írta és rajzolta: Mama
1
KISMACI BEKÖLTÖZIK Egy borongós, havazós téli napon egy kicsike medve pottyant az égbıl a Tímár utcába. Hogyan került oda, ı maga sem tudta, hát mi meg éppen nem. Egyszer csak ott volt. A hó már reggel óta nagy pelyhekben hullott, belepte a háztetıket, a fákat, de a járdán nem maradt meg szép fehéren, mert a gyalogosok széttaposták. Kásás latyak lett belıle. Ebbe a latyakba toccsant bele a kicsike medve, aki nem volt nagyobb, mint az öklöm. - Jaaaj! – óbégatta még zuhanás közben, a levegıben. – Hoppá! Jujujj! – kiáltotta, ahogy földet ért. Majd még hozzátette: - Brumm, brumm! – ami medve-nyelven biztosan azt jelentette: - Vajon hová kerültem? Szegény maci szeme-szája, bundácskája tele lett a vizes hóval. Próbálta is lesepergetni magáról, de nem sok sikerrel. Nézelıdött erre, bámészkodott arra, s nem tudta, merre induljon, mit csináljon. A járdán bácsik és nénik siettek a dolgukra, s észre sem vették a csuromvizes kis jószágot, aki egyre jobban didergett. Ekkor ért oda egy szánkó. A szánkón Barnika ült, Anya pedig húzta. Hazafelé tartottak a bölcsibıl. A szánkó talpa olyan közel siklott el a kismackóhoz, hogy majdnem felborította. S ekkor a kis medve gondolt egy merészet, felpattant a szánkótalpra, jól megkapaszkodott, s már utazott is tovább Anyával és Barnikával.
Nem kellett messze menniük, csak néhány háznyira, s már haza is értek. Anya kinyitotta a társasház kapuját, Barnika leszállt, s elindultak, hogy betegyék a szánkót Apa garázsába. Amikor Anya felállította a szánkót, hogy a garázsban a falnak támassza, a kismackó – bármennyire is kapaszkodott – lepottyant. Kigurult a garázs ajtaján és elterült a földön Barnika lába elıtt. - Anya! Nézd! Mi ez? – kiáltotta Barnika.
2 - Szerintem egy kismaci – mondta Anya, ahogy lehajolt és jobban megnézte a kis potyautast. - Ugye felvisszük a lakásba? – kérdezte Barnika. - Hát, szegényke nagyon elázott, biztosan fázik is – válaszolta Anya. – Biztosan jól esne neki megmelegedni. Barnika felkapta a kismackót, jó szorosan magához ölelte, s elindultak felfelé a harmadik emeletre. Most sokkal gyorsabban felértek, mint máskor, mert Barnika nagyokat lépett, igyekezett, hogy minél hamarabb feljussanak a lakásba. Odabent aztán gyorsan levetkıztek, s Anya már vitte is a kismackót a fürdıszobába, leültette a mosdókagyló szélére, jó meleg vizet engedett, és egy puha szivaccsal tisztára mosdatta a csatakos állatkát. Utána bebugyolálta Barnika kéztörlıjébe és jó szárazra törölgette.
A kis vendég elégedetten szuszogott. Szemmel láthatóan megnyugodott, hogy most már jó helyen van. - Anya! Itt maradhat nálunk? – kérdezte Barnika. - Ha adsz neki a helyet a szobádban, miért is ne? – mondta Anya. - És mi legyen a neve? Hááát – gondolkozott Barnika -, legyen Kismaci! Mert hiszen ı AZ: Kismaci! - Nagyon jó! – egyezett bele Anya. – Akkor talán etessük is meg! Biztosan nagyon megéhezett. Így aztán kivonultak a konyhába, ahol Barnika felmászott az etetıszékébe, Kismacit az etetı asztalkára ültette, magával szemben. Várták, hogy Anya elkészítse nekik a vacsorát. Ki nem találjátok, mit kaptak! Természetesen mézes kenyeret és tejet. Anya megkereste a konyhaszekrényben a legkisebb csuprot, de még az is majdnem akkora volt, mint Kismaci. Azért ı ügyesen kiszürcsölte belıle a finom langyos tejecskét.
3
Ahogy jót evett-ivott, úgy elálmosodott, hogy elaludt volna ott a konyhában, ha Barnika be nem vitte volna a szobájába. De bevitte, s befektette az ágyába.. – Aludj jól, Kismaci! – súgta neki. Mire Apa is hazaérkezett, már csak békés szuszogás hallatszott Barnika ágyából. Egy kis szuszogás, meg egy még kisebb.
4
A JÓBARÁTOK Attól a naptól kezdve, hogy Kismaci beköltözött a gyerekszobába, Barnika sosem unatkozott többet. Kismaci ugyanis rettentıen kíváncsi természető medvebocs volt, akit minden, de minden nagyon érdekelt. Mindent meg akart nézni, amit Barnika csinált. Ha Barnika Anyával az építıkockákból tornyot épített, Kismaci megnézte és – persze – fel is akart rá mászni. - Kismaci, ne mássz fel a toronyba, mert ledıl és lepottyansz! – figyelmeztette Barnika. De Kismaci már kúszott is felfelé, s aztán BUMM! És ZUTTY! – a kockák összeborultak, a maci meg lebucskázott. Sebaj! Nevettek egy jót, s játszottak tovább.
Ha Barnika és Apa beálltak a játékautókkal a játék parkolóházba, Kismaci is rögtön ott termett és minden áron be akart szállni az autóliftbe. Fel is emelkedett vele a parkoló legfelsı szintjére. Ott aztán nem figyelt, rálépett a meredek lehajtóra s már csúszdázott is lefelé, csigavonalban, körbe-körbe. Mire leért, csak úgy kóválygott a feje. Orra is bukott rögtön. Ezen is kacagtak egy jót Barnikával és játszottak tovább. Barnika nagyon szerette az autókat. Volt is neki rengeteg fajta: sportautó és versenyautó, platós autó és kukás autó, rendırautó és mentıautó, kicsi is és nagy is, piros, kék, sárga, zöld s fehér is persze. Amikor Barnika tologatta ıket, Kismaci is mindig ott kukucskált és mindbe szeretett volna beleülni. De hát legtöbb autó még nála is kisebb volt, így Kismaci nem fért be.
5 A legjobban a pótkocsis traktort szerette Kismaci, mert annak a pótkocsijába fel tudott mászni és utazhatott is benne. De leginkább arra vágyott volna, hogy beülhessen elıre, a vezetıülésbe és ı kormányozhassa a traktort. Csak úgy pöfögne vele, sebesen, hogy pf-pf-pff, rtö-tö-tö, zikk-zakk-zakk. Meg is próbálkozott egyszer Kismaci ezzel: felhúzódzkodott a traktor kerekén, bedugta buksi fejét az ablakon – és menten be is szorult. A feje bent, az ülepe kint. Se elıre, se hátra! Jaj brumm, jaj brumm – csak ezt lehetett a traktorból hallani. Ha Barnika ki nem húzza, még most is ott lenne beszorulva.
Szóval Barnika és Kismaci nagyon jó barátok lettek, együtt csináltak mindent, együtt játszottak mindig. Kismaci a nagyszülıkhöz is elkísérte Barnikát, ment vele Mamáékhoz és Nagyiékhoz, és náluk is mindent megnézett. Egy kicsike gond volt csak ezzel a nagy maci-kíváncsisággal. Csak annyi, hogy Kismaci nem igazán tudott embernyelven beszélni. Ezért aztán amikor Barnikával játszottak és Kismaci megnézte a dolgokat, s nemcsak nézett, hanem kérdezett is folyton, hát bizony ilyenkor hol Anyának, hol Apának vagy Mamának, Papának, Nagyinak vagy Tatinak kellett helyette beszélnie, kérdeznie. Ettıl aztán a felnıttek néha elfáradtak. Még olyan is elıfordult, hogy elküldték Kismacit aludni, hogy hagyná már ıket kicsit békén. De Barnikát ez nem érdekelte, ı csak mondogatta egyre: Kismaci megnézze! Mert bizony-bizony, jó dolog az, ha a legjobb barátunk mindig velünk van és nézi-nézi, hogy mit csinálunk.
6
A MÉZESMACKÓ Kismaci nemcsak a beköltözése napján vacsorázott Barnika etetıszékjén, hanem attól kezdve mindig együtt reggeliztek, ebédeltek, uzsonnáztak, vacsoráztak. Kismaci mindent meg akart kóstolni, amit Barnika evett, így Anya neki is rakott mindenbıl a tányérkájára. Kismaci jó étvágyú medvebocs volt, egy-kettıre eltüntette az ételt a kistányérról, majd a száját nyalogatva nézte, nem hagy-e meg Barnika egy-két falatot vagy morzsát, ami még az övé lehetne. Egyébként is úgy gondolta, hogy ı nagy és erıs medve akar lenni, már pedig Anya és Apa gyakran mondogatták Barnikának: - Egyél meg mindent, akkor leszel nagy és erıs! Ezért aztán Kismacinak esze ágában sem volt válogatni. De azért – ahogy mindenki tudja – a medvék legkedvesebb eledele a MÉZ! Tudta ezt Anya is, és minden étkezésnél juttatott Kismacinak egy kis mézet, amit ıkelme nem annyira a kiskanállal szeretett elfogyasztani, hanem legszívesebben a mancsáról nyalogatta le. Beledugta a mancsát a mézes tálkába alaposan, aztán persze csepegett a méz ide-oda, de sebaj, a végén azt is felnyalogatta az asztalról.
A mézzel csak egy baj volt, mármint Kismaci szerint: az, hogy kevés volt. Anya tehetett volna többet is a tálkájába – ezt gondolta Kismaci minden étkezésnél. De Anya szerint nem jó túl sok édességet enni. Így Kismaci csak nézte vágyakozó szemmel a mézesköcsögöt, amit Anya a konyhaszekrényen tartott. És egyszer eljött a megfelelı pillanat. Reggelizés után Anya és Barnika bementek a szobába beágyazni, rendet tenni, s Kismaciról megfeledkeztek. Na, annak sem kellett több, nekiindult a nagy kalandnak. Magas volt ám a konyhaszekrény egy ekkora kismackónak, ezért valahogy fel kellett oda jutnia. Kismaci nekiveselkedett az asztal melletti nagy széknek és tolta, tolta a konyhaszekrény felé. Amikor nekidöccent a szék a szekrénynek, elkezdett mászni felfelé a szék lábán. Kapaszkodott, nyújtózkodott, nyögött nagyokat, s végre fent volt. Óvatosan megkerülte a mosogatót – nehogy már beleessen itt a cél elıtt, elsompolygott a kenyérpirító mellett, és már ott is volt a mézesköcsög. Gyönyörőséges barna cserépköcsög, fehér felirattal, két füllel. Bele is csimpaszkodott Kismaci az egyik fülébe, s jaj, billent is egyet a köcsög.
7 Szerencsére, fel nem borult. Feltornászta magát Kismaci a tetejére, ám ott volt a köcsög fedele. Azt még arrébb kellett tolni. Nekifeszült Kismaci, meglökte – a fedél meg le is perdült rögtön, fordult hármat a konyhaszekrényen és – zutty – le a földre, ahol szét is törött darabokra. Kismaci meg a lendülettıl csúszott belé a köcsögbe, fejjel persze. Szerencsére széttárta két mancsát, így nem borult bele teljesen.
De a feje belemerült a sőrő, ragacsos finomságba. Tele lett a szeme-szája mézzel. Kapaszkodott Kismaci a köcsög szélébe, rúgkapált a lábaival erısen, míg végre valahogy kifordult a köcsögbıl. Tetıtıl talpig folyt rajta a méz.
Gondolta, gyorsan el kéne innen tőnni, még mielıtt Anya észreveszi, s megindult, hogy lemásszon a konyhaszekrényrıl. A szemébe folyt méztıl szinte semmit nem látott, így a müzlis tálkát sem, aminek nekilódult, felborította és belefordult a kiszóródott müzlibe. Ragadtak ám a mézes bundájára a magok, a pelyhek, a mazsolák. Pillanatok alatt egy felismerhetetlen, ragacsos gombócféleség lett Kismaciból. A gombóc gurult tovább a konyhaszekrényen a széléig, majd lezuhant. Ahogy földet ért, nyekkent egyet. A müzlidarabok szóródtak szanaszét, a gombóc pedig végül begördült a konyhaasztal alá.
8
Ekkor lépett be a konyhába Anya, aki el nem tudta képzelni, miféle csörömpölés, csattogás, puffogás hallatszik innen. Barnika is ott állt Anya mögött. Elıször meg sem látták Kismacit, pontosabban azt a valamit, amivé Kismaci változott. A konyha padlója mint a csatatér: széttört cserépdarabok, müzli, mazsola, mézfoltok mindenfelé. Az asztal alól meg valami mammogás, hüppögés hallatszott, ahogy Kismaci a méztıl összeragadt szájával segítségért próbált kiáltani. Hát, gondolhatjátok, jó sok idıbe tellett, amíg Anya letakarította Kismaci bundáját. Meg hát volt egy kis rúgkapálás és sivalkodás, mert a zuhanyozást Kismaci annyira nem kedvelte. Ráadásul még a hasa is megfájdult, hiszen annyi mézet lenyelt a köcsögben, hogy az már túl sok volt egy ekkora mackóhasnak. Szerencsére, Barnika gyorsan elıhozta a kisdoktor táskáját, megvizsgálta Kismacit, adott neki kanalas orvosságot. Majd megsimogatta a buksiját és ezt mondta: - Kismaci, Kismaci, máskor ne nézzed meg ilyen közelrıl a mézesköcsögöt!
TUDNAK-E A MACKÓK ÚSZNI? Kismaci minden este megnézte a fürdıszobában, hogyan fürdik Barnika. Túl közel nem ment a vízhez, inkább csak a mosógép tetején üldögélt. A mézes kaland óta – aminek a végén Anya alaposan lezuhanyozta – jobban szerette szárazon tartani a bundáját. Közben azért irigykedett is egy kicsit, mert Barnika nagyon érdekeseket játszott a kádban: kisvederrel öntögette jó magasról a vizet, közben színes mőanyag halacskák, polipok, tengeri csillagok úszkáltak körülötte. A legjobban az tetszett Kismacinak, amikor Barnika lenyomta a pöttyös labdát a víz alá, s ahogy elengedte, a labda jó magasra kipattant a vízbıl. - Csak nem lehet olyan rossz dolog ez a fürdés – morfondírozott Kismaci -, hiszen Barnika minden este még tovább szeretne a kádban pancsolni. Apának többször is el kell mondania, hogy „gyerünk törölközni”! - Talán egyszer én is kipróbálom majd – gondolta esténként Kismaci. Egy napon eljött a kipróbálás ideje.
9 Apa kinyitotta a csapot, hadd folyjon a víz a kádba, amíg elıkeríti Barnikát, aki még az autóit pakolászta a szobájában. Kismaci beosont a fürdıszobába. Nagyon bátornak érezte magát. - Majd én megmutatom nektek, milyen jól tudnak a medvék úszni! – brummogta magában. A kád úgy tornyosult elıtte, mint egy nagy hegy. De az ablak felıli végénél ott ált a főtıtest, amin könnyedén fel tudott kapaszkodni. Hipp-hopp, már a kád szélén egyensúlyozott. - Eddig megcsináltam! – düllesztette ki büszkén a mellét. S egy mozdulattal beleborította a hajsamponos flakont a kádba. A flakon teteje leesett, a sampon belefolyt a vízbe. Kismaci pedig megcsúszott a kád szélén, s már iszánkodott is bele a vízbe. Alá is merült rögtön. Ez a buta kis medve eddig csak azt látta, hogy ha Barnika beleül a kádba, a víz a hasáig ér. Azt már nem gondolta végig, hogy egy ilyen kicsike medvét háromszor is ellepi. - Bluggy! – mondta Kismaci a víz alatt. Aztán: - Bluggy-bluggy! Majd kiáltani akart, hogy segítsen már valaki rajta, de ahogy kinyitotta száját, az rögtön tele lett vízzel. Kétségbeesetten kapálózni kezdett, s ettıl felkerül a víz tetejére. Igen ám, de addigra a sampon a csapkodástól, kapálózástól habzani kezdett. Fehér hab lett az egész kád, buborékok szálltak a levegıben, a szivárvány minden színében. Ám Kismaci nem volt olyan állapotban, hogy gyönyörködni tudjon bennük, hanem kétségbeesve püfölte a habzó vizet és úgy gondolta, hogy ez itt a világ vége.
Nyílt a fürdıszobaajtó, belépett Apa Barnikával az ölében. – No nézd csak, itt meg mi történt? – csodálkozott el Apa. – Tengeri kalózok csatáznak a kádban, vagy mi? Barnika látta meg elsınek a habokkal küszködı kis barátját. - Ne félj, Kismaci, megmentelek! – kiáltotta, és már szaladt is be a szobájába, felkapta a darus autóját, a kád szélérıl leengedte a daru karját a vízbe, hogy Kismaci fel tudjon rá kapaszkodni.
10 Nem akarok többet fürödni – hüppögte Kismaci, amikor a mentıegység kiemelte és Apa kitörölgette a szemébıl a habot. – Ez egy nagyon, brumm, nagyon félelmetes víz! - Ne butáskodj már, Kismaci! – mondta Barnika. – Én sem félek a vízben, pedig még nem vagyok nagyon nagy fiú, csak olyan közepesen! Majd én megmutatom neked, hogy kell jót fürödni. Mire ezt megbeszélték, Apa leengedte a kádból a rengeteg habot és tiszta vizet folyatott a csapból. Barnika meg elıszedte a kád alól a legklasszabb hajót, amit Kismaci valaha is látott, és vízre bocsátotta. - Na, ki lesz a hajóskapitány? – kérdezte Barnika. - Én, hát én! – kiáltotta Kismaci és máris büszkén kormányozta a szuper tengerjárót a színes halacskák, polipok és tengeri csillagok között.
A MOTOROS Barnika leges-legkedvesebb játéka, azaz jármőve a motorja volt. Nem akármilyen motor volt ám ez: piros-kék-sárga színő, háromkerekő, lábbal lökıs járgány. Sok kisgyereknek van motorja, de Barnikáé cross motor volt, széles, recés kerekekkel, igazi „csutka-kormánnyal”, már majdnem olyan, mint az igazi motorok. Apának is volt motorja, egy Honda, ami a garázsban állt, az autójukkal együtt. Barnikának saját garázsa volt: a lépcsıházuk földszintjén, a lépcsı mögött volt egy kis zug. Egy felnıttnek igencsak le kellett hajolnia, ha be akart volna oda bújni, de Barnika simán behajtott a Ducatijával (mert hogy ez volt a márkája – szerinte), leállította a berregést és leparkolt. Minden délután így volt ez, amikor megjöttek a bölcsibıl – mert amióta elmúlt a tél, felszáradt a sár, a bölcsibe is motorral járt. Egyébként pedig mindenhová azzal járt: a játszótérre, a fagyishoz, Anyával a boltba. Sıt, még ha autóval ment a család, a motort akkor is be kellett tenni a csomagtartóba, hátha lehet majd valahol motorozni egy jót.
11 Barnika nagyon értett a motorhoz: tudta, hogyan kell megszerelni, s volt is hozzá szerszámkészlete, csavarhúzók, csavarkulcsok, fogó, meg minden, ami kell. Tudta, hogyan kell megtankolni, mert benzintankja is volt a motornak, forgatható zárókupakkal. Szóval Barnika igazi motorszakértı volt, a motorja hangja pedig – amit Barnika a szájával állított elı – megszólalásig olyan volt, mint a nagy versenymotoroké. Vezetni meg kiváltképpen tudott Barnika, sebességet váltott, pont amikor kellett, gyorsított, lassított, fékezett, kikerülte az akadályokat, vagy éppen ugratott egyet, ha olyan volt az út. Kismaci is rengeteg dolgot tudott már a motorról, mert Barnika szinte állandóan arról magyarázott neki. Megmutatott rajta minden alkatrészt, sıt néha szerelték is együtt. Kismaci így már maga is úgy gondolta, hogy ı is tudna motorozni. Egyedül is. Ezt azért nem merte elmondani Barnikának, hátha nem tetszene neki. Hanem várt a megfelelı alkalomra. Az alkalom egy vasárnap reggel érkezett, amikor Apa és Anya nem ment dolgozni, s Barnika sem ment bölcsibe. Apa levitte a szemetet a földszinti szeméttárolóba. A lakás ajtaját egy kis résnyire nyitva hagyta. Éppen egy akkora résnyire, amin egy öklömnyi kismackó átfér. És Kismaci már húzott is lefelé a lépcsın, ami nem volt túl könnyő feladat számára, mert a lépcsıfokok magasabbak voltak, mint ı. Idınként le is gurult néhányon. Végre leért a földszintre, s gyorsan beslisszant a lépcsı alá, hátra, a Barnikaféle garázshoz. Ott állt a motor. Állt? Magasodott Kismaci fölé, gyönyörően, színesen. Maga volt a piros-sárga-kék csoda. És – szerencsére – nem volt nehéz, hiszen mőanyagból volt. Kismaci beállt a két hátsó kerék közé, nekiveselkedett és tolni kezdte. A motor gurult szépen, simán, könnyedén. A ház ajtaja nyitva volt – Apa elfelejtette behúzni, amikor jött vissza a szeméttárolóból. Hopplá, Kismaci már kint is volt az udvaron. Áttolta a motort ott is.
12 Már csak a kaput kellett kinyitni valahogy. Ez is megoldódott: az egyik szomszéd bácsi éppen kifelé hajtott az udvarból autójával. Távirányítóval nyitotta ki a kaput, s észre sem vette, hogy az autó mellett Kismaci is kigurította a motort, ki a ház elıtti járdára. Most következett a legnehezebb próbatétel: fel kellett ülni a motorra. Mert miféle motoros az, aki csak hátulról tolja a motorját? Kismaci mancsaival a hátsó kerék recéi közé kapaszkodva szépen felaraszolt a motor ülésére. Óvatosan elıre mászott, egészen a kormányig. S ekkor jött a megdöbbenés. Kismaci ráébredt, hogy az ı karocskái olyan rövidek, hogy nem tudja egyszerre a két kormányt megfogni. Így belecsimpaszkodott a baloldali kormányba és hintázni kezdett rajta, hátha ezzel meg tudja mozdítani, s akkor elindul a motor.
Hát az bizony el is indult, egyenesen ki a járdáról az úttest közepére. Jaj, most mi lesz? Jönnek az autók jobbról, jönnek balról, csikorognak a fékek, dudálnak a vezetık! Egy szempillantás alatt lett olyan ribillió az utcában, hogy már ott is termett nagy szirénázással egy rendırautó és kiszállt belıle egy nagyon szigorú rendır bácsi. Odalépett Barnika motorjához és kereste a vezetıt. Elıször senkit nem látott, aztán felfedezte a kormányon lógó rémült Kismacit. A rendır bácsi nem akart hinni a szemének. - Te hajtottál ki ide ezzel a játékmotorral, te rendetlen kismackó? Látod, mit csináltál? Csoda, hogy nem történt nagyobb baleset! Kismaci nyikkanni sem mert. Ekkorra már Apa is lejött a házból, mert ık is hallották fent a lakásban, hogy idelent valami galiba történt. Apa elmagyarázta a rendır bácsinak, kiféle, miféle ez a kis medvebocs, s megígérte, hogy feltétlenül megtanítja a közlekedési szabályokra, s leckéket ad neki motorvezetésbıl is. Így a büntetés elmaradt, a rendır bácsi tisztelgett és elhajtott. De mit kapott Kismaci Barnikától ezek után!? Képzelhetitek …
13
LÉGHAJÓ A TÍMÁR UTCA FELETT Barnika Anyával gyakran elsétált a szomszéd utcában található díszállatkereskedésbe. Csuda állatok voltak ott: nemcsak mindenféle színő kis és nagy halak úszkáltak az akváriumokban, hanem ékszerteknısök üldögéltek üvegkalickáikban, szikláikon és sütkéreztek a melegítılámpák alatt. Egyszer Barnika még szalamandrát is látott. A boltos néni nagyon barátságos volt. Tetszett neki, hogy egy ilyen kicsi fiú, mint Barnika ennyire érdeklıdik az állatok iránt. A kedves boltos néni egy napon két lufit ajándékozott Barnikának. A lufik sárgák voltak és színes halakat festettek rájuk. Otthon Anya felfújta a lufikat, akkorákra, mint egy-egy jókora görögdinnye. Remekül lehetett labdázni a lufikkal! Ha Apa belebokszolt valamelyikbe, az felszállt a plafonig és kényelmesen lebegve ereszkedett lefelé, hogy Barnika belefejeljen vagy rácsapjon a kezével. Jó móka volt ez nagyon! A nagy labdázás közben az egyik lufi szétdurrant. Kismaci, aki az emeletes ágy tetején lóbálta a lábát, egészen összerezzent ijedtében a nagy durranástól. Aztán látta, hogy semmi baj, a kipukkant lufi összement akkorára, mint egy kis zsebkendı és lepottyant a padlóra. A másik viszont még méltóságteljesen lebegett a levegıben, majd lassan leereszkedett Kismaci mellé az emeletes ágy tetejére. - Apa! Barnika! Gyertek kezet mosni, mindjárt kész az ebéd! – kiáltotta ekkor Anya a konyhából. Kismaci egyedül maradt a lufival. Óvatosan megpiszkálta a mancsával. A lufi lassan arrébb gördült. A lufi száját Anya egy jó hosszú madzaggal kötötte össze, hogy el ne szökjön belıle a levegı. Kismaci meghúzta a madzagot, s a lufi odagurult hozzá. Kismacinak egyre jobban tetszett ez a játék, ráadásul a lufi színe a mézre emlékeztette. Megfogta a madzagot mind a két mancsával. A lufi az ágy szélére gurult, de onnan nem leesett, hanem szépen felemelkedett a levegıbe. - Ez nem is olyan rossz! – gondolta Kismaci, aki jól belekapaszkodott a madzagba. - Repülünk, juhé! Már majdnem elérték a plafont, elszálltak a lámpaernyı mellett. Kismaci emlékezett rá, hogy Barnika nemrég hılégballonokat mutatott neki. Odakint, a parkban csodálták, ahogy a hatalmas színes gömbök lassan úsztak az égen. Mindegyik alján egy kosár lógott, amikben bácsik utaztak s idınként gázlánggal melegítették a levegıt, hogy a léghajók még feljebb emelkedjenek. - Léghajós vagyok! Éljen! – örvendezett Kismaci, és nagyon büszke volt magára, hogy ı már ilyen dolgokat is tud. A szoba ablaka nyitva volt. Odakint hirtelen szél támadt, a szobában huzat lett és Kismaci léghajója kiszállt az ablakon. Mivel Barnikáék a legfelsı emelten lakta, Kismaci egybıl a háztetı felett találta magát. - Juj, de jó! – kiáltotta. – Innen fentrıl még sosem láttam a házunkat. Jé, látok mindent az erkélyeken! És milyen kicsi lett az udvar! A szomszéd bácsi autója is csak akkorának látszik, mint Barnika kisautói. Hogy lehet ez?
14 Hát ez bizony attól volt, hogy a lufi szállt felfelé az égbe, egyre magasabbra. Kismaci már nemcsak a házuk udvarát látta fentrıl, hanem az egész Tímár utcát, majd a szomszédos utcákat is. Ahogy emelkedtek, odalent egyre zsugorodott össze minden, az emberek már csak akkorák voltak, mint Kismaci maga.
Kismaci szédülni kezdett. A gyomra felfordult, a torka összeszorult, hang nem jött ki rajta. Rémülten szorította a lufi madzagját. Behunyta a szemét. - Jaj, jaj, én nem akarok ennyire léghajós lenni! – gondolta. Közben odalent a lakásban a család felkészült az ebédeléshez. Barnika bement a szobájába, hogy Kismacit is hívja, s akkor vette észre, hogy az meg eltőnt. - Anya! Apa! Nincs meg Kismaci! A szülık beszaladtak. Nézték, keresték Kismacit mindenfelé. Anya felkiáltott: - A lufi sincs itt! – s már szaladt is az ablakhoz. – Ott, ott, nézzétek! – s felemelte Barnikát, hogy ı is kilásson. Messze-messze, fent a felhık alatt egy kis gömböcske szállt, s lelógó madzagján valami kicsike dolog csimpaszkodott. Barnika elsírta magát: Sosem látjuk többet Kismacit! Nem jön már vissza! Apa és Anya tanácstalanul néztek egymásra. Ki menti meg a kis szökevényt? Vajon ki tudja onnan visszahozni? S lássatok csodát, mégiscsak akadt egy megmentı. A ház mellett hatalmas platánfa állt. Ágai olyan magasra nıttek, hogy felértek Barnikáék ablakáig. A fán lakott Csurri, a feketerigó. Télen Anya és Barnika sokszor szórtak neki magokat az ablakpárkányra, hogy ne éhezzen. Csurri ezért vidáman cserregett, csattogott, csicsergett, ahányszor csak Barnikát meglátta. Most, hogy ekkora volt a baj, Csurri nem tétovázott, felröppent a levegıbe s már hussant is a távolodó léggömb felé. Egykettıre utolérte, s éles sárga csırét belevágta a lufi oldalába. A lyukon süvített kifelé a levegı, a lufi összezsugorodott és zuhant lefelé.
15
Kismaci a világért sem engedte volna el még most sem a madzagot. A löttyedt lufival együtt pörgött-forgott, kóválygott a levegıben és bumm, egyenesen a platánfa ágai közé csapódott. Fel is akadt az egyik vastag ágon, s ott himbálózott vagy két méterre az ablaktól. Apa hiába próbált kinyúlni érte, pont nem érte el.
- Gyorsan, gyorsan! – kiáltotta Barnika, s szaladt a tőzoltóautójáért. Sebtében feltekerte a tőzoltólétrát és Apa kezébe nyomta. Így már pont elérték a faágat. Kismaci végre el merte engedni a lufi madzagját, feltornázta magát a kis létrára, Apa pedig behúzta az ablakon. Szegény Kismaci még ekkor is reszketett rémületében. Barnika nem gyızte volna megnyugtatni, megvigasztalni. Látod, látod – mondogatta neki -, aki ilyen kicsi és ennyire kíváncsi, könnyen pórul jár! De ezután jobban vigyázok rád! Aznap Kismaci ebédnél dupla adag mézet kapott Anyától a tányérkájába. Ettıl aztán teljesen megnyugodott.
16
KISMACI NAGYON ELTŐNIK Apának és Anyának nemcsak az volt a feladata, hogy Barnikával játsszanak, hanem dolgozniuk is kellett. Apa tanár bácsi volt, iskolában dolgozott, tanította a diákokat. – akikrıl Barnika azt hitte, hogy gyerekek. Aztán amikor Apa diákjai elballagtak (Barnika szerette volna tudni, hogy hová), eljöttek szerenádot adni. Énekeltek, gitároztak, s tele lett velük teljesen a nagyszoba, mert ezek a gyerekek akkorák voltak, hogy már majdnem bácsik és nénik. Azért Barnika elıszedte a saját hangszereit: a harmonikáját, furulyáját, a xilofont, és ı is zenélt nekik. Kismaci meg a dobot püfölte. Barnikának azért volt ilyen sok hangszere, mert Anya zenész volt. A zenekarban dolgozott, meg a színházban. Ezeken a helyeken Barnika még nem járt, de a bábszínházban már igen, s így azt gondolta, hogy Anya „dolgozója” is olyasmi lehet. Néha Anya otthon is elıvette a hangszerét és hegedült. Ilyenkor nemcsak Barnika, hanem Kismaci is hallgatta a zenét. Szép volt. Anya hegedője egy nagy fekete tokban lakott, amelyet sem Barnikának, sem Kismacinak nem volt szabad kinyitni. Kismaci nagyon szeretett volna belekukucskálni abba a titokzatos tokba, megnézni, van-e benne még valami a hegedőn kívül. De Anya mindig feltette a tokot a legfelsı polcra. Amikor Anya a színházba ment dolgozni, mindig nagyon szép lett. Hosszú fekete, csillogós ruhát vett fel, a haját kontyba tőzte. Barnika ilyenkor úgy gondolta, hogy olyan szép, mint egy menyasszony. Barnika nem örült annak, hogy Anyának este kell dolgoznia, jobb volna, ha vele lenne itthon és mesét olvasnának. De Anya azt mondta, hogy a színházban most operát adnak. Az pedig olyan elıadás, amikor a színpadon bácsik és nénik énekelnek és a zenekarnak muzsikálnia kell, így nincs mese, illetve Apa fog mesélni. Ezen a napon Anya már nagyon sietett az öltözködéssel és készülıdéssel, hogy el ne késsen a színházból. – Barnika, menj most a szobádba, ne lábatlankodj itt! – mondta. Már a hegedőt is elıvette Anya, letette az ágyra, kinyitotta a tokot, hogy valamit pakolásszon benne. Aztán még kiszaladt a fürdıszobába. Kismaci ott szöszmötölt a nagyszobában, nem ment ki Barnikával, s most hogy meglátta a nyitva felejtett hegedőtokot, már bele is suttyant. – Na végre – gondolta – legalább itt is körülnézek egy kicsit!
17 A tok belül puha bársonnyal volt kibélelve, finom érzés volt megtapogatni. Kismaci lába beleakadt a vonó szırébe, de szerencsésen kigabalyította. A hegedő mellett egy kis doboz lapult. – Megnézem, mi van benne – gondolta Kismaci és könnyedén leemelte a doboz tetejét. – Méz! – ragyogott fel az arca, ahogy meglátta a sőrő, sárga valamit, s már dugta is bele a nyelvét. – Pfuj, ez keserő, pfuj, de rossz! – nyögte, ahogy a gyanta íze szétáradt a szájában. Kismaci nem tudta, hogy a vonót meg kell kenni gyantával, hogy jobban tapadjon a hegedő húrjaira. De a gyanta egyáltalán nem ehetı valami. Ekkor lépések közeledtek, Anya visszajött. Kismaci ijedtében bebújt a hegedő alá és elrejtızött a puha rongyban, amivel Anya a hangszerét szokta letörölgetni. - Katt! Csatt! – Anya lecsukta a tok fedelét. Odabent koromsötét lett. Kismaci lapított. A tok felemelkedett és Anyával meg Kismacival elindult a színházba. Ahogy Anya sietett az utcán, a tok végig himbálózott a kezében. Kismaci erısen kapaszkodott a hegedő nyakába, mert már kezdett émelyegni a gyomra. Végre megérkeztek. Anya és a többi zenész levonult a zenekari árokba és mindenki elıvette a hangszerét. Amint kinyílt a hegedőtok fedele, Kismaci nagyot lélegzett. – Kiszabadultam! – gondolta. – Bár milyen dolog egy árokba kerülni? Kismaci eddig persze csak vizes árkot látott az út szélén, így nem tudhatta, hogy a zenekari árok – az a mélyedés a színpad elıtt, ahol a zenészek ülnek és játszanak – nem olyan rémes hely. Kicsit sötét, kicsit poros, de muzsikálni lehet benne. Kismaci figyelt. Látta, hogy minden zenész kezébe veszi a hangszerét és egy bácsira néz, aki középen áll egy kis emelvényen, a kezében egy vékonyka pálcát tartva. A karmester bácsi – mert ırá néztek – intett a pálcájával, erre mindenki rázendített. Kismaci úgy gondolta, ideje lenne egy kicsit jobban is körülnézni. Végigkúszott a székek alatt, a zenészek lábainál és eljutott a színpad oldaláig. Ott óvatosan felmászott és kukucskálni kezdte, mi történik fent a színpadon. Bácsik és nénik jöttek-mentek fel és alá, és mindent énekelve mondtak egymásnak. Idınként nagyon hangosan énekelt valamelyik, utána meg tapsoltak a nézıtéren ülı emberek.
18 Kismaci kapaszkodott egy darabig a színpad szélén, de mivel nem nagyon értette, mirıl szól a történet, megunta és úgy döntött, inkább visszamegy Anya közelébe. Már majdnem odaért, amikor a zene nagyon hangos lett: a hegedősök, csellósok, nagybıgısök húzták, a trombitások, fuvolások, tubások, klarinétosok fújták, a dobos bácsi pedig hatalmasat ütött az üstdobra, akkorát, hogy Kismaci ijedtében majd összeesett. Ezért gyorsan beiszkolt Anya hegedőtokjába, magára rántotta a fedelét, bebújt a puha törlıkendı alá és – kimerülve a sok izgalomtól – rögtön el is aludt. Hát vajon otthon Barnikáéknál mi történt ezalatt? Bizony-bizony, rettentı nagy bánat és szomorúság ült lakáson. Amikor Anya elment, Barnika rögtön keresni kezdte Kismacit, de hát hogy is találta volna meg, hiszen Kismaci már rég messze járt. Barnika egész este bánkódott, nem tudta megvigasztalni sem a fürdés, sem Apa esti meséje. Lefeküdni sem akart, csak Kismaci után kutatott mindenfelé. Még az ágyban is sírdogált, amíg Apa álomba nem simogatta. Amikor a színházi elıadás után Anya fáradtan hazaérkezett, Apa a szomorú hírrel fogadta: - Kismaci eltőnt! Anya hitetlenkedve csóválta a fejét: - De hát hová mehetett volna? Hiszen nem hagyná itt Barnikát a világért sem! Aztán Anya nekilátott, hogy elrakja a hegedőjét. Kivette a tokból, hogy megtörölgesse, s ekkor látta meg a törlıkendı alatt békésen szundikáló Kismacit. - Pszt! – mondta Apának. - Ne ébresszük fel! S ketten, Apa meg Anya, óvatosan felemelték Kismacit és befektették Barnika mellé. Jól be is takarták ıket. Amikor reggel Barnika felébredt és meglátta maga mellett Kismacit, a nagy örvendezéstıl még haragudni is elfelejtett rá. Hát még amikor Kismaci mindent elmesélt a színházi kalandról! Jó sokáig kuncogtak, kacarásztak, mire az eltőnés történetének a végére értek.
KINEK VAN MA SZÜLINAPJA? Teltek-múltak a napok, a hetek, eljött a nyár közepe. Közeledett Barnika harmadik születésnapja. Három évesnek lenni komoly dolog. Azután már egy kisfiú – vagy egy kislány – óvodába mehet. Nem bölcsibe jár, mint egy kisbaba. Ezért a harmadik szülinapot nagyon meg kell ünnepelni. Készült is rá a család nagy izgalommal. Anya már tervezte, milyen finom születésnapi uzsonnát készít, és milyen tortát süt. Apa kifundálta, milyen kisautónak örülne Barnika. Esténként, amikor Barnika már lefeküdt, a szülık arról suttogtak, milyen meglepetéseket találjanak még ki. Készülıdtek a nagymamák és nagypapák is. Papa, Mama, Nagyi és Tati mindnyájan a nagy ünnepséget várták. Persze mindez úgy történt, hogy Barnika ne vegye észre, mert akkor oda lenne a meglepetés.
19 Természetesen Kismaci elıtt semmi nem maradhatott titokban. Az ı füle mindig tárva-nyitva volt, kíváncsisága legyızött minden akadályt, orrocskája kiszimatolta a legeldugottabb ajándékokat is. Kismaci úgy gondolta, hogy ı is feltétlenül megköszönti Barnikát. De milyen ajándékot adjon neki? A maciknak nincsen pénzük, hogy a boltban vásároljanak meglepetést. És ha a saját mancsával készítene valamit? Ez lesz a jó ötlet! Így aztán, amikor senki nem figyelt oda, Kismaci elcsent egy szép nagy papírlapot Apa íróasztaláról, Anya fiókjából elıkotorászta a vízfestéket és az ecsetet, hogy fessen Barnikának egy gyönyörő képet. A terv nagyszerőnek látszott, de a megvalósítása… Hajjajj! A mackómanccsal nem egyszerő ecsetet fogni, túl hosszú az egy rövid kező medvének. Fel is borította rögtön a vizes tálkát, amibe az ecsetet mártogatni akarta. – Jaj, eláznak! – ijedezett Kismaci. Aztán rájött, hogy nem is olyan rossz ez így, hiszen a víz megpuhította a kerek festékgombokat, és ha ı azokba sorra belemártja a mancsát és festékes pracliját rányomja a papírra, akkor a színes foltokból egy-kettıre takaros festmény kerekedik. Így is lett, hamarosan elkészült Kismaci képe. Addig ügyeskedett, amíg a közepére sikerült egymás mellé két piros foltot nyomkodni, amikbıl egy szívecske forma alakult ki.
Kismaci elégedetten szemlélte alkotását. – Nem is tudtam magamról, hogy festı vagyok, brumm! Azután viszont azt gondolta, hogy ez a kép nagyon szép, de elég kevés ajándéknak. És addig-meddig törte a buksiját, hogy kitalált egy verset. Egy olyan verset, amit el is lehet énekelni. De ezt már olyan titokban fundálta ki, hogy egyelıre még mi sem tudhatjuk, hogyan is szól. Pedig Kismaci naponta többször elgyakorolta, elbrummogta. Hát így az ajándékok már megvoltak. Ám Kismacinak valahogy mégsem volt igazán jó kedve. Valami hiányzott neki. Elıször maga sem tudta, mitıl lenne
20 vidámabb. Azután rájött, hogy ı is nagyon örülne, ha születésnapja lenne, meg ünnepség, meg ajándék. De vajon egyáltalán szokott-e a mackóknak szülinapjuk lenni? Ezt nem tudta Kismaci. Ezért aztán napról napra gondterheltebb lett, sokszor már oda sem figyelt, ha Barnika szólt hozzá. Végül már szinte egész nap szomorúnak látszott. Anya vette ezt észre legelıször, s Apának is szólt rögtön. – Te is látod, hogy valami nincs rendben Kismacival? Mintha valami bánata lenne. Apa csak hümmögött. Anya Barnikával is megbeszélte a dolgot. Barnika is érezte már, hogy kis barátja mostanában nem a régi vidám medve. - Anya, neki nem csinálhatnánk szülinapot? Attól biztosan megvigasztalódna! - Dehogynem! – válaszolta Anya. – De vajon hány éves? - Hát egy! – vágta rá Barnika – Hiszen még olyan kicsi! Sokkal kisebb, mint én! Miután ezt ilyen jól eldöntötték, már csak a maci-ajándékokról kellett gondoskodni. Barnika és Anya közösen egy kis ágyat készítettek Kismacinak, hogy kényelmesebb helye legyen éjszakánként. Barnika keresett egy takaros papírdobozt, Anya varrt kispárnát, kis lepedıt, takarót. Barnika szépen berakta ıket a dobozba. Majd esténként odateszik Barnika ágya szélére, és Kismaci abban alhat. Apa átalakította a játéktraktort, megnagyobbította a vezetıfülke ablakát, hogy Kismaci beférjen rajta, ha már annyira szeretné vezetni. És eljött a várva várt nap! Anya pogácsát sütött, szendvicset készített, feldíszítette az asztalt. Megérkeztek a vendégek: Nagyi és Tati, Papa és Mama. Mindenki hozott ajándékot Barnikának. Volt ott mesekönyv, kisautó, építıjáték, társasjáték – csupa izgalmas dolog. Kismaciról sem feledkeztek meg a vendégek: Nagyi és Tati egy kis köcsög mézet hoztak neki és egy kosárka szamócát. Mama sálat és sapkát kötött neki, hogy majd ha megint eljön a tél, ne fázzon. Papától egy picike csavarhúzót kapott, hogy ı is tudja szerelni a kisautókat. - Mindenki üljön az asztalhoz! – kiáltotta Anya. – Jön a torta! Körbe is ülték az asztalt mindnyájan. Barnika – az ünnepelt – ült középen. Csak Kismaci hiányzott. - Hol vagy Kismaci? – kereste Barnika. – Gyere már elı! Kismaci elısomfordált a kanapé mögül. – Nem akartam zavarni az ünnepséget – brummogta. – Ne butáskodj már, hiszen te is ünnepelt vagy! – mondta Anya. – Kismaci, hát neked is szülinapod van! – kiáltotta Barnika – Nekem is? Jaj de jó, nekem is van szülinapom! – ujjongott Kismaci, és már mászott is fel Barnika mellé. Anya behozta a tortákat. Kettıt is! Egy nagyobbat, csokoládésat, tejszínhabosat három gyertyával. És egy kisebbet, mézeset, málnásat egy gyertyával. Kitaláljátok-e, melyik torta kié volt? A két ünnepelt egyszerre fújta el a gyertyákat a két tortán. - Boldog szülinapot, Barnika! Boldog szülinapot, Kismaci! – kiáltotta mindenki egyszerre. Aztán a két szülinapos nem gyızte volna kibontani a sok ajándékot. Miután kiörvendezték magukat, Kismaci elıhozta a festményét, amit Barnika rögtön
21 ki is ragasztott a szobája ajtajára. Majd Kismaci kiállt a szoba közepére és elıadta a meglepetés-költeményt: Brumma, szól a medveének, Barnikának én zenélek. Brumma, szól a medvenóta, Gyakorolom napok óta. Szülinapra én költöttem, Szeretettel megtöltöttem – Medvétıl ez nagy csoda! Nıjél nagyra, Barnika! Brumma, brumma, brumm – tette hozzá a végén és kicsit szégyenlısen meghajolt. Mindenki nagyon megtapsolta, s mindenki örült, hogy ilyen vidámra sikeredett az ünnepség. - De jó, hogy ma nemcsak nekem volt szülinapom – gondolta Barnika, és ezt megsúgta Kismacinak is.
VÉGE
22
