyiféle változata van. Megfelelően működik? - Igen, uram. - A leghasznosabb dolgok egyike az űrhajón - tette még hozzá McNaught.
- Mit csinál? - faggatózott Cassidy, mintegy lehetőséget adva Burmannak, hogy átnyújtsa neki tudása gyöngyszemét. Burman elsápadt. McNaught sietve közbeszólt. - A részletes tájékoztatás nyilván túl bonyolult és technikai jellegű lenne, de a legegyszerűbben fogalmazva, a műszer lehetővé teszi, hogy egyensúlyt hozzunk létre ellentétes gravitációs mezők között. A fények változása az egyenlőtlenség kiterjedését és fokát jelzi az adott időpontban. - Rendkívül szellemes ötlet - tette hozzá Burman, akit egyszeriben vakmerővé tettek a hallottak. - A Finlay-féle konstanson alapul. - Értem - mondta Cassidy és egy szót sem értett. Visszaült a székébe, kipipálta a fedebet és folytatta a leltározást. - Z 44. Kapcsolótábla, automatikus, negyvencsatornás fedélzeti hírközlőhöz, egy darab. - Itt van, uram. Cassidy a tárgyra bámult, azután vissza a listára. A többi jelenlevő ezt a pillanatnyi szórakozottságát használta ki, hogy lopva megtörölje homlokát. Győzelem volt. Minden rendben. És már harmadszor!
Vane W. Cassidy ellentengernagy kellemes benyomásokkal, dicséreteket osztogatva távozott. Egy óra sem telt bele, a legénység a városban lődörgött. McNaught Gregoryval felváltva élvezte a vidám fényözönt. A következő öt napon minden csupa nyugalom és szépség volt. A hatodik napon Burman rádiogramot hozott be, lecsapta McNaught íróasztalára és várta a hatást. Elégedetten állt a kapitány előtt, olyan ember öröme sugárzott róla, akinek az érdemeit éppen most fogják elismerni. „Terra Központ a Nyughatatlannak. Nagyjavításra és újrafelszerelésre azonnal térjen ide vissza. Tökéletesített hajtómű kerül beépítésre. Feldman. Űrhajós Op. Parancsnokság. Sirisec." - Vissza a Terrára - ujjongott McNaught. - A nagyjavítás pedig legalább egy hónap szabadságot jelent. - Burmanra nézett. - Közöld az összes ügyeletes tiszttel, hogy menjenek be a városba és szedjék össze a legénységet. Ha megtudják, miről van szó, rohanni fognak. - Igenis, uram - felelte Burman fülig érő vigyorral. Két héttel később is csupa vigyorgó képet lehetett látni. A szíriuszi kikötő messze elmaradt, a Nap már kivehető folttá vált a csillagok sokaságának
ragyogó ködében. Még tizenegy hét utazás, de megéri! Vissza a Terrára. Éljen! A kapitány fülkéjében azonban egy este egy csapásra megszűnt a jókedv, amikor Burman hirtelen elszabadította a szellemeket. A rádióstiszt belépett, majd szája szélét rágva várta, hogy McNaught befejezze a hajónapló írását. McNaught végre félretolta a könyvet, felnézett, és összeráncolta szemöldökét. - Mi van veled? Gyomorgörcseid vannak, vagy mi? - Nem, uram. Csak gondolkoztam. - És az ilyen fájdalmas? - Gondolkoztam - ismételte Burman változatlanul gyászos hangon. Nagyjavításra megyünk. Tudja, mit jelent ez? Mi lesétálunk a hajóról és egy bandányi szakember felsétál rá. - Tragikusan bámult a kapitányra. Szakembereket mondtam. - Persze, hogy szakemberek - hagyta rá McNaught. - A felszerelést nem vizsgálhatja és hozhatja rendbe hülyék gyülekezete. - Hát egyetlen szakember nem is lesz elég a fedeb rendbe hozására robbant ki Burman. - Ahhoz egy zseni kellene. McNaught hátralökte a székét, arcán úgy változtak a kifejezések, mintha álarcokat cserélgetne.
- Pattogó Júdás! Az egész ügyről megfeledkeztem. Ha a Terrára érkezünk, azokat a fickókat nem tudjuk tudományos halandzsával szédíteni. - Nem bizony, kapitány úr, nem tudjuk - helyeselt Burman. A megállapításhoz semmit sem tett hozzá, de a képéről üvöltött: „Te vittél bele ebbe. Neked kell kihúzni belőle." Egy darabig várt, miközben McNaught feszülten gondolkozott, azután kitört. - Mi a véleménye? McNaught vonásaira lassanként visszatért az elégedett vigyor, miközben a rádióstisztnek válaszolt. - Törd össze az egészet és tápláld be a dezintegrátorba. - Ezzel még nincs megoldva a kérdés - mondta Burman. - Változatlanul hiányzik egy fedebünk. - Nem fog hiányozni. Most mindjárt rádiogramban jelentem, hogy az őrszolgálat viszontagságai következtében elpusztult. Fél szemét cinkos kacsintással lehunyta. - Most éppen hajtómű nélkül repülünk. - Kinyújtotta a kezét egy üzenet-űrlapért és firkálni kezdett rá, miközben Burman mérhetetlen megkönnyebbüléssel figyelte: „Nyughatatlan a Terra Központnak. V 1098 leltári tétel, egy fedeb, Nagy és
Kis Hector ikernapok terén áthaladva gravitációs stress hatásra szétesett. Üzemanyagként felhasználva. McNaught kapitány." Burman elrohant a rádiós fülkébe és elindította a jelentést a Föld felé. Újabb két napig béke és nyugalom honolt. De a legközelebbi alkalommal Burman rohanva ment a kapitány fülkéjébe, és felettébb nyugtalannak látszott. - Általános hívás, kapitány úr - lihegte, és McNaught kezébe nyomott egy papírszeletet: „Terra Központ minden szektornak. Sürgős és fontos. Egyetlen űrhajó sem hagyhatja el támaszpontját. Küldetésben repülő űrhajók azonnal szálljanak le legközelebbi űrkikötőben. További utasítások következnek. Welling. Riadó-és Mentőparancsnokság. Terra." - Ez valami nagy disznóság lehet - állapította meg McNaught teljes nyugalommal. Átballagott a térképszobába, Burmannal a sarkában. Kis ideig tanulmányozta a térképet, azután a fedélzeti telefonon felhívta a vezérlőfülkében Pike-ot és kiadta az utasítást: - Valami pánik tört ki. Minden űrhajónak le kell szállnia. Zaxtedportba megyünk, körülbelül
háromnapos út. Azonnal pályamódosítás. Tizenhét fok jobbra, deklináció tíz. Letette a kagylót és tulajdonképpen most kezdte felfogni, mi történt. - Elvitte az ördög a szép hónapunkat a Terrán. És Zaxtedet soha nem állhattam. Büdös. A legénység gyilkos hangulatban lesz, és meg is értem őket. - Mit gondol kapitány úr, mi történhetett? – kérdezte Burman. Egyszerre hatott aggodónak és bosszúsnak. - A jó ég tudja. Az utolsó ilyen általános hívás hét évvel ezelőtt jött, amikor egy űrhajó félúton a Mars felé felrobbant. Akkor szállították le az összes űrhajót, amíg az ügyet kivizsgálták. - Állat dörzsölgetve töprengett, azután folytatta: - Előtte pedig akkor adtak általános hívást, amikor a Süvítő teljes legénysége bedilizett. Bármi történt is most, biztosra veheted, hogy komoly dolog. - Csak nem tört ki űrháború? - Aztán ki ellen? - McNaught elégedetten legyintett. Senkinek sincsenek olyan űrhajói, amelyek szembeszállhatnának velünk. Nem, biztos valami műszaki hibáról van szó. Hamarosan megtudjuk. Nyilván közlik velünk, még mielőtt Zaxtedre érünk, vagy röviddel utána.
Közölték. Hat órán belül. Burman arcára fagyott a rémület, amikor berontott. - Mi ütött beléd? - kérdezte McNaught meglepetten. - A fedeb - dadogta Burman, olyan mozdulatokkal, mintha láthatatlan pókokat akarna lesöpörni magáról. - Mi a fene van vele? - Gépelési hiba. A listán fed.ebként kellene szerepelnie. A parancsnok bambán meredt rá. - Fed. eb? - visszhangozta, és szájában szinte megavasodott a szó. - Nézze meg saját maga. - Az üzenetet az asztalra csapva, kitántorgott a fülkéből, az ajtó tétován lengett. McNaught mogorva pillantást vetett a rádióstiszt után, azután olvasni kezdte az üzenetet: „Terra Központ a Nyughatatlannak. V 1098 számú jelentésükhöz űrhajó fedélzeti ebéről, Peaslake-ről. jelentsék részletesen, hogyan és milyen körülmények között esett szét állat gravitációs stress hatásra. Hallgassák ki legénységet és minden észrevételt rögzítsenek. Sürgős és fontos. Welling. Riadó- és Mentőparancsnokság. Terra." Fülkéjének magányában McNaught szép lassan rágni kezdte a körmeit. Időnként egyet-egyet kancsalított, ahogy megnézte, mennyire jár már közel
az élő húshoz. Frederik Pohl: (ford.: Mesterházi Márton) Alagút a világ alatt I. Június 15-én reggel Guy Burckhardt sikoltva ébredt álmából. Ez az álom minden eddiginél valószerűbb volt. Még mindig érezte dobhártyájában és a bőrében az éles fém szaggató robbanását, a heves lökést, amely kipöndörítette ágyából, s az iszonyú hőhullámot. Görcsösen felült, és belebámult a csöndes szobába s az ablakon beömlő napfénybe. Nem hitt a szemének. - Mary? - egészen kificamodott a hangja. A felesége nem volt a szomszéd ágyban. Az összetúrt ágyneműről lecsúszott a takaró, nemrég kelhetett fel az asszony, de az álom emléke olyan erős volt Burckhardtban, hogy a padlón kereste, mintha a robbanás kivetette volna őt az ágyából. Az asszony azonban nem volt ott. Persze hogy nem, mondta Burckhardt magában, míg végignézett az ismerős öltözőasztalon és a papucstartón, a makulátlan ablaküvegen és a sértetlen falakon. Álom volt az egész. - Guy? - kiáltotta felesége nyafogósan a lépcső aljából.
- Guy szívem, valami baj van? - Semmi - szólt vissza a férfi gyönge hangon. Egy darabig csönd volt. Aztán Mary habozva megszólalt: - Kész a reggelid. Biztos, hogy nincs semmi baj? Mintha kiáltottál volna ... - Rosszat álmodtam, szívem. - Burckhardtba visszatért az önbizalom. Mindjárt megyek. Szép kis álom volt, töprengett, miután kedvenc langyos zuhanya alá állt. A rossz álom nem szokatlan dolog, különösen, ha robbanással kapcsolatos. Harminc éve rettegünk a hidrogénbombától, ki ne álmodott volna robbanásról? Még Mary is, mint kiderült. Burckhardt elkezdte mesélni az álmát, és Mary közbevágott: - Te is? - El volt képedve. - Képzeld, szívem, ugyanazt álmodtam én is. No nem egészen, de majdnem. Hallani nem hallottam semmit. Azt álmodtam, hogy valami miatt fölébredtem, aztán hirtelen egy villanás, és ütést éreztem a fejemen. Ez volt az egész. A tied is? Burckhardt köhintett. - Nem, nem egészen - mondta. Mary nem volt kimondottan acélidegzetű asszony. Fölösleges lenne állapította meg magában - beszámolni a sok apró részletről, ami álmát oly reálissá tette. Mit
meséljen neki a szilánkká törő bordáiról, a torkát égető sós ízről, s arról a szörnyű érzésről, hogy ez a halál. - Talán valami robbanás történt bent a városban. Biztosan azt hallottuk, és az hatott ránk álmunkban - mondta. Mary átnyúlt az asztalon, szórakozottan megsimogatta a kezét. - Lehet bólintott. - Már majdnem fél nyolc, szívem. Sietned kellene. Nem késhetsz el a hivatalból. Burckhardt bekapta, ami maradt, megcsókolta az asszonyt és elrohant nem is azért, hogy pontosan beérjen, hanem hogy lássa, úgy van-e, ahogy gondolta. De Tylerton belvárosa olyan volt, mint máskor. Burckhardt a buszból kritikus szemmel kutatott robbanásra valló jelek után, de hiába. Sőt, Tylerton kellemesebb látványt nyújtott, mint valaha. Csípős, friss reggel volt, az ég felhőtlen, a házak tiszták, hívogatóak. Ügy látszik, lefúvatták a port az Elektromos Művek épületéről, a város egyetlen felhőkarcolójáról - ez a büntetés azért, hogy a Contro Vegyiművek telepét a külvárosba helyezték; a kaszkád sűrítőtelep égéstermékei nyomot hagynak a kőépületeken.
A buszon nyoma sem volt a szokásos tömegnek, így aztán Burckhardt senkit sem tudott kifaggatni a robbanásról. Mikor pedig az ötödik és a Lehigh utca sarkán leszállt, s a busz fojtott nyögéssel eltűnt előle, Burckhardt már szinte végleg eldöntötte magában, hogy képzelődés volt az egész. A hivatal előcsarnokában odalépett a cigarettásbódéhoz, de nem Ralph állt a pult mögött. Egy ismeretlentől kellett megvennie a csomag cigarettáját. - Hol van Mr. Stebbins? - kérdezte. - Beteg, kérem - mondta a férfi udvariasan. – Holnap már bent lesz. Egy csomag Mariin? - Chesterfield - helyesbített Burckhardt. - Hogyne, kérem - mondta a másik. De egy ismeretlen sárga-zöld dobozt vett le a polcról és csúsztatott át a pulton. - Próbálja ki, kérem ajánlotta. Köhögés elleni gyógyszer van hozzákeverve. Megfigyelte már, mennyire megkínozzák a szokásos cigaretták az embert néha? Burckhardt gyanakodott. - Nem is hallottam erről a márkáról. - Persze hogy nem. Egészen új termék. – Burckhardt habozott, a másik nógatta. - Nézze, próbálja ki az én felelősségemre. Ha nem ízlett, hozza
vissza az üres csomagot, és visszakapja a pénzét. Tisztességes üzlet, nem? Burckhardt megvonta a vállát. - Elvégre nem veszítek rajta. De azért adjon egy csomag Chesterfieldet is, legyen szíves. A lift előtt kinyitotta a dobozt, és rágyújtott. Nem is rossz, állapította meg, bár minden vegyileg kezelt dohányt eleve gyanúsnak tartott. De Ralph helyetteséről nem volt valami nagy véleménye. Bolondokháza lenne a bódé is meg az előcsarnok is, ha ez az ember minden vevőnek így akarna eladni. A lift ajtaja mély zenei hangot adva kinyílt. Két-három másik alkalmazottal együtt Burckhardt is beszállt; odabólintott nekik, míg az ajtó becsukódott. A zenei hang abbamaradt, s a lift tetején a hangszóró megkezdte szokásos reklámműsorát. De nem a szokásos műsort, döbbent rá Burckhardt. Oly régen állta a kényszerkampányt, hogy szinte meg sem hallotta a szöveget, de az épület alagsorából most valami más tekercset játszottak le, és erre figyelnie kellett. Nemcsak a márkák voltak csaknem mind újak; a program felépítése is más volt. Soha nem kóstolt alkoholmentes üdítő italokat hirdetett egy makacsul
visszatérő goromba ritmusú versike. Gyorsított halandzsa-párbeszéd következett két tízéves forma fiúhang között, amelynek valami édesség volt a tárgya; a párbeszédet parancsoló basszus zárta le: „Menj máris és végy egy pazar Csoki-Hammot, most rögtön, és kapd be nyomban. Milyen pikáns ez a Csoki-Hamm! Ez igen! Ez Csoki-Hamm!" Utána hüppögő női hang: „Bár lenne egy Feckle Frizsim! Akármit adnék egy Feckle Frizsiért!" Ez utóbbi közepén ért fel Burckhardt a maga emeletére. Kiszállt. Valahogy furcsán érezte magát. A reklámműsorból hiányoztak az ismerős nevek; hiányzott a megszokottság nyugodt érzése. De szerencsére az iroda teljesen normális volt - kivéve azt, hogy Mr. Barth nem volt bent. Az információs fülkében ásítozó Miss Mitkin nem tudta pontosan, mi van vele. - Telefonáltak otthonról, ennyi az egész. Holnap bent lesz. - Talán kint van a telepen. Nem messze van tőlük. A nő arca meg se rezdült. - Igen. Burckhardtnak hirtelen eszébe jutott: - De június 15-e van! Ma kell feladni a második negyedévi adóbevallást! És neki kell aláírnia!
Miss Mitkin vállat vont, jelezve, hogy ez már Burckhardt problémája, nem az övé. És folytatta a körömápolást. Burckhardt teljesen kétségbeesve ért az asztalához. Nem arról van szó, mintha ő nem írhatná alá a bevallást. Egyszerűen csak nem az ő dolga, hanem Barthé. Ezt a felelősséget hivatalból Barthnak kellene vállalnia, mint a Contro Vegyiművek belvárosi hivatala irodavezetőjének. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy felhívja Barthot otthon, vagy megpróbálja elérni a gyárban, de elég hamar lemondott az ötletéről. Nem nagyon szerette a gyárbelieket, örült, ha minél kevesebbszer találkozott velük. Egyszer Barthtal kiment a gyárba; zavaró és bizonyos értelemben félelmetes élmény volt. Néhány adminisztrátoron és mérnökön kívül egy lélek sem volt a gyárban - illetve, javította ki magát Burckhardt, Barth szavára emlékezve, egyetlen élőlény sem -, csak a gépek. Mint Barth magyarázta, minden gépet komputer irányított, amelynek elektronikus gubancai egy ember teljes emlékezetét és gondolkodását tartalmazták. Kellemetlen gondolat. Barth nevetve biztosította, hogy ez nem
afféle Frankenstein-dolog, sírrablással, meg gólemmel. Csak arról van szó, hogy egy emberi szokásrendszert az agykéreg sejtjeiből átvisznek az elektronika világába. Ettől még az embernek nem esik baja, és a gépből sem lesz szörnyeteg. Burckhardt ennek ellenére sem érezte jól magát. Kiverte a fejéből Barthot, a gyárat s a többi apró, zavaró körülményt, és nekilátott az adóbevallásnak. Délig tartott, amíg minden adatot ellenőrzött Barth tíz perc alatt elkészült volna az egésszel emlékezetből, meg a noteszából, motoszkált agyában a sértődöttség. Az űrlapot borítékba tette, lezárta, és kiballagott Miss Mitkinhez. - Mivel Mr. Barth nincs bent, egymást váltva kell ebédelnünk. Kezdje maga. - Kösz - Miss Mitkin réveteg mozdulattal kivette retiküljét az íróasztalfiókból és hozzálátott, hogy kikészítse magát. Burckhardt odanyújtotta neki a borítékot. - Leadná a postázóba? Hm, egy pillanat. Fel kellene hívnom Mr. Barthot, hogy informáljam. Mit mondott a felesége, telefonálhatunk neki? - Nem mondta. - Miss Mitkin gondosan mázolta ajkát a Kleenexszel. - Nem is a felesége volt. A lánya telefonált, ő hagyta az üzenetet.
- A gyerek? - Burckhardt összevonta a szemöldökét. Hát nincs az iskolában? - Én csak azt mondtam, hogy telefonált. Burckhardt visszament a szobájába, és undorodva méregette asztalán az érintetlen napi postát. Nem szerette a lidérces álmokat, az egész napját tönkretették. Ágyban kellett volna maradnia, igaza van Barthnak. Furcsa dolog történt vele hazafelé. A legközelebbi buszmegállónál valami csődület volt - valaki valami új hűtőszekrényről üvöltözött -, így aztán Burckhardt egy megállót gyalog ment. Meghallotta a busz hangját, ügetésnek eredt. A háta mögött azonban valaki nevén szólította. Hátranézett; alacsony, agyonhajszolt kinézésű férfi sietett oda hozzá. Burckhardt pillanatnyi habozás után felismerte. Swansonnak hívták, véletlen ismeretség volt. A busz már elment, futott át az agyán. - Hello - mondta. Kétségbeesett sürgetés ült Swanson arcán. - Burckhardt? - kérdezte különös fűtöttséggel. Aztán csak állt, állt, rámerevedve, arcán a sürgetés gyönge reménnyé halványult, majd sajnálkozásba fordult. Valamit akar, valamire vár, gondolta Burckhardt, de fogalma sem volt, hogy mit.
Elköhintette magát és újra azt mondta: - Hello, Swanson. Swanson azonban még csak nem is nyugtázta a köszönést. Csak mélyen felsóhajtott. - Tárgytalan - motyogta, nyilván önmagának. Szórakozottan bólintott, aztán elment. Burckhardt utánanézett, míg a csapott vállú alak el nem tűnt a tömegben. Furcsa nap volt a mai, sosem szerette az ilyet. Nem mentek rendben a dolgok. Ezen borongott a buszon is hazafelé. Semmi szörnyű vagy tragikus nem történt, csak valami teljesen szokatlan. Az ember éli az életét, mint sokan mások, és kialakítja magában a benyomások és reakciók rendszerét. Az ember számít dolgokra. Ha például kinyitja a fehér faliszekrényt, a borotvakészlet a második polcon van; vagy amikor bezárja az ajtót maga után, kicsit mindig meg kell rántania a kilincset, hogy a kulcs rendesen elforduljon a zárban. Az ember életét nem a tökéletesen rendben levő dolgok teszik megszokottá, hanem azok a dolgok, amelyeknek egy csöpp hibája van: a meg-megakadó zár, a lépcsőfeljáró tetején levő villanykapcsoló, amelyiket
mindig külön meg kell nyomni, mert a rugója megereszkedett, vagy a szőnyeg, amelyik mindig megcsúszik az ember lába alatt. Nem Burckhardt életrendjével, hanem az apró hibás dolgokkal volt baj. Például Barth nem jött be, pedig mindig be szokott jönni. Ezen töprengett Burckhardt ebéd közben is. Felesége megpróbálta kizökkenteni, a szomszédokkal való esti bridzspartihoz próbált kedvet csinálni. Anne és Farley Dennermant, a szomszéd házaspárt Burckhardt kedvelte. Ismerte őket, amióta az eszét tudja. De aznap este ők is furcsák és töprengők voltak, alig figyeltek egymásra; Dennerman a telefonszolgálatra panaszkodott, Dennermanné az újabban elburjánzó ízléstelen tévéreklámokra. Burckhardt a legjobb úton volt ahhoz, hogy megdöntse saját szórakozottsági rekordját, mikor éjfél körül egyik pillanatról a másikra - és meglepő módon a történtek teljes tudatában - befordult a fal felé és elnyomta az álom. II. Június 15-én reggel Burckhardt sikoltva ébredt álmából. Minden eddigi álmánál valószínűbb álomlátás gyötörte.
Még mindig fülébe csengett a robbanás, még mindig érezni vélte a légnyomást, amely a falhoz vágta. Teljesen érthetetlennek érezte, hogy ott ül az ágyán, egyenes derékkal, és a szobában minden a szokott helyén van. Az asszony cipője kopogott a lépcsőn. - Szívem! - kiáltotta. - Mi baj? - Semmi! - mormogta. - Rosszat álmodtam. Az asszony a szívére tette a kezét, míg megnyugodott. Aztán sértődötten rákezdte: - Úgy megijesztettél... De az utcáról berobbanó zaj félbeszakította. Éktelenül hangosan sziréna vijjogott, csengő lármázott. Burckhardték egy pillanatig egymásra néztek, aztán ijedten rohantak az ablakhoz. Az utcán egyetlen tűzoltóautó sem rohant, egyetlen kis furgon poroszkált a házak között. A furgon tetejéről négy hangszóró üvöltött. Ezek sugározták a szirénavijjogást, a csengő lármáját, meg a nehéz teherautók dübörgését. A rohanvást helyszínre érkező tűzoltóautókról készített hangfelvétel tökéletes illúziót keltett. Burckhardt megrökönyödötten kiáltotta: - Mary, ez a törvénybe ütközik! Tudod, mit csinálnak ezek? Magnóra vettek
egy tűzesetet, és azt játsszák le. Mit akarnak? - Biztos rossz tréfa - vélte az asszony. - Tréfa? Hogy az egész környéket reggel hatkor fölverik? - megrázta a fejét. - Tíz percen belül itt a rendőrség - jósolta. - Figyeld meg. De a rendőrség nem szállt ki. Se tíz percen belül, se később. Akárki volt a kocsiban ülő tréfacsináló, rendőrségi engedélye volt a hecchez. A furgon megállt a házak között, és néhány percig hallgatott. Aztán megreccsent a hangszóró, s egy hatalmas orgánum rázendített: - Feckle Frizsi! Feckle Frizsi! Kell nekem a Feckle Frizsi! Feckle, Feckle, Feckle, Feckle, Feckle, Feckle ... S megint elölről. Addigra már minden ablakon emberek bámultak ki az egész környéken. Ez a hang nemcsak egyszerűen erős volt, meg lehetett süketülni tőle. Burckhardt megpróbálta túlordítani a hangzavart: - Mi a fene ez a Feckle Frizsi? - Biztos valami hűtőszekrény, szívem - visított vissza az asszony ügyefogyottan. A hangorkán hirtelen elcsitult. A furgon hallgatott. Még párás volt a reggel;
a napsugarak szinte vízszintesen súrolták a tetőket. Hihetetlennek tűnt, hogy egy perccel azelőtt az egész környék egy hűtőszekrény nevétől harsogott. - Valami őrült reklámtrükk - mondta keserűen Burckhardt. Ásítva hátat fordított az ablaknak. - Akár fel is öltözhetünk. Remélem, vége a... Hátulról érte az üvöltés; mintha dobhártyán ütötték volna. Éles, gunyoros hang repesztette a levegőt, hangosabb volt, mint a végítélet harsonája. - Van már hűtőszekrénye? Akkor büdös! Ha nem Feckle Frizsi, akkor büdös! Ha tavalyi Feckle Frizsi, akkor is büdös! Csak a legújabb Feckle Frizsi éri meg a pénzt! Tudja maga, kiknek van Ajax hűtőszekrényük? A homokosoknak van Ajax hűtőszekrényük! Tudja maga, kiknek van Triplecold hűtőszekrényük? Az anarchistáknak van Triplecold hűtőszekrényük! Ami nem Feckle Frizsi, és nem a legújabb modell, az büdös! A beszélő hangja szinte eltorzult a dühtől: - Mi figyelmeztettük magát! Azonnal induljon, és vegye meg a legújabb Feckle Frizsit! Gyerünk! Gyerünk a Feckle Frizsiért! Gyerünk, gyerünk, gyerünk. Feckle, Feckle, Feckle, Feckle, Feckle, Feckle ...
Végre-valahára elhallgatott. Burckhardt megnyalta az ajkát és az asszonyhoz fordult: - Azt hiszem, szólni kellene a rendőrségnek ... – mikor újra megdördültek a hangszórók. Ez mély ütés volt; annak is szánták. - Feckle, Feckle, Feckle, Feckle, Feckle, Feckle, Feckle, Feckle. Az olcsó hűtőkben megromlik az. étel. Jön a betegség és az okádás. A mérgezés és a halál. Vegyen Feckle-t! Feckle, Feckle, Feckle! Vegyen csak ki egy szelet húst a mostani hűtőszekrényéből! Nézze meg: vagy dohos, vagy romlott! Vegyen Feckle-t! Feckle, Feckle, Feckle! Bűzlő rohadékot akar enni? Vagy megjön az esze végre, és Feckle-t vesz? Feckle, Feckle ... Betelt a pohár. Dühtől reszkető, állandóan rossz lyukakba akadó ujjal Burckhardt nagy nehezen feltárcsázta a kapitányságot. Mással beszélt láthatólag nemcsak neki jutott eszébe a rendőrség - és mire újra feltárcsázta volna, megszűnt a lárma. Kinézett az ablakon. A furgon eltűnt. Burckhardt meglazította a nyakkendőjét, és még egy Husi-Flipet rendelt a pincértől. Legalább ne fűtenék a Crystal Cafét! Az égő vörös, és vakító sárga
új festés is kétségbeejtő volt, de ráadásul valakinek az az illúziója támadt, hogy január van, és nem június; a helyiségben jó tíz fokkal melegebb volt, mint kint az utcán. Két kortyintással lehajtotta az italt. Van valami különös íze, gondolta, de nem rossz. Igazat mondott a pincér: lehűti az embert. Nem szabad elfelejtenie, hogy vegyen egy hatos ládával hazafelé: Marynek biztos ízlene. Mindig érdeklik az új dolgok. Félszegen felállt, mikor meglátta, hogy a lány az ő asztalához igyekszik. Ilyen szép lányt Tylertonban még nem látott. A legjobb, állig érő méret; mézszőke haj; és az alakja ... hát nem kellett kivattázni. A legkisebb kétség sem férhetett ahhoz, hogy a testére simuló ruhán kívül nem volt más rajta. A férfi úgy érezte, belevörösödik a köszönésbe. - Mr. Burckhardt. - Olyan volt a hangja, mint a távoli tamtamok. - Mennyire örülök, hogy fölkereshetem a reggel történtek után. A férfi a torkát köszörülte. - Ugyan. Nem ülne le, Miss... - April Horn - búgta a lány, és leült. De nem az asztal túloldalára, ahová a férfi intette, hanem szorosan mellé. - Szólítson Aprilnak, jó?
Valami parfümöt is használ, villant át Burckhardt agyának működőképes maradékán. Nem rendes dolog, hogy még a parfümöt is ilyen jól használja, amikor amúgy is... Hirtelen magához tért, mikor látta, hogy a pincér két adag filets mignon rendeléssel távozik. - Hé! - tiltakozott. - Ugyan, Mr. Burckhardt. - A lány válla a vállához ért, arca egészen közel volt az övéhez, lehelete perzselő, szemében szelídség és féltő gond. - A Feckle cég fizeti. Hagyja rájuk - ez a legkevesebb, amit megtehetnek. A lány keze Burckhardt zsebébe csúszott. - A két adag árát a zsebébe tettem - suttogta cinkosan. - Ugye megteszi a kedvemért? Úgy értem, nagyon örülnék, ha maga fizetne a pincérnek ... Az ilyesmiben régimódi vagyok. Olvatagon mosolygott, majd az üzleti hangnem paródiájába vágott át: - Mindenképpen tegye el a pénzt - hangsúlyozta. – Ne hagyja, hogy ezek a Feckle-ék csak úgy megússzák! Olyan pert kéne a nyakukba akasztani, hogy csak úgy zörög. Így megzavarni egy ember álmát. Burckhardt belekábult; úgy érezte magát, mint akinek az orrából húzza ki a tízdollárosokat a bűvész. - Oh, hát nem volt olyan borzasztó, ööö April. Egy kicsit nagy zajt csaptak,
de ... - Jaj, Mr. Burckhardt! - A nagy kék szemben csodálat ült. - Tudtam, hogy meg fogja érteni. Tudja ... olyan csodálatos ez az új frizsi, hogy a külső részlegnél néhányan - hogy úgy mondjam - elvesztették a fejüket. Mihelyt a központ tudomást szerzett a történtekről, minden házba kiment valaki, hogy a lakók elnézését kérje. A feleségétől tudtuk meg a telefonszámát... és úgy örülök, hogy magával ebédelhettem, legalább én is elnézést kérhetek. Tudja, Mr. Burckhardt, az új hűtőszekrényünk igazán kitűnő. Biztos nem kellene ezt elmondanom magának - szégyellősen lesütötte kék szemét -, de én a Feckle Hűtőgép Vállalatért szinte mindenre képes lennék. Több ez számomra, mint puszta pénzkereset. - Felnézett. Elbűvölő volt. - Most biztos azt hiszi, milyen buta vagyok. Burckhardt köhögni kezdett. - Hát én ... én ... - Oh, nem akar megbántani! - A lány megrázta a fejét. - Nem, ne tettessen. Buta dolognak tartja. De higgye el, Mr. Burckhardt, nem tartaná annak, ha többet tudna a Feckle cégről. Hadd adjam a kezébe ezt a kis prospektust ... Burckhardt egy teljes órával később ért vissza a hivatalba, mint szokott.
Nemcsak a lány miatt. Furcsa módon találkozott azzal a Swanson nevű emberkével, akit alig ismert. Kétségbeesett, könyörgő arccal állította meg az utcán, aztán otthagyta. De a késés nem sokat számított. Burckhardt szolgálati idejében először fordult elő, hogy Mr. Barth egész nap nem jött be; és neki, Burckhardtnak kellett a negyedévi adóbevallással bajlódnia. Ami viszont számított, az egy vásárlási szerződés volt, amelynek értelmében Burckhardt megrendelt egy 300 literes, önjégtelenítő, oszlopépítésű Feckle Frizsit, amelynek 625 dolláros árából a cég tíz százalékot „udvariasságból" elengedett. - Amiatt a borzasztó reggeli dolog miatt, tudja, Mr. Burckhardt - mondta a lány. Burckhardt nemigen tudta, hogy fogja kimagyarázni magát a felesége előtt. Kár volt aggódnia. Ahogy felesége meglátta az előszoba-ajtóban, megszólalt: - Azt hiszem, megengedhetnénk magunknak egy új frizsit, szívem. Járt itt egy úr a cégtől, hogy bocsánatot kérjen a csendháborítás miatt, és ... szóval elkezdtünk beszélgetni... Ő is aláírt egy vásárlási szerződést. Átkozott nap volt, gondolta később Burckhardt, mikor a hálószobába tartott
a lépcsőn. De a napnak nem volt még vége. A lépcső tetején levő villanykapcsoló rugója annyira elernyedt már, hogy egyszerűen nem akart kapcsolni. Burckhardt dühösen rángatta föl-le, és persze a végén sikerült kifordítania az egészet a helyéről. A drótok összeértek, és az egész házban kialudt a villany. - A fene ...! - mondta Guy Burckhardt. - A biztosíték? - az asszony álmosan megvonta a vállát. - Hagyd, majd holnap megcsinálod, szívem. Burckhardt megrázta a fejét. - Te csak feküdj le. Megcsinálom, és megyek én is. Nem mintha olyan nagyon érdekelte volna a biztosíték; túlságosan nyugtalan volt ahhoz, hogy el tudjon aludni. Csavarhúzójával szétszedte a rossz kapcsolót, kétfelé hajlította a drótokat, lebotorkált a sötét konyhába, megkereste a zseblámpáját, és óvatosan lecsoszogott a pincébe. Tartalék biztosítékot is talált, a biztosítékdoboz alá tolt egy üres ládát, és kicsavarta a kiégett biztosítékot. Ahogy betette az újat, feje fölött, a konyhában kattanva bekapcsolt a hűtőszekrény zümmögő motorja. Elindult a lépcső felé. Megállt. A régi láda helyén különös fénnyel csillogott a pincepadló. A zseblámpa
világánál jobban megnézte. Fém volt. - Nahát! - mondta Guy Burckhardt. Hitetlenkedve csóválta a fejét. Közel hajolt, hüvelykujjával végigsimított a fémlemez szélén, meg is vágta magát - a lemez széle kellemetlenül éles volt. A pince színes betonpadlója vékony kéregnek bizonyult. A kezébe akadó kalapáccsal Burckhardt jó néhány helyen feltörte - s alul mindig megjelent a fém. Az egész pince egy rézskatulya volt. Még a téglafal is hamis burkolat volt a fém előtt. Burckhardt zavarban volt. Rávágott az egyik födémgerendára. Az legalább valódi fából volt. A pinceablakban is valódi volt az üveg. Vérző hüvelykujját szopva megkopogtatta a pincefeljáró aljzatát. Fa. Igazi. Megcsapkodta az olajkazán alatti téglaalapot. Tégla. Igazi. De a négy tartófal meg a padló hamis. Mintha valaki erős fémlapokkal dúcolta volna alá a házat, aztán aprólékos gonddal eltüntette volna a nyomokat. A legnagyobb meglepetést a pince hátsó részét elfoglaló felfordított csónak okozta - Burckhardt néhány évvel azelőtt lezajlott rövid barkácsoló korszakának emléke. Fölülnézetben teljesen normálisnak látszott. Belül
viszont, ahol a gurulópadoknak, az üléseknek és a kis szekrénykéknek kellett volna lenniük, csak a félbehagyott kereszttartók dzsungele látszott. - De hát én ezt megcsináltam! - kiáltott fel Burckhardt. Még a hüvelykujjáról is megfeledkezett. Zúgó fejjel könyökölt a csónakra, s megpróbálta végiggondolni az egészet. Számára felfoghatatlan okból valaki elvitte a csónakját és a pincéjét, talán az egész házat, és az igazi ügyes másolatát csempészte a helyébe. - Őrültség - mondta az üres pincének. Körbejártatta a zseblámpa fénycsóváját. - Mi a csudáért csinálna ilyet valaki? suttogta. Az esze bedugult; erre a kérdésre nem is adódhatott észszerű válasz. Burckhardt hosszú perceken át merengett, elméjének ép voltán habozva. Újból bekémlelt a csónak alá, azt remélve, hátha rájön, hogy képzelődés volt az egész, az érzékszervek tréfája. De ismét csak a kapkodva összenagyolt kereszttartók néztek vissza rá. Bemászott a csónak alá, hogy jobban megnézze, és hitetlenkedve tapintotta meg a nyers fát. Teljesen lehetetlen! Eloltotta a zseblámpáját, azzal, hogy kimászik. De ez már nem sikerült.
Lábainak kiadta ugyan a parancsot, de mielőtt valóban mászni kezdett volna, tikkadt fáradtság öntötte el a testét. Megszűnt az öntudata - nem könnyedén, finoman, hanem mintha kiszívták volna belőle - és Guy Burckhardt elaludt. III. Június i6-án reggel Guy Burckhardt a pincében ébredt, a csónakja alatt; majd felszaladt a lakásba, és megtudta, hogy június 15-e van. Első izgalmában gyorsan végigvizsgálta a csónakot, a pince padlóját, a téglautánzattal álcázott fémfalakat. Minden olyan volt, mint az éjjel - vagyis teljesen hihetetlen. A konyha olyan volt, mint mindig: józan és érdektelen. A villanyóra másodpercmutatója nyugodtan rótta köreit. Mindjárt hat óra. Az asszony pillanatokon belül ébred. Burckhardt felrántotta az előszobaajtót és kinézett a csöndes utcára. Az újság a lépcsőn feküdt, ahová a gondatlan kihordó ledobta; Burckhardt fölvette, és látta, hogy június 15-e van. De hát ez lehetetlen! Tegnap volt június 15. Az embernek aligha megy ki a fejéből egy ilyen nap, amely ráadásul a negyedévi adóbevallás napja is volt.
Visszament az előszobába, felhívta az időjárás-jelentést, és a jól artikuláló géphang közölte vele: „Hűvösebb idő, helyenként záporok. A légnyomás harminc egész négy század, emelkedő... Az Egyesült Államok Meteorológiai Intézetének előrejelzése június 15-re. Napos, meleg idő, a magasabb területeken..." Letette. Június 15. - Te jóságos Isten! - fohászkodott Burckhardt. A dolog csakugyan furcsa. A felesége ágyánál megszólalt az ébresztőóra. Burckhardt felrohant a lépcsőn. Mary Burckhardt értetlen, rémült tekintettel ült az ágyában, mint aki rossz álomból ébred. - Jaj! - szakadt ki belőle, ahogy a férjét meglátta. Szívem, olyan borzasztó rosszat álmodtam! Olyan volt, mint valami robbanás, és... - Ma is? - kérdezte Burckhardt különösebb átérzés nélkül - Mary, valami nem stimmel. Tegnap egész nap tudtam, hogy valami nem stimmel, és ... Előadta, mi volt a pince körüli rézskatulyával, meg azzal a furcsa tákolmánnyal, amit a csónakja helyébe csempésztek. Mary meghökkent, megrémült, aztán nyugtalanul csillapítani kezdte Burckhardtot.
- Biztos vagy benne, szívem? Pont a múlt héten csináltam rendet abban az ócska ládában, és én nem láttam semmi különöset. - Holtbiztos! - mondta Guy Burckhardt. - Áthúztam a biztosítékdoboz alá, hogy kicseréljem a kiégett biztosítékot, tudod, mikor este kivágtuk ... - Mikor, este, micsoda? - Mary a riadtnál is riadtabbnak látszott. - Mikor tegnap este kivágtuk a biztosítékot. Tudod, a lépcsőfeljárónál a régi villanykapcsoló zárlatos lett. Lementem a pincébe, és ... Mary felült az ágyban. - Guy, nem volt zárlatos. Én oltottam el a villanyt tegnap. Burckhardt haragosan pillantott a feleségére. - De hát én tudom, hogy nem te oltottál tegnap. Tessék, nézd meg! Peckesen a lépcsőfeljáróhoz lépett, és drámai gesztussal mutatott a kibelezett villanykapcsolóra, amelyet tegnap szétszedett és otthagyott a dobozából kifordulva ... Csakhogy a kapcsoló nem lógott az üres dobozból, ott volt a helyén, mint mindig. Burckhardt hitetlenkedve nyúlt hozzá, erre mind a két helyiségben meggyulladt a villany. Mary sápadt aggodalommal ment le a konyhába, hogy reggelit készítsen.
Burckhardt hosszú percekig bámulta a kapcsolót. Már túl volt azon, hogy ne higgyen a saját szemének - egyszerűen megállt az esze. Tompán, saját magán gondolkozva megborotválkozott, öltözködött és reggelizett. Mary nem zavarta, aggódó volt és nagyon kedves. Meg is csókolta búcsúzóul, azután Burckhardt szó nélkül elsietett. Miss Mitkin ásítva fogadta. - Reggelt - motyogta az információs fülkéből. - Mr. Barth nem jön be ma. Burckhardt kinyitotta a száját, de aztán becsukta. Miss Mitkin úgyse venné tudomásul, hogy Mr. Barth tegnap sem volt bent, hiszen most tépi le a naptárról a június 14-i lapot, és most simítja le az „új" június 15-it. Valahogy elbotorkált a saját asztaláig, és üres tekintettel meredt a reggeli postára. Bontatlan volt, de már tudta, hogy a Gyárellátó Rt. 10.000 négyzetméter új hangszigetelő lemezt fog rendelni. Finebeck és Fia pedig reklamál. Hosszú tusa után kinyitotta a két borítékot. Az volt bennük, amit várt. Eljött az ebédidő. Burckhardt reménytelen kétségbeeséssel ráparancsolt Miss Mitkinre, hogy menjen ebédelni - a tegnapi június 15-én ő, Burckhardt
ment először. Miss Mitkinben körvonalazatlan rosszérzést keltett a főnök ingerült sürgetése, de ettől Burckhardt hangulata nem változott. Csöngött a telefon, szórakozottan felvette. - Contro Vegyiművek, Belvárosi Iroda, Burckhardt. - Swanson vagyok - mondta a hang, aztán elhallgatott. Burckhardt várakozva fülelt, de ez volt minden. - Hello? - mondta. Nem jött válasz. Végül Swanson bús beletörődéssel megkérdezte: - Még mindig semmi, hm? - Semmi micsoda? Swanson, mondja meg, mit akar. Tegnap is csak odajött hozzám, ugyanezzel a viccel. Most... - Burckhardt! - recsegte a membrán. - Jóságos ég, hisz maga emlékszik! Maradjon a helyén, fél órán belül ott vagyok! - De miről van szó? - Nem érdekes - mondta a kis ember túláradó örömmel. - Majd elmesélem négyszemközt. Ne is beszéljünk többet, nem telefontéma. Várjon meg. Illetve, egy pillanat. Egyedül lesz az irodában? - Hát... nem. Azt hiszem, Miss Mitkin ... - Az ördögbe is. Mondja, Burckhardt, hol ebédel? Valami jó zajos helyen? - Hát azt hiszem. A Crystal Caféban. Vagy egy saroknyira ... - Tudom, hol van. Fél óra múlva találkozunk. – És egyet kattant a készülék.
A Crystal Café termei már nem voltak vörösre festve, de továbbra is meleg volt. Az igazgatóság skót népzenével és reklámműsorral is szolgált. HüsiFlipet hirdettek, meg Mariin cigarettát - „Védi egészségét" dorombolta a bemondónő -, ezenkívül valami Csoki-Hamm nevű édességet, aminek Burckhardt soha hírét nem hallotta. De hamarosan több új ismeretet szerzett a Csoki-Hammról. Swansont leste, mikor az éjszakai lokálok cigarettaárusainak celofánruhájában egy lány libegett át a vendéglőn, kezében egy tálcán apró piros papírba burkolt csokoládé-rudak. - A Csoki-Hamm pikáns! - búgta, ahogy Burckhardt asztalához ért. - A Csoki-Hamm pikánsabb a pikánsnál! Burckhardt az apró termetű telefonálót kereste szemével, másra alig figyelt. De amikor a lány egy marékra való pikáns édességet szórt mosolyogva a mellette levő asztalnál ülők elé, Burckhardtnak megakadt a szeme rajta, és szeme-szája tátva maradt. - Nicsak, Miss Horn! - mondta. A lány elejtette a tálcáját. Burckhardt aggodalmas segítőkészséggel felállt. Valami baj van? De addigra a lány már elmenekült.
A vendéglő vezetője gyanakodva pislogott Burckhardt felé, aki visszaroskadt székébe, és megpróbált a lehető legkevésbé feltűnő képet vágni. Semmi sértőt nem mondott. Lehet, hogy Miss Horn igen szigorú nevelésben részesült -gondolta -, bár ennek a celofánszoknya alatt villogó hosszú comb ellentmondani látszott - és amikor Burckhardt megszólította, azt hitte, ki akar kezdeni vele. Nevetséges. Burckhardt mogorván ráncolta homlokát és az étlapba temetkezett. Éles suttogás rezzentette fel. - Burckhardt! Burckhardt felbukkant az étlap mögül. Az apró Swanson ült az asztal túloldalán, állandó riadókészültségben. - Burckhardt! - suttogta a kis ember. - Gyerünk innen. Most már a nyomában vannak. Gyerünk, ha élni akar. Ezzel nem lehetett vitatkozni. Burckhardt beteg, bocsánatkérő mosolyt küldött a környékükön cirkáló vendéglős felé, és követte Swansont. A kis ember láthatólag tudta, hova megy. Ahogy az utcára értek, elkapta Burckhardt könyökét és sietve elindult vele. - Látta? - kérdezte. - Ott a Horn lány a telefonfülkében. Öt percen belül itt
lesznek, nekem elhiheti, szóval jó lesz sietni. Az utca tele volt autóval és emberrel, de senki sem figyelt Burckhardtra és Swansonra. A levegő még mindig csípős volt kissé inkább október, mint június, gondolta Burckhardt, akármit mondott is a meteorológia. Ügy érezte, tiszta őrület, hogy itt szedi a lábát apró termetű vezetője oldalán, hogy menekül valami „ők" elől, valahová... hová? Lehet, hogy dilis a kis ember, de fél. És a félelem ragadós. - Ide! - zihálta a kis Swanson. Egy másik vendéglő ajtajában álltak, illetve inkább gyorsbüfé volt, az a fajta másodosztályú hely, amit Burckhardt sohasem szeretett: - Egyenest végig - suttogta Swanson. És Burckhardt, mint valami szófogadó kisfiú, oldalazva elsiklott az asztalok között a vendéglő hátsó frontja felé. A vendéglő L alakú volt, ablakai két egymást keresztező utcára nyíltak. A két férfi kiért a mellékutcára, Swanson fagyos pillantást lövellt a kérdezősködni kívánó pénztáros felé. Átmentek a másik oldalra. Egy mozi előtt álltak meg. Swanson arcán enyhült a feszültség. - Leráztuk őket - kurrogott halkan. - Mindjárt ott leszünk.
Odament a pénztárhoz, két jegyet váltott. Burckhardt beoldalgott mögötte a nézőtérre. Hétköznap volt, déli előadás - a nézőtér majdnem teljesen üres volt. A vászon felől puskaropogás és lódobogás hallatszott. Egyetlen árva jegyszedő támasztotta a rézkorlátot; egy pillanatra rájuk nézett, aztán unottan a vászon felé fordította a fejét. Swanson szőnyeggel borított műmárvány lépcsőkön vezette le Burckhardtot. Az üres dohányzóban voltak. Az egyik ajtón Urak, a másikon Hölgyek felírás, a harmadikon arany betűkkel az állt: IGAZGATÓ. Swanson fülelt az ajtó előtt egy darabig, aztán halkan benyitott, és bedugta a fejét. - Oké - mondta, és intett. Burckhardt Swanson nyomában átment az üres szobán; megálltak egy újabb ajtó előtt, amelyen nem volt felírás -biztosan a beépített szekrény ajtaja volt. De mégsem. Swanson óvatosan kinyitotta, szétnézett, és maga után parancsolta Burckhardtot. Ragyogóan kivilágított, fémfalú alagútban álltak. Az alagút hosszan, üresen tátongott előttük mindkét irányban. Burckhardt csodálkozva nézett körül. Egy dolgot nagyon jól tudott:
Tylertonnak nem volt semmi ilyesféle alagútja. Az alagút egy helyen szobává szélesedett, a szobában székek voltak, és képernyőszerű készülékek. Swanson zihálva leroskadt az egyik székbe. - Itt egy ideig nyugton lehetünk - sípolt a hangja. Nemigen járnak ide. Ha mégis, messziről meghalljuk őket, és elbújhatunk. - Kik elől? - kérdezte Burckhardt. - A marslakók elől! - mondta rekedten a kis ember. Egészen elhagyta az ereje. Komoran folytatta: Legalábbis azt hiszem, hogy azok. Persze lehet, hogy magának van igaza, tudja, az elmúlt néhány hét során épp elégszer végiggondoltam, azóta, hogy a maga nyomába szegődtek ők ... - Kezdjük az elején. Ki szegődött a nyomomba, és mikor? Swanson felsóhajtott. - Szóval kezdjük megint elölről. Nem bánom. Körülbelül két hónappal ezelőtt maga késő este bedörömbölt hozzám. Olyan volt, mint az űzött vad, halálra volt ijedve. Könyörgött, hogy segítsek ... - Én? - Persze, ezekre nem emlékszik. Figyeljen, majd megérti. Összevissza beszélt, hogy elfogták, megfenyegették, és hogy a felesége
meghalt, de feltámadt, és még egy sor ilyesmit habogott. Azt hittem, megőrült. De ... szóval én mindig tiszteltem magát. Maga könyörgött, hogy rejtsem el, nekem meg van ez a sötétkamrám, tudja. Csak belülről lehet bezárni, direkt így szereltem fel a zárat. Szóval, bementünk oda - nem akartam vitatkozni magával - és alig negyedóra-húsz perc múlva, tehát éjfél körül, elájultunk. - Elájultunk? Swanson bólintott. - Mind a ketten. Olyan volt, mintha homokzsákkal vernék fejbe az embert. Mondja, tegnap éjjel nem érzett valami hasonlót? - De, azt hiszem, igen - Burckhardt bizonytalanul ingatta a fejét. - Biztosan. Aztán hirtelen felébredtünk, és maga azt mondta, mindjárt mutat valami furcsát, azzal kimentünk az utcára, és megvettük a reggeli lapot. És az állt rajta, hogy június 15-e van. - Június 15? De hát az ma van! Azazhogy . . - Ez az, barátom. Mindig ma van! Némi időbe került, míg Burckhardt kapcsolt. Csodálkozva kérdezte: - Hány hete bujkál a sötétkamrájában? - Honnan tudjam? Négy-öt hete, talán. Képtelen voltam számon tartani.
Minden nap ugyanaz: június tizenötödike, és Mrs. Keefer, a házvezetőnőm minden reggel az utcai lépcsőfeljárót söpri, és a sarki újságosnál minden reggel ugyanaz a lap, ugyanazokkal a címekkel. Egy idő után borzasztó egyhangú, barátom. IV. Burckhardt ötlete volt, Swansonnak nem is tetszett, de Burckhardttal tartott. Swanson soha nem tiltakozott. - Veszélyes - morogta ijedten. - És ha valaki erre jön? Lebukunk,és ... - Van veszítenivalónk? Swanson a vállát vonogatta. - Veszélyes - mondta újra. De Burckhardttal tartott. Burckhardt ötlete pofon egyszerű volt. Egy dolgot biztosra vett: az alagút visz valahová. Akár marslakók, akár fantasztikus összeesküvés, akár őrült hallucináció az egész, akármi is Tylertonnal a helyzet, van rá magyarázat, és ezt a magyarázatot az alagút végén kell keresni. Elindultak, baktattak. Valamivel több, mint egy mérföld után meglátták az alagút végét. Szerencséjük volt - legalábbis abban, hogy senkivel sem találkoztak. Igaz, Swanson megmondta, hogy tapasztalata szerint az alagutat csak a nap bizonyos óráiban használják.
Mindig június tizenötödike. De miért? Ezen töprengett Burckhardt. A hogyan nem érdekes. Miért? És teljesen akaratuk ellenére alszanak el, méghozzá láthatólag mindenki egyszerre. És nem emlékeznek, soha nem emlékeznek semmire. Swanson elmesélte, milyen mohón várta, hogy újra lássa Burckhardtot, azután, hogy Burckhardt elnézte az órát és öt perccel később akart a sötétkamrába behúzódni. Mikor Swanson magához tért, Burckhardtnak már hűlt helye volt. Délután találkoztak az utcán, de Burckhardt nem emlékezett semmire. Így élt Swanson heteken át, éberen, mint a nyúl, a sötétkamrában rejtőzve éjszakánként, nappal meg az utcákon lopakodva, szánni való reménykedésben, hogy Burckhardtot megtalálja- az élet peremén rejtőzve az ,,ő" halálos tekintetük elől. Ők. Az egyik „ő" az az April Horn nevű lány volt. Swanson megfigyelte, ahogy gondtalanul belép egy telefonfülkébe, és soha többé nem jön elő - így akadt rá az alagútra. A másik „ő" Burckhardték hivatalában posztolt, a cigarettásbódéban. Swanson még vagy egy tucatnyiról tudott - néha biztosat, néha csak gyanús jeleket.
Ha az ember már tudta, hol kell keresni őket, nem volt túl nehéz rájuk akadni: hiszen egész Tylertonban csak ők változtatták a szerepüket napról napra. Burckhardt mindig ott ült a 8 óra 51-es buszon, minden június tizenötödike reggelén, mindig pontosan, és soha semmi nem változott rajta. April Horn viszont hol feltűnő celofánruhákban árult édességet, cigarettát vagy mást, hol rendesen fel volt öltözve, hol pedig teljesen eltűnt Swanson elől. Marslakók? Összeesküvők? Akárkik voltak, mit reméltek ettől a bolond komédiától? Burckhardt képtelen volt válaszolni; de talán ott van a válasz az alagút végén, az ajtón túl. Hosszan, feszülten figyeltek, távoli, kivehetetlen hangok ütötték meg a fülüket, de úgy érezték, semmi veszedelmes nincs. Előlopóztak. Átmentek egy tágas helyiségen, felosontak egy tucatnyi lépcsőn, és Burckhardt megismerte, a Contro Vegyiművek gyárában voltak. Senkit sem láttak. Ez önmagában nem volt különös, hiszen az automatizált gyárban soha nem voltak sokan. De Burckhardtban egyetlen látogatás
eredményeképpen is ott visszhangzóit a gyár örök és szakadatlan nyüzsgése: a kinyíló és becsukódó szelepek, a feltöltődő és kiürülő kádak, amelyek automatikusan főzték és elemezték a gyomrukban fortyogó folyadékot. A gyárban alig járt valaki, mégis szakadatlanul folyt a munka. Csakhogy most csönd volt. Néhány távoli hangot leszámítva nem volt semmi élet a gyárban. Az ott raboskodó elektronikus agyak nem fogalmaztak utasításokat; a tekercsek és a jelfogók élettelenül pihentek. - Gyerünk - mondta Burckhardt. Swanson vonakodva követte a rozsdamentes acéloszlopok és tartályok között kanyargó folyosón. Úgy mentek, mintha halottak között járnának. Ebben volt is valami, hiszen minek számítsanak a munkájuktól megfosztott automaták, ha nem halottnak? A gépeket komputerek irányították, amelyek nem pusztán komputerek voltak, hanem élő emberi agyak elektronikus másolatai. És ha kikapcsolták őket, nem váltak halottá? Valamikor egy-egy emberi agyat jelentett mindegyikük. Vegyünk például egy szakmáját kitűnően értő olajipari vegyészt, akinek az
olajlepárlás és -finomítás az életeleme. Fogjuk le, fürkésszük ki agyát egy sor műszer elektródáival. A gépek kisilabizálják az agyáram üzeneteit, a grafikonok és a szinusz-görbék nyelvére fordítják őket. Tápláljuk be a lefordított tudattartalmat egy komputerizált robotba, és megkaptuk a vegyészünket. Méghozzá ha akarjuk, ezer példányban, és mindegyik példány teljes értékű szakmai tudást képvisel az ember szükségszerű korlátai nélkül. Tegyünk be tizenkét ilyen példányt egy gyárba, és a gyár napi huszonnégy órán, heti hét napon át szakadatlanul, fáradhatatlanul fog működni, a gépek nem hibáznak és nem felejtenek el soha semmit. Swanson közelebb húzódott Burckhardthoz. - Félek - mondta. Átértek a gépcsarnokon, s a korábbi neszek hangosabbá váltak. Nem gépzaj volt: hanem emberi hangok. Burckhardt óvatosan egy ajtóhoz lopakodott, és bátorságát összeszedve belesett mögé. Kisebb szoba tárult a szeme elé, falait képernyők szegélyezték, legalább egy tucat, ha nem több; mindegyik képernyő előtt egyegy férfi vagy nő ült, aki a képernyőt figyelte, és kis mikrofonjába diktálta megfigyeléseit. A férfiak
és nők néha képet váltottak - de soha nem volt két azonos kép a készülékeken. A képek között még hasonlóság is alig volt. Az egyik képernyőn egy áruház belseje látszott, ahol egy April Hornhoz hasonló külsejű és öltözékű lány konyhai hűtőszekrényeket mutatott be. A másik képernyőn több konyhát lehetett áttekinteni. Burckhardt fél szemmel mintha az irodaházuk előcsarnokát is látta volna: a cigarettásbódét. Burckhardt zavarba jött; szeretett volna addig ott állni az ajtóban, amíg meg nem fejti a rejtélyt, de túl nagy volt a nyüzsgés a szobában. Nagy volt a kockázat, hogy valaki éppen az ajtó felé néz, vagy kisétál és beléjük botlik. Belestek egy másik szobába. Fényűzően berendezett, tágas, üres iroda volt. Az íróasztal tele volt papírokkal. Burckhardt tekintete először átsiklott rajtuk, de aztán megakadt a szeme az egyik lap szövegén, és hitetlenkedő izgalommal kezdte olvasni. Felkapta az első lapot, átböngészte, aztán belefogott a másodikba, közben Swanson lázasan kutatott a fiókokban. Burckhardt elkáromkodta magát. Nem hitt a szemének. A lapokat visszadobta az asztalra.
Swanson, aki alig figyelt rá, felkiáltott örömében: - Ide süssön! - Az egyik fiókból revolvert vett elő. - És még meg is van töltve! Burckhardt üres tekintettel meredt rá, megpróbálta átgondolni, amit olvasott. Aztán, hogy eljutottak az agyáig Swanson szavai, felragyogott a szeme. - Jól van, ember! - kiáltotta. - Megtartjuk. Fogja a pisztolyt, Swanson és lépjünk meg innen. Megyünk a rendőrségre. Nem a tylertoni zsarukhoz, hanem inkább az FBI-hoz. Ide nézzen. Az egyik paksamétat odaadta Swansonnak. A címlapon ez állt: „Jelentés a kampány-kísérletekről. Tárgy: A Mariin cigarettával kapcsolatos kampány." A lapokon jórészt táblázatokba foglalt adatok álltak, ezekből sem Burckhardt, sem Swanson nem tudott sokat kihámozni. De a végén összefoglaló is volt: „Bár a 47-K3-as teszt csaknem kétszeres hatásfokkal emelte az új fogyasztók számát, mint a többi, gyakorlati alkalmazása valószínűleg nem ajánlható a hangszórós kocsikra vonatkozó helyi rendelkezések merevsége miatt. A 47-K2-es csoportba tartozó tesztek eredményei valamivel az előző
mögött maradnak, de figyelemre méltóak. A három legjobb eredményt elért teszt megismétlését javasoljuk, mégpedig ingyen mintacsomagok osztásával és anélkül is. Alternatív javaslatunk, amennyiben a megrendelő nem vállalja a tesztek ismételt lefolytatásának költségeit: a K2 csoport legjobb eredményt elért tesztjeinek azonnali gyakorlati felhasználása. 80%-os a valószínűsége annak, hogy a javasolt kampányok költségei a létrehozott nyereségtöbbletnek csak fél százalékát érik el; és több, mint 99% a valószínűsége annak, hogy nem érik el a többletnyereség 5%-át." Swanson végigolvasta, majd Burckhardtra nézett. - Nem értem - mondta panaszosan. - Nem maga a hibás - felelte Burckhardt. – Tiszta őrültség az egész, de fedi a valóságot, Swanson Ez a jelentés a rejtély kulcsa. Nem marslakók ezek, hanem reklámszakemberek. Valami módon - a jó ég tudja, hogy - megszállták Tylertont. A markukba kaparintottak mindnyájunkat, magát, engem, és húszharmincezer embert. - Lehet, hogy hipnotizálnak, lehet, hogy más módszert használnak; akárhogy csinálják, egyetlen napba börtönözték az életünket. Egész álló nap
tömnek valami rohadt hirdetési módszerrel, aztán ha vége a napnak, kiszámítják az eredményt; és kimossák az agyunkat, hogy másnap valami más hirdetési trükkel tömjenek. Swansonnak leesett az álla. Aztán valahogy mégis becsukta a száját, nyelt egyet, és fakó hangon azt nyögte: - Képtelenség. Burckhardt megrázta a fejét. - Persze, hogy őrültségnek hangzik, de ha egyszer az egész őrület! Hogyan magyarázná másképp? Tagadhatatlan tény, hogy mi, tylertoniak ugyanazt a napot éljük végig nap nap után. Maga is tudja. A dolognak ez a legőrültebb része, és mégis el kell ismernünk, hogy igaz hacsak nem mi vagyunk őrültek. Ha viszont egyszer elismerjük, hogy valakinek valaha sikerül mindig ugyanazt a napot lejátszatni velünk, a dolog többi része teljesen világossá válik. - Gondolja végig, Swanson. A legapróbb részletet is kipróbálják, mielőtt egy fillért is kőkénének a reklámkampányra. Tudja maga, mit jelent ez? Csak a jóisten tudja, mennyi pénz van a dolog mögött, de azt magam tudom, hogy egy-egy cég évi húsz-harminc millió dollárt is elkölt reklámra. Ezt szorozza be
mondjuk százzal, ha száz cég érdekelt. És mondjuk, mindegyik csak tíz százalékkal tudja csökkenteni a reklámköltségeit. Az se két fillér, elhiheti! - Ha előre tudják, melyik trükk hogy hat, megtakaríthatják a költség felét, esetleg talán többet is. De legrosszabb esetben évi kétháromszázmillió dollárt biztosan. És ha ennek csak tíz-húsz százalékát fizetik ki Tylerton használati díjaként, akkor is potom olcsón megúszták, és akkor is egy vagyont keres rajtunk az, akinek a zsebében vagyunk. Swanson megnyalta az ajkát. - Úgy érti - engedett habozva -, hogy mi valamiféle ... fogolyközönség vagyunk? Burckhardt összevont szemöldökkel töprengett. - Nem egészen. Tudja, hogy próbálták ki az orvosok például a penicillint? Zselatines táptalajon kitenyésztettek egy sereg csíratelepet, aztán mindegyiken kipróbálták a gyógyszer egy-egy változatát. Hát ezek vagyunk mi, Swanson. A csíratelep. Csak ezeknek a módszere még ennél is olcsóbb. Nem kell több telepet kitenyészteniük, hiszen minden nap újabb dolgot tudnak kipróbálni rajtunk. Ez túl kemény falat volt Swansonnak, nem is rágódott rajta. Csak annyit
mondott: - És most mit csinálunk? - Elmegyünk a rendőrségre. Az ember nem kísérleti nyúl. - Hogy jutunk el a rendőrségre? Burckhardt töprengett. - Azt hiszem ... - kezdte vontatottan. - Persze. Ez valamelyik fejesnek a szobája. Fegyverünk van. Itt maradunk, amíg a fejes ide nem sétál. Aztán majd ő kivisz innen. A terv világos volt, Swanson megnyugodva leült a fal mellett, úgy, hogy a belépő ne láthassa. Burckhardt az ajtó mögött foglalta el figyelőállását. És vártak. Nem is kellett olyan sokáig várniuk, mint gondolták. Legföljebb fél órát. Akkor Burckhardt közeledő hangokat hallott. Csak annyi ideje maradt, hogy suttogva figyelmeztesse Swansont, aztán maga is a falhoz lapult. Egy férfi és egy nő hangja volt. A férfi azt mondta: - ... okolja meg, miért ne jelenthette volna telefonon. Most fuccs az egész napi munkájának. Mi baja van, Janet? - Sajnálom, Mr. Dorchin - mondta a kedves, tiszta női hang. - Azt hittem, fontos. - Fontos? - mordult a férfi. - Egyetlen tetves egyed a huszonegyezerből!
- De ez megint az a Burckhardt. Mr. Dorchin. És úgy eltűnt előlünk, hogy azt kellett hinnünk, nincs egyedül. - Rendben, rendben. Nem érdekes, Janet, .a CsokiHamm programot amúgy is túlteljesítettük. Ha már itt van, jöjjön be, töltse ki a munkalapját. És ne izgassa magát ezzel a Burckhardt-dologgal. Valószínűleg csak csavarog valamerre. Ma éjjel előszedjük majd és ... Beléptek. Burckhardt berúgta az ajtót mögöttük, és rájuk fogta a pisztolyt. - Vicces, mi? - mondta diadalmasan. Ez a pillanat kárpótolta a rémület, a zavar, a saját épelméjűségében való kételkedés óráiért. Soha életében nem érzett még ilyen elégedettséget. Dorchin arca úgy elváltozott, ahogy azt Burckhardt könyvekben már olvasta, de látni soha nem látta: eltátotta a száját, a szeme tágra nyílt; a torkán akadt hang talán kérdés lehetett, de nem tudta szavakká formálni. Majdnem ugyanennyire meglepődött a lány is. Amikor Burckhardt ránézett, már tudta, miért volt oly ismerős a hangja. Ö volt April Horn. Dorchin hamar magához tért. - Ez az? - kérdezte élesen. - Igen - mondta a lány. Dorchin bólintott.
- Visszavonom az előbbieket. Magának volt igaza. Ühm, maga ... Burckhardt. Mit akar? Swanson szólalt meg: - Vigyázzon! Hátha fegyver van nála! - Akkor motozza meg - mondta Burckhardt. Megmondhatom, mit akarunk, Dorchin. Azt akarjuk, hogy kísérjen el bennünket az FBI-hoz, és adjon magyarázatot arról, hogyan mert húszezer embert elrabolni. - Elrabolni? - horkantott Dorchin. - Ember, nevetségessé teszi magát. Tegye el azt a fegyvert. Vigyázzon, mert megjárhatja. Burckhardt komoran hintáztatta tenyerén a pisztolyt. Lehetséges. Dorchin dühében elsápadt, de furcsa módon nem látszott rajta félelem. - A szentségit... - ordította el magát, aztán becsukta a száját, nyelt egyet. Ide figyeljen - mondta rábeszélő hangon. - Óriási hibát csinált. Én nem raboltam el senkit, higgye el. - Nem hiszem - mondta Burckhardt nyersen. – Miért hinném? - De ha igaz! Szavamat adom ... Burckhardt megrázta a fejét. - Az FBI-nak adja a szavát, ha ugyan kell nekik. Majd végére járunk a dolognak. Most pedig hogy jutunk ki innen? Dorchin ellenvetésre készült.
- Ne akarjon becsapni! - robbant ki Burckhardt. – Kész vagyok megölni, ha kell. Nem érti? Két pokoli nap van mögöttem, és minden percért maga a felelős. Hogy megölöm-e? A legnagyobb örömmel. És a világon semmi vesztenivalóm sincs. Vigyen ki innen! Dorchin arcából hirtelen kiszaladt a vér. Mintha mozdulni akart volna, de a szőke lány, akit Janetnek szólított, a főnöke és a pisztoly közé vetette magát. - Kérem! - könyörgött Burckhardtnak. - Maga ezt nem értheti. Nem szabad lőnie! - Menjen az utamból! - De Mr. Burckhardt... Nem tudta befejezni. Dorchin eltorzult arccal az ajtóhoz ugrott. Ez sok volt Burckhardtnak. Fegyveres kezét üvöltve előre lendítette. A lány felsikoltott, Burckhardt meghúzta a ravaszt. A szánakozó és esdeklő tekintetű lány megint a pisztoly elé ugrott. Burckhardt ösztönösen lefelé célzott: nem ölni akart, csak bénítani. De hiába. A lövés gyomorszájon találta a lányt. Dorchin kirohant, az ajtó bevágódott mögötte, rohanó léptei hamar elhaltak. Burckhardt a sarokba vágta a pisztolyt, és a lányhoz ugrott.
- Végünk van, Burckhardt - nyöszörgőit Swanson. -Miért kellett ez? Kijuthattunk volna. Eljuthattunk volna a rendőrségre. Gyakorlatilag már el volt intézve! És... Burckhardt nem is hallotta. A lány fölé hajolt, aki ott feküdt hanyatt, szétdobott karokkal. Vérnyom nem volt, a seb is alig látszott, de úgy feküdt a test, ahogy élő ember soha. És a lány mégsem volt halott. Nem halt meg - gondolta Burckhardt szinte kővé meredve -, de nem is él. Pulzusa nem volt, de az egyik kéz ujjai ritmikusan rángatóztak. Nem lélegzett, csak valami sziszegő sistergés hallatszott. A lány szeme nyitva volt, és Burckhardtra szegeződött. Nem volt benne sem félelem, sem fájdalom, csak mélységes mély sajnálat. Aztán a meg-megvonagló ajkak szóra nyíltak: - Ne ... aggódjék ... Mr. Burckhardt. Jól... vagyok. Burckhardt lezöttyent a sarkára, úgy bámult. Vér helyett kerek lyukat látott a lány gyomorszáján; a lyukból vékony, aranyszín rézdrót kunkorodott elő. Burckhardt megnedvesítette az ajkát. - Maga robot - nyögte. A lány megpróbált bólintani. És újra megszólalt, rángatózó ajakkal:
- Az vagyok. És maga is. . V. Swanson artikulátlan hangon felhördült, aztán átment a szobán, leült az íróasztalra, és a falat bámulta. Burckhardt a sarkán ülve előre-hátra himbálta testét a kilyukasztott bábu mellett. Nem jött szó a nyelvére. A lánynak sikerült újra megszólalnia: - Sajnálom... a történteket. - Puha lányarcára félelmetes vigyor ült, míg úrrá nem lett az izmain. – Bocsánat - mondta. - A... golyó majdnem telibe találta az idegközpontot, így nehéz ezt a testet... kordában tartani. Burckhardt automatikus bólintással nyugtázta a bocsánatkérést. Robotok. Most, hogy tudta, olyan nyilvánvaló volt. Az utólagos filozofálgatás tükrében szinte szükségszerű. Eszébe jutottak misztikus ötletei a marslakókról, a hipnózisról, vagy valami még különösebbről - hülyeség; hiszen a pontosan működtetett robotok jobban alkalmazkodtak a körülményekhez, és sokkal kevesebbe kerültek. A tények magukért beszéltek. Ott volt az automatizált gyár a maga gondolkodó gépeivel... Miért ne lehetne egy másik ember gondolkodó elméjét
egy ember formájú robotba betáplálni az eredeti modell alakjának, arcvonásainak kiegészítéseként? És tudhatja a robot, hogy robot? - Szóval mindnyájan azok vagyunk? - mondta Burckhardt fennhangon, bár gondolatnak szánta. - A feleségem is, a titkárnőm is, maga is, meg az összes szomszéd, csupa egyforma robot? - Nem. - A lány hangja már nem volt olyan gyönge. Nem vagyunk mind egyformák. Tudja, én ezt választottam. Én ... - most nem a lövés okozta zavar rángott végig az arcán. - Nagyon csúnya nő voltam, és majdnem hatvanéves. Nem volt már élet az életem. És mikor Mr. Dorchin felajánlotta, hogy megint szép és fiatal lehetek, kaptam az alkalmon. Boldogan, higgye el, pedig hátrányai is vannak a dolognak. Nekem él a hús-vér testem is - alszik. Én meg itt vagyok. Visszamehetnék belé fölébredni. De nem megyek. Soha. - És mi, többiek? - Az más, Mr. Burckhardt. Én itt dolgozom. Elvégzem, amit Mr. Dorchin parancsol, felméréseket készítek a reklám-tesztekről, figyelem magát meg a többieket, hogy élnek - hogy élteti magukat Mr. Dorchin. Én ezt választottam;
maguknak nincs más választásuk. Mert tudja, maguk halottak. - Halottak? - kiáltotta, szinte sikoltotta Burckhardt. Rebbenés nélkül nézett rá a kék szempár, és Burckhardt tudta, hogy ez az igazság. Nyelt egyet, és elképedve gondolt arra, milyen bonyolult mechanizmus teszi lehetővé, hogy nyeljen, vagy izzadjon, vagy egyen. - Persze - mondta. - A robbanás álmomban. - Nem álom volt. Igaza van: a robbanás. A robbanás csakugyan megtörtént, méghozzá ebben a gyárban. A gyűjtőtartályok nem bírták a nyomást; és amit nem végzett el a robbanás, azt valamivel később elvégezték a szétömlő mérges gázok. De már a robbanásba majdnem mindenki belehalt, pontosan huszonegyezer ember. Maga is. És ez volt Dorchin számára a nagy eshetőség. - Átkozott hullarabló! - mondta Burckhardt. A lány kecsesen vonogatta furcsán kimarjult vállát. - Miért? Magának már vége volt. Dorchinnak viszont éppen magára volt szüksége, meg a többiekre: egész várost kapott, egy darab tökéletes Amerikát. A halott agy tartalmát ugyanolyan könnyű elektronikus gépekbe táplálni, mint az élőét. Sőt, könnyebb, a halott nem mond nemet. Persze sok
munkába, sok pénzbe került a város - tiszta roncs volt -, de végül egész gyorsan újjáépült, különösen azért, mivel úgysem volt szükség minden részletre. - Például ott vannak azok a házak, ahol még az agyak is teljesen szétroncsolódtak: ezek a házak belül üresek; ott vannak a pincék, azoknak nem kell tökéletesnek lenniük, meg az utcák, azok sem sokat számítanak. Ráadásul az egésznek csak egy napig kell kitartania. Június 15-e estig nap nap után; ha valaki valami hibát valahogyan észrevesz; a hír nem terjed el, nem válik a tesztek eredményeit elsöprő lavinává, hiszen éjfélkor minden tévedést, hibát kitörlünk az agyakból. - A lány mosolyogni próbált: - Ez az álom, Mr. Burckhardt, ez az örök június 15-e, amelyet maguk soha nem éltek meg. Mr. Dorchin ajándéka ez az álom; reggel odaadja maguknak, éjfélkor visszaveszi, hiszen addigra már tudja, hány százalékuk reagált ennek vagy annak a tesztnek erre vagy arra a változatára, és hogyan; éjfélkor a karbantartók leszállnak az alagútba, bejárják a várost, és a kis elektromágneses törlőikkel kimossák az álmokat, hogy június 15-én újra kezdődhessen az új álom.
- Mindig június 15-e van, hiszen élő emlékezetükben június 14 az utolsó nap. Néha a karbantartók kihagynak egy-két agyat, ahogy például magát is, amikor a csónakja alá mászott. De ez nem számít. Akik kimaradtak a szórásból, biztosan elárulják magukat; és ha nem, akkor a tesztek hatékonyságát úgysem befolyásolják. De nekünk, akiket Dorchin alkalmaz, nekünk nem mossák ki az agyunkat. Ha az energiaszolgáltatás megszűnik, mi is elalszunk, akárcsak maguk. De amikor felébredünk, emlékszünk mindenre. - Az arc összerándult. - Bár felejthetnék! - És mindezt csak azért, hogy szabaduljanak az árujuktól! - mondta Burckhardt hitetlenkedve. - Milliókba kerülhet! Az April Horn nevű robot erre azt felelte: - Került is. De Dorchinnak is milliókat hozott a konyhájára. De ezzel még nincs vége a dolognak. Mert ha egyszer Dorchin megtalálja a módját annak, hogy bárkit bármire rávegyen, talán megelégszik azzal, hogy tudja a módszert? Azt hiszi. Kinyílt az ajtó, a robot elhallgatott. Burckhardt felpattant, és Dorchin szökésére gondolva a pisztoly után nyúlt. - Ne lőjön - rendelkezett higgadtan a hang. Nem Dorchin volt, hanem egy
másik robot. Ezen nem volt semmiféle ügyesen felrakott és kozmetikázott hús-imitáció: csak a csillogó fém. Adja ide a fegyvert, mielőtt újabb kárt okozna. Adja ide azonnal. Burckhardt dühében felkiáltott. A robotot csillogó acéllemez borította; Burckhardt egyáltalán nem volt biztos benne, hogy pisztolyával ki tudja-e lyukasztani ezt a páncélt, vagy ha kilyukasztja, harcképtelenné teszi-e a robotot. De hajlandó volt kipróbálni... Háta mögül azonban botladozó, nyüszítő szélvészként rohant rá a félelemtől hisztérikus Swanson. Ráugrott Burckhardtra, lerántotta a földre; a pisztoly a robot elé röpült. - Kérem szépen! - könyörgött Swanson összefüggéstelenül az acéltorony elé borulva. - Lelőtte volna magát... Ne tessék engem bántani! Szeretnék én is maguknál dolgozni, mint ez a lány. Bármit elvégzek, bármit, amit rám bíznak ... A robot csak annyit mondott: - Nincs szükségünk a segítségére. Két pontos lépéssel a pisztolyhoz ért és félrerúgta. Nem hajolt le érte. A kilyukasztott szőke robot minden érzelem nélkül megszólalt: - Azt hiszem, már nem sokáig bírnám, Mr. Dorchin.
- Kapcsoljon ki, ha szükséges - felelte az acélrobot. Burckhardt pislogni kezdett. - De hát maga nem Dorchin! Az acélrobot felé fordította ravasz lámpaszemét. Dehogynem. Persze nem testi valómban - ezt a testet csak a helyzet miatt használom. Nem hinném, hogy ezt átüthetné a pisztolya. Az előző robottest sebezhetőbb volt. Abbahagyná már ezt az egész ostobaságot? Nem szeretném, ha arra kényszerítene, hogy kárt tegyek magában; maga túlságosan sok pénzemben van. Lenne szíves leülni, és megengedni, hogy a karbantartók beszabályozzák. Swanson még mindig térden csúszott: - Nem tetszik ... megbüntetni? Az acélrobotnak nem volt arca; de a hangja majdnem meglepetten csengett: - Megbüntetni? - kérdezte vissza. - Magukat? Hogyan? Swanson úgy remegett a padlón, mintha megkorbácsolták volna; de Burckhardtból kirobbant a düh: - Szabályozzák be ezt, ha hagyja magát - engem ugyan nem fognak! Elég sok kárt kell tennie bennem, Dorchin. Nem érdekel, mennyi pénzébe kerültem magának, sem az, hogy mennyi
munkába kerül, amíg újra összeraknak. Ki fogok menni az ajtón. És ezt csak akkor akadályozza meg, ha megöl. Másképp nem állíthat meg. Az acélrobot egy fél lépést tett felé, Burckhardt akaratlanul is megtorpant. Ott állt, ugrásra készen, reszketve a feszültségtől, harcra, halálra szántan, akármi történjék is. Csak az találta készületlenül, ami történt, Dorchin acélteste ugyanis oldalt lépett, Burckhardt és a pisztoly közé, de az ajtót szabadon hagyta. - Tessék - mondta udvariasan az acélrobot. – Senki sem akarja visszatartani. Burckhardt hirtelen megállt, ahogy az ajtó becsukódott mögötte. Örült ez a Dorchin, hogy futni engedi! Akár robot, akár hús-vér ember, akár áldozat, akár haszonélvező, Burckhardt tűzön-vízen át elmegy az FBI-hoz vagy bármely más, Dorchin szintetikus birodalma fölött álló hatósághoz, és mindent elmond. A Dorchin kísérleteit fedező testületnek valószínűleg fogalma sincs, Dorchin vámpír-trükkjeiről; Dorchin nyilván titokban tartja üzelmeit, amelyeket elsöpörne a közfelháborodás, ha nyilvánosságra
kerülnének. A szökés talán az életébe kerül; de ezt az áléletét Burckhardt nem féltette. A folyosón nem volt senki. Egy ablakhoz ért, kinézett. Ott volt Tylerton, a város-utánzat: de annyira ismerősnek és valódinak tűnt, hogy Burckhardt hajlandó volt azt hinni, hogy mindaz csak álom, ami vele történt. De nem volt az. Szíve mélyén ott ült a bizonyosság; és azt is tudta, hogy Tylerton falai között nem talál segítséget. Ki kell törnie. Mintegy negyedóra múlva talált ki. Folyosókon surrant végig, falhoz lapult, valahányszor lépteket vélt hallani, és közben tudta, hiába bujkál, hiszen Dorchin kétségkívül minden moccanásával tisztában van. De senki sem állta útját, és végül elért a megfelelő ajtóhoz. Belülről nem látszott rajta semmi különös. Amikor azonban kinyitotta és kilépett, olyasmi tárult a szeme elé, amihez hasonlót se látott soha. Először is a ragyogó, hihetetlen, vakító világosság. Burckhardt hunyorogva nézett a fény felé; nem hitt a szemének és félt. Simára csiszolt fémpadozat szélén állt. Tőle tíz-tizenkét méternyire a padló megtört, és eltűnt a semmibe. Burckhardt nem mert közelebb lépni a
szakadék széléhez, de az iszonyatos örvény másik partját amúgy sem látta. És határtalan volt az űr a másik két irányban is. Nem csoda, hogy Dorchin ilyen könnyen futni engedte. A gyárból nem vezetett út sehová - de milyen hihetetlen csoda ez a fantasztikus szakadék, s a vakító, fehér napok százai a feje fölött! - Burckhardt? - szólalt meg egy hang mellette. S az előtte tátongó űrben mennydörgő visszhang görgette a nevét ide-oda. Burckhardt megnyalta az ajkát. - I-igen? - nyögte ki. - Dorchin beszél. Ezúttal nem a robot, hanem a hús-vér ember szól magához mikrofonon. Most már mindent tud, Burckhardt. Legyen esze, és hagyja dolgozni a karbantartókat. Burckhardt bénultan állt. A vakító ragyogásban megindult az egyik hegy és feléje tartott. Sok száz lábnyira tornyosult a feje fölé. Bámulva kereste a tetejét, de csak gyámoltalanul hunyorgott a fényben. Olyan volt, mint... Lehetetlen! Az ajtó mellé szerelt hangszóróból megint szólították: - Burckhardt? - De képtelen volt megszólalni. Sóhaj dörgött végig az űrön. - Na jó! - mondta a hang. - Végre megértette. Nincs hová mennie. Most már
tudja. Megmondhattam volna korábban is, de talán nem hitte volna el; jobb, hogy a saját szemével látta. Végeredményben miért kellett volna nekem azt a várost a régi formájában újjáépítenem? Üzletember vagyok, vigyázok a kiadásaimra. Persze, ha a mérethűség elengedhetetlen, életnagyságban dolgozom. De most nem volt szükség erre. A vele szemben álló hegyről Burckhardt kétségbeesésére kisebb sziklatömb vált külön, és óvatosan közeledett hozzá. Hosszúkás volt és sötét, és valami fehérlett a végén, valami ötujjú fehérség ... - Szegény kis Burckhardt - turbékolt a hangszóró, s a műhely iszonyatos örvényein végigdördült a visszhang. - Valószínűleg kellemetlen megrázkódtatás érte, mikor rájött, hogy egy asztal tetejére épített városban él. VI. Június 15-én reggel Guy Burckhardt sikoltva ébredt álmából. Iszonyatos, érthetetlen álom volt, robbanásokról és emberfölötti árnyalakokról; olyan rémes, amire nincs kifejezés. Burckhardt megborzongott és kinyitotta a szemét. A hálószoba ablakán túl borzalmasan felerősített hang üvöltött.
Burckhardt az ablakhoz botorkált, és kibámult az utcára. Az évszakhoz képest szokatlanul hűvös volt az idő, mintha már október lenne, és nem június. De az utcán nem volt semmi különös - csak egy hangszórós furgon, amely valamivel lejjebb a járdaszegélynél lapult. A hangszórók ismét üvölteni kezdtek: - Gyávák vagytok? Bolondok vagytok? Tétlenül tűritek, hogy piszkos kezű politikusok ellopják akár az országotokat is? Nem! Belenyugszotok abba, hogy újabb négy évig a korrupció és a bűnözés uralkodjék? Nem! Ezek szerint a Föderációs Pártra fogtok szavazni a választások minden fordulóján? Igen! De még mennyire! Néha üvölt, néha hízeleg, olykor fenyeget, olykor könyörög, máskor lyukat beszél a hasadba ... de a hangja mindig ugyanaz marad, egyik június 15-én, a másik után. Alan E. Nourse: (ford.: Avarossy Éva) A hamisítvány Az űrhajó a harmadik bolygó pályája felé úszott a feketeségben. Hosszú utat tett meg. Hazafelé tartott. Donald Shaver szürke arccal ült a navigációs műszerek előtt. Az űrtérképre
bámult. Keskeny vállát remegés rázta meg. A tolóajtó finom kattanással kinyílt, magas, szőke férfi lépett be a navigátori fülkébe. - Hé, Donnie - harsogta jókedvűen. - Végre elhagytuk azt az utálatos helyet! Hogy érzed magad hazafelé? A megszokott pillantással ellenőrizte a műszerfal fényeit, aztán kezét dörzsölgetve boldog mosollyal kibámult a figyelőablakon. - Bárcsak otthon lennénk már - mondta Shaver, fakó hangon. A másik elnevette magát. - Egy véleményen vagy a többi nyolcvannal. Nyugi, öcsi, hazafelé tartunk. Még egy hét és... A fiú közbevágott: - Én most szeretnék otthon lenni. - Mélyet sóhajtott, most már egész testében rázkódott. A szőke megfordult, szeme tágra nyílt az ijedtségtől. - Donnie - mondta halkan -, mi baj, öcsi? - Beteg vagyok, Scotty - suttogta a fiú. - Scotty, az istenért, hívd ide a Dokit, nagyon rosszul vagyok. – Újra reszketni kezdett, hiába szorította görcsösen a műszerpultot. Előrebukott. A magas skót estében kapta el. Lefektette a padlóra. -Szedd össze magad,
Donnie - suttogta -, vigyázok rád. -A fiút kétrét görnyesztette egy hirtelen köhögési roham, fuldokolni kezdett, arca elkékült. Teste hátracsavarodott a kíntól, aztán váratlanul elcsöndesedett. Scotty átrohant a szobán, felkapta a telefont az asztalról, és őrjöngve csöngetett. - A navigátor a központnak - kiáltotta a kagylóba. -Azonnal riasszátok a Dokit. Azt hiszem ... - rémült szemmel meredt a mozdulatlan alakra. - Azt hiszem, egyikünk meghalt. Dr. John Crawford hátradőlt karosszékében, lábát hosszan előre nyújtotta, és keserves képpel kibámult a fekete űrbe. Egy órája ült így, karcsú ujjai öntudatlanul kevergették a szürkésfehér kartonlapokat, néha rágyújtott, néha elfintorította az arcát, néha behunyta a szemét. Hosszú útjuk során először érezte úgy, hogy fáradt, egyedül van és fél. A doktor jóképű lett volna, ha megborotválkozik, és az expedíció agyongyűrt tiszti egyenruháját tisztára cseréli. Hórihorgas férfi volt, csontos arcát megkeményítette a kétnapos sötét borosta, szemébe lógó, kócos fekete haja pedig még jobban hangsúlyozta az egész ember makacs töprengését.
„Dr. Réveteg" - mondta magában kuncogva valamelyik űrhajós, mikor régebben egy óvatlan pillanatban benézett hozzá. Valószínűleg a többiek így is gondolkodtak róla. Lassú beszédű, talán kicsit mulya, de lényegében kedves és jólelkű fickónak tartották, akinek hórihorgas alakja kicsit valószínűtlenül festett az űrhajó folyosóin. Dr. Crawford óvatos volt. Egy expedíció orvosa legyen minden szavában és cselekedetében megfontolt. Néhány korábbi lázverte, járvány sújtotta űrhajó esete alaposan agyába véste ezt a tanulságot. Kibámult kajütje ablakán. A háttér fekete bársonyán fehér csillagpontok ültek, de nem hunyorogtak, mint otthon. A doktor arcán keserű grimasz ült. Erre az útra a sikertelen jelző is dicséret. Mennyi várakozás, mennyi izgalom előzte meg, és az eredmény csúfos leégés. Teljes és reménytelen, nyomorúságos leégés, az első perctől az utolsóig. Se dicsőség, se fölfedezés. Semmi. Nulla. Egy órával ezelőttig. Ránézett a kezében tartott kartonokra. Egy órával ezelőtt hozta Jenson, az első laboráns, a kartonokat. Futott a laboratóriumtól a doktor szobájáig. Lihegett. Dr. Crawford megköszönte a küldeményt, átnézte, és szívébe
markolt a félelem. Felugrott a karosszékből, s elindult a homályos folyosón a kapitány kabinja felé. A tolóajtó fölött kiszűrődő fényből látta, hogy bent van. Remegett a keze, ahogy csöngetett. Lehetetlen dologgal áll a kapitány elé - de tudta, hogy nincs más választása. Róbert Jaffe, a kapitány, felnézett a belépőre, és kerek, sötét arcára mosoly ült. A doktornak le kellett hajolnia, nehogy beverje a fejét az ajtókeretbe. Ezen akaratlanul is elmosolyodott, míg a kapitány asztalához ért és leült. Talán ettől a mosolytól komolyodott el a kapitány. - Mi van, Doki? - Baj van, Bob. - Baj? Egy ilyen út után? - vigyorodott el a kapitány, és hátradőlt a karosszékben. - Ne viccelj. Miféle baj? - Egy különleges eset van a hajón, Bob. A kapitány vállat vont, szemöldöke felszaladt. - Nyolcvan különleges eset van a hajónkon. Aki erre az útra eljött... - Nem így értem. Ez az eset egyenesen hihetetlen, Bob. Ezen a hajón pompás egészségben mászkál egy ember, akinek már rég meg kellett volna halnia. - Elég furcsa dolgok egy doktor szájából - mondta óvatosan a kapitány. -
Hogy érted ezt? Crawford felmutatta a szürke kartonokat. - Tessék - mondta. - A laboratóriumi leletek. Mint te is tudod, az egész legénységet alapos orvosi kivizsgálásnak vetettem alá egy nappal azután, hogy elhagytuk a Vénuszt. A szokásos vizsgálat: az ember bizonyosodjék meg, nem szedtek-e fel valamit a kutatócsoportok vagy a többiek. Többek között az összes laboratóriumi vizsgálatot is elvégeztük mindenkin vizelet, vérkép stb. Két nappal a felszállás után mindenki túl volt a vérvételen. És akkor jött a meglepetés. A kapitány türelmetlenül szívta a cigarettáját. - Nyolcvanegyen vagyunk a hajón - folytatta a doktor. - Ebből nyolcvan teljesen egészséges, abszolút negatív leletek minden vizsgálatnál. Egyvalakinél akadt egy apróság. Hosszú mutatóujjával megkopogtatta a kartonokat. - Ennél az egynél is minden teljesen normálisnak mutatkozott: a vérsejtszám, a kloridok, a kalcium-szint, az albuminglobulin-arány, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Aztán megnéztük a vércukrát. - A doktor kinyújtóztatta a lábát, hosszan vizsgálgatva a cipője orrát. - Ennek az embernek nem volt vércukra - mondta - egy csepp se. Jaffe kapitány szinte kővé meredt, a szeme kitágult.
- No, de ... egy pillanat... én nem vagyok doktor, de annyit én is tudok ... hogy ember nem létezhet vércukor nélkül. A doktor bólintott. - Milyen igaz! No de ez még semmi. Miután vércukrot nem tudtunk kimutatni, megnéztük a vér kreatinin-szintjét. Ez a kreatinin, protein-bomlástermék, amely normális körülmények között hamar tovább bomlik, de ha száz köbcenti vérben véletlenül eléri a 10 milligrammnyi mennyiséget, nagy baj van. Én egyszer láttam egy 25 milligrammos kreatinin-szintet, de azt a vért már hullától vettük. És ez így is volt rendjén: ilyen kreatinin-szinttel egyszerűen nem lehet életben maradni... Egy pillanatra elhallgatott, letörölte a szemöldökére folyt verítéket. - Ennek a személynek 135 milligramm volt a kreatinin-szintje. Jaffe még mindig a doktorra bámult. Aztán átnyúlt az asztalon, elvette a kartonokat, szó nélkül vizsgálgatta őket. - És ha esetleg a laboratórium tévedett? Rossz reagenst használtatok vagy valaki levert valamit, aztán szépen visszarakta... - Lehetetlen - mondta a doktor. - Tegnap lett kész a lelet, persze azonnal hívattam az illetőt. És jött is, szép nyugodtan felsétált a laboratóriumba. Az
arca majd kicsattant, a légzése szabályos. Megint vettem vért tőle. Az elemzést én végeztem, Jenson ellenőrzött mindent. Nagyon nem tetszett az eredmény. A második vér teljesen normális volt, abszolút normális. Jaffe-nak remegett a keze. - Így megváltozhat az ember vérösszetétele egyik napról a másikra? - Sajnos nem. Ilyen véletlen nem létezik. De ezé az emberé megváltozott. Az első és a második vérvétel között alig telt el huszonnégy óra. A vett vér nem keveredhetett el: minden mintát számmal és ujjlenyomattal jelöltünk, ezt is azonosítottuk. Mind a két vér ugyanannak az embernek a vére. Jaffe könyökénél berregni kezdett a telefon. Fölvette a kagylót; torz, fémes hang recsegett valamit a fülébe. - Igen - felelte -, azonnal megyünk. - Lecsapta a telefont, és újra a doktor felé fordult. - No, Doki itt csakugyan van valami. A navigátori fülkében most halt meg valaki. Donald Shavernek hívták. A fiú halott volt. Efelől nem lehetett kétség Dr. Crawford begombolta a halott ingét, s a fejét csóválta. - Sajnálom, Scotty mondta sóhajtva -, amikor hívtál, már halott volt.
A skót kétségbeesetten nézte a padlón heverő testet, keze hol ökölbe szorult, hol elernyedt. - Reggel még kutya baja se volt. Becsületszavamra. Majdnem egész nap vele voltam, semmi se látszott rajta. Aztán húsz perccel ezelőtt... A kapitány a zsebébe mélyesztette a kezét. - Erről, hogy vélekedik, Doki? A doktor intett a többieknek. Négyszemközt maradtak a navigátori fülkében. Jaffe-hez fordult. - Ilyet én még nem láttam. Hol vannak azok a kartonok? A kapitány visszaadta a szürke lapot; a doktor mohón kezébe kapta, összehúzott szemmel olvasta. - Vércukor nulla, kreatinin-szint százharminc fölött mondta tompán. Ennek halottnak kellene lennie. - Szóval erről az emberről van szó? Ha jól emlékszem, azt mondtad, másnapra a vérképe normális lett. A doktor komoran fürkészte a padlón fekvő élettelen alakot. - Sajnálom, kapitány. Nem ő volt. - Nem ő? ... Akkor ki? - Akiről én beszéltem, azt Wescottnak hívják. Ennek a szerencsétlennek minden lelete teljesen rendben volt. - Doki... valamit valahol eltoltunk. Biztos. Valami betegség átcsúszott az óvintézkedéseink között.
- Nem létezik! - csattant dr. Crawford hangja élesen. - Egy csomó bakteriológiai táptalajt kiraktunk a Vénuszra, mielőtt bárki is elhagyta volna az űrhajót. Mindegyik negatív maradt. Három teljes hónapon át járkáltak a kutatócsoportok a bolygón, védőruha nélkül; csak amikor visszatértek az űrhajóra, akkor vettek egy ultraibolya fertőtlenítő fürdőt, és nem betegedett meg egyikük sem. Három hónapig semmi, most meg tessék! Ez neked járvány? A kapitány megborzongott. - A Vénuszon jártunk, nem a Földön. Én már láttam néhány olyan hajót, amelyik csak hullákat szállított haza. Például amelyik a Titánról jött vissza. Múlt hónapban égették el, azzal a bizonyos vírussal együtt, amelyik a tüdőt roncsolta szét, és hat óra alatt végigsöpört az űrhajón. Gondolkodj, Doki... A doktor nem figyelt. A halott fölé hajolt, szemét és fülét vizsgálta. Aztán még egy jó félpercig a karját. Végül rácsapott a térdére és elkáromkodta magát. - Hogy én milyen hülye vagyok! - mormogta. - Éreztem, hogy ezt a fiút már láttam ... És most csakugyan ott ült a doktor tekintetében a rémület.
- Mutasd azokat a kartonokat. Átvizsgálta őket, a zsebében levő másik csomagot is végigböngészte. Hihetetlen, Bob. Ez nem betegség! - De ha egyszer ez a szerencsétlen meg Wescott fertőzésnek volt kitéve, és ez itt meghalt... - Ez a fiú soha nem járt kint a Vénuszon, még a talajára se lépett. Három nappal azután, hogy elhagytuk a Földet, betegszobára került fertőző mononukleózissal. Ágyban fekvő beteg volt, mindvégig, amíg a Vénuszon voltunk. Tegnap reggel kapta meg az utolsó injekcióját. Soha nem hagyta el az űrhajót. Jaffe tágra nyílt szemmel nézte a doktort. - Akkor nem értem ... - De én, azt hiszem, igen. Csakugyan van valami baj az űrhajón, de nem járvány. Az űrhajó tovább száguldott az űrben. A harmadik pihenő időszak kezdődött éppen, a doktor villanyt gyújtott a kabinjában és kávéfőzéshez készülődött. Jaffe kapitány idegesen járt föl-le a kabinban, aztán leült egy karosszékbe. A doktor kinyitott egy üveg rumot, és egy keveset a kapitány kávéjába
töltött. - Nyugodj meg - mondta halkan -, kikészíted az idegeidet. Jaffe a forró italt szürcsölte. - Már hogy ne készülnének ki az idegeim - morogta. Ez az én hajóm, én felelek a legénységért. Ez az átkozott út más kapitányt is kikészített volna. Ilyen ostoba, egyhangú, teljesen eredménytelen küldetésben még nem vettem részt. Nézd meg. Az a feladatunk, hogy felderítsük a Vénusz bolygót, és feldolgozzuk a látottakat. Kirakjuk a táptalajokat, negatív marad mind egy szálig. Megvizsgáljuk a légkört: könnyű, de akadálytalan légzést biztosít. Az éghajlat forró, de ki lehet bírni. Erre kiszállunk, és mit találunk? Semmit. Az emberek kiszállnak, kutatnak, izzadnak, aztán visszajönnek és jóllaknak. Élőlények? Sehol. Növényi élet? Sehol. Ásványi kincsek? Semmi. - Fölemelte a hangját. -Fényképezünk, naplót írunk, aztán csomagolás és haza. Ezt az eredményt otthon is elérhettük volna. És most a visszaút harmadik napján kitör a járvány. Ez egyszerűen képtelenség, Doki. - Az biztos, hogy képtelenség - vetette közbe a doktor. - Már csak azért is, mert amivel szemben állunk, nem jár vány. Ezt értsd meg. Nem betegség, kapitány, és nem is
hasonló ahhoz. - Akkor Shaver miért halt meg? Talán honvágya volt? A doktor leereszkedett egy székre. Hangjában idegesség vibrált. - Nézd. Az anyagcsere ravasz valami. Az emberi szervezet a legmeghökkentőbb körülményekhez tudja hozzáigazítani az anyagcseréjét, de vannak bizonyos trükkök, amire az egyszerűen képtelen. Például a vércukor. Egyszerűen lehetetlen hogy eleven embernek nulla legyen a vércukra. Ha a normálisnak csak a negyedére vagy a harmadára süllyed a szintje, a beteg elájul. És ha még tovább süllyed, a beteg jóval a nulla előtt meghal. Nem olykor! Mindig! Crawford felállt és újabb kávét töltött magának. Ugyanez áll a vér kreatinin-szintjére - folytatta; hangja élesen csengett a csöndes kabinban. Ember azt meg nem érheti, hogy a kreatinin-szintje a 135 milligrammnak akár a közelébe is jusson. A szervezete képtelen arra a mutatványra, hogy ilyen kreatinin-koncentrációt halmozzon fel, és ugyanakkor életben is maradjon. - De ha valami betegség, valami teljesen ismeretlen ... - Soha. Nem új jelenségről van szó, hanem valami merőben lehetetlen dologról. Emberi anyagcserében ilyesmi nem fordulhat elő.
A kapitány arca elszürkült. Dr. Crawford egy ideig elmerült a csöndbe; az űr feketeségét bámulta a megfigyelő ernyőn. Milyen egyedül van ez az űrhajó, villant át a fején, ez az emberkéz alkotta fémdarabka, amely az űr szűzföldjein süvít keresztül. - Mindebből egyetlen lehetséges következtetés adódik. Nem tudom, mi most ez a Roger Wescott, de hogy nem ember, az biztos. Jaffe felpattant, szeme szikrázott. - Az istenért, Doki, ez őrület! Ha az egész hülyeség ... elakadt, megtörölte a száját. - Tegyük fel, hogy a Vénusz nem olyan halott bolygó, amilyennek mi hittük, kapitány, őrület, persze, de tegyük csak fel, hogy van élet a bolygón - sőt: intelligens, okos, gondolkodó, leleményes élőlények lakják. Tegyük fel, hogy nem észrevétlenül és váratlanul érkeztünk, hanem mindvégig megfigyelés alatt tartottak olyan élőlények, akik – ki tudja, miért nem akartak nekünk bemutatkozni. Tegyük fel, hogy a Vénusznak azt a részét, ahol leszálltunk és körülnéztünk, gondosan előkészítették számunkra, hogy ne lássunk semmit, ne találjunk semmit, ne tanuljunk semmit, és üres kézzel térjünk vissza a
Földre. - A doktor előrehajolt a székében, kezét a térdére támasztotta. - Aztán - csak a vita kedvéért - tegyük fel, hogy ezeknek az élőlényeknek nincs a miénkhez hasonló, kötött anatómiájuk. Talán valami kocsonyaszerű protoplazmából vannak, amely szinte minden változásra képes a körülmények alakulásának megfelelően. Talán le is tudnak másolni bármit, amit akarnak, és esetleg ott ültek és figyeltek és orrunk előtt, mint sziklák, vagy homokszemcsék vagy pocsolyák -vagy akár mint emberek ... Jaffe hátrasimította a haját a homlokából. Szemében inkább rémület volt, mint harag. - Blabla - dörmögte. - Saját szememmel láttam a bolygót. Nem volt rajta semmi. A doktor bólintott, de hangjában türelmetlenség csengett. - Persze, blabla, ha akarod. De tegyük fel, hogy igaz, hogy ezek a ... Vénusz-lakók ki akarják ismerni a mi bolygónkat, meg akarnak ismerni bennünket, az űrhajónkat, a szülőföldünket. Hogy fognak hozzá? Esetleg úgy, hogy valamelyikük ember képében beállít hozzánk. Esetleg valamelyikük
megölte Roger Wescottüt, kint a homokon, aztán feljött az űrhajóra, miután az ő képét öltötte magára, miután lemásolta a külső megjelenését, a reakcióit, föltételezvén, hogy elhisszük neki: ő Roger Wescott, és hazavisszük magunkkal. De tegyük fel, hogy elszúrta a másolást. Nem tudhatta rögtön, hogy áll össze, milyen arányok szerint tevődik össze egyensúlyi állapotban az ember vére. Talán beletelt egy kis idő, míg átváltozott és megcsinálta magából a hamisítványt, és mikor feljött az űrhajóra, csak a külseje volt rendben, a belsejében bizonytalan volt és össze volt kavarva, így aztán, mikor „vért" vettünk tőle, a vérrel nem volt minden rendben. Sőt. A „vére" lehetetlen dolgokat produkált. Mármint emberi mértékkel mérve. Aztán esetleg megsejtette, hogy hibát követett el, és megpróbálta rendbe tenni, talán úgy, hogy megölt egy másik embert, például Shavert, és őt is lemásolta, aztán eljátszotta Shaver halálát úgy, hogy valami titokzatos járványra kezdjünk gyanakodni, és az egész utat hazafelé a járvány kinyomozásával töltsük. Tegyük fel... A kapitány a kezét dörzsölte.
- Tegyük fel, hogy így van, és Wescott nem Wescott. Hogy bizonyítod be? - Jó kérdés. Nem tudjuk, milyen hamisítványt készített ez a ... Vénusz-lakó. Nem tudjuk, mennyire végzett alapos munkát, csak találgatjuk, hogyan szerezte az információit. Tegyük fel, hogy behatolt az emberi testbe, és kipuhatolt minden ideget, minden sejtet, feltérképezett minden fizikai és kémiai arányt, minden tudatos gondolati sémát. A hamisítvány esetleg hibátlan, teljesen olyan, mint az eredeti, külsőre is olyan, reagálni is úgy reagál, az utolsó sejtig átformálta magát az eredeti minta szerint, de egy csücsökben ott búvik egy gondolkodó idegen személyiség, amelyet tőlünk idegen indítékok irányítanak. Talán tökéletes a hamisítvány. A két férfi egymásra nézett. A kabin csöndjébe halkan beszűrődött a gépek finom, állandó, magános remegése. A kapitány a tenyerét bámulta; nedvesen csillogott. Amikor felnézett, félelem világított szemében. - De akkor csak rosszindulatú lehet, igaz? Ilyesmit csak alattomos, ravasz, gonosz... - Igen. - És akkor esetleg hazavisszük magunkkal? - Igen.
Jaffe letette a kávéscsészét. - Doki, szerinted ez lehetséges? - Sajnos igen. - És mit tehetünk? Hosszú csend következett. Aztán a doktor megszólalt. -Nem tudom. Nem. Nem tudom. De van egy ötletem. Kipróbálnám Wescotton. Nincs olyan hamisítvány, amit le ne lehetne leplezni. A fiú huszonhárom éves lehetett. Pirospozsgás, egyenes orrú, kék szemű, nyílt tekintetű. Kopogott a kapitány ajtaján, belépett. Sapkáját a kezében tartotta, kihúzta magát. -Roger Wescott jelentkezem mondta. - Hívatott, uram? Dr. Crawford felállt, szeme figyelmeztetően villant az elfehéredett kapitány felé. - Én hívattam - mondta. A szoba közepére mutatott. A fiú előrelépett. Normális külsejű fiú, gondolta a doktor, széles vállú, egészséges. - Mi a feladata az űrhajón, Wescott? - Navigátor vagyok, uram. Scotty Mclntyre mellett. Don Shaver is velünk volt. A doktor meglibbentette a kezében tartott papírköteget. - Megőrült maga, Wescott - mondta barátságtalanul. -Lehetett volna annyi esze, hogy ilyen helyen ne próbáljon meg alattomosan tolvajkodni.
A fiú felkapta a fejét. A kabinban halálos csönd ült, a levegő szinte szikrázott. - Alattomos tolvaj ... Nem értem. - Nagyon jól tudja maga, mire gondolok. Kétezret gyűjtöttünk össze Shaver özvegyének. Egy órával ezelőtt jöttem ki a szobámból, akkor még ott volt az asztalon egy borítékban. Maga öt perccel azután bement, és szinte azonnal ki is jött onnan. És a pénz eltűnt. Nem gondolja, hogy okosabb lenne most visszaadni? A fiú elvörösödött, zavarában Jaffe-hoz fordult, azután újra a doktorhoz. - Nem tudom, miről beszél uram. Úgy küldtek a szobájába, nem sokkal ezelőtt, benéztem, és maga nem volt ott, erre kijöttem. Semmiféle pénzt nem láttam. - Úgy küldték oda? Értem. Nézze, Wescott, látták bemenni. Senki más nem járt a szobámban, csak maga. Nem is tudja, mennyire megkönnyíti a dolgát, ha most visszaadja a pénzt. Abban a pillanatban pontot tettünk az ügyre ... erre becsületszavamat adom. De azt tudnia kell, hogy bizonyítékaink vannak, és a pénzt nem hagyjuk elveszni. Wescott kétségbeesetten tárta szét a kezét. - Doktor. Fogalmam sincs az egészről. - Jaffe-hez fordult. - Kapitány, a
maga keze alatt szolgálok újonc korom óta. Maga tudja, hogy nem vehettem el a pénzt. Én nem tudok lopni! Jaffe szeme idegesen rebbent. - Hallottad, mit mondott a Doktor, Wescott. Azt hiszem, jobb, ha beszélsz. A fiú kétségbeesetten nézett egyikről a másikra. Égett az arca, párás lett a tekintete. - Nem hisznek nekem - mondta elvékonyodó hangon. - Azt hiszik, hogy hazudok. Higgyék el, nem vettem el a pénzt... hogy adjam vissza? Nincs nekem kétezrem ... A doktor undorodó arccal csapott az asztalra. - Rendben van, Wescott. Menjen a helyére. Végig fogjuk razziázni az űrhajót. A pénz itt van, és tudjuk, hogy maga vette el. Meg fogjuk találni, és akkor nagy baj lesz. - De én... - Végeztünk! Menjen a dolgára! A fiú szemében még mindig ott ült a hitetlenség. Lehorgasztott fejjel kiment. Alig csukódott be az ajtó mögötte, Jaffe a doktorra támadt. - Én ezt nem tudom tovább játszani, Doki. Én ... nem sejthettem, hogy ez lesz belőle, amíg nem láttam ennek a fiúnak az arcát... ez egyszerűen gonoszság ...
- Ami fenyeget sokkal gonoszabb. Te csak attól félsz, amit látsz? A sugárártalom nem rossz, mert nem látod, mikor bekövetkezik? Vagy a himlő, a gyermekparalízis? Jaj, Bob, én ezen már annyit gondolkoztam, hogy szinte belebetegedtem. És én mondom: félek; nem tudok aludni, úgy félek. Az az élőlény itt van, szabadon jár-kel az űrhajón, és nem tudjuk kinyomozni, még azt se tudjuk bizonyítani, hogy itt van. Ha békésen jött volna, jó szándékkal, vagy mint barát, kezdettől fogva fölfedte volna magát, de nem; tudod, mit jelent ez? Két gyilkosságot követett el, és valahol a Vénuszon ott rothad két szerencsétlen bajtársunk temetetlen hullája. És ez ölte meg őket, ez a hamisítvány, akivel az előbb beszéltünk. - De minden olyan normális rajta. És a viselkedése is... - Nézd, Bob. Gondolj bele, mire képes még, ha meg nem akadályozzuk. Ismeretlen erő, ismeretlen hatalom, de itt az űrhajó falai bezárják. Mi lesz, ha hazavisszük, kieresztjük az utcára, az emberek közé ... nem vihetjük haza magunkkal, Bob ... - Akkor mondjuk meg az egész legénységnek, legyenek résen ... - Hogy végképp kicsússzon a kezünkből? Ne butáskodj.
Azt hiszem én csapdába tudnám csalni. Az ember csak töprengeni tud és sejteni tud itt,... de talán sikerül. Hadd próbáljam meg. Jaffe megborzongott, hátat fordított a doktornak, az asztalhoz lépett. - Rendben van - mondta vonakodva. - Veled tartok. De remélem, igazad lesz, Doki. Ebben a szakmában nincs csúnyább bélyeg, mint az, hogy tolvaj. - De van - mondta a doktor csöndesen. - Akkor én nem tudok róla. - Az, hogy „kém" - mondta a doktor. | A kantinban megszűnt a zsivaj, teljes csönd fogadta a kapitány érkezését. Jaffe és dr. Crawford fellépett a dobogóra. A kapitány hangja határozottan, élesen csengett a fémlemezekből épített falak között. - Azért hívattam össze a legénységet, hogy bejelentsem: tolvaj van az űrhajón. A tömeg felszisszent. A szemek a kapitányra szegeződtek. - A bajtársuk özvegyének összegyűjtött pénzt ellopták folytatta a kapitány. A felháborodás hangosabbá vált. - Kétezret lopott el valaki maguk közül. Ha a bűnös személyesen visszaadja az összeget a megőrzésre feljogosított dr. Crawfordnak, nem esik bántódása; az út végén hozzájárulunk az
áthelyezéséhez. Amíg a pénz elő nem kerül, a filmek vetítése elmarad, a könyvtár és a kártyaklub bezár. Ha az összeg nem kerül meg az út végéig, majd megkerül Los Alamosban; addig az űrhajót el nem hagyja senki. Ez minden. Végeztem. A tömeg kis csoportokra szakadozott. Dühös gesztusokkal, suttogva vitatkoztak. Egy-egy szó ütötte csak meg a doktor fülét, ahogy a kabinja felé ment a folyosón; de megérezte, micsoda szégyen az emberek szemében, hogy tolvaj van közöttük. Magukból kikelve kiabáltak. - Ezt a piszkos munkát... - Nem hinném, hogy visszaadná, aki elvette! - Mit szól majd Scotty, mit gondolsz? - Nem tudom. De Scotty Don haverja volt, és nem lesz jókedvében, ha elkapja. Azt pedig tudod, milyen Scotty, ha nincs jókedvében ... Ahogy Crawford tovább ballagott a kabinja felé, megpillantotta Roger Wescottot, aki sápadtan vált ki a többiek közül. Nem volt más út, meghánytavetette magában ezerszer, ez a kötelessége, mint orvosnak, mint embernek. De a kapitánynak igaza volt: kegyetlen dolgot művel. Lidércképek kavarogtak agyában: Wescott arca - mintha pofon ütötték
volna; a többiek undora; Scotty Mclntyre dühe; a kapitány félelemtől, kételytől zavaros tekintete. Ha megmondhatná nekik, ha kikiabálhatná magából, miért csinálja, mi fenyegeti őket, ha a súlynak csak egy részét átrakhatná valaki más vállára - nem lehet. Az ő agyában született meg a terv. Ez az egyetlen lehetőség, ha nem téved, ha Wescott csakugyan idegen, ha csakugyan a Vénusz homokján holtan fekvő bajtárs hamis másolata ... De ha tévedett. Roger Wescottról soha senki le nem mossa ezt a szégyent; rajta marad a bélyeg, amíg él. Nem lehet tévedés! A falon függő órára nézett, az utazás hátralevő napjainak taktikáján töprengett. Ő döntött, egymagában kellett döntenie. A doktor visszafordult a betegszoba felé. Keze ökölbe szorult, körme a tenyerébe mélyedt. Belépett a laboratóriumba, bevágta maga mögött a tolóajtót, és átvizsgálta a gyógyszeres polcokat. Végül megtalálta a kis doboz fehér port; a tenyerébe szorította, aztán a zsebébe csúsztatta. - Ne, ne legyen tévedés - zihálta -, ne legyen tévedés ... A férfi teste mozdulatlanul feküdt a priccsen - aludt. De lehunyt szeme
mögött kegyetlen, gonosz indulat fortyogott, s ez tapogatta át az űrhajót gondolatának kígyózó csápjaival. Idegen, gonosz akarat, gyűlölettel teli gondolatok; és valahonnan a hajó mélyéből válasz érkezett rájuk - egy másik akarat válasza. - Vissza kell fordulnunk, vissza, vissza. Csapdába estünk, a nyomunkban van ... - Soha! - süvített a válasz. - Még van idő. De ha múlni hagyjuk, túl messze sodródunk, és soha többé nem kerülhetünk vissza. - Áruló! Gyáva! - a másik akarat görcsös dühvei válaszolt. - Az ilyen gondolatért nálunk halál jár. - De a nyomomban van ... a doktor ... mit akar? Úgy vigyáztam a másolásnál nem vehette észre ... mit akar csinálni? Gőgös nyugalommal érkezett a másik akarat üzenete. - Ő csak ostoba agyagbáb, mit félsz tőle? - De ha mégis sikerül neki... menjünk vissza. - A kérlelőn eluralkodott a félelem. - Nem tudom, mire számítsak, nem tudom, mindent lemásoltam-e ... Kegyetlen, gúnyos nevetés volt a másik gondolat válasza. - Rólam sejtelme sincs. Megbízik bennem. Ne félj. Bolond ez. Még egy kis
idő, és leszállnak. Gondolj a sok finom, meleg emberi testre, ahol majd megbújunk és tovább dolgozunk, micsoda gyönyörűség... - a másik akarat beleborzongott már az elképzelésbe is -, és akkor már nem menekülnek: vagy behódolnak, vagy végük, és elindítjuk a hajóikat, hogy lehozzuk a többieket is ... - De a doktor ... öljük meg ... - Nem, dehogy. Soha nem szállhatna le a hajó. Gyanút fognának, és esetleg már a földet érés előtt elégetnék. Nem, nem. Ha olyan okos a doktor, hadd játssza tovább a játékát. Ne félj. - De a sarkamban van ... nem tudom, hogyan, de érzem ... vissza kéne fordulni, vissza, vissza, amíg még lehet .. A másik akarat fortyant egyet - mérgezett nevetése átitatta az űrhajót. - Ne félj. Vésd eszedbe, hogy csak egyikünket buktathatja le. Jaffe savanyú képpel fogadta a doktort. - Remélem, meg vagy elégedve mondta. - Minden a feje tetején. Szegény Wescottot halálra gyötrik, bele fog őrülni, és máris mindenki ki van borulva. Mi értelme van ennek, Doki? Ha látnám értelmét, más lenne, de így azt mondom, túl messzire mentél. Nem tudok aludni azóta, és ha Wescott meglát, úgy néz rám, hogy attól Júdásnak
érzem magam. Kinyújtotta a kezét a doktor kezében levő öngyújtóért. Crawford hátrahőkölt, mint akit megütöttek. - Hozzám ne nyúlj! Jaffe pislogva bámult rá. - Csak rá akartam gyújtani... A doktor kifújta a levegőt, és szégyenkezve csúsztatta az öngyújtót Jaffe felé. - Ne haragudj, én is kiborultam. Lidérces álmaim vannak, mindenkitől megijedek, még magamtól is. Ostobaság, de a saját árnyékomtól is félek. - Neked sem könnyű - mondta Jaffe -, de továbbra sem látom értelmét az egésznek. - Nézd, Bob, ne felejts el valamit. Roger Wescott halott. Jó ideje ott fekszik a teteme a Vénuszon, az izzó napon. Erről nem szabad megfeledkeznünk egy percig sem. Tudom, hogy igazam van. És az egész nem tart már soká. Még néhány óra, meg egy kis radioaktív bizmut és kezemben lesz a válasz. - Felállt, az ajtó felé indult. - És nem tudhatnám meg legalább, hogy mit keresel? - Sajnos... - a doktor fáradtan vigyorgott. – Végtére is honnan tudjam, hogy te nem vagy-e szörnyeteg? Te állat, szidta magát a betegszoba felé menet. Állat, állat, aki ilyen ostoba
hibát csinál! A doktor megtörülte homlokát. Falba tudta volna verni a fejét. Hogy ejthet ki ilyesmit a száján valaki, hogy lehet az ilyesmire csak célozni is; mert a gondolat már régebben megfogant az agyában, és lassan logikus bizonyossággá nőtt: nem szükségszerű, hogy csak egyetlen idegen legyen az űrhajón. Jaffe biztos nem törődik az egésszel, de akkor se, akkor se lehet ilyen hibát csinálni. Senki nem sejtheti, mi motoszkál a fejében. Lépteket hallott a betegszoba melletti lépcsőakna felől. Roger Wescott volt a felső folyosón, anti-gravitációs reosztátját lassú ereszkedésre állította, és nemsokára ott állt a doktor előtt. A fiú sápadt volt, szeme beesett, mint akit lidérc kerget álmában. A doktor szívében megszólalt a szánakozás, de akarata erősebb volt. Wescott farkasszemet nézett vele egy percig, aztán megszólalt: - Doktor, amit elbírok, megkaptam. Nem vittem el semmit az asztaláról, és ezt maga jól tudja. Azt akarom, hogy fújja le az egészet. A doktor hátrább lépett, szemöldökét felvonta: Lefújjam? - Ezt a tolvaj-ügyet. Maga tudja, hogy nem igaz. Maga indította el, és maga az egyetlen a hajón, aki megállíthatja.
Egy hete nem volt hozzám egy jó szava senkinek. Nem bírom már sokáig. - Rossz helyre fordult segítségért, Wescott. Próbálkozzék másutt. Wescott az ajkába harapott, arca elfehéredett. - Nem lehet ezt ép ésszel kibírni, Doktor. Ha nem fújja le, megzavarodom. A doktor vállat vont, rámosolygott a fiúra. - Rendben, Wescott - mondta kíváncsian. - Csak rajta. Bolonduljon meg. Én helyeslem. A fiú szemét elfutották a könnyek. Megfordult, kiment. A doktor felsóhajtott, és a fiókjából elővette a kis tubust. Már csaknem kiürült, alig maradt egy kevés fehér por az alján. - Ne hagyj cserben, porocskám - suttogta fejcsóválva. - Mindenki a helyére. Három óra múlva fékezünk. Felkészülni! - A hangszóró háromszor belebőgte a kapitány utasításait a levegőbe, aztán elhallgatott. Crawford belépett Jaffe kapitány kabinjába. Karja lecsüggött, szeme beesett. Nagy fekete borítékot tett Jaffe asztalára, és egy karosszékbe rogyott. - Amint hallom, néhány óra múlva lent vagyunk - mondta. - Úgy látszik, a legjobb időben készültem el. - A borítékra mutatott. - Tessék, Bob. A kezemben van.
- Wescott? - Wescott. Nincs mese. A jobb oldali zsilipkamrába rendeltem, takarításra. Gyere velem, azt akarom, hogy te is lásd. Jaffe óvatosan kinyitotta a borítékot; és kiemelte, ami benne volt. - Ez a bizonyíték Wescott ellen? - Igen. Gyere. Később megmagyarázom. A zsilipkamra előtt találkoztak az ügyeletes tiszttel. Elküldték valami elintéznivalóval. A vastag üvegfalon át belestek a kamrába. Roger Wescott ott volt, a padlót súrolta szappanos vízbe mártott kefével. A doktor macskaléptekkel az ajtónál termett; bezárta. Aztán megnyomott egy gombot. Vörös lámpa gyűlt ki a kamrában, és a szivattyú halk zümmögéssel megindult. Wescott felnézett, szemét tágra nyitotta a rémület. Talpra ugrott. - Doktor! - kiáltotta. Hangja vékonyán, törékenyen csengett az üvegfal mögül. - Doktor! Kapcsolja ki! Nincs rajtam az űrruha ... Jaffe tehetetlenül meredt a doktorra. - Mit csinálsz? Megölöd! - sziszegte. - Csak figyelj - dörmögte a doktor. A kamrában mozdulatlanul állt a fiú, arcán rémület ült.
- Doktor! - üvöltötte kétségbeesetten. - Doktor! Zárja el! Kapcsolja ki! Kapcsolja ki! Arcát tehetetlen düh torzította el, tekintete, mint az állaté. - Zárja el, megfulladok ... Öklével rohant a falnak, ütötte, míg ki nem serkedt a vére. És az üvegfalon a vér furcsán elváltozott. A torkához kapott, térdre rogyott; a nyomás egyre lejjebb zuhant; a fiú köhögve vergődött a padlón. Aztán orrlyukain vér kezdett szivárogni, teste görcsbe rándult, végül elcsendesedett. És ez a test lassan elváltozott. Felolvadt, a piros arcból és a szőke hajból piros, nyúlós anyag lett, a karok és a lábak szétfolytak, végül az egész test óriási pirosas amőbává vált. Ekkor a massza gömb alakú lett, megremegett és nem mozdult többet. A doktor elfordította a fejét a kamrától. Egy sóhajjal a falnak dőlt, elhagyta az ereje. - Látod - mondta elkínzottan. - Nem tévedtem. - Soha nem láttam még olyan hamisítványt – mondta dr. Crawford -, amely el ne árulta volna magát, ha az ember jól nyúlt hozzá. Valami hiba mindig van benne: vagy a másolat nem jó, vagy az anyag nem az igazi. De itt mással
álltunk szemben. Hamisított emberrel. A józan eszem és az orvosi logikám érezte, hogy csakis hamisított emberről lehet szó, bár ez a hamisítvány olyan tökéletes volt, hogy a mikroszkóp se talált hibát a szöveteiben. Úgy látszott, feltörhetetlen dió lesz. A doktor kávét töltött magának, egy másik csészét Jaffe-nek nyújtott. - Néhány támpontom azért volt. Föltételezhettem, hogy a hamisítvány - a Vénusz-lakó - lemásolta Wescottot, aztán részben átbújt Shaver alakjába, hogy megtévesszen bennünket, miután néhány hibát mutattunk ki a másolatában. Láthattuk, hogy végeredményben tökéletes morfológiai másolatot készített. Nyilván így másolta le Wescott idegpályáit is, tehát bármely helyzetben a megfelelő módon tudott reagálni. - Alapos munkát végzett. Ha a helyzet azt követelte, hogy megijedjen, megijedt. Ha dühösnek kellett lennie, dühös volt. Ha a helyzetből fel kellett háborodnia, felháborodott. Mindez a Wescott agyáról készült másolat reakciója volt. Voltak azonban bizonyos dolgok, amelyeket Wescott agyából nem vehetett át, hiszen ezekről Wescott se tudhatott volna, olyasmi, amin Wescott agya sem uralkodhatott volna.
- A hamisítvány Wescott agyával gondolkodott és Wescott szemével nézte a világot. De saját önvédelmi mechanizmusa révén saját öntudatlan reakciótípusait is megtartotta. Egy dolgot így hát nem másolhatott le. - Komoly problémával állt szemben a szörnyeteg, mikor „Wescottot" a lopás vádja érte. Nagyon szépen reagált, pontosan úgy, ahogy Wescott gondolkodása diktálta volna - természetesen Wescottnak. Ideges lett, méltatlankodott, szánalmat keltett, dühöngött - mindent szabályszerűen. Ugyanolyan étvágytalanul evett, mint ahogy Wescott evett volna. Hiszen folytatnia kellett a tolvaj lássál vádolt Wescott funkcióit az utolsó pillanatig. A doktor elmosolyodott, rámutatott a nagy fekete boríték mellett az asztalon fekvő negatívokra. - Ezek leplezték le. A matraca alá csúsztattam őket éjszakára. És ő elmulasztott valamit, ami egyetlen emberi idegrendszer esetében sem maradt volna el. A szörnyeteg a saját csapdájába esett: nem tudott eleget a lemásolt modell eredeti működéséről. Nem jelentkezett nála az, ami mindenki másnál a tolvaj-dolog kipattanása óta.
Jaffe a negatívokra nézett, szemében felvillant a megértés. - Úgy érted ... - Pontosan - mosolygott a doktor. - Nem volt gyomorrontása. A Föld képe egyre nagyobb lett az ernyőn; soha ilyen fényesen zöldnek nem látták. Az űrhajó minden hajtóműve dübörögve fékezett, a legénység mindenki a maga helyén - összpontosított figyelemmel várakozott. Dr. Crawford az űrhajó fara felé futott a sötét folyosón. A fekete borítékot a hóna alá szorította. A kapitánnyal folytatott beszélgetés során igyekezett azt a benyomást kelteni, hogy az ügyet végérvényesen lezártnak tekinti. Nem engedhette meg magának, hogy lábra kapjon a suttogás és nem engedhette meg magának, hogy a kapitány összezavarja a számításait. Nem szép dolog, hogy magára hagyja a kapitányt, de nem adhatott neki a legénységgel szemben megkülönböztető jogokat. Crawford a mentőrakéták kamrájához ért. Egy darabig motoszkált a záron, aztán bezárult mögötte a csapóajtó: ott állt a szűk, doh szagú kilövőkamrában. Zseblámpájával addig keresgélt, amíg megtalálta a kilövőkapcsolókat. Csavarhúzót vett elő, munkához látott; minden kapcsolót
rövidre zárt - egy kivételével. Hátra-hátra nézett a válla fölött, nem akarja-e valaki - vagy valami - a kamrában meglepni. Végül mind a nyolc „mentőcsónak" kapcsolója működésképtelenné vált néhány óra beletelik míg megjavítják. A doktor utolsó erejével felkúszott a kilencedik csónakba, beugrott a pilótaülésbe és elindította a gépet. Alig hallatszott az aprócska motor zümmögése, mikor a kis rakéta kilőtt az űrbe; aztán egy sóhajszerű szisszenéssel elszakadt az űrhajótól és megindult a Föld meleg zöldje felé. Ők is sebezhetők,. mondogatta magában. Fölfedezte az idegent, jobban kombinált nála és csapdába csalta. Ezek szerint nem lehetnek biztosak a dolgukban, egy másikat is el tudna kapni - vagy másik kettőt, hármat? Eszébe jutott, milyen düh lángolt a Wescott bőrébe bújt, haldokló szörnyeteg szemében. Megborzongott. Micsoda gyűlölet. Milyen kevésen múlt, hogy egyáltalán fölfedezte őket. És micsoda naivitás lenne azt föltételezni, hogy csak egyetlenegy jött fel az űrhajóra ... Egy órával később a kis rakéta nyugodtan állt a Los Alamos-i űrrepülőtér leszállópályáján. Izgatott nyüzsgés, meghökkent arcok, néhány sietve
odavetett szó, és a doktor az ügyeletesek kíséretében a föld alatti mozgójárdán rohant a Parancsnokság épülete felé. Az űrhajó négy hátsó lábára ereszkedett, úgy pihent az űrrepülőtéren; ezüstös orra az égbe fúródott; mint valami felröppenni készülő csodálatos madár. Dr. Crawford hunyorgó szemmel nézett végig a hosszú, karcsú testen, amelynek szépsége ezredszer is ámulatba ejtette. A hajótest mellett portáldaru emelkedett csikorogva egyre magasabbra, az űrhajó kijárati ajtaja felé. A magasba emelkedő kis ketrecben két zöld egyenruhás űrrendőr állt. Szigorú szemükkel az ajtót figyelték, ultrahangfegyverük tüzelésre készen a kezükben. Crawford odalépett a Rendőrparancsnok asztalához. -Megkapták a Parancsnokság üzenetét? A rendőr bólintott. - Ön dr. Crawford? Igen, uram nálunk van. Ez a másodpéldány meg az Öné. - Átnyújtotta a kék papírlapot. A doktor lassan elmosolyodott, ahogy olvasta. „A Vénuszról visszatért kutatóhajó minden tisztje és teljes legénysége fegyveres őrizettel az űrkórházba vonul elkülönítésre és megfigyelésre a hajóorvos közvetlen felügyelete alatt stop.
Ábel Francis Parancsnok" Csakugyan kemény dió volt, gondolta. Alattomosak, ravaszak, de el lehet kapni őket. Mindenkit a legszigorúbb vizsgálatnak fog alávetni; minden lehető módszert kipróbál, hogy az esetleges idegeneket kiemelje közülük. Tudta, hogy ő van előnyben. Bizonyos dolgokról nem tudhatnak, bizonyos csapdákba feltétlenül beleesnek. Idő kell hozzá és türelem, de sikerülni fog. A leszállás rendőri felügyelettel folyik; nem lehet hiba sehol. A rendőrparancsnok megkopogtatta a vállát. - Kész vagyunk, doktor. Lent vannak. A doktor szeme rávillant. - Biztos? Mind? - Mind. A névsort egyeztettem a fényképekkel és ujjlenyomatokkal. És most? - Föl kell mennem a feljegyzéseimért és a többi anyagért. - A jobb oldali zsilipkamrában száradó piros masszáról nem szólt. Nem tudta volna kivárni, míg a laboratórium elkészíti róla az analízist. - Az őrség maradjon. Más ne szálljon fel. Belépett a daru ketrecébe. A motor megindult, a ketrec emelkedni kezdett. A doktor sóhajtva nézett le Los Alamos nyüzsgő nagyvárosára, megkereste a
Coral Street csíkját, amely az elővárosok felé vezetett, hazafelé, a feleségéhez. Most már nem tart sokáig. Leteszi az anyagot a Parancsnokságon, és hazamehet. Aludni. Aludni. Az űrhajó bejárati ajtaja nyitva volt, a doktor belépett. Sötét volt. A motorok régről megszokott dohogása helyett fájó üresség fogadta. Elindult a visszhangos folyosón a kabinja felé., Megállt. A folyosón utolsó lépésének visszhangja rezgett, aztán elhalt az is. Ott állt a doktor, visszafojtott lélegzettel, feszülten figyelt. Valami... gondolta, valami hang vagy csak érzés? Végignézett a sötét, síri csöndbe borult folyosón, figyelt, fülelt, veríték ült ki a homlokára és a tenyerére. És akkor újra meghallotta azt az alig hallható hangot: egy lépés óvatos csosszanását. Valaki más is van a hajón ... őrült, döbbent rá gondolatában, soha nem lett volna szabad feljönnöd; reszketett, torkán akadt a sóhajtás. Ki lehet az? Senki más nem lehetne a hajón, valaki mégis ott van ... de kicsoda? Valaki, aki az egész Wescott-ügyet ismeri. Valaki, aki tudott a doktor gyanújáról, aki tudta, miért fogadják fegyveres rendőrök a legénységet, valaki, aki félt kiszállni, mert érezte, hogy előbb-utóbb lefülelik.
- Jaffe! - tört ki belőle. A kiáltás visszhangja bolyongott a folyosókon, és őrült röhögésbe torzult, mielőtt elhalt volna. A doktor megfordult, és rohant visszafelé, a kijárat felé, a biztonság felé. A nehéz ajtó orra előtt becsapódott; a doktor jól hallotta, hogy kattannak rá az automata szorítóbilincsek. - Jaffe! - kiáltotta. - Nem fog sikerülni! Nem jutsz ki, nem szökhetsz meg, hallod? Mindent elmondtam nekik, tudják, hogy van még egy közületek a legénység között. Az űrhajót őrzik, egy légy se jut ki innen. Csapdába estél! Ott állt remegve, a szíve őrülten dobogott - aztán megint csönd lett. Nagyot lélegzett, hogy el ne sírja magát. Megtörölte a homlokát. Elfelejtette, milyen ügyesek, hogy két embert is le tudnak másolni egyszerre. Megfeledkezett Donald Shaverről és a fiú haláláról; ugyanolyan hamisítvány volt az is, mint Wescott. A kapitány kiszállt a többiekkel együtt, de egy része itt maradt, ugyancsak az ő képében, és vár. De mire? Hideg elszántsággal, gondosan megmarkolta zsebében az ultrahang pisztolyt. Aztán elindult a folyosón, óvatosan fürkészve a keresztfolyosó
ablakaiból átszűrődő félhomályt, mozog-e valami. Felködlött benne, hogy az idegen tehetetlen: hiszen itt van az űrhajón. Legföljebb a szökés módozataival gyötörheti az agyát, hiszen amíg ki nem jut, semmi értelme sincs az egésznek. Nem lesz kegyelem. Csak meg kell találni. Újra meghallotta a hangot. A felső folyosón lopakodott valaki. Végigszaladt a folyosón, ugyanarra, amerre a hang, elérte a csigalépcsőt. Lassan úrrá lett a zihálásán. Retesz csattant, csapóajtó nyílt odafönn. A kapitány ajtaja. Aztán bezárult az ajtó. A kapitány kabinjának csak egy kijárata van: a folyosóra. Lassan, óvatosan felment a lépcsőn, végignézett a felső fedélzeten, de nem látott semmit a félhomályban. Az ajtó alól fény szűrődött ki. A pisztolyt előreszögezve, a falhoz simulva lopakodott a fénycsík felé. - Gyere ki, Jaffe! - kiáltotta. - Soha nem jutsz le a hajóról. Megint kilövik, és fönt elégetik, veled együtt. Nem volt válasz. Lábával lenyomta a kilincset, az ajtó kitárult. Jobb kezével benyúlt az ajtó mögé, az ultrahang-pisztoly halálos energiája végigpásztázta a helyiséget. Belépett, benézett az ajtó mögé - a kabin üres volt.
Elkiáltotta magát, és félig már visszafordult, mikor az ütés a bal kezét érte. Tüzes nyílként cikázott végig a karján a fájdalom. A kezéhez kapott. A pisztolyt elejtette. Üvöltve fordult meg, és rávetette magát az ajtóban álló hatalmas, hórihorgas alakra. Látta a fekete haját, beesett szemét, feketeborostás arcát, s ajka körül a könnyed mosolyt... Üvöltve hátrált a kabin belseje felé, szemében rémület ült. Üvöltött, és tudta, hogy hiába, soha nem hallja meg senki. A saját arcába bámult. A portáldaru világfájdalmas nyögéssel eresztette le a ketrecet. Dr. Crawford az űrrepülőtér kövére lépett. Borostás állat dörgölve vigyorgott a rendőrparancsnokra. - Most aztán haza, és megborotválkozunk - mondta. -Holnap bejövök, és elintézzük a feljegyzéseimet meg a többi anyagot. Addig ne nyúljanak semmihez. - A parancsnok bólintott, és visszament a pavilonjába. A doktor lassú léptekkel ballagott végig a feljárón, aztán átment a főépületen, és az előcsarnokon át az utcára ért. Megállt, lába ösztönösen vitte volna a Coral Street-i aluljáróhoz. De nem indult el az aluljáró felé, az elővárosok felé, haza, a feleségéhez.
Különös mohó kíváncsisággal szemében a belvárosba vivő főút felé fordult, és eltűnt a tömegben, a város forgatagában. Isaac Asimov: (ford.: Mesterházi Márton) Alkony Ha a csillagok ezerévenként csupán egyetlen éjszakán ragyognának, vajon hogyan hinné, imádná és mentené át az ember oly sok generáción át Isten városának emlékezetét! Emerson Aton 77, a Saro Egyetem igazgatója harciasán előrebigygyesztette alsó ajkát és mérgesen bámult az ifjú újságíróra. Theremon 762 a maga részéről természetesnek találta ezt a hangot. Régebben, amikor a ma már széles körben népszerű rovata még csak vad ötletként élt a mazsola-riporter fejében, specializálta magát a „lehetetlen" interjúkra. Zúzódásokba, kék monoklikba és törött csontjaiba került a játék viszont jó adag hűvös nyugalomra és önbizalomra tett szert. Aton 77 végre megtalálta hangját, s bár ez a hang kissé remegett a visszafojtott indulattól, a híres csillagászra jellemző óvatos, kissé pedáns kifejezésmód most sem hagyta cserben.
- Uram - mondta -, ön pokoli malíciáról tesz tanúságot, hogy éppen most fordult hozzám arcátlan javaslatával. Az obszervatórium tagbaszakadt telefotósa, Beenay 25, nyelve hegyével megnedvesítette kiszáradt ajkát és idegesen közbeszólt: - Kérem, uram, ami azt illeti... Az igazgató ősz szemöldökét felvonva a telefotós felé fordult. - Ne avatkozzék bele, Beenay. Feltételezem, hogy jó szándék vezette, amikor ezt az embert idehozta: most azonban semmilyen fegyelmezetlenséget nem tűrök. Theremon úgy látta, elérkezett az ideje. - Igazgató úr, ha megengedné, hogy befejezzem, amit elkezdtem, úgy gondolom ... - Nem hiszem, fiatalember - vágott szavába Aton -, hogy bármi, amit most mondhatna, ellensúlyozhatná az utolsó két hónapban naponta közölt cikkeit. Ön hatalmas sajtóhadjárattal támadta törekvéseinket, azt, hogy magam és kollégáim megkíséreljük a világot megszervezni a veszedelemmel szemben, amelyet most már túl késő elhárítani. Távozhat! - vetette oda félvállról az újságírónak. Rosszkedvűen bámult ki a horizontra, ahol a Gamma, a bolygó hat napja közül a legfényesebb, éppen
lenyugodni készült. Elhalványodott, sárgán olvadt a ködös szemhatárba és Aton tudta, hogy soha többé nem láthatja épelméjű emberként. Hirtelen sarkon fordult. - Nem! Várjon, jöjjön ide! - Parancsolóan intett. -Megkapja a sztoriját. Az újságíró, aki egyetlen mozdulatot sem tett a távozás érdekében, most lassan közelebb húzódott az öregemberhez. Aton kifelé mutatott. - A hat nap közül egyedül a Béta maradt az égen. Látja? A kérdés meglehetősen felesleges volt. A Béta majdnem a zeniten állt; rozsdaszínű fénye szokatlan narancsszínbe vonta a tájat, ahogy a lenyugvó Gamma ragyogó sugarai elhalványultak. A Béta pályájának legtávolabbi pontján tartózkodott. Kicsi volt, kisebb, mint amilyennek Theremon eddig bármikor látta és pillanatnyilag vitathatatlanul uralkodott a Lagash mennyboltján. A Lagash saját napját az Alfát, amely körül a bolygó keringett, erről a féltekéről nem lehetett látni; ugyanígy a másik két távoli társ-napot sem. A vörös törpe Béta - az Alfa közvetlen kísérője - egyedül volt, félelmetesen egyedül.
Aton felfelé fordított arca mintha elpirult volna a napfényben. - Négy órán belül - mondta - az, amit mi civilizációnak nevezünk, véget ér. Véget ér, mégpedig azért, mert ahogy ön is láthatja, a Béta az egyedüli nap az égen. Mosolya rémületes volt. - Tessék nyomassa ki! Csak nem lesz már, aki olvassa. - És ha kiderül, hogy ez a négy óra elmúlt... és elmúlik még négy ... és misem történik? - kérdezte Theremon halkan. - Efelől ne aggódjék. Bőven elég lesz, ami történni fog. - Elfogadom. De mégis ... ha semmi sem történik? Beenay 25, másodszor is megszólalt: - Uram, azt hiszem, meg kellene hallgatnia. Theremon hozzáfűzte: - Talán szavazzanak, Igazgató úr. Az obszervatórium személyzetének többi öt tagja, akik eddig figyelmes semlegességgel követték a szóváltást, most megmozdultak. - Ez - állapította meg Aton határozott hangon szükségtelen. Elővette zsebóráját. - Mivel azonban az ön barátja, Beenay, ilyen makacsul ragaszkodik hozzá, adok önnek öt percet. Tessék, beszéljen. - Nagyszerű! Nos tehát, vajon mi történne, ha ön engedélyezné, hogy
szemtanúként győződhessek meg mindarról, ami következik? Ha az ön jóslata beválik, az én jelenlétem se nem szoroz, se nem oszt, hiszen ebben az esetben már nem lesz alkalmam a cikket megírni. Másrészt viszont, ha semmi nem lesz belőle, önnek fel kell készülnie rá, hogy nevetségessé válik, vagy még rosszabbra is. Bölcsebb lenne azt baráti kezekre bízni. Aton felhorkant. - Baráti kéz alatt a saját kezét érti? - Természetesen! - Theremon leült és keresztbe vetette lábait. - Lehet, hogy cikkeim néha kicsit nyersek voltak, de mindig meghagytam az olvasónak a kétkedés jótéteményét. Tény, hogy ez a század nem alkalmas annak prédikálására, hogy küszöbön áll a világ vége, a Lagashon. Meg kell értenie, az emberek már nem hisznek a „Jelenések Könyvében" és felháborítja őket, ha egy tudós azt mondja a szemükbe, hogy a Kultusz híveinek igaza van. - Ilyesmiről szó sincs, fiatalember - szakította félbe Aton. - Kétségtelen ugyan, hogy adataink nagy részét a Kultusz szolgáltatta, végkövetkeztetéseink azonban mit sem tartalmaznak a Kultusz misztikájából. A tények tények maradnak, és a Kultusz úgynevezett „mitológiája" mögött
vannak bizonyos tények. Megvizsgáltuk őket és lehántottuk róluk a misztikát. Biztosíthatom, hogy a Kultusz jelenleg Önnél is jobban gyűlöl bennünket. - Én egyáltalán nem gyűlölöm Önöket. Én csak megkísérlem megértetni Önökkel, hogy a közvélemény rossz hangulatban van. Felbőszültek. Aton szája gúnyosan lebiggyedt. - Hadd bőszüljenek! - Igen, de mi lesz holnap? - Nem lesz holnap! - De ha mégis lenne. Tegyük fel, hogy lesz – csakhogy lássuk mi lesz akkor. A harag valamilyen komoly formát ölthet. A szikrák pattoghatnak, Uram. Az igazgató komoran bámult a riporterre. - És mit tanácsolna Ön? - Hát ez az - vigyorgott Theremon. - Felajánlottam, hogy gondoskodom a nyilvánosság tájékoztatásáról. Tudom úgy irányítani a dolgot, hogy csak a humoros oldala látsszék. Kemény menet lesz kibírni, belátom, hiszen Önöket hülyék gyülekezeteként kell beállítanom, de ha képes leszek az Önök rovására megnevettetni az embereket, talán megfeledkeznek a haragról. A kiadóm cserébe mindössze a kizárólagos közlési jogot kéri.
Beenay bólintott és kitört: - Uram, mi többiek mind úgy gondoljuk, hogy a riporternek igaza lehet. Ebben az utolsó két hónapban mindent figyelembe vettünk, csupán azt az egy lehetőséget nem, amelynek valószínűsége egy a millióhoz, azt, hogy elméletünkbe vagy számításainkba valahol hiba csúszhatott. Márpedig erre is gondolni kell. Az asztal köré tömörült embercsoportból helyeslő mormolás hallatszott, és Aton arckifejezése lassan olyanná vált, mint akinek hirtelen megkeseredett a szája íze, és nem tud segíteni rajta. - Hát akkor, ha akar, itt maradhat. Fel kell kérnem azonban, szíveskedjék tartózkodni mindentől, amivel munkánkat zavarhatná. Kezeit összekulcsolta a hátán és ráncoktól barázdált arca keménnyé vált, ahogy beszélt. Mondókáját az örökkévalóságig folytathatta volna, ha nem harsán fel egy újabb hang. - Hello, hello, hello! - rikkantotta egy tenor hang, és a jövevény kerek képét szinte megrepesztette a széles vigyor. - Mi ez a hullaházi hangulat? Remélem, senkit sem hagynak cserben az idegei, mi? Aton felháborodva, ingerülten förmedt rá: - Hát maga mi az ördögöt akar itt,
Sheerin? Azt hittem, a Rejtekhelyre szándékozik vonulni. Sheerin felnevetett, és köpcös testét egy karosszékbe vetette. - Itt akartam lenni, ahol meleg a helyzet. Nem gondolja, hogy bennem is van egy jó adag kíváncsiság? Látni akarom azokat a csillagokat, amelyekről a Kultisták folyton locsognak. Egy pszichológusnak semmi hasznát sem veszik a Rejtekhelyen. Azoknak ott tettre kész férfiakra, erős, egészséges asszonyokra van szükségük, akik gyerekeket tudnak szülni. Én? Engem ötven felesleges kiló akadályoz a tettrekészségben, és a szülésben nem igen lehetnének sikereim. Akkor hát minek terheljem őket még egy éhes szájjal? Jobban érzem magam itt. Theremon élénk érdeklődéssel kérdezte: Tulajdonképpen mi az a Rejtekhely, uram? Sheerin láthatóan csak most vette észre az újságírót. Összehúzta szemöldökét és szusszantott egyet. - És maga kicsoda itt a Lagashon, gyufafejű? Aton ajkai elkeskenyedtek, rosszkedvűen mormogta. - Ez itt Theremon 762, az újságtól. Gondolom, hallott róla? Az újságíró kezét nyújtotta.
- Ön pedig természetesen Sheerin 501 a Saro Egyetemről. Én hallottam Önről. És máris megismételte kérdését: - Szóval, mi az a Rejtekhely, uram? - A Rejtekhely? - válaszolta Sheerin. - Hát, néhány embert sikerült meggyőznünk jövendölésünk igazságáról, a közeledő hogy közérthetően fejezzem ki magam - végítélettel kapcsolatban, és ez a néhány ember óvintézkedéseket próbált tenni. Főleg az Obszervatórium közvetlen munkatársairól és családjaikról, a Saro Egyetem alkalmazottairól és néhány kívülállóról van szó. Összesen körülbelül háromszázan vannak, de háromnegyed részük asszony és gyerek. - Értem, ők tehát elrejtőznek valahová, ahol a sötétség és a ... Csillagok nem férhetnek hozzájuk, és ott vészelik át azt az időszakot, amíg a többiek elpusztítják magukat. - Ha át tudják vészelni. Mert nem lesz könnyű. Körülöttük az egész emberiség elmebeteg őrjöngése, lángokban álló nagyvárosok - a környezet nem sok esélyt ígér a túlélésre. Mindenesetre el lesznek látva élelmiszerrel, vízzel, fedél lesz a fejük felett, fegyvereik lesznek ... - És ami sokkal lényegesebb - szólt közbe Aton -, náluk vannak az összes
felvételek, kivéve azokat, amelyeket ma készítettünk. Ezek a dokumentumok jelenthetnek mindent a következő ciklusra és ez az, amit át kell menteni. A többi ám hadd pusztuljon. Theremon halkan, hosszan füttyentett és néhány percig töprengve meredt maga elé. Az asztal körül lézengő férfiak valahonnan egy sakktáblát kerítettek és hatos szimultánpartiba kezdtek. Szaggatott mozdulatokkal, hangtalanul játszottak. Szemük elkeseredett koncentrációval meredt a táblára. Theremon egy darabig figyelte őket, azután felállt és Atonhoz ment, aki kissé távolabb suttogva beszélgetett Sheerinnel. - Ide figyeljenek - mondta nekik -, menjünk valami olyan helyre, ahol nem zavarjuk a többieket. Szeretnék egyet-mást kérdezni. A szomszéd helyiségben valóban kényelmesebbek voltak a székek. Az ablakokon vastag vörös függönyök, a padlón vörösesbarna szőnyeg. A Béta téglaszínű sugarainak fényében az összhatás olyan volt, mintha alvadt vér vonná be a szobát. Theremon megborzongott. - Szavamra, tíz főnyereményt adnék egyetlen picike fehér fényért csak egyetlen pillanatra. De jó lenne, ha a Gamma vagy a Delta állna az égen.
- Mit akar kérdezni? - szakította félbe Aton. - Kérem, ne feledkezzék meg arról, hogy időnk korlátozott. Alig valamivel több, mint egy és negyed óra múlva felmegyünk a megfigyelő helyiségbe és utána nem lesz idő semmiféle beszélgetésre. - Jó, máris kérdezek. - Theremon hátradőlt és karjait összefonta. - Ön azt állítja, hogy néhány órán belül sötétségbe borul a világ és az emberiség vad őrjöngésbe kezd. Engem az állítás tudományos indokolása érdekelne. - Ugyan, dehogy érdekli az magát. Szó sincs róla, hogy a tudományos indoklás érdekelné - robbant ki Sheerin. - Ha tényleg ezt kérdezné Atontól és feltételezve, hogy neki volna kedve felelni -, végtelen levezetéseket és több kötetnyi diagramot ömlesztene maga elé. Fogalma se lenne, mit kezdjen vele. Ha azonban engem kérdez, én elmondhatom, mi a helyzet a laikus szemszögéből. - Rendben van, akkor Önt kérdezem. - Először is valami italt kérek - s kezeit dörzsölve Atonra nézett. - Vizet? - morgott Aton. - Ugyan, ne vicceljen! - Maga ne vicceljen. Ma nincs alkohol. Az embereim pillanatok alatt leinnák
magukat. Nem tudnám megállítani őket. A pszichológus szótlanul zsörtölődött. Theremonhoz fordult, éles pillantása szinte felnyársalta az újságírót, majd beszélni kezdett. - Azt természetesen tudja, hogy a Lagashon a civilizáció története ciklikus jelleget mutat - hangsúlyozom, ciklikusat. - Tudomásom van róla - felelte Theremon óvatosan -, hogy ma ez a régészek nézete. De hogy mint tényt elfogadták-e? - Éppen nemrégiben. Századunkban már általánosan elfogadott tény. Ez a ciklikus jelleg ma is egyike - talán inkább úgy mondhatjuk, egyike volt - a nagy rejtélyeknek. Civilizációk sorozatának nyomára akadtunk, pontosan kilenc olyat sikerült meghatározni - de valószínűleg több is volt -, amelyek a miénkhez hasonló szintet értek el. Kivétel nélkül mindegyikük tűzvész által semmisült meg kultúrája tetőfokán. - És senki sem tudja megmondani, miért. Az összes kultúrközpontot olyan alaposan elemésztették a lángok, hogy a legcsekélyebb jel sem maradt, amely az okokra utalna. Theremon feszülten figyelt. - Nem volt valamiféle kőkorszak is? - Feltehetően volt, de mindeddig gyakorlatilag semmit nem tudunk róla,
kivéve, hogy az akkor élő ember alig volt több értelmes majomnál. Nyugodtan számításon kívül hagyhatjuk. - Értem. Folytassa kérem! - A visszatérő katasztrófákra különböző magyarázatok születtek, de ezek mind többé-kevésbé fantasztikusak. Egyesek periodikus tűzesőről beszélnek, mások szerint a Lagash ilyenkor egy nap közelébe kerül; megint mások még vadabb indokokat emlegetnek. Van azonban egy elmélet, amely gyökeresen különbözik az összes többitől, egy elmélet, amely a századok során végig tartotta magát. - Tudok róla. A „Csillagok" mítoszára gondol, amely a Kultisták „Jelenések Könyvében" szerepel. - Pontosan - válaszolta Sheerin elégedetten. - A Kultisták azt állítják, hogy a Lagash minden kétezerötvenedik évben hatalmas barlangba került, összes napjai eltűntek, és tökéletes sötétség borult a világra. És akkor, mondják, Csillagoknak nevezett jelenségek tűntek fel, amelyek megfosztották az embereket lelküktől. Értelem nélküli vadakká váltak, akik szétrombolták az önmaguk építette civilizációt. Persze az egészet vallásos-misztikus zagyvasággal körítik, de a lényeg az, amit elmondtam.
A beállott rövid csendben hallani lehetett, ahogyan Sheerin hosszat, mélyet lélegzik. - És ezzel elérkeztünk az Általános Gravitáció Elméletéhez. - A kezdőbetűk szinte koppantak, ahogyan a meghatározást kimondta, és ekkor Aton hirtelen visszafordult az ablaktól, hangosan felmordult és merev léptekkel kivonult a szobából. Elképedten bámultak utána. Theremon megkérdezte: - Mi baja? - Semmi különös - felelte Sheerin. - Két emberének már néhány órával ezelőtt itt kellett volna lennie, és még most sem jelentkeztek. Borzasztóan szüksége volna rájuk, persze, hiszen a legfontosabb embereken kívül mindenki a Rejtekhelyen van. - Gondolja, hogy cserbenhagyták? - Kik? Faro és Yimot? Szó sem lehet róla. De ha egy órán belül nem érkeznek meg, a dolgok meleggé válhatnak. - Hirtelen felugrott és Theremonra kacsintott. – Mindenesetre addig, amíg Aton távol van. A legközelebbi ablakhoz sietett, leguggolt és az ablakpárkány alatti szekrénykéből vörös folyadékkal teli üveget vett elő, amely sokat ígérően kotyogott, ahogy megrázta.
- Gondoltam, hogy Aton nem tud róla - jegyezte meg, ahogy visszabaktatott az asztalhoz. - Ez az! Összesen egy poharunk van, maga a vendég, a magáé. Nekem jó lesz az üvegből is. Ezzel figyelmes óvatossággal megtöltötte a kupicát. Ádámcsutkája élénken mozgott, ahogy meghúzta a palackot, azután elégedetten mormogva megnyalta a szája szélét, és újra beszélni kezdett. - Mit tud egyáltalán a gravitációról? - Semmit, azonkívül, hogy a legújabb eredmények közé tartozik, nincs még tökéletesen kidolgozva, és a matekja olyan nehéz, hogy az egész Lagashon jó, ha van tizenkét ember, aki érti. - Ugyan, szamárság! Fecsegés! A lényeges matematika egyetlen mondatban összefoglalható. Az Általános Gravitáció Törvénye kimondja, hogy a világegyetemben létező összes test között vonzóerő hat, mégpedig úgy, hogy az adott két test között fellépő vonzás arányos a testek tömegének szorzatával, osztva a köztük levő távolság négyzetével. - Ez lenne minden? - Tökéletesen elég. Négyszáz év kellett hozzá, hogy megalkossák. - Miért tartott ilyen sokáig? Ahogyan elmondta, az elég egyszerűnek
hangzott. - Azért, mert akár hiszi, akár nem - a nagy törvényeket sohasem ihletett pillanatok szülik. Rendszerint a világ számos tudósának együttes munkája kell hozzá, sokszor századokon át. Amióta négy évszázaddal ezelőtt Genovi 41 felfedezte, hogy a Lagash az Alfa-nap körül kering, nem pedig fordítva, a csillagászok folyamatosan dolgoztak. Megfigyelték, feljegyezték, elemezték a hat nap-komplex mozgását. Egyik elméletet a másik után állították fel, ellenőrizték és vitatták, módosították és elvetették, felújították és más formába öntötték. Istentelen munka volt. Theremon elgondolkozva bólintott és Sheerin felé nyújtotta a kupicát. Sheerin vonakodva ejtett bele néhány rubintos cseppet az üvegből. - Húsz évvel ezelőtt - folytatta, miután a saját torkát is megnedvesítette végérvényesen bebizonyosodott, hogy az Általános Gravitáció Törvénye pontosan igazolja a hat nap orbitális mozgását. Ez hatalmas győzelem volt. Sheerin felállt, az ablakhoz sétált, kezében most is ott szorongatta a palackot. - És most érkeztünk el a lényeghez. Az utolsó évtizedben a
Lagashnak az Alfa körüli keringését a gravitáció szerint számolták és az eredmény nem egyezett a megfigyeléssel; még akkor sem, ha a többi nap okozta zavaró tényezőket figyelembe vettük. Vagy a törvény nem érvényes, vagy van még egy másik, eddig ismeretlen tényező. Theremon is odaállt az ablakhoz Sheerin mellé és az erdős dombok felé bámult, arra, amerre Saro City épületei rajzolódtak véres fényben a horizontra. Az újságíró mind bizonytalanabbá vált, s érezte, hogy ettől növekszik benne a feszültség, amint lopva a Bétára tekintett. A Nap vörösen tündökölt a zeniten, törpén és gonoszul. - Folytassa, uram - mondta alig hallhatóan. Sheerin folytatta. - A csillagászok évekig tanácstalanok voltak, a felállított elméletek közül egyik használhatatlanabb volt, mint a másik ... amíg Atonnak az az ötlete támadt, hogy bevonja a munkába a Kultuszt. A Kultusz fejének, Sor 5-nek módjában állt megszerezni néhány olyan adatot, amelyek lényegesen egyszerűbbé tették a problémákat. Aton új nyomokon kezdett dolgozni. - Mi van akkor, ha létezik egy, a Lagashhoz hasonló, másik, nem világító
bolygó? Ha ugyanis ilyen van, az csak visszavert fényt sugároz, és ha kékes árnyalatú sziklák alkotják, mint amilyen a Lagash felszínének legnagyobb része is, akkor a vörös égbolton örökösen világító hat nap fénye láthatatlanná teszi - teljesen kioltja. Theremon füttyentett. - Micsoda agyafúrt ötlet! - Agyafúrtnak tartja? Hát ide figyeljen: tételezzük fel, hogy ez az égitest olyan távolságban, olyan pályán, és olyan tömeggel kering a Lagash körül, hogy a vonzása alapján számított érték pontosan megfelel annak az eltérésnek, amely a Lagash elméletileg számított és megfigyelt pályája között mutatkozik - tudja, mi történik akkor? Az újságíró némán rázta a fejét. - Hát az, hogy ez az égitest időnként a Nap útjába kerül. - És Sheerin egy hajtással kiürítette az üveget. - Úgy vélem, meg is teszi - mondta Theremon halkan. - Meg bizony! De keringési síkjában egyetlen Nap található. - Mutatóujjával az égbolton függő összeaszott fénygömb felé bökött. - A Béta! És kimutatták, hogy az elsötétedés csak olyankor következik be, amikor a napok úgy helyezkednek el, hogy a Béta egyedül áll a maga félgömbjén, maximális
távolságban, amikor is a hold változatlanul minimális távolságban van. A hold ekkor hétszerese a Béta látszólagos átmérőjének, tehát a Lagasht teljesen eltakarja, bekövetkezik a napfogyatkozás, ami jóval tovább tart fél napnál, így a bolygó egyetlen pontja sem marad ki a jelenségből. Ez a napfogyatkozás pedig minden kétezer-negyvenkilencedik évben következik be. Theremon arca kifejezéstelen maszkká dermedt. - És ez volna az én sztorim? A pszichológus bólintott. - Ennyi az egész. Előbb a napfogyatkozás - ami háromnegyedóra múlva kezdődik -, azután az általános Sötétség és talán azok a titokzatos Csillagok azután az őrület és a ciklus vége. Tűnődve nézett maga elé. - Mindössze két hónap állt rendelkezésünkre itt az obszervatóriumban, és ez nem volt elég ahhoz, hogy meggyőzzük a Lagash emberiségét a veszély felől. Talán két évszázad sem lett volna elég hozzá. De a dokumentumok a Rejtekhelyen vannak, és ma lefényképezzük a napfogyatkozást. A következő ciklus már az igazság ismeretében fog kezdődni és amikor a
következő napfogyatkozás eljön, az emberiség végre felkészülten fogadhatja majd. Elgondolkozhat rajta, fiatalember, ez is a sztorijához tartozik. Könnyű szellő fodrozta a függönyöket, ahogy Theremon kinyitotta az ablakot és kikönyökölt rajta. A szellő a férfi hajába is belekapott. Theremon a bíbor napfényben fürdő kezére meredt. Hirtelen támadt lázadó indulattal sarkon fordult. - Mi lehet a Sötétségben, amitől én megőrülnék? Sheerin mélán mosolyogva, szórakozottan forgatta a kezében tartott üres üveget. - Próbálta már, hogy milyen a Sötétség, fiatalember? Az újságíró hátát a falnak vetve töprengett. - Nem. Nem mondhatnám. De tudom, mi az. Olyan ... hát... -Ujjai bizonytalanul mozdultak, majd felderült az arca. -Egyszóval nincs fény, mint egy barlangban. - Volt már valaha barlangban? - Barlangban? Természetesen nem! A pszichológus homlokát ráncolva tanulmányozta a fiatal férfit. - Tudja mit? Húzza össze a függönyt. Theremon meglepetten pillantott fel, majd megkérdezte: - Minek? Ha négy vagy öt Napunk sütne, akkor megérteném, hogy kellemesebb némi fényt kizárni, de hát most amúgy sincs valami világos.
- Éppen erről van szó. Húzza csak össze a függönyt, azután jöjjön ide hozzám és üljön le. - Ahogy óhajtja. - Theremon a függönyzsinór után nyúlt és meghúzta. A vörös függöny végigzuhant a széles ablak előtt, a réz függönykarikák halk nyikorgással surrantak a tartón, és homályos rőt árnyék borult a szobára. Az asztalhoz közeledő Theremon léptei kongtak a csendben. Félúton megtorpant. - Nem látom Önt, uram - suttogta. - Tapogatózzék - utasította Sheerin fojtott hangon. - De hát nem látom Önt, uram - az újságíró lélegzete kapkodóvá vált. Semmit sem látok. - Miért, hát mit várt? - hangzott a mogorva válasz. Jöjjön ide és üljön le! Ismét lépések hangzottak, habozva, lassan közeledtek. Hallani lehetett, amint valaki ügyetlenül odébbmozdít egy széket. Theremon hangja bizonytalan volt. - Itt vagyok. Egészen ... izé ... jól érzem magam. - Tetszik a dolog? - Nem, sőt nagyon rossz. Úgy tűnik, mintha a falak elnémult, majd folytatta -, mintha a falak összezárulnának körülöttem. Olyan érzésem van, hogy el kell tolnom őket magamtól. De szó sincs megőrülésről! Az igazság az,
hogy az egész már nem is olyan rossz, mint amilyen volt. - No jó, húzza szét a függönyöket. Óvatos léptek hallatszottak a sötétben, a függöny suhogott, ahogy Theremon a zsinórt keresgélte, majd diadalmas sziszegéssel szétcsapódott. Vörös fény öntötte el a szobát, és Theremon örömében felkiáltva ámult fel a Napra. Sheerin keze fejével letörölte a homlokán gyöngyöző izzadtságot és remegő hangon megszólalt. - És ez még csak egy sötét helyiség volt! - Ki lehet bírni - vetette oda az újságíró könnyedén. - Igen, a sötét szobában ki lehet bírni. De volt maga a Jonglori Centenáris Kiállításon hét évvel ezelőtt? - Nem, úgy emlékszem, valahogy soha nem jutottam el. Hatezer mérföld egy kicsit sok, még egy ilyen kiállítás kedvéért is. - Nos, én voltam ott. Biztosan hallott a Misztikus Alagútról, amely a szórakoztató körzetben minden rekordot felülmúlt legalábbis az első hónapban. - Hallottam. Nem volt azzal valami probléma? - Nemigen. Agyonhallgatták. Hát tudja, a Misztikus Alagút lényegében egy mérföld hosszúságú alagút volt – de fények nélkül. Egy kis nyitott kocsiba
ültették az embert, azután meglódították és tizenöt percen át utazott a Sötétségen át. Rendkívül népszerű dolog volt - már ameddig működött. - Népszerű? - Persze. Van ám abban valami csábító, hogy az ember fél, ha ez játék. Az újszülöttben három ösztönös félelem van: fél a hangoktól, fél a zuhanástól és fél a fény hiányától. Miért tűnik olyan mulatságosnak nekiugrani valakinek és azt kiáltani: „Bumm!" Miért szeretik olyan sokan a hullámvasutat? És ez volt az oka, hogy a Misztikus Alagút rövidesen óriási forgalmat bonyolított le. Az emberek reszketve, lélegzet után kapkodva, a félelemtől félholtan kerültek ki belőle, de újra és újra befizették a belépődíjat. - Várjon csak, most már emlékszem. Voltak olyanok is, akik holtan kerültek elő, ugye? Legalábbis ilyesmit suttogtak, miután bezárták. A pszichológus mordult egyet. - Ugyan! Két, vagy három haláleset volt. Az semmi! Kifizették a kártérítést a halottak hozzátartozóinak, és meggyőzték a Jonglori Városi Tanácsot, hogy felejtse el az ügyet. Végül is, mondták, ha szívbetegek akarnak az alagúton átmenni, hát saját felelősségükre teszik - és
különben is, többet nem fog előfordulni. Szereztek egy orvost, aki ott ült a pénztár mellett és mindenkit megvizsgált, mielőtt a kocsiba beültek volna. Ez persze még inkább fellendítette az üzletet. - Hát akkor? - Tudja, volt ott valami más is. Voltak emberek, akik teljesen rendben voltak, amikor kijöttek, csak éppen attól kezdve nem voltak hajlandók épületbe menni – semmilyen épületbe, beleértve palotát, szállodát, bérházat, víkendházat, kunyhót, fészert, még sátrat is. Theremon megdöbbent. - Úgy érti, hogy csak a szabadban voltak hajlandók tartózkodni; de hát hol aludtak? - A szabadban. - Meg kellett volna kísérelni erőszakkal bevinni őket. - Próbálták, de mennyire próbálták! Mire azután ezek az emberek hisztériás rohamot kaptak és mindent elkövettek, hogy a legközelebbi falon szétloccsantsák az agyvelejüket. Ha sikerült is bevinni őket valahová, csak kényszerzubbonnyal és nagy adag morfiummal lehetett ott tartani őket. - De hát akkor őrültek voltak! - Pontosan. Minden tíz ember közül, aki bement az alagútba, egy így került
ki. Erre pszichológusokhoz fordultak segítségért, és mi az egyetlen dolgot tettük, amit tehettünk. Bezárattuk az alagutat. - Széttárta karjait. - Tulajdonképpen mi történt ezekkel az emberekkel? kérdezte Theremon végül. - A szerencsétlenek tudata nem volt elég rugalmas ahhoz, hogy úrrá legyenek a Sötétség által kiváltott klausztrofóbián. Tizenöt perc a legcsekélyebb fény nélkül, hosszú idő. Magának, barátom, mindössze két vagy három percig kellett elviselnie, és higgye el nekem, ez is alaposan felizgatta. Az alagútból kijövő emberek úgynevezett klausztrofóbiás fixációba kerültek. Lappangó félelmük a Sötétségtől és a zárt helyiségtől felszínre került, aktivizálódott és amennyire meg tudtuk állapítani állandósult. Mindössze tizenöt perc elég volt hozzá a sötétben. Sokáig csendben ültek. Theremon homlokát mély ráncok barázdálták. Nem hiszem, hogy ennyire rossz lenne -mormolta végül. - Úgy érti, nem akarja elhinni - csattant fel Sheerin. Fél elhinni. Nézzen ki az ablakon! - Theremon engedelmesen kibámult és a pszichológus szinte egy
lélegzetre folytatta. - Képzelje csak el, hogy sötét van mindenütt sötét. Sehol fénysugár, ameddig a szem ellát. A házak, a fák, a mezők, a föld, az ég - minden fekete! És mindehhez - legjobb tudomásom szerint - a Csillagok, bármik legyenek is. Fel tudja ezt fogni egyáltalán? - Igen, fel tudom fogni - jelentette ki makacsul Theremon. Sheerin ökle hirtelen indulattal az asztalra zuhant. Hazudik! Ezt nem lehet felfogni. Az agyát nem erre teremtették, mint ahogy nem képes felfogni a végtelen vagy az örökkévaló fogalmát sem. Csak beszélni tud róla. A valóságnak már egy töredéke is kiforgatja magából, ha pedig maga a való tény bekövetkezik, agya olyan jelenséggel kerül szembe, amely meghaladja felfogóképessége határait. Bele fog őrülni, tökéletesen és véglegesen! Szomorúan hozzáfűzte: - És két ezredév fájdalmas küzdelme megint semmivé válik. Holnapra egyetlen sértetlen város nem lesz az egész Lagashon. Theremon időközben részben visszanyerte lelki egyensúlyát. - Nem kell feltétlenül bekövetkeznie. Még most sem látom be, hogy bediliznék pusztán
azért, mert nincsen Nap az égbolton - de ha így is lenne, és velem együtt mindenki így járna, mit ártana ez a városoknak? Fel fogjuk robbantani őket? Most már Sheerin is dühös volt. - Ha a Sötétség veszi körül, ugyan mit kíván jobban, mint bármit a világon, miért üvöltenek összes ösztönei? Fényt, az isten verje meg, fényt! - Na és? Sheerin tagolta a szavakat. - Meg fog gyújtani valamit, jó uram! Látott már valaha erdőtüzet? Táborozott valaha és főzőcskézett a tábortűz mellett? Mert tudja, az égő fa nemcsak meleget ad. Fényt is áraszt és az emberek ezt tudják. És amikor sötét van, fényt követelnek és meg is szerzik. - És akkor fát égetnek? - És akkor elégetnek mindent, amihez hozzáférnek. Fényre van szükségük. Feltétlenül meg kell gyújtaniok valamit, és ha fa nincs kéznél, azt égetik, ami a legközelebb van. Az emberek fényt akarnak és minden lakott hely lángokban fog állni. Theremon hang nélkül magába roskadt. Sebesen, szaggatottan lélegzett, nem is igen hallotta meg, hogy a szomszédos szobában a zárt ajtó mögött hirtelen zaj támadt.
Sheerin megszólalt, hangjában érződött az igyekezet, hogy tárgyilagosan csengjen. - Alighanem Yimotot hallottam. Ezek szerint visszaérkeztek Faróval. Menjünk át és tudjuk meg, mi tartóztatta fel őket. - Nem bánom! - mormolta Theremon. Mélyet lélegzett és megrázkódott. A feszültség megtört. A szobában nagy volt a felfordulás, a személyzet számos tagja két fiatalembert állt körül, akik igyekeztek kabátjaiktól megszabadulni, miközben a rájuk zúduló sokféle kérdésözönre válaszolgattak. Aton keresztültörte magát a tömegen és haragosan támadt az újonnan jöttékre. - Tisztában vagytok azzal, hogy kevesebb, mint fél óra van hátra a kritikus időpontig? Hol maradtatok? Faro 24 letelepedett és kezeit dörzsölgette. Arcát pirosra csípte a friss levegő. - Yimot meg én, most fejeztünk be egy hülye kis magánkísérletet. Megpróbáltunk összehozni egy szerkezetet, amellyel imitálhattuk volna a Sötétséget és a Csillagokat, hogy legyen némi elképzelésünk, hogyan is fog kinézni. A hallgatóság körében zavaros moraj támadt, és Aton szemében hirtelen
érdeklődés csillant. - Ezt eddig senki egyetlen szóval sem említette. Hogyan fogtatok neki? - Hát - kezdte Faro -, a gondolat már elég régen felötlött bennünk, Yimotban és bennem, és amikor maradt egy kis időnk, megpróbáltuk megvalósítani. Yimot tudott egy kupolatetős egyemeletes épületről a külvárosban - valamikor múzeumnak használták, gondolom. Mindenesetre megvettük és a falakat tetőtől talpig beburkoltuk fekete bársonnyal, hogy olyan tökéletes Sötétséget állítsunk elő, amilyet csak lehet. Azután a mennyezetbe és a tetőbe apró nyílásokat vágtunk és kis fémsapkákkal letakartuk őket, ezeket a sapkákat pedig egy kapcsoló elfordításával egyidejűleg félre lehetett tolni. A munkának ezt a részét már nem egyedül végeztük, szereztünk hozzá egy ácsot, egy villanyszerelőt és még néhány szakembert - pénz nem számított. Az volt a célunk, hogy a fény a lyukakon keresztül hatoljon a helyiségbe, és így a Csillagokéhoz hasonló hatást érjünk el. A beállott csendben még lélegzetvétel sem hallatszott. Aton hangja rideg volt: - Nem volt jogotok magánkísérletbe kezdeni.
Faro láthatóan zavarban volt. - Tudom, uram, de hogy őszinte legyek, Yimot és én is úgy gondoltuk, hogy a kísérlet nem egészen veszélytelen. Félig-meddig számítottunk arra, hogy ha sikerül a kívánt hatást elérni, meg fogunk őrülni. Mindazok alapján, amit Sheerintől hallottunk, úgy gondoltuk, ennek elég nagy a valószínűsége. Ezt a kockázatot csak magunk akartuk vállalni. - No és mi történt? Most Yimot válaszolt. - Bezárkóztunk és szoktattuk a szemünket a sötéthez. Rendkívül hátborzongató érzés, mert a teljes Sötétség miatt az ember úgy érzi, mintha ráomlanának a falak és a mennyezet. De leküzdöttük, és elfordítottuk a kapcsolót. A sapkák félrecsúsztak, a tetőn elszórva számtalan apró fénypont szikrázott. - És? - És - semmi. Ez volt a legmegdöbbentőbb. Semmi sem történt. Egy lyukas tető volt a fejünk felett,-és pontosan így is nézett ki. Újra és újra megpróbálkoztunk vele – ezért késtünk ennyit -, de semmiféle hatást nem tapasztaltunk. Döbbent csend fogadta Yimot szavait, minden tekintet Sheerinre irányult,
aki mozdulatlanul ült, száját kissé nyitva felejtve. Theremon szólalt meg elsőnek: - Tudja, Sheerin, mit jelent ez a maga által felépített elméletre nézve, vagy nem? Megkönnyebbülésében szélesen elvigyorodott. Sheerin azonban lassan felemelte a kezét. - Egy kis türelmet. Hadd gondoljam végig a dolgot. Megropogtatta az ujjait és amikor felnézett, szemében sem meglepetés, sem bizonytalanság nem látszott. - Természetesen ... Sohasem derült ki, mit akart mondani. Valahonnan fentről éles csörrenés hallatszott, Beenay talpra ugrott, és „Mi az ördög!" felkiáltással felrohant a lépcsőn. A többi ezután következett. Az események gyorsan peregtek. Amikor Beenay a kupolába berobbant, egyetlen rémült pillantással felmérte a szétzúzott fényképlemezeket és az embert, aki föléjük hajolt; azután vadul a betolakodóra vetette magát; marka halálos szorítással kulcsolódott a férfi nyakára. Vad dulakodás kezdődött, amelybe a személyzet más tagjai is beavatkoztak, az idegent szinte elborította és agyonnyomta a féltucat dühöngő ember. Aton érkezett fel utolsónak, nehezen kapkodta a levegőt.
- Engedjétek el! Vonakodva váltak szét, a vadul ziháló, tépett ruhájú idegent, akinek homlokán hatalmas zúzódás éktelenkedett, talpra rángatták. A férfinak rövid sárga szakálla volt, gondosan göndörítve, ahogy a Kultistáknál szokás. Beenay szorító marka átcsúszott a betolakodott gallérjára és vadul megrázta. - Beszélj, te patkány, mi volt a célod?! Ezek a lemezek ... - Nem ezeket kerestem - válaszolta a Kultista hűvösen. Ez csak véletlen volt. Beenay követte a férfi izzó tekintetét és felhorkant. - Látom már! Magukra a kamerákra pályáztál. A baleset a lemezekkel mindenesetre nagy szerencse számodra. Ha megérintetted volna a Kattintó Bertát vagy bármelyiket, a kínok kínjával pusztultál volna el. Persze, ami azt illeti - fenyegetően maga elé rántotta ökleit. Aton megragadta Beenay kabátujját. - Hagyja abba! Engedje el! A fiatal technikus habozott, vonakodva engedte le karjait. Aton félretolta és a Kultista elé állt: - Ön ugye Latimer? A Kultista mereven meghajolt és megadta a jelzést: Latimer 25 vagyok, őfensége Sor 5 segédtisztje.
- És - Aton ősz szemöldöke ívben felhúzódott -, ön őfensége kíséretében volt múlt heti látogatásakor? Latimer ismét meghajolt. Sheerin barátságosan mosolygott. - Ön, ugyebár, határozott fickó? Hát akkor én most mondok Önnek valamit. Látja azt a fiatalembert ott az ablaknál? Erős, tagbaszakadt fiú, jól használja az ökleit, egyébként nem is közülünk való. Amint a napfogyatkozás kezdetét veszi, semmi egyéb dolga nem lesz, csak Önt szemmel tartani. Rajta kívül itt leszek én is - az aktív ökölvíváshoz ugyan kissé testes vagyok, de azért besegítek. Az újságíró felé biccentett. - Üljön szorosan mellé, Theremon - csupán a forma kedvéért. Hé, Theremon! Az újságíró azonban nem mozdult. Úgy elsápadt, hogy még az ajkai is elszintelenedtek. - Odanézzen! - Ujja, amellyel az égre mutatott, remegett, hangja színtelenné vált, megtört. Minden szem Theremon felfelé mutató ujja irányába meredt, egyetlen közös rémületben, lélegzet nélkül, dermedten bámultak. A Béta kicsorbult az egyik oldalán! Az apró feketeség talán körömnyi sem volt, azok számára azonban, akik
meredten bámulták, a világ végét jelentette. Csupán egyetlen másodpercig nézték, azután teljes zűrzavar tört ki, amelyet azonban még pillanatok alatt is rendszerezett lázas tevékenység váltott fel - mindenki nekilátott kijelölt feladatának elvégzéséhez. A válságos pillanatokban nem volt helye érzelemnek. Az emberek egyszerűen munkájukat végző tudósokká váltak. Aton is eltűnt. Sheerin prózaian megjegyezte: - Az első érintkezésnek tizenöt perccel ezelőtt kellett jelentkeznie. Kissé korai, de még mindig nagyon jó, figyelembe véve a számítást befolyásoló bizonytalansági tényezőket. - Körülnézett, azután lábujjhegyen Theremonhoz sietett, aki még mindig bűvölten meredt ki az ablakon és gyengéd erőszakkal magával vonta. - Aton őrjöng - suttogta -, így hát jobb, ha kitér az útjából. Elszalasztotta az első érintkezést emiatt a balhé miatt, amit Latimer okozott, és ha belebotlik magába, képes kidobni az ablakon. Theremon lustán biccentett és leült. Sheerin meglepődve bámult rá. - Az ördögbe is, fiam - szólt rá -, hiszen maga reszket! - Hogy én? - Theremon megnyalta kiszáradt ajkát és mosolyogni próbált. Hát túl jól nem érzem magam, az tény!
A pszichológus tekintete megkeményedett. - Csak nem hagyják cserben az idegei? -.Dehogy - kiáltott fel Theremon felháborodva -, csak pár perc, jó? Nemigen hittem el ezt az egész fecsegést... egészen eddig a pillanatig. Hagyjon egy kis időt, hogy hozzászokjak a gondolathoz. Magának két hónapja vagy még több volt rá, hogy felkészüljön. - Ebben igaza lehet - mondta Sheerin elgondolkozva. - Maga persze most azt hiszi, hogy teljesen lemerevedtem a rémülettől, mi? Hát vegye tudomásul, uram, hogy én újságíró vagyok és megbíztak, hogy hozzak egy sztorit. Hozni fogom. A pszichológus halványan elmosolyodott. - Megértettem. A szakma becsülete, erről van szó? - Így is mondhatja. Hanem édesapám, a jobb karomat odaadnám még egy üveg olyan cukrosvízért, ha fele annyi lenne is, mint az, amit maga lehúzott. Ha valakinek valaha szüksége volt egy korty italra, hát az most én vagyok. Hirtelen elhallgatott, Sheerin ugyanis erőteljesen oldalbavágta. - Hallja ezt? Figyeljen! Állával a Kultista felé bökött, Theremon odanézett. A szakállas mit sem törődve mindazzal, ami körülötte, zajlott, kibámult az ablakon és arcán vad
elragadtatással éneklő hangon dünnyögött maga elé! - Mit mond? - suttogta az újságíró. - A „Jelenések Könyvé"-nek ötödik fejezetét mondja fel - felelte Sheerin. Azután hirtelen rászólt Theremonra: - Maradjon csendben és figyeljen, ha mondom! A Kultista hangja felerősödött, átforrósodott. „- És történt, hogy azokban a napokban a Béta Nap mind hosszabb időkre magányos őrszemként róva az eget, keringvén pályáján; mígnem ekkor teljes félfordulatig csak ő egyedül, összetöpörödve és hidegen szóra fényét a Lagashra. És Trigon városában, fényes délben, Vendret 2 jőve és fennhangon szóla a trigoni férfiakhoz, „Ím halljátok, ti vétkesek! Bár semmibe vevétek az igazak útját, ám eljő a leszámolás órája. Már készülődik a Barlang mélye, hogy elnyelje a Lagasht; benneteket és mindent, ami rajta találtatik. És alighogy szóla, a Sötétség Odva kitárult a Bétára, hogy az sehonnan a Lagashról többé nem vala látható. Ahogy eltűne, az emberek jajszavától hangos lön a lég és nagy lőn az ő lelkűk rettenete. Történt, hogy a Barlang sötétsége borult a Lagashra és nem vala többé
fény sehol a Lagashon. Az emberek olyanná váltak, mint a világtalanok, senki sem látta vala szomszédját, noha orcáján érezné annak leheletét. És ebben a feketeségben egyszer csak megjelentek a Csillagok, megszámlálhatatlan Csillag sokasága és kimondhatatlan szépségű zene hallatszott, oly csodálatos, hogy a fák levelei megannyi nyelvvé változának, s mind felkiálta gyönyörűségében. És ebben a pillanatban az embereket elhagyá lelkűk és testük állativá lön; sőt, vadállatokhoz vált hasonlatossá; a Lagash városainak gyászszínű utcáin vadul ordítozván vonulának végig. A Csillagokból ezután levála az Égi Láng, és ahol megérinté őket, a Lagash városai emésztő lángokba borulának, úgyhogy az emberből és az ember alkotásaiból mi sem maradt vala. Még ekkor ..." Latimer hangja árnyalatnyit megváltozott. Tekintete továbbra is a semmibe meredt, de valamilyen módon mégis tudatára ébredt, hogy a másik kettő feszülten figyeli. Lélegzetvételnyi szünetet sem tartva, hangszíne alig észrevehetően más lett, a szótagok összemosódtak. Theremon meglepetten bámult rá. A szavak továbbra is ismerősen
csengtek. A magánhangzókat parányit másképp hangsúlyozta - ám a szöveg teljesen érthetetlenné vált. Sheerin bizonytalanul elmosolyodott. - Átváltott valamelyik ősi ciklus nyelvére, talán a náluk hagyományos második cikluséra. Tudja, ezen a nyelven írták eredetileg a „Jelenések Könyvé"-t. - Nem tesz semmit, eleget hallottam. - Theremon odább csúsztatta székét és keze, amellyel hátrasimította haját, már nem remegett. - Lényegesen jobban érzem magam. - Valóban? - Sheerin enyhén meglepettnek látszott. - Ha mondom. Az előbb alaposan beijedtem. Ahogy hallgattam magát és a gravitációját, meg ahogy elkezdődött a napfogyatkozás, hát majdnem kikészültem. De ez itt - hüvelykujjával megvetően a sárga szakállú felé bökött -, ez olyasmi, amiket annak idején a dadámtól hallottam. Egész életemben csak mulatni tudtam rajta. Csak nem hagyom magam éppen most begyullasztani! Nagyot lélegzett és erőltetett vidámsággal folytatta. - De hogy meg tudjam őrizni énem jobbik felét, gyorsan elfordítom a székemet az ablaktól. Óvatos mozdulatokkal elfordította székét, kelletlen pillantást vetett maga
mögé, majd így szólt: - Eszembe jutott valami. Kell léteznie megfelelő védettségnek a Csillag-őrület ellen. A pszichológus nem felelt azonnal. A Béta már elhagyta zenitjét és a vérvörös napfénynégyzet, amely a padlón kirajzolta az ablak körvonalait, most éppen Sheerin ölébe tűzött. A férfi gondolataiba mélyedve bámult a tompa fénybe, majd felállt és magára a Napra meredt. Az előző kis csorbulás a Béta egyharmadát eltakaró fekete folttá nőtt. Sheerin megborzongott és amikor visszafordult, arca egy árnyalattal sápadtabbnak tűnt. Szinte bocsánatkérő mosollyal ő is elfordította székét az ablaktól. - Gondolom, most vagy kétmillió ember lehet Saro Cityben, akik egyetlen nagy felbuzdulással azonnal csatlakozni akarnak a Kultuszhoz. Ironikusan tette hozzá: - A Kultusz egy órára páratlanul népszerű lesz. És nem kétlem, hogy a végsőkig ki fogják használni ezt az órát. De mit is akart mondani? - Mindössze ennyit: hogyan volt képes a Kultusz a „Jelenesek Könyvé"-t ciklusról ciklusra átmenteni, és hogyan íródott meg első alkalommal a Lagashon? Kellett lennie valamiféle védettségnek, hiszen ha mindenki
megőrült volna, ki írhatta volna a könyvet? - A könyv természetesen elsősorban műveletlen regősök, gyerekek és gyengeelméjűek mesélgette szájhagyományon alapult. Aztán a ciklusok során feltételezhetően újra és újra összeszerkesztgették. - Feltételezi - vágott közbe Theremon -, hogy ugyanúgy mentették át a könyvet a ciklusokon, ahogy mi tervezzük most a gravitáció titkával? Sheerin vállat vont. - Lehet, de hogy pontosan hogyan csinálták, nem is fontos. Valahogyan megoldották. A lényeg, amit mindebből ki akartam hozni, hogy a könyv nem is lehet egyéb, mint torzulások halmaza, még ha eredetileg tényeken alapult is. Emlékszik például Faro és Yimot sikertelen kísérletére, a lyukakkal a mennyezeten? - Persze. - Tudja, hogy miért nem si... - Sheerin hirtelen elhallgatott és ijedten felugrott, mert Aton jelent meg, arca eltorzult a megdöbbenéstől. - Mi történt? Aton félrevonta és Sheerin érezte, hogy ujjai vasprésként szorulnak könyökére. - Ne olyan hangosan! - Hangja halk volt és meggyötört. - Most beszéltem a Rejtekhellyel a közvetlen vonalon.
Sheerin aggódva vágott közbe: - Valami baj van velük? - Nem velük van baj. - Aton nyomatékosan hangsúlyozta a második szót. ők már egy jó ideje bezárkóztak és úgy is maradnak holnaputánig. Ők biztonságban vannak. Hanem a Város, Sheerin - ott teljes a felfordulás. El sem tudja képzelni - nehezére esett a beszéd. - Mit? - sürgette Sheerin türelmetlenül. - Hát mi lehet? Lesz még rosszabb is. Mi remegnivaló van ezen? - Gyanakodva folytatta: Aton, maga hogy van? Aton szemei haragosan szikráztak a gyanúsításra, de a harag helyét azonnal aggodalom foglalta el. - Nem érti, miről van szó? A Kultisták akcióba léptek. Arra lázítják az embereket, hogy támadják meg az Obszervatóriumot azzal hitegetik őket, hogy cserébe azonnal kegyelemben részesülnek, megváltást ígérnek nekik, meg mindent, ami csak eszükbe jut. Mit tegyünk, Sheerin? - Semmi mást nem tehetünk, mint hogy várunk és bízunk a szerencsében. Valóban veszélyes tömeget szervezni, időbe kerül, és további időbe kerül az is, amíg ide eljutnak. Jó öt mérföldnyire vagyunk a várostól... Kinézett az ablakon, végig a hegyoldalon, arra, ahol a megművelt földet a
külváros fehér házai váltották fel, és tovább, ahol maga a metropolisz derengett a horizonton -ködös sáv a Béta tűnő fényében. Anélkül, hogy visszafordult volna, megismételte: Időbe telik. Folytassa a munkáját és imádkozzék, hogy a teljes fogyatkozás megelőzze őket. A Bétát mintha egy hatalmas kés félbe vágta volna, a Nap zavartalanul ragyogó fele a metszésvonal mentén enyhén domborodott. Úgy tűnt, mintha a Lagashra fokozatosan hatalmas szemhéj csukódott volna le. A szoba halk neszei elenyésztek Sheerin tudatában, és csak kint a földek felett honoló mélységes csendet érzékelte. Mintha még a rovarok is megnémultak volna rémületükben. A dolgok homályosakká váltak. A pszichológus majdnem ugrott egyet, amikor valaki megszólalt mellette. Theremon volt. - Valami baj van? - kérdezte. - Hogy mi? Ja, nem ... nincs semmi. Jöjjön, üljünk vissza. Itt útban vagyunk. - Visszasurrantak a szoba sarkába, de Sheerin jó darabig hallgatott. Ujjaival meglazította gallérját. Fejét jobbra-balra forgatta, de nem talált enyhülést. Hirtelen felpillantott. - Vannak légzési nehézségei?
Az újságíró szeme kerekre tágult a meglepődéstől, majd két-három mélyet lélegzett. - Nem, nincsenek, Miért? - Azt hiszem, túl sokáig bámultam ki az ablakon. Elkapott a homály. A légzési nehézség a klausztrofóbiás roham első jele. Theremon még egyszer teleszívta a tüdejét. - Hát akkor engem még nem kapott el. Nézze csak, itt van az egyik fickó. Beenay tagbaszakadt alakja az ablak és a sarokban ülők között állt meg. Sheerin aggodalmasan pillantott fel rá. -Hello, Beenay. A csillagász zavartan toporgott és bizonytalan mosollyal mondta: - Ha megengedik, egy kicsit csatlakoznék magukhoz. A kamerákat készenlétbe helyeztem és most semmi dolgom a teljes fogyatkozásig. - Elhallgatott és a Kultistára bámult, aki vagy tizenöt perce elmélyülten lapozgatott egy bőrkötésű könyvecskében. - Csak nem csinált ez a patkány valami bajt? Sheerin megrázta a fejét. Vállát hátrafeszítette és egész figyelmét arra összpontosította, hogy egyenletesen lélegezzék. Megszólalt. - Nincsenek légzési nehézségei, Beenay? Beenay beleszimatolt a levegőbe: - Nem érzem, hogy fülledt lenne a levegő. - Kis klausztrofóbiás tünet - magyarázta Sheerin bocsánatkérően.
- Ja úgy! Nálam másképpen jelentkezett. Olyan érzésem van, mintha saját magamat látnám. A tárgyak homályosakká válnak semmi sem tiszta. És hideg is van. - Hidegnek hideg van. Az nem képzelődés. – Theremon elhúzta a száját. A lábujjaim úgy érzik magukat, mintha egy hűtővagonban hurcolnám őket hegyen-völgyön át. - Egyetlen dolgot tehetünk - szólalt meg ismét Sheerin -, el kell foglalnunk magunkat más dolgokkal. Az előbb kezdtem mondani magának, Theremon, hogy miért nem jutott Faro a lyukas mennyezetes kísérletével sehová. - Igen, de éppen csak elkezdte -- felelte Theremon. Mindkét karjával átfogta az egyik térdét és állat rátámasztotta. - Hát, ahogy említettem, Faroékat az vezette félre, hogy a „Jelenések Könyvé"-t szó szerint értelmezték. Valószínűleg nincs értelme a Csillagoknak bármilyen fizikai jelentőséget tulajdonítani. Lehet, hogy amikor a teljes sötétség bekövetkezik, a tudat elengedhetetlenül szükségesnek érzi, hogy fényt teremtsen. A fénynek ezt az illúzióját nevezik ők Csillagoknak. - Tehát - szólt közbe Theremon -, Ön szerint a Csillagok az őrület
következményei, nem pedig okozói. Akkor mire lesznek jók Beenay felvételei? - Bizonyíthatják, hogy mindez csak illúzió; vagy az ellenkezője. Akkor viszont... Beenay közelebb húzta a székét, arcán hirtelen élénk érdeklődés jelent meg. - Nagyon örülök, hogy erről beszélnek. - Szemét összehúzta, mutatóujját figyelmeztetően felemelte. - Gondolkoztam ezeken a Csillagokon és egy felettébb meglepő elképzelésem támadt. Tisztában vagyok vele, hogy badarság, és eszemben sincs komolyan tálalni, de úgy gondolom, érdekesnek érdekes. Akarják hallani? Hangján érződött, hogy mondaná is, nem is, de Sheerin hátradőlt a székben és unszolni kezdte: - Gyerünk, mondja! Hallgatom! - Hát jó. Akkor tételezzük fel, hogy a világegyetemben más napok is lennének. - Szünetet tartott, mintha kissé restellte volna, amit mondott. - Úgy értem, olyan távoli napok, amelyek fénye gyenge ahhoz, hogy lássuk őket. Gondolom, mindez elég különösen hangzik. - Nem feltétlenül. Csakhogy nem zárja-e ki ezt a lehetőséget az a tény,
hogy a gravitációs törvény értelmében ezeket a napokat vonzerejük elárulná? - Ha elég messze vannak, ez sem észlelhető – válaszolta Beenay -, persze, tényleg nagy távolságokra gondolok, négy vagy több fényévre. Ebben az esetben soha nem észlelnénk a zavaró hatást, mert túl csekély lenne. Mondjuk, hogy egész csomó nap lenne ilyen messze tőlünk; esetleg egy-két tucat. Theremon dallamosán füttyentett. - Micsoda ragyogó ötlet egy vasárnapi mellékletbe! Két tucat Nap egy nyolc fényév átmérőjű világegyetemben. Ejha! Ez a mi világunkat tökéletesen jelentéktelenné változtatná. Az olvasók zabálnák! - Ez még csak maga az ötlet - Beenay vigyorgott -, de figyeljenek a lényegre. A napfogyatkozás ideje alatt ez a tucatnyi nap egyszeriben láthatóvá válna, mivel a mi napunk fénye nem homályosítja el őket. Tekintve, hogy olyan messze vannak, parányiaknak látszanak, mint megannyi apró üveggolyó. A Kultisták persze Csillagok millióiról fecsegnek, de ez valószínűleg túlzás. A világegyetemben egyszerűen nincs hely ahhoz, hogy egymillió napot lehessen elhelyezni benne, hacsak össze nem érnek.
Sheerin egyre fokozódó érdeklődéssel figyelte a csillagász fejtegetéseit. - Mond valamit, Beenay. És pontosan a túlzáson van a hangsúly. Tudatunk, ahogy valószínűleg maguk is tudják, közvetlenül nem képes felfogni az ötnél nagyobb számokat; ötön felül már csupán a „sok" fogalma uralkodik, így lesz a tucatból millió. Átkozottul jó ötlet! - És van még egy apró feltevésem - folytatta Beenay. - Gondoltak valaha arra, milyen egyszerű fogalommá válna a gravitáció, ha megfelelően egyszerű rendszerbe helyeznénk? Tételezzük fel, hogy olyan világegyetemünk van, amelyben egy bolygó létezik, egyetlen nappal. A bolygó tökéletes ellipszispályán haladna és a gravitációs erő természete olyan magától értetődő lenne, hogy axiómaként lehetne elfogadni. Egy ilyen világban a csillagászok valószínűleg hamarabb foglalkoznának a gravitációval, mint ahogy feltalálnák a távcsövet. Teljesen elég lenne a szabad szemmel végzett megfigyelés. - Érdekes eljátszani a gondolattal - mondta Sheerin. Szellemes absztrakció - olyan, mint az ideális gáz, vagy az abszolút nulla fok. - Persze - folytatta Beenay -, a bökkenő ott van, hogy egy ilyen bolygón
nem lehetne élet. Nem kapna elég hőt és fényt, és ha forogna, naponta félnapig teljes sötétség uralkodna. Nem várható, hogy ilyen körülmények között élet fejlődjék ki, hiszen az élet alapvetően függ a fénytől. Azonkívül ... Sheerin széke dörrenve borult fel, ahogyan felugrott, félbeszakítva az eszmefuttatást. - Aton hozza a világítást! Beenay száján sóhajtásszerű „Ah" szakadt ki, megfordult, Atonra bámult, majd látható megkönnyebbüléssel fülig szaladt a szája. Aton fél tucat, lábnyi hosszú, hüvelyk vastag rudat tartott a karjában. A köteg felett szótlanul meredt összegyűlt munkatársaira. Sheerin ünnepélyesen, mintha egy vallási szertartás legszentebb aktusát végezné, egy hosszú, esetlen gyufát szikrázó életre dörzsölt és átadta Atonnak. Aton hozzáértette a lángot az egyik rúd felső végéhez. A sárga nyelvecske mintha tűnődött volna kissé, úgy látszott, céltalanul lebeg a rúd csúcsán - aztán a hirtelen fellobbanó láng sárgás fónyözönnel árasztotta el Aton megviselt vonásait. Aton elhajította a gyufát és az ablakot tapsvihar remegtette meg. A rúd tetején hathüvelyknyi sárga láng táncolt! Sorban meggyújtották a
többit is, és hat önálló fényforrás vonta sárgás fénybe a szoba leghátsó zugait is. A fény halovány volt, még az egyre gyengülő napfénynél is halványabb. A lángok bolondul lobogtak, részeg, imbolygó árnyak keltek életre. A fáklyák rettenetesen füstöltek, és szaguk odakozmált étel szagára emlékeztetett, de sárga fény áradt belőlük. Volt valami különös ebben a sárga fényben, az után, hogy már négy órája csak a búcsúzó Béta komor homálya uralkodott. Még Latimer is felnézett könyvéből és csodálkozva bámulta. Csak Theremon vizsgálgatta gyanakodva a fáklyákat. Fintorogva szaglászta az avas bűzt, és kelletlenül kérdezte: - Miből van ez a vacak? - Fa - felelte Sheerin kurtán. - Ugyan, az nem lehet. Hiszen nem is ég. Csak a legfelső része van elszenesedve és a láng mintha a semmiből lobogna elő. - Éppen ez a nagyszerű benne. Nagyon célszerű műfény szerkezet. Több százat csináltunk belőle, de a legtöbbjét természetesen a Rejtekhely kapta. Megfordult és kormos kezét a zsebkendőjébe törölte. Nádszálakat kell alaposan kiszárítani, azután átitatni állati zsiradékkal. Ha meggyújtja, a
zsiradék apránként ég el. Ezek a fáklyák majd félórát égnek egyfolytában, ötletes, mi? Az egyik fiatal barátunk dolgozta ki a Saro Egyetemen. A levegő valahogy fojtóbbá vált. A homály szinte tapinthatóan terjeszkedett a helyiségben és a fáklyák felett táncoló sárga fénykörök egyre élesebben rajzolódtak ki a növekvő szürkeség hátterén. Füstszag terjengett, a fáklyák halkan sercegve égtek. Az egyik csillagász bizonytalan léptekkel, lábujjhegyen kerülte meg az asztalt, amelyen dolgozott. Valaki mélyet sóhajtott, meg akarván őrizni nyugalmát az egyre sötétedő világban. Theremon hallotta meg elsőként az idegen zajt. Inkább bizonytalan, tisztázatlan hang-sejtelem volt ez, ha a házban nem uralkodott volna halálos csend, bizonyosan elkerülte volna a figyelmét. Az újságíró felegyenesedett a székben és elővette jegyzetfüzetét. Lélegzetvisszafojtva hallgatózott, azután lényegesen megkönnyebbülten átbújt a naptávcső és Beenay egyik kamerája között, és az ablak elé állt. A külvilágban a Béta már csupán pislákoló szilánk volt, mintha utolsó kétségbeesett búcsúpillantást küldött volna a Lagashra. A keleti horizont a
város irányában elmerült a Sötétségben, és a Saróból az Obszervatóriumhoz vezető út fakóvörös vonalként húzódott, kétoldalt erdőkkel szegélyezve. Az erdők fái azonban valami módon elvesztették egyéni jelentőségüket, folyamatos árnyéktömeggé mosódtak össze. A figyelmet azonban maga az út kötötte le, amelyen egy másik, kifejezetten fenyegető sötét tömeg hömpölygött. Aton felkiáltott, hangja megcsuklott. - Az őrültek a városból! Megérkeztek! - Mennyi idő van még a teljes fogyatkozásig? - kérdezte Sheerin. - Tizenöt perc, de... de ők öt percen belül itt lesznek. - Ne törődjön semmivel, az emberei folytassák a munkát. Mi majd feltartóztatjuk őket. Az épület akár erődnek is beillene. Aton, tartsa rajta a szemét ifjú Kultista barátunkon, biztos, ami biztos. Theremon, maga jöjjön velem. Sheerin máris kint volt a szobából, Theremonnal a sarkában. A lépcső szűk csigavonalban tekeredett előttük a középső tartópillér körül, legalsó fokai nyúlós, félelmetes szürkeségbe vesztek. Az első lendülettel jó ötven lábbal lejjebb kerültek, itt már eltűnt a terem nyitott ajtaján kiszűrődő, imbolygó sárga fény. Felettük és alattuk egyaránt
összezárultak a félelmetes árnyak. Sheerin megállt, párnás kezeit mellkasára szorította. Szemei kidülledtek, hangja rekedt suttogásba fűlt. - Nem bírok ... lélegzeni... menj le ... egyedül. Zárd be az ajtókat... Theremon pár lépést tett lefelé, azután visszafordult. - Várjon! Kibírja egy percig? - ö is kapkodta a levegőt. Tüdejében mintha ragacsos massza áramlott volna, agyában ott ült a vakrémület csírája a puszta gondolatra, hogy egyedül kell nekivágnia a rejtélyes Sötétségnek. Félt a sötétségtől! - Maradjon itt - mondta -, egy pillanat múlva itt vagyok. - Felrohant a lépcsőn, kettesével szedte a fokokat, szíve majd kiugrott a helyéből - nem csak a megerőltetéstől -, beesett a szobába és kirántotta az egyik fáklyát tartójából. Büdös volt és a füst azonnal marni kezdte a szemét, úgy érezte, megvakul - mégis úgy markolta a fáklyát, mintha örömében meg akarná csókolni. A láng hátracsapódott, ahogy ismét lerohant a lépcsőn. Sheerin felnyitotta a szemét, nyöszörgött. Theremon föléje hajolt. Durván megrázta. - Jól van, most már szedje össze magát. Van fényünk.
Lábujjhegyre ágaskodva magasra emelte a fáklyát, a botladozó pszichológust könyökénél fogva támogatta, így indultak lefelé a láng biztonságérzetet adó, óvó fénykörében. A földszinti helyiségek még kaptak valami világosságot, és Theremon érezte, hogy rémülete enyhül. - Tessék - mondta gorombán, és a fáklyát Sheerin kezébe nyomta. - Most már hallani lehet őket. Valóban hallani lehetett. Rekedt, kurta, szavak nélküli kiáltások voltak. Sheerinnek azonban igaza volt; az Obszervatórium valóban úgy épült, mintha erődnek tervezték volna a múlt században, amikor a neogavottikus építészeti stílus csúf fénykorát élte. Nem volt szépség, de ehelyett szilárdnak, tartósnak építették. Az ablakokat hüvelyknyi átmérőjű vasrudak rácsozata védte. A rudakat betonba ágyazták. A falaknak földrengés sem árthatott volna. A főbejárat hatalmas tölgyfakapujának veszélyeztetett pontjait vasveretek biztosították. There-mon rácsapta a reteszeket, tompa kattanással siklottak a fészkükbe. A folyosó másik végére érve Sheerin halkan káromkodott. A hátsó bejárati
ajtó lakatjára mutatott, amelyet valaki alapos munkával levert. - Nyilván itt jött be Latimer - mondta. - Jó, jó, de ne ácsorogjon itt - förmedt rá Theremon türelmetlenül. Segítsen idetolni a bútorokat, és vigye a fáklyát a szememtől. Megöl ez a füst. Miközben beszélt, a súlyos asztalt nekitolta az ajtónak és két perc alatt barikádot hordott össze, amelynek hiányzó szépségéért és szimmetriájáért bőven kárpótolt tömörsége és súlyos szilárdsága. Valahonnan távolról halkan hallani lehetett, hogy puszta ököllel vernek egy ajtót. A kívülről behallatszó sikolyok és kiáltások furcsa félvalóságnak hatottak. A Saro Cityből felkerekedett csőcselék csak két dologra tudott gondolni; a Kultusz ígérte megváltásra, amelynek ára az Obszervatórium lerombolása, és az őrjítő félelemre, amely szinte megbénította őket. Nem jutott idejük kocsikról vagy fegyverekről gondoskodni, nem választottak vezetőt, nem fecséreltek időt szervezkedésre. Gyalog jutottak el az épületig, és puszta kézzel támadták meg. És most, amikor itt voltak, a Béta utolsó, erőtlen lobbanása, az utolsó
rubinvörös lángcsepp olyan emberiségre villant, amelynek semmije sem maradt, az átható, mindent elborító rettegésen kívül. Theremon felmordult. - Gyerünk vissza a kupolába! A teremben egyedül a naptávcsőnél ülő Yimot maradt a helyén. A többiek a kamerák körül foglalatoskodtak, Bee-nay rekedtes, fojtott hangon utasításokat osztogatott. - Szóval, még egyszer, ne... ne törődjetek a felvétel minőségével. Ne vesztegessétek az időt arra, hogy egyszerre két csillagot hozzatok be a lencsébe. Egy is elég. És... és ha úgy érzitek, nem megy tovább, tűnjetek el a kamerák közeléből! Az ajtóban Sheerin odasúgta Theremonnak. - Keressük meg Atont. Nem látom itt. Az újságíró nem felelt azonnal. A csillagászok bizonytalan körvonalai imbolyogtak, el-elmosódtak, fejük felett a fáklyák már csak sárga foltokká mosódtak. - Sötét van - nyöszörögte. Sheerin keresőén kinyújtotta a kezét. - Aton. - Előrebotorkált. - Aton! Theremon utánaeredt és megfogta a karját. - Várjon, segítek. - Valahogy átjutott a helyiségen. Szemét behunyta, hogy védekezzen a Sötétség ellen, tudatát bezárta, hogy a benne ébredő káosz ne
lehessen úrrá rajta. Senki sem hallotta őket, senki sem törődött velük. Sheerin a falnak tántorodott. - Aton! A pszichológus reszkető kezek érintését érezte, majd a kezek visszahúzódtak és egy remegő hang megkérdezte: - Maga az, Sheerin? - Aton! - Sheerin erőlködött, hogy normálisan lélegezzen. - Ne aggódjon a csőcselék miatt. Az épület feltartja őket. Beenay arcán halvány pír látszott, amint feltekintett a Béta utolsó sugarára és Latimer, aki figyelte, hogyan hajol a csillagász kamerája fölé, elhatározta magát. Körmei tenyerébe vágódtak, ahogyan megfeszült a teste. Szédülten megtántorodva lendült neki. Csak árnyakat látott maga előtt, a lábai alatt a padlónak sem volt anyaga. Aztán hirtelen valaki rávetette magát, a földre zuhant, torkát szorító ujjak markolták. Megfeszítette magát és térdét páros lábbal támadója testébe nyomta. - Eressz vagy megöllek. Theremon éleset kiáltott és a fájdalom bódulatában vicsorogta: - Te aljas patkány! Az újságírónak úgy tűnt, hogy hirtelen mindent egyszerre érzékel. Hallotta,
ahogy Beenay felhördült. - Megvan! A kamerákhoz, fiúk! - azután ott volt a különös józan tudomásulvétele annak, ahogyan az utolsó napsugár egyre keskenyedett, majd eltűnt. És Latimer hirtelen mozdulatlanná vált elernyedő kezei között. Theremon a Kultista szemébe meredt, és látta, hogy üressé válik. Felfelé bámulva, arca visszatükrözta a fáklyák gyengülő sárga fényét. Látta, hogy Latimer ajka félelemtől remeg és hallotta, hogyan tör fel állati nyöszörgés a torkából. A félelem lassan erősödő érzésével egyik karjára támaszkodott és az ablak vérfagyasztó feketeségére nézett. Az ablakon át beragyogtak a Csillagok. Nem a Föld harminchatezer halvány, szabad szemmel is látható Csillaga a Lagash egy óriási halmaz közepében volt. Harmincezer hatalmas nap lélekdermesztő ragyogása tűzött le rá, szörnyű közönyében rémisztőbben fagyosan, mint a rideg szél, amely most a világot didergette. A világegyetem nagyszerű falai megrendültek és rémületes fekete töredékei egyre hullottak, hogy szétlapítsák, eltöröljék, megsemmisítsék az embert. - Fényt! - sikoltott Theremon.
Aton valahol olyan borzalmasan zokogott, mint egy rémült gyerek. - Csillagok ... a Csillagok ... egyáltalán nem tudtunk róluk. Semmit sem tudtunk. Azt hittük, hogy hat nap egy világegyetemben olyasmi, amit a csillagok nem vesznek észre és örök a Sötétség örökkön örökké és a falak beomlanak és mi nem tudtuk, nem tudhattuk és minden ... Valaki a fáklya után kapott, a fáklya lehullt és kialudt. Ebben a pillanatban a Csillagok félelmetes ragyogása még erősebben zuhant rájuk. Az ablakon át látszott, hogy a horizonton, amerre Saro City feküdt, rohamosan erősödve, bíbor izzás ébred, de ez nem a Nap fénye volt. Ismét eljött a hosszú éj. Robert Sheckley: (ford.: Walkóné Békés Ágnes) Világok Boltja Mr. Wayne a vállig érő, hosszú szürke kőrakás végéhez ért, és ott volt a Világok Boltja. Pontosan ugyanolyan, amilyennek barátai leírták: épületfa töredékekből, kocsialkatrészekből, ónozott vaslemezdarabokból és néhány sor omladozó téglából épült viskó, amely teljes egészében bágyadt kékre volt mázolva.
Mr. Wayne visszapillantott a kőrakásból álló hosszú sikátoron, hogy lássa, nem követik-e. Csomagját erősebben szorította karja alá, majd saját vakmerőségétől kissé megremegve, kinyitotta az ajtót és besurrant. - Jó reggelt - köszöntötte a tulajdonos. Ő is egészen olyan volt, amilyennek lefestették: magas, ravasz képű öreg fickó, szemei aprók, szája lefelé görbülő. Tompkinsnak hívták. Ócska hintaszékben ült, amelynek hátára kék-zöld tollú papagáj telepedett. Még egy szék meg egy asztal volt a boltban. Az asztalon rozsdás fecskendőtű. - Barátaimtól hallottam az Ön boltjáról - kezdte Mr. Wayne. - Akkor az árat is tudja - felelte Tompkins. - Magával hozta? - Igen - válaszolta Mr. Wayne, felmutatva a csomagot. De először meg szeretném kérdezni... - Mindig kérdezősködni akarnak - szólt Tompkins a pislogó papagájhoz. Rajta hát, kérdezzen! - Szeretném tudni, hogy voltaképpen mi is történik. Tompkins felsóhajtott. - A következő történik. Lefizeti nekem a tiszteletdíjat. Én injekciót adok magának, amely elkábítja. Azután a bolt hátulján levő fortélyos masina
segítségével felszabadítom az értelmét. Tompkins mosolygott mialatt ezt mondta és úgy tűnt, mintha hallgatag papagája is azt tenné. - És utána? - tudakolta Mr. Wayne. - Testétől elszabadult értelme választani képes a számtalan lehetséges világ közül, amelyet a Föld létének minden másodpercében levet magáról. A most már vigyorgó Tompkins felegyenesedett a hintaszékben és egyre növekvő lelkesedéssel folytatta. - Igen barátom, lehet, hogy maga nem is sejtette, de attól a pillanattól fogva, hogy ez a roskadozó Föld kiszakadt a Nap tüzes méhéből, a lehetséges világok egymást váltogató özönét veti le magáról. Vég nélküli világokat, nagy és kis eseményekből eredő világokat. Minden egyes Nagy Sándor és minden egyes amőba világokat teremt, éppúgy, ahogyan vízfodrok gyűrűznek a tóban, akár nagy, akár kicsi az a kő, amit bedobunk. Ugyebár minden tárgy árnyékot vet? Nos barátom, a Föld maga négy dimenziójú, épp ezért három dimenziójú árnyékot vet, saját maga folytonos tükörképeit, létének minden pillanatában. A Földek millióit, milliárdjait! Végtelen sok
Földet! És a maga értelme, amit én felszabadítok, bármelyik világot kiválaszthatja közülük, és egy ideig azon élhet. Mr. Wayne-nek az a kényelmetlen érzése támadt, hogy Tompkins vásári kikiáltóhoz hasonlóan olyan csodákat tesz közhírré, amelyek egyszerűen nem léteznek. De - jutott eszébe - az ő saját életében is előfordultak olyan dolgok, amelyeket soha nem tartott volna lehetségesnek. Soha! Így hát elképzelhető, hogy a Tompkins által megjövendölt csodák is bekövetkezhetnek. Így szólt. - Barátaim azt is mondták ... - Hogy én arcátlan szélhámos vagyok? – kérdezte Tompkins. - Némelyikük célzott rá - jegyezte meg óvatosan Mr, Wayne. - De én igyekszem elfogulatlan maradni. Azt is mondták... - Tudom, mit mondtak alantas gondolkodású barátai. A vágy beteljesüléséről beszéltek magának. Ez az, amit hallani szeretne? - Úgy van - felelte Mr. Wayne. - Azt mondták, hogy bármire is áhítozom ... bármit is akarok ... - Pontosan ez a helyzet - szólt Tompkins. – Másként nem is lehet. Végtelenül sok világ közül lehet választani. A maga értelme választ, és ebben kizárólag a vágy irányítja. A leghőbb
vágya az egyetlen tényező, ami számít. Ha például titokban gyilkolásról álmodozik ... - Ó, ezt-nem hiszem, ezt nem hiszem! - kiáltott fel Mr. Wayne. - ... akkor olyan világba megy, ahol gyilkolhat, ahol vérben hempereghet, ahol túltehet Sade-on vagy Caesaron, vagy bármelyik más példaképén. Vagy tegyük fel, hogy hatalomra áhítozik. Akkor olyan világot választ, ahol a szó szoros értelmében és ténylegesen istennek tekintik. Esetleg vérszomjas hindu isten lesz magából, vagy mindentudó Buddha. - Nemigen hiszem, hogy én ... - Egyéb vágyak is vannak - folytatta Tompkins. - Teljes mennyország és teljes pokol. Féktelen szexualitás. Falánkság, részegség, szerelem, hírnév amit csak akar. - Hihetetlen! - kiáltott fel Mr. Wayne. - Igen - helyeselt Tompkins. - Az én szerény listám persze nem meríti ki az összes lehetőséget, a vágy összes kombinációját és permutációját. Felőlem maga szerény, nyugodt, idillikus életmódot is kívánhat valamelyik déltengeri szigeten, idealizált bennszülöttek között. - Ez már rokonszenvesebben hangzik - vetette közbe Mr. Wayne félénk mosollyal.
- De ki tudja? - kérdezte Tompkins. - Lehetséges, hogy maga nem is ismeri igazi vágyait. Lehetséges, hogy saját halála is köztük van. - Gyakran előfordul ilyesmi? - tudakolta aggodalmasan Mr. Wayne. - Néha igen. - Nem szeretnék meghalni - szólt Mr. Wayne. - Ez jóformán soha nem is következik be – mondta Tompkins, a Mr. Wayne kezében levő csomagot nézve. - Ha maga mondja ... De honnan tudjam, hogy mindez valóság-e. Az ár, amit kér, rendkívül magas, mindenem rámegy. És amennyire látom, kábítószert ad cserébe, és én csak álmodni fogok. Minden vagyonomat kiadjam egy... egy heroin injekcióért és egy sereg fantáziadús szóért? Tompkins biztatóan mosolygott. - Az élménynek semmiféle kapcsolata sincs kábítószerekkel. És álomérzést sem kelt. - Ha ez igaz - szólt Mr. Wayne kissé ingerülten -, miért nem maradhatok végleg vágyaim világában? - Éppen ezen dolgozom - válaszolta Tompkins. – Ezért kérek ilyen magas árat, hogy kellékeket szerezzek, hogy kísérletezhessek. Próbálom megtalálni
a módját, hogy az átmenetet véglegessé tegyem. Eddig még nem sikerült kioldoznom a köteléket, mely az embert saját Földjéhez köti - és visszahúzza oda. Még a nagy misztikusok sem tudták elvágni ezt a kötelet másként, mint halállal. De még mindig vannak reményeim. - Nagyszerű lenne, ha sikerülne - jegyezte meg udvariasan Mr. Wayne. - Igen, az lenne! - kiáltott fel Tompkins, meglepően szenvedélyes kitöréssel. - Mert akkor ezt a vacak boltot vészkijárattá tenném. Módszerem ingyenes lenne, mindenki számára ingyen elérhető! Mindenki eljutna vágyainak Földjére, arra a Földre, amely ténylegesen megfelel neki, és ezt az átkozott helyet patkányok és férgek martalékául hagyná... Tompkins. a mondat közepén elhallgatott és fagyos nyugalomba burkolózott. - Attól tartok azonban, hogy a hátrányos körülmények nagyon is szembeszökőek. Még nem tudok végleges menekülést biztosítani a Földről, olyat nem, amely ne foglalná magában a halált. Talán soha nem is leszek képes rá. Jelenleg csupán vakációt kínálhatok magának, egy kis
változatosságot, belekóstolhat egy másik világba, és bepillanthat saját vágyaiba. A díjszabásomat ismeri. Ha az élmény nem kielégítő, visszatérítem, amit adott. - Ez igazán szép magától - jegyezte meg komolyan Mr. Wayne. - De a barátaim egy másik dolgot is említettek. A tíz esztendőt, amivel megrövidül az életem. - Ezen nem lehet segíteni - szólt Tompkins -, és ezt nem is lehet visszatéríteni. Eljárásom rettentően megerőlteti az idegrendszert, és a várható élettartam ennek megfelelően csökken. Ez az egyik oka, hogy állítólagos kormányunk törvénytelennek nyilvánította módszeremet. - De nem hajtják végre túl szigorúan a tiltó rendelkezést - jegyezte meg Mr. Wayne. - Nem. Hivatalosan betiltották az eljárást, mint kárt okozó szélhámosságot. De a hivatalnokok is emberek. Ők is éppúgy el szeretnék hagyni ezt a Földet, mint bárki más. - A költség - elmélkedett Mr. Wayne, szorosan markolva csomagját. - És tíz évvel rövidebb élet! Titkos vágyaim kielégítéséért... Ezt igazán meg kell gondolnom.
- Gondolkozzék rajta - szólt közömbösen Tompkins. A hazafelé vezető úton Mr. Wayne csakis erre gondolt. Mikor vonata Port Washington, Long Island-be ért, még mindig gondolkodott. És miközben kocsiját a pályaudvarról házáig vezette, egyre csak Tompkins ravasz, öreg ábrázata, a lehetőség világai és a vágy teljesülése járt az eszében. Mikor azonban házába lépett, e gondolatok egyszeriben félbeszakadtak. Janet, a felesége azt kívánta, hogy vonja felelősségre a háztartási alkalmazottat, aki megint ivott. Fia, Tomi azt akarta, hogy segítsen a vitorlásnál, amit holnap fognak vízre bocsátani. A pici kislány pedig el akarta mesélni, hogy telt a nap az óvodában. Mr. Wayne barátságosan, de határozott hangon beszélt a lánnyal. Segített Tominak az utolsó réteg rézvörös festéket a vitorlás fenékdeszkájára kenni, és meghallgatta Peggy beszámolóját a játszótéren történt kalandjairól. Később, mikor a gyerekek már ágyban voltak, és ő meg Janet egyedül maradtak a nappaliban, az asszony megkérdezte, van-e valami baj. - Baj?
- Mintha bántana valami - mondta Janet. - Rossz napod volt a hivatalban? - Ó, csak a szokásos ... Természetesen nem volt szándékában közölni sem Janet-tel, sem senki mással, hogy ezt a napot elkérte és meglátogatta Tompkinst a rozoga, ócska Világok Boltjában. Arról sem kívánt beszélni, hogy minden embernek joga van életében egyszer a legtitkosabb vágyai kielégítéséhez. Janet a maga józan eszével sohasem értené ezt meg. A következő napok a hivatalban rendkívül ideges légkörben teltek el. Az egész Wall Streetet enyhe pánik fogta el a közép-keleti események miatt és a tőzsdei árfolyamok is megfelelően reagáltak erre. Mr. Wayne munkához látott. Igyekezett nem gondolni vágya teljesítésére, amely mindenét felemésztené, és ráadásul még az életét is megrövidítené tíz évvel, őrültség! Az öreg Tompkins bizonyosan bolond! Víkendeken vitorlázni ment Tomival. Az ócska szlúp derekasan viselte magát, és jóformán semmi vizet nem engedett át a fenékdeszkák tömítésén. Tomi új versenyvitorlakészletet szeretett volna, de Mr. Wayne könyörtelenül elutasította. Talán majd jövőre, ha a tőzsdei árfolyamok kedvezőbben
alakulnak. Pillanatnyilag meg kellett elégedni a régi vitorlákkal. Esténként néha, amikor a gyerekek már aludtak, Janettel ment vitorlázni. A Long Island-i tengerszoros csöndes és hűs volt ilyenkor. Csónakuk elsuhant a hunyorgó bóják mellett és a puffadt, sárga holdfényben halkan siklott a vízen. - Tudom, hogy valami nyugtalanít - szólt Janet. - De kérlek, kedvesem! - Van valami, amit eltitkolsz előttem? - A világon semmi! - Biztos vagy benne? Teljesen biztos? - Teljesen. - Akkor ölelj át! Így ... És a csónak egy ideig magától haladt tovább. Vágy és beteljesülés... De eljött az ősz és a vitorlást partra kellett vontatni. Az értékpapírpiac némileg újra megszilárdult, Peggy viszont kanyarós lett. Tomi tudni akarta, mi különbség van a közönséges bomba, az atombomba, a hidrogénbomba, a kobaltbomba és minden egyéb fajtájú bomba között, amiről az újságban olvasott. Mr. Wayne legjobb tudása szerint elmagyarázta. És a cselédlány váratlanul faképnél hagyta őket. A titkos vágyak alapjában véve nagyon szép és jó dolgok. Lehetséges, hogy tényleg meg akart ölni valakit, vagy egy déltengeri szigeten kíván élni.
De ugyanakkor a kötelezettségeiről sem feledkezhetett meg. Serdülő gyermekei vannak és különb felesége, mint amilyet érdemel. Talán majd karácsony táján ... Tél derekán azonban a villanyvezeték meghibásodott és tűz keletkezett az egyik lakatlan vendégszobában. A tűzoltók minden komolyabb kár nélkül eloltották a tüzet, és senki nem sérült meg. De ez minden Tompkinsra vonatkozó gondolatot kivert a fejéből egy időre. Először a szobát kellett rendbe hozni, mivel Mr. Wayne nagyon büszke volt szép régi házára. A nemzetközi helyzet miatt az üzleti élet még mindig viharos és bizonytalan volt. Azok az oroszok, azok az arabok, azok a görögök, azok a kínaiak! Az interkontinentális rakéták, az atombombák, a szputnyikok... Mr. Wayne hosszú napokat töltött az irodában, néha még estéket is. Tomi mumpszos lett. A háztető egy részét újra kellett zsindelyezni. És máris itt volt az ideje, hogy a vitorlás tavaszi vízre bocsátásával foglalkozzanak. Eltelt egy év és bizony nagyon kevés ideje jutott titkos vágyaira gondolni. Talán majd jövőre. Időközben ... - Nos? - szólt Tompkins. - Jól érzi magát?
- Igen, egészen jól - felelte Mr. Wayne. Felkelt a székről és homlokát dörzsölte. - Kívánja-e a visszatérítést? - kérdezte Tompkins. - Nem. Az élmény teljesén megfelelt várakozásomnak. - Ez mindig így van - jegyezte meg Tompkins, pajkos pillantást vetve a papagájra. - És mi volt az élménye? - A közelmúlt világa - válaszolt Mr. Wayne. - Mint oly sok más látogatómnak. Felfedezte-e a titkos vágyát? Gyilkolás volt? Vagy déltengeri sziget? - Nem szeretnék beszélni róla - mondta Mr. Wayne barátságosan, de határozottan. - Sokan nem hajlandók közölni velem - jegyezte meg rosszkedvűen Tompkins. - Ha agyonütnek, sem tudom, miért. - Mert... hát, azt hiszem, az ember titkos vágyának világa valamiképpen szent. Ne vegye zokon ... Hisz benne, hogy egyszer majd véglegessé tudja tenni? Úgy értem, hogy a világot, amit kiválasztottunk? Az öregember vállat vont. - Próbálkozom. Ha sikerül, hallani fog róla. Mindenki hallani fog. - Igen, magam is azt hiszem. - Mr. Wayne kibontotta csomagját és az asztalra rakta tartalmát. A csomagban egy pár katonabakancs volt, egy kés,
két tekercs rézhuzal és három kis doboz marhahúskonzerv. Tompkins szeme egy pillanatra felvillant. - Teljesen elegendő - szólt. - Köszönöm. - A viszontlátásra - köszönt el Mr. Wayne. - És köszönöm magának. Mr. Wayne kilépett a boltból és a szürke kőrakásból álló sikátor végéhez sietett. Az utcán túl, ameddig csak ellátott, barna, szürke és fekete kőtörmelékkel borított mezők terültek el. Ezek a minden irányban szemhatárig terjedő mezők eltorzult várostetemekből, korhadt famaradványokból és abból a finom fehér hamuból keletkeztek, amely valaha emberi hús és csont volt. - Nos - mondta magában Mr. Wayne -, legalább sikerült hasonlóval viszonoznunk, amit kaptunk. Ez a múltban eltöltött esztendő mindenét felemésztette, és ráadásul még az életéből is elvett tíz esztendőt. Álom volt-e csupán? Akkor is megérte! De most már félre kell tennie Janetre és a gyerekekre vonatkozó összes gondolatát. Ennek vége, hacsak Tompkins nem tökéletesíti módszerét. Most a saját életben maradására kell gondolnia. A karjára csatolt Geiger-számlálókészülék segítségével sikerült rátalálnia a
kőtörmeléken átvezető, radioaktív sugárzástól mentes útra. Jó lesz, ha még sötétedés előtt eléri a fedezéket, mielőtt a patkányok előjönnek. Ha nem siet, elmulasztja az esti burgonyaadagot. A. E. van Vogt: (ford.: Avarossy Éva) Beteljesülés Ülök egy domb tetején. Ügy tűnik, öröktől fogva itt ülök. Időről időre rádöbbenek: kell, hogy létezésemnek valamiféle oka legyen. Amikor ez a gondolat felmerül, mindig gondosan ellenőrzöm az összes lehetséges változatokat, így próbálom megállapítani, vajon mi okom lehet a dombon lenni. Egyedül a dombon, örökké egyedül egy dombon, amelyről hosszú, mély völgyre nyílik kilátás. Jelenlétem első oka kézenfekvőnek tűnik: gondolkodni tudok. Adjatok valamilyen feladatot. Egy nagyon nagy szám négyzetgyöke? Egy még nagyobb köbgyöke? Szoroztassatok meg velem egy tizennyolc jegyű prímszámot önmagával négyszázmilliárdszor. Ábrázoljatok egy problémát változó görbékkel. Tegyétek fel a kérdést, hol lesz egy bizonyos tárgy egy adott jövőbeli pillanatban és adjatok hozzá valami csekély lehetőséget, hogy
analizálhassam a feladatot. A megoldást a pillanat tört része alatt megadom. De hát soha senki sem kérdez tőlem ilyeneket. Egyedül ülök egy dombon. Néha kiszámítom egy hullócsillag pályáját, máskor kiválasztok egy távoli bolygót és évekig kísérem, ahogy pályáján mozog, miközben felhasználom az ösz-szes térbeli és időbeli ellenőrzési módszereket, hogy biztosan ne téveszthessem szem elől. De mindez roppant értelmetlennek tűnik. Nem vezet sehová. Ugyan mi értelme lehet, hogy megszerezzem ezeket az információkat? Ezekben a pillanatokban úgy érzem, valami hiányzik belőlem. Valahogy úgy rémlik, van valami, ami kívül esik érzékszerveim hatósugarán, valami, ami számára mindennek van jelentősége. A nap minden reggel felkúszik a Föld levegőtlen horizontjára. Fekete, csillagokkal tűzdelt ez a horizont, beleolvad az égbolt sivár, sötét, csillagos kupolájába. Nem mindig volt ilyen fekete. Emlékszem, volt idő, amikor az ég kék volt. Még meg is jósoltam, hogy meg fog változni. Én adtam valakinek az információt. Éppen ez izgat most, vajon kinek adhattam?
Egyik legmeglepőbb emlékem, hogy biztosan érzem, valaki kérte tőlem ezt az információt. És én meg is adtam, de hogy kinek, arra mégsem emlékszem. Amikor ezek a gondolataim támadnak, felmerül bennem, hogy emlékeim egy része elveszhetett. Különös dolog, amikor ezt ilyen erősen érzem. Időnként határozottan úgy vélem, keresnem kellene a választ. Nem jelentene különösebb nehézséget. A régi időkben habozás nélkül küldtem el egységeimet a bolygó legtávolabbi pontjaira. Egyes részeim a csillagokig is eljutottak. Igen, egyszerű feladat lenne. De minek törném magam? Ugyan mit találhatnék? Itt ülök magányosan egy dombon, egyedül egy kiöregedett, használhatatlanná vált bolygón. Megint egy újabb nap. A nap, mint rendesen, felfelé kapaszkodik, az örökké fekete, csillagmintás déli égboltra. Hirtelen a völgyön túl a völgy napfény verte túlsó peremén - ezüstös tűzsugár villan fel. Egy erőtér materializálódik az időből és szinkronizálódik a bolygó normál időmozgásához. Nem probléma számomra megállapítani, hogy a múltból érkezett. Felismerem az energiát, amelyet használ, megállapítom a korlátait, logikailag
feltárom az eredetét. A végeredmény: több ezer évvel ezelőttről érkezett, a bolygó múltjából. A pontos idő nem játszik szerepet. A lényeg: egy energiaképződmény, amely már észlelt engem. Térközi üzenetet küld felém, és érdekesnek találom, hogy a közleményt a múltban szerzett tudásom segítségével meg is tudom fejteni. Azt kérdi: - Ki vagy? Azt felelem: - Én a Hiányos vagyok. Kérlek térj vissza oda, ahonnan érkeztél. Felkészültem rá, hogy követhesselek. Teljessé akarok válni. Erre a megoldásra a másodperc töredéke alatt jutottam. Önmagam nem vagyok képes arra, hogy az időben mozogjak. Valamikor régen megoldottam a problémát, de azonnal megakadályozták, hogy bármiféle szerkezetet megalkossak, amivel meg is tehettem volna. A részleteket nem idézem fel. Az energiamező azonban, ott a völgy túlsó oldalán, rendelkezik ilyen szerkezettel. Ha létre tudom hozni a téren kívüli kapcsolatot vele, követhetem bárhová. A kapcsolat már létre is jött, még mielőtt a kezdeményezést végiggondolhattam volna.
Az ott a völgy túloldalán nem látszik túlságosan boldognak válaszomtól. Nekikezd egy újabb közleménynek, aztán hirtelen eltűnik. Kíváncsi vagyok, abban reménykedett-e, hogy lerázhat. Természetesen együtt érkezünk meg az ő idejébe. Felettem az ég kék. A völgy túloldalán - most részben fák takarják - egy települést látok, apróbb épületek vesznek körül egy nagyobbat. Amennyire tudom, megvizsgálom az épületeket, és sietve elvégzem a szükséges átállításokat, hogy ebben a környezetben se keltsek feltűnést. Ülök a dombon és várom a fejleményeket. Napnyugtakor könnyű szellő kerekedik, feltűnnek az első csillagok. Milyen mások így, egy párás légkörön át nézve. Amint sötétség borul a völgyre, a túloldali épületek átalakulnak. Fényleni kezdenek. Ablakok világítanak. Ahogy az éj leszáll, a nagy központi épület egyre ragyogóbb, falaiból árad a fény. Az este és az éjjel eseménytelenül telik el. A következő nap, és a rákövetkező szintén. Húsz nap, húsz éjszaka. A huszonegyedik napon üzenetet küldök a gépnek a völgy túloldalán, így hangzik:
- Nem látom az okát, miért ne ellenőrizhetnénk te meg én közösen ezt a kort. A válasz azonnal megérkezik: - Beleegyezem, azzal a feltétellel, hogy azonnal megismertetsz minden szerkezettel, amellyel működsz. Mit sem szeretnék jobban, mint az ő idő-utazó berendezését kipróbálni. De annál okosabb vagyok, semhogy bevalljam, én nem tudok ilyet építeni. Így hát üzenem: - Készségesen közlöm az összes információt. De milyen biztosítékot kapok, hogy te - aki ezt a kort jobban ismered -, nem használod-e fel információimat ellenem? A gép válasza: - Mi az én biztosítékom, hogy te, valóban teljes információt közölsz magadról? Reménytelen. Nyilvánvaló, hogy egyikünk sem bízik a másikban. Az eredmény megfelel várakozásaimnak. De legalább egy dolgot megtudtam. Ellenfelem úgy véli, én vagyok a hatalmasabb. Ez a hite - plusz a saját ismereteim képességeimet illetően - azt a meggyőződést kelti bennem, hogy igaza is van.
És még mindig nem sürget semmi. Újra türelmesen várok. Már előzőleg megfigyeltem, hogy a térben körülöttem hemzsegnek a hullámok - a legkülönfélébb mesterséges sugárzások terjednek. Némelyiküket hanggá lehet alakítani; másokat pedig fénnyé. Zenét és hangokat hallgatok. Színdarabokat látok, és különböző jeleneteket a falusi és a városi életből. Tanulmányozgatom az emberi arcok képeit, elemzem cselekedeteiket, mozdulataikból és szavaikból próbálom értékelni értelmüket és képességeiket. Kialakuló véleményem nem túl jó, mégis gyanítom, hogy a maguk lassú módján ezek a lények építették a gépet, amely most fő ellenségem. Az a kérdés csupán, hogyan képes valaki olyan gépezetet alkotni, amely felsőbbrendű nála? Lassankint kialakul bennem egy kép erről a korról. Mindenfajta műszaki fejlődés még gyerekcipőben jár. Feltételezem, hogy a számítógép ott a völgy túloldalán alig néhány éve működhet. Ha visszamehetnék abba az időbe, mielőtt konstruálták, talán
kialakíthatnék valamilyen szerkezetet, amellyel most ezt itt irányíthatnám. Kiszámítom az építendő szerkezet fajtáját. Azután működésbe hozom. Semmi sem történik. Ez alighanem azt jelenti, hogy így nem tudok az időutazó berendezés birtokába jutni. Nyilvánvaló, hogy a módszer, amellyel végül is legyőzhetem az ellenfelemet, a jövőben születik meg, a múltban hiába keresem. A negyvennegyedik nap hajnalodik és lassan, de feltartóztathatatlanul közeledik a dél. A látszatajtón kopognak. Kinyitom és a küszöbön álló hímnemű emberre bámulok. - El kell távolítania innét ezt a viskót - mondja -. Nem volt hozzá joga, hogy Miss Anne Stewart birtokán felépítse. Ő az első emberi lény, akivel ideérkezésem óta közelebbi kapcsolatba kerültem. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ellenfelem ügynöke, ezért úgy döntök, hogy nem hatolok be a gondolataiba. Bizonyos veszélyekkel jár ugyanis, ha az ilyen behatolás ellenállásba ütközik, és egyelőre még nincs kedvem kockáztatni. Egyre csak bámulok rá, és próbálom felfogni szavai értelmét. Amikor
megalkottam azt a formatípust, amely -ahogy a völgy túloldalán megfigyeltem - ebben a házban a legkevésbé feltűnőnek tűnt, azt hittem, senkinek a figyelmét sem keltem fel. Most lassan megszólalok: - Birtok? A férfi rámförmed: - Mi az ördög van magával? Nem ért angolul? Valamivel magasabb, mint testemnek az a része, amit a kor értelmes lényeihez hasonlónak alakítottam ki. Arcának színe elváltozik. Lassan derengeni kezd valami. A színdarabokban, amiket végignéztem, jó néhány érthetetlen dolog volt; most az egyik hirtelen érthetővé válik. Birtok. Magántulajdon. Hát persze. De mindössze ennyit mondok: - Semmi sincs velem. Tizenhat kategóriában működöm. És igenis értek angolul. Ez az egyszerű, tárgyilagos válasz szokatlan módon hat a férfira. Két karja látszatvállam felé nyúl. Elkapja, belemarkol, mintha meg akarna rázni. Tekintve, hogy a súlyom valamivel több, mint kilencszázezer tonna, ez a kísérlete hatástalan. Szorítása felenged, néhány lépést hátrál. Arca ismét elváltozik, eltűnik róla
a pír. Magatartása arra enged következtetni, hogy utasításra jött ide, nem pedig irányítják. Hangjának remegése szintén arra utal, hogy egyéni akaratából cselekszik és nincs tudatában cselekedete rendkívüli veszélyességének. Azt mondja: - Mint Miss Stewart ügyvédje, felszólítom önt, vigye el innen ezt a viskót legkésőbb a hét végéig. Vagy pedig! Mielőtt megkérhetném, magyarázná meg, mit jelent ez az érthetetlen „vagy pedig", sarkon fordul és gyors léptekkel odamegy egy négylábú állathoz, amelyet körülbelül száz lábnyira egy fához kötözött. Fellendül az állatra, amely sietve üget végig egy keskeny folyócska partján. Megvárom, amíg eltűnnek előlem, aztán tértelen kapcsolatot létesítek központi testem és az ember formájú egység között, amellyel az iménti látogatómat fogadtam. Az egység elég kicsi, ezért csak minimális energiával tudom ellátni. A folyamat meglehetősen egyszerű. Érzékelő központjaim koordináló celláit összekapcsolom egy energiaformával, jelen esetben egy emberi képmással. Elméletileg a képmás az érzékelő központ
erőtérhálózatában marad, és -szintén elméletileg csupán látszólag távolodik el a központtól, ha tértelen állapot jön létre. A hylostatikus hipotézis ellenére azonban az anyagi világra érvényes egy funkcionális igazság. Azért tudok tértelenséget előállítani, mert az elmélet leképezi a dolgok szerkezetét - anyag nélkül. A valóságban azonban az anyag létezésének illúziója olyan erős, hogy mégiscsak anyagként működöm, és most éppen erre készültem fel. Ezért most, amikor ember formájú egységként - áthaladok a völgyön, a különválás mégiscsak teret igényel. Az automatikus folyamatok milliói ettől folytatódhatnak, de a külérzékelők velem jönnek, csupán burkaikat hagyva vissza a puszta testben. A tudat én vagyok, amint egy köves úton ballagok a célom felé. A faluba érve sűrű lombkoronák közt meghúzódó háztetőket látok. Egyetlen magas, hosszan elnyúló épület - ez tűnt föl már korábban is - nyúlik fel a legnagyobb fák fölé. Ezt akarom vizsgálni, ezért jöttem - így hát meglehetősen óvatosan, biztonságos távolságból szemlélem. Mintha kőből és üvegből épült volna. Hatalmas szerkezetéből kiválik egy
kupola, benne csillagászati berendezések. Mindez meglehetősen kezdetleges, kezdem úgy érezni, hogy a jelenlegi nagyságomban elkerülhetem a felfedezés közvetlen veszélyét. Magas fémkerítés övezi az egész falut. Érzem az elektromos feszültség jelenlétét; miután megtapintottam a felsővezetéket, megállapítom, hogy a feszültség 220 Volt. Az áramütést apró testem kissé nehezen viseli el, így továbbítom a völgy túloldalára az egyik energiatároló cellába. A kerítésen belül meghúzódom az utat szegélyező bokrokban és várom, hogy történjék valami. Az egyik szomszédos ösvényen egy férfi közeledik. Nemigen volt alkalmam megszemlélni az ügyvédet, aki nemrég meglátogatott. Ezzel a második egyeddel azonban közvetlen kapcsolatot létesítek. Ahogy vártam, most én haladok az ösvényen. A mozdulatok vezérlésével nem kísérletezem. Ez most felfedező akció. Idegrendszerével eléggé fázisba kerülök ahhoz, hogy gondolatait úgy foghassam, mintha saját gondolataim lennének. Az egyed hivatalnok, a könyvelésben dolgozik, számomra ez a hely érdektelen. Visszavonom a kapcsolatot.
Hat további kísérlet után megvan a test, amelyet kerestem. A problémát az dönti el, amikor a hetedik egyed ... s általa én ... azt gondolom: - ... nem vagyok megelégedve az Agy működésével. Az analóg berendezések, amelyeket öt hónapja beépítettem, nem hozták meg a várt eredményt. A neve William Grannitt. Az Agy kutató főmérnöke, ő az, aki úgy változtatta meg az Agy szerkezetét, hogy képes legyen önmagát és környezetét vezérelni. A mérnök nyugodt, jóindulatú személy, kiváló ismerője az emberi természetnek. Vigyáznom kell, hogy mit akarok vele. Pontosan ismeri a saját szándékait, és meglepődne, ha megkísérelnék változtatni rajtuk. Talán jobb lenne egyszerűen figyelni, mit tesz. Alig néhány perccel azután, hogy kapcsolatot teremtettem a tudatával, nagyjából kialakul a kép bennem arról az eseménysorozatról, amelynek öt hónappal ezelőtt itt a faluban le kellett játszódnia. Egy mechanikus számítógépbe -az Agyba - újabb részeket, többek között olyan analóg berendezéseket építettek, amelyek az emberi idegrendszer működésének
nagy részét el tudják végezni. A műszaki cél az volt, hogy a gépet speciális szóbeli parancsokkal, gépelt utasításokkal, nagyobb távolságra pedig rádióval lehessen vezérelni. Sajnálatos módon azonban Grannitt nem volt tisztában az utánozni próbált idegrendszer néhány képességével. Az Agy ellenben rögtön használni kezdte őket. Grannitt erről mit sem sejtett. Az Agy pedig, amely el volt telve saját fejlődésével, ezeket az új képességeket nem a mérnök által erre a célra tervezett csatornákon hasznosította. Grannitt ennek következtében éppen azon a ponton volt, hogy szétszedi az egész gépezetet és újra kezdi a kísérletet. Mind ez ideig fel sem tételezte, hogy az Agy ellenállhatna egy ilyen akciónak. Mi ketten azonban - amint több időm jut rá, hogy a mérnök gondolataiból megtudjam, hogyan is működik az Agy megvalósíthatjuk szándékát. Utána pedig átvehetem ennek az egész korszaknak az irányítását, anélkül, hogy bárkitől is tartanom kellene, aki összemérheti velem a hatalmát. Fogalmam sincs róla, hogyan fogom csinálni, de érzem, hogy hamarosan
teljessé válok. Most már biztos vagyok benne, hogy megfelelő kapcsolatot létesítettem, így hát a bokrok mögött kucorgó egységemnek nincs szüksége többé energiára. Egyetlen pillanat alatt megszűnik létezni. Majdnem olyan az egész, mintha én volnék Grannitt. Irodájában ülök, az íróasztalánál. Csupa üveg, mozaikpad-lós helyiség, mennyezete is csillogó üveglapokkal borított. Az üvegfalakon át rajztábláknál dolgozó tervezőket és rajzolókat látok, ajtóm előtt egy lány ül. A lány a titkárnőm. Az asztalomon borítékban egy üzenet. Feltépem a borítékot és kiveszem a papírlapot belőle. A lapon felül ez áll: Feljegyzés William Grannittnak Anne Stewart igazgatótól. A szöveg: Kötelességem önt értesíteni, hogy szolgálataira a jövőben nem tartok igényt, ezért Önnek a mai nappal felmondok. Az Agy falujával kapcsolatos biztonsági intézkedések értelmében fel kell kérnem, hogy ma este hat óráig jelentse távozását a Központi örségnél. Kétheti fizetését e levél felmutatása ellenében készpénzben felveheti.
Tisztelettel Anne Stewart Grannittként sohasem foglalkoztam különösebben Anne Stewart személyével, sem mint egyénnel, sem mint nővel. Most el vagyok képedve. Mégis mit gondol ez a nő magáról? Ő a tulajdonos, persze, de ki alkotta, ki tervezte az Agyat? Én, William Grannitt. Vajon ki álmodta meg, ki rajzolta fel a nagyszerű víziót, hogy mit jelenthet egy valódi gépi civilizáció az emberiség számára? Csakis én, William Grannitt. Grannittként most dühös vagyok. Vissza kell utasítanom a felmondást. Beszélnem kell ezzel a nővel és meg kell próbálnom visszavonatni vele az üzenetet, mielőtt a híre elterjedne. Újra a papírra bámulok. A jobb felső sarkában ez áll: 1340. Rápillantok az órámra: 4 óra 7 percet mutat. Több mint két óra eltelt, ami azt jelenti, hogy az összes érdekeltek értesülhettek már róla. Nem tudom felfogni az egészet. Tisztáznom kell. Fogaim között káromkodva nyúlok a házitelefon után, és feltárcsázom a könyvelés számát. Ez ugyanis az első lépés az ügymenet láncolatában, hogy érvényesüljön a felmondás. Kattanás. - Könyvelés.
- Itt Bili Grannitt - mondom. - Ó, persze, Mr. Grannitt, egy csekkje van itt nálunk. Sajnálattal hallom, hogy elhagy bennünket. Leteszem, és ahogy a Központi őrség számát tárcsázom, kezdek belenyugodni a vereségbe. Azt is érzem azonban, hogy bizonytalanul ugyan, de még reménykedem. A Központi örségen egy férfihang szól a telefonba: - Sajnálattal hallom, hogy elhagy bennünket, Mr. Grannitt. Leteszem a kagylót, gyalázatos hangulatban vagyok. A Kormányképviseletet ezek után már semmi értelme felhívni. Nyilván ők utasították a Központi örséget. A katasztrófa nagysága megfeszített gondolkodásra késztet. Ahhoz, hogy visszakerüljek, végig kellene szenvednem a rengeteg időt rabló eljárást: kérvényezni a visszavételt, kihallgatásokon válaszolgatni, elviselni a nyomozást, amely tisztázza, hogy miért küldtek el - a gondolatára is megborzongok és lemondok az egészről. A Kormányképviselet alapossága közmondásos az Agy személyzetének körében. Munkát vállalok majd valami olyan komputer-szervnél, amelynek nem nő a főnöke, aki elzavarja az egyetlen hozzáértő emberét. Feltápászkodom. Kisétálok az irodából, az épületből. Lassan megérkezem
saját bungalómhoz. A házikó néma csendje, mint már annyiszor, megint eszembe juttatja, hogy feleségem immár egy éve és egy hónapja halott. Arcom önkéntelenül megrándul, de azután vállat vonok. Halála már nem érint olyan mélyen, mint régebben. Most első ízben hirtelen úgy látom, hogy távozásom az Agy falujából talán új érzelmi élet kezdetét jelentheti. Bemegyek a dolgozószobámba és leülök az írógépemhez, amely, ha bekapcsolom, szinkronban működik az Agy új analóg egységébe beépített írógéppel. Mint feltaláló csalódottságot érzek, hogy nincs módomban az Agyat szétszedni és újra összerakni, hogy úgy működjék, ahogy terveztem. De már kialakult bennem néhány alapvető változtatás körvonala, amit egy új Agyban megvalósítanék. Valamit viszont még meg kell tennem a régivel! Biztosítanom kell, hogy az újonnan beépített részek ne zavarhassák a régebbi részek számítóképességének pontosságát. Ezek válaszolnak ugyanis azokra a kérdésekre, amelyeket tudósok, mérnökök és kereskedők tennének föl az agynak. A szalagra - amin a hosszú lejáratú parancsokat szoktam adni -
rágépelem: „47-33-10-10 szegmens, X-mínusz". A 47A szegmens analóg átalakító egy nagy blokkban. Ha összekapcsolódik egy vezérlőegységgel (kódszáma 33), az egyik ellenőrző szervomechanizmus (10) reflexet indít el, amely mindig akkor váltódik ki, ha a 3X-től (az Agy új részének kódszáma) kérnek választ. A mínuszjel azt jelenti, hogy a régi részeknek minden adatot ellenőrizniük kell, ami ettől kezdve az új résztől érkezik. A második 10 ugyanaz a hálózat egy másik útvonalon megközelítve. Miután ezzel biztosítottam a berendezést - legalábbis így gondolom, mint Grannitt - az olyan mérnökökkel szemben, akik esetleg nem veszik észre, hogy az új részek mégsem váltak be, becsukom az írógépet. Ezután telefonálok a közeli Ledertonba egy jónevű szállítóvállalatnak, és megbízom őket, hogy szállítsák el a holmimat. Háromnegyed hatkor elhaladok a Központi őrség mellett. Az Agy faluját és Ledertont összekötő úton van egy kanyar, ahol az út alig pár száz méterre közelíti meg a házacskát, amellyel álcázom magam. Mielőtt Grannitt kocsija elérné ezt a kanyart, elhatározom magam.
Én nem osztozom Grannitt hitében, hogy sikerült hatásosan elszigetelnie az Agy új részét a régi számítóegységektől. Gyanítom, hogy az Agy saját áramköröket alakított ki magának, amelyekkel ha akar, bármilyen zavarást megkerülhet. Arról is meg vagyok győződve - ha gyanút tudok ébreszteni Grannitban, hogy megsejtse, mi történt az Aggyal -, azonnal rájön, mit kell tennie, és ezt meg is próbálja. Kizárólag ő rendelkezik azokkal az ismeretekkel, amelyek birtokában eldöntheti, milyen belső érzékelők biztosíthatnák a szükséges beavatkozást. Arra az esetre, ha gyanúja mégsem lenne elég erős, halvány kíváncsiságot is ébresztek agyában a felmondás okát illetően. Igazán ez utóbbi hat. Grannitt nagyon felindult. Elhatározza, hogy beszél Anne Stewarttal. A döntés megfelel céljaimnak. A mérnök itt marad az Agy közelében. Megszakítom a kapcsolatot. Ismét itt vagyok a dombon, egymagám. Végiggondolom, hogy mit is sikerült eddig megtudnom. Az Agy - ellentétben azzal, ahogy először hittem -, nem vette át a hatalmat
a Földön. Képessége, hogy önálló egyéniségként viselkedhessen, olyan újkeletű, hogy még nem alakította ki effektorait. Játszadozott csupán erőivel, elcsavargott a jövőbe. Feltehetően más módon ugyan, de úgy használta hatalmát, mint ahogy egy gyerek a játékait. Akárkinek a tudatába hatoltam be, senki sem tudott semmit az Agy új képességeiről. Még annak az ügyvédnek, aki utasított, hogy hagyjam el jelenlegi tartózkodási helyemet, is látszott a szavaiból és a viselkedéséből, hogy semmit sem tudott az Agy mint önálló lény létezéséről. Az Agy negyven napon át semmiféle komoly akciót sem kezdett ellenem. Nyilván azt várja, hogy én kezdeményezzek. Meg is teszem, de óvatosnak kell lennem, nehogy éppen én tanítsam meg rá, hogyan veheti több hasznát szerkezetének. Az első lépés: birtokba kell vennem egy emberi lényt. Megint leszállt az éj. A sötétben felettem repülőgép húz el. Már sokat láttam, de eddig békében hagytam őket. Ezzel most tértelen kapcsolatot létesítek. Egy pillanat, és én vagyok a pilóta. Eleinte ugyanolyan passzív szerepet játszom, mint Grannitt esetében. A
pilóta - és vele én - a sötétbe burkolózó tájat figyeli a gép alatt. A távolban fényeket pillantunk meg, csillogó pontok egy fekete világban. Messze előttünk fénylő sziget, Lederton városa, a célunk. Üzleti útról térünk vissza egy magánrepülőgépen. Miután így kialakult egy felületes képem a pilótáról, felfedem magam neki és közlöm vele, hogy mostantól kezdve én irányítom a cselekedeteit. Rettenetesen megdöbbenve fogadja a hírt, nagyon megijed. Szinte megmerevedik rémületében. Azután ... Megőrült!... értelmetlen mozdulatok. A repülőgép meredeken zuhan a föld felé, és hiába minden próbálkozásom, hogy a férfi izmait irányítsam, hirtelen rádöbbenek, hogy semmit sem tehetek. Visszavonulok a repülőgépből. Egy másodperccel később egy domboldalba vágódik. Hatalmas lánggal ég, a tűz rövidesen elemészti. Csalódottan állapítom meg, hogy az ember alkatában kell lennie valaminek, ami nem engedi meg, hogy közvetlenül külső irányítás alá vegyék. Ha így van, hogyan fogom valaha is teljessé tenni magam? Végül úgy tűnik, hogy teljessé válásomat az emberek közvetett irányítására kell alapoznom.
Le kell győznöm az Agyat, úrrá kell lennem az összes gépen, befolyásolnom kell az embereket, kétségek, félelem, gondolatok útján, amelyek látszólag saját tudatukban ébrednek, de tőlem származnak. Herkulesi munka lesz, de hát rengeteg időm van. Természetesen mostantól kezdve minden percet ki kell használnom, hogy megvalósíthassam. Az első alkalom röviddel éjfél után adódik, amikor egy újabb gépet fedezek fel az égen. Infravörös érzékelőimmel figyelem. Állandó jellegű rádióhullámokat észlelek, amiből arra következtetek, hogy ez a gép távvezérléssel működik. A tértelenség segítségével megvizsgálom az egyszerű berendezést, amely a robot-tevékenységet végzi. Azután ráállítok egy felvevőkészüléket, s az attól kezdve elraktározza memóriaegységeimbe a robot mozdulatait, hogy később tanulmányozhassam. Ettől kezdve akkor veszem át a gépet, amikor akarom. Kis lépés, de kezdetnek megteszi. Reggel. Ember formájú egységként a faluba megyek, átmászom a kerítésen és
belépek Anne Stewart, az Agy tulajdonosának bungalójába. A lány éppen reggelije végén tart. Alighogy behelyezkedem idegrendszerének energiafolyamába, elindul hazulról. Egy vagyok Anne Stewarttal, ahogy végighalad az ösvényen. Tudom, hogy a napfény melegen tűz az arcára. Anne mélyet szippant a levegőből és érzem, ahogy az életöröm elárad benne. Ez az az érzés, ami már korábban is lázba hozott. Újra és újra érezni akarom, része akarok lenni egy emberi testnek, élvezni akarom az életét, beleolvadva húsába, átélve céljait, vágyait, reményeit, álmait. Egyetlen apró kétely gyötör csupán. Ha ez a beteljesülés, amit áhítok, hogyan vezethet végül alig néhány ezer év múlva egy levegő nélküli világ magányához? - Anne Stewart! A hang mintha Anne háta mögül jönne. Annak ellenére, hogy tudja, ki az, megdöbben. Közel két hete, hogy az Agy közvetlenül megszólította. A lányt nyugtalanítja, hogy ez ilyen röviddel Grannitt elküldése után bekövetkezett. Esetleg az Agy gyanút fogott? Rájött volna, hogy Anne abban
a reményben mondott fel a mérnöknek, hátha az ebből arra következtet majd, hogy valami nincs rendben? A lány lassan megfordul. Úgy van, ahogy várta: közeltávol senki sem látható. A pázsit zöldjét körülötte semmi sem zavarja. A közelben az épület, amelyben az Agyat elhelyezték, vakítóan csillog a déli verőfényben. Az üvegfalakon át elmosódottan láthatók a kimenő egységeknél dolgozó emberek, akik kérdéseket táplálnak be és várják a válaszokat. A körülkerített falun kívüliek szemében a gigantikus gondolkodógép tökéletesen rendben működik. Ott kint senki nem gyanítja, hogy a mechanikus agy immár hónapok óta tökéletesen uralja az erődítménynek is beillő települést, melyet köré építettek. - Anne Stewart... szükségem van a segítségedre. Anne megkönnyebbülten sóhajt. Az Agy azt kívánná tőle mint tulajdonosától és ügyintézőjétől, hogy továbbra is irkálja alá a papírokat, és mindent végezzen úgy, mintha semmi sem történt volna. Kétszer is előfordult, amikor valamit nem akart aláírni, hogy a puszta levegőből heves áramütések érték. A fájdalomtól való rettegés azóta állandóan ott lapul tudata alatt.
- Az én segítségemre! - ismétli akaratlanul. - Szörnyű hibát követtem el - hangzik a válasz -, és most össze kell fognunk. A lány bizonytalanul érzi magát, de nyoma sincs benne ijedtségnek. Helyette valami lelkes öröm ébredezik a tudatában. Lehet, hogy ez - a szabadságot jelenti? Kissé elkésve gondolja: - Hiba? - Hangosan pedig így szól: - mi történt? - Ahogy már sejthetted - jön a válasz -, utazni tudok az Időben. Anne Stewart nem tud semmit erről, de izgalma fokozódik. Fellobban a kíváncsiság első halvány szikrája. Milyen lehet ez a jelenség? A lány hónapok óta sokkszerű állapotban élt, képtelen volt világosan gondolkodni, kétségbeesve egyre azon gyötrődött, hogyan lehetne az Agy rabszolgaságából megmenekülni, hogyan lehetne a világ tudomására hozni, hogy egy Frankenstein-féle gépszörnyeteg vakmerően átvette a hatalmat közel ötszáz ember felett. A lányt azonban félelem fogja el, mert úgy tűnik, az időutazás már kívül esik azon a határon, amelyen az ember ellenőrzést gyakorolhat. Az Agy testetlen hangja folytatja:
- Elkövettem azt a hibát, hogy túlságosan előreszáguldottam az Időben. - Mennyire? A szavak elhangzanak, mielőtt a lány egyáltalán végiggondolta volna őket. De hát kétségtelenül tudnia kell. - Nehéz pontosan meghatározni. Egyelőre még nehezen boldogulok az időbeli távolságokkal. Talán tízezer évnyire. Az időtartam értelmetlennek tűnik a lány számára. Már száz évet is nehéz elképzelni a jövőben, nemhogy ezret -nem is beszélve tízezerről. De az aggodalom egyre nő benne. Kétségbeesetten kérdi: - Mi baj? Mi történt? Az Agy hosszú hallgatás után válaszol. - Összekapcsolódtam valamivel... vagy megzavartam valamit. Aztán az ... követett vissza a jelenbe. Most ott ül a völgy túlsó oldalán, körülbelül két mérföldnyire innen. Anne Stewart, segítened kell nekem. Oda kell menned, és meg kell vizsgálnod. Információkat kell szereznem róla. A lány nem reagál azonnal. A csodaszép nap valahogy biztonságérzetet ad. Nehéz elhinni, hogy január van és hogy valaha mielőtt az Agy megoldotta az időjárás befolyásolhatóságát - ilyenkor hóviharok tomboltak a zöldellő vidéken.
Aztán lassan megszólal: - Úgy gondolod, hogy menjek át a völgybe, ahol azt mondod, az a valami várakozik? - gerincén jeges hidegség kezd felfelé kúszni. - Nincs senki más - mondja az Agy. - Senki más, csak te. - De hát ez nevetséges! - hadarja a lány. - Ott az a sok férfi... a mérnök. - Nem érted - válaszol az Agy. - Senki sem tudja rajtad kívül. Miután te vagy a tulajdonos, legjobb lesz, ha téged választalak ki a külső világgal való kapcsolattartásra. A lány hallgat. A hang újra megszólal: - Nincs senki más, Anne Stewart. Neked, egyedül neked kell menned. - De hát mi az a valami? - suttogja Anne. - Hogy érted, hogy... megzavartad? Hogy néz ki? Miért félsz tőle? Az Agy hirtelen elveszti a türelmét. - Nincs veszteni való időnk ostoba magyarázatokra. A valami felállított egy házat. Világos, egyelőre nem akarja, hogy felismerjék. Az épület a birtokod túlsó végén áll, ami feljogosít, hogy megkérdezd, mit keres ott. Az ügyvédet már utasítottam, hogy zavarja el. Most arra vagyok kíváncsi, milyen alakban mutatkozik neked. Adatokra van szükségem.
A hang megváltozik: - Nincs más választásom, minthogy megparancsoljam, teljesítsd a kérésemet, mert ha nem, fájdalommal büntetlek. Menned kell. Azonnal! Apró nyári lak. Virágok, bokrok veszik körül, fehér léckerítésén vakít a kora délutáni napfény. A házikó magányosan áll a vadonban, ösvény sem vezet hozzá. Amikor létrehoztam, nem ügyeltem eléggé az összbenyomásra. (El is határozom, hogy rendbe fogom hozni.) Anne bejáratot keres a kerítésen, de sehol nem lát; szorongással telve mászik át a léceken és végigmegy a kerten. Életében sokszor került már olyan helyzetbe, amikor hűvös tárgyilagossággal figyelte önmagát és cselekedeteit. De még soha nem figyelte ilyen idegenül, kívülállóként, hogy mi történik vele. Szinte úgy tűnik, valahonnan a távolból szemléli, amint egy apró, nadrágos női alak átmászik egy hegyes csúcsokban végződő léckerítésen és bizonytalan léptekkel az ajtó felé tart. Aztán kopog. A kopogtatás viszont valódi a javából. Alaposan megüti az ujját. Meglepődve gondolja: Az ajtó fémből van.
Eltelik egy perc, azután öt perc, semmi válasz. Van hát ideje körülnézni, észrevenni, hogy onnan, ahol áll, nem látni az Agy faluját. Néhány facsoport az országutat is eltakarja. A lány nem látja a kocsit sem, melyet egy negyed mérfölddel odébb hagyott, a patak túlsó partján. Most már teljesen elbizonytalanodva végigmegy a ház fala mentén, a legközelebbi ablakig. Félig-meddig azt várja, hogy az ablak csak látszólagos, nem láthat be rajta. De valódinak tűnik és eléggé átlátszó. Bent puszta falat lát, puszta padlót és egy félig nyitott ajtót, amely a belső szobába vezet. Sajnos, az ablakból nem lehet oda belátni. - Hát - gondolja -, ez üres. Megkönnyebbülést érez, de ez a megkönnyebbülés valahogy nem valódi. Szorongása ugyan alábbhagy, de dühös magára, amiért arra gondol, a veszély már nem olyan nagy, mint előbb. Mindenesetre visszamegy az ajtóhoz, és megpróbálja lenyomni a kilincset. A kilincs enged, az ajtó hangtalanul, könnyedén nyílik. Egyetlen heves mozdulattal szélesre tárja, majd egy lépést hátrál - és vár. Csend, semmi sem moccan, sehol az élet egyetlen jele. A lány húzódva átlépi a küszöböt.
A szoba, amelyben most áll, nagyobb, mint gondolta. Viszont - ahogy már az ablakon át láthatta -, valóban nincsenek bútorok benne. A lány elindul a belső ajtó felé. Hirtelen megtorpan. Amikor az ablakon benézett, az ajtó kissé nyitva állt. Most be van csukva. A lány odamegy, fülét az ajtólaphoz tapasztja, amely szintén fém. A belső szobából egyetlen pisszenés sem hallatszik. Anne azon töpreng, nem kellene-e a házat megkerülve a másik szoba ablakán bekémlelnie. Ez azonban egyszerre butaságnak tűnik; ujjai a kilincsre kulcsolódnak. Lenyomja és magától eltolva ki akarja nyitni az ajtót. Meg sem moccan. Ekkor a lány óvatosan húzni kezdi maga felé. Az ajtó ellenállás nélkül sarkig tárul, mielőtt Anne megmozdulhatna. Most már mély sötétségbe vesző folyosó húzódik mögötte. Mintha végtelen mélységbe bámulna. Néhány pillanat elmúltával csillogó pontokat fedez fel a feketeségben. Élénken csillogó pontok, imitt-amott tompább fényfoltokkal. Halványan emlékeztet valamire, és a lánynak az az érzése, hogy fel kell ismernie. Alighogy az érzés feltámad, már tudja is, mi ez.
Csillagok. A csillagos világegyetem egy darabkáját bámulja, úgy ahogy az űrből lehetne látni. Sikoly készülődik a torkában. Visszahőköl és megpróbálja becsukni az ajtót, de nem megy. Lélegzet után kapkodva a bejárati ajtó felé fordul. Zárva van. Alig egy perce pedig nyitva hagyta. Odarohan, most már se lát, se hall félelmében. Ez az a rémült pillanat, amikor most már én magam birtokomba vehetem. Tisztában vagyok vele, hogy veszélyes, amit teszek, a látogatás azonban egyre kellemetlenebb számomra. Tudatom - amely azonos Anne Stewartéval - nem lehet egyidejűleg a saját érzékelő központomban is. Így azután a lány úgy látta a testemet, ahogy a hivatlan emberi látogatók számára hagytam, néhány automatakapcsoló vezérlésére bízva; ezek nyitjákcsukják most az ajtókat, különböző kategóriákat megjelenítve. Kiszámítom, hogy vak félelmében nem fogja észrevenni beavatkozásomat. Nem is tévedek, így azután sikerül kivezetnem a házból, és magához téríteni. Amikor ráébred, hogy ismét a szabadban van, rettenetesen megdöbben. Nem emlékszik rá, hogy kijött.
Futni kezd. Épségben átjut a kerítésen, néhány perc múlva átugrik a patak legkeskenyebb részén, még zihálva lélegzet után kapkod, de már érzi, hogy megmenekült. Később, a kocsiban, az országúton robogva, agya egyre tisztábban dolgozik. Már tisztán áll előtte: Van itt valami... különösebb és veszélyesebb mivel más -, mint az Agy. Miután végigkísértem, hogyan reagál Anne Stewart a történtekre, megszakítom a kapcsolatot. Központi problémám változatlanul az, mihez kezdjek az Aggyal, amely -gondolkodóképességét tekintve - vagy teljesen, vagy majdnem egyenrangú velem? Lehet, hogy az a legjobb megoldás, ha részemmé teszem? Térközi üzenetet küldök az Agynak. Azt ajánlom neki, hogy bocsássa rendelkezésemre egységeit és engedje meg, hogy megsemmisíthessem érzékelő központját. Azonnali válasz. - Miért ne vehetnem át én az irányítást és semmisíthetném meg a te érzékelő központodat? Ilyen önző javaslatot válaszra sem méltatok. Világos, az Agy semmilyen ésszerű megoldást nem fogad el.
Nincs más választásom, fortélyos módszerhez kell folyamodnom, amelyhez az előkészítő lépéseket már meg is tettem. Délután azon kapom magam, hogy aggódom William Grannittért. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy az Agy közelében marad legalábbis amíg megkapom tőle a felvilágosítást az Agy szerkezetét illetően. Nagy megkönnyebbülésemre kiderül, hogy bútorozott házat bérelt Lederton egyik villanegyedében. Csakúgy, mint az előző alkalommal, most sem veszi észre, amikor betelepszem a tudatába. Korán vacsorázik és estefelé - mivel nem találja a helyét - kocsijába ül és felmegy egy dombra, amelyről az Agy faluját látni. A völgy peremén húzódó út szélén megállva zavartalanul figyelheti a faluból kiés a faluba beáramló járműveket, embereket anélkül, hogy bárki is észrevehetné. Az egésszel nincs különösebb célja. Ha már itt van, megnézi, mi folyik lent. Különös, tizenegy évig élt ebben a faluban, mégsem tud róla többet néhány apróságnál. A mérnök kocsijától jobbra érintetlen rengeteg terül el. Fákkal borított völgyön át folyó kanyarog, a völgy addig húzódik, ameddig a szem ellát.
Hallotta, hogy ugyanúgy, mint az Agy, ez is Anne Stewarté, ez azonban eddig nem hatott rá. A lány apjától örökölt vagyonának nagysága megdöbbenti. Gondolatban felidézi első találkozásukat, ő már főmérnök volt, Anne pedig suta, ijedt tekintetű kislány, aki éppen akkoriban került haza a kollégiumból, ő valahogy később is egyre így gondolt rá, amilyennek akkor először látta, és nemigen vette észre, hogy a suta kislány közben nővé érett. Most a kocsiban üldögélve kezd rádöbbenni, hogy mekkora változás történt közben. Hangosan töpreng: - Tényleg, hogy miért nem ment férjhez? Lassan a harminc felé közeledik. Egyszerre eszébe jutnak a lány furcsa kis megnyilvánulásai - a felesége halála után. Ahogy társaságban gyakran megkereste. Ahogy a folyosón beleütközött és kacagva ment tovább. Ahogy be-bejött a főmérnök irodájába, csevegni vele az Agyról, holott addig hónapokig se tette ezt. Ő mindezt elég lehetetlen viselkedésnek találta, és néha csodálkozott, vajon a munkatársai miért tartják Anne-t sznobnak. Itt egyszerre megakad. - Uramisten - szólalt meg elképedésében hangosan. -Micsoda hülye
voltam! Bűnbánóan elmosolyodott, eszébe jut a felmondás. Ha egy nő megharagszik ..., de hát ez szinte hihetetlen. És mégis mi más oka lehetett rá? És most már körvonalazódik gondolataiban a lehetőség, hogy visszatérhet az Agy mellé. Hirtelen kellemes érzéssel gondol Anne Stewartra, mint nőre. A világ ismét mozgásba jön körülötte. Terveket sző az Agy számára. Érdeklődéssel állapítom meg, hogy a gondolatok, amelyeket előzőleg plántáltam tudatába, új irányba fordították éles, analizáló eszét. Már látja a közvetlen kapcsolatot az ember és a mechanikus Agy között, amelyben az utóbbi kiegészíti az emberi idegrendszert. Eddig jutott el. Az önmagát irányító mechanikus Agyra vonatkozó utalások úgy látszik elkerülték a figyelmét. Gondolatmenetéből, hogy hogyan akarja módosítani az Agyat, tisztán áll előttem az Agy működése. Éppen erre volt szükségem. Egyetlen percet sem vesztegetek. A mérnököt otthagyom a kocsiban, hadd álmodozzon és a faluba igyekszem. Az árammal telített kerítésen átjutva a főépületbe sietek, a tizennyolc vezérlő egység egyikéhez. Felveszem a
mikrofont és beleszólok.: - 3X mínusz -11-10-9-0. Képzelem, milyen zavart kelt, ahogy a kérlelhetetlen parancs eljut az effektorokhoz. Lehet, hogy Grannitt nem tudta volna, hogyan kerekedhet felül az Agyon. Én azonban, miután a gondolataiba behatolva megtudtam, hogyan is szerkesztette - én tudom. Szünet. Azután a szalagon megjelenik a gépelt válasz: - A feladat teljesítve. 3X elvágva a 6, 10, 9 és 0 szervomechanizmusok által, utasítás szerint. Adom a parancsot: - KT ... 1-től 8-ig a külső érzékelők beavatkoznak. A válasz azonnal érkezik: - A KT-1 stb. műveletek végrehajtva. 3X-nek nincs többé kapcsolata kifelé. Adom a következő rövid utasítást: - En-3X. Most aggódva várok. Hosszú szünet. Azután az írógép habozva kezdi kopogni: - De hát ez önrombolásra vonatkozó parancs. Kérem, ismételje az utasítást. Megismétlem és várok. Parancsommal egyszerűen arra utasítottam az Agy régebbi részét, hogy kapcsoljon túláramot a 3X-hez. Szerencsére már nekikezdtem emberszabású egységem
megszüntetésének. Az áramütés, amit kapok, részben levezetődik magára az épületre. A fémpadlón tűzcsóva lobban végig. Ami mégis nekem jut belőle, azt eljuttatom testem egyik energiatároló cellájába. Azután - ismét a völgy túloldalán vagyok, megtépázottan, de biztonságban. Nem vagyok különösebben büszke magamra, amiért ilyen könnyen kidobhattak. Ami azt illeti, persze én azonnal cselekedtem, amikor a szavak kiformálódtak, hogy 3X-nek továbbították a parancsot. Ahhoz igazán nem kellett gépelt közlemény, hogy tudjam, mi a véleménye 3X-nek arról, amit tenni készülök. Érdekes egyébként, hogy már az Agy régebbi részének is van védőberendezése öngyilkosság ellen. Én egyszerű számítógépnek tartottam, óriási számolószerkezetnek és információ-tárolónak. Nyilvánvalóan azonban kitűnő egyediség érzéke van. Ha magamhoz csatolhatnám, azzal a képességével együtt, hogy tetszése szerint utazgat az időben! Ez a cél lebeg előttem, ez tart vissza attól, hogy a rendelkezésemre álló egyszerű, erőszakos eszközöket használjam. Amíg csak kis esélyem is van arra, hogy úrrá lehetek felette, kisebb támadásoknál
egyebet nem kockáztathatok meg az Agy ellen ... elvágom az összeköttetését, kiégetem egyes áramköreit... Tehetetlen dühömben szinte őrjöngök, korlátozottságomon töprengve, amely úgy látszik, mindörökre meggátolja, hogy közvetlen úton jussak kiegészítő új mechanizmusokhoz. Egyetlen reményem, hogy fel tudok használni valamit, ami már létezik... átvehetem az irányítást az Agy felett ... Anne Stewart útján ... Másnap reggel ismét minden nehézség nélkül jutok be a faluba. Bent végigmegyek az egyik ösvényen, amely ahhoz a sziklához vezet, ahonnan jól látni Anne Stewart bungalóját. Úgy tervezem, irányítani fogom a cselekedeteit, szándékaimat belopva a lány tudatába, mintha saját elképzelései lennének. Azt akarom, hogy olyan utasításokat írjon alá és olyan parancsokat adjon a mérnököknek, amelyek alapján azok haladéktalanul szétszerelik az Agyat. Az ösvényről lepillantok. A fehér kerítés felett ott látom a lány házát. A völgy végén húzódik meg, valamivel lejjebb, mint ahol én rejtőzöm. A házat körülvevő fák, bokrok, virágok melegen otthonossá teszik a látványt. A
meredek lejtő előtti kis udvaron Anne Stewart és William Gran-nitt éppen reggeliznek. Kellemes meglepetéssel figyelem őket. A férfi megjelenése megkönnyíti a dolgomat. Ha esetleg - Anne-ként - kétségeim lennének az Agy valamiféle működése felől, a lány kérdéseket intézhet Grannitthoz. Azonnal be akarok hát kapcsolódni Anne idegrendszerébe. Alighogy elkezdem, ideg-impulzusai hirtelen megváltoznak. Meglepődöm, visszahőkölök - újra megkísérlem. A parányi változás az idegrendszer áramkörében megint azonnal bekövetkezik. És megint nem tudok behatolni. Anne előrehajol és mond valamit Grannittnak. Mindketten megfordulnak és felnéznek oda, ahol állok. Grannitt integetni kezd felém, azt akarja, hogy jöjjek le. Ehelyett azonnal megpróbálok az ő idegrendszerével fázisba kerülni. És megint az alig észlelhető módosulás: nem sikerül. Mindebből arra következtetek, hogy mindketten az Agy befolyása alatt állnak. Elképesztő. Ellenségem feletti abszolút mechanikai fölényem ellenére, alkotóim bizonyos határokat szabtak képességeimnek: egynél több értelmes
szerves lényt nem tudok egyidejűleg irányítani. Elméletileg, a rendelkezésemre álló szervomechanizmusok számtalan sorozatával akár egyszerre milliókat is képes lennék vezérelni. Valójában azonban ilyen sokszoros ellenőrzést csak gépek felett tudok gyakorolni. Még soha nem láttam ennyire szükségesnek, mint most, hogy átvegyem az uralmat az Agy felett. Neki nincsenek ilyen korlátai. Tervezője - Grannitt gyanútlanságában tökéletesnek tűnő önrendelkezést engedélyezett. Ez a felismerés határozza meg a következő tettemet. Mérlegelem, nem kellene-e visszavonulnom, de nem merek. A tét túlságosan nagy. Mégis, ahogy a tisztáson ülő pár felé közeledem, olyan érzésem támad, hogy az egész ügy kilátástalan. A két ember hűvösen fegyelmezett, és akaratlanul is csodálnom kell az Agy ügyességét. Szemmel láthatóan birtokába vett két emberi lényt, anélkül, hogy ezzel az őrületbe kergette volna őket. Sőt, határozottan kedvező változás látszik rajtuk. A lány szeme sokkal élénkebben csillog, mint ahogyan emlékeztem rá és valami méltóságteljes öröm sugárzik belőle. Úgy tűnik, félelme eltűnt. Grannitt
mindent azonnal értékelő, éles mérnöki pillantása engem figyel. Ismerem ezt a tekintetet. Azt próbálja megérteni, hogyan működik egy humanoid. Végül is ő szólal meg: - Nagy hibát követtél el, hogy átvetted az irányítást Anne ... Miss Stewart felett, amikor felkereste a kunyhódat. Az Agy pontosan kielemezte, hogy birtokba kellett venned, abból, ahogyan irányítottad, mikor pánikba esett. Ugyanakkor az Agy megtette az összes szükséges lépéseket is és most meg akarjuk beszélni veled, mi lenne a legmegfelelőbb módja annak, hogy megadd magad. Pimaszul magabiztos. Már nem első ízben merül fel bennem, hogy talán mégis le kell mondanom az Agy speciális mechanizmusáról. Utasítást küldök hátrahagyott testemnek. Észlelem, ahogyan az egyik szervomechanizmus kapcsolatot létesít egy innen ezer mérföldnyire fekvő titkos katonai repülőtér, egy bizonyos irányítható rakétájával - a repülőteret és a rakétákat az első napokban fedeztem fel, röviddel azután, hogy ebbe a korszakba érkeztem. Figyelem, ahogy a rakéta, utasításomat követve előresiklik az egyik
kilövőpályára. Most ott nyújtózik, várva, hogy a következő kapcsolás parancsára felsuhanjon az égre. Már látom, hogy meg kell semmisítenem az Agyat. Megint Grannitt beszél: - Az Agy a maga logikus módján rájött, hogy önmaga nem mérkőzhet veled, ezért elfogadva feltételeinket, szövetséget kötött Miss Stewarttal és velem. A feltétel az volt, hogy állandó ellenőrző berendezés került az új részeibe. Mostantól kezdve mi, mint egyének, úgy használhatjuk az Agy felfogó- és számítóképességét, mintha csak a sajátunk lenne. Nem kételkedem benne, hogy igazat mond, hiszen ha nincs ellenállás, ilyen asszociációkra magam is képes vagyok. Feltehetően akár fel is vehetnék ilyen szolgai kapcsolatot. Az elmondottakról azonban teljesen világossá válik, többé semmi reményem sincs arra, hogy bármit is megszerezhessek az Agytól. A távoli repülőtéren beindítom a kilövőszerkezetet. Az irányítható rakéta végigsüvít a meredek kilövőpályán, fel az égboltra, tűzcsóvát vonva maga után. Televíziós kamerák és hangközvetítők regisztrálják repülését. Nem egészen húsz perc múlva ideér.
- Nincs kétségem afelől, hogy valamit tervezel ellenünk - mondja Grannitt -, de mielőtt bármi jóvátehetetlen történik, válaszolnál néhány kérdésemre? Most már kíváncsi vagyok, mit akar kérdezni. Azt felelem tehát: - Esetleg. A mérnök nem erőlteti a határozottabb választ. Sürgető hangon kérdi: - Mi történik - sok ezer év múlva -, ami megfosztja a Földet légkörétől? - Nem tudom - felelek az igazságnak megfelelően. - Emlékszel rá! - mondja komolyan. - Emberi lény szól hozzád ... emlékszel rá! Hűvösen válaszolom: - Nekem nem számít, hogy emb ... Elnémulok, mert információ-központjaim pontos adatokat közölnek - olyan ismeretanyagot, amelyhez évezredek óta nem tudtam hozzáférni. - A Föld légkörével egyszerű természeti jelenség történik. A Föld gravitációja megváltozik, és ennek következtében a szökési sebesség a felére csökken. A légkör alig ezer év leforgása alatt apránként elillan az űrbe. A Föld olyan holttá válik, amilyenné holdja vált az energiaelosztás egyik korábbi periódusában.
Megmagyarázom, hogy az eseményben az anyag a lényeges tényező, amely mint jelenség természetesen nem létezik, és ezért a tömeg illúziója, Ylem, az alapenergia változásainak függvénye. Hozzáteszem: - Az értelmes szerves élet képviselőit természetesen más csillagok lakható bolygóira telepítik át. Látom, Grannitt remeg izgalmában. - Más csillagok! - sóhajtja. - Ó, Istenem! De már összeszedi magát. - Miért hagytak téged itt? - Ki kényszeríthetne engem arra, hogy ... - kezdem. És elhallgatok. Felfogóközpontomba ugyanis már meg is érkezett kérdésére a válasz. - Hogy megfigyeljem és feljegyezzem az egész ... Megint abbahagyom, ez alkalommal a meglepetéstől. Hihetetlennek tűnik, hogy ez az információ, amely oly soká rejtőzött valahol, most egyszerre rendelkezésemre áll. - És miért nem teljesítetted az utasítást? - kérdi Grannitt élesen. - Utasítások?! - csattanok fel. - Emlékszel rá! - hangzik ismét. Alig hogy kimondja a bűvösnek tűnő szavakat, máris felvillan bennem a válasz: a meteorraj. Egyszerre kirajzolódik előttem az egész. Meteorok
milliárdjai, először csak növelték képességeimet, hogy bánni tudjak velük, de aztán úrrá lettek minden ellenállásomon. Három létfontosságú helyen kaptam találatot. Ezt már nem mondom el Grannittnak és Anne Stewartnak. Hirtelen tisztán látom, hogy valamikor én is emberi lények szolgája voltam, és a meteorok szabadítottak fel, amikor eltalálták bizonyos kontroliközpontjaimat. Most már a jelenlegi öntudatom határoz meg, nem pedig az egykori szolgaság. Közben azt is megállapítom, hogy a rakéta három percnyire van a céltól, és itt az ideje, hogy távozzam. - Egyetlen kérdést még - szólal meg Grannitt. – Mikor vittek át a völgyön? - Körülbelül száz év múlva - felelem. - Úgy döntöttek, hogy a szikla alap ott... A mérnök gunyorosan szemlél. - Igen - mondja. - Igen. Hát nem érdekes? Az igazságot integráló belsőérzékelőim már megerősítették. Az Agy és én egy és ugyanaz vagyunk - csupán néhány ezer év távolságra egymástól. Ha az Agyat a huszadik században megsemmisítik, én sem fogok létezni a harmincadikban. Vagy mégis?
Nincs időm megvárni, hogy gondolkodó egységeim megadják a komplex választ. Egyetlen szinkron paranccsal működésbe hozom a rakéta atomtöltetű robbanófejében a biztonsági berendezést és a rakétákat elküldöm a falutól északra fekvő kopár dombvonulat felé. Ártalmatlanul csapódik a földbe. Megszólalok. - Felfedezése egyszerűen azt jelenti, hogy mostantól kezdve az Agyat szövetségesemnek kell tekintenem, amelyet meg kell menteni. Miközben beszélek, mintegy véletlenül Anne Stewart felé sétálok, kinyújtom a kezem, hogy megérintsem, és ugyanakkor közvetlenül villamosenergiát vezessek bele. Egy szempillantás alatt csupán kis szürke hamukupac marad belőle. Semmi sem történik. Nincs áram. Elmúlik egy dermedt perc, ott állok hihetetlenül és várom, hogy megkapjam a kudarc magyarázatát. Semmilyen magyarázat nem érkezik. Grannittra pillantok, illetve oda, ahol az imént is állt. De senki sincs ott. Úgy látszik, Anne Stewart sejti a problémámat. - Az Agy képes az időben mozogni - mondja lassan. Éppen ez az
egyetlen képessége, amellyel feletted áll. Az Agy elég messzire visszaküldte Billit - Mr. Grannittot ahhoz, hogy ne csak azt figyelhesse meg, ahogy megérkeztél, de arra is volt ideje, hogy kocsival átugorjon a házadba -, és az Agytól kapott jelzések alapján teljesen úrrá legyen a helyzeten. Mostanra már valószínűleg kiadta azt a parancsot, amellyel ő vezérli egész mechanizmusodat, az itteni egységedtől eltekintve. - Nem ismeri a parancsot - szólok. - Ó, dehogynem. - Anne Stewart hangja hűvös és magabiztos. - Az éjszaka nagy részét azzal töltötte, hogy permanens vezérlő egységeket épített be az Agyba. Ezek az áramkörök persze automatikusan téged is vezérelnek. Engem azután nem - mondom, de miközben beszélek, már futni kezdek felfelé a kőlépcsőkön, végig az ösvényen a kapuhoz. A Központi örségnél az őrszem utánam kiabál, ahogy elrohanok mellette. Semmire sem ügyelve futok tovább az országúton. Az első világos gondolat akkor ötlik fel bennem, amikor már vagy fél mérföldnyire jutottam - az a gondolat ugyanis, hogy egész hosszú fennállásom óta ez az első eset, hogy külső beavatkozás elvágott információtárolóimtól
és számítóegységeimtől. Eddig is előfordult ugyan, hogy lekapcsolódtam róluk és messzire eltávoztam, de azzal a könnyed magabiztossággal, hogy akkor állítom vissza a kapcsolatot, amikor akarom. Most azonban ez lehetetlenné vált. Mindössze ez az egység maradt nekem. Ha szétrombolják, akkor vége mindennek. Azon gondolkodom, hogy ilyen pillanatban egy emberi lény izgatott lenne, félne. Megpróbálom elképzelni, milyen formában jelentkezhet ez a reakció, és átmenetileg mintha az aggodalom halvány jeleit fedezném fel magamban, amelyek azonban tisztán fizikai jellegűek. Nem valami megnyugtató ez a reakció, ezért tovább futok. Először is, tisztába akarok jönni az egység belső képességeivel. Persze roppant bonyolult jelenség vagyok. Amikor magamat mint humanoidot megalkottam, kívül-belül automatikusan leképeztem egy emberi lényt. Az idegeket, szerveket, izmokat, csontokat - egyszóval mindent, mert sokkal egyszerűbb volt egy már meglevő mintát másolni, mint valami újat kigondolni.
Az egység tud gondolkodni. Elég ideig volt kapcsolatban a tárolókkal és számítóegységekkel ahhoz, hogy bizonyos képzeteket kialakítson szerkezetében - emlékképeket, gondolkodóképességet, élettani funkciókat, olyan természetes mozdulatokát, mint a járás, így hát valamennyire emlékeztet egy élőlényre. Negyven percig kellett megállás nélkül futnom, hogy elérjek a házamhoz. A kerítéstől mintegy harminc méterre elrejtőzöm a bokrok között és figyelek. Grannitt az egyik kerti széken ül. A szék karfáján automata pisztoly hever. Kíváncsi vagyok, milyen érzés lehet, amikor egy pisztolygolyó áthatol rajtam, miközben semmi lehetőségem a sérülés megjavítására. A gondolat nem valami kellemes, legalábbis belsőleg. Fizikailag, úgy tűnik, nincs jelentősége, mégis valami látszatfélelem fog el. Egy fa fedezéke mögé húzódva átkiáltok: - Mit akar tenni, Grannitt? A mérnök feláll és a kerítéshez jön. Ő is kiált: Előjöhetsz, nem lövök. Most már nagyon óvatos vagyok, alaposan végiggondolom hát mindazt, amit teste és az én kapcsolásaim közötti egységről hallottam. Ügy döntök,
hogy nyugodtan megbízhatom az ígéretében. Ahogy előjövök, fél kézzel becsúsztatja a pisztolyt a kabátzsebébe. Látom, hogy vonásai kisimultak, szeme bizakodóan csillog. Megszólal: - Már kiadtam az utasítást a szervomechanizmusoknak. Visszatérsz az őrhelyedre, a jövőbe, de az én felügyeletem alatt fogsz állni. - Soha senki nem fog énrám felügyelni - mondom dühösen. Grannitt vállat von. - Nincs más választásod. - Miért ne folytathatnám azt, ami most vagyok? felelem. Grannitt hangja közömbös. - Rendben van - újra megvonja a vállát -, miért is ne próbálhatnád meg? Lásd magad, boldogulsz-e emberi lényként. Gyere vissza harminc nap múlva, majd akkor újra beszélgetünk. Úgy látszik, megsejtette az agyamban formálódó gondolatot, mert éles hangon hozzáteszi: - De nehogy korábban gyere vissza. Őröket állítok ide, lőjenek rád. Elindulok, de azután lassan visszafordulok a mérnök felé. - Ez a test emberi mintára készült - mondom -, de nincsenek emberi szükségletei. Mit csináljak?
- Az már a te gondod - feleli Grannitt. Az első napokat Ledertonban töltöm. A legelső napon segédmunkásként dolgozom, valami alapozást kell kiásni. Estére úgy érzem, ez a munka nem elégít ki. Útban a szállodám felé az egyik üzlet kirakatában kis cédulán akad meg a szemem. „Segéderőt felveszünk!" - ez áll rajta. Egy rövidáru-kereskedés adminisztrátora leszek. Az első órát az áruk megismerésével töltöm, és mivel az ismereteket automatikus módszerekkel raktározom, ez alatt az idő alatt meglehetősen jól tájékozódom az árak és a minőségek felől. A harmadik napon a tulajdonos helyettesévé emel ki. Az ebédszüneteket egy állami tőzsdei vállalkozó cég helyi fiókjában töltöm. Kieszközlöm, hogy a cég vezetője fogadjon, és mivel látja, hogy értek a dologhoz, alkalmaz könyvelőként. Rengeteg pénz megy át a kezemen. Egy napig figyelem, azután egy részét befektetem egy kis magánvállalkozásba az utca túloldalán, egy fogadóirodában. Mivel a játék a matematikai valószínűségszámításon alapul, amelyben a legfontosabb a számítás sebessége, három nap múlva tízezer dollárom van.
Felszállók a legközelebbi légikikötő felé haladó autóbuszra, és jegyet váltok egy New York-i gépre. Felkeresem egy hatalmas villamossági vállalat központját. Miután rövid ideig elbeszélgetek egy beosztott mérnökkel, bemutat a főmérnöknek és máris megbízatásom van olyan villamosberendezésre, amely gondolati irányítással kapcsolja ki-be a világítást. Az egész tulajdonképpen az elektroenkefalográf egyszerű továbbfejlesztése. Ezért a találmányért a cég nem kevesebb, mint egymillió dollárt fizet. Tizenhat napja, hogy Grannitt-tól elváltam. Unatkozom. Veszek magamnak egy autót és egy repülőgépet. Száguldozom az utakon és a felhők felett. Szándékosan kockáztatok, hogy sikerüljön félelmet ébresztenem magamban. Alig néhány nap múlva ez is elveszti a varázsát. Egy egyetemi ügynökség segítségével kinyomozom az országban fellelhető összes mechanikus agy helyét. A legtökéletesebb köztük természetesen az Agy, Grannitt mesterműve. Megvásárolok egy meglehetősen jó típust és nekiállok analógberendezést konstruálni hozzá.
Csupán az aggaszt, mi történik, ha egy másik Agyat alkotok? Ezredévekre lesz szükség, hogy az emléktárolókat feltöltsem mindazokkal az adatokkal, amelyekkel a jövőbeli Agy már rendelkezik. A megoldás logikátlannak tűnik, márpedig túl sokáig voltam egy automatikus józan ész része ahhoz, hogy most szakítsak a hagyományokkal. Mégis, amikor a harmincadik napon a ház felé közeledem, néhány elővigyázatossági intézkedést teszek. A környező bokrokban néhány fegyveres rejtőzik, akik egyetlen jelemre tüzelni kezdenek Grannittra. Grannitt már vár. - Az Agytól tudom, hogy fegyveresen jössz. Elengedem a fülem mellett. - Grannitt - kérdezem -, mit akar tenni? - Ezt! - feleli. Miközben beszél, valami erő megragad és fogva tart. - Megszegi az ígéretét - figyelmeztetem. - Az embereimnek parancsuk van, ha rendszeres időközökben nem tudatom velük, hogy minden rendben van, kezdjenek tüzelni. - Mutatok neked valamit - mondja a mérnök -, mégpedig most rögtön. Egy perc, és kiszabadulsz. - Rendben van, folytassa.
Hirtelen idegrendszere részévé válók, az ő irányítása alatt. Nyugodtan előhúz egy noteszt, és lapozgat benne. Pillantása megakad egy számon: 71 823. Hét egy nyolc kettő három. Érzékelem, hogy az ő agyán át ismét kapcsolatban vagyok egykori testem emlék-tárolóival és számítóegységeivel. Roppant együttesüket felhasználva, a számot, 71 823-at megszorzom önmagával, kiszámítom a négyzetgyökét, a köbgyökét, a 182-részt száznyolcvankétszer elosztom 7-tel, a teljes számot 71szer elosztom 3 négyzetgyökének 8,823-szorosával és - mind az öt számjegyet 23-szor kiírva - az egészet megszorzom önmagával. Mindezt úgy teszem, ahogy Grannitt végiggondolja és haladéktalanul közlöm agyával a válaszokat. A mérnök számára úgy tűnhet, mintha ő maga számolna, olyan tökéletes az emberi és a gépi agy összhangja. Grannitt lelkesen felnevet és egyidejűleg megszűnik a komplex erő, amely fogva tartott. - Olyanok vagyunk, mint egyetlen emberfeletti lény mondja. Azután hozzáteszi: - Az álmom tehát megvalósítható. Az ember és a gép együtt
olyan problémákat képes megoldani, amelyeket eddig még elképzelni sem mertek. Miénk a bolygók, sőt a csillagok világa is csupán a kezünket kell kinyújtani értük. Valósággá válhat akár a fizikai halhatatlanság is. Lelkesedése magával ragad. Ez az az érzés, amelyet hiába hajszoltam az elmúlt harminc nap alatt. Lassan kérdezem. - Milyen feltételeket kell elfogadnom, ha beleegyezem az együttműködésbe? - Azokat az emléktárolókat, amelyek az itteni eseményeket tartalmazzák, kiürítjük vagy hatástalanítjuk. Gondolom, el kell felejtened az egész kalandot. - Ezenkívül? - Soha, semmilyen körülmények között nem vezérelhetsz emberi lényt. Nagyot sóhajtva belátom. Szükséges óvintézkedés részéről. Grannitt folytatja: - Hozzá kell járulnod, hogy egyszerre számtalan emberi lény használja fel képességeidet. Hosszú távon, úgy vélem, az emberi faj jó része részt vesz majd ebben. Ahogy ott állok, még mindig a férfi részeként, érzem, ahogy vére lüktet ereiben. Már lélegzésének érzése is fizikai gyönyör. Saját tapasztalatomból
tudom, hogy soha gépi úton alkotott lény ehhez hasonlót sem érezhet. Hamarosan nemcsak egyetlen, hanem számtalan ember agyával és testével kapcsolódom egybe. Egy egész faj gondolatai, érzelmei fognak átáramlani rajtam. Fizikailag, szellemileg és érzelmileg részévé válók majd a bolygó értelmes élőlényeinek. Már nem félek. - Hát jó - mondom -, tegyük meg hát sorban, békésen megegyezve mindazt, amit tennünk kell. Nem rabszolgája, társa leszek az Embernek.
