Írta: Mester Ildikó. Igaz történetek az átkosból" ig

Írta: Mester Ildikó

Igaz történetek az ”átkosból" 1960-1988-ig.


(1-98 oldal)

Amit ebben a könyvben leírtam, megtörtént eseményen alapul. Emberek élték meg, mesélték el. Sokáig senkinek nem beszéltek ezekről a dolgokról mert vagy féltek, vagy szégyellték. Magyarországon élő emberek életéből kiragadt érdekes

epizódok.

Természetesen

a

könyvemben

szereplők

neveit

megváltoztattam, és van ahol az időpont is más, átszőve a saját képzeletemmel. A fejezetek előtt, részletesen fölsoroltam a szereplőket, és a helyszint. Mindegyik történet egyes szám, első személyben van leírva, mintha most mesélné el a főszereplő. A könyv gerincét, a valóság alkotja. Jó szórakozást kívánok az olvasáshoz! / a szerző/

2


(1-98 oldal)

Tévedés

23 éves lehettem, amikor úgy éreztem, megértem az anyaság nemes feladatára, és szerettem volna áldott állapotba kerülni. Két évig az Ovidon nevű fogamzásgátló tablettát szedtem. Már közel egy éve abbahagytam, de a várva várt terhesség nem következett be.

Elmentem a nőgyógyászatra, ahol

megállapította az orvos, hogy fejletlen a méhem, és nem lehet gyermekem. Ha netán valami csoda folytán mégis áldott állapotba kerülnék, akkor sem tudnám kihordani a gyermeket, tehát nem tápláljak hiú reményeket. Nem nyugodtam bele olyan könnyen, még három másik nőgyógyászhoz is elmentem, de sajnos ők is ugyanazt mondták. Mintha összebeszéltek volna. Nagyon szomorú lettem, a férjem nem értett meg. Egyszer azt mondta, amikor sóvárogva néztem egy babakocsit toló asszonyt:- szülj ha tudsz, rajtam nem múlik! Fájt nagyon, attól fogva senkinek nem beszéltem mélységes bánatomról. Eszembe jutott gyermekkori betegségem, amikor is még a negyedik évemet sem töltöttem be, és megkaptam a korea minor nevű betegséget. Jobb kezem, és mindkét lábam megbénult, három hónapig kezeltek a szegedi Gyermekklinikán, és hihetetlen csoda folytán meggyógyultam. Arra gondoltam, talán abból a betegségből eredően sérülhetett bennem valami, és ezért nem lehet gyermekem. Ennek ellenére, elmentem egy ötödik nőgyógyászhoz, bár nem reménykedtem semmiben. Vizsgálat után szépen elbeszélgetett velem. Annyit mondott, hogy soha többé ne szedjek fogamzásgátló tablettát, mert káros a szervezetemre. Sőt, más gyógyszert se szedjek, és ne akarjak minden áron terhes lenni. Megnyugtatott, és azt tanácsolta, éljek kiegyensúlyozott, egészséges életet. Megfogadtam. Sokat úsztam, olvastam, megpróbáltam elfoglalni magamat maximálisan a munkám mellett. A megyei kórházban dolgoztam, mint adminisztrátor kezdtem, majd belgyógyászati szakasszisztensként kerültem évek múlva a körzeti orvosi rendelőbe. Három hónap múlva fájdalmat, feszülést éreztem a melleimben.

3


(1-98 oldal)

A menstruációm rendben, kicsit megijedtem, és fölkerestem az onkológia doktornőjét. Megvizsgálták a melleimet, majd átirányítottak a nőgyógyászatra. Megállapították, hogy hat hetes terhes vagyok. Nem akartam hinni a fülemnek, de tréfásan megjegyezték, majd hiszek a szememnek. Erősítő injekciókat kaptam, két hónapra befektettek az osztályra vérzések miatt, nehogy elmenjen a baba. A kilenc hónapot otthon töltöttem, veszélyeztetett terhesként. Boldogan, és nagy izgalommal vártam a szülés időpontját. Húsvét előtt, 1983. március 26-án megszületett a kisfiam. 3800 gramm 56 cm, gyönyörű babának adtam életet! Nagyon vártam őt, a világ legboldogabb édesanyjának éreztem magam. Húsvétra már haza is engedtek bennünket, hiszen mindkettőnknél, mindent rendben találtak. Édesanyám várt otthon bennünket, a férjem autóval vitt haza. Igaz a férjem rendszeresen megcsalt, de én erről nem vettem tudomást, úgy tettem mint, aki mitsem sejt az egész dologról. Akkor csak a kisfiammal törődtem, örültem, hogy a karomba foghatom! A gonosz hazug világról nem akartam tudomást szerezni. Mégis, amikor a férjem meglátta először a kisfiát, elsírta magát, és mindkét kezemet szó nélkül, térden állva összecsókolta. Én tudtam miért teszi, de mindezt nem éreztettem vele. Adtam neki még egy lehetőséget. Otthon tartózkodásunk második reggelén, kisfiam szoptatás után, sugárban kihányta a tejet. Nem tudtam mire vélni, de gondoltam a következő alkalommal biztosan nem így lesz. Amikor tisztába tettem, feltűnt, hogy a pelenkában a vizelete szemmel látható, narancssárga színű. A következő etetéskor ugyanaz történt, ezért azonnal autóba ültünk, és bementünk a gyermekkórházba. Ott megvizsgálták a kisfiamat, bent kellett maradnunk az osztályon. Engem az anyaszálláson helyeztek el. Vizelet vizsgálatot, röntgent, vérvételt csináltak, de minden eredmény negatív. Elkészítették a veseszcintigráfiát is, ahol kimutatták, hogy valami beárnyékolja a vesét, de

nem tudták pontosan mi lehet az.

Daganatra gyanakodtak.Egy hét kórházi bentlét után, kisfiamat áthelyezték a gyermekklinika sebészeti osztályára.

4


(1-98 oldal)

Mielőtt elvitték, aláírattak velem egy nyilatkozatot, melyben az állt, ha életmentő műtétre kerül sor, beleegyezem. Másnap hajnalban elszállították mentővel a kisfiamat. Nem mehettem vele, hogy miért, azt a mai napig sem tudom megérteni. Ezért férjemmel együtt autóba ültem, és indultunk a klinikára. A sebészeten nem találták a kisfiamat. Fölmentünk az emeletre, ott sem tudtak róla. Akkor leültem a lépcsőre, és azt mondtam, addig egy lépést sem megyek, míg meg nem találják a gyermekemet. Ide hozták, itt kell lennie. Végül visszamentünk a sebészetre. Már bent feküdt a kórteremben, már átöltöztették, már nem ölelhettem magamhoz, csak egy üvegajtón keresztül láthattam. Kérdésemre az adjunktusnő a következőket hadarta el, hidegen és érzéketlenül: - A kisfiának valószínűleg vesedaganata van. Ha jóindulatú a daganat, akkor megmarad a gyerek, ha rosszindulatú meghal. Kértem, maradhassak bent vele, hiszen még szoptatni kell, de nem engedték. Azt mondták, érdeklődjünk másnap telefonon. Mint akit leforráztak, ott álltam, és nem akartam hinni a fülemnek. Ordítani akartam fájdalmamban, de csak álltam némán, és nem tudtam elhinni ezt a borzalmat, hiszen egészségesnek mondták a kisfiamat, nem találtak az újszülött osztályon semmi problémát. Naponta vizsgálta gyerekgyógyász az újszülött babákat, vért vettek tőlük, pelenkázták, mosdatták- és senki nem vette észre, hogy rózsaszin a vizelete! Én otthon azonnal megláttam, itt nincs rendben minden. A baba vizelete szemmel szinte nem látható, csak érezhető, nedves a pelenka! Hogyan lehetne vesedaganata, senkinek a családban nem volt ilyen betegsége. Első gondolatom, ami az eszembe jutott, hogy bemegyek a kórterembe ahol az én tizennégy napos pici fiam fekszik, magamhoz ölelem, és kiszaladok vele a világból. De nem tehettem, mert ha mégis igazuk lesz, én hogyan is tudnék puszta két kezemmel segíteni rajta. Ott álltam a folyósón és zokogtam, körülöttem szaladgáltak az orvosok, a nővérek, végezték a dolgukat. Nem adtam senkinek pénzt, sem orvosnak, sem nővérnek, nem is tellett rá. Én aki egészségügyi dolgozó vagyok, én aki mindenkivel szemben a maximális tudásom szerint jártam el, én aki soha egy fillért nem fogadtam el senkitől, én aki a gyógyításra tettem föl az életemet!

5


(1-98 oldal)

Ott álltam és nem akadt egyetlenegy szakember, aki két emberséges szóval megnyugtatna! Bennem pedig egy világ omlott össze. Haza mentünk valahogy, otthon az üres szoba várt. Benne a kiságy, benne a pici kising, a pici rékli, a pici sapka, a pici tipegő. Odamentem a kiságyhoz, fölemeltem a kis babaruhákat, arcomhoz érintettem, megpusziltam és zokogva roskadtam a földre. Éreztem pici fiam baba illatát, szinte még melegnek tünt testétől a ruha. Megfogadtam magamnak, ha elveszítem a kisfiamat, véget vetek az életemnek, hogy együtt temessenek el bennünket. A

terhességem alatt szednem kellett Pipolphen tablettát, méhizomzat

nyugtatásra adták. Még találtam belőle, azt vettem be, hogy csak aludjak és ne tudjam magam körül semmiről. Otthon bujkáltam. Egész nap egyedül maradtam, férjem csak este jött haza. Ha csöngettek észrevétlenül kilestem, és nem nyitottam ajtót. Nem akartam beszélni senkivel, a fájdalmamat nem tudtam szavakban kifejezni. Nem kellettek a sajnálkozó, együttérző, érezhettem

igazán.

üres szavak, hiszen azt, amit átéltem, egyedül én Számomra

megsemmisült

körülöttem

minden.

A

siránkozással pedig a gyermekemen segíteni nem lehetett. Csak a kisfiamért imádkoztam minden gondolatomban. Ahogy kinyitottam a szemem, az első szavam, Istenem add vissza a gyermekem! Elmentem a templomba, letérdeltem a Szűz Mária szobor előtt, és sírva könyörögtem kisfiam életéért. Nem jártam soha templomba, nem neveltek a szüleim vallásosan, de úgy éreztem, az én gyermekemen csak a jó Isten, a Szűzanya, a csoda segíthet! Hosszú órák következtek, mintha az idő is szándékosan lassabban múlna. Nem akart telni, szinte egyhelyben állt az óra mutatója. Úgy éreztem, megőrülök a várakozásban. Aznap telefonáltam, azt mondták minden vizsgálat negatív, nem tudják mi az, ami beárnyékol. Lehet, hogy nem kell megoperálni, érdeklődjek másnap. A következő napon ismét telefonáltam a postáról, akkor azt válaszolták: csak megoperálják. Ez így ment egy-két napig. 1983. április 14-én eltávolították a kisfiam jobb veséjét.

6


(1-98 oldal)

A műtét utáni napon azonnal utaztam a Klinikára, bár azt tanácsolták ne menjek, még túl korai. De úgy éreztem, nincs olyan ember a földön, aki megtilthatná nekem azt, hogy a saját gyermekemet lássam. Kisfiam ott feküdt és aludt az ágyban. Olyan sokat változott a pici, kedves arca, amióta nem vehettem a karomba, egészen más lett. Istenem, mennyit szenvedhetett ártatlan kis lénye! Amióta a világra jött, csak a kellemetlen élményeket ismerte. Pedig én mennyire óvtam és féltettem. Elszakítottak egymástól bennünket, ridegen és érzéketlenül. Milyen boldognak is éreztem magam, amikor a világra hoztam! És megláthattam várva várt gyermekemet, akit addig kilenc hónapon keresztül, a szívem alatt éreztem. Most pedig itt állok szótlanul- én az anya- aki eltűrte, hogy így megkínozzák a gyermekét! A nővér kérésemre megmutatta a vágást. Szörnyű látvány tárult elém. Az én pici fiam hasa, teljes szélességében összevarrva, és valami barna anyaggal bekenték, hogy a sebszélek gyorsabban gyógyuljanak. Tisztába tehettem, és Robébi tápszerrel megetethettem. A nagy aggodalomban, és mert nem szoptathattam, elapadt a tejem. Nem tudhattam meg, milyen érzés az, ha egy anya természetes úton táplálhatja újszülött gyermekét. Már nem is akart szopni, hiszen a cumisüvegből könnyen jött a tápszer. Ezt is elvették tőlünk! A műtétet végző professzor beszélni akart velem. Bementem az irodájába, ahol a következőket mondta: - Nézze asszonyom lehet, hogy amit, most mondok nem kellene elmondanom, de a lelkiismeretem úgy diktálja, hogy önnek joga van erről tudnia. Igaz, eltávolítottuk a jobb vesét, kiemeltük, mert vesedaganatra mutatott minden jel. Nem találtunk semmilyen daganatot, nem kellett volna a vesét eltávolítani. A vesetokon belül egy vérömleny keletkezett, melyet ha időben észre veszünk, egy dréncsövön keresztül leszívathatunk és elkerüljük a szerveltávolítást,

a

hasmetszést. Ez egy lúdtojásnyi

haematóma, ami

összenyomta a vese állományát. Adminisztrációs tévedés történt. A kórházból úgy kaptuk a kórlapot, hogy ön császármetszéssel szült. Ezért nem számoltunk azzal a lehetőséggel, amikor is a szülőcsatornában megnyomódhat a magzat. Egyébként a műtét során nem lépett föl semmilyen komplikáció, gyorsan fog gyógyulni a baba, erős kisfiú.

7


(1-98 oldal)

Gyógyszert nem kell szednie, teljesen egészséges, utókezelést nem igényel. Hat hét múlva, varratszedés után kontroll vizsgálatra kell jönniük. 1983. április 25-én haza

engedték

a

kisfiamat. A

zárójelentésen, amit kézhez kaptam,

természetesen erről egy szó nem esett. Úgy fogalmazták meg, hogy a jobb vese eltávolítása elkerülhetetlen a gyermek életbenmaradása végett. Először azt gondoltam, beperelem az orvosokat, hiszen egy életre megcsonkították a kisfiamat. De nem tudtam kit vádoljak név szerint. Nagyon sok pénzbe kerül mindez, és rájöttem az orvosokkal pereskedni kész öngyilkosság. Hiszen ők a társadalomban előnyt élveznek. Kéz kezet mos alapon mindent kimagyaráznának, és még a végén engem marasztalna el a bíróság. Az orvosok is emberek, és aki ember az tévedhet. Csak van, aki vállalja a tévedését és annak következményeit, van, aki nem. Az utóbbi egyszerűbb megoldás. Bár nem tudom, hová tűnik ilyenkor az emberi lelkiismeret? A munkám során olykor, ha hibáztam, azonnal felelősségre vontak. Elismertem tévedésem, igazuk volt. Igyekeztem a legrövidebb időn belül kijavítani, és máskor jobban oda figyeltem. Aztán eszembe jutott az is, bármilyen pert indítok, bármi lenne a vége, a kisfiam veséjét soha, senki nem adhatja vissza! És nekem ez a fontos. Csodát tenni, egyszerű földi halandó nem képes. Ezért nem pereskedtem, nem panaszkodtam, nem vádoltam. Viseltem csendben a sorsunkat, ha valaki kérdezett válaszoltam, arra törekedtem, hogy vigyázzak a kisfiamra, aki immár a 13. évében jár. Tudja, mi történt vele, tudja, vigyáznia kell magára. Hogy miért mondtam el mindezt? Talán azért, mert míg élek, nem felejtem el azt a rettegést, amikor nem tudtam mi lesz a gyermekemmel. Nagyon vártam őt, és mások hibájából majdnem elveszítettem. És azért, hogy a jövőben ilyen hibát ne kövessenek el. Ugyanis ezek azok a tévedések, melyek orvosi nyelven szólva irreverzíbilisek, vagyis visszafordíthatatlanok a páciens számára. Az egész életét gyökeresen megváltoztatja egy ilyen tévedés. Egy anya soha nem felejt. Életem legborzalmasabb " élményét" osztottam meg Önökkel.

8


(1-98 oldal)

Anyám az Anyósom

Munka után bementem az orvosi könyvtárba, mert a tanulmányomhoz szükségem volt egy-két pontos szakkifejezésre, amit csak ott találtam meg. Erika a könyvtáros kedves, mosolygós arccal fogadott minden érdeklődőt. Ez az épület a kórház udvarának közepén, parkkal körülvéve emelkedett ki a megszokott kocka házak közül. Régen ugyanis kápolnaként használták. Itt mondtak minden szenvedőért, haldoklóért, elhunytért imát az apácák. Nos, a hatvanas években berendezték, átalakították orvosi könyvtárrá. Nekem személy szerint, megragadta a figyelmemet, hiszen építészeti stílusa széppé varázsolta. Szerettem idejárni. Csend, nyugalom, télen meleg, nyáron jó hűvös honolt. Amikor el akartam tűnni a világ szeme elől, ide menekültem. Ez történt aznap is. Már egy éve együtt éltem a barátommal. Közben megismertem egy orvost. Eleinte csak nézett, le nem vette rólam a szemét. Majd köszönt is - kezét csókolom - mondta, és rám mosolygott. Mit is tehet egy nő ilyenkor? Természetesen visszaköszöntem. Ma ebédkor, az ebédlőben leült az asztalomhoz. Miért nem az üres asztalt választotta? Éreztem közeledni akar hozzám. Ezeket a gondolatokat elhessegettem magamtól, és Zoltánra összpontosítottam, aki talán otthon vár. Zoltán betegesen féltékeny ember. A buszon a tömegben, ha hozzám ért egy férfi, mert fékezett a sofőr, otthon kaptam két olyan hatalmas pofont, hogy nekiestem a hűtőszekrénynek. - A mocskos latrodhoz bújtál ordította, és a hajamat cibálta. Ha visszaköszöntem egy férfinak, mindegy, hogy a barátom, vagy ismerősöm, vagy rokonom, vagy kollégám az első szava: biztosan belebújtál az ágyába is! - és nem tudtam meggyőzni az ellenkezőjéről. Később már meg sem próbáltam, minek mentegetőzzek olyan dologban, amit soha nem követtem el. Rá kellett jönnöm, ez a férfi nem normális egészen, és valamilyen úton, meg kell szabaduljak ettől a beteges kapcsolattól. Csak azt nem tudtam, hogyan is kezdjek hozzá.

9


(1-98 oldal)

Tegnap este összevesztem vele, mert nem akartam a nehéz napjaim alatt szeretkezni. Ez undorító, ki a csudának van szüksége ilyenkor a szexre. Őt meg az izgatta föl, amit nem lehet. És mert nem engedtem a követeléseinek, elment otthonról.

Reggelre sem jött haza. Engem viszont vártak a betegek a

belgyógyászaton,

a

reumatológián,

az

idegosztályon.

Órarend

szerint

beosztottak, hol mikor, kiket kell gyógytornáztatnom. Közben egy pályázatra jelentkeztem, a munkámról készítettem beszámolót, ezért mentem a könyvtárba. Emiatt is haragudott Zoli, hogy minek foglalkozok én ilyesmivel, csak az időmet pocsékolom, úgysem nyerek semmit. Egyszóval mindenért haragudott, ami, vagy aki elvett tőle. Mert ő úgy képzelte az életünket, hogy én az összes szabad percemet csak vele fogom tölteni, az ágyban. Nem vagyok sem érzéketlen, sem hideg, sem frigid, de azért más is van a világon, ami engem nagyon is érdekel. Egyszerre úgy éreztem, teljesen elegem van Zoliból, nem tudom hová tűnt el, de ha valaki amiatt a dolog miatt elviharzik szó nélkül, és felrúg mindent, akkor az egész kapcsolat semmit nem ér. Visszatérve a mai napra: Ott ültem a könyvtárban, és olvasgattam az akupresszúráról szóló könyvet, közben jegyzeteltem. Egyszer csak megszólal mellettem egy férfi hang: - Kezét csókolom, leülhetek? - kérdezte csendesen. Ő az, a doki, bár nem tudtam hol, melyik osztályon dolgozik, de a kék kártya amit a köpenyére tűzött, jelezte beosztását. Nekem lila kártya függött a köpenyemen, amin az állt, Havas Anikó, gyógytornász. Kicsit meglepődtem, és érdekes módon, nagyot dobbant a szívem. Miért? Nem ismerem, csak látásból, nem tudok róla semmit, és mégis a torkomban ver a szívem. Ez már kóros eset. - Tessék nyugodtan - mondtam - bár, én már készen is vagyok, megyek, mert sok a dolgom. Föl akartam állni, de ő megfogta a kezem, és kérte maradjak még egy kicsit, szeretne velem beszélni. Lassan visszaültem. - Nos akkor figyelek, miről van szó ? - kérdeztem hidegen. - Szeretnék először is bemutatkozni, dr. Marsal Miklós vagyok. Itt dolgozom a szülészeten. Tudom, hogy ön gyógytornász, sőt még a nevét is tudom.

10


(1-98 oldal)

- Honnan? -néztem rá meglepődve. - Onnan, hogy megérdeklődtem azoktól, akik önt ismerik. Sajnos nem sokat árultak el önről, de elhatároztam, megkeresem a módját, hogy négyszemközt beszéljünk. - Nézze nem tudom, mit akar tőlem, de még mielőtt hozzá fogna, közlöm nincs időm, vár valaki és rohannom kell. Zavartan rakosgatni kezdtem a kezemben lévő papírokat. - Nekem van időm, én tudok várni, és beszélhetünk máskor is. Tudja mit? Ha lesz egy kis szabad ideje, hívjon föl ezen a számon, és megbeszélünk egy mindkettőnknek megfelelő időpontot. Kártyára fölírta a telefon számot, és a kezembe adta. - Jó rendben van, majd egyszer élek a lehetőséggel, de nem tudom mikor. - Ígérje meg, találkozunk még. - szólt utánam. - Rendben van, mondtam már, majd fölhívom, de kérem, ne sürgessen. - Gyors léptekkel siettem az ajtóhoz, majd visszanéztem és rámosolyogtam. - Viszlát! majd legközelebb! - és intettem a kezemmel. Addig senkivel nem ismerkedek, amíg ezt az őrült Zolit le nem rendeztem. Még csak az kellene, hogy Zoli meglásson egy másik férfival kettesben a könyvtárban, vagy máshol! Amilyen bolondulásig féltékeny, megfojtana! Ideges vagyok, vajon hová mehetett? Miért nem jött legalább reggelre haza? Csak nem esett baja? Felszálltam a buszra, és siettem a lakásunkba. A kocsi ott állt az udvaron, Zoltán hazajött. Megnyugodva sóhajtottam föl. De most jön még a java. Szakítanom kell vele, mielőtt teljesen kisajátítana magának! Nem vagyok a tulajdona, csak a társa! Mégpedig a mellérendeltje, nem az alárendeltje. Boldogan szaladtam be a lakásba, és amikor benyitottam az ajtón, tátva maradt a szám a meglepetéstől. A szobaajtó nyitva, az ágyon Zoli és két nő levetkőzve, anyaszült meztelenül. - Na helló édesem, gyere be, már csak rád vártunk. Azt hittem soha nem jössz haza. - kéjelgett Zoli. Majd fölállt és felém igyekezett. Én meg hátráltam, ameddig a fal engedte.

11


(1-98 oldal)

- Gyere csak közénk, te vagy számomra a szexkirálynő, tudod egyik sem léphet a helyedbe, de három nővel nagyon klassz az ágyban. Őket az éjjel szedtem össze, és mivel kedvelnek engem, eljöttek hozzánk. Ugye te is örülsz? - Neeem! Nem, nem! Te mocskos disznó, undorodok tőled, te perverz alak, hozzám ne próbálj érni, mert megjárod! - kiáltottam. Zoli csak nevetett, amikor átakart ölelni, térdemmel hatalmas nagy erővel lágyékon rúgtam. Összeesett és jajgatott. - Végeztem veled, soha többet nem akarlak látni, ne próbálj keresni, amúgy is elegem van már belőled, a beteges féltékenységi rohamaidból, a hülye kívánságaidból! Ez

az utolsó csepp a pohárban! Jó

mulatást! - és becsaptam magam mögött az ajtót. Szaladtam végig az úton, egészen a buszmegállóig. Mérgesen bosszankodtam, hogyan is lehettem ennyire vak és naiv, nem vettem észre egy évig, kivel is élek. Na de vége, még jó, hogy nem hallgattam rá, és nem lettem a felesége. Istenem, de jó, hogy végre kimutatta a foga fehérét, még akkor, amikor könnyűszerrel, minden bírói beavatkozás nélkül otthagyhatom. Szomorúnak éreztem magam, és egyben megkönnyebbültem. Hiszen, már egy hónapja azon gondolkoztam, hogyan is szakítsak vele. Most pontot tettem az egész végére. Szabad vagyok, nyugodtan dolgozhatok, tanulhatok, nem zavar senki a hülyeségével. Hazamentem anyához, aki örömmel fogadott. - Mi történt, vége? - kérdezte. - Igen. Szakítottam vele örökre, soha nem leszek a felesége. - Örülök neki, Zoltán egyáltalán nem tetszett nekem, valami alamuszi, sunyi tekintet sugárzott a szemében, és emiatt aggódtam, csak nem mondtam neked. - megsimogatta az arcomat. - Köszi anya, aludhatok a szobámban? - Persze kislányom, tudod, ide mindig visszajöhetsz. Bementem a szobámba, hozzáfogtam dolgozni. Az írógépemet leporoltam, és újból önmagam lettem. Éjfélig írtam, félig elkészült a pályamunkám. Anyám egyedül élt, már nyugdíjba ment, de még tanított az iskolában mint óraadó tanár. Apám régen meghalt, szinte nem is ismertem, ő pedig nem ment újból férjhez.

12


(1-98 oldal)

Anya sokat segített nekem, amikor szükségem volt valakire, aki meghallgat, vagy tanácsot ad, ő mindig mellettem állt. Szerettem anyát, ő is engem, jól kijöttünk egymással. Soha nem szólt bele az életembe, a döntéseimbe, de tanácsot azért adott, és véleményt is mondott. Aztán én vagy megfogadtam, vagy nem. Zoltánnal kapcsolatban, azt tanácsolta, ne költözzek hozzá. Igaza lett. A saját hibámból tanultam. Ezen érzések kavarogtak a fejemben, egyszer elveszítettem a gondolatom fonalát, és mélyen elaludtam.

Másnap reggel zuhanyozás közben elhatároztam: mától új életet kezdek! Ahogy beértem a munkahelyemre, az asztalon egy szál égővörös rózsa feküdt, mellette egy levélke. Hát ez meg micsoda? Kibontottam: Jó munkát! M.M. Nem is tudom ki lehet? Ki az az M.M.? És akkor, eszembe jutott a doktor, akivel a könyvtárban beszéltem. Elmosolyodtam, gyorsan vízbe tettem a rózsát, és átöltöztem. A kollégáim sejtelmesen fürkésztek, de nem kérdeztek semmit. Ez így ment egy héten keresztül, minden áldott reggel. Az asztalomon naponta várt a rózsa, de mindennap egy szállal több. Az ötödik napon 15 szál vörös rózsa virított a vázában. Gondoltam, ez nem mehet tovább, ha így haladunk, hová teszem a rózsákat? Csak azt nem tudom, honnan találta ki, mi a kedvenc virágom. Na mindegy. Megkerestem a telefonszámot, amit fölírt, és tárcsáztam. Négyet csörgött, majd fölvették. - Halló, dr. Marsal Miklós. - Halló, itt Havas Anikó. Köszönöm a gyönyörű rózsákat. Olyan illat van itt, mint egy virágoskertben - mondtam tréfásan. - Örülök, hogy végre fölhívott. - válaszolt ő. - Nem sejtettem, hogy ilyen sokáig bírja a hallgatást. Vártam nagyon. - Nézze, én teljesen meg vagyok zavarva, most léptem ki egy kapcsolatból, és nem akarok

egyenlőre újat kezdeni. De, mert ennyire kedves és kitartó,

megbeszélhetünk egy találkozást munkahelyen kívül. - Oké, a hétvégém szabad, nem ügyelek. - Jó, mondjuk, akkor szombat este. - válaszoltam.

13


(1-98 oldal)

- Meghívom egy vacsorára, a kínai étterembe, vagy inkább az olaszba ? - Hát, ha már választhatok, inkább az olaszba, jobban szeretem a főztjüket. mondtam. - Rendben, akkor hétre önért megyek. - Hová, hiszen azt sem tudja, hol lakom ? - nevettem. - De tudom, a Bocskai u. 22-ben, és az édesanyjával él együtt, egy hete. - Jézusom! - kiáltottam. Hát ilyen nincsen, maga nyomozó, vagy arra lakik? - Egyik sem. Csak egyszerűen egy éve megláttam önt, és elhatároztam meg fogom keresni az alkalmat, hogy találkozzunk. - Na jó, akkor szombaton hétkor várom. A viszontlátásra. És letettem a kagylót. Kicsit meglepődtem, mit akar tőlem, miért és hogyan tud rólam mindent. Otthon anya dolgozatokat javított. - Anya, ráérsz egy kicsit ? kérdeztem. - Hát persze, miről van szó ? - Képzeld a héten 15 szál vörös rózsát kaptam az egyik orvostól, aki ott dolgozik a kórházban. Nem is ismerem, csak egyszer kétszer beszéltünk, de ő még azt is tudja hol lakom. Szülész és nagyon jóképű, tetszik nekem, bár azt hiszem, nem merem magamnak bevallani. - Hát, meg kell próbálni jobban megismerni. Nem ártana, ha végre már egy normális, rendes férfi lenne a társad. - Igen, szerintem is, de nem nagyon bízok már a férfiakban. Olyan sokat csalódtam bennük, az eleje szép, és a végén minden elromlik. Nem akarok még egyszer kiszolgáltatottan élni, akkor inkább nem ismerkedem senkivel. mondtam szomorúan. - Anikó ez nem megoldás - vígasztalt anya - nem bújhatsz el a világ szeme elől, szembe kell nézni a tényekkel, mert ha nem ezt teszed, akkor úgy jársz mint én, egyedül maradsz, és ez nem jó. - Igaz anya, majd meglátom. Nem merek szeretni, mert félek a csalódástól. Habár még soha senki nem közeledett ilyen kitartóan, mint ez a doki, és még senki nem próbált így a kegyeimbe férkőzni.

14


(1-98 oldal)

Egy kicsit régimódi, de nagyon szép módi. - mondtam. Másnap izgalommal készültem a vacsorára, nem tudtam mit vegyek föl magamra. Végül egy égszínkék, hátul zippzáros selyemruhába bújtam. Jól néztem ki, jobban mint a fehér köpenyben. Remélem tetszeni fogok neki. Ekkor csöngettek. Anya nyitott ajtót. Kinéztem az ablakon. Ez ő, és bejön. - Kezét csókolom, dr. Marsal Miklós vagyok, Anikóért jöttem. - Havas Balázsné, az édesanyja. Jöjjön beljebb. Én pedig kimentem az előszobába, hogy üdvözöljem. Betessékeltem a szobámba, és leültünk beszélgetni. Illetve szólt a magnó, ő pedig csöndben nézett. Annyira nézett, hogy teljesen zavarba jöttem, és éreztem elpirul az arcom. - Valami baj van, nem tetszik a ruhám ? - kérdeztem zavaromban. - Nagyon tetszik. - mondta nyugodtan. - Nem tudok betelni a látvánnyal. De mehetünk is, mert asztaltfoglaltam, és ott is beszélgethetünk. Beszálltam az autóba, még sosem ültem fehér Mercedesben. Az étteremben minden asztalnál csevegtek. - Nem is tudtam, az eredeti olasz zenéről! - csodálkoztam. - Igen két hete dolgoznak itt. Megvacsoráztunk. Ittam egy pohár pezsgőt, egészen könnyűnek éreztem magam. Igazi olaszos, ritmusos, vérpezsdítő zenét játszottak. Miklós fölkért táncolni, és én örömmel mentem, hiszen imádtam a táncot. Pörögtem, forogtam, nevettem, csuda jól éreztem magam. Miklós csak mosolygott, és akkor vettem észre, milyen szép kék szemei vannak. Fekete dús haj, kék szemek, magas homlok. Kimondottan megnyerte a tetszésemet, nem értettem, hogy nem láttam eddig mindezt, hiszen találkoztunk, nem egyszer. A zene lecsendesedett, lassú szerelmes számot játszottak. Miklós átölelt, derekamon éreztem erős, gyengéd kezét. Hozzásimultam. Lehet, hogy a pezsgő hatására, lehet anélkül, szerelmes lettem? Jól éreztem magam, és ő nagyon kedves volt. Kimentünk a parkba sétálni, Miklós megállt, a szemembe nézett és ezt mondta: - Anikó szeretlek attól a perctől kezdve, hogy megláttalak. Az ebédlőben vettelek észre először, amikor sorban álltál a tálcával.

15


(1-98 oldal)

Nincs mit titkolnom, szeretlek. - mondta nagyon szépen. - Én nem is tudom, mit mondjak. - válaszoltam, de ő megcsókolt finoman, érzékien, csodálatosan. Hogy tudott csókolni, férfi így még nem csókolt engem. - És most, hogyan tovább? - kérdeztem aggódva. - Most már egyenesben vagyunk - mondta teljes nyugalommal Miklós - hiszen nekem egy évet kellett arra várnom, hogy találkozhassak veled. Veled, akinek gyönyörű, csillogó mély barna szemei úgy megigéztek. A karcsú termeted, a derékig érő barna hajad, minden olyan szép, és annyira tökéletes rajtad, hogy festeni sem lehetne szebbet. Szeretlek, és többé el nem engedlek. Legyél a feleségem. Meglepődtem, immár az este másodszorra. Nem értettem, miért ez a sietség. - Nem kell válaszolnod, most nem. Majd, ha te is úgy gondolod, és úgy érzed, akkor szólj. Én csak tudomásodra akartam hozni, hogy nagyon komolyak a szándékaim. 33 éves vagyok, anyagilag mindent megteremtettem magamnak, most már csak te hiányzol az életemből. Nem kell titokban találkoznunk, nyíltan, bárhol bármikor találkozhatunk, szeretlek és várok rád. - Miklós, te annyira kedves vagy hozzám - kezdtem - és nagyon tetszel nekem, de még nem vagyok szerelmes, még idő kell nekem. És ígérem szólok azonnal, ha úgy döntök, hogy a feleséged akarok lenni, na persze, ha még akarod te is. Hát így telt el az első estém Miklóssal, életem nagy szerelmével. Ezen az estén gyökeresen

megváltozott

az

életem.

Két

hónapos

ismeretség

után

szeretkeztünk, mondanom sem kell, ez is tökéletesen betöltötte a szerelmünket. Annyira illettünk egymáshoz, hogy már szinte hihetetlennek tűnt. Ő is szerette a munkáját, szeretett sportolni, úszni, kirándulni, olvasni, táncolni, hagyta, hogy a munkámban érvényesüljek. Egyik alkalommal elvitt a szüleihez, és bemutatott nekik. Mindenkinek elnyertem a rokonszenvét. Főleg az édesanyja kedvelt meg. Azt mondta pontosan olyan vagyok, mint amilyen ő volt lánykorában. Elővette a fiatalkori fényképét, és nem akartunk hinni a szemünknek, mintha én lennék rajta. Mindenki elképedt a hasonlóságon.

16


(1-98 oldal)

Otthon elmeséltem anyának ezt az érdekes dolgot, meghallgatott, de nem mondott semmit. Egyéves ismeretség után, úgy éreztem nem tudok Miklós nélkül élni, feleségül megyek hozzá. Miklós megérezhette, mert mielőtt bejelentettem volna neki, hétvégén, vasárnap 25 szál vörös rózsával állított be hozzánk. Huszonötödik évemet töltöttem. Édesanyámtól ünnepélyesen megkérte a kezem, és én boldogan igent mondtam. Bejelentettük Miklós szüleinek is, akik már alig várták, hogy összekerüljünk. Miklós apja építészként dolgozott,

nászajándékba kaptunk egy csodálatos

házat, amit ő tervezett. 1982. július 28-án házasságot kötöttünk. Fehér ruha, fátyol, vörös rózsa csokor. Sok szép fénykép készült, mindent fölvettek videóra is. Rómába mentünk három hétre nászútra. Mesébe illő boldogságban éltünk, szerettük egymást. Egyik nap, amikor beültem a kis Polskimba, vásárolni mentem, megtörtént a baj. Rendesen hajtottam az úton, és egyszer csak szembe került velem egy Trabant. Átjött az én sávomba, nem tudtam lejjebb menni, mert az út mellett végig, mély betonárok húzódott. Olyan gyorsan történt mindez, másodpercek alatt, frontálisan ütköztünk. Rendőrség, mentő, baleseti sebészet. Három órás műtét, a vesém sérült, gépre kellett rakjanak, hogy működjön a vizeletkiválasztás. Ekkor három éves házasok voltunk. Miklós őrjöngött, anya magába roskadt, az anyósomék tehetetlenül sírtak, mélységes gyászba borult a családom. Közben az is kiderült, hogy a hat hetes terhességemet

elveszítettem, de akkor ez

számított a legkisebb bajnak. A koponyám is megsérült, de nem súlyosan. A baj az, hogy a vesém összeroncsolódott, felmondta szolgálatot. A Trabantosnak, csak a kulcscsontja tört el, egyébként részegen ült a volán mögött. A professzor azt mondta, ha kapnak vesét, meg tudják csinálni a veseátültetést, de attól félnek, hogy az idegen vesét nem fogadja be a szervezetem. Sok a vérvesztés, és gépen nem biztos, hogy sokáig bírom. Miklós összehívta a családot.

17


(1-98 oldal)

Anya, anyósom, apósom. Előadta a professzor szavait. Közvetlen hozzátartozónak a veséjére lenne szükségem, mert azt befogadná a szervezet, és így megmentené az életemet. Azt is mondta, hogy anyára gondolt, mint donorra, hiszen valószínűleg megegyezik a vércsoportunk is. Ekkor anya elsírta magát, és elmesélte, amit egész életében titokban tartott, még előttem is: - Amikor Balázs, a férjem még élt, mi nagyon szerettünk volna gyermeket. De sajnos, nem lehetett gyerekem, így alakult az életem. Ezért elmentünk a gyámhatósághoz, kértük segítsenek egy újszülött gyermek örökbefogadásában. Mindegy, hogy fiú vagy lány, csak egészen picike legyen. Így is történt, két hónapos korában fogadtuk örökbe Anikót, aki a megyei csecsemőotthonban lakott. Az édesanyja megszülte 15 évesen titokban, két napos korában szépen felöltöztetve, bepólyálva, egy cumisüveg fejt anyatejet a babahordozóba téve, otthagyta a templom oltáránál. A lelkész megtalálta, elvitték a csecsemőotthonba, rendőrségi ügy lett belőle. De az édesanyja soha nem került elő, ezért a kislányt örökbe adták nekünk. Férjem ezután egy évre meghalt, agydaganatot állapítottak meg nála. Hát ez az én titkom, amit még Anikónak sem meséltem el, de most megtudtátok az igazat. Én is ugyanolyan testidegen anyag vagyok a gyerekem számára, mint bárki más. És az ő vércsoportja A-RH-negatív. Lehet, hogy ez is számít. Istenem én odaadom a vesémet, csak életben maradjon! - zokogta édesanyám.

Miklós anyja elsápadt, verejtékezett, elnézést kért, visszavonult egy kicsit a szobájába, mert rosszul lett. Ezen senki nem csodálkozott akkor, megértették, hiszen mindenki meglepődött az elhangzottakon. Másnap Ági néni, Miklós anyja, már hajnal ötkor fölkelt. Telefonon hívta édesanyámat, hogy elmehet-e hozzá, mert négyszemközt akar vele beszélni, életbevágóan fontos dologban. Anya természetesen várta. Aznap nem ment be az iskolába, kirándultak a diákok. - Szervusz Anna - köszönt hűvösen az anyósom. - Gyere be Ágnes, már vártalak, bár nem tudom elképzelni, mi az a fontos dolog.

18


(1-98 oldal)

Foglalj helyet - mutatott a fotelra anya. - Kedves Anna - kezdte a beszédet anyósom - nagyon nehéz és komoly dologról akarok beszélni veled, és kérlek előbb hallgass végig, aztán mondhatsz bármit, csak kérlek hallgass meg! Te tegnap elmesélted a titkodat, föltártad előttünk az igazat. Nekem is van egy titkom, amit soha, senki nem tudott meg rólam! - Rendben van, figyelek - mondta anya. Hát jó! Belevágok a közepébe. Amikor 14 évesen megtudtam, hogy állapotos vagyok, minden összeomlott bennem. Anyám meghalt, apám megölt volna, ha a tudomására jut a dolog. Ezért nyári szünetben nem mentem haza az iskolából, dolgoztam egy kis faluban. A lelkész fölvett, hogy rendben tartsak mindent a templomban, és a kertben. Sokáig nem látszott rajtam a terhességem halvány jele sem, de egyszer rosszul lettem, mert annyira elfűztem magam, hogy nem kaptam levegőt.

A lelkész testvére, egy idős néni térített magamhoz, azt

kérdezte, mikorra várom a gyermeket. Hát azt én sem tudtam , de attól a perctől kezdve nem engedtek nehéz munkát végezni. Elmeséltem nekik mindent, azt is, hogy apám megölne. Elmondtam, én nem vihetem magammal a gyermeket, de szeretném, ha jó helyre kerülne. Ezért szülés után két nappal, azt tanácsolta Bözsi néni, a lelkész testvére: senki nem tud semmit, csak mi hárman, még csak nem is sejtik, hogy neked gyermeked lett. Nyugodj meg. Én segítek neked. De tovább nem szoptathatod a picit, mert, ha nem viheted magaddal, a szíved fog megszakadni érte, annyira megszereted. Majd én jó helyre viszem. A délutáni misén nagy felbolydulás történt, az oltáron egy gyermek aludt. Ott feküdt az én pici lányom, akit nem nevelhettem föl. Nyomozott a rendőrség, de nem találtak semmi gyanúsat, így lezárták az ügyet. A lelkész elvitte a picit a csecsemőotthonba. Én felnőttem, tanultam így lett belőlem divattervező. Kerestem egy ideig a kislányt, de nem találtam sehol. Visszamentem a faluba, ahol a lelkész elmesélte, hogy még két hónapos korában örökbe adták egy szerető házaspárnak. Azt is mondta, ne kutassak utána, mert senkinek nem tennék jót ezzel. Sem a kislányomnak, sem magamnak, sem pedig a házaspárnak.

19


(1-98 oldal)

Csak földúlnám mások nyugodt életét, saját önzésem miatt. Nincs jogom ahhoz a gyermekhez, már nem én vagyok az édesanyja! Hát igen. Fájdalmas, de igaz szavak. A férjemmel egy kiállításon ismerkedtem össze. Ő már elvált emberként élt, egyedül nevelte a fiát, Miklóst. Neki ítélte a bíróság a gyermeket, mert a felesége alkoholista lett. Miklós harmadik évét töltötte be, amikor, mint nevelőanyja a családba kerültem. Miklós tudja, hogy nem az édesanyja vagyok, de mindig anyának szólított. Szép, boldog családi életet élünk a mai napig. Bár naponta eszembe jutott az első gyermekem, akit eldobtam magamtól, és soha nem láthatom. Már megbántam tettemet, inkább apám haragját vállaltam volna, mint megtagadjam a véremet! Senki nem tudja az életemnek ezt a fekete múltját. A lelkész és a testvére évekkel ezelőtt meghaltak. Megöregedtek, sírba vitték magukkal a titkomat. Én vállalom a bűnömet, egyszer életet adtam a kislányomnak, akkor két naposan elhagytam. Most szeretném jóvá tenni, vagy legalábbis segíteni. A vércsoportom A-Rh-negatív, az anyajegy a combján ugyanaz, mint nekem, a leánykori képem megegyezik az ő mostani arcával. Amikor tegnap elmesélted a történetet az örökbefogadásról, teljesen megbénultam. Nem akartam hinni a fülemnek! Összekavarodott bennem a múlt, a jelen és a jövő. Nem tudtam mit tegyek? Szóljak, hallgassak? Egész éjjel ezen törtem a fejem, és rájöttem ilyen csoda az életben csak egyszer adódik! És ez nem véletlen! Isten akarta így! Itt a naplóm, ebben akkor mindent leírtam,

azóta nem nyitottam ki. Kérlek segíts, hogy

segíthessek! - de ekkor már zokogtak mindketten, hiszen ilyen még a mesében sincs. Anya nem ítélte el az anyósomat, nem vádolta. Elmentek együtt haza, mindent elmeséltek. A történet után fagyos lett a levegő. Végül apósom törte meg a csendet. - Bármi is történt, te bebizonyítottad, hogy anya és szerető feleség vagy. Én nem vagyok Isten, hogy egy gyerek kilátástalan és reménytelen lelkitusájában, az akkori döntése miatt ítélkezzek.

20


(1-98 oldal)

Én szeretlek, becsüllek azért, hogy mindezt elmondtad, hiszen titokban is tarthattad volna. - Anya - kérte csendesen Miklós - én szeretlek, nagyon szeretlek, de most ne is haragudj, megleptél! Erre nem számítottam! Szeretlek anya, és ha jól meggondolom, te kétszeresen adsz életet a lányodnak! - Köszönöm nektek, nagyon köszönöm. Drága fiam - fordult Miklóshoz - menjünk akkor, mondjuk meg a professzornak, hogy én mint donor, készen állok az operációra. Siessünk, nehogy késő legyen. Beültek az autóba, mentek a professzorhoz, aki éppen engem vizsgált. Nekem annyit mondtak, hogy meg van a donor, három nap múlva megcsinálják az életmentő műtétet. Nagy lett az izgalom a családban, mindenki ott ült a sebészet folyosóján. A műtét három és fél óráig tartott. A professzor örömmel közölte, hogy a műtét sikerült. Most már csak gyógyulni kell. - Kérem, menjenek haza és holnap már válthatnak egy pár szót a beteggel, ha nem lép föl valami komplikáció. Szépen gyógyultam, de azt nem tudtam, hogy Miklós édesanyja is meg lett operálva. Igaz őt korábban hazaengedték. Hat hét múlva, végre jöttek értem, kivittek a kórházból egészségesen. Mindenki szeretettel és örömmel fogadott. Néhány hét múlva elmesélték, hogyan is kaptam egészséges, új vesét. Egyik ámulatból a másikba estem. Immár két anyát mondhattam magaménak. Hogyan éreztem magam a bőrömben? Nem is tudom. Végül is az édesanyám, aki fölnevelt, ő maradt szívemhez közel, ő az én igazi, drága édesanyám! Miklós nevelőanyja - a vérszerinti anyám -, életet adott, neki köszönhetem, hogy élek! Mint férjem édesanyját - anyósomat láttam benne, bár kicsit furcsa szituációban. De nem tudtam anyának szólítani, és nem is akartam. Elfogadtam a tényeket, tudomásul

vettem.

A

múltat megváltoztatni

nem lehet. A

jelenünkön

elgondolkodhatunk. A jövőnk, csak rajtunk múlik. Aludtam rá egyet, majd így kiáltottam föl: - Csodák nincsenek, de azt még álmomban sem gondoltam, hogy anyám lesz az anyósom!!!

21


(1-98 oldal)

Romániai kiruccanás

A múlt nyáron megismerkedtem a Budai várban, egy Romániában élő fi atal magyar házaspárral. Egészen jól összebarátkoztunk, megvendégeltük őket a lakásunkban. Laci a férjem készítette a vacsorát, vadas nyúlgerincet ettünk, ami után megnyaltuk mind a tíz ujjunkat. Finom vörösborral fejeztük be a fenséges lakomát. Fölöttébb hálálkodtak a vendéglátásért, és mielőtt elbúcsúztak, ide adták a címüket, ha arra járunk keressük meg őket, hogy viszonozhassák a kedvességünket. Amikor elmentek, sokáig gondolkoztam azon, amit elmeséltek. Pénzük ugyan van, de úgyszólván nem tudnak vásárolni semmit, mivel élelmiszer nincsen, vagy csak nagyon kevés. A kozmetikai dolgok pedig egyáltalán nem kaphatók náluk. Igaz már minden kis házban régóta bekötötték a telefont, amiér viszont irigykedtem. Az édességekkel és csokoládéfélékkel úgyszint hadilábon állnak, semmi ilyesmit nem árusítanak az üzletekben. Kivettünk Lacival két nap szabadságot, és elhatároztuk, hogy fölkeressük a házaspárt. Beültünk az Opelba, teletankoltunk a benzinkútnál, és még kannába 25

litert

töltettünk.Vásároltam

édességet,

csokoládét,

fűszereket,

kozmetikumokat, üdítőt, kenyeret, szalámit, konzervet, gyümölcsöt és ezekkel fölszerelkezve indultunk útnak. Tudtam, hogy egy részét nem szabad átvinni a határon, de úgy gondoltam, legfeljebb elveszik, ha megtalálják. A magyar határnál pár percet várakoztunk, és már indulhattunk is a román határhoz. Ott négy órás szieszta után, csak az útlevelet nézték meg és végre mehettünk. Még nem jártam Romániában, kicsit furcsán hatott rám a sok meszelt fatörzs. A libák úgy szaladgáltak az úttesten, mint a baromfiudvaron. Aztán egy csorda tehén miatt negyven percet vártunk, mire átmehettünk a túloldalra. Valami vásárféle közepébe csöppentünk, mert mindenütt kiabáltak az árusok. Egy másik faluba értünk, ahol szabályszerűen megdobáltak és leköpködték az autónkat. Közben fenyegetően rázták felénk ökleiket. Na, gondoltam itt sem kérnék egy pohár vizet. Micsoda buta emberek vannak a földön.

22


(1-98 oldal)

Aradra érkeztünk, megálltunk egy nagy áruház előtt, és bementünk szétnézni. Sok árút kínált, de csak két-három fajtát. Semmi jót nem találtunk. Fölmentünk az emeletre, ahol síoverallt árusítottak. Az viszont megérte, vettünk is magunknak egyet-egyet. Beültünk a kocsiba és továbbmentünk. A térkép és a cím szerint már meg kellett volna találjuk a házat. Végre sikerült célba érnünk. A házaspár nagy örömmel fogadott minket. Odaadtam az ajándékokat, nagyon hálálkodtak érte. A férj az egyik szállodában dolgozott, mint zenész, meghívott estére bennünket. Az ottani viszonyokhoz képest, igazán szép és ízlésesen berendezett étterem . Székelygulyást rendeltünk, utána almáspitét fogyasztottunk, ami nagyon ízlett. Vacsora után táncoltunk, éjfél körül értünk a vendéglátóink házába. Az éjszakát ott töltöttük, és reggel indultunk vissza a határ felé. Egészen földobódtunk, annyira kellemesen éreztük magunkat a barátainknál. Tizenegy órára megérkeztünk a határhoz. Tizenöt autó állt előttünk. Mindenkit kiszállítottak, megnézték a kocsikat kívülről-belülről. Délután háromkor még nem került ránk a sor. Még jó, hogy vittünk magunkkal ennivalót, és üdítőt. Négykor elvették az útlevelünket. Mögöttünk még öt kocsi várt utasaival együtt. Minket és még egy idősebb magyar házaspárt félre állítottak. A házaspár teljesen kiakadt amiatt, hogy nem engedtek bennünket át. - Miért nem mehetünk haza, nem igaz, hogy ennyi időt kell feleslegesen várnunk!- mérgelődött a férfi. - Ugyan drágám, ne bosszankodj, majd csak megunják, tudod egy hete is harminchat órát várakoztattak. Ezeknél ilyen divat van.- nyugtatta meg az asszony. -Maguk kedves, mióta vannak itt?- nézett rám az asszony. - Délelőtt tizenegykor értünk ide, azóta várunk a csodára. A többiek mehettek, csak minket tartottak itt. Nem tudom miért. -válaszoltam nyugodtam. Érdekes módon, csak a válltáskámban lévő holmikra fordítottak figyelmet. Mielőtt elindultunk otthonról, odatettem a fogamzásgátló tablettámat, mivelhogy minden este be kellett vegyek belőle egyet. Hát, ezen aztán fölháborodtak teljesen, mit akarok én azzal, mi az, és ehhez hasonló buta kérdésekkel ostromoltak. Annyira meglepődtem a viselkedésükön, hogy nem tudtam megszólalni. Emiatt bevittek egy irodába, ahol vallatólámpát irányítottak a szemembe, és úgy faggattak.

23


(1-98 oldal)

Lacit egy másik helyiségbe tessékelték. Aztán bejött egy idősebb és rangosabb határőr, valamit mondott románul a többieknek, és azok gyorsan kimentek. Engem pedig átirányítottak egy másik irodába. Ott négy román határőr várt rám. Leültettek, és megkérdezték mi a foglalkozásom. Közöltem velük, hogy óvónő vagyok egy németnyelvű óvodában. Majd szemtelenül nevetett az, aki magyarul beszélt, és röhögve belémkötött: - ugye felnőtt férfiak azok az óvódások ? Gondolom csodálatosan kézben tudod őket tartani a testeddel, kicsikém ?! - és megcsípte az államat. Nagyon mérges lettem, követeltem, hogy szóljanak a férjemnek. Megnyugtattak és elmondták jó helyen van, ne izguljak miatta. Követeltem, engedjenek haza, nekem másnap dolgoznom kell. Nem tettem semmi törvénybe ütközőt sem otthon, sem Romániában, úgyhogy nincs jogukban itt tartani. -Nekünk mindenhez jogunk van kicsim! -ordított rám az egyik. Na elég

a

szövegből, tudjuk, hogy magyar sztriptíztáncosnő vagy! Nekünk nem áll módunkban ilyen dolgokban gyönyörködnünk, fogj hozzá, vetkőzz! -parancsoltak rám. -Rajtad múlik, mikor mész haza. Ha megmutatod a számodat, a zenétől eltekintünk, máris szabadon távozhatsz! -Értsék meg, én

óvónő vagyok, soha életemben nem csináltam mást.

Könyörgök engedjenek haza!- kérleltem őket. -Vetkőzz! -és fegyvert fogtak rám. És én levetkőztem teljesen meztelenre, olyan lassan, amilyen lassan csak tudtam. Reménykedtem, hátha megelégelik, és azt mondják öltözzek föl. De sajnos nem így történt, megjegyzéseket tettek románul, amit én nem értettem, és mint az éhes farkasoknak, szinte csorgott a nyáluk, ahogy bámultak rám. Amikor pedig már nem volt rajtam semmi, az egyik rám parancsolt: - ülj le, térdelj föl, sétálj, bontsd ki a hajad, ereszkedj négykézlábra! - és már rettegtem, féltem, azt hittem soha nem szabadulok ki ebből a megaláztatásból. Este tíz órakor fölvehettem magamra a ruháimat. Igaz, nem nyúltak hozzám egy újjal sem, de fájdalmasabb, mélyebb sebet ejtett, mint bármilyen verés. Mielőtt kiengedtek az irodából, rám parancsoltak, nehogy bárkinek is elmondjam, ami itt történt. Ha kérdezik, mit csináltak ennyi ideig, mondjam azt, hogy gyógyszert csempésztem, és amiatt kellett annyit várni.

24


(1-98 oldal)

Persze, hogy megígértem, csak engedjenek már haza. A férjem a kocsiban várt. Visszaadták az útlevelünket és mehettünk Magyarországra. Az autóban sokáig nem tudtam megszólalni. Laci mérgesen mondta:- ezek a hülyék azzal vádoltak, hogy a 25 liter benzint náluk tankoltam. Végül elhitték, hogy innen vittem. -és legyintett egyet. -Laci én soha többet nem megyek Romániába amíg élek, a lábam be nem teszem oda -és keservesen sírni kezdtem. Eltelt két év, mire elmeséltem Lacinak az ott átélt rémálmot. Laci nem tudta, mit csináljon dühében. És mire mindezt Önök olvassák, hozzávetőleg harmincöt év is eltelik. De én míg élek, nem tudom elfelejteni ezt a megaláztatást. Igaz volt, megtörtént, elmúlt.

25


(1-98 oldal)

Végzetes játék

Amikor házasságot kötöttünk, nagyon szerettük egymást, sőt még sokáig boldogságban éltünk. Tizenöt év után elváltunk, közben született két kislányunk, építettünk egy hatalmas családi házat, vettünk autót, és némi készpénzzel is rendelkeztünk. Mindez elveszett a különélés pillanatától. Hazaköltöztem két kislányommal a szüleimhez, férjem egyedül maradt a négyszobás családi házban. Boldogan nyugodt, minden anyagi nehézségtől mentes életet élhettünk volna, ha nem következik be az a végzetes játék az életünkben, amit a férjem követett el. Kezdjük az elejéről. A Dunántúlon éltünk mindketten, véletlenül találkoztunk egy szép nyári este, és attól fogva nem tudtunk lemondani egymásról olyannyira, hogy házasságot kötöttünk. Igaz, nem csináltunk semmi felhajtást, még a szülők is csak a házasságkötés után tudtak meg mindent. Férjem vásárolt egy romos kertes házat, amit idővel, ahogy a pénzünk engedte nagyon szépen helyre pofoztunk, újjá varázsoltunk. Első gyermekünk három évre, második két év múlva született, mindkettő kislány lett. Nagyon szépek, nagyon okosak. Sajnos egy két dolog megkeserítette az életünket. Az anyósom és apósom ott lakott tőlünk tíz percre a másik utcában. Állandóan mindenbe beleszóltak, irányítottak, jogot formáltak ahhoz, hogy megrontsák az életünket. Eleinte szó nélkül tűrtem mindent, de aztán kitört belőlem a visszafojtott indulat. Anyósom elmesélte, ő hogyan nevelte annak idején két fiát, micsoda szülői szigorral gátolta őket abban, hogy rosszat csináljanak. -Amikor még pici volt a fiam-mesélte-mondhatnám pólyás, egész éjjel nem tudtunk tőle aludni. Állandóan sírt, nem hagyta abba a kiabálást. Akkor fogtam az előre odakészített vesszőt, kétszer rásuhintottam a pólyára, és máris elhallgatott az addig csendben maradni nem tudó fiam. Később már, csak meglegyintettem a vesszőt a levegőben, azonnal csend lett. Igazán bevált.

26


(1-98 oldal)

-Apósod másképp próbálta elaltatni. Mivel fiacskánk csaknem maradt csendben, az apja úgy meglódította a bölcsőt, amelyben feküdt, hogy kirepült belőle a gyerek. Na, nem is volt tovább egy hangja sem! - Mondta büszkénmegsem mert mukkanni azután! Attól fogva egész éjjel nyugodtan aludhattunk, nem szólalt meg. A nevelési módszerükhöz hozzátartozott az állandó fenyítés, de nem kézzel, inkább vesszővel vagy ostorral. Anyósomnak nem jutott ideje foglalkozni, az akkor járni még nem tudó kisfiával. Állandóan figyelni kellett merre megy, mit csinál, hova mászik, ezért aztán egy új, egyedi módszert talált ki, hogy mindketten jól járjanak. Mivel égetett a nagy nyári meleg, egész nap a szabadban tépték a libákat. Az udvaron állt egy szép, nagy diófa, melynek a törzsére kötött egy kötelet, a gyermek derekára egy szíjat csatolt, a szíjhoz hozzáerősítette a kötél végét. Egy nagy pokrócot terített a gyerek alá, és ott játszhatott egész nap, most már nem tudott elszaladni semerre. -Igaz eleinte sírt, nyavalygott, de aztán megszokta, sőt még szépen el is aludt a hűvösön-mondta anyósom. Nekem is ezt tanácsolta, ne szaladgáljak annyit a gyerek után, hiszen így százszor abba kell hagynom a dolgomat. De ekkor már megelégeltem a sok jó tanácsot, és mérgesen kijelentettem: - nem azért vagyok gyesen a kislányommal, hogy ilyesmit csinálja vele. Ha pedig nem leszek kész a napi munkámmal, az megvár máskor is, nekem a gyermekem az első mindenek felett! Én igenis imádom a két kislányomat, soha nem tenném velük azt, amit maga tett a fiaival! Igen, ettől a perctől kezdve gyűlöltem a férjem szüleit. Megpróbáltam szeretni, de magamnak nem hazudhatok, nem sikerült. Egyébként nem is lehetett őket mégcsak kedvelni sem, mindent csak pénzzel és pálinkával intéztek el, más útat nem ismertek. Sokat vitatkoztunk a szülők miatt, ezen a téren nem tudtunk megegyezni, mert férjem nagyon elfogódott az anyjával szemben, és bármi is történt mindig engem hibáztatott. Pedig rengeteget dolgoztam, tanultam, sok mindenben lepipáltam az anyósomat.

27


(1-98 oldal)

Férjem viszont mindezt nem értékelte, figyelembe sem vette. Róbert

a

kertszomszéddal

sokat

veszekedett,

állandóan

belekötöttek

egymásba, mintha mindketten élveznék az egész játékot. A két telek között nem húztak ki kerítést, de mindenki tudta, hol a mesgye. Egyszer Róbert érthetetlen okból agyonütötte a szomszéd macskáját, majd elvitte jó messzire. Persze ebből vita lett, a szomszéd hiába hívta kedvenc cicáját, az nem jött, és azt hajtogatta: Biztos te tüntetted el, de ezért még megfizetsz! Nem törődtem ezekkel a gyerekes dolgokkal, igaz nemegyszer mondtam a férjemnek: -Ne foglalkozz már állandóan a szomszéddal, ennek nincs semmi értelme. Róbert nem hallgatott rám és olyannyira elmérgesedett a helyzet, még azt is megtiltotta, hogy köszönjek nekik. Egyik délután temetésről értünk haza, Róbert leült ebédelni a konyhába. Én pedig átszaladtam a szemközti házba a barátnőmhöz a kislányokért, őket nem vittem a temetésre. Az utcaajtóban még beszélgettünk egy kicsit, amikor nagy kiabálásra, sírásra lettünk figyelmesek. Megint Róbert és a szomszéd. Rohantam haza a gyerekekkel, a kisebbik babakocsiban ült, a nagyobbiknak fogtam a kezét. Ahogy közelebb értem, látom ám, a szomszédasszony arca véres, mossa le a csap alatt, sír és ordít mindenki. Róbert kilőtte csúzlival a szomszédasszony szemét. Oda szaladtam a vérző asszonyhoz, megnézzem, mi történt vele, az sírva mondta: -Ez az őrült férjed nekem támadt a macska miatt, és kilőtte a szemem! Borzasztó látvány tárult elém, közben megérkezett a mentő, a rendőrség. Elszállították a sérültet, Róbertet pedig a rendőrség vitte magával. Én ott maradtam egyedül két kislányommal zokogva, sírva, értetlenül és tehetetlenül álltam, mint, aki csak rosszat álmodik. De ez nem álom, maga az élő borzalom! Szégyelltem magam, nem mertem az emberek szemébe nézni, faluhelyen futótűzként terjed a hír. Utánam kiabáltak, gyaláztak, megszóltak, mások sajnáltak. Rettegtem, féltem és semmit nem értettem! Férjemet másnap délután hazaengedték, magam és sokak meglepetésére. -

28


(1-98 oldal)

Kitaláltam valamit -újságolta- amiért szabadon engedtek! Ahogy a zárkában ültem elkezdtem hangosan beszélni, igen őrnagy úr teljesítem a parancsát, megvédem a hazámat. -Ennek hallatán fölvittek a zárkából, kihallgattak. Elmeséltem, amikor a feleségem kilépett a lakásból és átment a gyerekekért, megjelent nálam egy őrnagy, aki azt parancsolta, védjem meg a hazámat. Én kirohantam csúzlival a kezemben, megláttam a szomszéd macskáját, szaladtam utána, ekkor kilépett a házból a szomszédasszony. Meg akartak támadni! És én lőttem a csúzlival. Hát ennyi, ezt mondtam a rendőrségen és most hazaengedtek, hogy keressem föl az ideggondozót. Mindezt szájtátva hallgattam végig, majd megkérdeztem:- Te tényleg ezt láttad, átélted amit elmeséltél? -Nyugodj meg, az egészet csak kitaláltam, semmi nem igaz belőle, amit nekik mondtam mese, de ők bevették és azt hiszik elmebeteg vagyok. Most még az orvosokkal kell mindezt elhitetnem, de biztos sikerülni fog, hiszen a katonaságnál is megjátszottam a hülyét, azért szereltek le. Érts meg, menteni kell a bőröm valahogy, másképp nem megy, csak ha ezt megjátszom! A hülyéket nem lehet megbüntetni -nevetett Róbert. Közben elkezdődött a bírósági per, mint macskaperből indult, mely maradandó fogyatékosságot okozó súlyos testi sértéssé fajult.

Férjemet egy hónapra

befektették az ideg és elmegyógyintézetbe. Anyósomék fogadtak egy minden hájjal megkent ügyvédet, aki pénzért bármire képes és hallatlanul rámenős az ügyfele érdekében. Róbertet lassan kiengedték a kórházból és mint schizophren elmebeteget tartották nyilván. Megindították az orvosok a leszázalékolás iránti kérelmet és visszamenőleg hat hónappal meg is kapta, rokkant nyugdíjas lett. Tárgyalás -tárgyalást követett, de az igazságot nehéz kideríteni. A per folyamán alapvető bizonyítási eljárásként szerepelt, hogy megállapítsák

Róbert

elmebeli

állapotát.

Három

különböző

elmegyógyászbizottság vizsgálta meg. Egybehangzóan alátámasztották: a cselekmény pillanatában nem volt beszámítható, kóros elmebetegségben szenved és nem fogadható el tőle tanúvallomás.

29


(1-98 oldal)

A bíróság fölmentette a férjemet a vád alól, azzal az indokkal, hogy elmebeteg és nem vonható felelősségre a történtekért. Megvolt az öröm Róbert részéről -, mindenkit sikerült átejtenem még a legnagyobbak sem vették észre játékomat! -ujjongott megelégedve. Közben a házunkat eladtuk és egy másik faluba költöztünk, gondolván ott majd nyugodtan élhetünk tovább. Nem mutogatnak ránk újjal. Tudtam, hogy a férjem nem elmebeteg és reménykedtem, hátha helyrejön köztünk a már megromlott kapcsolat, hiszen Róbertnek most nagy szüksége van rám. Minden egyes tárgyaláson részt vettem, de soha meg nem kérdeztek és nem szólalhattam meg. Csak ültem és hallgattam, mint a sír. Sok mindenen meglepődtem, ami ott elhangzott, mind a férjem, mind a beidézett tanuk, mind a fölkért szakorvosok részéről. De nem szólhattam, nem beszélhettem. Az orvosok sem adtak megfelelő felvilágosítást arról, hogy mi baja van férjemnek. Illetve egyszer az osztályvezető főorvos közölte velem: -asszonyom az őn férje elmebeteg. Elmondtam neki, nem hiszem el, mert nem úgy viselkedik, mint aki valóban elmebeteg. Szerintem teljesen normális, ugyanolyan, mint bárki más ember a világon. Az ideggyógyász gúnyosan elmosolyodott: -Ne akarja kétségbe vonni a szakértők munkáját. Mi jobban tudjuk, mint ön a férje valós állapotát! Ő elmebeteg, és efelöl nincs semmi kétség! Nem értettem a dolgot, nem tudtam Róbertnek, mi az igazi énje. A bíróságon és az orvosoknál úgy viselkedett, mint aki valóban elmebeteg, de otthon teljesen kicserélődött. A kórházi kezelések során rengeteg gyógyszert és injekciót kapott. Még meg is shockolták. Olyan erős gyógyszereket kellett szednie, melyeket csak kimondottan súlyos elmebetegségben adnak. Nem hagyhatott el belőle egy szemet sem, mert az orvosi ellenőrzések alkalmával, mindig vettek tőle vért. Sajnos egy évre rá, egészen megváltozott Róbert. Már nem tudott úgy gondolkozni, mint régebben. Állandóan aludt, nem érdekelte semmilyen munka csak a szórakozás, mondván ő már nyugdíjas. Aki nyugdíjas, annak nem kell dolgoznia, hiszen megdolgozta már a magáét egy életre szólóan!

30


(1-98 oldal)

Egyik este vacsoráztunk, nem hagyott nyugodni a gondolat, megkérdeztem tőle:Figyelj rám Róbert, az orvosok, a bírók, a kórházi papírok azt mondják elmebeteg vagy. Miért nem mondod meg nekik, nem vagy az és csak kitaláltad az egészet? Róbert mosolygott. -Tudod -kezdte lassan - nem annyira egyszerű ez, ahogyan te

elképzeled.

Először is, rokkant nyugdíjas lettem, az ideggyógyászok által írt diagnózis miatt. Másodszor a bíróságot is meggyőzték minderről és ha, én az ellenkezőjét állítanám, nem hinnék el. Ha mégis, akkor megbüntetnének a bíróság félrevezetése miatt. Harmadszor pedig gondolod, hogy az a sok ideggyógyász elismerné a tévedését? Nem eshet csorba az orvosi presztizsükön. Soha nem ismernék el, hogy hibáztak. Képzeld csak el, mekkora botrány kerekedne, ha az a rengeteg szakorvosnak titulált doki -akik egyébként semmit nem értenek az elemebetegséghez-, megtudná, hogy teljesen épelméjű vagyok, sőt náluk is okosabb, hiszen túljártam az eszükön! Körömszakadtig harcolnának az igazukért, és ha magukban valóban tudnák a hibájukat, sem a bíróságnak, sem másoknak nem árulnák el! Ez egy ördögi kör, visszacsinálni már nem lehet! Egyébként, már én is megbántam, amiért ezt az utat választottam. Inkább ültem volna le, akkor nyugodtan élhetnénk. Az igazságot, csak mi ketten tudjuk, senki más és ez megmarad titoknak örökre. Elmentem és fölkerestem a bírót, aki a tárgyalást vezette. Elmeséltem neki mindent és ő akkor ezt mondta: -Én elhiszem, hogy a férje így nyugtatta önt. Nyilván nem vallja be a feleségének az elmebetegségét, hiszen mint az a szakkönyvekben is le van írva, az elmebetegek közvetlen szeretteik előtt tagadják a betegség tényét. Pontosan azért, mert félnek az egyedülléttől. Félnek attól, ha a szerettük megtudja a valóságot, akkor elhagyja és soha többé nem akar majd vele találkozni. Ezért választják a tagadás tényét. Ez egy természetes védekezési reakció, az ilyen betegségben szenvedők részéről. Ezek után már nem tudtam, mit is gondoljak, kinek higgyek. Úgy döntöttem rábízok mindent a sorsra. Már nem szerettem a férjemet, de sajnáltam. Végül is született két kislányunk, talán még helyrejön köztünk a kapcsolat. Naponta eljárt otthonról Róbert, és csak másnap éjjel vagy hajnalban jött haza.

31


(1-98 oldal)

Dolgoztam, vittem a kislányokat az óvodába, otthon elláttam a második műszakot, minden percem beosztottam. A férjem

nem törődött velünk

egyáltalán. Sem a két kislánnyal, sem velem. Megkövetelte a mindennapi főtt ételt, elássam őt is, a családot, a háztartást, a bevásárlást, a kertet, a jószágot, a munkahelyemet és mindent, amit kitalált. Egyik éjjel, amikor már aludtam, ittasan jött haza. A nyugtatókra alkoholt ivott a barátok biztatására. Arra ébredtem föl, hogy fojtogat valaki. Róbert ujjai szorították a nyakamat. Amikor rámeredtem, hirtelen elengedett. Ezek után arra kényszerített, legyek az övé. Gyakorlatilag megerőszakolt, bár ezt házasságon belül nem veszik figyelembe. A poklok poklát éltem át. Hagytam magam. Rettegtem. Másnap vékony kendővel körbe kötöttem a nyakam, hogy a kollégáim ne lássák a foltokat. Ekkor döntöttem, elválok a férjemtől. Már régen nem szerettem, viszont olyan félelemérzés kerített a hatalmába, hogy nem tudtam egy percig sem tovább mellette maradni. Féltettem a két kislányomat és magamat. Mindent otthagytam, hazamentem a gyerekekkel együtt a szüleimhez, akik egy másik városban laktak. Nem akart elengedni, nem tudott belenyugodni, hogy már nem rendelkezik az életem fölött. Nem verhetett, nem üthetett, nem alázhatott meg többé. Sokáig keresett még. Elhagytam és elváltam tőle. Nem tudom kinek lett igaza. Amikor feleségül mentem hozzá tudom, nem elmebetegnek mondtam ki a boldogító igent. De azt már nem állítanám, hogy amikor az idegosztályról kikerült és azt a rengeteg injekciót és gyógyszert beszedte, továbbra is egészséges maradt. Megváltozott az egész életünk rossz irányban. Olyan embertelen rossz irányban, hogy már azt gondoltam: ehhez képest még a pokol is boldog felüdülés! Ez volt Róbert, híres-nevezetes végzetes játéka.

32


(1-98 oldal)

Nagymamám halála

Hetedik osztályba jártam, közeledtünk az első félévhez és vártuk a karácsonyt. Egyik nap, amikor hazaértem, édesanyám nagyon sietett, mert nagymamám hirtelen megbetegedett. Nagytata jött szólni, hogy menjen el hozzájuk. Nagymamámék a város másik végében laktak, tőlünk kerékpárral is, majd egy órás az út. Alig váltottunk néhány szót, anya máris fölpattant a biciklire és rohant haza Mamához. Este, amikor hazajött elmesélte, hogy Nagymamámnak meghűléses betegsége van és mert asztmás, nála az ilyen dolgokat komolyabban kell kezelni. Ezért fogadtak nagypapával együtt egy orvost, aki megvizsgálta, és naponta kétszer reggel-este penicillin injekciót adott. Naponta két injekció, napi kétszáz forintot jelentett. Ez akkor még sokkal többet ért, mint most (1 kifli 40 fillérbe került). Szigorúan feküdnie kellett a Nagyinak , de nem is kívánkozott fönt lenni. És mert nagyapa egyáltalán nem tudott főzni, de még csak bevásárolni sem, ezért anya reggelente ment hozzájuk, hogy elássa mindkettőjüket. Közben váltott egy-két szót a kezelő orvossal, aki megnyugtatta a családot, nincs semmi probléma, Mózer néni lassan, de biztosan gyógyul. A következő hétvégén én is meglátogattam a Nagymamámat, örömmel készültem hozzá. Csalódnom kellett, Nagymama igazán súlyos betegnek tűnt számomra. Falfehér volt, alig kapott levegőt, homlokán gyöngyözött a veríték. Megmértük a lázát, 39.5 fokot mutatott a lázmérő. A reggeli injekciót már beadta az orvos, az estit még nem. Anya nagyon aggódott, az orvos folyamatosan látta, vizsgálta, kezelte, mégis romlott az állapota, és ez már tíz napja tartott. Végre megjött a kezelőorvos. Anya idegesen mondta, hogy Nagymamának fölszökött a láza, és nagyon rosszul érzi magát. Vizsgálat után az orvos azt mondta: -változtatok az injekción, úgy látszik ez nem elég erős Mózer néni szervezetének. -Nem kellene kórházba mennie? - kérdezte anya bátortalanul. Ott sem tudnak más kezelést adni, és a betegnek itthon sokkal jobb.

33


(1-98 oldal)

Amikor elment az orvos, abban állapodtunk meg anyával, hogy én egyedül hazamegyek, ő pedig ott marad Nagymamával. Addig míg nem javul, nem hagyja ott. Másnap az iskola után egyenesen a Nagymamámhoz indultam. Reménykedtem a gyógyulásában. De, amikor benyitottam az ajtón, anya szomorú szemei fogadtak. -Nem javul semmit, nem megy le a láza. Telefonáltam az orvosnak már egy órája, de még nem ért ide- mondta sírva. Bementem Nagymamámhoz, megfogtam öreg törékeny kezeit. Kicsit kinyitotta a szemeit és rám nézett. -Örülök, hogy eljöttél. Nagyon rosszul vagyok, szeretnék már egészséges lenni- sóhajtotta. Végre belépett az orvos. Amikor megvizsgálta Nagymamámat azt tanácsolta: Hát Mózer néni kedves, úgy látom csak nem ússza meg a kórházi kezelést. Megírom a beutalót a belgyógyászatra és a mentő papírt. Nagymama nem tiltakozott egy szóval sem, hiszen meg akart gyógyulni. Én kötöttem fejére a kendőt és igazítottam meg, mert hátul begyűrődött a gallér mögé. Azt akartam, hogy

meggyógyuljon nagyon gyorsan és eljöhessen

hozzánk az ünnepekre. Ugyanis úgy terveztük, hogy nálunk töltik nagytatával együtt a karácsonyt és a szilvesztert. Én már készültem mindenre, egy-egy sálat kötöttem nekik ajándékba. Márcsak pár sor hiányzott a Nagymamáéból. A kórház belgyógyászatáról átirányították Nagymamámat a fertőző osztályra, ott helyezték el a megfigyelőben. Mellkas röntgent is készítettek a többi kórházi rutinvizsgálat mellett. Nagymamám állapota nem javult, sőt romlott. Én nem mehettem be a fertőző osztályra, ezért anyát megvártam az udvaron. Az osztályos doktornő szomorúan magyarázta anyának, hogy Nagymama menthetetlen. Gennyes tüdőgyulladása van, ami nagyon elhatalmasodott az egész tüdején. - Csak egy nappal hozták volna hamarabb a kórházba -mondta széttárt karral a doktornő. Az az egy nap sokat jelenthetne számára! Most már nincs esélye a gyógyulásra, nem tehetünk semmit. Mindent, amit tudunk megpróbálunk, de csodát tenni nem tudunk. -Dehát naponta járt hozzá az orvos, reggel-este injekciózta, majdnem két hétig.

34


(1-98 oldal)

Itt van az ampulla, ezt kapta - méltatlankodott kissé dühösen anya. - Igen, ez Retardillin injekció, amint látom -nézegette az üvegcsét a doktornő. És nem mondta a kezelőorvos, hogy már régen kórházban lenne a helye az édesanyjának? - kérdezte kíváncsian a doktornő. -Nem, nem mondta, sőt még én erősködtem a kórházba hozatal előtti napon, hogy nem kellene-e behoznunk, de azzal nyugtatott, erre nincs szükség, meg jobb helye van otthon. Sóhajtott egyet a doktornő, majd megkérdezte: - Meg tudja mondani a kezelőorvos nevét? -Persze, hiszen mióta az eszemet tudom, ő kezeli a szüleimet. Dr. Salamon János. -Doktornő, most mi lesz az édesanyámmal? -kérdezte kétségbeesetten anya. - Nézze, én nem akarom elkeseríteni, mindent megteszünk, amire módunk és lehetőségünk van, de ennél többre sajnos nem vagyunk képesek. Amit tudunk, mindent megteszünk, hogy életben tartsuk, de meggyógyítani, nos meggyógyítani azt nem tudom, hogy sikerül-e? Anya sírva jött ki a fertőzőosztályról, és elmesélte mit mondtak neki. Azt zokogta, ha Salamon doktor nem a pénz után tartja a markát, hanem odafigyel az édesanyjára, akkor nem lett volna semmi baj. Naponta telefonáltunk a kórházba és érdeklődtünk Nagymama állapotáról. Egyik alkalommal, amikor anya látogatásból tért haza, örömmel újságolta, Nagymama jobban van, megette a húslevest, amit neki készített. A következő napon én is vele mentem, ott vártam az udvaron. Anya hamar kijött az osztályról. Lassú léptekkel közeledett felém. Megállt velem szemben, két kezét a vállamra tette, és csak ennyit mondott csendesen: - Meghalt. Még tegnap este, miután beszéltem vele. Egymás nyakába borulva zokogtunk. -Anya ez nem igazság, nekem megígérte Nagymama, hogy meggyógyul! Nem hiszem el, nem halhatott meg! - kiáltottam őrjöngve. Kitéptem magam anya karjából és rohantam a fertőző osztály felé. Nyitva találtam a kaput és a bejárati ajtót, szaladtam a folyósón és kiabáltam: - Nagymama, drága Nagymama nem halhattál meg! Kijöttek az orvosok, az ápolónők és csodálkozva kérdezték, mit keresek itt. De akkora már anya is odaért. - Elnézést kérek, a kislányom teljesen magánkívül van, ahogy tudomására jutott édesanyám halála.

35


(1-98 oldal)

Kézen fogott és csendben távoztunk. Karácsony előtti este halt meg. Ez volt életem legfeketébb karácsonya. A temetés napján sokan jöttek, lezajlott a hantolás, sírtak nagyon, én nem tudtam sírni. Ott álltam és néztem azt a kemény koporsót, nem tudtam elhinni, hogy abban Mamuka fekszik. Élt 62 évet. Ezt írták a koporsó oldalára. Temetés után, vacsorával vártak minden közeli rokont, ez így szokás -halotti tor-, mondták. Valami pörköltet tálaltak föl, elnéztem milyen sokat tudnak enni.

Nekem egy falat sem ment le a torkomon. Összeszorult a szívem, valami belül, legbelül mélyen nagyon fájt. Kimentem a fürdőszobába, ott végre egyedül lehettem. Belenéztem a tükörbe, ahonnan Nagymamám fehér hajától ezüstösen ékesített, kedves arca mosolygott rám vissza. És akkor, sűrűn patakzó könnyeim kiléptek medrükből, erős zuhatagként folytak végig arcomon. Zokogtam tehetetlenségemben, fájdalmamban, bánatomban, gyászomban. Megfogadtam, elmegyek Salamon doktorhoz és megmondom neki, amit gondolok. Nem számít semmi, ennyivel tartozom Nagymamám emlékének. Elszántam magam. Másnap ebéd után fogtam a szakköri felszerelésemet, és azt hazudtam anyának, iskolába megyek. Salamon doktor magán rendelőjében sok beteg várt. Leültem a váróban egy székre. Nyílt az ajtó és kérte a következő beteget. Amikor meglátott, csodálkozva kérdezte: -Hát te "büdöske" / ezt mondta minden gyereknek/ mit keresel itt? - Én csak jöttem ide, mert mondanom kell valamit -szólaltam meg csendesen - Kérem várjon egy kicsit-nyugtatta a soron következő beteget, rögtön végzek a kislánnyal. Betessékelt a rendelőbe. Én pedig összeszedtem minden bátorságomat és hangosan, éthetően a végén sírva, közöltem: -Tudja meg doktor úr, az én Nagymamám maga miatt halt meg! Azért, mert maga nem küldte időben be a kórházba, ha nem járt volna hozzá annyi ideig és nem otthon kezeli, együtt ünnepelhettük volna a karácsonyt! Pedig az én Nagymamám meg akart gyógyulni, megígérte nekem. Maga nem jó orvos, nem gyógyította meg a Nagymamámat, meghalt maga miatt!

36


(1-98 oldal)

Tudja mennyire szerettem én a Nagyit!? Tudja micsoda fájdalom él a szívemben?! Tudja, hogy az életemet adtam volna Mamukámért?! Nagyon haragszom magára, nem jó orvos, nem jó orvos!

Salamon doktor nem tudott szólni a meglepetéstől, én meg választ sem várva, kiszaladtam és siettem haza. A fertőző osztályon az osztályvezető főorvos vizsgálatot indított Salamon doktor felelőtlen munkája ellen. Mindent meg-és kimagyarázott. Semmi nem történt, még azt sem mondták neki: - ejnye, ejnye máskor ilyet azért ne csináljon. Biztos vagyok benne, hogy nem ez az első és nem ez az utolsó ilyen eset, amit a betegek kárára követtek el. Nagyon szerettem a Nagymamámat, a mai napig ha rá gondolok, könnybelábad a szemem. Bizony, bizony régen elveszítettem, de soha nem fogom elfelejteni őt, amíg csak élek. Az Ő emlékére meséltem el ezt a történetet.

37


(1-98 oldal)

Mákgubótea

Fiatal házasok voltunk, én igen szegény paraszti családból származtam. Férjem és családja jó módban élt, és amikor már harmadszorra megkérték apámtól a kezemet, anyám rábeszélésére végre igent mondtam. Nem ahhoz mentem feleségül, akit szerettem, de nem is az a mi sorsunk, hangoztatta édesanyám, hogy válogassunk, hanem, hogy engedelmeskedjünk az urunknak. Pedig már nem a "sokszoknyás" időkben éltünk, mégis a paraszti életfelfogás nem változott semmit sem. A feleség, mint asszony és alárendelt, a férj, mint úr és fölérendelt. Az esküvő után, odaköltöztem a férjem házába. Továbbra is szakácsnőként dolgoztam a

közeli

szanatóriumban. A

megmaradt a kemence,

kiskonyhában még

épségben

a férjem megkövetelte, hogy én süssem benne a

kenyeret, mert ő csak azt eszi meg. Azért hetente egyszer hajnali két órakor keltem föl, hogy az előző este a kézzel dagasztott tésztát megsüssem, mielőtt bemegyek a munkahelyemre. Kis cipókat, és öt kilós kenyereket készítettem. Ízlett is az anyósomnak, az apósomnak és a férjemnek is. A többi napokon hajnal négy órakor keltem föl, mert a tehenet megfejtem, a disznókat elláttam, és a tyúkoknak is adtam enni inni. Nagyon sokat dolgoztam, a házban a családra én mostam egyedül mindenkinek a ruháját. Mondván neked van automata mosógéped, és egyébként is ez az asszony dolga. Karácsony előtt szokásszerint disznót vágtunk, amit körülbelül kétszáz kilósra hizlaltunk föl. Apósom ekkor már nagyon súlyosan megbetegedett, és két hónap múlva el is temettük. Hárman maradtunk. Összegyűlt annyi pénzem, amennyiért egy háromszáz literes hűtőládát tudtam vásárolni. Nekem ez nagy segítség a házi munkámban, mert a zöldségféléket konyhakész állapotban raktam bele. A disznóhúst kilónként földaraboltuk, zacskóba tettem és ráírtam, mi van benne.

38


(1-98 oldal)

A csirke amikor elérte az, egy másfél kiló súlyt, egyszerre levágtam húszat is, hogy megkönnyítsem a saját munkámat. Férjem összeeszkábált a barátaival, kocának való fiaztató ólat. Tíz kocának lett így helye, a malacokkal együtt. Bepároztattuk sorban a tíz kocát, igaz mint előhasúakat, de bíztunk benne, hogy a sok munka meghozza gyümölcsét. Egymás után fialtak a kis kocák. Egyik húszat, a másik kilencet. Adtam nekik a vasat, hogy ne legyenek vérszegények és a csonterősitő vitaminkeveréket is. Nyolc hónap múlva már százhúsz első osztályú hasított sertés várt eladásra. Büdös és piszkos munka ugyan, de szerettem csinálni, mert olyan jó látni a kis pici malacok fejlődését. Hét évig tenyésztettünk saját malacokat, aztán abbahagytuk, mert már nem érte meg. Annyira drága lett a takarmányozás, és olyan keveset fizettek az élő sertésért, hogy azt mondta a férjem: - bolond leszek az államnak ingyen disznókat hizlalni! Én magamnak előteremtem a hústól kezdve a pálinkáig mindent, de nem hagyom, hogy meglopjanak! Az a sok naplopó, ingyenélő, aki egész nap, csak az irodában a karosszékben ülve vakarózik, belehalna, hacsak fele annyit dolgozna, mint mi. Lenézik a parasztot, no, de kihajtanám mindet csak egy hétre a faluba dolgozni, csinálják végig azt, amit az én feleségem egy hét alatt dolgozik! Tudom Isten, meggondolnák legközelebb, hogy kit szóljanak meg. Amikor a rántottszeletet fogyasztják, eszükbe jutna, mennyi munka árán lesz, az-az egy szelet hús!- hangoztatta mérgesen a szomszédoknak. A munkahelyemen engem neveztek ki vezető szakácsnőnek. Igazán örültem, hiszen annyira igyekeztem mindenben a legjobbat nyújtani és ennél nagyobb elismerést nem kaphattam. A betegek is teljes mértékben megelégedettségüket fejezték ki az ellátással kapcsolatban. Nagyon

szigorúan

vettem a

higiénia

szabályait, és

betartattam a

konyhalányokkal is. Minden ebéd előtt a szanatórium igazgató főorvosa végig kóstolta az összes aznapi menüt. Az erre a célra vásárolt tégelyekbe szedtük ki az ételt, minden tégelyben egy-egy kanál volt. Addig nem tálalhattuk föl az ebédet, amíg a főorvos nem adott rá engedélyt. És ez így ment naponta, még ünnep alatt és hétvégén sem kivételezett.

39


(1-98 oldal)

A betegek szerették és tisztelték a főorvost, hiszen elkövetett mindent azért, hogy

jól érezzék magukat ott tartózkodásuk ideje alatt. Vizit alkalmával

ellenőrizte a zuhanyozók és a mosdók tisztaságát is. Ugyanúgy a tálalónak és a folyósónak is ragyognia kellett. A kórtermekben kedve szerint, vizit közben, valamin mindig végighúzta a kezét és ha, poros vagy piszkosnak találta, bizony a takarítónők szorultak érte. Ezért aztán a szanatóriumban minden ragyogott a tisztaságtól. Egyik nap, amikor az ebédhez készülődtünk, hirtelen rosszul lettem. Igaz melegünk volt, de még így sosem jártam. Megmérték a vérnyomásomat, eléggé alacsony értéket mutatott. Hazaküldött a főorvos, mondván pihenjek otthon és ha nem érzem továbbra sem jól magam, készítenek egy kivizsgálást. Amikor hazaértem anyósom csodálkozott, hogy ilyen korán végeztem. Elmondtam mi történt, és ő nevetve megnyugtatott: -Nincs neked semmi betegséged, bántja a kicsi a nagyot, gyereket vársz. - Hát az lehetséges, de addig, amíg nem vagyok biztos a dologban, nem akartam mondani senkinek sem- válaszoltam. A terhességemet jól viseltem, ugyanúgy dolgoztam mint előtte, nem kímélt ki senki. Bár nem is igen igényeltem, de azért néha jól esett volna, ha a nehéz kosarakat valaki segít cipelni. Dehát, ez az asszonyok sorsa. Amikor

megjelentem

a

terhes

tanácsadáson,

sok

agyonkényeztetett,

agyoncicomázott nő között, csodálkozva hallgattam állandó panaszaikat. Én majd kicsattantam az egészségtől, örültem a terhességemnek, ők meg úgy beszéltek erről, mintha valami halálos és gyógyíthatatlan betegségben szenvednének. Elkeseredtek amiatt, mert az alakjukat elvesztették, aztán azért sápítoztak, mert unatkoznak, vagy a férjeiknek nem kellenek az ágyban. Na gondoltam, ha annyit dolgoznátok mint én, biztosan nem híznátok el, mint a tehenek. Én nekem még soha nem jutott időm arra sem, hogy azon gondolkozzak, mit is csináljak unalmamban. Most is, míg itt várakozok, kocsitakarót kötök a bébinek. Nem tudok úgy ülni mint ezek, és fölöslegesen jártassam a számat, ha kell, ha nem.

40


(1-98 oldal)

Panaszkodni meg nem szeretek, hiszen az én bajomat csak én érzem, és a problémámat más úgy sem tudja megoldani. Nekem az urammal sincs problémám, amiker kellök neki az ágyban, nem szoktam tiltakozni, de nem is erőltetem rá magamat. Hagyok neki szabadságot, oda megy ahova akar, azt csinál a szabadidejében amit akar, és ezért mindig örömmel jön haza hozzám. Soha nem veszekszem vele, amiért esetleg kicsit pityókásan tér meg a nehéz szántóföldi munkából. Istenem, majd kialussza magát, aztán ismét olyan lesz, mint máskor. Ahhoz viszonyítva, hogy nem a szerelmemhez

mentem

feleségül,

igazán

szépen

éltünk.

Én mindent

megcsináltam, amire kértek, ezért aztán soha egy hangos szót nem váltottunk egymás között. Megszerettem a férjemet, és ő is szeretett engem. Igaz nem kényeztetett, nem kímélt ki, de én ezt nem is vártam el. Engem munkára neveltek a szüleim, nem pedig arra, hogy állandóan azon szomorkodjak, ami nincs, vagy nem lehet. Én annak örültem, ami van és így próbáltam kellemessé tenni az életünket. Reálisan láttam a dolgokat, az életemet pedig úgy próbáltam alakítani, hogy nekem a legjobb legyen. Végül is mindenem meg volt. Szép családi házunk, amerikai konyha, gyönyörű fürdőszoba, külön étkező, négy szoba, és teljesen fölszerelkeztem a legszuperebb háztartási eszközökkel. Öreg faluban éltünk, maradi gondolkodású embörök között, de modern szép házat építettünk. Férjem vett egy nyugati autót is. Nekem ennyi elég a boldogsághoz. Most meg várom a gyermekünk születését. Remélem jó anya leszek. Mi kell még a boldogsághoz?! A következő év tavaszán megszülettek az ikreim. Egy fiú és egy kislány. Az orvos, aki a szülést vezette, örömmel közölte:- még ilyen nagy súlyú és egészséges ikerpárt nem látott. Péter 3200 gramm 53 cm, Mariann 3000 gramm 50 cm-el született. Jól szopott mindkettő, csak úgy ömlött az anyatej a melleimből. A kórházban azt tanácsolták, hogy egyszer az egyiket szoptassam három óránként, aztán a másikat, felváltva. Csakhogy nem tudtam elviselni a gyereksírást. Gondoltam magamban, ha a koca egyszerre tud szoptatni 15-20 visító kis malacot, én hogyne tudnék két kis bébit egyszerre megetetni. Mindannyian jól járunk, és nem kell feleslegesen sírniuk.

41


(1-98 oldal)

Béültem a nagy kagylófotelba, alápóckoltam a lábaimat. Hónom alá vettem a pólyába csomagolt babákat: Pétert jobbról, Mariannt balról szoptattam. Nagyon aranyosan szoptak, és annyit ehettek, amennyi jól esett nekik. Amikor abbahagyták megböfiztettem őket, és egyszerre álltam föl velük. Óvatosan, először az egyiket helyeztem a kiságyába, aztán a másikat. Édesen aludtak, mosolyogtak mint az angyalok. Istenem, mennyire csodálatos is az életgondoltam. Milyen gyönyörűek mindketten! A családban mindenki kedvence lett az én két gyermekem, senkinek nem születtek ikrei. Attól függetlenül, hogy kétpetéjűek, nagyon hasonlítottak egymásra. Az első évüket már betöltötték, amikor férjem a vadásztársaságtól vacsorameghívást kapott. Nem akartam elmenni -kire hagyom az ikreket? -kérdeztem aggódva. Anyósom ajánlkozott, majd ő ad nekik vacsorát, megfüröszti és lefekteti őket. Maradjunk ameddig jól érezzük magunkat, hiszen úgysem megyünk máskor el otthonról, csak állandóan dolgozunk. Szépen felöltöztünk az alkalomhoz illően. Rengeteg ember vett részt ezen az estén, és mind vezető beosztásúak. Minket azért hívtak meg, mert férjemet nagyra becsülték a gazdaságban. Őzpörkölttől kezdve a vadas nyúlpecsenyéig mindent végig kóstoltunk. Finom és gusztusos szervírozás volt. Vacsora után a zenekar húzta a lábalávalót. Hajnal két órakor értünk haza. Megnéztem a gyerekeket, szépen aludtak. Óvatosan puszit nyomtam a kis arcukra és lábujjhegyen kijöttem a szobából. Reggel fél hatkor ébredtem, mert folyt a tejem, ugyanis még naponta kétszer, reggel és este szoptattam őket. De a gyerekszobában síri csönd honolt. Bementem, és még mindig aludtak a picik. Ébresztgettem őket, de nem mozdultak. Kiáltottam a férjemnek: - Gyere gyorsan a gyerekek nem ébrednek föl! -Szaladt a férjem, és jött az anyósom is. -Mi történt velük?! -ordította a férjem. -Nem tudom, nem ébrednek, Istenem, mi bajuk lehet?! -Ugyan, nem kell annyira megijedni -szólalt meg anyósom, nem sokára fölébrednek.

42


(1-98 oldal)

Tegnap este nagyon sírtak, egy Istennek sem akartak elaludni. Eszembe jutott, hogy amikor az én fiam ennyire álmatlanságban szenvedett, főzött neki anyám mákgubóteát, azt megitatta és jót aludt tőle. Én is főztem mákgubóteát, hoztam a kertből és abból ittak, aztán végre elaludtak - mesélte nyugodtan. -De hiszen az méreg! -kiáltottam kétségbeesetten. Anyám, mit csinált a gyerekekkel?! -ordította magánkívül a fia. Úgy-ahogy reggel felöltöztem, pongyolában, papucsban fölkaptam a két gyermekemet, férjem beindította a kocsit, és máris indultunk a szanatóriumba, hiszen a megyei kórház nagyon messze volt hozzánk. A főorvos a reggeli vizithez készülődött, amikor meglátott minket, hogy a folyósón szaladunk. Elmeséltem mi történt, vizsgálni kezdte a gyerekeket, közben a nővér telefonált a főorvos lányának-aki gyermekgyógyász-, hogy jöjjön azonnal - A pupillák teljesen tágak, pulzus vérnyomás alig hallható mindkettőnél -mondta a főorvos a lányának. Minket kiküldtek. Nem tudom mit csináltak odabent, de fél óra múlva Pétert és Mariannt kocsin tolták ki, infúziót kötöttek be nekik. Odabent elkészítették a vércsoportmeghatározást, és a kisfiamnak a műtőben azonnal, a másik karjába bekötötték a transzfúziót is. A kislányomnak nem tudták, mert BRH-negatív vércsoportot állapítottak meg -a könyvébe is ez állt-, és elfogyott a raktárból ez a palackos vér. A főorvos megkérdezte, melyikőnknek azonos esetleg a vércsoportja a Mariannéval. -Nekem! Nekem! Ugyanolyan, mint a kislányomé -válaszoltam gyorsan. -Akkor jöjjön velünk a műtőbe, ha azt akarja, hogy a kislány életben maradjon! Zokogtam keservesen, de a főorvos rám szólt -majd utána, ha túl leszünk a csodán, akkor sírhat, most kell az erő! Fölfeküdtem egy magas ágyra, lejódozták a karomat, és egy szúrást éreztem, de nem láttam semmit, mert spanyolfallal elválasztottak bennünket. Nem tudom mennyi idő telt el, kivették a tűt, leragasztották a szúrás helyét. Még feküdnöm kellett egy kis ideig, aztán a konyháról hozott reggelit az egyik nővér.

43


(1-98 oldal)

-Ezt mindet egye meg, és a tejet is igya meg, orvosi utasítás -közölte mosolyogva. Férjem ott ült egyedül a váróban, magábaroskadva és a

kis ruhákat szo-

rongatta. Arcán hangtalanul gördültek végig könnyei. A műtőből kijött a főorvos. Nem tudom mi lesz a gyerekekkel, még nem tértek magukhoz- mondta szomorúan. Kérem, menjenek haza, a lányom figyel rájuk. Ennél jobb kezekben, jelen pillanatban nem lehetnek. Azért nem szállítattuk el mentővel a gyerekkórházba őket, mert korántsem biztos, hogy kibírták volna az utat. Szerencse, hogy ma szabadnapos a lányom, ezért nem ment még el itthonról. Jöjjenek be holnap reggel, addigra változni kell az állapotuknak, vagy jó, vagy rossz irányban. Megmondom őszintén, én még ilyet nem csináltam, mint tudják, nem vagyok gyerekorvos, de mert életmentésről volt szó, mást nem tehettem. Megköszöntünk mindent és mint, akit leforráztak, szomorúan ültünk be az autóba. Otthon anyósom keservesen sírt, elővette az imakönyvét, a rózsafűzért, a keresztet és egész nap a szobájába bezárkózva imádkozott az unokáiért. Azon a napon sem nem evett, sem nem ivott. Fogadalmat tett, addig nem vesz magához ételt és italt, amíg az ikrek haza nem térnek. Mit is mondhattam neki a történtek után? Hiszen nem akart ő rosszat, csak követte a régi, bevált, falusi szokást. Csak az a baj, hogy a mákgubó nem teának való. Este a sötétben kimentem az udvarra, és két kezem az égre emelve szólítottam Jézust: -Úr Jézus kérlek mentsd meg a gyermekeimet! Gyógyítsd meg őket! Istenem, Mennyei Atyám! Fölajánlom neked mindkét imádott gyermekem, te adtad nekem őket, csak te mentheted meg őket! Jézus Krisztus nevében kérlek Uram, segíts! Majd a földre zuhantam. Másnap reggel bementünk a szanatóriumba. Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz.

44


(1-98 oldal)

A szívem a torkomban vert. Végigmentünk a hosszú folyósón, és már jött elénk a főorvos. -Nem tudom mi történt -mosolygott- de a gyerekeik teljesen jól vannak. Nagyon éhesek mindketten. Kialudták magukból a mákgubótea hatását. Tegnap éjjel 11 órakor tértek magukhoz, és a lányom szerint is minden rendben van náluk. De azért a biztonság kedvéért, elvégzünk még egy-két ellenőrző vizsgálatot. Most bemehetnek hozzájuk, és ön-nézett rám- itt maradhat velük. Ha minden eredmény negatív lesz és nem lép föl valami komplikáció, a hétvégét már otthon tölthetik. Férjem boldogan repült haza a hírrel. Én pedig megszoptattam édes, pici gyermekeimet. A hétvégén tényleg haza mehettünk, bár egy kicsit féltem, nehogy valami szövődmény kialakuljon náluk. Visszakaptam őket, ismét egészségesen! Csoda történt. A jó Isten meghallgatott. Igazi, jó gyerekekkel áldott meg az ég. Azért meséltem el mindezt, hogy mások is okuljanak belőle. A tudatlanság és a butaság miatt, majdnem elveszítettem azokat, akiket az életemnél is jobban szeretek!

45


(1-98 oldal)

Kiss Kati esete Tizenöt évesen a gimnázium második osztályába jártam. Anya azt szerette volna, ha leérettségizek, hiszen ma már anélkül, sehol nem lehet elhelyezkedni, állandóan ezt mondogatta. Egyedül nevelt, apámat csak kétszer láttam születésem óta, ő a hegyekben élt egyedül. Szerették egymást fiatalkorukban, de annyira azért nem, hogy egész életüket példás házastársként éljék le. Nem tanultam jól, nem is akartam igazán semmit sem csinálni, csak a fiúk után érdeklődtem nagyon. Mágnesként vonzódtam hozzájuk. Megismerkedtem egy kerékpárversenyzővel, aki a másik városból naponta hozzám száguldott. Addig-addig szórakozgattunk, míg az első félév után terhes lettem, és mert titokban tartottam anyám előtt, későn szóltam, már nem vették el a magzatot. Kimaradtam a gimnáziumból, úgy néztek rám mintha leprás lennék. Karcsi elvett feleségül, és vártuk a baba születését. A következő nyáron júliusban megérkezett a kisfiam. Karcsi egyre később járt haza, aztán kimaradozott napokra, sőt hetekre is. Tíz hónapig tartott a házasságunk, rájöttünk nem illünk egymáshoz, tévedés a kettőnk kapcsolata, közös megegyezés alapján elváltunk. Tibike a kisfiam velem maradt. Eddig tartott az első házasságom. Közvetlen kertszomszédunkban faluról városba került emberek laktak. A férfinak a falun élő unokaöccse, eléggé mulya és bátortalan figura ahhoz, hogy feleséget találjon magának. Nem tudott beszélni a lányokkal, rögtön zavarba jött, hebegetthabogott. Sokat járt a rokonaihoz, a kerítésen keresztül láttuk egymást. Anya rágta a fülemet: -meg kellene fognod ezt a fiatal embert, sok pénze van és az orránál fogva vezethetnéd. Először hallani sem akartam róla, de aztán meggyőztek, beláttam egy gyerekkel még ha csak 16 éves is vagyok , nem nagyon válogathatok. Addig ügyeskedtek a szomszéd és anyám, hogy végül összeboronáltak kettőnket. Feleségül mentem Jóskához. A másik utcában vett egy kétszobás kertes családi házat. Oda költöztünk. Anya nyugdíjba ment, vállalta vigyáz Tibikére, és mehetek dolgozni. A helyi sportszövetség szertárában helyezkedtem el, mint raktáros.

46


(1-98 oldal)

A futball csapat tagjai igen helyes fiúknak mutatkoztak, mindegyikkel szeretkeztem a munkaidőmben. Szégyen, nem szégyen nekem ilyen a természetem, imádom a férfiakat, nem tagadom! Egyszerűen nem bírok nekik ellenállni! De a férjemnél is eleget tettem, a házastársi kötelességemről soha nem feledkeztem meg, Józsi nem győzte erővel. Ezért kerestem kiegészítő fiúkat. Két év múlva terhes lettem a férjemtől- máskor védekeztem-, le kellett mondjak a kalandokról. Kislányunk Évike egészségesen megszületett. Csakhogy ettől a pillanattól kezdve alaposan megváltozott a kapcsolatunk. Józsi kijelentette, nem hajlandó a saját házában megtűrni más férfi gyerekét, vagyis Tibikét. Vihetem ahova karom, de ott nem maradhat egy percig sem. Anya vállalta kisfiamat, így elköltöztettem hozzá. Néha ellátogatott hozzánk, de nem sokáig maradhatott Józsi miatt. Ez a kapcsolatunk romlásához vezetett, igaz Évike születése előtt is megcsaltam, de ennek ellenére rendesen szeretkeztem vele. Most már viszont, nem esett jól vele az ágyban. Sokat veszekedtünk. Elmondott minden rossznak, a legnagyobb és a legutolsónak. Mondtam igaza van, de én akármilyen rossz is vagyok, a gyerekemről egy férfi kedvéért sem tudok lemondani. Esti tagozaton leérettségiztem, fölvettek egy irodába adminisztrátornak. Jól kerestem. Az igazgató szeretője lettem, aki minden széppel és jóval elhalmozott. Megelégeltem a kétlaki, hazugságokra épülő életet, mindent elmeséltem a férjemnek. Ő pedig azzal büntetett, hogy vele is szeretkeznem kellett. Brutális és alkoholista ember lett belőle. Lelkiismeretfurdalás gyötört, hiszen miattam vált ilyenné. De, ez az érzés, nem oldotta meg a problémámat. Egyszer, amikor anyához mentem, hogy lássam Tibikét, Józsit és anyámat egy ágyban találtam. Tibike és Évi már iskolába jártak. Nem fájt, csak meglepődtem! Amikor megkaptam a fizetésemet, ajándékot, játékot, ruhát, cipőt és csokoládét vásároltam a két gyerekemnek. Mindegyiknek adtam három-három ezer forintot. Csodálkoztak, hiszen sem születés, sem névnapjuk nem volt. Azt mondtam nekik, ígérjétek meg, bármi is történik az életben, mindig jó szívvel gondoltok rám.

47


(1-98 oldal)

És akármit is mesélnek rólam, én egész életemben szeretlek titeket. Nagyon vigyázzatok egymásra. Megcsókoltam,

magamhoz szorítottam

őket, és

elindultam dolgozni. Ahova én mentem, gyereket nem lehetett vinni, de rövid időn belül sok pénzt kerestek a hozzám hasonlók. El akartam válni Józsitól, az anyám akiben megbíztam, hátba támadott. Úgy döntöttem anyagi biztonságot teremtek magamnak és a gyerekeimnek, bármi áron is. Elhagytam őket, pedig a szívem majd meghasadt értük. Egy menő fotós segített tervem megvalósításában. Elindultam a nagyvilágba szerencsét próbálni 24 évesen. Tét: az életem. Ha sikerül visszakaphatom mindkét gyerekem, ha nem, akkor mindent elveszítek! Munkahelyem igazgatójával kimentünk kettesben Franciaországba, Párizsba. Egy tárgyalás miatt utaztunk oda, illetve én csak elkísértem a szeretőmet. Három napos utat terveztünk. Minden este éjszakai bárokat, mulatókat látogattunk. Nagyon tetszett, ahogy a lányok fölkínálták magukat az idős, de gazdag üzletembereknek. Az utolsó napon megbeszéltük a főnökömmel, hogy a szálloda halljában találkozunk délután négy órakor, ő egyenesen a megbeszélésről érkezik. Hatkor indult a gépünk a repülőtérről Budapestre. Összecsomagoltam a bőröndömet, leadtam a portán a szoba kulcsát. Írtam egy levelet Gézának, hogy ne keressen és ne várjon, nem megyek vele haza. Én ezt már régen elterveztem, csak nem akartam idő előtt szólni. A levelet ott hagytam a portásnál. A noteszomban a fényképész fölírt három címet. Az egyik egy masszázs szalon, a másik egy sztriptíz bár, a harmadik pedig a pornófilmek forgató stábjának a címe. Azt mondta nekem, a legjobban és a legrövidebb időn belül a pornófilmekkel lehet valóban summás összeghez jutni. Ezt választottam. Egy kicsi szűk utca vezetett a házhoz. Becsöngettem. Kiszólt egy hang franciául. Gyorsan elhadartam a leírt francia szöveget, és a végén hozzá tettem a nevemet magyarul. Az ajtó gombnyomással kinyílt, majd mögöttem

nesztelenül

becsapódott. Kicsit megijedtem, de ha, már egyszer elindultam gondoltam, nincs vissza út, végig kell csináljam. Egy gyönyörű , szőke lány jött elém mosolyogva, tárt karokkal fogadott. -Na gyere, ne félj már annyira-törte a magyart- senki nem akar bántani.

48


(1-98 oldal)

Bevezetlek a főnökhöz, és megbeszélitek az üzletet. Ha tetszeni fog az ajánlata, szerződést kötünk, ha nem akkor mehetsz amerre látsz. De vigyázz, amíg ő beszél, soha ne szólj közbe, mert keresztbe lenyel érte. Megértetted cicuska?simogatta meg az arcomat. -Igen, mindent értettem-válaszoltam halkan. Egy pazar irodába érkeztünk. A bőr fotelban ült, szivarral a szájában a főnök. Neve nincs, nem jelent semmit a név mondták. Hellyel kínáltak, leültem a kanapéra. A főnök még mindig nem szólalt meg, csettintet egyet az ujjával, és egy filmet vetítettek. Harminc perces előadás, műsor pergett le előttem. Összesűrítve benne, amit egy lánynak csinálnia kell. Lehet választani, egyedül lép föl, vagy lányokkal párban, vagy egy férfival, netán öttel. És a legutolsó kockák a tömegszexet mutatták be. Szinte csöpögött a film. -Nos kedvesem-szólalt meg eredeti magyar nyelven a főnök- ez csak egy kis bemutató. De lehet saját, eredeti ötleted is, ami földobja a filmet, akkor azt is bevesszük, és ezért külön pénzt kapsz. Hogy tetszett?- kérdezte kíváncsian. -Nekem sok pénzre van szükségem, a lehető legrövidebb időn belül! válaszoltam határozottan. Itt vannak a fotóim, különböző pózok- és az asztalra tettem az albumot. -Nézze meg. Nem egy utolsó kép egyik sem. Mindent megcsinálok, de, csak azt vállalom, amiért a legmagasabb napidíjat fizetik. Tehát csak luxus, különlegesen egyedi dolgokra vagyok kapható! -Átnézte az albumot, aztán végigmért engem. - Remek!! Rendben van, fölveszlek!

Te leszel a különleges falat, a gazdag

impotens milliomosok számára. Talán, te csodát is tudsz velük tenni! -Most pedig figyelj rám. Elmondom, mi lesz a dolgod. Reggel tíz óráig aludhatsz, hogy kipihend az éjszakai fáradalmakat. Akkor megreggelizel, lezuhanyozol, és a lehető legszebbre kikészíted magad. A címeket telefonon kapod. Ha esetleg nem vagy telefonközelben, az üzenetrögzítő mindent hívást fölvesz. Mielőtt elmész a megadott címre, az irodámba behozod az ügyfél azonosító kódszámát, és én tudom, hol vagy. Saját Mercédeszünk, saját sofőrünk visz el a címre és érted is megy. Megcsináljuk a vérvizsgálatot, a vizelet vizsgálatot és ha, minden negatív, akkor kezdhetsz. Ez egy hét, addig pihenj, olvass, de ne járkálj ki egyedül az utcára, mert még valami bajod esik.

49


(1-98 oldal)

Elkészíti a titkárnőm az előszerződést, melyet átolvashatsz nyugodtan. Nálunk a legrövidebb idő, egy év. A te munkád nagyon különleges igényeket fog kielégíteni, a legkülönlegesebb milliárdosoknál. Ezért a napi gázsid dollárban: 500-1200

tiszta dollár, ami csak téged illet meg. Ennyit kapsz tőlem. Minden

hétvégén számolunk el, és megbízható helyen folyószámlát nyitunk. Plusz juttatás, amit neked személyesen adnak át a kliensek. Ezt az összeget a svájci bankba utaljuk át, ahol titkosan kezelik az összeget. A szerződés lejártakor, Svájcban a pénzt fölveheted, és azt csinálsz vele amit akarsz. Lebukni nem lehet, minden titkosan megy. Sok lányt tettem már igy milliomossá. Ide jöttek, mert pénz kellett nekik. Rengeteget kereshetsz, de meg kell érte dolgoznod alaposan. És ha, netán összeszedsz valami betegséget, akkor már nem dolgozhatsz itt tovább. Az addig összegyűlt pénz, természetesen téged megillet, és ugyanúgy fölveheted Svájcban. Egész Európában jó összeköttetésem van mindenfelé. Ez az én ajánlatom, holnap átolvashatod az előszerződést, amennyiben tiszta vagy testileg, vasárnap beállhatsz. -Ide bárki bejöhet saját akaratából. Senkit nem kényszerítek semmire, amíg a szerződést, melyet én fogalmazok, alá nem írta! Itt csak olyan nők dolgoznak, akiknek érdekük, hogy jól menjen az üzlet! Másképp nem ér semmit az egész! Mindenkinek egy hét gondolkodásidőt adok. Én nem kérdezek, nem kutatok felőled. Te is ezt követsd velem szemben! Ellekenkező esetben meghalsz! Nevem, címem a pokol. De amit megígérek az alkalmazottaimnak, betartom. Az üzletem ezért virágzik már huszonöt éve! Most menj, megmutatják a lakrészedet. Egy héten belül, még szabadon távozhatsz, de az aláírás után követed a parancsom, a szerződés lejártáig! Vakon követed. Végeztem. A szőke lány ismét megjelent, kinyitotta az ajtót és csigalépcsőn mentünk az emeletre. 36-os szoba lett az enyém. Egy szoba, előtér, fürdő, toalett, konyha ez mind az enyém. Amikor egyedül maradtam, végig nyújtóztam a puha ágyon, behunytam a szemem és két gyermekem arcát láttam magam előtt. Csak értük teszem, mindent megadok nekik egy év múlva, remélem kibírom addig. Ha sikerül a tervem, esküszöm az életemre, soha többet nem keresem a kapcsolatot férfiakkal.

50


(1-98 oldal)

Fogadtam meg magamnak. Egy hét múltán elkészültek a laboratóriumi leletek, teljesen egészséges voltam. Vasárnap kezdhettem is a munkát. A reggelit a szőke lány hozta be minden nap, és állandóan mosolygott. Neki mindig jól állt a szénája. 11 órakor csörgött a telefon. Bemondta a kódszámot, a címet, az időpontot, mennyi ideig tart igényt a szolgálataimra és még azt is, hogy milyen színű fehérnemű és ruha legyen rajtam. Három cím jött még aznapra. Ahogy kiszámoltam, a következő nap hajnal háromig betábláztak. A fekete Mercédesz méltóságteljesen indult el. Egy kastélyba érkeztünk. Csodálatos látvány tárult elém. Fölmentem a lépcsőn, becsengettem, nyílt az ajtó -Jó napot kisasszony -hajolt meg a komornyik -már várja az úr -és bevezetett a hálószobába. Jó hetven év körüli, vén csotrogány reszketett felém. Leültetett, és fotókat mutatott. Azt kellet csinálnom, amit a fotó ábrázolt. Levetkőztem nagyon lassan, az öreg filmfelvevőn keresztül kukkolt. Jött egy hatalmas nagy mellekkel rendelkező 16 éves lány, vele kellett szeretkeznem. Ezután, az idomított fiú vizsla következett, azzal ölelkeztem. Mindezt filmre vette. Nagyon elégedettnek tűnt a vénség, egy csomó pénzt nyomott a markomba. Bejött a komornyik, és közölte velem: - Az úr olyannyira elégedett önnel, hogy hetente egyszer várja a lakosztályában. -Jó rendben van- mondtam és gyorsan kisiettem az autóhoz. Undorodtam az egész élettől, utáltam magam. Amikor a szobámba értem, már nem tudtam a hányingeremet visszatartani, rohantam a mosdóba. A zuhany alá álltam, és órákon keresztül mosakodtam. De nem tudtam magamról lemosni mindazt, amit végigcsináltam. Álmomban sem gondoltam, hogy a valóság ennyire mocskos és erőszakos. A szőke lány lépett be az ajtón. -Tudod ez csak egy hétig tart, majd megszokod, mindenki így van vele. Később már olyan lesz, mintha moziban ülnél.

51


(1-98 oldal)

Hidegen hagy minden, csak a pénzre és a célodra gondolj, akkor bármit kibírsz, és egészséges maradsz. Ha szomorkodsz, véged meghalsz, mint a többi lányfigyelmeztetett nagyon komolyan. Igaza lett. Csak egy hétig szenvedtem lelkileg, utána kinőttem

a dolgot.

Hihetetlen igényekkel álltak elő a klienseim, és mindent szó nélkül teljesítettem. A főnök megdicsért, az ügyfelei jelezték felé, még ilyen nővel nem találkoztak, aki ennyire szolgálatkész legyen. Fél év után rettenetes honvágyam támadt. Legszívesebben haza utaztam volna örökre, de nem tehettem, mert, ha felrúgom a szerződést, hiába dolgoztam nem kapok egy fillért sem. Csak az kivétel ez alól, aki megbetegedett. Havonta szűrésre mentünk, szerencsémre még mindig egészségesnek mondhattam magam. Nagyon hiányzott már Tibike és Évike. Amikor csak időm engedte, el nem küldött leveleket írtam hozzájuk. De, amikor a születésnapjuk közeledett, Évikének egy hatalmas járóbabát, Tibikének távirányítós autót küldtem ajándékba. Kitalált címet írtam feladónak. Remélem megkapják, és eszükbe jut, amit utazásom előtt kettőjüknek mondtam. Istenem, csak egyszer menjek vissza, egész hátralévő életemben jó cselekedetet fogok tenni, ha ezt megúszom épségben! -gondoltam. Talán szerencsés, talán ügyes voltam, nem tudom. Letelt az egy év, a szerződést nem akartam meghosszabbítani. A főnököm tudomásul vette, rengeteg pénzt hoztam neki a konyhára. Bár nem szívesen, de símán elengedett. Valószínűleg azért, mert egyszer a kezébe került a naplóm, és megtudta, mindent a gyerekeim jövőjéért csináltam. Kicsit kivételezett velem, hiszen ő is Magyarországról jött, annakidején. Elbúcsúztunk egymástól, megköszöntem a segítségüket. Utaztam Svájcba, ahol már tudtak róla, hogy érkezem. Egy jogász várt rám, aki a főnök embere. - Milyen címletekben, és hogyan óhajtja átvinni a határon az összeget?-kérdezte tőlem. -Halvány fogalmam sincs -válaszoltam bizonytalanul. Azt sem tudom mennyi dollárom gyűlt össze egy év alatt. Kézhez nem kaptam a főnöktől semmit, csak a klienseim adtak. Annak egy részét a bankba utaltuk át, a többit elköltöttem.

52


(1-98 oldal)

-Nyugodjon meg, többszörösen milliomos. Pontosan: 694 875 dollárral rendelkezik. Ezt, ha forintban átszámolja, szép kis summát jelent. -Jézusom, ez nem lehet igaz!-kiáltottam. Most mit tegyek, nem tudom hogy vihetem haza? - Én segítek önnek, egy bizonyos kikötésem van: Kapok tíz százalékot az összegből, és ön nyugodtan haza utazhat. -Mit szólna hozzá, ha egy gazdag francia milliomos, barátságból önnek ajándékozza ezt az összeget, és mi, innen Magyarországra átutaljuk. Könnyedén megoldható! -Igen, de nincs már pénzem, valamennyit föl kellene vegyek, de hogyan viszem át a határon?- aggodalmaskodtam továbbra is. - Veszünk egy nagy kabala mackót. Benne lesz a dollár. Bízzon bennem , nem ön az első és nem is az utolsó, akinek így segítek- mondta határozottan. No, megkötjük az üzletet? -Igen, benne vagyok!-válaszoltam büszkén, és kezetfogtunk egymással. A rózsaszínű mackót, mely akkora, mint egy kisgyerek, végig a karomban fogtam. -A kislányomnak ajándék -mosolyogtam. Fölszállt a repülő, már csak a magyar ellenőrzés volt hátra. A franciák ügyet sem vetettek a mackóra. Pedig tíz millió forintnak megfelelő dollárt nyelt el. Megérkeztünk Ferihegyre. Vártuk a csomagokat. Egyenruhás hölgy lépett elém, hívott magával. Szorongattam a mackót. Az irodában letettem a fotelba. -Kérem vetkőzzön le! parancsolták. -A fehérneműt is? -kérdeztem. -Igen! -Elnézést, de menstruálok-mondtam elpirulva. -Nem számít, azt is vegye le! Belépett egy másik egyenruhás nő: -Hagyjátok abba, elkaptuk a kábítószercsempész kisasszonyt! -és kihúzta magát büszkén. Most világították át a gyomrát, rengeteget találtak benne! És várják az eredményt. -Gratulálok!-fejezte ki elismerését az, aki engem bevitt. -Kérem öltözzön föl, és távozhat. Itt van az útlevele-fordult felém, és a kezembe nyomta. Megúsztam, és még azt hittem, a mackót akarják szétszedni. Pedig, ha sejtették volna, mi is van a gyomrában! Délután hat órakor értem haza a városunkba. Fogadtam egy taxit, és irány a gyerekeim!

53


(1-98 oldal)

A torkomban vert a szívem. Olyan régen láttam az itthoni tájat és mégis, mintha el sem mentem volna, szinte semmi nem változott. Nem tudtam, vajon milyen fogadtatásban lesz részem. Nem felejtettek-e el a gyerekeim, nem nevelték-e őket ellenem, amíg távol éltem tőlük? És mégis mindezzel számolva, alig bírtam magamammal, majd kibújtam a bőrömből. Évike az utcán játszott a szomszéd pajtásokkal. Kiszálltam a kocsiból, megálltam, néztem és csak ennyit mondtam: -Kislányom! Évike ahogy meglátott, repült felém, mint a madár. Nyakamba ugrott, öleltem, csókoltam és nagyon, nagyon sírtam. Istenem, jaj de régen vártam ezt a pillanatot! Bementünk anyám házába, a szobában Tibike tanult. Anyám, amikor kilépett a másik szobából, csak ennyit suttogott: -Bocsáss meg nekem, kislányom. Megöleltük egymást. Ott álltunk négyen, a konyha közepén, anyám, Tibike, Évike és én. Örömünkben zokogtunk. Anya elmesélte, azt hitték meghaltam. De, amikor a gyerekek ajándékot kaptak Franciaországból, reménykedtünk, hogy egyszer visszatérsz hozzánk. A férjed összeállt egy nővel, és el akar válni tőled. Semmit nem ad neked, mert hűtlenül elhagytad, úgy mehetsz el, ahogy hozzá mentél. Nem tudom, hogyan tovább, hiszen nagyon kevésre telik. -Anya nyugodj meg, természetesen elválok, és nem kell egy fillér sem Józsitól. Kint sokat dolgoztam, egy év alatt annyi pénzt kerestem, hogy itt egész életemben még csak a felét sem tudtam volna összekuporgatni. Anya milliomos vagyok! Amikor Franciaországban éltem, megfogadtam, ha baj nélkül megúszok mindent, csak jót cselekszem. Ezt pedig most megvalósítom. Anyámnak nem meséltem el az igazat, nem tudta hogyan lett annyi pénzem. A gyerekeim sem tudták meg soha. Magyarországon egy ember sem szerzett tudomást kalandos életemről. Elváltam. Vettem egy szép családi házat, autót. Gyerekeim nevére elhelyeztem a bankban egy bizonyos összeget. Létrehoztam a „ Jó lélek otthont ”, amit én finanszíroztam, saját munkatársakat alkalmaztam.

54


(1-98 oldal)

Ebben az otthonba minden ember bejöhetett, függetlenül kortól, nemtől, bőrszíntől. Aki segítségre szorult, vagy csak egy tányér meleg ételt akart, enni az is bejöhetett. Az ajtóm minden ember előtt nyitva állt. Sok év telt el. A gyerekeim felnőttek, családot alapítottak, megszülettek az unokáim. Mindenki szeret és büszke rám. De, hogy milyen áron értem el mindezt, azt csak én tudom igazán. Lehet, hogy a szerencse is közre játszott, nem tudom. Végződhetett volna rosszabbul is. Csak annyit tudok, de azt biztosan: ha még egyszer élhetném az életemet, nem ezt az utat választanám! Mocskos, aljas, piszkos, undorító, embert megalázó, sárba tipró munkával jutottam a pénzemhez. Igaz a pénznek nincs szaga, mondják azok, akik könnyen jutnak hozzá! Megsemmisült a

női

mivoltom. Már nem

éreztem magam tisztának,

becsületesnek, és igazi nőnek. Soha többet nem érintkeztem férfival, miután hazajöttem. Biztosan elítélnek a tetteimért, de vállalom, magam és Isten előtt a bűneimet. A múltját az ember nem tudja megváltoztatni. A magamnak tett ígéretemet megtartottam. Megpróbáltam jót tenni azokkal, akik rászorultak a segítségemre. A naplómat megsemmisítem, azonnyomban, ahogy elmeséltem az életemet. Nyoma ne maradjon! A lelkemből úgy sem tudom kitörölni mindezt. Azért mondtam el, és járultam a megírásához, hogy tudják meg mások is az élet lehetőségeit. Az élet kemény és nehéz, ahol minden embernek meg kell vívnia a saját kis harcát. Vesztettem és nyertem. Amit tettem, nem helyes, nem példakép mások előtt, szégyellem, titkoltam. Jobb lett volna másképp, de megtörtént így. Mindenki levonhatja a maga tanulságát. Az ember maga dönti el, milyen utat választ. A szegény, tiszta, küzdelmes, de becsületes utat. Vagy a gazdag, könnyű, de emberi méltóságában megtépázott, megalázott, zaklatott, lelkileg megsemmisült létet. El kellett mondanom valakinek...!

55


(1-98 oldal)

Férfi szemmel

Amikor megismerkedtem a jövendőbeli feleségemmel, már betöltöttem a 33. évemet. Azért nem nősültem meg korábban, mert nehezen tudtam kiheverni egy nagy szerelmi csalódást. A barátaim segítségével ismerkedtünk össze, egy kirándulás

alkalmával. A

Bükkben sétálgatva rengeteget beszélgettünk

egymással és rájöttünk, hogy sok közös vonás van bennünk. Kiderült, Editnek van egy három éves kislánya akit egyedül nevel, mert az apja ahogy a gyerek megszületett, válásuk után rögtön külföldre ment egy nővel. Azóta még gyerektartást sem fizetett, nem is tudják merre lehet. Hazaérkezésünket követő

napon, fölkerestem Editet a munkahelyén,

titkárnőként dolgozott a tanácsnál. 8-16 óráig tartott a munkaideje, megvártam a kapunál. Kicsit meglepődött, amikor

elé siettem, de igazán kellemes

meglepetést jelentettem számára. Bemutatott a szüleinek, kedvesen fogadtak. Anita, a kislánya nem ismerte az apját, ezért amikor meglátott örömmel szaladt elém, és boldogan kiáltotta: -Szia, ugye te vagy az apukám! Annyira vártalak már!- Fölemeltem, megpusziltam, és nem tudtam neki megmondani az igazat, nem akartam kiábrándítani gyermeki szívét. -Jó barátok leszünk?-kérdeztem mosolyogva. - Hát persze-nevetett huncutul-, s közben belecsapott pici kis tenyerével a kezembe. Így kezdődött az ismeretségünk. Naponta találkoztunk, az én szüleim is megkedvelték Editet és Anitát. Egy évig tartott ez az állapot, míg nem egyszer úgy döntöttem, megkérem Editet, legyen a feleségem. Illetve megkérem mindkettőjüket, hiszen Anita hozzá tartozott. Boldogan igent mondtak. A születésnapomon tartottuk meg az esküvőnket. Az anyósoméknál laktunk, közben anyámék nekünk adták a kertjük felét ott építkeztünk. Két év alatt elkészült az új házunk. Feleségem közös gyermekünk születését várta, bármelyik pillanatban jöhetett a baba.

56


(1-98 oldal)

Anita nagyon örült, hogy kistestvére születik. Beköltöztünk a házba, és az első ott töltött éjszakán, megindult a szülés. Kocsival mentünk a szülészetre, ahol a feleségem rögtön jó kezekbe került. Én hazamentem, a kislányt nem akartam sokáig egyedül hagyni. Szerencsére mélyen aludt, még azt sem vette észre, hogy megérkeztem a kocsival. Reggel negyed hatkor megszületett a kisfiunk, Botond. Két hónapos lehetett a fiam, amikor egyik délelőtt valaki rettenetes erővel nyomta a csengőt. Egy részeg férfi állt a kapuban. - A lányomat akarom!ordította. Anita apja támaszkodott a kapufélfához. Feleségem kiment, és azt mondta neki semmi keresnivalója itt nincs, követelőzni pedig végképp nincs joga, hiszen egyszer látta a kislányt mióta a világra jött. Nem érdeklődött utána, nem küldött gyerektartást, nincs hozzá semmi joga. Ő fenyegetőzött, de Edit nem foglalkozott vele tovább, otthagyta. Ez így ment egy héten keresztül minden reggel. Akkor a gyámhatóság segítségét kértük. Teljes mértékben igazat adtak, és egy kiutat láttak: ha az apa lemond a kislányról, én pedig a nevemre veszem, akkor többé nem zaklathat bennünket, nincs joga a gyerekhez. Bírósághoz fordultunk. Érdekes módon, ott Anita apja kijelentette, neki többet ér a pia. Nem hajlandó még fizetni is azért, hogy a lányát láthassa. Ha ezt, csak pénzért lehet gyerektartásért, akkor inkább lemond a gyerekről. Nagyon könnyen elintéződött a dolog. Eltűnt az életünkből a volt férj, soha többet nem láttuk. Valószínűleg vissza ment külföldre. Én pedig hivatalosan a nevemre vettem Anitát, még mielőtt iskolába járt volna, megváltozott a vezeték neve. Ősszel első osztályba ment. Ügyesen és szorgalmasan tanult, év végén kitűnő lett. Szép és boldog családi életet éltünk. Én kerestem. Minden évben kaptam

autószerelőként dolgoztam, jól

szakszervezeti beutalót, és családostul

elmentünk nyaralni két hétre. Ezek a napok még csodálatosabbak tették életünket, hiszen annyi mindent láthattunk együtt. A két gyerek, Anita és Botond legalább úgy szerették egymás, mintha édes testvérek lennének. Nem is tudták sokáig, hogy nem egy az apjuk. Botond már gimnáziumba járt, amikor az egyik rokonunk elszólta magát. Egy időben úgy gondoltuk jobb lenne, ha elmondanánk az igazat, de olyan szépen és nyugodtan éltünk, hogy nem akartuk a gyerekeket ezzel megzavarni.

57


(1-98 oldal)

Nem tudtuk, milyen hatással lesz rájuk. Botond, amikor hazajött, megkérdezte, mi ebből az igazság, mi pedig leültünk négyesben és elmeséltük az igazat, úgy ahogyan történt. A gyerekek hozzánk, és egymáshoz való kapcsolatán semmi nem változott. Anita gyógyszerész lett, Botond a fényképész pályát választotta, egy divatlapnál helyezkedett el. Mindketten szerették a szakmájukat. Később férjhez ment Anita, két kislánya született. Boldog, kiegyensúlyozott házasságban élt. Botond 29 évesen nősült meg, manökent vett feleségül. Egy kisfiuk született. Sikeres ember vált a fiamból, megállta helyét a munkájában és a családban is. Érdekes módon, én próbáltam egyformán szeretni a két gyereket, de mégis, amikor megszületett Botond, valahogy őt jobban szerettem, mint Anitát. Ez az érzés egész életemben végigkisért. Sokkal jobban aggódtam Botondért, mint Anitáért. Igaz, nem beszéltem erről senkivel sem, de legalább magamnak ne hazudjak. Ez az igazság. Az is hozzá tartozik a valósághoz, ha Anitának problémája akadt, bármikor a segítségére siettem. Nem kivételeztem-legalábbis remélem-, csak az érzéseim voltak mások a két gyerek iránt, amit magamba fojtottam. Ketten maradtunk a családi házban Edittel, a feleségemmel. Én már nyugdíjas lettem, és csak otthon dolgozgattam. Editet továbbra is a tanács alkalmazta, mint vezető titkárnőt. A tanácselnök mellett dolgozott. Minden rendben ment, de egy bizonyos idő után, egyre később ért haza, ilyenkor azt mondta:- Nem tudtam időben befejezni a munkát, ezért ráhúztam egy kicsit. Én elhittem. Soha nem csaptam be és nem hazudtam neki. Még mindig nagyon szerettem őt, hiszen, most már, csak egymásnak élhettünk. Két hónapon keresztül este jött haza. Egyik alkalommal, négy órára elé siettem a munkahelyére. De, már nem találtam ott senkit. Beültem a kocsiba, és hazamentem. Otthon sem volt. Este tíz órára megérkezett. Kérdésemre, hogy hol töltötte az estét ezt válaszolta:

58


(1-98 oldal)

- Tudod a főnök elhalmozott rengeteg munkával, és még mindig nem tudtam elkészíteni, holnapra is maradt belőle- mesélte teljes nyugalommal. Ezek után, nem tudtam vele szeretkezni. Egyébként is rájöttem, két hónapja teljesen más lett az ágyban is. Már nem olyan odaadó, mint annak előtte. Mintha máshol járna az esze. Gondoltam, várok még egy kicsit, hátha, csak rosszul látom a dolog lényegét. Huszonnyolc évet éltünk egymás mellett jóban rosszban, nem akartam elhinni, hogy Edit megcsal valakivel. De ezzel, csak magamat álltattam. Semmi nem változott. Elhatároztam, mindent megtudok és amikor biztos vagyok a dolgomban, beszélek a feleségemmel. Három órára a tanács elé hajtottam, messzebb álltam meg a kocsival, és vártam. Négy előtt pár perccel Edit és a tanácselnök lépett ki a kapun. Együtt beültek egy autóba, elindultak. Én pedig lassan, feltűnés nélkül utánuk hajtottam. Kimentek a városból, és hosszan egyenes haladtak a főúton. Követtem őket. Az erdőben, egy mellékútra vették az irányt. Nem tudtam mit tegyek. Nem akartam együtt látni, szeretkezés közben a feleségemet a szeretőjével. Kis idő multán mégis, erőt vettem magamon, én is arra mentem. Leállítottam a motort. Lassan, óvatosan kiszálltam, és gyalog igyekeztem tovább. Megpillantottam az erdészházat. A kocsijuk a ház előtt állt. Csendben az ablakhoz lopóztam. Edit az ajtó mellett, tördelte a kezeit. A tanácselnök az asztalnál ült, és a diplomata táskájában rengeteg pénzt pillantottam meg. -Mi lesz, ha nincs életben a lánya?-kérdezte a feleségem. -Nem tudom, nem tudom-válaszolt idegesen a tanácselnök- csak azt tudom, hogy a rendőrségnek nem szólhatok, mert akkor biztosan megölik. Nincs esélye az életben maradáshoz. Azt kell tegyem, amit mondanak. Föl kell mennem a magaslesre, és ott kell hagynom a pénzt. Ez állt a legutóbbi papíron. -Én már nem bírom ezt erővel sírt Edit, a férjemnek sem mondhatok el semmit, össze-vissza hazudozok, hogy sok a munkám, már azt sem tudom, mit találjak ki. Soha nem hazudtam neki, most meg naponta kell kitaláljak valami újabb hazugságot.

59


(1-98 oldal)

És szerintem nem is hiszi el, ismer már annyira, ilyen hosszú házasság után, teljesen belém lát. -Hallgasson már! Az Isten szerelmére, ha két hónappal ezelőtt nem hagyja ott a kulcsát az asztalon, akkor nem keveredik bele az egész mocskos emberrablás ügybe. Értse már meg, élve akarom visszakapni a lányomat, összeszedtem hat milliót, ennyit kérnek érte. Holnap már vége lesz az egésznek! -suttogta izgatottan a tanácselnök, csak addig tartson még ki valahogy. Mindezt csendben végighallgattam, majd benyitottam az ajtón. -Maga mit keres itt?- csodálkozott az elnök. -Ne féljen, egyedül jöttem, hogy miért azt most hagyjuk. Mindent hallottam. -Drágám, borult a nyakamba Edit- nem tud fölmenni a magaslesre a tanácselnök, régóta beteg a szíve, és ráadásul tériszonya is van. Én meg nem mehetek, mert neki kell egyedül fölmenni és otthagyni a váltságdíjat. Már csak húsz percünk van hátra. Ha nincs ott a pénz, megölik a lányát, két hónapja náluk van. Ha ott a pénz, egy óra múlva ide hozzák épségben. Végigmértem a tanácselnököt, igencsak hasonló a külsőnk. - Cseréljünk ruhátmondtam határozottan és gyorsan vetkőzni kezdtem. Magamra vettem a kabátját, a kalapot, a szemüveget, bár alig láttam benne valamit. Nem baj, így élethűbb lesz, hogy lassan megyek föl a lépcsőn-gondoltam magamban. Elindultam az erdőbe, egyre messzebbre kerültem. Végre megláttam

a

magaslest, tényleg magasan volt. Lassan fölmentem a létrán. Ott egy cédulát erősítettek a korláthoz. Kibontottam, ez állt benne újságból kivágott betűkből összerakva: Ha ezt elolvastad, azonnal égetsd el itt. Rakd át a hatmilliót a sportszatyorba, ha kész vagy, emeld föl a táskádat kinyitva a magasba. Számolj magadban húszig, aztán lassan elmehetsz. A megállapodás szerint járunk el. A rendőrséget, ha mégis értesítetted, egy óra múlva, csak a lányod hulláját kapod meg.

60


(1-98 oldal)

Megcsináltam mindent, ahogy leírták. Úgy éreztem magam, mintha krimiben szerepelnék. Olyan hihetetlennek tűnt mindez, de rá kellett jönnöm, ez nem film, ez most a komoly valós élet. Az élet minden aljasságával együtt. Visszamentem az erdészházhoz. Vártunk mindhárman csendben. Hosszú és feszült egy óra következett. Egyszer csak hármat kopogott valaki az ajtón. Az elnök nyitott ajtót, én elbújtam mögé. A lánya állt ott... Zokogva borultak egymás nyakába. Ezt a történetet, a kívülálló emberek soha nem tudták meg. Hogyan szerzett annyi pénzt az elnök, nem tudom? Szerencsésen végződött az eset, bár szomorúbb befejezése is lehetett volna. Sokáig nem felejtettük el ezt az ügyet, igen mély nyomot hagyott mindkettőnkben. Most már nem szoktunk róla beszélni. Az idő begyógyítja a sebeket. Mostanáig nem meséltem el senkinek. Önök az elsők, akik olvashatják az általunk megélt, nem mindennapi történetet. Én pedig, nem győztem elnézést kérni Edittől, amiért arra gondoltam, hogy szeretője van. Mentségemre legyen mondva, minden jel arra mutatott. Edit is nyugdíjas lett mint én, valóban egymásnak élünk. Sokat utazgatunk, szeretnénk öreg napjainkat széppé és boldoggá varázsolni, hogy a reszkető, öreg kezek, még most is, össze tudjanak fogódzni!

61


(1-98 oldal)

Lebegés fogságában

A fővárosban éltünk, a gimnázium második osztályába jártam, tavasszal töltöttem a 15. évemet. Szüleimnek egyedüli, elkényeztetett egyke lánykája. Mindent megvettek, amit csak akartam, apa jól fizető vezetőbeosztásban dolgozott. Anya tolmácsként helyezkedett el, és a külföldi delegációknak mutatta be az ország híres, jellegzetes tájait. Sokat távol tartózkodott tőlünk, néha még a hétvégét sem töltötte otthon. Eléggé szabadjára engedtek, oda mentem ahová akartam, és azt tehettem, amire éppen kedvem szottyant. Olyan szülők gyerekeként nőttem föl, akik anyagilag ugyan mindent megadnak, de arra soha nem szakítottak időt, hogy csak egyszer is meghallgassanak. Szerettem volna tanácsot kérni, vagy egyszerűen leülni közéjük, és együtt megnézni egy jó filmet a tévében vagy a videón. Ha szóltam hozzájuk, egyből a zsebükbe nyúltak, és pénzt kaptam. Ilyen anyagi körülmények között éltem, semmire semmi gondom. Irígyeltem, azokat az egyszerű családból származó lányokat, akiket meleg családi otthon várt. Egyszer fölmentem a harmadik emeleten lakó osztálytársamhoz, iskola után. Az édesanyja frissen főtt meleg ebéddel várta, azonnal leülhetett az asztalhoz megebédelni. Közben megbeszélték a napi iskolai eseményeket. Igaz, nem hat szobás házban éltek, de sokkal több melegség érződött a szűkös lakótelepei lakás falai között, mint nálunk a pazarul berendezett családi villában. Az iskolánkba új angoltanár érkezett. Fiatal, jóképű, kedves férfi lépett be az angol órára. Első látásra szerelmes lettem belé. Ezért aztán az angol tanulásra nagy gondot fordítottam, eljártam a korrepetálásokra is. Bár tudtam, nincs rá semmi szükségem, de addig is láttam a tanáromat. Egyébként kitűnő eredményt értem el a tanulásban. Mindent könnyen megértettem, ezért alig kellett otthon átnéznem az anyagot. Rengeteg szabadidőm maradt másra. Egyik délután szerelmes levelet írtam az angol tanárnak.

62


A

korrepetálás

(1-98 oldal)

végeztével

megvártam,

amíg

mindenki

elmegy, majd

személyesen adtam a kezébe, és kértem olvassa el, nagyon komoly dologról írtam. A következő délután beszélt velem, mereven visszautasított, merthogy ez az állásába kerülhet. Megkérdeztem tőle, nem tetszek? Kitért a válasz alól. Reménytelenül továbbra is szerelmesen lángoltan érte! Betegesen imádtam azt a férfit, nem tudtam kiverni a fejemből. Vasárnap az állatkertbe látogattam, és a medvéket nézegettem, amikor ismerős hangra lettem figyelmes. Hátra néztem, és megláttam az angol tanárt egy szőke nővel, akinek a derekát ölelte és úgy haladtak tovább. Rettentően elszomorodtam. Az egyik bárba vettem az irányt. Ott leültem a pulthoz, és megittam egy konyakot. Kis idő múlva, hozzám lépett egy férfi. Jól nézett ki, de nem érdekelt különösebben. Megkérdezte, szerelmi bánatom van. -Eltalálta-, válaszoltam és még egy konyakot felhajtottam. Kézenfogott, és azt ígérte tud egy helyet, ahol mindenkinek meggyógyítják a szerelmi bánatát. Hagytam magam. Alkoholt nem igen fogyasztottam még, teljesen a fejembe szállt. A férfi ezt kihasználva, beültetett a kocsijába, és már száguldottunk is. Nem tudom merre jártunk, elaludtam a konyaktól. Amikor megálltunk, egy nagy házba bementünk. Furcsa, nehéz tömjénszerű vagy ehhez hasonló szag csapta meg az orromat. -Mi ez, hol vagyunk?-kérdeztem ijedten. -Ne izgulj, mindjárt meglátod a "Mestert." Ne szólj, csak akkor, ha kérdezni fog. És, amikor belépünk, hajolj meg előtte.mondta csendesen az ismeretlen. Kinyílt az ajtó, piros félhomályban, fehér ruhában a nagy terem közepén ült, törökülésben a "Mester". Valami tűz égett előtte, és egy hosszú üvegpipát a kezében tartva, mélyeket szívott belőle. Minthacsak a nagyapámat látnám. Amikor, még élt ő is pipázott, csak az sokkal kisebb és fából készült pipa volt. Emlékszem a pipaszurkálójára is. Halk indiai zene szólt. A "Mestert" fiatalok vették körbe, akik egyforma fekete leplet viseltek. Megálltunk.

63


(1-98 oldal)

A "Mester" átadta a pipát a mellette ülő lánynak, aki behunyt szemmel szívott belőle, lassan, hosszan, egészen mélyet. Ránk nézett, fölemelte a kezét és felénk intett. -Mélységes bánatodban kerestél föl engem, és várod a segítségemet. Jer közénk, befogadlak a szektámba- mondta mély, férfias , nyugodt hangon. -Mehetünk közelebb-suttogta az ismeretlen, aki elvitt. A többiek arrébb húzódtak, hoztak egy fekete leplet, rám terítették és a "Mester" számomra ismeretlen nyelven, engem körbe járva, mormolt valamit elég hosszú ideig. Majd beleszívott az üvegpipába, és készségesen felém nyújtotta. Nem akartam

elfogadni,

de

amikor

megláttam

fenyegetően

összehúzódott

szemöldökét, gyorsan elvettem a pipát, és szívtam belőle. Ahogy szívtam, enyhe recsegő, sercegő hang hallatszott a pipából. Szívtam egyszer, kétszer és valami nagyon furcsát éreztem. Bizsergést, könnyebbséget, lebegtem, mintha a levegőben úsznék. Ilyet még az életben nem tapasztaltam, de csodálatos élmény. Milyen jók hozzám, már nem számít semmi a világon, ez a pipa maga a boldogság. Az idegen férfi, aki odavezetett, már nem is tűnt idegennek. Mindketten egymás után szívtunk a csodatévő pipából. Kicsit arrébb mentünk és szeretkeztünk, igaz én még nem estem át a tűzkeresztségen, de nem számított semmi. Reggel, amikor fölébredtem, rettenetesen fájt a fejem. Fáztam, hidegrázott, hányinger kínzott. Minden ízemben remegtem. Úgy éreztem, csak a "Mester" segíthet. Kerestem, de nem találtam a teremben. Körülöttem a többiek még aludtak. Egymáson, össze-vissza feküdtek a földön. Föl akartam állni, hogy megkeressem a mosdót, de rettenetesen szédültem. Kiment a testemből minden erő. Újból lefeküdtem a padlóra. Összegömbölyödtem, mint egy sün, keservesen sírtam. Ekkor belépett a "Mester." -Rosszul érzi magát az új tanítványom?- kérdezte méltóságteljesen. Könyörgök segítsen rajtam "Mester"!- elé vonszoltam magam, és csókolgatni kezdtem mindkét lábát.

-Rendben van, segítek, de csak egy feltétellel, ha

szeretkezel velem, és mindent megteszel, amire csak kérlek!- Igen, igen bármit, csak szívhassak a pipájából!- fogadkoztam kétségbeesetten. Így kezdődött az alvilági életem. Mindent mindenkivel, a kábítószerért cserébe.

64


(1-98 oldal)

A karom teleszurkálva. Később pénzért juthattam csak a kábítószerhez, eladtam a testem bárkinek. A szüleimet teljesen elfelejtettem, nem hiányoztak. Három hónapja éltem ebben a titkos szektában, akkor úgy éreztem, ennél nagyobb boldogságban sehol nem lehet részem, csak itt. Egyik alkalommal, a "Mester" egy újságot adott a kezembe. A címlapon a fényképem, alatta a szöveg. Eltűnt, keresi a rendőrség, aki látta, vagy tud róla valamit, ezen és ezen a telefonszámon jelentse. A szüleim kerestettek, 24 órával az eltűnésem után jelentették a rendőrségnek. -Te kis mocsok, nem mondtad, hogy vannak szüleid!-ordított magánkívül a "mester." Itt csak árvákat, család nélkülieket tűrök meg! A zsarukat nem hozhatod a nyakamra, el kell tűnnöd innen! -Könyörgök maradhassak veletek, hogyan kapom meg az adagomat, ha elzavartok?-sírtam kétségbeesetten. -Nem érdekelsz, rúgott belém, vagy eltűnsz magadtól, vagy kinyírunk! Megértetted!átlépett rajtam, és

elviharzott. -Az ajtóból még visszaszólt az egyik

tanítványának:- Tüntessétek el innen akárhogyan is! Az esti gyülekezetre, már nem akarom itt látni!-és becsapta maga mögött az ajtót. -Csak egy kicsit kérek, elmegyek, csak adjatok egy kicsit-térden csúszva kérleltem a többieket. -Bármit megteszek, akarod a testem?- és vetkőzni kezdtem. -Oké, gyere! Válaszolta a "Mester" egyik hatalmas, behemót testőre. - Átvitt egy másik szobába. -Na gyere, belőlek, de aztán, azt teszed, amit mondok és felszívódsz, mint a kámfor. Nagyon durván és brutálisan, szadista módon közösült velem. De nem bántam, az injekció azonnal kifejtette mámorító hatását. Nem tudom, mi történt, ezek után elvesztettem az eszméletemet. -Hol van a lány? kérdezte az a férfi aki először idehozott. -El kell tüntetnünk, mert a "Mester" nem akarja többé látni!- válaszolta a behemót. Lefeküdtem vele, kapott egy adagot, most meg alszik. -Hol van? Majd én eltüntetem, itt áll a ház mögött a kocsim, leviszem magammal. Én hoztam ide, nekem kell eltüntetni erősködött tovább. -Oké, vigyed. Végül is miattad kerültünk vele össze. Ha te nem hozol ide minden lányt, aki megtetszik, nem lett volna semmi gáz.

65


(1-98 oldal)

-Nem gondoltam, hogy vannak szülei, egyáltalán nem úgy nézett ki, vedelte a konyakot-mentegetőzött . Benyitott a szobába, ahol aludtam. Megnézte a pulzusomat, a pupillámat. Túladagolták a drogot. Lehet szándékosan. Gyorsan ölébe vett, és szaladt le velem a lépcsőn, ki a kocsihoz. Az legközelebbi kórházba szállított. Azt mondta az orvosnak, hogy az út mellett talált rám. Amikor a hordágyon bevittek a kezelőbe, azonnal szó nélkül eltűnt. Hónapokat töltöttem a gyógyintézetben. Testileg és lelkileg teljesen lerobbanva, lefogyva, élettelenül kerültem be. A szüleim azt hitték, soha nem jövök rendbe. Számomra iszonyatosan nehéz időszak következett! Ordítottam, szenvedtem, könyörögtem, majd beleőrültem! Később, amikor túl lettem a krízisen elmondták, hogy átestem egy művi abortuszon is, mert terhességet állapítottak meg. Anya és apa naponta jöttek látogatni. Sokat beszélgettünk egymással. Anya állandóan sírva ment el. Tiszta fejjel átgondoltam a történteket, és meg akartam gyógyulni egészen. Szerettem volna teljesen új életet kezdeni, tanulni és becsületesen dolgozni. Fél év múlva haza engedtek. Régen jártam otthon, de jó érzés töltött el, amikor beléptem a szobámba. Anya nem dolgozott többé a munkahelyén, ott maradt velem. Azt mondta, addig, amíg meg nem gyógyulok lelkileg is, nem hagy magamra. Számomra ez jelentette a második megszületésem pillanatát. Két év múlva estin leérettségiztem. Fölvettek a bölcsészkarra. Rengeteget tanultam, éjjel-nappal szorgalmasan. Summa cum laude lett a vizsgám, megkaptam a diplomámat. Apa segített elhelyezkedni. Anya újból dolgozott, mint tolmács. Reggel, amikor indultam a munkahelyemre, elém lépett egy férfi. Megismertem. Az volt, aki a bárból elvitt. -Szervusz-mondta. -Látom rendbe jöttél.-Igen, és soha többé nem akarok arról az időről beszélni. -válaszoltam nagyon komolyan. -Én is abbahagytam, mert

új életet kezdtem. Jelenleg sikeres üzletember

vagyok. Sokat tartózkodom külföldön.

66


(1-98 oldal)

Tudod, én vittelek be a kórházba, amikor láttam, hogy túllőttek. Nem várok érte köszönetet, ne érts félre. Csak szerettelek volna látni, mielőtt végleg elmegyek. Mert én szerelmes vagyok beléd, azóta is. Reménytelenül és értelmetlenül! -Miért mondod ezt nekem? Nem tudom, mit akarsz tőlem?-kérdeztem megijedve. -Üljünk be egy kicsit ide a kávéházba-mutatott a szemközti házra. -Elmondom, miért beszélek így. -Jó, még van egy kis időm-pillantottam az órámra, de aztán rohannom kell a munkahelyemre. Bementünk a kávéházba, rendeltünk két kávét. -Tudod, mindketten megéltük a poklot. Igen megéltük és kikerültünk belőle győztesen! Ezt nem mindenki mondhatja el magáról. Kilencven százalékuk belehal. Mi, ahogy vesszük a sors kegyeltjei vagyunk. Te biztosan megértesz, és megtartasz emlékedben. Amikor kimentettelek a "Mester" karmából, még ott maradtam egy kis ideig. Egyre betegebb lettem. Találkoztam az egyik régi barátommal, akit még a "tiszta" időben ismertem. Az ő segítségével kerültem gyógyintézetbe. A kábítószer élvezetből kigyógyultam ugyan, de kimutatták, hogy AIDS-es vagyok. Ez pedig azt jelenti, hogy hamarabb meghalok, mint, azt gondoltam. Eljöttem, hogy elbúcsúzzak tőled. Mielőtt meghalok, szeretném ha megbocsátanál, azért, amit veled tettem. Ha én akkor nem viszlek el, soha nem kerülsz oda. Kérlek bocsáss meg nekem, hogy nyugodtan menjek a másvilágra!- könyörgött szinte sírva. Megbocsátottam. Ekkor tudtam meg, mi történt velem azután, hogy elveszítettem az eszméletemet. Ő mentette meg az életemet. Soha többet nem találkoztunk. Én idővel férjhez mentem, született egy kisfiam. Szépen éltünk, de bizony sokszor eszembe jutott a régi, rossz emlék. Soha, senkinek nem beszéltem a múltamról. Szégyelltem azt, ami velem megtörtént. Pedig megjártam a pokol tüzét. Bárki olvassa ezt a történetet, bármilyen következtetést von le belőle, csak annyit tudok tanácsolni: soha ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy kipróbálja a kábítószert! A legenyhébb formájában sem!

67


(1-98 oldal)

Akármilyen nehéz az élet, még mindíg jobb emberként létezni, küzdeni ezen a Földön, mint embertelenül lebegni a semmiben! Nem tudom igazán valósághűen érzékeltetni, azt a borzalmat, ami velem történt. Lehetetlen elmondani, csak átélni, megélni lehet! Ne vágyjon senki erre a rettentő pokoli alvilági életre! Én tudom mi az!! Amikor hasonló lányokról olvastam az újságokban, mindig azt gondoltam, hogy velem ilyesmi soha nem történhet meg. Azt hittem, hozzánk magyarokhoz, még nem jutott el a kábítószer szenvedély. Valahogy annyira messzinek, távolinak tűnt a drog, a drog élvezők. Olvastam, hallottam róla sokszor, de gyakorlatilag nem tudatosodott bennem. Még akkor sem, amikor már szívtam a pipából. És mire rájöhettem volna, valójában mi is történt velem, addigra már én is kábítószer függőségbe kerültem. Akkor már nem tudtam segítség nélkül megszabadulni tőle, és nem is akartam mást, csak azt a mámorító lebegést, könnyedséget. Számomra akkor, csak az létezett. Nekem szerencsém volt, megmentettek és meggyógyultam a szüleim segítségével. De, mi lesz azokkal, akiknek nincs hova hazamenni, akik nem számíthatnak csak önmagukra? Őket ki menti meg?

68


(1-98 oldal)

Az érem másik oldala

Ezt a történetet azért írtam, mert általában az esetek nagy részében a nők a szenvedő alanyok, ők azok akik kiszolgáltatottak, a férfiak pedig a gonosz ördögök. Pedig van ebben némi túlzás, hiszen a férfiakat is be lehet húzni a csőbe, és ugyanúgy kijátszhatják őket. Amit most elmesélek egy közeli ismerősömmel történt, nem is olyan régen.

Amikor hatodik évemet töltöttem anya elvált apámtól, mert nem értették meg egymást. Tanárnőként dolgozott az egyik iskolában, rám pedig nagymama vigyázott, ha úgy adódott. Két év múlva anya megismerkedett egy mérnökkel, aki feleségül vette. Hirtelen három nagymamám lett. Az apai, az anyai, és a nevelő apám édesanyja. Budára költöztünk, a nevelő apám ott épített családi házat. Engem azért a nyári szünetben az apai nagymamám elvitt magához nyaralni. Nagyon szerettem és ő is engem. Jól megértettük egymást, különösebb problémák nem merültek fel. Öt év múlva megszületett a húgom, Tímea. Nagyon aranyos kislány, csak állandóan sírt. Ez nem tetszett benne. Ahogy nőtt, egyre kedvesebb lett a számomra, sokat játszottam vele. Mindketten felnőttünk. A húgom titkárnő lett, én pedig rádió-televízió műszerész. Szerettem a munkámat, sokat dolgoztam, de jól is kerestem. Az apai nagymamám, rám íratta a lakását, és amikor meghalt, én örököltem. Sok lánnyal megismerkedtem, de mindegyik csak arra jó, hogy az ágyba vigyem őket. Egyik sem tudott mégcsak egy rántottát rendesen elkészíteni. Halvány fogalmuk nincs arról, mi az a háztartás vezetés. Érdekes módon, mindegyik elvárta tőlem, mint férfitól, hogy gondoskodjak az anyagi biztonságról, mindent megteremtsek, ami egy jövendőbeli családi élethez szükséges. Dolgozzam, túlórázzam, a legmodernebb konyhai eszközöket vegyem meg, mosogatógép, automata mosógép, mikrohullámú sütő, és sok egyebet, amit szinte föl sem tudnék sorolni.

69


(1-98 oldal)

Ezzel szemben, ők csak azt ajánlották föl, hogy az ágyban tökéletesek lesznek. No rendben, kell ez is, de ennyi nem elég az élethez. Kikenni, kifesteni, illegetni, billegetni magukat, azt nagyon jól megtanulták, de ami azon felül fontos lenne, arról semmit sem tudtak. Akárhány lánnyal próbáltam komolyabb kapcsolatot kialakítani, mind a női egyenjogúságnál kötött ki. No, ha annyira egyenjogúak akartok lenni, én nem akadályozlak meg benneteket! -gondoltam. De egyik se várja tőlem, hogy miután az ágyamba bújik, jogot formáljon a lakásomhoz. Hiszen az egyenjogúság körébe ez is beletartozik. Akkor én is fölléphetek azzal az igénnyel, miszerint teremtsenek saját maguk számára saját lakást! Nem is akartam megnősülni soha. Szerencsémre mindig volt annyi eszem, hogy ne engedjek senkit túl közel magamhoz. Én úgy gondoltam, ha találok egy olyan lányt, aki velem egyformán képzeli el a családi életet, akkor azt veszem feleségül. Vagyis, a férfi az férfi, a nő pedig maradjon meg nőnek. Én megkeresem a pénzt, ő pedig elköltheti magára és a családra. Persze, ha akar, dolgozhat is, ha kedve van hozzá. De a háztartást azt kizárólagosan csak neki kell vezetni. A gyereknevelés, az már megoszlik. Igy képzeltem el. Öt évig éltem mint hal a vízben, míg nem egyszer engem is behúztak a csőbe. A nudista strandon ismerkedtem meg Klárival. Hetente egyszer oda jártam, véletlenül

találkoztunk.

Randevúzgattunk,

sétálgattunk.

Klári

a

baleseti

sebészeten dolgozott, mint ápolónő. Addig járkáltunk együtt, míg rájöttünk, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. Megkértem, költözzünk össze próbaházasságként egy évre. Úgy is történt. Klári egy szóra hozzám költözött. Igaz két évvel idősebb volt nálam, de az nem jelentett akadályt kettőnk kapcsolatában. Eleinte jól megvoltunk, de rá kellett jönnöm, ez is ugyanolyan mint a többi nő. Nem tudott főzni, mosni, takarítani. Mosogatni is csak gumikesztyűben állt nagy nehezen a mosogató elé, akkor, amikor már nem maradt egyetlen tiszta tányér sem a szekrényben. Soha nem főzött egy tányér ételt sem, mire haza mentem a munkából. Még csak kenyeret sem találtam otthon. Ezért munka után anyámékhoz igyekeztem, és ott ebédeltem minden nap. Attól fogva Klári is odajárt enni. Leült a terített asztalhoz, és várta, hogy anyám kiszolgálja.

70


(1-98 oldal)

Én meg tűrtem bolond fejjel, már akkor el kellett volna zavarnom. Egy év múlva Klári bejelentette, hogy gyereket vár. - Azt állítottad szeded a fogamzásgátló tablettát!-mondtam dühösen,- legalább beszélted volna meg velem is. Nem tehettem semmit, elhatározta megszüli a gyereket, bár én nem akartam tőle, hiszen még magát sem tudja ellátni, nemhogy egy bébit. Anya és a nevelőapám naponta hangoztatták, most már feleségül kell vegyed Klárit, jön a baba is, nem hagyhatod cserben őket. A becsület így kívánja. De én hajthatatlanul ellenálltam. A gyereket vállaltam és a nevemre veszem, de Klári soha az életben nem lesz a feleségem. A kislányunk, Annamária decemberben született meg. Egészséges, szép, mosolygós bébiként jött a világra, főleg anyám örömére. Ő már olyan régen szeretett volna unokát. Nagyon készült az érkezésére, kötött bébi ruhákat, kocsi takarót. Mindent megvett a picinek, még a babakocsit és a kiságyat is anya hozta el a húgommal. Amikor Klári és a kislányom hazajött a kórházból, anya naponta friss, meleg ételt készített és elhozta nekünk, hat héten keresztül. Klári anyja csak a szülészeten látta egyszer az unokáját, részéről letudta a dolgot. A lakásban hangtalanul és lábujjhegyen közlekedhettem, még Tv-t sem nézhettem a pici miatt. Pedig, az egy plusz két félszobás lakásomban mindennek akadt helye, és igazán jó beosztásúnak bizonyult, ennek ellenére suttogni sem lehetett. Ha benyitottam a gyerekszoba ajtón, hogy megnézzem a kislányt milyen édesen alszik, azon nyomban olyan cirkuszt rendezett Klári, hogy a gyerek az ő ordibálására ébredt föl. Anya látván mindezt, közölte Klárival nem jön többet, letelt a gyerekágy, most már lássa el egyedül a családot. Klári vérig sértődött, hogy őt mindenki cselédnek nézi, és neki éppen elég a picivel törődnie egész nap. Továbbra is anyámhoz jártam ebédre, ő pedig volt olyan kedves és minden nap küldött Klárinak főtt ételt. Ez igy ment március elejéig. Akkor anya meglátogatott bennünket. Klári nem engedte, hogy megnézze az unokáját, mert az éppen aludt. Anya megmondta a véleményét:

71


(1-98 oldal)

-Ha neked csak akkor kell valaki, amikor helyetted megcsinálja a te feladatodat, akkor ne csodálkozz, hogy senki nem szeret. Azt pedig már végképp nem tűröm, hogy a fiamat az orránál fogva vezesd és kihasználd. Klári mélyet döfött anya szívébe: -Ha tudni akarja, csak az anyai nagymama a biztos, az apai bizonytalan!-és nevetett gúnyosan. -Hogy érted ezt?-kérdezte dühösen anyám. Úgy, ahogy mondom-válaszolta, és bement a gyerekszobába. Anya szó nélkül távozott. De nekem most már végképp elegem lett Kláriból. Bementem a gyerekszobába, éppen az ágyon feküdt és olvasott. Kitéptem a kezéből a könyvet, megfogtam a vállát, és kihajítottam a szobából. -Na akkor, mond csak el ki a gyerek apja, de az igazat mond, mert kiverem belőled!-ordítottam rá. Klári megszeppent, hiszen én még soha nem beszéltem így nővel. -Nem a tied a kislány-suttogta, a főorvos az apja, de csak titokban találkoztunk mert nős és három gyereke van. Téged amikor megismertelek, nem szakítottam a főorvossal. Tudtam, hogy ő nem vehet feleségül, ezért választottalak téged-de már úgy is mindegy-és sírva fakadt. -Jól figyelj arra, amit most hallasz-mondtam rettenetesen dühösen. - Összecsomagolsz, fogod a holmidat, a kislányt és takarodsz a lakásomból. Hazaviszlek az anyádhoz! Soha többet nem akarlak itt látni! A nevemre vettem egy vadidegen gyereket, akihez semmi közöm nincs! Tudod, hogy a legszemetebb nő vagy, akivel életemben találkoztam ! Egy órát adok, hogy mindent összeszedj, beültök a kocsiba és végeztünk! A zsebembe tettem a kocsi kulcsot, és lementem a friss levegőre. Úgy éreztem megfulladok. A fejem majd szét robbant. Rendszeresen vonják a fizetésem negyven százalékát gyerektartásra. Egy éves kor alatt, nem végzik el az apaság megállapításához szükséges vérvizsgálatokat.

Lelkileg, de anyagilag is

megviseltek a történtek. Anyámat nagyon bántotta az eset, de túltette magát rajta. Elment meglátogatni az unokáját, -addig amíg hivatalosan is megállapítják, hogy nem az unokám, jogom van látni. Hiszen annyira megszerettem őtmondogatta. Klári nem engedte be a lakásba. Talán jobb is így. Mindenesetre, ami velem történt, örökre elvette a kedvem a nőktől.

72


(1-98 oldal)

Soha, senkit nem csaptam be, becsületesen éltem és dolgoztam, és ekkora pofont kaptam az élettől. Úgy látszik, nekem ezt írták meg. Azóta egyedül élek, többet nem költöztetek magamhoz egy nőt sem. Engem csak egyszer lehet átejteni, második alkalom nincsen. Időnként meglátogatom a szüleimet és a húgomat. Hanem egyszer, mi történt?! Eltelt három hónap. Későn este értem haza, túlóráztam, fáradtan nyitottam az ajtót. Ahogy belépek egy távirat hever a földön. Fölemelem. Kibontom. " Klári haldoklik! Azonnal gyere! Klári anyja." Elmentem a lakásukra, ahol az ajtóra egy cédulát tűztek: "A János Kórház Sebészeti osztályán vagyunk." Nem értettem semmit, de most már a végére járok! Az intenzív osztályon találkoztam Ági édesanyjával. Ölében a kislányt tartotta. Sírva fogadott. -Autóbaleset érte. Elütötték a zebrán. Egy kamion. Már alig él. Rettenetes! Az üvegfal elé álltam. Ágnes élettelnül feküdt az ágyon. Felszerelve műszerekkel. Vezetékek, EKG, lélegeztető gép és ki tudja, mi minden! Nem éreztem iránta szeretetet, csak mélységes szánalmat. Sajnáltam. Hirtelen sípolni kezdett valami. Rohantak be az orvosok. A monitoron két egyenes vonal látszódott. Jöttek részvétet nyilvánítani. Hazavittem Ágnes anyját. A kislány édesen aludt. Rám hasonlít?! Óvatosan betakartam. -Mi lesz Annamáriával?- sóhajtott föl Ágnes anyja. Láthatólag semmit nem sejtett azokról az ügyekről, melyet a lánya valószínűleg eltitkolt előtte. -Mi lenne? Majd én fölnevelem! Hiszen az apja vagyok! Reggel magammal viszem, anyám biztosan nagyon boldog lesz! Igen ez történt. Annamária nyolc éves. Én nevelem, nagyon szeretjük egymást. Ahogy nő, egyre jobban magamat látom benne! Szőke, kék szemű, fehér bőrű. A főorvos fekete hajú, sötét szemű, kreolbőrű…

73


(1-98 oldal)

Egy öngyilkos jelölt naplója

A naplómat szívemhez szorítom, csendben, hangtalanul hullanak fájdalmas könnyeim. Bordó bársony fedelét kezemmel lágyan végig simítom, majd lassan kinyitom, némán elolvasom az első oldalt. És megelevenedik előttem a múltam, az életem tragédiája, amit én kerestem magamnak. Én, aki immár megtörten, higgadtan átlátom mindazt, amit eddig nem értettem az életemben. Kinyitom a szívem tanulságként azoknak, akik hasonlóak hozzám- ahhoz, aki voltam. A Dunántúlon éltem szüleimmel együtt. Apa vállalati igazgató, anya pedig gimnáziumi tanárnőként dolgozott. Egyedüli, testvér nélküli elkényeztetett, mindent megkapó kislányuk, vagyis én, saját magam. Szép, csinos, okos, jól tanuló, szorgalmas és a menő lányok közé tartoztam. Igaz mindent megvettek a szüleim, amit szemem-szám kívánt, de

ennek ellenére szigorúak és

következetesek voltak mindketten a nevelésemben. Ha elmentem valahova, percre pontosan haza kellett érnem, mert, ha csak egy percet is késtem, máris megbüntettek. Apa állandóan azt hangoztatta: ”-Annamária

tanuld

meg, a pontosság az ember egyik legfontosabb

tulajdonsága. Ha most nem szokod meg, akkor soha!”-és egy puszit nyomott az arcomra, majd bement a dolgozó szobájába. Anya szigora az igazmondásra irányult: ”- Kislányom, az igazmondás a becsületes ember fáklyája. Enélkül egész életében sötétségben fog tapogatózni, és nem találja meg a helyes utat!” mondogatta bölcsen. Olyan sokat hallottam ezeket a dolgokat, akaratom ellenére megjegyeztem, egy életre szólóan. A nyári szünetben Nagyszüleimhez látogattam, akik örömmel fogadtak. Az egész nyarat náluk töltöttem, a Balatonnál. Szerettem úszni, és ott igazán kiélhettem a kedvtelésem. A víztől és a széltől egészséges napbarnítottan kezdtem az új tanévet. Gimnáziumba jártam, a második Á. osztályba. Ide csak kimondottan jó tanulmányi eredménnyel lehetett jönni.

74


(1-98 oldal)

Sok barátom és barátnőm megtiszteltetésnek vette, hogy megosztom velük a titkaimat. A gimiben szépségkirálynőt választottak farsang alkalmával, én nyertem meg. Hatalmas csokoládétortát kaptam, amit ott helyben együtt elfogyasztottunk. Milyen a külsőm? Kreol bőr, aranyszőke hullámos derékig érő hajzuhatag, égszinkék szemek. Magasságom 170 cm, testsúlyom 60 kg. Egyszóval akkor még gyönyörű, és okos voltam. Mindaddig, míg az ostobaságom, az elkényeztetésem, és a makacsságom bajba nem sodort. Kedden az iskola után, nem haza irányult az utam, hanem elmentem a barátnőmhöz, megnézni a kondícionáló termüket. Kipróbáltam a szobabiciklit, és a has-izomerősítőt. Kettő helyett, négykor léptem be az ajtónkon. Anya és apa nagyon haragudtak rám, amiért ennyire felelőtlen vagyok. Azt gondolták, bajom történt, mindketten idegeskedtek miattam. A büntetésem nem maradt el. Szombaton este nem engedtek el a discóba, ahová imádtam járni. Már egy hónapja megismerkedtem egy fiúval, aki nagyon tetszett, és mindig ott találkoztunk. Egész este együtt táncoltunk, ő hazakísért és néha a gimi előtt várt rám. Könyörögtem, hogy másképp büntessenek meg, inkább ne menjek nyaralni a szünetben, csak ezt ne tegyék velem. Persze nem tudtak az én érzéseimről semmit, hiszen nem meséltem a szépen kibontakozó kapcsolatunkról. Még korainak találtam, azért hallgattam róla. Hiába, szüleim hajthatatlanok, nem mehettem discóba. Tudtam, vár rám Péter. Ezért a barátnőmmel megüzentem mi történt, miért nem vagyok ott. Mégis az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy elengednek. Hiszen szeretnek, gondoltam magamban, két óra miatt nem lehetnek ennyire szigorúak hozzám. De tévedtem. Ismét kértem őket, szombat délután négy órakor, a válasz nem. Mérgemben, és dühömben fölrohantam a szobámba, amit az emeleten alakítottak ki számomra. Leültem az íróasztalom elé és írtam:

75


(1-98 oldal)

Anya, Apa! "Nem akarok tovább élni, zsarnokok vagytok hozzám. Nem értetek meg engem, soha többé nem akarom látni a napvilágot! Lányotok, Annamária." Bezártam belülről a szobám ajtaját. A gyógyszerszekrényben lévő összes nyugtatót és altatót konyakkal együtt megettem. Szédültem, majd remegtem, aztán összeestem és mély álomba zuhantam. Anya nyolckor hívott vacsorázni, de nem válaszoltam. Arra gondolt duzzogok, hiszen máskor is csináltam már ilyet. Ezért nyugodtan leültek a nappaliba tévét néztek. Éjfél körül apa kopogtatott be. Válasz semmi. -Biztosan alszik már- mondta anya. -Igen, de az ajtó még mindíg zárva van, nem szokta ennyi ideig zárva tartani-válaszolta izgatottan apa. Hangosabban kopogtatott, majd kiabálni kezdett. Ekkora már anya is odaért. Apa betörte az ajtót. Ott feküdtem élettelenül. Meglátták az üres gyógyszeres dobozokat, és a félig megivott konyakos üveget. Halálra rémültek mindketten. Apa azonnal telefonált a mentőknek. Beszállítottak az ügyeletes belgyógyászatra. Az intenzív osztályra kerültem. Még vert a szívem. Igaz lassan, de dobogott. Mit csináltak velem? Nem tudom. Egy hétig eszméletlenül feküdtem a kórházban. Az orvosok azt mondták, nem biztos, hogy magamhoz fogok térni. Egyáltalán csoda, hogy ennyi gyógyszer és alkohol mellett, még éltem. A nyolcadik napon érezni kezdtem a testemet. Semmit nem láttam, a fejem kimondhatatlanul fájt. Mintha ólom lenne a nyakamon. A fülem zúgott. Megpróbáltam kinyitni a szemem, nem sikerült. Elaludtam. Délután valaki belépett a kórterembe, zörgött, és kiment. Hallottam, de nem tudtam szólni. Kis idő múlva anya és apa látogatott meg. Leültek az ágyam mellé, beszéltek hozzám. -Istenem csak magához térne-sóhajtott anya. -Szerettem volna kinyitni a szemem, nem bírtam. -Megmozdult a szemhéja-kiáltott fel apa. -Csak képzelődsz-válaszolt anya. Minden erőmet összeszedtem, még egyszer ki akartam nyitni a szemem.

76


(1-98 oldal)

-Na látod, nézd mozog a szemhéja, látod már?- ugrott föl apa. Igen, ez az első válaszom, amit mások is láthattak. Akkor, ott ennyi tellett tőlem. Sötétségben éltem két hétig, nem láttam semmit. Végül is azok, akik vakon születnek, elélnek valahogy, én pedig már mindent láttam. Ismerem a nappalt, az éjszakát, a színeket, a fényeket. Mégis féltem attól a gondolattól, hogy talán örökre elvesztettem a szememvilágát. Két hét múlva visszanyertem a látásomat. Beszélgetni szerettem volna, de egy hang sem jött ki a torkomon. Megnémultam. Az életveszélyen túljutottam, de még nem engedtek haza. Áthelyeztek az ideggyógyászatra. Három hónapot töltöttem ott. Naponta vizsgáltak. Orvosok, pszichológusok beszéltek hozzám. Minden hiába. Én nem tudtam megszólalni. Értettem, amit mondtak, bár eleinte úgy viselkedtek, mintha nem lennék normális. Rajzoltak állatfigurákat, meséltek róla, mint egy óvódásnak. Énekeltek, furulyáztak, zongoráztak. Filmet vetítettek, nem tudom, mit vártak tőlem. Teljesen úgy kezeltek, mintha született elmebeteg lennék. Ezen az osztályon bentlakó szellemi fogyatékosokat ápoltak. Kiabálni szerettem volna, hogy értsék meg nem vagyok hülye, minden szavukat értem, ugyanúgy gondolkozok, mint annak előtte. Beszélni akartam, elmondani, hogy olvasni akarok, úszni a vízben, mert az izmaim ellazultak, tónustalanokká váltak a sok fekvéstől. Úgy akarok élni, mint más velem egykorú lány. Én már nem akarok meghalni, nem is akartam igazán a halált, csak a szüleimet szerettem volna egy ici-picit megijeszteni! Élni, élni, mozogni, tanulni, tornázni, futni akarok!!! Semmit nem adtak a kezembe féltek, hogy kárt teszek magamban. Éjszakára rácsos ágyban aludtam, mint a pici babák, hét valóban elmebeteg között. Egész éjjel attól rettegtem, nehogy valamelyikre rájöjjön a roham. Olyankor törtek, zúztak, ordítottak, rettenetesen hangosan. Egyik éjszaka kimászott Zsazsa az ágyából, odajött hozzám és lepisilte a lábamat. Majd jót nevetett, és csendben visszamászott a helyére. Nem tudtam szólni, csak keservesen sírtam, majd nagy nehezen elaludtam.

77


(1-98 oldal)

A viziten tízen körbe álltak, latin szavakat mormoltak, bólogattak, jegyzeteltek aztán ahogy jöttek, úgy elvonultak. Eszükbe nem jutott, hogy végre adjanak egy papírt és ceruzát. Amikor anyával sétáltam a kórház udvarán, leültünk a padra. Levettem a válltáskáját, kinyitottam. Elővettem belőle a noteszt és a tollat. Ezt írtam rá: " Anya kérlek vigyetek haza innen. Én már soha többé nem fogok beszélni. De nem vagyok hülye". Anya csodálkozva elolvasta a cédulát, magához ölelt és sokáig szorított két karjával, mint aki soha nem akar elengedni. Nem szólt egy szót sem, némám megfogta mindkét kezem, hosszan a szemembe nézett, és csak ennyit mondott halkan: - Igen. Végre valaki megértett. Az orvosok nem akartak haza engedni. Azt mondták, nem vagyok teljesen beszámítható, mert nagy mértékben károsodott az agyam a gyógyszerektől. Veszélyes az otthonlét, nem lehet tudni hogyan reagálok a visszatérésre. Ennek ellenére a szüleim saját felelősségükre kivittek a zárt elmegyógyászatról. Ismét otthon. Minden olyan távolinak tűnt számomra, de a házunk, a szobák, a bútorok semmit sem változtak. A 17. születésnapomon némán kerültem vissza az otthonomba. Én voltam a legcsendesebb tizenhét éves lány, soha nem tudtam többé beszélni. Próbáltam, de a hangom megszűnt egyszer és mindenkor. Sokat töprengtem azóta is, vajon miért történt velem mindez? Eleinte arra gondoltam, jobb lenne, ha nem élnék. Később rájöttem, van értelme így is az életemnek. Mindenkit, akinek szüksége van arra, hogy valakinek kiönthesse a szívét, meghallgatok. Szó nélkül, csendben végighallgatom, és csak rá figyelek. Mindent hallok, és hallgatok, mint a sír. A naplómat akkor kezdtem el írni, amikor feladtam a harcot önmagammal szemben. A gondolataimat, érzéseimet írtam le. És mindent, amit soha senkinek szavakban nem tudtam elmondani. A barátaim mind elhagytak, jöttek újak. Ismét szép, és csinos a külsőm.

78


(1-98 oldal)

Aki lát, kedvesen mosolyog rám. De én már nem vagyok az gondtalan kis diáklány. Felnőtt lettem a saját magam által elkövetett, ellenem irányuló bűn miatt. Most már így kell leélnem az egész életemet. Meggondolatlanul magam választottam. A szüleim segítettek át a nehézségeken. Megismertem a süketnémákat, a vakokat, a testi fogyatékosokat, a szellemi fogyatékosokat. Mindezt látva, hálát adtam Istennek, hogy engem a butaságom, és konokságom ellenére, csak ennyire büntetett meg. Leérettségiztem. Anya segítségével engedélyezték, hogy az összes kérdésre írásban válaszoljak. Megtanultam a süketnémák jelbeszédjét. A képzőművészeti főiskolát jeles eredménnyel tettem le. Tájképeket festettem, bár nem nagyon érdeklődtek a munkám iránt, de én szerettem, amit csináltam. Az összes érzéseimet, gondolataimat, vágyaimat, képzeletemet a festményekben mondtam el. Nagyon sok képet készítettem. Magányosnak éreztem magam. Lelkileg megviselt a múltam. Négy év múlva össze hozott a sors egy tíz évvel idősebb férfival, aki japán orvos. Eleinte csak betegként jártam a kezelésekre, később rájöttünk, hogy a kapcsolatunk többet jelent annál. Az egyik alkalommal neki ajándékoztam a legszebb képemet. Nagyon tetszett neki. Minél többet láttuk egymást, annál jobban hiányzott a legközelebbi találkozás. Szavak nélküli szerelem, igaz, mély, tiszta szerelem jött létre. Megkérte a kezem, a felesége lettem. Született két gyermekünk, egy kislány és egy kisfiú. Szeretjük egymást, és vigyázunk, ápoljuk a boldogságunkat. A szeretetet úgy kell ápolni, mint a virágoskertet. Ha nem gondoskodnak róla, elhervad, megfakul, elmúlik. Rengeteget tanultam a férjemtől az élet során. Ami fontos, az szemmel nem látható, kézzel nem fogható. Nálunk a fő érték az ember és az élet. A többi csak szükségtelen rossz, csak ámítás. A férj, a feleség és a gyerekek mindenek felett. Nem hajtjuk agyon magunkat azért, hogy kétszintes villánk, nyugati autónk, luxuscikkeink legyenek.

79


(1-98 oldal)

A legegyszerűbben élünk, a legszükségesebb bútorokat vesszük meg. A sírba senki el nem viszi azt, amiért az életében agyonhajszolta magát. Nem szórjuk pénzünket felesleges dolgokra. A mi életfelfogásunk szerint nincs értelme. Egy életünk van, ezért nagyon okosan kell megtervezni, hogy minden szép és jó beleférjen, ebbe a rövid emberi életbe. Én már egyszer megjártam a túlvilágot és visszatértem onnan. Egyszerűen, szépen, nyugodtan akarok élni a családommal. Ennyi az összes vágyam! A családi boldogság sem adta vissza az elveszített hangomat, de már nem bánom, ha ez az ára a boldogságomnak, amire egész életemben vártam! Megérte? Könnyű bölcsnek lenni a történtek után. Rosszabb is, szebb is lehetett volna? Talán...igen? Lehet.

80


(1-98 oldal)

A svájcisapkás szatír

Érettségi után fölvettek az

Egészségügyi Főiskolára. Távlati terveimben

szakoktató akartam lenni a szülészeten, amit később el is értem. A megyei kórházban helyezkedtem el, ahol igazán szükség volt a munkámra. Szerettem amit csináltam, és értékelték is a szorgalmamat. Az akkori KISZ alapszervezetnek tagjaként társadalmi munkában tanítottam az általános iskolában, szakkört vezettem. A Szociális otthon idős lakóinak évente, minden ünnepen hangulatos műsort adtak, az általam patronált úttörők. Egy NDK város kórházával csereüdülést szervezett a vezetőség. Ennek lényege, hogy

szakmailag is tapasztalatot szerezzünk egymás munkájáról.

Nyáron két hetet töltöttek a németek a kórházi vendégszálláson. Fölkért az igazgató főorvos, kalauzoljam vendégeinket, addig míg ott tartózkodnak. Beleértve a munkán kívüli időt is, szervezzek eseménydús, érdekes programot számukra, mutassam meg városunk nevezetességeit. Azért rám esett a választás, mert letettem a német-angol nyelvvizsgát. Ez abban az időben még nagyon sokat jelentett, hiszen kevesen beszéltek jól idegen nyelvet. Szívesen vállaltam, elmentünk a vármúzeumba, kiállítást néztünk meg. Hétvégére erdei kirándulást szerveztem, ahol finom bográcsost főztünk. Minden a tervem szerint haladt. Ekkortájt városunkban egyre jobban féltek a fiatal, velem egykorú lányok, este tíz óra után egyedül kimerészkedni az utcára. Egy svájcisapkás szatír tartotta rémületben a környéket. Már négy lányt megerőszakolt. Eleinte nem mertek feljelentést tenni, de végül is győzött a józan ész, lassan egyenként elmentek az őrszobára, ahol pontosan elmesélték, mi történt velük. A rendőrség körözést adott ki a tettes ellen, de nem sikerült elfogni, csend lett körülötte, hetekre felszívódott nyomtalanul. Egyik este discóba szerettek volna menni a német vendégek. Nos, teljesítettem kérésüket, elvittem őket a város legjobb discójába. Nagyon jól éreztük magunkat, én is táncoltam végig.

81


(1-98 oldal)

Tizenegy órakor lett vége a bulinak, és mert a németek megéheztek, betértünk egy éjszakai étterembe, ahol jó magyaros halászlevet és sült csukát ettek. Meg kell mondjam, hatalmas étvággyal nekiestek az ételnek, alig tudtam a számlát kifizetni. A lakoma végeztével elbúcsúztunk, ők a vendégszállásra igyekeztek, én pedig éjfél után egyedül haza a néptelen, sötét utcákon. Eszembe sem jutott a szatír, csak azt éreztem nagyon elfáradtam, és reggel korán kelek, mert dolgozom. Amikor a hídhoz értem- élővízcsatorna húzódott a városon keresztül, melynek két partját

híd kötött össze-, a sötét bozótból egy kerékpáros férfi lépett ki. A

biciklijét neki támasztotta a falnak, majd az út szélén megállt, hátat fordított és elöl a nadrágját piszkálta. Gondoltam a szükség jött rá, ezért meggyorsítottam a lépteimet. Amint elsiettem mellette, megfogta a bal karomat, és ennyit mondott:Nézd csak mi van itt, neked adom, vedd el!- a nemi szervét mutogatta. Ijedtemben kirántottam a karomat, és szaladni kezdtem. Az iskolában futóversenyeket nyertem, de hiába, hiszen támadóm fölpattant a kerékpárjára, és őrült tempóval hajtott utánam. Minden félét kiabált, de én csak arra gondoltam, hogyan tudnék egérutat nyerni vele szemben. Hátra néztem, és akkor a fején megpillantottam a svájci sapkát. Uram Isten ez a szatír-döbbentem rá a valóságra, ezt nem úszom meg élve!-gondoltam. Az egyik házba becsengettem, nem nyitottak ajtót. Kétségbe esetten kiabáltam segítségért, sehol senki. Úgy éreztem magam, mint az űzött vad az erdőben, amikor a vadászok töltött puskával addig hajszolják őket, amíg halálra nem fárasztják. És akkor lecsapnak rá. Nincs menekvés, végük. Egyre közeledett a szatír, kigombolt nadrággal, biciklin ülve. Odaértem a templom elé, az ajtaja zárva. Rettenetesen féltem, nem tudtam mit tegyek. Tovább szaladtam, a lábam alig bírta. A szatír utolért, leugrott a kerékpárról és elém állt. -Ne félj tőlem madárka, nem bántalak, hidd el neked is jó lesz- mondta lihegve. Ha nem kiabálsz, hamar túl leszel rajta-röhögött és lassan elindult felém, teljes "harckészültségben." Istenem mit tegyek?

82


(1-98 oldal)

Ott álltam rettegve, féltem és az utcán sehol egy lélek, aki segítsen. Undorodtam ettől a mocskos, erőszakos szatírtól, és dühösen mérgelődtem, amiért ilyen emberek is élnek a földön. Én a kis 45 kilómmal nem tudok szembe szállni ekkora állattal. Hogy időt nyerjek, lassan hátrálni kezdtem. Remegve megszólaltam: - Kérem, jöjjön utánam a sűrűbe, nem akarom, hogy lásson valaki bennünket- és egyre távolabb vezettem a kerékpárjától. Ő pedig követett. Közben a ruhámat elöl csábítóan kezdtem kigombolni. A szatír csak jött, szinte csorgott a nyála. Eszembe jutott egy film, amit a moziban láttam. Abban is megtámadtak egy lányt, és sikerült megmenekülnie. Kinyújtottam felé mindkét kezem. Egészen közel engedtem magamhoz. Amikor átakart ölelni, minden erőmet összeszedve, hatalmas lendülettel térdemet fölemeltem és a lába közé rúgtam. Ordított majd összeesett. Én ezt kihasználva fölpattantam a kerékpárjára, és a rendőrségre vettem az irányt. A főbejáratot zárva találtam, kiabáltam, dörömböltem, majd a csengőt is nyomni kezdtem. Kijött egy őr, aki rendre utasított. Én pedig reszketve, zokogva csak annyit mondtam- segítsenek! Az ügyeletes tiszt végighallgatott. Fölvették a jegyzőkönyvet. Pontos személyleírást adtam. Két óra múlva elfogták a szatírt. Megnéztem úgy, hogy az nem látott engem. Biztosan ő volt-mondtam megkönnyebbülten. Hajnalban a rendőrők kocsival vittek haza. Megköszönték okos, és hősies helytállásomat. Másnap nem mentem dolgozni, aludtam. Szerettem volna gyorsan elfelejteni a történteket, de minden próbálkozásom ellenére, a mai napig nyomott hagyott bennem ez a borzalmas éjszaka. Azóta sokat eszembe jutott, miért vagyunk, mi nők annyira kiszolgáltatottak? Arról sehol nem olvastam, hogy nő támadjon meg egy férfit és erőszakoskodjon vele. Arról sem, hogy a családon belül a nők tartanák rettegésben a férjet és a gyerekeket. Mi nők, nem a fizikai erőt választjuk, és nem ütünk vissza még akkor sem, amikor jogtalanul valaki tettlegesen bántalmazni mer.

83


(1-98 oldal)

A gyengébb nem képviselőiként hagyjuk magunkat megalázni, sárba tiporni, és még abba is belemegyünk, hogy rabszolgaként kezeljenek. Pedig bizonyos esetekben sokkal erősebbek és szívósabbak vagyunk, mint férfitársaink. Mindezt bizonyítják azon esetek, melyekben erőszakot követnek el ellenünk, mégis, mi kerülünk ki győztesen. Nem tudom, azok a férfiak, akik ilyen bűnökre vetemednek, vajon fordított helyzetben hogyan viselkednének?! Az ilyen embereket nagyon szigorúan kellene megbüntetni, hogy az életben többé, még gondolatban se merjék a nőket bántalmazni. Ilyesminek az emberi társadalomban soha nem szabadna megtörténnie. Azt hiszem, szerencsém volt. De ez nem minden nőnek adatik meg. Velük mi lesz? Értük már csak egy imát mondhatunk el?

84


(1-98 oldal)

Második feleségem

A megyei kórház baleseti sebészetén dolgoztam, mint műtős fiú. Érettségi után fölvettek az osztályra beteghordónak, és munka mellett elvégeztem a két éves műtős tanfolyamot. Szinte éjjel-nappal dolgoztam, szerettem, amit csináltam. A válásom után szándékosan nem ismerkedtem nőkkel, kerültem velük minden közeli kapcsolatot. Az első feleségemet imádtam, ha rajtam múlik, soha nem hagyjuk el egymást. Hat évig éltünk együtt, eleinte nagyon szépen, boldogan. Egyszer Ibolya azzal állított haza, váljunk el, mert ő mást szeret. Titkárnőként dolgozott az egyik vállalatnál, és ahogy az lenni szokott, összeszűrte a levet az igazgatóval. Elköltözött tőlem, beadta a válást, elváltunk. Nehezen hevertem ki a hűtlenségét. Férfi létemre, bizony, amikor esténként otthon magamra maradtam, keservesen sírtam tehetetlenségemben. Én mindent megtettem Ibolyáért, a tenyeremen hordoztam, és ő elhagyott. Hát neki, csak ennyit jelentett a kapcsolatunk? Először azt gondoltam, fájdalmamat alkoholba temetem. Amikor először nyúltam a konyakhoz, csak egy kortyok akartam inni. Majd egyre többet és többet fogyasztottam. A munkahelyemen észre vették, hogy nincs rendben nálam valami. A főorvos azt mondta, ha nem hagyom sürgősen abba az ivást, elküldenek a munkahelyemről. Választanom kell, vagy a munkám, vagy az alkohol. Úgy döntöttem, nem teszem tönkre magam egy nő miatt, aki ráadásul semmibe vett. Egyetlen nő sem ér annyit, hogy kockáztassam érte az egészségemet. Visszatértem a rendes kerékvágásba. Csak a munkámnak éltem. Egyik este a barátom meghívott magukhoz a kerti mulatságra. Elég sokan összejöttünk. Megismerkedtem Ivettel, 21 évesen káprázatosan szép és csinos lány állt előttem. Lénye olyan hatást keltett, mintha a friss harmat lépne közénk, a maga üdeségével és tisztaságával. Amikor megláttam szinte elállt a lélegzetem. Beszélgettünk és táncoltunk. Éjfél után hazakísértem.

85


(1-98 oldal)

Másnap a lány megjelent a munkahelyemen, azt mondta azért jött, mert nem beszéltük meg, mikor találkozunk legközelebb. Igy kezdődött kettőnk mindent elsöprő nagy szerelme. Bemutatott a szüleinek, akik szívesen fogadtak. Ivettet érintetlenül és ártatlanul ölelhettem magamhoz. Nála kedvesebb és szebb nővel nem találkoztam.

Egy évig jártunk együtt, azután összeházasodtunk. Az én

lakásomban éltünk. Feleségem óvónőnek tanult, elhelyezkedett egy németnyelvű óvodában, ahol hasznosíthatta nyelvtudását is. Tizenöt évvel voltam idősebb nála, az érett férfiakat szerette. Csodálatos éveket töltöttünk együtt. Egymásnak éltünk, lestük a másik gondolatát. Minden nyáron elutaztunk két hétre külföldre, ami számunkra magát a paradicsomot jelentette. Három év múlva Ivett állapotos lett. Boldogan és izgalommal vártuk a baba születését. Feleségem egyre furcsábban viselkedett a terhesség ideje alatt. Egyik reggel azt mondta: -Most nem megyek dolgozni, az én kisbabám sétálni hívott-és nevetett. Először azt hittem, viccel, de rá kellett jönnöm, teljesen komolyan beszél. Bementem a munkahelyére, kértem egy nap szabadságot. Este, amikor haza értem, Ivett nem várt otthon. Tizenegy órakor jött meg, a ruhája csurom vizesen csöpögött. -Ne nézz rám ilyen csodálkozva-mondta sértődötten- a baba úszni akart a tóban és nem tagadhattam meg kérését. Akkor nem fog a világra jönni soha, ha nem teljesítem óhaját. Magamhoz öleltem feleségem, majd száraz ruhát adtam rá, megivott egy forró teát és elaludt. Kétségbe estem. A szülésig már csak két hónap volt hátra. Nem tudtam kihez forduljak. Fölhívtam telefonon a szüleit. Nem akartak hinni a fülüknek. Anyósom másnap kora reggel megérkezett. Ivett még aludt. Részletesen elmeséltem, hogy ez az állapot két napja tart. Reménykedtem talán, ha most fölébred, minden a régi lesz. Édesanyja reggelit készített. Ivett fölébredt, lassan lépkedett lefelé a lépcsőn. -Drágám nagyon rosszat álmodtam-mondta sírva- a babám repülni akart, de én nem tudtam magamnak szárnyakat növeszteni. Nem tudok vele szállni, hiába szeretnék mindent megtenni érte, nem tudok jó anyja lenni, nem vagyok méltó az anyaságra! Anyósom kezéből kiesett a kávés csésze. –Kislányom, mit beszélsz itt össze-vissza?- kiáltott rá

86


(1-98 oldal)

-Teljesen elment az eszed, hogy tudsz ennyi hülyeséget összehordani? Ivett rámeredt az anyjára, majd odaszaladt hozzá. -Anya de jó, hogy itt vagy, majd te leszel az én babám édesanyja, igaz te megérdemled őt- és átölelte anyját. Ekkor kezdődött életünk legnehezebb, legborzalmasabb pillanata. Orvostól, orvosig mentünk, de Ivettet senki nem tudta meggyógyítani. Azt mondták, valószínűleg a terhesség váltotta ki nála ezt, a remélhetőleg átmeneti állapotot. Azzal vigasztaltak, ha megszületik a baba, talán visszatér az igazi énje. Nem bántott ő senkit, szelíd és engedelmes volt. A szülésig már nem engedték haza a kórházból. A szülészet főorvosa engedélyezte, hogy végig a feleségem mellett lehessek a szülőszobában. Rengeteget szenvedett. A hálóingből csavarni lehetett a vizet, mire végre megszületett a kislányunk. Szép és egészséges gyermeknek adott életet. Amikor ellátták az újszülöttet, Ivett kezébe adták. Feleségem fájdalmasan, keservesen zokogott. Nem értettük miért teszi. Én magam sem tudtam az okát. Nem szólt, nem válaszolt a kérdésekre. Nem akart látni maga körül senkit. Varratszedés után áthelyezték a pszichiátriára. Egyedül feküdt a szobában. Anyósom haza vitte Katalint a kislányunkat, én pedig naponta

szállítottam a

fejt női

tejet. Feleségem nem vett tudomást

gyermekünkről. Senkiről és semmiről. Az orvosok türelemre intettek. Várnom kellett, ez az állapot eltartott egy ideig. Nem hittem el, hogy mindez velünk megtörtént. Hiszen annyira boldogan éltünk. Mi válthatta ki nála ezt a viselkedést? Három hét múlva, amikor meglátogattam, ennyit mondott: - Látni akarom a kislányomat. Engedjétek meg, hogy haza menjek. Az orvosok elengedték, talán jót tesz neki az otthonlét. Ivett egész úton egy szót sem szólt hozzám. Annyira sajnáltam és szerettem őt, és még sem tudtam rajta segíteni. Istenem, mi lett az én kedves, aranyos, kicsi feleségemmel? Kérdeztem magamtól százszor és ezerszer, de választ nem kaptam. Gyermekünk szépen fejlődött. Ivett, amikor megpillantotta a kis ágyában, megállt tőle távol. Nézte, legalább tíz percig szótlanul. Majd lassan elindult az ágyban fekvő kislányunk felé.

87


(1-98 oldal)

Óvatosan leguggolt, bekukucskált a rács között. Katalin kezdett ébredezni. Pici arcocskáját az anyja felé fordította, úgy tűnt mintha Ivettet nézné. Feleségem ujjával megérintette Katalin kezecskéjét, aki azonnal megfogta és szorította. Nem engedi el a kezem-suttogta kétségbe esve Ivett. -Mert szeret téged, hiányzol neki, fél hogy ismét elhagyod. Kedvesem, rád van szüksége-mondtam

csendesen

és

magamhoz

öleltem

Ivettet.

Katalint

fölemeltem- vedd át tőlem-és óvatosan, gyengéden odaadtam az édesanyja karjába. Ez volt az a pillanat, amikor megtört a jég. Ivett kezdett vissza térni az életbe, ismét saját maga lett. Attól fogva ugyanúgy viselkedett, mint más anya. Szépen nevelte gyermekünket. Továbbra is boldogan éltünk, most már hármasban. Amikor feleségem negyvenedik születésnapja elérkezett, úgy gondoltam meglepem valami szép ajándékkal. Katalin negyven szál vörös rózsából csokrot csináltatott, és azt szándékozta reggelinél átadni édesanyjának. Én pedig egy arany nyakláncot és karkötőt választottam, amiről mindig eszébe jutok. A várva várt napon, korán reggel érkeztem haza az éjszakai ügyeletből. Katalin is fölkelt, szépen megterítettük az asztalt az ünnepi reggelihez. Együtt mentünk föl a hálószobába, ahol még Ivett aludt. -Boldog születés napot-mondtuk egyszerre-és megpusziltuk az arcát. És mindketten vissza riadtunk, mert jéghideg testet érintettünk... Feleségem a negyvenedik születés napjára öngyilkos lett. Előre megtervezte. Hagyott egy búcsú levelet kettőnknek. Ebben leírta, hogy nem akar tovább élni, azt szeretné, ha úgy emlékeznénk rá, mint amilyen fiatalon volt. Nem akar megöregedni, és így tartsuk meg őt jó emlékezetünkben. Eddig tartott a második házasságom, soha többé nem nősültem meg. Lányom férjhez ment, családot alapított. Ivetthez hasonló nőt sehol nem találtam. Naponta elsétálok a sírjához, és beszélek hozzá. Az életem része. A teste elment, de amíg szívem dobog, ő örökké él bennem. Az élet egy pillanat, a halál magával ragad, elvisz, de az élőkben a holtak örökké élnek, míg az emberiség létezik a földön!

88


(1-98 oldal)

Szerelmi háromszög

Férjemmel Szombathelyen vegyészkonferencián ismerkedtem össze. Három napos előadás sorozatot hallgattunk végig, a szabad időmben sétálgattam a városban. A kollégám régebben dolgozott Gézával, ő mutatott be neki, amikor ebédnél egy asztalhoz ültünk. Természetesen a konferenciáról beszélgettünk, ami valóban érdekes témával foglakozott. Estére nem terveztem programot magamnak. Úgy gondoltam, a szobámban olvasgatni fogok. De nem így történt, mert a délutáni előadás szünetében Géza odalépett hozzám, és megkérdezte ráérek-e este. Én pedig igent mondtam. Így kezdődött az ismeretségünk. Mindketten elváltunk, függetlenül éltem saját debreceni lakásomban, a munkahelyemhez közel.. Géza felesége külföldre ment egy férfival, a négy éves kislányát nem vitte magával. Enikővel éltek ketten, a Pesti harmadik emeleti három szobás lakásban, ami kizárólag Géza tulajdonát képezte. Két évig udvarolt nekem, hol én utaztam Pestre, hol ők jöttek el Debrecenbe. Igaz szerelem szövődött köztünk, úgy éreztem férfit még ennyire nem imádtam. Enikő kimondottan ragaszkodott hozzám, azt hiszem megszerettük egymást. Végül elhatároztuk, hogy házasságot kötünk. Géza a munkája miatt nem költözhetett Debrecenbe, ezért én mentem Pestre. Az esküvőt szűk családi körben tartottuk, tanúnak a kollégámat hívtam. Géza tanúja szintén a munkatársa, aki elhozta az esküvőnkre a két nagylányát is. A házasságkötés után étterembe mentünk megebédelni. Ettünk, ittunk, mulattunk. Férjem egyik oldalán én ültem, a másik oldalt a tanú, Éva. Egész idő alatt egymással beszélgettek. Géza hozzám nem szólt, csak Évához. Rengeteg pezsgőt megittak, majd kimentek sétálni a parkba. Egy óra eltelte után, már nem bírtam tovább a várakozást, kimentem én is. Beszélgettek, nevetgéltek, Géza átölelte Éva derekát, megfogta a kezét.

89


(1-98 oldal)

Én csak álltam, és néztem megkövülten. Enikő szólalt meg a hátam mögött. -Mikor megyünk már haza? Olyan álmos vagyok- dörzsölgette fáradtan két kis kezével szemeit. Magamhoz öleltem, mellé guggoltam, és csendben hulltak a könnyeim. A férjem ekkor vett észre bennünket. Odajöttek, megpuszilt és ennyit mondott: -Miért szomorkodik az én gyönyörű feleségem? -Az öröm könnyei- válaszoltam meggyőzően. Enikő álmos, menjünk haza. - Jó, már úgy is későre jár az idő-egyezett bele a férjem. Éva és két lánya elbúcsúzott tőlünk, majd a szüleim minket is hazavittek. Enikőt lefektettem, megpusziltam, mélyen elaludt. Géza már ágyba bújt, és amikor mellé feküdtem, közölte velem: -Most nem tudok szeretkezni, mert nagyon sokat ittam és álmos vagyok. Ez a "nászéjszaka" megmaradt bennem örökre. Nászútra nem mentünk. Másnap vasárnap, őrült fejfájás kínozta Gézát. Nem emlékezett semmire. Ebéd után kocsiba ült, és indult vissza Pestre Enikővel együtt. Nekem a munkahelyem el kellett intézzek néhány fontos függőben lévő dolgot, ezért egy hétig még ott maradtam Debrecenben. Úgy beszéltük meg, hogy hétvégére költözök föl Pestre, Géza szervezi a költöztetést. Minden símán ment, immár végleg Pestre kerültem. Férjem segítségével elhelyezkedtem az ő munkahelyén, csak másik osztályon. Eladtam a debreceni lakásomat, Géza pesti lakását egy fiatal házaspár vette meg. Budán a harmadik kerületben vásároltunk közösen, kertes, családi házat. Enikő októberi hónapban született, ezért még egy évig óvodába járt. Reggel és délután én vittem és hoztam. Könnyen beilleszkedtem az új munkahelyemen, hiszen itt is dolgozni kellett, ami számomra nem okozott gondot. A munkámat pontosan, és precízen láttam el. Igy éltünk hármasban. Géza, Enikő és én. Szombat este Géza bejelentette, hogy Londonban, vegyészkonferencián kell részt vennie, és a munkahelye már be is fizette a költségeket.

90


(1-98 oldal)

Nyolc napos konferenciára utazik el a kollégájával, ketten képviselik a céget. Ez a házasságkötésünk után, egy hónapra történt. Kiderült, a másik kolléga Éva lesz, aki az esküvőnkön tanúnak jelent meg. Férjem elmondta, Éva férje is utazik velük az útra. Ennek tudatában teljesen megnyugodtam és arra gondoltam, biztosan rosszul ítéltem meg a dolgokat az esküvőnk napján. Írtam egy szép szerelmes levelet Gézának, és ezt titokban az irattartójába csúsztattam. Megírtam, hogy nagyon szeretem, és bár nem vagyok ott személyesen Londonban, de mindvégig vele leszek gondolatban. Bármerre megy, bármit tesz, én ott leszek. Ferihegyre Enikővel kikísértük Gézát. Természetesen Éva férje is ott állt, bemutattak bennünket egymásnak. Amikor felszólították az utasokat, hogy foglalják el a gépben a helyüket, meglepetésemre Éva elbúcsúzott a férjétől, Géza pedig tőlünk. Ketten indultak Londonba a konferenciára. Azt hittem, szétrobbanok a dühtől és a szenvedéstől. Imádtam a férjemet, de most már biztosan tudtam, hogy Éva a régi szeretője, akivel helyettem elment nászútra. Engem elvett feleségül, vigyázok a kislányára, ők pedig vígan nevetgélnek rajtam, mennyire kis naiv vidéki nő vagyok. A kapcsolatuk nem szűnt meg a házasságkötésünk után sem. Addig, amíg csak udvarolt nem sejtettem, nem tudtam, hogy van valakije. Soha nem lettem volna a felesége, ha mindezt előre tudom! De nem adom föl olyan könnyen. Ők folytatják a játszmát, én pedig esküszöm az életemre, hogy pontot teszek a végére, befejezem! Valójában nem tudtam mihez is kezdjek. Szerettem a férjem, tudtam ő is szeret engem, minden látszat ellenére. Azt gondoltam összecsomagolok és elmegyek. Nem tehettem, Enikőt is nagyon megszerettem. Hogyan szerezzem meg teljes egészében magamnak Gézát? Mit tegyek, hogy ezt a nőt örökre elhagyja és elfelejtse? Hiszen idősebb nála, külsőleg mellém sem állhat. Mégis, miért vonzódik hozzá a férjem? Tudom, Londonban minden éjszaka szeretkezni fognak. A gondolattól elszörnyedtem, tehetetlenségemben esténként álomba sírtam magam.

91


(1-98 oldal)

Egy képeslapot küldött, pénteken kaptuk meg, ez állt rajta: ”Üdvözöllek benneteket Londonból! Géza”. Tudtam, éreztem, a férjem még nem az enyém. Vasárnap érkeztek haza. Ünnepi ebédet készítettem, Enikővel kimentünk a repülőtérre. Végre leszállt a gép Ferihegyre. Elöl jött Éva a csomagjaival, mögötte Géza. Évát senki nem várta, én köszöntem neki, de nem pusziltam meg, mint az elutazás napján. Teljesen figyelmen kívül hagytam a jelenlétét. Férjem nyakába ugrottam, és szenvedélyesen megcsókoltam, ő visszacsókolt. Enikő nagyon örült az apja érkezésének. Taxival mentünk haza. Éjszaka boldogan szeretkeztem férjemmel. Akkor, ott csak az enyém volt. Hétfőn a munkahelyemen a női öltözőben hallottam, ahogy Éva áradozott az angliai útról. Mindenki körbe állta, úgy hallgatták. Amikor odaléptem, Éva zavarba jött. Folytasd csak nyugodtam amit elkezdtél- mondtam higgadtan és nyomatékosan. Ebből érthetett, nemcsak a meséjére gondoltam. Mint egy királynő, fölényesen, magabiztosan vonultam el mellette. Már tudtam mit tegyek. Nem fogom a házasságomat egy vén, ócska nő miatt tönkretenni. Nekem annál sokkal fontosabb a férjem. Végeztem a munkámat, siettem az óvodába, onnan haza, hogy mire megérkezik a férjem friss, meleg étellel várjam. Ez így ment minden nap. Abba hagytam a fogamzásgátló tabletta szedését. Géza mindíg szerette volna, ha fia születik. Úgy gondoltam megpróbálom. Ötven százalék esélyem van rá, hogy fiunk fog születni. Bár nem tudtam, férjem hogyan reagál a váratlan bejelentésre, de megkockáztattam. Mindent egy lapra tettem föl. Tét: a boldogságunk! Fél év múlva állapotos lettem. Fölkerestem a nőgyógyászt, aki örömmel közölte vele, hogy hat hetes terhes vagyok. Egyszer már elvetéltem, ezért nem szóltam még a férjemnek. Rendszeresen jártam a terhes tanácsadásra, minden szükséges vizsgálatot elvégeztek. Az eredményeket tökéletesen rendben találták.

92


(1-98 oldal)

Egyik alkalommal a munkahelyemen a beosztott laboránsommal kettesben maradtam. Nem tudtam elmenni ebédelni, annyira felül kerekedett rajtam a hányinger. Azt mondtam fáj a gyomrom. Kati odajött hozzám, és halkan megszólított. -Dóra, ne haragudj nem tudom jól teszem-e, amit most mondani akarok. De úgy gondolom, jogod van hozzá, hogy tudd az igazat- kezdte sejtelmesen. -Mi a baj?- kérdeztem nyugodtan. -Az egész labor tudja, hogy Éva és a férjed évek óta szexuális kapcsolatot tart fönn egymással. Nem bírom nézni, amikor mögötted gúnyosan összesúgnak. Te nem ezt érdemled!- válaszolta könnyes szemmel. Én megsimogattam bájos arcát majd ezt mondtam: -Tudok róla, mindent tudok az esküvőm napjától. De amiről most beszélünk, maradjon köztünk. Soha, senkinek ne áruld el a titkunkat. Én vagyok a férjem felesége, az is maradok. Meglátod a csatából én kerülök ki győztesen. A feleség mindíg több, mint egy szerető. Az idő nekem dolgozik. Azért köszönöm nekedmondtam mosolyt erőltetve az arcomra. Géza a munkahelyén vezető beosztásban dolgozott, de nem az én főnököm volt. Tisztelték, becsülték a munkája után. Rengeteget túlórázott, kutatásokat végzett, és addig nem jött haza, amíg be nem fejezte a kísérleteit. Megértettem őt, csak azt nem tudtam, mi vonza még mindíg Évához. Ami nagyon fájt és dühített, miért nem mondja el az igazat, miért nem bízik bennem? Már a hamadik hónapban jártam. Megszűntek a hányingerek, a rosszullétek. Elhatároztam, Géza születésnapján megmondom a nagy hírt. Augusztus 22-én született a férjem, az még két hónap. Egyáltalán nem látszott rajtam semmilyen külső változás. A védőnő is azt mondta, majd az ötödik hónaptól lesz szemmel látható a terhességem. Az egyik vizsgálat alkalmával az orvos ultrahangos készülékkel megnézte a magzatot. Közölte velem, biztos lehetek benne, fiam fog születni.

93


(1-98 oldal)

Nagyon boldognak éreztem magam. Az első akadályon túl vagyok gondoltam. Sikerülni kell a tervemnek. Akartam nagyon a terhességet, és akartam nagyon a férjemet. Senkinek nem árultam el, hogy gyermeket várok. Közeledett Géza születés napja. Vettem ajándékba férfi arcszeszt, dezodort, tusfürdőt és egy márkás konyakot, amit szépen becsomagoltam. Sütöttem egy csokoládé tortát, és ráírtam a 44. születésnapot. Este fáradtan érkezett haza a férjem. Az ünnepi asztal látványa meglepetten érintette. -Milyen ünnep van ma?-kérdezte nevetve. Az asztalra közepére helyeztem a tortát, majd leültettem Gézát és Enikőt.

Átadtam

az

ajándékot.

-Boldog

születésnapot!-mondtam

és

megcsókoltam a férjemet. És ebben a pillanatban pici halványkék selyem papírba csomagolva, még valamit átnyújtottam. -Bontsd ki-mondtam izgatottan. Géza leszedte a papírt, és egy fehér bébi sapka hullott ki belőle. -Hát ez meg mi?-fordult felém csodálkozva. -Jól néz meg engem!-húztam ki magam. -Nem látsz semmi különöset rajtam?kérdeztem. -Nem, szép vagy mint mindíg, igaz egy pár kilót fölszedtél az utóbbi hónapokban, de gondolom majd letornázod-és átölelte a derekamat. Nagyot nevettem. -Hát ezt biztosan nem fogom letornázni, sőt még inkább hízok! Drágám, öt hónapos állapotos vagyok!-kiáltottam boldogan. Géza nem akart hinni a fülének. Először dermedten ült, majd fölugrott, magához ölelt és a magasba emelt. -Hurrá, apa leszek ismét!-ujjongott, mint egy gyerek, aki végre megkapja a várva várt játékot. Még nem láttam ilyen boldognak a férjemet. -Miért nem mondtad előbb?-kérdezte aggodalmasan. -Nem tudtam hogyan kezdjek hozzá, és nem tudtam hogyan fogadod majd a hírt-válaszoltam. Attól a naptól kezdve, Géza minden szabad percét velem és Enikővel töltötte. A munkahelyemen is lassan észrevették, hogy gömbölyödik a hasam. Sokan megkérdezték, mikorra várom a babát. Én ilyenkor büszkén válaszoltam. Éva irigykedve méregetett, de soha egyetlen szóval nem érdeklődött az állapotom iránt. Férjemnek nem árultam el, hogy fiunk lesz.

94


(1-98 oldal)

Ezt a legvégső meglepetésnek tartogattam. Minden jóval és széppel elhalmozott. Annyira figyelmes volt hozzám, hogy már sokszor elfárasztott a kedvességével. Naponta hatalmas vörös rózsacsokrot kaptam tőle. Hétvégén étteremben ebédeltünk.

Hat

könyvet

vásárolt,

melyben

a

csecsemő

gondozás,

gyermeknevelés kérdéseit tárgyalták. Összeírtuk, mire lesz szüksége a babának és nekem. Enikő alig várta, hogy kistestvére szülessen. Már én is kezdtem türelmetlenkedni, hiszen akkora lett a hasam, mint egy kemence. Nem bírtam lehajolni, a mosogató is olyan messze esett a kezemtől, könnyebb volt oldalt állnom, mint szembe. Ettől függetlenül a védőnő megdicsért, hogy nagyon csinos kismama vagyok, és egyáltalán nem híztam el. Na persze, ha otthon szembe álltam a tükörrel, és megláttam benne magamat, teljesen elszörnyedtem. A kisfiam ilyenkor nagyot rúgott a lábacskájával, hogy végre észre térítsen. Nem tudtam milyen, hogy néz ki, de szerettem és vártam őt! December 24. este 11 órakor megszületett a kisfiunk. Géza örömében sírt. Sírt, mint akinek valami nyomja a lelkét. Amikor egy hét után haza mentünk, csodálatosan berendezett gyerekszoba fogadott bennünket. Az esti szoptatás után letettem a kiságyába Gáborkát, betakargattam és sokáig gyönyörködtem pici, formás arcában. Géza megölelt, megcsókolta a nyakamat és halkan azt mondta:-Drágám, beszélni szeretnék veled. Valamit el kell mondjak. Tudtam mit akar, ezt a pillanatot már több mint egy éve vártam. Átmentünk a hálószobába. -Nézd kedvesem-kezdte izgatottan Géza-nagyon boldoggá tettél, nagyon szeretlek. Ezért meg kell mondjam neked az igazat, azt, ami már elmúlt, aminek vége van. Tartozom neked ennyivel. -Figyelek, mond-szólaltam meg csendesen. -Szóval, én megcsaltalak téged Évával, aki az esküvői tanúm volt, akivel együtt dolgoztam. Már régen be akartam fejezni vele a kapcsolatot, de állandóan hisztizett, jeleneteket rendezett, fenyegetőzött, hogy kárt tesz magában. Tudom hibáztam, de most egyszer és mindenkorra megígérem, vége! Soha többé nem fordul elő ilyesmi. Nagyon szeretlek, ezért meg kellett mondjam az igazságot.

95


(1-98 oldal)

És azért is el kellett mondjam, hogy boldogok legyünk továbbra is, én soha többé nem titkolok el semmit előtted, és nem hazudok! Megfogta mindkét kezem, beletemette arcát és kérte, hogy bocsássak meg. Megsimogattam a fejét, és ezt mondtam:- Tudok mindent Géza, az esküvőnk napjától. -És nem szóltál semmit, hogy tudtad megállni?-kérdezte megdöbbenten. -Én szeretlek, a férjem vagy és nem akartalak elveszíteni. Egyetlen célom az volt, hogy megszerezzelek magamnak. Nem akartam rajtad osztozni senkivel sem. Ezért nem szóltam semmit. Ha szóvá teszem, nem biztos, hogy rám nézve jól alakulnak a dolgok. -Te vagy a legcsodálatosabb nő, akit valaha ismertem!-kiáltott föl, és megcsókolt. Visszakaptam végleg a férjemet, sikerült a tervem. Még nem voltam a felesége, de még, a másé volt. Már a felesége voltam, de még, nem volt az enyém. Amikor gyermekének anyja lettem, megszereztem magamnak az imádott férjemet. Soha nem gondoltam, hogy ennyit kell érte harcolnom, de megérte. Boldog, kiegyensúlyozott családi életet élünk. Semmit nem bántam meg az életemben.

96


(1-98 oldal)

Utószó

A munkám során, alkalmam nyílt érdekes egyéniségeket megismernem. Akarva, akaratlanul láttam és hallottam. Az emberek hajlamosak arra, hogy amikor

megöregednek

és

magukra

maradnak,

elmeséljék

megélt

sérelmeiket. Akadt olyan közöttük, aki kérte, írjam meg egyszer könyvben az ő történetét is, tanulságként szolgáljon a jövőben. Mások elővették a kézzel írott naplójukat, és abból mesélték el életük legtitkosabb epizódját. Mintha könnyíteni szerettek volna a lelkükön. Megpróbáltam úgy visszaadni az elmesélt történeteket, ahogyan azt a valóságban is megélték.

/a szerző/.

97


(1-98 oldal)

Címek:

Tévedés Anyám az anyósom Romániai kiruccanás Nagymamám halála Mákgubótea Kiss Kati esete Férfiszemmel Lebegés fogságában Az érem másik oldala Egy öngyilkosjelölt naplója A svájcisapkás szatír Második feleségem Szerelmi háromszög

98

Írta: Mester Ildikó. Igaz történetek az átkosból" ig

Recommend Documents